Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Vecsey József: Emlékezés Mindszenty bíboros édesanyjára ,,Amivé lettem, anyám érdemeinek és imáinak köszönhetem.'' Mindszenty Egyházi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Egy gyermekkori emlék Elsô látogatásom Mindszenten Az édesanya öröme ,,Az édesanya'' harmadik kiadása A második fogság A harmadik fogság valódi okai Az anyai szorongás A terror a szülôi házig ér A letartóztatás A kirakatper ,,Elvesztettem egyetlen fiamat'' Szoborszentelés Mindszenten Látogatás a fegyházban A ,,megegyezés'' ,,Kétszer voltam halálomon'' Levél a bíboros édesanyjához Menekült a saját hazájában Függelék I. Veszélyben a menedékjog II. Részletek A. nôvér naplójából III. Idézetek pápai szózatokból Képek ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1970-ben jelent meg Sankt Gallenben. A könyv elektronikus változatával megemlékezünk Kendy Máriára (1920- 2004), akinek a hagyatékából kaptuk az itt megjelentetett művet Mindszenty hercegrímásról. Mária néni református volt, de a Sacré Cœurben katolikus nevelést kapott, és amikor tehette, együtt volt katolikus testvéreivel, életével hirdetve a gyakorlati ökumenizmust. Sokat szenvedett, fiatalon menekülnie kellett hazájából, özvegységre juttott, nem is egyszer. Mindszenty bíboros urat mélyen tisztelte, találkozott is vele 1974. május 19-én, amikor a bíboros amerikai útján meglátogatta az USA-beli passaici Szent István magyar plébániát. ======================================================================== Elôszó Századok óta nem volt a magyarságnak olyan nagy fia, aki az egész emberiségnek annyit jelentett volna, mint Mindszenty József bíboros. Más nagyjaink is gyarapították az emberi értékeket, de inkább csak egyedi és nemzeti vonással. Mindszenty viszont egyetemes érvénnyel figyelmeztette áldozatával és kétévtizedes fogságával a szabad világot arra a nagy veszedelemre, mellyel a bolsevizmus a szellemi szabadságot -- az emberhez méltó élet és minden kultúra alapját -- fenyegeti. Korunk történelmének e kimagasló egyéniségével csodálatos egységbe forrott össze egy finom lelkű és eszes falusi asszonynak, édesanyjának az élete. A fiú nemcsak arcvonásait, hanem jellemének alapvonásait is édesanyjától örökölte. Áldozatával és imádságával meg szinte ô készítette elô fia késôbbi történelmi küldetését. Maga a bíboros írja ,,Az édesanya'' elôszavában: ,,Nekem is adott az Isten jó anyát, aki nehéz munkával gondoskodott rólam, nevelt imádságos lélekkel, imádkozott és könnyezett értem sokat... Amivé lettem, anyám érdemeinek, imáinak köszönhetem.'' Most van tizedik évfordulója, hogy Mindszenty bíboros édesanyja, Kovács Borbála, befejezte 85 éves korában áldásos életét a vasmegyei Mindszenten, 1960. február 5-én. Könyvemet mindenekelôtt évfordulói megemlékezésnek szántam és azt is megemlítem, hogy azt nem írói tehetség, hanem maga az élet alkotta. A fenséges dráma, amirôl szól, a valóságban is úgy pergett le, mint ennek a kötetnek lapjain. Az író teljesítményét csak abból a szempontból lehet vizsgálni: hűen ábrázolta- e a valóságot? Különösen felmerülhet ez a kérdés, ha valamely írás a vasfüggöny mögötti embertelenségekrôl és kegyetlenségekrôl szól, mint a jelen kötet is. Ezért az olvasó esetleges kételyének eloszlatása végett szükségesnek tartottam, hogy hellyel-közzel említést tegyek arról is, hogyan kerültem szoros kapcsolatba Mindszenty bíborossal és édesanyjával. Abba a gátlástalan zsarnokságba pedig, mely a bolsevista uralom alatt szinte mindenkire naponkint ránehezedik, hiteles betekintést adnak az olvasónak azok a részletek, melyeket a könyv egyik szereplôjének, A. nôvérnek naplójából a Függelékben idéztem. Az anyagot nem válogattam valamilyen érdek vagy cél szerint, hanem inkább