Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsovalűemail.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== A II. Vatikáni Zsinat okmányai 1. SC SACROSANCTUM CONCILIUM kezdetű konstitúciója a szent liturgiáról 2. IM INTER MIRIFICA kezdetű dekrétuma a tömegtájékoztatási eszközökről 3. LG LUMEN GENTIUM kezdetű dogmatikus konstitúciója az Egyházról 4. OE ORIENTALIUM ECCLESIARUM kezdetű dekrétuma a keleti egyházakról 5. UR UNITATIS REDINTEGRATIO kezdetű dekrétuma az ökumenizmusról 6. CD CHRISTUS DOMINUS kezdetű dekrétuma a püspökök pásztori szolgálatáról az Egyházban 7. PC PERFECTAE CARITATIS kezdetű dekrétuma a szerzetesi élet korszerű megújításáról 8. OT OPTATAM TOTIUS kezdetű dekrétuma a papképzésről 9. NAE NOSTRA AETATE kezdetű nyilatkozata az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról 10. GE GRAVISSIMUM EDUCATIONIS kezdetű deklarációja a keresztény nevelésről 11. DV DEI VERBUM kezdetű dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról 12. AA APOSTOLICAM ACTUOSITATEM kezdetű dekrétuma a világi hívek apostolkodásáról 13. DH DIGNITATIS HUMANAE kezdetű deklarációja a vallásszabadságról 14. AG AD GENTES kezdetű dekrétuma az Egyház missziós tevékenységéről 15. PO PRESBYTERORUM ORDINIS kezdetű dekrétuma a papi szolgálatról és életről 16. GS GAUDIUM ET SPES kezdetű lelkipásztori konstitúciója az Egyházról a mai világban A zsinati okmányok fogalmi indexe ======================================================================== Sacrosanctum Concilium Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat SACROSANCTUM CONCILIUM kezdetű konstitúciója a szent liturgiáról Bevezetés 1. A Zsinat célja 2. A liturgia és az Egyház 3. A konstitúció jellege 4. A szertartások megbecsülése Elsô fejezet A SZENT LITURGIA MEGÚJÍTÁSÁNAK ÉS ÁPOLÁSÁNAK ÁLTALÁNOS ELVEIRÔL I. A szent liturgia természetérôl és jelentôségérôl az Egyház életében 5. A húsvéti misztérium 6. Az Egyház a liturgiában folytatja az üdvözítés művét 7. Krisztus tevékeny jelenléte a liturgikus cselekményekben 8. A földi és az égi liturgia 9. Az Egyház egyéb feladatai 10. A liturgia csúcspont és forrás 11. Tudatos, tevékeny és gyümölcsözô részvétel 12. A személyes lelki élet 13. A liturgia és az áhítatgyakorlatok II. A liturgikus nevelés és a tevékeny részvétel 14. A klérus alapos fölkészítése 15. A liturgia tanárai 16. A liturgia tanítása 17. Liturgikus nevelés 18. Továbbképzés 19. A hívek liturgikus nevelése 20. A rádiós és televíziós közvetítések III. A szent liturgia megújítása 21. A szent valóságok könnyebb megértése és tudatosabb ünneplése A) Általános irányelvek 22. Az irányítás a hierarchia kizárólagos joga 23. Az új formák és hagyományok 24. A Szentírás jelentôsége a liturgiában 25. A liturgikus könyvek B) A liturgia hierarchikus és közösségi jellegébôl fakadó szabályok 26. A liturgia az Egyház cselekménye 27. A szertartások közös végzése 28. Megosztott feladatok 29. Liturgikus szolgálatok 30. A hívôk tevékeny részvétele 31. A rubrikák 32. Személyi kiváltságok C) A liturgia tanító és lelkipásztori jellegébôl fakadó szabályok 33. Imádás és tanítás 34. A szertartások legyenek vonzóak 35. Az ige és az igehirdetés 36. A latin nyelv D) A népek szelleméhez és hagyományaihoz való alkalmazkodás szabályai 37. Az egészséges pluralizmus 38. A pluralizmus gyakorlata 39. Az egyházi tekintély illetékessége 40. Mélyrehatóbb módosítások IV. A liturgikus élet ápolása az egyházmegyében és a plébánián 41. Az egyházmegye liturgikus élete 42. A plébániák liturgikus élete V. A liturgikus lelkipásztorkodás elômozdítása 43. A ,,liturgikus mozgalom'' 44. Országos liturgikus bizottság 45. Egyházmegyei liturgikus bizottság 46. Egyházzenei és egyházművészeti bizottság Második fejezet AZ EUCHARISZTIA SZENTSÉGES MISZTÉRIUMA 47. Az Eucharisztia és a kereszt áldozata 48. Tudatos, tevékeny részvétel 49. A szentmisék 50. A szentmise rendjének megújítása 51. A Szentírás 52. A homília 53. Az egyetemes könyörgések 54. Az anyanyelv és a latin nyelv 55. A szentáldozás 56. A szentmise oszthatatlan egész 57. A koncelebráció 58. A koncelebráció szertartása Harmadik fejezet A TÖBBI SZENTSÉG ÉS A SZENTELMÉNYEK 59. A szentségek 60. A szentelmények 61. A húsvéti misztérium és az evilági valóságok 62. Az újítások szükségesek 63. Az újítások irányelve 64. A katekumenátus 65. Beavatási szertartások 66. A felnôttkeresztelés szertartása 67. A gyermekkeresztelés 68. Különféle szertartási formák 69. Az elmaradt részek pótlása, átvétele 70. A keresztvíz megáldása 71. A bérmálás 72. A bűnbocsánat szentsége 73. A betegek kenete 74--75. A betegellátás 76. Az egyházi rend 77--78. A házasság szentsége 79. A szentelmények szertartásai 80. A fogadalomtétel szertartásai 81. A temetés 82. A gyermektemetés Negyedik fejezet A SZENT ZSOLOZSMA 83. A zsolozsma Krisztus és az Egyház tevékenysége 84. Emberek imája, Krisztus imája 85. Ima az Anyaszentegyház nevében 86. A zsolozsmázás jelentôsége 87. A Zsinat szándéka 88. A nap megszentelése 89. A megújítás szabályai 90. A zsolozsma a lelki élet forrása 91. A zsoltárok 92. Az olvasmányok 93. A himnuszok 94. Az idôpontok megtartása 95. A kórus 96. Kórusra nem kötelezettek zsolozsmázása 97. Fölmentés a zsolozsmázás alól 98. A szerzetesek zsolozsmája 99. A közös végzés ajánlása 100. A nép bevonása 101. A latin nyelv használata Ötödik fejezet A LITURGIKUS ÉV 102. Krisztus misztériumainak ünneplése 103. A Szent Szűz ünnepei 104. A szentek emléknapjai 105. A kiemelt idôpontok 106. A vasárnap 107. A liturgikus év megújítása 108. Az Úr ünnepei 109. A szent negyvennap 110. A bűnbánat gyakorlatai 111. A szentek ünneplése Hatodik fejezet A SZENT ZENE ÉS ÉNEK 112. A szent zene jelentôsége 113. A szent zene a liturgiában 114. A szent ének 115. A zenei oktatás 116. A gregorián ének 117. Gregorián énekeskönyvek 118. A népének 119. A népek zenei hagyományai 120. A hangszerek 121. Zenészek és zeneszerzôk Hetedik fejezet A SZAKRÁLIS MŰVÉSZET ÉS A BERENDEZÉSI TÁRGYAK 122. A szakrális művészet jelentôsége 123. A művészeti stílusok 124. Az eszmény a nemes szépség 125. A szent személyek ábrázolása 126. A műalkotások beszerzése és megôrzése 127. A művészek 128. A szent tárgyak és a szent ruhák 129. A klérus tájékozottsága 130. A fôpapi jelvények használata FÜGGELÉK A II. VATIKÁNI ZSINAT NYILATKOZATA A NAPTÁRREFORMRÓL Jegyzetek ======================================================================== Sacrosanctum Concilium Bevezetés A II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciója a szent liturgiáról PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL Bevezetés (A Zsinat célja) 1. A Szentséges Zsinat, mivel azt a célt tűzte maga elé, hogy a keresztény életet a hívôkben napról napra gyarapítja, a változásnak alávetett intézményeket korunk szükségleteihez jobban alkalmazza, mindazt, ami a Krisztusban hívôk egységét elômozdíthatja, támogatja; és mindazt, ami mindenkinek az Egyház ölébe való meghívására szolgál, megerôsíti, különleges feladatának tekinti a liturgia megújítását és ápolását is. (A liturgia és az Egyház) 2. A liturgia ugyanis, mely által -- leginkább az Eucharisztia isteni áldozatában -- ,,megvalósul a megváltás műve'',[1] a legnagyobb mértékben hozzásegít ahhoz, hogy a hívek életükkel kifejezzék és másoknak megmutassák Krisztus misztériumát és az igaz Egyház sajátos természetét; tudniillik, hogy egyszerre emberi és isteni, látható, ugyanakkor láthatatlan javakban gazdag, buzgón tevékenykedik és elmerül a szemlélôdésben, jelen van a világban, de az ég felé zarándokol; úgy azonban, hogy benne az emberi az istenire, a látható a láthatatlanra, a tevékenység a szemlélôdésre, a jelenvaló a jövendô örök hazára irányul és annak van alárendelve.[2] A liturgia azokat, akik az Egyházon belül élnek, az Úrban naponta szent templommá és a Szentlélekben Isten hajlékává építi,[3] amíg el nem jutnak a krisztusi nagykorúságra,[4] s csodálatos erôt ad nekik ahhoz, hogy Krisztust hirdessék; a kívülállók felé pedig az Egyházat a népek között fölállított jelként mutatja be,[5] mely alatt Isten szétszóródott gyermekeinek egybe kell gyűlniök,[6] mígnem végül egy nyáj lesz és egy pásztor.[7] (A konstitúció jellege) 3. Ezért a Szentséges Zsinat úgy határoz, hogy a liturgia megújítása és ápolása érdekében bizonyos alapelveket újra emlékezetbe kell idéznie és gyakorlati szabályokat kell megfogalmaznia. Ezen elvek és szabályok között vannak olyanok, melyeket egyformán lehet és kell alkalmazni nemcsak a római, hanem az összes többi szertartásra is; de az alább következô gyakorlati szabályokat úgy kell értelmezni, hogy csak a római szertartásra vonatkoznak, kivéve, ha a dolog természetébôl következôen más szertartásokat is érintenek. (A szertartások megbecsülése) 4. Végül a hagyományhoz híven a Szentséges Zsinat kijelenti, hogy az Anyaszentegyház az összes törvényesen elismert szertartást egyenjogúnak tartja és egyenlô tiszteletben részesíti; azt akarja, hogy ezek a szertartások a jövôben is megmaradjanak és mindenképpen ápolják is ôket; és óhajtja, hogy ahol szükséges, megfontoltan, de egész terjedelmükben az egészséges hagyomány szellemében vizsgálják fölül, s napjaink viszonyainak és igényeinek megfelelôen új élettel töltsék meg ôket. ======================================================================== Sacrosanctum Concilium Liturgia megújításának, ápolásának elvei Elsô fejezet A SZENT LITURGIA MEGÚJÍTÁSÁNAK ÉS ÁPOLÁSÁNAK ÁLTALÁNOS ELVEIRÔL I. A szent liturgia természetérôl és jelentôségérôl az Egyház életében (A húsvéti misztérium) 5. Isten, aki ,,minden embert üdvözíteni akar, és azt akarja., hogy eljussanak az igazság megismerésére'' (1Tim 2,4) ,,sokszor és sokféleképpen szólt egykor az atyákhoz a prófétákban'' (Zsid 1,1); amikor elérkezett az idôk teljessége, elküldte Fiát, a testté lett Igét, a Szentlélek fölkentjét, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, meggyógyítsa a megtört szívűeket,[8] ,,testi-lelki orvos''[9] és közvetítô legyen Isten és az emberek között.[10] Az Ô embersége ugyanis az Ige személyével való egységben üdvösségünk eszköze volt. Ezért Krisztusban ,,történt meg az Istennel való megbékélésünk föltétele, a tökéletes engesztelés, és Benne kaptuk meg Isten imádásának teljességét.''[11] Az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsôítésének e művét -- melynek az isteni csodajelek az Ószövetség népében elôképei --, az Úr Krisztus teljesítette be fôként áldott szenvedésének, a halálból való föltámadásának és dicsôséges mennybemenetelének húsvéti misztériumával, mellyel ,,halálunkat halálával megtörte és az életet föltámadásával újjászerzette''.[12] Mert a kereszten elszenderült Krisztus oldalából fakadt az egész Egyház csodálatos szakramentuma.[13] (Az Egyház a liturgiában folytatja az üdvözítés művét) 6. Amint tehát Krisztust az Atya küldte, úgy küldte Krisztus is a Szentlélekkel eltelt apostolokat, nemcsak azért, hogy prédikálván az Evangéliumot minden teremtménynek[14] hirdessék, hogy Isten szent Fia halálával és föltámadásával megszabadított minket a sátán hatalmából és a haláltól,[15] s átvitt az Atya országába; hanem azért is, hogy amit hirdettek, az üdvösség művét az áldozat és a szentségek által -- melyek körül az egész liturgikus élet forog -- megvalósítsák. Így a keresztségben az emberek Krisztus húsvéti misztériumának részesei lesznek: vele együtt meghalnak, eltemetkeznek és föltámadnak;[16] megkapják a fogadott fiúság Lelkét, ,,akiben kiáltjuk: Abba, Atya!'' (Róm 8,15); és így lesznek igazi imádókká, amilyeneket az Atya keres.[17] Hasonlóképpen valahányszor az Úr vacsoráját veszik, az Úr halálát hirdetik, amíg el nem jön.[18] Ezért mindjárt pünkösd napján, amikor az Egyház a világ elôtt megjelent, ,,akik megfogadták Péter szavát, megkeresztelkedtek. És állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a kenyértörés közösségében és az imádságban... Dicsôítették Istent és az egész nép szerette ôket'' (ApCsel 2,41--47). Ettôl kezdve az Egyház sohasem mulasztotta el, hogy a húsvéti misztérium ünneplésére összejöjjön, hogy olvassa azt, ,,ami az egész Szentírásban róla szólt'' (Lk 24,27), ünnepelje az Eucharisztiát, melyben ,,halálának gyôzelme és diadala megjelenik'',[19] s egyben hálát adjon ,,Istennek elmondhatatlan ajándékáért'' (2Kor 9,15) Krisztus Jézusban, ,,dicsôsége dicséretére'' (Ef 1,12) a Szentlélek ereje által. (Krisztus tevékeny jelenléte a liturgikus cselekményekben) 7. E nagy mű végrehajtására Krisztus mindig jelen van Egyházában, kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmise Áldozatában, mind a papi szolga személyében, mert ,,az Áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, aki a kereszten önmagát feláldozta'',[20] mind, s leginkább, az eucharisztikus színek alatt. Jelen van erejével a szentségekben, úgyhogy amikor valaki keresztel, maga Krisztus keresztel.[21] Jelen van igéjében, mert Ô maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák. Végül amikor könyörög és zsoltároz az Egyház, Ô van jelen, aki megígérte: ,,Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük'' (Mt 18,20). Valóban e nagy műben, amely Istent tökéletesen dicsôíti és megszenteli az embereket, Krisztus mindig maga mellé veszi szeretett menyasszonyát, az Egyházat, mely Urának hívja Ôt és általa tiszteli az örök Atyát. Méltán foghatjuk föl tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi hivatalának gyakorlását, melyben érzékelhetô jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a fô és a tagok együtt, teljes értékű, nyilvános istentiszteletet mutatnak be. Ezért minden liturgikus ünneplés, mint a pap Krisztus és az Ô teste, az Egyház műve, kimagaslóan szent cselekmény, melynek hatékonyságát az Egyház semmi más cselekedete nem éri el sem jogcím, sem fokozat tekintetében. (A földi és az égi liturgia) 8. A földi liturgiában annak a mennyei liturgiának elôízét élvezzük, melyet Jeruzsálemben ünnepelnek, a szent városban, ahová zarándokként tartunk, ahol Krisztus, a szentély és az igazi sátor szolgája ül Isten jobbján;[22] a földi liturgiában az összes mennyei sereggel együtt énekeljük az Úrnak a dicsôség himnuszát; tisztelettel megemlékezvén a szentekrôl némi részt és közösséget remélünk velük; várjuk az Üdvözítôt, Urunkat Jézus Krisztust, amíg Ô maga, a mi életünk meg nem jelenik, és vele együtt mi is meg nem jelenünk dicsôségében.[23] (Az Egyház egyéb feladatai) 9. Az Egyház tevékenysége nem merül ki teljesen a szent liturgiában. Mielôtt ugyanis az emberek a liturgiában részt tudnának venni, meghívást kell kapniuk a hitre és a megtérésre: ,,De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akirôl nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? S hogyan hirdesse az, akit nem küldtek?'' (Róm 10,14--15). Ezért az Egyház a nem hívôknek az üdvösség örömhírét hirdeti, hogy ismerje meg minden ember az egyedül igaz Istent és akit Ô küldött, Jézus Krisztust, s bűnbánatot tartva térjen meg útjairól.[24] A hívôknek pedig szüntelenül hirdetnie kell a hitet és a bűnbánatot, ezen kívül föl kell készítenie a szentségek vételére, tanítania kell megtartani mindazt, amit Krisztus parancsolt,[25] s buzdítania kell a szeretet, a jámborság és az apostolkodás minden cselekedetére, melyekbôl nyilvánvalóvá válik, hogy a Krisztus-hívôk nem ebbôl a világból valók ugyan, mégis világosságai a világnak, és megdicsôítik az Atyát az emberek elôtt. (A liturgia csúcspont és forrás) 10. Mindazonáltal a liturgia az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelybôl fakad minden ereje. Az apostoli munkának ugyanis az a rendeltetése, hogy mindazok, akik a hit és a keresztség által Isten gyermekei lettek, jöjjenek össze, az Egyház közösségében dicsérjék Istent, vegyenek részt az áldozatban, és vegyék az Úr vacsoráját. A liturgia arra ösztönzi a hívôket, hogy ,,a húsvéti szentségekkel'' töltekezve, ,,legyenek jámboran egyetértôk'';[26] imádkozik, hogy ,,éljék azt, amit hittel elfogadtak'';[27] s az Úr és az emberek közötti szövetség megújítása az Eucharisztiában a Krisztus sürgetô szeretetére vonzza és gyújtja meg ôket. Tehát a liturgiából, elsôsorban az Eucharisztiából, mint forrásból fakad számunkra a kegyelem; s általa valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsôítése, melyre mint célra az Egyház minden más tevékenysége irányul. (Tudatos, tevékeny és gyümôlcsözô részvétel) 11. Ez a teljes hatékonyság azonban csak úgy valósulhat meg, ha a hívôk jól fölkészült lélekkel vesznek részt a liturgiában, szívüket szavukhoz igazítják, és együttműködnek a mennyei kegyelemmel, hogy kárba ne vesszék bennük.[28] Ezért a szent pásztoroknak ügyelniök kell arra, hogy a liturgikus cselekmények végzésénél ne csak érvényesség és megengedettség szabályait tartsák meg, hanem a hívek e szent cselekményekben tudatosan, tevékenyen és gyümölcsözôen vegyenek részt. (A személyes lelki élet) 12. A lelki élet azonban nem csupán a szent Liturgiában való részvétel. A keresztény embernek ugyanis, bár a közösségi istentiszteletre hivatott, a szobájába is el kell vonulnia, hogy titokban imádkozzék az Atyához,[29] sôt az Apostol tanítása szerint szüntelenül kell imádkoznia.[30] Ugyancsak az Apostol tanít arra is, hogy nekünk Jézus szenvedését kell mindenkor a testünkben hordoznunk, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon halandó testünkben.[31] Ezért kérjük a szentmisében az Urat, hogy a ,,lelki áldozat fölajánlását elfogadva minket magunkat tegyen örök áldozattá''.[32] (A liturgia és az áhítatgyakorlatok) 13. A keresztény nép áhítatgyakorlatai, föltéve, hogy megfelelnek az egyházi törvényeknek és szabályoknak, nagyon ajánlottak, fôleg ha az Apostoli Szentszék rendeli el azokat. Különleges megbecsülést érdemelnek az egyes részegyházak istentiszteleti cselekményei, ha azokat a püspökök rendelkezései alapján, a szokások és törvényesen jóváhagyott szertartáskönyvek szerint végzik. Fontos azonban, hogy ezek az áhítatgyakorlatok alkalmazkodjanak a liturgikus idôkhöz, legyenek összhangban a liturgiával, mintegy abból fakadjanak és arra készítsék föl a népet; a liturgia ugyanis természeténél fogva messze minden ájtatosság fölött áll. II. A liturgikus nevelés és a tevékeny részvétel (A klérus alapos fölkészítése) 14. Az Anyaszentegyház nagyon kívánja, hogy az összes híveket vezessék rá a liturgikus ünneplésen való teljes, tudatos és tevékeny részvételre, melyet magának a liturgiának a természete követel, s melyre a keresztény nép mint ,,választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép'' (1Pt 2,9; vö. 2,4--5) a keresztségbôl eredôen jogosult és kötelezett. A szent liturgia megújításában és ápolásában az egész népnek e teljes és tevékeny részvételére kell a legnagyobb gondot fordítani: ez ugyanis az elsô és nélkülözhetetlen forrás, amelybôl a hívek az igazi keresztény lelkületet merítik; ezért a lelkipásztoroknak a megfelelô neveléssel kell erre törekedniük lelkipásztori tevékenységük minden területén. Ennek megvalósulására azonban semmi remény sincs addig, amíg elôször magukat a lelkipásztorokat teljesen át nem hatja a liturgia szelleme és ereje, és benne tanítómesterekké nem lesznek. Elengedhetetlen tehát, hogy mindenekelôtt a papság alapos liturgikus képzésérôl gondoskodjunk, ezért a Szentséges Zsinat az alábbi határozatokat hozza: (A liturgia tanárai) 15. A szemináriumokban, a szerzetesek tanulmányi házaiban és a hittudományi karokon a szent liturgia tanítására kiválasztott tanárok kapják meg hivatalukhoz a megfelelô felkészültséget olyan intézményekben, amelyeket kifejezetten e célra létesítettek. (A liturgia tanítása) 16. A szent liturgia tudományát a szemináriumokban és a szerzetesek tanulmányi házaiban a szükséges és jelentôsebb, a teológiai fakultásokon a fôbb tárgyak közé kell sorolni, és teológiai, történeti, spirituális, lelkipásztori és jogi szempontból kell tanítani. A többi szaktárgy -- fôként a dogmatika, a szentírástudomány, a lelkiélet és a lelkipásztorkodás -- tanárai pedig törekedjenek arra, hogy tárgyuk sajátos szemszögébôl úgy fejtsék ki Krisztus misztériumát és az üdvösség történetét, hogy ezek összefüggése a liturgiával, illetve a papképzés egysége nyilvánvaló legyen. (Liturgikus nevelés) 17. A szemináriumokban és a szerzetesházakban a papnövendékeket liturgikus szellemű lelki életre neveljék, vezessék rá ôket a szent szertartások megértésére és a teljes lélekkel való bekapcsolódásra -- részben a szent misztériumok ünneplésével, a részben a liturgia szellemétôl áthatott áhítatgyakorlatokkal; neveljék ôket a liturgikus törvények megtartására is, hogy a szemináriumokban és a szerzetesi tanulmányi házakban a liturgia szelleme teljesen áthassa az életet. (Továbbképzés) 18. A már az Úr szôlôjében dolgozó egyházmegyés és szerzetes papok kapjanak meg minden szükséges segítséget ahhoz, hogy mélyebben megértsék azt, amit a szent szertartásokban tesznek, maguk is liturgikus életet éljenek, és ezt a rájuk bízott híveknek is adják át. (A hívek liturgikus nevelése) 19. A lelkipásztorok mint Isten misztériumainak hűséges szolgái egyik legfôbb feladatukat teljesítik, amikor buzgón és türelmesen szorgalmazzák a liturgikus nevelést, valamint a hívek belsô és külsô tevékeny részvételét, kinek-kinek a maga kora, adottsága, életformája és vallási műveltsége szerint; és nyájukat ne csak szóval, hanem példájukkal is vezessék. (A rádiós és televíziós közvetítések) 20. A szent cselekményekrôl, fôleg a szentmisérôl, a rádiós vagy televíziós közvetítések legyenek mértéktartók és méltók; vezetôjük a püspöktôl erre a tisztségre megbízott alkalmas személy legyen. III. A szent liturgia megújítása (A szent valóságok könnyebb megértése és tudatosabb ünneplése) 21. Az Egyház mint jóságos anya -- hogy a keresztény nép a szent liturgiában biztonságosabban elnyerhesse a kegyelmek bôségét -- gondosan kívánja végrehajtani a liturgia általános megújítását. A liturgia ugyanis részben az isteni alapítás folytán változhatatlan, részben változásnak alávetett összetevôkbôl áll, melyek az idôk folyamán változhatnak, s változniuk is kell, ha netalán olyan elemek épültek be, melyek a liturgia bensô természetének kevésbé felelnek meg, vagy alkalmatlanokká váltak. Ebben a megújításban a szövegeket és a szertartásokat úgy kell rendezni, hogy világosabban fejezzék ki a jelzett szent valóságokat, s így a keresztény nép, amennyire csak lehet, könnyen fölfoghassa azokat, és általuk teljesen, tevékenyen és a közösség jellegének megfelelôen együtt ünnepelhessen. Ezért a Szentséges Zsinat ezeket az általános szabályokat állapította meg: A) Általános irányelvek (Az irányítás a hierarchia kizárólagos joga) 22. 1. § A szent liturgia irányítása egyedül az egyházi tekintélytôl függ: az Apostoli Szentszékre és a jogszabályok szerint a püspökre tartozik. 2. § A jogtól megállapított mértékben a liturgia irányítása a bizonyos területekre törvényesen fölállított különféle jellegű püspöki karokra is tartozik a körülírt határokon belül. 3. § Éppen ezért egyáltalán senki másnak, még a papnak sincs megengedve, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához valamit hozzáadjon, abból valamit elvegyen, vagy abban valamit megváltoztasson. (Az új formák és hagyományok) 23. Hogy az egészséges hagyomány sértetlen maradjon és lehetôség nyíljon a törvényes fejlôdés számára, a liturgia egyes részeinek felülvizsgálatát mindig elôzze meg alapos teológiai, történeti és lelkipásztori kutatás. Ezenkívül figyelembe kell venni a liturgia belsô szerkezetének és szellemének törvényeit, valamint a közelmúltban történt liturgikus újítások és az itt-ott megadott engedmények tapasztalatait. Végül csak akkor vezessenek be újításokat, ha azokat az Egyház lelki haszna valóban és biztosan követeli; de akkor is ügyelni kell arra, hogy az új formák a már meglévô formákból szervesen nôjjenek ki. Lehetôleg óvakodni kell attól, hogy szomszédos területek szertartásai között feltűnô különbségek mutatkozzanak. (A Szentírás jelentôsége a liturgiában) 24. A liturgikus ünnepléseken igen nagy jelentôsége van a Szentírásnak. Ebbôl olvassák a homíliában magyarázott szent szövegeket, éneklik a zsoltárokat; hatása és ösztönzése alatt fakadtak a liturgikus imádságok, könyörgések és énekek, s belôle tárul föl a cselekmények és jelek értelme. Ezért a liturgia megújítása, fejlôdése és korszerűsítése érdekében szükséges, hogy jobban érvényesüljön a Szentírásnak az a bensôséges és élô szeretete, melyrôl mind a keleti, mind a nyugati szertartások tiszteletreméltó hagyománya tanúskodik. (A liturgikus könyvek) 25. A liturgikus könyveket mielôbb felül kell vizsgálni, mégpedig a földkerekség különbözô tájairól meghívott szakemberek és püspökök bevonásával és megkérdezésével. B) A liturgia hierarchikus és közösségi jellegébôl fakadó szabályok (A liturgia az Egyház cselekménye) 26. A liturgikus cselekmények nem magáncselekmények, hanem az Egyház, ,,az egység szakramentuma'', tudniillik a püspökök vezetése alatt egyesült és rendezett szent nép ünneplései.[33] Ezért a liturgikus cselekmények az Egyház egyetemes misztikus testéhez tartoznak, azt teszik láthatóvá és reá hatnak; az egyes tagokat azonban állapotuk, szolgálataik és tényleges részesedésük szerint különbözô módokon érintik. (A szertartások közös végzése) 27. Amennyiben egy szertartás a maga természete szerint azt igényli, hogy közösen, a hívek nagyszámú és tevékeny részvételével végezzék, ezt a lehetôségek szerint elônyben kell részesíteni az egyéni és magánjellegű végzéssel szemben. Ez érvényes a szentségek kiszolgáltatására és fôleg a szentmise bemutatására, bár a szentmise minden esetben nyilvános és közösségi jellegű. (Megosztott feladatok) 28. A liturgikus cselekmények végzése közben mindenki, a fölszentelt szolgák éppúgy, mint a hívek, csak azt tegyék, ami a dolog természete és a liturgikus szabályok szerint rájuk tartozik, de azt mind tegyék is meg. (Liturgikus szolgálatok) 29. A ministránsok, a lektorok, a kommentátorok és a kórus (szkóla) tagjai valódi liturgikus szolgálatot végeznek. Feladatukat tehát azzal az ôszinte áhítattal és fegyelmezettséggel lássák el, amely ehhez a nagy szolgálathoz illik, és amelyet Isten népe tôlük joggal elvár. Ezért a maga módján mindenkit gondosan be kell vezetni a liturgia szellemébe, és fel kell készíteni, hogy feladatát szabályosan és megfelelôen tudja ellátni. (A hívôk tevékeny részvétele) 30. A tevékeny részvétel elômozdítása érdekében gondot kell fordítani a nép akklamációira, feleleteire, zsoltározására, antifónáira, énekeire, cselekményeire, mozdulataira és testtartására. A maga idejében szent csendet is kell tartani. (A rubrikák) 31. A liturgikus könyvek felülvizsgálatakor gondosan kell ügyelni arra, hogy a rubrikák ezután a hívek szerepérôl is intézkedjenek. (Személyi kiváltságok) 32. A liturgiában a szertartások és az ünnepélyes külsôségek ne legyenek tekintettel se magánszemélyekre, se társadalmi állásra. Kivételt csak a liturgikus feladatokon vagy felszentelésen alapuló megkülönböztetések, valamint azok a tiszteletadások képeznek, amelyek a liturgikus törvények alapján a polgári hatóságokat megilletik. C) A liturgia tanító és lelkipásztori jellegébôl fakadó szabályok (Imádás és tanítás) 33. A liturgia elsôsorban a fölséges Isten imádása, de jelentôs szerepe van a hívô nép tanításában is.[34] A liturgiában ugyanis Isten szól a népéhez; benne ma is Krisztus hirdeti az evangéliumot, a nép pedig énekkel és imádsággal felel Istennek. Ezenkívül a pap, aki Krisztus személyes megbízottjaként áll a közösség élén, az imádságokat az egész szent nép és minden jelenlévô nevében terjeszti Isten elé. Azokat a látható jeleket pedig, amelyeket a liturgia használ a láthatatlan isteni valóságok jelzésére, Krisztus vagy az Egyház választotta ki. Ezért nem pusztán azoknak a szövegeknek fölolvasása, ,,amiket tanulságunkra írtak meg'' (Róm 15,4), hanem mindaz, amit az Egyház énekel, imádkozik vagy cselekszik, növeli a résztvevôk hitét, szívűket Istenhez irányítja, hogy értelmesen engedelmeskedjenek neki és kegyelmét bôségesebben kapják. Mindebbôl következik, hogy a liturgia megújításában be kell tartani a következô általános szabályokat. (A szertartások legyenek vonzóak) 34. A szertartások nemesen egyszerűek, áttekinthetôen rövidek legyenek, kerüljék a fölösleges ismétléseket, alkalmazkodjanak a hívek felfogóképességéhez és általában ne szoruljanak sok magyarázatra. (Az ige és az igehirdetés) 35. Annak érdekében, hogy a liturgiában a szertartás és a szó kapcsolata világosan megjelenjék: 1. A szent cselekményekben gazdagabbá, változatosabbá és alkalmasabbá kell tenni a Szentírás olvasását. 2. Mivel a liturgikus cselekménynek alkotó eleme a szentbeszéd, annak legalkalmasabb helyét a rubrikák az egyes szertartások sajátosságainak megfelelôen tüntessék föl; az igehirdetés szolgálatát pedig nagyon hűségesen és gondosan kell ellátni. A beszéd forrása elsôsorban a Szentírás és a liturgia legyen: hirdesse Isten csodatetteit az üdvösség történetében, azaz Krisztus misztériumában, amely jelen van és működik bennünk mindig, de kiváltképpen a liturgikus ünnepléseken. 3. A liturgikus katekézist is minden módon szorgalmazni kell. Magukba a szertartásokba is, ha szükséges, iktassanak be rövid magyarázatokat, melyeket a pap vagy az erre kijelölt segédkezô a megfelelô pillanatban mondjon el elôírt vagy ahhoz hasonló, szabadon fogalmazott szöveggel. 4. Végezzenek igeliturgiát a nagyobb ünnepeket megelôzô vigíliákon, az ádvent vagy nagyböjt köznapjain, valamint vasárnapokon és ünnepeken, fôleg ott, ahol nincs pap. Az ilyen helyeken a liturgiát diákonus vagy a püspök által megbízott személy vezesse. (A latin nyelv) 36. 1. § A latin nyelv használatát, a részleges jog érvényben maradása mellett a latin szertartásokban meg kell tartani. 2. § Mivel azonban mind a szentmisében, mind a szentségek kiszolgáltatásában, mind a liturgia más területein gyakran nagyon hasznos lehet a nép számára anyanyelvének használata, nagyobb teret kell számára biztosítani. Ez elsôsorban az olvasmányokra és a felszólításokra, bizonyos könyörgésekre és énekekre érvényes az alábbi fejezetekben erre vonatkozó részleges szabályok szerint. 3. § E szabályok keretén belül a anyanyelv használatáról és annak módjáról a 22. pont 2. §a szerint a területileg illetékes egyházi tekintély hivatott a döntésre, melyet adott esetben a szomszédos, azonos nyelvű területek püspökeivel egyeztetni kell és az Apostoli Szentszéknek kell jóváhagynia, azaz megerôsítenie. 4. § A latin szövegnek a liturgiában használt anyanyelvű fordítását az elôbb említett, területileg illetékes egyházi tekintélynek kell jóváhagynia. D) A népek szelleméhez és hagyományaihoz való alkalmazkodás szabályai (Az egészséges pluralizmus) 37. Az Egyház a hitet és a közjót nem érintô dolgokban nem kívánja kötelezôvé tenni a formák merev egységét, még a liturgiában sem. Sôt ápolja és fejleszti a különbözô népek és nemzetek jellegzetes sajátságait és örökségét. Ami tehát a népszokásokban nem elválaszthatatlanul kapcsolódik babonákkal és tévedésekkel, azt jóakaratúlag mérlegeli, és ha lehetséges, teljesen és érintetlenül megôrzi, sôt olykor magába a liturgiába is beépíti, amennyiben az a liturgia igazi és hiteles szellemével elvileg összeegyeztethetô. (A pluralizmus gyakorlata) 38. Megôrizve a római szertartás lényegi egységét, helyet kell adni a törvényes változatoknak, alkalmazkodni kell a különféle közösségekhez, vidékekhez és népekhez, különösképpen a missziós területeken. Ez legyen mérvadó a liturgikus könyvek felülvizsgálatánál, a szertartások szerkezetének és rubrikáinak megállapításakor is. (Az egyházi tekintély illetékessége) 39. A liturgikus könyvek hivatalos kiadásaiban rögzített határokon belül, s az e konstitúcióban lefektetett alapelvek szerint területileg illetékes egyházi tekintély (22. pont 2. §) feladata, hogy megállapítsa az alkalmazásokat fôleg a szentségek kiszolgáltatására, a szentelményekre, körmenetekre, a liturgikus nyelvre, egyházi zenére és művészetre vonatkozóan. (Mélyrehatóbb módosítások) 40. Mivel pedig különbözô helyeken és bizonyos körülmények között sürgetôen szükséges a liturgia mélyebbre ható, ezért nehezebben megoldható alkalmazása, emiatt: 1) A 22. pont 2. §-ában megnevezett területileg illetékes egyházi tekintélynek gondosan és bölcsen meg kell fontolnia e dologban, hogy az egyes népek hagyományaiból és lelkiségébôl mit lehet beépíteni az istentiszteletbe. A hasznosnak vagy szükségesnek ítélt alkalmazásokat az Apostoli Szentszék elé kell terjeszteni és annak jóváhagyása után kell bevezetni. 2) Annak érdekében, hogy az alkalmazás a szükséges körültekintéssel történhessék, az Apostoli Szentszék meg fogja adni a fölhatalmazást a területileg illetékes egyházi tekintélynek, hogy adott alkalommal erre megfelelô közösségekben és meghatározott idôre a szükséges elôzetes kísérletezéseket engedélyezze és irányítsa. 3) Mivel fôként missziós területeken a liturgikus törvények alkalmazásában nehézségek szoktak támadni, ezért e törvények megalkotásába szakértôket kell bevonni az érintett szakterületrôl. IV. A liturgikus élet ápolása az egyházmegyében és a plébánián (Az egyházmegye liturgikus élete) 41. A püspököt nyája fôpapjának kell tekinteni, akitôl a Krisztusban hívôk élete bizonyos módon származik és függ. Ezért az egyházmegyében a püspök körül, fôleg a székesegyházban kibontakozó liturgikus életet mindenki igen nagyra becsülje. Legyen mindenki meggyôzôdve róla, hogy az Egyház a legkiválóbb módon akkor lesz láthatóvá, amikor Isten szent népe teljesen és tevékenyen részt vesz a közös liturgiában, mindenekelôtt az Eucharisztia ünneplésében, az egységes imádságban az egyetlen oltár körül, melynél a közösség élén ott áll a papságától és segédkezôitôl körülvett püspök.[35] (A plébániák liturgikus élete) 42. Mivel a püspök egyházmegyéjében nem tud mindig és mindenütt személyesen a nyáj élén állni, hívô közösségeket kell létesítenie. Közülük a legfontosabbak a plébániák, melyek a püspököt képviselô helyi lelkipásztor vezetése alatt állnak, s az egész földkerekségre kiterjedô látható Egyházat teszik jelenvalóvá. Ezért a plébánia liturgikus életét, és annak szoros kapcsolatát a püspökkel gyakorlatilag ápolni kell, és elméletileg el kell mélyíteni a hívekben és a papságban; fáradozni kell azért, hogy a plébániai közösségi érzés különösen a vasárnapi mise együttes megünneplésében megmutatkozzék. V. A liturgikus lelkipásztorkodás elômozdítása (A ,,liturgikus mozgalom'') 43. A liturgia ápolására és megújítására kibontakozott mozgalom joggal tekinthetô az isteni gondviselés korunk számára adott jelének, a Szentlélek átvonulásának az Egyházban; az egyházi élet, sôt korunk egész vallásosságának és vallási érzékének sajátos vonása. Ezért e liturgikus lelkipásztori akciónak további elômozdítására a Szentséges Zsinat a következôket határozta el: (Országos liturgikus bizottság) 44. Célszerű, hogy a területileg illetékes egyházi felsôbbség, melyrôl a 22. pont 2. §-ában volt szó, liturgikus bizottságot szervezzen a liturgia tudományában, az egyházi zenében, egyházművészetben és lelkipásztori kérdésekben jártas szakemberekbôl. Ezt a bizottságot lehetôleg segítse egy liturgikus Lelkipásztori Intézet, amelynek tagjai között legyenek világi szakértôk is. A bizottság feladata, hogy az illetékes területi egyházi tekintély vezetése alatt irányítsa a liturgikus lelkipásztori tevékenységet, mozdítsa elô a tanulmányokat és a szükséges kísérletezéseket valahányszor az Apostoli Szentszék elé terjesztendô alkalmazásokról van szó. (Egyházmegyei liturgikus bizottság) 45. Hasonló okból minden egyes egyházmegyében is legyen liturgikus Bizottság a püspök vezetése alatt a liturgikus mozgalom elômozdítására. Több egyházmegye is szervezhet egy közös bizottságot, ha ez az összefogás hatékonyabban mozdítja elô a liturgia ügyét. (Egyházzenei és egyházművészeti bizottság) 46. A liturgikus Bizottságon kívül, amennyiben lehetséges, létesüljön minden püspökségben Egyházzenei és Egyházművészeti Bizottság is. E három bizottságnak egyesült erôvel kell dolgoznia; sôt nemegyszer az a legmegfelelôbb, ha egyetlen bizottsággá olvadnak. ======================================================================== Sacrosanctum Concilium Eucharisztia misztériuma Második fejezet AZ EUCHARISZTIA SZENTSÉGES MISZTÉRIUMA (Az Eucharisztia és a kereszt áldozata) 47. Üdvözítônk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán, melyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a kereszt áldozatát a századokon át eljöveteléig megörökítse, és így szeretett jegyesére, az Egyházra bízza halálának és föltámadásának emlékezetét: az irgalom szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét[36] mint húsvéti lakomát, melyen Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünket kegyelem tölti el, s a jövendô dicsôség záloga nekünk adatik.[37] (Tudatos, tevékeny részvétel ) 48. Az Egyház tehát körültekintô gondoskodással arra törekszik, hogy a hívek necsak mint kívülállók vagy mint néma szemlélôk legyenek jelen a hitnek ezen misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt; tanuljanak Isten igéjébôl, merítsenek erôt az Úr testének terített asztaláról, adjanak hálát Istennek, a szeplôtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt fölajánlván tanulják meg önmagukat fölajánlani és napról napra váljanak eggyé Istennel és egymás között a Közvetítô Krisztus segítségével,[38] hogy végül Isten legyen minden mindenben. (A szentmisék) 49. Éppen ezért, hogy a szentmise áldozata külsô szertartásaival is teljes lelkipásztori hatékonyságot érjen el, fôképp a vasárnapok és parancsolt ünnepeken a nép jelenlétében végzett szentmisékrôl a Szentséges Zsinat a következôket határozta el: (A szentmise rendjének megújítása) 50. A szentmise rendjét (az ordo missae-t) úgy kell fölülvizsgálni, hogy az egyes részek sajátos értelme és kölcsönös összefüggése világosabban kitűnjék, s a hívek áhítatos és tevékeny részvétele könnyebbé váljék. Ezért a szertartásokat lényegük hűséges megôrzése mellett egyszerűsíteni kell. El kell hagyni mindent, ami az idôk folyamán megkettôzôdött vagy haszontalan járulék; ellenben a szentatyák ôsi szabályai szerint néhány olyan elemet, amely az idôk mostohasága miatt elveszett, állítsanak helyre, ahogy alkalmasnak vagy szükségesnek látszik. (A Szentírás) 51. Annak érdekében, hogy Isten igéjének asztala gazdagabban legyen megterítve a hívôk számára, a Biblia kincseit jobban föl kell tárni zgy, hogy meghatározott számú év alatt a Szentírás fontosabb részeit olvassák föl a népnek. (A homília) 52. A liturgia részét képezô homília, melyben a liturgikus év folyamán a szent szövegekbôl kifejtik a hit misztériumait és a keresztény élet törvényeit, nagyon ajánlott; sôt azokban a szentmisékben, melyeket vasárnap és parancsolt ünnepeken a nép jelenlétében végeznek, ne hagyják el, legföljebb súlyos okból. (Az egyetemes könyörgések) 53. Az evangélium és a homília utáni ,,egyetemes könyörgéseket'', más szóval a hívek könyörgését helyre kell állítani, fôként vasárnap és parancsolt ünnepeken, hogy a nép részvételével könyörögjenek a szent Egyházért, azokért. akik fölöttünk a közhatalmat gyakorolják, akik különbözô szükségekben szenvednek, továbbá minden emberért és az egész világ üdvösségéért.[39] (Az anyanyelv és a latin nyelv) 54. A néppel együtt végzett szentmisékben megfelelô helyet lehet adni az anyanyelvnek, elsôsorban az olvasmányokban és az ,,egyetemes könyörgésekben'', és a helyi viszonyoknak megfelelôen, mindazokban a részekben, melyek a népre tartoznak, e konstitúció 36. pontja alapján. De gondoskodni kell róla, hogy a hívek a szentmise ordináriumának azon részeit, amelyek rájuk tartoznak, tudják együtt mondani vagy énekelni latinul is. Ahol pedig alkalmasnak látszik, hogy az anyanyelv a szentmisében nagyobb teret nyerjen, ott tartsák meg e konstitúció 40. pontját. (A szentáldozás) 55. Nagyon ajánlott a szentmisén való tökéletesebb részvétel abban a formában is, hogy a hívek az Úr testét a pap áldozása után ugyanabból az Áldozatból vegyék magukhoz. A két szín alatti áldozás a trentói zsinat dogmatikai elveinek sértetlen fönntartása mellett[40] megengedhetô az Apostoli Szentszék által meghatározott esetekben mind a klerikusoknak és szerzeteseknek, mind a laikusoknak a püspök megítélése szerint; például papoknak fölszentelésük miséjében, szerzeteseknek fogadalmuk miséjében, az újonnan keresztelteknek a keresztséget követô misében. (A szentmise oszthatatlan egész) 56. A szentmise két része, az Ige liturgiája és az Eucharisztia liturgiája oly szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy egy istentiszteleti cselekményt alkot. Ezért a Zsinat nyomatékosan buzdítja a lelkipásztorokat, hogy a katekézisben jól tanítsák meg a híveket arra, hogy különösen vasárnapokon és parancsolt ünnepeken teljes szentmisén vegyenek részt. (A koncelebráció) 57. 1. § A koncelebráció, mely alkalmas módon fejezi ki a papság egységét, napjainkig megmaradt mind a keleti, mind a nyugati Egyház gyakorlatában. Ezért a Zsinat jónak látja kiterjeszteni a koncelebrációra való fölhatalmazást a következô esetekre: 1/a) nagycsütörtökön mind a krizmaszentelési, mind az esti szentmisére; b) a zsinatok, a püspöki összejövetelek és szinodusok szentmiséire; c) az apátmegáldás szentmiséjére. 2/a) Ezeken kívül az ordinárius engedélyével (mert az ô feladata a koncelebrálás jogosultságát megállapítani) a konventmisékre és a templomok fômiséire, ha a hívek lelkipásztori ellátása nem kívánja meg a jelenlevô papoktól a külön misézést; b) világi vagy szerzetes papok bármilyen összejövetelének szentmiséjére. 2. § 1. A püspökre tartozik, hogy egyházmegyéjében megállapítsa a koncelebráció rendjét. 2. Maradjon meg azonban minden papnak a szabadsága, hogy magánmisét mondhasson, de nem ugyanakkor, ugyanabban a templomban és nem nagycsütörtökön. (A koncelebráció szertartása) 58. Készítsék el a koncelebráció új szertartását és vegyék be a Pontifikáléba és a Római Misekönyvbe. ======================================================================== Sacrosanctum Concilium Többi szentség, szentelmény Harmadik fejezet A TÖBBI SZENTSÉG ÉS A SZENTELMÉNYEK (A szentségek) 59. A szentségeknek az a rendeltetésük, hogy az embereket megszenteljék, Krisztus testét fölépítsék és az Istennek kijáró tiszteletet megadják, s mint jelek a tanítást is szolgálják. A hitet nemcsak föltételezik, de szavakkal és anyagi valósággal táplálják, erôsítik és ki is fejezik; ezért a hit szentségeinek mondhatók. Megadják a kegyelmet, ugyanakkor nagyon jól föl is készítik a hívôket, hogy ezt a kegyelmet gyümölcsözôen fogadják, helyesen tiszteljék Istent és gyakorolják a szeretetet. Ezért nagyon fontos, hogy a hívôk a szentségi jeleket könnyen megértsék és gyakran járuljanak a szentségekhez, amelyek a keresztény élet táplálására rendeltettek. (A szentelmények) 60. A szentségeken kívül az Anyaszentegyház szentelményeket is alapított. Ezek szent jelek, melyek szentségekhez némileg hasonlóan elsôsorban lelki hatásokat jeleznek és azokat az Egyház közbenjárására meg is szerzik. Elôkészítik az embereket a szentségek sajátos hatásának befogadására, és megszentelik az élet különféle megnyilvánulásait. (A húsvéti misztérium és az evilági valóságok) 61. Így tehát a szentségek és a szentelmények liturgiája azt eredményezi, hogy a jól fölkészült hívôk életének szinte minden eseményét megszenteli a Krisztus szenvedésének, halálának és föltámadásának húsvéti misztériumából áradó kegyelem, mert e misztériumból ered minden szentség és szentelmény ereje; így szinte nincs az anyagi világnak olyan erkölcsileg helyes használati módja, amit ne lehetne az ember megszentelésére és az Isten dicséretére fordítani. (Az újítások szükségesek) 62. Mivel pedig az idôk folyamán a szentségek és a szentelmények szertartásaiba olyan elemek kerültek, melyek céljuk és természetük szerint korunkban kevésbé érthetôk, s néhányat korunk követelményeihez kell alkalmazni, ezért fölülvizsgálatukról a Szentséges Zsinat a következôket határozta: (Az újítások irányelve) 63. A népnek gyakran nagy haszna lehet a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásakor az anyanyelv használatából, ezért annak tágabb teret kell adni, a következô szabályok szerint: a) a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásában az anyanyelv használható a 36. pontban foglaltak szerint; b) a Római Rituálé új kiadása alapján a területileg illetékes egyházi hatóság, amelyrôl a 22. pont, 2. §-ában volt szó, mielôbb készítse el az egyes területek igényeihez alkalmazott és honi nyelven megalkotott saját rituálékat. Az Apostoli Szentszék jóváhagyása után a szóban forgó területeken ezeket kell használni. E rituálékból vagy sajátos szertartásgyűjteményekbôl azonban nem hagyhatók ki azok az utasítások, amelyeket a Római Rituále az egyes cselekmények elôtt közöl, akár lelkipásztori, akár rubrikális, akár a közösséget érintô tartalmúak. (A katekumenátus) 64. A katekumenátust, a több fokozatból álló keresztségi elôkészítést a felnôttek számára vissza kell állítani, és a helyi Ordinárius megítélése szerint be kell vezetni; ezáltal a katekumenátus tanulásra szánt ideje a meghatározott idôpontokban elvégzett szertartásokkal megszentelhetô. (Beavatási szertartások) 65. A missziós területeken meg kell engedni, hogy az egyes népeknél szokásos beavatási szertartások közül a keresztény hagyomány mellé azokat is bevegyék, amelyek összeegyeztethetôk a keresztény szertartással e Konstitúció 37--40. pontjában foglaltak szerint. (A felnôttkeresztelés szertartása) 66. A felnôttkeresztelés mindkét -- azaz az egyszerűbb és a visszaállított katekumenátussal kapcsolatos ünnepélyesebb -- szertartását fölül kell vizsgálni; s a Római Misekönyvbe a saját keresztelési szentmisét kell beilleszteni. (A gyermekkeresztelés) 67. A gyermekkeresztelés szertartását felül kell vizsgálni, és a kisgyermek valódi állapotához kell igazítani; magában a szertartásban mutatkozzék meg világosabban a szülôk és a keresztszülôk szerepe és kötelessége. (Különféle szertartási formák) 68. A keresztség szertartásában a helyi Ordinárius belátása szerint történhetnek módosítások arra az esetre, ha nagy a keresztelendôk száma. Össze kell állítani egy rövidebb keresztelési szertartást is, melyet elsôsorban a missziós területeken a katekéták és -- halálveszély esetén -- általában a világi hívôk is alkalmazhatnak, ha pap vagy diákonus nincs jelen. (Az elmaradt részek pótlása, átvétele) 69. A gyermekkeresztelés alkalmával elmaradt részeket pótló szertartás c. fejezet helyett újat kell készíteni; abból világosabban és megfelelôbben tűnjék ki, hogy a szükségkeresztségben részesült gyermek már tagja az Egyháznak. A már érvényesen megkeresztelkedett, s a katolikus hitre térôk számára is készüljön új szertartás, amely kifejezi, hogy az Egyház közösségébe fogadják ôket. (A keresztvíz megáldása) 70. A húsvéti idôt kivéve a keresztvizet a kereszteléskor is meg lehet áldani, a jóváhagyott rövidebb formulával. (A bérmálás) 71. Át kell dolgozni a bérmálás szertartását is, hogy világosabban kitűnjék ennek a szentségnek szoros összefüggése az egész keresztény beavatással; ezért a keresztségi fogadalmat a szentség fölvétele elôtt újítsák meg. A bérmálást, amennyiben alkalmas, szentmise közben lehet kiszolgáltatni; a szentmisén kívüli szertartáshoz megfelelô bevezetô szövegeket kell összeállítani. (A bűnbocsánat szentsége) 72. A bűnbocsánat szentségének szertartását és formuláit úgy kell fölülvizsgálni, hogy a szentség természetét és hatását világosabban fejezzék ki. (A betegek kenete) 73. Az ,,utolsó kenet'', vagy helyesebben ,,a betegek kenete'' nemcsak a halálveszélyben lévôk szentsége. Ezért fölvételére már az az idôszak is biztosan alkalmas, amikor a hívô élete betegség vagy öregség miatt kezd veszélybe kerülni. (A betegellátás) 74. A betegek kenetének és a szent útravalónak egymástól különálló szertartása mellé készíteni kell egy olyan összefüggô szertartást is, melyben a beteg megkenése a gyónás után és a szent útravaló fogadása elôtt történik. 75. A kenések száma a körülményekhez igazodjék. A betegek kenetének szertartásában elôforduló imádságokat is úgy kell újjáalkotni, hogy azok megfeleljenek a szentséget fölvevô betegek sajátos körülményeinek. (Az egyházi rend) 76. Az ordinációk szertartását és szövegeit felül kell vizsgálni. Minden ordináció vagy a fölszentelés elején a püspök anyanyelven mondhatja el bevezetô szavait. Püspökszentelés alkalmával a kézföltételt valamennyi jelenlévô püspök végezheti. (A házasság szentsége) 77. A római Rituále eddigi házasságkötési szertartását át kell dolgozni és gazdagabbá kell tenni, hogy a szentség kegyelmét világosabban jelezze és a házastársak kötelességeit nyomatékosan hangsúlyozza. ,,A Szent Zsinat nyomatékosan kívánja, hogy ha egyes területeken a házasságkötéskor más, dicséretes hagyományok is szokásban vannak, azokat föltétlenül tartsák meg.''[41] Ezen kívül megmarad a területileg illetékes egyházi hatóságnak -- amelyrôl e Konstítúció 22. pontja 2. §-ában volt szó -- az a joga, hogy a 63. pont alapelve szerint a hely és nép szokásainak megfelelô külön szertartást dolgozzon ki. Érvényben marad azonban az a törvény, hogy az esketô pap veszi ki és fogadja a házasulandók beleegyezését. 78. A házasságot lehetôleg szentmisében kössék, az evangélium és a homília után, a hívek könyörgése elôtt. A menyasszonyért mondott imádságot megfelelôen át kell dolgozni, hogy mindkét házastárs kölcsönös hűségét és ebbôl fakadó kötelességét egyformán hangsúlyozza. Ez az imádság anyanyelven is végezhetô. Amikor azonban a házasságot szentmisén kívül kötik meg, a szertartás elején föl kell olvasni a nászmise szentleckéjét és evangéliumát; az áldásban pedig mindig részesíteni kell a jegyeseket. (A szentelmények szertartásai) 79. Felül kell vizsgálni a szentelmények szertartását is, mégpedig annak a legfôbb alapelvnek értelmében, hogy a hívek tudatos, tevékeny és könnyen megvalósítható részvétele biztosított legyen, figyelemmel korunk igényeire is. A 63. pont szerint átdolgozandó új rituálékba, ha szükséges, új szentelményeket is be lehet venni. Fönntartott -- és csak a püspökök és ordináriusok számára fenntartott -- áldás nagyon kevés legyen. Gondoskodni kell arról, hogy bizonyos szentelményeket -- legalábbis különleges körülmények között és a fôpásztor ítélete szerint -- megfelelô lelkületű és adottságokkal rendelkezô világi hívôk is kiszolgáltathassanak. (A fogadalomtétel szertartásai) 80. A római Pontifikáléban a szüzek konszekrálásának szertartását felül kell vizsgálni. Azok számára, akik fogadalmat tesznek vagy fogadalmukat szentmise közben megújítják -- hacsak a partikuláris jog másként nem intézkedik -- új szertartásokat kell összeállítani a fogadalmakra, illetve azok megújítására. Ezekben nagyobb egyöntetűség, egyszerűség és méltóság mutatkozzék meg. Dicséretes, ha a fogadalmat szentmise közben teszik. (A temetés) 81. A temetési szertartás fejezze ki világosabban a keresztény ember halálának húsvéti jellegét, alkalmazkodjék jobban az egyes területek adottságaihoz és hagyományaihoz, még a liturgikus színben is. (A gyermektemetés) 82. Felül kell vizsgálni a gyermektemetés szertartását, és külön szentmisével kell ellátni. ======================================================================== Sacrosanctum Concilium Szent zsolozsma Negyedik fejezet A SZENT ZSOLOZSMA (A zsolozsma Krisztus és az Egyház tevékenysége) 83. Az új és örök szövetség fôpapja, Krisztus Jézus, magára véve az emberi természetet, a földi számkivetésbe magával hozta azt a himnuszt, amely a mennyei hazában öröktôl fogva zeng. Az egész emberiséget maga köré gyűjti, hogy vele együtt énekelje az istendicséret ezen énekét. E papi feladatát ugyanis Egyházán keresztül folytatja, mely nem csupán az Eucharisztia ünneplésével, de más módokon is, fôleg a zsolozsma végzésével dicséri szüntelenül az Urat, s jár közben az egész világ üdvösségéért. (Emberek imája, Krisztus imája) 84. A zsolozsmát ôsi keresztény hagyomány szerint úgy szerkesztették meg, hogy Isten dicséretével a nappalt és az éjszakát megszentelje. Amikor tehát a papok és az egyházi törvény alapján zsolozsmára kötelezettek, vagy a Krisztus-hívôk a pappal együtt jóváhagyott formákban a dicséret e csodálatos énekét zengik, akkor ez a vôlegényéhez beszélô menyasszony hangja, sôt Krisztus és az Ô testének imádsága az Atyához. (Ima az Anyaszentegyház nevében) 85. Mindazok tehát, akik zsolozsmáznak, teljesítik az Egyház szent kötelességét, ugyanakkor részesülnek Krisztus menyasszonyának fönséges méltóságában, mert Isten dicséretét végezvén az Anyaszentegyház nevében állnak Isten trónja elôtt. (A zsolozsmázás jelentôsége) 86. A lelkipásztori szolgálatban élô papok annál nagyobb odaadással fognak zsolozsmázni, minél inkább tudatosul bennük, hogy meg kell fogadniok Pál intelmét: ,,Imádkozzatok szüntelenül'' (1Tesz 5,17); a munkának ugyanis, amelyben fáradoznak, csak az Úr tud eredményt és növekedést adni, aki azt mondta: ,,Nálam nélkül semmit sem tehettek'' (Jn 15,5); ezért mondták a diákonusokat állító apostolok: ,,Mi majd az imádságnak és az Ige szolgálatának szenteljük magunkat'' (ApCsel 6,4). (A Zsinat szándéka) 87. Annak érdekében, hogy a zsolozsmát mind a papok, mind az Egyház más tagjai is az adott körülmények között jobban és tökéletesebben tudják végezni, a Szentséges Zsinat az Apostoli Szentszék által már sikeresen elindított megújítást folytatva, a római szertartású zsolozsmáról a következôket rendeli el: (A nap megszentelése) 88. Mivel a zsolozsma célja a nap megszentelése, azért az imaórák hagyományos rendjét úgy kell megújítani, hogy amennyire lehetséges, feleljenek meg a tényleges idôpontoknak; ugyanakkor figyelembe kell venni a mai életkörülményeket is, fôként az apostoli szolgálatban tevékenykedôk szempontjait. (A megújítás szabályai) 89. A zsolozsma megújításánál ezért a következô szabályokat tartsák meg: a) A laudest mint reggeli imádságot és a vesperást mint esti imádságot -- melyek az egyetemes Egyház tiszteletreméltó hagyománya szerint a mindennapi zsolozsma két sarkpontja -- a fô imaóráknak kell tekinteni és így kell végezni ôket; b) a kompletórium legyen alkalmas a nap lezárására; c) a matutinum elnevezésű imaórát, mely a kórusimádságban megôrzi ugyan az éjszakai istendicséret jellegét, úgy kell átalakítani, hogy a nap bármelyik órájában imádkozható legyen; kevesebb zsoltárból és hosszabb olvasmányokból álljon; d) a prima nevű imaóra megszűnik; e) a kisebb imaórákat, a terciát, a szeksztát és a nónát a kórusimában tartsák meg. Kóruson kívül szabad a háromból a napszaknak megfelelô egy imaórát választani. (A zsolozsma a lelki élet forrása) 90. Amellett, hogy a zsolozsma az Egyház hivatalos imádsága, a lelkiség forrása és a személyes imádság táplálója is. Ezért kérve kérjük az Úrban a papokat és mindazokat, akik részt vesznek a szent zsolozsmában, hogy imájuk közben elméjük legyen összhangban szavaikkal; ennek jobb elérése végett különösen a zsoltárok terén mindenki alapos liturgikus és biblikus képzést kapjon. A megújítás alkalmával a római zsolozsma tiszteletreméltó és sok százados kincseit úgy kell föltárni, hogy minél nagyobb mértékben és minél könnyebben tudjanak meríteni belôle a zsolozsmázók. (A zsoltárok) 91. Hogy az imaórák 89. pontban javasolt rendjét valóban meg lehessen tartani, a 150 zsoltárt ezután nem egy hétre, hanem hosszabb idôre kell elosztani. A Zsoltároskönyv szerencsésen megkezdett felülvizsgálatát -- tekintetbe véve a keresztény latinitás sajátságait, az énekelt liturgikus használatot, és a latin Egyház egész hagyományát --mielôbb be kell fejezni. (Az olvasmányok) 92. Az olvasmányokra vonatkozó szabályok a következôk: a) a szentírási szakaszokat úgy kell elrendezni, hogy Isten igéjének kincsei nagyobb mértékben és könnyebben legyenek hozzáférhetôek; b) az egyházatyák, egyháztanítók és egyházi írók munkáiból vett olvasmányokat jobban meg kell válogatni; c) a szentek élete és szenvedéstörténete történetileg legyen hiteles. (A himnuszok) 93. Amennyiben hasznosnak mutatkozik, a himnuszokat vissza kell állítani ôsi formájukba. El kell hagyni vagy meg kell változtatni mindazt, ami a mitológia vonásait viseli magán, vagy a keresztény áhítatnak kevésbé felel meg. A himnuszok kincsestárából -- ha szükséges -- újakat is be kell venni. (Az idôpontok megtartása) 94. Mind a nap valódi megszentelése, mind a zsolozsma lelki haszonnal való végzése érdekében fontos, hogy az imaórákat olyan idôpontban végezzék, mely a legjobban megközelíti az imaórák kánoni idejét. (A kórus) 95. A kórusra kötelezett közösségek a konventmisén kívül a szent zsolozsmát is kötelesek mindennap kórusban végezni, mégpedig : a) a kanonokrendek, a monasztikus férfi és nôi rendek, valamint a többi, a jog vagy a szabályzatuk által kórusra kötelezett rendek, az egész zsolozsmát; b) a székes- és társaskáptalanok a zsolozsmának azon részeit, melyekre az általános vagy a partikuláris jog kötelezi ôket ; c) e közösségek minden, egyházi rendben lévô vagy ünnepélyes fogadalmas tagja -- a laikus testvérek (nôvérek) kivételével -- köteles magánúton elvégezni azokat az imaórákat, melyeket a kórusban nem mondott el. (Kórusra nem kötelezettek zsolozsmázása) 96. A kórusra nem kötelezett klerikusok, a nagyobb rendek felvétele után kötelesek naponként, akár közösségben, akár egyedül az egész zsolozsmát elvégezni a 89. pontban foglaltak szerint. (Fölmentés a zsolozsmázás alól) 97. A rubrikáknak kell meghatározniok, hogy egyes esetekben a zsolozsma milyen más liturgikus cselekménnyel helyettesíthetô. Különleges esetekben és jogos okból az ordináriusok a joghatóságuk alá tartozóknak a zsolozsma kötelezettsége alól teljesen vagy részben fölmentést adhatnak, vagy a zsolozsmát mással helyettesíthetik. (A szerzetesek zsolozsmája) 98. Bármely szerzetes intézmény tagjai, amikor a zsolozsmának a szabályzatuk által meghatározott részét mondják, az Egyház hivatalos imádságát végzik. Ugyanígy az Egyház hivatalos imádságát végzik akkor is, ha szabályzatuk rendelkezése alapján valamilyen kiszsolozsmát mondanak, föltéve, ha az hasonló szerkezetű, mint a zsolozsma, és szabályos jóváhagyást nyert. (A közös végzés ajánlása) 99. Mivel a zsolozsma az Egyház, vagyis a teljes misztikus test Istent nyilvánosan dicsôítô szava, ajánlatos, hogy a kórusra nem kötelezett klerikusok is, és fôként az ugyanott élô vagy valamely alkalomra egybegyűlt papok közösen végezzék el a zsolozsmának legalább egy részét. Mindazok pedig, akik a szent zsolozsmát kórusban, illetve közösségben végzik, a rájuk bízott feladatot, mind a lélek belsô odaadásával, mind magatartásuk külsô megnyilvánulásával a lehetô legtökéletesebben teljesítsék. Ezenkívül, amennyiben megvalósítható, a zsolozsmát kórusban és közösségben lehetôleg énekeljék. (A nép bevonása) 100. A lelkipásztorok a fô imaórákat, fôként a vesperást vasárnapokon és a nagyobb ünnepeken a templomban a néppel együtt végezzék. Ajánlatos, hogy a hívek is imádkozzák a zsolozsmát, a papokkal együtt, vagy maguk között, vagy egyénileg. (A latin nyelv használata) 101. 1. § A latin szertartás sok évszázados hagyománya szerint a klerikusoknak a szent zsolozsmában meg kell maradniok a latin nyelvnél. Az Ordináriusnak azonban hatalmában áll, hogy megengedje egyes esetekre nézve, a 36. pontban foglaltak szerint az anyanyelv használatát olyan klerikusok számára, akiknél a latin nyelv komoly akadályt jelentene a zsolozsma helyes végzésében. 2. § Szerzetesnôknek és a tökéletes életre vállalkozó közösségek tagjainak, akár klerikus férfiak, akár nôk, az illetékes elöljáró megengedhetí az anyanyelv használatát a kórusban, amennyiben a fordítás jóvá van hagyva. 3.§ A zsolozsma végzésére kötelezett klerikus, ha a híveknek egy csoportjával vagy olyanokkal társulva, akikrôl a 2. §-ban történt említés, a nép nyelvén végzi el a zsolozsmát, eleget tett kötelességének, amennyiben a fordítás jóvá van hagyva. ======================================================================== Sacrosanctum Concilium Liturgikus év Ötödik fejezet A LITURGIKUS ÉV (Krisztus misztériumainak ünneplése) 102. Az Egyház mint jó édesanya feladatának tartja, hogy isteni vôlegényének üdvösséget szerzô művét az év folyamán meghatározott napokra szétosztva, szent emlékezéssel ünnepelje. Minden héten vasárnap, az Úr napjának nevezett napon megemlékezik az Úr föltámadásáról, melyet az esztendôben egyszer, a legnagyobb ünnepen, húsvétkor az Ô boldog szenvedésével együtt ünnepel. Az esztendô folyamán pedig Krisztus egész misztériumát kibontja a megtestesüléstôl és a születéstôl kezdve a mennybemenetelen és pünkösdön át az Úr boldog reménnyel várt eljöveteléig. A megemlékezés a megváltás misztériumait az idôben megjeleníti, s ezáltal az Úr erényeinek és érdemeinek gazdagságát föltárja a híveknek, hogy meríthessenek belôle és betelhessenek az üdvösség kegyelmével. (A Szent Szűz ünnepei) 103. Amikor az Anyaszentegyház így évenként megünnepli Krisztus misztériumait, megkülönböztetett szeretettel tiszteli Isten Anyját, a Boldogságos Szűz Máriát, akit elszakíthatatlan kötelék fűz Fiának üdvösséget szerzô művéhez. Benne csodálja és magasztalja a megváltás legkiválóbb gyümölcsét, és mint legtisztább képben, örömmel szemléli benne azt, amire vágyik, s amit remél, hogy maga is el fog érni. (A szentek emléknapjai) 104. Ezen kívül az év körforgásába beillesztette az Egyház a vértanúk és más szentek emléknapjait, mert ôk Isten sokféle kegyelmével eljutottak a tökéletességre, már elnyerték az örök üdvösséget és így az égben Istennek tökéletes dicséretet zengenek, érettünk pedig közbenjárnak. Az Egyház a szentek égi születésnapján a Krisztussal együtt szenvedô és vele együtt megdícsôült szentekben a húsvéti misztériumot hirdeti, és a hívôk szeme elé állítja a mindenkit Krisztus által az Atyához vonzó példájukat, s az ô érdemeikre hivatkozva esdi ki Isten áldását. (A kiemelt idôpontok) 105. Végül az Egyház az év különféle idôpontjain, a ránk hagyományozott szokások szerint elmélyíti a hívôk nevelését a testre és lélekre egyformán ható jámbor gyakorlatokkal, oktatással, imádkozással, a bűnbánat és az irgalmasság cselekedeteivel. Ezek után a Szentséges Zsinat jónak látja a következôket elrendelni: (A vasárnap) 106. Az Egyház a húsvéti misztériumot a Krisztus föltámadása napjából eredô apostoli hagyományra támaszkodva, a nyolcadik napon ünnepli, melyet méltán neveznek Úr napjának, dies dominicának. E napon ugyanis a Krisztus-hívôknek össze kell jönniük, hogy hallgatván Isten igéjét és részesedvén az Eucharisztiában megemlékezzenek az Úr Jézus szenvedésérôl, föltámadásáról és dicsôségérôl, hálát adván Istennek, aki ôket ,,élô reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálából való föltámadása által'' (1Pt 1,3). Így tehát a vasárnap az ôs ünnepnap, amit a jámbor hívekkel meg kell ismertetni és a lelkükre kell kötni, úgy, hogy ez a nap az öröm és a munkaszünet napja is legyen. Más ünnepet nem szabad elébe helyezni, kivéve a valóban legnagyobb jelentôségűeket: az Úr napja ugyanis az egész liturgikus évnek alapja és magja. (A liturgikus év megújítása) 107. A liturgikus év átrendezésében -- szem elôtt tartva mindíg korunk viszonyait -- úgy kell megtartani vagy visszaállítani a szent idôk hagyományos szokásait, hogy ezek megôrizzék eredeti jellegüket. Így fogja táplálni a hívôk vallásos életét a krisztusi megváltás misztériumainak, különösképpen is a húsvéti misztériumnak az ünneplése. Ha a helyi viszonyok miatt módosítások válnának szükségessé, ezek a 39. és a 40. pontban foglaltak szerint történjenek. (Az Úr ünnepei) 108. A hívôk fígyelme elsôsorban az Úr ünnepeire irányuljon, amikor az év folyamán az üdvösség misztériumait ünnepeljük. Ezért az üdvösség misztériumait ünneplô idôszakok (propium de tempore) elsôbbséget élvezzenek a szentek ünnepeivel szemben, hogy az üdvösség mísztériumainak teljes köre méltó ünnepléshez jusson. (A szent negyvennap) 109. A nagyböjt kettôs természetét -- tudniillik, hogy (1) a keresztségre való emlékezés vagy elôkészület és (2) a bűnbánat által a többet imádkozó és Isten igéjét figyelmesebben hallgató híveket elôkészíti a húsvéti misztérium ünneplésére -- mind a liturgiában, mind a liturgikus katekézisben meg kell mutatni. Ezért : a) a nagyböjti liturgia keresztségi elemeit bôségesebben kell fölhasználni; és ha szükséges, egyeseket a régi hagyományból újra vissza kell állítani; b) ugyanezt kell mondanunk a bűnbánati elemekrôl is. Ami a katekézist illeti, a bűn közösségi következményeivel együtt jól be kell vésni a hívôk lelkébe a bűnbánatnak azt a sajátosságát, hogy a bűnt azért bánja, mert Isten megbántása az; nem szabad figyelmen kívül hagyni az Egyház szerepét sem a bűnbánattartásban, és sürgetni kell az imádságot a bűnösökért. (A bűnbánat gyakorlatai) 110. A nagyböjti bűnbánat ne csak belsô és egyéni, hanem külsô és közösségi is legyen. Hagyományos gyakorlatait úgy kell átalakítani, hogy megfeleljenek korunk követelményeinek, a különbözô vidékek lehetôségeinek és a hívôk életkörülményeinek. Ezeket a gyakorlatokat ajánlják a hívôk fígyelmébe a 22. pontban megnevezett hatóságok. Nagypénteken, az Úr szenvedésének és halálának napján azonban maradjon meg változatlanul mindenütt a szent húsvéti böjt, sôt ahol ez alkalmasnak látszik, ki kell terjeszteni nagyszombatra is, hogy így emelkedett és fogékony lélekkel érkezzenek el a hívôk a föltámadás vasárnapjának örömeihez. (A szentek ünneplése) 111. A hagyománynak megfelelôen tiszteljük az Egyházban a szenteket, tiszteletben tartjuk hiteles ereklyéiket és képeiket is. A szentek ünnepei ugyanis Krisztusnak szolgáiban véghezvitt csodatetteit hirdetik, a hívôknek pedig követésre és utánzásra alkalmas példát adnak. A szentek ünnepei ne kerüljenek túlsúlyba az üdvösséget szerzô misztériumok ünnepeivel szemben, megtartásuk többnyire egy--egy részegyház, nemzet vagy szerzetescsalád körére korlátozódjék. Az egész Egyházra csak azoknak a szenteknek a tiszteletét kell kiterjeszteni, akiknek jelentôsége valóban egyetemes. ======================================================================== Sacrosanctum Concilium A szent zene és ének Hatodik fejezet A SZENT ZENE ÉS ÉNEK (A szent zene jelentôsége) 112. Az egyetemes Egyház zenei hagyománya fölbecsülhetelen értékű kincs. Minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérô dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális része. Valóban, a szent ének jelentôségét a Szentírás, a szentatyák és a római pápák is hangoztatják, akik korunkban, élükön Szent X. Pius pápával, nyomatékkal mutattak rá a szent zene szolgáló szerepére az istentiszteletben. Ezért a szent zene annál szentebb lesz, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményekhez: bensôségesebben fejezi ki az imádságot, növeli a lelkek egységét, gazdagítja és ünnepélyesebbé teszi a szent szertartásokat. Az Egyház ezért jóváhagyja az igazi művészet minden megnyilatkozását, ha megvannak bennük a kívánt föltételek és helyt ad nekik az istentiszteleten. A Szentséges Zsinat megtartva az egyházi hagyomány és rendtartás szabályait és elôírásait, s figyelembe véve a szent zene és ének célját, mely Isten megdicsôítése és a hívôk megszentelése, a következôket rendeli el. (A szent zene a liturgiában) 113. A liturgikus cselekmény nemesebb formát ölt, amikor az istentiszteletet ünnepélyesen, énekelve és asszisztenciával végzik, a nép pedig cselekvôen bekapcsolódik. A nyelvet illetôen a 36., a szentmisét az 54., a szentségeket a 63., a szent zsolozsmát illetôen a 101. pontban mondottakat kell megtartani. (A szent ének) 114. A szent zene kincseit a legnagyobb gonddal kell megôrizni és fölhasználni. Szüntelenül gondot kell fordítani az énekkarokra, fôként a székesegyházakban. A püspökök és a lelkipásztorok pedig komolyan gondoskodjanak arról, hogy minden énekes szent cselekményben a hívôk egész közösségének módja legyen az ôt megilletô tevékeny részvételre a 28. és a 30. pontban foglaltak szerint. (A zenei oktatás) 115. A papnevelô intézetekben, a férfi és nôi szerzetek újoncházaiban és tanulmányi házaiban, de minden katolikus intézményben és iskolában is nagy gondot kell fordítani a zenei nevelésre és gyakorlatra; ehhez azonban a szent zene tanárait és vezetôit gondosan ki kell képezni. Ajánlatos továbbá, hogy a lehetôségek szerint a szent zene magasabb fokú intézeteit is fölállítsák. A szent zene művelôinek, az énekeseknek és fôleg a gyermekkórusoknak alapos liturgikus képzést kell adni. (A gregorián ének) 116. Az Egyház a gregorián korálist tekinti a római liturgia saját énekének. Ezért a liturgikus cselekményekben -- azonos feltételek mellett -- ennek kell elfoglalnia az elsô helyet. A szent zene és ének többi fajtája, fôleg a polifónia, a legkevésbé sincs kizárva az istentiszteletekbôl, csak feleljen meg mindenben a liturgikus cselekmény szellemének a 30. pontban foglaltak szerint. (Gregorián énekeskönyvek) 117. Be kell fejezni a gregorián énekeskönyvek hivatalos kiadását; sôt gondoskodni kell a Szent X. Pius-féle reform során már kiadott könyvek még alaposabb kritikai kiadásáról is. Ajánlatos továbbá az is, hogy kisebb templomok számára adják ki az egyszerűbb dallamok gyűjteményét. (A népének) 118. A vallásos népéneket is gonddal ápolják, hogy fölhangozhassék a hívek éneke a különbözô ájtatosságokon, sôt az elôírások és rubrikák szerint a liturgikus cselekményekben is. (A népek zenei hagyományai) 119. Mivel sok országban, fôként a missziós területeken megvan a nemzeteknek a maguk sajátos -- mind a vallási, mind a polgári életben nagy jelentôségű -- zenei hagyománya, meg kell becsülni és meg kell adni neki a megfelelô helyet vallási érzületük ápolására, és az adottságaikhoz alkalmazott istentiszteleten, a 39. és 40. pont értelmében. Ezért a misszionáriusok zenei képzésében komolyan kell gondoskodni arról is, hogy amennyire csak lehet, ápolni tudják az adott nép hagyományos zenéjét mind az iskolákban, mind a szent cselekményekben. (A hangszerek) 120. A latin Egyházban nagy megbecsülésben részesül az orgona, mint hagyományos hangszer; hangja csodálatos módon tudja fokozni a liturgia ünnepélyességét és a lelket nagy erôvel emeli Istenhez és az égiekhez. A 22. pont 2. §-ában, továbbá a 37. és 40. pontban említett területileg illetékes hatóság megítélése és jóváhagyása alapján más hangszerek is használhatók az istentiszteleteken, amennyiben alkalmasak vagy alkalmassá tehetôk a szent használatra, megfelelnek Isten háza méltóságának és a hívôk épülését valóban elômozdítják. (Zenészek és zeneszerzôk) 121. Az egyházi zene keresztény érzülettôl áthatott művelôi érezzék át, hogy a szent zene ápolására és kincseinek gyarapítására hivatottak. Olyan dallamokat szerezzenek, amelyek magukon viselik az igazi szent zene ismertetôjeleit, s melyeket nemcsak nagy énekkarok tudnak énekelni, hanem kisebb szkóláknak is megfelelnek, és elôsegítik a hívôk egész közösségének tevékeny részvételét. A szent énekre szánt szövegek feleljenek meg a katolikus tanításnak, merítsék azokat elsôsorban a Szentírás és a liturgia forrásaiból. ======================================================================== Sacrosanctum Concilium Szakrális művészet, berendezési tárgy Hetedik fejezet A SZAKRÁLIS MŰVÉSZET ÉS A BERENDEZÉSI TÁRGYAK (A szakrális művészet jelentôsége) 122. Teljes joggal számítják a legnagyszerűbb emberi teljesítmények közé a képzôművészeteket, különösen pedig a vallásos művészetet, s azon belül is mint ennek csúcsát, a szakrális művészetet. A vallásos és szakrális művészet Isten végtelen szépségére figyel, azt akarja lehetôségei szerint emberi alkotásban kifejezni. Annál jobban szolgálja tehát Istent, az ô dicséretét és dicsôségét, minél tudatosabban törekszik arra, hogy alkotásaival a lehetô legjobban vezesse Isten felé az emberek lelkét. Az Anyaszentegyház ezért mindenkor barátja volt a képzôművészeteknek, nemes szolgálatukat szüntelenül igénybe vette, és művészeket nevelt, hogy az istentisztelethez tartozó tárgyak igazán méltóak, ékesek és szépek legyenek, s valóban a mennyei valóságokat jelezzék és tükrözzék. De mindig fönntartotta magának a jogot, hogy ítélkezzék a műalkotások felett: megfelelnek-e a hitnek, a vallásosságnak és a vallás áthagyományozott elveinek, továbbá alkalmasak-e a szakrális használatra. Az Egyház nagy gondot fordított arra, hogy a szent felszerelési tárgyak rendeltetésükhöz méltók és szépek legyenek, s emeljék az istentisztelet fényét; ezért meg is engedte a változtatásokat anyagban, formában, díszítésben, ha az idôk folyamán azt megkívánta a technika fejlôdése. Ezért az Atyák jónak látták, hogy a következôket rendeljék el. (A művészeti stílusok) 123. Az Egyház egyetlen művészeti stílust sem tekintett kizárólagosan sajátjának, hanem alkalmazkodva a népek jellegzetes adottságaihoz és a különféle szertartások igényeihez minden korszak kifejezési formáját befogadta. Így a művészeti alkotásokkal a századok folyamán olyan kincseket hozott létre, amelyeket minden lehetô gondoskodással ôrizni kell. Korunkban is biztosítani kell az Egyházban minden nép és földrész művészeti szabadságát -- csak szolgálják megfelelô tisztelettel és kellô megbecsüléssel az Isten házát és a szent szertartásokat --, hogy napjaink művészete, a maga remekléseivel csatlakozhassék ahhoz a kórushoz, amelyben elmúlt évszázadok kiváló művészei zengték a katolikus hit magasztalását. (Az eszmény a nemes szépség) 124. Az ordináriusok, amikor az igazán szakrális művészeteket szorgalmazzák és támogatják, inkább a nemes szépségre, mint az üres pompára törekedjenek. Ez érvényes a szent ruhákra és a berendezésre is. A püspököknek szigorúan távol kell tartaniuk a templomoktól és más szent helyektôl az olyan műalkotásokat, melyek ellenkeznek a keresztény hittel, erkölcsökkel és jámborsággal; melyek a józan vallásos érzést sértik akár azzal, hogy a formákat elcsúfítják, akár azzal, hogy művészi szempontból nem kielégítôek, középszerűek vagy utánzatok. A templomok építésénél ügyelni kell arra, hogy alkalmasak legyenek a liturgikus cselekményekre, s tegyék lehetôvé a hívek tevékeny részvételét. (A szent személyek ábrázolása) 125. Ragaszkodni kell továbbra is ahhoz a gyakorlathoz, hogy a templomokban elhelyezik a hívôk által tisztelt szentek képeit és szobrait, de ezek az ábrázolások mérsékelt számban és megfelelô rendben kapjanak helyet, ne okozzanak a keresztény népben megütközést és ne adjanak alkalmat helytelen áhítatra. (A műalkotások beszerzése és megôrzése) 126. A műalkotások helyes megítélése érdekében hallgassák meg a helyi ordináriusok az egyházművészeti bizottságot, adott esetben még más, különösen is hozzáértô személyeket is, valamint a 44., 45., 46. pontokban említett bizottságokat. Gondosan ügyeljenek a fôpásztorok arra, hogy a szent fölszerelésbôl és az értékes műalkotásokból mint Isten házának ékességeibôl semmit áruba ne bocsássanak vagy veszendôbe menni ne engedjenek. (A művészek) 127. A püspökök akár személyesen, akár műértô és a művészetet szeretô papok által gondoskodjanak arról, hogy a művészeket bevezessék a szent művészet és liturgia szellemébe. Ezenfelül ajánlatos, hogy ahol jónak látszik, a művészek képzésére alapítsák meg a szakrális művészet akadémiáját vagy iskoláját. Mindazok a művészek pedig, akik alkotó tehetségükkel a szent Egyházban Isten dicsôségét kívánják szolgálni, tartsák mindig szem elôtt, hogy tevékenységük bizonyos értelemben a teremtô Isten szent utánzása, s alkotásaik célja a katolikus istentisztelet szolgálata, a hívôk lelki épülése, áhítatuk és vallási ismereteik gyarapítása. (A szent tárgyak és a szent ruhák) 128. Mielôbb felül kell vizsgálni a liturgiával kapcsolatos felszerelési tárgyakra vonatkozó általános jogszabályokat, helyi rendelkezéseket és a 25. pont értelmében a liturgikus könyveket, fôként azokban a kérdésekben, amelyek a templomok méltó és célszerű szerkezetét, az oltárok formáját és építését, a szentségház méltóságát, elhelyezését és biztonságát, a keresztelôkút alkalmasságát és méltó helyét, a szentek képeit és szobrait, díszítések és ruházat használatát szabályozzák: mindazt, ami kevésbé felel meg a megújított liturgiának, meg kell változtatni vagy meg kell szüntetni, ami pedig elômozdítja, azt meg kell tartani vagy be kell vezetni. E témakörben, fôként ami a szent fölszerelési tárgyak és szent ruhák anyagát és formáját érinti, az egyes területek püspöki karai illetékesek abban, hogy e konstitúció 22. pontja értelmében alkalmazkodjanak a helyi igényekhez és szokásokhoz. (A klérus tájékozottsága) 129. A klerikusokat bölcseleti és hittudományi tanulmányaik idején oktatni kell a szakrális művészetek történetérôl és fejlôdésérôl, valamint azokról az egészséges alapelvekrôl is, melyekhez a szakrális műalkotásoknak igazodniuk kell, hogy becsülni és ôrizni tudják az Egyház tiszteletreméltó művészeti emlékeit, és megfelelô tanácsokkal tudják ellátni az alkotó művészeket. (A fôpapi jelvények használata) 130. Illô, hogy a fôpapi jelvények használata a fölszentelt püspököknek vagy valamilyen különleges joghatósággal bíró egyházi személyeknek legyen fönntartva. ======================================================================== Sacrosanctum Concilium Nyilatkozat a naptárreformról FÜGGELÉK A II. VATIKÁNI ZSINAT NYILATKOZATA A NAPTÁRREFORMRÓL A Szentséges Második egyetemes Vatikáni Zsinat szerint nem kis jelentôségű az a sokfelôl elhangzott kívánság, hogy húsvét ünnepét egy meghatározott vasárnaphoz kössék és állandó naptárt alkossanak, ezért gondosan mérlegelve mindazokat a következményeket, amelyek egy új naptár bevezetésével járhatnak, a következôket jelenti ki: 1. A Szentséges Zsinat nem ellenzi, hogy húsvét ünnepét a Gergely- naptár egy meghatározott vasárnapjára tegyék, föltéve, hogy ebbe beleegyeznek az összes érdekeltek, elsôsorban az Apostoli Szék közösségétôl elkülönült testvérek. 2. Ugyancsak kijelenti a Szentséges Zsinat, hogy nincs ellenvetése azokkal a kezdeményezésekkel szemben, melyek célja egy örök naptár bevezetése a polgári életbe. Az örök naptár megállapítására és a polgári életbe való bevezetésére kigondolt rendszerek közül csak azokhoz járul hozzá az Egyház, melyek megtartják és védelmezik a hét napból álló és a vasárnapot magában foglaló hetet; a héten kívül esô napot nem iktatnak közbe, hogy a heteknek egymásután való folyamatossága sértetlen maradjon. Arra az esetre, ha mégis nagyon alapos ellenérvek merülnének föl, az Apostoli Szentszék fönntartja magának a döntést. Mindazt, amit e konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a Tisztelendô Atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1963. december 4-én. Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke. Következnek a zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Sacrosanctum Concilium Jegyzetek 1. Pünkösd utáni 9. vasárnap, Secreta. 2. Vö. Zsid 13,14. 3. Vö. Ef 2,21--22. 4. Vö. Ef 4,13. 5. Vö. Iz 11,12. 6. Vö. Jn 11,52. 7. Vö. Jn 10,16. 8. Vö. Iz 61,1; Lk 4,18. 9. Funk: Patres Apostolici. I:218. (Antiochiai Szent Ignác: Ad Ephesios 7,2.) Tübingen, 1901. 10. Vö. 1Tim 2,5. 11. Sacramentarium Veronense. (Leonianum) 1265. p. Kiadta C. Mohlberg, Róma, 1956. 12. A húsvéti prefáció. 13. Vö. Az 1956 elôtti Római Misekönyv nagyszombat 2. olvasmány utáni könyörgés. 14. Vö. Mk 16,15. 15. Vö. ApCsel 26,18. 16. Vö. Róm 6,4; Ef 2,6; Kol 3,1; 2Tim 2,11. 17. Vö. Jn 4,23. 18. Vö. 1Kor 11,26. 19. Trentói Zsinat De SS. Eucharistia, 5. 20. Ua. 2.p. 21. PL 35: 1428. (Szent Ágoston: In Ioannis Evangelium Tractatus, VI., 1,7.) 22. Vö. Jel 21,2; Kol 3,1; Zsid 8,2. 23. Vö. Fil 3,20; Kol 3,4. 24. Vö. Jn 17,3; Lk 24,27; ApCsel 2,38. 25. Vö. Mt 28,20. 26. Nagyszombati Postcommunio. 27. Kedd húsvét oktávájában: oráció. 28. Vö. 2Kor 6,1 29. Vö. Mt 6,6. 30. Vö. 1Tesz 5,17. 31. Vö. 2Kor 4,10--11. 32. Pünkösdhétfô: Secreta. 33. CSEL III,1:215. (Szent Ciprián: De catholicae Ecclesiae unitate, 7. p.) 34. Trentói zsinat: De SS. Missae sacrificio, 8. p. 35. Funk: Patres Apostolici. I. (Antiochiai Szent Ignác: Ad Magn. 7; Ad Phil. 4; Ad Smyrn. 8.). 36. PL 35: 1613. (Szent Ágoston: In Ioannis Evangelium Tractatus, XXVI., 6,13.) 37. Az úrnapi officium, 2. vesperás Magnificat antifónája. 38. PG 74:557. (Alexandriai Szent Cirill: Commentarium in Ioannis Evangelium, XI,11--12.) 39. Vö. 1Tim 2,1--2. 40. 21. sessio 1562. július 16-án: Doctrina de Communione sub utraque specie et parvulorum. 1--3. 41. Trentói zsinat 24. sessio: De reformatione. 1.; Vö. Rituale Romanum, VIII. II,6. ======================================================================== Inter Mirifica Tartalomjegyzek A II. Vatikáni Zsinat INTER MIRIFICA kezdetű dekrétuma a tömegtájékoztatási eszközökrôl 1. Elôszó 2. A tömegtájékoztatási eszközök vallási jelentôsége Elsô fejezet 3. Az Egyház joga, a világi hívôk szerepe 4. Az erkölcsi elvek érvényesítése 5. A tömegtájékoztatás legfontosabb témái 6. A művészi szabadság és az erkölcsi törvény viszonya 7. Az erkölcsi rossz elbeszélése, leírása vagy megjelenítése 8. A helyes közvélemény kialakítása 9. A hatások befogadóinak kötelezettségei 10. A fiatalok és a szülôk kötelezettségei 11. Az alkotók és terjesztôk kötelezettségei 12. A tömegtájékoztatási eszközök és a közhatalom Második fejezet 13. Az apostolkodás szolgálatában 14. Részletes irányelvek a sajtó, a film, a rádió, a tévé és a színház számára 15. Szakemberek képzése egyháziakból és világi hívôkbôl 16. A közösség nevelése 17. Értékes vállalkozások támogatása 18. A tömegtájékoztatási világnap 19. Szentszéki bizottság 20. A megyéspüspökök feladatai 21. Országos bizottságok 22. Nemzetközi katolikus bizottság 23. Lelkipásztori eligazítás 24. A Zsinat szava minden jószándékú emberhez Jegyzetek ======================================================================== Inter Mirifica Elôszó A II. Vatikáni Zsinat Inter mirifica kezdetű dekrétuma a tömegtájékoztatási eszközökrôl PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL (Elôszó) 1. A csodálatra méltó technikai találmányok közül, melyeket az emberi szellem Isten segítségével napjainkban a teremtett dolgokból hozott elô, az Anyaszentegyház azok felé fordul fokozott figyelemmel, melyek új utakat nyitva mindenféle információ, eszme és irányítás gyors közlésére, elsôsorban az emberi lélekre hatnak. E találmányok közül is kiemelkednek azok az eszközök, melyek természetüknél fogva nemcsak az egyes embereket, hanem tömegeket, sôt az egész emberi társadalmat el tudják érni és meg tudják mozgatni -- miként a sajtó, a film, a rádió, a televízió és a hasonlók --, ezért joggal nevezhetôk tömegtájékoztatási eszközöknek. (A tömegtájékoztatási eszközök vallási jelentôsége) 2. Az Anyaszentegyház jól tudja, hogy ezek az eszközök, ha helyesen alkalmazzák ôket, az emberi nemnek nagy segítséget nyújtanak, mert nagyban hozzájárulnak a szellem pihenéséhez és kiműveléséhez, illetve Isten országának terjesztéséhez és megszilárdításához; de azt is tudja, hogy az emberek a teremtô Isten szándékai ellen és saját romlásukra is használhatják ôket; sôt anyai szorongással és fájdalommal látja azt a sok kárt, mely nagyon gyakran éri a társadalmat gonosz használatuk következtében. Ezért a Szentséges Zsinat a pápáknak és püspököknek ebben a fontos kérdésben tanúsított éber ôrködését magáévá téve kötelességének tartja, hogy megtárgyalja a tömegtájékoztatási eszközökkel kapcsolatos fôbb kérdéseket. Bízik abban, hogy ily módon elôterjesztett tanítása és útmutatása nemcsak a krisztushívôk üdvösségét, hanem az egész emberi közösség haladását is szolgálni fogja. ======================================================================== Inter Mirifica Jogok,erkölcsi elvek,kötelezettségek Elsô fejezet (Az Egyház joga, a világi hívôk szerepe) 3. A katolikus Egyház -- mivel az Úr Krisztus arra alapította, hogy az üdvösséget minden emberhez elvigye, s ezért kötelessége az evangelizáció -- feladata részének tartja, hogy a tömegtájékoztatási eszközökkel is továbbítsa az üdvösség hírét, s megtanítsa az embereket ezen eszközök helyes használatára. Az Egyháznak tehát veleszületett joga, hogy fölhasználja és birtokolja ezeket az eszközöket, amennyiben azok a keresztény neveléshez vagy a lelkek üdvösségéért végzett bármiféle munkájához szükségesek és hasznosak; és a szent pásztorok feladatához tartozik, hogy a híveket úgy neveljék és irányítsák, hogy a tömegtájékoztatási eszközök használatával is igyekezzenek elérni önmaguk és az egész emberi család üdvösségét és tökéletességét. Egyébként elsôsorban a világi hívôknek kell valóban emberi és keresztény szellemmel áthatniuk ezeket az eszközöket, hogy az emberiség nagy várakozásának és az isteni tervnek teljesen megfeleljenek. (Az erkölcsi elvek érvényesítése) 4. Ezen eszközök helyes használata föltétlenül megköveteli, hogy mindazok, akik velük élnek, ismerjék és e területen is hűségesen valósítsák meg az erkölcsi rend normáit. Elsôsorban a témát kell mérlegelni, melyet az egyes eszközök természetüknek megfelelôen közvetítenek; továbbá a körülményeket -- a célt, a személyeket, a helyet, az idôpontot, és minden mást, aminek szerepe van a kommunikáció létrejöttében --, mert ezek az erkölcsi megítélést módosíthatják, illetve egészen meg is változtathatják; s végül az egyes eszközök sajátos hatásmódját is, mely olyan fokot érhet el, hogy az emberek, fôként ha nincsenek fölkészülve, alig képesek fölfigyelni rá, úrrá lenni fölötte, vagy ha úgy adódik, elutasítani maguktól. (A tömegtájékoztatás legfontosabb témái) 5. Különösképpen szükséges, hogy az összes érdekelt helyes lelkiismeretet alakítson ki magában a tömegtájékoztatási eszközök dolgában, fôleg azokkal a témákkal kapcsolatban, melyeket napjainkban élénken vitatnak. Az elsô ilyen téma az úgynevezett információnak, a hírek szerzésének és továbbadásának kérdése. Nyilvánvaló, hogy az információ igen hasznos, sôt nélkülözhetetlen a mai társadalom fejlettsége és tagjainak egyre szorosabbá váló kapcsolatai miatt; az események és tények gyors közzététele az egyes embereknek folyamatos és teljesebb ismeretet nyújt róluk, így eredményesebb lehet tevékenységük a közjó érdekében, s valamennyien könnyebben hozzájárulhatnak az egész társadalom fejlôdéséhez. A társadalomnak tehát megvan a joga ahhoz, hogy információt kapjon mindarról, amit az embereknek -- mégpedig kinek-kinek a körülményei szerint -- akár mint egyéneknek, akár mint egyes csoportok tagjainak, hasznos tudniuk. E jog helyes gyakorlása azonban megköveteli, hogy a közlés tartalmát tekintve mindig igaz és - - az igazságosság valamint a szeretet sérelme nélkül -- teljes legyen; a közlés módját tekintve pedig legyen tisztességes és megfelelô, azaz szentül tartsa tiszteletben az erkölcsi törvényeket, s az ember törvényes jogait és méltóságát, mind a hírek szerzésében, mind azok közzétételében; nem minden tudás használ ugyanis, ,,a szeretet viszont épít'' (1Kor 8,1). 6. A második kérdés a művészi szabadság és az erkölcsi törvény viszonya. Mivel a véget nem érô viták hátterében nem ritkán téves etikai és esztétikai tanítások állnak, a Zsinat kijelenti, hogy az objektív erkölcsi rend elsôbbségét mindenkinek föltétel nélkül tisztelnie kell, mert egyedül ez múlja fölül és rendezi el az emberi élet minden egyéb, bármilyen magasrendű megnyilvánulását, a művészetet sem véve ki. Ugyanis kizárólag az erkölcsi rend érinti az embert, Istennek értelmes és magasabb rendű életre hivatott teremtményét a maga teljességében, és -- amennyiben teljesen és hűségesen megtartja - - ez vezeti el a tökéletesség és boldogság teljes birtoklására. 7. A harmadik kérdes az erkölcsi rossz elbeszélése, leírása vagy megjelenítése. A rossz bemutatásának -- jóllehet a mélyebb benyomást keltô drámai hatásokkal a tömegtájékoztatás által is szolgálhatja az ember és lelki mélységeinek mélyebb megismerését, s ki tudja emelni, hogy milyen nagyszerű az, ami jó és igaz -- alkalmazkodnia kell az erkölcsi törvényekhez, nehogy a lelkeknek inkább kárára, mint hasznára legyen, fôként ha olyan dolgokról van szó, melyek bizonyos tartózkodást követelnek, illetve könnyen rossz kívánságokra ösztönözik az eredeti bűntôl megsebzett embert. (A helyes közvélemény kialakítása) 8. Mivel a közvéleménynek ma a magánéletben és közéletben egyaránt nagy hatalma és tekintélye van minden rendű és rangú ember szemében, a társadalom minden tagjának ezen a téren is meg kell tennie azt, amit az igazságosság és a szeretet követel, hogy ezen eszközök segítségével is helyes közvélemény kialakítására és terjesztésére törekedjenek. (A hatások befogadóinak kötelezettségei) 9. Sajátos kötelezettségei vannak mindazoknak, akik mint olvasók, nézôk vagy hallgatók, személyes és szabad döntés alapján befogadják a tömegtájékoztató eszközök hatásait. A helyes választás megköveteli, hogy a befogadók egyértelműen azt részesítsék elônyben, ami erkölcsi, tudományos vagy művészi szempontból értékesebb; kerülniük kell viszont azt, ami önmaguknak lelki kárt vagy bűnre vezetô alkalmat jelent, vagy másokat a rossz példával bűnbe vihet, vagy akadályozza a jó és segíti a rossz terjedését; ami többnyire megtörténik akkor, amikor megfizetik azokat, akik kizárólag gazdasági szempontok szerint használják ezeket az eszközöket. Annak érdekében, hogy a befogadók teljesíteni tudják az erkölcsi törvényt, el ne mulasszák a kötelezettségüket idejében tájékozódni arról, mi az illetékes hatóság véleménye e dolgokról és a helyes lelkiismeret szabályai szerint ehhez tartsák magukat; hogy pedig a kevésbé helyes ösztönzéseknek ellen tudjanak állni, és egyértelműen a jót részesítsék elônyben, törekedjenek megfelelô forrásokból merítve helyes lelkiismereti tájékozottságra és beállítottságra szert tenni. (A fiatalok és a szülôk kötelezettségei) 10. A befogadók, elsôsorban a fiatalok, iparkodjanak megszokni, hogy mértéktartóan és fegyelmezetten használják ezeket az eszközöket; törekedjenek arra is, hogy a látott, hallott, olvasott dolgokat egyre mélyebben megértsék; a nevelôkkel vagy szakemberekkel beszélgessenek el róluk, és sajátítsák el a helyes kritikát. A szülôk pedig emlékezzenek kötelességükre: ôrködjenek éberen, hogy a hitre vagy erkölcsre káros látványosságok, sajtótermékek és hasonlók az otthonok küszöbén kívül maradjanak, és ilyesmikkel gyermekeik másutt se találkozzanak. (Az alkotók és terjesztôk kötelezettségei) 11. A tömegtájékoztatási eszközök használatában kiemelkedô erkölcsi felelôsség hárul az újságírókra, írókra, színészekre, a színházi és filmrendezôkre, gyártókra, műsorszerkesztôkre, filmkölcsönzôkre, vállalkozókra, eladókra, kritikusokra és mindazokra, akik bármilyen formában részt vesznek a közölt anyag megalkotásában és terjesztésében. Egészen nyilvánvaló, hogy mekkora a felelôsségük a mai körülmények között, hiszen információs és ösztönzô munkájukkal egyaránt vezethetik az emberiséget jó és rossz irányba. Feladatuk tehát úgy egyeztetni a gazdasági, politikai és művészeti szempontokat, hogy ezek a közjóval sohase ellenkezzenek; e cél elérése végett jól teszik, ha szakmai szervezetbe tömörülnek, mely -- szükség esetén, külön szerzôdésbe foglalva az erkölcsi kódex megtartását -- rábírja tagjait arra, hogy munkakörükben tiszteletben tartsák az erkölcsi törvényeket. Gondoljanak állandóan arra, hogy az olvasók és nézôk nagy része fiatalkorú, akiknek igazán szükségük van olyan sajtótermékekre, ilIetve látványosságokra, melyek tisztességes szórakozást nyújtanak és magasabb érdeklôdésre is ösztönöznek. Ügyeljenek arra is, hogy vallásos témákat komoly és tapasztalt személyekre bízzanak, és kellô tisztelettel dolgozzanak föl. (A tömegtájékoztatási eszközök és a közhatalom) 12. Ebben a témakörben különleges felelôsség terheli a polgári hatóságot a közjó alapján, melynek ezek az eszközök is szolgálatára vannak rendelve. A közhatalomra tartozik, hogy a hatáskörének megfelelôen megvédje és biztosítsa az információ valódi és jogos szabadságát, melyre a társadalomnak mindenképpen szüksége van haladása érdekében, külön is kiemelve a sajtószabadságot; feladata továbbá a vallás, a kultúra és az igazi művészet pártolása; védelmeznie kell a befogadó közösséget, hogy szabadon élhessen törvényes jogaival. A közhatalom kötelessége az is, hogy támogassa azokat a vállalkozásokat, melyek, jóllehet az ifjúságra igen elônyös hatással volnának, segítsége nélkül nem valósulhatnának meg. Végül az államhatalom, mely törvényesen ôrködik a polgárok jóléte fölött, köteles a törvényhozás és a törvények gondos végrehajtása útján a jogrend megtartásával biztosítani, hogy ezekkel az eszközökkel vissza ne éljenek, és súlyos kár ne érje a közerkölcsöt és a társadalom haladását. Ez az éber gondoskodás a legkevésbé sem nyomja el az egyesek vagy csoportok szabadságát, különösen akkor nem, ha hiányoznak a komoly biztosítékok azok részérôl, akik foglalkozásszerűen dolgoznak a tömegtájékoztatási eszközöknél. Sajátos védelemben kell részesülniök a fiataloknak a nekik ártalmas sajtótermékekkel és látványosságokkal szemben. ======================================================================== Inter Mirifica Feladatok, az Egyház tennivalói Második fejezet (Az apostolkodás szolgálatában) 13. Az Egyház minden tagja egy szívvel-lélekkel azon legyen, hogy a tömegtájékoztató eszközöket haladéktalanul és semmi fáradságot sem kímélve eredményesen használják föl az apostolkodás legkülönfélébb munkáiban, amint az idôk és a körülmények megkívánják, megelôzvén az ártó kezdeményezéseket, fôleg azokon a területeken, ahol az erkölcsi és a vallási fejlôdés fokozott erôfeszítéseket igényel. A lelkipásztorok ezért siessenek e területen is eleget tenni feladatuknak, mely általános igehirdetôi tisztüknek szerves része; a világi hívek is, akiknek részük van ezen eszközök használatában, törekedjenek tanúságot tenni Krisztusról, fôként úgy, hogy ki-ki szakmailag felkészülten és apostoli lelkülettel áll helyt a maga munkaterületén, sôt a maguk részérôl közvetlenül is nyújtsanak segítséget az Egyház apostoli tevékenységéhez műszaki, gazdasági, kulturális vagy művészi vonalon. (Részletes irányelvek a sajtó, a film, a rádió, a tévé és a színház számára) 14. Elsôsorban a jó sajtó érdemel támogatást. Az olvasók igazi keresztény szellemben való nevelésére szervezzék meg és támogassák a valóban katolikus sajtót, melyet -- akár közvetlenül az egyházi hatóságtól függ, akár a világi katolikusok irányítás alatt áll -- nyilvánvalóan azzal a szándékkal adnak ki, hogy a közvéleményt a természetjog, a katolikus tanítás és erkölcsi törvény szerint alakítsa, erôsítse és fejlessze, s az Egyház életét érintô eseményeket közölje és helyesen értelmezze. Figyelmeztetni kell a híveket arra, hogy önmaguk és minden esemény katolikus megítélése szempontjából mennyire fontos a katolikus sajtó olvasása és terjesztése. Fôleg az ifjúság számára készített, tisztességes szellemi felüdülést nyújtó, igazi kultúrát és művészetet terjesztô filmek gyártását és forgalmazását minden eszközzel támogatni és védeni kell. Ez elsôsorban azt jelenti, hogy a lelkiismeretes filmgyártókat és forgalmazókat pénzügyeikben és vállalkozásaikban segítik, összefogják ôket, a jó filmeket elismerô kritikával és díjakkal jutalmazzák, a katolikus jellegű vagy más tisztességes filmszínházakat pártolják és szervezetekbe fogják össze. Ugyancsak hathatós támogatásban részesüljenek a jó szellemű rádiós és televíziós adások, különösen azok, melyek a családok szempontjából értékesek. Sürgessék, hogy legyenek katolikus adások, hogy ezek bekapcsolják a hallgatókat és nézôket az Egyház életébe, s lelküket vallásos igazságokkal itassák át. Ahol szükséges, jól megfontoltan létesítsenek katolikus adóállomásokat, de gondoskodjanak arról, hogy adásaik színvonalasak és hatásosak legyenek. Emellett gondot kell fordítani arra, hogy a nemes és ôsi színművészet, mely a tömegtájékoztatási eszközök útján is széles körben terjed, növelje a nézôk emberi és erkölcsi műveltségét. (Szakemberek képzése egyháziakból és világi hívôkbôl) 15. A fentebb kifejezett kívánalmak megvalósulásáért haladéktalanul ki kell képezni papokat, szerzeteseket és világi hívôket, hogy megfelelô szakértelemmel dolgozzanak ezen eszközökkel az apostoli célokért. Elsôsorban világiakat kell művészi, elméleti és erkölcsi képzésben részesíteni. Ezért növelni kell az olyan iskolák, egyetemi karok és intézmények számát, ahol újságírók, forgatókönyvírók, rádiós és televíziós szakemberek és mások teljesértékű, egyben keresztény szellemű kiképzést nyerhetnek, különös tekintettel az Egyház szociális tanítására. A színészeket is úgy kell kiképezni és segíteni, hogy művészetükkel a társadalom javát szolgálják. Végül gondosan föl kell készíteni az irodalom-, film-, rádió-, televízió- és más kritikusokat, hogy mindegyikük magas fokon értse szakmáját, és olyan ítéleteket tudjanak alkotni, melyekben az erkölcsi meggondolás a maga súlyával szerepel. (A közösség nevelése) 16. Mivel a különbözô korú és műveltségű befogadókhoz eljutó tömegtájékoztatási eszközök helyes használata a befogadók jó elméleti és gyakorlati képzését teszi szükségessé, az ilyen kezdeményezéseket - - fôként, ha fiatalabbaknak szólnak -- a katolikus iskolák minden szintjén, a papnevelô intézetekben és a hívek apostoli szervezeteiben karolják föl és sokasítsák meg, érvényesítve bennük a keresztény erkölcs alapelveit. Annak érdekében, hogy mindez minél hamarabb megvalósulhasson, az ide vonatkozó katolikus tanítás, fegyelem és értelmezés a katekézisben is jelenjék meg. (Értékes vállalkozások támogatása) 17. Szégyenletes volna, ha az Egyház gyermekei közönyösen néznék, miként köti gúzsba és akadályozza az üdvösség tanítását a sok gyakorlati nehézség vagy az anyagiak hiánya, bár köztudott, hogy ezek az eszközök valóban nagy összegeket igényelnek. Ezért e Szent Zsinat emlékezteti a híveket, hogy kötelességük fönntartani és támogatni a katolikus újságokat, folyóiratokat, filmvállalkozásokat, rádió- és televízió-állomásokat és közvetítéseket, hiszen ezeknek az a célja, hogy terjesszék és megvédjék az igazságot és a társadalom keresztény szellemű neveléséhez hozzájáruljanak. A Zsinat továbbá nagy nyomatékkal fölkéri a gazdasági életben és a technika világában nagy tekintélynek örvendô szerveket és személyeket, hogy anyagi támogatással és tapasztalataikkal szívesen és nagylelkűen segítsék a valódi műveltséget és az apostoli célkitűzést szolgáló tömegtájékoztatási eszközöket. (A tömegtájékoztatási világnap) 18. Annak érdekében, hogy az Egyház sokféle apostolkodása a tömegtájékoztató eszközökkel kapcsolatban hatásosabb lehessen, a földkerekség minden egyházmegyéjében határozzanak meg a püspökök belátása szerint évenként egy napot, melyen fölhívják a hívek figyelmét az ezekkel az eszközökkel kapcsolatos kötelezettségeikre; kérjék ôket, hogy ezért az ügyért imádkozzanak és adakozzanak, a gyűjtött összegeket pedig fordítsák lelkiismeretesen az ilyen irányú egyházi intézmények és vállalkozások fönntartására és fejlesztésére, a világkatolicizmus szükségleteit szem elôtt tartva. (Szentszéki bizottság) 19. A pápának mint legfôbb pásztornak külön szentszéki hivatal álljon rendelkezésére a tömegtájékoztatási eszközökkel kapcsolatos teendôiben.[1] (A megyéspüspökök feladatai) 20. Saját egyházmegyéjében a püspök feladata, hogy figyelemmel kísérje és támogassa az ilyen műveket és vállalkozásokat. Ha pedig ezek a szervezett apostolkodás keretébe tartoznak, még ha exempt szerzetesek vezetése alatt állnának is, neki kell irányítani azokat. (Országos bizottságok) 21. Mivel pedig egy egész országot magába foglaló apostolkodáshoz a tervek és az erôk egysége kívánatos, ez a Szent Zsinat elhatározza és elrendeli, hogy országonként létesítsenek hivatalt a sajtó, a film, a rádió és televízió ügyeinek intézésére, és ezt minden módon támogassák. Az országos hivatalok legfôbb feladata a hívek lelkiismeretének helyes irányítása ezen eszközök használatában, s a katolikus kezdeményezések bátorítása és összehangolása. Országonként egy püspöki bizottság vagy egy megbízott püspök irányítsa e hivatalokat; s bennük világi hívôk is kapjanak helyet, olyanok, akik jól ismerik a katolikus tanítást és ugyanakkor szakemberek. (Nemzetközi katolikus bizottság) 22. Mivel a tömegtájékoztatási eszközök hatása túlterjed a nemzeti határokon, és az egyéneket mintegy az egész emberiség polgáraivá teszi, az országokon belüli kezdeményezéseket nemzetközi szinten is össze kell hangolni. A 21. pontban említett országos hivatalok tehát elevenen működjenek együtt a maguk megfelelô nemzetközi katolikus szervezetével. Ezeket a nemzetközi katolikus szervezeteket egyedül a Szentszék hagyhatja jóvá és tôle függnek. (Lelkipásztori eligazítás) 23. E Szent Zsinat tömegtájékoztatási eszközökre vonatkozó elveinek és szabályainak megvalósítása érdekében a Zsinat kifejezett megbízására a Szentszék a 19. pontban említett hivatala különbözô nemzetekbôl való szakértôk segítségével adjon ki Lelkipásztori utasítást. (A Zsinat szava minden jó szándékú emberhez) 24. Végül a Szent Zsinat bízik abban, hogy ennek a határozatnak elveit és utasításait szívesen fogadja és valóra is váltja az Egyház minden tagja, akik így ezen eszközök használatával is nemcsak kárt nem szenvednek, hanem mint a föld sója ízt adnak a földnek, s mint a világ világossága, megvilágítják a világot. Ezen túlmenôen a Szent Zsinat meghív minden jó szándékú embert, fôként a tömegtájékoztatási eszközök irányítóit, hogy ezen eszközöket egyedül az emberiség javára fordítsák, mert az egész világ jövôje egyre inkább a helyes használatuktól függ. Így tehát miként a művészetek régi emlékei, úgy ezek az új találmányok is az Úr nevét dicsôítsék az Apostol szavai szerint ,,Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké'' (Zsid 13,8). Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1963. december 4-én. Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Inter Mirifica Jegyzetek A zsinati atyák elfogadván az ,,Írott Sajtó és a Képbeli Tájékoztatás Titkárságának'' kérését, tisztelettel kérték a pápát, hogy e hivatal feladatkörét és illetékességét terjessze ki az összes tömegtájékoztató eszközre, a sajtót is beleértve; és különbözô nemzetiségű szakértôket hívjon meg, laikusokat is. ======================================================================== Lumen Gentium Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat LUMEN GENTIUM kezdetű dogmatikus konstitúciója az Egyházról Elsô fejezet AZ EGYHáZ MISZTéRIUMáRóLZS0301 1. Elôszó 2. Az Atya üdvözítô terve 3. Krisztus küldetése 4. A Szentlélek az Egyház megszentelôje 5. Isten országa 6. A Szentírás képei az Egyházról 7. Az Egyház Krisztus misztikus teste 8. Az Egyház látható és kegyelmi valóság Második fejezet AZ ISTEN NÉPÉRÔL 9. Új szövetség, új nép 10. Az egyetemes papság 11. Az egyetemes papság gyakorlása 12. A hitérzék és a karizmák 13. Isten egyetlen népének katolicitása 14. A katolikus hívôk 15. Az Egyház és a nem katolikus keresztények 16. Az Egyház és a nem keresztények 17. Az Egyház missziós jellege Harmadik fejezet AZ EGYHÁZ HIERARCHIKUS ALKOTMÁNYÁRÓL,KÜLÖNÖSEN A PÜSPÖKSÉGRÔL 18. Bevezetés 19. A tizenkét apostol 20. Az apostolok utódai, a püspökök 21. Az egyházi rend teljessége 22. A püspöki kollégium és a kollégium feje 23. A kollégium tagjainak kapcsolatai 24. A püspöki szolgálat 25. A tanítás feladata 26. A megszentelés 27. A kormányzás 28. A papok 29. A diákonusok Negyedik fejezet A VILÁGI HIVÔK 30. A világi hívôk az Egyházban 31. A világi hívôk sajátos küldetése 32. A világi hívôk méltósága 33. A világi hívôk apostoli tevékenysége 34. A világi hívôk egyetemes papsága 35. Prófétai szerepük és tanúságtételük 36. A világ rendjének szolgálatában 37. A világi hívek és a hierarchia 38. ,,Ami a lélek a testben...'' Ötödik fejezet AZ ÉLETSZENTSÉGRE SZÓLÓ EGYETEMES MEGHÍVÁSRÓL AZ EGYHÁZBAN 39. Bevezetés 40. Bizonyítás a Szentírásból 41. Az életszentség lényege mindig ugyanaz 42. Az életszentség útjai és eszközei Hatodik fejezet A SZERZETESEKRÔL 43. Az evangéliumi tanácsok követése az Egyházban 44. A szerzetesi állapot lényege és jelentôsége 45. A hierarchia és a szerzetesek 46. A szerzetesi önátadás kiváló értéke 47. Buzdítás Hetedik fejezet A ZARÁNDOKEGYHÁZ ESZKATOLÓGIKUS JELLEGÉRÔL ÉS EGYESÜLÉSÉRÔL A MENNYEI EGYHÁZZAL 48. A keresztény hivatás eszkatológikus jellege 49. Az úton levôk és a célbajutottak összetartoznak 50. Az egész misztikus test közössége 51. Lelkipásztori útmutatás Nyolcadik fejezet ISTEN ANYJÁRÓL, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁRÓL KRISZTUS ÉS AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁBAN I. BEVEZETéS 52. A Szent Szűz Krisztus misztériumában 53. A Szent Szűz és az Egyház 54. A Zsinat nem terjeszt elô új tanítást II. A BOLDOGSáGOS SZűZ SZEREPéRôL AZ üDVöSSéG RENDJéBEN 55. A Messiás Anyja az Ószövetségben 56. Szűz Mária beleegyezô szavának jelentôsége 57. A Gyermek és az Anya 58. Szűz Mária Jézus nyilvános életében 59. A mennybemenetel után III. A BOLDOGSáGOS SZűZRôL éS AZ EGYHáZRóL 60. A Szent Szűz és az egyetlen közvetítô, Krisztus 61. Közreműködése az üdvösség művében 62. Alárendelt üdvösségszerzô szerep 63. A Szűz és Anya az Egyház elôképe 64. Az Egyház is szűz és anya 65. Szűz Mária követendô erényei IV. A BOLDOGSáGOS SZűZ TISZTELETéRôL AZ EGYHáZBANZS0366 66. A tisztelet lényege és alapja 67. Lelkipásztori útmutatás V. MáRIA A BIZTOS REMéNY éS A VIGASZTALáS JELE ISTEN ZARáNDOK NéPE RéSZéREZS0368 68. Szűz Mária a reménység jele 69. Legyen szószólónk! Jegyzetek ======================================================================== Lumen Gentium Egyház misztériuma A II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója az Egyházról PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL Elsô fejezet AZ EGYHáZ MISZTéRIUMáRóL (Elôszó) 1. Mivel Krisztus a nemzetek világossága, ez a Szentlélekben összeült szent Zsinat Krisztusnak az Egyház arcán tükrözôdô fényességével minden embert meg akar világosítani azáltal, hogy minden teremtménynek hirdeti az evangéliumot (vö. Mk 16,15). Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensôséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, a korábbi zsinatok nyomában járva híveinek és az egész világnak jobban ki akarja nyilvánítani a maga egyetemes természetét és küldetését. Korunk sajátos körülményei sürgôssé teszik az Egyháznak e feladatát, hogy a társadalmi, technikai és kulturális kapcsolatokban egymáshoz egyre közeledô emberek Krisztusban is megtalálják a teljes egységet. (Az Atya üdvözítô terve) 2. Az örök Atya bölcsességének és jóságának teljesen szabad és titokzatos terve szerint teremtette az egész világot, elhatározta, hogy az embereket fölemeli az isteni életben való részesedésre, s amikor Ádámban elbuktak, nem hagyta el ôket, hanem Krisztusra, a Megváltóra való tekintettel ,,aki a láthatatlan Isten képmása és az egész teremtés elsôszülötte'' (Kol 1,15) mindig segítséget nyújtott az üdvösséghez. Az Atya az összes választottat öröktôl fogva ,,elôre ismerte és arra rendelte ôket, hogy Fiának képmását öltsék magukra, hogy Ô legyen az elsôszülött a sok testvér között'' (Róm 8,29). Úgy határozott, hogy a Krisztusban hívôket a szent Egyházba hívja össze, melyet a világ kezdete óta elôképek jeleztek, Izrael népének története és az Ószövetség csodálatosan elôkészített,[1] a végsô idôkben megalapíttatott, a Szentlélek kiáradásakor nyilvánvalóvá lett, s az idôk végén dicsôségesen be fog teljesedni. És akkor, ahogyan a Szentatyáknál olvassuk, Ádámtól és ,,az igaz Ábeltôl az utolsó választottig''[2] mind összegyűlnek az Atyánál az egyetemes Egyházban. (Krisztus küldetése) 3. Eljött tehát a Fiú, akit az Atya küldött, ki minket a világ teremtése elôtt kiválasztott Ôbenne és eleve fogadott fiaivá rendelt, mert abban találta kedvét, hogy Ôbenne állítson helyre mindent (vö. Ef 1,4--5.10). Krisztus tehát, hogy az Atya akaratát teljesítse, megalapította a földön a mennyek országát, kinyilatkoztatta nekünk az Atya misztériumát, és engedelmességével végrehajtotta a megváltást. Az Egyház, vagyis Krisztusnak misztériumban már jelenlévô országa, Isten erejébôl látható módon növekszik a világban. Kezdetét és növekedését jelzi a megfeszített Jézus oldalából kifolyó vér és víz (vö. Jn 19,34), és elôre hirdetik az Úrnak kereszthaláláról mondott szavai: ,,És én, majd ha fölmagasztalnak a földrôl, mindenkit magamhoz fogok vonzani'' (Jn 12,32: görögben). Valahányszor az oltáron bemutatjuk a keresztáldozatot, melyben ,,Krisztus, a mi húsvéti bárányunk föláldoztatott'' (1Kor 5,7), megváltásunk műve folytatódik. Az eucharisztikus kenyér egyszerre jelzi és valósítja meg a hívôk egységét, akik egy testet alkotnak Krisztusban (vö. 1Kor 10,17). Minden ember erre a Krisztussal való egységre hivatott, aki a világ világossága, akitôl eredünk, aki által élünk, s aki felé tartunk. (A Szentlélek az Egyház megszentelôje) 4. A mű elkészülte után -- melyet az Atya a Fiúra bízott, hogy elvégezze a földön (vö. Jn 17,4) -- pünkösdkor elküldetett a Szentlélek, hogy szüntelenül megszentelje az Egyházat, s így a hívôknek Krisztus által az egy Lélekben megnyíljék az Atyához vezetô út (vö. Ef 2,18). Ô az élet Lelke, azaz az örök életre szökellô víz forrása (vö. Jn 4,14; 7,38--39) , aki által az Atya a bűnnek meghalt embereket élteti, míg végül halandó testüket föltámasztja Krisztusban (vö. Róm 8,10--11). A Lélek az Egyházban és a hívôk szívében mint templomában lakik (vö. 1Kor 3,16; 6,19), imádkozik bennük és tanúságot tesz a fogadott fiúságról (Gal 4,6; Róm 8,15--16.26). Az Egyházat, melyet elvezet a teljes igazságra (vö. Jn 16,13) és összefog a szolgálatban és a közösségben, különbözô hierarchikus és karizmatikus ajándékokkal látja el, irányítja és ékesíti a maga gyümölcseivel (Ef 4,11--12; 1Kor 12,4; Gal 5,22). Az evangélium erejével megfiatalítja az Egyházat, szüntelenül megújítja és elvezeti a vôlegénnyel való teljes egyesülésre.[3] A Lélek és a menyasszony ugyanis azt mondja az Úr Jézusnak: Jöjj el! (vö. Jel 22,17). Így az egyetemes Egyház úgy jelenik meg, mint ,,az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységébôl eggyé vált nép''.[4] (Isten országa) 5. A Szent Egyház misztériuma megmutatkozik már magában az alapításában. Az Úr Jézus ugyanis azzal indította el útjára egyházát, hogy hirdette a jó hírt, azt, hogy elérkezett Istennek az Írásokban ôsidôk óta megígért országa: ,,Betelt az idô, és elközelgett az Isten országa'' (Mk 1,15; vö. Mt 4,17). Ez az ország Krisztus igéjében, tetteiben és jelenlétében ragyogott föl az emberek elôtt. Az Úr igéje ugyanis a földbe vetett maghoz hasonlít (Mk 4,14): akik hittel hallgatják és Krisztus kicsiny nyájához számláltatnak, azok magát az Országot fogadták be; a mag azután saját erejébôl csírázik ki és növekszik egészen az aratásig (vö. Mk 4,26--29). Jézus csodái is azt bizonyítják, hogy az Ország már elérkezett a földre: ,,Ha én Isten ujjával űzöm ki a gonoszlelkeket, akkor bizony eljött hozzátok az Isten országa'' (Lk 11,20; vö. Mt 12,28). Ez az Ország azonban mindenekelôtt magának Krisztusnak, az Isten Fiának és Emberfiának személyében nyilvánul meg, aki ,,azért jött, hogy szolgáljon és odaadja az életét váltságul sokakért'' (Mk 10,45). Miután pedig Jézus az emberekért elszenvedte a kereszthalált és föltámadt, úgy jelent meg, mint Úr, Krisztus és örökre rendelt Pap (vö. ApCsel 2,36; Zsid 5,6; 7,17--21), és kiárasztotta tanítványaira az Atyától megígért Szentlelket (vö. ApCsel 2,33). Ezért az Egyház, fölruházva alapítójának ajándékaival és hűségesen megtartva a szeretet, az alázatosság és az önmegtagadás parancsát, küldetést kapott Krisztus és Isten Országának hirdetésére és a népek közötti terjesztésére, s ennek az Országnak csírája és kezdete a földön. Miközben lassanként növekszik, maga is az Ország beteljesedésére áhítozik, és minden erejével reménykedik és vágyódik arra, hogy Királyával a dicsôségben egyesüljön. (A Szentírás képei az Egyházról) 6. Amint az Ószövetségben az Ország kinyilatkoztatása gyakran elôképekben történik, úgy az Egyház bensô természete most is a pásztoréletbôl, a földművelésbôl, az építkezésbôl vagy a családból és a jegyességbôl vett, s már a prófétai könyvekben elôkészített képekben mutatkozik meg. Az Egyház ugyanis akol, melynek egyetlen és megkerülhetetlen ajtaja Krisztus (Jn 10,1--10). Ugyanakkor nyáj is, melyrôl Isten elôre hirdette, hogy Ô maga lesz a pásztora (vö. Iz 40,11; Ez 34,11), s melynek juhait, bár emberi pásztorok legeltetik, mégis maga Krisztus, a Jó Pásztor, a Pásztorok Fejedelme (vö. Jn 10,11; 1Pt 5,4), vezeti és táplálja szüntelen, aki életét adta a juhokért (vö. Jn 10,11--15). Az Egyház megmunkált föld, vagyis Isten szántóföldje (1 Kor 3,9). Rajta nô az az ôsi olajfa, melynek szent gyökere a pátriárkák voltak, s melyben megtörtént és meg fog történni a zsidók és a pogányok kiengesztelôdése (Róm 11,13--26). Az Egyházat a mennyei Földműves mint választott szôlôskertet telepítette (Mt 21,33--43; vö. Iz 5,1). Krisztus az igazi szôlôtô, aki életet és termékenységet ad a vesszôknek, azaz nekünk, akik az Egyház által ôbenne maradunk, s aki nélkül semmit sem tehetünk (Jn 15,1--5). Az Isten építményének is gyakran mondják az Egyházat (1Kor 3,9). Maga az Úr ahhoz a kôhöz hasonlította magát, melyet elvetettek az építôk, mégis szegletkôvé lett (Mt 21,42; vö. ApCsel 4,11; 1Pt 2,7; Zsolt 117,22). Erre az alapra építik az Egyházat az apostolok (vö. 1Kor 3,11), és tôle kapja erejét és szilárdságát az Egyház. Ez az épület különféle neveket kapott: Isten háza (1Tim 3,15), melyben az ô családja lakik; Isten lakóhelye a Lélekben (Ef 2,19--22), Isten hajléka az emberekkel (Jel 21,3), fôleg pedig szent templom, melyet az egyházatyák szava szerint a kôbôl épült templomok megjelenítenek, s a liturgia méltán hasonlítja a szent városhoz, az új Jeruzsálemhez.[5] Benne ugyanis mint élô kövek épülünk itt a földön (1Pt 2,5). E szent várost János úgy látja, hogy a világ megújulásakor leszáll a mennybôl, Istentôl és oly szép, mint a vôlegényének fölékesített menyasszony (Jel 21,1). Az Egyházat, melyet ,,mennyei Jeruzsálemnek'' és ,,anyánknak'' is neveznek (Gal 4,26., vö. Jel 12,17), úgy írják le, mint a szeplôtelen Bárány szeplôtelen jegyesét (Jel 19,7; 21,2.9; 22,17), akit Krisztus ,,szeretett, és akiért föláldozta magát, hogy megszentelje'' (Ef 5,26), akit fölbonthatatlan szövetséggel vett magához, és szüntelenül ,,táplál és gondoz'' (5,29). Azt akarta, hogy tisztára mosva tartozzék hozzá, s szeretetben és hűségben legyen alárendelve neki (vö. 5,24), végül örökre elhalmozta mennyei javakkal, hogy megismerjük Istennek és Krisztusnak irántunk való, minden értelmet meghaladó szeretetét (vö. 3,19). Amíg az Egyház itt e földön az Úrtól távol zarándokol (vö. 2Kor 5,6), számkivetettnek érzi magát, miközben az odafönt valókat keresi és ízleli, ahol Krisztus ül az Isten jobbján, ahol az Egyház élete el van rejtve Krisztussal Istenben mindaddig, amíg Vôlegényével együtt meg nem jelenik a dicsôségben (vö. Kol 3,1--4). (Az Egyház Krisztus misztikus teste) 7. Isten Fia a magával egyesített emberi természetben halálával és föltámadásával legyôzve a halált, megváltotta és új teremtménnyé formálta át az embert (vö. Gal 6,15; 2Kor 5,17). Az összes nemzetbôl meghívott testvéreit Lelke közlésével titokzatosan a testévé tette. Ebben a testben Krisztus élete árad szét a hívôkbe, akik a szentségek által titokzatos és valóságos módon egyesülnek a szenvedett és megdicsôült Krisztussal.[6] A keresztség által ugyanis Krisztushoz válunk hasonlóvá: ,,Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel'' (1Kor 12,13). E szent szertartással megjelenik és megvalósul a Krisztus halálával és föltámadásával való egyesülés: ,,A keresztségben ugyanis eltemettettünk vele együtt a halálba''; ha pedig ,,halálának hasonlóságában egybenôttünk vele, úgy leszünk föltámadásában is'' (Róm 6,4--5). Az eucharisztikus kenyér megtörésekor valóságosan részesedvén az Úr testébôl fölemeltetünk a vele és az egymással való kommunióra. ,,Mivel egy kenyér, egy test vagyunk mi mindnyájan, akik egy kenyérbôl részesülünk.'' (1Kor 10,17). Így mi valamennyien az ô testének tagjai leszünk (vö. 1Kor 12,27) ,,egyenként pedig egymásnak tagjai'' (Róm 12,5). Amint az emberi test tagjai, jóllehet sokan vannak, mégis egy testet alkotnak, úgy a hívôk is Krisztusban (vö. 1Kor 12,12). Krisztus testének építésénél is érvényesül a tagoknak és a feladatoknak a különbözôsége. Egy a Lélek, aki sokféle ajándékát a maga gazdagsága és a szolgálatok szükségletei szerint osztja szét az Egyház javára (vö. 1Kor 12,1--11). Az ajándékok közül kimagaslik az apostoloknak adott kegyelem, mert az ô tekintélyüknek a Lélek még a karizmatikusokat is alárendeli (vö. 1Kor 14). Ugyanaz a Lélek személyesen, a maga erejével és a tagok belsô összetartozásával egyesítvén a testet, létrehozza és sürgeti a szeretetet a hívôk között. Ezért ha szenved az egyik tag, mind együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, valamennyi együtt örül vele (vö. 1Kor 12,26). Ennek a testnek a feje Krisztus. Ô a láthatatlan Isten képmása, és benne teremtetett minden. Ô elôbb van mindennél, és minden Benne áll fönn. Ô a feje a testnek, mely az Egyház. Ô a kezdet, elsôszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsôség mindenben (vö. Kol 1,15-- 18). Hatalmas erejével uralkodik a égieken és a földieken, s mindent fölülmúló tökéletességével és tevékenységével az egész testet betölti dicsôségének gazdagságával (vö. Ef 1,18--23).[7] Minden tagnak hasonlóvá kell formálódnia Ôhozzá, amíg Krisztus ki nem alakul bennük (vö. Gal 4,19). Ezért fölvétetünk az Ô életének misztériumaiba, hasonlóvá válunk Ôhozzá vele együtt meghalván és föltámadván, mígcsak együtt nem fogunk uralkodni vele (vö. Fil 3,21; 2Tim 2,11; Ef 2,6; Kol 2,12 stb.). Amíg a földi élet zarándokútját járjuk, és a szorongatások és üldözések közepette az Ô nyomában járunk, mint test a fôvel részesülünk az Ô szenvedéseiben, együtt szenvedvén vele, hogy vele együtt meg is dicsôüljünk (vö. Róm 8,17). ,,Ô tartja fenn az egész testet és ô fogja össze izületekkel és izmokkal, s Isten szerint való növekedésérôl is ô gondoskodik'' (Kol 2,19). Ô osztja szét állandóan testében, vagyis az Egyházban a szolgálatok ajándékait, melyekkel az ô erejével üdvös szolgálatot nyújtunk egymásnak, hogy az igazságot cselekedvén a szeretetben, mindenben felnôjünk Ôhozzá, aki a mi Fejünk (vö. Ef 4,11--16 a görögben). Annak érdekében, hogy Benne szüntelenül megújuljunk (vö. Ef 4,23), a Lelkébôl adott nekünk, aki egy és ugyanaz a Fôben és a tagokban, az egész testet úgy élteti, fogja össze és mozgatja, hogy tevékenységét ahhoz a szerephez hasonlíthatták az egyházatyák, melyet az életelv, azaz a lélek tölt be a testben.[8] Krisztus pedig szereti az Egyházat, mint menyasszonyát, a feleségét saját testeként szeretô férj példaképeként (vö. Ef 5,25--28); maga az Egyház viszont alá van rendelve Fejének (5,23--24). ,,Mert Ôbenne lakik testi formában az istenség egész teljessége'' (Kol 2,9), azért elhalmozta isteni adományaival az Egyházat, mely az Ô teste és teljessége (vö. Ef 1,22--23), hogy egyre terjedjen és eljusson Isten egész teljességére (vö. 3,19). (Az Egyház látható és kegyelmi valóság) 8. Az egyetlen közvetítô, Krisztus szent Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fenn szüntelen,[9] s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bôvelkedô egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekbôl álló, egy összetett valóságot alkotnak.[10] Ezért nem közönséges analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához hasonlít. Amint ugyanis az isteni Igének a fölvett természet mint az üdvösség Vele elválaszthatatlanul egyesült élô szerve szolgál, ugyanígy szolgál az Egyház társadalmi szerkezete az ôt éltetô Léleknek, Krisztus Lelkének a test növekedésére (vö. Ef 4,16).[11] Ez Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk,[12] s melyet Üdvözítônk feltámadása után a pásztor Péternek adott át (Jn 21,17) és ôrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö. Mt 28,18), és mindörökre ,,az igazság oszlopának és erôsségének'' rendelte (1Tim 3,15). Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élô püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik,[13] jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak. Miként azonban Krisztus a megváltás művét szegénység és üldözés közepette vitte végbe, úgy az Egyháznak ugyanezt az útat kell járnia, hogy az üdvösség gyümölcseit közölje az emberekkel. Jézus Krisztus ,,mint Isten ... szolgai alakot öltött, kifosztotta magát'' (Fil 2,6), és értünk ,,noha gazdag volt, szegénnyé lett'' (2Kor 8,9): úgy az Egyház jóllehet küldetéséhez rászorul emberi eszközökre, nem arra törekszik, hogy földi dicsôséget keressen, hanem arra, hogy saját példájával is terjessze az alázatosságot és az önmegtagadást. Miként Krisztust az Atya azért küldte, hogy ,,örömhírt vigyen a szegényeknek, ... gyógyítsa a megtört szívűeket'' (Lk 4,18), ,,keresse és üdvözítse, ami elveszett'' (19,10), hasonlóképpen az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sôt szegény és szenvedô alapítójának képmását ismeri föl a szegényekben és szenvedôkben, próbál könnyíteni nyomorúságukon és bennük Krisztusnak akar szolgálni. Krisztus azonban ,,szent, ártatlan, szeplôtelen'' (Zsid 7,26), ,,bűnt nem ismert'' (2Kor 5,21), s csak azért jött, hogy a nép bűneit engesztelje ki (vö. Zsid 2,17), a bűnösöket is magába foglaló Egyház viszont egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja. Az Egyház ,,a világtól elszenvedett üldözések és az Istentôl kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját,''[14] az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerôsíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külsô-belsô bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyôzze, és az Ô misztériumát jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes világosságában megmutatkozik. ======================================================================== Lumen Gentium Isten népe Második fejezet AZ ISTEN NÉPÉRÔL (Új szövetség, új nép) 9. Jóllehet bármely idôben élô és bármely nemzetbôl származó ember kedves Isten elôtt, ha féli ôt és teszi az igazságot (vö. ApCsel 10,35), mégis úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye ôket, mely Ôt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki. Így tehát az izraelita népet kiválasztotta tulajdon népévé, szövetséget kötött vele és fokozatosan oktatta azáltal, hogy történetében kinyilatkoztatta Önmagát és akaratának tervét, és megszentelte Önmagának. Mindez azonban csak elôkészítése és elôképe volt annak az új és tökéletes szövetségnek, mely majd Krisztusban köttetik meg, s annak a teljesebb kinyilatkoztatásnak, melyet Isten megtestesült Igéje fog átadni. ,,Íme, napok jönnek -- mondja az Úr --, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Juda házával... Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ôk meg az én népem lesznek... Mert mindnyájan ismerni fognak engem a legkisebbtôl a legnagyobbig, mondja az Úr'' (Jer 31,31--34). Ezt az új szövetséget Krisztus hozta létre, tudniillik az új szövetséget az Ô vérében (vö. 1Kor 11,25), zsidókból és pogányokból híva meg a népet, mely nem test szerint, hanem a Lélekben gyűljön össze és legyen Istennek új népe. A Krisztusban hívôk ugyanis, akik nem romlandó, hanem az élô Isten igéje által romolhatatlan magból születtek újjá (vö. 1Pt 1,23), nem testbôl, hanem vízbôl és Szentlélekbôl (vö. Jn 3,5- -6), ,,választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul megszerzett nép'' lesznek... ,,akik valaha nem-nép voltak, most pedig Isten népe,, (1Pt 2,9-10). Ennek a messiási népnek a feje Krisztus, ,,aki vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért föltámadt'' (Róm 4,25), s most, miután minden mást fölülmúló nevet kapott, dicsôségesen uralkodik a mennyben. Jogállása Isten fiainak méltósága és szabadsága, kiknek szívében a Szentlélek úgy lakik, mint templomban. Törvénye az új parancs, hogy úgy kell szeretnie, ahogyan maga Krisztus szeretett bennünket (vö. Jn 13,34). S végül célja az Isten Országa, melyet maga Isten kezdeményezett a földön, melynek egyre terjednie kell, míg Isten tökéletessé nem teszi a történelem végén, amikor megjelenik Krisztus, a mi életünk (vö. Kol 3,4), és ,,maga a teremtés a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten gyermekeinek dicsôséges szabadságára'' (Róm 8,21). Így tehát ez a messiási nép, bár ténylegesen nem foglal magába minden embert, s nem egyszer kisded nyájnak tűnik, az egész emberiség számára az egység, a remény és az üdvösség nagyon erôs hajtása. Krisztus, aki ezt a népet az élet, a szeretet és az igazság közösségévé alapította, eszközként is fölhasználja mindenki megváltására, és elküldi az egész földkerekségre a világ világosságául és a föld sójául (vö. Mt 5,13--16). Miként pedig a pusztában vándorló, test szerinti Izraelt már Isten Egyházának hívták (2Ezd 13,1; vö. Szám 20,4; MTörv 23,1); úgy a jelen világban élô, s az eljövendô és maradandó várost keresô (vö. Zsid 13,14) új Izraelt is Krisztus Egyházának nevezik (vö. Mt 16,18), hiszen Krisztus szerezte meg tulajdon vérén (vö. ApCsel 20,28), betöltötte a saját Lelkével és ellátta a látható és társas egység szükséges kellékeivel. Isten összehívta azokat, akik hittel tekintenek Jézusra, az üdvösség szerzôjére, az egység és béke princípiumára, és Egyházat alkotott belôlük, hogy ez az Egyház legyen minden egyes ember számára ennek az üdvöt hozó egységnek a látható szakramentuma.[15] Hogy kiterjedjen a Föld minden részére, belép az emberek történelmébe, ugyanakkor fölülmúlja az idôt és a népek határait. A kísértések és szorongatások között élô Egyház az Úrtól megígért isteni kegyelembôl meríti az erôt, hogy a testi gyöngeségben meg ne fogyatkozzék tökéletes hűsége, hanem megmaradjon Ura méltó menyasszonyának, és a Szentlélek hatására szüntelenül megújuljon mindaddig, amíg a kereszt által el nem jut a fényre, mely soha nem ismer alkonyt. (Az egyetemes papság) 10. Az Úr Krisztus, az emberek közül választott fôpap (vö. Zsid 5,1-- 5) az új népet ,,Istennek és Atyjának országává és papjaivá tette'' (Jel 1,6; vö. 5,9--10). A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által lelki házzá és szent papsággá szenteltetnek, hogy a keresztény ember minden cselekedete által lelki áldozatokat ajánljanak föl, és annak erôit hirdessék, aki a sötétségbôl meghívta ôket csodálatos világosságára (vö. 1Pt 2,4--10). Ezért Krisztus tanítványai valamennyien az imádságban állhatatosan és együtt dicsôítve Istent (vö. ApCsel 2,42--47) adják oda önmagukat élô, szent, Istennek tetszô áldozatul (vö. Róm 12,1), és a földön mindenütt Krisztusról tanúskodjanak, s az érdeklôdôknek adjanak számot az örök élet bennük élô reményérôl (vö. 1Pt 3,15). A hívôk közös papsága és a szolgálati, azaz hierarchikus papság -- jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól - - egymásra vannak rendelve; mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából részesedik.[16] Akit a szolgálati papságra szenteltek föl, szent hatalom birtokában kialakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus személyében létrehozza az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Istennek; a hívek pedig királyi papságuk erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban,[17] és azt a szentségek felvételében, az imádságban és hálaadásban, a szent élet tanúságtételével, önmegtagadással és tevékeny szeretettel gyakorolják/valósítják meg. (Az egyetemes papság gyakorlása) 11. A papi közösség szent és szervesen megalkotott jellege részben a szentségek, részben az erények által valósul meg. A keresztség által az Egyház tagjaivá vált hívôket a szentségi karakter a keresztény vallás kultuszára rendeli, és arra, hogy miután Isten fiaivá újjászülettek, az emberek elôtt vallják meg a hitet, melyet Istentôl az Egyház által kaptak.[18] A bérmálás szentségével még tökéletesebben kötôdnek az Egyházhoz, a Szentlélek különleges ereje tölti el ôket, ezért szigorúbb a kötelezettségük, hogy Krisztus igazi tanúiként szavukkal és életmódjukkal terjesszék és védelmezzék a hitet.