azon igyekeztem, hogy régi krónikásokat jellemzô alázattál és hűséggel jegyezzem jel emlékeimet. Sankt Gallen, 1970. március 25. Vecsey József ======================================================================== Egy gyermekkori emlék Egy gyönyörű nyári reggel édesanyám magával vitt Zalaegerszegre. A nyolckilométeres dombokon és völgyeken át kanyargó utat gyalog tettük meg. Mivel részt akart venni Mindszenty apátplébános félnyolckor kezdôdô szentmiséjén, már reggel félhat órakor útnak indultunk. Útitársaink is bôven akadtak, mivel hetivásár volt és sokan vittek árut a piacra. Az Egerszegre indulók a falut félkörben körülvevô hatalmas erdô szélén általában bevárták egymást, hogy csoportokban tegyék meg a hosszú erdei utat, amelyen -- a régebbi idôkben -- fosztogatások, sôt rablógyilkosságok is elôfordultak. Egy csomó asszony nagy kosárral a fejükön és néhány férfi nehéz zsákkal a hátukon tartozott az útitársasághoz, akik útközben megbeszélték a falu ügyeit és a világ sorsát. Ebbe a beszélgetésbe persze egy tíz év körüli fiú nem avatkozhatott bele, így hát egészen az országútig hallgatagon ballagtam az útitársaságban. Amikor az erdôbôl kiértünk, az országút szélén pihenôt tartottak azok, akik kosarakban és zsákokban árut cipeltek a városi piacra. Mivel édesanyám ez alkalommal csak egy karra akasztható kosarat hozott magával, amely csupán az útravalót tartalmazta, mi nem pihentünk, hanem egyenesen rátértünk az országútra és kettesben tettük meg a még hátralévô kb. három kilométeres utat Egerszegig. Keveset beszélgettünk, mert ô most végezte el reggeli imáját és a rózsafüzért. Nem zavartam, mivel láttam, hogy gondolataiban merült el. Jóformán csak akkor figyelt rám, amikor már a városban befordultunk a fôtérre és észrevette, hogy én el-elmaradozok tôle, ahogy szemügyre veszek egy-egy kirakatot. Mikor látni lehetett már a toronyórát, hátra is szólt sürgetôen: -- Szaporázd fiam a lépteidet. Öt perc múlva félnyolc. Sietnünk kell, mivel Mindszenty apátúr pontosan kezdi a szentmisét. [1] Jobban kiléptünk és arra is emlékszem, hogy a bejáratnál kézen fogott és úgy vezetett maga után az elôzô misérôl kifelé tóduló tömegben. Csak ennek az igyekezetének köszönhettük, hogy óraütésre benn voltunk a templomban és elhelyezkedtünk az áldoztatórács elôtt. Azért mentünk annyira elôre, hogy én ráláthassak a fôoltárra, amelynél Mindszenty plébános mondta a misét. Éppen térdet hajtottunk, amikor a toronyóra elütötte a félnyolcat. Ugyanabban a pillanatban megszólalt a sekrestye ajtaja mellett a templomi csengô és jelezte a szentmise kezdetét. Édesanyám még odasúgta: -- Látod, ez Egerszegen minden nap így van. Pontosan kezdôdik minden szentmise. És nézd, most jön ki a sekrestyébôl Mindszenty apátúr! Mindszenty plébános éppen akkor lépett ki két karinges ministránsfiú nyomában a sekrestye ajtaján. Akkor láttam életemben elôször, ahogyan végigment ennek a szép, nagy barokk templomnak finom ízléssel megépített szentélyében a sekrestye ajtótól a fôoltárig. Hallani azonban már eddig is sokat hallottam róla, mivel Zalaegerszegen, vármegyénk székhelyén gyakran fordultak meg falunkból emberek hivatalos vagy más ügyes-bajos dolgaikkal. Anyám például és a rokonságból még sokan mások vasárnapokon és ünnepnapokon -- legtöbbször szintén gyalog -- sokszor megtették ezt a hosszú és fáradságos utat, hogy résztvehessenek az ünnepélyesebb városi nagymisén és meghallgathassák Mindszenty plébános szentbeszédeit. Hét közben aztán otthon nálunk is ezekrôl a szentbeszédekrôl sok szó esett. Visszaemlékszem, hogy nagyapám és legényember nagybátyáim is mindig megkérdezték anyámtól és húgaitól: Na, mirôl prédikált az egerszegi plébános? Édesapám, sajnos, már nem élt, mert a háború áldozata lett. Falusi gazdaságunk nehéz gondjaival így anyánk egyedül bajlódott és özvegyen nevelt bennünket. Igaz ugyan, hogy nagyszüleink szépen segítették küzdelmes életében és ezért öcsémmel -- ketten voltunk testvérek -- nem éreztük nagyon az árvasággal járó nehézségeket. Az egészséges táplálkozás és a rendes öltözködésnél is fontosabb volt azonban számára bontakozó ifjúságunk. Vallásosan nevelt bennünket nemcsak magával ragadó példaadással, de valláserkölcsi oktatásaival is mély istenszeretetet plántált belénk. Ezt leginkább annak köszönhettük, hogy jól ismerte a szentek életét és állandóan olvasta a szentírást. Emellett szorgalmasan hallgatta a templomi igehirdetést és amikor csak tehette, eljárt a diákmisékre, hogy velünk együtt járulhasson az Úr asztalához. De nemcsak az asszonyok, hanem a férfiak is jól ismerték falunkban a zalaegerszegi plébánost. Éppen azon a tavaszon egyik nap, amikor szôlômetszés volt a szôlônkben és mi gyerekek hordtuk a levágott venyigét a mesgyékre, déltájban egy idegen férfi érkezett hozzánk. Nagyapámat kereste és beszélgetésükbôl mi gyerekek is hamar észrevettük, hogy egerszegi borkereskedô érkezett. Egy fiatal legény a munkások közül tréfálkozva oda is szólt neki: -- Hát magának még mindig vannak vevôi? Úgy hallottuk, hogy a mostani egerszegi plébános mindenkit leszoktat az ivásról. Nevettek a szôlômetszôk. Az egerszegi borkereskedô meg sokat sejtetôen mosolygott: -- Hát az valóban úgy van, hogy a mi plébánosunk sokat törôdik a híveivel. Amit legjobban az mutat, hogy a hatalmas plébániatemplom vasárnapokon és ünnepnapokon most már öt misén se tudja a templomlátogatókat könnyen befogadni. Épül is már Olában, a munkásnegyedben a második templom. -- Aztán igaz-e, hogy Egerszegen nem lehet szombaton házasságot kötni? -- kérdi most már komolyabb hangon a legény. -- Igaz, de ezen most már Egerszegen senkisem csodálkozik. A túlnyomó többség igazat ad a plébánosnak abban, hogy a lakodalmas vendégek másnap elmulasztanák a kötelezô vasárnapi szentmisét. Hát ezért nincs esküvô szombaton a zalaegerszegi plébánián! Egy másik munkás is megszólalt: -- Azt is beszélik, hogy plébánosuk nemrégen nem temetett el egy magasrangú urat, mivel hogy politikai ellenfele lett volna a városházán. -- Tudja, fiatal barátom, ez mendemonda. Máshol is hallottam már. Természetesen vannak Egerszegen is néhányan, akiknek nem tetszik az új plébános erélye és mivel nem tudnak mást tenni, hát rágalmakat szórnak ellene. Aztán elôadta az esetet úgy, ahogyan volt. A történethez hozzátartozik, hogy az említett magasállású tisztviselô meglehetôsen lanyha volt vallási életében és éppen ezért is, mikor Mindszenty plébános meghallotta, hogy súlyos beteg, figyelmeztette a családtagokat, hogy készítsék elô édesatyjukat a szentségek felvételére. Ezek azonban könnyelműen azt üzenték vissza, hogy van még elég idô, meg aztán nem is olyan súlyos beteg. -- Amikor aztán nem sokkal e lelkipásztori figyelmeztetés után csakugyan bekövetkezett a halál, a hozzátartozók nemtörôdömsége miatt nem volt pap a halálos beteg ágyánál. Ezért történt, hogy Mindszenty plébános az ünnepélyes, ,,hárompapos temetést'' kérô családtagoknak kijelentette, hogy a temetést csak egy pap fogja végezni. Az eset óta minden családban a súlyos betegekhez idejében elhívják a papot. Nem is hallottam, hogy azóta valaki is a szentségek felvétele nélkül halt volna meg. Ez a pár héttel elôbb lefolyt szôlôhegyi beszélgetés villant át emlékezetemben, amikor Mindszenty plébánost most életemben elôször láthattam. Nem egészen ilyennek képzeltem. Sokkal idôsebbnek gondoltam, mivel eddig csak öreg plébánosokat ismertem. Az ilyen fiatal papok általában csak káplánok szoktak lenni. Az is megfordult a fejemben, hogy a valóságban nem lehet olyan szigorú ember, mint híresztelik