[19] Amikor részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, az egész keresztény élet forrásában és csúcspontjában, isteni Áldozatot ajánlanak föl Istennek, s vele együtt önmagukat;[20] mind a fölajánlással, mind a szentáldozással mindenki részt vesz a liturgikus cselekményben, de nem egyformán, hanem a különbözôségek megtartásával. Továbbá, akik Krisztus testével táplálkoznak a szentáldozásban, kézzelfogható módon mutatják meg Isten népének egységét, melyet ez a fölséges szentség jól jelez és csodálatosan meg is valósít. Akik a bűnbánat szentségéhez járulnak, azok Istent sértô bűneikre Isten irgalmas bocsánatát kapják meg. Egyszersmind kibékülnek az Egyházzal, melyet megsebeztek bűnükkel, s mely szeretetével, példájával és imájával közreműködik megtérésükben. A betegek szent kenetével és a papok imádságával az egész Egyház ajánlja a szenvedô és megdicsôült Krisztusnak a betegeket, hogy nekik enyhületet és üdvösséget szerezzen (vö. Jak 5,14-16); sôt buzdítja ôket, hogy szabadon csatlakozva Krisztus szenvedéséhez és halálához (vö. Róm 8,17; Kol 1,24; 2Tim 2,11--12; 1Pt 4,13) szolgáljanak Isten népének javára. Hasonlóképpen akiket az egyházi rend kiemel a hívek sorából, azok arra rendeltetnek, hogy Krisztus nevében legeltessék az Egyházat Isten igéjével és kegyelmével. Végül a keresztény hitvesek a házasság szentségének erejével -- melynek révén Krisztus és az Egyház egysége és termékeny szeretete misztériumában részesednek és azt megjelenítik (vö. Ef 5,32) -- a házaséletben, továbbá a gyermek elfogadásával és nevelésével kölcsönösen segítik egymást, s életük állapotában és rendjében saját ajándékuk van Isten népén belül (vö. 1Kor 7,7).[21] Mert a házasságból ered a család, melyben megszületnek az emberi társadalom új polgárai, akiket a keresztségben a Szentlélek kegyelme Isten gyermekeivé tesz, hogy Isten népe a századok folyamán fönnmaradjon. Ebben a családi egyházban a szülôk legyenek gyermekeik elsô hithirdetôi szavukkal és példájukkal, és ápolják mindegyikük sajátos hivatását, különös gonddal pedig a papi hivatást. Ily sok és ennyire üdvösséges segítség birtokában a Krisztus-hívôk, bármely állapotban éljenek is, az Úrtól arra kapnak meghívást, hogy ki- ki a maga útján olyan tökéletesen szent legyen, amilyen tökéletes maga az Atya. (A hitérzék és a karizmák) 12. Isten szent népe Krisztus prófétai küldetésébôl is részesedik, leginkább azáltal, hogy a hívô és szeretô élettel egyre szélesebb körben tesz tanúságot róla, és fölajánlja Istennek a dicséret áldozatát: az Ô nevét megvalló ajkak gyümölcsét (vö. Zsid 13,15). A hívôk összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van (vö. 1Jn 2,20.27), a hitben nem tévedhet és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor ,,a püspököktôl kezdve a legjelentéktelenebb világi hívôkig''[22] hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn, Isten népe a szent Tanítóhivatal hűségesen követett vezetésével már nem emberi szót, hanem valóban Isten igéjét kapja (vö. 1Tesz2,13), az egyszer atadott szent hit tanítását (vö. Jud 3), és fogyatkozás nélkül ragaszkodik hozzá, azáltal, hogy helyes ítélettel egyre elmélyül benne és egyre inkább alkalmazza életében. Ezenkívül ugyanez a Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait ,,tetszése szerint juttatva kinek-kinek'' (1Kor 12,11), minden rendű és rangú hívônek különleges kegyelmeket is ad, melyekkel alkalmassá és készségessé teszi ôket különféle tevékenységek vagy hivatalok vállalására az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében, ahogyan írva van: ,,A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon velük'' (1Kor 12,7). E karizmákat, akár a legragyogóbbakat, akár az egyszerűbbeket és gyakoribbakat, mivel az Egyház szükségleteihez igazodók és nagyon hasznosak, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk. A rendkívüli adományokat azonban nem szabad vakmerôen követelni, sem az apostoli munkálkodás eredményességét nem szabad elbizakodottan tôlük remélni; hanem valódiságuk és célszerű fölhasználásuk megítélése azokra tartozik, akik elöljárók az Egyházban, s kiknek különösképpen feladata, hogy ki ne oltsák a Lelket, hanem mindent mérlegeljenek, és a jót tartsák meg (vö. 1Tesz5,12.19--21). (Isten egyetlen népének katolicitása) 13. Isten új népébe minden ember meghívást kap. Következésképp ezt a népet, noha mindig egy és egyetlen, ki kell terjeszteni az egész világra és minden történeti korszakra, hogy megvalósuljon Isten terve, aki kezdetben egy emberi természetet alkotott és elhatározta, hogy szétszóródott gyermekeit egybegyűjti (vö. Jn 11,52). Isten ugyanis azért küldte el a Fiát, akit a mindenség örökösévé tett (vö. Zsid 1,2), hogy mindenki Tanítója, Királya és Papja, Isten fiai új és egyetemes népének a feje legyen. Végezetül Isten ezért küldte el Fiának Lelkét, az Urat és Éltetôt, aki az egész Egyház és minden egyes hívô számára a közösség és az egység princípiuma az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2,42 a görögben). Így tehát a Föld összes nemzetében jelen van Isten egyetlen népe, mivel valamennyi nemzetbôl valók a polgárai, akik nem egy földi, hanem egy mennyei országhoz tartoznak. Mert a földön szerte élô hívôk az összes többivel közösséget alkotnak a Szentlélekben, és így az, ,,aki Rómában lakik, tagjának ismeri el az indusokat''.[23] Mivel pedig Krisztus országa nem ebbôl a világból való (vö. Jn 18,36), azért az Egyház, vagyis Isten népe miközben ezt az Országot meghonosítja valahol, egy-egy nép mulandó javaiból semmit sem vesz el, sôt ellenkezôleg a népek képességeit és erkölcseit, amennyiben jók, elfogadja és támogatja, s elfogadván megtisztítja, erôsíti és nemesíti azokat. Nem felejti ugyanis, hogy neki azzal a Királlyal kell gyűjtenie, aki örökségül kapta a nemzeteket (vö. Zsolt 2,8), s akinek városába ezek ajándékokat és kincseket hoznak (vö. Zsolt 71,10; Iz 60,4--7; Jel 21,24). Ez az Isten népét ékesítô egyetemesség magának az Úrnak ajándéka, s ennek révén a katolikus Egyház hathatósan és szünet nélkül arra törekszik, hogy az egész emberiséget összes javaival a fô, Krisztus alatt, az ô Lelkének egységében foglalja újra össze.[24] E katolicitás erejével minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak, úgy, hogy az egész és minden egyes rész gyarapodjon a tagok kölcsönös önközlése által, egységben törekedve a teljességre. Ebbôl következik, hogy Isten népe nemcsak különbözô népekbôl gyűlik össze, hanem önmagában is különféle rendekbôl áll. Különbség van ugyanis tagjai között akár tisztségük alapján, amikor egyesek szent szolgálatot teljesítenek testvéreik javára, akár állapotuk és életútjuk szerint, amikor egyesek szerzetesként a szűkebb ösvényen törekszenek az életszentségre, és így példájukkal ösztönzik testvéreiket. Ezért az egyházi közösségen belül törvényesen léteznek saját hagyományokkal rendelkezô részegyházak is, s közben sértetlen marad Péter Katedrájának primátusa, mely az egész szeretetközösség élén áll,[25] védi a törvényes változatosságot és ôrködik afölött, hogy a részleges értékek ne ártsanak, hanem inkább javára legyenek az egységnek. Innen származik végül az, hogy az Egyház különbözô részei bensôséges kapcsolatban osztoznak a lelki javakon, az apostoli munkásokon és az anyagi eszközökön. Isten népének tagjai ugyanis a javak közös birtoklására hivatnak, és az egyes Egyházakra is érvényesek az Apostol szavai: ,,Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymás szolgálatára, hogy az Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek'' (1Pt 4,10). Isten népének e katolikus egységébe tehát, mely elôre jelzi és elômozdítja az egyetemes békét, minden ember meg van híva és különféle módon hozzá tartoznak vagy hozzá vannak rendelve mind a katolikus hívôk, mind a többi Krisztusban hívô, mind pedig általában az emberek, akiket Isten kegyelme meghívott az üdvösségre. (A katolikus hívôk) 14. A Szent Zsinat tehát elsôsorban a katolikus hívôk felé fordul. A Szentírás és a hagyomány alapján azt tanítja, hogy ez a földön vándorló Egyház szükséges az üdvösséghez. Mert egyedül Krisztus a közvetítô és az üdvösség útja, aki az Ô testében, ami az Egyház, jelenik meg számunkra; Ô maga pedig kifejezetten hangsúlyozva a hit és a keresztség szükséges voltát (vö. Mk 16,16; Jn 3,5), egyúttal az Egyház szükségességét is megerôsítette, melybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus Egyházat, megsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne. Az Egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lelkének birtokában az Egyház egész berendezését és az üdvösség minden eszközét benne elfogadják, és látható közösségében -- a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és az egyházi közösség kötelékeivel -- kapcsolódnak Krisztushoz, aki Egyházát a pápa és a püspökök által kormányozza. Az viszont nem üdvözül, aki beépül ugyan az Egyházba, de nem tart ki a szeretetben, és így ,,teste szerint'' az Egyház kebelében marad, ,,szíve szerint'' azonban nem.[26] Az Anyaszentegyház gyermekei azonban el ne felejtsék, hogy kiváltságos helyzetüket nem saját érdemeiknek, hanem Krisztus különös kegyelmének kell tulajdonítaniuk; s ha nem válaszolnak rá gondolattal, szóval és cselekedettel, nem csupán nem üdvözülnek, hanem szigorúbb ítélet alá is esnek.[27] A katechumenok, akik a Szentlélek indítására kifejezett szándékkal kérik, hogy vegyék fel ôket az Egyházba, már e kívánságukkal az Egyházhoz kapcsolódnak; az Anyaszentegyház pedig már övéiként szereti ôket és gondoskodik róluk. (Az Egyház és a nem katolikus keresztények) 15. Azokkal a megkereszteltekkel, akik a keresztény nevet viselik, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem ôrzik a teljes közösséget Péter utóda alatt, az Egyház sokféle kapcsolatban tudja magát.[28] Sokan vannak ugyanis, akik a Szentírást a hit és az élet szabályaként tisztelik, és ôszinte vallásos buzgóságot tanúsítanak, akik szeretô szívvel hisznek Istenben, a mindenható Atyában és Krisztusban, Isten üdvözítô Fiában,[29] meg is keresztelkednek -- és ez összeköti ôket Krisztussal --, sôt elismernek és elfogadnak más szentségeket is a maguk egyházaiban vagy egyházi közösségeiben. Többnek közülük püspöksége is van, ünneplik az Eucharisztiát, s ápolják a tiszteletet az Istenszülô Szűz iránt.[30] Mindezekhez járul az imádság és más lelki javak közössége; sôt egy valódi összeköttetés a Szentlélekben, aki adományai és kegyelmei által bennük is munkálkodik megszentelô erejével, és többeket közülük vérük ontásáig megerôsített. Így a Lélek Krisztusnak valamennyi tanítványában fölkelti a vágyat és a cselekvést, hogy a Krisztus által megállapított módon mindnyájan békességesen egyesüljenek egy nyájban, egy pásztor alatt.[31] Ennek eléréséért szüntelenül imádkozik, reménykedik és dolgozik az Anyaszentegyház, gyermekeit pedig megtisztulásra és megújhodásra buzdítja, hogy Krisztus jele egyre tündöklôbben ragyogjon föl az Egyház arcán. (Az Egyház és a nem keresztények) 16. Azok végül, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle módokon vannak Isten népéhez rendelve.[32] Elsôként az a nép, mely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, s melybôl Krisztus test szerint származik (vö. Róm 9,4-5), az atyák miatt nagyon drága választott nép: Isten ajándékai és meghívása ugyanis megbánás nélkül valók (vö. Róm 11,28--29). De az üdvösség terve azokat is átöleli, akik elismerik a Teremtôt, köztük elsôsorban a mohamedánokat, akik azt vallják, hogy Ábrahám hitén vannak és velünk együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas és az utolsó napon megítéli az embereket. Isten azoktól sincs távol, akik árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent, mivel Ô ad mindennek életet, lélegzetet és mindent (vö. ApCsel 17,25-- 28), s mint Üdvözítô azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1Tim 2,4). Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ô Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de ôszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.[33] Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de -- nem az isteni kegyelem nélkül -- iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való elôkészületnek irtékeli az Egyház[34] és Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül élete legyen. Az emberek azonban gyakran, mert a Gonosz rászedte ôket, belevesztek okoskodásukba és Isten igazságát hazugsággal cserélték föl azáltal, hogy inkább szolgáltak a teremtménynek, mint a Teremtônek (vö. Róm 1,21.25), vagy Isten nélkül élve és meghalva ebben a világban a végsô kétségbeesés fenyegeti ôket. Ezért Isten dicsôségére és mindannyiuk üdvösségének elômozdítására az Egyház, emlékezve az Úr parancsára: ,,Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek'' (Mk 16,15), gondosan törekszik arra, hogy támogassa a missziókat. (Az Egyház missziós jellege) 17. Amint ugyanis az Atya küldte a Fiút, Ô is elküldte apostolait (vö. Jn 20,21): ,,Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg ôket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg ôket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.'' (Mt 28,18-- 20) Krisztus ezen ünnepélyes parancsát az üdvös igazság hirdetésére az apostoloktól az Egyház kapta meg, hogy teljesítse azt a Föld végsô határáig (vö. ApCsel 1,8). Ezért magáévá teszi az Apostol szavát: ,,Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!'' (1Kor 9,16), és küldi is szüntelenül igehirdetôit, amíg teljesen föl nem épülnek az új egyházak, és maguk folytathatják az evangélium hirdetését. Mert az Egyházat a Szentlélek készteti az együttműködésre, hogy valóra váljék Isten terve, aki Krisztust tette meg az üdvösség princípiumává az egész világ számára. Az Egyház az evangélium hirdetésével hitre és a hit megvallására szólítja föl hallgatóit, elôkészíti ôket a keresztségre, kiragadja a tévedés szolgaságából, beépíti ôket Krisztus testébe, hogy a szeretet által felnôjenek Hozzá egészen a teljességig. Munkájának eredménye, hogy bárhol bármi érték található meg elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak el nem vész, hanem rendezetté lesz, megnemesedik és tökéletesedik Isten dicsôítésére, a sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára. Krisztus minden tanítványa köteles vállalni a hitterjesztés terhének reá esô részét.[35] Igaz ugyan, hogy bárki megkeresztelheti a hívôket, mégis a pap dolga, hogy a Test építését az eucharisztikus áldozattal végbevigye, beteljesítve, amit Isten mondott a próféta által: ,,Napkeltétôl napnyugtáig nagy az én nevem a nemzetek között, és mindenütt tiszta áldozatot áldoznak és mutatnak be az én nevemnek.'' (Mal 1,11)[36] Az Egyház pedig úgy imádkozik és dolgozik, hogy Isten népébe, az Úr testébe és a Szentlélek templomába bejusson az egész világ teljessége, és Krisztusban, mindenek fejében a mindenség Teremtôje és Atyja megkapjon minden tiszteletet és dicsôséget. ======================================================================== Lumen Gentium Egyházi hierarchia, püspökség Harmadik fejezet AZ EGYHÁZ HIERARCHIKUS ALKOTMÁNYÁRÓL, KÜLÖNÖSEN A PÜSPÖKSÉGRÔL (Bevezetés) 18. Az Úr Krisztus Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására egyházában különféle szolgálatokat alapított, melyek az egész test javát célozzák. A szent hatalommal fölruházott szolgák ugyanis testvéreiknek szolgálnak, hogy mindazok, akik Isten népébôl valók, s ezért valóságos keresztény méltóságnak örvendenek, szabadon és rendezetten törekedve ugyanarra a célra, eljussanak az üdvösségre. Ez a Szentséges Zsinat, az elsô vatikáni zsinat nyomdokaiba lépve, vele együtt tanítja és kijelenti, hogy Jézus Krisztus az örök pásztor szent Egyházat épített, amikor úgy küldte apostolait, ahogyan ôt küldte az Atya (vö. Jn 20,21); azt akarta, hogy az apostolok utódai, azaz a püspökök Egyházában pásztorok legyenek egészen az idôk végezetéig. Hogy pedig a püspökség maga egy és osztatlan legyen, Szent Pétert a többi apostol élére állította, és benne alapította meg a közösség és a hit egységének örök és látható alapját és princípiumát.[37] A római pápa szent primátusának alapításáról, maradandóságáról, erejérôl és módjáról, valamint az ô tévedhetetlen Tanítóhivataláról szóló tanítást a Szent Zsinat újra az összes hívô elé terjeszti, hogy erôs hittel higgyék; s ebben az irányban tovább haladva elhatározta, hogy mindenki elôtt megvallja és kinyilvánítja a püspökökrôl, az apostolok utódairól szóló tanítást, akik Péter utódával, Krisztus helyettesével[38] és az egész Egyház látható fejével, az élô Isten házát kormányozzák. (A tizenkét apostol) 19. Az Úr Jézus, miután az Atyához imádkozott, magához hívta azokat, akiket Ô maga akart, megalkotta a tizenkettôt, hogy vele legyenek, és hogy elküldje ôket hirdetni Isten Országát (vö. Mk 3,13-19; Mt 10,1- 42); kollégiumként, azaz állandó testületként apostolokká tette ôket (vö. Lk 6,13), s e kollégium élére a közülük kiválasztott Pétert állította (vö. Jn 21,15--17). Elôször Izrael fiaihoz, majd minden nemzethez küldte ôket (vö. Róm 1,16), hogy hatalmának részeseiként tegyenek tanítványává minden népet, szenteljék meg és kormányozzák ôket (vö. Mt 28,16--20; Mk 16,15; Lk 24,45--48; Jn 20,21--23); s így terjesszék az Egyházat, s az Úr vezetése alatt szolgálván legeltessék azt minden nap a világ végezetéig (vö. Mt 28,20). E küldetésükben pünkösd napján nyertek teljes megerôsítést (vö. ApCsel 2,1--26) az Úr ígérete szerint: ,,Megkapjátok a reátok szálló Szentlélek erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Judeában és Szamariában, és egészen a Föld végsô határáig'' (ApCsel 1,8). Az apostolok pedig mindenütt hirdetvén az evangéliumot (vö. Mk 16,20), melyet a hallgatók a Szentlélek hatására befogadtak, összegyűjtik az egyetemes Egyházat, melyet az Úr az apostolokban alapított meg és Szent Péterre, az ô fejedelmükre épített, miközben a legfôbb Szegletkô maga Jézus Krisztus (vö. Jel 21,14; Mt 16,18; Ef 2,20).[39] (Az apostolok utódai, a püspökök) 20. Ez az isteni küldetés, melyet Krisztus bízott rá az apostolokra, a világ végéig fog tartani (vö. Mt 28,20), mert az evangélium, melyet nekik kell továbbadniuk, minden idôkre az Egyház egész életének alapja. Ezért az apostolok ebben a hierarchikusan rendezett társaságban utódok rendelésérôl gondoskodtak. Mert nem csupán a szolgálatban voltak különféle segítôtársaik,[40] hanem hogy a rájuk bízott küldetés haláluk után is folytatódjék, közvetlen munkatársaikat szinte végrendeletként megbízták azzal, hogy vigyék tovább és szilárdítsák meg a tôlük megkezdett művet;[41] megparancsolván nekik, hogy ügyeljenek az egész nyájra, melyben a Szentlélek állította ôket Isten Egyházának pásztorául (vö. ApCsel 20,28). Így tehát ilyen férfiakat állítottak, és a továbbiakra nézve úgy rendelkeztek, hogy ha ezek meghalnak, szolgálatukat más kipróbált férfiak kapják meg.[42] Az Egyházban az elsô idôktôl gyakorolt különféle szolgálatok között a hagyomány tanúsága szerint az elsô helyen áll azoké, akik püspökként a kezdettôl folyamatos utódlás által[43] az apostoli magvetés folytatói.[44] Így azután -- Szent Iréneusz tanúsága szerint -- az apostolok által rendelt püspökök, valamint ezek utódai egészen napjainkig az egész világon közismertté teszik[45] és megôrzik[46] az apostoli hagyományt. A püspökök tehát segítôikkel, az áldozópapokkal és a szerpapokkal együtt átvették a közösség szolgálatát ,[47] Isten helyett állnak a nyáj élén,[48] melynek -- mint tanítómesterek, az istentisztelet papjai és a kormányzás szolgái -- pásztorai.[49] Miként megmarad az a hivatal, melyet az Úr egyedül Péternek, az elsô apostolnak adott, s melyet át kellett adnia utódainak, úgy megmarad az apostolok egyházkormányzati hivatala is, melyet a püspökök szent rendjének kell állandóan gyakorolnia.[50] Ezért a Szent Zsinat tanítja, hogy a püspökök isteni intézkedés folytán léptek az apostolok helyébe[51] mint az Egyház pásztorai, akiket ha valaki hallgat, Krisztust hallgatja, aki pedig ôket megveti, Krisztust veti meg, és azt, aki Krisztust küldte (vö. Lk 10,16).[52] (Az egyházi rend teljessége) 21. A püspökök személyében tehát, kiknek oldalán a papok állnak, a hívek körében jelen van az Úr Jézus Krisztus, a Fôpap. Az Atyaisten jobbján ül ugyan, de nincs távol fôpapjainak gyülekezetétôl,[53] hanem elsôsorban az ô kiváló szolgálatuk által hirdeti Isten igéjét az összes nemzetnek, és szolgáltatja ki folyamatosan a hit szentségeit a hívôknek, s a püspökök atyai hivatala által (vö. 1Kor 4,15) építi be tulajdon testébe az új tagokat természetfölötti újjászületés által, végül az ô bölcsességükkel és okosságukkal irányítja és rendezi az új szövetség népét az örök boldogság felé tartó zarándokútján. Ezek a krisztusi nyáj legeltetésére választott pásztorok Krisztus szolgái és az Isten misztériumainak gondnokai (vö. 1Kor 4,1), akik azt a megbízást kapták, hogy Isten kegyelmének evangéliumáról tanúskodjanak (vö. Róm 15,16; ApCsel 20,24), és ellássák a Lélek és a megigazulás dicsôséges szolgálatát (vö. 2Kor 3,8--9). E nagy hivatalok betöltéséhez az apostolok Krisztustól a leszálló Szentlélek különleges kiáradását nyerték (vö. ApCsel 1,8; 2,4; Jn 20,22--23), ôk maguk pedig kézrátétellel adták tovább munkatársaiknak azt a lelki adományt (vö. 1Tim 4,14; 2Tim 1,6--7), mely a püspökszentelésben jutott el mihozzánk.[54] A Szent Zsinat tanítja, hogy a püspökszentelés a papi rend teljességét adja, melyet mind az Egyház liturgikus szokása, mind az egyházatyák szava a legfôbb papságnak, a szent szolgálat teljességének nevez.[55] A püspökszentelés a megszentelés hivatalával magával hozza a tanítás és a kormányzás hivatalát is, melyeket azonban természetesen csak a kollégium fejével és tagjaival hierarchikus közösségben lehet gyakorolni. A hagyományból ugyanis, melyet különösen liturgikus szertartások, s mind a keleti, mind a nyugati Egyház szokása mutat, nyilvánvaló, hogy a kézrátétel és a szentelés szavai úgy adják át a Szentlélek kegyelmét[56] és úgy vésik be a szentségi karaktert,[57] hogy a püspökök kiemelkedô és szemmel látható módon magának Krisztusnak, a tanítói, pásztori és fôpapi hivatalában részesednek és az ô személyében cselekszenek.[58] A püspökökre tartozik, hogy az egyházi rend szentsége által új kiválasztottakat vegyenek föl a püspöki testületbe. (A püspöki kollégium és a kollégium feje) 22. Amint az Úr rendelkezése alapján Szent Péter és a többi apostol egyetlen apostoli kollégiumot alkot, úgy kapcsolódnak egymáshoz a római pápa, Szent Péter utóda és a püspökök, az apostolok utódai. Már a régi jogszokás, melynek alapján az egész világ püspökei közösséget tartottak egymással és a római püspökkel az egység, a szeretet és a béke kötelékében,[59] ugyanígy a zsinatok,[60] melyeken sokak hozzászólása által kiérlelt határozattal[61] közösen intéztek el jelentôs ügyeket,[62] jelzik a püspöki rend kollegiális természetét és értelmét, melyet nyilvánvalóan mutatnak a századok folyamán tartott egyetemes zsinatok is. De ugyanerre utal maga az a régen meghonosodott gyakorlat is, mely szerint több püspököt hívnak meg, hogy részt vegyenek a legfôbb papi szolgálatra kiválasztottnak, az új püspöknek a fölszentelésében. A püspöki testület tagjává a szentségi fölszentelés, valamint a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösség által válik valaki. A püspökök kollégiumának vagy testületének csak akkor van tekintélye, ha a római pápát, Péter utódát mint fôt értelmezi, és az ô primátusi hatalma csorbítatlanul érvényesül a pásztorok és hívek fölött. A római pápának ugyanis hivatalából fakadóan -- mert Krisztus helyettese és az egész Egyház feje -- teljes, legfôbb és egyetemes hatalma van az Egyház fölött, melyet mindig szabadon gyakorolhat. A püspökök rendje viszont, mely az apostolok kollégiumának helyére lépett a tanítás és a lelkipásztori gondoskodás terén, sôt melyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, fejével, a római pápával együtt -- és sohasem e fô nélkül -- szintén hordozó alanya az egész Egyházra kiterjedô legfôbb és teljes hatalomnak,[63] de ezt a hatalmat csak a római pápa beleegyezésével gyakorolhatja. Az Úr egyedül Simont tette meg az Egyház sziklájának és kulcsárának (vö. Mt 16,18--19), és ôt rendelte egész nyája pásztorának (vö. Jn 21,15); azt az oldó és kötô hivatalt, amit Péter kapott (vö. Mt 16,19) a fejével kapcsolatban álló apostolkollégium is megkapta (vö. Mt 18,18; 28,16--20).[64] Ez a kollégium amennyiben sokakból áll, Isten népének sokféleségét és egyetemességét, amennyiben pedig egy fôhöz tartozik, Krisztus nyájának egységét fejezi ki. Ebben a kollégiumban a püspökök -- hűségesen tiszteletben tartva fejük primátusát és felsôbbségét -- saját hatalommal tevékenykednek híveik, sôt az egész Egyház javára, miközben a Szentlélek állandóan erôsíti a szervesen fölépített egészet és annak összhangját. Az egyetemes Egyházra vonatkozó legfôbb hatalmat ez a kollégium ünnepélyes módon az egyetemes zsinaton gyakorolja. Egyetemes zsinatról csak akkor van szó, ha Péter utóda megerôsíti vagy legalább elfogadja; és a római pápa elôjoga, hogy összehívjon ilyen Zsinatokat, azokon elnököljön és azokat megerôsítse.[65] Ugyanezt a kollegiális hatalmat gyakorolhatják a pápával együtt a földkerekségen szerte élô püspökök, ha a kollégium feje kollegiális cselekvésre szólítja fel ôket, vagy legalábbis a szétszórt püspökök együttes cselekvését jóváhagyja vagy szabadon elfogadja, úgy, hogy valóban kollegiális aktus jöjjön létre. (A kollégium tagjainak kapcsolatai) 23. A kollegiális egység megmutatkozik az egyes püspököknek a részegyházakkal és az egyetemes Egyházzal való kölcsönös kapcsolataiban is. A római pápa mint Péter utóda örök és látható princípiuma és alapja mind a püspökök, mind a hívôk sokasága egységének.[66] Az egyes püspökök viszont az egység látható princípiumai és alapjai a részegyházakban,[67] melyek az egyetemes Egyház képmásai, s bennük és belôlük áll az egy és egyetlen katolikus Egyház.[68] Ezért az egyes püspökök a saját egyházukat, együttesen pedig a pápával együtt az egész Egyházat jelenítik meg a béke, a szeretet és az egység kötelékében. A részegyházak élén álló egyes püspökök pásztori feladatukat nem más részegyházak, nem is az egyetemes Egyház, hanem csak Isten népének rájuk bízott része fölött gyakorolják. Viszont mint a püspöki kollégium tagjainak és az apostolok törvényes utódainak Krisztus alapítói szándéka és parancsa alapján egyenként is kötelesek törôdni az egyetemes Egyházzal,[69] és jóllehet ez nem joghatóság gyakorlása, nagyban hozzájárul az egyetemes Egyház gyarapodásához. Minden püspök tartozik ugyanis erôsíteni és megvédeni a hit egységét és az egész Egyház közös fegyelmét; nevelni a híveket Krisztus egész misztikus testének szeretetére, külön is gondolva a szegény, szenvedô és az igazságért üldözött tagokra (vö. Mt 5,10); végül támogatni az Egyház közös ügyeit, fôleg pedig azt a célkitűzést, hogy a hit növekedjék és a teljes igazság fénye minden embernek fölragyogjon. De kétségtelen, hogy ha jól vezetik saját Egyházukat, mint az egyetemes Egyház egy részét, nagyban szolgálják az egész misztikus test javát, mely a részegyházak teste is.[70] A pásztorok testületének kell gondoskodnia arról, hogy az egész földkerekségen hirdessék az evangéliumot, mert Krisztus mindnyájuknak közösen adván a parancsot, közös kötelezettséget rótt rájuk, miként már Celesztin pápa az efezusi zsinat atyáinak figyelmébe ajánlotta.[71] Következôleg az egyes püspökök, amennyire saját hivataluk terhe engedi, kötelesek erôfeszítéseiket egyesíteni mind egymás között, mind pedig Péter utódával, akire különösképpen is rá van bízva a keresztény név terjesztésének roppant feladata.[72] Ezért minden erejükkel gondoskodniuk kell a missziók számára mind aratómunkásokról, mind lelki és anyagi támogátásról, a saját erejükbôl is, és azáltal is, hogy híveiket buzgó együttműködésre serkentik. Végül a püspökök a szeretet egyetemes közösségében szívesen nyújtsanak testvéri segítséget a többi, különösen a szomszédos és szegényebb egyházaknak, régi korok tiszteletre méltó példája szerint. Az isteni gondviselés műve, hogy az apostoloktól és utódaiktól különféle helyeken alapított egyházak az idôk folyamán egymással szervesen összetartozó közösségekbe tömörültek, melyek megtartván a hit egységét és az egyetemes Egyház egyedüli, isteni alkotmányát, saját egyházfegyelemmel, saját liturgikus szokással, saját teológiai és lelkiéleti örökséggel rendelkeznek. Közülük egyesek, nevezetesen az ôsi pátriárkai egyházak, mint anyaegyházak leányegyházakat hoztak világra, s ezekkel mind a mai napig a szentségi életben s a jogok és kötelességek kölcsönös tiszteletben tartásával a szeretet kötelékében vannak.[73] A helyi egyházaknak ez az egységet ôrzô sokfélesége fényesen bizonyítja az osztatlan Egyház katolicitását. Napjainkban a püspöki konferenciák hasonló módon sokféle és hatékony segítséggel járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a kollegialitás szelleme kézzelfogható módon megnyilatkozzék. (A püspöki szolgálat) 24. A püspökök, mint az apostolok utódai az Úrtól, kinek átadatott minden hatalom a mennyben és a földön, küldetést kaptak arra, hogy tanítsanak minden nemzetet, és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek, hogy az összes ember a hit, a keresztség, valamint a parancsolatok teljesítése által elnyerje az üdvösséget (vö. Mt 28,18; Mk 16,15--16; ApCsel 26,17). E küldetés betöltéséhez az Úr Krisztus megígérte az apostoloknak a Szentlelket, és pünkösd napján az égbôl elküldte, hogy a Szentlélek erejével az Úr tanúi legyenek a Föld határáig a nemzetek, a népek és a királyok elôtt (vö. ApCsel 1,8; 2,1; 9,15). Az a hivatal azonban, melyet az Úr népe pásztoraira bízott, igazi szolgálat, melyet a Szentírásban hangsúlyosan ,,diakoniának'', azaz szolgálatnak neveznek (vö. ApCsel 1,17. 25; 21,19; Róm 11,13; 1Tim 1,12). A püspökök kánoni küldetése történhet törvényes szokások alapján, melyeket nem vont vissza az Egyház legfôbb és egyetemes hatalma; vagy olyan törvények alapján, melyeket ugyanez a tekintély hozott vagy elismert; vagy közvetlenül Péter utóda által. Püspököt nem lehet beiktatni hivatalába, ha a pápa ezt ellenzi, vagy megtagadja tôle az apostoli közösséget.[74] (A tanítás feladata) 25. A püspökök fô hivatalai közt kimagaslik az evangélium hirdetése.[75] A püspökök ugyanis a hit hírnökei, akik új tanítványokat vezetnek el Krisztushoz; hiteles, azaz Krisztus tekintélyével bíró tanítók, akik a rájuk bízott népnek hirdetik a hitet, melyet el kell fogadni és az erkölcsi életre kell alkalmazni; a Szentlélek világosságával magyarázzák és termékennyé teszik a hitet, újat és régit hozva elô a kinyilatkoztatás kincseibôl (vö. Mt 13,52); s éberen elhárítják a nyájat fenyegetô tévedéseket (vö. 2Tim 4,1--4). A római pápával közösségben tanító püspököket mindenkinek úgy kell tisztelnie, mint az isteni és katolikus igazság tanúit; a hívôknek pedig egyet kell érteniük a nyilatkozattal, melyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elô, és a lélek vallásos engedelmességével kell ragaszkodniuk hozzá. Az értelem és akarat e vallásos engedelmességét különös módon tanúsítani kell a római pápa Tanítóhivatala iránt, még akkor is, ha nem ,,ex cathedra'' beszél; azaz tisztelettel el kell ismerni legfôbb Tanítóhivatalát, ôszintén ragaszkodni kell tételeihez, az ô elgondolásának és akaratának megfelelôen, ami az okmányok jellegébôl, ugyanazon tanítás megismétlésébôl vagy a fogalmazás módjából ismerhetô meg. Jóllehet az egyes püspökök külön-külön nem rendelkeznek a tévedhetetlenség isteni ajándékával, amikor szerte a földkerekségen közösségben vannak egymással és Péter utódával, és hit és erkölcs dolgairól tekintéllyel egy véglegesnek tekintett tételben megegyeznek, tévedhetetlenül hirdetik Krisztus tanítását.[76] Ez még nyilvánvalóbb akkor, amikor Egyetemes Zsinatra egybegyűlve az egész Egyház számára a hit és erkölcs tanítói és bírái, akiknek végzéseihez hívô engedelmességgel kell ragaszkodni.[77] Ez a tévedhetetlenség, mellyel az isteni Megváltó Egyházát a hit és erkölcs tanításában föl akarta ruházni, az isteni kinyilatkoztatás szentül megôrzendô és hűségesen elôadandó letéteményének körére terjed ki. A római pápa, a püspöki kollégium feje hivatalból rendelkezik a tévedhetetlenséggel, amikor mint az összes Krisztus-hívô legfôbb pásztora és tanítója, aki megerôsíti testvéreit a hitben (vö. Lk 22,32), hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki.[78] Ezek a tanbeli döntések magából a pápából és nem az Egyház egyetértésébôl fakadóan megmásíthatatlanok, mert a Szentlélek Szent Péter személyében megígért támogatásával terjesztette elô, és ezért nem szorulnak senki más jóváhagyására és nem tűrnek más ítélôszékhez való fellebbezést. Ilyenkor ugyanis a római pápa nem mint magánszemély nyilvánít véleményt, hanem mint az egyetemes Egyház legfôbb tanítója, akiben egyedülálló módon van meg az Egyház tévedhetetlenségi karizmája, fejti ki vagy védi meg a katolikus hit tanítását.[79] Az Egyháznak ígért tévedhetetlenség megvan a püspökök testületében is, amikor Péter utódával együtt gyakorolja a legfôbb Tanítóhivatalt. Mindeme döntések sohasem maradhatnak az Egyház hozzájárulásának válasza nélkül ugyanannak a Szentléleknek működése következtében, mellyel Ô Krisztus egész nyáját ôrzi és gyarapítja a hit egységében.[80] Amikor pedig akár a római pápa, akár a püspökök testülete vele együtt meghatároz egy tételt, a kinyilatkoztatás alapján terjeszti elô. Mivel pedig a kinyilatkoztatást írásban vagy a püspökök törvényes utódlása s elsôsorban magának a római pápának gondoskodása révén hagyományként épségben adják tovább, és az igazság Lelkének világosságánál az Egyházban szentül ôrzik és hűségesen tanítják, ezért mindenkinek csatlakoznia és igazodnia kell hozzá.[81] Kellô föltárásán és helyes megfogalmazásán a római pápa és a püspökök megfelelô eszközökkel, nagy odaadással munkálkodnak, amint azt hivataluk és az ügy fontossága megkívánja,[82] új, nyilvános kinyilatkoztatást pedig, mintha a hit isteni letéteményéhez tartoznék, nem fogadnak el.[83] (A megszentelés) 26. A püspök az egyházi rend szentsége teljességének birtokában ,,a legfôbb papság kegyelmének sáfára''[84] különösen az Eucharisztiában, melyet ô maga ajánl föl vagy gondoskodik fölajánlásáról,[85] melybôl az Egyház folyamatosan él és növekszik. Krisztusnak ez az Egyháza valóban jelen van a hívek minden törvényes, pásztorához ragaszkodó helyi közösségében, s az újszövetségi Szentírás ôket is Egyházaknak nevezi.[86] A maguk helyén ugyanis ôk Isten -- a Szentlélekben és sok teljességben (vö. 1Tesz 1,5) meghívott -- új népe. Krisztus evangéliumának hirdetése e helyi egyházakba gyűjti össze a hívôket, és itt ünneplik az Úr vacsorájának misztériumát, ,,hogy az Úr testének és vérének tápláléka kapcsolja össze az egész testvéri közösséget''.[87] A püspök szent szolgálatához kapcsolódó bármely oltárközösség[88] ennek a szeretetnek a szimbóluma, és ,,a titokzatos test egységéé, mely nélkül nincs üdvösség''.[89] E közösségekben -- jóllehet gyakran kicsinyek, szegények vagy szétszórtságban élnek -- jelen van Krisztus, akinek ereje összefogja az egy, szent, kato1ikus és apostoli Egyházat.[90] Mert ,,éppen a Krisztus testében és vérében való részesedés hatása nem más, mint hogy azzá alakuljunk át, amit magunkhoz veszünk.''[91] Az Eucharisztia minden törvényes ünneplését a püspök irányítja, kire feladatként bízatott, hogy a keresztény vallás kultuszát bemutassa az Istennek, illetve szabályozza az Úr parancsai és az Egyház törvényei szerint; ez utóbbiakat részleteiben ô határozza meg egyházmegyéje számára. A püspökök így népükért imádkozva és dolgozva sokféleképpen és bôségesen merítenek Krisztus szentségének teljességébôl. Az ige szolgálata által közlik a hívôkkel Isten üdvösséget hozó erejét (vö. Róm 1,16), és a szentségek által, melyeknek szabályszerű és gyümölcsözô kiszolgáltatását tekintélyükkel rendezik,[92] megszentelik a híveket. Ôk szabályozzák a keresztelést, mely Krisztus királyi papságában részesít. Ôk a bérmálás eredeti kiszolgáltatói, ôk adják föl a szent rendeket és szabályozzák a bűnbánati fegyelmet, és gondosan buzdítják és oktatják népüket, hogy a liturgiában, különösen a szent áldozatban hittel és tisztelettel vegyenek részt. Végül a rájuk bízottakat jó példával kell serkenteniük, visszatartván ôket minden rossztól, és erejükhöz mérten az Úr segítségével szüntelenül nemesíteniük kell erkölcseiket, hogy a rájuk bízott nyájjal együtt eljussanak az örök életre.[93] (A kormányzás) 27. A püspökök Krisztus helyetteseiként és követeiként kormányozzák[94] a rájuk bízott részegyházakat, mégpedig nemcsak tanáccsal, meggyôzéssel és jó példával, hanem tekintéllyel és szent hatalommal is, melyet csak arra használnak, hogy nyájuk igazságban és szentségben gyarapodjék, megemlékezve arról, hogy aki nagyobb, olyan legyen, mint a kisebb, s aki elöljáró, mint a szolga (vö. Lk 22,26-- 27). Ez a hatalom, melyet személyesen gyakorolnak Krisztus nevében, saját, rendes és közvetlen hatalmuk, jóllehet gyakorlását végsô fokon az Egyház legfôbb tekintélye irányítja és pontosabban körül is írhatja az Egyház és a hívôk érdekében. E hatalom erejével a püspökök szent joga és az Úr színe elôtt kötelessége, hogy alattvalóikat törvényekkel kormányozzák, fölöttük bíráskodjanak, s mindenben szabályozzák az istentiszteletet és az apostoli munkát. A püspökökre teljesen rá van bízva a lelkipásztori hivatal, azaz bárányaik folyamatos és mindennapos gondja, és nem kell ôket a római pápák helytartóinak tekinteni, hiszen saját hatalmuk van, s a szó legigazibb értelmében elöljárói annak a népnek, melyet kormányoznak.[95] Hatalmukat tehát nem oltja ki a legfôbb és egyetemes hatalom, épp ellenkezôleg, helybenhagyja, erôsíti és igényli,[96] miközben a Szentlélek csorbítatlanul megôrzi azt a kormányzati formát, melyet Krisztus Urunk alapított meg Egyházában. A püspök, akit a családatya küldött háza népe kormányzására, tartsa szem elôtt a jó pásztor példáját, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ô szolgáljon (vö. Mt 20,28; Mk 10,45) és életét adja a juhokért (vö. Jn 10,11). Az emberek közül vétetvén, és körülvéve gyöngeséggel, megértô és könyörületes tud lenni a tudatlanok és tévelygôk iránt (vö. Zsid 5,1--2). Alárendeltjeit, akiket mint igazi fiait támogat és a serény együttműködésre buzdít, hallgassa meg. Mivel lelkükrôl számot kell adnia Istennek (vö. Zsid 13,17), imádsággal, igehirdetéssel és a szeretet sokféle megnyilatkozásával viseljen gondot rájuk, sôt azokra is, akik nem az egy nyájból valók; tudnia kell, hogy ezeket is reá bízta az Úr. Mivel ô is, miként Pál apostol, mindenkinek adósa (vö. Róm 1,14--15), legyen kész mindenkinek hirdetni az evangéliumot és híveit apostoli és missziós tevékenységre buzdítani. A híveknek pedig úgy kell ragaszkodniuk a püspökükhöz, ahogy az Egyház ragaszkodik Jézus Krisztushoz és Jézus Krisztus az Atyához, hogy mindenek nagy összhangba kerüljenek az egység által,[97] és bôvelkedjenek Isten dicsôségére (vö. 2Kor 4,15). (A papok) 28. Krisztus, akit az Atya megszentelt és a világba küldött (Jn 10,36), apostolai által saját fölszenteltségének és küldetésének részeseivé tette utódaikat, a püspököket,[98] akik szolgálatuk hivatalát az Egyházban különbözô fokokban egyes személyeknek törvényesen átadták. Így az isteni alapítású egyházi szolgálatot különbözô rendekben gyakorolják azok, akiket már ôsidôktôl fogva püspököknek, áldozópapoknak, diákonusoknak hívnak.[99] Az áldozópapokat, jóllehet nincs fôpapi méltóságuk, és hatalmuk gyakorlásában a püspököktôl függnek, hozzájuk köti a papi méltóság;[100] az egyházi rend szentségének erejébôl,[101] s Krisztusnak, a legfôbb és örök papnak képmása szerint (Zsid 5,1--10; 7,24; 9,11--28) az evangélium hirdetésére, a hívek lelkipásztori gondozására és az istentisztelet végzésére szentelik ôket, mint az Zjszövetség igazi papjait.[102] Az egyetlen közvetítônek (1Tim 2,5) Krisztusnak hivatalában részesedve saját szolgálati fokozatukban mindenkinek hirdetik az isteni igét. Szent hivatalukat fôképp az Eucharisztia ünneplésekor, vagyis a szent áldozati lakomán gyakorolják; itt mintegy Krisztus személyében tevékenykedve[103] és az ô misztériumát hirdetve összekapcsolják a hívôk önátadását fôjük áldozatával; és az Újszövetség egyetlen áldozatát, tudniillik Krisztus áldozatát, aki egyszer ajánlotta föl önmagát az Atyának szeplôtelen áldozatul (vö. Zsid 9,11-28), jelenvalóvá teszik és alkalmazzák az Úr eljöveteléig (vö. 1Kor 11,26).[104] A bűnbánó és a beteg hívôk javára leginkább a kiengesztelés és a megenyhítés szolgálatát végzik, és a hívôk szükségleteit és könyörgéseit az Atyaisten elé viszik (vö. Zsid 5,1--4). Krisztusnak, a pásztornak és fônek hivatalát a tekintély rájuk esô részével gyakorolják,[105] egybegyűjtik Isten családját, mint testvéri közösséget,[106] melyet egy lélek éltet, s Krisztus által a Szentlélekben elvezetik az Atyához. A nyáj közepén állva lélekben és igazságban imádják Ôt (vö. Jn 4,24). Végül miközben hiszik, amit az Úr törvényébôl elmélkedô lélekkel olvasnak, tanítják, amit hisznek, és megteszik, amit tanítanak, az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak.[107] Az áldozópapok, akik a püspökök gondos munkatársai,[108] segítôi és szervei, Isten népének hivatott szolgái, egyetlen papi testületet (presbitériumot)[109] alkotnak püspökükkel, bár más a rájuk bízott feladat. A híveknek egy-egy helyi közösségében valamiképpen jelenvalóvá teszik a püspököt, akihez bizalom és segítôkészség fűzi ôket, s akitôl átvállalják feladatainak és gondjainak egy részét mindennapi fáradozásukkal. A püspök vezetése alatt megszentelik és igazgatják az Úr nyájának egy rájuk bízott csoportját, állomáshelyükön láthatóvá teszik az egyetemes Egyházat és hathatósan járulnak hozzá Krisztus egész testének építéséhez (vö. Ef 4,12). Mindenkor Isten gyermekeinek javára ügyelve arra törekedjenek, hogy működésük szerves része legyen az egész egyházmegye, sôt az egész Egyház lelkipásztori munkájának. Ez a papságban és küldetésben való részesedés sürgeti, hogy a papok ismerjék el igazi atyjuknak a püspököt, és tisztelettel engedelmeskedjenek neki. A püspök viszont fiainak és barátainak tekintse papi munkatársait, amint már Krisztus sem szolgáknak, hanem barátainak hívta tanítványait (vö. Jn 15,15). Az egyházi rend szentsége és a szolgálat alapján tehát minden pap, az egyházmegyések is, a szerzetesek is, a püspökök testületéhez társulnak, s hivatásuk és kegyelmi adományuk mértéke szerint az egész Egyház javát szolgálják. A közös felszentelés és küldetés erejében bensôséges testvériség kapcsol össze minden papot, mely magától értetôdôen és szívesen nyilvánuljon meg a kölcsönös -- szellemi és anyagi, lelkipásztori és személyi -- támogatásban, az összejövetelekben s az élet, a munka és a szeretet közösségében. Krisztusban atyaként viseljék gondját a híveknek, akiket lelki életre szültek a keresztséggel és a tanítással (vö. 1Kor 4,15; 1Pt 1,23). Legyenek jó szívvel a nyáj mintaképei (1Pt 5,3), úgy vezessék és úgy szolgálják helyi közösségüket, hogy az méltó lehessen a névre, mely Istennek egyetlen és egész népét tünteti ki, tudniillik az ,,Isten Egyháza'' névre (vö. 1Kor 1,2; 2Kor 1,1). Ne feledjék, hogy mindennapi életükkel és tevékenységükkel meg kell mutatniuk hívôknek és hitetleneknek, katolikusoknak és nem katolikusoknak egyaránt, milyen az igazi papi és lelkipásztori szolgálat; mindannyiuk elôtt tanúskodniuk kell az igazságról és az életrôl; jó pásztorként azokat is keresniük kell (vö. Lk 15,4--7), akik a katolikus Egyházban meg vannak ugyan keresztelve, de nem járulnak a szentségekhez, sôt elpártoltak a hittôl. Mivel ma az egész emberiség politikai, gazdasági és társadalmi tekintetben egyre inkább egységessé válik, a papoknak minden széthúzást kizárva egyre inkább egyesíteniük kell törekvésüket és munkálkodásukat a püspökök és a legfôbb pásztor vezetése alatt, hogy az egész emberi nem eljusson Isten családjának egységébe. (A diákonusok) 29. A hierarchia alsó fokán állnak a diákonusok, akik ,,nem papságra, hanem szolgálatra'' kapják a kézfeltételt.[110] A szentségi kegyelemben megerôsödve szolgálnak Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakoniájában a püspökkel és papi testületével közösségben. A diákonus feladata, ha az illetékes hatóság megbízza vele, hogy ünnepélyesen kiszolgáltassa a keresztséget, ôrizze és kiossza az Eucharisztiát , az Egyház nevében eskessen és megáldja a házasulókat; elvigye a szent Útravalót a haldoklóknak, Szentírást olvasson a híveknek, oktassa és buzdítsa a népet, vezesse a hívek istentiszteletét és imádságát, kiszolgáltassa a szentelményeket és temessen. A szeretet és a szolgálat feladataiban elmerülve a diákonusok emlékezzenek Szent Polikárp intelmére: ,,Irgalmasan és serényen éljetek az Úr igazsága szerint, aki mindenkinek szolgája lett.''[111] Mivel pedig ezeket az Egyház életéhez nagyon szükséges hivatalokat a latin Egyház ma érvényes fegyelme szerint számos vidéken csak nehezen lehet betölteni, a jövôben helyre lehet állítani a diákonátust, mint az egyházi hierarchia sajátos és állandó fokozatát. A különféle területeken az illetékes püspöki karokra tartozik, hogy a pápa jóváhagyásával eldöntsék: vajon alkalmas-e és hol alkalmas diákonusokat beállítani a lelkek gondozásába. A római pápa hozzájárulásával diákonussá lehet szentelni érettebb korú házas és alkalmas fiatal férfiakat is; az utóbbiak számára azonban a cölibátus törvényének továbbra is érvényben kell maradnia. ======================================================================== Lumen Gentium Világi hívôk Negyedik fejezet A VILÁGI HIVÔK (A világi hívôk az Egyházban) 30. A Szent Zsinat miután tárgyalt a hierarchia hivatalairól, készséggel fordítja figyelmét azokra a Krisztus-hívôkre, akiket világi híveknek neveznek. Bár mindaz, amit Isten népérôl mondtunk, egyformán szól világiaknak, szerzeteseknek és klerikusoknak, bizonyos dolgok sajátosan is a laikus férfiakra és nôkre tartoznak helyzetüknek és küldetésüknek megfelelôen, s ezeknek alapjait korunk sajátos körülményei miatt el kell mélyíteni. A fölszentelt pásztorok jól tudják, hogy a világi hívôk mennyire javára vannak az egész Egyháznak. A pásztorok ugyanis tudják, hogy Krisztus nem arra rendelte ôket, hogy egyedül hordozzák az Egyház üdvözítô küldetését a világ felé, hanem az ô nagyszerű hivataluk az, hogy úgy gondozzák a híveket és ismerjék el az ô szolgálataikat és karizmáikat, hogy valamennyien a maguk módján együtt munkálkodjanak a közös művön. Mert valamennyiünknek ,,igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a fôvel, Krisztussal. Ô az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle izületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és épiti fel saját magát a szeretetben'' (Ef 4,15--16). (A világi hívôk sajátos küldetése) 31. Világi hívôkön itt az egyházi rend és az Egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjain kívül az összes Krisztus-hívôt értjük; tudniillik azokat, akik a keresztséggel Krisztus testébe épültek, Isten népét alkotják és Krisztus papi, prófétai és királyi hivatalának a maguk módján részeseiként az egész keresztény nép küldetését teljesítik az Egyházban és a világban. A világi hívek különös sajátossága a világi jelleg. A papi rend tagjai ugyanis bár foroghatnak olykor világi dolgokban, akár világi foglalkozást is gyakorolva, mégis sajátos hivatásuk révén elsôsorban és hivatásszerűen a szent szolgálatra vannak rendelve; a szerzetesek pedig állapotukkal tesznek világos és nagyszerű tanúságot arról, hogy a boldogságok lelkülete nélkül a világ nem alakulhat át és nem ajánlható föl Istennek. Sajátos hivatásuk alapján a világi hívek dolga az, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék Isten Országát. A világban élnek, vagyis a világnak mindenféle feladatában és munkakörében a családi és társadalmi élet megszokott körülményei között, szinte ezekbôl a szálakból van szôve az életük. Itt hívja meg ôket Isten, hogy saját hivataluk gyakorlásával az evangélium szellemében élve kovászként belülrôl járuljanak hozzá a világ megszenteléséhez, és életük tanúságával -- hitük, reményük és szeretetük ragyogásával -- mutassák meg másoknak Krisztust. Különleges módon rájuk tartozik tehát, hogy mindazokat a földi dolgokat, melyekkel szoros kapcsolatban vannak, úgy világítsák meg és rendezzék, hogy Krisztus szerint történjenek és növekedjenek, s a Teremtô és a Megváltó dicséretére szolgáljanak. (A világi hívôk méltósága) 32. A szent Egyház isteni alapításából következôen szerkezetében és kormányzatában csodálatos változatosságot mutat. ,,Mert ahogy egy testben több tagunk van, s más a szerepe minden tagnak, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak'' (Róm 12,4--5). Egy tehát az Isten választott népe: ,,Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség'' (Ef 4,5). A Krisztusban nyert újjászületésbôl eredôen közös a tagok méltósága, közös az istengyermekség kegyelme, közös a meghívás a tökéletességre, egy az üdvösség, egy a remény és osztatlan a szeretet. Krisztusban, az egy Egyházban tehát nincs különbség sem faji vagy nemzeti, sem társadalmi vagy nemi alapon, mivel ,,nincs többé zsidó és görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nô, mert mindnyájan eggyé lettetek Krisztus Jézusban.'' (Gal 3,28 a görögben; vö. Kol 3,11). Jóllehet tehát az Egyházban nem mindenki ugyanazt az utat járja, valamennyien meghívottak az életszentségre, és ugyanabban a hitben részesültek Isten igazságossága szerint (vö. 2Pt 1,1). Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok sáfárainak és pásztoroknak rendelt mások javára, teljesen egyenlô mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívô közös feladatában, Krisztus Teste építésében. A különbség ugyanis, melyet az Úr tett a fölszentelt szolgák és Isten népének többi tagja között, kapcsolatot hoz magával, mert a pásztorok és a többi hívek kölcsönös összefüggésben vannak egymással; az Egyház pásztorai az Úr példáját követve szolgálnak egymásnak és a hívôknek, ôk pedig szívesen működnek együtt a pásztorokkal és tanítókkal. Így a változatosságban tesznek valamennyien tanúságot Krisztus Testének csodálatos egységérôl: épp a kegyelmek, szolgálatok, tevékenységek különbözôsége köti össze Isten fiait, mert ,,mindezt egy és ugyanaz a Lélek műveli'' (1Kor 12,11). A világi híveknek tehát isteni ajándékként testvérük Krisztus, aki jóllehet mindenek Ura, mégsem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ô szolgáljon (vö. Mt 20,28); ugyanúgy azok is testvéreik, akik a szent szolgálatban Krisztus tekintélyével tanítván, megszentelvén és igazgatván úgy legeltetik Isten családját, hogy a szeretet új parancsát mindenki teljesítse. Errôl mondja nagyon szépen Szent Ágoston: ,,Ahol rettent engem, hogy értetek vagyok, ott vigasztal, hogy veletek vagyok. Mert értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény. Amaz a tisztség neve, ez a kegyelemé; amaz a veszedelem, ez az üdvöségem.''[112] (A világi hívôk apostoli tevékenysége) 33. Az Isten népében összegyűlt és Krisztus egy testében egy fô alá foglalt világi hívôk, bárkik legyenek is, arra hivatottak, hogy élô tagként a Teremtô jótéteményébôl és a Megváltó kegyelmébôl kapott minden erejüket az Egyház növekedésére és folytonos megszentelésére fordítsák. A világi hívek apostolsága részesedés magának az Egyháznak üdvözítô küldetésében, melyre maga az Úr rendeli ôket a keresztséggel és a bérmálással. A szentségek pedig, különösen az Eucharisztia, közlik és táplálják azt az isten- és emberszeretetet, mely az egész apostolság lelke. A világi hívek különösen arra hivatottak, hogy jelenlévôvé és tevékennyé tegyék az Egyházat olyan helyeken és körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sójává.[113] Így minden laikus a neki juttatott adományokból eredôen egyszerre tanúja és eleven eszköze az Egyház küldetésének ,,Krisztus ajándékozásának mértéke szerint'' (Ef 4,7). E kivétel nélkül minden Krisztus-hívôt érintô apostolságon kívül más módokon is bevonhatók a világi hívek közvetlenebb együttműködésre a hierarchia apostoli munkájába,[114] azon férfiak és nôk módján, akik Pál apostolt segítették az evangélium hirdetésében, sokat fáradozva az Úrban (vö. Fil 4,3; Róm 16,3). Arra is alkalmasak, hogy a hierarchia fölvegye ôket egyes olyan egyházi munkakörökbe, melyek lelki célt szolgálnak. Minden laikusra vár tehát a nagyszerű feladat, hogy az üdvösség isteni terve minden idôk és minden földrész valamennyi emberéhez egyre inkább eljusson. Ezért meg is kell kapniuk minden lehetôséget, hogy erôik szerint és koruk szükségleteinek megfelelôen derekasan kivegyék részüket az Egyház üdvösségszerzô munkájából. (A világi hívôk egyetemes papsága) 34. Jézus Krisztus, a legfôbb és örök fôpap, mivel tanúságtételét és szolgálatát a világi hívek által is folytatni akarja, Lelkével élteti és szüntelenül serkenti ôket minden jó és tökéletes cselekedetre. Azoknak ugyanis, akiket bensôségesen a maga életéhez és küldetéséhez kapcsol, saját papi hivatalából is részt ad lelki istentisztelet bemutatására, hogy Isten megdicsôüljön és az emberek üdvözüljenek. Ezért a Krisztusnak elkötelezett és Szentlélek által fölkent világi hívek csodálatosan arra hívatnak és válnak képessé, hogy a Lélek gyümölcsei egyre bôségesebben teremjenek bennük. Mert minden cselekedetük, imádságuk, apostoli kezdeményezésük, hitvestársi és családi életük, mindennapi munkájuk, testi-lelki pihenésük, ha a Szentlélek tölti be, sôt az élet terhei is, ha türelmesen hordozzák azokat, Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozattá válnak (vö. 1Pt 2,5), melyet az Eucharisztia ünneplésében az Úr testének fölajánlásával együtt nagy áhítattal ajánlanak föl az Atyának. Így a világi hívek mint mindenütt szentül cselekvô imádók magát a világot szentelik Istennek. (Prófétai szerepük és tanúságtételük) 35. Krisztus, a nagy próféta, aki az élet tanúságával és a szó erejével hirdette meg az Atya országát, dicsôségének teljes kinyilvánulásáig betölti prófétai küldetését, nem csupán a Hierarchia által, mely az ô nevében és hatalmával tanít, hanem a világi hívek által is, akiket tanúnak állít, és a hit érzékével és a szó kegyelmével ellát (vö. ApCsel 2,17--18; Jel 19,10), hogy az evangélium ereje a mindennapi életben, a családban és a társadalomban megnyilvánuljon. Az ígéret fiainak bizonyulnak, ha erôsek a hitben és a reményben, jól fölhasználják a jelen pillanatot (vö. Ef 5,16; Kol 4,5), és türelmesen várják az eljövendô dicsôséget (vö. Róm 8,25). Ezt a reményt pedig ne zárják magukba, hanem folyamatos megtéréssel és küzdve ,,ennek a sötét világnak kormányzói, a gonosz szellemek ellen'' (Ef 6,12) a világi élet struktúráin keresztül is fejezzék ki. Miként az új törvény szentségei, melyek a hívôk életét és apostolságát táplálják, az új ég és az új föld elôképei (vö. Jel 21,1), úgy lesznek a világi hívek a remélendô dolgok hatásos hírnökei (vö. Zsid 11,1), ha megingás nélkül kötik össze a hit megvallását a hitbôl való élettel. Ez az evangelizáció, tudniillik Krisztus hirdetése az élet tanúságával és a kimondott szóval, sajátos jelleget és különleges hatékonyságot nyer attól, hogy a világ megszokott körülményei között történik. E feladat szempontjából nagyon értékes a külön szentség által megszentelt életállapot, tudniillik a házas és családi élet. A világi hívek apostolságának kiváló iskolája és gyakorlótere ez, ahol a keresztény vallás az egész életet átjárja és egyre jobban átalakítja. A házastársak sajátos hivatása a családban, hogy egymásnak és gyermekeiknek a hitnek és Krisztus szeretetének tanúi legyenek. A keresztény család fennhangon hirdeti mind Isten országának jelenlévô erôit, mind a boldog élet reményét; példájával és tanúságával vádolja a világot a bűnrôl, és megvilágosítja azokat, akik keresik az igazságot. Éppen ezért a világi hívek, még ha evilági dolgokkal foglalkoznak is, értékesen járulhatnak a világ evangelizációjához, s ezt meg is kell tenniük. Vannak közülük egyesek, akik a fölszentelt szolgák híján vagy üldöztetésük miatt képességeik szerint bizonyos szent szolgálatokat pótolnak; sokan mások minden erejüket az apostoli munkára áldozzák; de kivétel nélkül valamennyiüknek közre kell működniük a világban Krisztus országának terjesztésében és gyarapításában. A világi hívek tehát komolyan törekedjenek a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megismerésére, és állhatatosan kérjék Istentôl a bölcsesség ajándékát. (A világ rendjének szolgálatában) 36. Krisztus, aki engedelmes lett mindhalálig, s ezért az Atya fölmagasztalta ôt (vö. Fil 2,8--9), belépett országa dicsôségébe. Minden alá van neki vetve, amíg Ô maga is önmagát és minden teremtményt alá nem vet az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,27--28). Ezt a hatalmat közölte tanítványaival, hogy ôk is a királyi szabadság állapotába kerüljenek, és önmegtagadásukkal, szent életükkel legyôzzék magukban a bűn országát (vö. Róm 6,12), sôt hogy másokban is Krisztusnak szolgálva, alázatosan és türelmesen elvezessék testvéreiket ahhoz a Királyhoz, akinek szolgálni uralkodás. Az Úr ugyanis azt kívánja, hogy a világi hívek is terjesszék országát, ,,az igazság és az élet országát, az életszentség és a kegyelem országát, az igazságosság, a szeretet és a béke országát'';[115] ebben az országban maga a természet is fölszabadul a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsôséges szabadságára (vö. Róm 8,21). Valóban nagy ígéret és nagy parancs szól a tanítványoknak: ,,Minden a tiétek, ti viszont Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené'' (1Kor 3,23). A hívôknek tehát föl kell ismerniük az egész teremtés belsô természetét, értékét és Isten dicséretére rendeltségét, s még világi tevékenységükkel is segíteniük kell egymást a szentebb életre, hogy Krisztus lelke átjárja a világot, mely így az igazságosságban, szeretetben és békében biztosan eléri célját. Ebben az egyetemesen teljesítendô feladatban a világi híveknek kiemelkedô helye van. A Krisztus kegyelme által belülrôl fölemelt világi szakértelmükkel és tevékenységükkel nagyon hatásosan hozzájárulnak ahhoz, hogy a teremtett javak a Teremtô rendelkezése szerint és az Ô Igéjének világosságában az emberi munka, a technika és a civilizáció haladása által minden ember javára szolgáljanak; hogy a javakat méltányosabban osszák el, és az emberi és keresztény szabadság egyetemes fejlôdését mozdítsák elô. Így fogja egyre jobban megvilágosítani Krisztus az egész emberi társadalmat épp az Egyház tagjain át a maga üdvöt hozó világosságával. Ezen kívül a világi hívek szervezett formában is próbálják jobbítani a világ intézményeit és a bűnre csábító életkörülményeit, hogy ezek az igazságosság követelményei szerint alakuljanak, és az erények gyakorlásának inkább kedvezzenek, mintsem útjába álljanak. Ha így tesznek, erkölcsi értékekkel fogják átitatni a kultúrát és az alkotó emberi munkát. Ily módon a világ szántóföldje alkalmasabbá válik az isteni ige befogadására; és az Egyház számára tágabbra nyílnak a kapuk, melyeken át a béke üzenete beléphet a világba. Épp az üdvösség rendje miatt a világi hívek tanuljanak meg gondosan különbséget tenni az ôket egyháztagként megilletô jogok és kötelességek és azon jogok és kötelességek között, melyek állampolgárként illetik meg ôket. Törekedjenek arra, hogy e jogok és kötelességek harmónikus egészet alkossanak, nem feledve, hogy minden evilági dologban is a keresztény lelkiismeretnek kell vezetnie ôket, mert semmiféle emberi tevékenység, még az evilági dolgokban sem vonható ki Isten fennhatósága alól. A mi korunkban különösen szükséges, hogy e megkülönböztetés és harmónia minél nyilvánvalóbban megmutatkozzék a hívôk cselekvésmódjában, s így az Egyház küldetése egyre jobban megfelelhessen a mai világ sajátos körülményeinek. Miként e1 kell ismerni, hogy a földi ország evilági gondjaiban joggal igazodik a saját törvényeihez; úgy el kell vetnünk azt a szerencsétlen tanítást, mely a társadalmat a vallás teljes figyelmen kívül hagyásával akarja építeni, és támadja vagy kioltja a polgárok vallásszabadságát.[116] (A világi hívek és a hierarchia) 37. A világi híveknek, mint az összes Krisztus-hívônek joga van ahhoz, hogy a fölszentelt pásztoroktól bôségesen részesüljön az Egyház lelki javaiból, fôként Isten igéjébôl és a szentségekbôl,[117] és pásztora elôtt föltárhassa szükségleteit és óhajait azzal a szabadsággal és bizalommal, mely Isten gyermekeit és a Krisztusban testvéreket illeti meg. Tudásukhoz, illetékességükhöz és rátermettségükhöz mérten szabadságukban áll, sôt olykor kötelességük is, hogy véleményt nyilvánítsanak az Egyház javát illetô dolgokban.[118] Ha mód van rá, mindez az Egyházban az e célra alapított intézmények által történjen, és mindig igazmondóan, bátran, okosan, tisztelettel és szeretettel azok iránt, akik szent hivataluk alapján Krisztus személyét képviselik. A világi hívek, mint minden Krisztus-hívô, keresztény engedelmességgel, készségesen fogadják el mindazt, amit a felszentelt pásztorok Krisztus képviselôiként mint tanítók és vezetôk kimondanak az Egyházban; ezzel Krisztus példáját követik, aki mindhalálig való engedelmességével minden ember számára megnyitotta az Isten fiai szabadságának boldog útját. És ne mulasszák el, hogy imádságaikkal Istennek ajánlják elöljáróikat, akik úgy ôrködnek fölöttünk, mint akiknek számot kell adniuk a lelkünkrôl, hogy ezt örömmel és ne sóhajtozva tehessék (vö. Zsid. 13,17). A fölszentelt pásztorok viszont ismerjék el és támogassák a világi hívek méltóságát és felelôsségét az Egyházban; szívesen használják föl okos tanácsukat, bizalommal ruházzanak rájuk feladatokat az Egyház szolgálatára, hagyjanak nekik szabadságot és teret a cselekvésben, sôt kezdeményezésre is bátorítsák ôket. Atyai szeretettel figyelmesen vegyék fontolóra Krisztusban a világi hívek kezdeményezéseit, véleményeit és kívánságait.[119] Azt a jogos szabadságot, mely a földi társadalomban mindenkit megillet, a pásztorok tisztelettel ismerjék el. A világi hívek és a lelkipásztorok e családias kapcsolatából igen sok jót lehet várni az Egyház számára: erôsödik a világiakban saját felelôsségük tudata, fokozódik cselekvôkészségük, és könnyebben is ajánlják föl közreműködésüket a lelkipásztoroknak. Ôk viszont a világi hívek lelki és evilági tapasztalataik segítségével pontosabban és alkalmasabban tudnak ítéletet mondani, s így a tagjaiból megerôsödött Egyház eredményesebben tudja teljesíteni küldetését a világ életéért. (,,Ami a lélek a testben...'') 38. Minden egyes laikusnak a világ elôtt Jézus Krisztus föltámadása és élete tanújának és az élô Isten jelének kell lennie. Valamennyiüknek együtt és külön-külön, a maguk szerepe szerint a Lélek gyümölcseivel kell táplálniuk a világot (vö. Gal 5,22), ki kell árasztaniuk rá a lelket, mely azokat a szegényeket, szelídeket, békességeseket élteti, akiket az Úr az evangéliumban boldognak hirdetett (vö. Mt 5,39). Egy szóval: ,,ami a lélek a testben, azok a keresztények a világban''.[120] ======================================================================== Lumen Gentium Életszentségre meghívás Ötödik fejezet AZ ÉLETSZENTSÉGRE SZÓLÓ EGYETEMES MEGHÍVÁSRÓL AZ EGYHÁZBAN (Bevezetés) 39. A hit tárgya, hogy az Egyház, melynek misztériumát a Szent Zsinat elôterjeszti, fogyatkozhatatlanul szent. Krisztus ugyanis, az Isten Fia, akit az Atyával és a Szentlélekkel ,,egyedül szentnek'' ünneplünk,[121] az Egyházat menyasszonyaként szerette önmagát adva érte, hogy megszentelje (vö. Ef 5,25--26), saját testeként kapcsolta magához, és elárasztotta Szent Lelkének ajándékával Isten dicsôségére. Ezért az Egyházban mindenki, akár a hierarchiához tartozik, akár ennek lelkipásztori gondozása alatt áll, a szentségre hivatott az Apostol szava szerint: ,,Isten akarata az, hogy szentek legyetek'' (1Tesz 4,3; vö. Ef 1,4). Az Egyház e szent volta a kegyelemnek azokban a gyümölcseiben mutatkozik meg -- és meg is kell mutatkoznia -- szüntelen, melyeket a Szentlélek a hívôkben hoz létre. E szentség sokféleképpen mutatkozik meg azokban, akik mások szolgálata közben saját állapotukban a szeretet tökéletességére törekszenek; s egész sajátosan jelentkezik az evangéliumi tanácsok megvalósításában. E tanácsok megvalósítása, melyre a Szentlélek indítására sok keresztény vállalkozik -- akár magánúton, akár az Egyházban jogilag szentesített életforma v. életállapot szerint --, ugyanennek a szentségnek ragyogó tanúsága és példája, és annak is kell lennie a világban. (Bizonyítás a Szentírásból) 40. Az Úr Jézus, minden tökéletesség isteni mestere és példája, az életszentséget, melynek Ô maga a szerzôje és beteljesítôje, válogatás nélkül minden tanítványának meghirdette: ,,Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!'' (Mt 5,48)[122] Mindegyikükre elküldte a Szentlelket, aki belülrôl készteti ôket, hogy szeressék Istent teljes szívükbôl, teljes lelkükbôl, teljes elméjükbôl és minden erejükbôl (vö. Mk 12,30), s hogy egymást úgy szeressék, ahogyan Krisztus szerette ôket (vö. Jn 13,34; 15,12). Krisztus követôi, akiket Isten nem a cselekedeteik alapján, hanem az Ô kegyelme és terve szerint hívott meg és tett megigazulttá Jézus Krisztusban, a hit keresztségében valóban Isten gyermekei és az isteni természet részesei lettek, és így valóban szentté váltak. Ezért a megszentelést, amit megkaptak Isten ajándékaként, életükkel kell megôrizniük és tökéletesíteniük. Az Apostol inti ôket, hogy úgy éljenek, ,,ahogy a szentekhez illik'' (Ef 5,3), öltsék magukra ,,mint Istennek szent és kedves választottjai a szívbôl fakadó irgalmasságot, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a türelmet'' (Kol 3,12), és legyenek meg bennük a Lélek gyümölcsei a megszentelôdésre (vö. Gal 5,22; Róm 6,22); minthogy pedig sokban vétünk mindnyájan (vö. Jak 3,2), állandóan rászorulunk Isten irgalmára, és naponta kell imádkoznunk: ,,Bocsásd meg a mi vétkeinket'' (Mt 6,12).[123] Ezek után mindenki számára nyilvánvaló, hogy minden rendű és állapotú Krisztus-hívô meghívást kap a keresztény élet teljességére és a szeretet tökéletességére,[124] s ez a szentség a földi társadalomban is elômozdítja az emberibb életmódot. E tökéletesség elnyeréséért a hívôk vessék latba a Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapott erôket, hogy az Ô nyomában járva és hozzá hasonlóvá válva, mindenben teljesítve az Atya akaratát, szívvel-lélekkel Isten dicsôségére és a felebarátok szolgálatára szenteljék magukat. Isten népének szentsége így hozza meg bôséges gyümölcseit, amint ezt az Egyház története oly sok szent élete által ragyogóan bizonyítja. (Az életszentség lényege mindig ugyanaz) 41. A különbözô életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten Lelke vezérel, az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy az Ô dicsôségében is részesülhessenek. De mindegyiküknek saját adományaik és kegyelmeik szerint tétovázás nélkül kell járnia az élô hit útján, mely fölébreszti a reményt és a szeretet által tevékeny. A legfôbb és örök papnak, lelkünk pásztorának és püspökének példája szerint elsôsorban Krisztus nyája pásztorainak kell szentül és örömmel, alázatosan és bátran végezniük szolgálatukat, amit ha megtesznek, szolgálatuk számukra a megszentelés nagyszerű eszköze lesz. Akik a papi rend teljességére vannak kiválasztva, szentségi kegyelmet kapnak ahhoz, hogy imádkozva, áldozatot bemutatva, az igét hirdetve, s a püspöki gondoskodás és szolgálat minden formájával gyakorolják a lelkipásztori szeretet tökéletes hivatalát;[125] ne féljenek akár életüket is odaadni juhaikért, és mint a nyáj mintaképei (vö. 1Pt 5,3) az Egyházat saját példájukkal is vezessék napról napra nagyobb életszentségre. A püspökökhöz hasonlóan az áldozópapok -- akik a püspöki rend lelki koszorúját alkotják,[126] s Krisztus, az örök és egyetlen közvetítô által részesednek a püspöki szolgálat kegyelmébôl -- a feladatukban való mindennapos szolgálatukkal gyarapodjanak Isten és a felebarát szeretetében, tartsák fönn a papi közösség kötelékét, bôvelkedjenek minden lelki jóban, és mindenki elôtt Isten élô tanúi legyenek.[127] Kövessék azokat a papokat, akik a századok folyamán gyakran igénytelen és rejtett szolgálatban is az életszentség ragyogó mintaképét hagyták hátra. Az ô dicséretük ma is hangzik Isten Egyházában. A papok saját népükért és Isten egész népéért hivatalból könyörögve és bemutatván az áldozatot, megismerve, amit tesznek, és követve, amit cselekszenek,[128] ne riadjanak vissza az apostoli gondok, veszedelmek és viszontagságok miatt, épp ellenkezôleg, egyre emelkedjenek a szentségben, a gyakori elmélkedéssel táplálva és éltetve tevékenységüket Isten Egyházának örömére. Az áldozópapok valamennyien, s fôleg azok, akiket fölszentelésük jogcímén egyházmegyés papoknak hívnak, tartsák emlékezetükben, hogy mennyire elôre viszi megszentelôdésüket a püspökükhöz való hűséges ragaszkodás és a vele való nagylelkű együttműködés. A legfôbb pap küldetésének és kegyelmének sajátos módon részesei az egyházi rend alacsonyabb fokán szolgálók, elsôsorban a diákonusok, akiknek mint Krisztus és az Egyház misztériumai szolgáinak[129] minden bűnös szokástól tisztán kell ôrizniük magukat, s törekedniük kell arra, hogy elnyerjék Isten tetszését és minden jót megtegyenek az emberek színe elôtt (1Tim 3,8--10.12,13). A klerikusok, akiket az Úr meghívott és a maga számára elkülönített, s a pásztorok felügyelete alatt készülnek a szolgák feladataira, alakítsák elméjüket és szívüket e nagyszerű kiválasztottsághoz fáradhatatlan imádsággal, lángoló szeretettel, csak arra gondolva, ami igaz, igazságos és dicséretre méltó, s mindent az Isten dicsôségére és tiszteletére cselekedvén. Hozzájuk csatlakoznak azok az Istentôl kiválasztott világi hívek, akiket a püspök hív meg, hogy teljesen az apostoli munkának szenteljék magukat, s nagyon eredményesen dolgoznak az Úr szántóföldjén.[130] A keresztény hitvestársaknak és szülôknek pedig a saját útjukat járva hűséges szeretettel kell egymást támogatniuk a kegyelemben életük végéig, s az Istentôl szeretettel elfogadott gyermekeket a keresztény tanítással és az evangéliumi erényekkel kell betölteniük. Így adnak példát mindenkinek a fáradhatatlan és nagylelkű szeretetre, így építik a szeretetteljes testvériséget, s így lesznek tanúi és munkatársai az Anyaszentegyház termékenységének, annak a szeretetnek jeleiként és részeseiként, mellyel Krisztus szerette menyasszonyát és adta önmagát érte.[131] Hasonló jó példát adnak, noha más módon az özvegyek és azok, akik nem lépnek házasságra; az Egyházban ôk is nagy mértékben gyarapíthatják az életszentséget és az apostoli buzgóságot. Azok pedig, akik gyakran kemény munkát végeznek, az emberi munkával ne csak önmagukat tökéletesítsék, ne csak polgártársaikat segítsék s emeljék magasabb szintre az egész társadalmat és a teremtést, hanem tevékeny szeretettel kövessék Krisztust is -- aki saját kezével dolgozott, s az Atyával együtt most is valamennyiünk üdvösségén munkálkodik --, azáltal, hogy örvendeznek a reményben, egymás terhét hordozzák, s mindennapi munkájukkal mint apostolok is egyre magasabb életszentségre jutnak. Különösképpen érezzék magukat egynek a világ üdvösségéért szenvedô Krisztussal azok, akiket szegénység, gyöngeség, betegség vagy bármilyen nyomorúság szorongat, vagy üldözést szenvednek az igazságért, akiket az Úr boldognak hirdetett az evangéliumban, s kiket ,,a minden kegyelem Istene, aki Krisztusban örök dicsôségre hívott meg minket, rövid szenvedés után maga tesz tökéletessé, erôsít és szilárdít meg.'' (1Pt 5,10). Tehát minden Krisztus-hívô életének állapota, feladatai és körülményei által napról napra jobban megszentelôdik, ha hittel fogad el mindent a Mennyei Atya kezébôl, és együttműködik az isteni akarattal, úgy, hogy a földi élet szolgálatával mindenkinek nyilvánvalóvá teszi azt a szeretetet, mellyel Isten szereti a világot. (Az életszentség útjai és eszközei) 42. ,,Szeretet az Isten, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad, és Isten ôbenne'' (1Jn 4,16). Isten pedig a szeretetét szívünkbe árasztotta a nekünk adott Szentlélek által (vö. Róm 5,5); így tehát az elsô és legfontosabb ajándék a szeretet, mellyel Istent mindenekfölött, a felebarátot pedig Ômiatta szeretjük. Annak érdekében, hogy a szeretet a lélekben jó magként felnövekedjen és teremjen, minden hívônek szívesen kell hallgatnia Isten igéjét és a kegyelem segítségével meg kell tennie Isten akaratát; a szentségekben, fôleg az Eucharisztiában és a szent cselekményekben gyakran részt kell vennie, imádkoznia kell és állandóan gyakorolnia kell az önmegtagadást, a hathatós felebaráti szeretetet és az erényeket. A szeretet ugyanis, mint a tökéletesség köteléke és a törvény tökéletes teljesítése (vö. Kol 3,14; Róm 13,10) uralja, eltölti lélekkel és célba viszi a megszentelôdés minden eszközét.[132] Ezért az Isten és a felebarát iránti szeretet pecsételi meg Krisztus minden igazi tanítványát. Mivel Jézus, az Isten Fia, azzal nyilatkoztatta ki a szeretetét, hogy életét adta értünk, senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja Érte és testvéreiért (vö. 1Jn 3,16; Jn 15,13). Már az elsô idôktôl fogva voltak -- és mindig is lesznek -- keresztények, akik arra kaptak meghívást, hogy a szeretetrôl ezen a legkiválóbb módon tanúskodjanak a nagy nyilvánosság, de különösképpen az üldözôk elôtt. A vértanúságot tehát -- mellyel a tanítvány hasonlóvá válik a Mesterhez, aki a világ üdvösségéért szabadon fogadta a halált, és a vérontásban olyan lesz, mint Ô -- az Egyház a legnagyobb ajándéknak és a szeretet legnagyobb próbájának tekinti. Keveseknek adatik meg, de mindenkinek készen kell lennie arra, hogy megvallja Krisztust az emberek elôtt, s Ôt az Egyház történelmébôl soha nem hiányzó üldözések közepette kövesse a keresztúton. Az Egyház szentségét különleges módon elôsegíti több tanács, melyeket az Úr az evangéliumban javasolt tanítványainak.[133] Ezek közül kimagaslik az isteni kegyelemnek az a drága ajándéka, melyet az Atya némelyeknek megad (vö. Mt 19,11; 1Kor 7,7), tudniillik hogy szüzességben, illetve cölibátusban élve könnyebben tudják osztatlan szívvel csak Istennek szentelni magukat (vö. 1Kor 7,32--34).[134] Ezt a mennyek országáért vállalt tökéletes önmegtartóztatást az Egyház mindenkor különös tiszteletben tartotta, mint a szeretet jelét és ösztökéjét, s a lelki termékenységnek egy egészen sajátságos forrását e világban. Az Egyház gondol az Apostol intelmére is, aki szeretetre buzdítva híveit, sürgeti, hogy ugyanaz a lelkület legyen bennük, mely Krisztus Jézusban volt, aki ,,szolgai alakot öltött, kiüresítette magát ... engedelmes lett mindhalálig'' (Fil 2,7--8), s értünk, ,,noha gazdag volt, szegénnyé lett'' (2Kor 8,9). Mivel a tanítványoknak mindig utánozniuk kell Krisztus szeretetét és alázatosságát, és tanúságot kell tenniük róla, az Anyaszentegyház örül annak, hogy gyermekei között vannak olyan férfiak és nôk, akik szorosabban követik és világosabban mutatják be az Üdvözítô önkiüresítését, Isten gyermekeinek szabadságával vállalva a szegénységet és lemondva saját akaratukról: ôk ugyanis a tökéletesség dolgában Isten kedvéért a parancsolatok mértékén túl alávetik magukat egy másik embernek, hogy az engedelmes Krisztushoz hasonlóbbá váljanak.[135] Így tehát minden Krisztus-hívô meghívást kap az életszentségre és saját állapotának tökéletességére, s ezeket köteles is elérni. Valamennyien ügyeljenek tehát arra, hogy jól irányítsák törekvésüket, nehogy a világ dolgainak használata és a gazdagsághoz való ragaszkodás -- mely ellenkezik az evangéliumi szegénység szellemével -- megakadályozza ôket a tökéletes szeretet elérésében, miként az Apostol figyelmeztet: akik használják e világot, ne tapadjanak hozzá, mert ez a világ elmúlik (vö. 1Kor 7,31 a görögben).[136] ======================================================================== Lumen Gentium Szerzetesek Hatodik fejezet A SZERZETESEKRÔL (Az evangéliumi tanácsok követése az Egyházban) 43. Az Istennek szentelt tisztaság, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsai -- melyeket az Úr szava és példája alapozott meg, s az apostolok, az egyházatyák, az egyháztanítók és a pásztorok állandóan ajánlják -- isteni ajándékok, melyeket az Egyház Urától kapott és az Ô kegyelmével mindig megtartja ezt az ajándékot. Maga az egyházi tekintély pedig gondoskodott róla, hogy a Szentlélek erejével ezeket értelmezze, gyakorlásukat szabályozza, és belôlük állandó életformákat is kialakítson. Így történt, hogy az istenadta magból az Úr szántóföldjén csodálatosan és sokfelé ágazó fán a magányos és közösségi élet különféle formái és különbözô családok nôttek, melyek mind tagjaik tökéletesedését, mind Krisztus egész testének javát bôségesen gyarapítják.[137] A szerzetescsaládok ugyanis megadják tagjaiknak az életforma szilárdabb állandóságát, a jól bevált tanítást a tökéletesség elérésére, Krisztus seregében a testvéri közösséget és a segítséget az engedelmességben kibontakozó szabadsághoz, úgy, hogy szerzetesi fogadalmukat biztosan teljesíthetik és hűségesen megtarthatják, és a szeretet útján örvendezô lélekkel haladnak elôre.[138] A szerzetesi állapot az Egyház isteni és hierarchikus alkotmányát tekintve nem közbeesô állapot a klerikusi és a laikusi között, hanem Isten mindkét állapotból hív Krisztus-hívôket, hogy az Egyház életén belül különleges adományban legyen részük, és mindenki a maga módján működjék közre az Egyház üdvösségszerzô küldetésében.[139] (A szerzetesi állapot lényege és jelentôsége) 44. A szerzetesi fogadalmak -- illetve az olyan szent kötelékek, melyek természetük szerint hasonlítanak hozzájuk, melyekkel a Krisztus- hívô az említett evangéliumi tanácsokra kötelezi magát -- teljesen lefoglalnak a mindenekfölött szeretett Isten számára, úgy, hogy új és különleges jogcímen kötelezi az embert Isten szolgálatára és az Ô dicsôítésére. A keresztség által ugyan az ember meghalt a bűnnek és Istennek szentelt személy lett, de hogy a keresztségi kegyelem bôségesebb gyümölcsét nyerhesse el, az evangéliumi tanácsok fogadalmával az Egyházban arra törekszik, hogy megszabaduljon az akadályoktól, melyek a szeretet buzgóságában és a tökéletes istentiszteletben visszatarthatnák, és bensôségesebben szentelôdik föl Isten szolgálatára.[140] Ez a fölszentelés annál tökéletesebb lesz, minél erôsebb és tartósabb kötelékek jelenítik meg Krisztust, akit fölbonthatatlan kötelék fűz jegyeséhez, az Egyházhoz. Mivel pedig az evangéliumi tanácsok a szeretet által, melyre elvezetnek,[141] követôiket különleges módon kapcsolják az Egyházhoz és annak misztériumához, a szerzetesek lelki életének az egész Egyház javára is szolgálnia kell. Innen ered a kötelezettség, hogy erejük és hivatásuk sajátos formája szerint akár imádsággal, akár külsô tevékenységgel fáradozzanak azért, hogy Krisztus országa gyökeret verjen és megszilárduljon a lelkekben, s elterjedjen a Föld minden részén. Következésképpen az Egyház is védi és erôsíti a különféle szerzetes intézmények sajátos jellegét. Ezért az evangéliumi tanácsok fogadalma jel, mely az Egyház minden tagját ösztönzi és kell is ösztönöznie, hogy lankadatlanul teljesítse keresztény hivatásának kötelességeit. Mivel pedig Isten népének itt nincs maradandó hazája, hanem az eljövendôt keresi, a szerzetesi állapot, mely követôit jobban fölszabadítja a földi gondoktól, jobban kinyilvánítja minden hívô elôtt a mennyei, de már evilágon is meglévô javakat, ékesszólóbban tanúskodik a Krisztus megváltása árán szerzett új és örök életrôl, továbbá hatásosabban hirdeti az eljövendô föltámadást és a mennyország dicsôségét. Szorosabban utánozza és az Egyházban mindig fönntartja azt az életformát, melyet Isten Fia vett magára, amikor eljött e világba megtenni az Atya akaratát, s melyet bemutatott a nyomában járó tanítványoknak. Végül rendkívüli módon mutatja be, hogy Isten Országa minden földi dolog fölött áll, és föltárja legfôbb követelményeit; mindenkinek megmutatja Krisztus királyi hatalmának nagyságát és az Egyházban csodálatosan munkálkodó Szentlélek végtelen hatalmát. Az az állapot tehát, mely az evangéliumi tanácsok fogadalmán alapszik, nem tartozik ugyan az Egyház hierarchikus szerkezetéhez, életének és szentségének azonban elvitathatatlan része. (A hierarchia és a szerzetesek) 45. Mivel az egyházi hierarchia feladata, hogy Isten népét legeltesse és dús legelôkre vezesse (vö. Ez 34,14), rá tartozik, hogy az evangéliumi tanácsok gyakorlását, mely páratlanul elôsegíti az Isten és a felebarát szeretetének tökéletességét, törvényeivel bölcsen szabályozza.[142] A hierarchia ugyanis tanulékonyan követve a Szentlélek ösztönzéseit, kiváló férfiak és nôk által elôterjesztett regulákat elfogadja, átdolgozásukat hitelesen jóváhagyja; ügyelô és oltalmazó tekintélyével támogatja a Krisztus testének építésére mindenfelé létesített intézményeket, hogy azok az alapítók szellemében növekedjenek és virágozzanak. Az Úr egész nyájának szükségletei érdekében a pápa kiveheti a helyi ordináriusok joghatósága alól a tökéletes élet bármelyik intézményét és az egyes szerzeteseket is, s az egyetemes Egyházra érvényes primátusa alapján és a közjó érdekében egyedül önmagának rendelheti alá.[143] Hasonlóképpen hagyhatók vagy rábízhatók saját pátriárkáik irányítására is. Maguk a szerzetesek pedig az Egyház szolgálatában, melyet sajátos alkotmányuk szellemében látnak el, a kánoni törvényekhez igazodva kötelesek megadni a tiszteletet és az engedelmességet a püspököknek, a részegyházakban elismert lelkipásztori tekintélyük, valamint az apostoli munkában szükséges egység és egyetértés miatt.[144] Az Egyház pedig a szerzetesi fogadalmat elfogadásával nem csupán kánonjogilag elismert állapottá teszi, hanem mint Istennek szentelt állapotot liturgikus cselekményével is körülveszi. Maga az Egyház fogadja el ugyanis a szerzetesek fogadalmait az Istentôl reábízott hatalom alapján; nyilvános könyörgéseivel kéri számukra a segítséget és kegyelmet, Istennek ajánlja és megáldja ôket, önfelajánlásukat pedig egybeköti a szentmiseáldozattal. (A szerzetesi önátadás kiváló értéke) 46. A szerzetesek komolyan törekedjenek arra, hogy általuk az Egyház egyre jobban megmutathassa Krisztust a hívôknek és a hitetleneknek egyaránt; Krisztust, aki a hegyen szemlélôdik, aki Isten országát hirdeti a sokaságnak, aki betegeket és megtört szívűeket gyógyít, vagy jó útra téríti a bűnösöket, gyermekeket áld meg, és jót tesz mindenkivel, de mindig az Atya akaratának engedelmeskedik, aki ôt küldte.[145] Végül mindenkinek be kell látnia, hogy az evangéliumi tanácsok fogadalma jóllehet nagyrabecsülendô értékekrôl való lemondást hoz magával, nem gátolja az emberi személy igaz kibontakozását, hanem természete szerint a leginkább hasznára van. Mert a tanácsok, ha valaki szabad elhatározással vállalja ôket személyes hivatása szerint, nem kis mértékben magukkal hozzák a szív tisztulását és a lélek fölszabadulását; szüntelenül szítják a szeretet tüzét, és jobban hozzáalakítják a keresztény embert ahhoz a szűzi és szegény életmódhoz, melyet Krisztus Urunk választott magának, s melyre szűzi Édesanyja is vállalkozott, miként oly sok szent rendalapító példája bizonyítja mindezt. És senki se gondolja, hogy a szerzetesek Istennek szenteltségük következtében elidegenednek az emberektôl, vagy haszontalanná válnak a földi hazában. Mert ha olykor nem is állnak kortársaik mellett közvetlenül, mélyebb értelemben mégis ott állnak mellettük Krisztus szeretetében, és lelkileg együttműködnek velük, hogy a földi város építése mindig az Úrban legyen megalapozva és feléje irányuljon, nehogy hiába fáradjanak, akik építik azt.[146] Ezért a Szent Zsinat megerôsíti és dicséri azokat a férfiakat és nôket, testvéreket és nôvéreket, akik kolostorokban, iskolákban és kórházakban, vagy missziókban az elôbb mondott Istennek szenteltségben ékesítik Krisztus jegyesét, és a legkülönbözôbb embereknek nyújtják sokféle és nagylelkű szolgálatukat. (Buzditás) 47. Mindaz pedig, aki meghívást kapott a tanácsok vállalására, gondosan ôrködjék afelett, hogy maradjon meg a hivatásban, melyet Istentôl kapott, és abban törekedjék naggyá válni az Egyház szentségének gyarapodására, a Krisztusban és Krisztus által minden életszentség forrásának és kútfejének, az egy és oszthatatlan Szentháromságnak nagyobb dicsôségére. ======================================================================== Lumen Gentium Földi, mennyei Egyház egyesülése Hetedik fejezet A ZARÁNDOKEGYHÁZ ESZKATOLÓGIKUS JELLEGÉRÔL ÉS EGYESÜLÉSÉRÔL A MENNYEI EGYHÁZZAL (A keresztény hivatás eszkatológikus jellege) 48. Az Egyház, melybe Jézus Krisztusban mindnyájan hivatalosak vagyunk, és Isten kegyelmébôl eljutunk az életszentségre, csak a mennyei dicsôségben válik teljessé, amikor elérkezik a mindenség helyreállításának ideje (vö. ApCsel 3,21), és az emberi nemmel együtt az egész világ is, mely bensôségesen kapcsolódik az emberhez és általa éri el célját, Krisztusban tökéletesen helyreáll (vö. Ef 1,10; Kol 1,20; 2Pt 3,10--13). Krisztus amikor felmagasztalták a földrôl, mindeneket magához vonzott (vö. Jn 12,32 a görögben); föltámadván a halálból (vö. Róm 6,9) elküldte tanítványaira éltetô Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, ami az Egyház; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és saját testével- vérével táplálva részesítse ôket megdicsôült életében. A megígért és várt helyreállítás eszerint már el is kezdôdött Krisztusban, útjára indult a Szentlélek elküldésével, és ôáltala folytatódik az Egyházban, melyben a hit által megtanítanak minket mulandó életünk értelmére is, miközben az Atya evilágban ránk bízott művét az eljövendô javak reményében végrehajtjuk és üdvösségünkön munkálkodunk (vö. Fil 2,12). Elérkezett tehát már hozzánk az idôk vége (vö. 1Kor 10,11), és e világ megújítása visszavonhatatlanul meg van alapozva, s ebben a látható világban valamiképpen elôvételezve is van: ugyanis az Egyházat már a földön igazi, bár még nem tökéletes szentség ékesíti. Amíg azonban nem lesz új ég és új föld, melyekben igazságosság lakik (vö. 2Pt 3,13), addig a zarándok Egyház szentségeiben és intézményeiben, melyek ehhez a történelmi idôhöz tartoznak, e világ mulandó alakját hordozza, és maga is ott él a teremtett dolgok között, melyek mindmáig sóhajtoznak és vajúdnak, és várják Isten fiainak megnyilvánulását (vö. Róm 8,19-- 22). Az Egyházban tehát már kapcsolatban vagyunk Krisztussal, és meg vagyunk jelölve a Szentlélekkel, aki ,,örökségünk foglalója'' (Ef 1,14); valóban Isten gyermekeinek hívnak bennünket, és azok is vagyunk (vö. 1Jn 3,1), de még nem jelentünk meg Krisztussal együtt abban a dicsôségben (vö. Kol 3,4), melyben hasonlók leszünk Istenhez, mivel látni fogjuk ôt úgy, amint van (vö. 1Jn 3,2). Tehát ,,amíg e testben vagyunk, távol zarándokolunk az Úrtól'' (2Kor 5,6), és bár a Lélek zsengéit hordjuk magunkban, sóhajtozunk (vö. Róm 8,23), és szeretnénk Krisztussal lenni (vö. Fil 1,23). De ugyanaz a szeretet sürget bennünket, hogy egyre jobban neki éljünk, aki értünk meghalt és föltámadt (vö. 2Kor 5,15). Arra törekszünk tehát, hogy mindent az Úr kedvére tegyünk (vö. 2Kor 5,9), és magunkra öltsük Isten fegyverzetét, hogy szembeszállhassunk az ördög cselvetéseivel, és ellenállhassunk neki a gonosz napon (vö. Ef 6,11--13). Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát (vö. Zsid 9,27), beléphessünk vele a menyegzôre, az áldottak közé számláltassunk (vö. Mt 25,31--46), s ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak (vö. Mt 25,26) az örök tűzre távoznunk (vö. Mt 25,41), a külsô sötétségre, ahol ,,sírás és fogcsikorgatás lesz'' (Mt 22,13; 25,30). Mielôtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsôült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell majd jelennie ,,Krisztus ítélôszéke elôtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett'' (2Kor 5,10), és a világ végén ,,elôjönnek, akik jót tettek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet föltámadására'' (Jn 5,29; vö. Mt 25,46). Ezért meggondolván, ,,hogy a jelen élet szenvedései nem mérhetôk az eljövendô dicsôséghez, mely majd megnyilvánul rajtunk'' (Róm 8,18; vö. 2Tim 2,11--12), a hitben erôsen várjuk ,,a boldog reményt, a nagy Isten és a mi Üdvözítônk, Jézus Krisztus dicsôséges eljövetelét'' (Tit 2,13), ,,aki átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsôült testéhez'' (Fil 3,21), s aki eljön, hogy ,,megdicsôüljön szentjeiben és csodálatos legyen azokban, akik hittek'' (2Tesz 1,10). (Az úton levôk és a célbajutottak összetartoznak) 49. Amíg tehát el nem jön az Úr a maga dicsôségében és vele mind az angyalok (vö. Mt 25,31), és a halál szétrombolása után alá nem lesz vetve Neki minden (vö. 1Kor 15,26--27), addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások a földi életbôl eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsôült állapotban vannak, és ,,tisztán látják magát a háromszemélyű egy Istent, amint van'';[147] más fokon és más módon, de valamennyien egyek vagyunk Isten és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a dicsôítô himnuszt énekeljük Istenünknek. Mert Krisztus valamennyi híve az ô Lelkének birtokában összeolvad az egy Egyházba, és egymáshoz kapcsolódik ôbenne (vö. Ef 4,16). Az úton levôknek és a Krisztus békéjében elszenderült testvéreknek egysége a legkevésbé sem szakad meg, sôt az Egyház mindig vallott hite szerint a lelki javak közösségében erôsebb lesz.[148] Abból következôen ugyanis, hogy az égiek bensôségesebben egyesülnek Krisztussal, az Egyház egészét megszilárdítják a szentségben, nemesebbé teszik istentiszteletét, melyet itt a földön bemutat, és sokféleképpen hozzájárulnak az Egyház további épüléséhez (vö. 1Kor 12,12--27).[149] Hiszen ôk az örök haza polgárai, ott vannak az Úrnál (vö. 2Kor 5,8), és ôáltala, ôvele és ôbenne szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál,[150] bemutatván érdemeiket, melyeket a földön szereztek Jézus Krisztus, Isten és az emberek egyetlen közvetítôje által (vö. 1Tim 2,5), mindenben az Úrnak szolgálva és a saját testükben kiegészítve azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedésébôl testének, az Egyháznak javára (vö. Kol 1,24).[151] Nagy segítséget nyújt tehát gyöngeségünknek az ô testvéri gondoskodásuk. (Az egész misztikus test közössége) 50. Jézus Krisztus egész misztikus testének e közösségét nagyon jól ismerve, a zarándok Egyház az elsô keresztény idôktôl kezdve nagy jámborsággal ápolta a holtak emlékét,[152] és mivel ,,szent és üdvösséges gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktôl'' (2Mak 12,46), közbenjáró imákat is ajánlott föl értük. Krisztus apostolairól és vértanúiról pedig, akik vérük ontásával adták a legnagyobb bizonyságát hitüknek és szeretetüknek, mindig hitte az Egyház, hogy Krisztusban még szorosabban egyek velünk. Ôket tehát különös bensôséggel tisztelte a Boldogságos Szűz Máriával és a szent angyalokkal együtt,[153] és bizalommal kérte közbenjárásukat. Késôbb hozzájuk számítottak még másokat is, akik áldozatosabban követték Krisztus szüzességét és szegénységét,[154] s végül olyanokat is, akiket a keresztény erények hôsies gyakorlása[155] és isteni karizmák ajánlottak a hívôk áhítatának és követésének.[156] Amikor ugyanis Krisztus hűséges követôinek életére tekintünk, új ösztönzést kapunk, hogy eljövendô városunkat keressük (vö. Zsid 13,14; 11,10), s ugyanakkor megismerjük azt a biztonságos utat, melyen járva ebben az ezerarcú világban állapotunknak és körülményeinknek megfelelôen eljuthatunk a Krisztussal való tökéletes egyesülésre, vagyis az életszentségre.[157] Azok életében, akik hozzánk hasonlóan emberek, de Krisztusnak tökéletesebb képmásai (vö. 2Kor 3,18), Isten feltűnôen nyilvánítja ki jelenlétét és arcát az embereknek. Bennük Ô szól hozzánk és ad jelet nekünk országáról,[158] mely felé erôsebben vonzódunk, ha a tanúk ilyen nagy sokaságát (vö. Zsid 12,1) és az evangélium igazságának ilyen igazolását látjuk. Az égiek emlékét azonban nemcsak a jó példájuk miatt tiszteljük, hanem még inkább azért, hogy megerôsödjék az egész Egyház egysége a Lélekben (vö. Ef 4,1--6) a testvéri szeretet gyakorlása által. Mert miként az útonlevôk keresztény közössége közelebb visz bennünket Krisztushoz, úgy a szentekkel való közösség ahhoz a Krisztushoz kapcsol, akibôl mint forrásból és fôbôl minden kegyelem és Isten népének élete árad.[159] Teljesen helyénvaló tehát, hogy Jézus Krisztusnak e barátait és társörököseit, akik testvéreink és nagy jótevôink is, szeressük és méltó hálát adjunk értük Istennek.[160] ,,Esedezve hívjuk hát ôket segítségül, és vegyük igénybe imáikat és hatalmas támogatásukat, hogy megkapjuk Isten jótéteményeit az ô Fia, Jézus Krisztus, a mi Urunk által, aki egyetlen Megváltónk és Üdvözítônk.''[161] Mert az égiek iránt való szeretetünknek minden ôszinte megnyilatkozása természete szerint Krisztus felé tör és benne éri el célját, hiszen Ô ,,minden szentek koronája'',[162] s rajta keresztül elhatol Istenhez, aki csodálatos a szentjeiben és megdicsôül bennük.[163] De a legnemesebb módon akkor valósul meg egységünk a mennyei Egyházzal, amikor különösen a szent liturgiában, melyben szentségi jelek által hat ránk a Szentlélek ereje, az isteni fölség dicsôségét közös ujjongással ünnepeljük;[164] és mindnyájan, akiket Krisztus vére megváltott minden törzsbôl és nyelvbôl, népbôl és nemzetbôl (vö. Jel 5,9), és egyetlen Egyházba gyűltünk össze, a dicséret ugyanazon énekével magasztaljuk a Szentháromság egy Istent. Az eucharisztikus áldozat bemutatása pedig minden másnál jobban összekapcsol bennünket a mennyei Egyház liturgiájával, amikor a szentek közösségében tisztelettel emlékezünk meg elsôsorban a dicsôséges, mindenkor szűz Máriáról, valamint Szent Józsefrôl, a szent apostolokról, a vértanúkról és minden szentrôl.[165] (Lelkipásztori útmutatás) 51. Ôseink tiszteletreméltó hitét, mely szerint eleven kapcsolatban vagyunk a mennyei dicsôséget élvezô vagy a halál után még tisztuló testvérekkel, ez a Szentséges Zsinat nagy jámborsággal elfogadja, és a II. niceai,[166] a firenzei[167] és a trentói[168] szent zsinatok határozatait megismétli. Egyúttal lelkipásztori gondoskodásával buzdítja az illetékeseket, hogy ha itt vagy ott becsúszott valami visszaélés, túlzás vagy fogyatékosság, törekedjenek azt eltüntetni vagy kijavítani, és mindent újítsanak meg Krisztusnak és Istennek nagyobb dicsôségére. Tanítsák meg tehát híveiket, hogy a szentek hiteles tisztelete nem a külsô gyakorlatok sokaságában rejlik, hanem sokkal inkább tevékeny szeretetünk erôsségében; önmagunk és az Egyház javára azért keressük a szenteket, hogy ,,életükbôl példát, közösségükbôl részesedést, közbenjárásukból támogatást'' nyerjünk.[169] Másrészt pedig oktassák híveiket, hogy az égiekkel való társalkodásunk, ha a hit teljesebb világánál fogjuk föl, egyáltalán nem szegényíti az imádó tiszteletet, melyet megadunk az Atyaistennek Krisztus által a Szentlélekben, hanem épp ellenkezôleg, nagyon gazdagítja.[170] Mert valamennyien, akik Isten gyermekei vagyunk, és egyetlen családot alkotunk Krisztusban (vö. Zsid 3,6), ha összefogunk egymással a kölcsönös szeretetben és a Szentháromság egy Isten dicséretében, akkor megfelelünk az Egyház lényegi hivatásának, és elôre megízlelve részesedünk a beteljesült dicsôség liturgiájában.[171] Amikor ugyanis Krisztus megjelenik, és dicsôségesen föltámadnak a holtak, akkor Isten világossága fogja beragyogni a mennyei várost, és a Bárány lesz az ô mécsese (vö. Jel 21,24). Akkor a szentek egész egyháza a szeretet végtelenül nagy boldogságában fogja imádni Istent és a Bárányt, ,,akit megöltek'' (Jel 5,12), és egy hangon kiáltja: ,,A trónon ülônek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsôség és hatalom örökkön örökké'' (Jel 5,13--14). ======================================================================== Lumen Gentium Szent Szűz Nyolcadik fejezet ISTEN ANYJÁRÓL, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁRÓL KRISZTUS ÉS AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁBAN I. Bevezetés (A Szent Szűz Krisztus misztériumában) 52. A végtelenül jóságos és bölcs Isten beteljesíteni akarván a világ megváltását, ,,amikor elérkezett az idôk teljessége, elküldte a Fiát, aki asszonytól született..., hogy a fogadott fiúságot elnyerjük'' (Gal 4,4--5). ,,Aki értünk emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennybôl, megtestesült a Szentlélek erejébôl Szűz Máriától.''[172] Az üdvösségnek ez a isteni misztériuma az Egyházban nyilvánul meg elôttünk és folytatódik, melyet az Úr a saját testeként alapított. Benne a hívôk egybenônek Krisztussal, a fôvel, és közösségben vannak összes szentjével; következésképp tisztelettel kell megemlékezniük ,,elsôsorban a dicsôséges, mindenkor szűz Máriáról, Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak Édesanyjáról'' is.[173] (A Szent Szűz és az Egyház) 53. Szűz Máriát ugyanis, aki az angyali üdvözletkor szívébe és testébe fogadta Isten igéjét, és világra hozta az Életet, Istenünk és Megváltónk igazi anyjának ismerjük el és tiszteljük. Fiának érdemeiért a megváltásban fenségesebb módon részesedett, s Vele szoros, fölbonthatatlan kötelék által egyesült; azt a nagyszerű feladatot és méltóságot kapta, hogy anyja legyen Isten Fiának, így kiváltképpen is szeretett leánya az Atyának és szentélye a Szentléleknek, s e rendkívüli kegyelmi ajándékok miatt messze fölötte áll minden mennyei és földi teremtménynek. Ugyanakkor Ádám törzsében kapcsolatban áll minden üdvözítésre váró emberrel, sôt ,,teljes értelemben (Krisztus) tagjainak anyja, ... mivel szeretetével közreműködött, hogy a hívôk megszülessenek az Egyházban, akik tagjai ama fônek''.[174] Ezért egyrészt az Egyház egészen kiemelkedô és páratlan tagjaként, másrészt az Egyház hitének és szeretetének elôképe és ragyogó példájaként tiszteljük, s a katolikus Egyház a Szentlélek ihletésére a gyermeki jámborság érzületével édesanyaként követi ôt. (A Zsinat nem terjeszt elô új tanítást) 54. A Szentséges Zsinat tehát elôadva tanítását az Egyházról, melyben üdvösségünket munkálja az isteni Megváltó, komolyan törekszik annak megvilágítására is, hogy mi a Boldogságos Szűz szerepe a megtestesült Ige és a titokzatos test misztériumában, s hogy mik a kötelességei a megváltott embereknek az Istenszülô, Krisztus anyja és az emberek, s fôleg a hívôk anyja iránt. Nincs szándékában viszont, hogy mindenre kiterjedô tanítást terjesszen elô Szűz Máriáról, és az sem, hogy eldöntsön olyan kérdéseket, melyekre még nem derített teljes fényt a teológusok munkája. Megmarad tehát a létjogosultsága a katolikus iskolákban a Szűz Máriáról szabadon elôterjesztett nézeteknek, aki a szent Egyházban Krisztus után következik, a szívünkhöz pedig oly közel all.[175] ======================================================================== Lumen Gentium Szent Szűz és az üdvösség II. A Boldogságos Szűz szerepérôl az üdvösség rendjében (A Messiás Anyja az Ószövetségben) 55. Az ó- és az újszövetségi Szentírás és a tiszteletreméltó hagyomány fokozódó világossággal mutatja be az Üdvözítô Édesanyjának szerepét az üdvösség rendjében és szinte szemünk elé állítja ôt. Az Ószövetség könyvei úgy írják le az üdvösség történetét, mint Krisztus világba jövetelének lassú elôkészítését. Ezek az ôsi iratok, ahogyan az Egyházban olvassuk és a további teljes kinyilatkoztatás világánál értelmezzük ôket, egyre nagyobb fényt árasztanak az asszony, a Megváltó anyja alakjára. E világosságnál, és mégis prófétai homályban már ôt sejteti a bűnbeesett ôsszülôknek adott ígéret a kígyó legyôzésére (vö. Ter 3,15). Hasonlóképpen ô az a szűz, aki anya lesz, és fiút szül, s kinek fiát Emánuelnek fogják hívni (vö. Iz 7,14; Mik 5,2--3; Mt 1,22--23). Ô az, aki kiemelkedik az alázatosak és az Úr szegényei közül, kik bizalommal tôle remélik és kapják meg az üdvösséget. Végül az ígéretre való hosszas várakozás után ôvele, Sion fönséges leányával telik be az idô és kezdôdik meg az üdvösség új rendje: amikor belôle ölt magára emberi természetet az Isten Fia, hogy testi életének misztériumaival megszabadítsa az embert a bűntôl. (Szűz Mária beleegyezô szavának jelentôsége) 56. Az irgalmasság Atyja pedig úgy akarta, hogy a megtestesülést elôzze meg az eleve elrendelt anya beleegyezô igenje; hogy asszony volt részes a halál elôidézésében, asszonynak legyen része az élet visszaszerzésében is. Ez fölülmúlhatatlanul érvényes Jézus anyjára, aki világra hozta magát a mindent megújító Életet, Isten pedig megajándékozta ôt nagy méltóságához illô adományokkal. Következésképpen érthetô, hogy az egyházatyák egyre gyakrabban hirdették, hogy egészen szent, a bűn minden szennyétôl mentes az Istenszülô, akit a Szentlélek alkotott és formált új teremtménnyé.[176] A Názáreti Szűz fogantatásának elsô pillanatától kezdve a teljesen egyedülálló szentség ajándékával tündökölt, ezért köszönti a hírhozó angyal Isten parancsára ,,kegyelemmel teljesnek'' (vö. Lk 1,28); ô pedig azt válaszolja a mennyei hirnöknek: ,,Íme, az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint'' (Lk 1,38). Így Mária, Ádám leánya elfogadván az isteni igét, Jézus anyja lett; Isten üdvözítô akaratát bűntôl nem késleltetett, teljes szívvel átölelve az Úr szolgáló leányaként teljesen átadta magát Fia személyének és művének; s neki alárendelve vele együtt szolgálta a mindenható Isten kegyelmébôl a megváltás misztériumát. Joggal gondolják tehát a szentatyák, hogy Mária nem csupán passzív eszköze volt Istennek, hiszen szabad hittel és engedelmességgel működött közre az emberiség üdvözítésében. Ô ugyanis, miként Szent Iréneusz mondja, ,,engedelmességével mind önmaga, mind az egész emberiség üdvösségének oka lett'',[177] ezért sok korai egyházatya szívesen hirdeti vele együtt szentbeszédeiben: ,,Éva engedetlenségének csomóját kibontotta Mária engedelmessége; s amit a szűz Éva megkötözött hitetlenségével, azt Szűz Mária föloldotta a hitével'';[178] Évával összehasonlítva ,,az élôk Anyjának'' mondják Máriát[179] és gyakran kijelentik: ,,Éva altal jött a halál, Mária által az élet''.[180] (A Gyermek és az Anya) 57. Az anyának ez a mély kapcsolata Fiával az üdvözítés művében megmutatkozik Krisztus szűzi fogantatásától egészen a haláláig. Elôször akkor, amikor Mária sietve kelt útra és meglátogatta Erzsébetet, aki a megígért üdvösségbe vetett hite miatt boldognak mondta ôt, és az elôfutár fölujjongott anyja méhében (vö. Lk 1,41-- 45); majd Fia születésekor, amikor az Istenszülô a pásztoroknak és a bölcseknek örvendezve mutatta meg elsôszülött Fiát, aki nem csorbította szűzi épségét, hanem megszentelte.[181] Mikor pedig a templomban a szegények áldozati ajándékának fölajánlása után bemutatta Fiát az Úrnak, hallotta Simeont, aki megjövendölte, hogy a Fiú jel lesz, melynek ellene mondanak, és az anya lelkét kard járja át, hogy kinyilvánuljon sok szív gondolata (vö. Lk 2,34--35). Az elveszett és fájdalmasan keresett gyermek Jézust a templomban találták meg szülei, amint Atyjának dolgaiban fáradozott; és nem értették meg a Fiú szavát. Anyja azonban mindezt elmélkedve ôrizte a szívében (vö. Lk 2,41--51). (Szűz Mária Jézus nyilvános életében) 58. Jézus nyilvános életében Anyja határozottan megjelenik már kezdetben, amikor a galileai Kánában együttérzéstôl késztetve közbenjárásával elindította Jézus, a Messiás csodatetteinek sorát (vö. Jn 2,1--11). Fia igehirdetésébôl külön is megszívlelte azokat a szavakat, melyekkel Jézus fölébe helyezte az Országot a test és a vér jogainak és kötelékeinek, azokat mondva boldogoknak, akik Isten igéjét hallgatják és megtartják (vö. Mk 3,35; Lk 11,27--28), miként azt ô hűségesen tette (vö. Lk 2,19.51). Így maga a Boldogságos Szűz is a hit zarándokútját járta, Fiával való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a keresztig, mely alatt az isteni terv szerint ott állt (vö. Jn 19,25), meggyötört szíve eggyéforrt a szenvedésben Egyszülöttjével, akinek áldozatához anyai lélekkel csatlakozott, szeretetbôl beleegyezve a tôle született áldozati Bárány föláldozásába; végül maga Jézus Krisztus a kereszten haldokolva anyául adta ôt a tanítványnak: ,,Asszony, íme a te fiad!'' (vö. Jn 19,26--27.)[182] (A mennybemenetel után) 59. Mivel pedig Istennek úgy tetszett, hogy az emberi üdvösség szakramentumát ünnepélyesen csak azután hozza nyilvánosságra, hogy a Krisztustól megígért Szentlelket kiárasztotta, pünkösd napja elôtt ott látjuk az apostolokat, amint ,,egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoznak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt'' (ApCsel 1,14), és Máriát is, amint imádkozva esdekel a Szentlélek ajándékáért, aki az angyali üdvözletkor ôt már beárnyékolta. Végül a Szeplôtelen Szüzet, aki mentes maradt az eredeti bűn minden szennyétôl,[183] földi életének végeztével az Úr tesben és lélekben fölvitte a mennybe,[184] és a mindenség királynôjévé magasztalta, hogy tökéletesebben hasonuljon Fiához, az uralkodók Urához (vö. Jel 19,16), a bűn és a halál legyôzôjéhez.[185] ======================================================================== Lumen Gentium Szent Szűz és az Egyház III. A Boldogságos Szűzrôl és az Egyházról (A Szent Szűz és az egyetlen közvetítô, Krisztus) 60. Az Apostol szavai szerint egyetlen közvetítônk van: ,,Hiszen egy az Isten, egy a közvetítô Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságdíjul adta magát mindenkiért'' (1Tim 2,5--6). Mária anyai feladata semmiképp sem homályosítja el, nem is csökkenti Krisztusnak ezt az egyetlen közvetítô szerepét, hanem éppen erejét mutatja meg. A Boldogságos Szűz minden hatása az emberekre az üdvösség rendjében nem a dolog belsô természetébôl, hanem az isteni tetszésbôl ered és Krisztus túláradó érdemeibôl fakad, Krisztus közvetítésén alapul, teljesen ettôl függ és minden hatékonyságát belôle meríti; a hívôknek Krisztussal való egyesülését pedig egyáltalán nem akadályozza, hanem éppen elômozdítja. (Közreműködése az üdvösség művében) 61. A Boldogságos Szűz, akit az isteni Gondviselés terve az Ige megtestesülésével kapcsolatban eleve Isten anyjának rendelt, itt a földön isteni Üdvözítônk anyja, másokat messze fölülmúló, nagylelkű társa és az Úr alázatos szolgálója lett. Krisztust méhébe fogadva, evilágra szülve, gondozva, a templomban az Atyának bemutatva, és a kereszten haldokló Fiával együtt szenvedve -- engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével -- egyedülálló módon együttműködött az Üdvözítô művével a lelkek természetfölötti életének helyreállítására. Éppen ezért a kegyelem rendjében anyánk. (Alárendelt üdvösségszerzô szerep) 62. Máriának ez az anyasága a kegyelem rendjében szüntelenül megmarad az angyali üdvözletkor hittel adott beleegyezéstôl kezdve -- melyben a kereszt alatt is vonakodás nélkül kitartott -- egészen az összes választott örök beteljesedéséig. Mert ezt az üdvösséges feladatot a mennybevételekor sem tette le, hanem szüntelen közbenjárásával kieszközli nekünk az örök üdvösség ajándékait.[186] Anyai szeretetével gondoskodik Fia testvéreirôl, akik még zarándokok, s veszedelmek között forognak és szorongatások érik ôket, míg el nem érkeznek a boldog hazába. Ezért nevezik a Boldogságos Szüzet az Egyházban Szószólónak, Segítônek, Oltalmazónak, Közvetítônek.[187] Természetesen ezeket úgy kell érteni, hogy ne csökkentsék Krisztus, az egyetlen Közvetítô méltóságát és hatóerejét, és ahhoz semmit hozzá ne adjanak.[188] Nincs ugyanis teremtmény, akit a megtestesült Igével és Megváltóval egy sorba lehetne állítani; hanem miként Krisztus papságában másképpen részesednek a fölszentelt szolgák, mint a hívô nép, s miként Isten egyetlen jósága valóban sokféleképpen árad szét a teremtményekben, úgy a Megváltó egyedülálló közvetítése sem zárja ki, hanem életre hívja a teremtményekben az egy forrásból merítô változatos részvételt. Máriának ezt az alárendelt szerepét az Egyház kétkedés nélkül vallja, szüntelenül tapasztalja, és a hívôk szívének ajánlja, hogy ennek az anyai oltalomnak támogatásával bensôségesebben ragaszkodjanak a Közvetítôhöz és Üdvözítôhöz. (A Szűz és Anya az Egyház elôképe) 63. A Boldogságos Szűz azonban az istenanyaság ajándéka és feladata -- mely Ôt megváltó Fiával egyesíti --, s egyedülálló kegyelmei és ajándékai által az Egyházzal is bensôséges kapcsolatban van: az Istenszülô a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében az Egyház elôképe, miként már Szent Ambrus tanította.[189] A joggal anyának és szűznek mondható Egyház misztériumában a Boldogságos Szűz Mária az elsô helyen áll, mert a szüzesség és az anyaság nagyszerű és páratlan mintaképe.[190] Telve hittel és engedelmességgel nem mást, mint az Atya Fiát szülte a világra, mégpedig férfit nem ismerve, a Szentlélek erejébôl, mint egy új Éva, aki nem az ôskígyónak, hanem Isten hírnökének hitt, kételkedést nem ismerô hittel. A Fiút pedig, akit e világra szült, Isten elsôszülötté tette a sok testvér (vö. Róm 8,29), vagyis a hívôk között, kiknek születésében és fölnevelésében anyai szeretettel működik közre. (Az Egyház is szűz és anya) 64. Az Egyház, miközben Mária titokzatos szentségét szemléli, szeretetét utánozza és hűségesen teljesíti az Atya akaratát, Isten igéjének hívô elfogadása által maga is anya lesz: az igehirdetéssel és a keresztséggel ugyanis új, halhatatlan életre szüli a Szentlélektôl fogant és az Istenbôl született fiakat. És szűz is az Egyház: sértetlenül és tisztán megôrzi a Vôlegényének adott szavát, és Urának anyját követve, a Szentlélek erejével szűziesen ôrzi a sértetlen hitet, a szilárd reményt és az ôszinte szeretetet.[191] (Szűz Mária követendô erényei) 65. Míg azonban az Egyház a Boldogságos Szűz személyében már elérkezett a tökéletességre, s ezért ránc és szeplô nélkül való (vö. Ef 5,27), a keresztények még csak törekszenek a bűn legyôzésére és az életszentségben való növekedésre; ezért Máriára emelik szemüket, minthogy ô az erények mintaképeként tündöklik a kiválasztottak egész közössége elôtt. Amikor az Egyház áhítattal elmélkedik róla és az emberré lett Igének világosságában szemléli ôt, tisztelettudó lélekkel hatol beljebb a megtestesülés mélységes titkába, és egyre jobban hasonlóvá válik vôlegényéhez. Mária ugyanis oly bensô helyet foglal el az üdvösség történetében, hogy a hit legfôbb titkait egyesíti és tükrözi magában; ezért dicsérete és tisztelete hatékonyan hívja Fiához, Fiának áldozatához és az Atya szeretetéhez a hívôket. Az Egyház viszont -- mikor Krisztus dicsôségéért fárad -- egyre hasonlóbbá lesz magasztos Elôképéhez, mert folytonosan fejlôdik a hitben, a reményben, a szeretetben, s mindenütt keresi és megteszi Isten akaratát. Ezért az Egyház apostoli munkájában is méltán tekint föl arra, aki világra szülte Krisztust, aki azért fogantatott a Szentlélektôl és született a Szűztôl, hogy az Egyház által a hívôk szívében is megszülessék és felnövekedjék. A Szent Szűz a maga életében annak az anyai érzületnek a példája, melynek el kell töltenie az apostoli küldetésű Egyház minden munkatársát, aki az emberek újjászületéséért fáradozik. ======================================================================== Lumen Gentium Szent Szűz tisztelete az Egyházban IV. A Boldogságos Szűz tiszteletérôl az Egyházban (A tisztelet lényege és alapja) 66. Máriát, akit az isteni kegyelem a Fiú után az angyalok és emberek fölé magasztalt mint Isten szentséges anyját, mivel részese volt Krisztus misztériumainak, méltán tiszteli az Egyház különleges tisztelettel. És valóban, a legôsibb koroktól fogva ,,Istenszülô'' néven tisztelik a Boldogságos Szüzet, és a hívôk minden veszedelmükben és ínségükben az ô oltalma alá futnak könyörgésükkel.[192] Különösen az efezusi zsinat óta növekedett meg csodálatosan Isten népének Mária- kultusza, tiszteletben és szeretetben, segítségül hívásban és követésben, az ô prófétai szava szerint: ,,Boldognak mond engem minden nemzedék, mert nagyot tett velem ô, a Hatalmas'' (Lk 1,48). Ez a tisztelet, ahogyan az Egyházban mindig él, teljesen egyedülálló ugyan, mégis lényege szerint más, mint az imádás, mellyel a megtestesült Igét, valamint az Atyát és a Szentlelket imádjuk, s melyre a Mária- tisztelet nagyon is ráhangol. A Mária-tisztelet különféle formái -- melyeket az Egyház a józan tanítás és ortodox tanítás határain belül a korok és helyek körülményeinek megfelelôen és a hívôk sajátosságaihoz és képességeihez alkalmazkodva jóváhagyott --, azt eredményezik, hogy miközben az anyát tiszteljük, a Fiút, akiért minden teremtetett (vö. Kol 1,15--16), s akiben az örök Atyának tetszése szerint az egész teljesség lakozik (Kol 1,19) valóban megismerjük, szeretjük, dicsôítjük és megtartjuk parancsait. (Lelkipásztori útmutatás) 67. A Szentséges Zsinat jól átgondoltan adja elô ezt a katolikus tanítást, s egyúttal inti az Egyház minden gyermekét, hogy nagylelkűen ápolja a Boldogságos Szűz tiszteletét, különösen liturgikus kultuszát, becsülje nagyra azokat a Máriát tisztelô szokásokat és ájtatosságokat, melyeket a Tanítóhivatal ajánlott a századok folyamán. Vallásos lelkülettel tartsák meg a régebbi korokban kelt határozatokat Krisztus, a Boldogságos Szűz és a szentek képeinek tiszteletérôl.[193] A hittudósokat és az isteni Ige hirdetôit pedig nyomatékosan buzdítja, hogy gondosan tartózkodjanak minden hamis túlzástól, de az indokolatlan szükkeblűségtôl is az Istenszülô páratlan méltóságának szemléltetésében.[194] A Tanítóhivatal vezetése mellett tanulmányozzák a Szentírást, a szentatyákat, az egyháztanítókat és az Egyház liturgikus hagyományait, hogy helyesen világíthassák meg a Boldogságos Szűz szerepét és kiváltságait, melyek mindig Krisztusra irányulnak, aki minden igazság, szentség és jámborság forrása. Gondosan tartózkodjanak szavaikban és tetteikben mindentôl, ami az Egyház igazi tanítását illetôen megtéveszthetné az elkülönült testvéreket vagy bárki mást. Fontolják meg továbbá a hívôk, hogy a valódi áhítat nem terméketlen és átmeneti érzelembôl áll, nem is valamilyen hiszékenységbôl; ellenkezôleg az igaz hitbôl indul ki, mely elismerteti velünk Isten anyjának kiválóságát, és iránta gyermeki szeretetre és erényeinek utánzására buzdít. ======================================================================== Lumen Gentium Szent Szűz: remény és vigasztalás V. Mária a biztos remény és a vigasztalás jele Isten zarándok népe számára (Szűz Mária a reménység jele) 68. Amint Jézus anyja a mennyben testében és lelkében már megdicsôülten mintaképe és kezdete annak az Egyháznak, melynek az eljövendô világkorszakban kell teljessé válnia, ugyanúgy ezen a földön mindaddig, amíg el nem jön az Úr napja (vö. 2Pt 3,10), a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára. (Legyen szószólónk!) 69. Nagy örömet és vigasztalást szerez e Szentséges Zsinatnak, hogy az elkülönült testvérek közt is vannak, akik megadják Urunk és Üdvözítônk Anyjának az ôt megilletô tiszteletet. Különösen a keletiek azok, akik tüzes lendülettel és áhítatos lélekkel tisztelik a mindenkor szűz Istenszülôt.[195] Minden Krisztus-hívô állandóan könyörögjön Isten és az emberek Anyjához, hogy ô, aki már a kezdetnél is támogatta imájával az Egyházat, most a mennyben a szentek és az angyalok fölé fölmagasztalva mindaddig legyen szószólónk Fiánál, a szentek közösségében, amíg a világ népei -- akár a keresztény névvel ékeskednek, akár még nem ismerik Üdvözítôjüket -- békességgel és egyetértôen boldogan össze nem gyűlnek az Isten egyetlen népében a szent és oszthatatlan Háromság dicsôségére. Mindazt, amit e konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1964. november 21-én. Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke. Következnek a zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Lumen Gentium Jegyzetek 1. Vö. PL 3:1017. (Szt Ciprián: Epistola 64,4.); 9:1047. (Szt Hilarius: In Matthaeum 23,6.) -- Szt Ágoston sok helyen -- PG 69:110. (Alexandriai Szt Cirill: Glaphyrorum in Genesim 2,10) 2. Vö.: PL 76:1154. (Nagy Szt Gergely: Homilia in Evang. 19,1); 39: 1499. (Szt Ágoston: Sermo 341, 9, 11); -- PG 96:1357. (Damaszkuszi Szt János: Adv. Iconocl. 11.). 3. Vö. PG 7:966. (Szt Irenaeus: Adversus Haereses III 24,1) 4. Vö. PL 4:553. (Szt Ciprián: De Oratione Dominica 23); 33: 38, 463 (Szt Ágoston, Sermo 71, 20, 33.); 96: 1358. (Damaszkuszi Szt János: Adv. Iconocl. 12.). 5. Vö. PG 13:1443. (Origenész: In Matthaeum 16,21); 2:357 (Tertullián: Adversus Marcionem 3, 7); 78, 160 B. 6. Vö. STH III,62,5. 7. Vö. AAS 35:208. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika, 1943. június 29.). 8. Vö. AAS 29:605 (XIII. Leó: Divínum illud enciklika, 1897. május 9.); -- DS 3808. -- PL 38:1232. (Szt Ágoston: Sermo 268, 2) -- PG 62:72. (Aranyszájú Szt János: In Eph. Hom. 9,3); 39, 449. (Alexandriai Didymus: Trin. 2, l) -- Aquinói Szt Tamás: In Col. 1,18, lect. 5. 9. ASS 22:392. (XIII. Leó: Sapientiae christianae enciklika, 1890. január 10.); 28:710. (Uô: Satis cognitum enciklika, 1896. június 29.); AAS 35:199. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika, 1943. június 29.). 10. Vö. AAS 35:221. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika, 1943. június 29.); 42:571. (Uô: Humani generis enciklika ). 11. ASS 28:713. (XIII. Leó:Satis cognitum enciklika, 1896. június 29.) 12. Vö. DS 10--13; 150; 1862; 1868. 13. DS 1862, 3001: ,,Sancta (catholica, apostolica) Romana Ecclesia''. 14. PL 41:614 (Szt Ágoston: De civitate Dei XVIII, 51,2) 15. Vö. PL 3:1142 (Szt Ciprián: Epistola 69,6: ,,az egység fölbonthatatlan szentsége'') 16. Vö. AAS 46: 669. (XII. Pius: Magnificate Dominum beszéd, 1954. november 2.); 39: 555. (Uô: Mediator Dei enciklika 1947. november 20.) 17. Vö. AAS 20:171. (XI. Pius:Miserentissimus Redemptor enciklika, 1928. május 8.); 48: 714. (XII. Pius: Vous nous avez beszéd, 1956. szeptember 22.) 18. Vö. STh III,63,2 19. PG 33:1009. (Jeruzsálemi Szt Cirill: Catech. 17. de Spiritu S., II. 35.); 150: 569. (Nic. Cabasilas: De vita in Christo, III. kv. De utilitate chrismatis) --STh III, q. 65, 3; 72,1,5.). 20. Vö. AAS 39: 552. (XII. Pius: Mediator Dei enciklika 1947. nov. 20.) 21. 1Kor 7,7: ,,Mindenki a saját ajándékát kapta Istentôl, az egyik ilyet, a másik olyat.'' -- Vö. PL 45:1015. (Szt Ágoston: De dono perseverantiae 14,37: ,,Nem csupán az önmegtartóztatás Isten ajándéka, hanem a házasok tisztasága is'') 22. Vö. PL 44:980. (Szt Ágoston: De praedestinatione sanctorum 14,27). 23. Vö. PG 59:361. (Aranyszájú Szt János: In Ioannem homilia, 65,1) 24. Vö. PG 7:925, 955. (Szt Irenaeus: Adversus Haereses III, 16,6; 22,1) 25. Vö. Funk I:252. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Romanos) 26. Vö. PL 43:197. (Szt Ágoston: De Baptismo contra Donatistas V, 28,39: ,,Nyilvánvaló, hogy az ‘Egyházon belül és kívül’ kifejezést a szívben és nem a testben kell érteni''.) -- 35, 1800. (In Ioannem Tractatus 61,2). 27. Vö. Lk 12,8: ,,Akire sokat bíztam, attól többet kérnek számon''; Mt 5,19--20; 7,21--22; 25,41--46; Jak 2,14. 28. Vö. ASS 26 :707. (XIII. Leó: Praeclara gratulationis, apostoli levél, 1894. jún. 20.). 29. Vö. ASS 28:738. (XIII. Leo: Satis cognitum enciklika, 1896. június 29.); 31:11. (Uô: Caritatis studium enciklika 1898. júl. 25.) -- AAS 34:21. (XII. Pius: Nell'alba rádiós üzenet, 1941. december 24.) 30. Vö. AAS 20:287. (XI. Pius: Rerum Orientalium enciklika, 1928. szept. 8.); 36:137. (XII. Pius: Orientalis Ecclesiae enciklika, 1944. április 9.) 31. Vö. AAS 42:142. (A Szent Officium instrukciója, 1949. december 20.) 32. Vö. STh III, 8, 3. 33. Vö. DS 3869. 34. Vö. PG 21:28. (Caesareai Euszébiosz: Praeparatio evangelica, 1,1) 35. Vö. AAS 11:440. (XV. Benedek: Maximum illud apostoli levél); 18:68. (XI. Pius: Rerum Ecelesiae enciklika); 49:236. (XII. Pius: Fidei donum enciklika, 1957. április 21.) 36. Vö. Funk I:32 (Didakhé, 14.) -- PG 6:564. (Szt Jusztinosz: Dialogus 41.) 7:1023. (Szt Irenaeus: Adversus Haereses IV, 17,5) -- DS 1742. 37. DS 3050. 38. DS 1307, 3059. 39. Vö. Pl 78:51, 152. (Nagy Szt Gergely: Liber Sacramentorum, Szt Mátyás és Tamás prefációja); 9:450. (Szt Hilarius: In Psalmum 67,10.); 23:247. (Szt Jeromos: Adversus Iovinianum, 1,26); 37:1103. (Szt Ágoston: In Psalmum 86, 4.); 76: 455. (Nagy Szt Gergely: Moralia in Iob, XXVIII, 5.); 68:924. (Trimasius: Commentarium in Apoc. V..); 120:561.(Paschasius Radbertus In Mattheaeum VIII, 16.) -- ASS 21:321. (XIII. Leó: Et sane levél) 40. Vö.ApCsel 6,2--6; 11,30; 13,1; 14,23; 20,17; 1Tesz 5,12--13; Fil 1,1; Kol 4,11. 41. Vö. ApCsel 20,25--27; 2Tim 4,6; Tit 1,5; -- Funk I: 156. (Római Szt Kelemen: Ad Corinthios 44,3.) 42. Vö. Ua. 44,2. 43. Vö. PL 2:52 (Tertullianus: De praescriptione hereticorum 32.) 44. Vö. Ua. 45. Vö. PG 7:848. (Szt Irenaeus: Adversus Haereses III, 3,1)) 46. Vö. Ua. III, 2, 2. 47. Funk I:264. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Philad., elôszó) 48. Funk I:264, 234. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Philad., 1,1; Ad Magn. 6,1) 49. Funk I:152, 156, 171. (Római Szt Kelemen: Ad Corinthios 42,3; 44,3; 57.); 265, 282, 232, 246. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Philad. 2; Ad Smyrn. 8; Ad Magn. 3; Ad Trall. 7.) -- PG 6:428. (Szt Jusztinosz: Apologia 1, 65.) 50. Vö. ASS 28:732. (XIII. Leo: Satis cognitum enciklika, 1896. június 29.) 51. Vö. DS 1768, 3061. -- AAS 35:209. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika, 1943. június 29.). -- CIC 1917:329. 1.§ 52. Vö. ASS 21:321. (XIII. Leó: Et sane levél) 53. PL 54:154. (Nagy Szt Leó: Sermo 5, 3.) 54. DS 1766. (A trienti zsinat 23. sessio 3. fejezete idézi a 2Tim 1,6--7-et az ordo szentség voltának bizonyítására) 55. Traditio Apostolica 3: a püspöké ,,a papság primátusa''. Vö. PL 78:224. 56. Traditio Apostolica 2. 57. DS 1767. (A trienti zsinat tanítja, hogy az egyházi rend szentsége eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe.); vö. AAS 52:466. (XXIII. János: Jubilate Deo beszéd 1960. május 8-án); 55:1014. (VI. Pál homíliája a Szt Péter bazilikában 1963. október 20-án) 58. PL 4:386. (Szt Ciprián: Epistola 63,14: ,,A pap Krisztus helyett cselekszik.'') -- PG 62:612. (Aranyszájú Szt János: In 2 Tim. Homilia 2,4: a pap Krisztus ‘szimbóluma’.); 93:894. (Hesychius Hierosolymitanus: In Lev 2,9,23.) -- PL 14:1051. (Szt .Ambrus: In Psalmum 38,25--26.); 17:479, 387. (Ambrosiaster: In 1Tím. 5,19; In Eph. 4,11--12); -- Theodorus Mopsvestianus: Hom. catech. XV,21.24. 59. Vö. GCS II,1:495. (Caesareai Euszébiosz: Historia Ecclesiae V, 24,10); II, 2:638. (Areopagita Dionüszioszt idézi Euszébiosz: Historia Ecclesiae VII,5,2.) 60. Vö. GCS II,1:488. (A régi zsinatokról Euszébiosz:Historia Ecclesiae V, 23--24.) 61. PL 2:972 (Tertullianus: De ieiunio, 13.) 62. PL 4:359. (Szt Ciprián: Epistola 56,3.) 63. Vö. Mansi 52:1109. () 64. Vö. Mansi 53:310, 321; 52:1110. -- PL 54:151. (Nagy Szt Leó: Sermo 4,3) 65. Vö. CIC 1917:227. 66. Vö. DS 3050 67. Vö. Hartel II, 2:733. (Szt Ciprián: Epistola 66,8: ,,A püspök az Egyházban és az Egyház a püspökben.'') 68. Vö. Ua. II,2:642. (Szt Ciprián: Epistola 55,24: ,,Az egyetlen Egyház az egész világon sok tagra oszlott''.) 69. Vö. AAS 49:237. (XII. Pius: Fidei donum enciklika, 1957. április 21.) 70. Vö. PL 9:206. (Poitiers-i Szt Hiláriusz: In Psalmum 14,3); 75:643. (Nagy Szt Gergely: Moralia IV,7,12) -- PG 30:637 (Basziliosz: In Isaiam 15,296) 71. PL 50:505. (Szt Celesztin pápa: Epistola 18,1--2 ad concilium ephesinum) -- AAS 14:440. (XV. Benedek: Maximum illud apostolí levél); 18:69. (XI. Pius: Rerum Ecclesiae enciklika, 1926. február 28.) 72. AAS 13:145. (XIII. Leó: Grande munus enciklika 1880. szeptember 30.) -- Vö. CIC 1917:1327, 1350, 2. §. 73. A pátriárkai székek jogairól vö. niceai zsinat 6. kánon Alexandriáról és Antiochiáról, a 7. kánon Jeruzsálemrôl. -- IV. lateráni zsinat (1215) V. konstitúció: De dignitate patriarcharum. 74. Vö. Codex Iuris pro Ecclesiis Orientalibus: a pátriárkákról 216- -314. kán.; a nagyobb metropolitákról 324--339. kán.; a többi méltóságokról 362-391. kán.; a püspökök kinevezésérôl 238, 216, 240, 251, 255. kán. 75. Vö. trienti zsinat: Decretum de reformatione V,2,9; XXIV:4. 76. Vö. DS 3011, 2879. -- Mansi 51, 579; 53:313. 77. Vö. CIC 1917: 1322--23. 78. Vö. DS 3074. 79. Vö. Mansi 52:1213. 80. Mansi 1214. 81. Mansi 1215--17. 82. Mansi 1213. 83. DS 3070 84. Euchologion to mega, Róma, 1873:139. (A püspökszentelés orációja) 85. Funk I:282. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Szmürn 8,1) 86. Vö. ApCsel 8,1; 14,22--23; 20,17. 87. PL 96:759. (Mozarab oráció) 88. Vö. Funk I:282. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Szmürn 8,1) 89. STh III, 73, 3. 90. Vö. PL 42:265. (Szt Ágoston: Contra Faustum, 12,20); 38,389 (Uô: Sermo 57,7) 91. PL 54:357 (Nagy Szt Leó: Sermo 63,7) 92. Traditio Apostolica 2--3. 93. Vö. a vizsgálat szövege a püspökszentelés kezdetén és a Te Deum utáni oráció. 94. Bullarium Benedicti XIV. IV. Róma, 1758: 21. (Romana Ecelesia breve, 1752. október 5, 1. §: ,,A püspök Krisztus elôképe, az ô nevében cselekeszik''.) -- AAS 35:211. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika, 1943. június 29.: ,,A számukra kijelölt nyájat mindegyikük Krisztus nevében legelteti és kormányozza.''). 95. ASS 28:732. (XIII.Leó: Satis cognitum enciklika, 1896. június 29.); 20:264. (Uô: Officio santissimo levél, 1887. dec. 22.) -- DS 3112--17. (IX. Pius levele a német püspököknek 1875. március 12-én; beszéd a Konzisztóriumban március 15-én) 96. DS 3061; vö. Mansi 52:1114. 97. Funk I:216. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Ephes. 5,1) 98. Funk I:218. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Ephes. 6,1) 99. DS 1765, 1776. 100. PL 20:554. (I. Ince: Epistola ad Decentium) -- Mansi 3:1029. -- DS 215. (,,A presbiterek, bár papok a második rendben, a fôpapság csúcsát nem birtokolják.'') 101. Vö. DS 1763--78, 3857--61. 102. PL 20:554. (I. Ince: Epistola ad Decentium) -- PG 35:432. (Nazianzi Szt Gergely: Apol. II,22.); III:372. (Pseudo Dionüsziosz: Eccl. Hier., 1,2). 103. DS 1743, 3850. -- AAS 39:553. (XII. Pius: Mediator Dei enciklika, 1947. nov. 20.) 104. Vö. DS 1739--40. -- SC 7, 47. 105. Vö. AAS 39:553. (XII. Pius: Mediator Dei enciklika, 1947. nov. 20.) 106. Vö. Hartel III, 2:497. (Szt Ciprián: Epistola 11,3) 107. A papszentelés szertartásában a beöltöztetéskor. 108. A papszentelés szertartásának prefációja. 109. Funk I:266. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Philad., 4.) -- Hartel III, 2:610. (Szt Ciprián: Epistola 48,2 idézi Szt I. Kornél pápát.) 110. Funk: Didascalia, II:103. (Constitutiones Ecclesiae Aegyptiacae, III,2.) -- Mansi 3,954. 111. Funk I:300. (Szt Polikárp: Ad Phil. 5,2: ,,Krisztusról mondjuk, hogy ,,mindenkinek a diákonusa lett''.); Ua. 32. (Didaché, 15,1); Ua. 242. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Trall. 2,3) -- Funk: Didascalia, I:530. (Constitutiones Apostolorum 8,28,4). 112. PL 38:1483. (Szt Ágoston: Sermo 340,1) 113. Vö. AAS 23:221. (XI. Pius: Quadragesimo anno enciklika 1931. május. 15.); 43:790. (XII. Pius De quelle consolation beszéd 1951. október 14.) 114. Vö. AAS 49:927. ( XII. Pius: Six ans se sont écoulés beszéd 1957. október 5.) 115. Krisztus Király ünnepének prefációjából. 116. Vö. ASS 18:166. (XIII. Leó: Immortale Dei enciklika 1885. november l.); 22:397. (Uô: Sapientiae Christianae enciklika 1890. január 10.) AAS 50:220. (XII. Pius: Alla vostra filiale beszéd 1958. március 23-án: ,,az állam józanul törvényes laicitása'') 117. CIC 1917:682. 118. AAS 43:789. (XII. Pius De quelle consolation beszéd 1951. október 14.) 119. Vö. 1Tesz 5,19; 1Jn 4,1 120. Funk I:400. (Epistola ad Diognetum, 6) -- PG 58:478. (Aranyszájú Szt János: In Matthaeum homília, 46,2: a tésztába kevert kovászról). 121. A szentmise Gloriája. Vö. Lk 1,35; Mk 1,24; Lk 4,34; Jn 6,69 (te vagy az Isten szentje); ApCsel 3,14; 4,27.30; Zsid 7,26; 1Jn 2,20; Jel 3,7. 122. Vö. PG 14:1122. (Órigenész: Comm. Rom. 7,7); 34:861. (Pszeudo-- Makariosz: De oratione, 11) -- STh II-II, 184, 3. 123. Vö. PL 32:637. (Szt Ágoston: Retractationes II,18) -- AAS 35:225. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika, 1943. június 29.) 124. Vö. AAS 15:50, 59. (XI. Pius: Rerum omnium enciklika, 1923. január 26.); 22:548 (Uô: Casti connubii enciklika 1930. december 31.); 39:117 (XII. Pius: Provida Mater apostoli konstitúció, 1947. február 2.); 43:27. (Uô: Annus sacer beszéd, 1950. december 8.); 48:574. (Uô: Nel darvi beszéd 1956. július l.) 125. STh II-II, 184,5,6. -- PG 13:239. (Origenes, In Isaiam Homilia 6,1) 126. Funk I:241. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Magn. 13,1) 127. Vö. ASS 41:560. (X.Pius: Haerent animo buzdítás, 1908. augusztus 4.) -- CIC 1917:124. -- AAS 28:22. (XI. Pius: Ad catholici sacerdotii enciklika, 1935. december 20.) 128. Papszentelés szertartásának bevezetô intelme. 129. Funk I:244. (Antiochiai Szt Ignác: Ad Trall. 2,3) 130. Vö. AAS 50:36. (XII. Pius: Sous la maternelle protection beszéd 1957. december 9.) 131. AAS 22: 548. (XI. Pius: Casti connubii enciklika, 1930. december 31.) -- PG 62:136. (Aranyszájú Szt János: In Eph. Hom. 20,2). 132. PL 40:288. (Szt Ágoston: Enchiridion 121,32). -- STh II- II, 184, l. -- AAS 42:660. (XII. Pius: Menti nostrae apostoli buzdítás, 1950. szeptember 23.) 133. Az evangéliumi tanácsokról általában vö. PG 14:1275. (Origenész: Comm. Rom. X, 14) -- PL 40: 403. (Szt Ágoston: De sacra virginitate, 15,15,) -- STh I-II, 100, 2; II-II. 44, 4, 3. 134. A szent szüzesség kiválóságáról vö. PL 2:925. (Tertullianus: De exhortatione castitatis 10); 4:443, 461. (Szt Ciprián: De habitu virginum 3, 22) -- PG 28:252. (Szt Atanáz (?): De virginitate); 48:533. (Aranyszájú Szt János: De virginitate) 135. A lelki szegénységrôl vö. Mt 5,3; 19,21; 10,21; Lk 18,22; az engedelmességre Krisztus példáját említi Jn 4,34; 6,38; Fil 2,8- -10; Zsid 10,5--7. Az egyházatyák és rendalapítók gyakran beszélnek róla. 136. A tanácsok nem mindenkire kötelezô megvalósításáról vö. PG 57:81. (Aranyszájú Szt János: In Matthaeum Homilia 7,7) -- PL 16:241. (Szt Ambrus: De viduis 4,23) 137. Vö. Rosweydus: Vitae Patrum. Antwerpen, 1628. --PG 65. (Apophtegmata Patrum); 34:995. (Palladius: Historia Lausiaca); AAS 16:386. (XI. Pius: Umbratilem apostoli konstitúció, 1924. július 8.); AAS 50:283 (XII. Pius: Nous sommes heureux beszéd 1958. április 11.) 138. AAS 56:566. (VI. Pál: Magno gaudio beszéd, 1964. május 23.) 139. Vö. CIC 1917:487, 488. -- AAS 43: 27. (XII. Pius: Annus sacer beszéd, 1950. december 8.); 39 120. (Uô: Provida Mater apostoli konstitúció, 1947. február 2.) 140. AAS 56:567. (VI. Pál: Magno gaudio beszéd, 1964. május 23.) 141. Vö. STh II--II, 184, 3; 188, 2. -- Szt Bonaventura: Opera. Quaracchi, 1898. VIII:245. (Apologia pauperum 3, 3) 142. Mansi 51:549, 619. -- ASS 33:361. (XIII. Leó: Aux milieu des consolations levél, 1900. dec. 23.) -- AAS 39:120. (XII. Pius: Provida Mater apostoli konstitúció, 1947. február 2.) 143. Vö. ASS 13:483. (Vö. XIII. Leó: Romanos Pontifices konstitúció 1881. máj. 8.) -- AAS 43: 28. (XII. Pius: Annus sacer beszéd, 1950. december 8.) 144. Vö. Ua. -- AAS 48:355. (XII. Pius: Sedes Sapientiae apostoli konstitúció 1956. május 31.); 56:570. (VI. Pál: Magno gaudio beszéd, 1964. május 23.) 145. Vö. AAS 35:214. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika 1943. június 29.) 146. Vö. AAS 43:30. (XII. Pius: Annus sacer beszéd, 1950. december 8.); 50:39. (XII. Pius: Sous la maternelle protection beszéd 1957. december 9.) 147. DS 1305 148. A szellemidézés bármilyen formája ellen szóló, IV. Sándortól kezdôdô (1258. szept. 27.) régebbi okmányokon kívül vö. ASS 1865:177. (Szt Officium: De magnetismi abusu, 1856. augusztus. 4-i enciklikája) -- AAS 9:268. (a Szt Officium válasza, 1917. április 24.) -- DS 2823--2825, 3642. 149. Szent Pál e tanításának összefoglalását lásd AAS 35:200. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika 1943. június 29.) 150. Vö. pl. PL 37:1099. (Szt Ágoston: Enarratio in Psalmos 85, 24); 23:344 (Szt Jeromos: Liber contra Vigilantium 6) -- Szt Tamás: In quartum Sententiarum, 45, 3, 2. -- Szt Bonaventura: In quartum Sententiarum 45, 3, 2.) 151. AAS 35:245. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika 1943. június 29.) 152. Lásd a római katakombák föliratait. 153. Vö. DS 353. 154. GCS (Bonwetsch), 74. (Szt Methodius: Symposion, VII, 3) 155. AAS 14:23. (XV. Benedek: Neumann János szenttéavatási dekrétuma) -- XI: Pius: Discorsi I-III, Róma 1941. (szentekrôl szóló beszédek) -- XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, 10, 37. 156. AAS 39:581. (XII. Pius: Mediator Dei enciklika 1947. november 20.) 157. Vö. Zsid 11,3--40; 13,7; Sir 44--50 fej. -- AAS 39:582. (XII. Pius: Mediator Dei enciklika 1947. november 20.) 158. Vö. DS 3013 159. AAS 35:216. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika 1943. június 29.) 160. A szentek iránti hálát illetôen vö. Diehl, E.: Inscriptiones latine Christianae veteres, I, Berlin 1925: 2008, 2382. tétel. 161. DS 1821 162. Mindenszentek ünnepének Invitatoriuma 163. Vö. 2Tesz 1,10. 164. SC 104. 165. A római szentmise kánonja. 166. DS 600 167. DS 1304 168. DS 1821--24; 1820; 1580. 169. Egyes egyházmegyéknek engedélyezett prefációból. 170. Canisius Szt Péter: Catechismus maior seu summa doctrinae christianae, III. fej., I. rész, 44., 49. pont. 171. SC 8. 172. A szentmise Credója (Mansi III:566; IV:1138; VII:111; 9:375) 173. A római szentmise kánonja. 174. PL 40:399. (Szt Ágoston: De sacra virginitate, 6.) 175. Vö. AAS 56:37. (VI. Pál beszéde a Zsinaton, 1963. december 4.) 176. Vö. PG 98:328, 357. (Szt Germánosz Constantinopolitanus: Homilia in Annuntiatione Deiparae; In Dormitione 2); PG 89:1377, 1388. (Antiochiai Anasztáz: Sermones 2 de Annuntiatione, 2; Sermo 3,2); 97:1321, 812, 1068. (Krétai Szt András: Can. in B. V. Nat. 4; In B. V. Nat., l; Homilia in dorm. 1.); 87: 3237. (Szt Szofroniosz: Orationes 2 in Annuntiatione, 18) 177. PG 7:959. (Szt Irenaeus: Adversus Haereses III, 22,4) 178. Ua. 179. PG 42:728. (Szt Epiphaniosz: Haer. 18,l8) 180. PL 22:408. (Szt Jeromos: Epistola, 22,21); vö. 38: 335, 1108. (Szt Ágoston: Sermo 5l,2,3; 232,2) -- PG 33:741. (Jeruzsálemi Szt Cirill: Catechesis 12,15); 55:193. (Aranyszájú Szt János: In Psalmum 44,7); 96:728. (Damaszkuszi Szt.János: Homilia 2 in dormitione B. M. V. 3p.) 181. Mansi X:1151; 7:462. -- PL 54:759. (Nagy Szt Leó: Epistola ad Flavianum); 16:320 (Szt Ambrus: De instituone virginum) 182. AAS 35:247. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika 1943. június 29.) 183. Vö. Acta Pii IX. l, I:616. (Ineffabilis bulla, 1854. december 8.) -- DS 2803 184. Vö. AAS 42. (XII. Pius: Munificentissimus apostoli konstitúció 1950. november l.) -- DS 3903 -- PG 96:721. (Damaszkuszi Szt János: Enc. in dormitione Dei genitricis, Homilia 2,3); 98:340. (Konstantinápolyi Szt Germánosz: In S. Dei genitricis dormitione, Sermo. 1.); 86:3277. (Jeruzsálemi Szt Modesztusz: In dormitione SS. Deiparae) 185. Vö. AAS 46:633. (XII. Pius: Ad coeli Reginam enciklika, 1954. október 11.) -- DS 3913 -- PG 97:1089. (Krétai Szt András: Homilia 3 in dorm. SS. Deiparae); 94, 1153. (Damaszkuszi Szt János: De fíde orthodoxa, IV, 14) 186. Vö. Mansi 53:290. -- PG 97:865. (Krétai Szt András: In nativitate Marie, sermo 4.); 98:321, 361. (Szt Germánosz Constantinopolitanus: Homilia in Annuntiatione Deiparae; In Dormitione Deiparae III.); 96:712. (Damaszkuszi Szt János: In dormitione B. V. M. Homilia 1,8.) 187. Vö. ASS 15:303. (XIII. Leó: Adiutricem populi enciklika, 1895. szeptember 5.) -- X. Pius: Acta I, 154. (Ad diem illum enciklika, 1904. febr. 2.) -- DS 3370 -- AAS 20:178. (XI. Pius: Miserentissimus enciklika, 1928. május 8.); 38: 266. (XII. Pius: rádiós üzenet, 1946. május 12.) 188. PL 16:1218. (Szt Ambrus: Epistola 63.) 189. PL 15:1555. (Szt Ambrus: Expositio in Lucam II, 7.) 190. Vö. PL 144:861. (Pseudo Petrus Damianus: Sermo 63.); 194:1105. (Gerhohus Reich.: De gloría et honore Filii Hominis, 10.) -- Godefridus a S. Victore: In nativitate B. M., kézirat, Paris, Mazarine, 1002, 109. 191. PL 15:1810. (Szt Ambrus: Expositio in Lucam X, 24--25.); 35:1499. (Szt Ágoston, In Ioannem Tractatus 13, 12.); 38:1010. (Uô. Sermo 191, 2, 3.); 92:330. (Béda Venerabilis: In Lucam Expositio I, 2.); 194:1863 (Isaac de Stella: Sermo 51.) 192. ,,Oltalmad alá futunk…'' 193. Mansi 13:378; 33:171. -- DS 600. 194. Vö. AAS 46:637. (XII. Pius: Ad coeli Reginam enciklika, 1954. október 11.); 46: 679. (Uô: rádiós üzenet, 1954. október 24.) 195. Vö. AAS 15:581. (XI. Pius: Ecclesiam Dei enciklika, 1923. november 12.); 45:590 (XII. Pius: Fulgens corona enciklika, 1953. szeptember 8.) ======================================================================== Orientalium Ecclesiarum Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat ORIENTALIUM ECCLESIARUM kezdetű dekrétuma a keleti egyházakról 1. Bevezetés A részegyházak, más néven szertartások 2. Egység és sokféleség az Egyházban 3. A részegyházak egyenrangúak 4. Kapcsolatok a szertartások között A keleti egyházak lelki örökségének megôrzése 5. A keleti egyházak érdemei; joguk saját szertartásukhoz 6. Hűség az ôsi hagyományokhoz A keleti pátriárkák 7. A pátriárkátus intézménye 8. A pátriárkák egyenlô méltósága 9. Az ôsi jogok és kiváltságok helyreállítása 10. A kiemelt érsekek 11. Új pátriárkátusok létesítése A szentségekre vonatkozó szabályok 12. A szentségek ôsi fegyelme 13. A bérmálás kiszolgáltatója 14. A bérmálás érvényes és megengedett kiszolgáltatása 15. A vasár- és ünnepnapi istentiszteletek 16. Gyóntatási joghatóság 17. A diákonátus és a kisebb rendek 18. A vegyesházasságok Az istentiszteletrôl 19. Az ünnepek rendje 20. A húsvét megünneplése 21. A szent idôk megtartása 22. A zsolozsma 23. A liturgia nyelve Kapcsolatok a különvált egyházakhoz tartozó testvérekkel 24. A keleti katolikusok sajátos hivatása 25. Keleti keresztények egyesülése a katolikusokkal 26. A szent cselekmények közös végzésének elvei 27. A szentségekre vonatkozó gyakorlat 28. Szent dolgok és helyek 29. Törekvés a közeledésre 30. Befejezés Jegyzetek ======================================================================== Orientalium Ecclesiarum Bevezetés A II. Vatikáni Zsinat Orientalium Ecclesiarum kezdetű dekrétuma a keleti egyházakról PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL (Bevezetés) 1. A keleti egyházak intézményeit, liturgiáját, egyházi hagyományait és keresztény életének fegyelmi rendjét nagyra becsüli a katolikus Egyház. Bennük ugyanis az apostoloktól az egyházatyákon keresztül jutott el hozzánk a koránál fogva is tiszteletre méltó hagyomány,[1] mely része az egyetemes Egyház Istentôl kinyilatkoztatott és osztatlan örökségének. E hagyomány élô tanúinak, a keleti egyházaknak gondját viselvén ez a Szent és Egyetemes Zsinat azt kívánja, hogy viruljanak és új apostoli erôvel teljesítsék a reájuk bízott feladatot, s úgy döntött, hogy az egyetemes Egyházra vonatkozó intézkedéseken kívül néhány kérdésben maga hoz határozatot, a többit pedig a keleti szinodusok és az Apostoli Szék gondjára bízza. ======================================================================== Orientalium Ecclesiarum A részegyházak A részegyházak, más néven szertartások (Egység és sokféleség az Egyházban) 2. A szent és katolikus Egyház, mely Krisztus misztikus teste, olyan hívôkbôl áll, akiket ugyanaz a hit, ugyanazok a szentségek és ugyanaz a kormányzat szervesen egyesít a Szentlélekben, s akik hierarchiájuk körül különféle egységeket képezvén részegyházakat, illetve szertartásokat alkotnak. Csodálatos közösség van köztük, úgyhogy a változatosság az Egyházban nem bomlasztja az egységet, hanem még jobban kinyilvánítja azt; a katolikus Egyháznak ezért ôszinte kívánsága, hogy minden részegyháznak vagyis szertartásnak hagyományai csorbítatlanul megmaradjanak; ugyancsak azt is akarja, hogy életmódja a korok és a helyek különbözô szükségleteihez alkalmazkodjék.[2] (A részegyházak egyenrangúak) 3. Kelet és Nyugat e részegyházai jóllehet, ahogy ôk mondják, szertartásban vagyis liturgiában, egyházfegyelemben és lelki örökségben részben különböznek egymástól, azonban egyformán a római pápa -- aki isteni rendelés alapján Szent Péter utóda az egyetemes Egyház fölötti primátusban -- lelkipásztori kormányzására vannak bízva. A részegyházak tehát egyenrangúak, úgyhogy a szertartás címén egyikük sem elôzi meg a többit, ugyanazok a jogaik és kötelességeik, abban is, ami az evangélium az egész világon való hirdetésére (vö. Mk 16,15) vonatkozik a római pápa irányítása alatt. (Kapcsolatok a szertartások között) 4. Világszerte gondoskodni kell tehát valamennyi részegyház védelmérôl és növekedésérôl; mindenütt, ahol a hívek lelki java megkívánja, paróchiákat és saját hierarchiát kell létesíteni számukra. A részegyházak fôpásztorai pedig, ha joghatósági területük egybeesik, ôrizzék meg az egységet működésükben rendszeresen ismétlôdô tanácskozások által is, egyesült erôvel mozdítsák elô a közös munkákat a hitélet minél nagyobb javára és a klérus fegyelmének eredményesebb védelmére.[3] A klerikusok és a szent rendekre készülôk mind kapjanak alapos oktatást a szertartásokról, különösen pedig a szertartásközi kérdésekben követendô gyakorlati szabályokról; sôt a világi híveket is tájékoztatni kell a hitoktatás keretében a szertartásokról és a rájuk vonatkozó szabályokról. Végül a katolikusok valamennyien és egyenként, továbbá azok, akik bármely nem katolikus Egyházban vagy közösségben keresztelkedtek meg, de visszatérnek a teljes katolikus közösségbe, bárhol a világon tartsák meg saját szertartásukat, becsüljék és amennyire képesek, szerinte éljenek;[4] különleges esetekben magánszemélyeknek, közösségeknek vagy vidékeknek megmarad az a joguk, hogy az Apostoli Székhez folyamodjanak, a Szentszék pedig az egyházközi kapcsolatok legfôbb döntôbírájaként közvetlenül vagy más hatóságok útján ökumenikus szellemben fog intézkedni, célszerű szabályok, határozatok vagy leiratok kibocsátása által. ======================================================================== Orientalium Ecclesiarum Keleti egyházak lelki öröksége A keleti egyházak lelki örökségének megôrzése (A keleti egyházak érdemei; joguk saját szertartásukhoz) 5. A történelem, a hagyomány és a számtalan egyházi intézmény világosan mutatja, hogy a keleti egyházak milyen jelentôs szolgálatokat tettek az egyetemes Egyháznak.[5] A Szent Zsinat tehát nemcsak kellôen értékeli és méltóképpen magasztalja ezt az egyházi és lelki örökséget, hanem Krisztus egyetemes Egyháza örökségének is tekinti. Ezért ünnepélyesen kijelenti, hogy Kelet Egyházainak nem kevésbé, mint Nyugat Egyházainak, joguk is, kötelességük is, hogy saját külön fegyelmi rendjük szerint kormányozzák magukat, hiszen ezeket tiszteletreméltó ôsiségük ajánlja, jobban megfelelnek híveik szokásainak és alkalmasabbnak látszanak a lelkek szolgálatára. (Hűség az ôsi hagyományokhoz) 6. A keletiek valamennyien legyenek bizonyosak afelôl, hogy törvényes líturgiájukat és fegyelmi rendjüket mindenkor megtarthatják, s meg is kell tartaniuk, és csak sajátos, szerves fejlôdésük érdekében változtassanak rajta. Mindezt tehát éppen maguknak a keletieknek kell igen hűségesen megtartaniuk; szertartásukat napról napra jobban meg kell ismerniük, és egyre tökéletesebben kell átültetniük a gyakorlatba. Ha pedig attól helytelenül eltértek volna a korviszonyok vagy személyi körülmények miatt, igyekezzenek visszatérni az ôsi hagyományokhoz. Akik pedig akár hivataluk, akár apostoli szolgálatuk miatt gyakran érintkeznek a keleti egyházakkal vagy ezek híveivel, tisztségük fontosságához mérten kapjanak gondos elméleti és gyakorlati oktatást a keletiek szertartásairól, fegyelmérôl, tanításáról, történelmérôl és sajátosságairól.[6] Nagyon ajánlatos továbbá, hogy a keleti vidékeken vagy keleti hívek közt tevékenykedô latin szertartású szerzetesrendek és társulatok, hacsak lehet, alapítsanak keleti szertartású házakat, akár tartományokat is; ez eredményesebbé fogja tenni apostolkodásukat.[7] ======================================================================== Orientalium Ecclesiarum Keleti pátriárkák A keleti pátriárkák (A pátriárkátus intézménye) 7. A pátriárkátusnak már az elsô egyetemes zsinatok által elismert intézménye ôsidôk óta él az Egyházban.[8] Keleti pátriárkának hívjuk azt a püspököt, akinek joghatósága saját területén vagy szertartásán belül minden püspökre, a metropolitákat sem véve ki, továbbá a papságra és a hívekre kiterjed a jog elôírása szerint és a római pápa fôségének sérelme nélkül.[9] Ha egy szertartás fôpásztorát a pátriárka területén kívül iktatnak be hivatalába, a jog elôírása szerint megmarad az adott szertartás pátriárkátusának hierarchiájában. (A pátriárkák egyenlô méltósága) 8. A keleti egyházak pátriárkái, bár nem azonos idô óta viselik tisztségüket, pátriárkai méltóságuk szempontjából a törvényesen megállapított rangsor fönntartásával valamennyien egyenlôk.[10] (Az ôsi jogok és kiváltságok helyreállitása) 9. Az Egyház ôsi hagyományának megfelelôen a keleti egyházak pátriárkáit megkülönböztetett tisztelet illeti, hiszen mindegyikük atyja és feje a maga pátriárkátusának. A Szent Zsinat tehát úgy rendelkezik, hogy az egyes egyházak ôsi hagyományai és az egyetemes zsinatok határozatai szerint helyre kell állítani jogaikat és kiváltságaikat.[11] Ezek a jogok és kiváltságok azonosak azokkal, amelyek Kelet és Nyugat egysége idejében érvényben voltak, még ha valamelyest alkalmazni kell is ôket a mai viszonyokhoz. A pátriárkák szinodusaikkal együtt felsôbb hatóság a pátriárkátus minden ügyében, beleértve azt a jogot is, hogy pátriárkai területük határain belül saját egyházmegyéket létesítsenek és püspököket nevezzenek ki. Megmarad azonban a római pápa elidegeníthetetlen joga, hogy egyes esetekben közbelépjen. (A kiemelt érsekek) 10. A pátriárkákról mondottak a jog elôírása szerint érvényesek a nagyobb érsekekre is, akik egy egész részegyház, illetve egész szertartás élén állnak.[12] (Új pátriárkátusok létesítése) 11. Mivel a pátriárkátus intézménye a keleti egyházakban az egyházkormányzat hagyományos formája, a Szent és Egyetemes Zsinat shajtja, hogy ahol szükséges, új pátriárkátusok létesüljenek. Megszervezésük az egyetemes zsinat vagy a római pápa hatáskörébe tartozik.[13] ======================================================================== Orientalium Ecclesiarum Szentségek A szentségekre vonatkozó szabályok (A szentségek ôsi fegyelme) 12. A szentségek keleti egyházakban érvényes ôsi fegyelmét, valamint a szertartásukban és kiszolgáltatásukban követett gyakorlatot a Szent és Egyetemes Zsinat megerôsíti és dicséri, s óhajtja, hogy ha megszűnt volna, újítsák föl. (A bérmálás kiszolgáltatója) 13. Teljesen föl kell újítani a bérmálás kiszolgáltatójára vonatkozó szabályt, mely ôsidôktôl fogva érvényben van a keletieknél. Ezt a szentséget tehát kiszolgáltathatják az áldozópapok olyan krizmával, amelyet a pátriárka vagy a püspök áldott meg.[14] (A bérmálás érvényes és megengedett kiszolgáltatása) 14. Minden keleti szertartású áldozópap -- akár a keresztséggel együtt, akár külön -- érvényesen szolgáltathatja ki a bérmálás szentségét minden hívônek, bármely szertartáshoz tartozik is, a latin szertartásút sem kivéve; a megengedettség föltétele az egyetemes és a részleges jog elôírásainak megtartása is.[15] Hasonlóképpen azok a latin szertartású papok, akik meghatalmazást kaptak e szentség kiszolgáltatására, érvényesen megbérmálhatják a keleti egyházak híveit is, anélkül, hogy ez bármit is változtatna a szertartáshoz való tartozáson; a megengedettséghez azonban meg kell tartani az egyetemes, illetve a részleges jog elôírásait.[16] (A vasár- és ünnepnapi istentiszteletek) 15. A hívek kötelesek vasár- és ünnepnap a szent liturgiában, vagy saját szertartásuk elôírásai vagy szokásai szerint más isteni dicséreteken részt venni.[17] Hogy a hívek könnyebben teljesíthessék e kötelezettségüket, a parancs teljesítésére alkalmas idô már az elôesti vecsernyétôl tart a vasárnap vagy az ünnep végéig.[18] Nagyon ajánlatos, hogy a hívek ezeken a napokon, sôt még gyakrabban, akár naponta is szentáldozáshoz járuljanak.[19] (Gyóntatási joghatóság) 16. Mivel ugyanazon a vidéken vagy keleti területen a különféle részegyházak hívei egymás között elvegyülve élnek, minden szertartás papjainak saját fôpásztoruktól szabályszerűen és korlátozás nélkül kapott gyóntatási joghatósága kiterjed a fôpásztor egész területére, e területen bármely szertartáshoz tartozó helyre és hívôre, hacsak a másik szertartás fôpásztora kifejezetten meg nem tagadja saját szertartásának helyeire vonatkozólag.[20] (A diákonátus és a kisebb rendek) 17. Annak érdekében, hogy az ordo szentségének ôsi fegyelme a keleti egyházakban újra életre támadjon, e Szent Zsinat azt kívánja, hogy az állandó diakonátus intézményét állítsák vissza ott, ahol feledésbe ment.[21] Az alszerpapságról és a kisebb rendekrôl pedig, valamint a velük járó jogokról és kötelességekrôl gondoskodjék mindegyik részegyház saját törvényhozó hatósága.[22] (A vegyesházasságok) 18. A házasságok érvénytelensége elkerülése érdekében olyan esetekben, amikor keleti katolikusok nem katolikus keleti keresztényekkel lépnek házasságra, hogy megmaradjon a házasságok szilárdsága és szentsége, valamint a családi béke, e Szent Zsinat úgy határoz, hogy a házasságkötés kánoni formája csak a megengedettséghez szükséges, az érvényességhez elegendô egy fölszentelt pap jelenléte, ha egyébként mindenben a jog szerint jártak el.[23] ======================================================================== Orientalium Ecclesiarum Istentisztelet Az istentiszteletrôl (Az ünnepek rendje) 19. A jövôben az összes keleti egyház számára közös ünnepet elrendelni, más napra áthelyezni vagy megszüntetni egyedül az Egyetemes Zsinatnak vagy az Apostoli Széknek van joga. Az egyes részegyházak számára pedig ünnepet elrendelni, áthelyezni vagy megszüntetni az Apostoli Széken kívül joga van a pátriárkai vagy az érseki szinodusnak is; figyelemmel kell azonban lenni az egész vidékre s a többi részegyházra.[24] (A húsvét megünneplése) 20. Amíg a keresztények valamennyien meg nem tudnak egyezni a húsvét óhajtott, egységes dátumában, addig az egy vidéken vagy egy nemzetben élô keresztények egységének ápolása végett a pátriárkákra vagy a hely legfôbb egyházi hatóságaira tartozik, hogy egymással egyetértésben és az érdekeltekkel tárgyalva, megállapodjanak húsvét ünnepének ugyanazon a vasárnapon való megülésében.[25] (A szent idôk megtartása) 21. Az a hívô, aki saját szertartásának vidékén vagy területén kívül tartózkodik, a szent idôkre vonatkozó törveny dolgában teljesen alkalmazkodhat a tartózkodása helyén érvényben lévô fegyelemhez. Vegyesszertartású családokban ezt a törvényt szabad az egyik szertartás szerint megtartani.[26] (A zsolozsma) 22. A keleti szertartású klerikusok és szerzetesek saját elôírásaik és hagyományaik szerint végezzék a zsolozsmát, melyet ôsidôk óta nagyon becsültek minden keleti egyházban.[27] A hívek is kövessék ôseik példáját azzal, hogy lehetôségeik szerint áhítattal részt vesznek benne. (A liturgia nyelve) 23. A pátriárkát szinodusával, vagy egy-egy részegyház legfôbb vezetôjét fôpásztori tanácsával együtt illeti meg a jog, hogy szabályozza a nyelv használatát a liturgia szent cselekményeiben, továbbá, hogy jelentést küldve az Apostoli Székhez, jóváhagyja a szövegek anyanyelvű fordításait .[28] ======================================================================== Orientalium Ecclesiarum Kapcsolat Kapcsolatok a különvált egyházakhoz tartozó testvérekkel (A keleti katolikusok sajátos hivatása) 24. A római Apostoli Székkel közösségben élô keleti egyházak sajátos feladata, hogy ápolják az összes keresztény, fôleg a keletiek egységét, az ökumenizmusról szóló zsinati határozat elvei szerint: elsôsorban imádsággal, példás élettel, az ôsi keleti hagyományokhoz ragaszkodó kegyeletes hűséggel, egymás kölcsönös és jobb megismerésével, együttműködéssel, egymás ügyeinek és lelkületének testvéri nagyrabecsülésével.[29] (Keleti keresztények egyesülése a katolikusokkal) 25. Azoktól a különvált keletiektôl, akik a Szentlélek kegyelmének hatására egyesülnek a katolikusokkal, ne kívánjanak többet, mint amit az egyszerű katolikus hitvallás megkíván. S mivel az érvényes papság náluk megmaradt, a katolikusokkal egyesülô keleti papoknak joguk van rendjük gyakorlására az illetékes egyházi hatóságok részérôl megállapított szabályok szerint.[30] (A szent cselekmények közös végzésének elvei) 26. A szent cselekményekben való közös részvételt isteni törvény tiltja, ha kárára van az Egyház egységének, vagy tévedéshez való formális csatlakozást fejez ki, vagy a hitbeli eltévelyedés, a botránkoztatás és a közömbösség veszélyével jár.[31] A lelkipásztori gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy keleti testvéreinket illetôen tekintetbe lehet, sôt kell is venni különféle egyéni eseteket, melyekben sem az Egyház egysége nem károsodik, sem egyéb elkerülendô veszély nem fenyeget, ellenben sürgetôen jelentkezik az üdvösséghez szükséges eszközök és az emberek lelki java biztosításának igénye. Ezért a katolikus Egyház az egyes koroknak, helyeknek és egyéni körülményeknek megfelelôen engedékenyebben járt és jár el, mindenkinek megadva az üdvösség eszközeit és a keresztények közti szeretet bizonyságát azzal, hogy részesíti ôket a szentségekben és más szent cselekményekben vagy dolgokban. Ezek figyelembevételével a Szent Zsinat, ,,nehogy szigorú álláspontunk akadályt jelentsen az üdvözülôk számára'',[32] s hogy jobban elômozdítsuk az egységet a különvált keleti egyházakkal, a következô irányelveket állapítja meg: (A szentségekre vonatkozó gyakorlat) 27. Az említett elvek alapján szabad kiszolgáltatni a bűnbánat szentségét, az Oltáriszentséget és a betegek kenetét azoknak a keletieknek, akik jóhiszeműen élnek a katolikus Egyháztól különválva, ha önként kérik és kellôképp fel vannak készülve; sôt katolikusoknak is szabad ezeket a szentségeket kérniük olyan nem katolikus papoktól, akiknek Egyházában érvényes szentségek vannak, valahányszor úgy kívánja a szükség vagy a lélek igazi haszna, és fizikailag vagy erkölcsileg lehetetlen katolikus paphoz jutni.[33] (Szent dolgok és helyek) 28. Hasonlóképpen ugyanazon elvek alapján jogos okból meg van engedve a közösen végzett szent cselekmény, s a szent dolgok és helyek használata a katolikusok és a különvált keleti testvérek között.[34] (Törekvés a közeledésre) 29. A különvált keleti egyházakhoz tartozó testvéreinkkel közösen végzett szent cselekmények megkönnyített formáját a helyi fôpásztor felügyeletére és szabályozására bízzuk, hogy egymásközti tanácskozás után, s ha kell, meghallgatván a különvált egyházak fôpásztorait is, megfelelô hathatós törvények és szabályok irányítsák a kapcsolatokat a keresztények között. ======================================================================== Orientalium Ecclesiarum Befejezés (Befejezés) 30. A Szent Zsinat szívbôl örül a keleti és a nyugati katolikus egyházak gyümölcsözô és tevékeny együttműködésének, s egyúttal kinyilvánítja: mindezen jogszabályok a jelen körülményekre vonatkoznak, és addig maradnak érvényben, amíg a katolikus Egyház és a különvált keleti egyházak el nem jutnak a teljes egységre. Addig is nagyon kérünk minden keresztényt, keletit és nyugatit egyaránt: buzgón és szakadatlanul, minden nap imádkozzanak Istenhez, hogy a Legszentebb Istenszülô segítségével míndnyájan egyek legyenek. Azért is imádkozzanak, hogy a Vigasztaló Szentlélek nagyon erôsítse és vigasztalja meg a Krisztus nevének állhatatos megvallásáért szorongatást szenvedô keresztényeket, bármely Egyházhoz is tartozzanak. A testvéri szeretetben legyünk mindnyájan gyöngédek egymáshoz, és tiszteletadás dolgában elôzzük meg egymást (Róm 12,10). Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1964. november 21-én. Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Orientalium Ecclesiarum Jegyzetek 1. XIII. Leó: Acta XIV: 201. (Orientalium dignitas apostoli levél, 1894. november 30-án) 2. Szt IX. Leó: In terra pax levél 1053-ban. -- IV. Lateráni zsinat (1215) 4. fej.: Licet Graecos -- III. Ince: Inter quatquor levél, 1206. augusztus 2. -- IV. Ince: Cum de cetero levél, 1247. augusztus 27; Sub catholicae levél, 1254. március 6. -- III. Miklós: Istud est memoriale. Instrukció 1278. október 9. -- X. Leó: Accepimus nuper apostoli levél, 1521. május 18. -- III. Pál: Dudum apostoli levél, 1534. december 23. -- IV. Pius: Romanus Pontifex konstitúció, 5. §, 1564. február 16.-- VIII. Kelemen: Magnus Dominus konstitúció, 10. §, 1595. december 23. -- V. Pál: Solet circumspecta konstitúció, 3. §, 1615. december 10. -- XIV. Benedek: Demandatam enciklika, 3. §, 1743. december 24; uô: Allate sunt enciklika 3, 6--19, 32. §, 1755. június 26. -- VI. Pius: Catholicae communionis enciklika, 1787. május 24. -- IX. Pius: In suprema levél 3. §, 1848. január 6.: uô: Ecclesiam Christi apostoli levél, 1853. november 26.; uô: Romani Pontificis konstitúció, 1862. január 6. -- XIII. Leó: Praeclara apostoli levél 7. p., 1894. június 20; uô: Orientalium dignitas apostoli levél, 1894. november 30. 3. XII. Pius: Cleri sanctitati motu proprio, 4. kánon, 1957. június 2. 4. XII. Pius: Cleri sanctitati motu proprio, 8. kánon, 1957. június 2. ,,Az Apostoli Szék engedélye nélkül'', követvén a korábbi századok gyakorlatát; a 11. kánon a nem katolikus keresztényekre vonatkozóan: ,,szabadon választhatnak szertartást''; a jelen szövegben az egész földkerekségen mindenki számára a szertartás megtartásáról van szó. 5. Vö. XIII. Leó: Acta XIV: 201. (Orientalium dignitas apostoli levél, 1894. november 30.); Praeclara gratulationis apostoli levél, 1894. június 20.; lásd még a 2. jegyzetben fölsoroltak. 6. Vö. XV. Benedek: Orientis catholici motu proprio, 1917. október 15.; XI. Pius: Rerum orientalium enciklika, 1928. szeptember 8. 7. XI. Pius, XII. Pius, XXIII. János pápa idejében ez a katolikus Egyház gyakorlata volt. 8. Vö. I. niceai zsinat, 6. kánon; I. konstantinápolyi zsinat 2-- 3. kánon; kalkedoni zsinat 28., 9.; IV. konstantinápolyi zsinat 17., 21. kánon; IV. lateráni zsinat 5,30. kánon; firenzei zsinat stb. 9. Vö. I. niceai zsinat, 6. kánon; I. konstantinápolyi zsinat 3. kánon; IV. konstantinápolyi zsinat 17. kánon; XII. Pius: Cleri sanctitati motu proprio, 1957. június 2., 216. kánon, 2. § 1.. 10. Az egyetemes zsinatokon: I. niceai zsinat, 6. kánon; I. konstantinápolyi zsinat 3. kánon; IV. konstantinápolyi zsinat 21. kánon; IV. lateráni zsinat 5. kánon; firenzei zsinat: Decretum pro Graecis, 1439. július 6., 9. §; Vö. XII. Pius: Cleri sanctitati motu proprio, 1957. június 2., 219. kánon. 11. Vö. 8. jegyzet. 12. Vö. efezusi zsinat, 8. kánon; VIII. Kelemen: Decet Romanum Pontificem, 1596. február 23.; VII. Pius: In universalis Ecclesiae, 1807. február 22; XII. Pius: Cleri sanctitati motu proprio, 1957. június 2., 324--339. kánon; a 419-ben tartott karthagói zsinat 17. kánon. 13. A 419-ben tartott karthagói zsinat 17., 57. kánon; a 451-ben tartott kalkedoni zsinat 12. kánon. -- Szt I. Ince: Et onus et honor levél 415. k.; Szt I. Miklós: Ad consulta vestra levél 866. november 13. -- III. Ince: Rex regum levél, 1214. február 25. -- XII. Leó: Petrus Apostolorum Princeps apostoli konstitúció, 1824. augusztus 15. -- XIII. Leó: Christi Domini apostoli levél, 1895. -- XII. Pius: Cleri sanctitati motu proprio 159. kánon, 1957. június 2. 14. Vö. IV. Ince: Sub catholicae levél 3. §, 4. p., 1254. március 6. -- Az 1274-ben tartott II. lyoni zsinat (Mikhaél Palaiologosz Hitvallása) -- IV. Jenô: Exsultate Deo konstitúció 11. §, 1439. november 22. -- VIII. Kelemen: Sanctissimus instrukció, 1595. augusztus 31. -- XIV. Benedek: Etsi pastoralis konstitúció, 1742. május 26. -- A 347/381-ben tartott laodiceai zsinat, 48. kánon. -- Az 1342-ben Sisben tartott örmény zsinat. -- Az 1736-ban Libanonban tartott maronita zsinat és más partikuláris zsinatok. 15. Vö. Szent Officium instrukciója a szepesi püspökhöz 1783-ban. - - De Propaganda Fide Kongregáció nyilatkozata a koptoknak 1790. március 15-én: Decretum 1863. október 6-án. -- Keleti Kongregáció, 1948. május 1. -- Szt Officium 1896. április 22-i válasza a május 19-i levéllel együtt. 16. CIC 1917:782. kánon, 4. -- Keleti Kongregáció, 1948. május 1-i dekrétuma a bérmálás szentségérôl. 17. Vö. a 347/381-ben tartott laodiceai zsinat 29. kánon. -- Szt Konstantinápolyi Nikéforosz, 14. fej. -- A 719-ben tartott dvini örmény zsinat, 31. kánon. -- Szt Studita Theodorosz: Sermo 21. -- Szt I. Miklós: Ad consulta vestra levél, 866. november 13. 18. Ez újdonság azokban a részegyházakban, melyekben a szent liturgián való részvétel kötelezô; az idôszámítás egyébként a keleti liturgia ,,napjához'' kötôdik. 19. Vö. Canones Apostolorum, 8,9. -- A 341-ben tartott antiochiai zsinat, 2. kánon. -- Timotheus Alexandrinus: Interrogatio tres. -- III. Ince: Quia divinae konstitúció, 1215. január 4-én. -- A keleti egyház sok újabb partikuláris zsinata. 20. A jurisdikció területi jellegét megtartva e kánon a lelkek java érdekében ugyanazon a területen több jurisdikció érvényesülését teszi lehetôvé. 21. Vö. I. niceai zsinat 18. kánon. -- A 314/25-ben tartott neocaesareai zsinat 12. kánon. -- A 343-ban tartott szardikai zsinat, 8. kánon. -- Nagy Szt Leó: Omnium quidem levél, 444. január 13. -- Kalkedoni zsinat 6. kánon. -- IV. konstantinápolyi zsinat, 23,26. kánon. 22. Az alszerpapságot több keleti egyház a kisebb rendek közé sorolja, de XII. Pius: Cleri sanctitati motu propriója a nagyobb rendek kötelezettségeit rója rá. A kánon az egyes egyházak ôsi fegyelméhez való visszatérést javasolva érvényteleníti a Cleri sanctitati általános jogszabályát. 23. Vö. XII. Pius: Crebrae allatae motu proprio, 1949. február 22., 32. kánon, 2. § 5. (A pátriárkák forma alóli fölmentésének hatalma.) -- XII. Pius: Cleri sanctitati motu proprio, 1957. június 2. (A pátriárkák gyökeres orvoslási hatalma) -- A Szt Officium és a Keleti Kongregáció 1957-ben megadta a meghatalmazást a forma alóli fölmentésre és a gyökeres orvoslásra formahiány esetén (5 évre): ,,A pátriárkátusokon kívüli metropolitáknak és a többi helyi ordináriusnak ..., akiknek fölöttese csak a Szentszék.'' 24. Vö. Nagy Szt Leó: Quod saepissime levél, 454. április 15-én. -- Szt Konstantinápolyi Nikéforosz, 13. fej. -- Sergius pátriárka zsinata, 17. kánon, 1596. szeptember 18. -- VI. Pius: Assueto Paterne apostoli levél, 1775. április. 8. 25. Vö. Sacrosanctum concilium liturgikus konstitúció. 26. Vö. VIII. Kelemen: Sanctissimus instrukció 6. §, 1595. augusztus 31. -- Szt Officium 1673. június 7., 1727. március 13. -- De Propaganda Fide Kongregáció 1913. augusztus 18-i (33.a.), 1914. augusztus 14-i (27.a.), 1916. március 27-i (14.a.) döntései. 27. Vö. a 347/381-ben tartott laodiceai zsinat 18. kánon. -- A kald szertartású Mar Isaac 410-ben tartott zsinata, 15. kánon. -- IV. Ince: Sub catholicae levél, 8. §, 1254. március 6. -- XIV. Benedek: Etsi pastoralis konstitúció, 7. §, 5. p. 1742. május 26.; uô: Eo quamvis tempore, 42. §, 1745. május 4-én. -- A maroniták 1736-ban, a rumének 1872-ben, a szírek 1888-ban, a ruténok 1891-ben, a koptok 1898-ban, az örmények 1911-ben tartott partikuláris zsinatai. 28. A keleti hagyomány szerint. 29. Az egyes keleti egyházak uniós bulláinak szellemében. 30. A Zsinat elismerô megnyilvánulása a különvált keleti testvérek irányában és az egyházi rend minden isteni és egyházi jogú fokozata tekintetében. 31. Ez a tanítás a különvált egyházakban is érvényes. 32. PG 32: 669. (Nagy Szt Bazil: Epistula canonica ad Amphilochium) 33. Az enyhítés alapja: 1) a szentségek érvényessége; 2) a jóhiszeműség és fölkészültség; 3) az örök üdvösséghez való szükségesség; 4) a saját pap hiánya; 5) a tévedéshez való formális csatlakozás veszélyének kizárása. 34. A szentségeken kívüli kommunikációról van szó. A Zsinat tesz engedményeket. ======================================================================== Unitatis Redintegratio Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat UNITATIS REDINTEGRATIO kezdetű dekrétuma az ökumenizmusról 1. Bevezetés Elsô fejezet AZ ÖKUMENIZMUS KATOLIKUS ELVEIRÔL 2. Az Egyház egy és egységes 3. A különvált testvérek kapcsolata a katolikus Egyházzal 4. Az ökumenizmus Második fejezet AZ ÖKUMENIZMUS GYAKORLATA 5. Az egység ügye mindenki gondja legyen 6--7. Az Egyház megújulása 8. Az ima közössége 9--10. Egymás megismerése 11. A katolikus hit kellô megfogalmazása és elôterjesztése 12. Együttműködés a nem katolikus testvérekkel Harmadik fejezet A RÓMAI APOSTOLI SZÉKTÔL KÜLÖNVÁLT EGYHÁZAK ÉS EGYHÁZJELLEGŰ KÖZÖSSÉGEK 13. A szakadások I. A keleti egyházak sajátos helyzete 14. A keleti egyházak szelleme és története 15. Liturgiai és lelkiségi hagyományaik 16. A keletiek sajátos egyházfegyelme 17. A keletiek sajátos módon, kiválóan fejezik ki a misztériumokat 18. Következtetések II. A Nyugati különvált egyházak és egyházi közösségek 19. E közösségek sajátosságai 20. Krisztus hívô megvallása 21. A Szentírás nagyrabecsülése 22. Szentségi életük 23. Krisztusból fakadó életük 24. Zárószó Jegyzetek ======================================================================== Unitatis Redintegratio Bevezetés A II. Vatikáni Zsinat Unitatis redintegratio kezdetű dekrétuma az ökumenizmusról PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL (Bevezetés) 1. A keresztények közötti egység helyreállításának elômozdítása a II. Vatikáni Egyetemes Szent Zsinat egyik fô célja. Az Úr Krisztus ugyanis egy és egyetlen Egyházat alapított, mégis több keresztény közösség mutatkozik úgy az emberek elôtt, mint Jézus Krisztus igazi öröksége; valamennyien az Úr tanítványának vallják ugyan magukat, de különbözôképpen vélekednek és külön utakon járnak, mintha maga Krisztus oszlott volna meg.[1] Ez a megosztottság kétségkívül ellentmond Krisztus akaratának, botránkoztatja a világot és károsítja a legszentebb ügyet, az evangélium hirdetését minden ember számára. A századok Ura azonban, aki irántunk, bűnösök iránti kegyelmének tervét bölcsen és türelmesen valósítja meg, napjainkban az egymástól különvált keresztényekre bôségesebben kezdte árasztani a megbánás lelkét és az egység vágyát. E kegyelem szerte a világon sok embert megmozgatott és a Szentlélek kegyelmének ihletésére még különvált testvéreink között is napról napra szélesebb körben mozgalom kezdôdött a keresztények egységének helyreállításáért. Ebben az egységmozgalomban, más szóval ökumenikus mozgalomban azok vesznek részt, akik a Szentháromság Istent hívják segítségül és Jézust vallják Úrnak és Megváltónak, s nemcsak egyénenként, hanem azokban a közösségekben, melyekben meghallották az evangéliumot, s melyet mindegyikük a maga és Isten Egyházának nevez. Mégis szinte valamennyien, bár különbözô módokon Isten egyetlen és látható Egyháza felé törekszenek, melynek valóban egyetemesnek és az egész világhoz küldöttnek kell lennie, hogy a világ Isten dicsôségére megtérjen az evangéliumhoz és üdvözüljön. E Szent Zsinat tehát mindezt örömmel látva, miután már kifejtette az Egyházról szóló tanítást, a Krisztus minden tanítványa közötti egység helyreállításának vágyától indítva minden katolikus hívô elé akarja tárni azokat az eszközöket, utakat és módokat, melyekkel erre az isteni meghívásra és kegyelemre válaszolhatnak. ======================================================================== Unitatis Redintegratio Az ökumenzimus katolikus elvei Elsô fejezet AZ ÖKUMENIZMUS KATOLIKUS ELVEIRÔL (Az Egyház egy és egységes) 2. Isten szeretete abban jelent meg közöttünk, hogy egyszülött Fiát az Atya a világba küldte, hogy emberként az egész emberi nemet megváltsa és az újjászületetteket egybegyűjtse.[2] Mielôtt a kereszt oltárán szeplôtelen áldozatként fölajánlotta önmagát, így imádkozott Atyjához a benne hívôkért: ,,Legyenek mindnyájan egy! Amint te, Atyám, bennem vagy és én benned, úgy legyenek ôk is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem,'' (Jn 17,21), és megalapította Egyházában az Eucharisztia csodálatos szentségét, amely jelzi és valóra váltja az Egyház egységét. Tanítványainak a kölcsönös szeretet új parancsát adta[3] és megígérte nekik a Vigasztaló Lelket,[4] hogy mint Uruk és éltetôjük velük maradjon mindörökké. A kereszten fölmagasztalt és megdicsôült Úr Jézus kiárasztotta a megígért Lelket, aki által meghívta és összegyűjtötte az Új Szövetség népét, az Egyházat a hit, a remény és a szeretet egységébe, ahogy az Apostol tanítja: ,,Egy a test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség'' (Ef 4,4-- 5). Ugyanis ,,mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra... mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban'' (Gal 3,27--28). A Szentlélek, aki a hívôkben lakozik, betölti és kormányozza az egész Egyházat, megteremti a hívôk e csodálatos közösségét, és Krisztusban oly szorosan kapcsol össze mindenkit, hogy az Egyház egységének elve lesz. Ô osztja ki a különféle lelki adományokat és szolgálatokat,[5] különféle ajándékokkal gazdagítva Jézus Krisztus Egyházát, ,,hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket és fölépítsék Krisztus testét'' (Ef 4,12). Krisztus, hogy szent Egyházát szerte a földön és az idôk végezetéig állandósítsa, rábízta a Tizenkettô Kollégiumára a tanítás, a kormányzás és megszentelés feladatát.[6] Kiválasztotta közülük Pétert, és az ô hitvallása után kijelentette, hogy reá építi Egyházát; neki ígérte a mennyek országa kulcsait,[7] és miután Péter megvallotta szeretetét is, reá bízta juhait, hogy megerôsítse ôket a hitben,[8] s tökéletes egységbe összefogva vezesse ôket,[9] de maga Jézus Krisztus marad mindörökké a legfôbb szegletkô[10] és lelkünk pásztora.[11] Jézus Krisztus azt akarja, hogy az apostolok és utódaik, tudniillik Péter utódának fôsége alatt a püspökök a Szentlélekkel együttműködve hűségesen hirdessék az evangéliumot, szolgáltassák ki a szentségeket, a szeretetben kormányozva gyarapítsák az Ô népét és tökéletesítsék annak közösségét az egységben: az egy hit megvallásában, a közös istentiszteletben és Isten családjának testvéri egyetértésében. Így az Egyház, Isten egyetlen nyája, mint a nemzetek között fölemelt jel,[12] a béke evangéliumát hirdetve az egész emberiségnek[13] reményben zarándokol a mennyei haza célja felé.[14] Ez az Egyház egységének szent misztériuma Krisztusban és Krisztus által, melyben a Szentléleknek köszönhetô az adományok különbözôsége. E misztérium végsô mintaképe és elve a Szentháromság egy Isten személyeinek, az Atyának és a Fiúnak a Szentlélekben való egysége. (A különvált testvérek kapcsolata a katolikus Egyházzal) 3. Isten eme egy és egyetlen Egyházában már kezdet óta támadtak bizonyos szakadások,[15] melyeket az Apostol súlyosan korhol és elítél;[16] a késôbbi századokban pedig még nagyobb nézeteltérések támadtak, és nem jelentéktelen közösségek különültek el a katolikus Egyház teljes közösségétôl; s ebben az emberek mindkét részrôl vétkesek. Akik azonban most ilyen közösségekben születnek és részesülnek Krisztus hitében, nem vádolhatók az elkülönülés bűnével, s a katolikus Egyház testvéri tisztelettel és szeretettel öleli át ôket. Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos -- jóllehet nem tökéletes -- közösségbe kerültek a katolikus Egyházzal. Azonban köztük és a katolikus Egyház között mind a tanítás és a fegyelem dolgában, mind az Egyház szervezetét illetôen több eltérés van, ami nem kevés, s olykor súlyos akadályt jelent a teljes egyházi közösség útjában; az ökumenikus mozgalom ezeket az akadályokat akarja leküzdeni. Mindazonáltal akik a keresztségben megigazultak a hitbôl, Krisztus testének lettek tagjai,[17] jogosan ékesíti tehát ôket a keresztény név, s a katolikus Egyház gyermekei méltán ismerik el ôket testvéreiknek az Úrban.[18] Ezenfölül azokból az alkotóelemekbôl vagy javakból, melyeknek összességébôl az Egyház épül és él, nem egy, hanem nagyon sok és nagyon kiválóak létezhetnek a katolikus Egyház látható keretein kívül: Isten írott igéje, a kegyelmi élet, a hit, a remény, a szeretet és a Szentlélek többi bensô ajándéka, valamint látható alkotóelemek is: mindezek, melyek Krisztustól valók és ôhozzá vezetnek, joggal tartoznak Krisztus egyetlen Egyházához. A keresztény vallás szent cselekményeinek nagy részét különvált testvéreink is végzik, melyek az egyes egyházak vagy közösségek különbözôsége szerint más és más módon kétségtelenül meg tudják szülni a kegyelmi életet, és alkalmasak arra, hogy kaput nyissanak az üdvösség közösségébe. Ennél fogva ezek a tôlünk különvált egyházak[19] és Közösségek, ámbár hitünk szerint fogyatkozásokban szenvednek, nem jelentéktelenek és súlytalanok az üdvösség misztériumában. Krisztus Lelke ugyanis nem vonakodik fölhasználni ôket az üdvösség eszközéül, melyeknek hatékonysága a kegyelemnek és igazságnak abból a teljességébôl ered, amely a katolikus Egyházra van bízva. Különvált testvéreink mindazonáltal sem egyénenként, sem közösségenként vagy egyházanként nem élvezik azt az egységet, mellyel Jézus Krisztus akarta megajándékozni mindazokat, akiket új életre támasztott és egy testben éltet, s melyet a Szentírás és az Egyház tiszteletreméltó hagyománya vall. Az üdvösség eszközeit hiánytalanul ugyanis csak Krisztus katolikus Egyházában, az üdvösség egyetemes eszközében érhetjük el. Hitünk szerint ugyanis a Péter vezetése alatt álló egyetlen apostoli kollégiumra bízta az Úr az új szövetség összes javait, hogy létre hozza Krisztus egy Testét a földön; melybe teljesen be kell épülnie mindazoknak, akik valamilyen módon már Isten népéhez tartoznak. Ez a nép földi vándorlása idején, noha egyes tagjaiban még ki van téve a bűnnek, Krisztusban növekszik, és Isten a maga titokzatos tervei szerint szelíden vezérli, míg boldogan el nem érkezik az örök dicsôség teljességére, a mennyei Jeruzsálembe. (Az ökumenizmus) 4. Mivel napjainkban a Szentlélek kegyelmének ihletésére világszerte sokféle módon törekszenek -- imádsággal, szóval és cselekedettel -- elérni a Krisztus-akarta teljes egységet, ez a Szent Zsinat buzdítja a katolikus híveket, hogy ismerjék föl az idôk jeleit, és szorgalmasan vegyék ki részüket az ökumenikus munkából. Az ,,ökumenikus mozgalom'' tevékenységek és kezdeményezések összessége, amelyeket a keresztények egységének elômozdítására indítanak és szerveznek az Egyház különféle szükségletei és a kor lehetôségei szerint: ezek között az elsô azoknak a szavaknak, állításoknak és cselekedeteknek kiküszöbölése, amelyek az igazság és méltányosság mércéje szerint nem felelnek meg különvált testvéreink helyzetének, ezért megnehezítik a velük való kapcsolatainkat. A második a ,,dialógus'' a különféle egyházakba vagy közösségekbe tartozó keresztényeknek vallásos szellemben rendezett összejövetelein, ahol a jól fölkészült szakemberek mélyrehatóan kifejtik a maguk közösségének tanítását, világosan bemutatva annak jellemzô vonásait. E dialógus által ugyanis mindkét közösség tanítása és élete jobban megismerhetô, ami növeli a kölcsönös megbecsülést; szélesebb körű együttműködésre nyílik lehetôség mindazon tennivalók terén, melyeket a közjó érdekében valamennyiük keresztény lelkiismerete megkövetel; s ahol erre engedély van, közös imára is összejönnek. Végezetül valamennyien megvizsgálják Krisztus Egyházra vonatkozó akarata iránti hűségüket, s miként kell, serényen hozzálátnak a megújulás és a megújítás munkájához. Mindezek, ha a katolikus Egyház hívei lelkipásztoraik vezetése mellett okosan és türelmesen teszik, hozzá fognak járulni a méltányossághoz és igazságossághoz, az egyetértéshez és együttműködéshez, a testvéri lelkülethez és az egységhez; hogy ily módon fokozatosan legyôzve a tökéletes egyházi közösség akadályait, a keresztények összegyűljenek az egy Eucharisztia ünneplésében, s az egy és egyetlen Egyház egységébe, mellyel Krisztus kezdettôl fogva megajándékozta Egyházát, s hisszük, hogy a katolikus Egyházban elveszíthetetlenül megvan, és reméljük, hogy gyarapodni fog napról napra a világ végezetéig. Nyilvánvaló, hogy az ökumenikus mozgalomtól természete szerint különbözik az a munka, mellyel egyeseket, akik a teljes katolikus közösségre vágyódnak, elôkészítô oktatásban részesítenek és visszafogadnak. A kettô azonban nem ellenkezik egymással, hiszen mindegyik Isten csodálatra méltó gondviselésébôl fakad. A katolikusoknak ökumenikus munkájukban legyen szívügyük a különvált testvérekkel való törôdés: imádkozzanak értük, tájékoztassák ôket Egyházunk ügyeirôl, tegyék meg feléjük az elsô lépéseket. Legelsô kötelességük azonban az ôszinte és tüzetes vizsgálat: mit kell magán a katolikus családon belül megújítani vagy megvalósítani, hogy életünk hívebben és egyértelműbben tanúskodjék arról a tanításról és azokról az intézményekrôl, melyeket Krisztus hagyott ránk apostolai által. Jóllehet a katolikus Egyház az Istentôl kinyilatkoztatott igazságok és kegyelemeszközök gazdag birtokosa, tagjai mégsem élnek ezekbôl kellô buzgósággal, emiatt az Egyház arca nem tündöklik teljes fényében sem különvált testvéreink elôtt, sem általában a világ elôtt, és ez hátráltatja Isten országának növekedését. Minden katolikusnak törekednie kell tehát a keresztény tökéletességre,[20] és állapotának megfelelôen kinek-kinek azon kell fáradoznia, hogy az Egyház Jézus megalázottságát és szenvedését hordozva testén,[21] napról napra tisztuljon és megújuljon mindaddig, amíg Krisztus dicsôségessé nem teszi önmagának minden szeplô és ránc nélkül.[22] A szükséges dolgokban megôrizvén az egységet az Egyház minden tagjának -- a kinek-kinek jutott feladat szerint mind a lelkiségnek és a fegyelemnek változatos formáiban, mind a szertartások különféleségében, sôt a kinyilatkoztatott igazság teológiai feldolgozásában is -- tiszteljék szabadságát; de mindenben ápolják a szeretetet. Ha így járnak el, napról napra teljesebben mutatják be, hogy az Egyház a szó igazi értelmében katolikus és apostoli egyszerre. Másrészt szükséges, hogy a katolikusok szíves örömest elismerjék és értékeljék mindazokat az igazán keresztény javakat, amelyek a közös örökségbôl erednek, s különvált testvéreinknél megtalálhatók. Illô és üdvös, hogy elismerjék Krisztus gazdagságát és az erények gyakorlását olyanok életében, akik tanúságot tesznek Krisztusról, olykor a vérük ontásáig: Isten mindig csodálatos és csodálandó az ô műveiben. Azt sem szabad szem elôl téveszteni, hogy a mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít. Ami igazán keresztény érték, az sohasem ellenkezik a hit igazi javaival, sôt mindig hozzásegíthet Krisztus és az Egyház misztériumának tökéletesebb megragadásához. A keresztények megosztottsága azonban gátolja az Egyházat, hogy teljesen valóra váltsa a maga katolicitását azokban a fiaiban, akiket neki adott ugyan a keresztség, de nincsenek teljes közösségben vele; sôt magának az Egyháznak is nehezebb így a maga katolicitásának teljességét minden szempontból életszerűen megmutatni. Ez a Szent Zsinat örömmel tapasztalja, hogy napról napra több katolikus veszi ki részét az ökumenikus mozgalomból; ezt a mozgalmat azzal ajánlja minden püspöknek, hogy jó elgondolásokkal mozdítsák elô, és nagy bölcsességgel ôk maguk irányítsák. ======================================================================== Unitatis Redintegratio Az ökumenzimus gyakorlata Második fejezet AZ ÖKUMENIZMUS GYAKORLATA (Az egység ügye mindenki gondja legyen) 5. A létrehozandó egység az egész Egyház gondja, mind a híveké, mind a pásztoroké; mindenkit a maga adottságának megfelelôen érint a mindennapi keresztény életben éppúgy, mint a teológiai és a történelmi kutatásban. Ez a gond valamiképpen már jelzi a testvéri kapcsolatot valamennyi keresztény között, és Isten jóakarata szerint elvezet a teljes és tökéletes egységre. (Az Egyház megújulása) 6. Az Egyház minden megújulása[23] lényege szerint a hivatásához való fokozódó hűségben áll, ugyanez a megújuló hűség indokolja az egység felé törekvést. A zarándokúton lévô Egyházat Krisztus erre a szüntelen megújulásra hívja, melyre az Egyháznak mint emberi és földi intézménynek állandóan szüksége van; ebbôl adódik, hogy ha valamit az idôk és tények körülményei miatt akár erkölcsökben, akár az egyházi fegyelemben, akár a hirdetett tanításban -- mindezeket gondosan meg kell különböztetni a hitletéteménytôl -- nem egészen pontosan ôriztünk meg, megfelelô idôben a kellô helyes módon meg kell újítani. Ennek a megújulásnak tehát igen nagy ökumenikus jelentôsége van. Az Egyház életének különbözô területein már folyamatban lévô megújulás -- mint pl. a biblikus és liturgikus mozgalom, Isten Igéjének hirdetése és a katekézis, a laikus apostolkodás, a szerzetesi élet új formái, a házas lelkiség, az Egyház szociális tanítása és tevékenysége -- jó elôjel és zálog az ökumenizmus jövôjét tekintve. 7. Igazi ökumenizmus nincs a szív megtérése nélkül. Ugyanis az elme megújulásából,[24] az önmegtagadásból és az ôszinte szeretetbôl ered és érlelôdik az egység vágya. Ezért kérnünk kell a Szentlélektôl az ôszinte önmegtagadás, az alázatosság, a szelíd szolgálat és a mások iránti testvéri szetetet kegyelmét. ,,Kérlek tehát -- mondja a nemzetek apostola -- én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékében fönntartsátok a lelki egységet.'' (Ef 4,1--3) Ez a buzdítás elsôsorban azoknak szól, akik azért kapták az ordo szentségét, hogy folytatódjék Krisztus küldetése, aki nem azért jött közénk, ,,hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ô szolgáljon'' (Mt 20,28). Az egység ellen elkövetett bűnökre is áll Szent János tanúsága: ,,Ha azt állítjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük ôt, és tanítása hiányzik belôlünk'' (1Jn 1,10). Alázatosan kérünk tehát bocsánatot Istentôl és különvált testvéreinktôl is, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek. Gondolja meg minden Krisztus-hívô, hogy annál jobban elômozdítja, sôt éli is a keresztények egységét, minél maradéktalanabbul törekszik evangéliumi életre. Minél szorosabb közösségben egyesülünk ugyanis az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel, annál bensôségesebben és könnyebben tudjuk elmélyíteni a kölcsönös testvériséget is. (Az ima közössége) 8. E szívbéli megtérést és életszentséget a keresztények egységéért mondott magán és nyilvános könyörgésekkel együtt az egész ökumenikus mozgalom lelkének kell tekinteni, és jogosan nevezhetô lelki ökumenizmusnak is. Szokás lett már a katolikusok között, hogy gyakran összejönnek és imádkoznak az Egyház egységéért, amelyet Üdvözítônk halálának elôestéjén kérve-kért Atyjától: ,,Hogy mindnyájan egy legyenek!'' (Jn 17,21) Szabad, sôt kívánatos, hogy bizonyos rendkívüli alkalmakkor, például az ,,egységért'' rendezett könyörgések vagy ökumenikus összejövetelek alkalmával a katolikusok különvált testvéreikkel közösen imádkozzanak. Az ilyen közös imádság valóban igen hatékony eszköz az egység kegyelmének elnyerésére, egyúttal hitelesen jelzi, hogy van olyan kötelék, amely összekapcsolja a katolikusokat különvált testvéreikkel: ,,Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük'' (Mt 18,20). A szent cselekmények közös végzését (communicatio in sacris) azonban nem szabad a keresztények egységének helyreállítása érdekében válogatás nélkül alkalmazható eszköznek tekinteni. E közös cselekmények fôleg két elvtôl függenek: az Egyház egységének kifejezése és a kegyelem eszközeiben való részesedés. Az egység kifejezésére általában nem szabad szent cselekményeket közösen végezni. A kegyelem közvetítése viszont olykor javallja. A konkrét teendôkrôl -- figyelembe véve a hely, az idô és a személyek összes körülményét -- a helyi püspök okosan döntsön, hacsak másképpen nem határozott alapszabályai szerint a püspöki konferencia vagy az apostoli Szentszék. (Egymás megismerése) 9. Különvált testvéreink lelkületét meg kell ismerni, aminek elengedhetetlen feltétele az igazsághoz ragaszkodó és jóakaratú tanulmányozás. Megfelelôen fölkészült katolikusok jobban ismerjék meg testvéreik sajátos tanítását és történetét, lelki életét és istentiszteletét, vallásuk lélektanát és kultúráját. E megismeréshez nagy segítséget jelentenek a fôleg teológiai kérdéseket megtárgyaló találkozók, melyeken egyenrangú felek vesznek részt és tárgyalnak egymással, csak a résztvevôk valóban szakértôk legyenek, és a püspökök éber figyelme kísérje munkájukat. Az ilyen párbeszédbôl az is világosabban kitűnik majd, hogy valójában milyen a katolikus Egyház helyzete. Egyúttal jobban megismerjük különvált testvéreink lelkületét, s jobban kifejthetjük elôttük hitünket. 10. A szent teológiát és a többi, fôként történeti jellegű tárgyat ökumenikus szempontból kell tanítani, hogy minél jobban megfeleljen a tárgyi igazságnak. Nagyon fontos ugyanis, hogy a jövô lelkipásztorai és papjai olyan teológiát sajátítsanak el, mely teljesen ökumenikus és nem hitvitázó szellemben van kidolgozva, fôleg amikor különvált testvéreinknek a katolikus Egyházhoz való viszonyáról van szó. A hívek és a szerzetesek tájékoztatása és lelki nevelése ugyanis igen nagy mértékben függ a papok szellemi fölkészültségétôl. A missziókban a többi kereszténnyel egy területen dolgozó katolikusoknak is, különösen manapság, ismerniük kell azokat a kérdéseket és gyümölcsöket, amelyek az ökumenikus mozgalomból származnak apostoli működésükben. (A katolikus hit kellô megfogalmazása és elôterjesztése) 11. A katolikus hit megfogalmazása semmiképpen sem lehet akadálya a testvérekkel folyó párbeszédnek. A tanítást teljes egészében és világosan kell elôadni. Semmi sem annyira idegen az ökumenizmustól, mint a hamis irenizmus (a mindenáron való békülékenység); mely csorbítja a katolikus tanítás tisztaságát és elhomályosítja eredeti és biztos értelmét. Ugyanakkor a katolikus hitet mélyebben és pontosabban kell kifejteni, oly módon és olyan megfogalmazásban, hogy különvált testvéreink is jól megérthessék. Ezenfelül az ökumenikus dialógusban az Egyház tanításához ragaszkodó katolikus teológusoknak, amikor elkülönült testvéreikkel vizsgálják Isten misztériumait, igazságszeretettel, szeretettel és alázattal kell eljárniuk. A tanítások egybevetésekor ne feledjék, hogy a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak hierarchiájuk van, mert nem azonos módon kapcsolódnak a keresztény hit alapjához. Így egyengetjük útját a testvéri vetélkedésnek, amely serkenteni fog mindenkit, hogy egyre mélyebben megismerje és egyre világosabban föltárja Krisztus felfoghatatlan gazdagságát.[25] (Együttműködés a nem katolikus testvérekkel) 12. A keresztények mind vallják meg az összes nemzet elôtt a Szentháromság Egy Istenbe és Isten megtestesült Fiába, a mi megváltó Urunkba vetett hitüket, s kölcsönösen megbecsülve egymást, közös erôfeszítéssel tegyenek tanúságot reményünkrôl, mely nem csal meg. Minthogy manapság szociális téren széles körű együttműködés van kialakulóban, minden ember kivétel nélkül hivatott a közös munkálkodásra, kiváltképpen az istenhívôk, köztük is fôleg a keresztények, minthogy Krisztus neve ékesíti ôket. A keresztények együttműködése életszerűen fejezi ki azt a kapcsolatot, amely máris egyesíti ôket, és teljesebb fényben mutatja meg Krisztusnak, a Szolgának arcát. Ez az együttműködés már több nemzet körében megvalósult, de egyre tökéletesebbnek kell lennie; fôleg azokon a vidékeken, ahol most bontakozik ki a társadalmi vagy technikai fejlôdés mind az emberi személy méltóságának kellô megbecsülésében, mind a béke elômozdításában, mind az evangélium társadalmi alkalmazásában, mind a tudomány és a művészet keresztény szellemű ápolásában; mind korunk nyomorúságainak -- éhínség és egyéb csapások, írástudatlanság, nyomor, lakásínség és a javak méltánytalan elosztása -- minden lehetô eszközzel való orvoslásában. Az ilyen együttmunkálkodás közben minden Krisztusban hívô könnyűszerrel megtanulhatja, miként lehet egymást jobban megismerni, többre becsülni, s hogyan épül a keresztény egység útja. ======================================================================== Unitatis Redintegratio Különvált egyházak Harmadik fejezet A RÓMAI APOSTOLI SZÉKTÔL KÜLÖNVÁLT EGYHÁZAK ÉS EGYHÁZJELLEGŰ KÖZÖSSÉGEK (A szakadások) 13. A Krisztus varratlan köntösét megosztó szakadások közül két fô kategóriát veszünk szemügyre. Az elsô szakadások Keleten keletkeztek, részben az efezusi és kalkedoni Zsinat dogmatikus formulái, részben a keleti pátriárkátusok és a Római Szék között az egyházi közösség fölbomlása miatt. Nyugaton jó négy évszázaddal késôbb más jellegű szakadások keletkeztek azokból az eseményekbôl, amelyeket általánosságban reformációnak nevezünk. Ettôl fogva több nemzeti vagy felekezeti közösség vált külön a római Széktôl; azok között, melyek megôrizték a katolikus hagyományok és intézmények egy részét, különleges helyet foglal el az anglikán közösség. Ezek az elkülönülések azonban nagyon különböznek egymástól, nemcsak eredet, hely és idô tekintetében, hanem fôként a hitet és az egyházszervezetet értintô kérdések természete és súlya miatt is. Ezért ez a Szent Zsinat, nem becsülve le a különbözô keresztény csoportok egymástól eltérô körülményeit, s ugyanakkor nem tévesztve szem elôl -- a megosztottság ellenére sem -- a közöttük meglévô kapcsolatokat, úgy határozott, hogy az ökumenikus tevékenység okos gyakorlása érdekében a következô megfontolásokat terjeszti elô. ======================================================================== Unitatis Redintegratio Különvált keleti egyházak I. A keleti egyházak sajátos helyzete (A keleti egyházak szelleme és története) 14. Kelet és Nyugat egyházai sok századon át saját útjukat járták, de a hit és a szentségi élet testvéri közössége összekapcsolta ôket egymással, s ha nézeteltérések támadtak köztük a hit vagy a fegyelem dolgában, közös egyetértéssel követték a római Szék irányítását. Egyéb nagy jelentôségű mozzanatok közül a Szentséges Zsinat szívesen idézi mindenki emlékezetébe, hogy Keleten sok részegyház vagyis helyi egyház virul, melyek között elsô helyen állnak a pátriárkális egyházak, s közülük nem egy apostoli eredettel dicsekedhet. Éppen ezért a keletieknél erôs volt és ma is erôs a hit és a szeretet közösségében olyan testvéri kapcsolatok ápolása, melyeknek elevenen kell élniük az egymást nôvérnek tekintô helyi egyházak között. Hasonlóképpen nem hagyható említés nélkül, hogy a Kelet egyházainak kezdettôl olyan kincsei vannak, melyekbôl Nyugat egyházai a liturgia terén, a lelki hagyományban és a jogrendben sokat merítettek. Azt sem szabad lekicsinyelni, hogy Keleten tartott Egyetemes Zsinatokon fogalmazták meg a keresztény hit alapdogmáit a Szentháromságról és a Szűz Máriától megtestesült Isteni Igérôl. E hit megôrzéséért ezek az egyházak sokat szenvedtek és szenvednek. Az apostolok örökségét azonban különbözô formákban és különbözô módokon fogadták be, s már az Egyház kezdetétôl vidékenként eltérôen fejtették ki lelki alkatuknak és életkörülményeiknek megfelelôen. Mindez a külsô okok mellett a kölcsönös megértés és szeretet hiánya miatt is elkülönülésekre adott alkalmat. Ezért a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít -- de különösen azokat, akik az óhajtott teljes közösség helyreállítására törekszenek Kelet egyházai és a katolikus Egyház között --, hogy kellôképpen vessenek számot a keleti egyházak keletkezésének és fejlôdésének említett sajátos körülményeivel, s milyen természetű kapcsolataik voltak a római Székkel a különválás elôtt, és minderrôl helyes képet alakítsanak ki magukban. Ezek gondos megtartása nagyban hozzájárul a szándékolt dialógushoz. (Liturgiai és lelkiségi hagyományaik) 15. Az is köztudomású, mily nagy szeretettel végzik a keleti keresztények a szent liturgiát; hogyan ünneplik fôleg az Eucharisztiát, amely az Egyház életének forrása és a jövendô dicsôség záloga; ezzel járulnak a hívek püspökükkel együtt az Atyaistenhez a Fiú, a megtestesült, kínhalált szenvedett és megdicsôült Ige által a Szentlélek kiáradásában, s ,,az isteni természet részeseivé'' (2Pt 1,4) válva lépnek közösségre a Szentháromsággal. Ezért az Úr Eucharisztiájának ünneplése által ezekben az egyházakban Isten Egyháza épül és növekszik,[26] s a koncelebráció által megnyilvánul közösségük. E liturgikus tiszteletben a keletiek a mindenkor Szűz Máriát -- akit az efezusi egyetemes zsinat ünnepélyesen szentséges Istenszülônek nyilvánított, hogy ezáltal Krisztust az Írások szerint valóban és sajátságosan Isten Fiának és Ember Fiának ismerje el -- szebbnél szebb himnuszokkal magasztalják; és sok szentet, köztük az egyetemes Egyház atyáit, is tisztelnek. Mivel pedig ezeknek az egyházaknak, jóllehet különváltak, valódi szentségeik vannak -- kiváltképpen pedig az apostoli jogfolytonosság következtében van papságuk és Eucharisztiájuk, s ezáltal igen szoros kapcsolatban állnak velünk mindmáig -- egyes szent cselekmények közös végzése bizonyos körülmények között és az egyházi hatóság jóváhagyásával nem csupán lehetséges, hanem ajánlatos is. Keleten is meglelhetôk a lelkiélet gazdag hagyományai, melyeknek fôképp a monasztikus szerzetesség a tanúja. Keleten ugyanis már a szentatyák dicsô korától fogva virágzott az a monasztikus lelkiség, mely késôbb átterjedt Nyugatra is, és belôle eredt, mint forrásból a latin szerzetesi intézmény, és újra meg újra új erôt merített belôle! Nagyon ajánlatos tehát, hogy a katolikusok minél gyakrabban merítsenek a keleti atyák lelki gazdagságából, amely az Isten dolgainak szemlélésére emeli föl az egész embert. Tudja meg mindenki, hogy a keletiek nagyon gazdag liturgikus és lelki örökségének megismerése, tisztelete, megôrzése és ápolása igen nagy jelentôségű a keresztény hagyomány teljességének hűséges megôrzéséhez, s a keleti és nyugati keresztények kiengesztelôdéséhez. (A keletiek sajátos egyházfegyelme) 16. Ezenkívül Kelet egyházai már az elsô idôktôl saját egyházfegyelmükhöz igazodtak, melyet a szentatyák, valamint a tartományi és egyetemes Zsinatok szentesítettek. Mivel az Egyház egységének -- miként föntebb említettük -- a legkevésbé sem árt, sôt nagyobb dicsôségére válik, és nem csekély mértékben segíti küldetésének teljesítésében az erkölcsök és szokások bizonyos különbsége, a Szent Zsinat minden kétség eloszlatására kinyilvánítja, hogy a Kelet Egyházainak -- nem feledve az egész Egyházra kötelezô egységet -- joguk van a saját egyházfegyelmük szerinti kormányzathoz, hiszen ez felel meg jobban híveik adottságainak, és ez szolgálja alkalmasabban a lelkek javát. E nem mindig betartott hagyományelv megtartása azon dolgok közé tartozik, melyek az egység helyreállításának alapvetô, elôzetes föltételei. (A keletiek sajátos módon, kiválóan fejezik ki a misztériumokat) 17. Amiket föntebb a törvényes különbségekrôl mondtunk, ugyanazokat a tanítások különbözô teológiai megfogalmazásáról is el kell mondanunk. A kinyilatkoztatott igazság föltárásában ugyanis Keleten és Nyugaton más-más módszereket és eljárásokat alkalmaztak, hogy az isteni dolgokat megismerjék és megvallják. Ezért nem csoda, hogy a kinyilatkoztatott misztérium egy-egy szempontját az egyik jobban fölfogta és jobban ki tudta fejezni, mint a másik; ennélfogva a különbözô teológiai formulák nem ritkán inkább kiegészítík egymást, minthogy ellenkeznének egymással. Ami a keletiek hiteles teológiai hagyományait illeti, el kell ismernünk, hogy kiemelkedô módon a Szentírásban gyökereznek, a liturgiában élnek és fejezôdnek ki; eleven apostoli hagyományból, a keleti egyházatyák és más lelki írók műveibôl táplálkoznak, s a helyes életalakításra, sôt a keresztény igazság teljes szemlélésére törekszenek. Ez a Szent Zsinat, hálát adván Istennek azért, hogy a katolikus Egyház sok -- ezt az örökséget ôrzô és tisztábban és teljesebben élni akaró - - keleti gyermeke már teljes közösségben van a nyugati hagyományt követô testvérekkel, kijelenti, hogy ez az egész, különbözô hagyományokban élô, lelki és liturgikus, egyházfegyelmi és teológiai örökség hozzá tartozik az Egyház teljes katolicitásához és apostoliságához. (Következtetések) 18. Mindezt jól meggondolván ez a Szentséges Zsinat megismétli azt, amit a korábbi szent zsinatok és a római pápák kijelentettek, nevezetesen, hogy a közösség és az egység helyreállítása és megóvása érdekében senkire sem szabad ,,a szükségesnél több terhet rakni'' (ApCsel 15,28). Azt is nagyon óhajtja, hogy mostantól fogva a fokozatosan elérendô egységre irányuljon minden törekvés az Egyház különbözô intézményeiben és életformáiban; fôként az imádságban, valamint a tanításról és korunk lelkipásztorkodásának égetô kérdéseirôl folytatott testvéri dialógusban. Ugyanígy ajánlja a Zsinat a katolikus Egyház pásztorainak és híveinek egyaránt a kapcsolattartást azokkal, akik már nem Keleten, hanem hazájuktól távol élnek, hogy kizárva a féltékeny versengést, a szeretet szellemében gyarapítsák a testvéri együttműködést. Ha ezt a művet teljes lélekkel elômozdítjuk, a Szentséges Zsinat reméli, hogy -- lebontva a nyugati és keleti Egyházat egymástól elválasztó falat, a kettôt eggyé tevô -- Jézus Krisztusra, a szilárd szegletkôre alapozott egyetlen lakóhelyünk lesz.[27] ======================================================================== Unitatis Redintegratio Különvált nyugati egyházak, közösségek II. A különvált nyugati egyházak és egyházi közösségek (E közösségek sajátosságai) 19. Azok az egyházak és egyházi közösségek, melyek Nyugaton a középkor végén kezdôdô súlyos válság idején vagy késôbb különültek el a római Apostoli Széktôl, a Katolikus Egyházzal különleges rokonságban és kapcsolatban vannak a keresztény népnek hosszú századokon át az (egyetlen) Egyházi közösségében eltöltött élete által. Mivel ezeknek az egyházaknak és egyházi közösségeknek eredete, tanítása és lelki élete, nemcsak hozzánk képest, hanem egymás között is nem kis eltéréseket mutat, nagyon nehéz megfelelô módon leírni ôket, amire most nem vállalkozunk. Jóllehet az ökumenikus mozgalom és a katolikus egyházzal való megbékélés vágya még nem mindenütt kapott erôre, él bennünk a remény, hogy lassanként valamennyiükben növekszik majd az ökumenikus érzék és a kölcsönös megbecsülés. Tisztában kell azonban lenni azzal, hogy ezek az egyházak és közösségek igen jelentôs pontokban térnek el a katolikus Egyháztól, nemcsak történelmi, szociológiai, lélektani és kulturális tekintetben, hanem -- és fôképpen -- a kinyilatkoztatott igazság értelmezésében is. Hogy e különbségek ellenére minél könnyebben elkezdôdhessék az ökumenikus dialógus, a következôkben ki akarunk emelni néhány dolgot, melyek ennek a párbeszédnek alapja és serkentôi lehetnek, és kell is lenniük. (Krisztus hívô megvallása) 20. Elsôsorban azokra a keresztényekre gondolunk, akik az egy Isten, az Atya és a Fiú és a Szentlélek dicsôségére nyíltan vallják Jézus Krisztust Istenüknek és Uruknak, egyetlen közvetítônek Isten és az emberek között. Tudjuk, hogy nem jelentéktelen dolgokban térnek el a katolikus Egyháznak még attól a tanításától is, amely Isten megtestesült Igéjérôl, Krisztusról, valamint a megváltás művérôl, ennek következtében az Egyház misztériumáról és szolgálatáról, továbbá Máriának az üdvösség művében betöltött szerepérôl szól. Mégis örülünk annak, hogy különvált testvéreink úgy tekintenek Krisztusra, mint az egyházi közösség forrására és középpontjára. A Krisztussal való egység vágya megérintette és sürgeti ôket, hogy egyre jobban fáradozzanak az egységért, és mindenütt a világon tanúbizonyságot tegyenek hitükrôl. (A Szentírás nagyrabecsülése) 21. A Szentírás szeretete, tisztelete, szinte kultusza testvéreinket a szent könyvek állandó és alapos tanulmányozására vezeti. Az evangélium ,,ugyanis Isten üdvösséget hozó ereje minden hívônek, elôször is a zsidónak, azután a pogánynak'' (Róm 1,16). A Szentlélek segítségül hívásával Istent magukban a szent iratokban keresik, aki mintegy beszél hozzájuk a próféták megjövendölte Krisztusban, Istennek értünk megtestesült Igéjében. A Szentírásban Krisztus életét szemlélik, és mindazt, amit az isteni Mester az emberek üdvösségére tanított és cselekedett, különösen halálának és föltámadásának misztériumait. De miközben a tôlünk különvált keresztények erôsen hangsúlyozzák a szent könyvek isteni tekintélyét, tôlünk eltérô -- és egymástól is különbözô -- módon vélekednek a Szentírás és az Egyház viszonyáról; a katolikus hit szerint ugyanis e viszonyban különleges helyet foglal el a Tanítóhivatal mint Isten írott igéjének hiteles magyarázója és hirdetôje. Mindezek ellenére a Szentírás magában a dialógusban rendkívül jelentôs eszköz a mindenható Isten kezében annak az egységnek elérésére, melyet a Megváltó kínál minden embernek. (Szentségi életük) 22. Amikor Urunk rendelése szerint szabályszerűen szolgáltatják ki és kellô lelki felkészültséggel fogadják a keresztség szentségét, általa igazán beépül az ember a megfeszített és megdicsôült Krisztus testébe, és újjászületik az isteni életben való részesedésre az Apostol szavai szerint: ,,Benne temetkeztetek el a keresztségben, és benne támadtatok föl, annak az Istennek erejébe vetett hit által, aki ôt a halálból föltámasztotta'' (Kol 2,12).[28] A keresztség tehát az egység szentségi kötelékét hozza létre, mely mindazok között érvényesül, akik általa újjászülettek. Maga a keresztség azonban csak kezdet és kiindulás, és mindenestôl a Krisztusban való élet teljességének megszerzésére irányul. A keresztség célja tehát az, hogy a hitet a maga teljességében valljuk, hogy miként ezt maga Krisztus akarta, teljesen beépüljünk az üdvösség intézményébe, s végül, hogy tökéletesen egyek legyünk az eucharisztikus közösségben. Jóllehet a tôlünk elkülönült egyházi közösségeknek nincs meg velünk a keresztségbôl folyó teljes egységük, s jóllehet úgy hisszük, nem ôrizték meg sértetlenül -- fôleg az ordo szentségének hiánya miatt -- az eucharisztikus misztérium eredeti és teljes lényegét, amikor a Szent Vacsorában megemlékeznek Urunk haláláról és föltámadásáról, megvallják, hogy az életet a Krisztussal való közösség jelenti, és várják az ô dicsôséges eljövetelét. Ezért az Úr Vacsorájáról, a többi szentségrôl, az istentiszteletrôl és az egyházi szolgálatokról szóló tanítás legyen a dialógus témája. (Krisztusból fakadó életük) 23. E testvéreink keresztény élete a Krisztusba vetett hitbôl táplálkozik, a keresztség kegyelmébôl és Isten igéjének hallgatásából erôsödik, s a magánimában, az elmélkedô bibliaolvasásban, a keresztény családi életben és az Isten dicséretére összegyűlt közösség istentiszteletében nyilvánul meg. Istentiszteletük egyébként tartalmaz olyan elemeket, melyek szembeötlôen a régi közös liturgiára utalnak. Krisztusba vetett hitük gyümölcsöt is terem az Istentôl kapott jótéteményekért mondott dicséretben és hálában; ehhez járul eleven igazságérzetük és ôszinte felebaráti szeretetük. Ez a tevékeny hit számos intézménynek is életet adott a lelki és testi nyomor enyhítésére, az ifjúság nevelésére, a társadalmi viszonyok emberségesebbé tételére és a világbéke megszilárdítására. Jóllehet e keresztények között sokan az evangéliumot erkölcsi szempontból nem úgy értik, mint a katolikusok, és a mai társadalom nehezebb kérdéseire sem ugyanazokat a megoldásokat adják, mindazonáltal miként mi, úgy akarnak ragaszkodni Krisztus szavához, mint a keresztény erényforrásához és engedelmeskedni akarnak az Apostol parancsának: ,,Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának'' (Kol 3,17). Ezért az ökumenikus dialógus az evangélium erkölcsi alkalmazásából indulhat ki. ======================================================================== Unitatis Redintegratio Zárószó (Zárószó) 24. Miután röviden kifejtettük, hogy mik az ökumenikus tevékenység föltételei, s milyen elvekhez kell igazodnia, bizalommal tekintünk a jövôbe. Ez a Szentséges Zsinat figyelmezteti a hívôket, hogy tartózkodjanak minden olyan könnyelmű és oktalan buzgólkodástól, mely akadályozhatja az egység igazi kibontakozását; ökumenikus tevékenységük teljesen és ôszintén katolikus legyen, azaz hűséges az apostoloktól és az atyáktól kapott igazsághoz, és megegyezô a hittel, melyet a katolikus Egyház mindenkor vallott, ugyanakkor arra a teljességre törjön, amelyre az Úr az idôk folyamán testét, az Egyházat el akarja juttatni. Ez a Szentséges Zsinat nagyon óhajtja, hogy a katolikus Egyház gyermekeinek kezdeményezései kapcsolódjanak egybe különvált testvéreink kezdeményezéseivel, anélkül, hogy bármi akadályt gördítenének a Gondviselés útjába, vagy elébe vágnának a Szentlélek jövendô ösztönzéseinek. Ezenfelül a Zsinat kinyilvánítja: tudatában van, hogy a keresztényeket Krisztus egy és egyetlen Egyházának egységében összebékítô szent célkitűzés meghaladja az emberi erôket és képességeket. Ennélfogva minden reményét Krisztusnak az Egyházért mondott imádságába, az Atyának irántunk való szeretetébe és a Szentlélek erejébe veti. ,,A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe Isten szeretete.'' (Róm 5,5) Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Kelt Rómában, Szent Péternél, 1964. november 21-én. Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a Zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Unitatis Redintegratio Jegyzetek 1. Vö. 1Kor 1,13 2. Vö. 1Jn 4,9; Kol 1,18--20; Jn 11,52. 3. Vö. Jn 13,34. 4. Vö. Jn 16,17. 5. Vö. 1Kor 12,4--11 6. Vö. Mt 28,18--20; Jn 20,21--23. 7. Vö. Mt 16,19; 18,18. 8. Vö. Lk 22,32. 9. Vö. Jn 21,15--17. 10. Vö. Ef 2,20. 11. Vö. 1Pt 2,25.; I. Vatikáni Zsinat: Pastor Aeternus konstitúció. 12. Vö. Iz 11,10--12. 13. Vö. Ef 2,17--18; Mk 16,15. 14. Vö. 1Pt 1,3--9. 15. Vö. 1Kor 11,18--19; Gal 1,6--9; 1Jn 2,18--19. 16. Vö. 1Kor 1,11; 11,22. 17. Vö. az 1439-ben tartott firenzei zsinat 8. sessio: Exsultate Deo dekrétum. 18. Vö. PL 36:299. (Szt Ágoston: Enarrationes, II,29. In Psalmum 32.) 19. Vö. Mansi 22:990. (IV. lateráni zsinat, IV. konstitúció); 24:71E (Michael Palaeologus hitvallása); 31:1026E. (firenzei zsinat VI. sessio: Laetentur coeli definíció) 20. Vö. Jak 1,4; Róm 12,1--2. 21. Vö. 2Kor 4,10; Fil 2,5--8. 22. Vö. Ef 5,27. 23. Vö. Mansi 32:988. (V. Lateráni Zsinat 12. sessio) 24. Vö. Ef 4,23. 25. Vö. Ef 3,8 26. PG 59: 260. (Aranyszájú Szent János: In Ioannem Homelia, XLVI.) 27. Mansi, 31: 1026E. (Az 1439-ben tartott firenzei zsinat 6. ülés Laetentur coeli definíció) 28. Vö. Róm 6,4. ======================================================================== Christus Dominus Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat CHRISTUS DOMINUS kezdetű dekrétuma a püspökök pásztori szolgálatáról az Egyházban ELÔSZÓ 1. Az apostolok küldetése 2. A pápa és a püspökök küldetése 3. Az egész Egyházat átfogó egység Elsô fejezet A PÜSPÖKÖK ÉS AZ EGYETEMES EGYHÁZ I. A püspökök szerepe az egyetemes Egyházban 4. A püspöki kollégium 5. A püspöki szinodus 6. Az egész Egyházra kiterjedô gondoskodás 7. Testvéri szeretet II. A püspökök és az Apostoli Szentszék 8. A püspök hatalma egyházmegyéjében 9. A Római Kúria intézményei 10. A római intézmények megújítása Második fejezet A PüSPöKöK ÉS A RéSZEGYHáZAK, VAGYIS AZ EGYHÁZMEGYÉK I. A megyéspüspökök 11. Az egyházmegye pásztora a püspök 12. A püspök tanítói tisztsége 13. A keresztény tanítás irányelvei 14. A hitoktatás 15. A püspökök megszentelô hivatása 16. A püspök vezetôi szolgálata az egyházmegyében 17. Az apostoli munkák irányítása 18. Különös gond a hívôk egyes csoportjaira 19. A püspökök és a közhatalom 20. A püspökök kinevezése 21. A püspökök lemondása II. Az egyházmegyék határai 22. Az ésszerűség elve 23. A rendezés szabályai 24. Az érdekelt püspökök tárgyalják meg III. A megyéspüspök munkatársai a fôpásztori szolgálatban 25--26. Koadjutorok és segédpüspökök 27. Az egyházmegyei hivatal és az egyházmegyei tanácsok. 28. Az egyházmegye papsága 29. Sajátos feladattal megbízott papok 30. A plébánosok és a káplánok 31. A plébánosok kinevezése, áthelyezése, elmozdítása 32. A plébániák létesítése, megszüntetése IV. A szerzetesek 33. Az Egyház szolgálatában 34. A szerzetesek az egyházmegyében 35. Kapcsolatuk a püspökkel Harmadik fejezet A PüSPöKöK TöBB EGYHáZMEGYE JAVáT SZOLGáLó EGYüTTMűKöDéSE I. A szinodusok, a zsinatok és különösen a püspöki konferenciák 36--37. A szinodusok és a tartományi zsinatok 38. A püspöki konferencia II. Az egyháztartományok (érsekségek) határai és egyházi régiók fölállitása 39--40. Egyháztartományok és régiók 41. A határok megállapítása III. Egyházmegyék feletti hivatalt viselô püspökök 42. Tevékenységek egységes irányítása 43. Tábori helynökség 44. ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉS Jegyzetek ======================================================================== Christus Dominus Elôszó A II. Vatikáni Zsinat Christus Dominus kezdetű dekrétuma a püspökök pásztori szolgálatáról az Egyházban PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL ELÔSZÓ (Az apostolok küldetése) 1. Az Úr Krisztus, az élô Isten Fia, aki azért jött, hogy megváltsa népét bűneitôl,[1] s hogy minden ember megszentelôdjék, miként ôt küldte az Atya, úgy küldte ô is apostolait ,[2] akiket, nekik adván a Szentlelket arra szentelt, hogy ôk is megdicsôítsék az Atyát a földön és üdvözítsék az embereket ,,Krisztus testének, azaz az Egyháznak építésére'' (Ef 4,12). (A pápa és a püspökök küldetése) 2. Krisztusnak ezen Egyházában a római pápának -- mint Péter utódának, akire Krisztus az ô juhainak és bárányainak legeltetését bízta -- isteni rendelés szerint legfôbb, teljes, közvetlen és egyetemes hatalma van a lelkek gondozására. Ezért, mivel az összes hívô pásztoraként arra kapott küldetést, hogy az egyetemes Egyház közjaváról és az egyes egyházak javáról gondoskodjék, az összes egyház fölötti rendes hatalom elsôbbségével rendelkezik. A Szentlélektôl rendelt püspökök is az apostolok helyébe lépnek, mint a lelkek pásztorai,[3] és a római pápával együtt az ô tekintélye alatt az a küldetésük, hogy megörökítsék Krisztus, az örök pásztor művét.[4] Krisztus ugyanis az apostoloknak és utódaiknak adta a parancsot és a hatalmat, hogy minden népet tanítsanak, az embereket megszenteljék az igazságban, és mint nyájat legeltessék. Így tehát a püspökök a nekik adott Szentlélek által a hit igaz és hiteles tanítói, igaz és hiteles fôpapok és pásztorok lettek. [5] (Az egész Egyházat átfogó egység) 3. Isten egyetemes Egyházára vonatkozóan e püspöki hivatalukat, melyet a püspökszentelés által kaptak,[6] az összes egyház gondjaiban osztozván, a tanításban és a pásztori kormányzásban a római pápával közösségben és az ô tekintélye alatt valamennyien kollégiumban, illetve testületben egyesülve gyakorolják. Az egyes püspökök hivatalukat az Úr nyájának számukra kijelölt részére vonatkozóan gyakorolják; mindegyik a rábízott részegyháznak viseli gondját, bár megtörténhet, hogy egyesek több Egyház számára közös ügyekben fáradoznak. Ezért a Szentséges Zsinat -- tekintettel a korunkban egy új rend felé tartó emberi társadalom körülményeire is[7] -- pontosabban meghatározni akarván a püspökök pásztori hivatalát, a következôket határozza: ======================================================================== Christus Dominus Püspökök szerepe Elsô fejezet A PÜSPÖKÖK ÉS AZ EGYETEMES EGYHÁZ I. A püspökök szerepe az egyetemes Egyházban (A püspöki Kollégium) 4. A püspökök a szentségi fölszentelés erejébôl s a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösség által lesznek a püspöki testület tagjaivá.[8] ,,A püspökök rendje viszont, mely az apostolok kollégiumának helyére lépett a tanítás és a lelkipásztori kormányzás terén, sôt melyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, fejével, a római pápával együtt -- és sohasem e fô nélkül -- szintén hordozó alanya az egész Egyházra kiterjedô legfôbb és teljes hatalomnak, de ezt a hatalmat csak a római pápa beleegyezésével gyakorolhatja.''[9] Ezt a hatalmát ,,ünnepélyes módon az egyetemes zsinaton gyakorolja''[10]: ezért a Szentséges Zsinat úgy határoz, hogy minden püspöknek, aki tagja a püspöki kollégiumnak, joga van részt venni az Egyetemes Zsinaton. ,,Ugyanezt a kollegiális hatalmat gyakorolhatják a pápával együtt a földkerekségen szerte élô püspökök, ha a kollégium Feje kollégiális cselekvésre szólítja fel ôket, vagy legalábbis a szétszórt püspökök együttes cselekvését jóváhagyja vagy szabadon elfogadja, úgy, hogy valóban kollegiális aktus jöjjön létre.''[11] (A püspöki szinodus) 5. A föld különbözô tájairól a római pápa által meghatározott vagy késôbb meghatározandó módon választott püspökök az Egyház legfôbb pásztorának hathatósabb segítséget nyújtanak abban a tanácsban, melynek püspöki szinodus a neve;[12] mely mintegy az egész katolikus püspöki rendet képviseli és egyúttal jelzi, hogy a hierarchikus közösségben az összes püspök kiveszi részét az egész Egyházra kiterjedô gondoskodásból.[13] (Az egész Egyházra kiterjedô gondoskodás) 6. A püspökök, mint az apostolok törvényes utódai és a püspöki kollégium tagjai, legyenek mindig összetartozásuk tudatában, és törôdjenek az összes egyházzal, hiszen az Egyházért a többi püspökkel együtt mindegyikük felelôs, Isten rendelése és apostoli tisztségük parancsa alapján.[14] Különösen azokra a földrészekre legyen gondjuk, ahol még nem hirdették Isten igéjét, vagy melyeken -- fôként a paphiány miatt -- a keresztényeket az a veszély fenyegeti, hogy elpártolnak a keresztény erkölcsöktôl, sôt magát a hitet is elveszítik. Ezért minden erejükkel arra törekedjenek, hogy az evangelizáció és az apostolkodás művét a hívôk lelkesen karolják föl és támogassák. Ezenfelül igyekezzenek arról is gondoskodni, hogy alkalmas áldozópapok, s mind szerzetes, mind világi segítôtársak készüljenek föl a missziók és a paphiányban szenvedô vidékek szolgálatára. Arra is legyen gondjuk, hogy amennyire csak lehetséges, saját papjaik közül is menjenek néhányan az említett missziókba, illetve egyházmegyékbe, hogy a szent szolgálatot végig vagy legalább egy ideig ott teljesítsék. A püspökök tartsák szem elôtt azt is, hogy az egyházi javak fölhasználásában nemcsak saját egyházmegyéjükre kell tekintettel lenniük, hanem más részegyházak szükségleteire is, mert azok is Krisztus egyetlen Egyházának részei. Ügyeljenek végül, hogy erejükhöz mérten enyhítsenek azokon a bajokon, melyek más egyházmegyéket vagy vidékeket sújtanak. (Testvéri szeretet) 7. Fôként azok iránt a püspökök iránt tanúsítsanak testvéri együttérzést, akiket Krisztus nevéért rágalmaznak és zaklatnak, akik börtönben raboskodnak vagy szolgálatukban akadályozva vannak; segítsék ôket testvéri és tevékeny gondoskodással, hogy a püspöktestvérek imái és cselekedetei enyhítsék fájdalmaikat. ======================================================================== Christus Dominus Püspökök és a Szentszék II. A püspökök és az Apostoli Szentszék (A püspök hatalma egyházmegyéjében) 8. a) A püspököket mint az apostolok utódait a rájuk bízott egyházmegyékben eleve megilleti mindaz a rendes, saját és közvetlen hatalom, mely pásztori tisztségük gyakorlásához szükséges; megmarad azonban mindig és mindenben az a hatalom, mellyel a római pápa hivatalánál fogva rendelkezik, tudniillik, hogy egyes ügyeket fönntartson magának vagy más tekintélynek. b) Minden egyes megyéspüspök fölhatalmazást nyer, hogy az Egyház általános törvénye alól esetenként fölmentést adjon azoknak a hívôknek, akikre a jog szerint kiterjed a hatalma, valahányszor úgy ítéli meg, hogy az lelkük javára szolgál, hacsak az Egyház legfôbb tekintélye külön fönntartással nem élt. (A Római Kúria intézményei) 9. A római pápa az egész Egyházra kiterjedô legfôbb, teljes és közvetlen hatalmának gyakorlásában fölhasználja a Római Kúria hivatalait, ezek tehát az ô nevében és tekintélyével végzik feladatukat az egyházak javára és a fölszentelt fôpásztorok szolgálatára. A Szentséges Zsinat atyái azonban azt kívánják, hogy e hivatalok, melyek a római pápának és az Egyház pásztorainak kiváló segítséget nyújtottak ugyan, kapjanak a kor, a terület és a szertartások igényeinek -- fôként számuk, nevük, illetékességük, ügyvitelük és egymásközti összehangoltságuk szempontjából -- jobban megfelelô szervezetet.[15] Hasonlóképpen kívánják az atyák, hogy a római pápa követeinek hatásköre pontosabban legyen meghatározva, mégpedig a püspökök saját pásztori hivatalának figyelembevételével. (A római intézmények megújítása) 10. Továbbá, mivel e hivatalokat az egyetemes Egyház javára alapították, kívánalmaik közé tartozik az is, hogy a tagjait, tisztviselôit és tanácsosait, továbbá a római pápa követeit is, amennyire csak lehetséges, az Egyház különbözô tartományaiból válasszák ki, hogy a katolikus Egyház hivatali, illetve központi szervei valóban egyetemes jelleget mutassanak. Az is kívánatos, hogy e hivatalok tagjai közé püspökök is kerüljenek, fôként megyéspüspökök, akik az összes egyház felfogását, kívánságait és szükségeit életszerűbben tudják a római pápa elé tárni. Végül a zsinati Atyák nagyon hasznosnak ítélik, hogy ezek a hivatalok jobban hallgassák meg azokat a világiakat, akiket erényük, szakértelmük vagy tapasztalatuk ajánl, hogy így ôk is megkapják az ôket megilletô szerepet az Egyház ügyeinek intézésében. ======================================================================== Christus Dominus Megyéspüspökök Második fejezet A PüSPöKöK ÉS A RéSZEGYHáZAK, VAGYIS AZ EGYHÁZMEGYÉK I. A megyéspüspökök (Az egyházmegye pásztora a püspök) 11. Az egyházmegye Isten népének része, mely egy püspök és presbitériuma vezetésére bizatott, hogy pásztorához ragaszkodva s tôle evangélium és az Eucharisztia által a Szentlélekben összegyűjtve részegyházat alkosson, melyben valóban jelen van és tevékeny Krisztus egy, szent katolikus és apostoli Egyháza. Az egyes püspökök, akikre valamely részegyház gondja van bízva, a római pápa vezetése alatt saját, rendes és közvetlen pásztorként legeltetik juhaikat az Úr nevében, tanító, megszentelô és kormányzó hivatalt gyakorolva javukra. Ôk maguk pedig elismerik azokat a jogokat, melyek törvényesen megilletik a pátriárkákat vagy más hierarchikus tekintélyeket.[16] A püspökök úgy lássák el apostoli tisztségüket, mint akik Krisztus tanúi az emberek elôtt: ne csak azokról gondoskodjanak, akik már követik a pásztorok Fejedelmét, hanem szenteljék magukat teljes szívvel azoknak is, akik az igazság útjáról valamiképpen letértek, vagy nem ismerik Krisztus evangéliumát és üdvözítô irgalmát, hogy végül mindenki ,,teljes jóságban, igazságban és egyenességben'' (Ef 5,9) éljen. (A püspök tanítói tisztsége) 12. Tanítói hivatásuk gyakorlásában Krisztus evangéliumiát hirdessék az embereknek: ez a püspökök legfôbb kötelességei közül is kiválik.[17] A Lélek erejében hívják ôket a hitre, vagy erôsítsék meg ôket az élô hitben; Krisztus teljes misztériumát tárják eléjük, vagyis azokat az igazságokat, melyeket nem ismerni annyi, mint Krisztust nem ismerni; mutassák meg azt az utat is, melyet az isteni kinyilatkoztatás világít meg, s mely Isten megdicsôítésére és éppen ezáltal az örök boldogság elnyerésére vezet.[18] Ezenfelül mutassák meg, hogy a teremtô Isten szándéka szerint a földi dolgok és az emberi alkotások az emberek üdvösségére is irányulnak, és így nagyon hozzájárulhatnak Krisztus testének épüléséhez. Azt is tanítsák meg, hogy az Egyház tanítása szerint mennyire becsülni kell az emberi személyt a maga szabadságában és testi életében; a családot s annak egységét és szilárdságát, a gyermek nemzését és nevelését; a polgári közösséget törvényeivel és különféle hivatásaival együtt, a munkát és a szabadidôt, a művészeteket és a technikai találmányokat; a szegénységet és a bôvelkedést; végül pedig fejtsék ki azokat az elveket, melyek alapján az anyagi javak birtoklásának, gyarapításának és helyes szétosztásának, a békének és a háborúnak, a népek testvéri együttélésének igen súlyos kérdései megoldandók.[19] (A keresztény tanítás irányelvei) 13. A keresztény tanítást korszerűen adják elô, vagyis legyen meg szavukban a válasz azokra a nehézségekre és kérdésekre, melyek leginkább foglalkoztatják és nyugtalanítják az embereket; védjék is meg ezt a tanítást, s magukat a híveket is tanítsák meg megvédésére és terjesztésére. Tanítói munkájuk maga legyen a bizonyság, hogy az Egyház anyaként gondoskodik minden emberrôl, hívôkrôl és nem-hívôkrôl egyaránt. Különös gondjuk legyen a szegényekre és a gyengébbekre, akiknek evangelizálására az Úr küldte ôket. Mivel az Egyháznak párbeszédet kell kezdenie a társadalommal, melyben él,[20] elsôsorban a püspökök feladata, hogy az emberekkel fölvegyék a kapcsolatot, keressék és mozdítsák elô velük a párbeszédet. Az üdvösségrôl folytatott megbeszéléseket jellemezze mindig a mondanivaló világossága, valamint alázatosság és szelídség, hogy az igazság jósággal, az értelem szeretettel, s a kellô okosság bizalommal párosuljon, mely ápolja a barátságot, és összekapcsolja a lelkeket.[21] Igyekezzenek fölhasználni a napjainkban rendelkezésre álló eszközöket a keresztény tanítás hirdetésére, így fôként a szentbeszédet és a hitoktatást -- az elsôség ugyanis mindig ezeké --, adják elô a keresztény tanítást iskolákban, egyetemeken, konferenciákon és gyűléseken; terjesszék továbbá egyes események alkalmából tett megnyilatkozásokban, fölhasználva a sajtót és más tömegkommunikációs eszközöket, melyeket mindenképpen igénybe kell venni Krisztus evangéliumának hirdetésére.[22] (A hitoktatás) 14. Ügyeljenek a püspökök arra, hogy a hitoktatás -- melynek célja, hogy az emberekben az ismeretek által megvilágított hit élô, tudatos és tevékeny legyen -- nagy gonddal történjék a gyermekek és a serdülôk, a fiatalok sôt a felnôttek esetében is; hogy az oktatásban megtartsák a kellô rendet, hogy a módszer megfeleljen a szóban forgó anyagnak, a hallgatók lelkivilágának, képességeinek, korának és életkörülményeinek; s hogy maga a tanítás merítsen a Szentírásból, a hagyományból, a liturgiából, az Egyház életébôl és Tanítóhivatalának megnyilatkozásaiból. Gondoskodjanak ezenfelül arról, hogy a hitoktatók hivatásukra jól fölkészüljenek: alaposan ismerjék meg az Egyház tanítását, s elméletben és gyakorlatban sajátítsák el a pszichológiai törvényeket és a pedagógia szaktárgyait. Legyenek azon is, hogy a felnôtt katekumenek oktatását újra vezessék be, illetve korszerűsítsék. (A püspökök megszentelô hivatása) 15. Megszentelô hivataluk gyakorlása közben a püspökök ne feledjék: az emberek közül valók és az emberekért vannak az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy adományokat és áldozatokat ajánljanak föl a bűnökért. A püspökök ugyanis az ordo szentsége teljességének birtokában vannak, s hatalmuk gyakorlásában tôlük függenek mind az áldozópapok, akik a püspöki rend szorgos munkatársai, s maguk is az új szövetség fölszentelt, igaz papjai, mind a diákonusok, akik szolgálatra szentelten a püspökkel és presbitériumával közösségben szolgálják Isten népét; így tehát maguk a püspökök Isten misztériumainak elsô intézôi, és a rájuk bízott Egyházban az egész liturgíkus élet irányítói, ápolói és ôrei. [23] Azon fáradozzanak tehát szüntelenül, hogy a Krisztus-hívôk a húsvéti misztériumot egyre jobban megismerjék és éljék az Eucharisztia által úgy, hogy egy nagyon szorosan összetartozó testet képezzenek Krisztus szeretetének egységében;[24] ,,az imádságnak és az isteni tanítás szolgálatának szentelve magukat'' (ApCsel 6,4) azon munkálkodjanak, hogy a gondjukra bízottak valamennyien egy szív és egy lélek legyenek az imádságban,[25] s a szentségek vételével növekedjenek a kegyelemben, és hűségesen tanúskodjanak az Úr mellett. A püspökök mint a tökéletesség mesterei, igyekezzenek gyarapítani papjaik, szerzeteseik és világi híveik -- ki-ki sajátos hivatásának megfelelô -- életszentségét,[26] el nem feledve, hogy a szent életre nekik kell példát adniuk szeretetben, alázatosságban és szerény életmódban. A rájuk bízott Egyházat úgy szenteljék meg, hogy eleven legyen az érzék bennük Krisztus egyetemes Egyháza iránt. Ezért a lehetô leginkább támogassák a papi és szerzetesi hivatásokat, különös gondot fordítva a missziós hivatásokra. (A püspök vezetôi szolgálata az egyházmegyében) 16. A püspökök atyai és pásztori feladatuk betöltésében úgy legyenek övéik között, mint akik szolgálnak,[27] mint jó pásztorok, akik ismerik juhaikat, s a juhaik is ismerik ôket; mint igazi atyák, akik azzal tűnnek ki, hogy mindenkit szeretnek és mindenkirôl gondoskodnak, s kiknek isteni eredetű tekintélye elôtt mindnyájan szívesen meghajolnak. Nyájuk egész családját úgy gyűjtsék össze és úgy neveljék, hogy valamennyien -- kötelességeik tudatában -- a szeretet közösségében éljenek és tevékenykedjenek. Hogy mindezt valóban megtehessék, a ,,minden jóra kész''' (2Tim 2,21) és ,,a választottakért mindent eltűrô'' (2Tim 2,10) püspököknek a kor követelményeinek megfelelôen kell berendezniük életüket. A papokat, akik püspöki feladataiknak és gondjaiknak egy részét vállalják, és ezeknek szentelik magukat a mindennapok teendôiben, fiaiknak és barátaiknak tekintvén mindig megkülönböztetett szeretettel szeressék;[28] legyenek készen meghallgatásukra, s velük meghitt jóviszonyban arra törekedjenek, hogy egységes lelkipásztori gyakorlatot alakítsanak ki az egész egyházmegyében. Törôdjenek lelki, szellemi és anyagi állapotukkal, hogy papjaik szentül és jámborul tudjanak élni, s szolgálatukat hűségesen és eredményesen tudják végezni. Ezért biztosítsanak számukra olyan intézményeket s rendezzenek olyan összejöveteleket, ahol a papok idônként összegyűlhetnek akár hosszabb lelkigyakorlatokra életük megújítása végett, akár további ismeretek szerzésére az egyházi tudományokban, különösen a Szentírásban és a teológiában, a jelentôsebb szociális kérdésekben, valamint az új lelkipásztori módszerekben. Segíteni kész irgalommal legyenek papjaik iránt, ha azok bármiképp is veszélyben forognak vagy valamiben hibáztak. Korszerű eszközök alkalmazásával, fôleg szociológiai fölméréssel igyekezzenek híveik problémáit, társadalmi körülményeit jól megismerni, hogy mindig a valódi helyzetüknek megfelelô segítséget nyújthassák nekik. Korra, származásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül törôdjenek mindenkivel, akár ôslakosok, akár jövevények, akár vándorló nomádok. Lelkipásztori munkájukkal kapcsolatban hagyják meg híveiknek az Egyház ügyeiben ôket megilletô szerepüket, elismerve, hogy azoknak kötelességük és joguk is tevékenyen együttműködni Krisztus misztikus testének építésében. Szeretettel legyenek a különvált testvérek iránt. Kössék híveik lelkére, hogy emberségesek legyenek irányukban, szeressék ôket, és szorgalmazzák az ökumenizmust, ahogyan azt az Egyház értelmezi.[29] A meg nem keresztelteket is viseljék szívükön, hogy számukra is fölragyogjon annak a Krisztus Jézusnak szeretete, akinek tanúi a püspökök az egész világ színe elôtt. (Az apostoli munkák irányítása) 17. Támogatni kell az apostolkodás különféle formáit. Az egész egyházmegyében vagy annak egyes körzeteiben a -- minden hitoktató, missziós, karitatív, szociális, családi, oktató és bármi más lelkipásztori célú kezdeményezés és intézmény között összhangot teremtô -- püspök irányítása összehangolja és egybekapcsolja az összes apostoli tevékenységet, ami egyúttal az egyházmegye egységét jobban kiemeli. Nyomatékosan hangoztassák a világiak apostoli küldetését, melybôl ki- ki a maga helyzetének és tehetségének megfelelôen veszi ki a részét; és ajánlják a világiaknak, hogy segítôkészséggel kapcsolódjanak be az apostolkodás különféle műveibe, fôként az Acto Catholicába. Pártolni vagy lelkesíteni kell a társulatokat, melyeknek közvetve vagy közvetlenül természetfölötti célkitűzésük van, például tökéletesebb élet, Krisztus evangéliumának hirdetése az egész világon mindenkinek, a keresztény tanítás vagy a nyilvános istentisztelet fejlesztése, szociális célok megvalósítása vagy a jámborság és a szeretet cselekedeteinek a gyakorlása. Az apostolkodás formái jól alkalmazkodjanak a kor követelményeihez: vegyék figyelembe az embereknek nemcsak lelki és erkölcsi, hanem társadalmi, demográfiai és gazdasági viszonyait is. Ehhez hatékony és igen gyümölcsözô segítséget nyújtanak -- és ezért nagyon ajánlatosak - - a lelkipásztori intézetek szociológiai és vallástudományi kutatásai. (Különös gond a hívôk egyes csoportjaira) 18. Különös gondot kell fordítani azokra a hívôkre, akik iletkörülményeik miatt nem részesülnek eléggé a plébánosok szokásos, közös lelkipásztori gondozásában vagy azt teljességgel nélkülözik. Ilyenek a kivándorlók, a száműzöttek és menekültek, a tengerészek és repülôk, a nomádok és más hasonlók. Megfelelô lelkipásztori módszereket kell kidolgozni azok lelki gondozására is, akik bizonyos idôre üdülés céljából utaznak idegenbe. Fôként a nemzeti püspöki konferenciák tanulmányozzák behatóan a fentiekkel kapcsolatos sürgetô kérdéseket, egy akarattal és egyesített erôvel hatékonyan gondoskodjanak lelki ellátásukról alkalmas eszközök és intézmények útján, figyelembe véve elsôsorban az Apostoli Szentszék által kiadott vagy kiadandó irányelveket, s azokat az idô, a hely és a személyek körülményeihez alkalmazzák. (A püspökök és a közhatalom) 19. A lelkek üdvére irányuló apostoli hivataluk gyakorlása közben a püspökök magától értetôdôen teljesen és tökéletesen szabadok és függetlenek bármely polgári hatalomtól. Nem szabad tehát egyházi hivataluk gyakorlását sem közvetve, sem közvetlenül akadályozni, sem megtiltani nekik, hogy az Apostoli Szentszékkel vagy más egyházi tekintélyekkel és a rájukbízottakkal szabadon érintkezzenek. A fölszentelt pásztorok nyájuk lelki gondozásán munkálkodva valójában a társadalmi és polgári haladásért és jólétért is fáradoznak; e célból tisztségük természete szerint, és ahogy püspökökhöz illik, az állami hatóságokkal tevékenyen együttműködnek, és az igazságos törvények iránt engedelmességre, a jogszerűen fönnálló hatóság iránt tiszteletre intenek. (A püspökök kinevezése) 20. Mivel a püspökök lelki és természetfölötti rendeltetésű, apostoli hivatalát az Úr Krisztus alapította, ez a Szentséges Egyetemes Zsinat kinyilvánítja, hogy a püspökök kinevezési és beiktatási joga sajátosan, különlegesen és magától értetôdôen kizárólag az arra illetékes egyházi tekintélyt illeti. Ezért az Egyház szabadságának helyes megvédése és a Krisztus-hívôk javának megfelelôbb és akadálytalanabb biztosítása végett a Szentséges Zsinat azt óhajtja, hogy polgári hatóságok a jövôben semmiféle jogot vagy kiváltságot ne kapjanak a püspöki kinevezés, bemutatás vagy jelölés dolgában; a polgári hatóságok jóakaratát az Egyház iránt a Szentséges Zsinat hálás lélekkel elismeri és igen nagyra értékeli, mégis teljes tisztelettel arra kéri ôket, hogy az említett jogokról vagy kiváltságokról, melyekkel jelenleg megegyezés vagy szokásjog alapján rendelkeznek, az Apostoli Szentszékkel történt megbeszélés után önként mondjanak le. (A püspökök lemondása) 21. Mivel a püspökök lelkipásztori hivatala oly fontos és oly súlyos, igen komoly velük szemben a kérés, hogy a megyéspüspökök és mások is, akik a jog szerint az ô soraikba tartoznak, ha elôrehaladott koruk vagy más súlyos ok miatt nem egészen alkalmasak már hivataluk betöltésére, saját elhatározásukból, vagy az illetékes hatóság fölszólítására nyújtsák be hivatalukról való lemondásukat. Az illetékes hatóság viszont, ha azt elfogadta, a lemondottak illô ellátásáról és a nekik kijáró különleges jogokról intézkedni fog. ======================================================================== Christus Dominus Egyházmegyék határai II. Az egyházmegyék határai (Az ésszerűség elve) 22. Annak érdekében, hogy az egyházmegye elérje sajátos célját, Isten népe adott egyházmegyéhez tartozó részében láthatóan kell megnyilvánulnia az Egyház természetének; a püspöknek képesnek kell lennie arra, hogy lelkipásztori tevékenységét az egyházmegye határain belül valóban végezni tudja; végül Isten népe üdvösségét a lehetô legtökéletesebb módon kell szolgálni. Ez pedig megköveteli az egyházmegyék területi határainak megfelelô kijelölését, a papságnak és az anyagi javaknak ésszerű és az apostoli munka követelményeihez alkalmazkodó elosztását. Mindez nem csupán a közvetlenül érdekelt klerikusoknak és Krisztus-hívôknek, hanem az egész katolikus Egyháznak is javára válik. A Szentséges Zsinat tehát úgy dönt az egyházmegyék határairól, hogy amennyiben a lelkek java ezt kívánja, minél elôbb kerüljön sor a körültekintô felülvizsgálatra: lehet szó az egyházmegyék fölosztásáról, tagolásáról és egyesítésérôl, határaik megváltoztatásáról, alkalmasabb püspöki székhely kijelölésérôl, s végül -- fôképp ha nagyobb városokat magukba foglaló egyházmegyékrôl van szó -- új, belsô szervezet meghatározásáról. (A rendezés szabályai) 23. Az egyházmegyék határainak fölülvizsgálatánál az életképes testet véve mintának, mindenekelôtt az egyes egyházmegyék szerves egységét kell bíztosítani, a személyek, a hivatalok és intézmények szempontjából. Az egyes esetekben pedig, lelkiismeretesen mérlegelve az összes körülményt, tartsák szem elôtt a következô általános szabályokat. 1) Az egyházmegye határainak megállapítása, amennyire csak lehet, Isten népe összetételének figyelembevételével történjék, ami nagyon elôsegítheti a megfelelôbb lelkipásztorkodást; arról is gondoskodni kell, hogy e nép demográfiai csoportjait a szerves egységét biztosító polgári hivatalokkal és társadalmi szervezetekkel együtt egybentartsák. Ezért minden egyházmegyének csak összefüggô területe lehet. Adott esetben tekintettel kell lenni a polgári határokra is, továbbá a személyek, a helyek sajátos -- például lélektani, gazdasági, földrajzi, történelmi -- adottságaira. 2) Az egyházmegye kiterjedése és lakosainak száma általában olyan legyen, hogy egyrészt maga a püspök, esetleg mások segítségével megfelelôen el tudja végezni a fôpapi teendôket és a lelkipásztori látogatásokat; tudja irányítani és egybehangolni az apostolkodás összes művét az egyházmegyében; fôként a papjait, de az egyházmegye munkáiban számottevôbb szerzeteseket és világiakat is ismerni tudja. Másrészt viszont legyen adva elegendô és alkalmas terület arra, hogy a püspök és papsága szem elôtt tartva az egyetemes Egyház igényeit, hasznosan fejthesse ki minden erejét a szolgálatban. 3) Annak érdekében, hogy az üdvösség szolgálatát az egyházmegyében minél jobban lehessen végezni, szabálynak tekintendô, hogy minden egyes egyházmegyében legalább elegendô számú és fölkészültségű klerikus álljon rendelkezésre Isten népe kellô gondozására; ne hiányozzanak a részegyház sajátos hivatalai, intézményei és művei, melyek a tapasztalat szerint a megfelelô kormányzáshoz és apostolkodáshoz szükségesek; végül pedig legyenek meg a személyek és intézmények fönntartásához szükséges anyagi javak, vagy legalább okos elôrelátás szerint máshonnan számítani lehessen rájuk. Ugyancsak az üdvösség szolgálata érdekében, ahol különbözô szertartású hívôk élnek, lelki szükségleteikrôl a megyéspüspök az illetô szertartás papjai vagy parókiái révén gondoskodjék; vagy egy megfelelô fölhatalmazásokkal ellátott és esetleg püspökké is szentelt püspöki helynök útján; vagy úgy, hogy ô maga tölti be személyesen a különbözô szertartások fôpásztori tisztét. Ha pedig különleges okok miatt az Apostoli Szentszék megítélése szerint egyik megoldás sem lehetséges, akkor szertartásonként saját hierarchiát kell fölállítani.[30] Hasonlók a körülmények, ha különbözô nyelvű hívôkrôl van szó, akikrôl nyelvüket jól beszélô papok, illetve saját plébániák által gondoskodjanak, vagy a nyelvet jól tudó és esetleg püspökké is szentelt püspöki helynök útján, vagy más, célravezetôbb módon. (Az érdekelt püspökök tárgyalják meg) 24. Az egyházmegyék a 22--23. pontok szerint történô módosításánál vagy létesítésénél -- érintetlenül hagyva a keleti egyházak fegyelmét -- ajánlatos, hogy az illetékes püspöki konferenciák a kérdést a saját területükre vonatkozólag megvizsgálják, esetleg külön püspöki bizottság segítségével; de mindig hallgassák meg fôképpen az érdekelt tartományok vagy régiók püspökeit; végül terjesszék elgondolásaikat és javaslataikat az Apostoli Szentszék elé. ======================================================================== Christus Dominus Megyéspüspök munkatársai III. A megyéspüspök munkatársai a fôpásztori szolgálatban (Koadjutorok és segédpüspökök) 25. Az egyházmegyék kormányzásában úgy kell a püspökök fôpásztori szolgálatát rendezni, hogy az Úr nyájának java legyen a legfôbb szempont. Hogy ezt kellôképpen biztosítani lehessen, nem ritkán segédpüspököket kell állítani, mivel a megyéspüspök nem képes személyesen az összes püspöki teendôt úgy ellátni, ahogyan azt a lelkek java megkövetelné, akár az egyházmegye nagy kiterjedése, a lakosság nagy száma, az apostoli munka különleges körülményei, akár egyéb okok miatt. Sôt néha különleges szükség kívánja, hogy a megyéspüspök személyes segítségére koadjutor-püspököt rendeljenek. Ezeket a koadjutorokat és segédpüspököket úgy kell a megfelelô fölhatalmazásokkal ellátni, hogy tiszteletben tartva az egyházmegye kormányzásának egységét és a megyéspüspök tekintélyét, tevékenységük minél hatékonyabb legyen, s biztosítva legyen püspöki méltóságuk. A koadjutorok és a segédpüspökök -- mivel hívatásuk arra szól, hogy részt vegyenek a megyéspüspökök gondjában -- úgy gyakorolják hivatalukat, hogy minden ügyben vele egyetértésben járjanak el. Ezenkívül tanúsítsanak mindig engedelmességet és tiszteletet a megyéspüspök iránt; ô pedig a koadjutort, illetve a segédpüspököket testvérként szeresse és becsülje. 26. Ha a lelkek java azt kívánja, ne vonakodjék a megyéspüspök az illetékes hatóságtól egy vagy több segédpüspököt kérni, azaz olyanokat, akiket utódlási jog nélkül rendelnek az egyházmegye szolgálatára. Ha a kinevezési okmány másként nem rendelkezik, a megyéspüspök a segédpüspököt vagy segédpüspökeit nevezze ki csak az ô tekintélyétôl függô általános vagy legalább püspöki helynökké, és készségesen beszélje meg velük a nagyobb fontosságú, fôként a lelkipásztori ügyeket. Hacsak az illetékes hatóság másképpen nem határozott, a megyéspüspök hivatalával együtt nem szűnnek meg a fölhatalmazások, melyekkel maga a jog ruházta föl a segédpüspököket. Az is kívánatos, hogy széküresedés esetén az egyházmegye kormányzását, kivéve, ha súlyos okok más megoldást javallanak, a segédpüspökre, illetve az egyik segédpüspökre bízzák. A koadjutor-püspököt, aki tudniillik kinevezését utódlási joggal kapta, a megyéspüspök mindig tegye meg általános helynökévé, akinek az illetékes hatóság különleges esetekben teljesebb fölhatalmazást is adhat. A megyéspüspök és a koadjutora ne mulasszák el kölcsönösen megtárgyalni a jelentôsebb kérdéseket, hogy az egyházmegye jelen és jövô ügyeinek vitele folyamatos legyen. (Az egyházmegyei hivatal és az egyházmegyei tanácsok) 27. Az egyházmegyei hivatalban elsô az általános helynök hivatala. Valahányszor azonban az egyházmegye kormányzása azt kívánja, állíthat a püspök egy vagy több püspöki helynököt: akik magánál a jognál fogva az egyházmegye meghatározott részén, vagy az ügyek meghatározott fajtájában, vagy valamely szertartás híveire vonatkozóan olyan hatalommal rendelkeznek, melyet az általános jog az általános helynöknek ad. Az egyházmegye kormányzásában a püspök munkatársai közé számítanak azok a papok is, akik szenátusát, illetve tanácsát alkotják, mint a székeskáptalan, a tanácsosok testülete vagy más tanácsok a helyek körülményei és jellege szerint. Ezeket az intézményeket, különösen a székeskáptalanokat, amennyiben szükséges, a kor követelményeinek megfelelôen újjá kell szervezni. Az egyházmegyei hivatalhoz tartozó papok és világiak legyenek tudatában annak, hogy munkájukkal a püspök lelkipásztori szolgálatát segítik. Az egyházmegyei hivatalt úgy kell megszervezní, hogy a püspök számára alkalmas eszköz legyen nemcsak az egyházmegye közigazgatásában, hanem az apostolkodásban is. Nagyon kívánatos, hogy minden egyházmegyében létesüljön külön lelkipásztori tanács; elnöke legyen maga a megyéspüspök, tagjai pedig külön erre választott papok, szerzetesek és világiak. Ennek a tanácsnak az a feladata, hogy fölvesse és megtárgyalja a lelkipásztori munkát érintô kérdéseket és gyakorlati következtetésekre jusson. (Az egyházmegye papsága) 28. A papok, akár egyházmegyések, akár szerzetesek, a püspökkel együtt Krisztus egyetlen papságának részesei, és ilyen minôségben tevékenykednek: így és ezáltal válnak a püspöki rend dolgos munkatársaívá. A lelkipásztorkodásban mégis az egyházmegyés papoké az elsô hely: ôk ugyanis a részegyházba inkardinálva vagy beosztva teljesen annak a szolgálatára szentelik magukat azért, hogy az Úr nyájának egy részét legeltessék; ezért egy presbitériumot és egy családot alkotnak, melynek atyja a püspök. Neki, hogy a szent szolgálatokat papjai között minél alkalmasabban és méltányosabban tudja szétosztani a hivatali kinevezésekben és a javadalmak adományozásában rendelkeznie kell a szükséges szabadsággal. Ezért megszűnnek az olyan jogok vagy kiváltságok, melyek ezt a szabadságot bármiként is korlátozzák. A püspökök és az egyházmegyei papok közötti kapcsolat leginkább a természetfölötti szeretet erejére támaszkodjon; mégpedig úgy, hogy a papok akaratának a püspök akaratával való megegyezése tegye gyümölcsözôvé lelkipásztori munkájukat. Ezért, hogy a lelkek szolgálatát egyre inkább elôsegítse, a püspök hívja beszélgetésre fôleg lelkipásztori kérdésekrôl a papokat, egyenként is, közösségben is, s ne csak alkalomszerűen, hanem amennyiben lehetséges, rendszeresen is. Ezenkívül az egyházmegyés papok legyenek egyek, és buzgón dolgozzanak az egész egyházmegye lelki javáért; emellett ne feledjék, hogy az egyházi hivatalukkal szerzett javak szorosan a szent hivatalhoz tartoznak, ezért az egyházmegye anyagi szükségletein is a püspök rendelkezése szerint erôikhez képest szívesen segítsenek. (Sajátos feladattal megbízott papok) 29. A püspök közelebbi munkatársai azok a papok is, akikre ô valamilyen plébániákfölötti lelkipásztori vagy apostoli munkát bíz, akár az egyházmegye meghatározott területén, akár a hívôk egyik csoportjánál, akár valamilyen különleges tevékenységben. Kiváló segítséget nyújtanak azok a papok is, akikre a püspök az apostolkodás különféle feladatait bízza, akár az iskolákban, akár más intézetekben vagy egyesületekben. Azokat a papokat is, akik egyházmegyékfölötti teendôkre kapnak beosztást, mivel értékes apostoli munkát végeznek, különösen is annak a püspöknek gondoskodásába ajánljuk, akinek egyházmegyéjében éppen idôznek. (A plébánosok és a káplánok) 30. A püspöknek egészen kiemelkedô értelemben munkatársai a plébánosok, akikre mint saját pásztorra van rábízva a lelkek gondozása az egyházmegye valamely kijelölt részén az ô tekintélye alatt. 1) Ebben a lelkipásztori szolgálatban a plébánosok segítôtársaikkal együtt úgy teljesítsék tanító, megszentelô és kormányzó feladatukat, hogy a hívôk és a plébániai közösségek mind az egyházmegye, mind az egyetemes Egyház tagjainak érezzék magukat. A plébánosok tehát működjenek együtt a többi plébánossal, valamint azokkal a papokkal, akik vidékükön lelkipásztorkodnak, vagy akik plébániákfölötti megbízatást teljesítenek (például az esperesek), hogy az egyházmegyében a lelkipásztorkodás egységes és ezáltal eredményesebb lehessen. Ezenkívül a lelkek gondozását mindig át kell hatnia a missziós lelkületnek is, hogy -- amint ez annyira szükséges -- hatása kellô módon mindenkihez eljusson, aki a plébánián van. Ha a plébánosok bizonyos csoportokat nem tudnak megközelíteni, hívjanak segítségül másokat, még világiakat is apostolkodó közreműködésre. A lelkipásztori munka hatékonysága szempontjából nagyon ajánlatos a papoknak, különösen az egy plébániához beosztottaknak a közös élet; ez, amellett, hogy az apostoli tevékenységnek kedvez, a híveknek a szeretetre és az egységre is jó példát ad. 2) A tanítás feladatkörében a plébánosok dolga: a prédikáció, Isten igéjének hirdetése minden Krisztus-hívô számára, hogy a hitben, reményben és szeretetben meggyökerezve Krisztusban növekedjenek, és a keresztény közösség a szeretetnek azt a tanúságát tegye, melyet az Úr sürgetett;[31] ugyanígy a hitoktatás, mellyel a híveket életkoruknak megfelelôen bevezeti az üdvösség misztériumának teljes ismeretébe. Ehhez az oktatáshoz ne csak a szerzetesek segítségét kérjék, hanem a világiak közreműködését is, megszervezve esetleg a Keresztény Tanítás Konfraternitását (harmadrendjét) is. A megszentelés művének végrehajtásában a plébánosok gondoskodjanak arról, hogy az eucharisztikus áldozat ünneplése legyen a keresztény közösség egész életének középpontja és csúcsa; ugyancsak fáradozzanak azon is, hogy a hívôk hozzájussanak lelkük táplálékához a szentségek áhítatos és gyakori vételével, s a liturgiában való tudatos és tevékeny részvételük által. Ne feledjék, hogy a bűnbánat szentsége milyen jelentôs szerepet tölt be a keresztény életben; ezért készségesek legyenek a gyóntatásra, és szükség esetén hívjanak meg idegen nyelveket tudó papokat is. A pásztor feladatkörének betöltésében elsôsorban arra törekedjenek a plébánosok, hogy megismerjék nyájukat. Mivel az összes bárány szolgái, fordítsanak gondot a keresztény élet gyarapodására az egyes hívekben, a családokban, s a fôleg az apostoli célkitűzésű egyesületekben és a plébániai közösség egészében. Látogassák tehát a családokat és az iskolákat, miként pásztori hivataluk ezt igényli; komolyan törôdjenek a serdülôkorúakkal és az ifjúsággal; atyai szeretettel karolják föl a szegényeket és a betegeket; végül különös gondjuk legyen a munkásokra, és legyenek rajta, hogy a hívek az apostoli művekben tevékeny szerepet vállaljanak. 3) A káplánok mint a plébános segítôtársai értékes és sokrétű tevékenységet fejtenek ki azzal, hogy a napi lelkipásztori szolgálatot végzik a plébános vezetése alatt. Ezért a plébános és káplánjai között testvéries legyen a kapcsolat, érvényesüljön mindig a kölcsönös szeretet és tisztelet; egymást tanácsokkal, segítséggel és jó példával támogassák, a plébániának egyetértô akarattal és közös igyekezettel viseljék gondját. (A plébánosok kinevezése, áthelyezése, elmozdítása) 31. Annak megítélésében, hogy egy pap alkalmas-e valamely plébánia vezetésére, a püspök ne csak a teológiai tudást vegye figyelembe, hanem a jámborságot, az apostoli buzgóságot, és a többi képességet és adottságot, melyek a lelkek jó gondozásának föltételei. Ezenkívül mivel a plébánosi szolgálat egyetlen értelme a lelkek java, hogy a püspök minél könnyebben és megfelelôbben járhasson el a plébániák betöltésénél, a szerzetesi jog tiszteletbentartása mellett megszűnik minden bemutatási, kinevezési vagy fönntartási jog (a kegyúri jog; ford. megj.), nemkülönben -- ahol ez megvan -- mind az általános, mind a részleges pályázati törvény. A plébánosoknak a maguk plébániáján rendelkezniük kell azzal a hivatali stabilitással, amit a lelkek java megkíván. Ezért megszüntetve az elmozdítható és el nem mozdítható plébános megkülönböztetést, felül kell vizsgálni és egyszerűbbé kell tenni a plébánosok áthelyezését és elmozdítását, hogy a püspök, betartva a természetes és kánonjogi méltányosságot, jobban tudjon gondoskodni a lelkek szükségleteirôl. A plébánosokat pedig, akik elôrehaladott koruk vagy más komoly ok miatt nem tudják kielégítôen és eredményesen betölteni hivatalukat, nagyon kérjük, hogy önként vagy a püspök fölhívására mondjanak le hivatalukról. A püspök pedig gondoskodjék a lemondottak illô ellátásáról. (A plébániák létesítése, megszüntetése) 32. Végül, ismét csak a lelkek üdve legyen az a szempont, mely szerint eldöntik vagy felülvizsgálják a plébániák alapítását vagy megszüntetését, és a többi hasonló újításokat, melyeket a püspök saját tekintélyével hajthat végre. ======================================================================== Christus Dominus A szerzetesek IV. A szerzetesek (Az Egyház szolgálatában) 33. A szerzetesek -- akiken a következôkben az evangéliumi tanácsokat követô egyéb intézmények tagjait is értjük -- kivétel nélkül kötelesek, ki-ki saját hivatásának megfelelô formában, odaadóan és lelkiismeretesen munkálkodni Krisztus egész titokzatos testének építésén és gyarapításán, és a részegyházak javán is. Ezekért a célokért pedig elsôsorban imádságaikat, vezeklésüket és életük példáját kell fölajánlaniuk, melyeknek egyre nagyobb értékelésére és tökéletesítésére ez a Szentséges Zsinat nagyon buzdítja a szerzeteseket. De szerzetük sajátos jellegének megfelelôen minél nagyobb odaadással a külsô apostolkodásból is vegyék ki részüket. (A szerzetesek az egyházmegyében) 34. A szerzetes papok, akik azért vannak a papi szolgálatra fölszentelve, hogy ôk is a püspöki rend szorgos munkatársai legyenek, még többet segíthetnek a püspöknek ma, amikor súlyosbodik a lelkek ínsége. Ezért egy bizonyos, de igaz értelemben azt kell mondani róluk, hogy az egyházmegye papságához tartoznak, amennyiben részt vesznek a lelkek gondozásában és az apostoli teendôkben a szent fôpásztorok vezetése alatt. A többi szerzetes is, férfiak és nôk egyaránt, szintén különleges módon tartoznak az egyházmegye családjához, nagy segítséget nyújtanak a szent hierarchiának, és az apostolkodás feladatainak sokasodásával napjainkban még értékesebb lehet és legyen is közreműködésük. (Kapcsolatuk a püspökkel) 35. Annak érdekében, hogy az egyes egyházmegyékben az apostolkodás műve mindig összehangolt legyen és az egyházmegye fegyelmének egysége szakadások nélkül megmaradjon, a következô alapvetô elveket határozzuk meg: 1) A püspökök mint az apostolok utódai iránt a szerzetesek mindig készséges engedelmességet és tiszteletet tanúsítsanak. Ezenkívül valahányszor törvényesen apostoli munkára hívják ôket, feladataikat úgy kell végezniük, mint a püspök mellé és alárendelt segítôtársak.[32] Sôt a szerzetesek készségesen és hűségesen tegyenek eleget a püspököknek, akik kívánják és kérik, hogy nagyobb részt vállaljanak az emberiség üdvének szolgálatában, tiszteletben tartva az intézmény jellegét és a konstitúciókat, melyeket, ha úgy szükséges, e zsinati dekrétum elveinek és e célnak megfelelôen módosítsanak is. A lelkek sürgetô szükségére és az egyházmegyés papság hiányára való tekintettel a püspök meghívhatja a nem kizárólagosan szemlélôdô szerzetes intézményeket, hogy segítsenek a különbözô lelkipásztori szolgálatokban, de vegye figyelembe az egyes intézmények jellegét; az elöljárók pedig erôikhez mérten azon legyenek, hogy valóban megadják a segítséget, még plébániák átmeneti vállalásával is. 2) A külsô apostoli munkára küldött szerzetesek pedig legyenek telve rendjük szellemével, maradjanak hűségesek szerzetesí fegyelmükhöz és a saját elöljáróik iránti engedelmességhez; e kötelezettségüket maguk a püspökök se mulasszák el szorgalmazni. 3) Az exemptio, mellyel szerzeteseket a római pápa vagy más egyházi hatóság tekintélye alá vonnak és a püspökök joghatósága alól kivesznek, leginkább a szerzetes intézmények belsô rendjét érinti, azért, hogy az minél rendezettebb és egységesebb legyen, és biztosítsa a szerzetesi élet virágzását és tökéletességét;[33] további célja, hogy a római pápa rendelkezhessen fölöttük az egyetemes Egyház, más illetékes hatóság pedig a maga joghatósága alá tartozó egyházak javára.[34] Ez az exemptio azonban nem akadályozza meg, hogy a szerzetesek az egyes egyházmegyékben a jog szabályai szerint a püspökök joghatósága alatt álljanak, amilyen mértékben ezt lelkipásztori tisztségük ellátása és a célszerűen irányított lelkipásztorkodás megköveteli.[35] 4) Azokban a dolgokban, melyek a nyilvános istentisztelettel -- érintetlenül hagyva természetesen a szertartások különféleségét --, a lelkipásztorkodással, a népnek szóló igehirdetéssel, a Krisztus-hívôk, különösen a gyermekek vallási és erkölcsi nevelésével, a hitoktatásával és a liturgikus nevelésével, a klérus külsô magatartási szabályaival és az apostolkodással kapcsolatosak, a szerzetesek, exemptek és nem exemptek a helyi fôpásztor hatalma alatt állnak. A katolikus szerzetesi iskolák is az általános szervezetet és felügyeletet tekintve a helyi fôpásztorok alatt állnak; a vezetés joga azonban a szerzeteseké. A szerzetesek kötelesek mindazokat a rendeleteket végrehajtani, melyeket a püspökök tanácsa vagy konferenciája mindenki számára törvényesen elrendel. 5) A szerzetes intézmények egymással és az egyházmegyés klérussal rendezett együttműködésre törekedjenek. Ezenfelül nagyon szoros legyen az apostoli művek és tevékenységek összehangolása, mely leginkább a lelkület és az elme szeretetben gyökerezô és megalapozott természetfölötti állapotától függ. Errôl az összehangolásról az Apostoli Szentszék az egyetemes Egyházban, a szent fôpásztorok pedig az egyes egyházmegyékben; a pátriárkai szinodusok és a püspöki konferenciák a maguk területén gondoskodnak. A püspökök, vagy a püspöki konferenciák és a szerzetes elöljárók, vagy a nagyobb elöljárók konferenciái elôzetes megbeszélés alapján intézkedjenek a szerzetesek által végzett apostolkodás kérdéseiben. 6) A püspökök és a szerzetesek közötti kölcsönös kapcsolatok egyetértô és gyümölcsözô ápolására, meghatározott idôközökben és valahányszor az célszerűnek látszik, jöjjenek össze a püspökök és a szerzetesi elöljárók, hogy megtárgyalják mindazokat az ügyeket, melyek területükön az apostolkodással összefüggnek. ======================================================================== Christus Dominus Szinodus, zsinat, püspöki konferencia Harmadik fejezet A PüSPöKöK TöBB EGYHáZMEGYE JAVáT SZOLGáLó EGYüTTMűKöDéSE I. A szinodusok, a zsinatok és különösen a püspöki konferenciák (A szinodusok és a tartományi zsinatok) 36. Az Egyház legelsô századai óta a különbözô Egyházak élén álló püspökök a testvéri szeretet közösségében és az apostolokra bízott egyetemes küldetést teljesitve egyesítették erôiket és szándékaikat mind a közjó érdekében, mind pedig az egyes Egyházak ügyeiben. Így alakultak ki a szinodusok, a tartományi zsinatok, végül az egyetemes zsinatok, melyeken a püspökök egységes elveket állapítottak meg a különféle Egyházak számára mind a hit igazságainak tanítására, mind pedig az egyházi fegyelem szabályozására. E Szent Egyetemes Zsinat óhajtja, hogy a szinodusok és zsinatok tiszteletreméltó intézményei éledjenek újjá, hogy a kor körülményeihez alkalmazkodva megfelelôbben és eredményesebben lehessen gondoskodni az Egyházakban a hit gyarapodásáról és a fegyelem megôrzésérôl. 37. Fôképpen napjainkban nem ritka, hogy püspökök csak úgy tudják hivatalukat megfelelôen és gyümölcsözôen ellátni, ha egyre nagyobb egyetértésben szorosan együttműködnek más püspökökkel. Mivel a több országban már létrehozott püspöki konferenciák az apostoli munka bôségesebb eredményeirôl tanúskodnak, a Szentséges Zsinat nagyon hasznosnak ítéli, hogy az egész földkerekségen országonként vagy régiónként alkossanak a püspökök csoportokat, meghatározott idôpontokban jöjjenek össze, hogy tapasztalataik és elgondolásaik kicserélésével és terveik egyeztetésébôl megvalósuljon erôik szent összefogása az egyházak közös javára. Ezért a püspöki konferenciákról a következôket határozzuk: (A püspöki konferencia) 38. 1) A püspöki konferencia testület, melyben egy nemzet vagy terület fôpásztorai együttesen gyakorolják fôpásztori hivatalukat, fôképp a korszerű apostolkodás formáinak és módszereinek egybehangolásával, azoknak a lelki javaknak fokozott biztosítására, melyeket az Egyház nyújt az embereknek. 2) A püspöki konferenciához tartoznak az általános helynököket kivéve a bármilyen szertartású ordináriusok, koadjutorok, segédpüspökök és olyan címzetes püspökök, akik az Apostoli Szentszék vagy a püspöki konferencia megbízásából különleges hivatalt viselnek. A jog alapján nem tagjai a püspöki konferenciának a többi címzetes püspökök, s az adott területen betöltött egészen sajátos tisztségük miatt a római pápa követei sem. A helyi ordináriusoknak és a koadjutoroknak szavazati joga van. A segédpüspököknek és más püspököknek, akik a jog szerint a püspöki konferenciához tartoznak, a szabályzat szerint van tanácskozási vagy szavazati joga. 3) Minden püspöki konferencia állítsa össze statútumát, melyet az Apostoli Szentszék felülvizsgál, benne -- egyéb eszközökön kívül -- gondoskodni kell olyan szervekrôl, melyek segítik a kitűzött cél elérését, mint például a permanens püspöki tanács, püspöki bizottságok, titkárság. 