róla. Lassan, méltóságteljesen ment a ministránsok után. Fejét kicsit jobbra hajtotta és félig lehunyt szemmel kissé elôrehajolt a kehely fölé. Amikor a kelyhet felvitte és letette az oltárra és ahogyan kinyitotta a misekönyvet, nekem úgy tűnt, hogy összeszedettebben mozog, mint azok a papok, akiket eddig misézni láttam. A lépcsôimát tagoltán és jól érthetôen mondotta. A ministránsok is hasonló hangon válaszoltak neki és egyáltalán nem hadartak, mint mi szoktunk otthon a mi templomunkban. Elsô péntek volt és ezért nagyon sokan voltak a misén és sokan álltak a gyóntatószékek elôtt. Közben édesanyám is elment gyónni és engem egyedül hagyott az áldoztatórács elôtt, ahonnan tovább figyeltem a szentmisére egészen az áldozásig. Édesanyám közben visszaérkezett, de hamarosan kezdôdött az áldoztatás s miután ô is az elsôk között megáldozott, átmentünk a Mária-oltár fülkéjébe. Onnan azonban a sok áldozó miatt már nem lehetett a fôoltárra látni. Mise után a templom elôtt édesanyám azt mondta, hogy elmegyünk az árvaszékre, ahol hivatalos ügyeket kell elintéznie. Én is vele voltam és amikor befejezôdött a hivatalos rész, megkérdezte az árvaszéki ülnöktôl, hogy tudna-e neki tanácsot adni engem illetôen. Hónapok óta gondol arra, hogy gimnáziumba adjon, amit különben a tanítók is ajánlanak neki. Úgy látja, hogy én ott megfelelnék. Nem is ez, hanem inkább az aggasztja, hogy özvegyen és ráadásul azokban a súlyos háború utáni idôkben tudja-e majd egyedül fedezni a taníttatásom költségeit. Az ülnök, Dr. Kelemen János, mikor megnézte az iskolai bizonyítványomat, azt tanácsolta, hogy keressük fel vele együtt Mindszenty plébánost, aki személyesen intézi a támogatásra szoruló diákok ügyeit. Vette is nyomban a kalapját és átjött velünk a plébániára. Az akkori plébániaház egyemeletes épület volt. A plébános az emeleten lévô irodában fogadott minden nap kilenctôl délig. Amikor most dél felé megérkeztünk, még mindig álltak ajtaja elôtt várakozó emberek. Mi valamivel 12 óra elôtt kerültünk be hozzá. Íróasztala mellett állva fogadott bennünket. Kezet fogtunk és leültetett mindnyájunkat. Édesanyámat már ismerte, de mivel Dr. Kelemen is ott volt, ôtôle kérdezte: -- Na, János, mi újság van az árvaszéken? Erre ô elôadta, hogy mi járatban vagyunk és hozzátette, hogy ô maga is átjött velünk, mivel egy hadiárva taníttatásáról lenne szó. Mindszenty plébános ekkor édesanyámhoz fordult és azt kérdezte, hogy nála vannak-e az iskolai bizonyítványok. Anyám átnyújtotta neki azokat. Éppen átlapozta az értesítôket, amikor megszólalt a déli harangszó. Mindnyájan felálltunk és elimádkoztuk félhangosan az Úrangyalát. Amikor befejeztük és keresztet vetettünk, Mindszenty plébános vállamra tette a kezét, erôsen a szemembe nézett és úgy kérdezte: -- Tudod-e, Jóska, minek az emlékére szól a déli harangszó? -- Igen, tudom, a nándorfehérvári gyôzelem emlékére. -- Melyik évben volt ez a nagy magyar gyôzelem? -- 1456-ban. -- Ki volt a magyar sereg vezére? -- Hunyadi János. -- És miért rendelte el a pápa a déli harangszót? -- Hálából azért, hogy megállították a török sereget, amely a keresztény Európa ellen indult. Mindszenty plébános akkor újra anyámhoz fordult: -- Szerezzék be a szükséges iratokat és majd a beiratkozás elôtt jöjjenek be hozzám. Aztán Íróasztalából egy vastagabb füzetet vett elô és abba bejegyezte adataimat. Mikor elbúcsúztunk, olyan érzéssel hagytam el a plébániát, hogy Mindszenty plébános meg volt elégedve velem. Hazafelé -- a várost elhagyva -- az út egy részét üde, illatos réteken kígyózó gyalogösvényen tettük meg. Jódarabon némán mentünk egymás mellett. Bennem összefolyt a sok hirtelen jött élmény. Képzeletben visszaidéztem többször is az irodai jelenetet és egyre biztosabb voltam abban, hogy Mindszenty