4) A püspöki konferencia döntései -- miután a szavazati joggal rendelkezô fôpásztorok szabályszerűen és legalább kétharmados többséggel megszavazták, az Apostoli Szentszékhez fölterjesztették és az jóváhagyta -- csak azokban az esetekben bírnak kötelezô jogerôvel, melyekben azt az általános jog elôírja, vagy az Apostoli Szentszék elrendeli, akár saját kezdeményezésbôl, akár a püspöki konferencia kérésére kiadott rendelkezésével. 5) Különleges körülmények között az Apostoli Szentszék jóváhagyásával több nemzet püspökei is alkothatnak egy püspöki konferenciát. A különbözô nemzeti püspöki konferenciák ápolják a kapcsolatokat egymás között a nagyobb jó biztosítására és elômozdítására. 6) Nagyon ajánlatos, hogy amikor a keleti egyházak fôpásztorai szinodusaikban saját egyházuk fegyelmi kérdéseivel és lelkipásztori tevékenységével foglalkoznak, vegyék figyelembe az egész terület közös érdekeit, melyen különbözô szertartású egyházak élnek; egyeztessék célkitűzéseiket szertartásközi összejöveteleken az illetékes hatóságok által kiadandó szabályok alapján. ======================================================================== Christus Dominus Érsekségek határai, egyházi régiók II. Az egyháztartományok (érsekségek) határai és egyházi régiók fölállítása (Egyháztartományok és régiók) 39. A lelkek java nemcsak az egyházmegyék, hanem az egyháztartományok megfelelô körülhatárolását is megköveteli, sôt egyházi régiók fölállítását is ajánlja, hogy az apostolkodás szükségleteirôl az adott társadalmi és helyi körülmények között jobban lehessen gondoskodni, s könnyebb és gyümölcsözôbb legyen a püspökök egymással, az érsekkel, illetve a polgári hatóságokkal való kapcsolatai. 40. Az említett célok elérésére a Szentséges Zsinat a következô határozatokat hozza: 1) Vizsgálják fölül az egyháztartományok határait, s új és megfelelô törvényekkel határozzák meg a metropoliták jogait és kiváltságait. 2) Szabálynak tekintendô, hogy az egyházmegyéket és a velük egyenjogú egyéb területeket be kell osztani valamelyik egyháztartományba. Ezért azokat az egyházmegyéket, melyek most közvetlenül az Apostoli Szentszék alá tartoznak és nem egyesítik más egyházmegyével, ha lehetséges, fogják össze új egyháztartományba, vagy csatolják a közeli, illetve egy alkalmas tartományhoz, és az általános jog elôírása szerint rendeljék az érsek metropolitai joga alá. 3) Ahol hasznosnak látszik, az egyháztartományokat egyesítsék egyházi régióvá, melyek szervezetét a jognak kell meghatároznia. (A határok megállapítása) 41. Ajánlatos, hogy az illetékes püspöki konferenciák vizsgálják meg az egyháztartományok határainak vagy az egyházi régiók fölállításának kérdését, az egyházmegyék határairól a 23--24. pontban mondottak szerint; javaslataikat és kívánságaikat terjesszék az Apostoli Szentszék elé. ======================================================================== Christus Dominus Egyházmegyék feletti püspök III. Egyházmegyék feletti hivatalt viselô püspökök (Tevékenységek egységes irányítása) 42. Mivel a lelkipásztori igények egyre inkább megkívánják, hogy bizonyos lelkipásztori feladatokat egységesen irányítsanak és támogassanak, ajánlatos, hogy egy meghatározott vidék vagy nemzet összes vagy több egyházmegyéje szolgálatára hivatalokat szervezzenek, melyeket püspökökre is lehet bízni. A Szent Zsinat ajánlja, hogy az ilyen hivatalt viselô Prelátusok vagy püspökök kapcsolatát a megyéspüspökökkel, illetve a püspöki konferenciával mindig a testvéri közösség és az össszhang határozza meg a lelkipásztori felelôsség hordozásában; az erre vonatkozó irányelveket az általános jognak is meg kell határoznia. (Tábori helynökség) 43. A katonák lelki gondozása sajátos életkörülményeik miatt rendkívüli gondot igényel, ezért az erôkhöz mérten minden nemzeten belül állítsanak föl tábori helynökséget. Mind a helynök, mind a tábori lelkészek a megyéspüspökkel egyetértô munkálkodásban nagy odaadással szenteljék magukat ennek a nehéz feladatnak.[36] Ezért a megyéspüspökök engedjenek át a tábori helynöknek elegendô számú, erre a felelôs megbízatásra alkalmas papot, és támogassák a katonák lelki gondozására irányuló kezdeményezéseket.[37] ======================================================================== Christus Dominus Általános rendelkezés ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉS 44. A Szentséges Zsinat úgy rendelkezik, hogy a Codex Iuris Canonici átdolgozásakor alkossanak megfelelô törvényeket azon alapelvek szerint, melyeket ez a határozat állapított meg, mérlegelve a zsinati bizottságok és a zsinati atyák észrevételeit is. Ezen felül a Szent Zsinat elrendeli, hogy állítsanak össze általános Direktóriumokat a lelkek gondozásáról mind a püspökök, mind a plébánosok használatára, hogy biztos eligazítás birtokában lelkipásztori feladatukat könnyebben és megfelelôbben láthassák el. Készüljön az egyes nemzetek vagy vidékek körülményeihez alkalmazkodó különleges Direktorium is a hívek bizonyos csoportjainak lelki gondozásáról; a keresztény nép hitoktatásáról, a hitoktatás alapelveirôl, rendjérôl és erre vonatkozó könyvek megírásáról. Az ilyen Direktoriumok szerkesztésénél is figyelembe kell venni a zsinati bizottságok és a zsinati atyák észrevételeit. Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1965. október 28-án. Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Christus Dominus Jegyzetek 1. Vö. Mt 1,21. 2. Vö. Jn 20,21 3. Vö. DS 3061. (I. Vatikáni Zsinat Pastor aeternus konstitúció, 3. .) 4. Vö. DS 3050. (Ua. Elôszó) 5. Vö. LG 21,24--25. 6. Vö. LG 21. 7. Vö. AAS 54:6. (XXIII. János: Humanae salutis ap. konstitúció, 1961. december 25.) 8. Vö. LG 22. 9. LG 22. 10. LG 22. 11. LG 22. 12. Vö. AAS 57: 775. (VI. Pál: Apostolica sollicitudo motu proprio, 1965. szeptember 15.) 13. Vö. LG 23. . 14. Vö. AAS 49:237. (XII. Pius: Fidei donum enciklika, 1957. április 21.); AAS 11:440. (XV. Benedek: Maximum illud apostoli levél, 1919. november 30.); AAS 18:68. (XI. Pius: Rerum Ecclesiae enciklika, 1926. február 28.). 15. Vö. AAS 55:793. (VI. Pál beszéde a Kúria tisztségviselôihez 1963. szeptember 21-én) 16. Vö. OE 7--11. . 17. Vö. Mansi 33,30. (Trienti Zsinat, V. sessio: De Reformatione decretum, 2; XXIV. sessio 4.); LG 24.p. 18. Vö. LG 25. . 19. Vö. AAS 55:257. (XXIII. János: Pacem in terris enciklika) 20. Vö. AAS 56:639. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika, 1964. augusztus 6.) 21. Ua. 644. 22. Vö. IM 23. Vö. SC ; AAS 56:139. (VI. Pál: Sacram Liturgiam, motu proprio, 1964. január 25. ) 24. Vö. AAS 39:521. (XII. Pius: Mediator Dei enciklika, 1947. november 20.); AAS 57:753. (VI. Pál: Mysterium fidei enciklika, 1965. szeptember 3.) 25. Vö. ApCsel 1,14; 2,46. 26. Vö. LG 44, 45. . 27. Vö. Lk 22,26--27. 28. Vö. Jn 15,15. 29. Vö. OR 30. Vö. OE 4. . 31. Vö. Jn 13,35. 32. AAS 43:28. (XII. Pius: 1950. december 8-i beszéde); 56:571. (VI. Pál 1964. május 23-i beszéde.) 33. Vö. Acta Leonis XIII, 2: 234. (Romanos Pontifices ap. konstitúció, 1881. május 8.), Róma, 1882. 34. Vö. AAS 56:571. (VI. Pál 1964. május 23-i beszéde.) 35. AAS 43:28. (XII. Pius: 1950. december 8-i beszéde) 36. Vö. AAS 43:562. (S. C. Consistorialis: Instructio de Vicariis Castrensibus, 1951. április 23.); 49:150. (Formula servanda in relatione de statu Vicariatus Castrensis conficiendam, 1956. október 20.); 51:272. (De Sacrorum Liminum visitatione a Vicariis Castrensibus peragenda, 1959. február 28.); 53:49. (Facultas audiendi confessiones militum Cappellanis extenditur, 1960. november 27.); 47:93. (S.C.D. Religiosis instructio de Cappellanis Militum religiosis, 1955. február 2.) 37. AAS 43:566. (Vö: S. C. Consistorialis: Epistola ad .. Cardinales .. Hispanicae Ditionis, 1951. június 21.) ======================================================================== Perfectae Caritatis Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat PERFECTAE CARITATIS kezdetű dekrétuma a szerzetesi élet korszerű megújításáról 1. Elôszó A szerzetesi élet korszerű megújításáról 2. A korszerűsítés alapelvei 3. Gyakorlati szempontok 4. Mindenki közreműködése 5. A szerzetesség lényege 6. A lelki élet 7. A szemlélôdô szerzetek 8. Az aktív szerzetek 9. Monasztikus intézmények 10. A laikus szerzetesi intézmények 11. Világi intézmények 12. A szerzetesi tisztaság 13. A szerzetesi szegénység 14. A szerzetesi engedelmesség 15. A közösségi élet 16. A klauzúra 17. A szerzetesi habitus 18. A szerzetesek nevelése 19. Új alapítások 20. A szerzetek sajátos tevékenysége 21. Hanyatló intézmények 22. Szerzetesházak összefogása 23. A fôbb elöljárók tanácsai 24. Szerzetesi hivatások 25. Befejezés Jegyzetek ======================================================================== Perfectae Caritatis Elôszó A II. Vatikáni Zsinat Perfectae Caritatis kezdetű dekrétuma a szerzetesi élet korszerű megújításáról. PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL Elôszó 1. A Szentséges Zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciója már elmondta, hogy az evangéliumi tanácsok követése mint a tökéletes szeretetre törekvés az Isteni Mester tanításából és példájából ered, és nagyon kifejezô jele a mennyek országának. Most pedig azoknak a (szerzetes) intézményeknek életével és fegyelmével akar foglalkozni, melyeknek tagjai szüzességet, szegénységet és engedelmességet fogadtak, és a kornak megfelelôen akar gondoskodni szükségleteikrôl. Az Egyházban kezdettôl fogva voltak férfiak és nôk, akik az evangéliumi tanácsok megtartásával nagyobb szabadsággal akarták követni és szorosabban akarták utánozni Krisztust, s a maguk módján Istennek szentelt életet éltek; közülük sokan a Szentlélek indítására magányos remeteségbe vonultak, vagy szerzetes családokat alapítottak, melyeket az Egyház a maga tekintélyével szívesen elfogadott és jóváhagyott. Így az isteni tanácsból a szerzetes csoportok csodálatos változatossága nôtt ki, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház ne csak minden jócselekedetre (vö. 2Tim 3,17) és a Krisztus testét építô szolgálatra legyen kész (vö. Ef 4,12), hanem a gyermekei által birtokolt különféle adományoktól ékes is legyen, mint a vôlegényének fölékesitett menyasszony (vö. Jel 21,2), és általa nyilvánuljon ki Isten sokféle bölcsessége (vö. Ef 3,10). Az adományok gazdag sokféleségében mindazok, akiket Isten az evangéliumi tanácsok megvalósítására hív, s e tanácsokat hűségesen követik, egész különlegesen az Úrnak szentelik magukat, s követik Krisztust, aki szűzen és szegényen (vö. Mt 8,20; Lk 9,58), s engedelmesen egészen a kereszthalálig (vö. Fil 2,8) megváltotta és megszentelte az embereket. Így a Szentlélek által a szívükbe árasztott szeretettôl hajtva (vö. Róm 5,5) egyre inkább Krisztusért és az ô testéért, az Egyházért élnek (vö. Kol 1,24). Minél inkább Krisztushoz kapcsolódnak egész életüket átfogó odaadásukkal, annál bôségesebb lesz az Egyház élete és termékenyebb apostolkodása. Annak érdekében, hogy az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmakkal megszentelt élet nagy értéke és el nem hanyagolható feladata a jelen körülmények között egyre jobban javára váljon az Egyháznak, e Szent Zsinat a következôket határozta; de határozatai csak általános elvek a szerzetek, sajátos jellegük fönntartásával a fogadalom nélküli közösségek és a világi intézmények számára. A részletes szabályokat a Zsinat után az illetékes tekintélyeknek kell megfogalmazniuk. ======================================================================== Perfectae Caritatis Szerzetesi élet megújítása A szerzetesi élet korszerű megújításáról (A korszerűsítés alapelvei) 2. A szerzetesi élet korszerű megújítása magában foglalja egyrészt az állandó visszatérést minden keresztény élet forrásaihoz és a (szerzetes) intézmény eredeti szellemiségéhez, másrészt az intézmény alkalmazkodását a kor megváltozott körülményeihez. Ezt a megújítást a Szentlélek hatása és az Egyház vezetése alatt a következô elveknek megfelelôen kell elômozdítani: a) Mivel a szerzetesi élet legfôbb szabálya az Evangéliumban bemutatott Krisztus-követés, ezt tekintse minden (szerzetes) intézmény legfôbb regulájának. b) Az Egyház javára szolgál, hogy minden (szerzetes) intézménynek megvan a maga sajátos jellege és feladata. Ezért hitelesen meg kell ismerni és meg kell ôrizni az alapítók szellemét és sajátos célkitűzéseit, valamint az egészséges hagyományokat, melyek együtt alkotják minden (szerzetes) intézmény örökségét. c) Minden (szerzetes) intézmény vegyen részt az Egyház életében, és szentírási, liturgikus, dogmatikus, lelkipásztori, ökumenikus, missziós és szociális stb. kezdeményezéseit és célkitűzéseit jellegének megfelelôen tegye magáévá és támogassa. d) A (szerzetes) intézmények segítsék elô, hogy tagjaik megfelelô ismereteket szerezhessenek az emberek és korunk állapotáról és az Egyház szükségleteirôl, hogy a hit fényénél bölcs ítéletet alkotva a világ mai helyzetérôl és apostoli buzgóságtól hevítve jobban tudjanak segíteni az embereknek. e) Mivel a szerzetesi élet mindenekelôtt arra van rendelve, hogy a szerzetesek az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak által Krisztust kövessék és Istennel egyesüljenek, nagyon komolyan megfontolandó, hogy a kor viszonyaihoz való legtökéletesebb alkalmazkodás sem lesz eredményes, ha nem lelki megújulásból fakad, amelynek elsô helyet kell biztosítani még a külsô tevékenységben is. (Gyakorlati szempontok) 3. Az élet, az imádság és a tevékenység rendje -- mindenütt, de fôleg a missziós területeken, és minden szerzet jellegének megfelelôen -- alkalmazkodjék a szerzetesek fizikai és lelki adottságaihoz, az apostolkodás szükségleteihez, a kultúra igényeihez, a társadalmi és gazdasági körülményekhez. Ugyanezen szempontok alapján fölül kell vizsgálni a (szerzetes) intézmények vezetését is. Ezért a konstitúciókat, "direktóriumokat", a szokás-, imádságos- és szertartáskönyveket, s minden ilyen jellegű törvénykönyvet vizsgáljanak meg, s az elavult elôírásokat törölve alkalmazzák e Szent Zsinat okmányaihoz. (Mindenki közreműködése) 4. A megújulás és a helyes alkalmazkodás csak akkor lesz eredményes, ha a (szerzetes) intézmény minden tagja részt vesz benne. Csak az illetékes hatóság adhat helyet a szükséges és okosan végrehajtott kísérleteknek, adhat ki szabályokat és hozhat törvényeket a korszerű megújulásról, s amennyiben a jog szabályai szerint szükséges, megkérve a Szentszék vagy a helyi ordinárius jóváhagyását. Az elöljárók olyan kérdésekben, amelyek a (szerzetes) intézmény minden tagjára vonakoznak, alkalmas módon kérjék ki a tagok véleményét, és hallgassák meg ôket. A nôi kolostorok korszerűsítése dolgában tanácsot és véleményt a kolostor-szövetségektôl vagy más törvényesen összehívott gyűléstôl is lehet kérni. Azt azonban senki ne feledje, hogy a megújulás inkább a regula és a konstitúció gondosabb megtartásától, mint a törvények szaporításától remélhetô. (A szerzetesség lényege) 5. Bármely (szerzetes) intézményben elsôsorban azt tudatosítsák a tagok, hogy az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal Isten meghívására feleltek, hogy necsak a bűnnek haljanak meg (vö. Róm 6,11), hanem lemondva a világról, egyedül Istennek éljenek. Ugyanis egész életüket az Ô szolgálatára adták oda, ami egy -- mélyen a keresztségi fölszenteltségben gyökerezô és azt teljesebben kifejezô -- sajátos fölszenteltséget hoz létre. Mivel pedig önátadásukat az Egyház elfogadta, legyenek tudatában, hogy az Egyház szolgálatára is elkötelezték magukat. Isten szolgálatának kell serkentenie és erôsítenie ôket az erények -- fôleg az alázatosság és engedelmesség, a lelki erôsség és a tisztaság -- gyakorlásában, melyekkel részesednek Krisztus önkiüresítésében (vö. Fil 2,7--8) és az Ô lelki életében (vö. Róm 8,1--13). A szerzetesek tehát, fogadalmukhoz híven, mindent elhagyva Krisztusért (vö. Mk 10,28) Ôt kövessék (vö. Mt 19,21) mint az egy szükségeset (vö. Lk 10,42), s az Ô szavait hallgatva (vö. Lk 10,39) csak azzal törôdjenek, ami az Övé (vö. 1 Kor 7,32). Ezért bármely (szerzetes) intézmény tagjai -- mindenekelôtt és egyedül Istent keresvén -- a kontemplációt, mellyel szívvel-lélekkel Hozzá kapcsolódnak, kössék össze az apostoli szeretettel, mellyel a Megváltó művéhez csatlakoznak és Isten országát akarják terjeszteni. (A lelki élet) 6. Akik fogadalmat tettek az evangéliumi tanácsokra a bennünket elôbb szeretô Istent (vö. 1Jn 4,10) mindennél jobban keressék és szeressék, és minden körülmények között a Krisztussal együtt Istenben elrejtett életet (vö. Kol 3,3) ápolják, melybôl a felebaráti szeretet fakad és erôt merít a világ üdvösségére és az Egyház épülésére. Ez a szeretet élteti és vezérli az evangéliumi tanácsok gyakorlását is. Ezért a (szerzetes) intézmények tagjai az imádságos lelkületet és magát az imádságot a keresztény lelkiség hiteles forrásaiból merítve állandó törekvéssel ápolják. Elsôsorban a Szentírás legyen minden nap a kezükben, hogy az isteni írások olvasása és az azokon való elmélkedés által megszerezzék "Jézus Krisztus fönséges ismeretét" (Fil 3,8). A szent liturgiát -- fôként a legszentebb Eucharisztiát -- szívvel és szájjal az Egyház lelkületével végezzék és e bôséges forrásból táplálják lelki életüket. Így az isteni törvény és a szent oltár asztaláról táplálkozva testvériesen szeressék Krisztus tagjait, gyermeki lélekkel tiszteljék és szeressék a lelkipásztorokat; egyre inkább éljenek és érezzenek együtt az Egyházzal, és teljesen adják oda magukat küldetésének. (A szemlélôdô szerzetek) 7. Azok a (szerzetes) intézmények, melyek annyira a kontemplációra vannak rendelve, hogy tagjai magányban és teljes hallgatásban, szüntelen imádságban és vezeklésben csak Istennek élnek, Krisztus misztikus testében, melyben " nem minden tagnak ugyanaz a feladata" (Róm 12,4) mindig kiemelkedô helyet foglalnak el, bármennyire sürgetô is a külsô, az apostoli tevékenység. Fölajánlják ugyanis Istennek a dicséret áldozatát, Isten népét pedig az életszentség bôséges gyümölcseivel gazdagítják, példájukkal serkentik és titokzatos apostoli erôvel gyarapítják. Ezért az Egyház ékességei és a mennyei kegyelem forrásai ôk. Életüket mindazonáltal a korszerű megújulás fentebbi elvei alapján vizsgálják meg, de szentül ôrizzék világtól való elvonultságukat és szemlélôdô életük sajátos gyakorlatait. (Az aktív szerzetek) 8. Nagyon sok papi és laikus (szerzetes) intézmény van az Egyházban, melyek apostoli tevékenységet folytatnak és a nekik juttatott kegyelemnek megfelelôen különbözô ajándékok -- a szolgálat, a tanítás, a buzdítás, a segítségnyújtás, az irgalmasság (vö. Róm 12,5--8) -- hordozói. "A lelki adományok ugyan különfélék, de a Lélek ugyanaz" (1Kor 12,4). Ezekben a (szerzetes) intézményekben a szerzetesi élet természetéhez tartozik a karitatív és apostoli tevékenység, mint az Egyház által rájuk bízott és az ô nevében gyakorolt szent szolgálat és szeretetmű. Éppen ezért a tagok szerzetesi életét apostoli lelkület hassa át, ugyanakkor apostoli tevékenységüket a szerzetesi lelkület határozza meg. Hogy tehát elsôsorban arra a meghívásra válaszoljanak, amely Krisztus követésére szólítja ôket és tagjaiban magának Krisztusnak szolgáljanak, apostoli tevékenységüknek nagyon bensôséges Krisztus- kapcsolatból kell fakadnia. Így Isten és a felebarát iránti szeretetük is erôsödni fog. Ezek a (szerzetes) intézmények tehát szokásaikat és fegyelmüket hangolják össze apostoli tevékenységükkel. Mivel pedig az apostolkodó szerzetesi élet nagyon sok formát tud ölteni, a korszerű megújulásnál tekintettel kell lenni a különbségekre, és megfelelô eszközökkel támogatni kell a tagok Krisztust szolgáló életét. (Monasztikus intézmények) 9. Mind Keleten, mind Nyugaton a maga eredeti szellemében hűségesen ôrizzék meg és virágoztassák föl a monasztikus élet tiszteletreméltó intézményét, mely a századok hosszú során át nagy érdemeket szerzett az Egyház és a társadalom szolgálatában. A monasztikus szerzetesek fô feladata, hogy az isteni fölség színe elôtt alázatos és nemes szolgálatot teljesítsenek a monostor falain belül, akár úgy, hogy rejtett élettel egészen az istentiszteletnek szentelik magukat, akár úgy, hogy az apostolkodás vagy a keresztény szeretet bizonyos műveiben törvényes keretek között részt vesznek. Megôrizvén tehát intézményük sajátos jellegét, élesszék föl áldásos ôsi hagyományaikat, és úgy alkalmazzák a mai ember igényeihez, hogy a monostorok kisugárzó központok legyenek a keresztény nép épülésére. Ugyanígy azok a szerzetek, amelyek szabályuk vagy alkotmányuk alapján egészen egybekapcsolják az apostolkodó életet a kórusban végzett zsolozsmával és a monasztikus szokásokkal, életmódjukat úgy hozzák összhangba a nekik megfelelô apostolkodás követelményeivel, hogy sajátos életformájukat hűségesen megôrizhessék, hiszen igen nagy érték az az Egyházban. (A laikus szerzetesi intézmények) 10. A laikus szerzetesi élet mind a férfiak, mind a nôk számára az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom önmagában teljes állapotát jelenti. Ezért ezt az Egyház lelkipásztori feladata szempontjából az ifjúság nevelésében, betegek ápolásában és egyéb szolgálatokban oly hasznos szerzetesi életformát a Szent Zsinat nagyra értékeli, tagjait hivatásukban megerôsíti, és arra buzdítja, hogy életüket alkalmazzák a mai kor igényeihez. A Szent Zsinat kijelenti: semmi akadálya, hogy a férfi szerzetekben, laikus jellegük fönntartása mellett az általános káptalan rendelkezése alapján házaik papi szolgálatának ellátására a tagok közül néhányat pappá szenteljenek. (Világi intézmények) 11. A világi intézmények, bár nem szerzetesi intézmények, az evangéliumi tanácsokra tett igazi, teljes és az Egyház által elismert fogadalmat valósítják meg a világban. E fogadalom a világban élô férfiaknak és nôknek, világi híveknek és klerikusoknak fölszenteltséget hoz. Ezért elsôsorban arra törekedjenek, hogy a tökéletes szeretetben teljesen átadják magukat Istennek. Az intézmények ôrizzék meg sajátos és különleges, azaz világi jellegüket, hogy a világi életbôl adódó, s a világi életben végzett apostoli feladatukat, melyre alapították ôket, hatékonyan és mindenütt teljesíthessék. Azt azonban tudniuk kell, hogy e nagy feladatot csak akkor vállalhatják, ha tagjaik az isteni és az emberi dolgokban alapos képzést kapnak, hogy valóban kovász lehessenek a világban Krisztus testének erôsödésére és gyarapodására. Ezért az elöljárók elsôsorban a lelki dolgokban nagy gondot fordítsanak a tagok képzésére és szorgalmazzák továbbképzésüket is. (A szerzetesi tisztaság) 12. A "mennyek országáért" (Mt 19,12) vállalt tisztaságot, amelyre a szerzetesek fogadalmat tesznek, a kegyelem igen nagy ajándékának kell tekinteni. Ugyanis egyedülálló módon fölszabadítja a szívet (vö. 1Kor 7,32--35), hogy erôsebb szeretetre gyulladjon Isten és az összes emberek iránt, így tehát a mennyei javak különleges jele és a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a szerzetesek nagylelkűen az isteni szolgálatra és az apostolkodásra szenteljék magukat. Így minden Krisztus-hívôt emlékeztetnek arra a csodálatos, Isten adta és az eljövendô világban beteljesedô jegyesi kapcsolatra, melynek alapján az Egyháznak egyetlen vôlegénye van: Krisztus. Ha tehát a szerzetesek hűségesen meg akarják tartani fogadalmukat, higgyenek az Úr szavának, bízzanak az isteni segítségben, ne támaszkodjanak a saját erejükre, vigyázzanak érzékeikre, legyenek önmegtagadóak. Ne hanyagolják el a lélek és a test egészségét szolgáló természetes eszközöket sem. Így nem fogja megingatni ôket az a hamis tanítás, mely szerint a tökéletes tisztaság lehetetlen, illetve árt az emberi fejlôdésnek, és szinte a lélek ösztönével fognak elkerülni mindent, ami veszélybe sodorhatná a tisztaságot. Mindenki, de fôként az elöljárók tartsák emlékezetükben, hogy a tisztaságot biztonságosabban meg lehet ôrizni, ha a rendtagok eleven közösségében valódi testvéri szeretet él. Mivel a tökéletes tisztaság megtartása az emberi természet ösztöneit mélységesen érinti, a jelölteket csak megfelelô próbaidô és a kellô lelki és érzelmi érettség elérése után bocsássák a tisztasági fogadalomra. Nemcsak a tisztaságot fenyegetô veszedelmekre kell figyelmeztetni, hanem arra is nevelni kell ôket, hogy az Istenért vállalt cölibátust egész személyiségük javaként fogadják. (A szerzetesi szegénység) 13. A Krisztus követése miatt vállalt önkéntes szegénységet, ami e követésnek ma különösen is megbecsült jele, a szerzetesek buzgón ápolják, s amennyiben szükséges, új formában is fejezzék ki. Általa annak a Krisztusnak szegénységében részesülnek, aki értünk szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy szegénysége által mi meggazdagodjunk (vö. 2Kor 8,9; Mt 8,20). A szerzetesi szegénységhez azonban aligha elegendô, ha a szerzetes a javak használatában elöljárónak van alávetve: ténylegesen és lélekben is szegénynek kell lennie, hogy kincsei az égben legyenek (vö. Mt 6,20). Feladatkörében mindenki tartsa érvényesnek magára nézve a munka általánosan kötelezô törvényét, és mindennapi eledelük, valamint a munkájukhoz szükséges eszközök megszerzése közben minden felesleges aggodalomtól mentesen bízzák rá magukat a mennyei Atya gondviselésére. (vö. Mt 6,25). A szerzetesi kongregációk konstitúciói engedélyezhetik, hogy tagjaik korábbi vagy eljövendô örökségükrôl lemondjanak. Maguk a (szerzetes) intézmények, a helyi körülményekre tekintettel törekedjenek közösségileg is tanúskodni a szegénységrôl, javaikból szívesen adjanak az Egyház más szükségleteire és a szegényeknek, akiket a szerzetesek Krisztus érzületével szeressenek (vö. Mt 19,21; 25,34--46; Jak 2,15--16; 1Jn 3,17). A rendtartományok és szerzetesházak osszák meg egymás közt javaikat, hogy a jobb helyzetben lévôk segítsék a rászorultabbakat. A (szerzetes) intézményeknek a regulák és konstitúciók szerint joguk van az életükhöz és tevékenységükhöz szükséges anyagi javak birtoklására, de a fényűzés, a féktelen nyereség és a javak fölhalmozásának minden formáját kerüljék. (A szerzetesi engedelmesség) 14. A szerzetesek az engedelmesség fogadalma által saját akaratuk odaadását áldozatul ajánlják föl Istennek, ezáltal erôsebben és biztonságosabban kapcsolódnak az üdvözítô isteni akarathoz. Ezért Jézus Krisztus példáját követve -- aki azért jött, hogy megtegye az Atya akaratát (vö. Jn 4,34; 5,30; Zsid 10,7; Zsolt 39,9), és "szolgai alakot öltve" (Fil 2,7) azokból tanult engedelmességet, amiket elszenvedett (vö. Zsid 5,8) -- a szerzetesek a Szentlélek indítására a hitben alávetik magukat az Istent helyettesítô elöljáróknak, akik Krisztusban a testvérek szolgálatára vezetik ôket, miként maga Krisztus is az Atya iránti engedelmességbôl szolgált a testvéreknek és odaadta életét váltságul sokakért (vö. Mt 20,28; Jn 10,14--18). Így szorosabban elkötelezik magukat az Egyház szolgálatára és törekszenek eljutni Krisztus nagykorúságának mértékére (vö. Ef 4,13). A rendtagok tehát a hit és az Isten akarata iránti szeretet lelkületével a regulák és a konstitúciók elôírásai szerint alázattal engedelmeskedjenek elöljáróiknak úgy, hogy értelmi és akarati erejüket, természetes és kegyelmi ajándékaikat a kapott parancs teljesítésére és a rájuk bízott feladat megoldására fordítsák, tudván, hogy Isten terve szerint dolgoznak Krisztus testének épüléséért. Így a szerzetesi engedelmesség nem hogy csorbítaná az emberi személy méltóságát, hanem Isten fiainak bôségesebb szabadságával elvezet az érettséghez. Az elöljárók viszont, mivel számot fognak adni a rájukbízottakról (vö. Zsid 13,17), hivataluk gyakorlásában tanulékonyan figyeljék Isten akaratát, a szolgálat szellemében éljenek tekintélyükkel a testvérek javára, úgyhogy azt a szeretetet fejezzék ki, amellyel Isten szereti ôket. A rájukbízottakat Isten gyermekeiként és az emberi személyt tisztelve kormányozzák, segítve ezzel önkéntes alávetettségüket. Ezért különösen a bűnbánat szentsége és a lelki vezetés területén hagyják meg jogos szabadságukat. Úgy vezessék a rendtagokat, hogy a feladatok végzésében és a kezdeményezésekben tevékeny és felelôs engedelmességgel működjenek együtt. Az elöljárók szívesen hallgassák meg a tagokat és támogassák az Egyház és a intézmény javát szolgáló kezdeményezéseiket, ôrizvén a döntés és a végrehajtás elrendelésének tekintélyét. A káptalanok és rendi tanácsok a kormányzásban hűségesen teljesítsék a rájuk rótt feladatokat, és a maguk módján fejezzék ki az összes rendtag gondoskodó részvételét az egész intézmény javának szolgálatában. (A közösségi élet) 15. A közösségi élet az ôsegyház példája szerint, melyben a hivôk sokaságának egy volt a szíve-lelke (vö. ApCsel 4,32), az evangéliumi tanítással, a Szent Liturgiával és fôként az Eucharisztiával táplálkozva, maradjon meg az imádságban és sajátos lelkületben (vö. ApCsel 2,42). A szerzetesek mint Krisztus tagjai a testvéri érintkezésben tiszteletadás dolgában elôzzék meg egymást (vö. Róm 12,10) és hordozzák egymás terhét (vö. Gal 6,2). A szerzetesi közösség -- mivel Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a Szentlélek által (vö. Róm 5,5) - - mint az Úr nevében összegyűlt igazi család az Úr jelenlétének örvend (vö. Mt 18,20). A szeretet pedig a törvény teljessége (vö. Róm 13,10), a tökéletesség köteléke (vö. Ko1 3,14), és belôle tudjuk, hogy a halálból átvitettünk az életbe (vö. 1Jn 3,14). Sôt a testvérek egysége kinyilvánítja Krisztus eljövetelét (vö. Jn 13,35; 17,21) és nagy apostoli erô árad belôle. Annak érdekében, hogy a rendtagok között bensôségesebb legyen a testvériség köteléke, azok a testvérek, akiket konverzusnak, segítô testvérnek, laikus testvérnek vagy bármi más néven neveznek, szorosan kapcsolódjanak a rendi élethez és közösséghez. Ha csak a körülmények mást nem követelnek, gondoskodni kell arról, hogy a nôi szerzetes intézményekben a nôvérek egy kategóriába tartozzanak. Szükség esetén is csak olyan megkülönböztetés legyen a személyek között, amilyet a különféle tevékenységek kívánnak, melyekre a nôvéreket alkalmasságuk vagy sajátos isteni hívás rendeli. A nem tisztán laikális férfi monostorokba és (szerzetes) intézményekbe a konstitúciók elôírásai szerint klerikusokat és világi híveket egyaránt fölvehetnek azonos jogokkal és kötelességekkel, kivéve a szent rendekbôl következô jogokat és kötelességeket. (A klauzúra) 16. A kontemplatív nôi szerzetek pápai klauzúrája maradjon érintetlen, de meghallgatván az apácákat, alkalmazzák a hely és a kor körülményeihez, s az elavult szokásokat szüntessék meg. A többi, intézményük természete szerint külsô apostolkodással foglalkozó apácák mentesek a pápai klauzúra alól, hogy jobban el tudják végezni a rájuk bízott apostoli feladatokat, de a konstitúciók szabályai szerinti klauzúrát tartsák meg. (A szerzetesi habitus) 17. A szerzetesi habitus (öltözet) mint a megszenteltség jele legyen egyszerű és szerény, szegény és méltó, továbbá feleljen meg az egészség, a hely és a kor körülményeinek és a végzett szolgálat követelményeinek. Azokat a férfi és nôi habitusokat, amelyek nem felelnek meg e szabályoknak, meg kell változtatni. (A szerzetesek nevelése) 18. A (szerzetes) intézmények korszerű megújítása leginkább a rendtagok képzésétôl függ. Ezért még a nem klerikus szerzeteseket és a szerzetesnôket se vonják be mindjárt a noviciátus után az apostoli munkákba, hanem szerzetesi és apostoli, tudományos és szakmai képzésük -- beleértve a megfelelô képesítések megszerzését is -- megfelelô tanulmányi házakban folytatódjék. Nehogy azonban a szerzetesi élet korunk igényeihez való alkalmazása merô külsôség maradjon, s nehogy a külsô apostoli tevékenységet végzôk alkalmatlanok legyenek feladatukra, mindenkit a személyes és értelmi adottságainak megfelelôen föl kell készíteni a mai társadalom szokásaira, gondolkodásmódjára és érzésvilágára. E képzés elemeit úgy kell összehangolni, hogy segítsék a rendtagok életének egységét. A rendtagok egész életükön át törekedjenek lelki, elméleti és szakmai kultúrájuk fejlesztésére, az elöljárók pedig erôik szerint biztosítsanak ehhez számukra idôt, helyet és alkalmakat. Az elöljárók kötelessége az is, hogy a moderátorokat, lelki vezetôket és tanárokat nagyon gondosan válogassák meg és jól készítsék föl feladatukra. (Új alapítások) 19. Új (szerzetes) intézmények alapításakor komolyan mérlegelni kell az alapítás szükséges vagy legalábbis nagyon hasznos voltát és növekedési lehetôségeit, nehogy meggondolatlanul hívjanak életre haszontalan vagy életképtelen intézményeket. Különösen támogatni kell a missziós egyházakban a szerzetesség formáit, de azokat bontakoztassák ki, melyek a bennszülöttek adottságainak és szokásainak, s a helyi körülményeknek jobban megfelelnek. (A szerzetek sajátos tevékenysége) 20. A (szerzetes) intézmények -- az egész Egyház és az egyházmegyék javát szem elôtt tartva -- hűségesen végezzék a maguk dolgát, a hely és a kor követelményeihez igazodva megfelelô és új eszközöket alkalmazzanak, s hagyják el azokat a tevékenységeket, melyek a (szerzetes) intézmény szellemének és eredeti jellegének ma kevésbé felelnek meg. A missziós lelkületet mindenképpen meg kell ôrizni a szerzetes intézményekben és sajátos jellegüknek megfelelôen alkalmazni kell a mai körülményekhez, hogy az Evangélium hirdetése minden nemzetnél hatékony legyen. (Hanyatló intézmények) 21. Az illetékes helyi ordináriusok meghallgatása után azoknak a monostoroknak vagy (szerzetes) intézményeknek, melyeknek továbbélésére nincs megalapozott remény, tiltsák meg újabb novíciusok fölvételét, s ha lehet, egyesítsék hozzájuk hasonló lelkületű és célú, életképesebb monostorral vagy intézménnyel. (Szerzetesházak összefogása) 22. Ahol alkalmasnak, látszik a Szentszék jóváhagyásával az önálló jogú intézmények és monostorok alkossanak szövetségeket, ha ugyanahhoz a szerzetesi családhoz tartoznak; uniókat, ha szinte azonos a konstitúciójuk, életük és lelkiségük, fôleg ha kislétszámú házaik vannak; társulásokat, ha azonos vagy hasonló külsô tevékenységet folytatnak. (A fôbb elöljárók tanácsai) 23. Támogatni kell a nagyobb szerzetes elöljárók Szentszék által fölállított tanácsait vagy konferenciáit, melyek segíteni tudnak abban, hogy az egyes (szerzetes) intézmények jobban elérjék céljukat, hatékonyabban működjenek együtt az Egyház javára, jobban el tudják osztani az Evangélium munkásait egy-egy területen; továbbá a szerzetesek ügyeinek közös intézésében és a püspöki konferenciákkal való apostolkodó együttműködésben. Ilyen konferenciákat a világi intézmények számára is létre lehet hozni. (Szerzetesi hivatások) 24. A papok és a keresztény nevelôk komoly gondot fordítsanak arra, hogy a jól megválogatott szerzetesi hivatások gyarapítsák az Egyházat. A rendszeres igehirdetésben is gyakrabban szóljanak az evangéliumi tanácsokról és a szerzetességrôl. A szülôk a keresztény neveléssel óvják és ápolják gyermekeik szívében a szerzetesi hivatást. A (szerzetes) intézmények a hivatások ébresztése érdekében -- kellô okossággal a Szentszék és a helyi ordinárius elôírásait megtartva -- képet adhatnak magukról és kereshetnek jelölteket. A rendtagok meg ne feledkezzenek arról, hogy saját életük példája a legjobb ajánlás intézményükrôl és a legjobb hívás a szerzetesi élet vállalására. ======================================================================== Perfectae Caritatis Befejezés (Befejezés) 25. A (szerzetes) intézmények, melyeknek a korszerű megújulás e szabályai szólnak, készséges lélekkel válaszoljanak az isteni hívásra és az Egyházban ma betöltendô feladatukra. A Szent Zsinat nagyra becsüli szűzi, szegény és engedelmes életformájukat, melynek példaképe maga az Úr Krisztus; s szilárdan reménykedik -- rejtett vagy nyilvános -- nagyon termékeny tevékenységükben. A szerzetesek tehát valamennyien csorbítatlan hittel, Isten és a felebarátok iránti szeretettel, a kereszt szeretetével és jövendô dicsôség reményében hirdessék az egész világon Krisztus jó hírét, hogy tanúságukat mindenki lássa és dicsôítsék Atyánkat, aki a mennyekben van (vö. Mt 5,16). Így a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására, "kinek élete mindenki számára tanítás",[1] napról napra gyarapodni fognak és az üdvösség bôségesebb termését fogják hozni. Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Kelt Rómában 1965. október 28-án Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a Szent Zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Perfectae Caritatis Jegyzetek 1. Szent Ambrus: De Virginitate, II, 2, 15. ======================================================================== Optatam Totius Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat OPTATAM TOTIUS kezdetű dekrétuma a papképzésrôl I. A PAPNEVELÉS RENDJÉNEK RÉSZLETES KIDOLGOZÁSA AZ EGYES NEMZETEKNÉL 1. Papnevelési szabályzat II. A PAPI HIVATÁSOK HATHATÓSABB TÁMOGATÁSA 2. Hivatásgondozás 3. A kisszemináriumok III. A NAGYSZEMINÁRIUMOK SZERVEZETE 4. A képzés egységes célja 5. A papnevelôk 6. Az alkalmasság 7. Egyházmegyeközi szemináriumok IV. AZ ELMÉLYÜLTEBB LELKI NEVELÉSRÔL 8. Krisztussal egyesült élet 9. Ragaszkodás és engedelmesség az Egyház iránt 10. Lemondás a házaséletrôl 11. A személyiség érettsége 12. A püspökök teendôi a papképzésben V. AZ EGYHÁZI TANULMÁNYOK FELÜLVIZSGÁLATÁRÓL. 13. Alaptanulmányok 14. Krisztus misztériuma a tanulmányok központjában és kezdetén 15. A filozófia 16. A teológia 17. Az oktatás módszere 18. Magasabb fokú tanulmányok VI. A SZOROS ÉRTELEMBEN VETT LELKIPÁSZTORI KÉPZÉS 19. Fölkészülés a papi szolgálatra 20. Nyitottság a világ felé 21. Lelkipásztori gyakorlatok VII. A TANULMÁNYOK BEFEJEZÉSE UTÁN 22. Továbbképzés Befejezés Jegyzetek ======================================================================== Optatam Totius Nemzeti papnevelés kidolgozása A II. Vatikáni Zsinat Optatam Totius kezdetű dekrétuma a papképzésrôl. PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL A Szent Zsinat jól tudván, hogy az egész Egyház óhajtott megújulása nagyrészt azon múlik[1], áthatja-e a papok szolgálatát a krisztusi lelkület, hangsúlyozza a papképzés döntô fontosságát, és meghatároz néhány alapvetô elvet, amelyek megerôsítik az évszázadok gyakorlata által már kipróbált törvényeket, de újakat is hoznak, amelyek a Szent Zsinat konstitúcióinak és dekrétumainak, s az idôk megváltozott igényeinek is megfelelnek. Az így megújuló papnevelésre a katolikus papság egysége miatt az összes egyházmegyés, szerzetes és bármilyen szertartású papnak szüksége van; az elôírásokat tehát, amelyek közvetlenül az egyházmegyés papságot tartják szem elôtt, a megfelelô módosításokkal valamennyiükre alkalmazni kell. I. A PAPNEVELéS RENDJéNEK RéSZLETES KIDOLGOZáSA AZ EGYES NEMZETEKNéL (Papnevelési szabályzat) 1. Az egyes népek és vidékek annyira különböznek egymástól, hogy csak általános törvényeket lehet hozni, ezért minden egyes nemzet vagy szertartás számára alkossanak a püspöki konferenciák külön Papnevelési szabályzatot,[2] hagyassák jóvá az Apostoli Szentszékkel és idônként vizsgálják fölül. E szabályzatban az egyetemes törvényeket úgy alkalmazzák a helyek és idôk körülményeihez, hogy a papképzés mindig tekintettel legyen annak a vidéknek lelkipásztori követelményeire, ahol a papi szolgálatot végzik. ======================================================================== Optatam Totius Papi hivatások támogatása II. A PAPI HIVATáSOK HATHATóSABB TáMOGATáSA (Hivatásgondozás) 2. A hivatások ébresztése az egész keresztény közösségre tartozik,[3] melynek elsôsorban egészen komoly keresztény élettel kell e kötelességének megfelelnie. A legtöbbet a családok teszik, amelyek a hit, szeretet és jámborság szellemét sugározva elsô szemináriumnak számítanak; továbbá a plébániák, amelyeknek virágzó életében részt vesznek a fiatalok. A tanítók és mindazok, akik a gyermekek és ifjak képzésével bármilyen módon foglalkoznak, különösképpen a katolikus egyesületek, igyekezzenek a rájuk bízott ifjakból olyan embert nevelni, aki képes Isten hívását észrevenni és szívesen követni. A papok a legnagyobb fokban érvényesítsék apostoli buzgóságukat, amikor a hivatások ápolásáról van szó, és alázatos, dolgos életük, derűs lelkületük, kölcsönös szeretetük és testvéri együttműködésük vonzza a fiatalokat a papság felé. A püspököknek a hivatások támogatásában az a feladatuk, hogy ébresszék híveik felelôsségtudatát, gondoskodjanak az erôk és tevékenységek szoros összefogásáról; azokat pedig, akiket megítélésük szerint Isten a szolgálatára hív, áldozatot nem kímélve atyaként segítsék. Isten egész népének ez a tevékeny összefogása a hivatások ápolására válasz az isteni gondviselés működésére, mely azokat az embereket, akiket Isten kiválasztott, hogy részesedjenek Krisztus hierarchikus papságában, megajándékozza a szükséges képességekkel, és kegyelmével segíti; az Egyház törvényes szolgáira rábízza, hogy vizsgálják ki alkalmasságukat, a kipróbált jelölteket pedig, akik ezt a nagy tisztséget helyes szándékkal és teljesen szabadon kérik, hívják meg, és a Szentlélek pecsétjével Isten tiszteletére és az Egyház szolgálatára szenteljék föl.[4] A Szent Zsinat az együttműködésnek elsôsorban az olyan hagyományos formáit ajánlja, mint az állhatatos imádság, a keresztény bűnbánat, a Krisztus-hívôk egyre magasabb fokú oktatása -- szentbeszédekkel, katekézisekkel, tömegkommunikációs eszközökkel --, mely megvilágítja a papi hivatás szükségességét, lényegét és kiválóságát. Emellett elrendeli, hogy -- az egyes egyházmegyékben, területeken vagy nemzeteken belül meglévô vagy szervezendô -- Hivatásgondozó művek (Opera vocationum) az ide vonatkozó pápai intézkedéseknek megfelelôen a hivatásgondozás ügyét tervszerűen, szívós munkával, a mai lélektan és szociológia minden értékes eredményét fölhasználva irányítsák, és ugyanannyi szakszerűséggel, mint lelkesedéssel támogassák.[5] A hivatásgondozás a nagylelkűség szellemében emelkedjék fölül az egyházmegyék, nemzetek, szerzetesrendek és szertartások határain, és az egyetemes Egyház szükségleteit tekintetbe véve fôként azokra a vidékekre irányítsa az erôket, ahol sürgetôbb szükség szólítja a munkásokat az Úr szôlôjébe. (A kisszemináriumok) 3. A bontakozó hivatások ápolására alapított kisszemináriumokban sajátos vallási neveléssel, elsôsorban a megfelelô lelkivezetéssel arra készítsék föl a növendékeket, hogy a megváltó Krisztust odaadó lélekkel és tiszta szívvel kövessék. Az elöljárók atyai vezetése alatt -- melyet a szülôk közreműködése is támogasson -- olyan életet éljenek, amely a serdülôk korával, lelkivilágával és fejlôdésével összhangban van, és mindenben alkalmazkodik a józan lélektan törvényeihez; kellôképpen ismerjék tehát az életet, s tartsák fönn az érintkezést a családjukkal.[6] Amiket a következôkben a nagyszemináriumról fogunk mondani, a kisszemináriumra is alkalmazni kell, amennyiben céljával és természetével egyeznek. A növendékek tanulmányi rendjét úgy kell meghatározni, hogy tanulmányaikat másutt kellemetlenségek nélkül folytathassák, ha más életmódot választanak. Hasonló gondossággal kell ápolni a serdülôk és fiatalemberek bontakozó hivatását az olyan intézetekben, amelyek az adott helyzetben a kisszemináriumok célját is szolgálják, s azokét is, akik más iskolákban, egyéb intézetekben tanulnak. Sok gondot fordítsanak a késôbbi hivatások számára létesült intézetekre és kezdeményezésekre. ======================================================================== Optatam Totius Nagyszemináriumok III. A NAGYSZEMINáRIUMOK SZERVEZETE (A képzés egységes célja) 4. A papneveléshez szükség van nagyszemináriumokra. Bennük a növendékek egész képzésének arra kell irányulnia, hogy az Úr Jézus Krisztus, a Mester, a Pap és a Pásztor példája szerint igazi lelkipásztorokká formálódjanak.[7] Készítsék föl tehát ôket az ige szolgálatára, hogy Isten kinyilatkoztatott igéjét egyre jobban értsék, átelmélkedve magukévá tegyék, ajkukkal és életükkel is kifejezzék; az istentisztelet és a megszentelés szolgálatára, hogy imádságukkal és a liturgiában való részvételükkel az üdvösség művét az eucharisztikus áldozat és a szentségek által valósítsák meg; a pásztori szolgálatra, hogy tudják megjeleníteni az emberek elôtt Krisztust, aki ,,nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ô szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért'' (Mk 10,45; vö. Jn 13,12--17), és mindenki szolgáiként, minél többeket megnyerjenek (vö. 1Kor 9,19). Ezért a papnevelés minden része -- a lelki, az értelmi és a fegyelmi nevelés -- egységesen erre a lelkipásztori célra irányuljon, s ennek elérésére az elöljárók és tanárok fogjanak össze fáradhatatlan és egyetértô munkálkodással a püspöki tekintélynek hűségesen engedelmeskedve. (A papnevelôk) 5. Mivel a növendékek képzése a bölcs törvényektôl is, de leginkább az alkalmas nevelôktôl függ, a szemináriumi elöljárókat és tanárokat a legkiválóbb papok közül kell kiválasztani,[8] és alapos tudással, megfelelô lelkipásztori tapasztalat után és külön lelki és pedagógiai képzéssel kell ôket feladatukra fölkészíteni. Szervezni kell tehát ilyen célzattal működô intézményeket vagy legalább jól összeállított tanfolyamokat, s a szemináriumok elöljárói tartsanak összejöveteleket meghatározott idôközökben. Az elöljárók és a tanárok mélyen érezzék át, hogy mennyire tôlük, az ô gondolkodás- és cselekvésmódjuktól függ a növendékek képzésének eredménye. A rektor vezetése alatt a lelkület és a tevékenység igazi közösségét alakítsák ki; egymás között és a növendékekkel együtt olyan családdá váljanak, mely megfelel az Úr imájának: ,,hogy egy legyenek'' (Jn 17,11), s amely növeli a növendékekben hivatásuk örömét. A püspök pedig a megkülönböztetett szeretet állandó gondoskodásával bátorítsa azokat, akik a szemináriumban munkálkodnak, s mutassa meg a növendékeknek is, hogy igazi atyjuk Krisztusban. A papok valamennyien úgy becsüljék a szemináriumot, mint az egyházmegye szívét, és készségesen legyenek segítségére.[9] (Az alkalmasság) 6. Minden növendék korát és fejlôdési fokát szem elôtt tartva, éber gonddal kell vizsgálni a jelölt helyes szándékát és szabad elhatározását, lelki, erkölcsi és értelmi alkalmasságát, testi és pszichikai egészségét, figyelembe véve a családban örökölt hajlamokat is. Mérlegelni kell, hogy megvan-e a jelöltben a képesség a papi élet terheinek viselésére és a lelkipásztori teendôk ellátására.[10] A növendékek megválogatásában és kipróbálásában mindig határozott magatartást kell tanúsítani, még ha fájó is a paphiány,[11] Isten ugyanis nem hagyja Egyházát papok nélkül, ha az arra méltókat a szentelés felé segítik, a nem alkalmasakat pedig még idejében atyailag más feladatok felé irányítják, és abban segítik, hogy keresztény hivatásuk tudatában örömmel vállalják a világi apostolkodást. (Egyházmegyeközi szemináriumok) 7. Ahol nem képes minden egyházmegye saját szemináriumot kellôen fönntartani, közös szemináriumokat kell létesíteni több egyházmegye, egy egész régió vagy egy ország számára, hogy a növendékek alapos képzésérôl -- ami ebben az esetben a legfôbb törvény -- minél jobban gondoskodni lehessen. Ezeket az egyházmegyeközi vagy nemzeti szemináriumokat az érdekelt püspökök által megállapított[12] és az Apostoli Szentszék által jóváhagyott szabályok szerint kell igazgatni. A nagylétszámú szemináriumokban, megtartva a vezetés és a tudományos oktatás egységét, a növendékeket kisebb csoportokba kell beosztani, hogy személyes nevelésüket jobban lehessen biztosítani. ======================================================================== Optatam Totius Lelki nevelés IV. AZ ELMéLYüLTEBB LELKI NEVELéSRôL (Krisztussal egyesült élet) 8. A lelki nevelést a tudományos és a lelkipásztori képzéssel szorosan össze kell kapcsolni, és fôként a spirituális segítségével[13] úgy kell végezni, hogy a növendékek megtanuljanak bensôséges és állandó közösségben élni az Atyával az ô Fia, Jézus Krisztus által a Szentlélekben. A papszentelés által a Pap Krisztushoz kell hasonlóvá válniuk; szokják meg tehát, hogy az egész élet bensôséges megosztásával mint barátai ragaszkodnak hozzá .[14] Úgy éljék az Ô húsvéti misztériumát, hogy késôbb a rájuk bízott népet is be tudják abba vezetni. Tanulják meg Krisztust keresni a hűséges elmélkedéssel Isten szaváról, és a tevékeny részvétellel az Egyház szent misztériumaiban, elsôsorban az Eucharisztiában és a zsolozsmában;[15] a püspökben, aki ôket küldi és az emberekben is, akikhez ôket küldetésük vezérli, különösen a szegényekben, gyermekekben, betegekben, bűnösökben és hitetlenekben. A Boldogságos Szűz Máriát pedig, akit a kereszten haldokló Jézus Krisztus a tanítványoknak anyául adott, gyermeki bizalommal szeressék és tiszteljék. Nagyon a lelkükre kell kötni az Egyház tiszteletreméltó szokása által ajánlott áhítatgyakorlatokat; s arra is gondolni kell, hogy ne csak ezekbôl álljon a lelki nevelés, és ne csak érzelmi vallásosságot alakítson ki. Tanuljanak meg a növendékek inkább az Evangélium szellemében élni; legyenek szilárdak a hitben, reményben és szeretetben, hogy ezeknek a gyakorlása által imádságos lelkületre tegyenek szert;[16] erôsítsék és bástyázzák körül hivatásukat; gyarapodjanak a többi erényekben is és növekedjenek a buzgóságban, mely minden embert meg akar nyerni Krisztusnak. (Ragaszkodás és engedelmesség az Egyház iránt) 9. Az Egyház misztériuma, melyet ez a Szent Zsinat bemutatott, úgy hassa át a növendékeket, hogy alázatos és fiúi szeretet kapcsolja ôket Krisztus helytartójához, a papszentelés után pedig püspökükhöz hűséges munkatársként ragaszkodva és együttműködve a paptestvérekkel tanúi legyenek annak az egységnek, amely Krisztushoz vonzza az embereket.[17] Tanulják meg, hogyan kell kitárult szívvel részt venni az egész Egyház életében Szent Ágoston mondása szerint: ,,Amennyire szereti valaki Krisztus Egyházát, annyira övé a Szentlélek.''[18] A papnövendékek világosan értsék meg, hogy nem uralkodásra vagy valamilyen megtisztelô állásra vannak rendelve, hanem Isten szolgálatára és a lelkipásztori munkára vannak lefoglalva. Különös gonddal kell nevelni a növendékeket a papi engedelmességre, az igénytelen életmódra és az önmegtagadás szellemére,[19] hogy szokják meg a készséges lemondást azokról a dolgokról is, melyek megengedettek ugyan, de nem hasznosak, és mindig a megfeszített Krisztushoz akarjanak hasonlóvá válni. Föl kell világosítani a növendékeket a papi élet terheirôl, el nem hallgatva a papi élet semmilyen nehézségét; de a rájuk váró tevékenységben ne csak a veszélyeket lássák, hanem épp a lelkipásztori munkából merítsék a lehetô legnagyobb erôt lelki életükhöz. (Lemondás a házaséletrôl) 10. Azokat a növendékeket, akik saját szertartásuk szent és szilárd törvényei szerint a papi cölibátus tiszteletreméltó hagyományát követik, lelkiimeretes gondossággal kell erre az állapotra nevelni. Benne ugyanis a házastársi kapcsolatról a mennyek országáért lemondva (vö. Mt 19,12), az új szövetségnek teljesen megfelelô osztatlan szeretettel[20] ragaszkodnak az Úrhoz, tanúságot tesznek a föltámadás mellett (vö. Lk 20,36)[21] és igen hathatós segítséget nyernek annak a tökéletes szeretetnek a szüntelen gyakorlására, amellyel a papi szolgálatban mindenkinek mindene tudnak lenni.[22] Mélyen érezzék át, milyen hálás szívvel kell vállalniuk ezt az állapotot, nemcsak mint az egyházi törvény parancsát, hanem mint Istennek alázattal kiesdendô drága ajándékát is, melyre a Szentlélek kegyelmének ösztönzésére és segítségével szabad lélekkel és nagylelkűen törekedjenek válaszolni. A Krisztus és az Egyház közti szeretetet megjelenítô keresztény házasság kötelességeit és méltóságát kellôképpen ismerjék meg a növendékek (vö. Ef 5,22--23); de lássák be, hogy különb ennél a Krisztusnak szentelt szüzesség,[23] hogy éretten megfontolt és nagylelkű választás után egész testük és lelkük fölajánlásával szenteljék magukat az Úrnak. Figyelmeztetni kell ôket azokra a veszélyekre, amelyek tisztaságukat fenyegetik, fôként a jelen kor társadalmában.[24] Tanulják meg isteni és emberi segítségekre támaszkodva úgy beépíteni életükbe a házasságról való lemondást, hogy személyiségük és munkálkodásuk ne csak kárt ne szenvedjen a cölibátus miatt, hanem általa szerezzék meg a teljesebb uralmat a test és a lélek fölött, gyarapodjék személyi érettségük, és éljék át mélyebben az evangéliumi boldogságot. (A személyiség érettsége) 11. Az elöljárók lelkiismeretesen ragaszkodjanak a keresztény nevelés szabályaihoz, és nagy szakértelemmel egészítsék ki azokat a józan pszichológia és pedagógia újabb megállapításaival. Bölcs nevelés által ki kell munkálni a növendékekben a kellô emberi érettséget is; ennek bizonysága fôként a lélek kiegyensúlyozottsága, a megfontolt döntésekre való képesség és a józan ítéletalkotás eseményekrôl és emberekrôl. Szokják meg a növendékek, hogy komolyan törôdjenek jellemük formálásával; legyenek erôslelkűek; általában tanulják meg nagyrabecsülni azokat az erényeket, amelyek sokat számítanak az emberek szemében, és amelyek Krisztus szolgáját megbecsültté teszik;[25] ilyenek az ôszinteség, az igazságérzet, az adott szó megtartása, az udvariasság, a szeretettel párosult szerény beszédmód. A szemináriumi élet fegyelmét nemcsak úgy kell tekinteni, mint a közös élet és a szeretet hathatós védelmét, hanem mint az egész nevelés szükséges részét az önuralom megszerzésére, az érett személyiség kialakítására és a lélek egyéb készségeinek kibontakoztatására. Ezek az értékek segítik leginkábbb az Egyházat, hogy rendezett és gyümölcsözô legyen a munkája. A fegyelmet azonban úgy kell begyakorolni, hogy az a növendékekben belsô készséggé váljék, azaz az elöljárók tekintélyét belsô meggyôzôdésbôl, a lelkiismeret szerint (vö. Róm 13,5) és természetfölötti meggondolások alapján fogadják el. A fegyelmi elôírásokat a növendékek korához oly módon kell alkalmazni, hogy miközben fokozatosan elsajátítják az önfegyelmet, tanuljanak meg okosan élni a szabadságukkal, saját kezdeményezésbôl és szorgalmasan dolgozni,[26] társaikkal és a világiakkal együttműködni. Az egész szemináriumi rendet, amelyet a jámborságra, a csöndre, s a kölcsönös segítésre törekvésnek kell áthatnia, úgy kell kialakítani, hogy bevezetés legyen a késôbbi papi életbe. (A püspökök teendôi a papképzésben) 12. A püspökökre tartozik: hogy megfelelô idôt biztosítsanak a lelki életbe való bevezetés számára annak érdekében, hogy a lelki nevelés szilárd alapra támaszkodjék, és a növendékek érett megfontoltsággal vállalhassák hivatásukat; annak megfontolása, hogy mikor idôszerű a tanulmányok valamelyes megszakítása vagy lelkipásztori gyakorlat a papjelöltek alaposabb kipróbálása érdekében; hogy a különbözô vidékek körülményeinek megfelelôen eldöntsék, fölemeljék-e az egyetemes jog által a nagyobb rendek fölvételéhez jelenleg megkövetelt életkort; hogy a növendékek a teológiai tanulmányok befejezése után megfelelô ideig fölszentelt diákonusként működjenek-e a papszentelés elôtt. ======================================================================== Optatam Totius Egyházi tanulmányok V. AZ EGYHáZI TANULMáNYOK FELüLVIZSGáLATáRóL (Alaptanulmányok) 13. Mielôtt a papnövendékek a szoros értelemben vett egyházi tanulmányokhoz fognának, meg kell szerezniük azt a humán és természettudományos műveltséget, melynek birtokában az ifjak saját országukban felsôbb tanulmányokba kezdhetnek. Ezen felül a latin nyelvet is el kell sajátítaniuk, azon a fokon, mely lehetôvé teszi, hogy a tudományos forrásokat és az Egyház megnyilatkozásait érthessék és fölhasználhassák.[27] Tanítani kell minden szertartás saját liturgikus nyelvét, és nagyon támogatni kell a Szentírás és a Szenthagyomány nyelveinek megfelelô ismeretét. (Krisztus misztériuma a tanulmányok központjában és kezdetén) 14. Az egyházi tanulmányok felülvizsgálatánál elsôsorban arra kell ügyelni, hogy a filozófiai és teológiai tárgyakat jobban egyeztessék, és egységesen arra irányítsák, hogy a növendékek lelkében mind jobban föltáruljon Krisztus misztériuma, amely az emberiség egész történelmét átjárja, szüntelenül hat az Egyházban, és fôként a papi szolgálat által fejti ki hatásait.[28] Hogy a növendéknek e látásmódot mindjárt az oktatás kezdetén meg lehessen tanítani, az egyházi tanulmányokat megfelelô ideig tartó bevezetô kurzussal kell kezdeni; s úgy kell elôadni az üdvösség misztériumát, hogy a növendékek az egyházi tanulmányok értelmét, rendjét és lelkipásztori célját fölfogják, ugyanakkor kapjanak segítséget, hogy egész életüket a hitre tudják építeni és szellemével át tudják hatni, s hivatásukat személyes önátadással és örvendezô lélekkel tudják vállalni. (A filozófia) 15. A filozófiai tárgyakat úgy kell tanítani, hogy azok a növendékeket elsôsorban az ember, a világ és Isten megalapozott és összefüggô ismeretének megszerzésére vezessék. Az oktatás támaszkodjék az örökérvényű filozófiai örökségre,[29] vegye figyelembe a kor filozófiai kutatásait -- különösképpen azokat, amelyek az adott országban nagyobb hatásúak --, és a természettudományok újabb fejlôdését is, hogy fölkészítse a növendékeket koruk sajátosságának megértésére és a koruk embereivel való párbeszédre.[30] A filozófia történetét úgy kell elôadni, hogy miközben a növendékek meglátják a különféle rendszerek végsô alapelveit, magukévá tegyék azt, ami azokban igaznak bizonyul, és legyenek képesek a tévedések gyökereit föltárni és megcáfolni. Maga a tanítás módja ébresze föl a növendékekben az igazság szigorú keresésének, megfigyelésének és bizonyításának szeretetét, ugyanakkor az emberi megismerés határainak becsületes beismerését is. Alaposan tárgyalják meg a filozófiának és az élet valódi problémáinak vsszefüggéseit, valamint azokat a kérdéseket, amelyek a növendékek értelmét foglalkoztatják. Arra is rá kell vezetni ôket, hogy észrevegyék a kapcsolatokat a filozófiai témák és az üdvösség misztériumai között, melyeket a teológiában a hit magasabbrendű fényénél fognak tanulmányozni. (A teológia) 16. A teológiai tárgyakat a hit fényénél az Egyház Tanítóhivatalának vezetése mellett[31] úgy kell elôadni, hogy a növendékek a katolikus tanítást szabatosan az isteni kinyilatkoztatásból merítsék, komolyan mélyedjenek el benne, tegyék lelki életük táplálékává,[32] és legyenek képesek azt papi szolgálatukban hirdetni, magyarázni és megvédeni. Megkülönböztetett gonddal kell bevezetni a növendékeket a szentírástudományba, melynek az egész teológia lelkének kell lennie. A megfelelô introdukció után gondosan be kell ôket avatni a szentírásmagyarázat módszerébe;[33] tekintsék át az isteni kinyilatkoztatás legfôbb témáit, és találjanak a Szentírás mindennapi olvasásában és elmélkedésében késztetést és táplálékot.[34] A dogmatikát úgy kell elrendezni, hogy elôször a biblikus témákat adja elô; majd mutassa be, hogy a keleti és nyugati egyházatyák mivel járultak hozzá a kinyilatkoztatás egyes igazságainak hűséges áthagyományozásához és kifejtéséhez, s tárja föl az Egyház általános történelmével összefüggésben a dogma további történetét;[35] az üdvösség misztériumainak minél teljesebb megvilágítása végett tanítsa meg a növendékeket arra, hogy Szent Tamást követve spekulatív módon mélyedjenek el bennük és lássák meg összefüggéseiket;[36] vezesse rá ôket annak a fölismerésére, hogy ezek a misztériumok a liturgikus cselekményekben[37] és az Egyház egész életében mindig jelen vannak és kifejtik hatásukat; és tanítsa meg ôket arra, hogy az emberi problémák megoldását a kinyilatkoztatás fényénél keressék, a kinyilatkoztatott örök igazságokat az emberi dolgok változó világára alkalmazzák; s végül tudják az igazságokat korszerűen közölni embertársaikkal.[38] A többi teológiai tárgyat is így, Krisztus misztériumával és az üdvösség történetével eleven kapcsolatban kell megújítani. Különös gondot kell fordítani az erkölcstan tökéletesítésére, melynek tudományos kifejtése jobban táplálkozzék a Szentírás tanításából, világítsa meg a hivôk hivatásának nagyszerűségét Krisztusban, és mutassa be azt a kötelezettségüket, hogy szeretetbôl sokat tegyenek a világ életéért. Hasonlóképpen a kánonjog elôadásában és az egyháztörténelem tanításában is tekintettel kell lenni az Egyház misztériumára, a Szent Zsinat Egyházról szóló konstitúciójának tanítása alapján. A liturgiát, amelyet az igazi keresztény lelkiség elsô és nélkülözhetetlen forrásának kell tartani, a szent liturgiáról szóló konstitúció 15--16. pontjának szellemében kell tanítani.[39] Figyelembe véve a különbözô vidékek körülményeit, be kell vezetni a növendékeket a Római Apostoli Széktôl elkülönült egyházak és egyházi közösségek alaposabb ismeretébe, hogy e Szent Zsinat elôírásai szerint részt vehessenek a keresztények egységének helyreállításában.[40] Meg kell ôket ismertetni a vídékükön jobban elterjedt vallásokkal, hogy fölismerjék azt, ami Isten akaratából jó és igaz van bennük; vissza tudják utasítani a tévedéseket, s képesek legyenek az igazság teljes fényét nyújtani azoknak, akik még nélkülözik. (Az oktatás módszere) 17. Mivel az elméleti képzésnek nem a puszta ismeretközlésre, hanem a növendékek igaz és elmélyült formálására kell törekednie, fölül kell vizsgálni az oktatási módszereket az elôadások, a vizsgák és gyakorlatok tekintetében, s abból a szempontból is, miképpen lehet serkenteni a növendékek egyéni vagy csoportos tanulását. Az oktatásnak egységesnek és alaposnak kell lennie, kerülni kell a tárgyak és az elôadások szaporítását, s el kell hagyni azokat a kérdéseket, melyeknek már alig van jelentôségük, vagy magasabb fokú egyetemi tanulmányokra kell hagyni. (Magasabb fokú tanulmányok) 18. A püspökök gondoskodjanak arról, hogy a jellemük, erényeik és tehetségük alapján alkalmas ifjakat magasabb szintű intézetekbe, fakultásokra vagy egyetemekre küldjék, ahol teológiai vagy más, célszerűnek mutatkozó szaktárgyakban mélyebb tudományos képzést kapjanak, és olyan papokká formálódjanak, akik az apostolkodás különlegesebb feladataiban is helyt tudnak állni. Lelki nevelésüket és lelkipásztori kiképzésüket azonban, fôként ha még nem fölszentelt papok, semmiképpen sem szabad elhanyagolni. ======================================================================== Optatam Totius Lelkipásztori képzés VI. A SZOROS éRTELEMBEN VETT LELKIPáSZTORI KéPZéS (Fölkészülés a papi szolgálatra) 19. A lelkipásztori törôdés, melynek a növendékek egész nevelését meg kell határoznia,[41] azt is megköveteli, hogy alaposan képezzék ki ôket a papi szolgálattal különösképpen együttjáró dolgokra, fôként a hitoktatásra és a prédikációra, a liturgia végzésére és a szentségek kiszolgáltatására, a karitatív tevékenységre, a tévelygôk és hitetlenek megsegítésére és a többi lelkipásztori teendôre. Gondosan föl kell készíteni ôket a lelkivezetés művészetére, hogy az Egyház tagjait mindenekelôtt a teljesen tudatos és apostoli keresztény életre és állapotbeli kötelességeik teljesítésére tudják vezetni; s jól tanulják meg segíteni a férfi és nôi szerzeteseket, hogy sajátos hivatásuk kegyelmében állhatatosan megmaradjanak és a maguk szerzetének szellemében fejlôdjenek.[42] Összefoglalva, ki kell fejleszteni a növendékekben azokat a készségeket, amelyek leginkább segítenek az emberekkel való párbeszédben, például hogy tudjanak másokat meghallgatni, és tudjanak kitárulni a szeretet szellemében mindenféle emberi ínség felé.[43] (Nyitottság a világ felé) 20. Tanítsák meg a növendékeket, hogy helyes módszerrel és az egyházi tekintély törvényei szerint miként lehet segédtudományként fölhasználni a pedagógiai, a pszichológiai és a szociológiai tudományágakat.[44] Alaposan képezzék ki ôket a világiak apostoli tevékenységének serkentésére és ébrentartására,[45] az apostolkodás különféle és eredményesebb formáinak elômozdítására. Azt az igazán katolikus lelkületet alakítsák ki bennük, mellyel túl tudnak tekinteni saját egyházmegyéjük, nemzetük vagy szertartásuk határain, és az egész Egyház gondjával tudnak törôdni, készen arra, hogy az Evangéliumot bárhol hirdessék.[46] (Lelkipásztori gyakorlatok) 21. Mivel a növendékeknek az apostoli munka művészetét nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban is el kell sajátítaniuk, s tudniuk kell a saját felelôsségükre is és közösségi munkában is tevékenykedni, ezért már tanulmányaik idején megfelelô gyakorlatok útján -- a szünidôben is -- be kell ôket avatni a lelkipásztorkodásba. E módszeres és lelkipásztorkodásban jártas papok által vezetett gyakorlatoknak a püspök bölcs megítélése szerint alkalmazkodniuk kell a növendékek korához és a helyi körülményekhez. De soha ne feledjék a természetfölötti eszközök döntô erejét sem.[47] ======================================================================== Optatam Totius Tanulmányok befejezése után VII. TOVáBBKéPZéS A TANULMáNYOK BEFEJEZéSE UTáN 22. Mivel a papság képzését, elsôsorban az újabb társadalmi körülmények miatt, a szemináriumi tanulmányok befejezése után is folytatni és tökéletesíteni kell,[48] a püspöki konferenciák feladata lesz, hogy erre az egyes országokban minél megfelelôbb módokat találjanak. Ilyenek például a célszerűen kiválogatott plébániákkal együttműködô lelkipásztori intézetek, a meghatározott idôközökben tartott összejövetelek és alkalmas gyakorlatok. Mindezek lelkiségi, szellemi és lelkipásztori téren fokozatosan bevezethetik a fiatal papokat a papi életbe és az apostoli tevékenységbe, s állandó megújulásuk és gazdagodásuk forrásai lehetnek. (Befejezés) E Szent Zsinat Atyái folytatván a Trentói Zsinat által megkezdett munkát, miközben nagy reménységgel eltelve a szemináriumok elöljáróira és tanáraira bízzák, hogy Krisztus papjait a megújulás e Szent Zsinat által javasolt szellemében képezzék, nyomatékosan buzdítják azokat, akik a papi szolgálatra készülnek, hogy érezzék át: rájuk, az Egyház reménységére van bízva a lelkek üdvössége, s készséges lélekkel vállalva e dekrétum elôírásait, bôséges, maradandó gyümölcsöt teremjenek. Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Kelt Rómában, Szent Péternél,1965. október 28-án. Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a Szent Zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Optatam Totius Jegyzetek 1. Hogy Isten egész népének fejlôdése Krisztus akaratából mennyire függ a papok szolgálatától, kitűnik azokból a szavakból, melyekkel az Úr apostolait, utódaikat és munkatársaikat az Evangélium hirdetôivé, az új választott nép vezéreivé és Isten misztériumainak sáfáraivá tette; megerôsítik ezt az egyházatyák és a szentek tanítása és a pápák ismételt megnyilatkozásai. Vö. X. Pius: Acta, IV:237. (Haerent animo, buzdítás a klérushoz 1908. augusztus 4. ); AAS 28:37. (XI. Pius: Ad catholici Sacerdotii enciklika, 1935. december 20.); 42:657. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.); 51:545. (XXIII. János: Sacerdotii nostri primordia enciklika, 1959. augusztus 1.); 55:979. (VI. Pál: Summi Dei Verbum ap. levél, 1963. november 4.) 2. Vö. S.C.D. Religiosis: Sedes Sapientiae, Statuta Generalia, 19. p., Róma, 1957. 3. Vö. AAS 42:682. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.); 54:33. (XXIII. János beszéde 1961. december 16-án) 4. AAS 48:357. (XII. Pius: Sedes Sapientiae ap. konstitúció 1956. május 31.); 55:984. (VI. Pál: Summi Dei Verbum ap. levél, 1963. november 4.) 5. Vö. AAS 33:479. (XII. Pius: Cum nobis motu proprio, 1941. november 4.); 47:266. (Uô: Cum supremae motu proprio, 1955. február 11.); PC 24., CD 15. p. 6. Vö. AAS 42:685. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.) 7. Vö. LG 28. p. 8. AAS 28:37. (XI. Pius: Ad catholici Sacerdotii enciklika, 1935. december 20.) 9. AAS 55:984. (VI. Pál: Summi Dei Verbum ap. levél, 1963. november 4.) 10. Vö. AAS 42:684. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.); 55:987. (VI. Pál: Summi Dei Verbum ap. levél, 1963. november 4.) 11. Vö. AAS 28:41. (XI. Pius: Ad catholici Sacerdotii enciklika, 1935. december 20.); 12. Ezzel hatályon kívül kerül a CIC 1917:1357 § 4. pontja. 13. Vö. AAS 42:674. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.) 14. Vö. X. Pius: Acta, IV:242. (Haerent animo, buzdítás a klérushoz 1908. augusztus 4. ); 42:659. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.); 51:550. (XXIII. János: Sacerdotii nostri primordia enciklika, 1959. augusztus 1.). 15. AAS 39:547, 572. (XII. Pius: Mediator Dei enciklika, 1947. november 20.); 54:69. (XXIII. János: Sacrae laudis ap. buzdítás, 1962. január 6.); SC 16--17. p.; AAS 56:880. (S.C. Rituum: Instructio ad executionem ... 1964. szeptember 26., 14--17. p.) 16. Vö. AAS 51:559. (XXIII. János: Sacerdotii nostri primordia enciklika, 1959. augusztus 1.). 17. Vö. LG 28. p. 18. PL 35:1646. (Szt Ágoston: In Ioannem Tractatus, 32,8) 19. Vö. AAS 42:662, 685, 690. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.); 51:551, 556. (XXIII. János: Sacerdotii nostri primordia enciklika, 1959. augusztus 1.); 56: 634. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika, 1964. augusztus 6.). 20. Vö. AAS 46:164. (XII. Pius: Sacra Virginitas enciklika, 1954. március 25.). 21. PL 4:475. (Szent Ciprián: De habitu virginum, 22. p.); 16:22. (Szt Ambrus: De virginibus, I, 8, 52). 22. Vö. AAS 42:663. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.) 23. Vö. AAS 46:170. (XII. Pius: Sacra Virginitas enciklika, 1954. március 25.) 24. Vö. AAS 42:664, 690. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.) 25. Vö. AAS 55:991. ((VI. Pál: Summi Dei Verbum ap. levél, 1963. november 4.) 26. Vö. AAS 42:686. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.) 27. Vö. AAS 55:993. ((VI. Pál: Summi Dei Verbum ap. levél, 1963. november 4.) 28. Vö. LG 7, 28. 29. Vö. AAS 42:571. (XII. Pius: Humani generis enciklika, 1950. augusztus 12.) 30. Vö. AAS 56: 637. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika, 1964. augusztus 6.). 31. Vö. AAS 42:567. (XII. Pius: Humani generis enciklika, 1950. augusztus 12.); 46:314. (Si diligis beszéd 1954. május 31-én); 56:364. (VI. Pál beszéde a Gregoriana egyetemen 1964. március 12-én); LG 25. p. 32. Vö. Szent Bonaventura: ,,Ne higgye senki, hogy elég neki az olvasás kenet nélkül, a spekuláció áhítat nélkül, a kutatás csodálkozás nélkül, a szemlélés ujjongás nélkül, a tevékenység jámborság nélkül, a tudomány szeretet nélkül, a megértés alázatosság nélkül, a tanulás isteni kegyelem nélkül, a tükör az Istentôl sugallt bölcsesség nélkül.'' (Itinerarium mentis, Elôszó, 4. p.) 33. Vö. AAS 26: 283. (XIII. Leo: Providentissimus Deus enciklika, 1893. november 18.) 34. Vö. AAS 42:502. (Comissio Pontificia de Re Biblica: Instructio de Sacra Scriptura recte docenda, 1950. május 13.) 35. Vö. AAS 42:568. (XII. Pius: Humani generis enciklika, 1950. augusztus 12.): ,,... a szent források tanulmányozásától a szent tudományok mindig megfiatalodnak; míg a szent letétemény vizsgálatát mellôzô spekuláció, miként tapasztaljuk, terméketlenné válik.'' 36. Vö. AAS 31:247. (XII. Pius szeminaristákhoz szóló beszéde, 1939. június 24.): ,,Az igazság keresésére és terjesztésére irányuló törekvést nem nyomja le, hanem inkább serkenti és biztonságosan irányítja az, hogy ajánljuk Szent Tamás tanítását.'' -- AAS 56:365. (VI. Pál beszéde a Gregoriana egyetemen 1964. március 12-én); 57:788. (Beszéd a VI. Nemzetközi Tomista Kongresszuson, 1965. szeptember 10.) 37. SC 7, 16. p. 38. Vö. AAS 56: 640. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika, 1964. augusztus 6.) 39. Vö. SC 10, 14--16. p. 40. Vö. UR 1, 9--10. p. 41. A lelkipásztor eszményi képe a papi életrôl és a papképzésrôl szóló pápai dokumentumokból rajzolható meg: Vö. X. Pius: Acta, IV:237. (Haerent animo, buzdítás a klérushoz 1908. augusztus 4. ); AAS 28:5. (XI. Pius: Ad catholici Sacerdotii enciklika, 1935. december 20.); 42:657. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.); 51:545. (XXIII. János: Sacerdotii nostri primordia enciklika, 1959. augusztus 1.); 55:979. (VI. Pál: Summi Dei Verbum ap. levél, 1963. november 4.) 42. Vö. LG 49--53. p., PC 43. Vö. AAS 56: 635. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika, 1964. augusztus 6.). 44. Vö. AAS 53:401. (XXIII. János: Mater et magistra enciklika, 1961. május 15.) 45. Vö. LG 33. 46. Vö. LG 17. p. 47. Lásd 41. jegyzet. 48. Az újabb szentszéki dokumentumok szorgalmazzák az újonnan szentelt papokkal való törôdést: AAS 41:165. (XII. Pius: Quando quidem motu proprio, 1949. április 2.) 42:657. (XII. Pius: Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember 23.); S.C.D. Religiosis: Sedes Sapientiae, Statuta Generalia, 19. p., Róma, 1957. ======================================================================== Nostra Aetate Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat NOSTRA AETATE kezdetű nyilatkozata az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról 1. Bevezetés 2. A nagy keleti vallások értékei 3. Az iszlám 4. A zsidók 5. Nincs alapja a diszkriminációnak Jegyzetek ======================================================================== Nostra Aetate Nagy keleti vallások értékei A II. Vatikáni Zsinat Nostra Aetate kezdetű nyilatkozata az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról (Bevezetés) 1. Korunkban, amikor az emberi nem egysége napról napra szorosabbá válik és sokasodnak a különbözô népek közötti kapcsolatok, az Egyház fokozott figyelemmel veszi szemügyre, milyen kapcsolata legyen a nem keresztény vallásokkal. Mivel feladata, hogy az emberek, sôt a népek közötti egységet és szeretetet ápolja, most elsôsorban azt veszi fontolóra, ami az emberekben közös és közösségre vezeti ôket. Az összes nemzet ugyanis egy közösség, közös az eredetük, hiszen Isten népesítette be az emberi nemmel a föld színét,[1] ugyanaz a végsô céljuk is, tudniillik Isten, akinek gondviselése, jósága és üdvözítô terve mindenkire kiterjed,[2] s végül a választottak összegyűlnek a szent városba, melyet Isten ragyogása fog megvilágítani, s ahol a nemzetek az Ô világosságában fognak járni.[3] Az emberek a különbözô vallásoktól várnak választ az emberi lét rejtélyeire, melyek ma épp úgy, mint régen a szíve mélyén nyugtalanítják az embert: mi az ember? Mi az élet értelme és célja? Mi a jó és mi a bűn? Honnan ered a szenvedés és mi a célja? Melyik út vezet az igaz boldogsághoz? Mi a halál, az ítélet és a halál utáni megfizetés? S végül mi az a végsô és kimondhatatlan misztérium, mely átöleli létünket, melybôl eredünk, s mely felé tartunk? (A nagy keleti vallások értékei) 2. A népeknél a legôsibb koroktól fogva napjainkig megtalálható annak a titokzatos erônek bizonyos észlelése, mely jelen van a dolgok folyamatában és az emberi élet eseményeiben, sôt, olykor ismernek egy Legfôbb Lényt, s még Atyát is. Ez az észlelés, illetve elismerés bensôséges vallási érzülettel hatja át életüket. A kultúra haladásához kapcsolódó vallások pedig egyre árnyaltabb fogalmakkal s mind kiműveltebb nyelvezettel igyekeznek válaszolni ugyanezekre a kérdésekre. Így hinduizmusban az emberek az isteni misztériumot kutatják, s kimeríthetetlen gazdagságú mítoszokkal és a bölcselet mélyreható törekvéseivel fejezik ki, szabadulást keresnek létünk nyomorúságaiból aszketikus gyakorlatokkal, elmélyült meditációval, vagy szeretô bizalommal Istenhez menekülve. A buddhizmus különféle formáiban fölismerik e mulandó világ radikális elégtelenségét, s olyan utat tanítanak, melyen az emberek áhítatos és bízakodó lelkülettel elérhetik a tökéletes szabadság állapotát, vagy a saját törekvésükkel, illetve felsôbb segítséggel a megvilágosodás legfelsô fokára juthatnak. Így a többi vallások is szerte a világon különféle módokon próbálnak megoldást adni az emberi szív nyugtalanságára azáltal, hogy utakat, tudniillik tanításokat és parancsolatokat, továbbá szent szertartásokat ajánlanak. A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Ôszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ô maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki ,,az út, az igazság és az élet'' (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával.[4] Búzdítja tehát gyermekeit, hogy okosan és szeretettel folytatván a párbeszédet és együttműködve más vallások követôivel, tanúskodjanak a keresztény hitrôl és életrôl; s ismerjék meg, becsüljék és támogassák a náluk található lelki, erkölcsi és társadalmi-kulturális értékeket. ======================================================================== Nostra Aetate Iszlám (Az iszlám) 3. Az Egyház megbecsüléssel tekint az iszlám követôire is, akik az egy élô és önmagában létezô, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtôje,[5] ki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívbôl engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám -- kinek hitére az iszlám szívesen hivatkozik -- engedelmeskedett Istennek. Jézus istenségét ugyan nem ismerik el, de prófétaként tisztelik, szűz anyjaként becsülik Máriát, s olykor áhítattal segítségül is hívják. Várják az ítélet napját, amikor Isten minden embert föltámaszt és megfizet mindenkinek. Ezért értékelik az erkölcsi életet és Istent leginkább imádsággal, alamizsnával és böjtöléssel tisztelik. Bár a századok folyamán a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt, a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, ôszintén törekedjen a kölcsönös megértésre és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot. ======================================================================== Nostra Aetate Zsidó vallás (A zsidók) 4. Az Egyház misztériumát szemlélve e Szent Zsinat emlékeztet arra a kötelékre, mely az új szövetség népét lélekben összeköti Ábrahám törzsével. Krisztus Egyháza ugyanis elismeri, hogy hitének és kiválasztottságának kezdetei Isten üdvözítô misztériumának megfelelôen már a pátriárkáknál, Mózesnél és a prófétáknál megtalálhatók. Vallja, hogy a Krisztus-hívôk a hitben Ábrahám fiai,[6] rájuk is vonatkozik Ábrahám meghívása, s hogy az Egyház üdvösségét a választott nép egyiptomi kivonulása titokzatosan jelezte. Ezért az Egyház nem feledkezhet meg arról, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek közvetítésével kapta, melyet Isten a maga kimondhatatlan irgalmasságából arra méltatott, hogy megkösse vele az ó szövetséget; s hogy annak a nemes olajfának gyökerébôl táplálkozik, melyre ráoltattak a nemzetek olajágai.[7] Az Egyház ugyanis hiszi, hogy Krisztus, a mi békénk, keresztjével kiengesztelte a zsidókat és a pogányokat és a kettôt önmagában eggyé tette.[8] Az Egyház azt is mindig szemel elôtt tartja, amit Pál apostol mondott a vérrokonairól: ,,Övék az istenfiúság, a dicsôség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák és test szerint közülük származik Krisztus'' (Róm 9,4--5), Szűz Mária Fia. Azt sem feledi, hogy a zsidó népbôl születtek az apostolok, az Egyház alapjai és oszlopai és az a sok tanítvány, aki Krisztus evangéliumát elsôként hirdette a világnak. A Szentírás tanúsága szerint Jeruzsálem nem ismerte föl látogatásának idejét,[9] és a zsidók többsége nem fogadta el az evangéliumot, sôt néhányan szembeszálltak terjedésével.[10] Mindazonáltal az Apostol szerint a zsidók az atyák miatt nagyon kedvesek Istennek, aki nem bánja meg ajándékait és hívását.[11] A prófétákkal és ugyanazzal az apostollal együtt az Egyház várja az az egyedül Isten által tudott napott, melyen az összes nép egy hangon fogja segítségül hívni az Urat, ,,és vállvetve fognak szolgálni neki.'' (Szof 3,9)[12] Mivel tehát ily nagy a keresztények és a zsidók közös lelki öröksége, e Szent Zsinat ajánlja és támogatja a kölcsönös megismerést és megbecsülést, melyet fôleg a Szentírás tanulmányozásával, s teológiai és testvéri párbeszédekkel lehet elérni. Jóllehet a zsidó hatóságok követôikkel együtt Krisztus halálát követelték,[13] mindaz, ami az Ô szenvedésében történt, sem az akkor élô zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha ez következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat elvetette magától vagy átkozottak volnának. Ezért mindenki ügyeljen arra, hogy sem a hitoktatásban, sem Isten igéjének hirdetésében ne tanítsanak semmi olyat, ami nem egyeztethetô össze az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével. Ezen kívül az Egyház -- mely elutasít minden üldözést, bárkit is érjen -- megemlékezvén a zsidókkal közös örökségrôl, nem politikai megfontolásoktól, hanem evangéliumi vallásos szeretettôl indítva fejezi ki sajnálatát a gyűlölet az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részérôl érték a zsidókat. Krisztus miként az Egyház mindig tanította és tanítja, minden ember bűneiért mérhetetlen szeretettel vállalta önként szenvedését és halálát, hogy mindnyájan üdvözüljenek. Az igehirdetô Egyháznak tehát az a feladata, hogy hirdesse Krisztus keresztjét, mint Isten egyetemes szeretetének jelét és minden kegyelem forrását. ======================================================================== Nostra Aetate Alaptalan diszkrimináció (Nincs alapja a diszkriminációnak) 5. Nem hívhatjuk segítségül Istent, mindenek Atyját, ha nem tekintünk testvérnek bizonyos embereket, akik pedig Isten képmására vannak teremtve. Az ember kapcsolata az Atya Istennel és az ember kapcsolata az embertestvérekkel oly szorosan összetartozik, hogy az Írás azt mondja: ,,aki nem szeret, nem ismeri Istent'' (1Jn 4,8). Nincs tehát alapja semmiféle elméletnek vagy gyakorlatnak, mely ember és ember, nép és nép között diszkriminál az emberi méltóság és a belôle fakadó jogok tekintetében. Ezért az Egyház -- mint Krisztus lelkületétôl idegen dolgot -- elítéli az emberek faj, bôrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történô bármilyen diszkriminációját. Ezért a Szent Zsinat Szent Péter és Pál apostol nyomában járva nyomatékosan kéri a Krisztus-hívôket, hogy ,,kifogástalan életet élve a pogányok között'' (1Pt 2,12), ha lehetséges, amennyibe rajtuk áll, békében éljenek mindenkivel,[14] hogy valóban fiai legyenek az Atyának, aki a mennyekben van.[15] Mindazt, amit e nyilatkozat egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Kelt Rómában 1965. október 28-án Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a Szent Zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Nostra Aetate Jegyzetek 1. Vö. ApCsel 17,26. 2. Vö. Bölcs 8,1; ApCsel 14,17; Róm 2,6--7; 1Tim 2,4. 3. Vö. Jel 21,23--24. 4. Vö. 2Kor 5,18--19. 5. Vö. PL 148, 451. (Szt VII. Gergely: Epistola III, 21. ad Anazir) 6. Vö. Gal 3,7. 7. Vö. Róm 11,17--24. 8. Vö. Ef 2,14--16. 9. Vö. Lk 19,44. 10. Vö. Róm 11,28. 11. Vö. Róm 11,28--29; LG. 12. Vö. Iz 66,23; Zsolt 65,4; Róm 11,11--32. 13. Vö. Jn 19,6. 14. Vö. Róm 12,18. 15. Vö. Mt 5,45. ======================================================================== Gravissimum Educationis Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat GRAVISSIMUM EDUCATIONIS kezdetű deklarációja a keresztény nevelésrôl Bevezetés 1. Egyetemes jog a neveltetésre 2. A keresztény nevelés 3. A nevelés felelôsei 4. A keresztény nevelés eszközei 5. Az iskola jelentôsége 6. A szülôk jogai és kötelességei 7. Valláserkölcsi nevelés az iskolában 8. A katolikus iskolák 9. Iskolatípusok 10. Katolikus egyetemek 11. A teológiai karok 12. Együttműködés az iskolák ügyében Zárszó Jegyzetek ======================================================================== Gravissimum Educationis Keresztény nevelés A II. Vatikáni Zsinat Gravissimum Educationis kezdetű deklarációja a keresztény nevelésrôl PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL (Bevezetés) A nevelés rendkívüli jelentôségét az emberi életben és egyre nagyobb befolyását korunk társadalmi fejlôdésére a Szent Egyetemes Zsinat figyelmesen fontolóra vette.[1] Valójában a fiatalok nevelése, sôt a felnôttek folyamatos továbbképzése is a mai körülmények között könnyebbé és sürgetôbbé váltak. Az emberek ugyanis jobban tudatára ébredve saját méltóságuknak és feladatuknak, napról napra tevékenyebben akarnak részt venni a társadalmi, s fôként a gazdasági és politikai életben;[2] a technika és a tudományos kutatás csodálatos fejlôdése, valamint az új tömegkommunikációs eszközök az egyre több szabad idôvel rendelkezô embereknek alkalmat adnak arra, hogy könnyebben hozzájussanak a szellemi kultúra örökségéhez, s mind a kisebb csoportok, mind a népek szorosabb kapcsolataik révén kiegészítsék egymást. Ezért törekszenek mindenütt a nevelés ügyének fejlesztésére; megfogalmazzák és hivatalos nyilatkozatokba foglalják az ember, különösképpen a gyermek és a szülôk alapvetô jogait a neveléshez;[3] a növendékek számának gyors emelkedése miatt szaporítják és tökéletesítik az iskolákat, és más nevelô intézményeket létesítenek; a nevelés és oktatás módszereit újszerű kísérletekkel fejlesztik; jelentôs erôfeszítéseket tesznek azért, hogy mindenki járhasson iskolába, de még így is sok gyermek és fiatal nem juthat az alapvetô oktatáshoz sem, és igen nagy azok száma, akik az igazságot és a szeretetet egyformán művelô igazi nevelést nélkülözik. Az Anyaszentegyház annak érdekében, hogy az isteni alapítójától kapott parancsot -- tudniillik, hogy az üdvösség misztériumát minden embernek hirdesse, és mindent megújítson Krisztusban -- teljesíthesse, részt vállal a nevelés fejlesztésébôl és általánossá tételébôl is, de ehhez az egész emberi élettel kell törôdnie, a földi élettel is, amennyiben összefügg a mennyei hivatással.[4] Ezért a Szent Zsinat kinyilvánítja a keresztény nevelés, fôként az iskolákban folyó keresztény nevelés néhány alapelvét, melyeket a Zsinat után egy külön bizottságnak kell részletesebben kidolgoznia, és a püspöki konferenciáknak a helyi adottságaikhoz kell alkalmazniuk. (Egyetemes jog a neveltetésre) 1. Minden embernek -- bármilyen fajhoz, társadalmi osztályhoz vagy korosztályhoz tartozzék --, személyi méltósága folytán elidegeníthetetlen joga van a neveléshez,[5] amely megfelel élete céljának,[6] alkalmazkodik egyéni képességeihez, neméhez, az adott kultúrához és a nemzeti hagyományokhoz, ugyanakkor nyitott a testvéri kapcsolatra más népekkel, és így a valódi egységet és békét szolgálja a földön. Az igazi nevelés az emberi személyt formálva szem elôtt tartja a végsô célt, s egyúttal a társadalom javát is, melynek az ember tagja, s melyben felnôttként a feladataival szerepet vállal. A gyermekeket és fiatalokat a lélektan, a pedagógia és a didaktika mai eredményeit fölhasználva segíteni kell testi, erkölcsi és értelmi képességeik harmonikus kibontakoztatásában, annak érdekében, hogy erôs és állhatatos lélekkel gyôzvén le a nehézségeket, fokozatosan elérjék a tökéletes felelôsségérzetet saját életük folyamatos és helyes kiművelésében és az igazi szabadság megszerzésében. Kapják meg az életkornak megfelelô pozitív és okos szexuális nevelést is. Ezenkívül a társadalmi életben való részvételre úgy kell fölkészíteni ôket, hogy a szükséges és megfelelô eszközök birtokában tevékenyen be tudjanak kapcsolódni a különféle emberi közösségekbe, nyíljanak meg a másokkal való dialógusra, és készségesek legyenek a közjó szolgálatára. A Szent Zsinat hasonlóképpen kijelenti, hogy a gyermekeknek és fiataloknak joguk van ahhoz, hogy rávezessék ôket az erkölcsi értékek helyes lelkiismerettel való megbecsülésére és személyes állásfoglalással való elsajátítására, nemkülönben Isten tökéletesebb megismerésére és szeretetére. Ezért nyomatékosan kéri mindazokat, akik vezetik a népeket vagy irányítják a nevelést: gondosan ügyeljenek arra, hogy e szent jogától az ifjúságot soha meg ne fosszák. Az Egyház gyermekeit pedig buzdítja, hogy áldozatkészen munkálkodjanak a nevelés minden területén, fôleg azzal a céllal, hogy a megfelelô nevelés és oktatás jótéteményei szerte a földön mindenkire kiáradjanak.[7] (A keresztény nevelés) 2. Minden kereszténynek -- mivel a vízbôl és Szentlélekbôl való újjászületés által új teremtménnyé lett,[8] Isten fiának hívják és valóban az is -- joga van a keresztény nevelésre. E nevelés nem csupán az emberi személy imént leírt érettségére törekszik, hanem fôként arra, hogy a megkereszteltek, miközben fokozatosan megismerik az üdvösség misztériumát, napról napra jobban tudatára ébredjenek az ajándékként kapott hitnek; tanulják meg -- elsôsorban a liturgikus cselekmények által -- az Atyaistent lélekben és igazságban imádni (vö. Jn 4,23), s életüket új emberként igazságban és igaz életszentségben élni (vö. Ef 4,22--24); hogy eljussanak az érett férfikorra Krisztus teljességének mértéke szerint (vö. Ef 4,13), és gyarapítsák a misztikus testet. Ezenkívül hivatásuk tudatában tegyenek tanúságot a bennük élô reményrôl (vö. 1Pt 3,15), s fáradozzanak a világ keresztény formálásán, mely által a Krisztustól megváltott ember teljes szemléletébe fölemelt természetes értékek az egész társadalom javát szolgálják.[9] Ez a Szent Zsinat tehát emlékezteti a pásztorokat súlyos kötelességükre, hogy mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy e keresztény nevelésben minden hívô részesüljön, fôleg az ifjak, akik az Egyház reménységei.[10] (A nevelés felelôsei) 3. A szülôket, mivel életet adtak gyermekeiknek, terheli a nevelés súlyos kötelessége, és ezért el kell ismerni, hogy ôk az elsô és legfontosabb nevelôk.[11] E nevelôi feladat annyira jelentôs, hogy ha hiányzik, alig pótolható. A szülôknek ugyanis az Isten és az emberek iránti szeretet és jóság olyan családi légkörét kell megteremteniük, mely a gyermekek egész, személyes és közösségi nevelésének kedvez. Ezért a család az elsô iskolája azoknak a közösségi erényeknek, melyekre minden közösségnek szüksége van. A házasság szentségének kegyelmével és feladatával gazdagított keresztény családban a gyermekeket kezdettôl fogva arra kell tanítani, hogy a keresztségben kapott hit szerint ismerjék meg és imádják Istent és szeressék a felebarátot; a családban kapják az elsô benyomásokat az egészséges emberi közösségrôl és az Egyházról; végül a család vezeti be ôket lépésrôl lépésre a polgári közösségbe és Isten népébe. Érezzék át tehát a szülôk, hogy a valóban keresztény család milyen döntô szerepet tölt be Isten népének életében és fejlôdésében.[12] A nevelés elsôsorban a család feladata, de ebben rászorul az egész társadalom támogatására. Ezért a szülôk és az általuk nevelôi feladattal megbízott személyek jogain kívül bizonyos kötelességek és jogok megilletik a polgári társadalmat is, mert feladata rendezni mindazt, ami a földi közjóhoz szükséges. Feladatai közé tartozik, hogy sokféle módon támogassa az ifjúság nevelését: védje a szülôk és az általuk nevelôi feladattal megbízott személyek köteleségeit és jogait, és adja meg nekik a szükséges segítséget; amennyiben a szülôk vagy más közösség nem tenné, a szubszidiaritás elvének megfelelôen szervezze meg a nevelés művét a szülôk óhajának figyelembe vételével; s amennyiben a közjó megkívánja, alapítson saját iskolákat és intézeteket.[13] Végül egész különlegesen az Egyház feladata a nevelés, nemcsak azért, mert el kell róla ismerni, hogy nevelésre képes emberi közösség, hanem legfôképpen azért is, mert kötelessége hirdetni az üdvösség útját minden embernek, a hívôk számára át kell adnia Krisztus életét, és folytonos gondoskodással segítenie kell ôket, hogy ennek az életnek teljességére eljuthassanak.[14] Az Egyháznak tehát gyermekeit anyaként kell nevelnie, hogy egész életüket Krisztus lelkülete hassa át; egyúttal azonban fölajánlja munkáját valamennyi népnek az emberi személy teljes tökéletessége érdekében, a földi társadalom javára és egy emberibbé alakítandó világ építésére.[15] (A keresztény nevelés eszközei) 4. Nevelôi feladatának végzése közben az Egyház fölhasznál minden alkalmas eszközt, de elsôsorban a sajátjait, melyek között elsô a hitoktatás,[16] mely megvilágítja és erôsíti a hitet, Krisztus Lelke szerint táplálja az életet, elvezet a liturgikus misztériumban való tudatos és tevékeny részvételre,[17] és apostoli tevékenységre buzdít. Az Egyház nagyra értékeli, és a maga lelkületével át akarja itatni és föl akarja emelni mindazokat a segédeszközöket is, melyek az emberek közös örökségéhez tartoznak, és nagyban hozzájárulnak a lelkek neveléséhez és az emberek alakításához, mint például a tömegkommunikáció eszközei,[18] a szellem és a test gyakorlásának sokféle egyesülete, az ifjúsági egyesületek és fôként az iskola. (Az iskola jelentôsége) 5. Valamennyi nevelési eszköz között különleges jelentôsége van az iskolának,[19] mely küldetésébôl fakadóan miközben kiműveli az értelmi képességeket, kifejleszti a helyes ítéletalkotást; bevezet az elôzô nemzedékek által megteremtett kulturális örökségbe: erôsíti az értékek iránti fogékonyságot; elôkészít az életpályára; növeli a kölcsönös megértéshez szükséges érzéket azzal, hogy a különbözô természetű és származású növendékek között baráti közösséget alakít ki; ezen felül egy olyan középpontot jelent, melynek munkájában és fejlôdésében részt kell vennie a családoknak, a nevelôknek, a kulturális, polgári és vallási szervezeteknek, a polgári társadalomnak és az egész emberi közösségnek. Szép és felelôsségteljes mindazok hivatása, akik a szülôk segítôiként és a társadalom megbízottaiként nevelôi feladatra vállalkoznak az iskolákban; e hivatás sajátos szellemi és szívbéli adottságokat, nagyon gondos fölkészülést, állandó megújulási és alkalmazkodási készséget kíván. (A szülôk jogai és kötelessége) 6. A szülôknek, akiknek elsôdleges és elidegeníthetetlen kötelessége és joga a gyermeknevelés, az iskola megválasztásában valóban szabadnak kell lenniük. A közhatalomnak tehát, melynek feladata a polgárok szabadságának bíztosítása és védelme, az osztó igazságosság követelményének megfelelôen gondoskodnia kell az állami támogatás olyan szétosztásáról, hogy a szülôk lelkiismeretük szavát követhessék, s valóban szabadon választhassák meg az iskolát gyermekeik számára.[20] Az államnak gondoskodnia kell arról, hogy minden polgára megfelelô műveltséghez jusson és kellôen fölkészüljön kötelességeinek teljesítésére és polgári jogainak gyakorlására. Tiszteletben tartva a szubszidiaritás elvét, bíztosítsa a gyermekek jogát a megfelelô iskolai neveléshez, ôrködjék a nevelôk alkalmassága és a tanítás színvonala fölött, gondoskodjék a növendékek egészségérôl, és általában fejlessze az egész iskolaügyet; ne legyen tehát semmiféle iskolamonopólium; mert az ellenkezik az ember veleszületett jogaival, a kultúra haladásával és terjedésével, az állampolgárok békés együttélésével, valamint a legtöbb mai társadalomban érvényesülô pluralizmussal.[21] A Szent Zsinat buzdítja a krisztushívôket, hogy készséggel működjenek közre a megfelelô nevelô-oktató módszerek kialakításában és rátermett tanerôk kiképzésében. Segítsék fôleg a szülôi szövetségek útján az iskola egész munkáját, kiváltképp a benne folyó erkölcsi nevelést.[22] (Valláserkölcsi nevelés az iskolában) 7. Az Egyháznak -- átérezvén súlyos kötelezettségét, hogy odaadóan kell gondoskodnia minden gyermeke erkölcsi és vallási nevelésérôl -- fokozott szeretettel és segítôkészséggel kell azok mellett állnia, akik nem katolikus iskolába járnak, és ilyenek nagy számmal vannak. Megnyilvánul ez a segítôkészség a tanítók és nevelôk példaadásában, az iskolatársak apostoli[23] tevékenységében, leginkább pedig azoknak a papoknak és világiaknak a szolgálatában, akik hirdetik nekik az üdvösség tanítását koruknak és körülményeiknek megfelelô módon, valamint lelki segítséget nyújtanak alkalmas és korszerű kezdeményezésekkel. A szülôket pedig fígyelmezteti az Egyház: súlyos kötelességük, hogy bíztosítsák, sôt sürgessék ezt a segítséget gyermekeik számára, hogy a keresztény nevelés együtt tudjon haladni az evilági képzéssel. Ezért az Egyház elismerését fejezi ki azoknak az államoknak és hatóságoknak, amelyek számot vetnek a mai társadalom pluralizmusával, megvalósítják az igazi vallásszabadságot, és segítik a családokat abban, hogy a gyermekek nevelése minden iskolában a család vallási és erkölcsi elveinek megfelelôen történjék.[24] (A katolikus iskolák) 8. Az Egyház jelenlétét az iskoláztatásban a katolikus iskola teszi különösképpen kézzelfoghatóvá. Ez az iskola, éppúgy mint a többi, a fiatalok kulturális és emberi alakítását célozza. Vannak azonban sajátos feladatai: megteremti az Evangéliumi szabadság és szeretet légkörét az iskolai közösségben, segíti a fiatalokat abban, hogy személyiségük kibontakoztatásával együtt növekedjék bennük az az új teremtmény, amellyé a keresztségben lettek; végül, az egyetemes kultúrát úgy kapcsolja össze az üdvösség hírével, hogy a hit fénye átjárja a tanulóknak a világról, az életrôl és emberrôl fokozatosan szerzett ismereteit. [25] Így tehát a katolikus iskola, miközben a kor követelményei iránti kellô nyitottsággal a földi társadalom javának hatékony elômozdítására neveli tanulóit, Isten országa terjesztésének szolgálatára is elôkészíti ôket, hogy példás és apostoli életükkel az emberi közösség üdvös kovászává legyenek. A katolikus iskola tehát -- mivel sokat tehet annak érdekében, hogy az Isten népe betöltse hivatását, s elô tudja mozdítani a párbeszédet az Egyház és az emberiség között -- megtartja rendkívüli jelentôségét a mai viszonyok között is. Ezért ez a Szent Zsinat újra kinyilvánítja az Egyház jogát ahhoz, hogy szabadon alapíthasson és igazgathasson minden fajtájú és fokozatú iskolát, amint ezt az egyházi Tanítóhivatal már sokszor kijelentette,[26] emlékeztetvén arra, hogy e jog gyakorlása nagyban elôsegíti a lelkiismereti szabadságot, a szülôk jogának védelmét és magának a kultúrának a fejlôdését is. A nevelôk ne feledjék, hogy elsôsorban tôlük függ: vajon a katolikus iskola valóra tudja-e váltani céljait és kezdeményezéseit.[27] Nagy gonddal készítsék elô a tanerôket, hogy mind evilági, mind egyházi tudományokban megfelelô tudással és képesítéssel rendelkezzenek, és jártasak legyenek a nevelés művészetében, fölhasználva fejlôdô korunk legújabb eredményeit. Az egymás és a tanítványok iránt szeretettel és apostoli lelkülettel tegyenek tanúságot életükkel és tanításukkal az egyetlen Mesterrôl, Krisztusról. Elsôsorban a szülôkkel működjenek együtt; közösen vegyék figyelembe a nevelés egész területén a nemek különbözôségét, és azt a sajátos célt, melyet mindkét nem elé kitűzött az isteni gondviselés a családi és a társadalmi életben. Növendékeiket serkentsék öntevékenységre, s ha azok befejezték tanulmányaikat, alljanak mellettük tanáccsal, baráti támogatással és számukra külön, igazi egyházias lelkületű egyesületek alapításával. A Szent Zsinat kijelenti, hogy e nevelôk szolgálata valódi, korszerű és szükséges apostoli tevékenység, egyúttal a társadalom igazi szolgálata. Emlékezteti a katolikus szülôket kötelességükre, hogy amikor és ahol tehetik, gyermeküket katolikus iskolákra bízzák, ezeket az iskolákat erejükhöz mérten támogassák, és működjenek velük együtt gyermekeik javára.[28] (Iskolatípusok) 9. A katolikus iskolának ezt az eszményképét az Egyháztól bármilyen módon függô iskolák erejükhöz képest igyekezzenek megvalósítani, bár a katolikus iskolák formája különbözô lehet a helyi viszonyok szerint.[29] Igen megbecsüli az Egyház azokat a katolikus iskolákat is, amelyeket nem katolikus növendékek is látogatnak, fôleg az újonnan szervezett egyházi területeken. A katolikus iskolák alapításakor és szervezésekor gondoljanak a változó korok szükségleteire. Továbbra is ápolni kell ugyan az alsó- és középfokú iskolákat, amelyek a nevelés alapját alkotják, mellettük azonban fontosnak kell tartani azokat is, amelyeket a mai viszonyok különleges módon sürgetnek. Ilyenek a szakiskolák[30] és ipariskolák, a felnôttek és a szociális munkára készülôk tanintézetei, az olyan iskolák, amelyekben testi fogyatékosságuk miatt különleges gondoskodást igénylôkkel foglalkoznak, továbbá a nevelôképzô intézetek, melyek a hitoktatásra vagy a nevelés más területeire készítenek elô. A Szent Zsinat nagyon buzdítja a lelkipásztorokat és a híveket, ne riadjanak vissza semmiféle áldozattól, támogassák a katolikus iskolákat, hogy azok egyre tökéletesebben végezhessék munkájukat, és gondoskodhassanak fôleg olyanokról, akik szegények, akik nélkülözik a család támaszát és melegét, vagy akikben nincs meg a hit adománya. (Katolikus egyetemek) 10. Az Egyház nagy figyelmet fordít a felsôfokú iskolákra, fôleg az egyetemekre és fakultásokra. A tôle függô intézményekben természetszerűen arra törekszik, hogy az egyes tudományszakokat saját elveik, módszerük és az ôket megilletô kutatási szabadság birtokában úgy műveljék, hogy napról napra mélyebb ismeretekhez érjenek el, s korunk újabb kérdéseire és kutatásaira figyelve, és az egyháztanítók, fôleg Aquinói Szent Tamás nyomdokaiban járva mélyebben átláthassák, hogy mennyire az egy igazság felé tart a hit és az értelem.[31] Így a kultúra magasabbfokú fejlesztésénél nyilvánosan, állandóan és egyetemesen jelen lesz a keresztény gondolkodás, a katolikus intézmények növendékei tudásban kiváló emberekké válnak, akik felkészültek arra, hogy a társadalom életében fontos szerepet vállaljanak és a világban tanúságot tegyenek a hitrôl.[32] Azokon a katolikus egyetemeken, ahol nincs teológiai kar, legyen teológiai intézet vagy tanszék, ahol a világi hallgatóknak is megfelelô elôadásokat tartanak. Mivel pedig a tudományt leginkább a magasabb színvonalú különleges kutatások gazdagítják, a katolikus egyetemeken és karokon nagy erôvel fejlesszenek ki olyan intézeteket, amelyek elsôdlegesen a tudományos kutatás szolgálatában állnak. A Szent Zsinat nagyon ajánlja a katolikus egyetemek és karok fejlesztésének megfelelô területi elosztását a Föld különbözô részein. Ezek az intézmények azonban ne számukkal, hanem a tudományok ápolásával tűnjenek ki. A tehetséges növendékeket szívesen vegyék föl akkor is, ha szegényebb sorsúak, fôleg azokat, akik az új nemzetekbôl jönnek. A társadalomnak és magának az Egyháznak sorsa szorosan összefügg a felsôbb tanulmányokat végzô fiatalok szellemi színvonalával.[33] Ezért az Egyház pásztorai ne csak a katolikus egyetemek hallgatóinak lelki életére fordítsanak nagy gondot; ôk valamennyi rájuk bízott lélek gondozásáért felelôsek, létesítsenek tehát -- püspökkari szinten jól kidolgozott terv szerint -- a nem katolikus egyetemek mellett is katolikus diákotthonokat és katolikus jellegű fôiskolai központokat, amelyekben gonddal kiválasztott és felkészült papok, szerzetesek és világiak intézményes lelki és szellemi támogatást nyújtanak. Különösképpen törôdjenek mind a katolikus, mind pedig más egyetemek olyan kiváló képességű hallgatóival, akik alkalmasnak mutatkoznak tanításra és kutatásra; ezeket irányítsák a tanári hivatás felé. (A teológiai karok) 11. A teológiai karok munkásságától sokat vár az Egyház.[34] Rájuk bízza azt a súlyos feladatot, hogy növendékeiket nem csupán a papi szolgálatra, hanem fôleg a teológiai fôiskolákon való tanításra, a tudományos munkára és a szellemi apostolkodás még nehezebb feladatára is elôkészítsék. E karok kötelessége a teológiai tudományok elmélyült művelése is, hogy annak eredményeként az értelem egyre tökéletesebben megragadja a kinyilatkoztatást, jobban föltáruljon az ôsöktôl hagyományozott keresztény bölcsesség kincstára, haladjon a párbeszéd a különvált testvérekkel és a nem keresztényekkel, továbbá választ adjanak a tudományok haladása által fölvetett kérdésekre.[35] A teológiai karok ezért alkalmas módon vizsgálják fölül szabályzatukat, műveljék behatóan a szent tudományokat azok segédtudományaival együtt, és fölhasználva az új módszereket és eszközöket is, vezessék be hallgatóikat az elmélyült kutatásba. (Együttműködés az iskolák ügyében) 12. Az iskolaügy terén is nagyon szükséges az az összhang, amely egyházmegyei, nemzeti és nemzetközi szinten egyre sürgetôbb és egyre jobban meg is mutatkozik. Ezért minden eszközzel törekedni kell arra, hogy kiépüljön az egymásra hangolt katolikus iskolák rendszere; ezek működjenek együtt egymással és a többi iskolákkal is, mert ezt kívánja az emberiség közjava.[36] Az egybehangolt cselekvés és nagyobb együttműködés fôleg az egyetemi intézményeknél jár gazdag eredményekkel. Az egyes karok az adott tudományág lehetôségei szerint minden egyetemen támogassák egymást. Maguk az egyetemek pedig szintén törekedjenek a kapcsolatok kiépítésére, rendezzenek nemzetközi összejöveteleket, osszák meg a tudományos kutatás területeit, közöljék egymással eredményeiket, bízonyos idôre cseréljék ki a tanárokat, tegyenek meg ezeken kívül is mindent, amivel egymáson segíthetnek. ======================================================================== Gravissimum Educationis Zárszó (Zárszó) A Szent Zsinat nagyon buzdítja a fiatalokat, hogy a nevelôi munka nagy jelentôségének tudatában arra áldozatkész lélekkel vállalkozzanak, fôleg olyan vidékeken, ahol tanerôk hiánya miatt a nevelés ügye válságban van. A Szent Zsinat, miközben hálás köszönetet mond azoknak a papoknak, szerzeteseknek, nôvéreknek és világiaknak, akik evangéliumi önfeláldozással fáradoznak a sokféle iskolában a nevelés és oktatás nagyfontosságú munkáját végezve, buzdítja ôket, hogy tartsanak ki nagylelkűen a vállalt munkakörben. Tűnjenek ki abban, hogy növendékeiket eltöltik krisztusi lelkülettel, legyenek kiválóak a nevelés művészetében és a tudományok művelésében, hogy ne csak az Egyház belsô megújhodását mozdítsák elô, hanem jótékony jelenlétét is biztosítsák és növeljék a mai világban, fôként az értelmiség körében. Mindazt, amit e deklaráció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Kelt Rómában, Szent Péternél, 1965. október 28-án. Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a Zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Gravissimum Educationis Jegyzetek 1. A nevelésrôl szóló sok dokumentum közül vö. elsôsorban AAS 11:172. (XV. Benedek: Communes Litteras, ap. levél, 1919. április 10.); 22:49. (XI. Pius: Divini Illius Magistri enciklika, 1929. december 31.). -- XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, VIII:53. (Beszéd az itáliai AC fiataljaihoz, 1946. április 20.); XIII:241. (Beszéd francia családapákhoz, 1951. szeptember 18-án) -- AAS 52:57. (XXIII. János: Üzenet a Divini Illius Magistri enciklika 30. évfordulóján) -- VI. Pál: Encicliche e Discorsi I:601. 2. AAS 53:413, 415, 417, 424. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika, 1961. május 15.); 55:278. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.) 3. Vö. az ENSZ Alapvetô Emberi Jogok nyilatkozata, 1948. december 10.; AAS 55:295. (XXIII. János: Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.) 4. Vö. AAS 53:402. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika, 1961. május 15.); LG 17. p. 5. AAS 35:12, 19. (XII. Pius: Rádiós üzenete 1942. december 24-én); 55:259. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.) 6. Vö. AAS 22:50. (XI. Pius: Divini Illius Magistri enciklika, 1929. december 31.) 7. Vö. AAS 53:441. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika, 1961. május 15.); LG 17. p. 8. Vö. AAS 22:83. (XI. Pius: Divini Illius Magistri enciklika, 1929. december 31.) 9. Vö. LG 36. p. 10. Vö. CD 12--14. p. 11. Vö. AAS 22:59. (XI. Pius: Divini Illius Magistri enciklika, 1929. december 31.); 29:164. (Mit brennender Sorge enciklika, 1937. március 14.); XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, VIII:218. (Beszéd a Katolikus Tanárok I. itáliai kongresszusán, 1946. szeptember 8-án.). 12. Vö. LG 11,35. 13. Vö. AAS 22:63. (XI. Pius: Divini Illius Magistri enciklika, 1929. december 31.); XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, VIII:218. (Beszéd a Katolikus Tanárok I. itáliai kongresszusán, 1946. szeptember 8-án.); a szubszidiaritás elvére vonatkozóan vö. AAS 55:294. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.) 14. Vö. AAS 22:53, 56. (XI. Pius: Divini Illius Magistri enciklika, 1929. december 31.); AAS 23:311. (Non abbiamo bisogno enciklika, 1931. június 29.) 15. Vö. AAS 57: 877. (VI. Pál beszéde az ENSZ-ben 1965. október 4-én) 16. Vö. AAS 15:327. (XI. Pius: Orbem catholicum motu proprio, 1923. június 29.); 27:145. (Provide sane dekrétum, 1935. január 12); CD 13--14. p. 17. SC 14. p. 18. Vö. IM 13--14. p. 19. Vö. AAS 22:76. (XI. Pius: Divini Illius Magistri enciklika, 1929. december 31.); XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, XVIII:746. (Beszéd a bajor katolikus tanárok társaságához, 1956. december 31-én.). 20. Vö. Collectio Lacensis III., 1240, C/D (Az 1861-ben tartott III. Cincinnati tartományi zsinat); Divini Illius Magistri enciklika, 60, 63. p. 21. Divini Illius Magistri enciklika, 60, 63. p.; Non abbiamo bisogno enciklika, 1931. június 29. -- L’Osservatore Romano, 1955. szeptember 29. (XII. Pius levele a 28. Itáliai Szociális Hetek résztvevôihez., szeptember. 20-án) -- VI. Pál: Encicliche e discorsi I:230. (Beszéd az A.C.L.I. tagjaihoz 1963. október. 6-án) 22. AAS 52:57. (XXIII. János: Üzenet a Divini Illius Magistri enciklika 30. évfordulóján) 23. Az Egyáz nagyra értékeli ezt az apostoli tevékenységet. 24. XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, XVIII:745. (Beszéd a bajor katolikus tanárok társaságához, 1956. december 31- én.). 25. Vö. Collectio Lacensis III., 1334 a/b. (Az 1852-ben tartott I. westminsteri tartományi zsinat); Divini Illius Magistri enciklika, 60,63.p. ; XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, XVIII:746. (Beszéd a Bajor Katolikus Tanárok Társaságához, 1956. december 31-én.); VI. Pál: Encicliche e discorsi I:602. (Beszéd az Egyházi Iskolák Szövetségéhez, 1963. december 30-án) 26. Vö. az 1. jegyzettel. 27. Vö. Divini Illius Magistri enciklika; XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, XV:551. (Beszéd az U.C.I.I.M. gyűléséhez 1951. január 5-én.); XXIII. János: Discorsi, Messaggi, Colloqui I:427. (Beszéd az A.I.M.C. VI. kongresszusához, 1959. szeptember 5-én) 28. XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, XV:555. (Beszéd az U.C.I.I.M. gyűléséhez 1951. január 5-én.) 29. VI. Pál: Encicliche e discorsi II:232. (Beszéd az O.I.E.C. tagjaihoz 1964. február 25-én) 30. Vö. VI. Pál: Encicliche e discorsi I:229. (Beszéd az A.C.L.I. tagjaihoz 1963. október 6-án) 31. Vö. AAS 57:788. (VI. Pál: Beszéd a VI. Nemzetközi Tomista Kongresszuson, 1965. szeptember 10-én) 32. Vö. XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, XII:219. (Beszéd a francia katolikus felsôoktatási intézmények tanáraihoz és növendékeihez, 1950. szeptember 21-én.); XIV:567. (Levél a Pax Romana XXII. kongresszusához, 1952. augusztus 12-én); XXIII. János: Discorsi, Messaggi, Colloqui I:226. (Beszéd a Katolikus Egyetemek Szövetségéhez, 1959. április 1-én); VI. Pál: Encicliche e discorsi II:438. (Beszéd a milánói Katolikus Egyetem akadémikus szenátusához, 1964. április 5-én) 33. Vö. XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, XIV:208. (Beszéd a Római Egyetem növendékeihez és akadémikus szenátusához, 1952. június 15-én: ,,A holnap társadalmának irányítása elsôsorban a mai egyetemisták elméjében és szívében van letéve''). 34. Vö. AAS 23:245. (XI. Pius: Deus Scientiarum Dominus ap. konstitúció, 1931. május 24-én) 35. Vö. AAS 42:568. (XII. Pius: Humani generis enciklika, 1950. augusztus 12-én); 56:637. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika, III., 1964. augusztus 6-án); UR 36. Vö. AAS 55:284. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.) ======================================================================== Dei Verbum Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat DEI VERBUM kezdetű dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról 1. BEVEZETé Elsô fejezet A KINYILATKOZTATÁS 2. A kinyilatkoztatás természete 3. Az evangélium elôkészítése 4. Krisztus teljessé tette a kinyilatkoztatást 5. A hit 6. A kinyilatkoztatás tárgya és szükségessége Második fejezet AZ ISTENI KINYILATKOZTATÁS TOVÁBBADÁSA 7. Az evangélium örökösei 8. A Szent Hagyomány 9. A Szentírás és a Szent Hagyomány viszonya 10. A Szent Hagyomány, a Szentírás és a Tanítóhivatal Harmadik fejezet A SZENTÍRÁS ISTENI SUGALMAZOTTSÁGA ÉS MAGYARÁZATAZS1111 11. Sugalmazás: tévedés nélkül való tanítás 12. A Szentírás magyarázata 13. Isten leereszkedése Negyedik fejezet AZ ÓSZÖVETSÉG 14. Az üdvösség rendje az Ószövetségi könyvekben 15. Az Ószövetség jelentôsége keresztény szempontból 16. A két Szövetség összhangja Ötödik fejezet AZ ÚJSZÖVETSÉG 17. Az Újszövetség kiválósága 18. A négy evangélium apostoli eredete 19. Az evangéliumok történetisége 20. Egyéb újszövetségi iratok Hatodik fejezet A SZENTÍRAS AZ EGYHÁZ ÉLETÉBEN 21. A Szentírás tisztelete 22. A fordítások 23. A hittudósok és a Szentírás 24. A teológia alapja 25. Az ige hirdetése, a Szentírás terjesztése 26. Zárószó Jegyzetek ======================================================================== Dei Verbum Bevezetés A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum kezdetű dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL (Bevezetés) 1. Isten igéjét vallásos tisztelettel hallgatva és bizalommal hirdetve a Szentséges Zsinat Szent János szavait követi: ,,... hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ô Fiával, Jézus Krisztussal.'' (1Jn 1,2--3) Éppen ezért -- követve a trentói és az I. vatikáni zsinat nyomdokait -- ki akarja fejteni a helyes tanítást eredeti tisztaságában az isteni kinyilatkoztatásról és átszármaztatásáról, hogy az üdvösség üzenetét az egész világ hallván higgye, a hitben remélje, és remélvén szeresse.[1] ======================================================================== Dei Verbum Kinyilatkoztatás Elsô fejezet A KINYILATKOZTATÁS (A kinyilatkoztatás természete) 2. Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1,9), mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek (vö. Ef 2,18; 2Pt 1,4). E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö. Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bôségébôl mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14--15), és társalog velünk (vö. Bár 3,38), hogy meghívja ôket és befogadja a saját közösségébe. E kinyilatkoztatás rendje egymással bensôleg összefüggô tettekbôl és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerôsítik a tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlô misztériumot. Az Istenrôl és az ember üdvösségérôl így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog föl, aki az egész kinyilatkoztatás közvetítôje és teljessége.[2] (Az evangélium elôkészítése) 3. Isten, aki az Ige által teremt (vö. Jn 1,3) és tart fönn mindent, a teremtett dolgokban állandóan tanúskodik az embereknek önmagáról (vö. Róm 1,19-20), s mert meg akarta nyitni a természetfölötti üdvösség útját, mindezeken túl ôsszüleinknek kezdettôl fogva kinyilvánította önmagát. Bűnbeesésük után pedig a megváltás ígéretével az üdvösség reményét öntötte beléjük (Ter 3,15), és szüntelenül gondját viselte az emberiségnek, hogy mindazoknak örök életet adjon, akik állhatatosan kitartanak a jóban és keresik az üdvösséget (vö. Róm 2,6--7). A maga idejében meghívta Ábrahámot, hogy nagy nemzetté tegye (vö. Ter 12,2-- 3), melyet a pátriárkák után Mózesen és a próféták által arra tanított, hogy egyedül ôt ismerjék el élô és igaz Istennek, gondviselô Atyának és igazságos bírónak, s hogy várják a megígért Megváltót; és így készítette el a századok folyamán az evangélium útját. (Krisztus teljessé tette a kinyilatkoztatást) 4. Miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten a prófétákban, ,,ezekben az utolsó napokban a Fiúban szólt hozzánk'' (Zsid 1,1--2). Elküldte ugyanis Fiát, tudniillik az örök Igét, aki megvilágosít minden embert, hogy az emberek között lakozzék és elmondja nekik Isten titkait (vö. Jn 1,1--18). Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, az ,,emberekhez küldött ember''[3] tehát ,,Isten igéit mondja'' (Jn 3,34), és véghez viszi az üdvözítô művet, melyet az Atya bízott rá, hogy megtegye (vö. Jn 5,36; 17,4). Ezért Ô -- akit, ha valaki lát, az Atyát is látja (vö. Jn 14,9) -- egész jelenlétével és minden megnyilvánulásával, szavaival és tetteivel, jeleivel és csodáival, fôként pedig halálával és a halálból való dicsôséges föltámadásával, végül az igazság Lelkének elküldésével beteljesítvén tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást, és isteni tanúsággal erôsíti meg azt, hogy velünk az Isten, hogy kiszabadítson minket a halál és a bűn sötétségébôl s föltámasszon az örök életre. A krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsôséges eljöveteléig (vö. 1Tim 6,14; Tit 2,13). (A hit) 5. A kinyilatkoztató Istennek ,,a hit engedelmességével'' tartozunk (Róm 16,26; vö. Róm 1,5; 2Kor 10,5--6), mellyel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, ,,értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten elôtt''[4] és önként elfogadja a kapott kinyilatkoztatást. Ehhez a hithez szükség van Isten megelôzô, segítô kegyelmére és a Szentlélek bensô segítségére, aki az ember szívét megindítja és Istenhez téríti, az értelem szemét megnyitja, és mindenkinek megadja az ,,igazság elfogadásának és hitének édességét''.[5] A Szentlélek folyton tökéletesíti hitünket adományai által, hogy egyre mélyebben megértsük a kinyilatkoztatást. (A kinyilatkoztatás tárgya és szükségessége) 6. Az isteni kinyilatkoztatásban Isten önmagát és akaratának az emberek üdvösségére vonatkozó örök döntéseit akarta kinyilvánítani és közölni, ,,mégpedig avégett, hogy részt adjon azokból az isteni javakból, melyek az emberi értelem fölfogóképességét teljesen meghaladják''.[6] A Szent Zsinat vallja, hogy ,,Istent, mindenek létalapját és célját, az emberi ész természetes világosságával a teremtett dolgokból biztosan meg lehet ismerni'' (vö. Róm 1,20); tanítja, hogy az isteni kinyilatkoztatásnak kell tulajdonítani ,,hogy mindaz, ami az isteni dolgokban az emberi értelem számára önmagában nem elérhetetlen, az emberi nem jelen állapotában is mindenki számára akadálytalanul, bizonyossággal és minden tévedés nélkül megismerhetô.''[7] ======================================================================== Dei Verbum Kinyilatkoztatás továbbadása Második fejezet AZ ISTENI KINYILATKOZTATÁS TOVÁBBADÁSA (Az evangélium örökösei) 7. Amiket Isten az összes nemzetek üdvösségére kinyilatkoztatott, azokról jóságosan úgy rendelkezett, hogy minden idôkre csorbítatlanul megmaradjanak, és minden nemzedéknek tovább adassanak. Ezért a Úr Krisztus, akiben a fölséges Isten egész kinyilatkoztatása beteljesedik (vö. 2Kor 1,20; 3,16--4,6), parancsot adott az apostoloknak, hogy az evangéliumot -- melyet a próféták elôre hirdettek,[8] ô maga pedig beteljesített és a saját szájával hirdetett -- mint az üdvös igazság és erkölcsi tanítás forrását mindenkinek hirdessék, közölvén velük az isteni ajándékokat. Ezt a parancsot hűségesen teljesítették azok az apostolok is, akik szóbeli prédikációban, példával és intézmények létrehozásával átadták, amit Krisztustól szóban, magatartásban és cselekedetekben kaptak, illetve a Szentlélek ihletésébôl megtanultak; és azok az apostolok vagy apostoltanítványok is, akik ugyanennek a Szentléleknek a sugalmazására az üdvösség üzenetét írásba foglalták.[9] Annak érdekében pedig, hogy az evangélium az Egyházban mindig épen és elevenen megmaradjon, az apostolok püspököket hagytak hátra utódként, azáltal, hogy ,,átadták saját Tanítóhivatalukat''.[10] Ez a Szent Hagyomány, valamint az ó- és újszövetségi Szentírás olyan, mint egy tükör, melyben a földön vándorló Egyház szemléli Istent, akitôl mindent kap, míg el nem jut oda, hogy úgy lássa ôt színrôl színre, amint van (vö. 1Jn 3,2). (A Szent Hagyomány) 8. Így tehát a sugalmazott könyvekben különleges módon kifejezôdô apostoli igehirdetést az idôk végezetéig szakadatlanul meg kellett ôrizni. Az apostolok ezért, miközben átadták, amit maguk is kaptak, intették a híveket, hogy ragaszkodjanak azokhoz a hagyományokhoz, melyeket akár élô szóval, akár levél útján tanultak (vö. 2Tesz 2,15), és harcoljanak az egyszer már megkapott hitért (vö. Júd 3).[11] Amit pedig az apostolok áthagyományoztak, tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ô maga, és mindazt, amit hisz. Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik:[12] egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívôk elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok bensô megértésébôl; részben azok igehirdetésébôl, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi. Az egyházatyák mondásai tanúskodnak e hagyomány éltetô jelenlétérôl, melynek gazdagsága átárad a hívô és imádkozó Egyház gyakorlati életébe. E Hagyomány által ismeri meg az Egyház a szent könyvek teljes kánonját, benne érti meg mélyebben és hatékonyabban a Szentírást; s így Isten, aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élô szava, elvezeti a hívôket a teljes igazságra, és az Ô műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük (vö. Kol 3,16). (A Szentírás és a Szent Hagyomány viszonya) 9. A Szent Hagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettô, egyesülnek és azonos cél felé tartanak.A Szentírás ugyanis Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava; a Szent Hagyomány pedig Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen ôrizzék, kifejtsék és terjesszék; ennek következtében az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Mindkettôt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni.[13] (A Szent Hagyomány, a Szentírás és a Tanítóhivatal) 10. A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten egész szent népe, amikor pásztorai köré összegyűlve állhatatosan kitart az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2,42 a görögben). Innét van a pásztorok és a hívek páratlan egyetértése a hagyományos hit megtartásában, gyakorlásában és megvallásában.[14] A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott[15] igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva,[16] mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül ôrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebbôl az egyetlen letéteményébôl meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad. Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettô nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét. ======================================================================== Dei Verbum Szentírás sugalmazottsága Harmadik fejezet A SZENTÍRÁS ISTENI SUGALMAZOTTSÁGA ÉS MAGYARÁZATA (Sugalmazás: tévedés nélkül való tanítás) 11. Az isteni kinyilatkoztatást, melyet a Szentírás szövege tartalmaz és elénk tár, a Szentlélek sugalmazására foglalták írásba. Az Ó- és Újszövetség könyveit egész terjedelmükben, minden részükkel együtt szentnek és kánoninak tartja az Anyaszentegyház az apostoli hit alapján, mivel a Szentlélek sugalmazására írták le azokat (vö. Jn 20,31; 2Tim 3,16; 2Pt 1,19--21; 3,15--16), Isten a szerzôjük, és mint Szentírást kapta az Egyház.[17] A Szent Könyvek megírására Isten embereket választott ki, akiket erejük és képességeik birtokában úgy használt föl,[18] hogy miközben bennük és általuk Ô maga cselekedett,[19] mint valódi szerzôk mindazt, de csak azt foglalják írásba, amit Ô akar.[20] Mindazt tehát, amit a sugalmazott szerzôk vagyis a szent írók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani, ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják.[21] Ennek alapján ,,minden Írás, amit Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, az igaz életre való nevelésre, hogy Isten embere tökéletes legyen és minden jóra hajoljon'' (2Tim 3,16--17 a görögben). (A Szentírás magyarázata) 12. Mivel pedig Isten a Szentírásban emberek által emberi módon beszélt,[22] a Szentírás magyarázójának, hogy megláthassa, mit akart velünk közölni Isten, figyelmesen meg kell vizsgálnia, hogy a szent írók mit akartak mondani, és szavaik által mit akart kinyilatkoztatni Isten. A szent írók szándékának kiderítése végett egyebek közt ügyelni kell az irodalmi műfajokra is. Az igazság ugyanis nem egyformán jelenik meg és fejezôdik ki történeti, a prófétai, a költôi vagy más műfajú szövegekben. A magyarázónak tehát azt az értelmet kell keresnie, melyet a szent szerzô az adott körülmények között a maga korának és kultúrájának megfelelôen, az akkori irodalmi műfajok segítségével akart kifejezni és fejezett ki.[23] Mert annak helyes megértéséhez, hogy a szent szerzô mit akart mondani írásával, figyelni kell egyrészt a szent író korában szokásos általános gondolkodás-, szólás- és elbeszélésmódokra, másrészt az akkori társadalmi érintkezési formákra.[24] Mivel pedig a Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült[25] a szent szövegek helyes értelmezésénél ugyanilyen gonddal kell szemmel tartani a teljes Szentírás tartalmát és egységét, figyelembe véve az egész Egyház élô hagyományát és hit analógiáját. A Szentírás-magyarázóknak tehát az a dolguk, hogy e szabályok szerint törekedjenek a Szentírás értelmének mélyebb megértésére és kifejtésére. Így mintegy az ô elôkészítô munkálkodásuk alapján fog kiérlelôdni az Egyház döntése. Mindez ugyanis a Szentírás-magyarázatot illetôen végsô fokon az Egyház ítéletének van alávetve, mert az Egyház Isten igéje megôrzésével és magyarázásával isteni parancsot teljesít és isteni szolgálatot lát el.[26] (Isten leereszkedése) 13. A Szentírásban tehát megnyilvánul Isten igazságának és szentségének sérelme nélkül az örök Bölcsesség csodálatos leereszkedése, ,,hogy megértsük, mily kimondhatatlanul jóságos az Isten, és mennyire igazodott hozzánk beszédmódjával, amikor gondosan törôdött természetünkkel''.[27] Isten emberi nyelveken kifejezett igéi ugyanis hasonlóvá váltak az emberi beszédhez, amint egykor az örök Atya Igéje a gyönge emberi test fölvételével hasonlóvá vált az emberekhez. ======================================================================== Dei Verbum Ószövetség Negyedik fejezet AZ ÓSZÖVETSÉG (Az üdvösség rendje az ószövetségi könyvekben) 14. A végtelenül szeretô Isten, aki az egész emberi nem üdvösségét gondosan elô akarta készíteni, egyedülálló határozatával kiválasztott magának egy népet, melynek ígéreteket adott. Szövetséget kötvén ugyanis Ábrahámmal (vö. Ter 15,18) és Mózes által Izrael népével (vö. Kiv 24,8), a tulajdonául lefoglalt népnek mint egyedül igaz és élô Isten úgy nyilatkoztatta ki magát szavakkal és cselekedetekkel, hogy Izrael megtapasztalja, milyenek Isten útjai az emberekkel, s ezeket az utakat a próféták szája által beszélô Isten szavából napról napra mélyebben és világosabban megértve a nemzetek között egyre szélesebb körben terjessze (vö. Zsolt 21,28--29; 95,1--3; Iz 2,1--4; Jer 3,17). Az üdvösség rendje, amelyet a szent szerzôk elôre hirdettek, elmondtak és kifejtettek, mint Isten igaz igéje az Ószövetség könyveibe van foglalva; ezért ezek az isteni sugalmazású könyvek örök értékűek: ,,Mindazt, amit valaha megírtak, okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk rcményünk megôrzésére'' (Róm 15,4). (Az Ószövetség jelentôsége keresztény szempontból) 15. Az Ószövetség rendje leginkább arra irányult, hogy a mindenség megváltójának, Krisztusnak és a messiási országnak eljövetelét elôkészítse, megjövendölje (vö. Lk 24,44; Jn 5,39; 1Pt 1,10) és különbözô elôképekkel jelezze (1Kor 10,11). Az Ószövetség könyvei a Krisztus által helyreállított üdvösséget megelôzô kor körülményei között mutatják meg mindenkinek: ki az Isten és ki az ember, s hogyan bánik az igazságos és irgalmas Isten az emberekkel. Bár ezek a könyvek kevésbé tökéletes és idôhöz kötött mozzanatokat is tartalmaznak, igazi isteni pedagógiát mutatnak be.[28] Következésképp a keresztény hívôknek vallásos tisztelettel kell elfogadniok e könyveket, mert Isten iránti eleven érzékrôl tanúskodnak, bennük az Istenrôl szóló fenséges tanításoknak, az üdvösségre vezetô életbölcsességnek és az imádságnak csodálatos kincsei találhatók, s végül bennük rejlik üdvösségünk misztériuma. (A két szövetség összhangja) 16. Isten tehát, aki mindkét szövetség sugalmazója és szerzôje, bölcsen úgy rendezte, hogy az új el legyen rejtve az óban, az ó viszont az új szövetségben táruljon föl.[29] Jóllehet Krisztus a vérével új szövetséget alapított (vö. Lk 22,20; 1Kor 11,25), az Ószövetség könyvei teljes terjedelmükben fölvétettek az evangéliumba,[30] s teljes értelmüket benne kapják és mutatják meg (vö. Mt 5,17; Lk 24,27; Róm 16,25--26; 2Kor 3,14--16); s viszont megvilágítják és magyarázzák az új szövetséget. ======================================================================== Dei Verbum Újszövetség Ötödik fejezet AZ ÚJSZÖVETSÉG (Az Újszövetség kiválósága) 17. Isten igéje, mely Isten ereje minden hívô üdvösségére (vö. Róm 1,16), az Újszövetség könyveiben csodálatos szépségben jut el hozzánk és mutatja meg erejét. Amikor ugyanis eljött az idôk teljessége (vö. Gal 4,4), az Ige testté lett, s telve kegyelemmel és igazsággal közöttünk lakozott (vö. Jn 1,14). Krisztus megalapította Isten országát a földön, cselekedeteivel és szavaival kinyilatkoztatta Atyját és önmagát, s halálával, föltámadásával, dicsôséges mennybemenetelével és a Szentlélek elküldésével beteljesítette művét. Miután fölmagasztaltatott a földrôl, mindenkit magához vonz Ô (vö. Jn 12,32 a görögben), hiszen csak ônála vannak az örök élet igéi (vö. Jn 6,68). Ez a misztérium korábban nem volt úgy nyilvánvaló, ahogyan most a Lélek az ô szent apostolainak és a prófétáinak kinyilatkoztatta (vö. Ef 3,4--6 a görögben), hogy hirdessék az evangéliumot, fölébresszék a Jézusban való hitet, aki a Krisztus és az Úr, és összegyűjtsék az Egyházat. Az Újszövetség könyvei mindezeknek örök, isteni tanúi. (A négy evangélium apostoli eredete) 18. Köztudomású, hogy az összes szent irat közül, még az újszövetségiek közül is méltán kimagaslanak az evangéliumok, mert elsôsorban ezek tanúskodnak a megtestesült Igének, a mi Üdvözítônknek életérôl és tanításáról. Az Egyház mindig és mindenütt vallotta és vallja, hogy a négy evangélium apostoli eredetű. Amit ugyanis az apostolok Krisztus parancsára hirdettek, azt késôbb a Szentlélek sugalmazására ôk maguk és más apostoli férfiak írásba foglalták, és átadták nekünk mint a hit alapját, tudniillik az evangéliumot a Máté, Márk, Lukács és János szerinti négy formában.[31] (Az evangéliumok történetisége) 19. Az Anyaszentegyház szilárdan és állhatatosan tartotta és tartja, hogy az említett négy evangélium, melyek történetiségét határozottan állítja, hűségesen adja tovább mindazt, amit Jézus, az Isten Fia földi életében az örök üdvösségért cselekedett és tanított mennybevétele napjáig (vö. ApCsel 1,1--2). Az apostolok az Úr mennybemenetele után mindazt, amit Ô mondott és cselekedett, hallgatóiknak azzal a teljesebb megértéssel adták át, melyet ôk Krisztus dicsôséges eseményeinek tapasztalatából és az igazság Lelkének[32] fényénél kaptak.[33] A szent szerzôk pedig úgy írták meg a négy evangéliumot, hogy a nagy szóbeli vagy írásos hagyományokból egyes részeket kiválogattak, másokat egybevontak, vagy az egyházak állapotára való tekintettel fejtettek ki, megtartva továbbra is az igehirdetô formát, de mindig úgy, hogy Jézusról csak a színtiszta igazat közöljék velünk.[34] Mert akár a saját emlékeik fölidézésébôl, akár azoknak a tanúságából merítettek, ,,akik kezdettôl fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének'', azzal a szándékkal írtak, hogy meggyôzôdjünk a tanítás ,,igazságáról'', melyre oktattak bennünket (vö. Lk 1,2--4). (Egyéb újszövetségi iratok) 20. Az Újszövetség könyveinek kánonja a négy evangéliumon kívül tartalmazza Szent Pál leveleit és a Szentlélek sugalmazására írott más apostoli iratokat is, melyek Isten bölcs terve folytán megerôsítik a Krisztus Urunkra vonatkozó adatokat, egyre jobban megvilágítják az ô eredeti tanítását, hirdetik isteni művének üdvösségszerzô erejét, elbeszélik az Egyház kezdeteit és csodálatos elterjedését, s megjövendölik dicsôséges beteljesülését. Az Úr Jézus ugyanis ígéretéhez híven apostolaival volt (vö. Mt 28,20), és elküldte nekik a Vigasztaló Lelket, hogy elvezesse ôket a teljes igazságra (vö. Jn 16,13). ======================================================================== Dei Verbum Szentírás az Egyház életében Hatodik fejezet A SZENTÍRÁS AZ EGYHÁZ ÉLETÉBEN (A Szentírás tisztelete) 21. Az Egyház mindenkor tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét is, az élet kenyerét ugyanis, fôleg a szent liturgiában, mind Isten igéjének, mind Krisztus testének asztaláról szüntelenül veszi és nyújtja a híveknek. Az isteni írásokat a Szent Hagyománnyal együtt mindig hite legfôbb szabályának tartotta és tartja, mert Isten sugalmazására egyszer s mindenkorra vannak írásba foglalva, s változatlanul közvetítik magának Istennek igéjét, és a prófétáknak és az apostoloknak szavaiban a Szentlélek hangját szólaltatják meg. A Szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést és magát a keresztény vallást is. A szent könyvekben ugyanis a Mennyei Atya végtelen szeretettel siet fiai elé és beszélget velük; s akkora erô és hatékonyság van Isten igéjében, hogy az Egyháznak támasz és életerô, az Egyház gyermekei hitének erô, lelkének táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása. Ezért a Szentírásról kiváltképp érvényes: ,,Isten szava eleven és átható'' (Zsid 4,12), ,,hatalma van arra, hogy fölépítse művét, és megadja az összes szenttel közös örökséget'' (ApCsel 20,32; vö. 1Tesz 2,13). (A fordítások) 22. Krisztus hívei elôtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a Szentíráshoz. Ezért az Egyház kezdettôl fogva magáénak tekintette az Ószövetség úgynevezett Hetvenes ôsrégi görög fordítását; mindenkor tiszteli a többi keleti fordítást, s a latin fordításokat, különösen a Vulgátát. Mivel pedig Isten igéjének minden korban elérhetônek kell lennie, az Egyház anyai törôdéssel gondoskodik róla, hogy megfelelô és pontos fordítások készüljenek az egyes nyelveken, fôleg a Szent Könyvek eredeti szövegei alapján. E fordításokat minden keresztény használhatja majd, ha -- eljön az ideje és az egyházi hatóság jóváhagyja -- különvált testvéreink is részt vesznek elkészítésükben. (A hittudósok és a Szentírás) 23. A megtestesült Ige menyasszonya, az Egyház, a Szentlélektôl tanítva arra törekszik, hogy napról napra közelebb jusson a Szentírás mélyebb megértéséhez, s így szüntelenül táplálhassa fiait Isten szavával; ezért kellôképpen támogatja az Egyház mind Kelet, mind Nyugat atyáinak és szent liturgiáinak tanulmányozását. A katolikus szentírásmagyarázók pedig, és a hittudomány más művelôi buzgó együttműködéssel azon fáradozzanak, hogy a szent Tanítóhivatal felügyelete alatt, megfelelô segédeszközökkel úgy tanulmányozzák és mutassák be a szent iratokat, hogy Isten igéjének minél több szolgája nyújthassa gyümölcsözô módon Isten népének az Írás táplálékát, mely megvilágosítja az elmét, erôsíti az akaratot és Isten szeretetére gyullasztja a szíveket.[35] A Szent Zsinat bátorítja az Egyház szentírástudományt művelô tagjait, hogy nap nap után újult erôvel és teljes iparkodással az Egyház szellemében folytassák a megkezdett munkát.[36] (A teológia alapja) 24. A szent teológia a Szent Hagyománnyal együtt Isten írott igéjére mint örök alapra támaszkodik, belôle meríti rendíthetetlen erejét, és belôle újul meg állandóan, miközben a hit fényénél kutatja a Krisztus misztériumában rejlô teljes igazságot. A Szentírás Isten igéjét tartalmazza, s sugalmazott lévén, valóban Isten szava; ezért a Szentírás tanulmányozása legyen a hittudomány lelke.[37] A Szentírás szavából táplálkozik és virágzik az ige szolgálata is, tudniillik a lelkipásztori prédikáció, a katekézis s minden keresztény tanítás, amelyben elôkelô hely illeti meg a liturgiában elhangzó homíliát. (Az ige hirdetése, a Szentírás terjesztése) 25. A klerikusoknak tehát, elsôsorban Krisztus papjainak és a többieknek, akik mint diákonusok vagy hitoktatók törvényesen látják el az ige szolgálatát, szakadatlan buzgó olvasással és gondos tanulmányozással kell csüggeniük a szent iratokon, nehogy valamelyikük ,,Isten igéjének lélektelen hirdetôje legyen külsôleg, mert nem hallgatója belsôleg'',[38] holott köteles Isten igéjének gazdagságát közölni a rábízott hívekkel, kiváltképpen a szent liturgiában. Ugyanilyen nyomatékosan buzdítja és sürgeti a Szent Zsinat az összes Krisztus-hívôket, fôleg a szerzeteseket, hogy a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg ,,Jézus Krisztus fönséges ismeretét'' (Fil 3,8). ,,Mert aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust''.[39] Szívesen folyamodjanak tehát magához a Szent Szöveghez, akár az Isten szavában bôvelkedô szent liturgia közvetítésével, akár lelkiolvasmányképpen, akár megfelelô bibliamagyarázatok és egyéb segédeszközök által, melyek az Egyház fôpásztorainak jóváhagyásával és gondoskodásából korunkban dicséretesen terjednek mindenfelé. Arról azonban ne feledkezzenek meg, hogy a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, így lesz belôle beszélgetés Isten és ember között; mert ,,amikor imádkozunk, ôhozzá beszélünk, és amikor az isteni kinyilatkoztatást olvassuk, ôt hallgatjuk''.[40] A püspökökre tartozik, ,,akik az apostoli tanítás letéteményesei'',[41] hogy a rájuk bízott híveket alkalmas módon oktassák a Szent Könyvek, fôleg az Újszövetség és elsôsorban az evangéliumok helyes használatára. gondoskodjanak tehát a szent szövegek fordításáról, s a szükséges és kielégítô szövegmagyarázatról, hogy az Egyház tagjai biztonságosan és hasznosan foglalkozzanak a Szentírással, és szelleme eltöltse szívüket. Ezenfelül készüljenek megfelelô jegyzetekkel ellátott Szentírás- kiadások a nem keresztények használatára is, igazodva az ô körülményeikhez, s bölcs tapintattal terjesszék a lelkipásztorok és hívek egyaránt. ======================================================================== Dei Verbum Zárszó (Zárószó) 26. Így tehát a Szent Könyvek olvasásával és tanulmányozásával ,,terjedjen és jusson dicsôségre az Úr tanítása'' (2Tesz 3,1), az emberek szívét pedig töltse el egyre jobban a kinyilatkoztatásnak az Egyházra bízott kincse. Ahogy az Eucharisztia misztériumában való állandó részesülésébôl gyarapszik az Egyház élete, úgy a lelki élet új föllendülését remélhetjük Isten ,,örökké megmaradó'' szavának (Iz 40,8; vö. 1Pt 1,23--25) megnövekedett tiszteletébôl. Mindazt, amit e dogmatikus konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Kelt Rómában, Szent Péternél,1965. november 18-án. Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a Szent Zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Dei Verbum Jegyzetek 1. PL 40:316. (Szt Ágoston: De catechizandis rudibus, 4,8.) 2. Vö. Mt 11,27; Jn 1,14.17; 14,16; 17,1--3; 2Kor 3,16; 4,6; Ef 1,3--14. 3. Funk: Patres Apostolici I:403. (Epistula ad Diognetum 7,4.), Tübingen, 1901. 4. DS 3008. 5. DS 377, 3010. 6. DS 3005. 7. DS 3004--3005. 8. Vö. Mt 28,19--20; Mk 16,15; DS 15001. 9. DS 3006. 10. PG 7,848. (Szt Ireneus: Adversus Haereses, III, 3, 1); Harvey 2,9 11. Vö. DS 602; 650--52. 12. Vö. DS 3020. 13. DS 1501. 14. Vö. AAS 42:756. (XII. Pius: Munificentissimus Deus ap. konstitúció, 1950. november 1.) -- CSEL 3,2,733. (Szt Ciprián: Epistola 66,8: ,,Az Egyház a pappal egyesült nép és a pásztorához ragaszkodó nyáj.'') 15. Vö. DS 3011. 16. Vö. AAS 42:568 (XII. Pius: Humani generis enciklika, 1950. augusztus 12-én); DS 3886. 17. Vö. DS 3006, 3629; Enchiridion Biblicum 420,499. 18. Vö. AAS 35:314. (XII. Pius: Divino afflante enciklika, 1943. szeptember 30.); EB 556. 19. Zsid 1,1; 4,7: az emberben; 2Sám 23,2; Mt 1,22 stb.: az ember által. 20. DS 3293. (XIII. Leó: Providentissimus Deus enciklika, 1893. november 18.); EB 125. 21. Vö. PL 34:270. (Szt Ágoston: De Genesi ad litteram 2,9,20.); 33:277. (Epistola 33,277) -- Aquinói Szt Tamás: De veritate 12,2C -- DS 1501 -- EB 121, 124, 126. (Providentissimus Deus enciklika); EB 539. (Divino afflante enciklika) 22. Vö. PL 537. (Szt Ágoston: De civitate Dei, XVII,6,2). 23. Vö. PL 34:75. (Szt Ágoston: De doctrina christiana, III, 18, 26.) 24. Vö. DS 3829--30; EB 557--62. 25. Vö. EB 469. (XV. Benedek: Spiritus Paraclitus enciklika, 1920. szeptember 15); PL 26:417a. (Szt Jeromos: In Gal. 5,19--21) 26. DS 3007. 27. PG 53:134. (Aranyszájú Szt János: In Genesim 3,8; Homilia 17,1) 28. Vö. AAS 29:151. (XI. Pius Mit brennender Sorge, 1937. március 14.) 29. Vö. PL 34:623. (Szt Ágoston: Quest. in Hept. 2,73. ) 30. Vö. PG 7:950. (Szt Ireneusz: Adversus Haereses, III,21,3); 33:497. (Jeruzsálemi Szt Cirill: Catechesis 4,35); 66:452d. (Mopszvesztiai Theodor: In Sophoniam 1,4--6) 31. Vö. PG 7:885. (Szt Ireneusz: Adversus Haereses, III,21,3) 32. Vö. Jn 14,26; 16,13. 33. Vö. Jn 2,22; 12,16; 14,26; 16,12--13; 7,39. 34. AAS 56:715. (Sancta Mater Ecclesia instrukciói) 35. Vö. EB 551, 553, 567. (Divino afflante enciklika); AAS 42:495. (Pápai Biblikus Bizottság Instrukciója, 1950. május 13-án) 36. Vö. EB 569. (Divino afflante enciklika) 37. EB 114. (Providentissimus Deus enciklika); EB 483. (Spiritus Paraclitus enciklika) 38. PL 38:966. (Szt Ágoston:Sermo 179,1 ) 39. PL 24:17. (Szt Jeromos: Comm. in. Is. Prologus ) 40. PL 16:50. (Szt Ambrus: De officiis ministrorum, I,20,88) 41. PG 7:1071. (Szt Ireneusz: Adversus Haereses, IV,32,1) ======================================================================== Apostolicam Actuositatem Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat APOSTOLICAM ACTUOSITATEM kezdetű dekrétuma a világi hívek apostolkodásáról 1. Elôszó Elsô fejezet A VILÁGI HÍVEK APOSTOLI HIVATÁSA 2. A világi hívôk részesednek az Egyház küldetésében 3. Teológiai alapvetés 4. A világi apostolok lelkisége Második fejezet A KITŰZÖTT CÉLOK 5. Az Egyházban és a világban is 6. Az evangéliumi igazság és a megszentelés szolgálata 7. Az evilági rend szolgálata 8. Karitativ tevékenység Harmadik fejezet AZ APOSTOLKODÁS TERÜLETEI 9. Bevezetés 10. Egyházi közösségek 11. A család 12. A fiatalság 13. A társadalmi környezet 14. Együttműködés a nemzeteken belül és a nemzetközi síkon Negyedik fejezet A VILÁGIAK APOSTOLKODÁSÁNAK FORMÁI 15. Bevezetés 16. Az egyéni apostolkodás fontossága és sokféle formája 17. Egyéni apostolkodás különleges munkaterületeken 18. A közösségben végzett apostoli munka 19. Az apostoli művek sokfélesége 20. Az ,,Actio Catholica'' 21. A társulatok megbecsülése 22. Az apostoli műveknek elkötelezett világiak Ötödik fejezet A KAPCSOLATOK HELYES KIALAKÍTÁSA 23. Egyetértés és együttműködés 24. A hierarchiához való viszony 25. A klérus és az apostolkodó világiak 26. Az együttműködés fórumai 27. Együttműködés a nem katolikusokkal és a nem keresztényekkel Hatodik fejezet FÖLKÉSZÍTÉS AZ APOSTOLI MUNKÁRA 28. A fölkészítés fontossága 29. Az apostoli fölkészítés irányelvei 30. A világi apostolok nevelôi 31. Alkalmazkodás 32. Eszközök 33. Buzdítás Jegyzetek ======================================================================== Apostolicam Actuositatem Elôszó A II. Vatikáni Zsinat Apostolicam Actuositatem kezdetű dekrétuma a világi hívek apostolkodásáról PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL Elôszó l. Isten népe apostoli tevékenységét hangsúlyozni akarván[1] a Szentséges Zsinat komoly figyelemmel fordul a világi Krisztus-hívôk felé, akiknek az Egyház küldetésében betöltött sajátos és szükséges szerepét már több alkalommal emlitette.[2] A világi hívek apostolkodása ugyanis keresztény hivatásuk közvetlen következménye, ezért sohasem hiányozhat az Egyház életébôl. Maga a Szentírás többször is beszámol arról, milyen magától értetôdô és milyen eredményes volt tevékenységük az Egyház történetének kezdetén (vö. ApCsel 11,19--21; 18,26; Róm 16,1--16; Fil 4,3). A mi korunk nem kisebb buzgóságot vár a világi hívektôl, sôt a mai körülmények éppen hatékonyabb és szélesebb körű apostolkodást kívánnak tôlük. A Föld népességének szüntelen növekedése, a tudomány és a technika haladása, az emberi kapcsolatok egyre szorosabbá válása nemcsak mérhetetlenül kitágította a világiak apostolkodásának nagyrészt csak ôelôttük nyitva álló területeit, hanem olyan új problémákat is fölvetett, amelyeket ôk hivatottak gondosan tanulmányozni és megoldani. Apostolkodásuk már csak azért is nélkülözhetetlen lett, mert nagyon megnôtt, mégpedig jogosan, az emberi élet sok területének autonómiája, ami olykor együtt jár az erkölcsi és vallási rendtôl való bizonyos fokú elszakadással, illetve a keresztény élet súlyos válságával. Ezenfelül sok országban igen kevés a pap, másutt a papok meg vannak fosztva a szolgálatukhoz szükséges szabadságtól; e helyeken az Egyház aligha lehet jelenlevô és tevékeny a világi hívôk munkája nélkül. E sokféle és sürgetô szükségletet jelzi nyilvánvaló működésével a Szentlélek, aki manapság egyre jobban tudatosítja a világi hívekben saját felelôsségüket, és mindenütt Krisztus és az Egyház szolgálatára ösztönzi ôket.[3] Ebben a határozatban a Zsinat be akarja mutatni a világiak apostolkodásának lényegét, sajátosságait és sokféleségét, alapelveket szándékozik kimondani és lelkipásztori utasításokat adni, hogy munkájuk gyümölcsözôbb legyen; mindezt majd normának kell tekinteni a kánonjog világi hívek apostolkodására vonatkozó részének átdolgozásában. ======================================================================== Apostolicam Actuositatem Világi apostoli hivatás Elsô fejezet A VILÁGI HÍVEK APOSTOLI HIVATÁSA (A világi hívôk részesednek az Egyház küldetésében) 2. Az Egyház arra született, hogy Krisztus országát szerte a földön elterjessze az Atyaisten dicsôségére, minden embert részesítsen a megváltásban és az üdvösségben,[4] és általuk az egész világ valóban Krisztushoz kapcsolódjék. A titokzatos test minden erre a célra irányuló tevékenysége apostolkodás, melyet minden tagja által különbözô módokon gyakorol az Egyház; a keresztény hivatás ugyanis természete szerint apostoli hivatás is. Miként az eleven testben egyetlen tag sem teljesen tétlen, hanem a test életével együtt annak tevékenységében is részesedik, ugyanígy Krisztus testében is, ami az Egyház, ,,a tagok betöltik az erejükhöz szabott feladatkört, és így növekszik az egész test'' (Ef 4,16). Sôt oly nagy ebben a testben az összetartozás és a tagok egymásrautaltsága, hogy az a tag, amelyik nem működik közre a maga erejéhez mérten a test növekedésében, nem használ sem az Egyháznak, sem önmagának. Az Egyházban a szolgálatok különbözôk, de a küldetés egy. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta azt a tisztséget, hogy az Ô nevében és hatalmával tanítsanak, megszenteljenek és kormányozzanak. A világi hívek pedig -- részesei lévén Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének -- Isten egész népének küldetésén belül az Egyházban és a világban töltik be a maguk szerepét.[5] Valóban apostoli munkát végeznek, amikor az evangelizáción és az emberek megszentelésén fáradoznak, s a földi dolgok rendjét evangéliumi szellemmel igyekeznek áthatni és tökéletesíteni, úgy, hogy e tevékenységük fényes tanúságtétel Krisztusról, és az emberek üdvösségét szolgálja. Mivel a világiakra éppen az jellemzô, hogy világi környezetben és világi tevékenységek közepette élnek, Isten arra hívja ôket, hogy buzgó keresztény lelkülettel kovász módjára apostolkodjanak a világban. (Teológiai alapvetés) 3. A világi híveknek azon a címen kötelességük és joguk az apostolkodás, hogy egységben vannak Krisztussal, a fôvel. Akiket a keresztség Krisztus titokzatos testébe oltott, a bérmálás pedig a Szentlélek erejével megerôsített, azokat maga az Úr rendeli az apostolkodásra. Királyi papsággá és szent nemzetté szentelôdnek (vö. 1Pt 2,4--10), hogy minden munkájuk által lelki áldozatokat ajánljanak föl, és a Földön mindenütt tegyenek tanúságot Krisztusról. A szentségek pedig -- különösen az Eucharisztia -- közlik velük és táplálják bennük azt a szeretetet, amely minden apostolkodás lelke.[6] Apostoli tevékenységüket hitben, reményben és szeretetben végzik, s ezeket az erényeket a Szentlélek árasztja szét az Egyház minden tagjának szívébe. Sôt a szeretet, az Úr legfôbb parancsa sürgeti Krisztus híveit, hogy dolgozzanak Isten országának eljöveteléért, általa Isten dicsôségéért és minden ember örök életéért, hogy megismerjék az egyetlen igaz Istent, és akit küldött, Jézus Krisztust (vö. Jn 17,3). Minden kereszténynek kitüntetô feladat tehát közreműködni abban, hogy az egész földkerekségen megismerjék és elfogadják az emberek az üdvösség isteni üzenetét. A Szentlélek, aki Isten népének megszentelésén a szolgálat és a szentségek által munkálkodik, apostolkodásukhoz a hívôket is ellátja különleges adományokkal (vö. 1Kor 12,7), ,,tetszése szerint osztván kinek-kinek'' (1Kor 12,11), hogy valamennyien a kapott ajándékok szerint ,,egymás szolgálatára legyenek'', mint ,,Isten sokféle kegyelmének letéteményesei'' (1Pt 4,10) az egész test épülésére a szeretetben (vö. Ef 4,16). E karizmák -- a legkisebbeket is beleértve -- elfogadásából ered minden egyes hívô joga és kötelessége, hogy a kapott ajándékokat az emberek javára és az Egyház épülésére használja föl az Egyházban és a világban; a Szentlélek szabadságában, aki ,,ott fú, ahol akar''(Jn 3,8), és közösségben testvéreikkel Krisztusban, fôképpen a pásztoraikkal, akiknek feladata, hogy ítéletet mondjanak a karizmák hitelességérôl és rendezett használatáról, nem azért, hogy kioltsák a Lelket, hanem hogy mindent vizsgáljanak meg és a jót tartsák meg (vö. 1Tesz 5,12.19.21).[7] (A világi apostolok lelkisége) 4. Mivel az Egyház egész apostolkodásának forrása és kiindulópontja Krisztus, az Atya küldötte, nyilvánvaló, hogy a világiak apostolkodásának termékenysége attól függ, hogy mennyire eleven a kapcsolatuk Krisztussal, az Úr szava szerint: ,,Aki bennem marad és én ôbenne, az bô termést hoz, hisz nélkülem semmit sem tehettek'' (Jn 15,5). Ezt a Krisztussal bensôleg egyesült életet az Egyházban minden hívô rendelkezésére álló lelki források táplálják, fôként a szent liturgiában való tevékeny részvétel;[8] a forrásokból a világi híveknek úgy kell meríteniük, hogy miközben az élet rendes körülményei közt becsülettel teljesítik kötelességeiket, életük ne szakadjon el Krisztustól, hanem épp ellenkezôleg, Isten akarata szerint végzett munkájuk által, erôsödjék a vele való egységük. Ezen az úton a világi hívek a nehézségek okos, türelmes legyôzésére törekedve szívesen és örömmel haladjanak elôre az életszentségben.[9] Sem a családért való fáradozásnak, sem bármilyen világi foglalkozásnak nem szabad kívül esnie lelki életük körén, az Apostol szavai szerint: ,,Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának'' (Kol 3,17). Az ilyen élet a hit, a remény és a szeretet folytonos gyakorlását követeli meg. Csak a hit világosságánál és Isten igéjérôl elmélkedve tudjuk mindig és mindenütt fölismerni Istent, akiben ,,élünk, mozgunk és vagyunk'' (ApCsel 17,28), keresni az Ô akaratát minden eseményben, meglátni Krisztust minden emberben, ismerôsben és ismeretlenben; helyes ítéletet alkotni a mulandó dolgok igazi jelentôségérôl és értékérôl önmagukban véve, vagy az ember végsô céljához viszonyítva. Akikben él ez a hit, szem elôtt tartván az Úr keresztjét és föltámadását, Isten gyermekei megnyilvánulásának reményében élnek. A földi élet zarándokútján Krisztussal együtt Istenben elrejtetten és kiszabadulva a gazdagság rabszolgaságából, miközben az örökké megmaradó javakra törekszenek, teljes nagylelkűséggel arra szentelik magukat, hogy terjesszék Isten országát, keresztény szellemben alakítsák és tökéletesítsék a földi dolgok rendjét. A mulandó élet viszontagságai közepette a reményben találnak erôt, megfontolván, hogy ,,a jelen élet szenvedései nem mérhetôk az eljövendô dicsôséghez, mely majd megnyilvánul rajtuk'' (Róm 8,18). Az Istenbôl való szeretet indítja ôket, hogy jót tegyenek mindenkivel, fôképpen hittestvéreikkel (vö. Gal 6,10), szakítva ,,minden gonoszsággal, minden álnoksággal, képmutatással, irigységgel és minden rágalmazással'' (1Pt 2,1), és így Krisztushoz vonzzák az embereket. Isten szeretete pedig, mely ,,kiáradt a szívünkbe a nekünk ajándékozott Szentlélek által'' (Róm 5,5) képessé teszi a világiakat arra, hogy a nyolc boldogság lelkülete valóban megmutatkozzék életükben. A szegény Jézust követve a mulandó javak hiánya nem keseríti el, a bôsége nem teszi fölfuvalkodottá ôket; az alázatos Krisztust követve nem törtetnek hiú dicsôség után (vö. Gal 5,26), hanem inkább akarnak tetszeni Istennek, mint az embereknek, mindig készen arra, hogy Krisztusért mindent elhagyjanak (vö. Lk 14.26) és üldözést szenvedjenek az igazságért (vö. Mt 5,10), emlékezve az Úr szavára: ,,Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára a keresztjét és kövessen engem''' (Mt 16,24). Ápolván a keresztény barátságot egymás között, minden szükséghelyzetben segítenek egymáson. A világi hívek lelki életének sajátos formát ad a házas és családi állapot, a nôtlenség vagy özvegység, a betegség, valamint a hivatásbeli és társadalmi tevékenység. Szünet nélkül fejlesszék tehát az állapotuknak megfelelô tulajdonságokat és készségeket, s hasznosítsák a Szentlélektôl kapott ajándékaikat. Ezenkívül a világiak, akik Isten hívó szavára beléptek valamelyik egyházilag jóváhagyott társulatba vagy intézménybe, törekedjenek arra, hogy hűségesen tegyék magukévá a közösség sajátos lelkiségét. Becsüljék nagyra a szaktudást, a családi és a hazafias érzést, valamint az emberek együttéléséhez szükséges erényeket: a becsületességet, az igazságos lelkületet, az ôszinteséget, az emberiességet, a lelki erôsséget, melyek nélkül a keresztény élet nem képzelhetô el. Az ilyen lelki és apostoli életnek tökéletes példája a Boldogságos Szűz Mária, az Apostolok Királynôje, aki földi életében a mindenki máséhoz hasonló, családról való gondoskodással és munkával teli életet élte, de mindig bensôséges kapcsolatban volt Fiával, és páratlanul együttműködött az Üdvözítô művével; most pedig fölvétetve a mennybe, ,,anyai szeretével gondoskodik Fia testvéreirôl, akik még zarándokok, veszedelemben forognak és szorongatások érik ôket, míg el nem érkeznek a boldog hazába''.[10] Nagy áhítattal tiszteljék ôt valamennyien, és ajánlják anyai gondviselésébe életüket és apostolkodásukat. ======================================================================== Apostolicam Actuositatem Kitűzött célok Második fejezet A KITŰZÖTT CÉLOK (Az Egyházban és a világban is) 5. Krisztus megváltói műve közvetlenül az emberek üdvösségére irányul, de magában foglalja az egész evilági rend megújítását is. Következôleg az Egyháznak nemcsak az a küldetése, hogy megvigye az embereknek Krisztus üzenetét és kegyelmét, hanem az is, hogy az evangélium lelkületével áthassa és tökéletesítse a mulandó dolgok rendjét. A világiak tehát, amikor az Egyház e küldetését teljesítik, az Egyházban és a világban, a lelki és a mulandó dolgok rendjében apostolkodnak. Jóllehet e két rend különbözik egymástól, Isten egyetlen tervében nagyon erôsen összetartoznak azáltal, hogy Isten Krisztusban az egész világot újjá akarja teremteni, ami itt a Földön kezdôdik el, és az utolsó napon teljesedik be. A világi hívôt, aki egyszerre hívô és polgár, mindkét rendben ugyanannak a keresztény lelkiismeretnek kell vezérelnie. (Az evangéliumi igazság és a megszentelés szolgálata) 6. Az Egyház küldetése a Krisztusba vetett hittel és az Ô kegyelmével elérhetô üdvösségre irányul. Az Egyház és minden tagja apostolkodásának célja tehát elsôsorban az, hogy szóval és tettel a világ elé tárja Krisztus üzenetét, és közölje kegyelmét. Ez fôleg az ige és a szentségek -- különösképpen a klérusra bízott -- szolgálata által megy végbe, de nagyon jelentôs szerepe van a világi híveknek is, hogy ,,az igazság munkatársai'' (3Jn 8) legyenek. Leginkább ezen a területen egészíti ki egymást a világiak apostolkodása és a lelkipásztori szolgálat. A világi hívek elôtt számtalan lehetôség nyílik az evangelizáló és megszentelô apostolkodásra. Magának a keresztény élet tanúságának és a természetfölötti lelkülettel végrehajtott jó cselekedetnek van olyan ereje, hogy a hithez és az Istenhez vonzzák az embereket; mert az Úr mondja ,,úgy világoskodjék világosságtok az emberek elôtt, hogy látván jótetteiteket dicsôítsék Atyátokat, aki a mennyekben van!'' (Mt 5,16) Ez az apostolkodás azonban nem merül ki az élet tanúságtételében; az igazi apostol keresi az alkalmakat, hogy szavával is hirdesse Krisztust, mind a nem hívôknek, hogy hitre vezesse, mind a hívôknek, hogy tanítsa, erôsítse és buzdítsa ôket; mert ,,Krisztus szeretete sürget minket'' (2Kor 5,14), és mindenki szívében visszhangoznia kell az Apostol szavainak: ,,Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!'' (1Kor 9,16).[11] Mivel pedig korunkban új kérdések merülnek föl, és a vallást, az erkölcsi rendet, sôt magát az emberi társadalmat is alapjaiban fölforgatni akaró súlyos tévedések pusztítanak, ez a Szent Zsinat szívbôl buzdítja a világi hívôket, hogy valamennyien az Egyház szelleme szerint -- képességeiknek és képzettségüknek megfelelôen -- hatékonyan vegyék ki részüket a keresztény elvek kibontásában, megvédésében, és korunk problémáira való helyes alkalmazásában. (Az evilági rend szolgálata) 7. A világot illetôen Isten elgondolása az, hogy az emberek egymással összefogva szervezzék meg és állandóan tökéletesítsék a mulandó dolgok rendjét. Minden, ami a mulandó dolgok rendjét képezi -- tudniillik az élet és a család javai, a kultúra, a gazdasági élet, a művészetek és a különbözô foglalkozások, a politikai közösségek intézményei, a nemzetközi kapcsolatok és más effélék, valamint fejlôdésük és haladásuk -- nem csupán segédeszközök az ember végsô céljának elérésére, hanem Istentôl kapott saját értékük van, önmagukban is, és a mulandó dolgok rendjének részeként is: ,,Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott'' (Ter 1,31). E természetes jóságuk még külön méltóságot kap attól a viszonytól, mely ôket az emberi személyhez fűzi, akinek szolgálatára vannak teremtve. Végül Istennek úgy tetszett, hogy Krisztus Jézusban egységbe fogjon mindent, a természetes és természetfölötti dolgokat egyaránt, ,,hogy övé legyen az elsôség mindenben'' (Kol 1,18). Ám ez a rendeltetés nem csupán nem fosztja meg a mulandó dolgok rendjét autonómiájától, saját céljaitól, törvényeitôl, módszereitôl és fontosságától, hanem inkább tökéletesíti és fokozza jelentôségét, s ugyanakkor megfelelôen összekapcsolja a földön élô ember hivatásának teljességével. A történelem folyamán sokféle gonoszság zavarta meg a föld javainak használatát, mert az áteredô bűn terhét hordozó emberek sokszor és sokat tévedtek az igaz Isten, az ember természete és az erkölcsi törvény alapelveinek kérdésében: ezért romlottak meg az erkölcsök és az intézmények, s tiporták lábbal nemritkán magát az emberi személyt. Napjainkban is sokan bíznak a kelleténél jobban a természettudományok és a technika haladásában, s hajlanak a földi javak bálványozására; és inkább rabszolgái azoknak, mint urai. Az egész Egyház feladata az embereket képessé tenni arra, hogy helyesen szervezzék meg a mulandó dolgok rendjét és Krisztus által Istenre irányítsák. A pásztorok dolga világosan hirdetni a teremtés céljára és a világ használatára vonatkozó elveket, s erkölcsi és lelki segítséget nyújtani ahhoz, hogy a mulandó dolgok rendje Krisztusban meg tudjon újulni. A világiaknak mint sajátosan rájuk váró feladatot kell vállalniuk a mulandó dolgok rendjének megújítását, s ebben az evangélium fényénél, az Egyház szellemében s a keresztény szeretet sürgetésére közvetlenül és elszántan tevékenykedjenek; a többi polgárral mint szakértelemmel és saját felelôsséggel rendelkezô polgárok működjenek együtt; mindenütt és mindenben Isten országának igazságát keressék. A mulandó dolgok rendjét úgy kell megszervezni, hogy sajátos törvényeit megôrizve összhangban legyen a keresztény élet magasabb rendű elveivel, s alkalmazkodjék a helyek, korok és népek különbözô körülményeihez. Ezen apostoli teendôk közül kimagaslik a keresztények szociális tevékenysége, mellyel kapcsolatban a Szent Zsinat azt kívánja, hogy napjainkban terjedjen ki az egész evilági valóságra, tehát a kultúrára is.[12] (Karitatív tevékenység) 8. Jóllehet minden apostoli tevékenységnek a szeretetbôl kell fakadnia és erôt merítenie, bizonyos cselekedetek már természetük szerint is alkalmasak arra, hogy a szeretet beszédes tanúi legyenek; maga az Úr Krisztus is úgy akarta, hogy messiási küldetésének ezek legyenek a jelei (vö. Mt 11,4--5). A legfôbb parancs a törvényben ez: Istent szeretni teljes szívvel, a felebarátot pedig mint saját magunkat (vö. Mt 22,37--40). A felebaráti szeretet parancsát Krisztus a maga jellegzetes parancsolatává tette, és új értelmet adott neki, amikor azt akarta, hogy a szeretet ugyanúgy irányuljon ôrá, mint az embertestvérre: ,,Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, nekem tettétek'' (Mt 25,40). Amikor ugyanis emberré lett, bizonyos természetfölötti szolidaritással egy családdá tette és magához kapcsolta az egész emberiséget, a szeretetet pedig tanítványai ismertetô jegyévé rendelte e szavakkal: ,,Arról tudják meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt'' (Jn 13,35). A Szent Egyház pedig amint kezdetben az Eucharisztikus vacsorához kapcsolt ,,agapé'' által úgy jelent meg, mint a Krisztus körül a szeretet kötelékével egyesített közösség, ugyanúgy mindig errôl a szeretetrôl ismerhetô fel; s miközben örül mások kezdeményezéseinek, a szeretet műveit mint saját elidegeníthetetlen kötelességét és jogát tartja számon. Az Egyház ezért különösen becsüli a könyörülô jóságot a szűkölködôk és a betegek iránt, az úgynevezett karitativ tevékenységet és a kölcsönös segítségnyújtást, melyek a mindenfajta emberi ínség enyhítésére szolgálnak.[13] A szeretet cselekedetei és művei napjainkban -- amikor az érintkezés eszközei már oly tökéletesek, hogy szinte nincs is távolság az emberek közt, s egy családdá lettek a föld lakói -- sokkal szükségesebbek és egyetemesebbek lettek. A karitatív munka ma igazán elérhet és el is kell érnie minden embert és mindennemű szükséget. Mindazokat, akik éheznek és szomjaznak, ruházatlanok, hajléktalanok, nélkülözik a gyógyszert, a munkaalkalmat, az oktatást vagy az emberhez méltó élet föltételeit, akiket természeti csapások sújtanak vagy betegségben sínylôdnek, számkivetést vagy börtönt szenvednek: a keresztény szeretetnek mindenütt keresnie kell és meg kell találnia és odadó gondoskodással kell enyhítenie a bajt, segélyekkel pedig könnyítenie kell helyzetükön. Ez a kötelesség különösképpen is a jómódúaknak és a gazdag népeknek a vállára nehezedik.[14] A szeretet kifogástalan gyakorlásának a következô föltételei vannak: a felebarátban Isten képmását és az Úr Krisztust kell látni, akinek igazában szól, amit a rászorulóknak adunk; igen nagy emberiességgel kell tiszteletben tartanunk a megsegített személy szabadságát és méltóságát; a segítô szándék tisztaságát ne mocskolja be semmiféle haszonlesés vagy uralomvágy;[15] elôször az igazságosság követelményeit kell teljesíteni, nehogy szeretetadományként adjuk azt, amivel az igazságosság alapján tartozunk; a bajoknak nemcsak a tüneteit, hanem okait is meg kell szüntetni; úgy kell segíteni, hogy az elfogadók fokozatosan meg tudjanak szabadulni a külsô függéstôl, és a maguk lábára tudjanak állni. A világi hívek tehát -- együttműködve minden jóakaratú emberrel -- nagyra becsüljék és erejük szerint támogassák a szeretet műveit és a szociális segítségnyújtás magán-, hivatalos, sôt nemzetközi kezdeményezéseit, amelyek hathatósan segítik a rászoruló személyeket és népeket.[16] ======================================================================== Apostolicam Actuositatem Apostolkodás területei Harmadik fejezet AZ APOSTOLKODÁS TERÜLETEI (Bevezetés) 9. A világi hívek az Egyházban és a világban végzik a maguk sokirányú apostolkodását. Mind a két területen nagyon sok lehetôség tárul föl, melyek közül itt csak a fontosabbakat említjük: az egyházi közösségek, a család, az ifjúság, a társadalmi környezet, a nemzeti és a nemzetközi élet. Mivel pedig napjainkban egyre fokozódik a nôk tevékeny jelenléte a társadalom életében: igen fontos, hogy egyre nagyobb szerep jusson nekik az Egyház apostolkodásának különféle területein is. (Egyházi közösségek) 10. A világiaknak, mivel részesei Krisztus papi, prófétai és királyi feladatának, aktív szerepük van az Egyház életében és működésében. Az Egyház közösségein belül annyira szükséges a munkájuk, hogy nélküle a legtöbb esetben nem lehet teljesen eredményes a lelkipásztorok apostolkodása. Mert az igazán apostoli lelkű világi hívek -- miként azok a férfiak és nôk, akik Pált segítették az evangelizálásban (vö. ApCsel 18,18.26; Róm 16,3) -- gondoskodnak a testvérek szükségleteirôl, és fölüdítik a pásztorok és a többi hívô lelkét (vö. 1Kor 16,17--18). Közösségük liturgikus életébôl a tevékeny részvétellel táplálkozva vállalják a közösség apostoli munkájából rájuk esô részt; az Egyházhoz tudnak vezetni nagyon eltávolodott embereket; fôleg a hitoktatással tevékenyen közreműködnek Isten igéjének hirdetésében; szakértelmük fölkínálásával hatékonyabbá teszik a lelkipásztori munkát és az Egyház javainak kezelését. A közösségi apostolkodás jól látható példája a plébánia, mely a különbözô embereket összefogja és bekapcsolja az Egyház egészébe.[17] Szokják meg a világiak, hogy papjaikkal szoros egységben dolgozzanak a plébánián,[18] s hogy önmaguk és a világ problémáit és az emberek üdvösségébe vágó kérdéseket közös megtárgyalás és megoldás végett vigyék az egyházi közösség elé; saját egyházi családjuk minden apostoli és missziós kezdeményezéséhez erôik szerint ajánlják föl segítségüket. Ápolják magukban az egyházmegyéhez tartozás tudatát, melynek a plébánia egy sejtje; fôpásztoruk hívására kapcsolódjanak be az egyházmegyei munkába. Sôt, hogy megfeleljenek a városok és a falusi körzetek igényeinek,[19] ne korlátozzák közreműködésüket csak a plébánia vagy az egyházmegye területére, hanem terjesszék ki a plébániák és egyházmegyék közötti, nemzeti vagy akár nemzetközi munkaterületekre is; annál is inkább, mert a lakosság napról napra fokozódó vándorlása, a kölcsönös kapcsolatok sokasodása és az emberek gyakori érintkezése nem engedi meg többé, hogy a társadalom bármely része magába zárkózzék. Így tehát törôdjenek Isten egész népével az egész földkerekségen. Elsôsorban a missziós művek ügyét tegyék magukévá; támogassák anyagi vagy éppen személyes segítségükkel, mert a keresztények becsületbeli ügye és kötelessége, hogy visszaadják Istennek a tôle kapott javak egy részét. (A család) 11. Mivel mindenek Teremtôje a házastársi közösséget az emberi társadalom kezdetévé és alapjává rendelte, s kegyelmével Krisztusra és az Egyházra utaló nagy szentséggé tette (vö. Ef 5,32), a hitvestársak és a családok apostolkodásának páratlan jelentôsége van mind az Egyház, mind a világi társadalom szempontjából. A keresztény hitvestársak egymás, gyermekeik és a család egyéb tagjainak üdvösségére a kegyelem munkatársai és a hit tanúi. Gyermekeik számára ôk az elsô hithirdetôk és nevelôk; szavukkal és példájukkal keresztény és apostoli életre készítik fel ôket, okosan segítségükre vannak hivatásuk megválasztásában, és nagy gonddal ápolják a bennük esetleg ébredezô szent hivatást. A hitvestársaknak mindig is kötelességük volt, ma pedig apostolkodásuk legfontosabb összetevôje: életük által nyilvánvalóvá tenni és bizonyítani, hogy a házassági kötelék fölbonthatatlan és szent; határozottan hangoztatni, hogy a szülôknek vagy a gyámoknak természetes joga és kötelessége a gyermekek keresztény szellemben való nevelése; megvédeni a család méltóságát és törvényes autonómiáját. Ôk is, de a többi keresztény hívô is, más jóakaratú emberekkel együtt igyekezzenek elérni azt, hogy az állami törvényhozás tartsa teljes tiszteletben ezeket a jogokat, a kormányzat vessen számot a családok szükségleteivel a lakás, a gyermeknevelés, a munkakörülmények, a társadalombiztosítás és az adózás kérdéseiben; ki- és bevándorlás esetén mindenképpen biztosítsák a családi együttélést.[20] A család maga Istentôl azt a küldetést kapta, hogy a társadalom elsô és eleven sejtje legyen. E küldetést akkor fogja teljesíteni, ha tagjai szeretettel ragaszkodnak egymáshoz, és Isten színe elôtt végzik közös imádságukat, mint az Egyház házi szentélye; ha az egész család bekapcsolódik az Egyház liturgiájába, s végül ha a család vendégszeretô, s az igazságosságot és jótékonyságot a szükséget szenvedô testvérek megsegítésére elômozdítja. A családi apostolkodás feladatai lehetnek: örökbe fogadni elhagyott gyermekeket, jóságosan befogadni a jövevényeket, segíteni az iskolák igazgatásában, tanáccsal és anyagiakkal támogatni az ifjúságot, a házasságra való fölkészülésükben segíteni a jegyeseket, közreműködni a hitoktatásban, fölkarolni az anyagi vagy erkölcsi válságba jutott házastársakat és családokat, gondoskodni az öregekrôl, de nemcsak a szükségeseket biztosítva, hanem a gazdasági fejlôdés gyümölcseiben is részesítve ôket. Mindig és mindenhol, de különösen azokon a földrészeken, ahol elôször vetik el az evangélium magvait vagy ahol az Egyház még csak elsô korszakát éli, vagy súlyos viszontagságokat szenved, a keresztény családok akkor tesznek rendkívül értékes tanúbizonyságot Krisztusról a világ elôtt, ha egész életükön át ragaszkodnak az evangéliumhoz, és a keresztény házasságra jó példát adnak.[21] Jó szolgálatot tehet, ha a családok valamilyen szövetségbe tömörülnek, hogy könnyebben érhessék el apostoli céljaikat.[22] (A fiatalság) 12. A fiatalságnak igen jelentôs befolyása van a mai társadalomban.[23] Életkörülményeik, gondolkodásmódjuk és a családjukkal való kapcsolataik nagyon megváltoztak. Gyakran túl hamar kerülnek új szociális és gazdasági körülmények közé. Miközben pedig napról napra növekszik társadalmi, sôt politikai jelentôségük, szinte képtelennek látszanak az új terhek vállalására. Megnövekedett társadalmi súlyuk hasonló mértékű apostoli tevékenységet kíván tôlük, de már természetes hajlandóságuk is alkalmassá teszi ôket erre. Személyiségük tudatának növekedtével, s az életkedv és a feltörô tettvágy hatására felelôsséget vállalnak magukra, és szerepet akarnak maguknak biztosítani a társadalmi és kulturális életben: ha ezt a buzgóságot Krisztus lelkülete hatja át, és az Egyház pásztorai iránti engedelmesség és szeretet lelkesíti, bôséges gyümölcsök várhatók tôle. Maguk a fiatalok legyenek az ifjúság elsô és közvetlen apostolai; saját soraikban kell apostolkodniok, figyelembe véve a társadalmi környezetet, amelyben élnek.[24] A felnôttek tartsák fontosnak a baráti hangú beszélgetést a fiatalokkal. Ez teszi lehetôvé, hogy a korkülönbséget áthidalva kölcsönösen megismerjék egymást, és értékeiket közöljék egymással. A felnôttek elsôsorban példájukkal, de ha alkalom van rá, okos tanácsaikkal és hathatós támogatással is serkentsék az ifjúságot az apostolkodásra. A fiatalok viszont legyenek tisztelettel és bizalommal a felnôttek iránt és -- bár természetük hajlik az újdonságokra -- kellôképpen becsüljék az értékes hagyományokat. A gyermekeknek is megvan a maguk apostolkodása. Erôikhez képest Krisztus igazi, élô tanúi ôk a pajtásaik között. (A társadalmi környezet) 13. A társadalmi környezetben való apostolkodás, vagyis az a törekvés, hogy keresztény szellemmel hassák át közösségük gondolkodását és erkölcseit, törvényeit és szervezeteit, annyira a világiak feladata és kötelezettsége, hogy helyettük más sohasem tud ennek eleget tenni. Ezen a területen egyenrangú félként apostolkodhatnak a többiek között, ahol az élet tanúságát a szó tanúságtételével egészítik ki.[25] A munkahelyen, hivatáskörben, tanulótársak között, lakóhelyen, szabadidôben vagy baráti kapcsolatokban jó alkalmakat találnak a testvérek megsegítésére. Az Egyház apostoli küldetését a világban a világi hívek mindenekelôtt életükkel teljesítik, melyben láthatóvá válik: a hit, mely a világ világosságává teszi ôket; a becsületesség bármilyen ügyben, mellyel mindenkit megnyernek az igaz és a jó szeretetének, s végül Krisztusnak és az Egyháznak; a testvéri szeretet, mely a testvérek életkörülményeinek, munkájának, fájdalmainak és törekvéseinek részesévé teszi ôket, s szinte észrevétlenül mindenki szívét elôkészíti az üdvözítô kegyelem befogadására; s végül társadalmat ipítô szerepük teljes tudatossága segíti ôket, hogy keresztény nagylelkűséggel végezzék teendôiket a családban, a társadalomban, s hivatásuk területén. Cselekvésmódjuk így a környezetükben lassanként áthatja az élet és a munka egész területét. Ennek az apostolkodásnak minden körülöttük lévôt el kell érnie, és a rendelkezésükre álló lelki vagy mulandó javaikból senkit sem szabad kirekeszteniük. Az igazi apostolok azonban nem érik be ennyivel, hanem azon fáradoznak, hogy szavukkal is hirdessék Krisztust társaiknak. Mert sok emberhez csak a környezetében élô világi hívô által jut el az evangélium üzenete és Krisztus ismerete. (Együttműködés a nemzeteken belül és a nemzetközi síkon) 14. Az apostolkodás mérhetetlen területe a nemzeti és nemzetközi élet: itt leginkább a világiak a keresztény bölcsesség szószólói. A hazaszeretet nevében és az állampolgári feladatok hű végzése címén a katolikusok érezzék kötelességüknek az igazi közjó elômozdítását; szavuk súlyával érjék el, hogy a közhatalom igazságosan kormányozzon, a törvények feleljenek meg az erkölcsi követelményeknek és a közjónak. A katolikusok, ha megvan a képzettségük és kellôen szilárdak a hitben és a keresztény tanításban, ne hárítsák el maguktól a közügyek intézését. A hivatalok jó betöltése által ugyanis a közjót is szolgálják és az evangélium útját is egyengetik. A katolikusok törekedjenek együttműködésre minden jóakaratú emberrel mindannak elômozdítására, ami igaz, igazságos, szent és szeretetreméltó (vö. Fil 4,8). Folytassanak párbeszédet velük, bölcsességgel és emberiességgel közeledjenek hozzájuk, s vizsgálják meg, miként lehetne az evangélium szellemében tökéletesíteni a társadalmi és közintézményeket. Korunk jellegzetességei közül különösen említésre méltó a népek növekvô és többé már el nem fojtható szolidaritás érzése, melynek erôsítése és ôszinte testvériességgé fordítása a világiak apostoli feladata. A világi híveknek szemmel kell tartaniuk a nemzetközi életet, az ott fölmerülô elméleti s gyakorlati kérdéseket és megoldásokat, fôleg a fejlôdésben lévô népeket illetôen.[26] Mindazok, akik idegen országokban dolgoznak vagy ezek megsegítésén fáradoznak, fontolják meg, hogy a népek közötti kapcsolatnak testvériesnek kell lennie, melyben mind a két fél egyszerre ad és elfogad. Akik pedig akár nemzetközi, akár üzleti ügyek intézése végett, akár üdülésképpen utaznak, ne feledjék, hogy mindenütt Krisztus utazó követei is, és ennek megfelelôen viselkedjenek. ======================================================================== Apostolicam Actuositatem Világi apostolokodás formái Negyedik fejezet A VILÁGIAK APOSTOLKODÁSÁNAK FORMÁI (Bevezetés) 15. A világiak apostolkodásukat egyénileg vagy közösséghez, illetve társulathoz csatlakozva végezhetik. (Az egyéni apostolkodás fontossága és sokféle formája) 16. Az igazi keresztény életbôl mint bôvízű forrásból fakadó (vö. Jn 4,14) egyéni apostolkodás a világiak egész apostolkodásának kiindulópontja és föltétele, még a közösségben végzett apostolkodásnak is, és semmivel sem pótolható. Erre a mindenkor és mindenütt hasznos, bizonyos körülmények közt pedig egyedül megfelelô és lehetséges apostolkodásra minden rendű és rangú világi keresztény hivatott és kötelezve van, még akkor is, ha társulatokban való apostoli munkára nincs alkalma vagy lehetôsége. Az apostolkodásnak sok formája van, mellyel a világi hívek építik az Egyházat, megszentelik és Krisztusban éltetik a világot. Az egyéni apostolkodásnak egészen sajátos formája, s a híveiben élô Krisztust láthatóvá tévô, korunknak leginkább megfelelô jel a hitbôl, reménybôl és szeretetbôl sarjadó világi élet tanúságtétele. Apostolkodó szavukkal pedig -- mely bizonyos körülmények közt okvetlenül szükséges -- a világiak Krisztust hirdetik, az Ô tanítását magyarázzák, állapotuk, képzettségük szerint terjesztik és hűségesen vallják. Ezen felül a világi híveknek, mint e világ polgárainak mindabban, ami a mulandó dolgok rendjének építéséhez és intézéséhez tartozik, a hit fényénél kell keresniük a családi, hivatásbeli, kulturális és társadalmi életben a magasabbrendű cselekvési elveket, s ezekre alkalomadtán mások elôtt is mutassanak rá, abban a tudatban, hogy így munkatársai lesznek a teremtô, megváltó és megszentelô Istennek, s megdicsôítik Ôt. Végül a világak szeretetbôl éljenek, s képességeik szerint ezt tettekkel is fejezzék ki. Senki ne feledje, hogy a nyilvános istentisztelettel, az imádsággal, vezekléssel, a fáradalmak és bajok készséges vállalásával, mely a szenvedô Krisztushoz teszi hasonlóvá (vö. 2Kor 4,10; Kol 1,24) a világon az összes embert elérheti, és hozzá járulhat az egész emberiség üdvösségéhez. (Egyéni apostolkodás különleges munkaterületeken) 17. Ez az egyéni apostolkodás sürgetôen szükséges azokban a régiókban, ahol súlyosan korlátozzák az Egyház szabadságát. Ilyen súlyos helyzetben a világiak képességeik szerint a papságot helyettesítik; szabadságukat, sôt olykor életüket is kockáztatva tanítják környezetüket a keresztény hit igazságaira, oktatják a vallásos életre és a katolikus lelkületre, buzdítják a szentségek gyakori vételére, a lelki életre, mégpedig fôleg az Eucharisztikus lelki életre.[27] A Szentséges Zsinat miközben szívbôl köszöni Istennek, hogy korunkban is szüntelenül támaszt az üldözésekben hôsiesen bátor világi híveket, atyai szeretettel és hálás lélekkel gondol rájuk. Az egyéni apostolkodás különleges munkaterületei azok a vidékek, ahol a katolikusok kisebbségben és szórványban élnek. Ha a világiak itt csupán egyénileg apostolkodnak is -- akár az említett okokból, akár különleges szempontok miatt, melyek hivatásbeli tevékenységükbôl is adódhatnak --, jól teszik, ha idônként összegyűlnek megbeszélésekre kisebb csoportokban, minden szorosabb intézményi vagy szervezeti jelleg nélkül, de mindig úgy, hogy a kívülállók elôtt is megmutatkozzék az egyházi közösség, mint jel és a szeretet igaz tanúja. Így a barátság és a tapasztalatok cseréje által lelkileg kölcsönösen segítik egymást, megerôsödnek a túlságosan elszigetelt élet és tevékenység hátrányainak leküzdésére, apostolkodásuk pedig eredményesebb lesz. (A közösségben végzett apostoli munka) 18. Krisztus híveit egyénenként életük különféle körülményei közé szólítja apostoli hivatásuk. Gondolják meg azonban, hogy az ember természete szerint társas lény, és Istennek úgy tetszett, hogy a Krisztusban hívôket Isten népévé (vö. 1Pt 2,5--10) és egy testté egyesíti (vö. 1Kor 12,12). A közösségben végzett apostolkodás tehát szerencsésen megfelel a hívek emberi és keresztény igényeinek; egyúttal pedig az Egyház Krisztusban való közösségének és egységének a jele, Krisztus szava szerint: ,,Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük'' (Mt 18,20). A Krisztus-hívôk tehát erôik egyesítésével apostolkodjanak.[28] Legyenek apostolok családjuk körében, a plébánián és az egyházmegyében -- melyek már magukban véve is kifejezik, hogy az apostoli hivatás közösségi jellegű --, továbbá szabadon létrehozott csoportokban. A közössségi apostolkodás azért is nagyjelentôségű, mert az apostolkodás mind az egyházi közösségeken belül, mind bizonyos környezetekben gyakran megkívánja az erôk egyesítését. A közös apostolkodásra létesített társulatok támogatják tagjaikat, kiképzik az apostoli munkára, beosztják és irányítják tevékenységüket; így sokkal több eredményt lehet várni, mintha egyesek külön-külön dolgoznak. A mai viszonyok között nagyon szükséges, hogy a világiak tevékenységének területén megerôsödjék az apostolkodás közösségi és szervezett formája, mert csak az erôk szoros összefogásával érhetô el a mai apostolkodás minden célja, és védhetôk meg eredményei.[29] E dologban különösen fontos, hogy az apostolkodás tekintetbe vegye azok közgondolkodását és társadalmi helyzetét is, akikhez fordul, különben a keresztények sok esetben nem tudják ellensúlyozni a közvélemény és az intézmények nyomását. (Az apostoli művek sokfélesége) 19. Az apostolkodó társulatok sokfélék;[30] egyesek az Egyház általános apostoli célját tűzik maguk elé; mások az evangelizáció és a megszentelés sajátos céljait; ismét mások a mulandó dolgok rendjének Krisztus szellemével való átitatásáért dolgoznak; végül mások kifejezetten is az irgalmasság és a szeretet cselekedeteivel tesznek tanúságot Krisztusról. E társulatok közül fôleg azok méltók a figyelemre, melyek a tagjaik gyakorlati élete és hite közötti szoros egységet hangsúlyozzák és támogatják. E társulatok nem öncélúak, hanem az Egyház világba szóló küldetését kell szolgálniuk; apostoli erejük az Egyház céljaival való megegyezésüktôl, a társulatok és egyes tagjainak keresztény tanúságtételétôl és evangéliumi lelkületétôl függ. Az Egyház küldetésének egész világra szóló feladata -- figyelembe véve az intézmények fejlôdését és a mai társadalom irányzatait -- megköveteli, hogy a katolikusok apostolkodása nemzetközi síkon egyre inkább társult formákat öltsön. A nemzetközi katolikus szervezetek jobban elérik céljukat, ha az általuk összefogott nemzeti szervezetek és azok tagjai szorosabbra fűzik velük kapcsolataikat. Az egyházi tekintélytôl való kellô függés tiszteletben tartása mellett[31] a világi hívôknek joga van társulatokat alapítani,[32] igazgatni és azokba belépni. Kerüljék azonban az erôk szétforgácsolását; ez akkor következik be, ha elégséges ok nélkül új társulatokat és műveket hoznak létre, vagy megtartják az életképtelenné vált társulatokat és ragaszkodnak elavult módszerekhez; az sem mindig célszerű, ha az egyik nemzetnél bevált formákat minden megfontolás nélkül viszik át más nemzetekhez.[33] (Az ,,Actio Catholica''') 20. Néhány évtized óta a világiak több országban egyre aktívabban apostolkodva, különféle formákban közös tevékenységre fogtak össze és a hierarchiával szorosabb kapcsolatot tartva dolgoztak és dolgoznak a sajátos apostoli célokért. Ezek és a hasonló régebbi intézmények közül elsôsorban azokat kell megemlítenünk, melyek más-más munkamódszerrel bôséges gyümölcsöt hoztak Krisztus országának, a pápák és a püspökök méltán ajánlották és karolták föl ôket, az Actio Catholica nevet adták nekik, és ismételten úgy jellemezték, mint a világiaknak a hierarchikus apostolkodásban való közreműködését.[34] Az apostolkodás e formáit -- melyek akár ,,Actio Catholica'', akár más néven értékes apostoli munkát végeznek korunkban -- a következô ismertetôjegyek hiánytalan és együttes jelenléte határozza meg : a) Az ilyen szervezetek közvetlen célja azonos az Egyház apostoli céljával: megnyerni az evangéliumnak és megszentelni az embereket, s kialakítani bennük a keresztény lelkiismeretet, hogy képesek legyenek az evangélium szellemével átitatni a közösségeket és környezetüket. b) A világi hívek a maguk módján együttműködve a hierarchiával, e szervezetek irányításához, az Egyház lelkipásztori tevékenységét meghatározó feltételek mérlegeléséhez, s a tennivalók kidolgozásához és végrehajtásához hozzáadják a maguk tapasztalatait és felelôsségét. c) A világi hívek az élô szervezet módján egyesülve cselekszenek, s így láthatóbbá válik az egyházi közösség és hatékonyabb lesz az apostolkodás. d) A hívek akár maguk jelentkeznek, akár meghívják ôket a munkára és a hierarchikus apostolkodással való közvetlen együttműködésre, a hierarchia irányítása alatt cselekszenek, mely ezt az együttműködést kifejezett megbízással is szentesítheti. Azokat a szervezeteket, amelyekben a hierarchia ítélete szerint ezek az ismertetô jegyek mind megvannak, Actio Catholicának kell tekinteni még akkor is, ha a helyi vagy a nemzeti körülmények miatt más-más formát és nevet vettek is föl. A Szentséges Zsinat nyomatékosan ajánlja ezeket az intézményeket, mert sok országban határozottan megfelelnek az egyházi apostolkodás szükségleteinek: fölszólítja azokat a papokat és világiakat, akik e szervezetekben dolgoznak, hogy a fölsorolt ismertetôjegyeket egyre jobban és teljesebben érvényesítsék, és mindenkor testvériesen működjenek együtt az Egyházban minden egyéb apostolkodási formával. (A társulatok megbecsülése) 21. Minden apostolkodó társulást kellôképpen meg kell becsülni; de a papoknak, szerzeteseknek és világiaknak fôleg azokat kell nagyra tartaniuk, amelyeket akár a kor, akár a hely szükségletei miatt a hierarchia dicsér vagy ajánl, vagy amelyeknek sürgôs megalapítását elhatározta, s ezeket ki-ki a maga módján karolja is föl. Ilyenek ma elsôsorban a katolikusok nemzetközi szövetségei és társulásai. (Az apostoli műveknek elkötelezett világiak) 22. Különösképpen tiszteletre és pártfogásra méltók az Egyházban azok a világiak -- akár házasok, akár nem --, akik szaktudásukkal véglegesen vagy legalább bizonyos idôre egy-egy intézménynek és műveinek szolgálatára szentelik magukat. Az Egyháznak nagy örömet szerez, hogy állandóan növekszik azoknak a világiaknak a száma, akik sajátos szolgálataikat fölajánlják az apostoli társulatoknak és műveknek, akár hazájukon belül, akár nemzetközi szinten, akár missziók és az újonnan sarjadt egyházak katolikus közösségeiben. Az Egyház pásztorai ezeket a világi híveket szívesen és hálásan fogadják, gondoskodjanak arról, hogy helyzetük a lehetô legnagyobb mértékben megfeleljen az igazságosság, a méltányosság és a szeretet követelményeinek, elsôsorban a maguk és családjuk tisztességes ellátása tekintetében. Kapják meg mindig a szükséges képzést, a lelki vigasztalást és a bátorítást. ======================================================================== Apostolicam Actuositatem Kapcsolatkialakítás Ötödik fejezet A KAPCSOLATOK HELYES KIALAKÍTÁSA (Egyetértés és együttműködés) 23. Akár egyénenként, akár közösségben apostolkodnak a Krisztus-hívôk, munkájuknak be kell illeszkednie az egész Egyház apostoli küldetésébe, sôt lényeges eleme is a keresztény ember apostoli hivatásának, hogy összeköttetésben legyen azokkal, akiket a Szentlélek az Isten egyházának vezetésére rendelt (vö. ApCsel 20,28). Nem kevésbé szükséges a különféle apostoli művek között az együttműködés, amelyet természetesen a hierarchia szabályoz. Az egység szellemének erôsítésére -- hogy az Egyház egész apostolkodásában a testvéri szeretet ragyogjon, elérjük a közös célokat és elkerüljük a káros versengést -- kívánatos, hogy az Egyházban az apostolkodás összes formája kölcsönösen becsülje egymást, és sajátos jellegét megôrizve összehangolt legyen.[35] Ez fôleg akkor fontos, ha az Egyházban valamely különleges teendô összehangolt apostoli együttműködést kíván az egyházmegyei és szerzetes papoktól, a szerzetesektôl és a világiaktól. (A hierarchiához való viszony) 24. A hierarchia feladata, hogy támogassa a világi hívek apostolkodását, adja meg a szükséges alapelveket és lelki támogatást, irányítsa az Egyház közjavára, és ügyeljen, hogy tiszteletben tartsák a tanítást és a fegyelmi rendet. Formái és témái szerint a világiak apostolkodásának különbözô kapcsolatai lehetnek a hierarchiával: Az Egyházban ugyanis nagyon sok olyan apostoli kezdeményezés van, amit a világiak szabad elhatározása hoz létre és az ô okos belátásuk irányít. Az ilyen kezdeményezésekkel bizonyos körülmények közt jobban is lehet teljesíteni az Egyház küldetését, és ezért maga a hierarchia gyakran dicséri vagy ajánlja ôket.[36] De semmiféle kezdeményezés ne igényelje magának a katolikus nevet, ha nem kapta meg az illetékes egyházi hatóság jóváhagyását. A világi hívek apostolkodásának bizonyos formáit a hierarchia, ha más- más módon is, kifejezetten elismeri. Ezenkívül az egyházi közjó kívánalmainak érdekében, a közvetlenül lelki célra törekvô apostolkodási formák közül a hierarchia egyes apostoli társulatokat és műveket kiválaszthat és különösképpen is pártolhat, s bennük különleges felelôsséget vállalhat. Így az apostolkodást a körülményeknek megfelelôen irányító hierarchia bizonyos formákat szorosabban fűz saját apostoli feladatához, de úgy, hogy azok megtartják a maguk sajátos természetét és önállóságát, a világiaknak pedig meghagyja az önkéntes cselekvés lehetôségét. A hierarchiának ezt a szorosabbra fűzô aktusát az egyházi dokumentumok mandátumnak, megbízásnak nevezik. Végül a hierarchia a világiakra bíz olyan feladatokat is, melyek közvetlenebbül kapcsolódnak a hitoktatásban, bizonyos liturgikus cselekményekben és a lelkek gondozásában a lelkipásztori munkához. E küldetés alapján a világiak tisztségük gyakorlásában teljesen alá vannak rendelve a fölöttes egyházi vezetésnek. Azoknak a műveknek és intézményeknek tekintetében, melyeknek célkitűzése a polgári dolgok rendje, a hierarchia feladata az, hogy tanítsa és hitelesen értelmezze a világi ügyekben követendô erkölcsi elveket; s joga van hozzá, hogy minden szempont kellô megfontolása és szakértôk igénybevétele után ítéljen az ilyen művek és intézmények erkölcsi alapelvekkel való összhangjáról, s döntsön azokban a kérdésekben, melyek a természetfölötti rend javainak megôrzéséhez és gyarapításához szükségesek. (A klérus és az apostolkodó világiak) 25. A püspökök, a plébánosok, az egyházmegyés és a szerzetes papok ne tévesszék szem elôl, hogy az apostolkodás egyformán joga és kötelessége minden hívônek, egyháziaknak és világiaknak, s hogy az Egyház építésében a világi híveknek is megvan a saját szerepük.[37] Testvéries szellemben működjenek tehát együtt a világiakkal az Egyházban és az Egyházért, s különleges gondjuk legyen apostoli munkájuk támogatására.[38] Gondosan ki kell választani alkalmas és megfelelôen képzett papokat a világi apostolkodás sajátos formáinak támogatására.[39] Akik pedig ebben a szolgálatban állnak, a hierarchiát képviselik lelkipásztori munkájukban, hiszen tôle kapták küldetésüket, ugyanakkor a világi keresztényekben ápolják a hierarchiához fűzôdô jó kapcsolatokat, mindig hűségesen ragaszkodva az Egyház szelleméhez és tanításához; odaadó munkájukkal erôsítsék a rájuk bízott katolikus társulatok lelki életét és apostoli szellemét, s tanácsaikkal támogassák e társulatok apostolkodását, és karolják föl kezdeményezéseiket. Legyenek folytonos párbeszédben a világi hívôkkel és keressék figyelmesen azokat a módszereket, melyek termékenyebbé teszik az apostoli tevékenységet; erôsítsék az egység szellemét a társulaton belül, és a társulatok között is. Végül a szerzetesek, testvérek és nôvérek, szintén becsüljék a világiak apostoli működését; szerzetük szellemében és szabályaik szerint szívesen szenteljék magukat munkájuk támogatására;[40] a papok munkáját pedig törekedjenek segíteni és kiegészíteni. (Az együttműködés fórumai) 26. A lehetôséghez képest minden egyházmegyében szervezzék meg a tanácsokat, melyek segítsék az Egyház apostoli tevékenységét mind az evangelizáció és a megszentelés, mind a karitatív, szociális és egyéb területeken a klerikusok, szerzetesek és világiak megfelelô együttműködésével. E tanácsok a világiak különféle társulatainak és kezdeményezéseinek összehangolására is szolgálnak, meghagyván mindegyiknek sajátos jellegét és autonómiáját.[41] Ha mód van rá, szervezzenek ilyen plébániai, plébániaközi, egyházmegyeközi, nemzeti és nemzetközi tanácsokat is.[42] Ezenfelül a Szentszéknél alapítani kell egy külön titkárságot a világi hívek apostolkodásának szolgálatára és ösztönzésére. Olyan központ legyen ez, mely alkalmas eszközökkel információkat közvetít a világiak különbözô kezdeményezéseirôl, szorgalmazza a fölvetôdô kérdések tanulmányozását, és tanácsaival szolgálatára van mind a hierarchiának, mind a világiaknak az apostoli munkában. E titkárságban a világi hívek apostolkodásának az egész földkerekségen működô különféle mozgalmai és intézményei legyenek képviselve; s működjenek benne együtt a világiakkal a papok és szerzetesek. (Együttműködés a nem katolikusokkal és a nem keresztényekkel) 27. A közös evangéliumi örökség és a belôle származó keresztény tanúságtétel közös kötelessége ajánlja, sôt gyakran megköveteli a katolikusok együttműködését a többi keresztényekkel egyenként is és egyházi közösségekben is, egyes akciókban és egyesületekben, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt.[43] A közös emberi értékek nem ritkán megkívánják az apostoli céloknak elkötelezett keresztényektôl, hogy hasonló módon működjenek együtt olyanokkal, akik ugyan nem vallják magukat kereszténynek, de elismerik ezeket az emberi értékeket. Ez által az evilági tevékenységekben oly fontos, erôteljes és okos együttműködés által[44] a világi keresztények tanúságot tesznek Krisztusról, a világ Megváltójáról, és az emberi család egységérôl. ======================================================================== Apostolicam Actuositatem Fölkészülés apostoli munkára Hatodik fejezet FÖLKÉSZÍTÉS AZ APOSTOLI MUNKÁRA (A fölkészítés fontossága) 28. Az igazán hatékony apostoli munka feltétele a sokoldalú és alapos fölkészítés; ezt igényli nemcsak a világiak állandó lelki és szellemi fejlôdése, hanem a dolgok, személyek és feladatok sokfélesége is, melyekhez tevékenységükben alkalmazkodniuk kell. E fölkészítésnek azokra az alapokra kell épülni, melyeket ez a Szentséges Zsinat másutt már lerakott.[45] A minden keresztény számára közös fölkészítésen kívül az apostolkodásnak nem kevés formája követel még külön alapos képzést is a személyek és körülmények különbözôségei miatt. (Az apostoli fölkészítés irányelvei) 29. A világi hívek az Egyház küldetésében a maguk sajátos módján részesednek, ezért apostoli képzésük különleges színezetet kap a világiaknak éppen világi és sajátos jellegétôl, valamint a maga lelkiségi formájától. Az apostoli fölkészítés nem nélkülözhet bizonyos általános műveltséget, mely alkalmazkodik kinek-kinek tehetségéhez és életkörülményeihez. A világi hívônek ugyanis jól kell ismernie a maga korát, és be kell illeszkednie saját társadalmába és annak kultúrájába. A világi hívô elsôsorban azáltal tanulja meg teljesíteni Krisztus és az Egyház küldetését, hogy a hitbôl fakadóan a teremtés és a megváltás isteni misztériumában él az Isten népét éltetô Szentlélek hatása alatt, aki minden embert arra ösztönöz, hogy szeresse Istent, az Atyát, s benne a világot és az embereket. Ezt a képzést minden termékeny apostolkodás alapjának és föltételének kell tekinteni. A lelkiségi nevelésen kívül szükséges az életkornak, a körülményeknek és a személyes adottságoknak megfelelô, alapos elméleti, teológiai, etikai és filozófiai képzés is. De nem szabad elhanyagolni az általános műveltséget, valamint a gyakorlati és technikai képzést sem. A jó emberi kapcsolatok ápolása érdekében bontakoztassák ki a valódi emberi értékeket, fôként a testvéri együttélés, együttműködés és párbeszéd művészetét. Az apostolképzés nem állhat csupán elméleti oktatásból: a világi hívô már a kezdetén fokozatosan és okosan tanulja meg, hogy mindig a hit világánál lásson, ítéljen és cselekedjék; így másokkal együtt a gyakorlat által is képezve és tökéletesítve magát, álljon az Egyház szolgálatába.[46] Ez a fölkészítés -- melyet szünet nélkül tökéletesíteni kell az emberi személy növekvô érettsége és a mind szövevényesebbé váló problémák miatt -- egyre elmélyültebb tudást és egyre jobban alkalmazkodó cselekvést kíván. A fölkészítés valamennyi követelményének kielégítésében mindig szem elôtt kell tartani a személy egységét és épségét, hogy összhangja és egyensúlya megmaradjon, sôt gyarapodjék. A világi hívô így teljesen és tevékenyen beilleszkedik a mulandó dolgok rendjébe, s kiveszi részét a teendôkbôl; ugyanakkor mint élô tagja és tanúja, jelenlevôvé és hatékony erôvé teszi az Egyházat a földi dolgok világában.[47] (A világi apostolok nevelôi) 30. A fölkészítést az apostolkodásra a kisgyermek elsô oktatásával egyidejűleg el kell kezdeni. Fôképp azonban a serdülôket és fiatalokat avassák be az apostolkodásba, s töltsék el annak lelkületével. A fölkészítést az egész életen át tökéletesítsék, amint az újonnan vállalt feladatok azt megkívánják. Mindebbôl következik, hogy a keresztény nevelôk kötelességének része az apostolképzés is. A szülôkre tartozik, hogy a családi körben már kiskoruktól fogva szoktassák rá gyermekeiket Isten egyetemes emberszeretetének fölismerésére, s elsôsorban példájukkal fokozatosan tanítsák meg ôket, hogy törôdjenek felebarátaik anyagi és lelki szükségleteivel. Legyen tehát az egész család a maga közösségi életével az apostolkodás elôiskolája. Ezenkívül neveljék a gyermekeiket arra, hogy a család kis világából kilépve táruljanak ki mind az egyházi, mind a világi közösségek felé, a plébániai közösségbe pedig úgy fogadják be ôket, hogy tudatára ébredjenek: élô és tevékeny tagjai Isten népének. A papok a hitoktatásban és az igehirdetésben, a lelkivezetésben és egyéb lelkipásztori szolgálatokban tartsák szemük elôtt az apostolkodásra való nevelést. Az iskoláknak, diákotthonoknak és más katolikus nevelôintézeteknek is feladatuk, hogy elmélyítsék a fiatalokban a katolikus lelkületet és az apostoli tettvágyat. Ha ez a nevelés hiányozna, vagy azért, mert az ifjúság nem ezekbe az iskolákba jár, vagy más okból, annál inkább iparkodjanak azt biztosítani a szülôk, a lelkipásztorok és az apostoli társulatok. A tanítók és nevelôk pedig, akik hivatásuk és tisztségük folytán a világi apostolkodás kiváló formáját gyakorolják, olyan tudással és nevelôi készséggel rendelkezzenek, hogy ezt a képzést is eredményesen végezhessék. A világi hívek csoportjai és társulatai is, akár apostolkodásra, akár más természetfölötti célokra törekszenek, céljuknak és lehetôségeiknek megfelelôen serényen és állandóan foglalkozzanak apostolképzéssel.[48] Többnyire ezek a közösségek jelentik a megfelelô apostoli fölkészítés rendes útját. Ezekben ugyanis rendszeres az elméleti, lelki és gyakorlati képzés. Tagjaik -- társaikkal vagy barátaikkal együtt -- kis csoportokban kiértékelhetik apostoli munkálkodásuk módszereit és eredményeit, mindennapi életüket pedig újra meg újra egybevethetik az evangéliummal. E fölkészítés vegye figyelembe a világiak egész apostolkodását, melyet nem csupán a társulatok között kell gyakorolni, hanem minden helyzetben is az egész életen át, s leginkább a szakmai és társadalmi környezetben. Sôt kinek-kinek önmagát kell képeznie az apostolkodásra, fôleg felnôtt korban. Az évek múltával ugyanis egyre jobban kibontakozik a szellem; így ki-ki, figyelve önmagára, fölismerheti azokat a talentumokat, melyekkel Isten gazdagította ôt, és hatékonyabbá teheti azokat a karizmákat, melyeket testvérei javára a Szentlélek adott neki. (Alkalmazkodás) 31. Az apostolkodás különféle formái megfelelô sajátos képzést kívánnak. a) Az emberek evangelizációjára és megszentelésére irányuló apostolkodás dolgában különösen is föl kell készíteni a világiakat arra, hogyan folytassanak párbeszédet hívôkkel és hitetlenekkel, hogy mindenkivel megismertessék Krisztus evangéliumát![49] Mivel korunkban a materializmus különbözô fajtái még a katolikusok között is mindenütt terjednek, a világiak ne csak a katolikus tanítást, s fôként annak vitatott fejezeteit ismerjék meg, hanem a materializmus minden formájával állítsák szembe az evangéliumi élet tanúságát. b) Ami a mulandó dolgok rendjének keresztény berendezését illeti, tanítsák meg a világi híveket e dolgok igazi jelentôségére és értékére önmagukban és az emberi személy céljaihoz viszonyítva; gyakorolják a teremtett dolgok helyes használatát és az intézmények szervezését, mindig ügyelve a közjóra az Egyház erkölcsi és szociális tanításának elvei szerint. A világiak úgy ismerkedjenek meg a szociális tanítás alapelveivel és következtetéseivel, hogy tudják egyrészt képességeik szerint továbbfejleszteni, másrészt az elveket az egyes esetekre helyesen alkalmazni.[50] c) Mivel a szeretet és az irgalmasság cselekedetei nagyszerű tanúságot tesznek a keresztény életrôl, az apostolképzésnek ezek gyakorlására is nevelnie kell, hogy a Krisztus-hívôk már gyermekkorban tudjanak testvéreikkel együttérezni és nagylelkűen segíteni rajtuk, ha ínséget látnak.[51] (Eszközök) 32. Az apostolkodó világiaknak ma már sokféle segítsége van, tudniillik gyűlések, kongresszusok, lelkinapok, lelkigyakorlatok, rendszeres eszmecserék, elôadások, könyvek, magyarázatok, hogy általuk eljussanak a Szentírás és a katolikus tanítás mélyebb megértésére, lelki életük gazdagodjék, a világ helyzetét jobban fölismerjék, alkalmasabb módszerekre találjanak és ezeket jól kifejlesszék.[52] E segítségnyújtás közben tartsák szem elôtt az adott területen folyó apostolkodás különféle formáit. Erre a célra már alapítottak is igen eredményesen működô központokat és felsôfokú intézményeket. A Szentséges Zsinat örül ezeknek a kezdeményezéseknek, melyek egyes országokban már szépen működnek, s óhajtja, hogy szükség szerint másutt is támogassák ezeket. Ezenfelül alapítsanak dokumentációs és tanulmányi központokat az apostolkodás minden területe számára, nem csupán a teológia, hanem az antropológia, pszichológia, szociológia és a módszertan szakterületein is, hogy jobban ki lehessen bontakoztatni a világiak, férfiak és nôk, fiatalok és felnôttek szellemi képességeit. Buzdítás 33. A Szentséges Zsinat tehát kérve-kéri az Úrban az összes világi hívôt, hogy Krisztus szavára, mely ebben az órában még sürgetôbb, és a Szentlélek ösztönzésére szívesen, nagylelkűen és készséges szívvel válaszoljon. Különösen a fiatalok hallgassák e fölhívást úgy, hogy nekik szól, s örömmel és nagylelkűen fogadják. A Szent Zsinat által maga az Úr hívja az összes világiakat, hogy bensôségesebben kapcsolódjanak hozzá, és magukénak téve az Ô ügyeit (vö. Fil 2,5) fogjanak össze üdvözítô küldetésében. Krisztus most a világi híveket küldi mindazokba a városokba és falvakba, ahová maga is jönni készül (vö. Lk 10,1), hogy az Egyház -- az idôk új szükségleteihez állandóan alkalmazandó -- egyetlen apostolkodásának különbözô módján és formáiban legyenek munkatársai, mindig buzgólkodván az Úr dolgában, tudván, hogy fáradozásuk nem hiábavaló az Úrban (vö. 1Kor 15,58). Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1965. november 18-án. Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Apostolicam Actuositatem Jegyzetek 1. Vö. AAS 54:7. (XXIII. János: Humanae salutis ap. konstitúció, 1961. december 25-én) 2. Vö. LG 33; SC 26--40; IM; UR; CD 16--18; GE 3, 5, 7. 3. Vö. AAS 38:101. (XII. Pius: Beszéd a bíborosokhoz 1946. februás 18-án); 49:843. (Beszéd a katolikus ifjúmunkásokhoz, 1957. augusztus 25-én) 4. Vö. AAS 18:65. (XI. Pius: Rerum Ecclesiae enciklika, 1926.) 5. Vö. LG 31. 6. Vö. LG 33, 39. 7. Vö. LG 12, 16. 8. Vö. SC 11. 9. Vö. LG 32, 40, 41. 10. LG 62. 11. Vö. AAS 14:659. (XI. Pius: Ubi arcano enciklika, 1922. december 23.); 31:442. (XII. Pius: Summi Pontificatus enciklika, 1939. október 20.) 12. Vö. ASS 23:647. (XIII. Leo: Rerum novarum enciklika); 23:190. (XI. Pius: Quadragesimo anno enciklika); 33:207. (XII. Pius: Rádiós beszéde, 1941. június 1-én) 13. Vö. AAS 53: 402. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika) 14. Vö. ua. 440. 15. Vö. ua. 442. 16. Vö. AAS 49:298. (XII. Pius beszédes a Pax Romana kongresszus résztvevôihez, 1957. április 25-én); 51:856. (XXIII. János beszéde a FAO gyűléséhez 1959. november 10- én.) 17. Vö. AAS 38:65. (Szt X. Pius apostoli levele két új plébánia alapításakor, 1905. június 1.) 18. Vö. ASS 14:444. (XIII. Leo beszéde 1894.január 28-án) 19. Vö. XII. Pius: Discorsi e Radiomessaggi, XII:437. Beszéd plébánosokhoz 1951. február 6-án. 20. Vö. AAS 22:554. (XI. Pius: Casti connubii enciklika); 33:203. (XII. Pius: Rádiós beszéde 1941. június 1-én.); 41:552. (Rádiós beszéd 1949. szeptember 20-án); 43:731. (Beszéd francia zarándok családapákhoz, 1951. szeptember 18-án); 45:41. (Karácsonyi rádiós üzenet 1952-ben.); 53:429. (Mater et Magistra enciklika) 21. Vö. AAS 43: 514. (XII. Pius: Evangelii Praecones, 1951. április 2-án) 22. Vö. AAS 41:552. (XII. Pius beszéde 1949. szeptember 20-án) 23. Vö. ASS 37:296. (Szt X. Pius beszéde 1904. szeptember 25- én) 24. Vö. AAS 39:255. (XII. Pius levele 1947. május 24-én); 42:640. (Rádió üzenet, 1950. szeptember 3-án.) 25. Vö. AAS 23:225. (Quadragesimo anno enciklika) 26. Vö. AAS 53:448. (Mater et Magistra enciklika) 27. Vö. AAS 43:788. (XII. Pius: beszéde apostolkodó laikusokhoz 1951. október 14-én) 28. Vö. ua. 787. 29. Vö. AAS 49:615. (XII. Pius: Le pélerinage de Lourdes 1957. július 2.) 30. Vö. AAS 49:26. (XII. Pius beszéde a Katolikus Férfiak Nemzetközi Szövetségéhez, 1956. december 8-án) 31. Vö. 24. p. 32. Vö. AAS 13:139. (A Sacra Congregatio Concilii Corrientem döntése 1920. november 13-án) 33. Vö. AAS 51:856. (XXIII. János: Princeps Pastorum enciklika, 1959. december 10-én) 34. Vö. AAS 20:385. (XI. Pius: Quae nobis levele Bertram bíboroshoz, 1928. november 13-án); 32:362. (XII. Pius beszéde az olasz Actio Catholicához 1940. szeptember 4- án.) 35. Vö. AAS 28:160. (XI. Pius: Quamvis Nostra enciklika, 1936. április 30.) 36. Vö. AAS 13:137. (A Sacra Congregatio Concilii Corrientem döntése 1920. november 13-án) 37. Vö. AAS 49:927. (XII. Pius: beszéde apostolkodó világiakhoz 1957. október 5-én) 38. Vö. LG 37. 39. Vö. AAS 42:660. (XII. Pius: Menti Nostrae apostoli buzdítás, 1950. szeptember 23-án) 40. Vö. PC 8. 41. Vö. XIV. Benedek: Opera Omnia XI:76. (De Synodo Dioecesana III, IX, VII--VIII.) Prato, 1844. 42. Vö. AAS 28:160. (XI. Pius: Quamvis Nostra enciklika, 1936. április 30.) 43. Vö. AAS 53:456. (Mater et Magistra enciklika); OR 12. 44. Vö. UR 12, LG 15. 45. Vö. LG 2, 4, 5. fejezet; UR 4, 6, 7, 12. p. 46. Vö. AAS 44:579. (XII. Pius beszéde a Cserkészek VI. Nemzetközi konferenciájához 1952. június 6-án); AAS 53:456. Mater et Magistra enciklika. 47. Vö. LG 33. p. 48. Vö. AAS 53:455. Mater et Magistra enciklika. 49. Vö. AAS 31:635. (XII. Pius: Sertum laetitiae enciklika, 1939. november 1.) 50. Vö. AAS 44:414. (XII. Pius: Beszéd a Katolikus Leányifjúság Világszövetségének kongresszusához 1952. április 18-án); 47:403. (Beszéd az A.C.L.I-hez 1955. május 1-én) 51. Vö. AAS 44: 470. (XII. Pius: Beszéd a Karitász-szövetségek Kongresszusának delegátusaihoz 1952. április 27-én) 52. Vö. AAS 53:454. Mater et Magistra enciklika. ======================================================================== Dignitatis Humanae Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat DIGNITATIS HUMANAE kezdetű deklarációja a vallásszabadságról A személy és a közösségek jogáról a társadalmi és polgári szabadsághoz a vallás dolgában 1. Bevezetés Elsô fejezet A VALLÁSSZABADSÁG ALAPJAI 2. A vallásszabadság tárgya és alapja 3. A vallásszabadság és az ember viszonya Istenhez 4. A vallási közösségek szabadsága 5. A családot megilletô vallásszabadság 6. A közhatalom feladatai 7. A vallásszabadság korlátai 8. A szabadságra való nevelés Második fejezet A VALLÁSSZABADSÁG A KINYILATKOZTATÁS FÉNYÉBEN 9. A kinyilatkoztatás a vallásszabadság alapjait tárja föl 10. A hit szabad állásfoglalás 11. Krisztus és az apostolok magatartása 12. Az Egyház Krisztus és az apostolok példáját követi 13. Az Egyházat megilletô szabadság 14. Az Egyház tagjainak feladatai 15. Záró gondolatok Jegyzetek ======================================================================== Dignitatis Humanae Bevezetés A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis Humanae kezdetű deklarációja a vallásszabadságról. PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL A személy és a közösségek jogáról a társadalmi és polgári szabadsághoz a vallás dolgában (Bevezetés) 1. Az emberi személy méltóságának korunk emberei napról napra jobban tudatára ébrednek,[1] és növekszik azok száma, akik követelik, hogy ne kényszerbôl, hanem kötelességtudattól vezérelve saját belátásuk szerint és felelôs szabadsággal cselekedhessenek. Úgyszintén megkívánják a közhatalom jogi korlátozását, nehogy túlságosan szűk határok közé szoruljon a személy és a társulások erkölcsileg megengedhetô szabadsága. A társadalmi szabadság követelése leginkább az emberi szellem javaival kapcsolatos, és elsôsorban a vallásnak a társadalomban való szabad gyakorlását célozza. E Vatikáni Zsinat gondosan mérlegelve mindezt s elhatározva, hogy nyilatkozik arról, mennyiben felelnek meg ezek az emberi igények az igazságnak és az igazságosságnak, megvizsgálja az Egyház hagyományát és tanítását, melyekbôl a régiekkel mindig összhangban álló újakat hoz elô. Így tehát a Szent Zsinat elôször azt vallja, hogy Isten maga ismertette meg az emberi nemmel az utat, melyen az emberek Krisztusban neki szolgálva üdvözülhetnek és boldogok lehetnek. Hisszük, hogy ez az egyetlen igaz vallás a katolikus és apostoli Egyházban létezik, melyre az Úr Jézus rábízta a feladatot, hogy terjessze el az összes ember között, mondván apostolainak: ,,Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg ôket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg ôket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek'' (Mt 28,19--20). Minden embernek kötelessége tehát, hogy keresse az igazságot -- fôleg Istenre és az ô Egyházára vonatkozóan --, s azt megismerve tegye magáévá és ragaszkodjék hozzá. Hasonlóképpen vallja a Szent Zsinat, hogy e kötelesség az embereket lelkiismeretükben érinti és kötelezi; s nem is hathat másképpen az igazság, csak a saját erejével, mely szelíden és mégis erôteljesen hatol az elmékbe. Továbbá mivel a vallásszabadság, melyet az emberek Isten köteles tiszteletének teljesítéséhez követelnek, a polgári társadalomban kényszertôl való mentességet jelent, ezért érintetlenül hagyja az embereknek és a csoportoknak az igaz vallás és Krisztus egyetlen egyháza iránti erkölcsi kötelességérôl szóló hagyományos katolikus tanítást. Ezenfelül a Szent Zsinat e vallásszabadságról tárgyalva ki akarja bontakoztatni az újabbkori pápák tanítását az emberi személy sérthetetlen jogairól és a társadalom jogrendjérôl. ======================================================================== Dignitatis Humanae Vallásszabadság alapjai Elsô fejezet A VALLÁSSZABADSÁG ALAPJAI (A vallásszabadság tárgya és alapja) 2. Ez a Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz. E szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítô hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy -- jogos határok közt -- magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék. Kijelenti továbbá, hogy a vallásszabadság valójában az emberi személy méltóságán alapszik, amint ez a méltóság mind az Isten kinyilatkoztatott szavából, mind magából az emberi értelembôl megismerhetô.[2] Az emberi személy e jogát a vallásszabadsághoz a társadalom jogrendjében úgy kell elismerni, hogy polgári joggá váljon. Minden embert a maga méltóságának megfelelôen, mivel személy -- tudniillik értelemmel és szabad akarattal rendelkezik, s ezért személyes felelôssége van --, a saját természete ösztökéli és készteti az igazság keresésére, elsôsorban a vallás tekintetében. A megismert igazsághoz ragaszkodnia kell, s egész életét az igazság követelményei szerint kell berendeznie. De az emberek e kötelességüknek a természetüknek megfelelô módon csak úgy tehetnek eleget, ha pszichológiailag is szabadok és a külsô kényszertôl is mentesek. A vallásszabadsághoz való jog alapja tehát nem a személy szubjektív állapota, hanem a személy természete. Ezért a kényszertôl való mentesség joga megmarad azoknál is, akik az igazságkeresés és a hozzá való ragaszkodás kötelességének nem tesznek eleget; s e jog gyakorlását nem lehet megakadályozni, amíg valaki a nyilvános jogrendet megtartja. (A vallásszabadság és az ember viszonya Istenhez) 3. Mindez még nyilvánvalóbb lesz annak, aki meggondolja, hogy az emberi élet végsô szabálya az örök, objektív és egyetemes isteni törvény, mellyel Isten, bölcs és szeretô terve rendezi, irányítja és kormányozza az egész világot s az emberi közösség útjait. Isten e törvényének részesévé teszi az embert, aki így az isteni gondviselés szelíd irányítása alatt egyre tökéletesebben megismerheti a változhatatlan igazságot.[3] Ezért mindenkinek kötelessége s következôleg joga is a vallási kérdésekben az igazságot keresni, hogy alkalmas eszközök igénybevételével okosan kialakíthassa magában a lelkiismeret helyes és igaz ítéleteit. Az igazságot pedig a személy méltóságának és társas természetének megfelelô módon kell keresni, tudniillik szabad kereséssel, tanítás vagy képzés, közlés és dialógus segítségével, melyekkel emberek elôadják a megtalált vagy megtalálni vélt igazságot, azért, hogy segítsék egymást az igazság keresésében; a megismert igazsághoz pedig személyes beleegyezéssel kell ragaszkodni. Az isteni törvény rendelkezéseit lelkiismeretében fogja föl és ismeri el az ember; köteles is lelkiismeretét minden tevékenységében hűen követni, hogy eljusson céljához, Istenhez. Nem szabad tehát kényszeríteni, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, de nem is szabad ôt akadályozni abban, hogy lelkiismerete szerint cselekedjék, különösen vallási téren nem. Mert a vallás gyakorlása természete szerint elsôsorban belsô, szándékos és szabad tettekben áll, melyekkel az ember közvetlenül Isten felé irányul: az ilyesfajta cselekedetet pusztán emberi hatalom nem parancsolhatja, és nem tilthatja meg.[4] Az ember társas természete viszont igényli, hogy belsô vallási aktusait külsôleg kifejezze, vallási téren másokkal kapcsolatot teremtsen, és vallását közösségi formában vallja meg. Ezért jogsérelem éri a személyt s magát azt a rendet, melyet Isten szabott meg az ember számára, ha megtagadják az embertôl, hogy a társadalomban szabadon gyakorolhassa vallását, föltéve, hogy tiszteletben tartja a nyilvános közrendet. Ezenkívül a vallásos cselekmények, melyekkel az emberek magánemberként és nyilvánosan a lélek meggyôzôdésével Isten felé irányulnak, természetüknél fogva meghaladják a földi és mulandó dolgok rendjét. Ezért a polgári hatalom, melynek sajátos célja, hogy a mulandó közjóról gondoskodjék, köteles ugyan a polgárok vallásos életét elismerni és támogatni, de túllépi határait, ha a vallásos cselekedeteket irányítani vagy akadályozni merészeli. (A vallási közösségek szabadsága) 4. Az egyes személyeket megilletô szabadságot, vagyis a kényszertôl való mentességet a vallási dolgokban, a közösségben cselekvô személyekre vonatkozóan is el kell ismerni. A vallási közösségeket ugyanis mind az ember társas természete, mind a vallás természete megkívánja. Ezeket a közösségeket tehát -- hacsak a nyilvános jogrend követelményeit nem sértik --, joggal illeti meg a szabadság, hogy saját szabályaik szerint igazgassák magukat, a legfelsôbb Lényt nyilvános kultusszal tiszteljék, tagjaikat a vallásos élet gyakorlásában segítsék, tanítással támogassák, s fejlesszék azokat az intézményeket, melyekben a tagok együttműködhetnek életüknek a vallási elvek szerint való berendezésében. Hasonlóképpen megilleti a vallási közösségeket az a jog, hogy törvényhozási eszközökkel vagy a közhatalom adminisztratív eljárásával ne akadályozzák ôket vezetôik megválasztásában, nevelésében, kinevezésében vagy áthelyezésében, az elöljáróikkal vagy a föld más részein élô vallási közösségekkel való érintkezésben, vallási épületek emelésében, valamint a szükséges javak szerzésében és használatában. Ahhoz is joguk van a vallási közösségeknek, hogy hitüket szóban vagy írásban akadálytalanul hirdethessék és megvallhassák. A vallásos hit terjesztésénél s ilyen gyakorlatok megismertetésénél azonban tartózkodní kell minden olyan tevékenységtôl, amely a tisztességtelen, illetve nem igazolható kényszernek vagy rábeszélésnek akár a látszatát is kelti, különösen, ha egyszerűbb vagy ínséget szenvedô emberekrôl van szó. Az ilyenféle eljárásmódot a saját joggal való visszaélésnek s mások jogai megsértésének kell tekinteni. A vallásszabadsághoz az is hozzátartozik, hogy a vallási közösségek akadálytalanul és szabadon mutathassák meg, milyen kiváló erôk rejlenek tanításukban a társadalom egészséges rendjének biztosítására és az egész emberi tevékenység föllendítésére. Végül az ember társas természetében és magában a vallás fogalmában gyökerezik az a jog, hogy az emberek vallásos érzületük indítására szabadon tarthassanak összejöveteleket, s alapíthassanak nevelô, kulturális, karitatív, szociális célú egyesületeket. (A családot megilletô vallásszabadság) 5. Minden családot, mint sajátos és ôseredeti jogokkal rendelkezô közösséget, megillet az a jog is, hogy a szülôk irányítása alatt szabadon rendezze be a maga vallásos életét. A szülôket pedig megilleti a jog, hogy saját vallási meggyôzôdésük szerint döntsék el, milyen legyen gyermekeik vallásos nevelése. Ezért az államhatalomnak el kell ismernie, hogy a szülôknek joguk van igazi szabadsággal megválasztani az iskolákat vagy a nevelés egyéb intézményeit, s e választási szabadságuk rovására nem róhatók rájuk közvetlenül vagy közvetve igazságtalan terhek. De sérelem éri a szülôk jogát akkor is, ha gyermekeiket olyan iskolai elôadások látogatására kényszerítik, amelyek nem felelnek meg a szülôk vallásos meggyôzôdésének, vagy ha olyan egyetlen nevelési lehetôséget kényszerítenek rájuk, melybôl a vallásos nevelés teljesen ki van zárva. (A közhatalom feladatai) 6. Mivel a társadalom közjava -- ami nem más, mint a társadalmi élet azon föltételeinek összessége, melyekkel az emberek a maguk tökéletességét teljesebben és akadálytalanabbul érhetik el -- leginkább az emberi személy jogainak és kötelességeinek biztosításában áll,[5] a vallásszabadság jogáról való gondoskodás feladata mind a polgároknak, mind a társadalmi csoportoknak, mind az államhatalomnak, mind az Egyháznak és más vallási közösségeknek, mindegyiknek a maga módján, annak megfelelôen, ahogyan felelôsek a közjóért. Minden államhatalomnak a lényegéhez tartozó kötelessége, hogy az ember sérthetetlen jogait védelmezze és erôsítse.[6] A polgári hatalomnak tehát igazságos törvényekkel és más alkalmas eszközökkel vállalnia és biztosítania kell minden polgára vallásszabadságának védelmét, kedvezô feltételeket kell nyújtania a vallásos élethez, hogy a polgárok valóban gyakorolhassák a vallással kapcsolatos jogaikat és teljesíthessék kötelességeiket, a társadalom pedig élvezze az igazságosság és a béke javait, melyek az emberek Istenhez és az ô szent akaratához való hűségébôl erednek.[7] Ha egy nép különleges körülményeinek figyelembevételével az állam jogrendje valamely vallási közösséget megkülönböztetett elismerésben részesít, ugyanakkor el kell ismernie és tiszteletben kell tartania minden polgár és vallásos közösség vallásszabadsághoz való jogát. Végül az államhatalomnak gondoskodnia kell arról, hogy a polgárok jogegyenlôségét -- mely a társadalom közjavához tartozik -- vallási alapon sem nyíltan, sem burkoltan soha meg ne sértsék, és semmiféle diszkrimináció ne legyen a polgárok között. Ebbôl következik, hogy jogtalanság volna a közhatalom részérôl erôszakkal, megfélemlítéssel vagy más eszközökkel a polgárokra ráerôltetni bármilyen vallás megvallását vagy elvetését, vagy akadályozni bárkit is abban, hogy egy vallási közösségbe belépjen vagy azt elhagyja. Méginkább Isten akarata ellen irányul, s a személy és a népek családjának szent jogát sérti, ha bármi módon erôszakot alkalmaznak a vallás eltörlésére vagy visszaszorítására az egész földön, egy régióban, vagy egy meghatározott csoporton belül. (A vallásszabadság korlátai) 7. A vallásszabadság jogát az emberi társadalomban gyakorolják, ezért bizonyos szabályoknak van alávetve. Minden szabadság gyakorlásánál meg kell tartani a személyes és a társadalmi felelôsség erkölcsi elvét: az erkölcsi törvény az egyes embert és a csoportokat arra kötelezi, hogy a maguk jogainak érvényesítésénél legyenek tekintettel mások jogaira, mások iránt való kötelességeikre és mindenki közös javára. Mindenkivel szemben igazságosan és emberségesen kell eljárni. Ezenkívül, mivel a polgári társadalomnak joga van megvédenie magát a vallásszabadság ürügyén elkövethetô visszaélésekkel szemben, e védelem biztosítása fôként az államra tartozik. Ennek azonban nem önkényesen vagy valamely félnek nyújtott igazságtalan kedvezményekkel, hanem az objektív erkölcsi rendnek megfelelô jogi normák szerint kell történnie; ezt követeli a minden polgárnak kijáró hatásos jogvédelem, a jogok békés egyeztetése, a közerkölcs megôrzésének kötelessége, s annak a tisztességes közbékének fönntartása, mely nem más, mint rendezett együttélés valódi igazságosságban. Mindez alapvetô része a közjónak, s hozzátartozik a közrend fogalmához is. Egyébként azonban érvényesülnie kell a társadalomban a csorbítatlan szabadság gyakorlatának, mely abban áll, hogy az embernek a szabadság maximumát biztosítják és szabadságát csak szükség esetén és csak a szükséges mértékben korlátozzák. (A szabadságra való nevelés) 8. Korunk emberei különbözô jellegű elnyomatásoktól szenvednek, és az a veszély fenyegeti ôket, hogy elveszítik saját választási szabadságukat. Másrészrôl nem kevesen arra felé hajlanak, hogy a szabadság látszatával minden alárendeltséget elvessenek és lebecsüljék a köteles engedelmességet. Ezért e Vatikáni Zsinat biztat minden embert, különösképpen a nevelôket, hogy olyan emberek alakítására törekedjenek, akik az erkölcsi rendhez hűen engedelmeskednek a törvényes tekintélynek, és szeretik az igazi szabadságot; olyan embereket, akik az igazság fényénél, önállóan ítélik meg a dolgokat, munkájukat felelôsséggel végzik, készek mindenre, ami jó és igazságos, és szívesen működnek együtt másokkal. A vallásszabadságnak tehát arra kell szolgálnia és irányulnia, hogy az emberek nagyobb felelôsségtudattal tegyenek eleget kötelezettségeiknek a társadalmi életben. ======================================================================== Dignitatis Humanae Vallásszabadság éskinyilatkoztatás Második fejezet A VALLÁSSZABADSÁG A KINYILATKOZTATÁS FÉNYÉBEN (A kinyilatkoztatás a vallásszabadság alapjait tárja föl) 9. Mindaz, amit e Vatikáni Zsinat a vallásszabadság embert megilletô jogáról kijelent, a személy méltóságán alapszik, melynek követelményei a századok tapasztalatai által egyre nyilvánvalóbbá váltak az emberi értelem számára. Sôt, a vallásszabadságról szóló tanítás gyökerei az isteni kinyilatkoztatásba nyúlnak, ezért a keresztényeknek még inkább tiszteletben kell tartaniuk. A kinyilatkoztatás kifejezetten ugyan nem beszél a külsô kényszertôl való mentesség jogáról a vallás tekintetében, a személy méltóságát azonban teljes terjedelmében föltárja: bemutatja, mennyire tiszteli Krisztus a szabad akaratot az Isten szava iránti hit kötelezettségének teljesítésében, és megtanít a lelkületre, melyet a Mester tanítványainak mindenben el kell ismerniük és követniük kell. Ezek tehát azok az általános elvek, melyeken nyugszik e vallásszabadságról szóló Nyilatkozat tanítása. Különösen a társadalmon belüli vallásszabadság felel meg a teljesen a keresztény hit aktusa szabadságának. (A hit szabad állásfoglalás) 10. A katolikus tanítás fôbb tételei közé tartozik, Isten igéje tartalmazza, és az egyházatyák állandóan hirdették,[8] hogy az embernek a hitben szabad akarattal kell válaszolnia Istennek; akarata ellenére tehát senki nem kényszerítheti a hitre.[9] A hit aktusa ugyanis természete szerint szabad, mert az üdvözítô Krisztus által megváltott ember, akit Isten Jézus Krisztus által a fogadott fiúságra meghívott,[10] csak úgy ragaszkodhat a magát kinyilatkoztató Istenhez, ha az Atya vonzására[11] értelmesen és szabadon adja meg Istennek a hit hódolatát. Teljes összhangban van tehát a hit természetével, hogy vallás dolgában az emberek részérô1 mindennemű kényszer ki legyen zárva. Ezért a vallásszabadság nem csekély mértékben segít megteremteni azokat a körülményeket, melyekben az emberek akadálytalanul kaphatják a meghívást a keresztény hitre, e meghívást önként elfogadhatják, s egész életmódjukban tevékenyen megvallhatják. (Krisztus és az apostolok magatartása) 11. Isten arra hívja az embereket, hogy lélekben és igazságban szolgáljanak neki, tehát lelkiismeretben kötelezi, de nem kényszeríti ôket: tekintetbe veszi az általa teremtett emberi személy méltóságát, azt akarva, hogy az embert a saját belátása vezesse, és éljen szabadságával. Ez leginkább Jézus Krisztusban mutatkozott meg, akiben Isten tökéletesen kinyilvánította önmagát és az Ô utait. Krisztus ugyanis, aki a mi Urunk és Mesterünk,[12] de szelíd és alázatos szívű,[13] türelmesen hívta és vonzotta a tanítványokat.[14] Igaz ugyan, hogy tanítását csodákkal támasztotta alá és erôsítette meg, de csak azért, hogy hallgatói hitét fölébressze és igazolja, nem pedig, hogy erôszakot gyakoroljon rajtuk.[15] Tény, hogy hallgatóinak szemére vetette hitetlenségüket, de Isten büntetését az ítélet napjára hagyta.[16] Amikor az apostolokat a világba küldte, azt mondta nekik: ,,Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik'' (Mk 16,16). De tudva, hogy konkolyt vetettek a búza közé, Ô maga parancsolja meg: hagyják mindkettôt nôni az aratásig, mely a világ végén lesz.[17] Mivel nem akart erôszakkal uralkodó politikai Messiás lenni,[18] szívesebben mondta magát az Emberfiának, aki azért jött, hogy ,,szolgáljon és életét adja váltságul sokakért'' (Mk 10,45). Isten tökéletes szolgájának bizonyult,[19] aki ,,a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsest nem oltja el'' (Mt 12,20). A világi hatalmat és annak jogait elismerte, megparancsolta az adó fizetését a császárnak, de félreérthetetlenül figyelmeztetett Isten magasabbrendű jogainak tiszteletbentartására: ,,Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené''' (Mt 22,21). Végül a megváltás kereszten beteljesített művében, mellyel megszerezte az embereknek az üdvösséget és az igazi szabadságot, bevégezte kinyilatkoztatását. Tanúságot tett ugyanis az igazságról,[20] de az ellentmondókra nem akarta ráerôszakolni. Országát nem karddal védik meg,[21] hanem az igazság hallgatása és tanúsága erôsíti, és abból a szeretetbôl gyarapszik, mellyel a kereszten fölmagasztalt Krisztus vonzza magához az embereket.[22] Az apostolok Krisztus szavából és példájából tanulva ugyanezt az utat követték. Krisztus tanítványai az Egyház elsô korszakától kezdve azon fáradoztak, hogy az embereket az Úr Krisztus hitére térítsék, de ne erôszakkal, nem is az evangéliumhoz méltatlan mesterkedéssel, hanem elsôsorban Isten igéjének erejével.[23] Bátorsággal hirdették mindenkinek az Üdvözítô Isten szándékát, ,,aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére'' (1Tim 2,4); ugyanakkor tiszteletben tartották a gyöngéket, még ha tévedésben voltak is, így mutatták meg, mennyire ,,önmagáról ad mindegyikünk számot Istennek'' (Róm 14,12)[24] és mennyire köteles követni a saját lelkiimeretét. Krisztushoz hasonlóan az apostolok is mindig azon voltak, hogy tanúságot tegyenek Isten igazságáról: ,,bátor bizalommal hirdették Isten igéjét'' (ApCsel 4,31)[25] a népek és a fejedelmek elôtt. Szilárdan hitték, hogy az evangélium valóban Isten üdvösséget hozó ereje minden hívônek.[26] Megvetve azért minden ,,testi fegyvert'',[27] Krisztus szelídségének és mértéktartásának példájára Isten igéjét teljes bizalommal hirdették, tudván, hogy isteni erôt rejt magában, mely legyôzi az Istennel ellenséges hatalmakat,[28] s az embereket Krisztus hitére és szolgálatára vezeti.[29] Amint a Mester, az apostolok is elismerték a törvényes világi tekintélyt: ,,Mert nincs hatalom, csak Istentôl'', tanítja az Apostol, aki ennek alapján parancsolja: ,,Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak; ... aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene'' (Róm 13,1- -2).[30] Ugyanakkor félelem nélkül mondtak ellent az apostolok az Isten szent akaratával szembehelyezkedô közhatalomnak: ,,Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek'' (ApCsel 5,29).[31] Ezt az utat követte a vértanúk és a hívôk megszámlálhatatlan serege a századokon át és az egész földkerekségen. (Az Egyház Krisztus és az apostolok példáját követi) 12. Az Egyház tehát, hűségesen az evangéliumi igazsághoz, Krisztus és az apostolok útját követi, amikor a vallásszabadságot az ember méltóságával és Isten kinyilatkoztatásával összhangban állónak ismeri el és támogatja. A Mestertôl és az apostoloktól kapott tanítást az idôk folyamán megôrizte és továbbadta. Jóllehet Isten -- a történelem viszontagságai közt zarándokoló -- népe életében elôfordult az evangéliumi szellemnek kevésbé megfelelô, sôt azzal ellenkezô cselekvésmód is, mindenkor megmaradt az Egyház tanítása, hogy a hitre senkit sem szabad kényszeríteni. Ez az evangélium, mint kovász, már régóta hat az emberek gondolkodásmódjára, és jelentôs mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az idôk folyamán egyre több vonatkozásban ismerjék fel az emberek személyük méltóságát és érlelôdjön a meggyôzôdés: a társadalomban a vallás területén távol kell tartani a személytôl a kényszer minden formáját. (Az Egyházat megilletô szabadság) 13. Azon dolgok között, melyek az Egyház, sôt magának a földi társadalomnak javához is tartoznak, s melyeket mindenütt és mindig meg kell ôrizni, s minden jogtalanságtól meg kell védeni, kétségtelenül a legkiemelkedôbb az, hogy az Egyház annyi cselekvési szabadságot élvezzen, amennyit az emberek üdvösségének gondozása megkíván.[32] Ez a szabadság ugyanis, mellyel Isten egyszülött Fia ajándékozta meg a vérén szerzett Egyházat, szent. Az Egyháznak annyira sajátja, hogy akik e szabadságot támadják, Isten akarata ellen cselekszenek. Az Egyház szabadsága alapvetô elv az Egyháznak a közhatalommal és az egész társadalmi renddel való kapcsolatában. Az emberi társadalomban és minden közhatalom elôtt az Egyház jogot formál a szabadságra, mint az Úr Krisztus által alapított lelki tekintély, melynek isteni parancs alapján kötelessége elmenni az egész világra és hirdetni az evangéliumot minden teremtménynek.[33] Igényt tart a szabadságra az Egyház azon a címen is, hogy olyan emberek társasága, akiknek joguk van a polgári társadalomban keresztény hitük parancsa szerint élni.[34] Ha a vallásszabadság nemcsak szavakban meghirdetve és törvénybe foglalva létezik, hanem ôszintén meg is valósítják a gyakorlatban, akkor kapja meg az Egyház az isteni küldetés megvalósításához szükséges függetlenség jogi és ténybeli szilárd föltételét; ezt egyébként az egyházi tekintély egyre nyomatékosabban sürgette a társadalomban.[35] Ugyanakkor a Krisztus-hívôk is, mint az emberek általában birtokolják az állampolgári jogot arra, hogy ne akadályozzák ôket a lelkiismeretük szerint való életben. Összhang uralkodík tehát az Egyház szabadsága és az általános vallásszabadság között, amelyet minden ember és közösség jogaként el kell ismerni s törvényesen szentesíteni kell. (Az Egyház tagjainak feladatai) 14. A katolikus Egyháznak, hogy eleget tegyen az isteni parancsnak: ,,Tegyétek tanítványaimmá az összes népeket'' (Mt 28,19), nagy odaadással kell munkálkodnia azon,'' hogy az Úr tanítása terjedjen és dicsôségre jusson'' (2Tesz 3,1). Az Egyház sürgetôen kéri tehát gyermekeit, hogy mindenekelôtt végezzenek ,,imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, ... ez jó és kedves üdvözítô Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére'' (1Tim 2,1- -4). Krisztus hívei lelkiismeretük alakításánál gondosan vegyék figyelembe az Egyház szent és biztos tanítását.[36] Mert Krisztus akaratából a katolikus Egyház az igazság tanítója, és feladata, hogy az Igazságot, aki Krisztus, hirdesse és hitelesen tanítsa, ugyanakkor az erkölcsi rendnek magából az emberi természetbôl fakadó elveit tekintélyével magyarázza és erôsítse meg. Ezen felül a keresztények a kívülállókkal bölcsen érintkezve, ,,a Szentlélekben és az ôszinte szeretetben, s az igazság hirdetésében'' (2Kor 6,6--7) teljes bizalommal[37] és a vértanúságig tartó apostoli bátorsággal terjesszék az élet világosságát. Mert a tanítvány súlyos kötelezettsége Mesterével, Krisztussal szemben, hogy a tôle kapott igazságot egyre teljesebben megismerje, hűségesen hirdesse és hathatósan védelmezze, kizárva azonban az evangéliumi lelkülettel ellentétes eszközöket. Ugyanakkor Krisztus szeretete sürgeti, hogy szeretettel, okosan, türelmesen bánjék a hitben tévedô vagy tudatlan embertársaival.[38] Tekintettel kell tehát lenni egyidejűleg a kötelességre, hogy Krisztust, az éltetô Igét hirdetni kell, az emberi személy jogaira, s az Istentôl Krisztus által juttatott kegyelem mértékére is, mely az embert a hit önkéntes elfogadására és megvallására hívja. (Záró gondolatok) 15. Közismert tény, hogy napjainkban az emberek megkívánják, hogy a vallást magánéletükben és nyilvánosan is szabadon megvallhassák, sôt a vallásszabadságot már a legtöbb állam alkotmánya polgári jognak nyilvánítja, s nemzetközi okmányok ünnepélyesen elismerik.[39] De vannak olyan országok is, melyekben jóllehet alkotmányuk elismeri a vallásos kultusz szabadságát, maga a közhatalom arra törekszik, hogy a polgárokat visszatartsa a vallástól és a vallásos közösségek életét nagyon nehézzé és veszélyeztetetté tegye. Korunk e kedvezô jeleit örvendezô lélekkel üdvözölve, a szomorú tényeket viszont fájdalommal tudomásul véve a Szent Zsinat a katolikusokat buzdítja és minden embert nagyon kér, hogy igen figyelmesen fontolják meg: az emberi család jelen állapotában mennyire szükséges a vallásszabadság. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nemzetek napról napra mindinkább egységre lépnek, a különbözô műveltségű és vallású emberek között is mind szorosabbá válnak a kapcsolatok, s végül növekedôben van az emberek egyéni felelôsségtudata. Ezért, hogy az emberi nemen belül békés és harmonikus kapcsolatok létre jöjjenek és megerôsödjenek, a vallásszabadságot az egész földön hathatós jogvédelemmel kell biztosítani, és tiszteletben kell tartani az emberek legfôbb kötelességét és jogát arra, hogy a társadalomban szabadon gyakorolják vallásukat. Adja meg mindannyiunk Istene és Atyja, hogy az emberiség családja gondosan ôrizve a társadalomban a vallásszabadságot, Krisztus kegyelmével és a Szentlélek erejével eljusson ,,Isten fiainak'' magasztos és örökkétartó ,,dicsôséges szabadságára'' (Róm 8,21). Mindazt, amit e deklaráció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én. Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Dignitatis Humanae Jegyzetek 1. Vö. AAS 55:279. (XXIII. János: Pacem in terris enciklika, 1963. április 11-én); 37:14 (XII. Pius rádiós beszéde 1944. december 24-én) 2. Vö. AAS 55:260. (XXIII. János: Pacem in terris enciklika); 35:19. (XII. Pius rádiós beszéde 1942. december 24-én); 29:160. (XI. Pius: Mit brennender Sorge enciklika); Acta Leonis XIII. 8:237. (Libertas praestantissimum enciklika, 1888. június 20-án) 3. Vö. Aquinói Szt Tamás: Summa theologica I--II, 91, 1; 93, 1--2. 4. Vö. AAS 55:270. (XXIII. János: Pacem in terris enciklika); 57:181. (VI. Pál rádiós beszéde 1964. december 22-én); STh I--II, 91,4. 5. Vö. AAS 53:417. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika): 55:273. (Uô: Pacem in terris enciklika) 6. Vö. AAS 55:273. (XXIII. János: Pacem in terris enciklika); 33:200. (XII. Pius rádiós beszéde 1941. június 1-én) 7. Vö. AAS 18:161. (XIII. Leó: Immortale Dei enciklika) 8. Vö. PL 6:614. (Lactantius: Divinarum Institutionum, V,19); 16:1005. (Szt Ambrus: Epistola ad Valentinianum); 43:315. (Szt Ágoston: Contra litteras Petiliani II,83.) .... 9. Vö. CIC 1917:1351.k.; AAS 38:394. (XII. Pius beszéde a Rota Romanához, 1964. október 6-án). 10. Vö. Ef 1,5. 11. Vö. Jn 6,44. 12. Vö. Jn 13,13, 13. Vö. Mt 11,29. 14. Vö. Mt 11,28--30; Jn 6,67--68. 15. Vö. Mt 9,28--29; Mk 9,23--24; 6,5--6; AAS 56:642. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika 1964. augusztus 6-án ) 16. Vö. Mt 11,20--24; Róm 12,19--20; 2Tesz 1,8. 17. Vö. Mt 13,30.40--42. 18. Vö. Mt 4,8--10; JN 6,15. 19. Vö. Iz 42,1--4. 20. Vö. Jn 18,37. 21. Vö. Mt 26,51--53; Jn 18,36. 22. Vö. Jn 12,32. 23. Vö. 1Kor 2,3--5; 1Tesz 2,3--5. 24. Vö. Róm 14,1--23; 1Kor 8,9--13; 10,23--33. 25. Vö. Ef 6,19--20. 26. Vö. Róm 1,16. 27. Vö. 2Kor 10,4; 1Tesz 5,8--9. 28. Vö. Ef 6,11--17. 29. Vö. 2Kor 10,3--5. 30. Vö. 1Pt 2,13--17. 31. Vö. ApCsel 4,19--20. 32. ASS 20:269. (XIII. Leó: Officio sanctissimo levél 1887. december 22-én) 33. Vö. Mk 16,15; Mt 28,18--20. AAS 31:445. (XII. Pius: Summi Pontificatus enciklika, 1939. október 20.) 34. Vö. AAS 29:196. (XI. Pius: Firmissimam constantiam enciklika, 1937. március 28.) 35. Vö. AAS 45:802. (XII. Pius: Ci riesce beszéd 1953. december 6-án) 36. Vö. AAS 44:270. (XII. Pius rádiós beszéd, 1952. március 23- án) 37. Vö. ApCsel 4,29. 38. Vö. AAS 55:299. (XXIII. János: Pacem in terris enciklika)) 39. Vö. AAS 55:295. Ua. ======================================================================== Ad Gentes Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat AD GENTES kezdetű dekrétuma az Egyház missziós tevékenységérôl 1. Bevezetés Elsô fejezet TEOLóGIAI ALAPOKZS1402 2. Az Atya elhatározása 3. A Fiú küldetése 4. A Szentlélek küldetése 5. Krisztus küldi az Egyházat 6. A misszió 7. A misszió jelentôsége és szükségessége 8. A miszió és az ember 9. A misszió eszkatologikus jellege Második fejezet A MISSZIóS TEVéKENYSéGZS1410 10. Bevezetés I. A keresztény tanúságtétel 11. Az élet tanúságtétele; a párbeszéd 12. A szeretet érvényesülése II. Az evangélium hirdetése és Isten népének összegyűjtése 13. Az evangélium hirdetése és a megtérés 14. A katechumenátus III. A keresztény közösség kialakítása 15. A hívôk egybegyűjtése 16. A bennszülött klérus megszervezése 17. A hitoktatók 18. A szerzetesek Harmadik fejezet A RéSZEGYHáZAKZS1419 19. A fiatal egyházak fejlôdése 20. A részegyház missziós feladatai 21. A világi hívôk feladatai 22. Egység a sokféleségben Negyedik fejezet A MISSZIONáRIUSOKZS1423 23. A misszionáriusi hivatás 24. A lelkiség 25. Lelkiségi és erkölcsi nevelés 26. Elméleti és apostoli képzés 27. Missziós intézmények Ötödik fejezet A MISSZIóS TEVéKENYSéG MEGSZERVEZéSEZS1428 28. Bevezetés 29. A legfôbb irányító szerv 30. A missziós tevékenység helyi szervezése 31. A püspökök együttműködése 32. A szerzetesrendek munkájának megszervezése 33. Az intézmények együttműködése 34. Tudományos együttműködés Hatodik fejezet KöZöS FELELôSSéG A MISSZIóéRTZS1435 35. Bevezetés 36. Az Isten egész népének missziós felelôssége 37. A hívô közösségek missziós felelôssége 38. A püspökök missziós felelôssége 39. A papok missziós felelôssége 40. A szerzetes intézmények missziós felelôssége 41. A világi hívek missziós felelôssége 42. Befejezés Jegyzetek ======================================================================== Ad Gentes Bevezetés A II. Vatikáni Zsinat Ad Gentes kezdetű dekrétuma az Egyház missziós tevékenységérôl Pál püspök Isten szolgáinak szolgája a zsinati atyákkal együtt örök emlékezetül (Bevezetés) 1. A nemzetekhez küldte Isten az Egyházat, hogy ,,az üdvösség egyetemes szakramentuma'' legyen,[1] ezért katolicitásának legbensôbb igényébôl és alapítója parancsát követve[2] minden embernek hirdetni akarja az evangéliumot. Maguk az apostolok ugyanis, akikre az Egyház alapíttatott, Krisztus nyomába lépve ,,hirdették az igazság igéjét és egyházakat hoztak létre''.[3] Az ô utódaik feladata e mű szünet nélküli folytatása, hogy ,,az Úr tanítása terjedjen és dicsôségre jusson'' (2Tesz 3,1), és Isten országát a földön mindenütt hirdessék és megvalósítsák. A világ jelen helyzetében azonban az emberiség új állapotba került, s az Egyházat, a föld sóját és a világ világosságát[4] fokozottan sürgeti hivatása, hogy megújítson és üdvözítsen minden teremtményt, annak érdekében, hogy Krisztusban minden megújuljon, és Benne az emberek egy családdá és Istennek egyetlen népévé legyenek. Ezért e Szent Zsinat, megköszönve Istennek az egész Egyház eddigi erôfeszítésének eredményeit, vázolni szándékozik a missziós tevékenység alapelveit, és össze akarja fogni minden hívô erejét, hogy Isten népe, a kereszt szűk ösvényét járva mindenütt terjessze Krisztusnak, az örökkévalóság urának[5] országát, s készítse eljövetelének útját. ======================================================================== Ad Gentes Teológia alapok Elsô fejezet TEOLóGIAI ALAPOK (Az Atya elhatározása) 2. A zarándok Egyház, mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetésébôl származik, missziós természetű.[6] E terv a ,,forrástermészetű szeretetbôl'', azaz az Atyaisten szeretetébôl fakad, aki -- lévén kezdet nélküli kezdet, akitôl a Fiú születik, s kitôl a Szentlélek a Fiú által származik -- igen nagy és irgalmas jóságában szabadon megteremtett, sôt érdemeink nélkül arra hívott meg minket, hogy az élet és dicsôség közösségében legyünk vele. Ezért bôségesen árasztotta és folyamatosan árasztja isteni jóságát, úgy, hogy mindenek alkotója végül ,,minden lesz mindenben'' (1Kor 15,28) egyszerre gondoskodva a maga dicsôségérôl és a mi boldogságunkról. Istennek azonban úgy tetszett, hogy az embereket nemcsak külön-külön, minden kapcsolattól függetlenül hívja meg a saját életében való részesedésre, hanem néppé teszi ôket, amelyben szétszórt gyermekeit összegyűjti.[7] (A Fiú küldetése) 3. Isten ezen egyetemes üdvözítô terve nemcsak rejtett módon a lelkekben valósul meg, nem is csupán vallásos erôfeszítések által, melyekkel az emberek sokféle módon keresik Istent, ,,hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hisz nincs messze egyikünktôl sem'' (ApCsel 17,27); ezen erôfeszítések ugyanis megvilágosításra és gyógyításra szorulnak, bár a gondviselô Isten jóságos intézkedésébôl olykor az igaz Istenhez vezetô nevelônek, vagy az evangéliumra való elôkészületnek tekinthetôk.[8] Isten -- hogy közte és köztünk, bűnösök között békét, vagyis közösséget, az emberek között pedig testvériséget hozzon létre -- elhatározta, hogy Fiát testünkben elküldve új és végleges módon lép be az emberi történelembe, hogy az embereket, Általa kiragadja a sötétség és a Sátán hatalmából,[9] és benne kiengesztelôdjék a világgal.[10] Fiát pedig, aki által a világot is teremtette,[11] a mindenség örökösévé rendelte, hogy benne újítson meg mindent.[12] Jézus Krisztus ugyanis azért küldetett a világba, hogy igazi közvetítô legyen Isten és az emberek között. Istensége szerint ,,benne lakik testi formában az istenség egész teljessége'' (Kol 2,9); emberi természete szerint pedig, mint új Ádám, a megújított emberiség feje, akit ,,kegyelem és igazság tölt be'' (Jn 1,14). Isten Fia tehát a valódi megtestesülés útjait járta, hogy az embereket az isteni természet részeseivé tegye: noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk.[13] Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ô szolgáljon és életét adja váltságul sokakért, azaz mindenkiért.[14] A szentatyák állandóan hirdetik, hogy nem gyógyult meg az, amit Krisztus nem vett magára.[15] Ô pedig az emberi természetet a maga teljességében magára vette, úgy amint az bennünk, nyomorultakban és szegényekben van, kivéve a bűnt.[16] Krisztus ugyanis, ,,akit az Atya megszentelt és a világba küldött'' (Jn 10,36), önmagáról mondta: ,,Az Úr lelke rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy gyógyítsam a megtört szívűeket, a foglyoknak a szabadulást hirdessem és a vakoknak a látást'' (Lk 4,18); s másutt: ,,Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett'' (Lk 19,10). Amit pedig az Úr egyszer hirdetett, vagy ami ôbenne az emberiség üdvösségéért történt, azt egészen a föld határáig[17] hirdetni és terjeszteni kell, Jeruzsálemen kezdve el,[18] hogy ami egy alkalommal mindenki üdvösségére megtörtént, az az idôk folyamán mindenkiben hatni tudjon. (A Szentlélek küldetése) 4. Ennek megvalósítására pedig elküldte Krisztus az Atyától a Szentlelket, hogy a lelkek mélyén munkálja az üdvösséget és terjessze az Egyházat. A Szentlélek kétségkívül már Krisztus megdicsôülése elôtt is működött a világban.[19] Pünkösd napján azonban leszállt a tanítványokra, hogy örökre velük maradjon,[20] az Egyház nyilvánossá lett a sokaság elôtt, és az igehirdetés által megkezdôdött az evangélium terjedése a nemzetek között. Az új szövetség egyháza -- mely minden nyelven megszólal, s szeretetében minden nyelvet megértve és befogadva túllép a bábeli megoszláson[21] -- a hit katolikus voltával elôre jelzi a népek egységét. Krisztus emberi élete akkor kezdôdött el, amikor Szűz Máriára leszállott a Szentlélek; ugyanez a Szentlélek indította az imádkozó Krisztust szolgálatára, s amikor Pünkösdkor ugyanez a Lélek leszállt az apostolokra, megkezdôdtek az ,,apostolok cselekedetei''.[22] Maga az Úr Jézus pedig, mielôtt életét teljesen szabadon letette a világért, úgy rendezte el az apostoli szolgálatot és ígérte meg a Szentlélek elküldését, hogy e kettô mindig és mindenütt együtt vigye végbe az üdvösség művét.[23] A Szentlélek az egész Egyházat mindig ,,egyesíti a közösségben és a szolgálatban, ellátja hierarchikus és karizmatikus adományokkal'',[24] az egyházi intézményeket pedig élteti, mint a lélek a testet,[25] és ugyanazt a missziós lelkületet ébreszti föl a hívôkben, amely Krisztusban élt. Az apostolok munkáját néha még láthatóan is megelôzi,[26] s többféleképpen szüntelenül kíséri és irányítja.[27] (Krisztus küldi az Egyházat) 5. Az Úr Jézus kezdettôl fogva ,,magához hívta, akiket kiválasztott..., hogy társai legyenek, és elküldje ôket prédikálni'' (Mk 3,13).[28] Így az apostolok lettek az új Izrael csírái és egyben a szent hierarchia kiindulópontjai. Azután az Úr halálával és föltámadásával egyszer s mindenkorra beteljesítette üdvösségünk és a mindenség megújításának misztériumait, s megkapott minden hatalmat a mennyben és a földön,[29] mielôtt fölvétetett a mennybe,[30] az |dvösség szakramentumaként megalapította Egyházát, és úgy küldte az apostolokat a világba, amint ôt küldte az Atya,[31] megparancsolva nekik: ,,Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg ôket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg ôket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek'' (Mt 28,19--20). ,,Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik'' (Mk 16,15). Ezért a krisztusi hit és üdvösség terjesztése az Egyháznak kötelessége: részben a kifejezett parancs miatt, melyet az apostoloktól örökölt Péter utódjával, az Egyház legfôbb pásztorával együtt a püspökök testülete, melynek munkatársai a papok; részben az életerô miatt, melyet testének tagjaiba áraszt Krisztus, ,,aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test és építi föl saját magát a szeretetben'' (Ef 4,16). Az Egyház küldetése tehát azáltal valósul meg, hogy -- Krisztus parancsának engedelmeskedve s a Szentlélek kegyelme és szeretete hatására -- megjelenik minden ember, még a nemzetek körében is, hogy élete példájával és az igehirdetéssel, a szentségekkel és a kegyelem többi eszközével mindenkit elvezessen Krisztus hitére, szabadságára és békéjére, hogy így nyitva álljon mindenki számára a szabad és biztos út a krisztusi misztériumban való teljes részesedéshez. Mivel e küldetés a történelem századain át folytatja és kibontakoztatja Krisztus küldetését -- akit az Atya azért küldött, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek --, Krisztus Lelke indítására az Egyháznak is ugyanazon az úton kell járnia, amelyen Ô járt: a szegénység, az engedelmesség, a szolgálat és az önfeláldozás útján egészen a halálig, melyet föltámadásával legyôzött. Ezért voltak telve reménnyel az apostolok, akik sok megpróbáltatásban és szenvedésben kiegészítették azt, ami hiányzik Krisztus szenvedésébôl, testének, az Egyháznak javára.[32] Ugyanígy gyakran lett magvetés a keresztények vére is.[33] (A misszió) 6. E feladat -- melyet feje, Péter utóda alatt az egész Egyház imádságára és együttműködésére támaszkodó püspöki rendnek kell teljesítenie -- mindig és minden körülmények között egy és ugyanaz, jóllehet a körülményektôl függôen sokféleképpen oldják meg. Az Egyház tevékenységében látható különbségek tehát nem a küldetés belsô lényegébôl fakadnak, hanem a körülményekbôl, melyekben e küldetést végrehajtják. A körülmények pedig az Egyháztól, a népektôl, közösségektôl és az emberektôl is függenek, akikhez a küldetés szól. Az Egyház ugyanis, jóllehet az üdvösség minden eszközének birtokában van, nem mindig és nem egyszerre használja föl valamennyit, s ezt nem is teheti meg; hanem tevékenységében, mellyel megvalósítja Isten terveit, ismeri a kezdet nehézségeit és a fokozatosságot, a sikerek utáni visszaesést, vagy legalább a félbemaradást és a feladat megoldásához való elégtelenséget. Az emberekhez, közösségekhez és népekhez fokozatosan ir el, lassan hatja át és így fogadja be ôket a katolikus teljességbe. S meg kell találnia a körülményeknek és állapotoknak megfelelô eszközöket és teendôket. Azokat a sajátos kezdeményezéseket, melyeknek keretében az evangélium Egyháztól küldött hirdetôi mennek az egész világra, hogy hirdessék az evangéliumot és meghonosítsák az Egyházat a Krisztusban még nem hívô népek és csoportok között, általában misszióknak nevezzük; a missziós tevékenység rendszerint olyan területen folyik, melyet a Szentszék missziós területnek nyilvánít. E tevékenységnek sajátos célja az evangélium hirdetése és az Egyház meggyökereztetése olyan a népek és csoportok körében, melyekben még nem honosodott meg.[34] Így Isten szavának magvából sarjadnak szerte a világon az elegendô számban alapított, saját erôbôl megerôsödô és felnövekvô helyi részegyházak, melyek -- a hívô néppel egységes saját hierarchiával, a krisztusi élet teljes kibontakoztatásához szükséges, sajátosságuknak megfelelô eszközök birtokában -- hozzájárulnak az egyetemes Egyház fejlôdéséhez. Ennek a magvetésnek a legfôbb eszköze Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése, hiszen az Úr azért küldte el tanítványait az egész világra, hogy az emberek Isten igéjébôl újjászülessenek[35] és a keresztség által az Egyházba gyűljenek össze, mely mint a megtestesült Ige teste, Isten igéjébôl és az eucharisztikus kenyérbôl él és táplálkozik.[36] Az Egyház e missziós tevékenységében a kezdet (a magvetés) és az elsô idôszak (az újdonság, az ifjúság) állapotai olykor egymásba fonódnak. Az Egyház missziós tevékenysége azonban akkor sem szűnik meg, ha ezeken túljutottak, hanem a már megalapított részegyházak feladata folytatni az evangélium hirdetését a kívülállók felé. Ezenfelül a csoportok, melyeknek körében az Egyház él, különféle okok következtében nemritkán alapvetôen megváltoznak, és így egészen új körülmények keletkezhetnek. Az Egyháznak ilyenkor föl kell tennie a kérdést, vajon e körülmények nem követelik-e újra a missziós tevékenységet. Néha egy idôre olyan a helyzet, hogy nem lehet közvetlenül és azonnal hirdetni az evangéliumot. Ilyenkor a misszionáriusok egyedüli lehetôsége, hogy türelmesen, okosan és nagy bizalommal, Krisztus szeretetének és jóságának tanúságával elôkészítik az Úr útját és megjelenítik ôt. Mindebbôl nyilvánvaló, hogy a missziós tevékenység az Egyház természetébôl következik: üdvözítô hitét terjeszti, katolikus egységét szélesíti és tökéletesíti; erejét az Egyház apostoli mivoltából meríti; megvalósítja a hierarchia kollegiális szellemét; igazolja, terjeszti és növeli az Egyház szentségét. Így a nemzetek közötti missziós tevékenység különbözik mind a hívôk felé irányuló lelkipásztorkodástól, mind a keresztény egység helyreállítását célzó kezdeményezésektôl. E kettô azonban szorosan összefügg az Egyház missziós működésével:[37] a keresztények megosztottsága ugyanis árt a legszentebb ügynek[38] -- tudniillik, hogy az evangéliumot minden teremtmény számára hirdessék --, és sokak elôl elzárja a hithez vezetô utat. A missziók érdeke sürgeti tehát, hogy minden megkeresztelt ember egy nyájban egyesüljön, és egyetértôen tehessen tanúságot Krisztusról, Uráról a nemzetek elôtt. De ha még nem képesek az egy hitrôl teljesértékű tanúságot tenni, legalább a kölcsönös megbecsülés és szeretet legyen meg bennük. (A misszió jelentôsége és szükségessége) 7. E missziós tevékenység indító oka Isten akarata, aki ,,azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítô Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért'' (1Tim 2,4--6); ,,és nincs üdvösség senki másban'' (ApCsel 4,12). Mindenkinek meg kell tehát térnie az Egyház igehirdetése révén megismert Krisztushoz és megkeresztelkedve be kell épülnie az ô testébe, az Egyházba. Maga Krisztus ugyanis ,,kifejezetten hangsúlyozva a hit és a keresztség szükséges voltát,[39] egyúttal az Egyház szükségességét is megerôsítette, melybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus Egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne.''[40] Jóllehet tehát Isten azokat is, akik önhibájukon kívül nem ismerik az evangéliumot, egyedül általa ismert utakon elvezetheti a hitre, mely nélkül lehetetlen neki tetszeni,[41] az Egyháznak mégis kötelessége[42] és egyúttal szent joga az evangelizálás, ezért a missziós tevékenység ma éppúgy, mint mindig, szükséges és fontos. Általa Krisztus misztikus teste szüntelenül gyűjti és rendezi erôit a növekedésre.[43] Az Egyház tagjait az a szeretet serkenti a tevékenységre, amellyel Istent szeretik, s ez ösztönzi ôket, hogy osszák meg minden emberrel a jelen és az örökkévaló élet lelki javait. Végül e missziós tevékenység teljesen megdicsôíti Istent, akinek célja az, hogy az emberek tudatosan és teljesen fogadják el üdvözítô művét, melyet Krisztusban valósított meg. Így a misszió által valósul meg Isten terve -- melyet Krisztus engedelmesen és szeretettel szolgált az ôt küldô Atya dicsôségére[44] --, hogy az egész emberiség Isten egyetlen népévé, Krisztus egyetlen testévé legyen, a Szentlélek egyetlen templomává épüljön. Mindez testvéri egyetértést hoz létre, s ugyanakkor megfelel az emberek szívébôl feltörô vágynak is. Így végül az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtô Isten terve akkor fog megvalósulni, amikor mindazok, akik az emberi természet részesei és Krisztusban a Szentlélek által újjászülettek, együtt szemlélve Isten dicsôségét, elmondhatják: ,,Mi Atyánk''.[45] (A miszió és az ember) 8. A missziós tevékenység az emberi természethez és annak törekvéseihez is szorosan kapcsolódik. Amikor ugyanis az Egyház bemutatja Krisztust az embereknek, létük és teljes hivatásuk hiteles igazságát is föltárja nekik; Krisztus ugyanis szerzôje és ôsmintája a megújított, testvéri szeretetre, ôszinteségre és békés lelkületre hajló embernek, akit oly kívánatosnak tart mindenki. Krisztus és az evangélium hirdetésével róla tanúskodó Egyház minden faji és nemzeti különbség fölött áll, tehát senkinek és sehol sem lehet idegen.[46] Maga Krisztus pedig az igazság és az út, akit mindenkihez közel hoz az evangélium hirdetése, amikor az ô szavát mindenki füle hallatára ismétlik: ,,Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumnak'' (Mk 1,15). Mivel azonban aki nem hisz, már elítéltetett,[47] Krisztus igéi egyszerre az ítélet és a kegyelem, a halál és az élet igéi. Mert csak a réginek meghalva léphetünk be az új életbe: ez elsôsorban a személyekre áll, de érvényes a világ különféle javaira is, melyek magukon viselik az ember vétkének, de Isten áldásának jegyét is: ,,Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik az Isten dicsôségét'' (Róm 3,23). Senki sem képes önmagától és önerejébôl megszabadulni a bűntôl és önmaga fölé emelkedni; senki sem tud egymaga szabadulni gyengeségeitôl, magányától vagy rabságából,[48] ezért mindenki rászorul Krisztusra, mint példaképre, mesterre, szabadítóra, üdvözítôre és éltetôre. Valóban, az evangélium még e világ történelmében is a szabadság és a fejlôdés kovásza volt, s mindig a testvériség, az egység és a béke kovásza marad. Nem ok nélkül ünneplik tehát a hívôk Krisztust úgy, mint ,,akire a nemzetek vártak, melyeknek ô az Üdvözítôje''.[49] (A misszió eszkatologikus jellege) 9. Így tehát a missziós tevékenység ideje az Úr elsô és második eljövetele közé esik, amikor majd az Egyházat mint érett gabonát a szélrózsa minden irányából betakarítják Isten országába.[50] Mielôtt ugyanis eljön az Úr, minden népnek hirdetni kell az evangéliumot.