plébánosnak tetszett, amikor én azonnal mondtam a nándorfehérvári csatát és kivágtam az évszámot is. A másik hôst, Kapisztrán Szent Jánost is meg tudtam volna nevezni, ha kérdezi. Csak az zavart, hogy miért nem dicsért meg. A réten most egy széles árkon átvezetô deszkahíd elé értünk. Édesanyám megtorpant, megragadta a kezemet és úgy vezetett át a keskeny padlón. Nem engedte el a kezemet a túlsó parton sem és mintha magának mondaná, megszólalt: -- Okosan viselkedtél a plébánián. Jól és szerényen feleltél. Úgy láttam, hogy Mindszenty plébános meg volt elégedve veled. Kicsit hallgattam s csak azután jegyeztem meg: -- De hát akkor miért nem mondott legalább annyit, hogy jól van. Édesanyám észrevette, hogy engem foglalkoztat a kérdés. Magyarázni kezdte, hogy Mindszenty plébánostól már azt is dicséretnek lehet venni, ha valamit nem kifogásol. Ô ugyanis olyan ember, aki ott a helyszínen minden hibát azonnal kijavít. -- Látod, ha hibáztál volna valamit, biztosan kijavított volna -- tette hozzá megnyugtató hangon. Megint elgondolkoztam és azután így szóltam: -- Nem nagy dolog megmondani, hogy mikor volt a nándorfehérvári csata. Ezt akárki megmondhatta volna, aki történelmet tanult. Talán azért nem mondotta Mindszenty plébános, hogy jól van, jól tudod. -- Látszott, hogy te többet is tudsz a nándorfehérvári csatáról és Hunyadi Jánosról. Mindszenty plébános tetszését éppen az nyerte meg, hogy csak arra válaszoltál, amit kérdezett és nem akartad fitoktatni tudásodat, ô sem beszél sokat, hanem csak annyit, amire feltétlenül szükség van. Az a jó, ha valaki tud hallgatni és nem köt mindenkinek azonnal mindent az orrára. így tudja megnyerni másoknak a bizalmát. A papnál meg egyenesen szükséges ez az okos magatartás, mivel a hívek csak így tudják nyugodtan rábízni titkaikat a gyóntatószékben és más bizalmas ügyeiket a lelkipásztori beszélgetésekben. Utunk mentén a rétek után szántóföldek sorakoztak és azokon túl már látszott az a dombos terület, melyet erdô borít. Édesanyám elôremutatott egy fás domboldal irányába és azt mondta, hogy ott az árnyékban majd megpihenünk. Fáradtnak ugyan nem éreztem magamat, de azért jól esett a pihenés. Kis ideig ott üldögéltünk a fák alatt. Kötöttünk még egy virágcsokrot is és akkor elindultunk. Percek alatt benn voltunk az árnyas erdôben, a bükkfák és gyertyánfák kellemes hűvösében. Már jól benn voltunk az erdô mélyében, amikor édesanyám megjegyezte: -- Jól rendezte a Gondviselés ezt a mai napot. Legjobban annak örült, hogy Mindszenty plébános engem pártfogásába fogadott. Késôbb arról beszélt, milyen nagy szerencse, ha egy árva fiú gimnáziumba mehet. Közben egy meredek kapaszkodóhoz értünk. Annak ellenére, hogy többször is meg-megálltunk, nagyon elfáradva értünk a végére. A tetôn megpihentünk és kifújtuk magunkat. Édesanyám gondolataiba mélyedve nézett vissza a város irányába, majd hozzám fordult ezekkel a számomra örökké emlékezetes szavakkal: -- Az is szép dolog, ha olyan derék tisztviselô leszel, mint Kelemen ülnök. Sok jót tesz az ilyen finom ember az árvákkal. De akkor lennék igazán boldog, ha Isten kiválasztana téged is az oltár szolgálatára és olyan jó pap lennél, mint az egerszegi plébános. Akkor engem is végig szeretnél, mivel a papok szeretik leggyengédebben édesanyjukat. Láttad Mindszenty apátúr íróasztalán abban a szép nagy keretben az édesanyja képét? Én is olvastam az édesanyáról írt könyvét és abból is tudom, milyen nagy hálával van iránta és mennyire szereti ôt. Mikor elhagytuk az erdôt, megtekintettük egyik közeli birtokunkon a tavaszi vetést. Frissen és üdén pompázott az egész tábla. Édesanyám is boldognak látszott, amint megszemlélte a gabonát és a veteményeket. A nyáron szinte kettôzött igyekezettel vezette és végezte a gazdaságban a