[51] A missziós tevékenység nem más, és nem is kevesebb, mint Isten tervének megnyilvánulása, azaz epifániája és megvalósulása a világban és ennek történelmében, melyben Isten a misszió révén nyilvánvalóan véghezviszi az üdvösség történetét. A misszió az igehirdetés és a szentségek által -- melyeknek központja és csúcsa az Eucharisztia -- jelenvalóvá teszi Krisztust, az üdvösség szerzôjét; s bárhol, bármilyen igazság vagy kegyelem van jelen Isten titokzatos jelenléteként, megszabadítja a nemzeteket a rossztól s visszaadja ôket alkotójuknak, Krisztusnak, aki lerontja a Sátán uralmát és megfékezi a sokféle bűn rosszaságát. Így tehát bárhol, bármi érték található magként elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak nem vész el, hanem ellenkezôleg, meggyógyul, fölemelkedik és beteljesedik Isten dicsôítésére, a Sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára.[52] Így a missziós tevékenység az eszkatologikus beteljesedés felé tart;[53] általa növekszik az Atya tetszése szerint[54] megállapított mértékig és ideig Isten népe, melyhez prófétai ige szól: ,,Tedd tágassá sátorhelyedet, hajlékaid bôreit feszítsd ki, ne kíméld!'' (Iz 54,2);[55] általa éri el a misztikus test a krisztusi nagykorúságot,[56] épül az apostolokra és prófétákra alapozott lelki templom, melynek szegletköve Krisztus, s melyben lélekben és igazságban imádják Istent.[57] ======================================================================== Ad Gentes Missziós tevékenység Második fejezet A MISSZIóS TEVéKENYSéG (Bevezetés) 10. Az Egyház, melyet Krisztus küld, hogy minden embernek és nemzetnek föltárja és kiárassza Isten szeretetét, jól tudja, hogy még igen nagy missziós tevékenység vár rá. Két milliárd ember -- s számuk egyre gyarapszik --, akiket a kultúra állandó kapcsolatai, régi vallási hagyományok, erôs társadalmi kötôdések hatalmas, zárt egységekbe fognak össze, még nem, vagy csak alig hallotta az evangéliumot; egy részük a nagy vallások valamelyikét követi, más részük az Isten fogalmáig sem jut el, vagy kifejezetten, sôt néha ellenségesen tagadja létezését. Az Egyháznak pedig, hogy mindenkinek fölajánlhassa az üdvösség misztériumát és az Istentôl hozott életet, be kell illeszkednie minden közösségbe ugyanúgy, ahogyan Krisztus megtestesülésével beleolvadt azoknak az embereknek társadalmi és kulturális környezetébe, akik között élt. I. A keresztény tanúságtétel (Az élet tanúságtétele; a párbeszéd) 11. Az Egyháznak e közösségekben a belôlük származó vagy hozzájuk küldött gyermekei révén kell jelen lennie. Mert minden Krisztus- hívônek, bárhol éljen is, élete példájával és tanúskodó szavával úgy kell megmutatnia a keresztségben magára öltött új embert és a Szentlélek bérmálásban elnyert erejét, hogy a többiek, látva jócselekedeteit, dicsôítsék az Atyát[58] s jobban megértsék, mi az emberi élet valódi értelme és milyen egyetemes az emberek közössége. Az Egyház gyermekeinek, hogy Krisztusról eredményesen tudjanak tanúságot tenni, ôszintén becsülniük és szeretniük kell embertársaikat; ismerjék el, hogy tagjai a nagy közösségnek, és a mindennapi kapcsolatok ápolásával és munkájukkal vegyenek részt a kulturális és társadalmi életben; legyenek otthonosak a nemzeti és vallási hagyományokban; örömmel és tisztelettel ismerjék föl ezekben az ige rejtett magvait; ugyanakor vegyék észre a nemzetek között végbemenô mélyreható átalakulásokat is, és tegyenek meg mindent, hogy korunk emberei, akik a modern világ tudományát és technikáját rendkívüli figyelemmel kísérik, el ne idegenedjenek az isteni dolgoktól; ellenkezôleg, erôvel törjön föl szívükbôl a vágy a kinyilatkoztatott igazság és szeretet után. Mint maga Krisztus vizsgálta az emberi szíveket és igazi emberi szóval vezette el ôket az isteni fényhez, úgy az ô Lelkével eltelt tanítványok is ismerjék meg az embereket, akik között élnek, tartsanak kapcsolatokat velük, hogy azok az ôszinte és türelmes párbeszédbôl megtanulhassák, milyen kincseket osztott ki a nemzeteknek a bôkezű Isten. Igyekezzenek ezeket a kincseket az evangélium fényébe állítani, fölszabadítani és az üdvözítô Isten uralma alá visszavezetni. (A szeretet érvényesülése) 12. A Krisztus-hívôk jelenlétét a közösségekben az a szeretet éltesse, amellyel Isten szeret minket, aki azt akarja, hogy mi is ugyanazzal a szeretettel szeressük egymást.[59] A keresztény szeretet valójában mindenkire kiterjed, származásra, társadalmi helyzetre és vallásra való tekintét nélkül; semmi nyereségre vagyis hálára nem számít. Miként ugyanis Isten ingyenes szeretettel szeret minket, úgy hiveinek is ugyanazzal a szeretettel kell gondoskodniuk az emberekrôl, mellyel Isten kereste az embert. Amint tehát Krisztus bejárt minden várost és falut, s gyógyított minden betegséget és bajt, annak jeléül, hogy elközelgett Isten országa,[60] úgy az Egyház is ott van gyermekei által minden rendű és rangú ember, leginkább a szegények és elnyomottak mellett, és szívesen hoz áldozatot értük.[61] Részt vesz ugyanis örömeikben és fájdalmaikban, ismeri törekvéseiket és problémáikat, s együtt szenvedi velük a halál gyötrelmeit. A békét keresôknek az evangélium fényét és békéjét nyújtva, testvéri párbeszédben kíván felelni. A Krisztus-hívôk a többiekkel együtt fáradozzanak a gazdasági és társadalmi kérdések megoldásán. Külön is törôdjenek a gyermekek és fiatalok nevelésével minden típusú iskolában, melyeket nemcsak a keresztény ifjúság tanítása és nevelése kiváló eszközének kell tekinteni, hanem nagyon értékes szolgálatnak is -- fôként a fejlôdô nemzetek körében -- az emberi méltóság növelésére és az emberhez méltóbb életkörülmények elôkészítésére. Ezenfelül vegyenek részt azoknak a népeknek erôfeszítéseiben, amelyek az éhség, a tudatlanság ellen harcolnak, s magasabb életszínvonal elérésére és a világbéke megszilárdítására törekszenek. A hívôk készségesen és kellô okossággal kínálják föl együttműködésüket a magán és nyilvános intézményektôl, kormányoktól, nemzetközi szervezetektôl, különbözô keresztény közösségektôl, továbbá nem keresztény vallásoktól eredô kezdeményezésekhez. Az Egyház azonban semmi módon nem akar beavatkozni az állam irányításába. Semmi más tekintélyt nem kíván magának, csak azt, hogy Isten segítségével szeretettel és hűséges szolgálattal szolgálhasson az embereknek.[62] Krisztus tanítványai -- életük és tevékenységük révén bensôséges kapcsolatban lévén embertársaikkal -- remélik, hogy ott is jól tanúskodhatnak Krisztusról és dolgozhatnak embertársaik üdvösségén, ahol nem hirdethetik nyíltan Krisztust. Mert nem csupán az emberek anyagi gyarapodását és jólétét szolgálják, hanem személyi méltóságukat és testvéri egységüket is törekszenek elômozdítani azokat a vallási és erkölcsi igazságokat tanítva, melyeket Krisztus világosított meg világosságával, s így fokozatosan szélesre tárják a kaput Isten felé. Az emberek ezáltal segítséget kapnak, hogy Istent és embert szeretve üdvözülhessenek, s világítani kezd elôttük Krisztus misztériuma, amelyben megjelent az új ember, az Istenhez hasonlóvá alkotott teremtmény,[63] akiben föltárul Isten szeretete. II. Az evangélium hirdetése és Isten népének összegyűjtése (Az evangélium hirdetése és a megtérés) 13. Ahol Isten kaput nyit arra, hogy beszélni lehessen Krisztus misztériumáról,[64] minden embernek[65] bátran és következetesen[66] kell hirdetni[67] az élô Istent és akit ô mindenki üdvösségére küldött, Jézus Krisztust;[68] hogy a még nem keresztények, amennyiben szivűket megnyitja a Szentlélek, higgyenek és szabadon térjenek az Úrhoz,[69] s ôszintén ragaszkodjanak Krisztushoz, aki ,,az út, az igazság és az élet'' (Jn 14,6), aki betölti, sôt végtelenül felül is múlja lelkük minden vágyát. Ez a megtérés természetesen csak a kezdet, de elegendô ahhoz, hogy az ember fölfogja: a bűntôl megszabadulva bejuthat Isten szeretetének misztériumába, aki önmagával való személyes kapcsolatra hívja Krisztusban. Isten kegyelmének hatására ugyanis az újonnan megtért rálép arra a lelki útra, amelyen a hit által már részesedve a halál és a föltámadás misztériumában, leveti a régi embert, és egyre jobban felölti az új, a Krisztusban tökéletes embert.[70] Ennek az átmenetnek, mely magával hozza a gondolkodás és az erkölcs fokozatos megváltozását, társadalmi következményeivel a magatartásban is meg kell mutatkoznia, és a katechumenátus ideje alatt lassan ki kell bontakoznia. Mivel pedig az Úr, akiben hisznek, az ellentmondás jele,[71] a megtért ember nemritkán tapasztalja, hogy szakítanak vele vagy elidegenednek tôle, de megtapasztal örömöket is, amelyeket nem szűken mér Isten.[72] Az Egyház szigorúan tiltja, hogy bárkit is a hit elfogadására kényszerítsenek, vagy méltatlan módszerekkel, csábító ajánlatokkal befolyásoljanak; ugyanakkor hatátrozottan követeli mindenki jogát ahhoz, hogy rosszindulatú zaklatásokkal el ne riasszák a hittôl.[73] Az Egyház ôsrégi szokása szerint meg kell vizsgálni, s ha szükséges meg kell tisztítani a megtérés indítékait. (A katechumenátus) 14. Akik az Egyház által a krisztusi hitet megkapták Istentôl,[74] azokat a liturgikus szertartásokkal vegyék föl a katechumenátusba, mely nem csupán a hittételek és parancsolatok elôterjesztése, hanem a teljes keresztény életre nevelés, megfelelô hosszúságú újoncidô, amely alatt kiépül a személyes kapcsolat a tanítvány és Krisztus, a Mester között. A hittanulókat tehát megfelelô módon avassák be az üdvösség misztériumába; az evangéliumi erkölcsök gyakorlásával és meghatározott idôközökben egymást követô szertartásokkal[75] vezessék be ôket Isten népe hívô, liturgikus életébe és szeretetgyakorlataiba. A hittanulók a keresztény beavatás szentségei által kiszabadulva a sötétség hatalmából[76] Krisztussal együtt meghalnak, eltemetkeznek és föltámadnak,[77] elnyerik a fogadott fiúság Lelkét,[78] és Isten egész népévél együtt ünneplik az Úr halálának és föltámadásának emlékezetét. Kívánatos a nagyböjti és a húsvéti idô liturgiájának olyan megújítása, hogy az lelkileg jól fölkészítse a hittanulókat a húsvéti misztérium |nneplésére, melynek keretében a keresztség által újjászületnek Krisztusban. A katechumenátus idején a kereszténységbe való bevezetés nemcsak a hitoktatók és papok, hanem az egész hívô közösség, különösen pedig a keresztszülôk feladata. Így a hittanulók kezdettôl fogva érezhetik, hogy Isten népéhez tartoznak. Mivel az Egyház élete apostoli élet, a hittanulók tanuljanak meg életük tanúságtételével és hitük megvallásával rész venni az evangelizációban és az Egyház építésében. Végül a hittanulók jogállását az új egyházi törvénykönyvben világosan meg kell határozni. Ôk ugyanis már kapcsolatban állnak az Egyházzal,[79] már Krisztus házanépe,[80] s nemritkán már a hit, a remény és a szeretet életét élik. III. A keresztény közösség kialakítása (A hívôk egybegyűjtése) 15. A Szentlélek -- aki az ige elhintett magvaival és az evangélium hirdetésével minden embert Krisztushoz hív, és a szívekben fölébreszti a hitet --, amikor a Krisztusban hívôket a keresztség fürdôjében új életre kelti, egybegyűjti ôket Isten egy népébe, mely ,,választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép'' (1Pt 2,9)[81] A misszionáriusok tehát, mint Isten munkatársai[82] olyan hívô közösségeket hoznak létre, amelyek hivatásukhoz méltón[83] az Istentôl rájuk bízott papi, prófétai és királyi tisztet gyakorolják. Így a keresztény közösség Isten evilági jelenlétének élô jelévé válik; az eucharisztikus áldozat bemutatásával Krisztussal együtt szüntelenül átmegy az Atyához,[84] figyelmes lélekkel táplálkozva[85] Isten igéjével tanúságot tesz Krisztusról,[86] szeretetben él és buzgón apostolkodik.[87] A keresztény közösséget eleve úgy kell megszervezni, hogy amennyire csak lehet, maga gondoskodjék szükségleteirôl. A hívôk közössége a saját nemzeti kultúra kincseinek birtokában mély gyökereket eresszen a népbe: viruljanak az evangéliumi lelkületű családok és megfelelô iskolák segítsék ôket; alakítsanak társulatokat és csoportokat, melyek által a világiak apostolkodása képes az egész társadalmat evangéliumi szellemmel áthatni. Végül a szeretet uralkodjék a különbözô szertartású katolikusok között.[88] Az ökumenikus szellemet is erôsíteni kell az újonnan megkereszteltek között: ôszintén becsüljék meg azt, hogy a Krisztusban hívô testvérek Krisztusnak a keresztségben újjászületett és Isten népe bôséges javaiban részesedô tanítványai. Amennyire a vallási helyzet engedi, az ökumenizmusról szóló határozat szellemében elô kell mozdítani az ökumenikus tevékenységet; a katolikusok fogjanak össze különvált testvéreikkel, amiben csak lehet együtt vallják meg Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hitüket a pogányok elôtt, de legyen tôlük távol a közömbösség, a hitigazságok elködösítése éppúgy, mint az esztelen versengés. Dolgozzanak együtt elsôsorban Krisztusért, közös Urukért: az ô neve egyesítse ôket! Jöjjön létre az együttműködés magánszemélyek között éppúgy, mint a helyi fôpásztor megítélése alapján az egyházak vagy egyházi közösségek és ezek szervezetei között. Az Egyházban a minden nemzetbôl összegyűlt Krisztus-hívôk ,,sem kormányzás, sem nyelv, sem a politikai élet berendezkedése szempontjából nem különböznek a többi embertôl'',[89] tehát saját nemzetük tiszteletreméltó szokásai szerint éljenek Istennek és Krisztusnak; mint jó polgárok, ôszintén és áldozatosan szeressék hazájukat, a más fajúak megvetését és a vad nacionalizmust a leghatározottabban utasítsák el maguktól, s legyenek a mindenkire kiterjedô emberszeretet apostolai. Mindennek megvalósításában fontos szerepet kapnak és megkülönböztetett gondoskodást érdemelnek a világi hívôk, tudniillik azok a Krisztus- hívôk, akik a keresztség által Krisztus testébe épültek és a világban élnek. Az ô sajátosságuk, hogy Krisztus Lelkétôl áthatottan kovász módjára belülrôl éltessék és rendezzék az evilági dolgokat, hogy azok állandóan Krisztus szerint menjenek végbe.[90] De nem elég, ha a keresztény nép csupán jelen van és meggyökerezett egy nemzetben, sem a példa apostolsága nem elég; azért vert ugyanis gyökeret, azért van jelen, hogy Krisztust szóval és tettel hirdesse nem keresztény polgártársainak, és segítse ôket Krisztus teljes befogadására. Márpedig az Egyház meghonosításához és a keresztény közösség növekedéséhez különféle szolgálatok -- a papi, a diákonusi és a hitoktatói szolgálat, valamint a katolikus akció -- szükségesek, melyeknek felkarolása és gondozása legyen mindenkinek szívügye. Feladataik betöltésükre isteni hívás nyomán vállalkoznak magukból a hívô közösségekbôl. Ugyanígy a szerzetesek és a szerzetesnôk imádságukkal és szorgos tevékenységükkel nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak ahhoz, hogy Krisztus országa a lelkekben meggyökerezzen, megerôsödjék és tovább terjedjen. (A bennszülött klérus megszervezése) 16. Az Egyház nagy örömmel ad hálát a papi hivatás fölbecsülhetetlen ajándékáért, mellyel Isten annyi fiatalt megajándékozott a Krisztushoz újonnan megtért nemzetekben. Erôsebb gyökeret ver ugyanis az Egyház, ha a hívek közösségei saját soraikból kapják az üdvösség szolgáit: a püspököket, a papokat és a diákonusokat, úgyhogy a fiatal egyházak lassan saját papsággal rendelkezô egyházmegyei szervezetet kaphatnak. Amit e Zsinat a papi hivatásról és a papnevelésrôl elrendelt, gondosan tartsák meg a most alakuló és a nemrég alapított egyházakban is. Nagyon fontosnak kell tartani, amiket ezek a határozatok a lelki nevelés, valamint a tudományos és lelkipásztori képzés szoros összekapcsolásáról, az egyéni és családi érdekeket föláldozó, az evangélium szerint alakított életrôl és az Egyház misztériumát megragadó bensô érzék kifejlesztésérôl tartalmaznak. A növendékek tanulják meg, hogy egészen Krisztus teste szolgálatának és az evangélium ügyének éljenek, hűséges munkatársként ragaszkodjanak püspökükhöz, és nyújtsanak segítséget társaiknak.[91] Ezen általános cél elérése végett a papnövendékek egész nevelése az üdvösség misztériumának fényében történjék, ahogyan az a Szentírásból föltárul. A liturgiában találják meg és éljék át Krisztus és az emberi üdvösség misztériumát.[92] A Zsinat rendelkezése szerint[93] a papnevelés általános igényeit, beleértve a lelkipásztori és gyakorlati oktatás követelményeit is, hangolják össze azzal a célkitűzéssel, hogy a növendékekben mindig érvényesülhessen a nemzeti gondolkodás- és cselekvésmód. Tegyék ôket nyílteszűekké és élesen látókká, hogy meg tudják ismerni és helyesen tudják értékelni nemzeti kultúrájukat; filozófiai és teológiai tanulmányaikban vizsgálják meg azokat a kapcsolatokat, melyek a hazai hagyományok és vallások, valamint a keresztény vallás között fennállnak.[94] A papnevelés legyen tekintettel a terület lelkipásztori igényeire is: a növendékek tanuljanak az Egyház missziós tevékenységének történetérôl, céljáról és módszerérôl, s ismerkedjenek meg népük társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyaival. Ökumenikus szellemben neveljék és jól készítsék föl ôket a nem keresztényekkel való testvéri párbeszédre.[95] Mindez megkívánja, hogy a papsághoz szükséges tanulmányokat, amennyire lehetséges, mindenki a saját hazájában végezze, osztozva népe életkörülményeiben és szokásaiban.[96] Végül fordítsanak gondot arra, hogy a növendékeket képezzék ki az egyházi adminisztrációra és vagyonkezelésre is. Ezeken felül válasszanak ki alkalmas, bizonyos lelkipásztori gyakorlattal bíró papokat, és küldjék ôket egyetemre vagy más tudományos intézetbe magasabb tanulmányokra, akár külföldre is, fôképpen Rómába, hogy a fiatal egyházak bennszülött papjai sorában legyenek, akikkel megfelelô tudásuk és tapasztalatuk alapján nagyobb egyházi hivatalok is betölthetôk. Ahol a püspöki konferenciák alkalmasnak ítélik, vissza kell állítani az állandó diákonátus rendjét az Egyházról szóló konstitúció rendelkezése szerint.[97] Tanácsos ugyanis, hogy azok a férfiak, akik ténylegesen diákonusi szolgálatot teljesítenek -- mint katekéták hirdetik Isten igéjét, a plébános vagy a püspök nevében távolesô keresztény közösséget vezetnek, szociális és karitatív szervezetekben dolgoznak -- megerôsödjenek az apostoloktól áthagyományozott kézfeltétel által és közelebb kerüljenek az oltárhoz, hogy ezáltal a diakonátus szentségi kegyelmével hatékonyabban tölthessék be tisztüket. (A hitoktatók) 17. Ugyancsak elismerést érdemel a férfi és nôi hitoktatóknak a pogány missziókban sok érdemet szerzett serege, akik apostoli szellemben, hatalmas tevékenységet kifejtve egyedülálló és nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a hit és az Egyház terjesztéséhez. Napjainkban, amikor a sokaság evangelizálására és lelkipásztori szolgálatára kevés a klerikus, nagyon fontos a hitoktatók munkássága. A kultúra haladásával is lépést tartva úgy kell tehát a hitoktatókat képezni, hogy a papok értékes munkatársai legyenek, s a lehetô legjobban töltsék be egyre több új és sokrétű munkakörrel bôvülô tisztségüket. Szaporítsák tehát az olyan egyházmegyei és egyháztartományi iskolák számát, amelyekben a hitoktatójelöltek elsajátíthatják a katolikus tanítást, fôként a biblikus és liturgikus ismereteket, a hitoktatás módszerét, a lelkipásztori gyakorlatot, és ahol megszilárdíthatják magukban a keresztény ember erkölcsi magatartását,[98] nagy súlyt fektetve az imádságra és a lelki életre. Késôbb is legyen módjuk részt venni olyan elôadásokon és tanfolyamokon, amelyeken a szolgálatukhoz szükséges ismereteket tovább gazdagíthatják, lelkiéletük pedig táplálékhoz jut és erôsödik. A fôfoglalkozású hitoktatóknak megfelelô fizetéssel biztosítsák az állásukhoz illô megélhetést és létbiztonságot. Kívánatos, hogy a Hitterjesztés Kongregációjának hivatalai megfelelô módon, külön segéllyel gondoskodjanak a hitoktatók képzésérôl és eltartásáról. Ha szükséges és alkalmas, alapítsanak külön szervezetet a hitoktatók támogatására. Az egyházak hálás lélekkel ismerjék el a kisegítô hitoktatók áldozatos munkáját, nélkülözhetetlen közreműködését. Közösségükben ôk az elôimádkozók és a vallási ismeretek közvetítôi. Gondoskodni kell arról, hogy megfelelô tudásra és lelki érettségre tegyenek szert. Ezenfelül kívánatos, hogy ahol alkalmasnak látszik a nyilvánosság elôtt, liturgia keretében hivatalos egyházi küldetéssel lássák el a kellô felkészültségű hitoktatókat; így nagyobb tekintéllyel végezhetik a nép körében a hit szolgálatát. (A szerzetesek) 18. Már az Egyház meghonosításának szakaszában gondoskodni kell a szerzetesi élet fölvirágoztatásáról, mely nem csupán értékes és elengedhetetlen segítséget nyújt a missziós tevékenységhez, hanem az Isten iránti bensôségesebb önátadás által ragyogóan szemlélteti és megérteti a keresztény hivatás bensô természetét is.[99] Az Egyház meghonosításán fáradozó szerzetes intézmények -- melyeket áthat az Egyház szerzetesi hagyományát meghatározó természetfölötti gazdagság -- törekedjenek a kegyelmi adományokat minden nép szellemének és jellegének megfelelôen kifejezni és átadni. Figyelmesen vizsgálják meg, hogyan lehetne a keresztény szerzetesi életbe átvenni azokat az aszketikus és szemlélôdô hagyományokat, melyeknek csíráit Isten már az evangélium hirdetése elôtt nem egyszer régi kultúrákban rejtette el. A fiatal egyházakban a szerzetesi élet különbözô formáit kell kialakítani, hogy Krisztus küldetésének és az Egyház életének különbözö szempontjait bemutassák, több irányú legyen közreműködésük a lelkipásztori munkában, s tagjaikat jól készítsék föl feladataikra. A püspöki konferenciák azonban vigyázzanak, nehogy ugyanolyan apostoli célkitűzésű szerzetek felesleges sokasága kárt okozzon a szerzetesi iletnek és az apostolkodásnak. Külön említést érdemelnek a szemlélôdô élet meggyökereztetésére irányuló kezdeményezések. Egyesek a monasztikus intézmény lényeges elemeit megôrizve rendjük gazdag hagyományait akarják meghonosítani, mások viszont visszatérnek a régi szerzetesség egyszerűbb formáihoz; de valamennyien törekedjenek eltalálni a legszerencsésebb alkalmazkodást a helyi körülményekhez. Mivel pedig a szemlélôdô élet hozzátartozik az Egyház teljes jelenlétéhez, a fiatal egyházakban is mindenütt vezessék be. ======================================================================== Ad Gentes Részegyházak Harmadik fejezet A RéSZEGYHáZAK (A fiatal egyházak fejlôdése) 19. Az Egyház meghonosítása az emberek egy meghatározott csoportjában bizonyos értelemben eléri célját, amikor a hívôk közössége a társadalmi életben gyökeret verve, a helyi kultúrához eléggé hozzásimulva már valamelyest megszilárdult és megerôsödött: amikor még nem elegendô, de már számos bennszülött papja, szerzetese és világi hívôje van, megvannak azok a szolgálatok és intézmények, melyek saját püspöke vezetése alatt Isten népe életéhez és további gyarapodásához szükségesek. Az ilyen fiatal egyházakban Isten népe életének egyre érettebbé kell válnia a Zsinat irányelvei szerint megújuló keresztény élet minden megnyilvánulásában: a hívôk csoportjai növekvô tudatossággal legyenek a hit, a liturgikus lelkiség és a szeretet eleven közösségei; a világi hívôk állampolgári és apostoli tevékenységükkel formálják a társadalomban az igazságosság és a szeretet rendjét; szakszerűen és okosan használják a tömegkommunikációs eszközöket; a családok igazi keresztény életet élve váljanak a világiak apostolságának, a papi és szerzetesi hivatások melegágyává. Megfelelô hitoktatással tanítsák, a nép lelkületéhez alkalmazkodó liturgiában ünnepeljék, s a megfelelô kánoni törvényhozás révén tegyék az intézmények és a helyi szokások éltetô lelkévé a hitet. A püspökök és presbitériumuk egyre jobban betelve Krisztus és az Egyház lelkületével érezzenek és éljenek együtt az egyetemes Egyházzal. A fiatal részegyházak maradjanak bensôséges közösségben az egész Egyházzal, melynek hagyományelemeit építsék be saját kultúrájukba; így az erôk kölcsönös áramlása a titokzatos test életének növekedését fogja szolgálni.[100] Ezért ki kell dolgozni azokat a teológiai, lélektani és emberi kérdéseket, melyek az egész Egyházzal való közösség kialakítását segítik. Ezek az egyházak azonban rendszerint éppen a föld szegényebb országaiban találhatók, többnyire igen súlyos paphiánnyal küzdenek, s még a szükséges anyagi feltételeket is nélkülözik. Ezért nagyon rászorulnak arra, hogy az egész Egyház missziós mozgalma állandóan küldje azokat az eszközöket, melyek a legjobban elômozdítják a helyi Egyház fejlôdését és keresztény életének érlelôdését. Ilyen missziós akció segítsen a régebben alapított, sorvadó vagy legyengült egyházakon is. Mindazonáltal ezek az egyházak egységes lelkipásztori erôfeszítéssel és megfelelô intézmények létesítésével legyenek rajta, hogy több legyen az egyházmegyékben és a szerzetesrendekben a gondos ítélettel megválogatott és jobban fölkészített hivatás.[101] Így általuk lesznek lassanként képessé önmagukról gondoskodni, sôt másokon is segíteni. (A részegyház missziós feladatai) 20. Mivel a részegyháznak a lehetô legtökéletesebben meg kell jelenítenie az egyetemes Egyházat, tudnia kell, hogy küldetése van a vele egy területen élô, Krisztusban még nem hívôkhöz, hogy mind az egyes hívôk, mind az egész közösség tanúságtevô élete Krisztusra mutató jel legyen számukra. Szükséges az igehirdetés is, hogy mindenkihez eljusson az evangélium. Elsôsorban a püspöknek kell lennie a hit hirdetôjének, aki Krisztushoz vezeti az új tanítványokat.[102] Hogy feladatának jól meg tudjon felelni, alaposan ismerje hivei helyzetét éppúgy, mint a polgártársai szíve mélyén élô istenképet, és éber figyelemmel kísérje azokat a változásokat, melyeket a városiasodás, a kívándorlás és a vallási közömbösség idéz elô. A fiatal egyházak bennszülött papjai lelkesen fogjanak hozzá az evangelizációhoz, működjenek együtt a külföldi misszionáriusokkal, hiszen velük a püspök tekintélye alatt egy, osztatlan presbitériumot alkotnak nemcsak a hívek gondozására és az istentisztelet végzésére, hanem az evangélium a kívülállóknak szóló hirdetésére is. Legyenek készségesek, s ha úgy adódik, önként jelentkezzenek a püspöknél olyan missziós tevékenységre, melyet saját egyházmegyéjük távolesô, elhagyatott vidékein vagy más egyházmegyében kell kezdeni. Legyen ugyanilyen vállalkozó kedv a szerzetesekben és szerzetesnôkben, s a világi hívôkben is polgártársaik, különösen a szegényebbek javára. A püspöki konferenciák gondoskodjanak arról, hogy legyenek meghatározott idôközönként biblikus, teológiai, lelkiéleti és lelkipásztori továbbképzô tanfolyamok, hogy a papság megszerezhesse a hittudománynak és a lelkipásztori módszereknek azt a teljesebb ismeretét, mellyel a sokféle és változó körülmények között is helyt tud állni. Egyébként lelkiismeretesen tartsák meg mindazt, amit e Zsinat különösen a papi életrôl és szolgálatról kiadott határozatban elrendelt. A részegyház e missziós feladatának jó elvégzéséhez alkalmas, korszerűen és mindegyik Egyház körülményeinek megfelelô módon fölkészített szolgákra van szükség. Mivel pedig az emberek egyre inkább közösségeket alkotnak, nagyon helyénvaló, ha a püspöki konferenciák közös tervet készítenek, hogyan kezdjenek az ilyen csoportokkal párbeszédet. Ha pedig valahol olyan csoportok akadnak, melyek vonakodnak a katolikus hitet elfogadni, mert nem tudnak megbarátkozni az ottani egyházra jellemzô sajátos formákkal, kivételt gyakorolva gondoskodjanak róluk mindaddig,[103] amíg nem lehet minden keresztényt egyetlen közösségbe szervezni. A püspökök hívják egyházmegyéjükbe azokat a misszionáriusokat, akik e célra a Szentszék rendelkezésére állnak, illetve fogadják ôket szívesen, kezdeményezéseiket pedig hatékonyan támogassák. Nagyon jó, ha a fiatal egyházak minél elôbb maguk is részt vesznek az egyetemes Egyház missziós tevékenységében, hogy a missziós buzgóság saját hiveik körében is föllángoljon azáltal, hogy ôk is misszionáriusokat küldenek idegen népekhez az evangélium hirdetésére, még akkor is, ha náluk sincs elég pap. Az egyetemes Egyházzal való közösség ugyanis akkor lesz valamiképp teljessé, ha ôk is kiveszik részüket a nemzetek közötti misszióból. (A világi hívôk feladatai) 21. Az Egyház nincs igazán megalapítva, nem él igazán és nem tökéletes jele Krisztusnak az emberek között, ha a hierarchia mellett nem áll és dolgozik vele együtt a világi hívôk komoly rétege. Az evangélium ugyanis nem verhet mély gyökeret valamely nép lelkivilágában, életében és tevékenységében a világi hívôk aktív jelenléte nélkül. Ezért már az Egyház alapításánál fokozott gondot kell fordítani arra, hogy nagy számban legyenek érett világi keresztények. A világi hívôk ugyanis teljesen hozzátartoznak mind Isten népéhez, mind a polgári társadalomhoz. Nemzetükhöz tartoznak: benne születtek, kulturális értékein nevelôdtek, életéhez sokfajta társadalmi kapcsolat köti ôket, fejlôdésében munkájukkal közreműködnek, gondjait sajátjuknak tekintik és azokon segíteni igyekeznek. Azonban Krisztushoz is tartoznak, mivel újjászülettek az Egyházban a hit és a keresztség által, hogy megújult életükkel és munkálkodásukkal Krisztuséi legyenek,[104] hogy Krisztusban minden Istennek legyen alávetve, s végül Isten legyen minden mindenben.[105] A világi hívôknek, férfiaknak és nôknek egyaránt, fô feladata az, hogy életükkel és szavukkal a családban, társadalmi csoportjukban és a foglalkozásuk adta környezetben tanúságot tegyenek Krisztus mellett. Mutatkozzék meg bennük az új ember, aki Istenhez hasonló, megigazult és valóban szent teremtmény.[106] Új életükkel hazájuk társadalmi és kulturális környezetébe beilleszkedve, azt nemzetük hagyományainak megfelelôen kell kifejezniük. Ismerjék ezt a kultúrát, tisztítsák meg és ôrködjenek fölötte, a kor áramlataiba bekapcsolva emeljék magas fokra, sôt Krisztusban is tökéletesítsék, hogy a krisztusi hit és az Egyház élete már ne legyen idegen társadalmukban, hanem kezdje azt átjárni és átalakítani. Ôszinte szeretettel közeledjenek polgártársaikhoz, hogy magatartásukon mindenki észrevehesse az egységnek és az egyetemes szolidaritásnak azt az új összetartó erejét, mely Krisztus misztériumából fakad. Terjesszék a krisztusi hitet azok között, akikkel életük és foglalkozásuk összehozza ôket. Ez különösen is kötelességük, mert a legtöbb ember csak világi társától hallhatja az evangéliumot és ismerheti meg Krisztust. Sôt ahol lehetséges, a világiaknak készen kell lenniük arra, hogy a hierarchiával való közvetlenebb együttműködésben külön küldetést töltsenek be az evangélium hirdetésében és a keresztény tanítás közvetítésében, s ezzel is erôsítsék a születôben lévô Egyházat. Az Egyház pásztorai pedig nagyra értékeljék a világiak fáradságos apostoli munkáját. Neveljék a világiakat, hogy mint Krisztus tagjai, tudatában legyenek mindenkire kiterjedô felelôsségüknek; Krisztus misztériumáról alapos oktatásban részesítsék ôket, vezessék be a gyakorlati módszerekbe, s legyenek mellettük nehézségeikben az Egyházról szóló konstitúció és a világiak apostolkodásáról készült határozat szellemében. Fönntartva tehát mind a lelkipásztorok, mind a világi hívôk sajátos szolgálatát és felelôsségét, a fiatal egyház egésze tegyen egyetlen élô és erôs tanúságot Krisztus mellett, hogy ragyogó jelévé váljék annak az üdvösségnek, mely Krisztus által jött a világba. (Egység a sokféleségben) 22. Isten igéje, mint a mag az isteni harmattal megáztatott jó földbôl kikel, táplálékot szív magába, azt átformálja és földolgozza, hogy végül bô termést hozzon. A megtestesülés üdvrendjének mintájára a Krisztusba gyökerezett és az apostolokra alapozott új egyházak is csodálatos cserével önmagukba gyűjtik a Krisztusnak örökségül adott nemzetek összes kincsét.[107] Népeik szokásaiból és hagyományaiból, bölcsességébôl és tudományából, művészetébôl és alkotóképességébôl fölhasználják mindazt, ami képes megdicsôíteni a Teremtôt, szemléltetni az Üdvözítô kegyelmét és alkalmas az élet keresztény berendezéséhez.[108] E cél eléréséhez minden egyes nagyobb úgynevezett szocio-kulturális területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, mely az egyetemes Egyház hagyományainak fényénél újra vizsgálja az Istentôl kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett, s az egyházatyák és a Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket. Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét fölhasználva milyen utakon keresheti a hit a megértést, s hogy miképpen lehet összeegyeztetni a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel. Ez a vizsgálódás utakat fog nyitni a mélyebb alkalmazkodásnak az egész keresztény élet területén. Így el lehet majd kerülni minden szinkretizmust és hamis partikularizmust, a keresztény élet alkalmazkodni fog minden kultúra sajátos szelleméhez,[109] a helyi hagyományok pedig a különféle népcsaládoknak az evangélium fényével megvilágított sajátos kincseivel együtt beépülnek a katolikus egységbe. Végül az új részegyházak, sajátos hagyományokkal ékeskedve úgy foglalhatják el helyüket az egyházi közösségben, hogy sértetlenül megmarad Péter -- az egész szeretetközösség élén álló -- székének primátusa.[110] Kívánatos, sôt rendkívül hasznos tehát, ha a püspöki konferenciák minden nagy kultúrkör határain belül szoros összeköttetést tartanak fönn egymással azért, hogy az alkalmazkodásnak e tervét állandó eszmecserével meg tudják valósítani. ======================================================================== Ad Gentes Misszionáriusok Negyedik fejezet A MISSZIONáRIUSOK (A misszionáriusi hivatás) 23. Jóllehet Krisztus minden tanítványának vállalnia kell a hitterjesztés reá esô részét,[111] az Úr Krisztus mégis újra meg újra kiszólítja a tanítványok közül azokat, akiket ô maga akar, hogy vele legyenek, és elküldi ôket a nemzetekhez prédikálni.[112] Éppen ezért, a Szentlélek által -- aki tetszése szerint osztogatja a közösség javára a karizmákat[113] -- egyesek szívében missziós hivatást ébreszt, és egyúttal olyan intézményeket létesít az Egyházban,[114] melyek az evangélium egész Egyházra kötelezô hirdetését sajátos feladatként vállalják. Különleges hivatás részesei ugyanis azok a bennszülött vagy külföldi papok, szerzetesek és világiak, akik természetes tulajdonságaik, tehetségük és alkatuk folytán készek is missziós tevékenység végzésére.[115] A törvényes tekintélytôl kapottt küldetéssel a hit és az engedelmesség nevében mennek el a Krisztustól még távol élôkhöz: a nekik szánt munkára vannak rendelve,[116] mint az evangélium szolgái, ,,hogy a pogány népek a Szentlélektôl megszentelt kedves áldozati ajándékká legyenek'' (Róm 15,16). (A lelkiség) 24. Isten hívására pedig úgy kell válaszolni, hogy az ember nem hallgat a testre és a vérre,[117] hanem egészen elkötelezi magát az evangélium ügyének. Ilyen választ azonban csak a Szentlélek indítására és erôsítô kegyelmébôl lehet adni. A küldött ugyanis annak életébe és küldetésébe lép be, aki ,,szolgai alakot öltött és kiüresítette önmagát'' (Fil 2,7), ezért neki is késznek kell lennie arra, hogy egy életen át helytáll hivatásában, lemond önmagáról és mindenérôl, amije eddig volt, és mindenkinek mindenévé lesz.[118] A misszionárius az evangéliumot hirdetve a nemzetek között, nagy bizalommal ismertesse annak a Krisztusnak a misztériumát, akinek küldetésében jár, az ô nevében beszéljen, ahogyan kell,[119] nem szégyellve a kereszt botrányát. Szelíd és alázatosszívű mesterének nyomában járjon, s mutassa meg, hogy Krisztus igája édes, és az ô terhe könnyű.[120] Valóban evangéliumi élettel,[121] nagy türelemmel, béketűréssel, jósággal és ôszinte szeretettel[122] tegyen tanúságot Uráról, ha szükséges, egészen vére ontásáig. Kérjen Istentôl erôt és bátorságot, hogy megismerhesse: éppen a megtapasztalt sokféle megpróbáltatásban és a nyomasztó szegénységben található a túláradó öröm.[123] Arról pedig legyen meggyôzôdve, hogy Krisztus szolgájának sajátos erénye az engedelmesség: Krisztus is engedelmességével váltotta meg az emberiséget. Az evangélium hirdetôi, hogy el ne hanyagolják a bennük lévô kegyelmet, napról napra újuljanak meg lelkükben.[124] A megyés fôpásztorok és elöljárók pedig rendszeresen gyűjtsék egybe a misszonáriusokat, hogy hivatásuk reménységében megerôsödjenek, és új indításokat kapjanak apostoli szolgálatukhoz. Erre a célra akár külön házat is rendezzenek be. (Lelkiségi és erkölcsi nevelés) 25. A leendô misszionáriust különleges lelki és erkölcsi neveléssel készítsék föl nagyszerű feladatára.[125] Rendelkeznie kell ugyanis kezdeményezô bátorsággal, kitartónak kell lennie a munkában és állhatatosnak a nehézségekben; tudnia kell türelmes, erôs lélekkel viselni a magányt, a fáradságot és a sikertelenséget. Nyílt lélekkel és kitárult szívvel közeledjék az emberekhez; szívesen vállalja a rábízott szolgálatokat; nagylelkűen alkalmazkodjék a számára idegen népek szokásaihoz és az új helyzetekhez; összefogásra készen és kölcsönös szeretetben segítse testvéreit és mindazokat, akik ugyanannak az ügynek szentelték magukat. Mindnyájan egy szív és egy lélek legyenek tehát a hívekkel együtt, az apostolok közösségének mintájára.[126] Ezeket az erényeket már a tanulmányi idôben komolyan gyakorolják s fejlesszék, a lelki élet által pedig tegyék ôket természetfölöttivé és életerôssé. Az élô hittel és rendíthetetlen reménységgel áthatott misszionárius legyen az imádság embere; lángoljon benne az erô, a szeretet és a józanság lelke;[127] tudjon megelégedni azzal, amije van;[128] igazi áldozatkészséggel hordozza önmagában Jézus halálát, hogy Jézus élete működhessen azokban, akikhez küldték;[129] a lelkekért való buzgóságból szívesen hozzon áldozatot, sôt önmagát áldozza föl a lelkekért,[130] hogy ,,feladata mindennapos gyakorlásával növekedjék Isten és a felebarát szeretetében''.[131] Így Krisztussal együtt engedelmeskedvén az Atya akaratának, az egyházi hierarchia vezetése alatt Krisztus küldetését folytatja, és együttműködik az üdvösség misztériumával. (Elméleti és apostoli képzés) 26. A különbözô nemzetekhez küldöttek pedig, mint Krisztus jó szolgái, a hit és a helyes tanítás -- elsôsorban a Szentírásból merített -- igéivel (vö. 1Tim 4,6) táplálkozzanak, hatoljanak be mélyen Krisztus misztériumába, akinek hirdetôi és tanúi lesznek. Ezért minden misszionáriust -- papot, szerzetes testvért és nôvért vagy világit -- feladatának megfelelôen elô kell készíteni, és ki kell képezni, hogy a reá váró követelmények meg ne haladják képességeit.[132] Elméleti képzésük kezdettôl fogva vessen számot mind az Egyház egyetemességével, mind az egyes népek sajátosságaival. Ez érvényes azokra a tantárgyakra, melyek a rájuk váró szolgálatra készítik föl ôket, nemkülönben olyan egyéb ismeretanyagra is, amelyeket hasznos elsajátítaniuk, hogy átfogó ismeretet szerezzenek a népekrôl, kultúrákról és vallásokról, de nemcsak a múltjukról, hanem a jelenükrôl is. Mindaz tehát, aki valamelyik néphez készül, becsülje nagyra annak ôsi örökségét, nyelvét és szokásait. A leendô misszionárius föltétlenül végezzen missziológiai tanulmányokat, azaz ismerje meg az Egyház missziós tevékenységgel kapcsolatos tanítását és szabályait, tanulja meg, hogy a századok folyamán milyen tapasztalatokat gyűjtöttek az evangélium hirdetôi, s azt is, hogy milyen a missziók jelen helyzete, s melyek a mai idôkben hatékonyabbnak tűnô módszerek.[133] Jóllehet az egész képzést lelkipásztori szellemnek kell áthatnia, jól megtervezett és sajátos apostoli nevelést kell adni elméleti és gyakorlati foglalkozásokban egyaránt.[134] Minél több szerzetes testvért és nôvért képezzenek hitoktatóvá, hogy az apostolkodásban ezáltal is közreműködhessenek. Feltétlenül kapjanak megfelelô kiképzést azok is, akik csak egy idôre vesznek részt a missziós tevékenységben. Ezt a fölkészítést pedig ki kell egészíteni ott, ahová küldik ôket: a misszionáriusok a helyszínen még alaposabban ismerjék meg a nép történelmét, társadalmi szervezetét és szokásait: erkölcsi rendjét, vallása parancsait s azokat a mély eszméket, melyeket szent hagyománya alapján Istenrôl, a világról és emberrôl alakított ki.[135] A nép nyelvét olyan fokon sajátítsák el, hogy könnyedén és csiszoltan használhassák, s így könnyebben találhassanak utat az emberek lelkéhez és szívéhez.[136] Ezenkívül ismerkedjenek meg a sajátos lelkipásztori követelményekkel. Egyesek alaposabban is készüljenek föl missziológiai intézetekben vagy más karokon, illetve egyetemeken, hogy tudjanak hatékonyabban különleges feladatokat is vállalni,[137] és szaktudásukkal más misszionáriusok hasznára lehessenek a missziós munkában, mely különösen korunkban igen sok nehézséggel, de ugyanannyi kedvezô alkalommal is találkozik. Ezenkívül nagyon kívánatos, hogy a területi püspöki konferenciáknak elegendô olyan szakembere legyen, akinek tudását és tapasztalatát fölhasználhatják, ha munkájukban valami nehézséggel találkoznak. Ne legyen hiány jó technikus szakemberekben és olyanokban sem, akik tökéletesen tudják alkalmazni a tömegkommunikációs eszközöket. Ez utóbbiakat tartsa mindenki igen fontosnak. (Missziós intézmények) 27. A felsoroltakra minden misszionáriusnak feltétlenül szüksége van, de az egyének számára alig elérhetôek. A tapasztalat tanúsága szerint a missziót nem teljesíthetik különálló emberek, ezért a közös hivatás a meghívott személyeket intézményekbe vonzza, amelyekben egyesülnek erôik, alkalmas nevelést kaphatnak, s az Egyház nevében és a hierarchikus tekintély irányítása alatt végezhetik a tevékenységüket. Ezek az intézmények, melyek hosszú századok óta viselik a nap terhét és hevét, részben vagy teljesen a misszióra szentelték magukat. Gyakran óriási területeket bízott rájuk a Szentszék az evangélium hirdetésére, ahol Istennek új népet, saját pásztorát körülvevô helyi egyházat gyűjtöttek össze. A verejtékükkel, sôt sokszor vérükkel alapított egyházaknak buzgóságukkal és tapasztalatukkal legyenek segítségére testvéri együttműködéssel a lelkeket gondozva, vagy különleges szolgálatot végezve a közösség javára. Olykor egy egész régióban vállaljanak el sürgôs munkákat, például az evangélium hirdetését olyan csoportnak vagy népnek, amely valamilyen okból még nem hallott az evangéliumról, vagy annak mindeddig ellenállt.[138] Tapasztalataik alapján, ha szükséges, ôk vállalják el azok kiképzését és segítését, akik a missziós tevékenységre csak átmenetileg vállalkoznak. A felsoroltak miatt, s mivel napjainkban még igen sok népet kellene Krisztushoz vezetni, az ilyen intézményekre ezután is feltétlenül szükség lesz. ======================================================================== Ad Gentes Missziós tevékenység megszervezése Ötödik fejezet A MISSZIóS TEVéKENYSéG MEGSZERVEZéSE (Bevezetés) 28. Krisztus hiveinek, mivel különbözô kegyelmi adományokkal rendelkeznek,[139] lehetôségeik, képességeik, karizmáik és szolgálataik[140] szerint együtt kell dolgozniuk az evangélium terjesztésében; ezért egyek legyenek mindannyian, akik vetnek és aratnak,[141] akik ültetnek és öntöznek,[142] hogy ,,ugyanarra a célra szabadon és rendezett módon törekedvén''[143] együtt vessék be erôiket az Egyház építésére. Ezért az evangélium hirdetôinek munkáját és a többi Krisztus-hívô segítését úgy kell irányítani és összefogni, hogy ,,minden rendben történjék'' (1Kor 14,40) a missziós tevékenység és együttműködés egész területén. (A legfôbb irányító szerv) 29. Elsôsorban a püspökök testületének kell gondoskodnia arról, hogy az evangéliumot az egész földkerekségen hirdessék,[144] ezért a püspöki szinodus, vagyis ,,a püspököknek az egész Egyház számára létesült tanácsa'' egyetemes fontosságú ügyei[145] között különös gondot szenteljen a missziónak, az Egyház legnagyobb és legszentebb feladatának.[146] Minden misszió és az egész missziós tevékenység számára csak egy illetékes hivatal legyen, a Hitterjesztés Kongregációja. Ez irányítsa és hangolja össze az egész földön a missziós tevékenységet és a missziók támogatását, tiszteletben tartva a keleti egyházak jogát. A Szentlélek ugyan sokféle módon ébreszti a missziós buzgóságot Isten Egyházában, s nemritkán meg is elôzi azok a tevékenységét, akik az Egyház életét irányítják, mégis ez a kongregáció a maga részérôl is toborozzon missziós hivatásokat és szorgalmazza a misszionárius lelkiséget, a missziókért vállalt tevékenységet és imádságot. Az is rá tartozik, hogy a missziókról elsô kézbôl való és tárgyilagos hírekkel szolgáljon. Feladata továbbá gondoskodni misszionáriusokról és szétosztani ôket az egyes vidékek szükségletei szerint. Állítson össze jól átgondolt munkatervet, bocsásson ki a helyzethez alkalmazott irányelveket és szabályokat az evangélium hirdetésére, s adja a lendítô erôt. Kezdeményezzen és hangoljon össze gyűjtéseket, s eredményüket, a szükségletek szerint és a területet, a hívôk és nem hívôk arányát, szervezeteket és intézményeket, a segéderôk és a misszionáriusok számát figyelembe véve ossza szét. A Keresztény Egység Titkárságával együtt keresse a kongregáció az utakat és módokat a testvéri együttműködés ápolására és szervezésére, s arra, miképpen lehet más keresztény közösségek missziós műveivel úgy együtt élni, hogy a megosztottság botránya a lehetô legkisebb legyen. E hivatalnak tehát a hivatali ügyintézés szervének és az irányítás dinamikus központjának kell lennie. Használja föl a tudományos módszereket és a korszerű eszközöket, azaz vegye figyelembe a teológia, a módszertan és a missziós lelkipásztorkodástan kutatásainak jelenlegi eredményeit. A hivatal irányításában a pápa által meghatározott módon szavazati joggal kapjanak szerepet mindazok képviselôi, akik a missziós munkában részt vesznek: püspökök a világ minden részébôl a püspöki karok kijelölése alapján, valamint az intézmények és a pápai missziós művek vezetôi. A nevezetteket meghatározott idôközökben össze kell hívni; az ô feladatuk ugyanis a pápa legfôbb irányítása alatt az egész missziós tevékenység irányítása. E hivatalnak álljon rendelkezésére egy állandó szakértô-tanácsadó testület, melynek tagjait tudományuk vagy gazdag tapasztalatuk alapján válasszák ki. Feladatuk többek között az, hogy megfelelô információkat gyűjtsenek az egyes területek helyi viszonyairól, a különbözô embercsoportok eszmevilágáról és az evangélium terjesztésének módszereirôl; tudományosan megalapozott javaslatokat kell elôterjeszteniük a missziós tevékenységre és együttműködésre vonatkozóan. A nôi szerzeteknek, a területi missziós műveknek, a világiak szervezeteinek, különösen a nemzetközieknek is legyen megfelelô képviselete. (A missziós tevékenység helyi szervezése) 30. Hogy a missziós tevékenység elérje célját és eredményes legyen, mindazoknak, akik a missziókban dolgoznak ,,egy szív és egy lélek''- nek kell lenniük (ApCsel 4,32). Az egyházmegyei apostolkodás irányítójára és központjára, a püspökre tartozik a missziós tevékenység elômozdítása, vezetése és egybehangolása, de úgy, hogy becsülje és támogassa a misszionáriusok kezdeményezéseit. A misszionáriusok, még az exempt szerzetesek is, alá vannak vetve a püspököknek az apostolkodással kapcsolatos dolgokban.[147] A nagyobb összhang érdekében a püspök lehetôleg állítson föl lelkipásztori tanácsot a papok, a szerzetesek és a világiak képviselôibôl; legyen gondja arra is, hogy az apostoli tevékenység ne korlátozódjék csak a már megtértekre, hanem a missziós munkaerôk és az anyagi eszközök kellô mértékben jussanak a nem keresztények evangelizálására is. (A püspökök együttműködése) 31. A püspöki konferencián közös megfontolással tárgyalják meg a súlyosabb kérdéseket és a sürgôsebb feladatokat, de ne hagyják figyelmen kívül a helyi sajátosságokat.[148] Annak érdekében, hogy a rendelkezésre álló személyek és anyagiak szét ne szóródjanak és szükségtelen alapítások ne történjenek, ajánlatos, hogy a mindenki javát szolgáló intézményeket, például szemináriumokat, fôiskolákat és technikumokat, lelkipásztori, kateketikai és liturgikus, illetve tömegkommunikációs eszközökkel foglalkozó központokat, egyesült erôvel létesítsék. Ilyen együttműködést különbözô püspöki konferenciák között is létre lehet hozni. (A szerzetesrendek munkájának megszervezése) 32. Össze kell hangolni a szerzetesrendek és az egyházi társulatok missziós tevékenységét is. Bármely intézmény a missziós munkában a helyi fôpásztor irányítása alá tartozik. Ezért nagyon hasznos, ha részletes megállapodást kötnek, mely szabályozza az illetékes fôpásztor és a missziós intézmény vezetôjének kapcsolatait. Ha valamelyik intézményre rábíztak egy területet, a püspök és az intézmény minden igyekezetével azon legyen, hogy az új keresztény közösség olyan helyi egyházzá fejlôdjék, melynek vezetését alkalmas idôben bennszülött fôpásztor és papi testület veszi át. Ha egy meghatározott területre szóló megbízás megszűnik, új helyzet áll elô. Ekkor a püspöki konferenciák és a missziós intézmények közösen állapítsák meg azokat az elveket, melyek a helyi ordináriusok és az intézmények között lévô kapcsolatokat rendezik.[149] A Szentszékre tartozik azonban, hogy lefektesse azokat az általános elveket, melyek szerint megkötik az egyes területekre vagy egyes esetekre szóló megállapodásokat. Jóllehet a missziós intézményeknek készen kell állniuk a megkezdett tevékenység folytatására, együttműködve a lelkipásztorkodás rendes szolgálatában, a bennszülött papság megnövekedése esetén gondoskodni kell arról, hogy ezek az intézmények, amennyiben célkitűzésüknek megfelel, hűségesen megmaradjanak az egyházmegyében, nagylelkűen átvéve különleges feladatokat vagy egy területet. (Az intézmények együttműködése) 33. Azoknak az intézményeknek, amelyek ugyanazon a területen végzik a missziós tevékenységet, meg kell találniuk a módokat tennivalóik egyeztetésére. Ezért igen hasznos a szerzetesek konferenciája és a szerzetesnôvérek szövetsége, amelyekben részt vesz a nemzet vagy terület minden szerzetesrendje. Ezek a konferenciák keressék, hogy mit tehetnének közös erôfeszítéssel és szoros kapcsolatban álljanak a püspöki konferenciákkal. A missziós intézmények együttműködése az anyaországban is tanácsos, hogy a közös ügyekben, kezdeményezésekban könnyebben és kevesebb költséggel lehessen eljárni. Ilyenek például a leendô misszionáriusok tudományos képzése, tanfolyamok misszionáriusok részére, a polgári hatóságokkal vagy a nemzetközi és nemzetek fölött álló szervekkel a kapcsolatok fönntartása. (Tudományos együttműködés) 34. Mivel a helyes és tervszerű missziós tevékenység megköveteli, hogy az evangélium munkásai küldetésükre, különösen a nem keresztény vallásokkal és kultúrákkal való párbeszédre tudományosan fölkészüljenek, és hatékony segítséget kapjanak, kívánatos, hogy a missziók érdekében testvériesen és nagylelkűen dolgozzék együtt minden olyan intézmény, mely missziológiával és más, a misszió szempontjából hasznos tárgyakkal foglalkozik: néprajzzal, nyelvészettel, történelemmel, vallástudománnyal, szociológiával és a lelkipásztorkodás különféle szakterületeivel, s hasonlókkal. ======================================================================== Ad Gentes Közös felelôsség a misszióért Hatodik fejezet KöZöS FELELôSSéG A MISSZIóéRT (Bevezetés) 35. Mivel az Egyház a maga egészében missziós természetű, és az evangelizáció Isten népének alapvetô kötelessége, a Szent Zsinat mindenkit komoly bensô megújulásra szólít, hogy mindenki érezzen felelôsséget az evangélium terjedéséért, s ezért vegye ki részét a nemzeteknél folyó missziós munkából. (Isten egész népének missziós felelôssége) 36. Minden hívônek -- mivel az élô Krisztus tagja, s a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia által Krisztusba épült és hozzá vált hasonlóvá -- kötelessége együttműködni Krisztus testének gyarapításában és növelésében, hogy e test minél elôbb elérje a maga teljességét.[150] Ezért az Egyház minden gyermeke érezze felelôsnek magát a világért, ápolja magában az igazi katolikus lelkületet, és segítse az evangelizáció művét. Azt azonban mindenkinek tudnia kell, hogy a hitterjesztés szolgálatában az elsô és legfontosabb kötelesség a mélységesen keresztény élet. Buzgó szolgálatuk és szeretetük lelki szellôként újjáéledést hoz az egész Egyházba, mely így a nemzetek között fölemelt jel,[151] a ,,világ világossága'' (Mt 5,14) és a ,,föld sója'' (Mt 5,13) lesz. Az élet e tanúságtétele könnyebben kifejti hatását, ha az ökumenikus dekrétum szabályai szerint más keresztény közösségekkel együtt történik.[152] E megújult lélekbôl önként ajánlanak föl imádságokat és vezekléseket Istennek, hogy kegyelmével tegye termékennyé a misszionálást; támadnak új missziós hivatások és adják össze a missziók számára szükséges anyagiakat. Annak érdekében pedig, hogy a keresztény közvélemény és minden egyes Krisztus-hívô értesüljön az Egyház jelen állapotáról a világban, és meg is hallja a kiáltó tömegek szavát: ,,Segíts rajtunk!'',[153] a modern tömegkommunikációs eszközök is úgy közvetítsék a missziós híreket, hogy a hallgatók magukénak érezzék a missziót, nyissák meg szívüket az emberek mérhetetlen ínsége láttán, és siessenek embertársaik segítségére. A tudósításokat össze kell hangolni a nemzeti és nemzetközi hírügynökségekkel. (A hívô közösségek missziós felelôssége) 37. Mivel Isten népe közösségekben, fôként plébániai és egyházmegyei közösségekben él s ezekben válik láthatóvá, ezeknek is feladata a tanúskodás Krisztusról a nemzetek elôtt. A megújulás kegyelme a közösségekben csak akkor növekedhet, ha szeretetük határait az egész földkerekségre kiterjesztik, s a távollévôkrôl ugyanúgy gondoskodnak, mint saját tagjaikról. Így Istentôl e nagyszerű feladatra kiválasztott tagjai révén az egész közösség imádkozik és tevékenyen együttműködik a nemzetek között. Igen hasznos, ha a közösség -- ügyelve arra, hogy el ne hanyagolja az egyetemes missziót -- kapcsolatot tart a belôle származott misszionáriusokkal, egy missziós plébániával vagy egyházmegyével, hogy a közösségek közötti egység látható legyen és egymás épülésére is szolgáljon. (A püspökök missziós felelôssége) 38. Az összes püspököt mint az apostolkollégium örökébe lépô testület tagjait, nemcsak egy egyházmegyéért, hanem az egész világ üdvösségéért is szentelik föl. Krisztus parancsa, hogy az evangéliumot hirdetni kell minden teremtménynek,[154] Péterrel együtt és az ô vezetése alatt elsôsorban és közvetlenül rájuk vonatkozik. Ebbôl fakad az egyházaknak az a kommuniója és együttműködése, mely ma annyira szükséges az evangélium hirdetéséhez. E kommunio nevében minden egyes egyház gondját viseli a többinek, szükségleteiket kölcsönösen föltárják, egymás javaiból részesednek, hiszen a püspöki kollégium egészére tartozik Krisztus testének építése.[155] A püspök a vele egységben lévô egyházmegyéjében a missziós tevékenységet megszervezve, serkentve és irányítva megjeleníti és láthatóvá teszi Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát, úgyhogy az egész egyházmegye missziós természetűvé válik. A püspök dolga, hogy népében, különösen a betegek és szenvedôk körében találjon olyan lelkeket, akik készek a világ evangerlizációjáért teljes önátadással fölajánlani Istennek imádságaikat és vezekléseiket; nagylelkűen támogassa azokat a fiatalokat és klerikusokat, akik missziós intézménybe éreznek hivatást, és hálás lélekkel fogadja, ha Isten egyeseket kiválaszt és beállít az Egyház missziójába; biztassa és segítse az egyházmegyei jogú szerzeteket, hogy ôk is vállalják a rájuk esô részt; hivei körében mozdítsa elô a püspök a missziós intézmények, különösen a pápai missziós művek ügyét. E műveket kiemelt hely illeti meg, mert általuk érhetô el, hogy a katolikusokat már gyermekkoruktól kezdve igazán egyetemes és missziós lelkület hassa át, s lehet jó eredménnyel szervezni olyan gyűjtéseket, melyekbôl szükségletei arányában valamennyi misszió részesedik.[156] Mivel az Úr szôlôjében napról napra több munkásra van szükség, az egyházmegyés papok óhajtsanak egyre nagyobb részt vállalni a világ evangelizálásából; ezért a Szent Zsinat nyomatékosan kéri a püspököket, fontolják meg, mennyire hátráltatja sok területen a súlyos paphiány az evangélium hirdetését, s küldjenek jobb papjaik közül néhány missziós munkára ajánlkozót -- megfelelô fölkészítés után -- paphiánnyal küzdô egyházmegyéknek, s végezzenek legalább egy ideig, a szolgálat szellemében, missziós tevékenységet.[157] Annak érdekében, hogy a püspökök missziós tevékenysége hatásosabb legyen az egyetemes Egyház javára, hasznosnak látszik, hogy a püspöki konferenciák hangolják össze és irányítsák területükön a missziók ügyét. A püspökök konferenciáikon tárgyaljanak egyházmegyés papok átengedésérôl a nemzetek evangelizálására; bizonyos hozzájárulásról, melyet minden egyházmegye, bevételeinek arányában évenként tartozik a missziók ügyére áldozni;[158] közvetlen segélyakciókról a missziók javára, ezek irányításáról és szervezésérôl; döntsenek a missziós intézmények és a missziókba készülô egyházmegyés papok szemináriumának ügyeiben, esetleg éppen létesítésükrôl; végül a missziós intézmények és az egyházmegyék kapcsolatának szorosabbá fűzésérôl is. A püspöki konferenciákra tartozik olyan intézmények fölállítása és pártolása is, melyek a missziók területérôl jött vendégmunkásokat vagy diákokat testvériesen fogadják és megfelelô lelkipásztori gondozásban részesítik. Ezek személyében ugyanis a távoli népek valamiképpen szomszédokká lesznek, a régi keresztény közösségeknek pedig igen jó alkalmat adnak arra, hogy elbeszélgessenek olyan népekkel, melyek még nem hallottak az evangéliumról, és szolgálatukkal, szeretetükkel és támogatásukkal Krisztus igazi arcát fölragyogtassák számukra.[159] (A papok missziós felelôssége) 39. A papok Krisztus személyét képviselik és a püspökök munkatársai abban a hármas tisztségben, mely természeténél fogva szolgálja az Egyház küldetését.[160] Jól értsék meg tehát, hogy életük a missziók szolgálatára is szentelve van. Mivel sajátos szolgálatuk által -- mely fôleg az Eucharisztiával, az Egyház növekedésének forrásával kapcsolatos -- Krisztussal, a fôvel egyesülnek, és másokat is ehhez az egyesüléshez vezetnek, lehetetlen nem érezniök, mi minden hiányzik még a Test teljességéhez, tehát mennyi tevékenységet igényel még szüntelen gyarapítása. Lelkipásztorkodásuk olyan legyen tehát, hogy javára váljék az evangélium terjedésének a nem keresztény népeknél. A papok szítsák föl és tartsák ébren a hívôk körében a missziós buzgóságot, magyarázzák meg a hitoktatásban és az igehirdetésben, hogy az Egyháznak kötelessége hirdetni Krisztust a nemzetek között; értessék meg a keresztény családokkal, milyen szükséges és milyen megtisztelô feladat ápolni fiaikban és leányaikban a missziós hivatást; ébresszék föl az iskolák és a katolikus társulatok fiataljaiban a missziós érdeklôdést, hogy soraikból jöjjenek az evangélium hirdetésére. Buzdítsák hiveiket, hogy imádkozzanak a missziókért, és mint akik Krisztusért és a lelkek üdvösségéért koldussá lettek,[161] ne szégyelljenek támogatásukra a hívektôl alamizsnát gyűjteni. A szemináriumok és az egyetemek tanárai ismertessék meg az ifjúságot a világ és az Egyház valódi helyzetével, hogy tudatosodjék bennük, milyen égetôen szükséges a nem keresztények evangelizálása, s ez ébressze föl buzgóságukat. A dogmatika, a szentírástudomány, az erkölcstan és a történelem tanítása közben mutassanak rá a missziós vonatkozásokra, hogy ezzel is növeljék a papnövendékekben a missziós felelôsség tudatát. (A szerzetes intézmények missziós felelôssége) 40. A szemlélôdô és a külsô tevékenységet folytató szerzetes intézmények eddig is igen nagy részt vállaltak a világ evangelizálásából és vállalnak ma is. Érdemeiket a Szentséges Zsinat szívesen elismeri, és hálát adva Istennek az ô dicsôségére és a lelkek szolgálatára tett oly sok erôfeszítésükért buzdítja ôket, hogy fáradhatatlanul folytassák a megkezdett tevékenységet, hiszen tudják, hogy a szeretet, amelyet hivatásuknál fogva tökéletesebben kötelesek gyakorolni, igazi katolikus lelkületre és munkára készteti és kötelezi ôket.[162] A szemlélôdô intézmények imádságaikkal, vezekléseikkel és szenvedéseikkel igen sokat tesznek a lelkek megtéréséért, mivel Isten az, aki kérésükre küldeni fog aratásába munkásokat,[163] megnyítja az evangélium befogadására a nem keresztények lelkét[164] és megtermékenyíti szívükben az üdvösség igéit.[165] Sôt a Zsinat kéri ezeket a intézményeket, hogy telepedjenek le a missziós területeken, ahogyan már nem kevesen meg is tették, hogy ott, a népek eredeti vallási hagyományaihoz alkalmazkodva éljenek és tegyenek tanúságot a nem keresztények között Isten fönségérôl és szeretetérôl, valamint a Krisztussal való egységrôl. A külsô tevékenységet folytató intézmények valamennyien ôszintén kérdezzék meg maguktól Isten színe elôtt: nem tudnák-e bôvíteni tevékenységük körét Isten országának terjesztésével a nemzetek között; nem tudnának-e bizonyos szolgálatokat másokra bízni annak érdekében, hogy a fölszabadult erôket a missziónak szentelhessék; nem tudnának-e munkába lépni -- figyelembe véve alapítójuk szándékát -- a missziókban is, esetleg szabályzatuk módosításával is; a tagok erejükhöz mérten részt vesznek-e a misszióban; vajon életmódjuk a népek szelleméhez és körülményeihez alkalmazott tanúságtétel-e az evangéliumról? Mivel pedig a Szentlélek indítására az Egyházban egyre több a világi szerzetesi intézmény, tevékenységük -- mint a világ evangelizálásáért való teljes odaadás jele -- a püspök vezetése alatt sokféle formában lehet gyümölcsözô a missziókban. (A világi hívek missziós felelôssége) 41. A világi hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevôk és élô eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerzô küldetésében,[166] kiváltképpen ha Isten hívja, a püspök pedig elfogadja ôket erre a munkára. A már keresztény területeken a világi hívek támogassák az evangélium hirdetésének művét: növeljék a missziók ismeretét és szeretetét önmagukban és másokban, családjukban, katolikus társulatokban és iskolákban; segítsék kibontakozni a hivatásokat; ajánlják föl sokféle formában támogatásukat, hogy a hit adományával, melyet ingyen kaptak, másokat is meg lehessen ajándékozni. A missziós területeken pedig a világi hívek, akár jövevények, akár bennszülöttek, tanítsanak az iskolában, intézzék az anyagi ügyeket, vegyenek részt a plébánia és az egyházmegye munkájában, szervezzék meg és mozdítsák elô a világiak apostolkodásának különféle formáit, hogy a fiatal Egyház hivei minél elôbb kivehessék a maguk részét az Egyház életébôl.[167] Végül a világi hívek szívesen ajánlják föl munkájukat gazdasági és társadalmi téren a fejlôdésben lévô népeknek. Segítségük annál dícséretesebb minél inkább olyan intézmények létrehozására irányul, melyek a társadalmi élet alapvetô struktúráit erôsítik, vagy a leendô felelôs vezetôk képzésére szolgálnak. Különösen dicséretre méltók azok a világiak, akik egyetemeken és tudományos intézetekben történelmi és vallástudományi kutatásaikkal mozdítják elô a népek és vallások megismerését, segítik az evangélium hirdetôit, és elôkészítik a nem keresztényekkel való párbeszédet. Más keresztényekkel és nem keresztényekkel, különösen a nemzetközi szervezetek tagjaival testvéri szeretetben működjenek együtt, mindig szem elôtt tartva, hogy ,,a földi város építésénél az Úr legyen az alap és a végsô cél''.[168] Mindezen feladatok elvégzéséhez a világi híveknek föltétlenül szükségük van szakmai és lelki elôkészítésre -- melyet adjanak is meg nekik, e célra szolgáló intézményekben --, hogy életük a nem keresztények között igazi tanúságtétel lehessen Krisztusról, az Apostol szavai szerint: ,,Se zsidót, se pogányt, se az Isten Egyházát meg ne botránkoztassátok, mint ahogy én is mindenkinek kedvében járok. Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek'' (1Kor 10,32--33). ======================================================================== Ad Gentes Befejezés Befejezés 42. A zsinati Atyák a római pápával együtt, átérezve súlyos kötelezettségüket, hogy Isten országát mindenhol elterjesszék, nagy szeretettel köszöntik az evangélium minden hirdetôjét, különösen azokat, akik Krisztus nevéért üldözést szenvednek, s így az ô társai lettek a szenvedésben.[169] Az a szeretet lángol bennük is, amellyel Krisztus szerette az embereket. Tudják, hogy Isten műve az ô országának eljövetele, ezért az összes kereszténnyel együtt azért imádkoznak, hogy a Boldogságos Szűz Máriának, az apostolok királynéjának közbenjárására a nemzetek mielôbb eljussanak az igazság ismeretére,[170] és a Szentlélek által mindenkinek fölragyogjon isteni fényessége, mely Jézus Krisztus arcán tündöklik.[171] Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô Atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én. Én, PáL, a katolikus Egyház püspöke. Következnek a zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Ad Gentes Jegyzetek 1. LG 48. 2. Vö. Mk 16,15. 3. PL 36:508. (Szent Ágoston: Enarrationes in Psalmos 44,23) 4. Vö. Mt 5,13--14. 5. Vö. Sir 36,19. 6. Vö. LG 2. 7. Vö. Jn 11,52 8. Vö. PG 7:9--32. (Szent Ireneus: Adversus Haereses III, 18,1; IV, 6,7.) -- Sch 62:87. -- LG 16. 9. Vö. Kol 1,13; ApCsel 10,38. 10. Vö. 2Kor 5,19. 11. Vö. Zsid 1,2; Jn 1,3.10; 1Kor 8,6; Kol 1,16. 12. Vö. Ef 1,10. 13. Vö. 2Kor 8,9. 14. Vö. Mk 10,45. 15. Vö. PG 26:1060. (Szent Atanáz: Epistola ad Epictetum, 7.) -- PG 33:465. -- PL 16:1153; 35:1585. 16. Vö. Zsid 4,15; 9,28. 17. Vö. ApCsel 1,8. 18. Vö. Lk 24,47, 19. A Lélek szólt a próféták által DS 150. -- PL 54: 405. (Nagy Szent Leó: Sermo 76; 77,1) -- PG 62:75. 20. Vö. Jn 14,16. 21. Bábel és pünkösd összefüggésérôl gyakran beszélnek a szentatyák: PG 12:112; 36:449; 50:467; 60:44. -- PL 36:636; 38:1245; 76:1222; 91:115. -- Az Egyház minden nyelven beszél, s így mindenkit összegyűjt a katolikus hitben: PL 38:1225; 65:743. -- PG 61:296; 74:758. -- A pünkösd mint az apostolok küldetésre fölszentelése: vö. Cramer, J. A.: Catena in acta SS. Apostolorum. Oxford, 1838:24. 22. Vö. Lk 3,22; 4,1; ApCsel 10,38. 23. Vö. Jn 14,17; AAS 56:807. (VI. Pál beszéde a Zsinaton 1964. szeptember 14-én) 24. Vö. LG 4. 25. Vö. LG 7. 26. Vö. ApCsel 10,44--47; 11,15; 15,8. 27. Vö. ApCsel 4,8; 5,32; 8,26.29.39; 9,31; 10.; 11,24--28; 13,2.4.9; 16,6--7; 20,22--23; 21,11. 28. Vö. Mt 10,1--42. 29. Vö. Mt 28,18. 30. Vö. ApCsel 1,4--8. 31. Vö. Jn 20,21 32. Vö. Kol 1,24. 33. PL 1:534. (Tertullianus: Apologeticum 50,13) 34. Már Aquinói Szent Tamás beszél az Egyház meghonosításának apostoli feladatáról: vö. Sent. I:16, 1, 2. -- STh I, 43, 7, 6; I--II, 106, 4, 4. -- Vö. AAS 11:445. (XV. Benedek: Maximum illud enciklika, 1919. november 30.); 18:74. (XI. Pius: Rerum Ecclesiae enciklika, 1926. február 28.); 36:210, 42: 727, 43:508 (XII. Pius beszédei a Pápai Missziós Művek igazgatóihoz); 43:507 (Evangelii praecones, enciklika, 1951. június 2.); 49:236 (Fidei donum enciklika, 1957. január 15.); 51: 835. (XXIII. János: Princeps Pastorum enciklika, 1959. november 28.) -- Az egyházatyák, a skolasztikusok és a pápák gyakran beszélnek az Egyház terjedésérôl. 35. Vö. 1Pt 1,23 36. Vö. ApCsel 2,42 37. A missziós tevékenység itt meghatározott fogalma Latin- Amerika lelkipásztorilag gyéren ellátott területeit is magában foglalja. 38. UR 1. 39. Vö. Mk 16,16; Jn 3,5 40. LG 14. 41. Vö. Zsid 11,6. 42. Vö. 1Kor 9,16. 43. Vö. Ef 4,11--16. 44. Vö. Jn 7,18; 8,30.44; 8,50; 17,1. 45. Errôl a szintézis-eszmérôl lásd Szt Ireneus Recapitulatio- tanát. Vö. PG 10:732; 14:49; 73:161. -- PL 34:1250. 46. AAS 11:445. (XV. Benedek: Maximum illud enciklika, 1919. november 30.) -- Vö. AAS 53:444. (XXIII. János: Mater et magistra enciklika, 1961. május 25.) 47. Vö. Jn 3,18. 48. Vö. PG 7:919. (Szent Ireneus: Adversus Haereses III,15,3.) 49. Breviarium Romanum, XII. 23. vesperásának ó-antifónája.. 50. Vö. Mt 24,31; Didakhé 10,5. 51. Vö. Mk 13,10. 52. LG 17. 53. Órigenész szerint az evangéliumot hirdetni kell a világ vége elôtt: vö. CGS: Origenes, IX:136, 21. (Homilia in Lucam XXI.); XI:75,25. (In Matthaeum 39);VIII:308, 29. (Homilia in Ieremiam III,2.) -- STh I--II, 106, 4. 54. Vö. ApCsel 1,7. 55. PL 9:301. (Szent Hilarius: In Psalmum XIV.) -- PG 24:462. (Caesareai Euszébiosz: In Isaiam 54,2); 70:1193. (Alexandriai Szent Cirill: In Isaiam V, 54, 1.) 56. Vö. Ef 4,13 57. Vö. Ef 2,20.; Jn 4,23. 58. Vö. Mt 5,16 59. Vö. 1Jn 4,11. 60. Vö. Mt 9,35; ApCsel 10,38. 61. Vö. 2Kor 12,15. 62. Vö. Mt 20,26; 23,11; AAS 56:1013. (VI. Pál beszéde a Zsinaton, 1964. november 21-én) 63. Vö. Ef 4,24. 64. Vö. Kol 4,3. 65. Vö. Mk.16.15. 66. Vö. ApCsel 4,13.29.31; 9,27--28; 13,46; 14,3; 19,8; 26,26; 28,31; 1Tesz 2,2; 2Kor 3,12; 7,4; Fil 1,20; Ef 3,12; 6,19- 20. 67. Vö. 1Kor 9,15; Róm 10,14. 68. Vö. 1Tesz 1,9-10; 1Kor 1,18--21; Gal 1,31; ApCsel 14,15-- 17; 17,22--31. 69. Vö. ApCsel 16,14. 70. Vö. Kol 3,5--10; Ef 4,20--24. 71. Vö. Lk 2,34; Mt 10,34--39. 72. Vö. 1Tesz 1,6. 73. Vö. DH 2,4,10; GS 21. 74. Vö. LG 17. 75. Vö. SC 64,65. 76. Vö. Kol 1,13.; Mt 12,28; Jn 8,44; 12,31. 77. Vö. Róm 6,4--11; Kol 2,12--13; 1Pt 3,21--22; Mk 16,16. 78. Vö. 1Tesz 3,5--7; ApCsel 8,14--17. 79. Vö. LG 14. 80. PL 35:1476. (Szt Ágoston: Tractatus in Ioannem, 11,4.) 81. Vö. LG 9. 82. Vö. 1Kor 3,9. 83. Vö. Ef 4,1. 84. Vö. LG 10,11,34. 85. Vö. DV 21. 86. Vö. Lg 12,35. 87. Vö. LG 23:36. 88. Vö. OE 4. 89. PG 2:1173. (Epistola ad Diognetum 5.); LG 38. 90. Vö. LG 32; AA 5,7. 91. Vö. OT 4,8,9. 92. Vö. SC 17. 93. Vö. OT 1. 94. Vö. AAS 51,843. (XXIII. János: Princeps Pastorum enciklika, 1959. november 28-án.) 95. Vö. UR 4. 96. Vö. AAS 51,842. (XXIII. János: Princeps Pastorum enciklika, 1959. november 28-án.) 97. Vö. LG 29. 98. Vö. AAS 51,855. (XXIII. János: Princeps Pastorum enciklika, 1959. november 28-án.) 99. Vö. LG 31,44. 100. Vö. AAS 51,838. (XXIII. János: Princeps Pastorum enciklika, 1959. november 28-án.) 101. Vö. PO 11; OT 2. 102. Vö. LG 25. 103. Vö. PO 10. 104. Vö. 1Kor 15,23. 105. Vö. 1Kor 15,28. 106. Vö. Ef 4,24. 107. Vö. Zsolt 2,8. 108. Vö. LG 13. 109. Vö. AAS 56:908. (VI. Pál beszédes az ugandai vértanúk szenttéavatásakor, 1964. október 18-án) 110. Vö. LG 17. 111. LG 17. 112. Vö. Mk 3,13. 113. Vö. 1Kor 12,11. 114. Intézmény alatt értve a missziós szerzetes rendeket, kongregációkat és társulatokat. 115. Vö. AAS 18:69. (XI. Pius: Rerum Ecclesiae enciklika, 1926. február 28.); 32:256. (XII. Pius: Saeculo exeunte enciklika, 1940. június 13.); 43:506. (Evangelii praecones enciklika, 1951. június 2.) 116. Vö. ApCsel 13,2. 117. Vö. Gal 1,16. 118. Vö. 1Kor 9,22. 119. Vö. Ef 6,19; ApCsel 4,31. 120. Vö. Mt 11,29. 121. AAS 11:449. (XV. Benedek: Maximum illud enciklika 1919. november 30-án) 122. Vö. 2Kor 6,4. 123. Vö. 2Kor 8,2. 124. Vö. 1Tim 4,14; Ef 4,23; 2Kor 4,16. 125. Vö. AAS 11:448. (XV. Benedek: Maximum illud enciklika 1919. november 30-án); 43:507. (Evangelii praecones enciklika, 1951. június 2.); OT 126. Vö. ApCsel 2,42; 4,32 127. Vö. 2Tim 1,7. 128. Vö. Fil 4,11. 129. Vö. 2Kor 4,10. 130. Vö. 2Kor 12,15. 131. Vö. LG 41. 132. Vö. AAS 11:440. (XV. Benedek: Maximum illud enciklika 1919. november 30-án); 43:507. (Evangelii praecones enciklika, 1951. június 2.) 133. AAS 11:448. (XV. Benedek: Maximum illud enciklika 1919. november 30-án); 32:256. (XII. Pius: Saeculo exeunte enciklika, 1940. június 13.); 43:507. (Evangelii praecones enciklika, 1951. június 2.); AAS 51,843. (XXIII. János: Princeps Pastorum enciklika, 1959. november 28-án.). 134. OT 19--21. 135. AAS 43:423. (Evangelii praecones enciklika, 1951. június 2.); 136. AAS 11:448. (XV. Benedek: Maximum illud enciklika 1919. november 30-án); 43:507. (Evangelii praecones enciklika, 1951. június 2.). 137. AAS 49: 234. (XII. Pius: Fidei donum enciklika, 1957. június 15-én.) 138. Vö. PO 10. 139. Vö. Róm 12,6. 140. Vö. 1Kor 3,10. 141. Vö. Jn 4,37. 142. Vö. 1Kor 3,8. 143. Vö. LG 18. 144. Vö. AAS 57:776. (VI. Pál: Apostolica sollicitudo motu proprio 1965. szeptember 15-én) 145. Vö. AAS 56:1011. ((VI. Pál beszéde a Zsinaton, 1964. november 21-én)) 146. Vö. AAS 11:39.. (XV. Benedek: Maximum illud enciklika 1919. november 30-án) 147. Vö. CD 35. 148. Vö. CD 36, 38. 149. Vö. CD 35. 150. Vö. Ef 4,13. 151. Vö. Iz 11,12. 152. Vö. UR 12. 153. Vö. ApCsel 16,9. 154. Vö. Mk 16,15. 155. Vö. LG 23, 24. 156. Vö. AAS 11:453. (XV. Benedek: Maximum illud enciklika 1919. november 30-án); 18:71. (XI. Pius: Rerum Ecclesiae enciklika, 1926. II. 28.); 43:525. (Evangelii praecones enciklika, 1951. június 2.); 49: 241. (XII. Pius: Fidei donum enciklika, 1957. június 15-én.) 157. Vö. 49: 245. (XII. Pius: Fidei donum enciklika, 1957. június 15-én.) 158. Vö. CD 6. 159. Vö. 49: 245. (XII. Pius: Fidei donum enciklika, 1957. június 15-én.) 160. Vö. LG 28. 161. Vö. AAS 18:72. (XI. Pius: Rerum Ecclesiae enciklika, 1926. február 28.) 162. Vö. LG 44. 163. Vö. Mt 9,38. 164. Vö. ApCsel 16,14. 165. Vö. 1Kor 3,7. 166. Vö. LG 33, 35. 167. Vö. AAS 43:510 (Evangelii praecones enciklika, 1951. június 2.); AAS 51,851. (XXIII. János: Princeps Pastorum enciklika, 1959. november 28-án.). 168. Vö. LG 46. 169. Vö. AAS 43:527 (Evangelii praecones enciklika, 1951. június 2.); AAS 51,861. (XXIII. János: Princeps Pastorum enciklika, 1959. november 28-án.) 170. Vö. 1Tim 2,4. 171. Vö. 2Kor 4,6. ======================================================================== Presbyterorum Ordinis Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat PRESBYTERORUM ORDINIS kezdetű dekrétuma a papi szolgálatról és életrôl 1. ELÔSZÓ Elsô fejezet A PAPSÁG AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSÉBEN 2. Teológiai alapvetés 3. A pap az emberek között Második fejezet A PAPI SZOLGÁLAT I. A papok feladatai 4. Az ige szolgálata 5. A szentségek és az Eucharisztia szolgálata 6. Az egyházi közösség szolgálata II. A papok kapcsolatai 7. A papok és a püspökök 8. A papok egymás között 9. A papok és a világi hívôk III. A papság területi elosztása; a papi hivatások ügye 10. A papok területi elosztása 11. Papi hivatások Harmadik fejezet A PAPOK ÉLETE I. A tökéletességre szóló meghívás 12. Az életszentségre törekvés kötelessége 13. Megszentelôdés a szolgálatban 14. A papi élet egysége II. Sajátos lelki követelmények a pap életében 15. Az alázat és az engedelmesség 16. A cölibátus 17. Helyes magatartás a földi javakkal szemben III. III. A papi élet támaszai 18. A lelki haladás eszközei 19. Lelkipásztori továbbképzés 20. Anyagi ellátás 21. Szociális biztonság 22. Zárószó és buzdítás Jegyzetek ======================================================================== Presbyterorum Ordinis Elôszó A II. Vatikáni Zsinat Presbyterorum Ordinis kezdetű dekrétuma a papi szolgálatról és életrôl PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL ELÔSZÓ 1. A papi rend kiemelkedô szerepét az Egyházban e Szentséges Zsinat már ismételten mindenkinek figyelmébe ajánlotta.[1] Mivel pedig e rendre Krisztus egyházának megújulási folyamatában nagyon fontos és egyre nehezebbé váló feladatok várnak, nagyon hasznosnak látszott külön is, részletesebben és alaposabban tárgyalni a papokról. Amirôl a következôkben szó lesz, minden papra vonatkozik, elsôsorban a lelkipásztorokra, de megfelelô alkalmazásokkal a szerzetespapokra is. A papokat ugyanis a püspöktôl kapott fölszentelés és küldetés a tanító, pap és király Krisztus szolgálatába állítja; abban a szolgálatban részesednek, mely az Egyházat itt a földön Isten népévé, Krisztus testévé és a Szentlélek templomává építi. Azért tehát, hogy a sokszor alapjaiig megváltozott lelkipásztori és emberi körülmények között a papok szolgálatukat eredményesebben végezhessék és jobban lehessen törôdni életükkel, e Szentséges Zsinat a következôket döntötte és határozta: ======================================================================== Presbyterorum Ordinis Papság az Egyház küldetésében Elsô fejezet A PAPSÁG AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSÉBEN (Teológiai alapvetés) 2. Az Úr Jézus, akit ,,az Atya megszentelt és a világba küldött'' (Jn 10,36), a Lélek kenetében,[2] mely ôt fölkente, egész titokzatos testét is részesíti: benne ugyanis a hívôk valamennyien szent és királyi papsággá lesznek, Jézus Krisztus által lelki áldozatokat mutatnak be Istennek, és annak erôit hirdetik, aki a sötétségbôl meghívta ôket csodálatos világosságára.[3] Nincs tehát olyan tag, akinek ne volna része az egész test küldetésében, hanem mindegyiknek szentül kell tisztelnie szívében Jézust,[4] s prófétai lelkülettel kell tanúságot tennie Jézusról.[5] Ugyanaz az Úr azonban a hívôk között, hogy egy testté szervezôdjenek, amelyben ,,más a szerepe minden tagnak'' (Róm 12,4) egyeseket szolgává tett, hogy a hívôk közösségében felszentelésük folytán hatalmuk legyen áldozatot bemutatni és bűnöket megbocsátani,[6] s hogy Krisztus nevében az emberek javára nyilvánosan is gyakorolják a papi hivatalt. Így tehát, miután elküldte apostolait, amint az Atya küldte ôt,[7] Krisztus az apostolok által saját felszentelésének és küldetésének részeseivé tette ezek utódait, a püspököket,[8] kiknek szolgálati feladata alárendelt fokon átszállt a papokra,[9] hogy a papi rendbe kerülve a Krisztustól kapott apostoli küldetés teljesítésére, a püspöki rend munkatársai legyenek.[10] A papok hivatala, mivel a püspöki rendhez kapcsolódik, részesedik abban a tekintélyben, mellyel maga Krisztus építi, megszenteli és kormányozza testét. Ezért a papságot, mely föltételezi ugyan a keresztény beavatás szentségeit, külön szentség adja, mely a Szentlélek kenetével szentségi karakterrel pecsételi meg a papok lelkét, s általa hasonlóvá lesznek a Pap Krisztushoz, úgyhogy már Krisztusnak, a Fônek személyében cselekedhetnek.[11] A papok -- mivel a maguk mértéke szerint az apostolok hivatalában részesednek -- Istentôl kegyelmet kapnak arra, hogy az evangélium hirdetésében fáradozva Krisztus Jézus szolgái legyenek a nemzetek között, hogy a nemzetek áldozata a Szentlélektôl megszentelt kedves ajándékká legyen.[12] Isten népét ugyanis az evangélium apostoli hirdetése hívja és gyűjti egybe, így mindazok, akik ehhez a néphez tartoznak, mivel a Szentlélek megszenteli ôket, önmagukat adják oda ,,élô, szent, Istennek tetszô áldozatul'' (Róm 12,1). A papok szolgálata által a hívôk lelki áldozata egyesül Krisztusnak, az egyetlen közvetítônek áldozatával, melyet a papok keze az egész Egyház nevében vérontás nélkül és szentségi módon a szentmisében fölajánl egészen addig, amíg az Úr el nem jön.[13] Erre irányul és ebben teljesedik be a papok szolgálata: az evangélium hirdetésével kezdôdik, Krisztus áldozatából meríti erejét és hatékonyságát, s arra irányul, hogy ,,az egész megváltott várost, azaz a szentek gyülekezetét és társaságát egyetemes áldozatul mutassa be Istennek az a Fôpap, aki szenvedésében önmagát is föláldozta értünk, hogy mi ilyen kiváló fônek teste lehessünk''.[14] A papok célja tehát, melyre életükkel és szolgálatukkal törekszenek, az Atyaisten megdicsôítése Krisztusban. Az Atya dicsôsége pedig abban áll, hogy az emberek Istennek Krisztusban végbevitt művét tudatosan, szabadon, hálásan elfogadják és ezt egész életükkel meg is mutatják. A papok tehát amikor imádkoznak és szentséglátogatást végeznek, az igét hirdetik, az eucharisztikus áldozatot mutatják be, a szentségeket szolgáltatják ki, vagy bármilyen más szolgálatot tesznek az embereknek, Isten dicsôségét növelik, és az embereket is segítik, hogy gyarapodjanak az isteni életben. Mindezek forrása pedig Krisztus húsvétja, s beteljesedése Urunk dicsôséges eljövetele lesz, amikor átadja az uralmat Istennek, az Atyának.[15] (A pap az emberek között) 3. A papok, akik az emberek közül vétettek és az emberekért állíttattak az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy ajándékokat és bűnért való áldozatokat ajánljanak föl,[16] testvérként érintkeznek a többi emberrel, miként az Úr Jézus, Isten Fia, akit az Atya emberként küldött az emberekhez, közöttünk élt és minden tekintetben hasonlóvá akart válni testvéreihez, a bűnt kivéve.[17] Ôt követték már a szent apostolok és a nemzetek tanítója, ,,az Isten evangéliumának hirdetésére elkülönített'' Szent Pál (Róm 1,1), aki azt mondja magáról, hogy mindenkinek mindene lett, hogy mindenkit üdvözítsen.[18] Az új szövetség papjait hivatásuk és felszentelésük elkülöníti Isten népén belül, de nem azért, hogy eltávolodjanak e néptôl vagy bárki mástól, hanem azért, hogy teljesen annak a munkának éljenek, melyet az Úr szánt nekik.[19] Nem lehetnének Krisztus szolgái, ha nem lennének egy másik, nem evilági élet tanúi és szétosztói, de az embereknek sem lehetnének szolgálatára, ha ezek élete és körülményei idegenek maradnának számukra.[20] Szolgálatuk külön jogcímen is követeli tôlük, hogy ne hasonuljanak ehhez a világhoz,[21] de azt is megkívánja, hogy ebben a világban, az emberek között éljenek; mint jó pásztorok, ismerjék juhaikat, sôt azokat is törekedjenek haza vezetni, akik nem ebbôl a nyájból valók, hogy ôk is hallgassanak Krisztus szavára, és egy nyáj legyen és egy pásztor.[22] Mindebben nagy segítségükre vannak azok az erények, amelyeket az emberi kapcsolatokban méltán értékelnek, mint például a jószívűség, az ôszinteség, a lelkierô és az állhatatosság, az igazságérzet, az udvariasság és hasonlók. Ezeket Szent Pál is ajánlja, amikor azt mondja: ,,Arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ártatlan, kedves, dicséretre méltó, erényes és magasztos.'' (Fil 4,8)[23] ======================================================================== Presbyterorum Ordinis A papok feladatai Második fejezet A PAPI SZOLGÁLAT I. A papok feladatai (Az ige szolgálata) 4. Isten népét elsôsorban az élô Isten igéje gyűjti egybe,[24] melyet a hívek joggal várhatnak a pap ajkáról.[25] Mivel hit nélkül senki sem üdvözülhet,[26] a papoknak, mint a püspök munkatársainak elsô kötelessége, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdessék,[27] hogy - - teljesítve az Úr ,,menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek'' (Mk 16,15) parancsát[28] -- létrehozzák és gyarapítsák Isten népét. Az üdvösség igéje ugyanis a hitetlenek szívében életre kelti, a hívôk szívében pedig megerôsíti a hitet, melybôl születik és növekszik a hívôk közössége, az apostol szava szerint: ,,A hit hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából'' (Róm 10,17). A papok tehát minden embernek tartoznak azzal, hogy közöljék velük az evangélium igazságát,[29] melyet maguk már boldogan birtokolnak az Úrban. Tehát akár a nemzetek körében példás életükkel vezetik az embereket Isten dicsôítésére,[30] akár prédikációban nyíltan hirdetik a még nem hívôknek Krisztus misztériumát, akár hitoktatnak vagy az Egyház tanítását magyarázzák, akár valamilyen idôszerű kérdést igyekeznek tanulmányozni Krisztus fényénél, soha ne a maguk bölcsességére támaszkodjanak, hanem mindig Isten szavát tanítsák, és mindenkit nyomatékosan hívjanak a megtérésre és a szent életre.[31] A papi igehirdetésnek, mely a mai világban gyakran igen nehéz feladat, Isten igéjét nemcsak általánosságban és elvontan kell kifejtenie, hanem a való élet körülményeire kell alkalmaznia az evangélium örök igazságát, hogy megindítsa a hallgatók értelmét és szívét. Így az ige szolgálata sokféleképpen végzendô, a hallgatóság szükségletei és az igehirdetôk karizmái szerint. Nem keresztény vidékeken és csoportok körében az evangélium hirdetésével az embereket elôször a hitre, majd az üdvösség szentségeihez kell vezetni.[32] A már keresztény közösségekben, fôleg olyanok számára, akik láthatóan alig értik és hiszik azt, amiben részesednek, a prédikáció az igébôl születô és táplálkozó hit szentségeinek kiszolgáltatásához szükséges.[33] Ez elsôsorban a szentmise igeliturgiájára áll; a szentmisében ugyanis fölbonthatatlan egység jön létre Krisztus halálának és föltámadásának hirdetése, az igét hallgató nép válasza és az áldozat között, melyben Krisztus a vérével pecsételte meg az új szövetséget, s melybe a hívôk önmaguk fölajánlásával és az Eucharisztia vételével kapcsolódnak be.[34] (A szentségek és az Eucharisztia szolgálata) 5. Isten, aki egyedül szent és megszentelô, mintegy társként és segítôként embereket akart maga mellé venni, hogy alázatosan szolgálják a megszentelés művét. A püspök közreműködésével azért szentel papokat, hogy Krisztus papságában sajátos módon részesedve tevékenykedjenek a szent cselekményekben, mint annak a Fôpap szolgái, aki a liturgiában a Szentlélek által szünet nélkül gyakorolja papi hivatalát.[35] A keresztség által Isten népébe iktatják az embereket; a bűnbánat szentségében kiengesztelik a bűnösöket Istennel és az Egyházzal; a betegek olajával enyhülést hoznak a betegeknek, s a szentmisében szentségi módon ajánlják föl Krisztus áldozatát. A szentségek szolgálata által -- amint ezt már az ôsegyházban Szent Ignác vértanú tanúsította[36] -- a papok a püspökkel különféle szempontból hierarchikus kapcsolatban vannak, s a hívô közösségekben valamiképpen megjelenítik ôt.[37] Az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul.[38] Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java,[39] tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élô kenyerünk. Teste a Szentlélek által élô és éltetô test: életet ad az embereknek, és ezzel felszólítja és készteti ôket, hogy önmagukat, munkájukat és minden teremtményt ôvele együtt áldozatul mutassanak be. Ezért az Eucharisztia az egész evangelizáció forrása és csúcsa, mert a hittanulók az Eucharisztia vételére készülnek, a már megkeresztelt és megbérmált hívôk pedig általa épülnek be teljesen Krisztus testébe. Az Eucharisztia ünneplése tehát a pap által vezetett hívô közösség középpontja. Tanítsák ezért a papok a híveket arra, hogy a szentmisén ajánlják föl az Atyának az isteni áldozatot, és vele együtt ajánlják föl a saját életüket. Krisztusnak, a jó pásztornak lelkületével tanítsák meg ôket, hogy a bűnbánat szentségében töredelmes szívvel vessék az Egyház ítélete alá bűneiket, és napról napra jobban térjenek meg az Úrhoz, emlékezvén az ô szavára : ,,Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!'' (Mt 4,17) Hasonlóképpen tanítsák meg ôket úgy bekapcsolódni a liturgikus cselekményekbe, hogy ezekben is elmélyülten tudjanak imádkozni. Vezessenek mindenkit sajátos kegyelmei és szükségletei szerint arra, hogy egész élete imádságos lelkületű legyen; mindenkit buzdítsanak állapotbeli kötelességei teljesítésére, s a lelki életben elôrehaladottabbakat serkentsék az evangéliumi tanácsok állapotukhoz illô megvalósítására. Továbbá neveljék a híveket, hogy tudjanak szívbôl énekelni az Úrnak himnuszokat és szent énekeket, mindig mindenért hálát adva Urunk Jézus Krisztus nevében Istennek, az Atyának.[40] Maguk a papok a nap különbözô óráiban folytatják az eucharisztikus ünneplés istendicséretét és hálaadását a zsolozsmával, melyet az Egyház nevében imádkoznak az egész rájuk bízott népért, sôt az egész világért. Az imádság házának -- mely az Eucharisztia ünneplésének és ôrzésének helye, ahová egybegyűlik a hívô nép, ahol segítséget és vigasztalást talál az, aki hittel imádja Isten áldozati oltáron értünk felajánlott és jelenlévô Fiát, Üdvözítônket -- szépnek, áhítatra hangolónak és a szent szertartások végzésére alkalmasnak kell lenni.[41] E helyen hallják a hívást a lelkipásztorok és a hívek, hogy hálás szívvel viszonozzák Krisztus ajándékát, aki szent embersége által állandóan árasztja isteni életét testének tagjaiba.[42] Legyen gondjuk tehát a papoknak arra, hogy a liturgia tudományában és gyakorlatában jártasak legyenek; liturgikus szolgálatukkal ugyanis el kell érniük, hogy a rájuk bízott keresztény közösségek egyre tökéletesebben dicsérjék Istent, az Atyát és a Fiút és a Szentlelket. (A egyházi közösség szolgálata) 6. A papok Krisztusnak, a fônek és pásztornak hivatalát tekintélyében való részesedésük mértéke szerint gyakorolva, a püspök nevében összegyűjtik Isten családját, mint testvéri közösséget, melyet egy lélek éltet, és Krisztus által a Szentlélekben odavezetik az Atyaistenhez.[43] E szolgálatukhoz, mint a többi papi teendôkhöz is, lelki hatalmat kapnak, de azt az Úr építésre adja.[44] Az Egyház építésében a papoknak az Úr példája szerint mindenkivel szemben nagyon emberségesnek kell lenniük. Nem tetszésüket keresve,[45] hanem a keresztény tanítás és élet követelményeihez igazodva viselkedjenek velük, tanítsák és mint kedves gyermekeket intsék ôket[46] az Apostol szavai szerint: ,,Állj elô az evangéliummal, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel'' (2Tim 4,2).[47] Ezért a papokra, mint a hit nevelôire tartozik a Szentlélek segítségével arról gondoskodni -- akár személyesen, akár mások útján - -, hogy az egyes hívek evangéliumi lelkülettel kövessék hivatásukat, jussanak el az ôszinte és tevékeny szeretetre és arra a szabadságra, mellyel Krisztus szabadított meg minket.[48] A legszebb szertartások és a legvirágzóbb társulatok sem sokat használnak, ha nem arra irányulnak, hogy az embereket a keresztény érettségre neveljék.[49] Ennek elômozdítására segítsék ôket abban a papok, hogy mind az apró hétköznapi, mind a nagyobb eseményekben föl tudják ismerni a dolgok jelentését és Isten akaratát. Arra is neveljék a keresztényeket, hogy ne csak maguknak éljenek, hanem a szeretet új törvényének követelményei szerint mindenki a kapott kegyelemnek megfelelôen legyen a másik szolgálatára,[50] s így valamennyien keresztény módon teljesítsék kötelességeiket az emberi közösségben. Jóllehet a papok mindenkinek adósai, tudatában kell lenniük, hogy a szegények és a gyengébbek, akikkel maga az Úr közösséget vállalt,[51] külön is rájuk vannak bízva, s az ô evangelizációjuk a messiási mű ismertetô jegye.[52] Nagy figyelmet szenteljenek a fiataloknak, s nemkülönben a házaspároknak és a szülôknek; kiknek baráti közössége nagyon kívánatos, mert így kölcsönösen segíthetik egymást, hogy nehéz életkörülményeik között is könnyebben és teljesebben élhessenek keresztény életet. Ne feledkezzenek meg a papok arról, hogy az Úr házában kiemelkedô helyet elfoglaló szerzetesek és szerzetesnôk lelki fejlôdése az egész Egyház érdekében megkülönböztetett gondoskodást érdemel. Végül a betegekre és a haldoklókra legyen igen nagy gondjuk, s látogatván erôsítsék meg ôket az Úrban.[53] A lelkipásztori tevékenység azonban nem szorítkozhat arra, hogy a hívekkel csak egyenként törôdjék, hanem ki kell terjednie arra is, hogy valódi keresztény közösséget alakítson ki. A közösségi szellem azonban csak akkor bontakozhat ki egészségesen, ha a helyi egyházon túl a maga közösségének érzi az egyetemes Egyházat is. A helyi közösségnek tehát ne csak a hívô tagokra legyen gondja: missziós buzgósággal arra is törekedjék, hogy minden ember számára megnyissa az utat Krisztus felé. Külön fogadja gondjaiba a hittanulókat és az újonnan megkeresztelteket, akiket fokozatosan kell bevezetni a keresztény élet megismerésébe és gyakorlatába. Egyetlen keresztény közösség sem épül föl, ha alapja és szegletköve nem a szent Eucharisztia ünneplése, melybôl a közösségi szellemre irányuló egész nevelésnek ki kell indulnia.[54] Hogy ez az ünneplés ôszinte és teljes értékű legyen, mindenkit a szeretet cselekedeteire, egymás megsegítésére, missziós tevékenységre és a keresztény tanúságtétel különféle formáira kell vezetnie. Ezenkívül az imádsággal, szeretettel, példaadással és a bűnbánat cselekedeteivel a Krisztushoz vezetendô lelkeknek az egyházi közösség valóban anyja. Hatékony eszköz ugyanis, mely utat jelez és készít Krisztus és az Egyház felé azoknak, akik még nem hisznek, de Krisztus híveit is lelkesíti, táplálja, s erôsíti a lelki harcra. A keresztény közösségeket építve a papok sohasem valamilyen ideológia vagy párt szolgálatában állnak, hanem mint az evangélium hirdetôi és az Egyház pásztorai, Krisztus testének lelki gyarapításán fáradoznak. ======================================================================== Presbyterorum Ordinis Papok kapcsolata másokkal II. A papok kapcsolatai másokkal (A papok és a püspökök) 7. A papok valamennyien a püspökökkel együtt úgy részesednek Krisztus egy és ugyanazon papságában és szolgálatában, hogy magának a fölszenteltségnek és a küldetésnek az egysége megkívánja hierarchikus közösségüket a püspökök rendjével,[55] melyet a legjobban akkor fejeznek ki, amikor koncelebrálnak a püspökökkel, és minden misében megvallják, hogy az eucharisztikus áldozatot a püspökökkel közösségben mutatják be.[56] A püspökök tehát a Szentlélek ajándéka miatt, melyet a papok a szentelésben megkaptak, úgy tekintsenek rájuk, mint nélkülözhetetlen segítôkre és tanácsadókra Isten népe tanításának, megszentelésének és lelkipásztori vezetésének szolgálatában.[57] A liturgikus szövegek már az ôsegyház idejébôl világos szavakkal kifejezik ezt, amikor ünnepélyesen kérik Istentôl a szentelendôre ,,a kegyelem és tanács Lelkének kiáradását, hogy tudja tiszta szívvel segíteni és vezetni a népet'',[58] mint ahogyan a pusztában Mózes lelke hetven bölcs férfira átszállt,[59] és így ,,segítségükkel könnyen kormányozta a megszámlálhatatlan sokaságot''.[60] E papságban és szolgálatban való közösség miatt tehát a püspökök testvéreiknek és barátaiknak tartsák a papokat,[61] s erejükhöz mérten viseljék szívükön anyagi, de fôképp lelki gondjaikat. Papjaik életszentségének súlyos terhe ugyanis leginkább rájuk nehezedik:[62] a legnagyobb gondjuk legyen tehát presbitériumuk állandó képzése.[63] Szívesen hallgassák meg ôket, sôt kérjék ki tanácsukat, tárgyaljanak meg velük mindent, ami összefügg a lelkipásztori munka problémáival és az egyházmegye érdekeivel. Ennek megvalósítására meg kell alakítani a jog által meghatározandó formában és szabályok szerint a mai körülménynek megfelelô[64] papi csoportot, más szóval a presbitériumot képviselô papok szenátusát,[65] akik a püspököt tanácsaikkal az egyházmegye kormányzásában hatékonyan segíteni tudják. A papok pedig szem elôtt tartván, hogy a püspökök az ordo szentségének teljességét birtokolják, Krisztusnak, a legfôbb Pásztornak a tekintélyét tiszteljék bennük. Saját püspökükhöz tehát ôszinte szeretettel és engedelmességgel ragaszkodjanak.[66] E papi engedelmesség -- melyet áthat az együttműködés szelleme -- a püspöki szolgálatban való részesedésen alapszik, melyet a papok az ordo szentsége és a kánoni küldetés által kapnak.[67] A püspököknek papjaikkal való egysége napjainkban annál is inkább kívánatos, mert korunkban különféle okokból az apostoli tevékenységnek nemcsak változatos formákat kell öltenie, hanem egy-egy plébánia vagy egyházmegye határait is fölül kell haladnia. Elszigetelten és egymagában tehát egyetlen pap sem képes küldetésének megfelelni, hanem csak a paptársakkal együttműködve, s azoknak a vezetése alatt, akik az Egyház élén állnak. (A papok egymás között) 8. A szentelés által a papi rend tagjaivá lett papokat a szentségi testvériség köteléke fűzi egymáshoz; abban az egyházmegyében, melynek szolgálatára püspökük vezetése alatt szentelték ôket, egy presbitériumot alkotnak. Különbözô hivatalokat viselnek ugyan, de egyetlen papi szolgálatot végeznek az emberekért. Ugyanabban a közös munkában való együttműködésre irányul tehát minden pap küldetése: akár plébániai, akár plébániák fölött álló munkakörben vannak elfoglalva; akár tudományos kutatást végeznek vagy tanítanak; akár kezük munkájával osztoznak a munkások sorsában, ahol ez az illetékes egyházi hatóság jóváhagyásával elônyösnek látszik; végül akkor is, ha valamilyen más apostoli vagy az apostolkodást elôsegítô munkában fáradoznak. Ugyanazt a célt szolgálják valamennyien, tudniillik Krisztus testének építését, mely különösen napjainkban sokféle munkakört és állandó alkalmazkodó készséget igényel. Ezért nagy jelentôségű, hogy mind az egyházmegyés, mind a szerzetespapok segítsék egymást, hogy mindig az igazság munkatársai legyenek.[68] Minden egyes papot az apostoli szeretet, a szolgálat és a testvériség különleges szálai fűzik a presbitérium többi tagjához. Ezt ôsidôktôl fogva a liturgia is kifejezi, amikor a papszentelésen fölszólítják a papokat, hogy a szentelô püspökkel együtt tegyék ôk is a kezüket az új választottra, s amikor a szentmisét egy szívvel, egy lélekkel koncelebrálva mutatják be. Minden papot paptestvéreivel a szeretet, az imádság és a sokoldalú együttműködés egyesít, és így nyilvánul meg az az egység, amellyel Krisztus övéit tökéletesen egyesíteni akarta, hogy a világ megismerje: a Fiút az Atya küldte.[69] Az idôsebbek ezért testvérként fogadják maguk közé a fiatalabbakat, és segítsék át ôket a kezdet nehézségein, könnyítsék meg nekik a szolgálatot, igyekezzenek megérteni gondolkodásmódjukat, még ha az övékétôl eltérô is, kezdeményezéseiket pedig jóakaróan támogassák. A fiatalok viszont becsüljék meg az öregebbek korát és tapasztalatát; beszéljék meg velük a lelkipásztori ügyeket, és legyenek készségesek az együttműködésben. A papi testvériség szelleme megkívánja, hogy a papok ne feledkezzenek meg a vendégszeretetrôl,[70] gyakorolják a jótékonyságot, és osszák meg egymással javaikat.[71] Külön gondjuk legyen beteg társaikra, az elcsüggedtekre, a munkákkal túlterheltekre, a magukra hagyottakra, a számkivetettekre, és azokra, akik üldözést szenvednek.[72] Felüdülés végett is szívesen és örömmel találkozzanak, gondolva magának az Úrnak a szavára, amellyel kifáradt apostolait hívta: ,,Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit'' (Mk 6,31). Ezenfelül annak érdekében, hogy a papok a lelki és szellemi életben kölcsönösen segíteni tudják egymást, jobban együtt tudjanak működni a szolgálatban, s megszabaduljanak az egyedüllétbôl eredô esetleges veszélyektôl, alakítsák ki a közös élet valamilyen formáját, mely az egyéni és a lelkipásztori igényeknek megfelelôen lehet együttlakás, ahol ez megoldható, vagy asztalközösség, vagy legalábbis gyakori és rendszeres összejövetel. Nagyon kell becsülni és támogatni az olyan társulatokat, melyek az illetékes egyházi hatóság által jóváhagyott szabályzat alapján, megfelelô és bevált életmóddal és testvéri támogatással segítik a papokat, hogy szolgálatukban szentelôdjenek meg; így e társulatok az egész papi rend szolgálatára törekszenek. Végül a papságban való közös részesedés alapján tudatosítsák a papok, hogy fokozottan felelôsek azokért, akik valamilyen nehézséggel küzdenek; idejében segítsenek rajtuk, ha szükséges diszkréten figyelmeztetve ôket. Azok iránt, akik valamiben hibáztak, legyenek nagylelkűek, bánjanak velük testvéri szeretettel, kitartóan imádkozzanak értük Istenhez, s éreztessék meg velük, hogy valóban testvéreik és barátaik. (A papok és a világi hívôk) 9. Az újszövetség papjai, jóllehet az egyházi rend szentsége alapján az atya és a mester magasztos és szükséges feladatát végzik Isten népében és e nép javára, az összes Krisztus-hívôvel együtt az Úr tanítványai, s a meghívó Isten kegyelmébôl részesei az ô országának.[73] Mindazokkal, akik a keresztségben újjászülettek, a papok is testvérek a testvérek között,[74] mint Krisztus egy és ugyanazon testének tagjai, melynek építése mindenkire rábízatott.[75] A papok tehát úgy töltsék be vezetô tisztségüket, hogy ne a maguk javát keressék, hanem a Jézus Krisztusét,[76] fogjanak össze a világi hívôkkel, és egész magatartásukkal kövessék a Mester példáját, aki az emberek közé ,,nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ô szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért''. (Mt 20,28) Ôszintén ismerjék el és segítsék érvényesülni a világi hívek méltóságát és az Egyház küldetésében nekik jutott sajátos szerepet. Vegyék komolyan azt a jogos szabadságot, mely az emberi közösségben mindenkit megillet. Szívesen hallgassák meg a világiakat, testvéri megértéssel vegyék fígyelembe kívánságaikat, ismerjék el a különféle szakterületeken tapasztalatukat és illetékességüket, hogy így, velük együtt képesek legyenek fölismerni az idôk jeleit. Megvizsgálván a szellemeket, hogy Istentôl valók-e,[77] a hit érzékével fedezzék föl, örömmel ismerjék el és gondosan ápolják a világi hívek sokféle karizmáit, az egyszerűbbeket épp úgy, mint a rendkívülieket. A hívekben bôségben megtalálható isteni ajándékok között különös fígyelmet érdemelnek azok, melyek által nem kevesen a magasabb lelki élet felé vonzódnak. Ugyanígy bizalommal ruházzanak hivatalokat is a világi hívekre az Egyház szolgálatában, teret és szabadságot hagyva tevékenységüknek, sôt megfelelô módon bátorítsák ôket, hogy kezdeményezzenek.[78] A papok azért élnek a világiak között, hogy valamennyiüket elvezessék a szeretet egységére, ,,testvéri szeretettel szeretvén s tiszteletadásban megelôzvén egymást'' (Róm 12,10). Feladatuk tehát, hogy a különféle felfogásokat úgy hangolják össze, hogy a hívôk közösségében senki ne érezze magát idegennek. A közjónak a püspök nevében védelmezôi, ugyanakkor az igazság elszánt hirdetôi, nehogy a tanítások minden szele magával sodorja a híveket.[79] Külön törôdjenek azokal, akik a szentségek vételében, sôt talán a hitben is megfogyatkoztak; ne mulasszák el, hogy jó pásztorként keressék ôket. Az ökumenizmusról szóló utasításokat[80] figyelembe véve, ne feledkezzenek meg azokról a testvérekrôl, akik nincsenek velük teljes egyházi közösségben. Azokat is rájuk bízottaknak tekintsék, akik Krisztust nem ismerik el megváltójuknak. Maguk a Krisztus-hívôk pedig legyenek tudatában, hogy tartoznak a papjaiknak, s ezért gyermeki szeretettel kövessék ôket mint pásztorokat és atyákat; osztozzanak gondjaikban, s amennyire lehet imádsággal és tettekkel segítsék papjaikat, hogy azok fölébe tudjanak kerekedni a nehézségeknek és feladataikat gyümölcsözôbben tudják megoldani.[81] ======================================================================== Presbyterorum Ordinis Papság területi elosztása III. A papság területi elosztása; a papi hivatások ügye (A papok területi elosztása) 10. A lelki adomány, melyet a papok a szentelésben kaptak, nem valamilyen korlátozott és egy helyhez kötött, hanem az üdvösség ,,egészen a föld határáig'' (ApCsel 1,8) mindent átfogó egyetemes küldetésére készíti föl ôket, mert bármely papi szolgálat Krisztustól az apostoloknak adott küldetés egyetemes távlataiban részesedik. Krisztus papsága ugyanis, amelyben a papok részesedtek, természete szerint minden néphez szól, nem köti meg a vér, a nemzet vagy a kor semmiféle határa, amint ennek Melchizedek alakja titokzatosan elôképe volt.[82] Ne feledjék el tehát a papok, hogy minden egyház gondját szívükön kell viselniük. Éppen ezért a hivatásokban gazdagabb egyházmegyék papjai álljanak készen arra, hogy ordináriusuk engedélyével vagy buzdítására paphiányban szenvedô vidékeken, missziókban, vagy apostoli művekben teljesítsenek szolgálatot. Ezenkívül az inkardináció és exkardináció szabályait úgy kell módosítani, hogy ez az ôsi intézmény megmaradjon ugyan, de jobban feleljen meg a mai lelkipásztori igényeknek. Ahol pedig az apostolkodás céljai megkívánják, könnyítsék meg nem csupán a papok megfelelô elosztását, hanem a különleges lelkipásztori tevékenységeket is, melyeket a föld bármely részén egyes társadalmi csoportok javára kell végezni valamely területen vagy nemzetnél. E célra tehát hasznos lehet nemzetközi szemináriumokat, különleges egyházmegyéket vagy személyi prelatúrákat, s más hasonló intézményeket létrehozni, ahová - - az egyes alapítások számára megállapítandó módon és a helyi ordináriusok jogainak tiszteletben tartása mellett -- papokat beosztani vagy inkardinálni lehet az egész Egyház közjavára. Idegen területekre azonban -- fôleg ha még nem ismerik a vidék nyelvét és szokásait -- ne egymagukban küldjék a papokat, hanem ahogyan Krisztus küldte tanítványait, legalább kettesével vagy hármasával,[83] mert így egymás segítségére lehetnek. Komolyan gondoskodjanak a küldöttek lelki életérôl, valamint fizikai és pszichikai egészségükrôl is; lehetôleg egyéni képességeiknek megfelelôen válasszák ki számukra a munka helyét és körülményeit. Nagyon fontos, hogy akik idegen országba indulnak, ne csak a nyelvet tanulják meg, hanem ismerkedjenek meg a nép lelkületével és szokásaival is, hogy minél tökéletesebben eggyé válhassanak azokkal, akiknek alázatosan szolgálni akarnak, Pál apostol példája szerint, aki elmondhatta magáról: ,,Bár mindenkitôl független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek. A zsidók közt zsidóvá váltam, hogy megnyerjem a zsidókat.'' (1Kor 9,19--20) (Papi hivatások) 11. Lelkünk pásztora és püspöke[84] úgy alapította Egyházát, hogy a kiválasztott és vére árán megszerzett népnek[85] mindig és a világ végezetéig kell, hogy legyenek papjai, nehogy a keresztények valaha is pásztor nélküli juhok legyenek.[86] Az apostolok fölismervén Krisztus akaratát, a Szentlélek sugallatára kötelességüknek tartották olyan szolgák kiválasztását, ,,akik alkalmasak lesznek rá, hogy másokat tanítsanak'' (2Tim 2,2). E kötelesség valóban tartozéka a papi küldetésnek, mely a papot az egész Egyház azon gondjának részesévé teszi, hogy itt a földön Isten népében soha ne legyen hiány a munkásokban. Mivel pedig ,,a hajó kormányosának és utasainak közös érdeke van,''[87] az egész keresztény népet meg kell tanítani: kötelessége, hogy kitartó imádsággal és minden más rendelkezésre álló eszközzel[88] működjék közre abban, hogy az Egyháznak mindig legyenek papjai, mert nem nélkülözheti ôket isteni küldetése teljesítésében. Elsôként tehát a papok szívügye legyen, hogy az ige szolgálatával, valamint a szolgálat lelkületét és a húsvéti örömöt sugárzó életük tanúságával a hívek szeme elé állítsák a papság nagyszerűségét és szükséges voltát; akiket pedig megfontoltan e nagy szolgálatra alkalmasnak tartanak, azokat -- akár fiatalok, akár idôsebbek --, fáradságot nem sajnálva és nem félve nehézségektôl, segítsék, hogy jól felkészüljenek és a maga idején minden belsô és külsô kényszertôl mentesen hallhassák a püspök hívó szavát. E célra a leghasznosabb a megfontolt és okos lelkivezetés. A szülôk, tanítók és mindazok, akikre bármiképpen tartozik a gyermekek és fiatalok nevelése, úgy irányítsák ôket, hogy megismervén az Úr nyája fölötti ôrködését és figyelembe véve az Egyház szükségleteit, készek legyenek a próféta szavával nagylelkűen válaszolni az Úr hívására: ,,Itt vagyok, engem küldj!'' (Iz 6,8). Az Úr hívó szavát azonban soha nem szabad úgy várni, hogy az valamilyen rendkívüli módon jusson el a leendô pap fülébe. Inkább olyan jelekbôl kell fölismerni és megítélni, melyekbôl Isten akarata az okos keresztényeknek a hétköznapokban mutatkozik meg; e jelekre a papoknak nagyon fígyelniük kell.[89] Nagyon ajánljuk tehát nekik a Hivatások Művét mind egyházmegyei, mind országos szinten.[90] A szentbeszédekben, a hitoktatásban és a sajtóban pedig világosan tárják föl az Egyháznak mind helyi, mind általános szükségleteit; vonzó formában mutassák be a papi szolgálat értelmét és értékét. Benne ugyanis nagy terhekhez nagy örömök kapcsolódnak, és az egyházatyák szerint a papi szolgálatban lehet tenni Krisztus mellett a szeretet legnagyobb tanúságát.[91] ======================================================================== Presbyterorum Ordinis Tökéletességre szóló meghívás Harmadik fejezet A PAPOK ÉLETE I. A tökéletességre szóló meghívás (Az életszentségre törekvés kötelessége) 12. Az egyházi rend szentségében a papok Krisztushoz, a Paphoz lesznek hasonlóvá az ô egész testének, az Egyháznak tökéletes fölépítésére, mint a Fô szolgái, s mint a püspöki rend munkatársai. Már a keresztségi konszekrálással, minden keresztény hívôhöz hasonlóan, megkapták annak a nagyszerű hivatásnak és kegyelemnek jelét és ajándékát, hogy még az emberi gyöngeségben is[92] elérhetô a tökéletesség és el is kell érniük az Úr szavai szerint: ,,Legyetek tehát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes'' (Mt 5,48). E tökéletesség elérésére sajátos jogcím kötelezi a papokat. Az egyházi rend felvétele új módon szenteli ôket Istennek: Krisztusnak, az örök Papnak élô eszközeivé válnak, hogy a történelem századain át folytatni tudják az ô csodálatos művét, mely isteni hatalommal az egész emberiséget visszaállította eredeti épségébe.[93] Mivel tehát minden pap a maga módján Krisztust képviseli, különleges kegyelmet is kap arra, hogy a rábízottaknak és Isten egész népének szolgálatában elérje annak tökéletességét, akit képvisel, s hogy gyarlóságát annak szentsége orvosolja, aki számunkra ,,szent, ártatlan, szeplôtelen, a bűnösöktôl elkülönített'' fôpap lett (Zsid 7,26). Krisztus, akit az Atya megszentelt, azaz fölszentelt és a világba küldött,[94] ,,önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen'' (Tit 2,14), és így szenvedése által ment be dicsôségébe;[95] hasonlóképpen a Szentlélek kenetével fölszentelt és Krisztus által küldött papoknak is meg kell ölniük magukban a test cselekedeteit, és teljesen az emberek szolgálatára kell szentelniük magukat; így kell eljutniuk a Krisztusban kapott szentségben a tökéletes nagykorúságra. [96] Így tehát a Lélek és a megigazulás szolgálatában fáradozva[97] megerôsödnek a lelki életben, csak legyenek tanulékonyak Krisztus Lelke iránt, aki élteti és vezeti ôket. Maguk a mindennapos szent cselekmények, valamint egész szolgálatuk, amelyet a püspökkel és paptestvéreikkel együtt végeznek, irányítják ôket az élet tökéletessége felé. A papok életszentsége pedig nagyban hozzájárul szolgálatuk termékenységéhez: igaz ugyan, hogy Isten kegyelme az üdvösség művét véghezviheti méltatlan szolgák révén is, rendszerint mégis olyanok által nyilvánítja ki szívesebben a maga csodatetteit, akik fogékonyabbak a Szentlélek indításaira és irányítására, s Krisztussal való egységük és életük szentsége alapján elmondhatják az apostollal: ,,Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem'' (Gal 2,20). Ezért e Szentséges Zsinat, hogy lelkipásztori céljait -- az Egyház belsô megújulását, az evangélium hirdetését az egész világon és a mai világgal folytatandó párbeszédet -- elérhesse, nyomatékosan buzdít minden papot, hogy az Egyház által ajánlott megfelelô eszközöket fölhasználva[98] törekedjenek arra a mindig nagyobb életszentségre, mellyel napról napra alkalmasabb eszközzé válnak Isten egész népének szolgálatára. (Megszentelôdés a szolgálatban) 13. Az életszentséget a papok sajátos módon, feladataiknak krisztusi szellemű, becsületes és fáradhatatlan teljesítésével érik el. Mivel Isten igéjének szolgái, naponként olvassák és hallgatják Isten igéjét, amit másoknak tanítaniuk kell; ha tanítván törekszenek az igét magukba fogadni, az Úrnak egyre tökéletesebb tanítványai lesznek Pál apostol Timóteushoz intézett szavai szerint: ,,Ezeket gyakorold, és ezekben tarts ki, hogy elôrehaladásodat mindenki lássa. Figyelj magadra és a tanításra. Légy állhatatos benne. Ha megteszed, magadat is, hallgatóidat is üdvösségre segíted'' (1Tim 4,15--16). Keresvén, hogyan tudnák másoknak jobban átadni a szemlélt dolgokat,[99] mélyebben ízlelik ,,Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságát'' (Ef 3,8) és Isten sokrétű bölcsességét.[100] Szem elôtt tartván, hogy az Úr az, aki megnyitja a szíveket,[101] s hogy a nagyszerűség nem belôlük, hanem Isten erejébôl származik,[102] éppen az ige átadása közben forrnak össze jobban Krisztussal, a Mesterrel, és kerülnek az ô Lelkének vezetése alá. Így a Krisztussal való közösség révén részeseivé lesznek Isten szeretetének, melynek századok óta elrejtett misztériuma[103] Krisztusban nyert kinyilatkoztatást. Mint a szentély szolgái, fôként a szentmiseáldozat bemutatásában a papok különleges módon képviselik Krisztus személyét, aki önmagát adta áldozatul az emberek megszentelésére; ezért arra hivatottak, hogy utánozzák azt, amit tesznek, amennyiben az Úr halálának misztériumát ünnepelvén törekedniük kell arra, hogy tagjaik meghaljanak a bűnös vágyaknak és rossz készségeknek.[104] Az eucharisztikus áldozat misztériumában, melyben a papok legfôbb feladatukat végzik, megváltásunk műve folytatódik;[105] ezért nagyon ajánlatos a naponkénti bemutatása, mely akkor is Krisztusnak és az Egyháznak szent cselekménye, ha a hívek jelenléte nem biztosítható.[106] Így tehát amikor a papok Krisztus papi tevékenységével egyesülnek, naponta teljesen fölajánlják magukat Istennek; és amikor Krisztus testével táplálkoznak, annak szíve szeretetébôl részesülnek, aki eledelül adja magát a híveknek. Hasonlóképpen a szentségek kiszolgáltatásában egyesülnek Krisztus szándékával és szeretetével, ami különösen megtörténik akkor, amikor készségesen gyóntatnak, valahányszor híveik azt indokoltan kérik. A zsolozsmában pedig a hangjukat kölcsönzik az Egyháznak, mely az egész emberi nem nevében állhatatosan kitart az imádságban Krisztussal együtt, ,,aki örökké él, hogy közbenjárjon értünk'' (Zsid 7,25). Mint Isten népének vezetôit és pásztorait a Jó Pásztor szeretete készteti ôket arra, hogy életüket adják juhaikért,[107] készen a legnagyobb áldozatra is, azoknak a papoknak példáját követve, akik nem vonakodtak napjainkban sem föláldozni életüket; mivel nevelôk a hitben, s nekik maguknak is bizodalmuk van abban, hogy ,,Krisztus véréért beléphetnek a szentélybe'' (Zsid 10,19), ,,ôszinte szivvel és hitbôl fakadó bizalommal'' (Zsid 10,22) járulnak Isten elé; ébren tartják híveikben a szilárd reményt,[108] hogy minden szomorúságukban meg tudják vigasztalni ôket, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amellyel Isten ôket vigasztalja;[109] mint a közösség vezetôi, a lelkipásztor sajátos aszkézisét gyakorolják azáltal, hogy lemondanak saját kényelmükrôl, s nem a maguk hasznát keresik, hanem sokakét, hogy üdvözüljenek;[110] mindig tökéletesítvén lelkipásztori módszereiket, készek arra, hogy a lelkek gondozásának új útjaira is rálépjenek, a Lélek szeretetének irányításával, aki ott fú, ahol akar.[111] (A papi élet egysége) 14. A mai világban az emberek nagy elfoglaltságuk és nem egyszer gyorsan megoldandó különbözô problémáik szorongatása miatt abban a veszélyben forognak, hogy szétszóródnak. A papok pedig, akiket annyiféle hivatásbeli kötelesség vesz igénybe és köt le, nem minden aggódás nélkül keresik a módját, miként hangolhatnák össze külsô elfoglaltságaikkal bensô életüket. Az életnek ezt az egységét önmagában sem teendôik jó beosztása, sem a jámborsági gyakorlatok végzése nem tudja jól biztosítani, bár mindkettônek van benne szerepe. De meg tudják valósítani, ha Krisztus példáját követik szolgálatuk teljesítésében, akinek az volt eledele, hogy megtegye annak akaratát, aki ôt küldte, és elvégezze művét.[112] Valójában ugyanis Krisztus tevékenykedik szolgái által, hogy az Atyának ugyanazt az akaratát szüntelenül teljesítse a világban az Egyház révén; ezért szolgái élete egységének mindig Ô az alapja és forrása. A papok tehát megtalálják életük egységét, ha az Atya akaratának fölismerésében és a rájuk bízott nyájért vállalt önfeláldozásban Krisztussal egyesülnek.[113] Ha így átveszik a Jó Pásztor szerepét, akkor magában a lelkipásztori szeretetnek a gyakorlásában találják meg a papi tökéletességnek azt a kötelékét, mely életüket és tevékenységüket egybefogja. E pásztori szeretet[114] leginkább az eucharisztikus áldozatból fakad, mely ezért az egész papi élet középpontja és gyökere azáltal, hogy ami az áldozati oltáron végbemegy, azt a papi lélek törekszik önmagára vonatkoztatni. Ez azonban csak úgy érhetô el, ha maguk a papok Krisztus misztériumában az imádság révén egyre inkább elmélyülnek. Hogy életük egységét konkrétan is meg tudják valósítani, minden teendôjüket fontolják meg, keresvén, hogy mi az Isten akarata,[115] azaz mérlegeljék, hogy teendôik összhangban vannak-e az Egyház evangéliumi küldetésének szabályaival. A Krisztus iránti hűséget ugyanis nem lehet elválasztani az Egyháza iránt táplált hűségtôl. A pásztori szeretet tehát megköveteli, hogy a papok -- nehogy hiába fáradozzanak [116] -- mindig a püspökkel és paptestvérekkel szoros közösségben dolgozzanak. Ha így cselekszenek, az Egyház küldetésének egységében megtalálják életük egységét, s így Urukkal és általa az Atyával a Szentlélekben egyesülnek, hogy betelhessenek vigasztalással és túláradhasson bennük az öröm.[117] ======================================================================== Presbyterorum Ordinis Lelki követelmények a pap életében II. Sajátos lelki követelmények a pap életében (Az alázat és az engedelmesség) 15. A papok szolgálatához legszükségesebb erények közé tartozik a léleknek az a készsége, hogy ne a maguk akaratát keressék, hanem mindig annak akaratát, aki küldte ôket.[118] Az az isteni mű ugyanis, amelynek megvalósítására a Szentlélek szánta ôket,[119] meghalad minden emberi erôt és bölcsességet, mert Isten ,,azt választotta ki, ami a világ szemében gyönge, hogy megszégyenítse az erôseket'' (1Kor 1,27). Krisztusnak igaz szolgája tehát saját gyöngeségének tudatában alázatosan dolgozik, azt keresvén, ami Istennek kedves,[120] s mintegy a Lélekhez kötötten[121] annak az akarata vezeti mindenben, aki minden embert üdvözíteni akar; ezt az akaratot mindennapi teendôiben fölismerheti és teljesítheti is, ha alázatosan szolgál mindazoknak, akiket munkakörében és élete sokféle eseménye által rábízott az Isten. Mivel a papi szolgálat magának az Egyháznak szolgálata, csak az egész test hierarchikus közösségében végezhetô. A pásztori szeretet tehát arra ösztönzi a papokat, hogy e közösségben cselekedvén saját akaratukat az engedelmesség által adják oda Isten és a testvérek szolgálatára, azáltal, hogy hittel elfogadják és végrehajtják mindazt, amit a pápa, saját püspökük vagy más elöljárójuk parancsol vagy ajánl; a rájuk bízott legszerényebb vagy legszegényebb munkakörben is örömest hozzanak áldozatot, sôt magukat is teljesen áldozzák föl.[122] Ily módon megôrzik és megerôsítik a szükséges egységet azokkal, akik testvéreik a szolgálatban, fôképpen pedig azokkal, akiket az Úr egyházának látható vezetôivé rendelt, és Krisztus testének építésén dolgoznak, mely ,,a különféle ízületek összetartása által'' növekszik.[123] Ez az engedelmesség, mely Isten fiainak érettebb szabadságára vezet, természeténél fogva megkívánja, hogy amikor a papok munkájuk közben a szeretet sürgetésére és az Egyház érdekében bölcs megfontolásokkal új utakat keresnek, bizalommal terjesszék elô elgondolásaikat, és bátran hozakodjanak elô a rájuk bízott nyáj szükségleteivel; legyenek azonban mindig készen arra, hogy azok ítéletének vessék alá magukat, akik Isten Egyházának kormányzói. Ezzel az alázatossággal és ezzel a felelôs és önkéntes engedelmességgel a papok Krisztushoz válnak hasonlóvá, hiszen ugyanaz a lelkület van bennük, amelyik Krisztus Jézusban volt, aki ,,szolgai alakot öltött, kiüresítette magát és engedelmeskedett mindhalálig'' (Fil 2,7--8), s ezzel az engedelmességgel gyôzte le és váltotta meg Ádám engedetlenségét az Apostol tanúsága szerint: ,,Ahogy egy embernek engedetlensége miatt mindnyájan bűnössé váltak, meg is igazultak egynek engedelmességéért'' (Róm 5,19). (A cölibátus) 16. A mennyek országáért vállalt és egész életre szóló teljes önmegtartóztatást -- melyet az Úr Krisztus ajánlott,[124] a századok folyamán és napjainkban nem kevés Krisztus-hívô önként vállalta és dicséretesen megtartott -- az Egyház a papi élet szempontjából mindig különösen nagyra becsülte. Ugyanis jele és ösztönzôje a pásztori szeretetnek, ugyanakkor a világban a lelki termékenység különleges forrása.[125] A papi cölibátus nem a papság természetébôl fakadó követelmény, miként ez nyilvánvaló az ôsegyház gyakorlatából[126] és a keleti egyházak hagyományából, ahol azokon kívül, akik az összes püspökkel együtt a kegyelem ajándékából a cölibátusra vállalkoztak, vannak érdemekben gazdag, házas papok is. Amikor tehát e Szentséges Zsinat az egyházi cölibátust ajánlja, semmiképpen sem akarja megváltoztatni a keleti egyházakban törvényesen élô fegyelmet, és nagy szeretettel buzdítja azokat, akik mint házas emberek vették föl az egyházi rendet, hogy tartsanak ki szent hivatásukban, és igyekezzenek életüket teljes odaadással a rájuk bízott lelkek szolgálatába állítani.[127] A cölibátus azonban sok szempontból nagyon megfelel a papságnak. A papi küldetés ugyanis teljes egészében annak az új emberiségnek a szolgálatára van szentelve, melyet a halálon gyôztes Krisztus hoz létre Lelke által e világban, s melynek tagjai ,,nem a vérnek vagy a testnek vágyából, nem is a férfi akaratából, hanem Istenbôl születtek'' (Jn 1,13). A mennyek országáért vállalt szüzesség, illetve cölibátus által[128] a papok új és sajátos értelemben szentelôdnek Krisztusnak, könnyebben ragaszkodnak hozzá osztatlan szívvel,[129] benne és általa szabadabban szentelik életüket Isten és az emberek szolgálatára, országáért és az Istenbôl való újjászületés művéért akadálytalanabbul dolgoznak, s így alkalmasabbak lesznek arra, hogy a Krisztusban elnyert lelki atyaságot mélyebben felfogják. Ily módon tehát az emberek elôtt megvallják, hogy osztatlanul oda akarják adni magukat a rájuk bízott feladatnak, tudniillik, hogy a híveket eljegyezzék egy férfival, és tiszta szűzként vezessék ôket Krisztushoz;[130] így arra az Istentôl alapított és a jövôben beteljesedô, titokzatos házasságra utalnak, mely által Krisztus az Egyház egyetlen jegyese.[131] Ezenfelül élô jeleivé válnak annak a hit és a szeretet által már jelenlévô, eljövendô világnak, melyben a föltámadás gyermekei nem nôsülnek és férjhez sem mennek.[132] A Krisztus misztériumában és az Ô küldetésében így megalapozott cölibátust kezdetben ajánlották a papoknak, késôbb a latin egyházban törvénnyel köteleztek rá mindenkit, akit az egyházi rend fölvételére bocsátottak. E törvényhozást a papságra készülôkre nézve e Szentséges Zsinat újra jóváhagyja és megerôsíti, bízván a Szentlélekben, hogy az újszövetségi papságnak annyira megfelelô cölibátus ajándékát az Atya bôkezűen adni fogja, föltéve, hogy mindazok, akik az egyházirend szentségének felvételével Krisztus papságának részesei az egész Egyházzal együtt alázatosan és buzgón kérik. E Szent Zsinat az összes papot is -- akik a szent cölibátust Isten kegyelmében bízva, Krisztus példája szerint szabad akarattal vállalták -- buzdítja, hogy nagylelkűen, teljes szívvel ragaszkodva hozzá és ebben az állapotban hűségesen kitartva, ismerjék föl a drága ajándékot, melyet az Atyától kaptak, s melyet az Úr oly nyíltan magasztalt,[133] és tartsák szem elôtt azokat a nagy misztériumokat, melyeket a cölibátus jelez és beteljesít. Minél inkább lehetetlennek tartja sok mai ember a világban a teljes megtartóztatást, a papok annál alázatosabban és kitartóbban imádkozzanak az Egyházzal együtt a hűség kegyelméért, melyet Isten nem tagad meg azoktól, akik kérik tôle; fölhasználván a mindenki rendelkezésére álló természetes és természetfölötti segédeszközöket. Fôképp ne hanyagolják el azokat az Egyház tapasztalata szerint bevált aszkétikai szabályokat, melyek a mai viszonyok között sem kevésbé szükségesek. Így tehát e Szentséges Zsinat nemcsak a papokat, hanem az összes hívôt is kéri, hogy viseljék szívükön a papi cölibátus e drága ajándékát és valamennyien kérjék Istentôl, hogy ezt az ajándékot mindig bôkezűen adja Egyházának. (Helyes magatartás a földi javakkal szemben) 17. Egymással és a többi emberrel ápolt baráti és testvéri kapcsolatokban a papoknak lehetôsége van művelni az emberi értékeket és Isten ajándékaként megbecsülni a teremtett javakat. Bár a világban élnek, legyenek mindig tudatában annak, hogy Urunk és Mesterünk szava szerint nem ebbôl a világból valók.[134] A világot úgy használván, mintha nem használnák[135] jussanak el arra a szabadságra, mely minden rendetlen gondtól megszabadítja, ezáltal fogékonyakká teszi ôket arra, hogy meghallják az isteni szót a mindennapi életben. Ebbôl a szabadságból és fogékonyságból azután kifejlôdik bennük a lelki megkülönböztetés képessége, mellyel megtalálják a helyes viszonyt a világhoz és a földi javakhoz. A helyes viszony azért nagyjelentôségű a papok számára, mert az Egyház a világban teljesíti küldetését, és mert a teremtett javak az emberi személyiség kibontakozásához föltétlenül szükségesek. Legyenek tehát hálásak mindazért, amit a mennyei Atya a normális élethez nyújt nekik. De a hit fényénél mérlegeljék a dolgokat, melyekkel találkoznak, hogy megtanulják azokat helyesen, Isten akarata szerint fölhasználni, s képesek legyenek elutasítani mindazt, ami küldetésükben gátolná ôket. A papoknak ugyanis, akiknek az Úr az ,,osztályrészük és örökségük'' (Szám 18,20), a mulandó javakat csak olyan célokra szabad fölhasználniuk, melyekre az Úr Krisztus tanítása és Egyház rendelkezése szerint fölhasználhatók. A papok a szoros értelemben vett egyházi javakat természetüknek megfelelôen és az egyházi törvények rendelkezései szerint kezeljék; lehetôleg vegyék igénybe a világi szakemberek segítségét, mindig csak olyan célokra költsenek, amelyek indokolják azt, hogy az Egyháznak földi javai legyenek, ilyenek: az istentisztelet méltó elvégzése; gondoskodás a klérus tisztességes megélhetésérôl, az apostoli intézményekrôl, és fôleg az ínségesek megsegítése, a szeretet művei által.[136] Azokat a javakat pedig, amelyeket valamilyen egyházi hivatallal kapcsolatban szereznek -- tiszteletben tartva a helyi jog esetleges intézkedéseit[137] -- a papok és püspökök elsôsorban saját tisztes megélhetésük biztosítására és állapotukkal járó kötelezettségeik teljesítésére fordítsák. Ami megmarad, azt ne másra, mint az Egyház javára vagy a szeretet műveinek támogatására költsék. Az egyházi hivatalt tehát ne tekintsék egyszerűen kereseti forrásnak, ne is fordítsák a belôle származott jövedelmet családi vagyonuk növelésére.[138] A papok tehát kerüljenek minden kapzsiságot, ne engedjék, hogy a szívük a vagyonhoz tapadjon,[139] és a kereskedésnek még a látszatától is komolyan tartózkodjanak. Hivatásuk többre, az önkéntes szegénységre szól, hogy még hasonlóbbak legyenek Krisztushoz, és szabadabbak a szent szolgálatra. Mert Krisztus, noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk.[140] Az apostolok példájukkal tanúsították, hogy Isten ingyenes ajándékát ingyen kell továbbadni,[141] és tudtak bôvelkedni, de szűkölködni is.[142] Sôt a rendelkezésre álló javaknak bizonyos fokú közös használata -- annak a vagyonközösségnek mintájára, melyrôl az ôsegyház története oly elismerôen szól[143] -- a legjobb utakat készíti a lelkipásztori szeretet számára; ebben az életformában a papok dicséretes módon megvalósíthatják azt a lelki szegénységet, amit Krisztus ajánlott. A papok és a püspökök tehát az Úr Lelkének vezetésével -- aki az Üdvözítôt fölkente és elküldte, hogy örömhírt mondjon a szegényeknek[144] -- kerüljenek mindent, ami a szegényeket bármi módon elidegenítené tôlük. Még jobban, mint Krisztus világi tanítványai, kerüljék mindenben a hiúságnak a látszatát is. Lakásukat úgy rendezzék be, hogy oda senki se féljen belépni, s még a szegény ember se érezze magát feszélyezve benne. ======================================================================== Presbyterorum Ordinis Papi élet támaszai III. A papi élet támaszai (A lelki haladás eszközei) 18. Annak érdekében, hogy Krisztussal való egységüket az élet minden körülményei között ápolni tudják, szolgálatuk lelkiismeretes végzésén kívül a papoknak rendelkezésére állnak általános és sajátos, új és régi segédeszközök, melyeket a Szentlélek Isten népében szüntelenül ad, és az Egyház tagjai megszentelésére ajánl, sôt olykor megparancsol.[145] Valamennyi segédeszköz közül kiemelkednek azok a cselekmények, melyekkel a Krisztus-hívôk az Eucharisztia és a Szentírás kettôs asztalánál Isten Igéjével táplálkoznak;[146] mindenki tudja, hogy mit jelent ez a rendszeres töltekezés a sajátos papi megszentelôdésre nézve. A szentségi kegyelem szolgái bensôségesen egyesülnek Krisztussal, az Üdvözítôvel és Pásztorral a szentségek gyümölcsözô vétele által, különösen a gyakori gyónásban, mely ha napi lelkiismeretvizsgálat készíti elô, nagyon elôsegíti szívük szükséges megtérését az irgalmasság Atyjának szeretetéhez. A lelkiolvasmányokból táplálkozó hit fényénél az élet különbözô eseményeiben komolyan keresni tudják Isten akaratának jeleit, kegyelmének indításait, így napról napra tanulékonyabbak lesznek a Szentlélekben vállalt küldetésükben. A tanulékonyság csodálatos példaképét találják mindig a Boldogságos Szűz Máriában, aki a Szentlélek vezetése alatt teljesen az emberek megváltása misztériumának szentelte magát;[147] ôt, az Örök Fôpap Anyját, az apostolok Királynôjét és szolgálatuk oltalmazóját a papok tehát gyermeki odaadással tiszteljék és szeressék. Szolgálatuk hűséges végzése érdekében szívügyük legyen az Úr Krisztussal folytatott naponkénti beszélgetés szentséglátogatás alkalmával; szívesen szánjanak idôt a rekollekcióra, és tartsák fontosnak a lelkivezetést. Sokféleképpen, különösen az elmélkedô ima bevált módszereit használva és szabadon választott imaformákkal, keressék és buzgón kérjék is Istentôl az igazi imádás szellemét, hogy általa a rájuk bízott néppel együtt bensôségesen egyesüljenek Krisztussal, az új szövetség közvetítôjével, s így mint fogadott gyermekek kiálthassák: ,,Abba, Atya!'' (Róm 8,15). (Lelkipásztori továbbképzés) 19. A püspök arra figyelmezteti a szentelés szertartásában a papokat, hogy ,,érettek legyenek a tudásban'', s ,,tanításuk Isten népének lelki orvossága legyen''.