munkákat. Szinte nem is kétséges, hogy a megerôltetô munkának és a sok gondnak lett a következménye sokáig lappangó betegsége, mely végül is ágyba kényszerítette. A beiratkozásomat már nem tudta elintézni, de különben is a taníttatásomra szánt összeget az orvosi és kórházi költségek emésztették föl. A nehéz helyzet szükségessé tette, hogy mi gyermekek is részt vegyünk a gazdasági munkákban. Egy enyhe októberi reggelen, az ôszi iskolai szünet alatt, ketten öcsémmel szántani mentünk ki a falu legtávolabbi határába. Édesanyánk a betegágyból magyarázta el, hogy hogyan és mely közöket szántsuk vetés alá. Azzal az elhatározással mentünk, hogy egész nap szántunk és majd csak a megbeszélt darab fölszántása után késô este térünk haza. Reggeltôl délig dolgoztunk. Délben pihentettük a jószágot és délután két óra tájban újra munkához láttunk. Alig végeztünk azonban valamit, amikor ellenállhatatlan belsô parancsnak engedelmeskedve, mondom öcsémnek, hogy hazamegyünk. Nyomban felraktuk az ekét a szekérre és indultunk hazafelé. Szekerünk a délután közepén állt meg a ház udvarán. Azonnal édesanyánkhoz siettünk. Ott feküdt fehér ágyán rokonoktól és szomszédoktól körülvéve, a haldoklók gyertyájával a kezében. Mihelyt beléptünk, utat nyitottak, hogy közelébe kerüljünk. Mikor észrevette, hogy ott állunk mellette, átadta a gyertyát nagyanyámnak, hogy megölelhessen és megcsókolhasson bennünket. Közben csendes, halk hangon mondta, mennyire örül, hogy hazajöttünk, mivel most utoljára ölelhet és csókolhat meg bennünket. Aztán leírhatatlan anyai szeretettôl sugallt figyelmeztetést intézett hozzánk arról, hogy járjunk mindig a hit és az erkölcsi parancsok útján, ahogyan tanultuk tôle. A betegágy mellett álló nagyszüleimet arra kérte, adjanak a jövô évben gimnáziumba, mert bízhatunk abban, hogy Mindszenty plébános is támogatni fogja a tervet. Ezután mégegyszer átölelt és megcsókolt bennünket, elôbb engem, majd öcsémet, és ezekkel a szavakkal búcsúzott: -- Fiaim, most egészen árvák lesztek. De ne féljetek, mert él az árvák édesanyja, a Boldogságos Szűz Mária. Majd vigyázunk rátok! És a következô percben visszahanyatlott párnáira. Csak én tudom, hogy az ô emlékét ôrzik Mindszenty bíborosnak ezek a szép sorai: ,,Nagy megnyilatkozás, végrendeletek végrendelete, amit a haldokló- búcsúzó anya utoljára mond... Vannak, akik a tudat küszöbe alatt sejtik meg a nagy órát. Egyik káplánom (e könyv szerzôje édesanyja halála után 15 év múlva) beszéli meghatottan, hogy amikor ô 11, öccse pedig 9 éves volt és künn szántottak a határ legtávolabbi részén azzal az elhatározással, hogy késô estig nem térnek haza, váratlanul egy érintést vesz észre a szívén. És délután három órakor felrakják az ekét a szekérre, mennek haza. Otthon keresik anyjukat. Hadiözvegy fiatal anyjuk haldoklik éppen. Megöleli a már-már egészen árvákat: Ne féljetek gyermekeim, én meghalok, de a Boldogságos Szűz az árvák édesanyja! Aztán meghalt. A két árva nem értette még, mit mondott, de késôbb mint többet megértettek belôle.'' [2] ____________________ Jegyzetek [1] Mindszenty József 1892. március 29-én született a vasmegyei Csehimindszenten. Középiskolai tanulmányait Szombathelyen végezte a Szent Norbert Gimnáziumban. Érettségi után 1911-ben belépett Szombathelyen a szemináriumba. 1915. június 12-én szentelték áldozópappá a szombathelyi székesegyházban. Másfél évig volt káplán a felsôpatyi plébánián, ahonnan Zalaegerszegre került 1917. január 26-án. Elôbb hittanár az állami középiskolában, majd 1919. október 1-tôl város-plébános és esperes. 1924-ben fôpásztora, Mikes János apáti címmel tüntette ki. 1927-ben lett püspöki biztosa az egyházmegye zalai részének. XI. Pius 1937-ben pápai prelátussá nevezte ki. 1944. március 4-én lett veszprémi püspök. Veszprémbôl 1945. szeptember 16-án került Esztergomba. A bíborosi kalapot 1946. februárban kapta meg XII. Pius pápától Rómában. [2] Mindszenty József, Az édesanya. Zalaegerszeg, 1940. 