[148] A szent dolgok szolgája tudományának is szentnek kell lennie, mert szent forrásból fakad és szent célra irányul. Elsôsorban tehát a Szentírás olvasásából és elmélkedésébôl fakad,[149] de a szentatyák, az egyháztanítók írásai és a szenthagyomány egyéb kincsei is gazdag anyagot nyújtanak. A mai idôk emberének kérdéseire is meg kell adniuk a helyes választ; ezért a papok ismerjék jól az Egyház Tanítóhivatala, különösen a zsinatok és a római pápák megnyilatkozásait. A további eligazítást pedig a legjobb és elismert teológus szerzôknél keressék. Mivel napjainkban az emberi kultúra és a szent tudomány is eddig nem tapasztalt gyorsasággal fejlôdik, a papok törekedjenek arra, hogy az isteni és az emberi dolgokra vonatkozó ismereteiket szünet nélkül tökéletesítsék, s ezáltal készüljenek föl a párbeszédre kortársaikkal. Annak érdekében, hogy a papok minél könnyebben tudjanak tanulmányokat folytatni, s minél hatékonyabban elsajátíthassák az evangelizáció és apostolkodás módszereit, minden segítséget meg kell nekik adni; ilyenek például az egy-egy terület körülményeinek megfelelô tanfolyamok és kongresszusok szervezése, lelkipásztori tanulmányi központok fölállítása, könyvtárak alapítása és a tanulmányok megfelelô személyek által történô irányítása. Fontolják meg a püspökök, esetleg egymás között is tárgyalják meg, miképpen lehetne legjobban biztosítani, hogy valamennyi papjuk meghatározott idôközökben -- de fôképpen néhány évvel a szentelés után -- tanfolyamon vehessen részt,[150] mely módot ad nekik arra, hogy elmélyítsék ismereteiket a lelkipásztori módszerek és a hittudományok terén, de arra is, hogy lelkiéletükben megerôsödjenek és paptestvéreikkel kicseréljék lelkipásztori tapasztalataikat.[151] Ilyen és más hasonló eszközökben kapjanak komoly segítséget a kezdô plébánosok és azok, akik új lelkipásztori munkaterületre lépnek, vagy akiket más egyházmegyébe, illetve országba küldenek. Végül gondoskodjanak a püspökök arról, hogy néhány papjuk a szent tudományok alaposabb művelésére szentelje magát annak érdekében, hogy mindig legyenek alkalmas tanárok a papnövendékek oktatására, továbbképzôk, akik a többi papokat és hívôket segítik a nekik szükséges tudás megszerzésében, és kutatók, akik az Egyház számára annyira szükséges egészséges fejlôdést a szent tudományokban biztosítják. (Az anyagi ellátás) 20. A papok a rájuk bízott munkakör betöltésével Isten szolgálatára szentelték magukat, megérdemlik tehát azt, hogy méltányos anyagi ellátásban részesüljenek, mert ,,a munkás megérdemli a maga bérét'' (Lk 10,7),[152] és ,,úgy rendelte az Úr is, hogy az evangélium hirdetôi az evangéliumból éljenek'' (1Kor 9,14). Ezért, amennyiben a papok méltányos ellátása más forrásból nincsen biztositva, maguk a hívek, akikért a papok dolgoznak, kötelesek gondoskodni számukra a tisztes és méltó életfeltételekrôl. A püspököknek pedig figyelmeztetniük kell híveiket e kötelezettségre. Egyben gondoskodni tartoznak arról, hogy a saját egyházmegyéjükben, vagy -- és ez lenne a megfelelôbb -- közösen egész területekre megfelelô szabályzatot állapítsanak meg; ebben történjék gondoskodás azoknak a tisztes megélhetésérôl, akik Isten népét valamilyen módon szolgálták vagy szolgálják. Az egyes járandósok megállapításánál tekintetbe kell venni ugyan a munkakör természetét, a kor és a helyek körülményeit, de az azonos körülmények között lévôk esetében alapjában véve az egyenlôségnek kell érvényesülnie; a járandóság legyen a papi álláshoz szabva, és ne csak azt tegye számukra lehetôvé, hogy a szolgálatukban állóknak megadhassák a kellô fizetést, hanem valamilyen formában a szegényeket is támogathassák, mert a szegényekkel való törôdést az Egyház kezdettôl fogva nagyra értékelte. Olyan mértékű legyen továbbá az anyagi ellátottság, hogy a papok évenként megérdemelt és szükséges szabadságot élvezhessenek; a püspöknek gondoskodnia kell arról, hogy a szabadságot valóban kivehessék. Az elsôdleges szempontnak azonban a hivatalnak kell lennie, amit a szent szolgálatra rendelt személyek betöltenek. Ezért az úgynevezett beneficiumos rendszert el kell hagyni, vagy legalább úgy kell átalakítani, hogy a jövedelem beneficiális része -- azaz a hivatalhoz kapcsolt javadalomból folyó bevétel -- csak másodlagos legyen, s a jogban a hangsúly az egyházi hivatalra essék, ami mostantól fogva minden lelki célt szolgáló, állandó jelleggel átadott hivatalt jelent. (Szociális biztonság) 21. A jeruzsálemi ôsegyház híveinek példája legyen mindig szem elôtt: ,,mindenük közös volt'' (ApCsel 4,32), ,,mindenkinek adtak belôle, a szükséghez mérten'' (ApCsel 4,35). Ezért nagyon megfelelô volna, hogy legalább olyan területeken, ahol a klérus anyagi ellátása egészében vagy nagyobb részben a hívek adományaitól függ, az e célra fölajánlott javakat egy egyházmegyei intézmény gyűjtse össze, melyet néhány kijelölt pap és -- ha megfelelônek látszik -- néhány világi gazdasági szakember segítségével a püspök irányít. Kívánatos az is, hogy ezenkívül az egyes egyházmegyékben vagy területeken, a lehetôséghez mérten, létesüljön közös vagyonalap. Ebbôl a püspökök fizethetik az Egyház szolgálatában álló más személyeket, és fedezhetik az egyházmegye egyéb anyagi kiadásait. Sôt ebbôl támogathatnák a gazdagabb egyházmegyék a szegényebbeket, hogy bôségük azok ínségén enyhítsen.[153] Ezt a közös vagyonalapot elsôsorban a hívek adományaiból kell létesíteni, lehetnek azonban más forrásai is, amelyeket a jog szabályozzon. Ezenfelül olyan országokban, ahol a klérus szociális biztosítása még nincs kellôképpen megszervezve, gondoskodjanak a püspöki konferenciák arról is, hogy -- szem elôtt tartva az egyházi és polgári törvényeket -- alapítsanak olyan egymással szövetséget alkotó egyházmegyei intézeteket vagy több egyházmegye, esetleg egy egész régió számára egy intézetet, melyek a hierarchia felügyelete alatt, kielégítôen gondoskodnak az egészségügyi szolgáltatásokról, a betegellátásról és a betegség, rokkantság vagy öregség következtében munkaképtelenné vált papok támogatásáról. Az így megszervezett intézményeket a papoknak támogatniuk kell a paptestvéreikkel való szolidaritás szellemében és megosztván szorongatásukat,[154] meggondolván, hogy így nem kell aggódniuk a jövô miatt, s maguk is elevenebb evangéliumi szellemben gyakorolhatják a szegénységet és egészen a lelkek szolgálatára fordíthatják erôiket. Az illetékesek pedig legyenek rajta, hogy az egyes nemzetek hasonló intézetei között is jöjjenek létre kapcsolatok: így azok szilárdabb anyagi alaphoz jutnak és szélesebb körben terjednek el. ======================================================================== Presbyterorum Ordinis Zárószó, buzdítás (Zárószó és buzdítás) 22. E Szentséges Zsinat szem elôtt tartván a papi élet örömeit, nem mehet el szó nélkül a nehézségek mellett sem, melyeket a papoknak a mai életben el kell viselniük. Tud arról, mennyire átalakulóban van a gazdasági, társadalmi, sôt az erkölcsi élet is, s mennyire változik a közvéleményben az értékek rendje; ennek következtében az Egyház szolgái, sôt nem egyszer maguk a Krisztus-hívôk is idegennek érzik magukat a világban, melyben élnek, és aggódva keresik a módot és a nyelvet, mely által a kapcsolatot mégis fenntarthatnák vele. Ugyanis a hit útjában tornyosuló sok új akadály, a végzett munka látszólagos sikertelensége és a gyakran tapasztalt keserű magányosság a csüggedés veszélyébe sodorhatja ôket. A világot azonban, mely mai állapotában van az Egyház pásztorainak szeretetére és szolgálatára bízva, Isten úgy szerette, hogy egyszülött Fiát adta oda érte.[155] Valójában ez a sok bűnnel terhelt, de nem kis lehetôségekkel bíró világ szolgáltatja az élô köveket az Egyháznak,[156] akik a Lélek által egybeépülnek Isten hajlékává.[157] Ugyanaz a Szentlélek, aki arra ösztönzi az Egyházat, hogy új utakat nyisson a mai világ megközelítésére, a papi szolgálat korszerűsítését is sugallja és támogatja. Ne feledjék tehát a papok, hogy munkájukban soha sincsenek egyedül, hanem a mindenható Isten erejére támaszkodnak, s a Krisztusba vetett hittel, aki meghívta ôket, hogy papságában részesedjenek, teljes bizalommal adják át magukat szolgálatuknak, tudván, hogy Istennek hatalmában áll növelni bennük a szeretetet.[158] Gondoljanak arra is, hogy paptestvéreik, sôt a hívek is az egész világon mellettük állnak. A papok valamennyien együttműködnek Isten üdvözítô tervének -- tudniillik Krisztus misztériumának, vagyis az öröktôl fogva Istenben elrejtett szentségnek -- megvalósításában,[159] mely csak lassanként valósul meg, a Krisztus testét építô sokféle szolgálat együttes munkálkodásával, míg ez a test el nem jut a nagykorúságra. Mindez, mivel Krisztussal Istenben van elrejtve,[160] leginkább hittel fogható föl. Hittel kell ugyanis járnia Isten népe vezetôinek, követvén a hívô Ábrahám példáját, aki ,,hitbôl engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy.'' (Zsid 11,8) Valóban, Isten titkainak gondozója a magvetô emberhez hasonlít, akirôl azt mondja az Úr: ,,Akár alszik, akár ébren van, éjjel és nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan'' (Mk 4,27). Egyébként az Úr Jézus, amikor azt mondta: ,,Bízzatok, mert én legyôztem a világot'' (Jn 16,33), nem ígért Egyházának teljes gyôzelmet már ebben a világban. Mégis örömére szolgálhat a Szentséges Zsinatnak, hogy az evangélium magvával bevetett föld már most sok helyen hoz termést az Úr Lelkének vezetése alatt, aki betölti a földkerekséget, és sok pap és hívô szívében ébresztette föl az igazi missziós lelkületet. Mindezért a Szentséges Zsinat a földkerekség papjainak nagy szeretettel mond köszönetet. ,,Annak pedig, aki a bennünk működô erôvel mindent megtehet azon felül is, amit kérünk vagy megértünk, dicsôség legyen az Egyházban és Jézus Krisztusban'' (Ef 3,20--21). Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én. Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a Zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Presbyterorum Ordinis Jegyzetek 1. SC, LG, CD, OT. 2. Vö. Mt 3,16; Lk 4,18; ApCsel 4,27; 10,38. 3. Vö. 1Pt 2,5.9 4. Vö. 1Pt 3,15. 5. Vö. Jel 19,10; LG 35. 6. Vö. DS 1764, 1771. 7. Vö. Jn 20,21; LG 18. 8. Vö. LG 28. 9. Vö. uaz 10. Vö. A papszentelés szertartása 11. Vö. LG 10. 12. Vö. Róm 15,16. 13. Vö. 1Kor 11,26. 14. PL 41:284. (Szt Ágoston: De civitate Dei, 10,6.) 15. Vö. 1Kor 15,24. 16. Vö. Zsid 5,1. 17. Vö. Zsid 2,17; 4,15. 18. Vö. 1Kor 9,19--23. 19. Vö. ApCsel 13,2. 20. Vö. AAS 56:627. (VI. Pál Ecclesiam suam enciklika) 21. Vö. Róm 12,2. 22. Vö. Jn 10,14--16. 23. Vanyó: Apostoli Atyák, 201.. (Szt Polikárp: Epistola ad Philippenses VI,1: ,,A presbiterek legyenek készségesen könyörületesek mindenki iránt. Vezessék vissza a tévelygôket, látogassák az összes beteget, ne hanyagolják el az özvegyeket, az árvákat vagy a szegényeket; mindig azzal törôdjenek, ami jó Isten és az emberek elôtt, tartózkodván minden haragtól, személyválogatástól, igazságtalan ítélettôl; legyen távol tôlük minden fösvénység, ne adjanak hitelt könnyen vádnak, ne legyenek szigorúak az ítéletbem., tudván, hogy mindannyian bűnösök vagyunk.'') Bp., 1980. 24. Vö. 1Pt 1,23; ApCsel 6,7; 12,24; PL 36: 508. (Szt Ágoston: Enarrationes in Psalmos, 44, 23.: ,,Az [apostolok] hirdették az igazság igéjét és egyházakat hoztak világra.'') 25. Vö. Mal 2,7; 1Tim 4,11--13; 2Tim 4,5; Tit 1,9. 26. Vö. Mk 16,16 27. Vö. 2Kor 11,7. LG 25. 28. Vö. Constitutiones Apostolorum, II, 26,7 29. Vö. Gal 2,5. 30. Vö. 1Pt 2,12. 31. Vö. az alexandriai jakobiták papszentelési szertartása. (Denzinger, H: Ritus Orientalium, II, 14. ) 32. Vö. Mt 28,19; Mk 16,16. -- CCh I:289. (Tertulianus: De baptismo XIV,2); 26:218. (Szent Jeromos: In Matthaeum 28,19: ,,Elôször tanítják az összes nemzetek, majd a tanítottakat megfürdetik vízzel. Lehetetlen ugyanis, hogy a test megkapja a keresztség szentségét anélkül, hogy a lélek elôbb befogadta volna a hit igazságát.'') - - Aquinói Szent Tamás: Opuscula Theologica, Torino-- Róma, 1954:1138. (Expositio Primae Decretalis 1§: ,,Üdvözítônk, amikor a tanítványokat prédikálni küldte, három dolgot kötött a lelkükre. Elôször, hogy tanítsák a hitet, másodszor, hogy a hívôknek szolgáltassák ki a szentségeket.'') 33. Vö. SC 35. 34. Vö. SC 33,35,48,52. 35. Vö. SC 7.; AAS 35:230. (XII. Pius: Mystici Corporis enciklika, 1943. június 19-én.) 36. Vanyó: Apostoli Atyák, 190. (A szmirnaiakhoz írt levél, 8,1--2.); Constitutiones Apostolorum, VIII, 12,3. 37. Vö. LG 28. 38. ,,Az Eucharisztia pedig a lelki élet beteljesedése és minden szentség célja'' (STh, III, 73,3C ) 39. Vö. STh, III, 73,3C ; 79,1. 40. Vö. Ef 5,19--20. 41. Vö. PL 22:934. (Szt Jeromos: Epistola 11,4.) ; SC 122-- 127. 42. AAS 57:771. (VI. Pál: Mysterium Fidei enciklika, 1965. szeptember. 3.) 43. Vö. LG 28. 44. Vö. 2Kor 10,8; 13,10. 45. Vö. Gal 1,10. 46. Vö. 1Kor 4,14. 47. Vö. Didascalia II,34,3; 46,6; 47,1; -- Constitutiones Apostolorum, II, 47,1 48. Vö. Gal 4,3; 5,1.13. 49. Vö. PL 22:584. (Szt Jeromos: Epistola 58,7: ,,Mi haszna, ha a falak drágakövektôl ragyognak, Krisztust pedig a szegényekben éhhalál fenyegeti?'') 50. Vö. 1Pt 4,10. 51. Vö. Mt 25,34--35. 52. Vö. Lk 4,18. 53. Vö. CD 54. Vö. Didascalia I,3. 55. Vö. LG 28. 56. Vö. Constitutiones Apostolorum, XVII. -- PL 83:787. 57. Vö. Didascalia II, 28, 4; Constitutiones Apostolorum, II, 28, 4; 34,3. 58. Vö. Constitutiones Apostolorum, VIII, 16, 4. 59. Vö. Szám 11,16--25. 60. Pontificale Romanum: Papszentelés prefációja. 61. Vö. LG 28. 62. Vö. AAS 51:576. (XXIII. János: Sacerdotii Nostri primordia enciklika, 1959. augusztus 1-én); Szt X. Pius: Acta IV: 237. (Haerent animo buzdítás, 1908. augusztus. 4.én) 63. Vö. CD 15--16. 64. A korábbi idôknek felelt meg a székeskáptalan (CIC 1917:391. k.), vagy ennek hiányában az egyházmegyei tanácsosok testülete (Vö. 423--28. k.) Ezeket az intézményeket úgy kell megújítani, hogy megfeleljenek a mai követelményeknek. E papi testületek nyilvánvalóan különböznek a lelkipásztori tanácstól, melyben világi hívôk is részt vesznek. A püspök körüli papi tanácsról lásd: Didascalia II, 28, 4; Contitutiones Apostolicae II, 28, 4; PG 11:957. 65. Vanyó: Apostoli Atyák, 171.. (A magnésziaiakhoz írt levél, 6,1.); 175. (A trallésziekhez írt levél, 3,1); PL 24,61. (Szt Jeromos: In Isaiam II,3.) 66. AAS 57:326. (VI. Pál beszéde Róma nagyböjti szónokaihoz, 1965. március 1-én) 67. Constitutiones Apostolorum, VIII, 47,39. 68. Vö. 3Jn 8. 69. Vö. Jn 17,23. 70. Vö. Zsid 13,1--2. 71. Vö. Zsid 13,16. 72. Vö. Mt 5,10. 73. Vö. 1Tesz 2,12; Kol 1,13. 74. Vö. Mt 23,8; AAS 56:647. (VI. Pál Ecclesiam suam enciklika) 75. Vö. Ef 4,7.16; Constitutiones Apostolorum, VIII,1,20. 76. Vö. Fil 2,21. 77. Vö. 1Jn 4,1. 78. Vö. LG 37. 79. Vö. Ef 4,14. 80. Vö. UR 81. Vö. LG 37. 82. Vö. Zsid 7,3. 83. Vö. Lk 10,1. 84. Vö. 1Pt 2,25. 85. Vö. ApCsel 20,28. 86. Vö. Mt 9,36. 87. Pontificale Romanum: Papszentelés szertartása. 88. Vö. OT, 2. 89. L’Osservatore Romano, 1965. május 6: 1. (VI. Pál V. 5-i beszédébôl) 90. Vö. OT 2. 91. PG 48:633. (Aranyszájú Szt János: De sacerdotio, II,2.); PL 77:19. (Nagy Szt Gergely: Regula pastoralis I,5.) 92. Vö. 2Kor 12,9. 93. AAS 28:10. (XI. Pius: Ad catholici sacerdotii enciklika, 1935. december 20-án). 94. Vö. Jn 10,36. 95. Vö. Lk 24,26. 96. Vö. Ef 4,13. 97. Vö. 2Kor 3,8--9. 98. Vö. Szt X. Pius: Acta IV: 237. (Haerent animo buzdítás, 1908. augusztus 4-én); AAS 28:5. (XI. Pius: Ad catholici sacerdotii enciklika, 1935. december 20-án); 42:657. (XII. Pius Menti Nostrae ap. buzdítás, 1950. szeptember. 23.); 51:545. (XXIII. János: Sacerdotii Nostri primordia enciklika, 1959. augusztus 1-én). 99. Vö. STh II--II, 188, 7. 100. Vö. Ef 3,9--10. 101. Vö. ApCsel 16,14. 102. Vö. 2Kor 4,7. 103. Vö. Ef 3,9 104. Vö. Pontificale Romanum: Papszentelés szertartása. 105. Missale Romanum: Püskösd után 9. vasárnap super oblata könyörgése. 106. AAS 57:761. (VI. Pál: Mysterium Fidei enciklika, 1965. szeptember 3.); SC 26,27. 107. Vö. Jn 10,11. 108. Vö. 2Kor 1,7. 109. Vö. 2Kor 1,4. 110. Vö. 1Kor 10,33. 111. Jn 3,8. 112. Vö. Jn 4,34. 113. Vö. 1Jn 3,16. 114. PL 35:1967. (Szt Ágoston: Tractatus in Ioannem, 123,5: ,,A szeretet szolgálata legyen az Ôr nyájának legeltetése.'') 115. Vö. Róm 12,2. 116. Vö. Gal 2,2. 117. Vö. 2Kor 7,4. 118. Vö. Jn 4,35; 5,30; 6,38. 119. Vö. ApCsel 13,2. 120. Vö. Ef 5,10. 121. Vö. ApCsel 20,22. 122. Vö. 2Kor 12,15. 123. Vö. Ef 4,11--16. 124. Vö. Mt 19,12. 125. Vö. LG 42. 126. Vö. 1Tim 3,2--5; Tit 1,6. 127. Vö. AAS 28:28. (XI. Pius: Ad catholici sacerdotii enciklika, 1935. december 20-án) 128. Vö. Mt 19,12. 129. Vö. 1Kor 7,32--34. 130. Vö. 2Kor 11,2. 131. Vö. LG 42, 44; PC 12. 132. Vö. Lk 20,35--36; AAS 28:28. (XI. Pius: Ad catholici sacerdotii enciklika, 1935. december 20-án); 46:169. (XII. Pius: Sacra virginitas enciklika). 133. Vö. Mt 19,11 134. Vö. Jn 17,14--16. 135. Vö. 1Kor 7,31. 136. Mansi 2:1327. (Concilium Antiochenum, 25. kánon); Decretum Gartiani 23,12,1. Friedberg, I:684. 137. Elsôsorban a keleti egyházak jogáról és jogszokásáról van szó. 138. MGH, Legum sectio III.,. Concilia II:622. (A 829-ben tartott Concilium Parisiense 15. fejezet); Conc. Oec. Decreta 760. (Concilium Tridentinum, XXV, 1.) 139. Vö. Zsolt 61,11. 140. Vö. 2Kor 8,9. 141. Vö. ApCsel 8,18--25. 142. Vö. Fil 4,12. 143. Vö. ApCsel 2,42--47. 144. Vö. Lk 4,18. 145. CIC 1917:125. 146. Vö. PC 6; DV 21. 147. Vö. LG 65. 148. Pontificale Romanum: Papszentelés szertartása. 149. Vö. DV 25. 150. Ez a tanfolyam nem azonos a közvetlenül a szentelés utáni lelkipásztori tanfolyammal, melyrôl az OT 22. beszél. 151. Vö. CD 17. 152. Vö. Mt 10,10; 1Kor 9,7; 1Tim 5,18, 153. Vö. 2Kor 8,14. 154. Vö. Fil 4,14. 155. Vö. Jn 3,16. 156. Vö. 1Pt 2,5. 157. Vö. Ef 2,22. 158. Pontificale Romanum: Papszentelés szertartása. 159. Vö. Ef 3,9. 160. Vö. Kol 3,3. ======================================================================== Gaudium et Spes Tartalomjegyzék A II. Vatikáni Zsinat GAUDIUM ET SPES kezdetű lelkipásztori konstitúciója az Egyházról a mai világban ELôSZóZS1601 1. Az Egyház bensôséges kapcsolata az emberiséggel 2. Kikhez szól a Zsinat 3. Az embernek nyújtandó szolgálatról BEVEZETÉS AZ EMBER HELYZETE A MAI VILÁGBAN 4. Remény és szorongás 5. A létfeltételek mélyreható módosulása 6. Változások a társadalmi rendben 7. Pszichológiai, erkölcsi és vallási változások 8. Egyensúlyzavarok a mai világban 9. Az emberi nem egyetemesebb törekvései 10. Az emberi nem mélyebb kérdései ELSÔ RÉSZ AZ EGYHÁZ ÉS AZ EMBER HIVATÁSA 11. Válaszolni kell a Szentlélek indításaira Elsô fejezet AZ EMBERI SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA 12. Az Isten képmására teremtett ember 13. A bűn 14. A test-lélek ember 15. Az értelem méltósága 16. A lelkiimeret méltósága 17. A szabadság értéke 18. A halál misztériuma 19. Az ateizmus fajtái és gyökerei 20. Az ateista rendszerek 21. Az Egyház magatartása az ateizmus szemben 22. Krisztus, az új ember Második fejezet AZ EMBEREK KÖZÖSSÉGEZS1623 23. A Zsinat célja 24. Az emberi hivatás közösségi természete Isten tervében 25. A személy és a társadalom kölcsönös összefüggése 26. A közjó elômozditása 27. Tisztelet az emberi személy iránt 28. Tisztelet és szeretet az ellenség iránt 29. Minden ember lényegi egyenlôsége és a társadalmi igazságosság 30. Túl kell jutni az individualista etikán 31. Felelôsség- és sorsközösségvállalás 32. A megtestesült Ige és az emberi szolidaritás Harmadik fejezet AZ EMBER TEVÉKENYSÉGE A VILÁGBAN 33. A probléma 34. Az emberi tevékenység értéke 35. Az emberi tevékenység rendje 36. A földi dolgok jogos autonómiája 37. A bűntôl megrontott emberi tevékenység 38. Az emberi tevékenység a húsvéti misztériumban 39. Új föld és új ég Negyedik fejezet AZ EGYHÁZ FELADATA A MAI VILÁGBAN 40. Az Egyház és a világ kölcsönös kapcsolata 41. A segítség, amit az Egyház az egyes embereknek igyekszik nyújtani 42. A segítség, amit az Egyház az emberi társadalomnak igyekszik nyújtani 43. A segítség, amit az Egyház a keresztények révén az emberi tevékenységnek igyekszik nyújtani 44. A segítség, amit az Egyház a mai világtól kap 45. Krisztus: az Alfa és az Omega MÁSODIK RÉSZ A FONTOSABB RÉSZLETKÉRDÉSEKZS1646 46. Elôszó Elsô fejezet A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD MÉLTÓSÁGÁNAK MEGBECSÜLÉSE 47. A házasság és a család a mai világban 48. A házasság és a család szent voltáról 49. A hitvesi szerelem 50. A házasság termékenysége 51. A hitvesi szerelem és az emberi élet tisztelete 52. A házassággal és a családdal mindenkinek törôdnie kell Második fejezet A KULTÚRA HELYES FEJLESZTÉSE 53. Bevezetés I. A kultúra helyzete a mai világban 54. Új életformák 55. A kultúrát teremtô ember 56. Nehézségek és feladatok II. A kultúra helyes fejlesztésének néhány alapelve 57. Hit és kultúra 58. Krisztus evangéliumának és a kultúrának sokféle kapcsolata 59. A kultúra helyes formálásának szempontjai III. A keresztények néhány sürgetôbb feladata a kultúra terén 60. Ismerjék el és érvényesítsék mindenki jogát a kultúra jótéteményeihez 61. Az egyetemes kultúrára nevelés 62. A kultúra és a civilizáció összehangolása a keresztény tanítással Harmadik fejezet A GAZDASÁGI ÉLET 63. A gazdasági élet néhány vonása I. A gazdasági fejlôdés 64. A gazdasági fejlôdés az ember szolgálatában 65. Az ember ellenôrzése alatti gazdasági fejlôdés 66. A kirívó közgazdasági különbségek megszüntetése II. Néhány, az egész közgazdasági életet irányító alapelvrôl 67. A munka, a munkakörülmények, a szabad idô 68. Részvétel a vállalkozásokban és az egész gazdasági élet irányításában; bérharcok 69. A föld javainak egyetemes rendeltetése 70. Beruházások és pénzügyek 71. Tulajdonszerzés és a magántulajdon; a nagybirtok 72. A gazdasági tevékenység és Krisztus országa Negyedik fejezet A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ÉLETE 73. A mai közélet 74. A politikai közösség természete és célja 75. Mindenki együttműködése a közéletben 76. A politikai közösség és az Egyház Ötödik fejezet A BÉKE VÉDELME ÉS A NÉPEK KÖZÖSSÉGÉNEK KIALAKÍTÁSA 77. Bevezetés 78. A béke természete I. A háború elkerülése 79. A háború embertelenségeinek megfékezése 80. A totális háború 81. A fegyverkezési verseny 82. A háború általános tilalma és a nemzetközi tevékenység a háború elkerülésére II. A nemzetközi közösség építése 83. A széthúzások okai és ezek gyógyszerei 84. A nemzetek közössége és a nemzetközi intézmények 85. Nemzetközi együttműködés gazdasági téren 86. Néhány gyakorlati szabály 87. A népesedés növekedésével kapcsolatos nemzetközi együttműködés 88. A keresztények feladata a segítségnyújtásban 89. Az Egyház hatékony jelenléte a nemzetközi közösségben 90. A keresztények részvétele a nemzetközi intézményekben BEFEJEZÉS 91. Az egyes keresztények és a részegyházak feladata 92. Párbeszéd mindenkivel 93. A világ építése és célbajuttatása Jegyzetek ======================================================================== Gaudium et Spes Elôszó A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója az Egyházról a mai világban PÁL PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL Elôszó Az Egyház bensôséges kapcsolata az emberiséggel 1. Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, fôként a szegényekben és a szorongást szenvedôkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben. A tanítványok közössége ugyanis emberekbôl, sôt Krisztusban egységet alkotó emberekbôl áll, akiket a Szentlélek irányít az Atya országa felé vezetô zarándokúton, és megkapták az üdvösség hírét, hogy mindenkinek elmondják. Ezért e közösség az egész emberi nemmel és annak történelmével valóban bensôséges kapcsolatban érzi magát. Kikhez szól a Zsinat 2. Ezért a II. Vatikáni Zsinat, miután mélyrehatóan megvizsgálta az Egyház misztériumát, már nem csupán az Egyház fiaihoz és minden keresztényhez fordul, hanem minden emberhez, és mindenkinek el akarja mondani, miként értelmezi az Egyház jelenlétét és tevékenységét a mai világban. Az emberek világát tartja tehát szem elôtt, vagyis az egyetemes emberi családot a környezetet alkotó dolgok összességével együtt; a világot, az emberi nem történelmének színpadát, melyet az emberi törekvések, kudarcok és gyôzelmek jellemeznek; a világot, melyet a keresztények hite szerint a Teremtô szeretetbôl alkotott és tart fönn, s mely a bűn szolgaságába került ugyan, de a megfeszített és föltámadt Krisztus megtörvén a Gonosz hatalmát, megszabadította, hogy Isten terve szerint átalakuljon és elérje a beteljesedést. Az embernek nyújtandó szolgálatról 3. Napjainkban az emberi nemet saját találmányai és saját hatalma ámulatra indítja, de gyakran aggasztó kérdések gyötrik: merre fejlôdik a mai világ, mi az ember helye és szerepe a mindenségben, mi értelme van egyéni és közösségi törekvéseinek, s végül mi a dolgok és az ember végsô célja? Ezért a Zsinat -- Isten Krisztus által összegyűjtött egyetemes népének hitét tanúsítva és kifejtve --nem is adhatná ékesebb bizonyságát elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének az emberek nagy családja iránt, melyben maga is él, mint hogy hozván az evangélium világosságát párbeszédet kezd e kérdésekrôl, és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat az üdvös erôket, melyeket maga az Egyház a Szentlélek vezetése alatt alapítójától kap. Az emberi személynek ugyanis üdvösségre, az emberi társadalomnak megújitásra van szüksége. Minden fejtegetésünk középpontjában tehát az ember fog állni, mégpedig az egy és egész ember, testével és lelkével, szívével és lelkiismeretével, értelmével és akaratával. Ezért a Szent Zsinat miközben vallja, hogy az embernek magasztos hivatása van, és állítja, hogy valami isteni mag van belé vetve, fölkínálja az emberi nemnek az Egyház ôszinte együttműködését annak a egyetemes testvériségnek létrehozásához, mely megfelel ennek a hivatásnak. Az Egyházat smmiféle földi hatalomvágy nem mozgatja, hanem csak egyet akar: a vigasztaló Lélek vezetésével folytatni akarja Krisztus művét, aki eljött a világba, hogy tanúságot tegyen az igazságról,[1] hogy üdvözítsen, és ne elítéljen, hogy szolgáljon, és ne neki szolgáljanak.[2] ======================================================================== Gaudium et Spes Bevezetés BEVEZETÉS AZ EMBER HELYZETE A MAI VILÁGBAN Remény és szorongás 4. E feladat végrehajtásához az Egyháznak mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idôk jeleit, azért, hogy minden nemzedéknek megfelelô módon tudjunk választ adni az emberek örök kérdéseire a jelen és az eljövendô élet értelmérôl és e kettô összefüggéseirôl. Így tehát ismernie és értenie kell a világot, melyben élünk, várakozásait, vágyait és gyakran drámai vonásait. A mai világ néhány fôbb jellegzetességét a következôképpen rajzolhatjuk meg. Az emberi nem ma történelmének új korszakát éli, melyben a mély és gyors változások lassanként az egész földkerekségre kiterjednek. Ezek az emberi értelem és alkotó erô által kiváltott változások visszahatnak magára az emberre, egyéni és közösségi ítéleteire és vágyaira, gondolkodás- és cselekvésmódjára mind a dolgokkal, mind az emberekkel kapcsolatban. Így már valóban társadalmi és kulturális átalakulásról beszélhetünk, mely a vallási életre is kihat. Miként bármely növekedési válságban megtörténik, ez az átalakulás is nem csekély nehézséget hoz magával. Miközben az ember hatalmát nagy mértékben kiterjeszti, nem mindig tudja megtartani azt a maga szolgálatában. Saját lelkének belsejébe hatolni akarván gyakran inkább elbizonytalanodik. Fokozatosan fölfedezvén a társadalmi élet törvényeit tanácstalan, hogy milyen irányban fejlôdjék e társadalom. Az emberi nem még soha nem bôvelkedett ekkora gazdagságban, ilyen lehetôségekkel és gazdasági hatalommal, s mégis a föld lakóinak igen nagy része éhezik és nélkülözések közt gyötrôdik, és megszámlálhatatlan az analfabéták száma. Az embereknek még sohasem volt ilyen erôs érzékük a szabadság iránt, mint ma, s közben a társadalmi és lélektani szolgaság új formái jelentkeznek. Miközben a világ oly mélyen átérzi a maga egységét és mindenkinek mindenkitôl való kölcsönös függését a szükségszerű szolidaritásban, óriási ellentétekbe sodorják az egymásra támadó erôk; még mindig dúlnak az elkeseredett politikai, társadalmi, gazdasági, ,,faji'' és ideológiai viszályok, és nem hárult még el egy követ kövön nem hagyó háború veszedelme sem. Az eszmék egyre szélesebb körben terjednek, közben pedig a különbözô ideológiákban meglehetôsen eltérô értelmet nyernek azok a szavak, melyek nagyon jelentôs fogalmakat fejeznek ki. Végül az ember szorgosan igyekszik anyagi ügyeinek jobb megszervezésére, anélkül, hogy ezzel lépést tartana lelki gyarapodása. A helyzet ily nagy bonyolultsága következtében nagyon sok kortársunk nem képes jól fölismerni az örök értékeket és azokat összhangba hozni a most jelentkezô új értékekkel; ezért amikor a dolgok jelenlegi menetén -- remény és szorongás között -- töprengenek, nyugtalanság vesz erôt rajtuk. Pedig épp a dolgok menete szólítja, sôt kényszeríti az embereket válaszra. A létfeltételek mélyreható módosulása 5. A lelkek mai nyugtalansága és az életfeltételek megváltozása összefügg a dolgoknak azzal a széles körű átalakulásával, mely egyre nagyobb jelentôséget juttat a művelôdésben a matematikai, a természet- és éppen az emberrôl szóló tudományoknak is, a cselekvés rendjében pedig az említett tudományokból eredô technikának. Az ilyen tudományos beállítottság a kultúrát és a gondolkodásmódot másként alakítja, mint korábban. A technika úton van afelé, hogy átalakítsa a föld arculatát, és már a világűr meghódítására tör. Az emberi értelem a maga uralmát bizonyos módon még az idôre is kiterjeszti: a múltra a történelemtudomány, a jövôre a jövôkutatás és a tervezés által. A biológiai, pszichológiai és társadalomtudományok fejlôdésa az embert nem csupán jobb önismeretében segíti, hanem abban is, hogy technikai módszerekkel közvetlenül befolyásolja a társadalmak életét. Egyidejűleg az emberi nem a saját demográfiai növekedésérôl egyre inkább elôrelátással és rendezô szándékkal gondolkodik. Maga a történelem olyan mértékben gyorsul, hogy az egyes emberek alig tudják követni. Az emberiség sorsa eggyé válik, s többé nem szinte különálló történelmekbôl áll. Így az emberi nem a dolgok rendjének statikus fölfogásáról áttér egy inkább dinamikus vagy fejlôdô szemléletére, s ebbôl a problémáknak új, nagyon bonyolult összetettsége következik, mely új elemzésekre és összegezésekre késztet. Változások a társadalmi rendben 6. A mondottakból magától következôen a hagyományos helyi közösségek, mint például a patriarkális családok, a ,,klánok'', a törzsek, falvak, s a különbözô társadalmi csoportok egyre gyökeresebb változásokat tapasztalnak. Lassanként terjed az ipari társadalom típusa, mely egyes nemzeteket gazdasági jólétre emel, és a társadalmi élet évszázados fogalmait és körülményeit teljesen átformálja. Ugyanígy növekszik a városi életforma értékelése és a feléje törekvés, részben a városok és lakosságuk növekedése, részben a városi élet falura áramlásá által . Az új és tökéletesebb tömegkommunikációs eszközök megkönnyítik az eseményekrôl való tájékozódást, és lehetôvé teszik, hogy a gondolatok és fölfogások mindenüvé villámgyorsan eljussanak, és láncreakciókat indítsanak el. Az sem lebecsülendô, hogy nagyon sokan különféle okokból elhagyván otthonukat megváltoztatják életmódjukat. Így az emberek közötti kapcsolatok folyton-folyvást sokasodnak, s maga a szocializáció is új kapcsolatokat hoz magával, anélkül azonban, hogy a perszonalizációt, a személy érettségét és az igazán személyes kapcsolatokat mindig segítené. E fejlôdés szembetűnôbben jelentkezik azoknál a nemzeteknél, melyek már birtokában vannak a gazdasági és technikai fejlôdés elônyeinek, de vonzza a fejlôdésben lévô népeket is, melyek szintén szeretnék hozzájuttatni régióikat az iparosodás és városiasodás jótéteményeihez. E népek, kiváltképp az ôsi hagyományokkal rendelkezôk, egyidejűleg a személyes szabadság érettebb és nagyobb fokát tapasztalják. Pszichológiai, erkölcsi és vallási változások 7. A gondolkodás és a struktúrák változása gyakran kérdésessé teszi az átvett értékeket, fôleg a fiatalok szemében, akik nem egyszer türelmetlenné, sôt félelmükben lázadókká válnak, és a társadalom életében játszott szerepük fontosságának tudatában azt követelik, hogy minél hamarabb részt kapjanak benne. Ebbôl gyakran egyre súlyosabb nehézségek következnek feladatuk teljesítésében a szülôk és a nevelôk számára. Úgy tűnik, hogy az elôdöktôl áthagyományozott intézmények, törvények, gondolkodás- és cselekvésmódok nem mindig jól alkalmazhatók a mai ember helyzetében; ebbôl súlyos zavar támad a magatartásban, és magukban a cselekvési normákban. Végül az új körülmények magát a vallásos életet is érintik. Egyrészt az élesedô ítélôképesség megtisztítja a világ mágikus fölfogásától és a még mindig bujkáló babonáktól, és a hithez személyesebb és tevékenyebb csatlakozást igényel; ezért sokakban elevenebbé válik az érzék Isten iránt. Másrészt mind nagyobb tömegek hagyják el a vallás gyakorlását. A korábbi idôktôl eltérôen Isten és a vallás tagadása vagy mellôzése többé nem szokatlan és egyéni jelenség: ma úgy mutatják be, mint a tudományos fejlôdés vagy valamilyen új humanizmus követelményét. Mindez sok régióban nem csupán a filozófusok véleménye, hanem a legszélesebb körben hat az irodalmra, a művészetekre, az ember- tudományokra, a történelem értelmezésére, sôt a polgári törvényekre is, s emiatt sokan elbizonytalanodnak. Egyensúlyzavarok a mai világban 8. A dolgok ily gyors és gyakran rendet nem ismerô változása, és vele a világban uralkodó ellentétek fokozott tudata új ellentmondásokat és egyensúlyzavarokat hoz létre vagy növel. Magában a személyiségben gyakran megbillen az egyensúly a modern gyakorlati értelem és az elméleti gondolkodás között, mely ismereteinek tömegén sem úrrá lenni nem tud, sem szintézisbe foglalni nem képes ôket. Hasonlóképpen egyensúlyzavar támad a gyakorlati hatékonyságra törekvés és az erkölcsi lelkiismeret követelményei, továbbá igen sokszor az élet társadalmi föltételei és a személyes gondolkodás, sôt a kontempláció igényei között. Végül megbomlik az egyensúly az emberi tevékenység szakosodása és a teljes valóságot átfogó életszemlélet között. A családban ellentéteket idéznek elô a nyomasztó népesedési, gazdasági és társadalmi viszonyok, az egymást követô nemzedékek közt fölmerülô ellentétek, valamint a férfiak és a nôk közt létrejövô új társadalmi kapcsolatok. Nagy ellentétek vannak a fajok, sôt egy adott társadalom különbözô csoportjai között; a bôségben élô és a szegény, sôt nélkülözô népek között; s végül a népek békevágyából született nemzetközi intézmények és a saját ideológia terjesztésére irányuló törekvések, illetve a nemzetek és egyéb csoportok kollektív önzése között. Ebbôl ered a kölcsönös bizalmatlanság és ellenségeskedés, a sok konfliktus és nyomorúság, melyeknek az ember okozója is, áldozata is egyszerre. Az emberi nem egyetemesebb törekvései 9. Közben növekszik a meggyôzôdés, hogy az emberi nemnek nem csupán a teremtett dolgok fölötti uralmát lehet és kell napról napra erôsítenie, hanem ezen felül olyan politikai, társadalmi és gazdasági rendet kell építenie, mely egyre jobban szolgálja az embert és segíti az egyéneket és a csoportokat saját méltóságuk kiművelésében és érvényesítésében. Ezért igen sokan erélyesen követelik azokat a javakat, melyektôl határozott meggyôzôdésük szerint megfosztotta ôket az igazságtalanság vagy az aránytalan elosztás. A fejlôdô népek, s azok, melyek a közelmúltban lettek önállóvá, nemcsak politikai, hanem gazdasági téren is részesedni kívánnak a mai civilizáció javaiból, és szabadon akarják betölteni szerepüket a világban. Ezalatt pedig napról napra növekszik lemaradásuk és gyakran gazdasági függôségük is a gyorsabban fejlôdô, gazdagabb népektôl. Az éhezô népek kérdôre vonják a bôségben élô népeket. A nôk, ahol még nem vívták ki, követelik a férfiakkal való jogi és gyakorlati egyenlôséget. A munkások és földművesek nemcsak a megélhetésüket akarják biztosítani, hanem munkájukkal személyes adottságaikat is ki akarják művelni, sôt részt akarnak venni a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élet alakításában is. Az emberi történelemben most elôször van tudatában minden nép annak, hogy a kultúra áldásait valójában mindenkire ki lehet és ki is kell terjeszteni. Mindeme igények mögött azonban egy mélyebb és egyetemesebb vágy húzódik meg, tudniillik a személyek és a csoportok teljes és szabad, emberhez méltó életre szomjaznak, melyben mindazt, amit a mai világ oly bôségesen nyújthat, a maguk szolgálatába állíthatják. Ezen kívül a népek mind nagyobb erôfeszítéseket tesznek, hogy valamilyen egyetemes közösséget alakítsanak ki. Mindezek után a mai világ egyszerre mutatkozik hatalmasnak és erôtlennek, képesnek a legjobbak vagy a legrosszabbak megtételére; egyformán nyitva van számára a szabadságra vagy a rabszolgaságra, a fejlôdésre vagy a visszaesésre, a testvériségre vagy a gyűlölködésre vezetô út. Továbbá az ember ráébred, hogy neki magának kell helyes irányba terelnie azokat az erôket, melyeket ô maga ébresztett föl, s melyek eltiporhatják vagy szolgálhatják. Ezért igazában kérdéseinek tárgya - önmaga. Az emberi nem mélyebb kérdései 10. Valójában azok az egyensúlyzavarok, melyektôl a mai világ szenved, azzal az alapvetôbb egyensúlyzavarral függenek össze, mely az ember szívében gyökerezik. Magában az emberben ugyanis sok ellentmondó elem küzd egymással. Egyrészt ugyanis mint teremtmény sokszorozottan korlátozottnak, másrészt vágyaiban korlátlannak és egy magasabbrendű életre hivatottnak érzi magát. Sokféle érték vonzza egyszerre, és mindig választani kénytelen közöttük, nem egyrôl pedig egészen le kell mondania. Ráadásul mivel esendô és bűnös, gyakran teszi azt, amit nem akarna, amit pedig szeretne, nem teszi meg.[3] Ezért megosztott önmagában, amibôl sok és nagy társadalmi ellentét is származik. Nagyon sokan nem is észlelik világosan e drámai helyzetet, vagy azért, mert életüket megfertôzi a gyakorlati materializmus, vagy mert a nyomorúság nem engedi, hogy ezzel foglalkozzanak. Sokan úgy vélik, hogy nyugalmat találnak a dolgok sokféle értelmezésében. Mások egyedül az ember erôfeszítésétôl várják az emberi nem igazi, és teljes fölszabadulását és meggyôzôdésük, hogy az ember eljövendô uralma a föld felett ki tudja majd elégíteni a szív minden vágyát. Vannak olyanok is, akik kételkednek az élet értelmében, ezért magasztalják azok vakmerôségét, akik úgy vélekedve, hogy az emberi létezésnek önmagában semmi értelme sincs, kizárólag egyéni bátor döntésükkel akarnak neki értelmet adni. És mindazonáltal egyre többen lesznek, akik a világ jelen fejlôdését látva fölvetik vagy fokozott érzékenységgel élik át a legalapvetôbb kérdéseket: mi az ember? Vajon mi a fájdalom, a rossz és a halál értelme, melyek minden fejlôdés ellenére változatlanul megmaradnak? Mit érnek az oly drága áron szerzett gyôzelmek? Mit nyújthat az ember a társadalomnak és mit várhat tôle? Mi következik e földi élet után? Az Egyház pedig hiszi, hogy Krisztus, aki mindenkiért meghalt és föltámadt,[4] Szentlelke által világosságot és erôt ad az embernek, hogy megfelelhessen nagyszerű hivatásának; és nem adatott az ég alatt más név az embereknek, melyben üdvözülhetnének.[5] Hasonlóképpen hiszi, hogy az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja meg. Az Egyház azt is hirdeti, hogy az összes változás mögött sok minden van, ami nem változik, és mindezeknek végsô alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.[6] A Zsinat tehát Krisztusnak, a láthatatlan Isten képmásának és az egész teremtés elsôszülöttének[7] fényességével mindenkihez szólni akar, hogy megvilágítsa az ember misztériumát, és együttműködjék korunk fô kérdései megoldásának megtalálásában. ======================================================================== Gaudium et Spes Az Egyház és az ember hivatása ELSÔ RÉSZ AZ EGYHÁZ ÉS AZ EMBER HIVATÁSA Válaszolni kell a Szentlélek indításaira 11. Isten népe a hittôl indítva, mellyel hiszi, hogy az Úr Lelke, mely betölti a földkerekséget, vezérli az eseményekben, szükségletekben és vágyakban -- melyekben korunk embereivel együtt részesedik -- próbálja fölismerni, hogy közülük melyek Isten jelenlétének vagy tervének igaz jelei. A hit ugyanis új fényt vet mindenre, s föltárja az ember egész hivatására vonatkozó isteni tervet, így tehát az elmét az igazán emberi megoldásokra irányítja. A Zsinat elsôsorban a ma leginkább becsült értékeket akarja a hit fényénél megítélni és isteni forrásához visszavezetni. Ezen értékek ugyanis, ahogyan isteni ajándékként emberi képességekbôl fakadnak, nagyon jók; de az emberi szív romlottsága miatt nemritkán eltérnek eredeti rendeltetésüktôl, ezért megtisztításra szorulnak. Miként vélekedik az Egyház az emberrôl? Mi minden látszik ajánlatosnak a mai társadalom építésénél? Mi az ember tevékenységének végsô értelme a világban? Ezekre a kérdésekre az emberek választ várnak. És a válaszokból nyilvánvaló lesz, hogy Isten népe és az emberi nem, melynek ez a nép szerves része, kölcsönösen egymás szolgálatára van; megmutatkozik majd, hogy az Egyház küldetése vallási természetű, éppen ezért nagyon emberi. ======================================================================== Gaudium et Spes Az emberi személy méltósága Elsô fejezet AZ EMBER SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA Az Isten képmására teremtett ember 12. Hívôk és nem hívôk szinte egyhangú véleménye szerint mindent, ami csak a földön van, az emberhez mint középponthoz és csúcshoz viszonyítva kell rendezni. De mi az ember? Sok és különféle, egymásnak ellentmondó nézetet vallott és vall önmagáról, melyek szerint egyszer mindenek fölött álló törvénnyé magasztalja magát, máskor a kétségbeesésig megy el önmaga leértékelésében. Innen ered tanácstalansága és szorongása. Az Egyház mélyen átérezve a nehézségeket, a kinyilatkoztató Isten tanításának birtokában olyan választ tud adni rájuk, mely megrajzolja az ember valóságos helyzetét, megmagyarázza gyöngeségeit, s ugyanakkor helyesen fölismerheti méltóságát és hivatását. A Szentírás ugyanis azt tanítja, hogy az ember ,,Isten képmására'' teremtetett, s képes arra, hogy megismerje és szeresse Teremtôjét, aki úrrá tette minden földi teremtmény fölött,[8] hogy Istent dicsôítve uralja és használja azokat.[9] ,,Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy meglátogatod ôt? Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsôséggel és tiszteséggel koronáztad, és fölébe állítottad kezed minden művének. Mindent a lába alá vetettél.'' (Zsolt 8,5--7. a Vulgátábas) Isten azonban nem magányosságra teremtette az embert: kezdettôl fogva ,,férfinak és nônek teremtette'' ôket (Ter 1,27), kiknek kapcsolata a személyes közösség ôsformája. Az ember ugyanis ízig-vérig társas lény, és másokkal való kapcsolat nélkül képtelen élni és képességeit kifejleszteni. Isten tehát -- miként ugyancsak a Szentírásban olvassuk -- látta, hogy ,,mindaz, amit alkotott, nagyon jó''. (Ter 1,31) A bűn 13. Isten igazságban alkotta az embert, ô azonban története kezdetétôl a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével, és nélküle akarta elérni célját. Noha fölismerték Istent, mégsem dicsôítették Istenként, oktalan szívük elhomályosult, és inkább a teremtménynek szolgáltak, mint a Teremtônek.[10] Ami az isteni kinyilatkoztatásból kitűnik, összhangban van a tapasztalattal. Mert amikor az ember a szíve mélyébe tekint, valóban észleli, hogy hajlik a rosszra is, és sokféle rossz környékezi, s ezek nem származhatnak a Teremtôjétôl, aki jó. Az ember gyakran nem hajlandó elismerni Istent alkotójának, ezzel megtagadja létének a végsô célra való irányulását, egyúttal szétrombolja saját belsô rendjét, valamint a többi emberhez és az egész teremtett világhoz fűzôdô rendezett kapcsolatát. Így tehát az ember önmagában megosztott. Ezért mind az egyéni, mind a közösségi élet teljes egészében küzdelem, mégpedig drámai küzdelem a jó és a rossz, a világosság és a sötétség között. Mi több, az ember úgy találja, hogy a maga erejébôl hatékonyan nem verheti vissza a rossz támadásait, olyannyira, hogy mindenki úgy érzi magát, mintha bilincsbe volna verve. De maga az Úr jött el, hogy megszabadítsa és megerôsítse az embert: hogy ôt belsôleg megújítsa, a ,,világ fejedelmét pedig', aki a bűn szolgaságában tartotta az embert, ,,kivesse'' (vö. Jn 12,31).[11] A bűn azonban az embert kisebbíti azáltal, hogy akadályozza teljességének elérését. E kinyilatkoztatás fényében kapja végsô magyarázatát az emberek által tapasztalt magasztos hivatás és mélységes nyomorúság. A test-lélek ember 14. A test és lélek egysége, az ember testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagi világ elemeit, melyek általa érik el céljukat és emelik föl hangjukat a Teremtô szabad dicséretére.[12] Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezôleg, testét mint Istentôl teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot, jónak és tiszteletreméltónak kell tartania. Mivel azonban a bűn megsebezte, érzi a test lázongását. Így tehát maga az emberi méltóság követeli, hogy testében Istent dicsôítse,[13] és ne engedje szíve romlott hajlamainak szolgálni. Az ember pedig nem téved, amikor az anyagi dolgoknál magasabbrendűnek ismeri meg és nem csupán a természet egy részecskéjének vagy a társadalom anonim elemének tekinti magát. Bensô valójával ugyanis a dolgok teljességét meghaladja: ebbe a mély bensô világba tér, amikor a szívébe fordul, ahol Isten várja ôt, aki a szíveket vizsgálja,[14] s ahol ô maga Isten színe elôtt dönt a saját sorsáról. Így tehát amikor fölismeri önmagában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami merôben a fizikai és a társadalmi körülményekbôl fakadó ábrándképpel hitegeti magát, hanem a valóság mély igazságát érinti. Az értelem méltósága 15. Az isteni világosság részeseként helyesen ítél az ember, amikor azt mondja, hogy értelme révén meghaladja az anyagi világot. Szellemi képességét a századok folyamán a tapasztalati tudományokban, a technikában és a szellemtudományokban serényen használva ô maga valóban elôre haladt. Korunkban viszont elsôsorban az anyagvilág kutatásában és leigázásában ért el kitűnô eredményeket. Mindeközben a mélyebb igazságot kereste és meg is találta. Értelme ugyanis nem korlátozódik pusztán a jelenségekre, hanem az érthetô valóságot igaz bizonyossággal meg tudja ragadni, noha a bűn következményeként értelme némiképpen elhomályosult és meggyöngült. Az emberi személy értelmes természetét végül a bölcsesség tökéletesíti -- és tökéletesíteni is kell --, mely az emberi elmét szelíden vonzza az igaz és a jó keresésére és szeretésére; s ha bölcsesség hatja át az embert, a láthatókon keresztül eljut a láthatatlanokhoz. A mi korunk pedig az elmúlt századoknál jobban rászorul erre a bölcsességre, hogy minél emberibb legyen minden újdonság, amit az ember fölfedez. A világ jövôje forog ugyanis veszélyben, ha nem támadnak bölcsebb emberek. S megjegyzendô, hogy sok gazdaságilag szegény, de bölcsességben gazdag nép a többieknek igen nagy segítséget nyújthat. A Szentlélek ajándékaként a hit által az ember szemlélheti és ízlelheti az isteni terv misztériumát.[15] A lelkiimeret méltósága 16. Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ô ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja -- mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat -- a kellô pillanatban fölhangzik szívében: ,,ezt tedd, amazt kerüld!'' Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, melynek engedelmeskedni maga az ember méltósága és szerinte ítéltetik meg.[16] A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensôjében.[17] Lelkiismeretében ismeri föl csodálatos módon azt a törvényt, melyet Isten és a felebarát szeretetével teljesít.[18] A keresztényeket a lelkiismerethez való hűség összeköti a többi emberrel az igazság keresésében, s az egyén és a társadalom életében fölmerülô számtalan erkölcsi kérdés igazi megoldásának megtalálásában. Minél inkább érvényesül tehát a helyes lelkiismeret, annál inkább tartózkodnak az egyének is, a közösségek is az önkényes döntésektôl, s törekszenek arra, hogy az erkölcsiség objektív normáihoz alkalmazkodjanak. Nemritkán megtörténik, hogy a lelkiismeret legyôzhetetlen tudatlanság miatt téved, anélkül, hogy emiatt elveszítené méltóságát. Ez azonban nem állítható olyan esetben, amikor az ember nem fordít elég gondot az igaz, és a jó keresésére és a lelkiismeret a bűn megszokása következtében lassanként szinte megvakul. A szabadság értéke 17. Az ember azonban csak szabadon fordulhat a jó felé, mely szabadságot kortársaink nagyra értékelik és lázasan keresik; méltán. De gyakran visszaélnek vele: úgy tekintik mint kötetlenséget, hogy mindent megtehessenek, ami élvezetet okoz, még a rosszat is. Az igazi szabadság azonban az istenképiség nagy jele az emberben. Isten ugyanis az embert a saját döntésére akarta bízni,[19] hogy a maga elhatározásából keresse Teremtôjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre. Az ember méltósága tehát megköveteli, hogy tudatos és szabad választás alapján cselekedjék, tudniillik személyként, belsô indítás és irányítás, ne pedig belsô vak ösztön vagy merô külsô kényszer hatására. E méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a szenvedélyek rabságából, a jó szabad választásával törekszik célja felé, az alkalmas eszközöket pedig hatékonyan és gondosan válogatja meg. Ezt az Istenre irányultságot a bűntôl megsebzett emberi szabadság teljesen csak Isten segítô kegyelmével tudja megvalósítani. De mindenkinek számot kell majd adnia saját életérôl Isten ítélôszéke elôtt, hogy jót vagy rosszat cselekedett-e.[20] A halál misztériuma 18. Az emberi lét a halál színe elôtt válik a legnagyobb talánnyá. Az embert nemcsak a fájdalom és a test elôrehaladó szétesése gyötri, hanem, s még inkább az örök megsemmisüléstôl való félelem is. Szíve ösztönével helyesen ítél, amikor megborzad személyének teljes összeomlásától és végsô kialvásától, s elutasítja azt. Az örökkévalóság magában hordozott magva, mivel nem vezethetô vissza a puszta anyagra, föllázad a halál ellen. A technika összes, még oly hasznos próbálkozása sem képes csillapítani az ember szorongását: a testi élet meghosszabbítása ugyanis nem elégítheti ki annak a másik életnek a vágyát, mely kitörölhetetlenül ott van az ember szívében. Miközben a halál színe elôtt semmivé válik minden elképzelés, az Egyház az isteni kinyilatkoztatás alapján állítja, hogy Isten az embert a földi nyomorúság határain túli, boldog célra teremtette. Sôt a keresztény hit tanítja, hogy a testi halál -- amit az ember nem ismert volna meg, ha nem vétkezik[21] -- vereséget fog szenvedni, amikor a mindenható és könyörületes Üdvözítô föltámasztja az embert. Isten ugyanis arra hívta és hívja az embert, hogy egész természetével kapcsolódjék hozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében. E gyôzelmet a föltámadott Krisztus vívta ki, aki halálával megszabadította az embert a haláltól.[22] A hit tehát, ha megfelelô szilárd érvekkel együtt kínálják föl, minden gondolkodó embernek megadja a választ jövendô sorsát illetô aggodalmára; egyúttal lehetôséget nyújt, hogy lelki közösségben legyen Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál már elragadott; a hit ugyanis megadja a reményt, hogy ôk Istennél megtalálták már az igazi életet. Az ateizmus fajtái és gyökerei 19. Az emberi méltóság lényeges része az Istennel való közösségre szóló meghívás. Az ember kezdettôl fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis csak azért létezik, mert Isten szeretetbôl megteremtette és szeretetbôl létben tartja, s csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a szeretetet és rábízza magát a Teremtôjére. Kortársaink közül sokan azonban föl sem fogják ezt a bensôséges és éltetô kapcsolatot Istennel, vagy kifejezetten elutasítják, ezért az ateizmust korunk legsúlyosabb tényei közé kell sorolni, és nagyon komolyan meg kell vizsgálni. Az ateizmus szóval egymástól igen különbözô jelenségeket fejeznek ki. Egyesek határozottan tagadják Istent; mások úgy vélik, hogy az ember egyáltalán semmit sem tudhat meg róla; ismét mások Isten létének kérdését olyan módszerrel veszik vizsgálat alá, mely a kérdést értelmetlennek tünteti föl. Sokan jogosulatlanul átlépve a tapasztalati tudományok határait, mindent kizárólag természettudományos módszerrel akarnak magyarázni, vagy épp ellenkezôleg, tagadják, hogy létezik abszolút igazság. Némelyek annyira fölmagasztalják az embert, hogy ezáltal az Istenben való hit erôtlenné válik, de úgy tűnik inkább az embert állítják, mint Istent tagadnák. Mások nem az evangélium Istenét utasítják el, hanem azt az istenképet, amit maguknak alkottak. Olyanok is vannak, akiket nem foglalkoztatnak az Istennel kapcsolatos kérdések; úgy látszik, nem éreznek vallásos nyugtalanságot, így nem is értik, miért kellene a vallással törôdniük. Az ateizmus nemritkán a világban tapasztalható rossz elleni szenvedélyes tiltakozásból, vagy abból fakad, hogy abszolút tulajdonságokkal ruháznak föl és Isten helyébe állítanak bizonyos emberi értékeket. A mai civilizáció maga is -- nem önmagától, hanem mert túlságosan belebonyolódik az evilági dolgokba -- megnehezítheti az eljutást Istenhez. Akik szándékosan igyekeznek távol tartani Istent a szívüktôl és kerülik a vallási kérdéseket, nem mentesek a bűntôl, mivel nem követik lelkiismeretük szavát; gyakran azonban maguk a hívôk is bizonyos fokig felelôsek. Az ateizmus ugyanis, a maga egészében véve nem eredeti jelenség, hanem különbözô okok következménye, s közéjük kell számítanunk a vallások -- sokhelyütt elsôsorban a keresztény vallás -- által kiváltott kritikát is. Ezért a hívôknek is nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében, amennyiben a hitre nevelés elhanyagolásával vagy a tanítás meghamisításával, esetleg vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos voltával inkább eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát. Az ateista rendszerek 20. A modern ateizmus gyakran rendszer formájában jelentkezik, és egyéb okok mellett odáig fokozza az emberi autonómia igényét, hogy az Istentôl való függés minden formájával szemben nehézséget támaszt. Követôi olyan szabadságra törekszenek, melyben az ember önmaga célja, saját történetének egyedül ô a fôszereplôje és szerzôje; úgy vélik ez nem egyeztethetô össze az Úrnak, a világ alkotójának és céljának elismerésével, vagy legalábbis teljesen fölöslegessé teszi a reá való hivatkozást. E tanításnak kedvezhet az a hatalomérzet is, mellyel a mai technikai fejlôdés tölti el az embert. A mai ateizmus formái közül nem hagyandó figyelmen kívül az sem, mely az emberi fölszabadulást elsôsorban a gazdasági és társadalmi fölszabadulástól várja, s hangoztatja, hogy a vallás természeténél fogva állja útját ennek a fölszabadulásnak, mert egy jövendô élet ábrándjával kecsegteti az embert, amivel visszatartja ôt a földi társadalom építésétôl. Ahol ennek a fölfogásnak hívei hatalomra jutnak, hevesen támadják a vallást, az ateizmust pedig kivált az ifjúság nevelésében a közhatalom rendelkezésére álló eszközök alkalmazásával terjesztik. Az Egyház magatartása az ateizmussal szemben 21. Az Egyház, hűségesen Istenhez és az emberhez, nem tehet mást, mint hogy fájdalommal, de teljes határozottsággal elítélje, miként korábban is tette[23] ezeket az ártalmas tanításokat és cselekedeteket, melyek ellentmondanak az értelemnek és az általános emberi tapasztalatnak, az embert pedig megfosztják veleszületett méltóságától. Igyekszik azonban megérteni az istentagadásnak az ateista gondolatvilág mélyén rejlô okait, s mivel ismeri az ateizmus által fölvetett kérdések súlyát, és szeret minden embert, úgy ítéli, hogy ezeket az okokat komoly és mélyreható vizsgálat tárgyává kell tennie. Az Egyház vallja, hogy Isten elismerése egyáltalán nem ellenkezik az emberi méltósággal, mivel e méltóság Istenben alapszik és válik tökéletessé. Isten ugyanis értelmes és szabad társas lénynek teremtette az embert, s mindenekelôtt meghívta, hogy gyermekként közösségben legyen vele és részesedjék az ô boldogságában. Ezenkívül az Egyház tanítja, hogy az eszkatologikus remény nem csökkenti a földi dolgok jelentôségét, hanem inkább új motívumokkal segíti beteljesedésüket. Ezzel szemben, ha elvész az isteni alap és az örök élet reménye, amint ma látjuk, igen súlyosan sérül az emberi méltóság, és megoldatlan marad az élet és halál, a bűn és a fájdalom talánya, s az emberek nemritkán kétségbe esnek. Ilyen körülmények között az ember megoldatlan, homályosan érzékelt kérdés marad önmagának, s bizonyos pillanatokban, fôleg az élet jelentôsebb fordulópontjain senki sem térhet ki e kérdés elôl, melyre egyedül Isten ad kielégítô és biztos választ, aki mélyebb gondolkodásra és alázatosabb keresésre hívja az embert. Az ateizmus gyógyszerét a helyesen elôadott tanítástól és az Egyház és tagjainak kifogástalan életétôl kell várnunk. Az Egyház feladata ugyanis, hogy a Szentlélek vezetésével szüntelenül megújulva és megtisztulva[24] megjelenítse és láthatóvá tegye az Atyaistent és az ô megtestesült Fiát, ami elsôsorban az élô és érett hit tanúságtételével érhetô el, tudniillik azzal a hittel, mely világosan fölismeri és le tudja gyôzni a nehézségeket. E hit tanúi a vértanúk régen és ma is. E hitnek azáltal kell megmutatnia termékenységét, hogy áthatja a hívôk egész életét, evilági életét is, s fôként a szűkölködôk iránt igazságosságra és szeretetre indítja ôket. Isten jelenlétének megmutatásához a legfontosabb a hívôk egymás iránti testvéri szeretete, akik egy szívvel-lélekkel együtt fáradoznak az evangéliumi hitért,[25] és az egység jelévé válnak. Az Egyház, jóllehet teljesen elutasítja az ateizmust, ôszintén vallja, hogy minden embernek, hívôknek és nem hívôknek egyaránt együtt kell működniük e világ helyes építésében, melyben közösen élnek, ami természetesen lehetetlen ôszinte és okos dialógus nélkül. Helyteleníti tehát a hátrányos megkülönböztetést a hívôk és nem hívôk között, amit egyes államok vezetôi, figyelmen kívül hagyva az ember alapvetô jogait, jogtalanul gyakorolnak. Igényli a hívôk számára a cselekvési szabadságot, hogy ebben a világban Isten templomát is építhessék. Az ateistákat pedig emberségesen hívja, hogy nyitott szívvel szemléljék Krisztus evangéliumát. Az Egyház ugyanis nagyon jól tudja, hogy amikor védelmezi az emberi hivatás méltóságát és visszaadja a reményt azoknak, akik kétségbe estek végsô sorsuk felôl, üzenete összhangban van az emberi szív legtitkosabb vágyaival. Ez az üzenet nem lealacsonyítja az embert, hanem élettel és szabadsággal ajándékozza meg, s rajta kívül semmi sem képes megnyugtatni az emberi szívet: ,,Magadnak alkottál minket'', Uram, ,,és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned''.[26] Krisztus, az új ember 22. Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán. Ádám, az elsô ember ugyanis az eljövendônek,[27] tudniillik az Úr Krisztusnak elôképe volt. Krisztus, az új Ádám, az Atya és az ô szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását. Nem csoda tehát, ha ezek az igazságok belôle fakadnak és benne érik el csúcspontjukat. Aki ,,a láthatatlan Isten képmása'',[28] ugyanô tökéletes ember is, aki Ádám fiainak az ôsbűn által elcsúfított istenképiségét helyreállította. Mivel Ô az emberi természetet fölvette, nem elemésztette,[29] e természet magától értetôdôen bennünk is nagy méltóságra jutott. Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett,[30] emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk.[31] Az ártatlan Bárány, önként ontva vérét, életet szerzett nekünk, Isten benne szerzett kiengesztelést önmmagával és az embereknek egymás között,[32] s kiragadott minket az ördög és a bűn szolgaságából, így mindegyikünk elmondhajta az apostollal: Isten Fia ,,szeretett engem, és önmagát adta értem'' (Gal 2,20). Értünk szenvedvén nemcsak példát adott nekünk, hogy kövessük ôt,[33] hanem utat is nyitott, melyen ha járunk, az élet és a halál megszentelôdik és új értelmet nyer. A sok testvér között az elsôszülött Fiú képmásához hasonlóvá vált[34] keresztény ember pedig megkapja a ,,Lélek zsengéit'' (Róm 8,23), melyek képessé teszik arra, hogy megtartsa a szeretet új törvényét.[35] E Lélek által, aki ,,örökségünk foglalója'' (Ef 1,14) belülrôl a teljes ember megújul egészen ,,a test megváltásáig'' (Róm 8,23): ,,Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust a halálból, ô, aki Jézus Krisztust föltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által'' (Róm 8,11).[36] Kétségtelen, a keresztény embernek sok szorongatásban kell fölvennie a harcot a rossz ellen, és meg kell halnia; de a húsvéti misztérium részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytôl megerôsödve tart a föltámadás felé.[37] Mindez nemcsak a Krisztus-hívôkre érvényes, hanem miden jóakaratú emberre is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem.[38] Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt,[39] s minden ember végsô hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetôséget, hogy csak Isten elôtt ismert módon csatlakozhassanak e húsvéti misztériumhoz. Ilyen és ily nagy az ember misztériuma, mely a keresztény kinyilatkoztatás által fölragyog a hívôknek. Tehát Krisztus által és Krisztusban megvilágosodik számunkra a fájdalom és a halál talánya, mely az evangélium nélkül eltipor bennünket. Krisztus föltámadott, halálával megölte a halált, és életet adjándékozott nekünk,[40] hogy - - mint fiúk a Fiúban -- kiálthassuk a Lélekben: ,,Abba! Atya!'' ======================================================================== Gaudium et Spes Az emberek közössége Második fejezet AZ EMBEREK KÖZÖSSÉGE A Zsinat célja 23. A mai világ fôbb jellegzetességei közé számít az emberek közötti kapcsolatok megsokasodása, amiben igen nagy része van a technikai fejlôdésnek. Az emberek testvéri dialógusa azonban mégsem e fejlôdésben, hanem mélyebben, a személyek közösségében valósul meg, mely egymás teljes szellemi méltóságának kölcsönös tiszteletét igényli. A krisztusi kinyilatkoztatás nagy segítséget nyújt a személyek e közösségének létrejöttéhez, s egyúttal elvezet minket a közösségi élet törvényeinek mélyebb megértésére, mely törvényeket a Teremtô írt bele az ember szellemi és erkölcsi természetébe. Mivel azonban az Egyházi Tanítóhivatal újabb dokumentumai bôségesen kifejtették a társadalomra vonatkozó keresztény tanítást,[41] a Zsinat csupán néhány fôbb igazságot idéz föl, és alapjaikat világítja meg a kinyilatkoztatás fényével, majd néhány, ma jelentôsebb gyakorlati következménnyel foglalkozik. Az emberi hivatás közösségi természete Isten tervében 24. Isten, mindnyájunk gondviselô Atyja azt akarta, hogy az emberek egyetlen családot alkossanak és testvérnek tekintsék egymást. Hiszen mindannyian Isten képére vannak teremtve, aki ,,betelepítette az egy ôstôl származó emberiséggel az egész földet'' (ApCsel 17,26), s mindnyájan egy és ugyanazon célra vannak hivatva, aki nem más, mint maga az Isten. Ezért Isten és a felebarát szeretete az elsô és legfôbb parancs. Isten szeretete tehát nem választható el a felebarát szeretetétôl: ,,...ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetôzôdik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat... A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet'' (Róm 13,9--10; vö. 1Jn 4,20). Ez pedig az egymástól napról napra jobban függô emberek és az egyre egységesebbé váló világ számára igen jelentôsnek bizonyul. Sôt amikor az Úr Jézus az emberi észnek föl nem fogható távlatokat nyitva azért imádkozik az Atyához, hogy ,,legyenek mindnyájan egyek..., amint mi egyek vagyunk'' (Jn 17,21--22), bizonyos hasonlóságot sejtet az isteni személyek egysége és Isten gyermekeinek igazságban és szeretetben élt egysége között. E hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember -- aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart -- teljesen csak akkor találhat önmagára, ha ôszintén elajándékozza magát.[42] Az emberi személy és az emberi társadalom kölcsönös összefüggése 25. Az ember társas természetébôl nyilvánvaló, hogy az emberi személy tökéletesedése és a társadalom fejlôdése kölcsönösen függ egymástól. Valamennyi társadalmi intézménynek ugyanis a személy az alapja, alanya is célja, s annak kell lennie, mert a személy természete szerint teljesen közösségre van utalva.[43] Mivel tehát a társas élet nem mellékes körülmény az ember számára, ezért minden képessége a másokkal való kapcsolatokban, kölcsönös szolgálatokban, párbeszédben bontakozik ki, és az ember csak így felelhet meg hivatásának. Az ember kibontakozásához szükséges társas kötelékek közül némelyek közvetlenül megfelelnek belsô természetének, például a család és a politikai közösség; mások inkább szabad elhatározásából jönnek létre. Korunkban a kölcsönös kapcsolatok és függések különféle okokból napról napra egyre sokasodnak, amibôl sokféle közjogi vagy magánjogi társulás és intézmény keletkezik. Ez a szocializációnak nevezett jelenség kétségtelenül rejteget veszélyeket, mégis sok elônnyel jár a személy értékeinek megszilárdítása és növelése, valamint jogainak védelme szempontjából.[44] A társas élet nagy segítséget nyújt ugyan az emberi személynek, hogy betölthesse hivatását, a vallásos hivatását is, még sem tagadható, hogy azok a társadalmi körülmények, melyek között az emberek élnek, s melyek közé már gyermekkorukban kerülnek, gyakran eltérítik ôket a jótól és a rossz felé terelik. Bizonyos, hogy a társadalmi rendet sűrűn zavaró ok részben a gazdasági, politikai és társadalmi formákban lappangó feszültség. A mélyebb ok azonban nem ez, hanem a gôg és az önzés, mely megrontja a társadalom légkörét. Ahol pedig a dolgok rendjét a bűn következményei megzavarják, ott a születésétôl fogva rosszra hajló ember új meg új kísértésekkel találkozik, és ezeket csak a kegyelemtôl támogatott szüntelen erôfeszítésekkel küzdheti le. A közjó elômozdítása 26. Az emberek egyre szorosabbá váló és lassan az egész világra kiterjedô kölcsönös függésébôl következik, hogy a közjó -- azaz azon társadalmi életfeltételek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetôvé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket -- napjainkban egyre egyetemesebbé válik, és az egész emberi nemet érintô jogokat és kötelességeket foglal magában. Minden csoportnak számot kell vetnie a többi csoport szükségleteivel és jogos igényeivel, sôt az egész emberi család közjavával is.[45] Ugyanakkor növekszik az emberi személyt megilletô magasztos méltóság tudata, mivel a személy fölötte áll minden dolognak, jogai és kötelességei egyetemesek és sérthetetlenek. Az ember számára tehát hozzáférhetôvé kell tenni mindazt, ami a valóban emberi élethez szükséges: ilyenek a táplálék, a ruházat, a lakás; jog az életállapot szabad megválasztáshoz és a családalapításhoz, neveltetéshez, munkához, jó hírnévhez, tisztelethez, megfelelô tájékoztatáshoz, a saját helyes lelkiismeret szerinti cselekvéshez, a magánélete védeleméhez és a jogos szabadsághoz, mely magában foglalja a vallásszabadságot is. A társadalmi rendnek tehát és fejlôdésének mindig a személyek javára kell irányulnia, ugyanis a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni, nem pedig fordítva, miként maga az Úr utalt erre, amikor azt mondta, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért.[46] Ezt a rendet tehát úgy kell kibontakoztatni, hogy az igazságban legyen megalapozva, az igazságosságban épüljön, és a szeretet éltesse; a szabadságban pedig egyre napról napra emberibb egyensúlyt kell találnia.[47] Ennek megvalósításához azonban a gondolkodásmódot kell megújítani, és a társadalmat nagy mértékben át kell alakítani. Isten Lelke, aki csodálatos elôrelátással irányítja az idôk folyását, és megújítja a föld színét, e fejlôdés mellett áll. Az evangéliumi kovász pedig fölébresztette és folyamatosan ébreszti az emberi szívben a méltóság visszafoghatatlan vágyát. Tisztelet az emberi személy iránt 27. Áttérve a gyakorlati és sürgetôbb következményekre a Zsinat újra és újra megerôsíti az ember iránti tiszteletet: mindenkinek úgy kell tekinteni a felebarátra -- kivétel nélkül --, mint önmagára, elsôsorban azáltal, hogy életérôl és a hozzá szükséges eszközökrôl gondoskodik;[48] nehogy azt a gazdagot utánozza, aki a szegény Lázárral mit sem törôdött.[49] Napjainkban különösen sürgetô kötelességünk, hogy felebarátnak tekintsünk megkülönböztetés nélkül minden embert, és ha ránk szorul, siessünk is a szolgálatára; legyen szó akár egy mindenkitôl elhagyott öregrôl, egy igazságtalanul lenézett vendégmunkásról, egy menekültrôl, egy házasságon kívül született gyermekrôl, aki érdemtelenül szenved olyan bűnért, melyet nem ô követett el; vagy egy éhezôrôl, aki megszólítja a lelkiismeretünket, eszünkbe juttatva az Úr szavát: ,,Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek'' (Mt 25,40). Ezenfelül minden, ami az élet ellen irányul: az emberölés bármely formája, a népirtás, az abortusz, az eutanázia és a szándékos öngyilkosság; minden, ami az emberi személy épségét sérti: a csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lelki kényszer alkalmazása; minden, ami az emberi méltóságot sérti: az embertelen életkörülmények, az önkényes bebörtönzések, deportálások, rabszolgaság, prostitúció, leány- és fiúkereskedelem, a lealacsonyító munkakörülmények, melyek a munkásokat a haszonszerzés puszta eszközévé teszik, s nem szabad és felelôs személyeknek tekintik -- mindezek és hozzájuk hasonlók kétségtelenül szégyenletes gaztettek, s miközben tönkreteszik az emberi civilizációt, inkább az elkövetôiket szennyezik be, mint azokat, akik elszenvedik a jogtalanságot, és a legnagyobb mértékben ellenkeznek a Teremtô tiszteletével. Tisztelet és szeretet az ellenség iránt 28. A tiszteletet és a szeretetet azokra is ki kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy vallási kérdésekben másként vélekednek, vagy cselekszenek, mint mi; minél nagyobb emberiességgel és szeretettel próbáljuk megérteni gondolatvilágukat, annál könnyebben kezdhetünk velük párbeszédet. Ez a szeretet és jóindulat azonban soha nem tehet bennünket közömbössé az igazság és a jó iránt. Sôt éppen maga a szeretet sürgeti Krisztus tanítványait, hogy hirdessék az üdvözítô igazságot minden embernek. De különbséget kell tennünk a mindig elvetendô tévedés és a tévedô ember között, aki mindig megôrzi személyi méltóságát, még akkor is, ha vallási fogalmai pontatlanok vagy hamisak.[50] Egyedül Isten a bíró és a szívek vizsgálója, ezért tiltja nekünk, hogy bárki belsô bűnérôl ítéljünk.[51] Krisztus tanítása azt is megköveteli, hogy bocsássuk meg a sérelmeket, és a szeretet parancsát pedig -- mely az Újszövetség törvénye -- minden ellenségre kiterjeszti: ,,Hallottátok a parancsot: Szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, és imádkozzatok üldözôitekért (és rágalmazóitokért)'' (Mt 5,43--44). Minden ember lényegi egyenlôsége és a társadalmi igazságosság 29. Mivel minden értelmes lélekkel rendelkezô és Isten képmására teremtett embernek ugyanaz a természete és ugyanaz az eredete; s mert Krisztustól megváltottan ugyanaz a hivatása és isteni rendeltetése, egyre határozottabban el kell ismerni, hogy minden ember alapvetôen egyenlô. Kétségtelen, hogy a különbözô fizikai képességek, valamint az értelmi és erkölcsi erôk szempontjából nem egyformák az emberek. De mint Isten szándékaival ellenkezô dolgot, a személy alapvetô jogaiban le kell küzdeni és ki kell küszöbölni minden nem, faj, bôrszín, társadalmi helyzet, nyelv vagy vallás alapján történô társadalmi vagy kulturális megkülönböztetést. Sajnálatos, hogy a személy ezen alapvetô jogait még nem mindenütt tartják tiszteletben. Ez fordul elô például, ha a nôtôl megtagadják, hogy szabadon válassza meg férjét vagy életállapotát, s nem részesülhet ugyanolyan nevelésben és műveltségben, mint a férfi. Noha az emberek között léteznek jogos különbségek, a személyek egyenlô méltósága megköveteli, hogy emberibb és méltányos életfeltételekhez jussanak. Ugyanis az egy emberi család tagjai vagy népei közötti kirívóan nagy gazdasági és társadalmi egyenlôtlenségek botrányt okoznak, és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, az emberi személy méltóságának egyenlôségével, s a társadalmi és nemzetközi békével. A magán- és közintézmények tehát legyenek rajta, hogy az ember méltóságát és célját szolgálják, mégpedig úgy, hogy kitartóan küzdjenek mindenféle -- akár társadalmi, akár politikai -- szolgaság ellen, s megóvják az alapvetô emberi jogokat minden politikai rendszerben. Sôt ezeknek az intézményeknek lassan össze kell hangolódniuk a mindenek fölött álló lelki értékekkel, még ha sokszor elég hosszú idôbe kerül is e kívánatos cél elérése. Túl kell jutni az individualista etikán 30. A dolgok gyors és mély átalakulása sürgetôen követeli, hogy ne legyen senki, aki nem ügyel a dolgok folyására vagy fáradt tehetetlenséggel enged a csupán individualista etikának. Az igazságosság és a szeretet követelményeinek egyre inkább csak akkor lehet eleget tenni, ha minden egyes ember azon túl, hogy a maga képességei és a mások szükségletei szerint hozzájárul a közjóhoz, s támogatja és segíti azokat a magán- és közintézményeket is, melyek az életkörülmények javítását szolgálják. Vannak ugyanis, akik nagyvonalú és fennkölt véleményeket hangoztatnak, valójában azonban úgy élnek, mintha semmi közük sem lenne a közösség bajaihoz. Sôt több régióban sokan semmibe veszik a szociális törvényeket és elôírásokat. Számosan nem átallják, hogy mindenféle csalással és megtévesztéssel kivonják magukat a törvényes adók és a társadalomnak járó egyéb tartozások alól. Mások vajmi keveset törôdnek a társadalmi élet szabályaival, például az egészségvédelemmel vagy a közlekedésbiztonsággal, és eszükbe sem jut, hogy gondatlanságukkal a maguk és a mások életét veszélyeztetik. Szent törvénye legyen tehát mindenkinek, hogy a társadalmi kapcsolatokat a mai ember legfôbb kötelességének tekintse, és tiszteletben is tartsa. Minél inkább eggyé válik ugyanis a világ, annál nyilvánvalóbb, hogy az emberi feladatok túlnônek a szűkebb csoportok keretein, s lassanként kiterjednek az egész világra. Ehhez pedig föltétlenül szükséges, hogy mind az egyének, mind közösségeik önmagukban kifejlesszék és a társadalomban elterjesszék az erkölcsi és a szociális erényeket, hogy így az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével valóban új emberekké és egy új arcú emberi nem építôivé legyenek. Felelôsség- és sorsközösségvállalás 31. Annak érdekében, hogy az egyes emberek mind önmaguk, mind a csoportok iránt, melyeknek tagjai lelkiismereti kötelességüket teljesíteni tudják, lelkileg kell jobban kiművelni ôket, fölhasználva azokat a nagyszerű segédeszközöket, melyek korunkban az emberi nem rendelkezésére állnak. Mindenekelôtt a bármely társadalmi rétegbôl származó fiatalokat kell úgy nevelni, hogy olyan férfiakká és nôkké váljanak, akik nemcsak művelt emberek, hanem nagylelkűek is, hiszen az ilyenekre égetô szüksége van korunknak. Az ember azonban csak akkor juthat el erre a felelôsségérzetre, ha az életkörülményei megengedik, hogy tudatára ébredjen méltóságának, és önmagát Istenért és másokért elkötelezve, válaszoljon hivatására. Az emberi szabadság elsatnyul, ha az ember végsô szükségbe kerül, de elsorvad ott is, ahol az ember egy túl könnyű élet csábításának engedve elefántcsonttoronyba zárkózik. Ezzel szemben megerôsödik a szabadság, ha az ember elfogadja az emberi együttélés kikerülhetetlen következményeit, vállalja az összetartozás sokféle követelését és elkötelezi magát a közösség szolgálatára. Éppen ezért mindenkiben föl kell szítani a kedvet, hogy kivegye részét a közös kezdeményezésekbôl. Dicséret illeti meg azoknak a nemzeteknek eljárását, melyek körében a polgárok lehetô legnagyobb része valódi szabadságban kiveszi részét a közügyekbôl. Mindenesetre tekintettel kell lenni minden nép valós helyzetére és a közhatalom szükséges erejére. Hogy a polgárok valamennyien készek legyenek részt venni a társadalom testét alkotó különbözô csoportok életében, e csoportokban vonzó és mások szolgálatára készségessé tevô értékeket kell találniuk. Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövôje azok kezében van, akik a következô nemzedékeknek át tudják adni az élet értelmét és remény erejét. A megtestesült Ige és az emberi szolidaritás 32. Miként Isten nem magányos életre, hanem társas együttélésre teremtette az embert, úgy tetszett neki, ,,hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye ôket, mely ôt igazságban megismeri és szentül szolgál neki''.[52] Az üdvösség történetének kezdetétôl fogva nemcsak mint egyéneket, hanem mint közösség tagjait választott ki embereket. Ezeket a választottakat Isten, föltárva a maga tervét, ,,népének'' (Kiv 3,7--12) nevezte, mellyel a Sínai-hegyen még szövetséget is kötött.[53] E közösségi jelleget Jézus Krisztus műve tökéletesíti és beteljesíti. Maga a megtestesült Ige ugyanis részese akart lenni az emberi közösségnek. Részt vette a kánai menyegzôn, betért Zakeus házába, asztalhoz ült a vámosokkal és bűnösökkel. Az Atya szeretetét és az ember nagyszerű hivatását a társadalmi élet legáltalánosabb dolgait említve, s a mindennapi élet képeit és nyelvi fordulatait használva nyilatkoztatta ki. Az emberi kapcsolatokat -- mindenekelôtt a családi kapcsolatokat, melyek a társadalmi élet alapelemei -- megszentelte, és önként alávetette magát hazája törvényeinek. Kora és országa munkásemberének életét akarta élni. Igehirdetésében világosan meghagyta Isten gyermekeinek, hogy olyanok legyenek egymáshoz, mint a jó testvérek. Imájában pedig azt kérte, hogy tanítványai mindnyájan egyek legyenek, sôt Ô, minden ember Megváltója a halált vállalva föláldozta magát mindenkiért. ,,Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért'' (Jn 15,13). Apostolainak pedig megparancsolta, hogy minden nemzetnek hirdessék az evangéliumi üzenetet, annak érdekében, hogy az emberi nem Isten családja legyen, melyben a törvény teljességének a szeretetnek kell lennie. Elsôszülöttként a sok testvér között, azok körében, akik ôt hittel és szeretettel befogadják halála és föltámadása után Lelkének ajándékával új testvéri közösséget alapított, tudniillik a testében, mely az Egyház, hogy ott mindnyájan, mint egymásnak tagjai -- a kapott különbözô adományok szerint -- kölcsönösen szolgálják egymást. E szolidaritást folyton növelni kell egészen addig a napig, melyen majd beteljesedik, és a kegyelembôl üdvözült emberek -- mint Isten és testvérük, Krisztus szeretett családja -- tökéletesen megdicsôítik Istent. ======================================================================== Gaudium et Spes Az ember tevékenysége a világban Harmadik fejezet AZ EMBER TEVÉKENYSÉGE A VILÁGBAN A probléma 33. Az ember mindig törekedett arra, hogy munkájával és tehetségével minél gazdagabban bontakoztassa ki életét; ma azonban uralmát, fôként a tudomány és a technika segítségével szinte az egész természetre kiterjesztette, s egyre tovább terjeszti, és a nemzetek közötti érintkezés sokféle és egyre számosabb eszköze segítségével az emberi család lassanként az egész földkerekségen egyetlen közösségként ismeri föl és szervezi meg önmagát. Mindezek következtében sok olyan dolgot, melyet korábban az ember a természetfölötti erôktôl várt, ma saját munkájával biztosít magának. E hatalmas törekvés láttán, mely már az egész emberi nemet áthatja, sok kérdés vetôdik föl az emberek között: Vajon mi az értelme és az értéke ennek a tevékenységnek? Hogyan kell használnunk mindezeket a javakat? Milyen cél felé tartanak az egyének vagy a közösségek törekvései? Az Egyház, mely ôrzi Isten igéjének letéteményét -- a vallási és erkölcsi élet elveinek forrását --, anélkül, hogy az egyes konkrét kérdésekre mindig kész válaszai volnának, szeretné egyesíteni a kinyilatkoztatás fényét az emberi tudással, hogy megvilágosítsa az utat, melyen csak nemrégiben indult el az emberiség. Az emberi tevékenység értéke 34. A hívôk bizonyosak abban, hogy az egyéni és közösségi emberi tevékenység, illetve az a hatalmas erôfeszítés, mellyel az emberek a történelem folyamán életük körülményeit javítani akarják, önmagában véve megfelel Isten tervének. Az Isten képmására teremtett ember ugyanis parancsot kapott, hogy a földet és mindent, ami rajta van hatalma alá vetve, igazságban és szentségben kormányozza a világot;[54] s hogy Istent elismerve mindenek Teremtôjének, önmagát és minden létezôt visszavigyen Ôhozzá, hogy az embernek alávetett összes dolgokban csodálatos legyen Isten neve az egész földön.[55] Ez a leghétköznapibb tevékenységekre is érvényes. A férfiak és nôk ugyanis, miközben maguk és családjuk mindennapi kenyerét keresik, s tevékenységüket úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, joggal gondolhatják, hogy munkájukkal a Teremtô művét folytatják, testvéreik javát mozdítják elô, és személyesen hozzájárulnak az isteni terv történelmi megvalósulásához.[56] A keresztények tehát nem gondolják azt, hogy az emberek leleményességébôl és erejébôl született alkotások szemben állnak Isten hatalmával, vagy azt, hogy az eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtônek, épp ellenkezôleg, meggyôzôdésük, hogy az emberi nem gyôzelmei Isten nagyságának jelei és az ô kimondhatatlan tervének gyümölcsei. Minél inkább növekszik az ember hatalma, annál szélesebb körre terjed ki az egyének és a közösségek felelôssége. Ebbôl kitűnik, hogy a krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétôl, nem teszi ôket közönyösekké sorstársaik iránt, hanem inkább még szigorúbban kötelezi ôket, hogy a világ javára munkálkodjanak.[57] Az emberi tevékenység rendje 35. Az emberi tevékenység, miként az emberbôl indul ki, ugyanúgy az emberre irányul. Az ember ugyanis, amikor dolgozik, nem csupán a tárgyakat és a társadalmat alakítja át, hanem önmagát is tökéletesíti. Sok mindent megtanul, képességeit fejleszti, kilép önmagából, sôt önmaga fölé emelkedik. E gyarapodás, ha helyesen értelmezzük, értékesebb, mint az összegyűjthetô külsô javak. Az ember értékét inkább az határozza meg, ki ô maga, mint az, amit birtokol.[58] Ugyanígy mindaz, amit az emberek a nagyobb igazságosságért, a szélesebb körű testvériségért, az emberibb társadalmi kapcsolatokért tesznek, többet ér, mint a technikai fejlôdés; e fejlôdés ugyanis csak anyagot szolgáltathat az emberi fölemelkedéshez, egymagában azonban soha meg nem valósítja azt. Ebbôl következôen az emberi tevékenység alapszabálya ez: Isten terve és akarata szerint legyen összhangban az emberi nem igazi javával, s az embernek mint egyénnek és a társadalom tagjának tegye lehetôvé teljes hivatásának szolgálatát és betöltését. A földi dolgok jogos autonómiája 36. Kortársaink közül sokan mégis mintha attól tartanának, hogy az emberi tevékenység és a vallás közötti szorosabb kapcsolat árt az emberek, a társadalmak és a tudományok autonómiájának. Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésrôl lépésre föl kell ismernie, alkalmaznia és rendeznie kell, akkor az autonómia követelése erkölcsileg teljesen kifogástalan; amit nemcsak korunk emberei igényelnek, hanem a Teremtô akaratának is megfelel. Épp a teremtés tényébôl következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelnie kell, ismervén a tudományok és művészetek sajátos módszereit. Ezért bármelyik szaktudomány módszeres kutatása -- ha valóban tudományosan és az erkölcsi normák szerint folyik -- igazában soha nem kerül ellentétbe a hittel, mert a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentôl erednek.[59] Sôt, aki alázattal és állhatatosan igyekszik föltárni a természet rejtélyeit, azt, még ha nem is tudja, szinte Isten keze vezérli, aki mindent fönntartván teszi, hogy a dolgok azok legyenek, amik. Ezért csak sajnálni lehet, hogy nem eléggé látva a tudomány törvényes autonómiáját olykor a keresztények között is megnyilvánultak olyan fölfogások, melyekbôl nézeteltérések és szenvedélyes viták támadtak, és sokakat vittek arra, hogy a hitet és a tudományt egymással szembenállónak gondolják.[60] Ha azonban a mulandó dolgok autonómiája kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentôl, s hogy az ember a Teremtôt figyelmen kívül hagyva rendelkezhet velük, akkor minden istenhívô megérti, mennyire hamis e nézet. A teremtmény ugyanis a Teremtô nélkül elenyészik. Egyébként bármely vallás hívei mindig meghallották Isten szavát és megnyilatkozását a teremtmények nyelvén, sôt, ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik. A bűntôl megrontott emberi tevékenység 37. A Szentírás pedig, mellyel egybecseng a sok évszázados tapasztalat, arra tanítja az emberi családot, hogy az emberi fejlôdés, mely az embernek nagy java, nagy kísértéssel járhat: ha megzavarják az értékek rendjét, és a rossz összekeveredik a jóval, az egyes emberek és csoportok már csak a maguk érdekét nézik, másokét nem. Ebbôl következôen a világ már nem az igaz testvériség tere, az emberiség növekvô hatalma pedig már azzal fenyeget, hogy magát az emberi nemet pusztítja el. Az emberek egész történelmén végighúzódik a kemény harc a sötétség hatalmai ellen, mely a történelem hajnalán kezdôdött és az utolsó napig fog tartani az Úr tanítása szerint.[61] E harc részeseként az embernek szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitarthasson a jóban; és saját belsô egységét csak Isten kegyelmének segítségével és komoly erôfeszítések árán tudja elérni. Ezért Krisztus Egyháza a Teremtô tervében bízva elismeri ugyan, hogy az emberi fejlôdés szolgálhatja az emberek igaz boldogságát, mégis ismételnie kell az Apostol intelmét: ,,Ne hasonuljatok ehhez a világhoz'' (Róm 12,2), tudniillik a hiúságnak és rosszaságnak ahhoz a lelkületéhez, mely az Isten és az ember szolgálatára rendelt emberi tevékenységet a bűn eszközévé változtatja. Ha tehát azt kérdezi valaki, hogyan lehet fölébe kerekedni e nyomorúságnak, a keresztények megvallják: minden emberi tevékenységet, amit a kevélység és a rendetlen önszeretet naponta veszélyeztet, Krisztus keresztjével és föltámadásával meg kell tisztítani és tökéletessé kell tenni. A Krisztustól megváltott és a Szentlélekben új teremtménnyé lett ember, szeretheti és kell is szeretnie az Istentôl teremtett dolgokat. Mert Istentôl kapja, úgy tekinti és tiszteli azokat, mintha Isten kezébôl áradnának. Hálát adván értük a Jótevônek, s szegénységben és a lélek szabadságával használva és élvezve a teremtett dolgokat, a világ igaz birtokosa lesz: mint akinek semmije sincs, és mindene megvan.[62] ,,Minden a tiétek: ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené'' (1Kor 3,22--23). Az emberi tevékenység a húsvéti misztériumban 38. Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, itt lakott az emberek földjén,[63] vagyis ízig-vérig emberként lépett a történelembe, magához emelve és összefoglalva azt.[64] Ô nyilatkoztatja ki nekünk, hogy ,,szeretet az Isten'' (1Jn 4,8), s ugyanakkor megtanít minket arra, hogy az emberi tökéletesség és a világ átalakításának alaptörvénye a szeretet új parancsa. Azokat tehát, akik hisznek az isteni szeretetnek, biztosítja arról, hogy a szeretet útja minden ember elôtt nyitva áll, s hogy az egyetemes testvériségre való törekvés nem hiábavaló. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy ezt a szeretetet nemcsak nagy dolgokban, hanem és elsôsorban az élet normális körülményei között kell gyakorolni. Értünk, bűnösökért vállalva a halált,[65] példájával tanítja, hogy a keresztet is hordozni kell, melyet a test és a világ a békét és az igazságosságot keresôk vállára tesz. Krisztus, aki a föltámadással Úrrá lett, s kinek átadatott minden hatalom a mennyben és földön,[66] Lelkének erejével az emberek szívében már működik, nem csupán az eljövendô vágyát ébresztvén, hanem azokat a nemes vágyakat is serkentve, tisztítva és megerôsítve, melyekkel az emberi család a maga életét emberibbé tenni, s az egész földet e célból hatalma alá hajtani akarja. A Lélek ajándékai azonban különfélék: egyeseket arra hív, hogy nyilvános tanúságot tegyenek az égi haza utáni vágyról és ezt ébren tartsák az emberi családban, másokat arra szólít, hogy az emberek evilági szolgálatára szenteljék magukat, és szolgálatukkal készítsék elô a mennyei ország alapanyagát. De mindenkit szabaddá tesz a Lélek, hogy megtagadván önszeretetét és minden természetes erôt az emberi élet szolgálatába állítva lendüljön neki annak a jövônek, melyben maga az emberiség lesz Istennek tetszô áldozat.[67] E reménynek zálogot és erre az útra eledelt hagyott az Úr övéinek a hit azon szentségében, melyben a természet és az emberi munka gyümölcsei dicsôséges testté és vérré válnak a testvéri közösség vacsoráján, mely a mennyei lakoma elôíze. Új föld és új ég 39. Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje,[68] sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bűntôl eltorzult alakja,[69] de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik,[70] s melynek boldogsága betölti, sôt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekbôl.[71] Akkor miután legyôzetik a halál, Isten fiai föltámadnak Krisztusban, és amit elvetettek gyöngeségben és romlandóságban, magára ölti a romolhatatlanságot;[72] s miközben csak a szeretet marad meg és annak cselekedetei,[73] megszabadul a hiábavalóság szolgaságából az az egész teremtés,[74] melyet Isten az emberért teremtett. Kapjuk a figyelmeztetést, hogy mi haszna van belôle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de önmagát elveszíti.[75] Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedôben az új emberi család közössége, mely némiképp már sejteti az eljövendô világ körvonalait. Így tehát jóllehet a földi fejlôdést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétôl, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.[76] Az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, tudniillik a természet és az emberi munka jó gyümölcseit miután az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, egyszer újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennytôl, tündöklôen és megdicsôülve, akkor, amikor Krisztus átadja az Atyának az örök és egyetemes országot: ,,az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országát''.[77] Ez az ország misztérium formájában már jelen van ezen a világon, de az Úr eljövetelekor válik teljessé. ======================================================================== Gaudium et Spes Az Egyház feladata a mai világban Negyedik fejezet AZ EGYHÁZ FELADATA A MAI VILÁGBAN Az Egyház és a világ kölcsönös kapcsolata 40. Mindaz, amit a személy méltóságáról, a közösségrôl, az emberi tevékenység mély értelmérôl elmondtunk, megalapozza az Egyház és a világ közötti kapcsolatot, s kiindulásul szolgál kettôjük párbeszédéhez.[78] Ebben a fejezetben tehát -- föltételezvén mindent, amit a Zsinat az Egyház misztériumáról már elmondott -- most ugyanezt az Egyházat úgy vesszük szemügyre, amint ebben a világban létezik, vele együtt él és tevékenykedik. Az Egyháznak -- mely az örök Atya szeretetébôl származik[79] az idôben a megváltó Krisztus alapította, és a Szentlélekben gyűlik össze[80] -- üdvösséges és eszkatologikus célja van, mely csak az eljövendô világban érhetô el teljesen. Azonban már itt a földön jelen van, emberekbôl áll, tudniillik a földi állam polgáraiból, akik arra hivatnak, hogy már az emberi nem történelme folyamán Isten gyermekeinek családját alkossák, és azt az Úr eljöveteléig folytonosan növeljék. Bár ez a család a mennyei javak végett gyűlt össze, és ezek birtokosa, Krisztus akaratából mégis ,,ebben a világban, alkotmányos és rendezett társaság'',[81] mely el van látva ,,egy látható és társadalmi jellegű egyesülés eszközeivel''.[82] Így az Egyház egyszerre ,,látható gyülekezet és kegyelmi közösség'';[83] együtt menetel az egész emberi nemmel, a földi sorsban osztozik a világgal és kovásza vagy éppen Lelke a társadalomnak,[84] mely arra hivatott, hogy megújuljon Krisztusban és átalakuljon Isten családjává. A földi és mennyei országnak ezt az egymásba fonódását csak hittel lehet fölfogni, sôt misztériuma marad az emberi történelemnek, melyet mindaddig, amíg Isten gyermekeinek dicsôsége teljesen ki nem nyilvánul, megzavar a bűn. Az Egyház a maga üdvözítô célja felé törekedvén, nemcsak az isteni életet közli az emberrel, hanem ennek visszatükrözôdô fényét az egész világra is árasztja, leginkább azáltal, hogy az emberi személy méltóságát gyógyítja és fölemeli, megerôsíti az emberi társadalom kötelékeit, s mélyebb értelmet és jelentôséget ad az emberek mindennapi tevékenységének. Így az Egyház egyes tagjai és egész közössége által úgy hiszi, nagyban hozzájárulhat az emberi család és történelme emberibbé tételéhez. Ezen felül a katolikus Egyház elfogultságok nélkül értékeli nagyra mindazt az erôfeszítést, mellyel más keresztény egyházak és egyházi közösségek hozzájárultak és hozzájárulnak e feladat teljesítéséhez. Arról is szilárdan meg van gyôzôdve, hogy ô maga sok és sokféle segítséget kaphat a világtól az evangélium útjának egyengetéséhez, az egyesektôl éppúgy, mint a társadalomtól, adottságaik és tevékenységük természete szerint. Az Egyház és a világ bizonyos értelemben közös dolgaiban a kölcsönös kapcsolatok és támogatás megfelelô elôsegítése érdekében néhány általános elvet terjesztünk elô. A segítség, amit az Egyház az egyes embereknek igyekszik nyújtani 41. A mai ember úton van személyiségének mind teljesebb kibontakoztatása és jogainak egyre teljesebb fölismerése és biztosítása felé. Mivel pedig az Egyház megbízatása, hogy föltárja Isten misztériumát, aki az ember végsô célja, ezért egyúttal az embernek is föltárja léte értelmét, tudniillik az emberre vonatkozó bensô igazságot. Az Egyház jól tudja, hogy a földi táplálékokkal soha jól nem lakó emberi szív legmélyebb vágyainak egyedül Isten felel meg, akinek maga az Egyház is szolgál. Ezen kívül tudja, hogy az Isten Lelke által állandóan ösztökélt ember a vallás problémája tekintetében sohasem lehet teljesen közömbös, miként ezt nemcsak az elmúlt századok, hanem a jelen kornak is sokféle tanúsága bizonyítja. Az ember ugyanis mindig -- legalább homályosan -- tudni akarja, mi életének, tevékenységének és halálának értelme. Az Egyháznak már puszta jelenléte eszébe juttatja ezeket a problémákat. De egyedül Isten, aki az embert a maga képmására teremtette és megváltotta a bűntôl, ad teljes választ e kérdésekre, mégpedig az emberré lett Fiában adott kinyilatkoztatás által. Aki Krisztust, a tökéletes embert követi, maga is emberibb lesz. E hitbôl eredôen képes az Egyház arra, hogy az emberi természet méltóságát kivonja a változó vélemények hatása alól, melyek például az emberi testet vagy nagyon leértékelik, vagy mértéktelenül fölmagasztalják. Nincs az az emberi törvény, mely a személy méltóságát és szabadságát annyira biztosíthatná, mint Krisztusnak az Egyházra bízott evangéliuma. Mert ez az evangélium Isten gyermekeinek szabadságát hirdeti és nyilvánítja ki, elutasít minden szolgaságot, mert az végsôsoron a bűn következménye,[85] a lelkiismeret méltóságát és szabad döntését szentnek tiszteli, szüntelenül figyelmeztet arra, hogy minden emberi talentumot Isten szolgálatára és az emberek javára kell kamatoztatni, végül pedig mindenkit mindenkinek a szeretetébe ajánl.[86] Mindez összhangban áll a krisztusi üdvrend alaptörvényével. Jóllehet ugyanis az üdvözítô és teremtô Isten ugyanaz, és egy ura van az emberi történelemnek és az üdvtörténetnek, mindazonáltal ebben az isteni rendben nem szűnik meg a teremtmény, s fôleg az ember jogos autonómiája, hanem inkább visszanyeri méltóságát és megerôsödik benne. Az Egyház tehát a rábízott evangélium erejével hirdeti az emberi jogokat, s elismeri és nagyra értékeli a mai kor dinamizmusát, mellyel e jogokat mindenütt sürgetik. Ezt a folyamatot mindenesetre az evangélium szellemével kell átitatni, és meg kell óvni a hamis autonómia minden fajtájától. Kísért ugyanis az a vélemény, hogy személyünk jogait csak akkor birtokolhatjuk teljes mértékben, ha függetlenítjük magunkat az isteni törvény minden elôírásától. Csakhogy ez az út a személy méltóságának nem a megôrzéséhez, hanem megsemmisüléséhez vezet. A segítség, amit az Egyház az emberi társadalomnak igyekszik nyújtani 42. Az emberi család egységét igen erôsíti és teljessé teszi az Isten gyermekei családjának Krisztusban megalapozott egysége.[87] A küldetés, melyet Krisztus Egyházára bízott, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű: a cél, amit eléje kitűzött, vallási természetű.[88] De ebbôl a vallási küldetésbôl olyan feladatok, világosság és erôk fakadnak, melyek jó szolgálatot tehetnek az emberi közösség isteni törvény szerinti fölépüléséhez és megszilárdulásához. Emellett -- szükség szerint -- az Egyház maga is létesíthet a korviszonyoknak és a helyi körülményeknek megfelelô intézményeket mindenki szolgálatára, sôt köteles ilyeneket létesíteni, különösen a nélkülözôk érdekében, például jótékonysági intézményeket és hasonlókat. Az Egyház továbbá elismer minden jót, ami korunk társadalmi dinamizmusában van: fôként az egység felé való fejlôdést, az egészséges szocializáció és a polgári, illetve a gazdasági önszervezôdés folyamatát. Az egység elômozdítása ugyanis hozzátartozik az Egyház legsajátosabb küldetéséhez, hiszen ,,az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensôséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének''.[89] Így mutatja meg az Egyház a világnak, hogy az igazi külsô társadalmi egység az elmék és a szívek egységébôl ered, tudniillik abból a hitbôl és szeretetbôl, melyekkel a Szentlélekben a saját fölbonthatatlan egysége van megalapozva. Az az erô ugyanis, melyet az Egyház a mai társadalomba önthet, ebben az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó külsô uralomban. Mivel az Egyház küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzákötve az emberi kultúra egyetlen konkrét formájához sem, mint ahogy politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez sem, egyetemessége miatt a legszorosabb összekötô kapocs lehet különbözô emberi közösségek és nemzetek között, föltéve, hogy ezek bíznak benne és valóban elismerik igaz szabadságát küldetése teljesítéséhez. Ezért az Egyház figyelmezteti gyermekeit, sôt minden embert is, hogy az Isten családjához tartozó gyermekek lelkületével emelkedjenek felül a nemzetek vagy a fajok közötti nézeteltéréseken, és a törvényes társulásokat belülrôl tegyék szilárddá. A Zsinat tehát nagy tisztelettel tekint mindarra, ami igaz, jó és igazságos abban az oly sokféle intézményben, melyet az emberi nem a maga javára alapított és alapít. Ezenfelül kijelenti, hogy az Egyház - - amennyiben rajta múlik és küldetésével összefér -- segíteni és támogatni akarja az összes ilyen intézményt. Semmit sem kíván jobban, mint mindenki javára szolgálván szabadon fejlôdhessen bármilyen kormányzati forma alatt, mely elismeri a személy és a család alapvetô jogait és a közjó követelményeit. A segítség, amit az Egyház a keresztények révén az emberi tevékenységnek igyekszik nyújtani 43. A Zsinat buzdítja a keresztényeket -- akik mind a földi, mind a mennyei országnak polgárai --, hogy igyekezzenek becsülettel teljesíteni földi kötelességeiket, mégpedig az evangélium lelkületétôl vezérelve. Eltérnek az igazságtól azok, akik tudván, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendôt keressük,[90] úgy vélik, ezért elhanyagolhatják a földi kötelességeiket, és nem veszik figyelembe, hogy épp a hit fokozza a kötelezettséget kinek-kinek a hivatása szerint.[91] De nem kevésbé tévednek azok, akik úgy gondolják, hogy zgy elmerülhetnek a földi teendôikben, mintha azok egészen idegenek volnának a vallási élettôl, melyrôl azt gondolják, hogy pusztán istentiszteleti cselekményekbôl és bizonyos erkölcsi kötelességek teljesítésébôl áll. A vallott hit és a mindennapi élet közötti, sokaknál tapasztalható hasadást korunk súlyos tévedései közé kell számítani. E botrányt már az ó szövetségben szenvedélyes szavakkal korholták a próféták,[92] s még inkább az új szövetségben maga Jézus Krisztus súlyos büntetésekkel fenyegette.[93] Nem szabad tehát álnokul szembeállítani a hivatásbeli és társadalmi tevékenységet a vallásos életettel. Az a keresztény, aki elhanyagolja földi feladatait, valójában embertársaival, sôt magával Istennel szemben fönnálló kötelességeit hanyagolja el, és veszélyezteti örök üdvösségét. A keresztényeknek inkább örülniük kell annak, hogy az ácsmesterséget folytató Krisztus példáját követve minden földi tevékenységüket végezhetik úgy, hogy az emberi, családi, szakmabeli, tudományos és technikai törekvéseiket élô szintézisbe fogják a vallási értékekkel, s ezek rendezô ereje mindent Isten dicsôségére fordít. Sajátosan, bár nem kizárólag a világi hívekre tartoznak az evilági feladatok és tevékenységek. Amikor tehát akár egyenként, akár közösségben a világ polgáraiként munkálkodnak, ne csak az egyes szakterületek sajátos törvényeit tartsák tiszteletben, hanem igyekezzenek az adott területen igazi szakértelmet szerezni. Szívesen dolgozzanak együtt az azonos célokért fáradozókkal. Elismervén a hit követelményeit, erejével bátran legyenek találékonyak, s valósítsák meg kezdeményezéseiket. Az ô megfelelôen kiművelt lelkiismeretükre tartozik a feladat, hogy az isteni törvény beleíródjék a földi város életébe. A papoktól pedig világosságot és erôt várjanak a világi hívek. Ne higgyék azonban, hogy lelkipásztoraik mindenhez értenek, és az összes fölmerülô, esetleg súlyos kérdésben azon nyomban gyakorlati megoldást tudnak ajánlani, vagy hogy ez lenne a papok küldetése. Vállalják csak a világi hívôk a maguk sajátos szerepét, keresztény bölcsességgel és engedelmesen figyelve a Tanítóhivatal eligazító szavaira.[94] Többször elôfordul, hogy a dolgok keresztény szemlélete bizonyos körülmények között egy meghatározott megoldást sugall. Más hívôk viszont, amint ez gyakorta és egészen jogosan megtörténik, nem kisebb ôszinteséggel másképp vélekednek ugyanarról a dologról. Ha a javasolt megoldásokat a felek önkéntelenül is kapcsolatba hozzák az evangélium tanításával, nem szabad elfelejteni, hogy ilyen esetekben senkinek sem szabad az Egyház tekintélyét kizárólag a maga véleményének támogatására lefoglalni. Mindig ôszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a másikkal megértetni, gyakorolva a kölcsönös szeretetet és elsôsorban a közjóval törôdve. A világi híveknek -- kiknek az Egyház egész életében tevékeny szerepet kell vállalniuk -- nemcsak az a feladatuk, hogy keresztény szellemmel itassák át a világot, hanem arra is hivatottak, hogy a társadalomban minden helyzetben Krisztus tanúi legyenek. A püspökök pedig, kikre Isten egyháza vezetésének feladatát bízta, papjaikkal együtt úgy hirdessék Krisztus üzenetét, hogy a hívôk minden földi tevékenységét az evangélium fénye világítsa meg. Valamennyi lelkipásztor gondoljon továbbá arra, hogy mindennapi életével és munkálkodásával[95] az Egyházat képviseli a világ felé, az emberek róla ítélik meg a krisztusi üzenet erejét és igazságát. Életükkel és szavukkal bizonyítsák -- a szerzetesekkel és világi híveikkel együtt - , hogy az Isten jótéteményeivel elhalmozott Egyház már a puszta jelenlétével is kimeríthetetlen forrása azoknak az erényeknek, melyekre a mai világ leginkább rászorul. Kitartó tanulással készüljenek föl, hogy részt tudjanak venni a világgal és a legkülönbözôbb fölfogású emberekkel folytatandó párbeszédben. Mindenekelôtt pedig szívleljék meg e Zsinat szavait: ,,Mivel ma az egész emberiség politikai, gazdasági és társadalmi tekintetben egyre inkább egységessé válik, a papoknak minden széthúzást kizárva egyre inkább egyesíteniük kell törekvésüket és munkálkodásukat a püspökök és a legfôbb pásztor vezetése alatt, hogy az egész emberi nem eljusson Isten családjának egységébe.''[96] Noha az Egyház a Szentlélek erejébôl mindig megmaradt az Úr hűséges jegyesének, és nem szűnt meg az üdvösség jele lenni a világban, nagyon jól tudja, hogy mind klerikus, mind laikus tagjai között[97] voltak, akik az évszázadok során hűtlenné váltak Isten Lelkéhez. Korunkban is érzi az Egyház, milyen nagy az ellentét az általa hirdetett üzenet és azoknak emberi gyarlósága között, akikre az evangélium van bízva. Bárhogyan is ítéli majd meg a történelem ezeket a fogyatékosságokat, tudnunk kell róluk, és elszántan küzdenünk kell ellenük, hogy ne gátolják az evangélium terjedését. Azt is látja az Egyház, hogy a világgal való kapcsolata kimunkálásában neki magának is állandóan érlelôdnie kell, fölhasználva az évszázadok tapasztalatait. A Szentlélek által vezetett Anyaszentegyház fáradhatatlanul ,,megtisztulásra és megújhodásra buzdítja gyermekeit, hogy Krisztus jele egyre tündöklôbben ragyogjon föl az Egyház arcán''.[98] A segítség, amit az Egyház a mai világtól kap 44. Miként a világ érdeke, hogy fölismerje: az Egyház a történelem társadalmi realitása és kovásza, ugyanígy az Egyház is tudja, mi mindent köszönhet az emberi nem történelmének és fejlôdésének. Az Egyháznak is javára válik az elmúlt századok sok tapasztalata, a természettudományok fejlôdése és a kultúra különféle formáiban rejlô gazdagság; ezek által jobban föltárul maga az emberi természet, és új utak nyílnak az igazság felé. Hiszen az Egyház, történetének kezdetétôl fogva megtanulta a különbözô népek fogalmai és nyelve segítségével kifejezni Krisztus üzenetét, melyet a filozófusok bölcsességével is igyekezett megvilágítani; tudniillik azért, hogy az evangéliumot, amennyire lehetett mind az egyszerű emberek felfogóképességéhez, mind a bölcsek igényeihez alkalmazza. Továbbra is minden evangelizáció törvényének a kinyilatkoztatott ige megfelelôen alkalmazott hirdetésének kell maradnia. Mert így válik képessé minden egyes nemzet arra, hogy a maga módján fejezze ki Krisztus üzenetét; s így alakulhat ki eleven kapcsolat az Egyház és a népek kultúrái között.[99] E kapcsolat elmélyülése szempontjából -- fôleg ma, amikor a dolgok rendkívül gyorsan változnak és nagyon sokféle gondolkodásmód van -- az Egyház különösen azok segítségére szorul, akik akár mint hívôk, akár mint nem hívôk, a világban élnek, s jól ismerik a különféle intézményeket és szaktudományokat, és értik a bennük megnyilatkozó szellemiséget. Isten egész népe, fôleg a pásztorok és teológusok feladata, hogy a Szentlélek segítségével korunk különbözô megnyilvánulásait meghallják, megkülönböztessék, értelmezzék, és az isteni ige világosságánál megítéljék, annak érdekében, hogy a kinyilatkoztatott igazságot egyre inkább föl lehessen fogni, jobban meg lehessen érteni, és alkalmasabb módon lehessen elôadni. Az Egyház, mivel látható társadalmi szervezete van, ami Krisztusban gyökerezô egységének jele, az emberi társadalom életének fejlôdésével is gazdagodhat és gazdagszik, nem mintha valami hiányozna a Krisztustól adott alkotmányból, hanem annak érdekében, hogy azt mélyebben megismerje, jobban kifejezze és korunkhoz szerencsésebben alkalmazza. Az Egyház hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, melyet akár a maga közösségében, akár egyes fiainak a személyében kap bármilyen rendű és rangú embertôl. Akik elôbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a kulturális, a gazdasági, valamint a nemzeti vagy nemzetközi politikai élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is, amennyiben ez külsô tényezôktôl függ. Sôt az Egyház vallja, hogy sok hasznot merített és meríthet még ellenségeinek és üldözôinek támadásaiból is.[100] Krisztus: az Alfa és az Omega 45. Az Egyház, miközben segít a világnak, és maga is sokat kap tôle, arra az egyre törekszik, hogy Isten országa eljöjjön és megvalósuljon az egész emberi nem üdvössége. Mindez a jó pedig, amit Isten népe nyújthat földi zarándoksága idején az emberi családnak, abból származik, hogy az Egyház ,,az üdvösség egyetemes szentsége'',[101] vagyis föltárja és megvalósítja Isten emberszeretetének misztériumát. Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, hogy mint tökéletes ember, mindenkit üdvözítsen és összefoglalja a mindenséget. Az Úr az emberi történelem célja, az a pont, amelyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak, ô az emberi nem középpontja, minden szív öröme és kívánságainak beteljesedése.[102] Ô az, akit az Atya föltámasztott a halálból, megdicsôített és jobbjára ültetett, hogy élôk és holtak bírája legyen. Az ô Lelkétôl éltetve és egyesítve zarándokolunk a történelem beteljesedése felé, mely az Atya szeretete tervének teljesen megfelel: ,,Krisztusban mint fôben újra egyesítsen mindent, ami a mennyben és a földön van'' (Ef 1,10). Maga az Úr mondja: ,,Hamarosan eljövök, és velem lesz a jutalmam, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint. Én vagyok az Alfa és Omega, az elsô és utolsó, a kezdet és a vég'' (Jel 22,12--13). ======================================================================== Gaudium et Spes Fontosabb részletkérdések MÁSODIK RÉSZ A FONTOSABB RÉSZLETKÉRDÉSEK Elôszó 46. A Zsinat, miután kifejtette, milyen nagy az emberi személy méltósága, s hogy milyen feladatok betöltésére hivatott az ember a világon egyéni és társadalmi síkon egyaránt; most korunk néhány sürgetô és az emberi nemet mélységesen érintô problémájára irányítja a figyelmet, az evangélium és az emberi tapasztalat fényénél. A ma mindenkit nyugtalanító sok kérdés közül mindenekelôtt a következôk érdemelnek megfontolást: a házasság és a család, az emberi kultúra, a gazdasági, társadalmi és a politikai élet, a népek családjának kapcsolatai és a béke. Vetítsük rájuk sorban a Krisztustól kapott alapelvek fényét; ez a fény vezesse Krisztus híveit, ez adjon világosságot minden embernek, akik erre a sok és bonyolult kérdésre választ keresnek. ======================================================================== Gaudium et Spes Házasság és család méltósága Elsô fejezet A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD MÉLTÓSÁGÁNAK MEGBECSÜLÉSE A házasság és a család a mai világban 47. A személy, valamint az emberi és a keresztény közösség jóléte szorosan összefügg a házastársi és a családi közösség kedvezô helyzetével. Ezért mindazokkal együtt, akik e közösséget nagyra értékelik, a keresztények is szívbôl örülnek, azoknak a különbözô segítségeknek, melyek növelik az emberekben e szeretetközösség megbecsülését és az élet tiszteletét, segítik a házastársakat és a szülôket a maguk nagyszerű hivatásában; támogatják ezeket és további jótéteményeket remélnek tôlük. A házasság és a család intézményének méltósága nem mindenütt egyforma fénnyel ragyog, mert a többnejűség, a válás járványa, az úgynevezett szabadszerelem és egyéb erkölcsi eltévelyedések elhomályosítják; továbbá a hitvesi szerelmet igen gyakran megszentségteleníti az önzés, a hedonizmus és a meg nem engedett fogamzásgátlás. Ezeken kívül a mai gazdasági, társadalom-pszichológiai és polgári állapotok is súlyos zavarokat okoznak a családban. A föld egyes részein, nem minden aggodalom nélkül, a népesség növekedésébôl származó problémákat lehet megfigyelni. Mindez szorongással tölti el a lelkiismeretet. Mindazonáltal a házasság és a család intézményének jelentôsége és ereje abból is kiviláglik, hogy a mai társadalom mélyreható változásai a velük járó nehézségek ellenére is, újra meg újra, különféle formákban megmutatják ennek az intézménynek igazi természetét. A Zsinat ezért jobban megvilágítva az Egyház tanításának néhány fejezetét, tanítani és megerôsíteni akarja a keresztényeket, és mindazokat, akik a házas állapot természetadta méltóságát és kivételesen szent értékét óvni és növelni igyekszenek. A házasság és a család szent voltáról 48. A házastársi szeretet és élet bensôséges közössége, melyet a Teremtô alapított és törvényeivel körülvett, a házassági szövetség, azaz a visszavonhatatlan személyes beleegyezés által jön létre. Így az emberi tettbôl, mellyel a házastársak kölcsönösen átadják és elfogadják egymást, Isten rendelésébôl szilárd intézmény keletkezik a társadalom színe elôtt is; ez a szent kötelék mind a házastársak és a gyermek, mind a társadalom javát tekintve nem az emberi szabad akarattól függ. Maga Isten a szerzôje a házasságnak, mely különbözô javakkal és célokkal rendelkezik,[103] s ezek igen nagy jelentôségűek az emberi nem fönnmaradása, az egyes családtagok személyes fejlôdése és örök sorsa, s magának a családnak és az egész társadalomnak méltósága, biztonsága, békéje és jóléte szempontjából. A házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg a gyermek nemzésére és nevelésére irányul, és ezekben teljesednek be. Így tehát a férfi és a nô, akik a házassági szövetség révén ,,már nem két test, hanem csak egy''(Mt 19,6), személyük és tevékenységük bensôséges kapcsolatában egymás kölcsönös segítségére és szolgálatára vannak, egységüket átélik és egyre szilárdabban magukénak érzik. Ez a bensôséges egység, mint két személy kölcsönös ajándékozása és a gyermekek java megkívánja a házastársak teljes hűségét, és sürgeti fölbonthatatlan egységüket.[104] Az Úr Krisztus ezt az isteni szeretet forrásából eredô és a közte és az Egyház közti egység mintájára alapított sokarcú szeretetet bôségesen megáldotta. Miként ugyanis egykor a szeretet és a hűség szövetségével Isten a népe elé sietett,[105] úgy most az emberek Üdvözítôje és az Egyház Vôlegénye[106] a házasság szentsége által elébe jön a keresztény hitvestársaknak. Velük is marad, hogy miként ô szerette az Egyházat és önmagát adta érte,[107] ugyanúgy szeressék egymást a házastársak is, kölcsönös odaadással és örök hűséggel. Az igazi házastársi szerelem fölvétetik az isteni szeretetbe, s Krisztus megváltó ereje és az Egyház üdvözítô tevékenysége irányítja és gazdagítja, hogy a házastársak valóban eljussanak Istenhez, magasztos atyai és anyai hivatásukban pedig segítséget és erôt kapjanak.[108] Ezért a keresztény házastársakat állapotbeli feladataikra és méltóságukra egy külön szentség erôsíti meg és szenteli föl;[109] melynek erejével teljesítvén házastársi és családi kötelességeiket, Krisztus lelkületétôl áthatottan -- mely egész életüket hittel, reménnyel és szeretettel járja át -- egyre jobban elérik tökéletességüket és kölcsönös megszentelôdésüket és közösen dicsôítik Istent. Ezért, ha maguk a szülôk jó példával és családi imádsággal járnak elöl, a gyermekek, sôt mindazok, akik a családi körben élnek, könnyebben megtalálják az emberiesség, az üdvösség és az életszentség útját. A házastársak tehát, akiket az apaság és az anyaság méltósága és tiszte ékesít, szorgalmasan teljesítsék az elsôsorban rájuk tartozó nevelés, különösen a vallásos nevelés feladatát. A gyermekek mint a család eleven tagjai a maguk módján hozzájárulnak a szülôk megszentelôdéséhez. Hálás szívvel, kegyelettel és bizalommal viszonozzák szüleik jóságát, és mint hűséges gyermekek, álljanak mellettük a viszontagságokban és az öregkor magányában. Az özvegységet mint a házastársi hivatás erôs lélekkel vállalt folytatását mindenkinek tisztelnie kell.[110] A család a maga lelki gazdaságát nagylelkűen ossza meg más családokkal is. Ezért a keresztény család, mely a házasságból, Krisztus és az Egyház szeretetszövetségének képébôl és az abban való részesedésbôl ered, tegye mindenki számára láthatóvá -- részben a házastársi szeretettel, nagylelkű termékenységgel, az egységgel és a hűséggel, részben valamennyi tagjának szeretetteljes együttműködésével -- az Üdvözítô eleven jelenlétét a világban és az Egyház igazi természetét. A hitvesi szerelem 49. Isten igéje többször hívja a jegyeseket és házastársakat arra, hogy a jegyességet tiszta szerelemmel, a házasságot osztatlan szeretettel éljék és gazdagítsák.[111] Sok kortársunk is nagyrabecsüli a férj és a feleség közti igaz szerelmet, mely a népek és korok tiszteletreméltó szokásai szerint különbözô módokon nyilvánul meg. Ez a szerelem ugyanis, mint kimagaslóan emberi jelenség, mivel az akarat irzületével személytôl személyre irányul, átfogja az egész személy javát; ezért a test és a lélek megnyilatkozásait képes sajátos méltósággal gazdagítani, s ezeket a hitvesi barátság kiváltságos mozzanataivá és jeleivé nemesíteni. Ezt a szerelmet az Úr arra méltatta, hogy különleges kegyelmével és a szeretet ajándékával gyógyítsa, tökéletesítse és fölemelje. Ez az egyszerre emberi és isteni természetű szerelem a házastársakat szabad és kölcsönös gyöngéd érzelemmel és tettekkel bizonyított önajándékozásra vezeti, és egész életüket áthatja;[112] sôt nagylelkű tevékenysége által maga is tökéletesedik és növekszik. Messze fölülmúlja tehát a pusztán erotikus vonzódást, mely ha önzésbôl fakad, gyorsan és szánalmasan elenyészik. E szerelem a házasság sajátos aktusában egyedülállóan kifejezôdik és tökéletesedik. A bizalmas és tiszta házastársi egyesülés cselekményei tehát tiszteletreméltó erkölcsi értékek, és emberhez méltóan gyakorolva azt a kölcsönös önátadást jelzik és mélyítik el, mely által a lélek örömével és hálájával gazdagítják egymást. E kölcsönös elkötelezéssel megpecsételt, fôként pedig a Krisztus-rendelte szentséggel szentesített szerelem testileg és lelkileg fölbonthatatlanul hű marad jó- és balsorsban egyaránt, és ezért idegen számára a házasságtörés és a válás. A házasság egysége, melyet Isten megerôsített, teljes bizonyossággal kitűnik abból is, hogy a nô és a férfi személyi méltósága egyenlô; ezt az egyenlôséget kölcsönös és teljes szeretetben kell elismerniök. E keresztény hivatás kötelességeinek állhatatos teljesítéséhez igen nagy erô kell: ezért a szent életre kegyelemmel megerôsített házastársak szüntelenül ápolják és kérjék imádságban a szeretet erôsségét, a nagylelkűséget és az áldozatkészséget. A hiteles házastársi szeretetet jobban fogják értékelni, s helyes közvélemény fog róla kialakulni, ha a keresztény házastársak kitűnnek a hűséges és harmonikus szeretet és a gyermekek gondos nevelésének tanúságtételével, és kiveszik részüket a szükséges kulturális, pszichológiai és társadalmi megújhodásból a házasság és a család javára. A fiatalokat alkalmas módon és idejekorán, elsôsorban éppen a családon belül, föl kell világosítani a házastársi szerelem méltóságáról, feladatáról és megélésérôl, hogy a tisztaság szeretetében nevelkedve megfelelô életkorban és erényes jegyesség után köthessenek házasságot. A házasság termékenysége 50. A házasságnak és a hitvesi szerelemnek természete szerint az a rendeltetése, hogy utódoknak adjon életet és fölnevelje ôket. A gyermek a házasság legnagyobb ajándéka, és a szülôk számára a legnagyobb kincs. Isten, aki így szólt: ,,Nem jó az embernek egyedül lennie'' (Ter 2,18), és aki ,,kezdetben férfinak és nônek teremtette az embert'' (Mt 19,4), különleges részt akarva adni neki a saját teremtô tevékenységébôl, megáldotta a férfit és a nôt: ,,Legyetek termékenyek, szaporodjatok'' (Ter 1,28). Következésképpen a házastársi szerelem helyes gyakorlása és a belôle fakadó egész családi élet -- a házasság egyéb céljainak háttérbe szorítása nélkül -- arra irányul, hogy a házastársak bátran legyenek készek együttműködni a Teremtô és a Megváltó szeretetével, aki általuk gyarapítja és gazdagítja a családját. A házastársak az emberi élet továbbadásának és fölnevelésének feladatában, amit sajátos küldetésüknek kell tekinteni, a teremtô Isten szeretetének munkatársaiként s mintegy tolmácsaiként ismerik meg magukat. Feladatukat tehát emberi és keresztény felelôsséggel töltsék be. Isten iránt tanulékony tisztelettel, közös tervezéssel és igyekezettel alakítsák ki magukban a helyes erkölcsi ítéletet. Ennek érdekében fontolják meg, mi válik a maguk és a már megszülett, illetve születendô gyermekeik javára; mérlegeljék továbbá a korviszonyokból és saját társadalmi helyzetükbôl adódó anyagi és szellemi létfeltételeket, s végül vegyék figyelembe azt is, mit kíván a családjuk, hazájuk, sôt az Egyház közjava. Minderrôl végsô fokon maguknak a házastársaknak kell dönteniük Isten színe elôtt. A keresztény házastársak tartsák szem elôtt, hogy nem cselekedhetnek önkényesen. Az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz kell igazodniuk, készségesen hallgatva az Egyház Tanítóhivatalára, mely az isteni törvényt az evangélium fényénél hitelesen értelmezi. Ez az isteni törvény megmutatja a hitvesi szerelem teljes jelentését, oltalmazza azt és igazán emberi tökéletességére késztet. Azok a keresztény házastársak, akik bíznak Isten gondviselésében, és ébrentartják magukban az áldozatkészség szellemét,[113] megdicsôítik a Teremtôt, és a tökéletesség felé haladnak Krisztusban, amikor nagylelkűen, emberi és keresztény felelôsségtôl áthatva teljesítik az életadás feladatát. A házastársak közül, akik ily módon az Istentôl kapott feladatukat teljesítik, külön is meg kell említeni azokat, akik okos és közös elhatározással nagylelkűen vállalnak több megfelelôen nevelendô gyermeket is.[114] A házasság azonban nem csupán az életadásra alapíttatott, hanem a személyek közötti fölbonthatatlan szövetség épp úgy igényli, mint a gyermek java, hogy a házastársak kölcsönös szerelme helyes módon jusson kifejezésre, fejlôdjön és érlelôdjön. Így még akkor is, ha nélkülözniük kell a sok esetben forrón óhajtott gyermekáldást, a házasság megmarad mint teljes életközösség, s megôrzi értékét és fölbonthatatlanságát. A hitvesi szerelem és az emberi élet tisztelete 51. A Zsinat tudja, hogy a mai életkörülmények sokszor akadályozzák a hitveseket házaséletük harmonikus kialakításában: olyan helyzetbe juthatnak, hogy gyermekeik számát, legalábbis egy idôre, nem növelhetik, s a hitvesi szerelmi élet és a teljes életközösség sem tartható fönn nehézség nélkül. Ha pedig a bensôséges házasélet félbeszakad, nemritkán veszélybe kerülhet a házasság egyik java, a hűség, és megsinyli azt a másik java: a gyermek, mert könnyen elmarad a nevelése, s hiányozni fog a bátorság a további gyermekek elvállalásához. Némelyek nem átallanak tisztességtelen megoldásokat ajánlani ezekre a problémákra, és nem rettennek vissza még a gyilkosságtól sem; az Egyház azonban figyelmeztet arra, hogy nem lehet igazi ellentmondás az élet továbbadásának és az igazi hitvesi szerelem ápolásának isteni törvényei között. Isten ugyanis, az élet Ura, az élet megôrzésének magasztos szolgálatát az emberekre bízta, s ezt emberhez méltó módon kell teljesíteni. Az életet tehát a fogantatástól kezdve a legnagyobb gonddal oltalmazni kell: az abortusz és a csecsemôgyilkosság szégyenletes gaztett. Az emberi nemiség és az ember életadó képessége csodálatosan fölötte áll mindannak, amivel az élet alacsonyabb szintjein találkozunk. Ezért nagy tisztelet illeti a házasélet sajátos aktusait is, amennyiben azok az ember veleszületett méltóságának megfelelôen folynak le. A házastársi szerelem és az élet felelôs továbbadásának összehangolásában az erkölcsi megítélés nem csupán az ôszinte szándéktól és az indítékok értékelésétôl függ, hanem a személy és tettei természetébôl vett olyan objektív kritériumok alapján kell történnie, melyek biztosítják az igazi szerelem összefüggésében a kölcsönös ajándékozás és az életfakasztás teljes értelmét. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a házastársak ôszinte lélekkel ápolják magukban a hitvesi tisztaság erényét. Az Egyház gyermekeinek ezekre az elvekre támaszkodva a születésszabályozás terén nem szabad olyan utakra lépniök, melyeket a Tanítóhivatal az isteni törvény magyarázatában elítél.[115] Mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy az ember életét és az életfakasztás feladatát nem lehet e világ kereteibe szorítani, mértékével mérni és csak ebbôl kiindulva értelmezni, hanem mindig figyelembe kell venni az ember örök rendeltetését is. A házassággal és a családdal mindenkinek törôdnie kell 52. A család a tartalmasabb emberiesség iskolája. Ahhoz azonban, hogy életének és küldetésének teljességét elérhesse, a házastársak lelki közösségére és egyetértésére, valamint a gyermeknevelésben a szülôk gondos együttműködésére van szükség. Az apa aktív jelenléte nagyban hozzájárul a gyermekek neveléséhez, de az anya gondoskodását is, melyre elsôsorban a kisgyermekek szorulnak rá, biztosítani kell, anélkül, hogy háttérbe szorítanák a nô jogos társadalmi fölemelkedését. A gyermekeket úgy neveljék, hogy felnôtt korukban teljes felelôsségérzettel követhessék esetleg egyházi hivatásukat is, s életállapotukat képesek legyenek úgy megválasztani, hogy ha megházasodnak, saját családjukat kedvezô erkölcsi, társadalmi és gazdasági körülmények között alapíthassák meg. A szülôkre és gyámokra tartozik, hogy családalapításkor okos tanácsokkal irányítsák a fiatalokat -- akiknek készségesen kell ôket hallgatniuk --, de óvakodjanak attól, hogy közvetve vagy közvetlenül házasságkötésre vagy párválasztásra kényszerítsék ôket. Így a társadalom alapja a család, melyben különbözô nemzedékek élnek együtt és segítik egymást a nagyobb bölcsesség megszerzésében és abban, hogyan lehet a személyek jogait összehangolni a társadalmi élet egyéb követelményeivel. Ezért mindazoknak, akiknek befolyása van közösségekre vagy társadalmi csoportokra, hatékonyan hozzá kell járulniuk a házasság és a család helyzetének javításához. A polgári hatalom tartsa szent kötelességének, hogy elismerje, óvja és erôsítse a házasság és a család igazi természetét, védje a közerkölcsöket és segítse a családok boldogulását. Biztosítani kell a szülôk jogát ahhoz, hogy gyermekeknek adjanak életet és ôket a családi körben fölnevelhessék. Elôrelátó törvényhozás és különféle kezdeményezések védelmezzék és megfelelôen támogassák azokat is, akik sajnálatosan nélkülözik a családi otthon melegét. A keresztény hívôk -- jól értékesítve az idôt[116] és megkülönböztetve az örök értékeket a mulandóktól -- kitartóan növeljék a házasság és a család megbecsülését mind életük tanúságtételével, mind pedig a jóakaratú emberekkel együttműködve, így a nehézségeket leküzdve biztosítsák a családnak a szükséges dolgokat és mindazt, ami korunkban megkönnyíti az életet. E cél eléréséhez nagy segítség lesz a hívôk keresztény érzülete, az emberek egészséges erkölcsi fölfogása, valamint a hittudósok bölcsessége és szakértelme. A tudósok, kivált a biológusok, orvosok, szociológusok és pszichológusok nagyon jó szolgálatot tehetnek a házasság és a család intézményének és a lelkiismeret nyugalmának, ha kutatásaikat összehangolva törekszenek egyre jobban megvilágítani azokat a föltételeket, melyek erkölcsileg kifogástalan születésszabályozásra adnak módot. A papok feladata -- alaposan megismervén a család problémáit --, hogy különbözô lelkipásztori módszerekkel, igehirdetéssel, liturgiával és más lelki segítséggel házas és családi életükben támogassa a házaspárokat; nehézségeikben emberségesen és türelmesen erôsítse és szeretetben bátorítsa ôket, hogy valóban sugárzó családdá váljanak. A különféle szervezetek, fôként a családok szövetségei, törekedjenek arra, hogy a fiatalokat, a házaspárokat, s fôleg az új házasokat tanítással és tettekkel megerôsítsék, s fölkészítsék ôket a családi, társadalmi és apostoli életre. Végül az élô Isten képmásává alkotott, és a személyiség méltóságával fölruházott házastársak forrjanak össze a szeretetben, azonos gondolkodásban és egymás kölcsönös megszentelésében[117] kövessék Krisztust, az élet forrását;[118] hivatásuknak örömeiben és áldozataiban és hűséges szerelmükkel is tanúskodjanak annak a szeretetnek misztériumáról, melyet az Úr nyilatkoztatott ki a világnak halálával és föltámadásával.