1. kötet 422- 423. oldal. ======================================================================== Elsô látogatásom Mindszenten Édesanyám halála után a szülôi házat és a gazdaságot is bérbe adták. Minket gyermekeket nagyszüleink vettek gondozásba. A következô évben kerültem középiskolába, de nem a zalaegerszegi állami, hanem a szombathelyi premontrei gimnáziumba írattak be. A premontreiek növendéke volt Mindszenty is elôttem két évtizeddel. Az iskolákért folyó harcok idején Mindszenty bíboros éppen Szombathelyen állapította meg iskolánkról az alábbiakat: ,,A század elején az iskola a tudománynak, az erénynek és jellemnek vára volt és cifrábbnál-cifrább tiszavirág-gondolatok nem rakták bele gombáikat. Felelôsségtudat élt tanárban, nevelôben és diákban ... Szigorú volt a régi iskola? Isten áldja meg a szigoráért! De volt nekünk részünk és a legegyszerűbb diáknak is volt része szeretetben.'' [1] Az is nagyon jellemzô volt gimnáziumunkra, amit Mindszenty prímás egy másik beszédében mondott tanárainkról: ,,Ebben a premontrei gimnáziumban megtörtént Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, hogy a fôispán a miniszterelnök nevében áttelefonált a gimnázium igazgatójának, hogy X. Y. elôkelôségnek a gyermekei kerülnek délután magánvizsgára. Azt mondotta az igazgató, hogy ôk azt tudják, hiszen ôk tűzték ki az idôpontot. És a két gyermek közül az egyik egy, a másik három tárgyból bukott meg ... Mikor én hatodikos gimnazista voltam -- folytatta a bíboros ugyanebben a beszédében -- kiosztották a gimnázium két legnagyobb jutalmát, 50-50 koronát... Az osztályfônöknek barátja volt a polgármester, akinek a fia és még sok más elôkelôségnek a fia is odajárt és mégis az egyik jutalmat egy hatgyermekes földművesnek a fia [2] kapta, a másikat pedig egy kilencgyermekes falusi molnárnak a fia.'' [3] Mikor letettem az érettségit, felvettek a szombathelyi szemináriumba. Ôsszel a megyéspüspök a budapesti Központi Papnevelôintézetbe küldött, hogy a Pázmány Egyetem teológiai karán végezzem tanulmányaimat. Az elsô egyetemi év végén a nyári szünidôbôl két hetet töltöttem Mindszenten, Mindszenty bíboros szülôfalujában. Mgr. Géfinnel, az egyházmegyei szeminárium vicerektorával egyidôben voltunk a helybeli plébános vendégei. Géfin pár évvel azelôtt írta meg egyházmegyénk történetét és ezekben az években következô könyvéhez, a Papi Névtárhoz gyűjtötte az anyagot. Mivel tudta, hogy Mindszenty édesanyja annakidején fia taníttatásában és pályaválasztásában is jelentôs szerepet vitt, szerette volna a rá vonatkozó feljegyzéseit édesanyjától hallott adatokkal is kiegészíteni. De fôként 1919-es fogságáról akart még részleteket megtudni, melynek utolsó hónapjait rendôri felügyelet alatt Mindszenty szülôfalujában töltötte. A plébánián -- különösen étkezéseknél -- többször is beszélgettünk a falu szülöttjérôl, Mindszenty plébánosról és családjáról. Ott hallottam, hogy a szülôk korán árvaságra jutottak. Amikor 1891-ben házasságot kötöttek, édesatyja 26, édesanyja pedig csak 16 éves volt. A kettôjük örökségébôl álló mintegy 15 holdas gazdaságukat így mindjárt a házasságkötés után saját kezelésbe vehették. Az önálló gazdálkodás sok gondot és még több munkát jelentett számukra, de körültekintéssel és szorgalommal sikerült hamar legyôzniök a kezdeti nehézségeket. Szépen gyarapították is az örökölt vagyont. A fiatal családanya nemcsak a házimunkát és a hat gyermek nevelését végezte nagy gonddal, de a nehéz mezei munkában is ott állt mindenkor férje oldalán. Sôt azt lehet mondani, hogy már házasságuk elsô éveitôl ô volt a család ,,tengelye'', amint