[119] ======================================================================== Gaudium et Spes A kultúra helyes fejlesztése Második fejezet A KULTÚRA HELYES FEJLESZTÉSE Bevezetés 53. Az emberi személy jellegzetes vonása, hogy csak kultúra által, azaz a természet javainak és értékeinek továbbfejlesztése által juthat el az igazi és teljes emberségre. Ahol tehát emberi élettel találkozunk, ott természet és kultúra a legszorosabban összefonódik. A kultúra szó általános értelemben véve mindazt jelenti, amivel a maga sokirányú szellemi és testi képességét kiműveli és kibontakoztatja az ember. Ismeretszerzés és munka által meghódítani igyekszik az egész világot, az erkölcsök és az intézmények tökéletesítésével pedig emberiesebbé teszi a közösségi életet a családban és az egész társadalomban, végül az idôk folyamán műveiben fejezi ki, közli másokkal és örökíti meg lelkének nagy élményeit és törekvéseit, hogy azok sokaknak, sôt az egész emberi nemnek fölemelkedését szolgálják. Ebbôl következôen az emberi kultúrának szükségszerűen történeti és társadalmi arculata van, s hogy a kultúra szó gyakran szociológiai és néprajzi értelmet is nyer. Ebben az értelemben beszélhetünk a kultúrákról többesszámban. A dolgok fölhasználása, a munkavégzés, a kifejezésmód, a vallásgyakorlat, az erkölcs, a törvényhozás és jogintézmények, a tudomány, a mesterségek és művészetek különbözô módjaiból más és más közösségi életformák és értékrangsorok származnak. Így az áthagyományozott formákból képzôdik egy-egy emberi közösség saját öröksége. És így jön létre egy körülhatárolt történeti környezet, melybe minden nemzet és kor embere beilleszkedik és belôle meríti az emberi és polgári kultúra fejlôdéséhez szükséges javakat. ======================================================================== Gaudium et Spes A kultúra helyzete a mai világban I. A kultúra helyzete a mai világban Új életformák 54. A modern ember életkörülményei szociális és kulturális szempontból annyira megváltoztak, hogy az emberi nem történetének új korszakáról lehet beszélni.[120] Ezáltal a kultúra gazdagítására és szélesebb körű terjesztésére új utak nyílnak, melyeket a természet-, ember- és társadalomtudományok, a technika, valamint a tömegtájékoztató eszközök fejlôdése készítettek elô. Ezért a mai kultúra ismertetô jegyei: az úgynevezett egzakt tudományok igen nagy mértékben fejlesztik a kritikai érzéket; az újabb pszichológiai kutatások mélyebben magyarázzák az emberi tevékenységet; a történeti tudományok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a dolgokat mulandóságuk és fejlôdésük szempontjából nézzék; a szokások és erkölcsök napról napra egyformává lesznek; az iparosodás, a városiasodás és más a közösségi életet elômozdító okok a kultúra új formáit teremtik meg (tömegkultúra). Mindezekbôl új gondolkodás- és cselekvésmódok és a szabad idô fölhasználásának új lehetôségei születnek; a népek és társadalmi csoportok közötti érintkezés a különféle kultúrák kincseit mindenki számára hozzáférhetôvé teszik, s így lassankint készül egy egyetemesebb emberi kultúra, mely annál inkább elôsegíti és kifejezi az emberi nem egységét, minél jobban becsüli a különbözô kultúrák sajátosságait. A kultúrát teremtô ember 55. Minden társadalmi csoportban és nemzetben egyre több férfi és nô érzi magát saját közösségi kultúrája szereplôjének és szerzôjének. Az egész világon egyre nô az autonómia- és vele együtt a felelôsségérzet; ez nagyon sokat jelent az emberi nem lelki és erkölcsi érése szempontjából. Ez még világosabbá válik, ha szemünk elé állítjuk a világ egységessé válását, és a ránk bízott feladatot, hogy igazságban és igazságosságban jobb világot építsünk. Ily módon tehát egy új humanizmus születésének vagyunk tanúi, melyben az embert elsôsorban a testvéreiért és a történelemért érzett felelôsség határozza meg. Nehézségek és feladatok 56. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az ember, aki felelôsséget érez a kultúra fejlôdéséért, nagyobb reményeket táplál, ugyanakkor szorongó lélekkel nézi a sok ellentmondást, melyeket neki kell föloldania: Mi a teendô, hogy a kultúrák növekvô érintkezése -- melynek a különbözô csoportok és nemzetek között igaz és gyümölcsözô dialógusra kellene vezetniük -- meg ne zavarják a közösségek életét, föl ne forgassák az ôsök bölcsességét, s ne veszélyeztessék a népek jellegzetességeit? Hogyan lehet támogatni az új kultúra dinamizmusát és terjeszkedését, anélkül, hogy a hagyományos örökség iránti hűség el ne vesszen? Különösképpen éget ez a kérdés ott, ahol a természettudományok és a technika hatalmas elôretörésébôl keletkezett kultúrát a különféle hagyományú klasszikus tanulmányokból táplálkozó szellemi műveltséggel kell összhangba hozni. Hogyan lehet a tudományok oly gyors és fokozódó szakosodását összhangba hozni a szintézisalkotás igényével, s megôrizni az emberekben a kontempláció és csodálkozás bölcsességre vezetô képességeit? Mi a teendô, hogy az emberek valamennyien világszerte részesüljenek a kultúra kincseibôl, miközben a képzettebb értelmiségi réteg műveltsége egyre elvontabb és bonyolultabb lesz? Végül miként lehet törvényesnek elismerni a kultúra által követelt autonómiát, anélkül, hogy egy merôben földi sôt vallásellenes humanizmusba ne jussunk? Mindezen ellentmondások közepette az emberi kultúrát ma úgy kell fejleszteni, hogy a teljes emberi személyt harmonikusan művelje, és segítse az embereket feladataikban, melyeknek betöltésére valamennyien, fôként pedig a keresztények hivatottak, testvérként az egy emberi családban. ======================================================================== Gaudium et Spes A kultúra fejlesztésének alapelvei II. A kultúra helyes fejlesztésének néhány alapelve Hit és kultúra 57. A mennyei haza felé zarándokló Krisztus-hívôknek az odafönt valókat kell keresniük és ízlelniük;[121] ez azonban nem csökkenti, hanem inkább növeli feladatuk súlyát, hogy az összes emberrel dolgozzanak együtt az emberibb világ fölépítésén. És valóban a keresztény hit misztériuma fölbecsülhetetlen ösztönzést és támogatást ad nekik ahhoz, hogy e feladatot minél odaadóbban teljesítsék, különösen pedig ahhoz, hogy fölfedezzék e munka teljes értelmét, melybôl kitűnik, hogy a kultúráért való fáradozás kiváló helyet foglal el az ember hivatásának egészében. Amikor ugyanis az ember keze munkájával vagy technikai eszközökkel megműveli a földet, hogy teremjen és az egyetemes emberi család méltó lakóhelyévé váljék, vagy amikor tudatosan részt vesz a közéletben, akkor Istennek a történelem hajnalán kinyilvánított szándékát hajtja végre, parancsát a föld meghódítására és a teremtés továbbfejlesztésére,[122] és egyúttal önmagát is kiműveli; ugyanakkor eleget tesz Krisztus nagy parancsának is, hogy testvéreinek szolgálatára szentelje magát. Ezenkívül amikor az ember bölcseleti, történelmi, matematikai vagy a természettudományos tanulmányokba merül, vagy művészi tevékenységet folytat, jelentôsen hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberi család fölemelkedjék az igaznak, a jónak és a szépnek a világába és az egyetemes érték meglátására; és így fényesebben megvilágosodik attól a csodálatos Bölcsességtôl, mely öröktôl fogva Istennel volt, mindent vele együtt rendezett el, játszadozván a földkerekségen és gyönyörűsége az emberek fiaival lenni.[123] Ebbôl következôen a dolgok szolgaságából kiszabadult emberi lélek akadálytalanabbul emelkedhet föl a Teremtô imádására és szemlélésére. Sôt a kegyelem ösztönzésére kész lesz elismerni Isten igéjét, aki már azt megelôzôen, hogy testté lett -- hogy mindenkit üdvözítsen és önmagában összefoglaljon -- a világban volt, mint ,,az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít'' (Jn 1,9).[124] Igaz, hogy a természettudomány és a technika a maga módszereivel képtelen a dolgok végsô gyökeréig hatolni, fejlôdésük mégis tápot adhat bizonyos fenomenalizmusnak és agnoszticizmusnak azáltal, hogy kutatási módszerüket illetéktelenül a teljes igazság megtalálása legfôbb szabályának tekintik. Sôt fenyeget a veszély, hogy a mai eredményekben túlságosan bizakodó ember megelégszik önmagával, és már nem keres magánál magasabbrendű értékeket. Ezek az áldásosnak nem mondható jelenségek azonban nem szükségszerűen folynak a mai kultúrából; nem is szabad miattuk abba a kísértésbe esnünk, hogy nem ismerjük el pozitív értékeit. Ezek közé számítanak: a tudományok művelése és a tárgyilagos igazsághoz való hűség a tudományos kutatásokban; a csoportmunka szükségességének tudata, a nemzetközi szolidaritás érzéke; a szakemberek egyre elevenebb felelôsségtudata az emberek segítésére, sôt védelmére; végül az a törekvés, hogy jobb életfeltételeket biztosítsanak mindenkinek, különösen azoknak, akik nem tehetnek sorsukról, vagy műveletlenségben sínylôdnek. Mindez bizonyos elôkészületet jelenthet az evangéliumi üzenet befogadására; s ezt az elôkészületet formálhatja annak isteni szeretete, aki azért jött, hogy üdvözítse a világot. Krisztus evangéliumának és a kultúrának sokféle kapcsolata 58. Az üdvösség üzenete és az emberi kultúra között számos kapcsolatot találunk. Isten ugyanis a különbözô korok sajátos kultúrájához igazodva szólt, amikor népének kinyilatkoztatta magát, míg csak teljesen meg nem nyilatkozott testetöltött Fiában. Hasonlóképpen az Egyház is, mely változó körülmények között élt és az idôk folyamán f0lhasználta a különféie kultúrák vívmányait, hogy igehirdetése által minden nép körében terjessze és kifejtse Krisztus üzenetét, tanulmányozza és mélyebben megértse azt, s a liturgia cselekményeiben meg a hívôk sokféle közösségének életében jobban kifejezze. Ugyanakkor azonban a minden kor és minden földrész valamennyi népéhez küldött Egyház nincs kizárólagosan és elválaszthatatlanul hozzákötve egyetlen fajhoz vagy nemzethez, egyetlen sajátos életformához, egyetlen ôsi vagy új szokáshoz sem. Ragaszkodván a maga hagyományaihoz, s tudatában lévén egyetemes küldetésének, egybe tud fonódni a különféle kultúrákkal, s ez mind az Egyházat, mind a kultúrákat gazdagítja. Krisztus jó híre állandóan megújítja a bűnbeesett ember életét és kultúráját, s a bűn folytonos és veszélyes csábításából eredô tévedéseket és bajokat támadja és elűzi. A népek erkölcseit szüntelenül tisztogatja és nemesíti. Istentôl származó gazdagságával mintegy belülrôl termékenyíti meg, erôsíti, kiegészíti, sôt Krisztusban meg is újítja[125] minden egyes nép vagy kor lelki értékeit és képességeit. Amikor az Egyház eleget tesz a maga sajátos feladatának,[126] már ezzel is sarkallja és gyarapítja a kultúrát meg a civilizációt, és liturgikus tevékenységével is a belsô szabadságra neveli az embert. A kultúra helyes formálásának szempontjai 59. A mondottak alapján az Egyház mindenkit arra emlékeztet, hogy a kultúrának a személyiség teljes tökéletesedését, a közösség és az egész emberi nem javát kell szolgálnia. Éppen ezért úgy kell kiművelni a szellemet, hogy fokozódjék benne a képesség a csodálatra, a lényeglátásra, a szemlélôdésre, az önálló ítéletalkotásra, továbbá a vallási, erkölcsi és szociális érzék kifejlesztésére. A kultúra kibontakozásához ugyanis, mivel az ember értelmes és társas természetének közvetlen következménye, mindig szükség van a neki kijáró szabadságra és a saját törvényei szerint való önálló cselekvés lehetôségére. Méltán követeli meg tehát, hogy megbecsüljék és joggal vrvend bizonyos sérthetetlenségnek, föltéve természetesen, hogy a közjó határain belül ügyel a személy, s a kisebb-nagyobb közösségek jogainak tiszteletbentartására . E szent Zsinat magáévá téve az I. vatikáni zsinat tanítását kijelenti, hogy ,,a megismerésnek kettôs rendje van'', nevezetesen a hité és az értelemé, s az Egyház nem tiltja, hogy ,,a művészetek és a tudományok a maguk határai közt a saját elveiket és módszerüket kövessék''; ezért ,,ezt a jogos szabadságot elismerve'' állítja és helyesli a kultúra, s kiváltképp a tudományok jogos autonómiáját.[127] Mindez megköveteli azt is, hogy tiszteletben tartva az erkölcsi rendet és a közösség érdekeit, az ember az igazságot szabadon kutathassa, véleményét kinyilváníthassa és terjeszthesse, bármilyen szakmát választhasson, végül pedig, hogy az igazságnak megfelelô tájékoztatást kapjon a közérdekű eseményekrôl.[128] A közhatalomnak nem az a feladata, hogy meghatározza, milyen legyen a kultúra, hanem a föltételeket kell megteremtenie és segítenie kell, hogy mindenki, a nemzeti kisebbség is kulturált életet élhessen.[129] Ezért mindenekelôtt arra kell ügyelni, hogy a kultúra el ne térjen a maga céljától és ne kényszerüljön politikai vagy gazdasági hatalmasságok szolgálatába szegôdni. ======================================================================== Gaudium et Spes Keresztények feladata a kultúrában III. A keresztények néhány sürgetôbb feladata a kultúra terén Ismerjék el és érvényesítsék mindenki jogát a kultúra jótéteményeihez 60. Mivel napjainkban már megnyílt a lehetôsége annak, hogy az emberek nagy tömegeit kiszabadítsák a tudatlanság nyomorúságából, a legkorszerűbb feladat -- fôként a keresztények számára --, hogy mindenki erôteljesen együttműködjék annak érdekében, hogy gazdasági és politikai, nemzeti és nemzetközi téren egyaránt olyan alapvetô döntéseket hozzanak, melyek mindenütt és mindenki számára elismerik és érvényesítik a személy méltóságának megfelelô jogot a kultúrához minden faji, nemi, nemzetiségi, vallási vagy a társadalmi megkülönböztetés nélkül. Ezért gondoskodni kell arról, hogy mindenki kielégítô mértékben hozzájusson a kultúra, elsôsorban az úgynevezett alapkultúra javaihoz, nehogy az írástudatlanság és a felelôs öntevékenység hiánya nagyon sok embert megakadályozzon a közjóhoz való igazán emberi hozzájárulásban. Arra kell tehát törekedni, hogy mindenki, akinek megvan hozzá a tehetsége, magasabb szintű tanulmányokat folytasson, mégpedig úgy, hogy a lehetôség szerint el is érje a társadalomban a képességeinek és szerzett tudásának megfelelô tisztséget, hivatalt vagy szolgálatot.[130] Így érheti el bármely nép körében minden ember és minden társadalmi réteg kulturális életének azt a teljes kibontakozását, mely összhangban van tehetségével és hagyományaival. Komoly erôfeszítést kíván az, hogy mindenki ráébredjen a kultúrához való jogára, de arra is, hogy köteles önmagát művelni és a művelôdéshez másokat hozzásegíteni. Helyenként ugyanis az élet és a munka körülményei megbénítják a kultúrára szomjazó emberekben az akarást, sôt még a kultúra igényét is elfojtják. Különösképpen áll ez a földművesekre és az ipari munkásokra. Részükre tehát olyan munkafeltételeket kell teremteni, melyek nem akadályozzák, hanem inkább segítik művelôdésüket. A nôk már az élet szinte minden területén tevékenykednek, fontos azonban, hogy teljesértékűen vállalhassák a természetüknek megfelelô munkaköröket. Mindenki köteles elismerni és segíteni a nôk sajátos és szükséges részvételét a kulturális életben. Az egyetemes kultúrára nevelés 61. Ma nehezebb, mint egykor szintézisbe foglalni a tudományokat és a művészeteket. Amilyen mértékben növekszik ugyanis a kultúra alkotó elemeinek tömege és sokfélesége, ugyanolyan mértékben csökken az ember képessége áttekinteni és szerves egységbe foglalni az egészet; a homo univerzális (egyetemesen művelt ember) eszménye eltűnôben van. De továbbra is mindenki kötelessége megôrizni az emberi személy teljességét, melyet elsôsorban a teremtô Istenben megalapozott és Krisztusban csodálatosan gyógyulást nyert és fölmagasztalt értelem, akarat, lelkiismeret és testvériség értékei határoznak meg. E nevelésnek anyja és dajkája elsôsorban a család, melyben a szeretet melegénél a gyermekek könnyebben tanulják meg a dolgok helyes rendjét, és az emberi kultúra helyesnek bizonyult formái szinte természetesen öröklôdnek át a felnövekedô fiatalok lelkébe. E nevelésnek a mai társadalomban kedvezô lehetôségei adódnak, fôleg a könyvek növekvô terjedésébôl és a tömegkommunikációs eszközökbôl, melyek kedvezôek lehetnek az egyetemes kultúra szempontjából. A munkaidô rövidülésével egyre több embernek nô a szabad ideje. Használja is föl mindenki helyesen a szabad idôt a kikapcsolódásra, lelki és testi egészségének ápolására a kedvtelésbôl végzett tevékenységekkel és ismeretszerzéssel; idegen tájak meglátogatásával (turizmussal) -- mely fejleszti az emberi szellemet, és egymás megismerésével gazdagítja az embereket; a sportolással és sportrendezvényekkel, melyek megkönnyítik az egyén és a közösség lelki egyensúlyának megtartását, és testvéri kapcsolatokat hoznak létre minden rendű és rangú, bármely nemzethez tartozó és különbözô fajú emberek között. A keresztények tehát legyenek rajta, hogy a kultúrának korunkra jellemzô megnyilatkozásait és tömegmozgalmait emberies és keresztény szellem hassa át. Mindez a kedvezô lehetôség azonban még nem biztosítja a teljes értékű kulturális nevelést, ha közben elhanyagolják azt a mélyre ható kérdést, hogy mi az értelme a kultúrának és a tudásnak az emberi személy szempontjából. A kultúra és a civilizáció összehangolása a keresztény tanítással 62. Ámbár az Egyház nagyon sokat tett a kultúra fejlôdéséért, a tapasztalat azt mutatja, hogy esetleges okok miatt nem mindig könnyű összehangolni a kultúrát és a kereszténységet. E nehézségek nem szükségszerűen károsítják a hitéletet, sôt a hit pontosabb és mélyebb megértésére serkenthetik az elmét. A tudományok, a történelem és a bölcselet újabb vizsgálódásai és eredményei ugyanis új kérdéseket vetnek föl, melyeknek gyakorlati következményei vannak, és a teológusoktól is új kutatásokat követelnek. Ezenkívül arra ösztönzik ôket, hogy igazodva a hittudományok sajátos módszereihez és követelményeihez, keressék a módját, hogy az addiginál alkalmasabban közölhessék a tanítást korunk embereivel, mert más maga a hitletétemény, az igazság, és más az elôterjesztés módja, de a tartalom és az értelem ugyanaz.[131] A lelkipásztorkodásban nemcsak a teológiai elveket kell kielégítôen ismerni és alkalmazni, hanem a világi tudományok, elsôsorban a lélektan és a szociológia eredményeit is, hogy a híveket is tisztább és érettebb hitéletre vezessék. Az irodalom és a művészetek a maguk módján szintén sokat jelentenek az Egyház élete számára. Arra törekszenek ugyanis, hogy kifürkésszék, milyen az ember, mik a problémái, és mit tapasztal, amikor megismeri és tökéletesíteni akarja önmagát és a világot. Igyekeznek föltárni az ember helyzetét a történelemben és a világmindenségben, szemléltetik nyomorúságát és örömeit, kapcsolatait és erôit, sôt megálmodják a boldogabb emberi világot is. Így a koroknak és tájaknak megfelelôen sokféle formában ábrázolt emberi életet föl tudják emelni. Arra kell tehát törekedni, hogy a művészek érezzék, hogy az Egyház elismeri munkásságukat, és megfelelô szabadságot élvezve könnyebben teremthessenek kapcsolatokat a keresztény közösséggel. Az Egyháznak el kell ismernie az új művészeti irányokat is, melyek az egyes nemzetek és vidékek sajátosságához alkalmazkodva tolmácsolják kortársaink ízlését; a szentélyben akkor kapjanak helyet, ha a liturgia követelményeinek megfelelô kifejezésmódjukkal Istenhez emelik a lelket.[132] Ezáltal jobban kifejezik az istenismeretet, az igehirdetést világosabbá teszik az emberi értelem számára, mely így a maga eleven valóságában jelenik meg. A hívôk tehát a legszorosabbb egységben éljenek kortársaikkal, iparkodjanak megérteni gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat, amint az a szellemi kultúrában megmutatkozik. Az új tudományok és tanok, valamint az új felfedezések által nyert ismereteket kapcsolják össze a keresztény erkölccsel és a keresztény hitigazságok tanításával, hogy a vallás gyakorlása és a komoly erkölcsi magatartás lépést tartson náluk a természettudományos tájékozottsággal és a szüntelenül haladó technikával. Így képesek lesznek mindent az egészséges keresztény érzékkel értékelni és értelmezni. A papnevelô intézetekben és az egyetemeken a hittudomány művelôi igyekezzenek közös erôfeszítéssel és eszmecserével együttműködni más tudományok képviselôivel. A teológiai kutatás a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megértését keresse, ugyanakkor azonban teremtsen kapcsolatokat saját korával is, hogy hozzásegítse a tudósokat a hit teljesebb megértéséhez. Ezt az együttműködést jól hasznosíthatják a papság képzésénél; hogy az igehirdetôk az Egyház Istenrôl, emberrôl, világról szóló tanítását megfelelôbben tudják kifejteni kortársaik elôtt, s ezek készségesen fogadják szavukat.[133] Sôt az is kívánatos, hogy minél több világi hívô szerezzen megfelelô képzettséget a szent tudományokban, és közülük egyesek hivatásszerűen is szenteljék magukat e tudományoknak, és azokat elôbbre is vigyék. E feladatukat azonban csak akkor teljesíthetik, ha minden hívônek, klerikusnak és laikusnak biztosítva van a kutatás, a gondolkodás és a szerény, de bátor véleménynyilvánítás jogos szabadsága mindabban, amiben szakértô.[134] ======================================================================== Gaudium et Spes A gazdasági élet Harmadik fejezet A GAZDASÁGI ÉLET A gazdasági élet néhány vonása 63. A gazdasági életben is tisztelni és érvényesíteni kell az emberi személy méltóságát és teljes hivatását és az egész társadalom közjavát. Az ember ugyanis szerzôje, középpontja és célja az egész gazdasági életnek. Mint a társadalmi élet egyéb területeit, úgy a mai gazdasági életet is jellemzi az ember egyre növekvô uralma a természet fölött, az egyes polgárok, csoportok és népek egyre sűrűbb és jelentékenyebb kapcsolatai és kölcsönös függése, valamint a közhatalom mind gyakoribb beavatkozása. Egyidejűleg a termelési módok, megtermelt javak és szolgáltatások cseréjének fejlôdése alkalmassá tette a gazdasági életet arra, hogy jobban kielégíthesse a nagy emberi család fokozódó szükségleteit. Nem hiányoznak azonban a nyugtalanító tényezôk sem. Mind a kollektív, mind egyéb gazdasági rendszerekben, fôként a gazdaságilag fejlett vidékeken nem kevesen valósággal a gazdasági élet bűvöletébe kerültek, annyira, hogy csaknem egész egyéni és társadalmi életüket a gazdasági szemlélet határozza meg. Most, amikor a gazdasági élet fejlôdése képes volna csökkenteni a társadalmi egyenlôtlenségeket, ha ésszerűen, emberségesen irányítanák és egybehangolnák, lépten-nyomon inkább csak elmérgesíti a helyzetet, sôt helyenként a gyengébbek szociális viszonyainak rosszabbodását és a szegények megalázását idézi elô. Még mindig óriási tömegek nélkülözik a legszükségesebbeket is, ugyanakkor mások, még a kevésbé fejlett vidékeken is, dúskálva élnek és tékozolják a javakat. Egymás mellett él a fényűzés és a nyomor. Míg kevesek kezében rendkívül nagy hatalom összpontosul, addig sokaknak úgyszólván semmi lehetôségük sincs arra, hogy a saját kezdeményezésükbôl és a saját felelôsségükre cselekedjenek, hiszen gyakran emberi személyhez méltatlan élet- és munkakörülmények között vergôdnek. A gazdasági és a társadalmi egyensúly hasonló hiányai mutatkoznak a mezôgazdaság, az ipar és a szolgáltatások között, úgyszintén egyazon ország különbözô vidékei között is. A gazdaságilag fejlett és a többi népek között egyre mélyül az ellentét, ez pedig a világbékét is veszélyeztetheti. Kortársaink egyre éberebb lelkiismerettel érzik át ezeket az aránytalanságokat. Meggyôzôdésük, hogy a mai világ birtokában lévô roppant műszaki és gazdasági erôk tudnák orvosolni ezt az áldatlan állapotot, s hogy kell is azt orvosolniok. Ehhez azonban a gazdasági- társadalmi életben sok reformra van szükség, s mindenki gondolkodásmódjának és magatartásának meg kell változnia. Az Egyház ennek érdekében a századok folyamán az evangélium fényénél kidolgozta, és kivált az utóbbi idôkben elô is terjesztette az igazságosságnak és méltányosságnak józan elveit mind az egyéni és a társadalmi életre, mind pedig a nemzetközi életre vonatkozólag. A szent Zsinat ezeket az elveket a mai helyzetnek megfelelôen akarja megerôsíteni, s fôként a gazdaság fejlôdését szem elôtt tartva néhány tájékozódási szempontot akar adni.[135] ======================================================================== Gaudium et Spes Gazdasági fejlôdés I. A gazdasági fejlôdés A gazdasági fejlôdés az ember szolgálatában 64. A korábbi idôkhöz képest ma indokoltabban törekszenek a mezôgazdasági és ipari termelés, valamint a szolgáltatások növelésére, hogy lépést tartsanak a népesség szaporodásával, és ki lehessen elégíteni az emberi nem fokozódó igényeit. Támogatni kell tehát a műszaki fejlôdést, az újító szellemet, a vállalatok létesítésére és bôvítésére irányuló törekvést, a termelési módszerek korszerűsítését és a termelésben részt vevôk erôfeszítéseit, vagyis mindent, ami a gazdasági fejlôdést szolgálja. E termelés végsô rendeltetése nem pusztán a termékek halmozása, nem is a neyereség vagy a hatalom, hanem az ember szolgálata; mégpedig az egész emberé, figyelembe véve anyagi szükségleteinek rendjét, illetve értelmi, erkölcsi, lelki és vallási életének igényeit; az emberrôl van szó, mégpedig bárkirôl, bármely csoporthoz, fajhoz tartozzék és bármely világrészen lakjék is. Így tehát a gazdasági tevékenységet saját módszerei és törvényei szerint az erkölcsi rend határain belül kell végezni,[136] úgy, hogy Isten emberre vonatkozó terve megvalósuljon.[137] Az ember ellenôrzése alatti gazdasági fejlôdés 65. A gazdasági fejlôdésnek az ember ellenôrzése alatt kell maradnia; s nem szabad átengedni a túlságosan nagy gazdasági hatalommal rendelkezô személyeknek vagy csoportoknak, kizárólagos jelleggel az államnak, vagy néhány hatalmasabb nemzetnek. Épp ellenkezôleg minden szinten minél többen, nemzetközi viszonylatban pedig az összes nemzetnek aktívan részt kell vennie a gazdasági fejlôdés irányításában. Hasonlóképpen egyesek és a szabad társulások kezdeményezéseit egyeztetni kell és összhangba kell hozni a közhatalom törekvéseivel. A fejlôdést nem szabad kizárólag az egyének gazdasági tevékenységének szinte mechanikus folyamatára, vagy a közhatalom irányítására bízni. Ezért tévesnek kell minôsíteni mind azokat az elméleteket, melyek a helytelenül értelmezett szabadság nevében megakadályozzák a szükséges reformokat, mind azokat, melyek az egyes személyek és csoportok alapvetô jogait kevesebbre értékelik a termelés kollektív szervezésénél.[138] Az állampolgárok pedig ne feledjék: joguk és kötelességük -- és ezt az államhatalomnak is el kell ismemie --, hogy lehetôségeikhez mérten hozzájáruljanak a maguk közösségének igazi fejlôdéséhez. Különösen a gazdaságilag kevésbé fejlett országokban, ahol minden anyagi erôt sürgôsen mozgósítani kell, súlyos veszedelembe sodorják a közjót azok, akik nem gyümölcsöztetik a kezükben lévô javakat, vagy közösségüket megfosztják olyan anyagi, illetve szellemi segítségtôl, melyre a közösség rászorul; bár a személynek joga van a kívándorláshoz. A kirívó közgazdasági különbségek megszüntetése 66. Az igazságosság és a méltányosság igényeinek kielégítése céljából határozottan arra kell törekedni, hogy a személyek jogainak és minden nép sajátos jellegének tiszteletben tartásával mielôbb szűnjenek meg a jelenleg meglévô és gyakran csak tovább mélyülô, egyéni és társadalmi megkülönböztetéssel is együttjáró gazdasági egyenlôtlenségek. Hasonlóképpen tekintettel a mezôgazdasági termékek elôállításának és értékesítésének bizonyos területeken különleges nehézségeire, támogatni kell a földműveseket mind a termelés fokozásában és a termékek értékesítésében, mind a szükséges fejlesztésben és beruházásokban, mind a méltányos jövedelem megszerzésében, nehogy, mint gyakran elôfordul, továbbra is alsóbbrendű állampolgároknak minôsüljenek. A földművesek pedig, kivált a fiatalok, azon legyenek, hogy szakmai ismereteiket tökéletesítsék és ügyesen alkalmazzák, különben nem fejlôdhet a mezôgazdaság.[139] Az igazságosság és a méltányosság azt is megköveteli, hogy a gazdasági élet fejlôdéséhez szükséges mobilitást úgy irányítsák, hogy az egyes emberek és családjuk életét ne tegye bizonytalanná, vagy ne veszélyeztesse. Gondosan kerülni kell minden megkülönböztetést a munkaföltételek és a fizetés terén azoknak a munkásoknak hátrányára, akik más nemzetek körébôl, vagy más vidékekrôl származnak és munkájukkal hozzájárulnak a nép vagy az országrész gazdasági életéhez. Ezenfölül mindenki, elsôsorban a közhatalom, személyként és ne puszta termelôeszközként bánjék velük; segítsék ôket, hogy családjukat maguk után hívhassák, illô lakást szerezhessenek, és abban is, hogy beilleszkedjenek a befogadó népnek vagy vidéknek társadalmi életébe. Mindazonáltal amennyire lehetséges a saját hazájukban és vidékükön teremtsenek részükre munkaalkalmat. A jelenleg változásban lévô gazdasági ágazatokban, nevezetesen az ipari társadalomnak azokban az új formáiban, melyekben például fokozódik az automatizálás, gondoskodni kell elegendô és mindenki számára megfelelô munkáról, valamint a megfelelô műszaki és szakmai képzés lehetôségérôl, és biztosítani kell azok megélhetését és emberi méltóságát is, akik betegségük vagy életkoruk miatt nagyobb nehézségekkel küzdenek. ======================================================================== Gaudium et Spes Közgazdasági alapelvek II. Néhány, az egész közgazdasági életet irányító alapelvrôl A munka, a munkakörülmények, a szabad idô 67. A javak elôállítására, cseréjére vagy a különféle gazdasági szolgáltatásokra végzett emberi munka elôbbrevaló a gazdasági élet egyéb elemeinél, hiszen azok csak eszközök. A munka ugyanis, akár vállalkozóként, akár bérmunkásként végzi az ember, közvetlenül a személytôl ered, aki a természet dolgaira szinte ráüti a maga pecsétjét, és akarata alá hajtja ôket. Az ember a maga munkájával általában eltartja önmagát és övéit, kapcsolatot teremt testvéreivel, az emberekkel, és szolgálatukra van, igazi szeretetet gyakorolhat, és Isten munkatársaként tökéletesítheti a teremtést. Sôt az Istennek fölajánlott munkával az ember részese lesz Jézus Krisztus megváltó művének, aki fölmagasztalta a munkát azzal, hogy Názáretben a saját kezével dolgozott. Ebbôl következik, hogy mindenkinek kötelessége becsületesen dolgozni, s mindenkinek joga van a munkához: a társadalomra tartozik, hogy a maga körülményei között segítse polgárait, hogy elegendô munkaalkalmat találjanak. Végül a munkát úgy kell megfizetni, hogy az ember anyagi, társadalmi, kulturális és lelki szempontból egyaránt méltó életet biztosíthasson önmagának és övéinek, figyelembe véve kinek-kinek munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat helyzetét és a közjót.[140] A gazdasági tevékenység többnyire emberek együttes erôfeszítésébôl jön létre; ezért igazságtalanság és embertelenség, ha úgy szervezik és irányítják, hogy belôle a dolgozók bármelyikének kára származzék. Márpedig még napjainkban is gyakorta elôfordul, hogy a dolgozók valamiképpen saját munkájuk rabszolgáivá alacsonyodnak. Ezt az úgynevezett gazdasági törvényszerűségek semmiképpen sem igazolják. Ezért a termelômunka egész folyamatát a személy szükségleteihez és életviszonyaihoz kell igazítani; elsôsorban a családi élethez, különös tekintettel a családanyákra, és mindenkor figyelembe véve a dolgozók nemét és életkorát. A dolgozóknak ezenfelül módot kell adni arra is, hogy saját képességeiket és személyiségüket éppen a munka végzésében bontakoztathassák ki. És noha idejüket és erejüket a felelôsség- kívánta mértékben ebbe a munkába fektetik, legyen még elegendô pihenôjük és szabad idejük is családi, művelôdési, társadalmi és vallásos életükre. Sôt, maradjon lehetôségük azoknak az erôiknek és képességeiknek szabad kifejlesztésére is, melyeket szakmai munkájuk során esetleg csak kevéssé tudnak kibontakoztatni. Részvétel a vállalkozásokban és az egész gazdasági élet irányításában; bérharcok. 68. A gazdasági vállalkozásokban személyek társulnak egymással, Isten képmására teremtett szabad és önálló emberek. Elô kell tehát segíteni, hogy célszerűen kidolgozásra váró módon mindannyian tevékeny szerephez jussanak a vállalatok ügyeinek irányításában,[141] akár tulajdonosok, akár munkaadók, akár vezetôk, akár dolgozók, tekintettel kinek-kinek a feladatkörére, s megtartva a munkavezetés szükséges egységét. Mivel ma már gyakran nem az egyes vállalatok kebelén belül, hanem magasabb szinten döntenek a gazdasági és társadalmi feltételekrôl, melyektôl a dolgozók és gyermekeik jövendô sorsa függ, a dolgozóknak személyesen vagy szabadon választott képviselôk által legyen részük e határozatok meghozatalában. A személy alapvetô jogai közé kell sorolni a dolgozóknak azt a jogát, hogy szabadon létesíthessenek ôket képviselô, a gazdasági élet helyes irányítását befolyásoló szervezeteket, s bennük a megtorlás veszélye nélkül, szabadon tevékenykedhessenek. E szervezett formában való részvétel, ha gazdasági és társadalmi képzéssel párosul, napról napra növeli mindnyájukban a maguk feladatának és felelôsségének tudatát; mely által eljutnak odáig, hogy képességeik és rátermettségük arányában munkatársaknak érezzék magukat az egész gazdasági és társadalmi fejlôdésben és a közjóról való gondoskodásban. Amikor társadalmi-gazdasági összeütközések támadnak, arra kell törekedni, hogy békés megoldást találjanak. Jóllehet elôször mindig a felek ôszinte párbeszédéhez kell folyamodni, a mai körülmények között is a sztrájk lehet a végsô eszköz arra, hogy a dolgozók megvédjék jogaikat és teljesüljenek jogos követeléseik. Mielôbb keresni kell azonban a tárgyaláshoz és az egyeztetô megbeszéléshez vezetô utakat. A föld javainak egyetemes rendeltetése 69. Isten a földet minden kincsével együtt minden ember és minden nép használatára rendelte. Ezért a teremtett javaknak méltányos arányban kell eljutniok mindenkihez a szeretettôl kísért igazságosság vezetése mellett.[142] Bármilyen formája is van a tulajdonnak különféle és változékony körülmények között az egyes népek jogrendjében, a javak ezen egyetemes rendeltetésére mindig figyelni kell. Az embernek tehát, amikor a teremtett javakat használja, úgy kell tekintenie jogosan birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak a sajátja, hanem egyúttal közös is, abban az értelemben, hogy ne csak önmagának, hanem másoknak is hasznára lehessen.[143] Egyébként mindenkit megillet a jog, hogy önmagának és családjának elegendô része legyen a javakból. Ezen a nézeten voltak már az egyházatyák és egyháztanítók is, tanítván, hogy az ember köteles segíteni a rászorulókon, mégpedig nem csupán a feleslegébôl.[144] Aki pedig végsô szükségben van, annak joga van mások vagyonából megszerezni magának a szükséges dolgokat.[145] Ma, amikor oly sokan éheznek a világon, a szent Zsinat sürgetô kéréssel fordul mindenkihez, egyénekhez és hatóságokhoz egyaránt, hogy jusson eszükbe az egyházatyák tanítása: Adj enni annak, akit éhhalál fenyeget; ha nem adsz, gyilkosa vagy.[146] Lehetôségei arányában tehát ki-ki ossza meg és hasznosítsa javait; segélyezze elsôsorban azokat az egyéneket és népeket, akik s amelyek e támogatás révén talpra állhatnak és fejlôdésnek indulhatnak. Gazdaságilag kevésbé fejlett társadalmakban nem ritka, hogy a közösség szokásai és hagyományai részben megvalósítják a javak közös rendeltetését, s a közösség minden tagja megkapja a legszükségesebb javakat. Ne tekintsék azonban teljesen változhatatlannak azokat a szokásokat, melyek már nem felelnek meg a mai idôk követelményeinek; másrészt viszont nem kell meggondolatlanul szembeszállni olyan tiszteletreméltó szokásokkal, melyek a mai adottságokhoz alkalmazva továbbra is nagyon hasznosak lehetnek. A gazdaságilag nagyon elôrehaladott nemzeteknél a gondoskodást és a biztonságot nyújtó társadalmi intézmények hálózata válthatja valóra a javak közös rendeltetését. Tovább kell fejleszteni a családi és szociális szolgáltatásokat, különösen ha a művelôdést vagy a nevelést segítik. Mindezen intézkedések közben ügyelni kell arra, hogy a polgárok el ne kényelmesedjenek a társadalomal szemben, ki ne vonják magukat vállalt kötelességeik terhe alól, s ne vonakodjanak a szolgálatok vállalásától. Beruházások és pénzügyek 70. A beruházásoknak a maguk részérôl arra kell irányulniuk, hogy mind a mostani, mind a jövô népesség számára elég munkaalkalmat és jövedelmet biztosítsanak. A beruházásokról és a gazdasági élet irányításáról döntô egyének, csoportok vagy hatóságok ezeket a célokat tartsák szem elôtt. Ismerjék föl súlyos kötelességüket, hogy egyrészt gondoskodniuk kell az egyesek és az egész közösség számára a megfelelô élethez szükséges javakról; másrészt a jövôrôl gondoskodván meg kell teremteniük az igazságos egyensúlyt a mai -- egyéni és közösségi -- fogyasztói igények és a jövendô nemzedék számára szükséges fölhalmozás követelménye között. Emellett mindig tartsák szemmel a gazdaságilag kevésbé haladott népek és országok égetô szükségleteit is. A pénzügyi dolgokban ügyelni kell arra, hogy se a saját nemzetüknek, se más nemzeteknek kárt ne okozzanak. Emellett gondoskodni kell arról, hogy a pénz értékének változása miatt a gazdaságilag gyengébbek igazságtalanul kárt ne szenvedjenek. Tulajdonszerzés és a magántulajdon; a nagybirtok 71. Mivel a magántulajdon és az anyagi javakkal való egyéb rendelkezési formák részei a személy önkifejezésének, s ezenfelül lehetôvé teszik, hogy a személy feladatát a társadalomban és a gazdasági életben betöltse, nagyon fontos, hogy mind az egyének, mind a közösségek valamilyen formában tulajdonhoz juthassanak. A magántulajdon, más szóval a rendelkezési jog anyagi javak fölött, hozza magával a személyes és családi önrendelkezéshez szükséges teret, s úgy kell tekinteni, mint az emberi szabadság udvarát. Végül minthogy feladat- és felelôsségvállalásra ösztönöz, az állampolgári szabadságjogok feltétele.[147] Napjainkban e rendelkezési vagy tulajdonjognak különféle formái vannak, és napról napra sokasodnak. Mindezek a szociális alapok és a társadalmi gondoskodás által biztosított jogok és szolgáltatások ellenére is a létbiztonság el nem hanyagolható forrásai. Ez nemcsak az anyagi tulajdonfajtákra áll, hanem az olyan nem anyagi javakra is, mint például a szakmai képességek. A magántulajdon joga viszont nincs ellentétben a köztulajdon jogának különféle formáival. Javakat mindenesetre csak az illetékes hatóság vehet köztulajdonba, a közjó követelményei szerint és annak határai között, méltányos kártalanítást fölajánlva értük. A közhatalomra tartozik annak megakadályozása, hogy valaki visszaéljen magántulajdonával a közjó rovására.[148] Magának a magántulajdonnak természete szerint társadalmi jellege is van, mely a javak egyetemes rendeltetésének törvényében gyökerezik.[149] Ha nem törôdnek ezzel a társadalmi jelleggel, nagyon sokszor megtörténik, hogy a tulajdon intézménye kapzsiságra és súlyos zavarokra ad alkalmat, ellenzôinek ürügyet szolgáltatva még magának a jognak a kétségbevonására is. Számos gazdaságilag kevésbé fejlett országban ott vannak a csak közepesen vagy nyereségi meggondolásból egyáltalán meg nem művelt nagy- sôt hatalmas földbirtokok, s közben a nép nagyobb részének vagy egyáltalán nincs földje, vagy csak törpebirtoka van, ugyanakkor sürgôsen növelni kellene a mezôgazdaság hozamát. Akiket a tulajdonosok munkára felfogadnak, vagy akik a birtokok egy részét bérlik, nemritkán csak emberhez méltatlan munkabérhez, illetve jövedelemhez jutnak, megfelelô lakásuk sincs, s még a közvetítôk is kizsákmányolják ôket. Minden létbiztonság híján, személyi kiszolgáltatottságban élnek, és így meg vannak fosztva az önálló és felelôs cselekvésnek szinte minden lehetôségétôl; szó sem lehet arról, hogy elôrejussanak a kultúrában, vagy bármiképp is részt vegyenek a társadalmi és politikai életben. Reformokra van tehát szükség, éspedig esetenként különbözô célzatú reformokra, hogy emelkedjenek a jövedelmek, javuljanak a munkakörülmények, növekedjék a foglalkoztatottság biztonsága, és legyen ösztönzés az önkéntes kezdeményezésre; mi több, a kellôen meg nem művelt ingatlanokat szét kell osztani azok között, akik e földeket jól megművelik. Amikor pedig erre sor kerül, biztosítsák számukra a szükséges tôkét és eszközöket, kiváltképp a továbbképzést és azt a jogot, hogy szövetkezetbe tömörülhessenek. Mindannyiszor pedig, amikor kisajátítást tesz szükségessé a közjó, méltányos kártalanítást kell megállapítani az összes körülmény figyelembevételével. A gazdasági tevékenység és Krisztus országa 72. Azok a keresztények, akik cselekvô részesei a mai gazdasági fejlôdésnek és síkraszállnak az igazságosságért és a szeretet gyôzelméért, legyenek meggyôzôdve, hogy sokat tehetnek az emberi nem jólétéért és a világ békéjéért. Egyénileg is, együttesen is mutassanak jó példát az ilyen irányú tevékenykedésben. Megszerezvén a szükséges szaktudást és tapasztalatot, Krisztushoz és az ô evangéliumához hűségesen tartsák meg a földi tevékenységben a helyes rendet, hogy egész egyéni és társadalmi életüket átitassa a boldogságok szelleme, kiváltképp a szegénységé. Ha valaki Krisztusnak engedelmeskedve elôször az Isten országát keresi, megerôsödik és tisztább lesz benne a szeretet, hogy minden testvérén segítsen, és a szeretet sugallatára tökéletessé tegye az igazságosság művét.[150] ======================================================================== Gaudium et Spes Politikai közösség élete Negyedik fejezet A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ÉLETE A mai közélet 73. Korunkban mélyreható átalakulások figyelhetôk meg a népek társadalmi szerkezetében és intézményeiben is, melyek kulturális, gazdasági és társadalmi fejlôdésük következményei; e változások viszont nagymértékben hatnak a politikai közösség életére is, fôként ami a polgári szabadságjogok gyakorlásában és a közjó megvalósításában mindenki jogait és kötelességeit, valamint a polgárok egymással és a közhatalommal való kapcsolatát illeti. A világ különféle részein az emberi méltóság elevenebb tudata olyan politikai és jogi rendszer létrehozására késztet, mely jobban óvja a személy közéleti jogait, így például a gyülekezés, a társulás, a véleménynyilvánítás, valamint a magán- és a nyilvános vallásgyakorlás jogát. A személy jogainak oltalma ugyanis szükségszerű föltétele annak, hogy az állampolgárok, akár egyénenként, akár csoportot képezve, tevékenyen részt vehessenek az állam életében és igazgatásában. A kulturális, gazdasági és társadalmi fejlôdéssel együtt sokakban erôsödik az óhaj, hogy nagyobb részt vállalhassanak a politikai élet alakításában. Sokak lelkiismerete egyre jobban sürgeti, hogy megvédjék a nemzeti kisebbségek jogait, nem feledve kötelezettségeiket az állam iránt. Ezenfelül növekszik a másként gondolkodók vagy más vallású emberek iránti tisztelet. Egyidejűleg szélesebb körű mozgalom bontakozik ki annak érdekében, hogy ne csak a kiváltságosok, hanem valóban minden állampolgár élvezhesse személyi jogait. Elutasítják mindazokat a bizonyos területeken uralkodó politikai formákat, melyek korlátozzák az állampolgári vagy a vallásszabadságot, növelik a politikai szenvedélyek és bűntények áldozatainak számát, s a közjó elômozdítása helyett jogtalan elônyöket biztosítanak valamely pártnak vagy a vezetôinek. A valóban emberies politikai élet kialakítására semmi sem alkalmasabb, mint az igazságosság, a jóindulat és a közjó szolgálata iránti belsô érzék fejlesztése, valamint a politikai közösség igazi természetére, s a közhatalom céljára, helyes gyakorlására és korlátaira vonatkozó alapvetô meggyôzôdés erôsítése. A politikai közösség természete és célja 74. Az egyes emberek, családok és különféle csoportok, melyek az állampolgárok közösségét alkotják, jól tudják, hogy nem képesek egymaguk megteremteni a teljes értelemben vett emberi életet. Szükségét érzik egy tágabb közösségnek, melyen belül valamennyien szüntelenül egyesíthetik képességeiket a közjó egyre eredményesebb szolgálatára.[151] Ezért különbözô formájú politikai közösségeket alkotnak. A politikai közösség tehát e közjó érdekében létezik, ebben rejlik teljes igazolása és értelme, és belôle meríti eredeti és sajátos jogát. A közjó pedig magában foglalja a társadalmi élet azon föltételeinek összességét, melyek között az emberek, a családok és közösségek a maguk tökéletességét könnyebben és teljesebben érhetik el.[152] Sok és sokféle ember gyűlik össze a politikai közösségbe, akik teljes joggal vallhatnak eltérô nézeteket. Tekintélyre van tehát szükség, hogy a politikai közösség szét ne hulljon amiatt, hogy mindenki a maga elgondolása szerint jár el; e tekintély a polgárok erôit a közjóra irányítja, nem gépiesen, nem is zsarnoki módon, hanem mint elsôsorban a szabadságra és a vállalt kötelezettségek és feladatok tudatára támaszkodó erkölcsi erô. Nyilvánvaló tehát, hogy a politikai közösség és a közhatalom az ember természetében gyökerezik, s ezért hozzátartozik ahhoz a rendhez, melyet Isten határozott meg; a politikai rendszer megválasztása és a vezetôk kijelölése viszont a polgárok szabad akaratára van hagyva.[153] További következmény, hogy a politikai tekintélyt akár a közösség egészében, akár az államot képviselô intézményekben mindig az erkölcsi rend határain belül kell gyakorolni a közjó -- mégpedig a dinamikusan fölfogott közjó -- érdekében a törvényesen meghatározott, vagy meghatározandó jogrend szabályai szerint. Ebben az esetben az állampolgárnak lelkiismeretbôl fakadóan kötelesek engedelmeskedni.[154] Mindebbôl pedig nyilvánvaló azok felelôssége, méltósága és fontossága, akik az állam élén állnak. Ahol pedig a közhatalom túllépve illetékességének körén elnyomja a polgárokat, ôk ne vonakodjanak megtenni mindazt, amit a közjó tárgyilag megkövetel tôlük; de saját jogaikat és polgártársaik jogait megvédhetik az ilyen tekintély visszaéléseivel szemben, tiszteletben tartva azokat a határokat, melyet a természettörvény és az evangéliumi erkölcs megszab. A konkrét módok, ahogy egy politikai közösség a maga szervezetét és hatalom gyakorlását kialakítja, különbözô lehet az egyes népek sajátosságai és eltérô történeti fejlôdésük szerint; de mindig a művelt, békeszeretô és mindenki iránt jóindulatú ember kialakítása legyen a célja az egész emberi család javára. Mindenki együttműködése a közéletben 75. Teljes összhangban van az emberi természettel, hogy olyan politikai-jogi struktúrákat találjanak, melyek minden állampolgárnak egyre jobban és minden megkülönböztetés nélkül hathatósan biztosítják a szabad és cselekvô részvételt a politikai közösség alapjainak megalkotásában, az állam irányításában, a különféle intézmények munkaterületének és céljainak meghatározásában és a vezetôk megválasztásában.[155] Ne feledjék tehát az állampolgárok, hogy a közjó érdekében joguk és egyben kötelességük a szavazás szabad lehetôségével élni. Az Egyház pedig elismerésre és tiszteletre méltónak tartja azok munkáját, akik embertársaik szolgálatában az allam javának Szentelik magukat és vállalják e tisztség terheit. Annak érdekében, hogy a polgárok kötelességtudattal teljes együttműködése az állam mindennapi életében elérje kívánt célját, szükség van tételes jogrendre, mely biztosítja a közhatalom feladatköreinek és szerveinek megfelelô megosztását, s egyúttal a hatékony és független jogvédelmet. El kell ismerni, tiszteletben kell tartani és tovább kell fejleszteni valamennyi személy, család és csoport jogait és jogaik gyakorlását,[156] a minden állampolgárt terhelô kötelességekkel együtt. E kötelességek közül meg kell említeni, hogy mindenki tartozik az államnak azokkal az anyagi és személyes szolgálatokkal, melyeket a közjó megkíván. A vezetôk óvakodjanak attól, hogy a családi, társadalmi vagy kulturális csoportokat, a köztes testületeket vagy intézményeket akadályozzák, vagy törvényes és hatékony cselekvési lehetôségüktôl megfosszák, hanem inkább igyekezzenek ezeket készségesen és szabályozottan támogatni. A polgárok pedig -- egyénenként, de csoportot képezve is -- óvakodjanak attól, hogy túl nagy hatalmat juttassanak a közhatalomnak, vagy túlzott elônyöket és kedvezményeket követeljenek tôle, azaz a személyek, családok és társadalmi csoportok közteherviselésének csökkentését. Korunk egyre bonyolultabb körülményei többször arra kényszerítik a közhatalmat, hogy beavatkozzék társadalmi, gazdasági és kulturális ügyekbe olyan kedvezôbb feltételek teremtése végett, melyek a korábbiaknál hatékonyabban segítik az állampolgárokat és csoportjaikat a teljes értelemben vett emberi célok szabad elérésében. Az országok sajátosságai és a népek fejlettségi foka szerint különféleképpen értelmezhetôk a szocializáció,[157] a személy autonómiája és fejlôdése közötti kapcsolatok. Ha pedig valahol a közjó érdekében korlátozzák is egy idôre a jogok gyakorlását, amint a körülmények megváltoznak, állítsák vissza a szabadságot. De embertelen, ha a politikai tekintély olyan totalitárius vagy diktatórikus formákat ölt, melyek sértik a személyek és a társadalmi csoportok jogait. Az állampolgárok ápolják magukban áldozatosan és hűségesen a hazaszeretetet, de minden szükkeblűség nélkül, vagyis úgy, hogy mindig legyenek tekintettel az egész -- sokféle kötelékkel összekapcsolt fajokból, népekbôl és nemzetekbôl álló -- emberi család javára. Az összes Krisztus-hívô érezze át, hogy külön hivatása van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, s hogy odaadóan szolgálják a közjót, s így tettekkel mutassák meg, hogyan lehet összhangba hozni a tekintélyt a szabadsággal, a személyes kezdeményezést az egész társadalmi testület szoros együvétartozásával, a kellô egységet a termékeny sokféleséggel. A mulandó dolgok rendezésénél az egymástól eltérô törvényes véleményeket ismerjék el, s az azokat tisztességesen védô polgárokat és csoportjaikat is becsüljék. A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjó elébe helyezni a maguk hasznát. Nagy gondot kell fordítani a nép, és fôleg az ifjúság állampolgári és politikai nevelésére, hogy az állampolgárok valamennyien kivehessék részüket a politikai közösség életébôl. Akik alkalmasak vagy kiképezhetôk a politika nehéz, ugyanakkor nagyon nemes művészetére,[158] készüljenek föl rá, és megfeledkezvén a saját érdekeikrôl és anyagi elônyeikrôl, gyakorolják azt. Az igazságtalanság és elnyomás, egy ember vagy politikai párt önkényuralma és intoleranciája ellen erkölcsileg feddhetetlenül és okosan lépjenek föl; de ôszintén és méltányosan, sôt szeretettel politikai bátorsággal Szenteljék magukat minden ember szolgálatára. A politikai közösség és az Egyház 76. Nagyon fontos, különösen a pluralista társadalomban, hogy helyesen lássák a politikai közösség és az Egyház viszonyát, s hogy világosan tegyenek különbséget aközött, amit a Krisztus-hívôk egyénenként vagy közösségben mint keresztény lelkiismeretű állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, és aközött, amit lelkipásztoraikkal együtt az Egyház nevében cselekszenek. Az Egyház, mely feladatánál és illetékességénél fogva semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötôdik semmiféle politikai rendszerhez, egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának. A politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van. Mind a kettô ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más címen. Annál gyümölcsözôbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél egészségesebben együttműködnek a helyek és korok körülményei szerint. Az ember ugyanis nincs beszorítva csupán a mulandó rendbe, hanem az emberi történelemben élve érintetlenül megtartja örök hivatását. A Megváltó szeretetében megalapozott Egyház pedig ahhoz nyújt segítô kezet, hogy az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között jobban érvényesüljön. Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, s tanításával, valamint a Krisztus-hívôk tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal tiszteletben tartja és szorgalmazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelôsségét is. Az apostolok és utódaik, valamint ezek munkatársai, amikor küldetést kapnak, hogy az embereknek Krisztust, a világ Üdvözítôjét hirdessék, apostoli feladatuk teljesítésében Isten hatalmára támaszkodnak, aki igen gyakran a tanúk gyengeségében mutatja meg az evangélium erejét. Mindazoknak ugyanis, akik az isteni ige szolgálatára Szentelik magukat, az evangélium sajátos erôivel és eszközeivel kell élniük, melyek sokban különböznek a földi ország eszközeitôl. Igaz ugyan, hogy a földi dolgok és amik az ember léthelyzetét tekintve e világot felülmúlják, szorosan egybefonódnak, és az Egyház maga is felhasználja az evilági dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélytôl fölajánlott kiváltságokba; sôt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy e jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható tanúságtétele ôszintesége, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek. De mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, elôadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, s erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvetô jogai vagy a lelkek üdvössége; s használhassa közben mindazokat az eszközöket -- de csakis azokat --, melyek a különféle korokhoz és körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával. Az Egyház, melynek az a feladata, hogy támogasson és fölemeljen mindent, ami igaz, jó és szép csak található az emberi közösségben,[159] hűségesen ragaszkodva az evangéliumhoz és küldetését teljesítve a világban megszilárdítja az emberek közötti békét Isten dicsôségére.[160] ======================================================================== Gaudium et Spes A béke védelme Ötödik fejezet A BÉKE VÉDELME ÉS A NÉPEK KÖZÖSSÉGÉNEK KIALAKÍTÁSA Bevezetés 77. Ezekben az években, amikor az épp dúló vagy fenyegetô háborúk velejárói képpen roppant súllyal nehezednek az emberi nemre a megpróbáltatások és szorongások, az egyetemes emberi család érlelôdésének sorsdöntô órájához érkezett. Miközben lassanként egységesül és mindenütt egyre jobban ráébred egységére, a reá váró feladatot -- tudniillik, hogy az egész földkerekségen minden ember számára egy igazán emberibb világot építsen -- csak akkor tudja teljesíteni, ha mindenki megújhodott lélekkel, az igaz békéért fáradozik. Ezért ragyog föl ma új fényben az emberi nem magasabbrendű törekvéseinek és vágyainak megfelelô evangélium üzenete, amikor boldognak mondja a békeszerzôket, ,,mert Isten fiainak hívják majd ôket''. (Mt 5,9) A Zsinat tehát megvilágítván a béke igaz és nemes fogalmát, miután elítéli a háborút, sürgetô fölszólítással fordul a keresztényekhez, hogy Krisztusnak, a béke szerzôjének segítségével, minden emberrel működjenek együtt igazságosságban és szeretetben a béke megszilárdításáért és a békéhez szükséges eszközök elôteremtéséért. A béke természete 78. A béke nem a háború puszta hiánya, nem is szűkíthetô le a szembenálló erôk egyensúlyának állandósítására, nem is hatalmi intézkedésbôl fakad, hanem valóban és sajátosan ,,az igazságosság műve'' (Iz 32,17 ). A rend gyümölcse, melyet isteni Alapítója (lehetôségként) az emberi társadalomnak ajándékozott, és a mind tökéletesebb igazságosságra szomjazó embereknek kell megvalósítaniuk. Mivel ugyanis az emberi nem közjavát a maga módján elsôdlegesen az örök törvény vezérli, de ennek konkrét követelményei az idôk folyamán állandó változásnak vannak kitéve, a békét sohasem lehet egyszer s mindenkorra megszerezni, hanem folytonosan építeni kell. S mivel ezenfelül az emberi akarat ingatag és bűntôl sebzett, a béke ôrzése az egyesektôl a szenvedélyek fölötti uralmat, a közhatalomtól pedig éber ôrködést kíván. Ez azonban nem elegendô. A békét a földön elérni csak akkor lehet, ha a személyek java biztonságban van és az emberek bizalommal és önként megosztják egymás között lelki és szellemi kincseiket. A szilárd akarat más emberek és népek, s azok méltóságának elismerésére és a testvériség gyakorlására, a béke építéséhez feltétlenül szükséges. Így a béke a szeretetnek is gyümölcse, mely meghaladja azt a határt, ameddig az igazságosság el tud menni. A felebaráti szeretetbôl fakadó földi béke pedig Krisztus Atyaistenbôl áradó békéjének elôképe és hatása. Maga a megtestesült Fiú ugyanis, a béke fejedelme, kereszthalála által minden embert kiengesztelt Istennel, és egy népben és egy testben állítva helyre valamennyiük egységét, a saját testében ölte meg a bűnt;[161] és a föltámadással fölmagasztalva kiárasztotta az emberek szívébe a szeretet Lelkét. Éppen ezért minden kereszténynek szól a sürgetô felhívás, hogy ,,szeretetben cselekedve az igazságot'' (Ef 4,15) fogjanak össze minden igazán békeszeretô emberrel a béke kiesdésére és fölépítésére. Ugyanebben a szellemben, csak dicsérni tudjuk azokat, akik a jogaikért folytatott küzdelemben lemondanak az erôszakos cselekményekrôl, és az önvédelemnek azokhoz az eszközeihez folyamodnak, melyek egyébként rendelkezésére állanak a gyengébbnek is; feltéve, ha ez mások vagy a közösség jogainak és kötelezettségeinek sérelme nélkül történhet. Amilyen mértékben bűnösök az emberek, olyan mértékben fenyeget a háború réme, és ez így is marad Krisztus eljöveteléig; amilyen mértékben pedig egyesülnek a szeretetben, legyôzik a bűnt és uralkodnak az erôszakon is, míg csak be nem teljesedik a Szentírás szava: ,,Ôk meg ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szôlômetszô késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést'' (Iz 2,4). ======================================================================== Gaudium et Spes A háború elkerülése I. A háború elkerülése A háború embertelenségeinek megfékezése 79. Bár a legutóbbi háborúk mérhetetlen anyagi és erkölcsi károkat zúdítottak világunkra, még ma is a föld valamelyik részén a háború szakadatlanul pusztít. Sôt, amikor a különféle tudományos fegyvereket is harcba vetik, fenyeget a veszély, hogy a háború eldurvulása olyan barbárságra ragadtatja a harcoló feleket, mely messze fölülmúlja az elmúlt idôkét. A mai bonyolult helyzet és a rendezetlen nemzetközi kapcsolatok miatt új, alattomos és felforgató módszerekkel folyhatnak hosszantartó, álcázott háborúk. Sok esetben a terrorizmus módszereit úgy tekintik, mint új harcmodort. Az emberiség e szomorú helyzetét látva a Zsinat mindenekelôtt a népek természetjogának és e jog egyetemes elveinek állandó hatályára akar emlékeztetni. Az emberi nem lelkiismerete ezeket az elveket egyre határozottabban kifejezi. Az olyan cselekmények tehát, melyek szándékosan semmibe veszik ôket, valamint az ilyen cselekményekre kiadott parancsok bűncselekmények. A vak engedelmesség nem mentheti végrehajtóikat. Ilyen bűncselekményszámba megy mindenekelôtt az, hogy kiirtanak egész népeket, nemzeteket vagy nemzeti kisebbségeket, mindegy, hogy milyen meggondolásból vagy milyen módszerrel: kérlelhetetlen szigorral kell elítélni ezeket a borzalmas bűntetteket. Ugyanakkor a legnagyobb dicséretet érdemli azok bátorsága, akik nem félnek nyíltan ellenállni az ilyen parancsok kibocsátóinak. A hadviselésrôl nemzetközi egyezmények vannak érvényben, melyeket elég sok nemzet aláírt abból a célból, hogy kevésbé embertelenné váljanak a hadműveletek és következményeik: ilyenek a sebesült és hadifogoly katonák sorsára vonatkozó egyezmények és egyéb megállapodások. Ezeket a szerzôdéseket meg kell tartani; sôt mindenki köteles, de kivált az államok vezetôi és a kérdés szakértôi megtenni minden tôlük telhetôt, hogy az egyezményeket tökéletesítsék, s így jobban és hatékonyabban fékezzék a háború embertelenségét. Méltányosnak látszik továbbá, hogy a törvények megértôen intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de készek békés formában szolgálni az emberek közösségét. A háború még nincs kiküszöbölve ebbôl a világból, s amíg a háború veszélye fennáll s nincs illetékes és megfelelô hatalommal ellátott nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a kormányoktól az igazságos védekezés jogát, feltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetôségét. Az államok vezetôi és mindazok, akik osztoznak velük a közügyekért vállalt felelôsségben, kötelesek tehát megvédeni a rájuk bízott népek létérdekeit és ezeket a komoly ügyeket valóban komolyan intézni. Más dolog azonban katonai erôt alkalmazni a népek igazságos védelmére, és más dolog nemzetek leigázására törekedni. A katonai hatalom önmagában nem törvényesíti ugyanennek a hatalomnak bármilyen célzatú katonai vagy politikai fölhasználását. Ha pedig szerencsétlen módon már kitört a háború, ezáltal nem válik minden megengedetté a harcoló felek között. Akik pedig katonáskodva szolgálják hazájukat, ne másnak tekintsék magukat, mint olyanoknak, akik a népek biztonsága és szabadsága fölött ôrködnek. S míg szolgálatukat ebben a szellemben végzik, valóban a béke megszilárdításához járulnak hozzá. A totális háború 80. A tudományos fegyverek fejlôdése mérhetetlenül megnövelte a háború borzalmasságát és gonoszságát. Az e fegyverek bevetésével végzett hadműveletek hatalmas, senkit és semmit sem kímélô pusztítást okozhatnak, mely messze túllépi a jogos önvédelem határait. Sôt ha ezeket az eszközöket -- melyek a nagy nemzetek fegyvertáraiban már megtalálhatók -- mind bevetnék, a szembenálló felek kölcsönösen megsemmisítenék egymást, nem is szólva arról a tömérdek pusztításról és utóhatásokról, melyek együtt járnak e fegyverek használatával. Mindezen tények arra kényszerítenek, hogy teljesen új szellemben vizsgáljuk meg a háború kérdését.[162] Tudják meg korunk emberei, hogy háborús cselekményeikrôl szigorúan számot kell majd adniuk. A holnap ugyanis nagyrészt mai döntéseiktôl függ. E Szentséges Zsinat tehát mindezeket figyelembe véve, s magáévá téve a legutóbbi pápák megnyilatkozásait, akik a totális háborút elítélték,[163] kijelenti: Minden olyan háborús cselekmény, mely egész városoknak vagy széles területeknek és lakosságuknak különbségtétel nélkül való elpusztítását célozza, bűncselekmény Isten és ember ellen, amit következetesen és habozás nélkül kárhoztatni kell. A mai háború különleges veszedelme abban áll, hogy azoknak, akik a legújabb tudományos fegyverek birtokában vannak, mintegy alkalmat kínál ilyen bűncselekmények elkövetésére, és kérlelhetetlen következetességgel képes belehajszolni az emberek akaratát az egyre iszonyúbb döntésekbe. Nehogy ez valaha is bekövetkezzék, a földkerekség egybegyűlt püspökei kérve kérnek mindenkit, elsôsorban a nemzetek kormányzóit és a katonai vezetôket, hogy állandóan gondoljanak arra az óriási felelôsségre, mely Isten és az egyetemes emberiség színe elôtt terheli ôket. A fegyverkezési verseny 81. A tudományos fegyvereket azonban nem csupán azért halmozzák, hogy háború esetén bevessék. Mivel ugyanis úgy vélik, hogy mindegyik fél védelmi ereje attól függ, hogy képes-e villámcsapásszerűen visszaütni, ez az évrôl évre növekvô fegyverhalmozás furcsa módon az esetleges támadó elrettentésére szolgál. Sokan tartják, hogy ez a leghatékonyabb eszköz, mellyel napjainkban annyira-amennyire biztosítani lehet a békét a nemzetek között. Bárhogyan is áll a dolog az elrettentés e módszere körül, az emberek legyenek meggyôzôdve arról, hogy az elég sok nemzet által folytatott fegyverkezési verseny nem biztos útja a tartós béke megôrzésének, és a belôle származó úgynevezett egyensúly sem a biztos és igazi béke. Ahelyett ugyanis, hogy kiküszöbölné a háború okait, inkább súlyosbítja azokat. És miközben mérhetetlen pénzt fordítanak egyre újabb és újabb fegyverek gyártására, nem lehet orvosolni a mai világban tapasztalható sokféle nyomorúságot. Ahelyett, hogy igazán és gyökeresen fölszámolnák a nemzetek meglevô ellentéteit, a világ többi részét is megfertôzik. A lelkület megújításával új utakat kell tehát keresni, hogy ez a botrány megszűnjék, és a szorongástól megszabadult világ igaz békéjét helyre lehessen állítani. Ezért újból ki kell jelenteni: a fegyverkezési verseny az emberi nem legsúlyosabb csapása, és tűrhetetlenül sérti a szegényeket. Nagyon félni kell attól, hogy ha folytatódik, egy napon megszüli mindazokat a végzetes bajokat, melyeknek eszközeit már gyártja. Az emberi nem által lehetôvé tett katasztrófáktól figyelmeztetve igyekezzünk fölhasználni az Isten-ajándékozta haladékot, mellyel még rendelkezünk. Felelôsségünket jobban tudatosítva találjuk meg a módját, hogyan oldjuk meg emberhez méltóbb módon vitás kérdéseinket. Az isteni Gondviselés szüntelenül követeli tôlünk, hogy szabaduljunk föl a háború ôsi rabszolgaságából. Ha nem vállaljuk ezt az erôfeszítést, nem tudjuk, hová vezet az a rossz út, melyre ráléptünk. A háború általános tilalma és a nemzetközi tevékenység a háború elkerülésére 82. Nyilvánvaló tehát, hogy minden erônket megfeszítve elô kell készítenünk azt az idôt, amikor a nemzetek egyetértésével száműzhetô lesz minden háború. Ez persze azt követeli, hogy hozzanak létre egy mindenki által elismert egyetemes világtekintélyt, mely hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy biztosítsa mindenkinek a biztonságot, az igazságosságot és a jogok tiszteletbentartását. Addig is azonban, amíg sor kerülhet ennek az annyira kívánatos tekintélynek a létrehozására, a mai legfôbb nemzetközi testületek minden erejükkel iparkodjanak kidolgozni az alkalmas eszközöket a közös biztonság megvalósítására. Ahhoz, hogy a béke a népek kölcsönös bizalmából fakadjon, s ne a fegyverektôl való rettegés kényszerítse rájuk, mindenki fáradozzék azon, hogy a fegyverkezési verseny valahára végetérjen, s valóban megkezdôdjék a leszerelés, de nem egyoldalúan, hanem igaz és hatékony biztosítékok birtokában szerzôdésekkel meghatározott azonos lépésekkel.[164] Addig is meg kell becsülni azokat az erôfeszítéseket, melyek már történtek vagy történnek a háború veszélyének elhárítására. Kapjon támogatást az a sok jóakaratú ember, aki vezetô tisztsége nyomasztó gondjait hordozva és a mérhetetlen felelôsség kínzó tudatában kiküszöbölni törekszik a háborút, melytôl maga is visszaretten, jóllehet képtelen eltekinteni az adott helyzet bonyolultságától. Nagyon kell kérni Istent, adjon erôt nekik, hogy bátran fogjanak hozzá és állhatatosan vigyék véghez a legnagyobb emberszeretet művét, mely a békét építi. Feladatuk ma kétségtelenül azt kívánja tôlük, hogy figyelmük és látókörük terjedjen túl országuk határain; tegyék le a nemzeti önzést és a más népeken való uralkodás vágyát, ápolják magukban a mélységes tiszteletet az egész emberiség iránt, mely már annyi fáradsággal tart a maga nagyobb egysége felé. A béke és a leszerelés kérdéseirôl eddig is folytak beható és hosszadalmas vizsgálódások; az eddigi nemzetközi értekezleteket elsô lépéseknek kell tekinteni e nagyon súlyos problémák megoldása felé, s a jövôben még inkább szorgalmazni kell ezeket, hogy végre fogható eredményeik is legyenek. Mindazonáltal óvakodjanak az emberek attól, hogy csupán mások erôfeszítéseire támaszkodjanak anélkül, hogy a saját belsô világuk megváltoznék. A népek vezetôi ugyanis, akik saját népük javának letéteményesei és az egész világ javának elômozdítói, a lehetô legnagyobb mértékben függenek a közvéleménytôl és a tömegek érzelmeitôl. Hasztalan fáradoznak újra meg újra a béke építésén mindaddig, amíg az ellenségeskedés, megvetés, bizalmatlanság érzése, faji gyülôlködés és az ideológiák merevsége megosztja, sôt szembefordítja egymással az embereket. Fontos és sürgôs tehát átnevelni az emberek gondolkodását, új szellemmel áthatni a közvéleményt. A nevelôk, fôleg az ifjúság nevelôi és a közvélemény irányítói tekintsék súlyos kötelességüknek, hogy az új, békeszeretô szellemet mindenkibe beleplántálják. Az egész földet és azokat a feladatokat látva, melyeket együtt megtehetünk az emberi nem jobb sorsa érdekében, valamennyiünk szívének meg kell változnia. És ne csaljon meg minket hamis reménység. Ha ugyanis félre nem teszünk minden ellenségeskedést és gyűlölködést, ha nem kötnek szilárd és becsületes egyezményeket a jövendô egyetemes békérôl, akkor a máris súlyos veszedelemben forgó emberiség bármilyen csodálatos tudománnyal rendelkezik, megérheti azt a gyászos órát, melyben a halál szörnyű békéjét tapasztalja meg. Mindazonáltal Krisztus Egyháza, miközben ezeket mondja e világ szorongásai közepette, nem szűnik meg erôsen remélni. Korunknak újra meg újra, akár alkalmas, akár alkalmatlan, el akarja mondani az apostoli üzenetet: ,,íme, most van az alkalmas idô'', hogy megváltozzanak a szívek, ,,íme, most van az üdvösség napja''.[165] ======================================================================== Gaudium et Spes A nemzetközi közösség építése II. A nemzetközi közösség építése A széthúzások okai és ezek gyógyszerei 83. A béke építése mindenekelôtt azt követeli, hogy gyökerestül irtsák ki a háborúkra vezetô széthúzások okait az emberek közül, elsôsorban az igazságtalanságokat. Az okok jelentôs hányada a kirívó gazdasági egyenlôtlenségekbôl és szükséges orvoslásuk késedelmébôl ered. Soknak forrása viszont az uralomvágy és a másik személyiségének semmibevétele, s ha még mélyebb okokat keresünk, emberi irigységbôl, bizalmatlanságból, gôgbôl és a többi önzô szenvedélyekbôl fakadnak. Az ember nem képes elviselni a társadalmi rendezetlenséget; ennek következtében még akkor is szüntelenül mérgezik a világot a viszályok és az erôszakosságok, amikor nem dúl háború. Ráadásul ugyanezek a bajok a nemzetek kapcsolataiban is jelentkeznek; ezért föltétlenül szükséges, hogy e bajok leküzdésére vagy megelôzésére s a zabolátlan erôszakosságok megfékezésére jobban és szilárdabban működjenek együtt a nemzetközi intézmények, tevékenységüket pedig hangolják össze. Ugyanakkor lankadatlanul szorgalmazni kell olyan szervezetek létesítését, melyek a békét szolgálják. A nemzetek közössége és a nemzetközi intézmények 84. Miközben napjainkban egyre szorosabb kapcsolatok szövôdnek a földkerekség polgárai és népei között, hogy az egyetemes közjót megfelelôen keressük és elérjük, a nemzetek közösségének egy olyan rendet kell kialakítania magának, mely megfelel a mai feladatoknak, különös tekintettel azokra a régiókra, melyek még mindig tűrhetetlen ínségtôl szenvednek. E célok elérése végett a nemzetközi közösség intézményeinek a maguk részérôl törôdniük kell az emberek különbözô szükségleteivel mind szociális téren -- ide tartozik az élelmezés, az egészségügy, a nevelés és munka --, mind a különleges helyzetekben, mint például a fejlôdésben lévô országok minden irányú kibontakozásának támogatása, a világszerte szétszóródott menekültek megsegítése vagy a kívándorlók és családjuk támogatása. A már létezô egyetemes vagy regionális nemzetközi intézmények kétségtelenül nagy érdemeket szereznek. Ezek az intézmények az egész emberi közösség nemzetközi alapjai lerakásának elsô erôfeszítései annak érdekében, hogy korunk nagyon súlyos kérdései megoldódjanak, és a fejlôdés a föld minden részén meggyorsuljon és a háborúk minden változatát elkerüljék. Az Egyház örül annak, hogy e területeken az ôszinte testvériség szelleme érvényesül keresztények és nem keresztények között, és megsokszorozza az erôfeszítéseket a mérhetetlen nyomorúság fölszámolására. Nemzetközi együttműködés gazdasági téren 85. Az emberi nem mai egymásrautaltsága megköveteli, hogy gazdasági téren is nagyobb legyen az együttműködés. Mert ha csaknem valamennyi nép el is nyerte már önállóságát, még korántsem szabadultak meg a túl nagy egyenlôtlenségektôl vagy a méltatlan függés minden formájától, és nincsenek túl minden súlyos és fenyegetô belpolitikai problémán. Egy-egy ilyen nemzet fejlôdése emberben és pénzben kapott segítségtôl függ. Minden egyes nemzet polgárait elôször is neveléssel és szakmai képzéssel föl kell készíteni, hogy elláthassák a gazdasági és társadalmi élet teendôit. Ehhez azonban más nemzetbôl való szakemberek bevonására van szükség, akik viszont ne uralkodjanak, hanem legyenek igazi segítôk és munkatársak. Az anyagi támogatás a fejlôdésben levô népeken csak akkor segít, ha a mai kereskedelmi szokások lényegesen megváltoznak a világban. Ezenfelül a támogatás, melyet meg kell kapniok a fejlett országoktól, lehet ajándék vagy kölcsön, vagy beruházás; ezeket nagylelkűen és kapzsi számítás nélkül, és teljes becsületességgel használják föl. Az igazán egyetemes gazdasági rend csak úgy alakulhat ki, ha véget vetnek a szertelen nyerészkedésnek, a nemzeti nagyravágyásnak, a politikai uralomvágynak, a militarista számításoknak és ideológiákat propagáló és ráerôltetô mesterkedéseknek. Sok gazdasági és társadalmi rendszer létezik; kívánatos, hogy a szakemberek megtalálják bennük az egészséges világkereskedelem közös alapjait: megkönnyíti munkájukat, ha ki-ki félreteszi saját elôítéleteit, és késznek mutatkozik ôszinte párbeszédre. Néhány gyakorlati szabály 86. Ezen együttműködéshez a következô szabályok látszanak célravezetôknek: a) A fejlôdésben lévô nemzetek nagyon legyenek tudatában annak, hogy a fejlôdés céljaként kifejezetten és határozottan polgáraik teljes emberi tökéletességére kell törekedniük. Ne feledjék, hogy a fejlôdés elsôsorban saját munkájukból és tehetségükbôl születik és bontakozik ki, s nem csupán idegen segélyekre, hanem elsôsorban a saját erôforrások föltárására, és a saját tehetségük és hagyományaik kiművelésére kell támaszkodnia. Ebben a dologban azoknak kell élen járniuk, akik nagyobb befolyást gyakorolnak a többiekre. b) A fejlett nemzeteket terheli viszont az az igen súlyos kötelesség, hogy segítsék említett feladatukban a fejlôdésben lévô népeket. Korszerűsödjenek szellemiekben és anyagiakban úgy, ahogyan azt a világméretű együttműködés megszervezése megkívánja. Gondosan ügyeljenek tehát a gyengébb és szegényebb nemzetek érdekeire, amikor velük kereskednek, hiszen ezek a nemzetek a saját létük fönntartása végett szorulnak rá termékeik eladására. c) A nemzetközi közösségre tartozik, hogy összehangolja és serkentse a fejlôdést, úgy, hogy az erre szánt javak fölött a leghatékonyabban és teljes méltányossággal rendelkezzék. E közösség feladata az is, hogy a szubszidiaritás elvéhez igazodva úgy szabályozza a gazdasági kapcsolatokat az egész világon, hogy az igazságosság érvényesüljön. Alapítsanak megfelelô intézményeket a nemzetközi -- fôként a kevésbé fejlett országokkal való -- kereskedelem elômozdítására és szabályozására és a hátrányok kiegyenlítésére, melyek a népek közötti nagy erôkülönbségekbôl származnak. E szabályozásnak és a vele kapcsolatos műszaki, kulturális és pénzügyi segítségnek kell megadnia a szükséges támogatást a fejlôdésre törekvô népeknek, hogy gazdasági életük kellôképpen fejlôdhessen. d) Sok esetben sürgetôen szükséges a gazdasági és társadalmi struktúrák felülvizsgálása; tartózkodni kell azonban olyan műszaki megoldásoktól, melyekre még nem érett meg a helyzet; elsôsorban az olyanféléktôl, melyek nyújtanak ugyan anyagi elônyöket az embereknek, de lelki értékeik és fejlôdésük rovására. Hiszen ,,nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, mely az Isten szájából származik'' (Mt 4,4). Az emberi család bármely része ugyanis önmagában és jobb hagyományaiban hordozza egy részét annak a lelki kincsnek, melyet Isten az emberiségre bízott, bár sokan nem tudják, milyen eredetű. A népesedés növekedésével kapcsolatos nemzetközi együttműködés 87. Feltétlenül szükség van nemzetközi összefogásra azokért a népekért, melyeknek korunkban számos egyéb bajuk mellett súlyos gondot okoz népességük gyors szaporodása. Ez elég gyakori jelenség. Égetôen sürgôs, hogy a nemzetek mind, de különösen a gazdagabbak, széles körű és sokoldalú együttműködéssel megtalálják a módját, miként lehet elôteremteni és az egész emberi közösség rendelkezésére bocsátani mindazt, ami az emberek élelmezéséhez és megfelelô kiműveléséhez szükséges. Nem egy nép ugyanis lényegesen javíthatná életfeltételeit, ha kellô oktatásban részesülve új műszaki eljárásokra térne át a mezôgazdaság ôsi módszereirôl, kellô okossággal alkalmazva az újat a saját körülményeihez, s ha jobb társadalmi rendet vezetne be és méltányosabban osztaná el a földtulajdont. Illetékességük határain belül a kormányoknak megvannak a jogaik és kötelességeik nemzetük népesedési problémájával kapcsolatban. Rájuk tartozik tehát többek közt, hogy szociális és családvédelmi törvényeket hozzanak, a falu lakosságának városokba való özönlését szabályozzák, s nekik tájékoztatást nyújtsanak a nemzet állapotáról és szükségleteirôl. Manapság a népesedés kérdése élénken foglalkoztatja az embereket, kívánatos tehát, hogy a katolikus szakemberek, fôleg az egyetemeken, nagy figyelemmel kísérjenek, sôt elôbbre vigyenek minden idevágó kutatást és kezdeményezést. Mivel pedig sokan állítják, hogy minden eszközzel és a közhatalom bármely beavatkozásával radikálisan és mindenképpen csökkenteni kell a föld vagy legalábbis bizonyos nemzetek szaporodását, ezért a Zsinat nyomatékosan kér mindenkit, hogy tartózkodjék azoktól az akár államilag, akár magánkezdeményezésre ajánlott, olykor kötelezôvé tett megoldásoktól, melyek ellene mondanak az erkölcsi törvényeknek. Az embernek ugyanis a házassághoz és a gyermeknemzéshez vató elidegeníthetetlen joga értelmében a szülôk helyes megítélésétôl függ annak eldöntése, hány gyermeket kívánnak világra hozni, ez semmiképpen sem bízható a közhatalom ítéletére. Ámde a szülôi megítélés feltételezi a helyesen kialakított lelkiismeretet. Ezért igen fontos, hogy mindenki számára lehetôvé váljék annak a helyes és valóban emberi felelôsségnek ébrentartása, mely a hely és a kor követelményeit figyelembe véve igazodik az isteni törvényhez. Ehhez viszont az szükséges, hogy mindenütt javuljanak a nevelési és társadalmi viszonyok, és fôleg, hogy vallásos képzésben, vagy legalábbis teljesértékű erkölcsi oktatásban részesüljenek az emberek. Tájékoztassák is ôket okosan azokról a módszerekrôl, melyeket a természettudományos fejlôdés derített föl, s melyek segíthetik a házastársakat a születésszabályozásban. Szükséges azonban, hogy a módszerek megbízhatóak legyenek, és nyilvánvalóan összhangban álljanak az erkölcsi renddel. A keresztények feladata a segítségnyújtásban 88. A keresztények készségesen és szívvel-lélekkel működjenek közre a nemzetközi rend fölépítésében, ôszintén tisztelve a szabadságjogokat és a testvéri barátságot; annál is inkább, mert a világ nagyobbik része még mindig akkora ínséget lát, hogy a szegényekben maga Krisztus szinte hangos szóval hívja tanítványai szeretetét. Ne legyen többé az emberek botránya, hogy amíg néhány nemzet a javak özönében bôvelkedik, és bizony polgáraik többségét a keresztény név ékesíti, addig mások az élethez szükséges javakat is nélkülözik, s éhínség, betegség és mindenféle baj gyötri ôket. A szegénység és a szeretet lelkülete Krisztus Egyházának dicsôsége és tanúbizonysága. Dicsérni és támogatni kell tehát azokat a keresztényeket, kiváltképp ha fiatalok, akik személyesen sietnek idegen emberek és népek segítségére. Mi több, Isten egész népe köteles -- szóval és példával elöljáró püspökeivel az élén -- erejéhez képest enyhíteni a jelen idôk nyomorúságait, s nem csupán a feleslegébôl, hanem az Egyház ôsi hagyományainak megfelelôen a számára szükségesekbôl is. A segélyek összegyűjtésének és szétosztásának módját anélkül, hogy mereven uniformizálnák, jól szervezzék meg mind egyházmegyei és nemzeti, mind világviszonylatban, és ahol csak célszerűnek látszik, kapcsolják össze a katolikusok tevékenységét a többi keresztény testvérével. A szeretet szelleme nem tiltja, hanem éppen nagyon is sürgeti, hogy elôrelátó és rendezett legyen a szociális és karitatív munka. Ezért azoknak, akik a fejlôdésben lévô nemzetek szolgálatára vállalkoztak, kellô kiképzést kell kapniuk alkalmas intézményekben is. Az Egyház hatékony jelenléte a nemzetközi közösségben 89. Amikor az Egyház isteni küldetésének erejével minden embernek hirdeti az evangéliumot, és föltárja a kegyelem kincstárát, világszerte hozzájárul a béke megszilárdításához, és megbízható alapot ad az emberek és a népek testvéri közössége számára: megismerteti az isteni és a természetes törvényt. Az Egyháznak tehát mindenképpen jelen kell lennie a nemzetek közösségében, hogy támogassa és ösztönözze az együttműködést az emberek között, mégpedig mind hivatalos intézményei által, mind valamennyi keresztény -- nem uralkodni, hanem kizárólag mindenkinek szolgálni akaró -- odaadó és ôszinte munkálkodása által. Mindez biztosabban elérhetô, ha emberi és keresztényi felelôsségük tudatában maguk a hívek igyekeznek erôsíteni a környezetükben a nemzetközi szervezetekkel való készséges együttműködés eszméjét. Az ifjúság vallási és állampolgári nevelésében külön is fordítsanak gondot erre. A keresztények részvétele a nemzetközi intézményekben 90. A keresztények nemzetközi tevékenységének kétségtelenül egyik kiváló formája az egyéni vagy csoportos munka olyan intézményekben, melyeket a nemzetközi együttműködés fejlesztese végett hoztak vagy ezután hoznak létre. A népek közösségének békében és testvériségben való megépítéséhez ezenfelül sokszoros segítséget nyújthatnak a különféle nemzetközi katolikus szervezetek, melyeket erôsíteni kell: növelni a jól képzett tagok számát, megadni nekik a szükséges anyagiakat, és kellôképpen összehangolni tevékenységüket. Napjainkban ugyanis az eredményes munka és a szükséges párbeszéd egyaránt megkívánja az együttes kezdeményezést. Az ilyen szervezetek erôsítik a katolikusoknak annyira megfelelô egyetemesség iránti érzék kiművelését, s a valóban egyetemes szolidaritás és felelôsség tudatának kialakítását. Kívánatos végül, hogy a katolikusok a nemzetközi közösségben a rájuk háruló feladat kellô teljesítése érdekében törekedjenek tevékeny és pozitív együttműködésre mind a különvált testvérekkel, akik velük együtt vallják az evangéliumi szeretetet, mind az igazi békére szomjazó valamennyi emberrel. A Zsinat pedig látva a mérhetetlenül sok bajt, mely az emberi nem nagyobbik részét még ma is sújtja, és óhajtva, hogy az igazságosságot és Krisztus szegények iránti szeretetét ápolja, nagyon alkalmasnak véli, hogy hozzanak létre az egyetemes Egyházban egy szervet azzal a céllal, hogy ösztönözze a katolikusok nagy családját a szükséget szenvedô régiók fejlôdésének és a nemzetközi szociális igazságosságnak elômozdítására. ======================================================================== Gaudium et Spes Befejezés BEFEJEZÉS Az egyes keresztények és a részegyházak feladata 91. Mindaz, amit ez a Szent Zsinat az Egyház tanításának kincstárából elôad, segíteni akarja korunk valamennyi emberét -- akár hisznek Istenben, akár nem ismerik el Ôt kifejezetten --, hogy világosabban fölfogván teljes hivatásukat, az ember kimagasló méltóságának megfelelôen alakítsák a világot, egyetemes és mélyebben megalapozott testvériségre vágyakozzanak, és szeretettôl indítva, nagylelkű és együttes törekvéssel válaszoljanak korunk sürgetô kihívásaira. Igaz, hogy a világban tapasztalható tények és kultúrák mérhetetlen változatosságára való tekintettel e zsinati nyilatkozat sok részében általánosságban fogalmaz, s bár az Egyházban már rég elfogadott tanítást ismétel, további folytatást és kiegészítést igényel, mivel nemritkán szüntelen fejlôdésben lévô dolgokról van szó; mégis bízunk abban, hogy sok dolog, amit Isten igéjére és az evangélium lelkületére támaszkodva elmondtunk, mindenkinek hathatós segítséget nyújthat, fôként miután a Krisztus-hívôk pásztoraik vezetésével az egyes népek szellemiségéhez alkalmazták. Párbeszéd mindenkivel 92. Az Egyház küldetése folytán -- tudniillik, hogy az egész földkerekségre eljuttassa az evangélium fényét, s egy Lélekben egyesítsen minden embert, bármely nemzethez, fajhoz vagy kultúrához tartozzék is -- jelévé válik annak a testvériségnek, mely lehetôvé teszi és erôsíti az ôszinte párbeszédet. Ez azonban megkívánja, hogy legelôször az Egyházon belül segítsük elô a kölcsönös megbecsülést, tiszteletet és egyetértést minden jogos különbség elismerése mellett; hogy egyre termékenyebb párbeszéd alakuljon az Isten egy népét alkotó lelkipásztorok és hívek között. Jóval erôsebbek ugyanis azok a tényezôk, melyek egyesítik a hívôket, mint amelyek megosztják ôket: legyen egység a szükséges dolgokban, szabadság a kétségesekben, és szeretet mindenben.[166] Magunkhoz öleljük lélekben azokat a testvéreinket is, közösségeikkel együtt, akik még nem élnek velünk teljes egységben, de összekapcsol bennünket az Atya és a Fiú és a Szentlélek megvallása, valamint a szeretet köteléke. Tudjuk ugyanis, hogy a keresztények egységét ma sokan várják és óhajtják azok közül is, akik nem hisznek Krisztusban. Mert minél teljesebben kibontakozik a Szentlélek hatalmas erejébôl a keresztények egysége igazságban és szeretetben, annál inkább lesz az egységnek és a békének elôjelévé az egész világ számára. Ezért egyesült erôvel és a nagyszerű cél elérésére egyre alkalmasabb formákban törekedjünk arra, hogy az evangéliumhoz napról napra hűségesebben testvériesen működjünk együtt az emberi család szolgálatára, mely arra hivatott, hogy Krisztus Jézusban Isten gyermekeinek családja legyen. Azok felé is fordulunk gondolatainkkal, akik elismerik Istent, és hagyományaikban értékes vallási és emberi elemeket ôriznek. Kívánjuk, hogy a nyílt párbeszéd valamennyiünket rávezessen a Lélek indításainak hűséges befogadására és készséges végrehajtására. E dialógus vágya, melyet egyedül az igazság iránti szeretet s a kellô okosság vezérel, a magunk részérôl senkit sem rekeszt ki: azokat sem, akik az emberi szellem csodálatos értékeit megbecsülik ugyan, de Szerzôjüket még nem ismerik el, s azokat sem, akik ellenfelei az Egyháznak, és különféle módokon üldözik. Mivel az Atyaisten mindenkinek kezdete és célja, valamennyien a testvériségre vagyunk hivatva. Így tehát ugyanazon emberi és isteni meghívás birtokában erôszak és hamisság nélkül, igaz békében működhetünk együtt, és kell együttműködnünk a világ építésében. A világ építése és célbajuttatása 93. A keresztények emlékezvén az Úr szavára: ,,Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt'' (Jn 13,35), mit kívánhatnának jobban, mint azt, hogy egyre nemesebb lélekkel és hatékonyabban szolgálják ma a világ embereit. Így tehát hűségesen ragaszkodva az evangéliumhoz, belôle merítve az erôt, s mindazokkal összefogva, akik szeretik és teszik az igazságot, hatalmas feladatot vállaltak itt a földön, melyrôl számot kell majd adniuk annak, aki mindenki fölött ítélkezni fog az utolsó napon. Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondogatja: ,,Uram, Uram'', hanem csak azok, akik megteszik az Atya akaratát,[167] és derekasan munkához látnak. Az Atya pedig azt akarja, hogy minden emberben fölismerjük Krisztust, a mi testvérünket, és hatékonyan szeressük, nemcsak szóval, hanem tettel is, így téve tanúságot az igazságról, s hogy közöljük másokkal a Mennyei Atya szeretetének misztériumát. Ha ezt tesszük, az emberekben az egész földkerekségen mindenütt felébred a Szentlélek ajándékaként az élô reménység, hogy végezetül fölvétetnek a békébe és tökéletes boldogságba abban a hazában, melyet az Úr dicsôsége ragyog be. ,,Annak pedig, aki a bennünk működô erôvel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsôség legyen az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön örökké. Amen.'' (Ef 3,20--21) Mindazt, amit e konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendô atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezôként kimondjuk, tekintélyünkkel megerôsítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsôségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én. Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke Következnek a Zsinati atyák aláírásai ======================================================================== Gaudium et Spes Jegyzetek 1. Vö. Jn 18,37. 2. Vö. Jn 3,17; Mt 20,28; Mk 10,45. 3. Vö. Róm 7,14. 4. Vö. 2Kor 5,15. 5. Vö. ApCsel 4,12. 6. Vö. Zsid 13,8. 7. Vö. Kol 1,15. 8. Vö. Ter 1,26; Bölcs 2,23. 9. Vö. Sir 17,3--10. 10. Vö. Róm 1,21--25. 11. Vö. Jn 8,34. 12. Vö. Dán 3,57--90. 13. Vö. 1Kor 6,13--20. 14. Vö. 1Kir 16,7; Jer 17,10. 15. Vö. Sir 17,7--8. 16. Vö. Róm 2,14--16. 17. AAS 44:271. (XII. Pius: Rádiós üzenet a keresztény lelkiismeret nevelésérôl a fiatalokban, 1952. március 23.) 18. Vö. Mt 22,37--40; Gal 5,14. 19. Vö. Sir 15,14 20. Vö. 2Kor 5,10. 21. Vö. Bölcs 1,13; 2,23--24; Róm 5,21; 6,23; Jak 1,15. 22. Vö. 1Kor 15,56--57. 23. Vö. AAS 29::65. (XI. Pius: Divini Redemptoris enciklika, 1937. március 19.); 50:601. (XII. Pius: Ad Apostolorum Principis enciklika, 1958. június 29.); 53: 451. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.); 56:651. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika, 1964. augusztus 6.) 24. Vö. LG 8. p. 25. Vö. Fil 1,27. 26. PL 32:661. (Szt Ágoston: Confessiones, I, 1,) 27. Vö. Róm 5,14; PL 2:802. (Tertullianus: De Carnis resurrectione 6.) 28. Kol 1,15; Vö. 2Kor 4,4. 29. Vö. DS 428, 556, 302. 30. Vö. DS 556. 31. Vö. Zsid 4,25. 32. Vö. 2Kor 5,18--19; Kol 1,20--22. 33. Vö. 1Pt 2,21; Mt 16,24; Lk 14,27. 34. Vö. Róm 8,29; Kol 1,18. 35. Vö. Róm 8,1--11. 36. Vö. 2Kor 4,14. 37. Vö. Fil 3,10; Róm 8,17. 38. Vö. LG 16. 39. Vö Róm 8,32. 40. Vö. a bizánci szertartás húsvéti liturgiája. 41. Vö. AAS 53: 401. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.); 55:257. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.); 56:651. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika, 1964. augusztus 6.) 42. Vö. Lk 17,33. 43. Vö. Aquinói Szt Tamás: Ethica, I. 1. 44. Vö. AAS 53:418. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.); 23:22. (XI. Pius: Quadragesimo anno enciklika, 1931. május 15.) 45. Vö. AAS 53:417. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.) 46. Vö. Mk 2,27. 47. Vö. AAS 55:266. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.) 48. Vö. Jak 2,15--16. 49. Vö. Lk 16,19--31 50. Vö. AAS 55:299. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.) 51. Vö. Lk 6,37--38; Mt 7,1--2; Róm 2,1--11; 14,10--12. 52. LG 9. 53. Vö. Kiv 24,1--8. 54. Vö. Ter 1,26--27; 9,2-3; Bölcs 9,2--3. 55. Vö. Zsolt 8,7.10. 56. Vö. AAS 55:297. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.) 57. AAS 54:822. (A zsinati atyák üzenete minden emberhez a II. Vatikáni zsinat megnyitásakor ) 58. AAS 57:232. (VI. Pál beszéde a diplomatákhoz 1965. január 7-én.) 59. Vö. DS 3004--3005. 60. Vö. Paschini Pio: Vita e opere di Galileo Galilei. 1--2. köt. Citta del Vaticano, 1964. 61. Vö. Mt 24,13; 13,24--30.36--43. 62. Vö. 2Kor 6,10. 63. Vö. Jn 1,3.14. 64. Vö. Ef 1,10. 65. Vö. Jn 3,14--16; Róm 5,8--10. 66. Vö. ApCsel 2,36; Mt 28,18. 67. Vö. Róm 15,16. 68. Vö. ApCsel 1,7. 69. Vö. 1Kor 7,31; PG 7:1222. (Szent Ireneusz: Adversus Haereses, V, 36,1.) 70. Vö. 2Kor 5,2; 2Pt 3,13. 71. Vö. 1Kor 2,9; Jel 21,4-5. 72. Vö. 1Kor 15,42.53. 73. Vö. 1Kor 13,8; 3,14. 74. Vö. Róm 8,19--21. 75. Vö. Lk 9,25. 76. Vö. AAS 23:207. (XI. Pius: Quadragesimo anno enciklika, 1931. május 15.) 77. Missale Romanum Kristus király ünnepének prefációja. 78. Vö. AAS 56:637. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika, 1964. augusztus 6.) 79. Vö. Tit 3,4. (A görögben: philantrópia) 80. Vö. Ef 1,3.5--6.13--14.23. 81. LG 8. 82. LG 9. 83. LG 8. 84. LG 38, 85. Vö. Róm 8,14--17. 86. Vö. Mt 22,39. 87. Vö. LG 9. 88. Vö. AAS 48:212. (XII. Pius beszéde történészekhez és régészekhez, 1956. március 9-én) 89. Vö. LG 1. 90. Vö. Zsid 13,14. 91. Vö. 2Tesz 3,6--13; Ef 4,28. 92. Vö. Iz 58,1--12. 93. Vö. Mt 23,3--33; Mk 7,10--13. 94. Vö. 53: 456; 407,410. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.) 95. LG 28. 96. LG 28. 97. Vö. PL 16:278. (Szent Ambrus: De virginitate VIII, 48.) 98. LG 15. 99. LG 13, 100. Vö. PG 6:729. (Szent Jusztinosz: Dialogus cum Tryphone 110: ,,... De minél inkább gyötörnek minket, annál többen válnak hívôvé.''); 1:534. (Tertullianus: Apologeticus L, 13.: ,,Minél inkább arattok, annál többen leszünk: mag a keresztények vére!''); LG 9. 101. LG 48. 102. L'Osservatore Romano 1965. február 4. (VI. Pál beszédeII. 3-án) 103. Vö. PL 40:375. (Szt Ágoston: De bono coniugali); Aquinói Szt Tamás: Summa Theologiae, Supplementum 49,3,1; DS 1327; AAS 22:543. (XI. Pius: Casti connubii enciklika); DS 3703- -14. 104. Vö. AAS 22:546. (XI. Pius: Casti connubii enciklika) 105. Vö. Oz 2; Jer 3,6--13; Ez 16;23; Iz 54. 106. Vö. Mt 9,15; Mk 2,19--20; Lk 5,34--35; Jn 3,29; 2Kor 11,2; Ef 5,27; Jel 19,7--8; 21,2.9. 107. Vö. Ef 5,25. 108. Vö. LG 15, 16, 40, 41, 47. 109. Vö. AAS 22:583. (XI. Pius: Casti connubii enciklika) 110. Vö. 1Tim 5,3. 111. Vö. Ter 2,22--24; Péld 5,18--20; 31,10--31; Tób 8,4--8; Én 1,1--3; 2,16; 4,16--5,1; 7,8--11; 1Kor 7,3--6; Ef 5,25-- 33. 112. Vö. AAS 22:547. (XI. Pius: Casti connubii enciklika) 113. Vö. 1Kor 7,5 114. AAS 50:91. (XII. Pius: Tra le visite beszéd 1958. január 20-án) 115. Vö. AAS 22:559. (XI. Pius: Casti connubii enciklika); 43:835. (XII. Pius beszéde az itáliai szülésznôk összejövetelén 1951. október 29-én ); 56:581. (VI. Pál beszéde a bíborosokhoz, 1964. június 23-án.) 116. Vö. Ef 5,16; Kol 4,5. 117. Vö. PL 78:263. (Sacramentarium gregorianum) 118. Vö. Róm 5,15.18; 6,5--11; Gal 2--20. 119. Vö. Ef 5,25--27. 120. Vö. e konstitució 4--10. pontja 121. Vö. Kol 3,1--2. 122. Vö. Ter 1,28. 123. Vö. Péld 8,30--31. 124. Vö. PG 7. (Szent Ireneusz: Adversus Haereses, III, 11,8.) 125. Vö. Ef 1,10 126. Vö. XI. Pius Roland--Gosselin úrhoz intézett szavai: ,,Nem szabad szem elôl téveszteni, hogy az Egyház célja az evangelizáció és nem a civilizáció. Ha a civilizációért tesz valamit, az evangelizáció által teszi.'' (Wersailles- i szociális hetek, 1936: 461.) 127. DS 3015, 3019. Vö. AAS 23:190. (XI. Pius: Quadragesimo anno enciklika, 1931. május 15.) 128. Vö. AAS 55:260. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.) 129. Ua. 283.; 34: 16. (XII. Pius rádiós beszéde 1941. december 24-én.) 130. Vö. AAS 55:260. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.) 131. Vö. AAS 54:792. (XXIII. János beszéde a Zsinat megnyitásakor, 1962. október 11-én) 132. Vö. SC 123. 133. VÖ. OT, GE 134. Vö. LG 37. 135. Vö. AAS 44:273. (XII. Pius üzenete 1952. március 23-án); 51:358. (XXIII. János beszéde az ACLI résztvevôihez 1959. május 1-én) 136. Vö. AAS 23:190. (XI. Pius: Quadragesimo anno enciklika, 1931. május 15.); 53:450. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.); IM 6. 137. Vö. Mt 16,26; Lk 16,1--31; Kol 3,17. 138. Vö. AAS 20:597. (XIII. Leó: Libertas praestantissimum enciklika, 1888. június 20.) 23:191. (XI. Pius: Quadragesimo anno enciklika, 1931. május 15.); 29:65. (Divini Redemptoris enciklika ); 34:10. (XII. Pius: üzenete 1941 karácsonyán); 53:401. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.). 139. Vö. 53:431. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.). 140. Vö. AAS 23: 649. (XIII. Leo: Rerum Novarum enciklika); 23:200. (XI. Pius: Quadragesimo anno enciklika, 1931. május 15.); 29:92. (XI. Pius: Divini Redemptoris enciklika, 1937. március 19.); 35:20. (XII. Pius rádiós üzenete 1942 karácsonyán) ; 35: 172. (Üô: Beszéd 1943. június 13-án); 43: 215. (Uô: Rádiós üzenet a spanyol munkásoknak 1951. március 11-én); 53:450. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.); 141. Vö. AAS 53:408, 424, 427. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.); 23:199. (XI. Pius: Quadragesimo anno enciklika, 1931. május 15.). 142. Vö AAS 31:642. (XII. Pius: Sertum laetitiae enciklika); 52:5. (XXIII. János beszéde a bíborosi konzisztóriumban); 53:411. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.). 143. Vö. STh II-II,32, 5. ad 2.; AAS 23: 651. (XIII. Leo: Rerum Novarum enciklika). 144. Vö. PG 31:263. (Nagy Szent Basziliosz: Homilia in Lucam) - - PL 6:565 (Lactantius: Divinarum Institutionum V, de iustitia); 35: 1760 (Szent Ágoston: In Ioannis evangelium L, 6.); 37:1922. (uô: Enarratio in Psalmum 147.); 76:1165 (Nagy Szent Gergely: Homiliae in evangelium 20,10.); 77:87 (uô: Regulae pastoralis liber III,21.). 145. Ebben az esetben az ôsi elv érvényesül: ,,Végsô szükségben minden közös, azaz megosztandó.'' Ezen elv alkalmazási körérôl és módjáról a modern szerzôkön kívül vö.: STh II-- II 66, 7. Nyilvánvaló, hogy az elv helyes alkalmazásához minden erkölcsi föltételt be kell tartani. 146. Vö. PL 54:491. 147. Vö. AAS 23: 643. (XIII. Leo: Rerum Novarum enciklika); 23:191. (XI. Pius: Quadragesimo anno enciklika, 1931. május 15.); 33:199. (XII. Pius rádiós üzenete 1941. június 1-én.); 35:17. (XII. Pius rádiós üzenete 1942. karácsonyán.); 36:253. (XII. Pius rádiós üzenete 1944. szeptember 1-én.); 53:428. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.). 148. Vö. AAS 23:214. (XI. Pius: Quadragesimo anno enciklika, 1931. május 15.); 53:429. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.). 149. Vö. 33:199. (XII. Pius rádiós üzenete 1941. Pünkösdjén); 53:430. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.). 150. Vö. Lk 3,11; 10,30; 11,41; 1Pt 5,3; Mk 8,36; 12,29--31; Jak 5,1--6. 1Tim 6,8; Ef 4,28; 2Kor 8,13; 1Jn 3,17--18. 151. Vö. AAS 53:417. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.). 152. Ua. 153. Vö. Róm 13,1--5, 154. Vö. Róm 13,5. 155. Vö. AAS 35:9. (XII. Pius rádiós üzenete, 1942. karácsonyán); 37:11. (Ua. 1944. karácsonyán); 55:263, 271, 277. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.). 156. Vö. AAS 33:200. (XII. Pius rádiós üzenete, 1941.VI. 1-én); 55:273. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.). 157. Vö. AAS 53:415. (XXIII. János: Mater et Magistra enciklika 1961. május 15.). 158. Discorsi di Pio XI. I:743. Torino, 1960. 159. Vö. LG 13. 160. Vö. Lk 2,14. 161. Vö. Ef 2,16; Kol 1,20--22. 162. Vö. AAS 55:291. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.). 163. Vö. AAS 46:589. (XII. Pius beszéde 1954. szeptember 30- án); 47:15. (Uô: rádiós üzenet, 1954 karácsonyán)¸ 55:286. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.); 57:877. (VI. Pál beszéde az ENSZ-ben 1965. október 4-én) 164. Vö. AAS 55:287. (Pacem in terris enciklika, 1963. április 11.). 165. Vö. 2Kor 6,2. 166. Vö. AAS 51:513. (XXIII. János: Ad Petri Cathedram enciklika, 1959. június 29.) 167. Vö. Mt 7,21. ======================================================================== A zsinati okmányok fogalmi indexe Kattintson a kifejezésre vagy a helyre, hogy a kívánt szövegrészre ugorjon! Ha egy sorban több hely tartozik ugyanahhoz a fogalomhoz, akkor csak a helyekre lehet kattintani. - A - Actio Catholica AA 20 aggiornamento lásd alkalmazkodás akarat GS 61 aktív szerzetek PC 8 alázat, papoké PO 15 áldozás kölcsönössége a keletiekkel OE 27 alkalmasság, papnövendékeké OT 6 alkalmazkodás, világi hívôk apostolkodásában AA 31 állam lásd még közhatalom -- és vallásszabadság DH 6 -- kötelességei a nevelésben GE 6 anglikánok UR 13 anyanyelv és a latin nyelv, szentmisében SC 54 apostol -- -i élet GS 52 apostoli eredet, evangéliumoké DV 18 apostolkodó világi intézmények PC 11 apostolok -- küldetése CD 1 -- utódai a püspökök LG 20 -- tiszteletben tartották a vallásszabadságot DH 11 -- a püspökök az ô helyükbe lépnek CD 2 -- kollégiuma CD 4 ateizmus -- és az Egyház GS 21 -- bölcseleti GS 20 -- és az emberi méltóság GS 19 -- fajtái gyökere GS 19 -- gyökere GS 19 Atya üdvözítô terve LG 2 autonómia, jogos, földi dolgoké GS 36 - B - beavatási szertartások SC 65 béke GS 77--82 -- természete GS 78 -- hiányának okai és gyógyszerei GS 83 bennszülött klérus AG 16 bérharcok GS 68 bérmálás SC 71 -- kiszolgáltatása a keleti egyházakban OE 14 -- kiszolgáltatója a keleti egyházakban OE 13 beruházások GS 70 betegek kenete SC 73 -- kölcsönössége a keletiekkel OE 27 betegellátás SC 74--75 bizottságok lásd liturgikus bizottságok bölcsesség, értelem méltóságának teljessége GS 15 Boldogságos Szűz Mária lásd Mária bűn -- az emberi tevékenység megrontója GS 37 -- az emberi személy ellen GS 27 -- lerombolja az emberi személy méltóságát GS 13 bűnbánat gyakorlatai SC 110 bűnbocsánat szentsége SC 72 bűnök az emberi személy ellen GS 27 - C - cél -- apostoli AA 6, 11, 18, 19, 20, 23, 24, 27 -- természetfölötti AA 30. -- végsô AA 4, 7 cölibátus LG 29, 42, OT 10, PC 12, PO 16 -- papnövendékek fölkészítése rá OT 10 család AA 4, 7, 11, 12, 18, 22, 30, LG 6, 11, 35 -- Istené LG 6, 51 -- emberiségé AA 8, 27, LG 43 --i egyház LG 11 -- vegyesszertartásúak OE 21 -- a mai világban GS 47 -- mindenkinek törôdnie kell vele GS 52 -- szent voltáról GS 48 -- keresztény nevelés felelôse GE 3 -- vallásszabadsága DH 5 -- világi apostolok nevelôi AA 30 -- világi hívôk apostolkodásának helye AA 11 - D - diákonátus -- és a kisebb rendek a keleti egyházakban OE 17 diákonus -- az Egyházban LG 29 dialógus GS 92 -- Istennel GS 19 -- jóakaratú emberekkel AG 11 -- a mai világgal OT 15, GS 40, AA 31 -- klérus és a világi hívek AA 25 -- papnövendékek ôra nevelése OT 19. -- hívek egymással GS 43 -- különváltakkal GS 11, -- nem keresztényekkel AA 31, AG 16, 20, 34 -- minden emberrel AG 11, GE 8, GS 3, 43, 92 -- keleti egyházak híveivel; NAe 2 -- zsidókkal NAe 4 -- ellenséggel GS 28 -- gazdasági életben GS 68, 85 -- nemzetközi életben GS 90 -- személyiség gazdagítója GS 25 diszkrimináció -- nincs alapja NAe 5 - E - ég, új GS 39 egyén -- feladata a mai világban GS 91 -- Egyháztól kapott segítsége GS 41 -- és a részegyházak feladata GS 91 egyenlôség, alapvetô emberi GS 29 egyetem, katolikus GE 10 egyetemes könyörgések szentmisében SC 53 egyetemes papság -- gyakorlása LG 11 -- hívôké LG 34 Egyház -- és az ember GS 1 -- egy és egységes UR 2 -- és a politikai közösség GS 76 -- és a mai világ GS 1--93 -- és a nem katolikus keresztények LG 15 -- és a nem keresztények LG 16 -- és a nemzetközi közösség GS 89 -- és a világ kapcsolata GS 40 -- és az ateizmus GS 21 -- és iszlám NAe 3 -- és keleti vallások NAe 2 -- és Krisztus tevékenysége, zsolozsma SC 83 -- és zsidók NAe 4 -- eszkatologikus jellege LG 48--51 -- hierarchikus alkotmánya LG 18--29, AA 24 -- hivatása GS 11--45 -- Krisztus misztikus teste LG 7 -- küldetése SC 9 -- látható és kegyelmi valóság LG 8 -- megújulása és az egység UR 6--7 -- missziós jellege LG 17 -- segítsége a keresztények által GS 43 -- segítsége a társadalomnak GS 42 -- segítsége az egyénnek, GS 41 -- segítsége az emberi tevékenységnek GS 43 -- szűz és anya LG 64 -- világtól kapott segítsége GS 44 -- felelôssége a misszióért AG 36 -- keresztény nevelés felelôse GE 3 -- tiszteletben tartja a vallásszabadságot DH 12 -- és vallásszabadság DH 13 egyházi közösségek -- világi hívôk apostolkodásában AA 10 egyházi régiók CD 39--41 egyházi rend SC 76 -- teljessége LG 21 egyházi tekintély a liturgiában SC 39 egyházmegye -- liturgikus élete SC 41 -- papsága CD 28 -- határai CD 22--24 -- -- ésszerűség CD 22 -- -- érdekelt püspökök CD 24 -- -- rendezés szabályai CD 23 egyházmegyei hivatal CD 27 egyházmegyei liturgikus bizottság SC 45 egyházmegyei tanácsok CD 27 egyházmegyeközi szeminárium OT 7 egyháztartományok CD 39--41 egyházzenei és egyházművészeti bizottság SC 46 egység -- a keletiekkel OE 29 -- a nyugati különvált egyházakkal UR 21 -- a sokféleségben AG 22 -- egymás megismerése UR 9--10 -- együttműködés a nem katolikus testvérekkel UR 12 -- együttműködés iskolügyben GE 12 -- élet missziós tanúságtétele AG 11 -- és a helyi hagyományok AG 22 -- és az Egyház megújulása UR 6--7 -- és sokféleség az Egyházban OE 2 -- és sokféleség, misszió AG 22 -- és szakadások UR 13 -- ima közössége UR 8 -- katolikus hit kellô megfogalmazása UR 11 -- keleti egyházak hagyományai UR 15 -- keleti egyházak sajátos egyházfegyelme UR 16 -- keleti egyházak szelleme és története UR 14 -- keresztények magatartása építheti AG 21, 37, 40 -- keresztényeké UR 1--23 -- keresztényeké, mindenki gondja UR 5 -- kovásza az evangélium AG 8 -- Krisztus hívô megvallása a nyugati különvált egyházakban UR 20 -- liturgia erôsíti SC 1 -- népeké jele az új szövetség AG 4 -- nyugati különvált egyházakkal UR 19 -- papi életé PO 14 együttműködés -- a jóakaratú emberekkel GS 52 -- családban GS 48, 50, 52 -- dialógus érdekében GS 92 -- egyetemes testvériség érdekében GS 3 -- gazdasági életben GS 85 -- gyakorlati szabályai GS 86 -- korunk fô kérdései megoldásának megtalálásában GS 10 -- közéletben GS 75 -- kultúra javaiért GS 60 -- nemzetközi életben GS 85, 87, 89, 90 -- nemzetközi intézményekben GS 90 -- népesedés szabályozásában GS 87 -- papnövendékeké GS 62 -- tudományokban GS 62 élet továbbadása GS 51 életformák a mai világban GS 54 életszentség -- mindig azonos lényege LG 41 -- szóló egyetemes meghívás LG 39--42. -- papoké PO 12 -- útjai és eszközei LG 42 ellenségszeretet GS 28 elméleti képzés, misszionáriusé AG 26 ember a mai világban GS 4--10 -- célja AA 31 -- hivatása GS 11--45 -- kultúrát teremtô GS 55 --, összetett lény GS 14 -- közösségben GS 22--32 emberi személy -- elleni bűnök GS 27 -- tisztelete GS 27 emberi személy méltósága GS 12--22 -- a szellemi lélek ismeri föl GS 14 -- alapja az istenképiség GS 12 -- az ateizmus alapjaiban támadja GS 19 -- bűn lerombolja GS 13 emberi tevékenység a világban GS 33--39 -- alapkérdései GS 33 -- értéke GS 34 -- értékrendje GS 35 -- és a húsvéti misztérium GS 38 -- megrontója a bűn GS 37 -- Egyháztól kapott segítsége GS 43 engedelmesség, papnövendékeké OT 9 -- papoké PO 15 -- szerzetesi PC 14 erkölcs, individuális GS 30 erkölcsi nevelés, misszionáriusé AG 25 értelem GS 61 -- méltósága GS 15 Eucharisztia SC 47--58 -- és a kereszt áldozata SC 47 evangélium -- elôkészítése DV 3 -- ereje a gyöngeségben mutatkozik meg GS 76 -- és kultúra GS 58 -- missziós hirdetése AG 13, 14 -- örökösei DV 7 -- -i tanácsok LG 43 -- -ok apostoli eredete DV 18 -- -ok történetisége DV 19 - F - fegyverkezési verseny GS 81 fejlôdés gazdasági GS 64--66 felelôsség -- a hatalom növekedésével arányban nô GS 34 -- a történelemért GS 55 -- állam vetezôié GS 74 -- autonómia következménye GS 55 -- békéért GS 79-84 -- egyéni a világért DH 15 -- emberi méltóságból következik DH 2, GS 31, 68 -- és a magántulajdon GS 71 -- fiataloké AA 12 -- házasoké GS 50 -- hierarchiáé AA 24 -- keresztényeké GS 89, 90 -- közhatalomé a sajtóval kapcsolatban IM 12 -- kultúráért GS 55, 58 -- lelkipásztori CD 42 -- méltatlan emberi körülmények felfüggesztik GS 63 -- misszióért AG 35--42 -- misszióért, közösségeké AG 37 -- nevelésben GS 1, 5 -- papnövendékeké AG 39, 41, OT 21 -- püspököké AG 38 -- sajtóé IM 11 -- szülôké GS 52 -- társadalmi DH 7 -- világi híveké AG 21, AA 1, 7, 20, LG 37, OT 2 felelôsségtudat, a vallásszabadság alakítja DH 8 felelôsségvállalás, a nevelés célja DH 8 felnôttkeresztelés szertartása SC 66 fiatal egyházak fejlôdése AG 19 fiatalok, világi hívôk apostolkodása, AA 12 filozófia, papképzésben OT 15 fogadalomtétel szertartásai SC 80 föld -- javainak egyetemes rendeltetése GS 69 -- új GS 39 földi és égi liturgia SC 8 fölmentés a zsolozsmázás alól SC 97 fôpapi jelvények SC 130 - G - gazdasági élet GS 63--72 -- alapvetô problémái GS 63 -- és Isten országa GS 72 -- irányitása GS 68 -- nemzetközi GS 85 gazdasági fejlôdés -- az emberért GS 64 -- ember ellenôrzése alatt GS 65 -- kirívó különbségei GS 66 gregorián ének SC 116 gregorián énekeskönyvek SC 117 gyermekkeresztelés SC 67 gyermektemetés SC 82 gyónás kölcsönössége a keletiekkel OE 27 gyóntatási joghatóság a keleti egyházakban OE 16 - H - habitus, szerzetesi PC 17 háború -- elkerülése GS 79 -- tilalma, elkerülésére GS 82 -- totális GS 80 hagyomány -- és ökumenizmus UR 15 -- Szent lásd Szent Hagyomány -- zenei SC 119 -- keleti egyházak hűsége OE 6 halál, misztériuma GS 18 hangszerek SC 120 házasság -- és a család a mai világban GS 47--52 -- mai világban GS 47 -- mindenkinek törôdnie kell vele GS 52 -- szent voltáról GS 48 -- szentsége SC 77--78 -- termékenysége GS 50 hierarchia -- és a szerzetesek LG 45 -- és a világi hívek LG 37 -- és a világi hívôk apostolkodása AA 24 himnuszok, zsolozsmában SC 93 hit -- és kultúra GS 57 -- és vallásszabadság DH 10 -- válasz a kinyilatkoztatásra DV 5 hitérzék és a karizmák LG 12 hitoktatók misszióban AG 17 Hittani Kongregáció, misszió legfôbb irányító szerve AG 29 hittudósok és a Szentírás DV 23 hitvesi szerelem GS 49, 51 hivatás -- Egyházé GS 11--45 -- emberé GS 11--45 -- misszionáriusi AG 23 -- szerzetesi PC 24 hivatásgondozás OT 2 hívek feladatai, vallásszabadság DH 14 hivô közösségek missziós felelôssége AG 37 hívôk -- egyetemes papság LG 10 -- közössége, misszió eredménye AG 15 -- tevékeny részvétele a liturgiában SC 30 lásd még világi hívôk homília, szentmisében SC 52 húsvét a keleti egyházakban OE 20 húsvéti misztérium SC 5 - I - idôpontok megtartása, zsolozsmában SC 94 igazság, értelem méltóságának alapja GS 15 ige és igehirdetés a liturgiában SC 35 igehirdetés, a Szentírás terjesztése DV 25 imádás és tanítás SC 33 individuális erkölcs GS 30 -- helyett közösségi erkölcs GS 30 institutum seculare lásd apostolkodó világi intézmények intézmények, misszionálók AG 27 írástudatlanság GS 60 iskola -- katolikus GE 8 -- keresztény nevelés eszköze GE 5 -- valláserkölcsi nevelés GE 7 -- világi apostolok nevelôje AA 30 Isten népe LG 9--17 -- missziós felelôssége AG 36 -- katolicitása LG 13 Isten országa LG 5 -- és gazdasági élet GS 72 istenképiség, az emberi személy méltóságának alapja GS 12 istentisztelet a keleti egyházakban OE 19--23 iszlám NAe 3 - J - jog a kultúrához GS 60 - K - káplánok CD 30 karitativ tevékenység AA 8 katechumenátus SC 64, AG 14 katolikus egyetemek GE 10 katolikus hívôk LG 14 katolikus iskola GE 8 -- típusai GE 9 keleti egyházak OE 1--végig -- érdemei OE 5 -- hűsége az ôsi hagyományokhoz OE 6, 12 -- joga saját szertartásukhoz OE 5 -- kiemelt érsekei OE 10 -- lelki örökségük megôrzése OE 5, 6 -- misztérium-kifejezési módja UR 17 -- sajátos egyházfegyelme UR 16 -- áldozás kölcsönössége keletiekkel OE 27 -- bérmálás kiszolgáltatása OE 14 -- bérmálás kiszolgáltatója OE 13 -- betegek kenete kölcsönössége OE 27 -- diákonátus és a kisebb rendek OE 17 -- egységre törekvés OE 29 -- gyónás kölcsönössége OE 27 -- gyóntatási joghatóság OE 16 -- húsvét OE 20 -- istentisztelet OE 19--23 -- liturgia nyelve OE 23 -- szent cselekmények közös végzése OE 26, 27 -- szent dolgok és helyek kölcsönössége OE 28 -- szent idôk OE 21 -- szentmisén való részvétel kölcsönössége OE 27 -- szentségek OE 12--18 -- ünnepek rend OE 19 -- vasár- és ünnepnapi istentiszteletek OE 15 -- zsolozsma OE 22 keleti katolikusok sajátos hivatása OE 24 keleti keresztények -- egyesülése a katolikusokkal OE 25 keleti vallások értékei NAe 2 keresztény hivatás eszkatológikus jellege LG 48 keresztény nevelés GE 1--12 -- eszközei GE 4 -- nevelés felelôsei GE 3 -- -hez való jog GE 2 keresztények -- közvetítik az Egyház segítségét GS 43 -- nemzetközi intézményekben GS 90 -- feladatuk a nemzetközi közösség alakításában GS 88 keresztvíz megáldása SC 70 kinyilatkoztatás DV 2--25 -- szükségessége DV 6 -- tárgya DV 6 -- teljessége Krisztus DV 4 -- természete DV 2 -- továbbadása DV 7--10 -- a vallásszabadság alapjait tárja föl DH 9 -- válasz rá a hit DV 5 kisszemináriumok OT 3 klauzúra PC 16 klérus és a világi hívôk apostolkodása AA 25 koadjutor CD 25--26 koncelebráció SC 57 -- szertartása SC 58 kormányzói feladat, püspököké LG 27 kórus, zsolozsmában SC 95 kórusra nem kötelezettek zsolozsmázása SC 96 közélet -- ma GS 73 -- mindenki részvétele benne GS 75 közhatalom -- az ateizmus terjesztésében GS 20 közjó GS 26 közösség -- felelôssége a misszióért AG 37 -- Isten terve GS 24 -- misszió célja AG 15--18 -- vallásszabadsága DH 4 -- világi apostolok nevelôje AA 30 közösségi élet, szerzetesi PC 15 közvélemény alakítása IM 8 Krisztus -- a kinyilatkoztatás teljessége DV 4 -- az Alfa és az Omega GS 45 -- az új ember GS 22 -- és Egyház tevékenysége, zsolozsma, SC 83 -- jelenléte a liturgikus cselekményekben SC 7 -- küldetése LG 3 -- misztériuma a tanulmányok központjában és kezdetén OT 14 -- misztériuma, papnevelésben OT 14 -- tiszteletben tartotta a vallásszabadságot DH 11 -- ünnepei SC 102, 108 -- -ból fakadó élet a nyugati különvált egyházakban UR 23 küldetés -- apostoloké CD 1 -- pápaé CD 2 -- püspököké CD 2 -- püspököké, egyetemes CD 3, 6 -- világi hívôké AA 2 -- világi hívôké LG 31 különvált testvérek és a katolikus Egyház UR 3 kultúra -- a mai világban GS 54--62 -- alapkérdései GS 56, 59 -- és a keresztény tanítással GS 62 -- és evangélium GS 58 -- és hit GS 57 -- formálásának szempontjai GS 59 -- mibenléte GS 53 -- nevelés GS 61 küzdô és gyôzedelmes Egyház összetartozása LG 49 - L - latin nyelv -- a liturgiában SC 36 -- használata a zsolozsmában SC 101 lelki élet, szerzeteseké PC 6 lelkiimeret GS 61 -- méltósága GS 16 lelkipásztor lásd pap lelkipásztori gyakorlatok (papképzésben) OT 21 lelkiség, misszionáriusi AG 24 liturgia -- az Egyház cselekménye SC 26 -- az üdvözítés művének folytatása SC 6 -- csúcspont és forrás SC 10 -- egyházi tekintély SC 39 -- és a Szentírás SC 24 -- és az áhítatgyakorlatok SC 13 -- és az Egyház SC 2 -- és személyes lelki élet SC 12 -- hívôk tevékeny részvétele SC 30 -- ige és igehirdetés SC 35 -- imádás és tanítás SC 33 -- irányítása a hierarchia kizárólagos joga SC 22 -- közös végzése SC 27 -- latin nyelv SC 36 -- megosztott feladatai SC 28 -- megújítása SC 21--40 -- megújításának célja SC 21 -- módosítások SC 40 -- nyelve a keleti egyházakban OE 23 -- pluralizmus SC 37, 38 -- rádiós és televíziós közvetítése SC 20 -- személyi kiváltságok SC 32 -- tanárai SC 15 -- tanítása SC 16 -- természete és jelentôsége SC 5--13 -- tudatos és gyümölcsözô részvétel SC 11 -- új formái és hagyományai SC 23 liturgikus bizottságok, egyházmegyei SC 45 -- egyházzenei és egyházművészeti SC 46 -- országos SC 44 liturgikus élet -- egyházmegyében SC 41 -- plébániákon SC 42 liturgikus ének és zene 112--121 liturgikus év megújítása SC 102--111 liturgikus könyvek SC 25 liturgikus mozgalom SC 43 liturgikus nevelés SC 14--20 -- híveké SC 19 -- klérusé SC 14, 17 liturgikus szolgálatok SC 29 liturgikus továbbképzés, klérusé SC 18 magántulajdon -- a személy fejlesztôje GS 71 - M - Mária -- a Gyermek anyja LG 57 -- a mennybemenetel után LG 59 -- a reménység jele LG 68 -- az Egyház elôképe LG 63 -- és az egyetlen közvetítô, Krisztus LG 60 -- és az Egyház LG 53, 60--65 -- igenjének jelentôsége LG 56 -- Jézus nyilvános életében LG 58 -- követendô erényei LG 65 -- közreműködése az üdvösség művében LG 61, 62 -- Krisztus misztériumában LG 52 -- szerepe az üdvösség rendjében LG 55--59. -- szószólónk LG 69 -- tisztelete az Egyházban LG 66, 67 -- ünnepei SC 103 -- a Messiás Anyja az _szövetségben LG 55 -- -ról a Zsinat LG 54 meghívás, tökéletességre, papoké PO 12--14 megszentelôdés, papoké PO 13 megszentelôi feladat, püspököké LG 26 megtérés, misszió AG 13 megtestesült Ige és az ember GS 32 megújulás -- papnevelésben OT 1--22. -- liturgikus SC 21--40, 50, 62, 63, 89, 107 -- római intézményeké CD 10 -- szerzetesi életé PC 2 megyéspüspök CD 11--21 -- a keresztény tanítás irányítója CD 13 -- apostoli munkák irányítója CD 17 -- az egyházmegye pásztora CD 11 -- és a közhatalom CD 19 -- gondja a hívôk egyes csoportjaira CD 18 -- hitoktatás irányítója CD 14 -- kinevezése CD 20 -- lemondása CD 21 -- megszentelô hivatása CD 15 -- munkatársai CD 25--32 -- tanítói tisztsége CD 12 -- vezetôi szolgálata CD 16 méltóság -- értelemé GS 15 -- lelkiimereté GS 16 -- szabadságé GS 17 -- világi hívôké LG 32 misszió AG 1--42 -- bennszülôtt klérus AG 16 -- egység és sokféleség AG 22 -- és az ember AG 8 -- eszkatologikus jellege AG 9 -- feladata AG 10 -- Fiú küldetése AG 3 -- forrása az Atya elhatározása AG 2 -- helyi irányítója a püspök AG 30 -- hitoktatók AG 17 -- Hittani Kongregáció AG 29 -- jelentôsége AG 7 -- katechumenátus AG 14 -- keresztény közösség AG 15--18 -- keresztény tanúságtétel AG 11, 12 -- közös felelôsség AG 35--42 -- Krisztus küldi az Egyházat AG 5 -- megtérés AG 13 -- mibenléte AG 6 -- püspökök együttműködése AG 31 -- szerzetesek AG 18 -- szerzetesrendek tevékenysége AG 32 -- szükségessége AG 7 -- teológiai alapjai AG 1--9 -- tudományos együttműködés AG 34 misszionárius AG 23--27 -- elméleti képzése AG 26 -- erkölcsi nevelése AG 25 -- hivatása AG 23 -- lelkisége AG 24--25 missziós feladat -- részegyházé AG 20 -- világi hivôké AG 21 missziós felelôsség -- papoké AG 39 -- szerzeteké AG 40 -- világi híveké AG 41 missziós intézmények AG 27 -- együttműködése AG 33 missziós tevékenység AG 10--18 -- AG 28--34 misztikus test LG 50 monasztikus szerzetek PC 9 műalkotások SC 126 munka GS 67 munkakörülmények GS 67 művészek SC 127 művészeti stílusok az Egyházban SC 123, 124 művészeti tájékozottság, klérusé SC 129 - N - nagybirtok GS 71 nagyböjt SC 109 nagyszeminárium OT 4--7 -- képzés célja OT 4 naptárreform SC függelék nemzet, világi hívôk apostolkodása AA 14 nemzetek közössége GS 84 nemzetközi apostolkodás, világi hívôké AA 14 nemzetközi együttműködés gazdasági téren GS 85, 86 nemzetközi intézmények -- keresztények részvétele GS 84, 90 nemzetközi közösség GS 83--90 -- és az Egyház GS 89 -- keresztények feladata GS 88 nép -- részvétele a zsolozsmában SC 100 -- zenei hagyományai SC 119 népének SC 118 népesedés GS 87 -- nemzetközi kérdései GS 87 nevelés -- egyetemes kultúrára GS 61 -- szerzeteseké PC 18 -- -hez való jog GE 1 -- közösségé IM 16 nyelv, anyanyelv és a latin SC 54 -- latin SC 101 -- szentmisében SC 54 nyitottság (papképzésben) a világ felé OT 20 - O - oktatás, papképzésben módszere OT 17 országos liturgikus bizottság SC 44 ökumenizmus UR 1--23 -- világi hívôk apostolkodása AA 27 - P - pap -- a szentségek és az Euharisztia szolgálatában PO 5 -- alázata PO 15 -- az egyházi közösség szolgálatában PO 6 -- az emberek között PO 3 -- az ige szolgálatában PO 4 -- engedelmessége PO 15 -- és a püspökök küldetése CD 2 -- feladatai PO 4--6 -- képzése OT 19--22 -- továbbképzése PO 19 papi élet -- egysége PO 14 -- és a földi javak PO 17 -- lelki haladásának eszközei PO 18 -- lelki követelményei PO 15--17 -- szociális biztonsága PO 20, 21 -- támaszai PO 18--22 papi hivatások PO 11 papi szolgálat, fölkészítés OT 19 papképzés, egyetemi szinten OT 18 papnevelés -- megújítása OT 1--22. -- püspök teendôi OT 12 -- szabályzata OT 1 papnevelôk OT 5 papnövendékek -- alaptanulmányai OT 13 -- alkalmassága OT 6 -- lelki élete OT 8--12 -- személyi érettsége OT 11 papok -- az Egyházban LG 28 -- egymás között PO 8 -- életszentségre törekvése PO 12 -- és a püspökök PO 7 -- és a világi hivôk PO 9 -- kapcsolatai PO 7--9 -- megszentelôdése a szolgálatban PO 13 -- missziós felelôssége AG 39 -- sajátos feladattal megbízottak CD 29 -- továbbképzése OT 22 papság PO 1--22 -- az Egyházban PO 2 -- területi elosztása PO 10 párbeszéd lásd dialógus pátriárkák OE 7--11 -- egyenlô méltósága OE 8 -- ôsi jogai és kiváltságai OE 9 pátriárkátus -- intézménye OE 7 -- létesítése OE 11 pénzügyek GS 70 plébániák -- létesítése, CD 32 -- liturgikus élete SC 42 -- megszüntetése CD 32 plébánosok CD 30 -- áthelyezése CD 31 -- elmozdítása CD 31 -- kinevezése CD 31 pluralizmus a liturgiában SC 37, 38 politikai közösség -- és az Egyház GS 73--76 -- természete és célja GS 74 prófétai szerep, világi hívôké LG 35 püspök -- a misszió helyi irányítója AG 30 -- teendôi a papnevelésben OT 12 püspöki kollégium CD 4 -- feje LG 22 -- tagjainak kapcsolatai LG 23 püspöki konferencia CD 38 püspöki szinodus CD 5 püspöki szolgálat LG 24 püspökök -- egyházmegyék fölötti szolgálata CD 42 -- és a Római Kúria CD 9 -- és az Apostoli Szentszék CD 8--10 -- és az egyetemes Egyház CD 4--7 -- felelôssége a misszióért AG 38 -- hatalma egyházmegyéjében CD 8 -- kormányzói feladata LG 27 -- megszentelôi feladata LG 26 -- missziós együttműködése AG 31 -- missziós felelôssége AG 38 -- tanítói feladata LG 25 -- testvéri szeretete CD 7 - R - rádió, liturgia közvetítése SC 20 részegyház AG 19--22 -- missziós feladatai AG 20 -- feladata a mai világban GS 91 római intézmények megújítása CD 10 rubrikák SC 31 - S - segédpüspök CD 25--26 segítség, amit az Egyház a mai világtól kap GS 44 sugalmazás DV 11 - SZ - szabad idô GS 67 szabadság méltósága GS 17 szabadságra való nevelés DH 8 szakrális művészet SC 122--129 szegénység, szerzetesi PC 13 személy és a társadalom GS 25 személyi kiváltságok a liturgiában SC 32 szeminárium lásd nagyszeminárium szemlélôdô szerzetek PC 7 szent cselekmények közös végzése keletiekkel OE 26, 27 szent dolgok és helyek kölcsönössége a keletiekkel OE 28 szent ének SC 114 Szent Hagyomány DV 8 -- és Szentírás viszonya DV 9 -- Szentírás és a Tanítóhivatal DV 10 szent idôk a keleti egyházakban OE 21 szent negyvennap SC 109 szent ruhák SC 128 szent tárgyak SC 128 szent zene -- a liturgiában SC 113 -- jelentôsége SC 112 szentáldozás szentmisében SC 55 szentek -- ábrázolása SC 125 -- emléknapjai SC 104, 111 -- ünneplése SC 104, 111 szentelmények SC 60--82 -- szertartásai SC 79 -- és az élet megszentelése SC 61 Szentírás -- a liturgiában SC 24 -- a nyugati különvált egyházakban UR 21 -- az Egyház életében DV 21--25 -- és a hittudósok DV 23 -- és a Szent Hagyomány viszonya DV 9 -- fordításai DV 22 -- Isten leereszkedése DV 13 -- képei az Egyházról LG 6 -- magyarázata DV 12 -- szentmisében SC 51 -- teológiai alapja DV 24 -- terjesztése, igehirdetés DV 25 -- tisztelete DV 21 Szentlélek -- az Egyház megszentelôje LG 4 -- és a misszió AG 4 -- küldetése AG 4 szentmise SC 49 -- anyanyelv és a latin nyelv SC 54 -- egyetemes könyörgések SC 53 -- homília SC 52 -- koncelebráció SC 57, 58 -- oszthatatlan egész SC 56 -- rendjének megújítása SC 50 -- szentáldozás SC 55 -- Szentírás SC 51 -- tudatos és tevékeny részvétel SC 48 -- -n való részvétel kölcsönössége a keletiekkel OE 27 szentségek SC 59--82 -- az élet megszentelése SC 61 -- keleti egyházakban OE 12--18 -- újítások SC 62, 63 szentségi élet a nyugati különvált egyházakban UR 22 szeretet -- ellenségé GS 28 -- missziós tanúságtétele AG 12 szertartás -- koncelebráció SC 58 -- beavatási SC 65 -- külsô formája SC 34 -- felnôttkeresztelés SC 66 -- fogadalomtételé SC 80 -- gyermekkeresztelés SC 67 -- szentelményeké SC 79 -- temetés SC 81 -- -i formák, szentségeké SC 68, 69 szertartások SC 4 -- egyenrangúak OE 3 -- kapcsolatai OE 4 szerzetek -- aktív PC 8 -- alapítása PC 19 -- megszűnése PC 21 -- misszionálók AG 27 -- missziós felelôssége AG 40 -- monasztikus PC 9 -- sajátos tevékenysége PC 20 -- szemlélôdô PC 7 szerzetesek LG 43--47 -- állapotuk lényege és jelentôsége LG 44 -- az Egyház szolgálatában CD 33 -- az egyházmegyében CD 34 -- és a hierarchia LG 45 -- házaik összefogása PC 22 -- kapcsolata a megyéspüspökkel CD 35 -- misszióban AG 18, 32 -- nevelése PC 18 -- zsolozsmája SC 98 szerzetesi élet -- alkalmazkodás a körülményekhez PC 3 -- elôírásainak alkalmazkodása PC 3 -- lényege PC 5 -- rendtagok közreműködése PC 4 -- részvétel az Egyház életében PC 2 -- szerzetesi elöljárók tanácsai PC 23 -- szerzetesi engedelmesség PC 14 -- szerzetesi habitus PC 17 -- szerzetesi hivatás PC 24 -- szerzetesi intézmények, laikus PC 10 -- szerzetesi önátadás LG 46 -- szerzetesi szegénység PC 13 -- szerzetesi tisztaság PC 12 szerzetesi élet megújítása PC 2--25 -- az alapító szelleme PC 2 -- hagyomány és alkalmazkodás PC 2 -- korszerű ismeretek PC 2 -- legfôbb regula az evangélium PC 2 -- lelkiekbôl PC 2 szinodusok CD 36--37, OE 9 -- lásd még püspöki szinodus szociális biztonság, papoké PO 20 szolgálat -- püspököké LG 24 szülôk -- joga keresztény neveléshez GE 6 -- keresztény nevelés felelôsei GE 3 -- világi apostolok nevelôi AA 30 - T - tábori helynökség CD 43 Tanítóhivatal -- és a Szent Hagyomány DV 10 -- és a Szentírás DV 10 tanítói feladat, püspököké LG 25 tanulmányok, egyetemi szinten (papképzés) OT 18 -- filozófia (papképzés) OT 15 -- központban Krisztus misztériuma OT 14 -- oktatás módszere (papképzés) OT 17 -- papnövendékeké OT 13 tanúságtétel -- misszió AG 11, 12 -- missziós életé AG 11 -- missziós szereteté AG 12 -- világi hívôké LG 35 társadalmi igazságosság GS 29 társadalmi környezet, világi hívôk apostolkodása AA 13 társadalom -- Egyháztól kapott segítsége GS 42 -- és személy GS 25 társulat, világi hívôké, apostolkodó AA 19, 21, 22 tartományi zsinatok CD 36--37 televízió, liturgia közvetítése SC 20 temetés SC 81 teológia -- papképzésben OT 16 teológiai karok GE 11 test és lélek, az emberi személy méltóságának alapja GS 14 tisztaság, szerzetesi PC 12 tisztelet -- ellenfél iránt GS 28 -- emberi személyé GS 27 tizenkét apostol LG 19 tökéletességre szóló meghívás, papoké PO 12--14 tömegkommunikációs eszközök IM 1--24 -- a művészi szabadság és az erkölcsi törvény IM 6 -- alkotók és terjesztôk kötelezettségei IM 11 -- apostolkodás szolgálatában IM 13 -- befogadóinak kötelezettségei IM 9 -- erkölcsi elvek érvényesítése IM 4 -- erkölcsi rossz megjelenítése IM 7 -- és a közhatalom IM 12 -- és az Egyház joga IM 3 -- fiatalok és a szülôk kötelezettségei IM 10 -- hírszerzés és továbbadás IM 5 -- irányelvek IM 14 -- közösség nevelése IM 16 -- közvélemény alakítása IM 8 -- legfontosabb témái IM 5 -- megyéspüspökök feladatai IM 20 -- nemzetközi katolikus bizottság IM 22 -- országos bizottságok IM 21 -- szakemberképzés IM 15 -- szentszéki bizottság IM 19 -- vállalkozások támogatása IM 17 -- világi hívôk szerepe IM 3 tömegtájékoztatási világnap IM 18 történelem, világé AG 9 történetiség, evangéliumoké DV 19 továbbképzés -- liturgikus SC 18 -- papoké PO 19, OT 22 tudatos és tevékeny részvétel, szentmisén SC 48 tulajdonszerzés GS 71 - U - új föld és új ég GS 39 új szövetség, új nép LG 9 újszövetség DV 17 -- egyéb iratok DV 20 - Ü - üdvösség, világé GS 93 ünnepek -- Krisztusé SC 102, 108 -- Máriáé SC 103 -- rendje a keleti egyházakban OE 19 -- szenteké SC 104, 111 - V - vállalkozások GS 68 valláserkölcsi nevelés, iskola GE 7 vallásszabadság DH 1--15 -- a hit követelménye DH 10 -- a hívek feladatai DH 14 -- alapja DH 2 -- családé DH 5 -- és a kinyilatkoztatás DH 9 -- és az Egyház DH 12 -- és az ember DH 3 -- korlátai DH 7 -- közhatalom feladatai DH 6 -- közösségeké DH 4 -- Krisztus és az apostolok tiszteletben tartották DH 11 -- megilleti az Egyházat DH 13 -- tárgya DH 2 -- -hoz való jog DH 1 -- -ra való nevelés DH 8 vasár- és ünnepnapi istentiszteletek a keleti egyházakban OE 15 vasárnap SC 106 vegyesházasságok, keleti egyházakhoz tartozóval OE 18 világ -- amivel az Egyházat segíti GS 44 -- átalakulása GS 5 -- az ember átalakulása GS 7 -- egyensúlyzavarai GS 8 -- emberiség egyetemes törekvései GS 9 -- emberiség mélyebb kérdései GS 10 -- társadalmi rend átalakulása GS 6 -- üdvössége GS 93 világi apostolok nevelôi AA 30 világi hívek -- a világ rendjének szolgálatában LG 36 -- apostoli tevékenysége LG 33 -- egyéni apostolkodása AA 16 -- egyetemes papsága LG 34 -- és a hierarchia LG 37 -- közösségi apostolkodása AA 18 -- különleges egyéni apostolkodása AA 17 -- méltósága LG 32 -- missziós felelôssége AG 41 -- prófétai szerepe és tanúságtétele LG 35 -- sajátos küldetése LG 31 világi hívek apostolkodása AA 1--33 -- a családban AA 11 -- alkalmazkodás AA 31 -- apostolkodó társulatai AA 19 -- az Egyházban és a világban AA 5 -- az Egyházban LG 30--38 -- az élet és a szó evangelizációja AA 6 -- egyházi közösségekben AA 10 -- és a földi élet megújítása AA 7 -- és a hierarchia AA 24 -- és a klérus AA 25, 26 -- és az ökumenzimus AA 27 -- eszközei AA 32 -- fiatalok között AA 12 -- fölkészítés rá AA 28, 29, 30 -- formái AA 15--22. -- lelkisége AA 4 -- mindennapi munkájukban LG 41 -- nemzeten belül AA 14 -- nemzetközi síkon AA 14 -- társadalmi környezetben AA 13 -- teológiai alapjai AA 3 -- területei AA 9--14. világi intézmények, apostolkodó PC 11 - Z - zenei oktatás SC 115 zenészek és zeneszerzôk SC 121 zsidók NAe 4 Zsinat, II. Vatikáni -- célja SC 1, GS 3 -- szándéka a zsolozsmával SC 87 -- megszólítottjai GS 2 zsolozsma SC 83--101 -- a keleti egyházakban OE 22 -- a lelki élet forrása SC 90 -- a nap megszentelése SC 88 -- alóli fölmentés SC 97 -- emberek imája--Krisztus imája SC 84 -- és a zsoltárok SC 91 -- himnuszok SC 93 -- idôpontok megtartása SC 94 -- ima az Anyaszentegyház nevében SC 85 -- jelentôsége SC 86 -- kórus SC 95 -- közös végzés ajánlása SC 99 -- Krisztus és az Egyház tevékenysége SC 83 -- megújítás szabályai SC 89 -- nép bevonása SC 100 -- olvasmányok SC 92 -- szerzeteseké SC 98 zsoltárok a zsolozsmában SC 91