Mindszenty bíboros ,,Az édesanya'' című könyvében ezzel a találó kifejezéssel anyja jelentôségét a családban jellemezte és megörökítette. Különben szelíd és nagytürelmű asszony volt, aki azonban akaratát bámulatos szívóssággal tudta keresztülvinni. A bíboros tôle örökölte nemcsak arcvonásait, de jellemének alapvonásait is. Édesatyja amellett, hogy a saját gazdaságát rendben tartotta és jelentôsen gyarapította, a falu életében is fontos szerepet játszott. Már fiatalon községbíróvá választották és amikor hivatalát letette, évtizedeken keresztül volt az iskolaszék világi elnöke. Az én elsô látogatásom évében lépett a 70. évbe, de azért mindig ô irányította a gazdaságot és a közügyekkel is foglalkozott. Abban az idôben közgyám volt és ô gondozta a község árváit ,,hálából azért'' -- írta róla késôbb a fia -- ,,hogy a saját gyermekei nem lettek árvák.'' [4] Mgr. Géfin ottartózkodásunk alatt az elsô vasárnap délután kereste fel Mindszenty szüleit és engem is magával vitt, hogy közelebbrôl megismerhessem ôket. Házuk egy szépen gondozott, nagyméretű falusi ház volt, amely elôtt az utcafronton szép kovácsolt vaskerítésben pompás rózsabokrok díszlettek, ízléssel készült faragott munka volt a bejárat, a kapu és a szomszéd házáig elnyúló több méteres kerítés. A házigazda a nagy tágas udvarban várt bennünket, hol a ház elejét is szép tarka virágágyak díszítették és közvetlenül a virágos kert mellett állt a hengeres kút. Oldalt a szomszéd háza felé galambdúcok emelkedtek és néhány díszfa mellett gyümölcsfákat is láttam. Ezt a belsô udvart egy nagyszerűen megművelt konyhakert választotta el a hátrább álló gazdasági épületektôl. Az istálló, az ólak tele gondozott jószággal, a pajta illatos szénával és a magtár az új gabonával. Miután a házigazda mindezt megmutatta, bevezetett bennünket a lakásba, illetve elôbb egy terasznak is beillô tágas pitvarba. Innen nyíltak az ajtók a szobákba, a konyhába és a kamrákba. A ház asszonya itt várt bennünket és kedves egyszerűséggel jegyezte meg, mennyire örül, hogy ôt is felkerestük. Mikor Mgr. Géfin bemutatott neki, néhány meglepôen szép mondatban a papi hivatás nagyszerűségérôl szólt, de említette a nehézségeket is és azt kívánta, hogy én ezek között se veszítsem el soha a bátorságomat, ha majd pappá szentelnek. Aztán bevezetett bennünket az elsô szobába, amely a falusi jobb gazdaházakban a szalonnak felelt meg. Megmutatta még a mellette lévô szobát, amelyben fia szokott megszállni, amikor meglátogatja ôket. Most leültünk és elôször ô süteménnyel, azután a férje sajáttermésű borával kínált meg bennünket. A szót ô vitte mindvégig -- néha férje helyett is -- de ezt roppant ügyesen és minden feltűnés nélkül tette. Okos, kimért, de egyszerűen természetes elôadásmódján és a mondanivalóján nem gyôztem csodálkozni. Érdekes volt, amit mondott és a mód is, ahogyan elôadta. Végig nagy figyelemmel hallgattam. Csodáltam kitűnô emlékezô tehetségét és azt a pontosságot és részletességet, mellyel évekkel és évtizedekkel elôbb történt eseményeket elôadott. Mikor például Mgr. Géfin megkérdezte, hogy feltehetne-e neki kérdéseket fia 1919-es fogságával kapcsolatban, amelynek utolsó hónapjait ott töltötte rendôri felügyelet alatt a szülôi házban, azt válaszolta, hogy fia egész fogságának történetét ismeri és ha akarja, annak minden részletére hajlandó kitérni. Mikor tudta meg és kitôl, hogy fiát letartóztatták? -- tette fel Géfin vicerektor az elsô kérdést neki. Fiam 1919-es letartóztatásáról csak néhány nappal az eset után értesültem, mivel maga az egerszegi plébános is, aki nekem üzent, csak késve kapta a hírt arról, ami a fiammal Szombathelyen történt. Mindenesetre jellemzô, hogy a forradalmárok otthon, Zalaegerszegen, ahol a gimnáziumi hittanári állást töltötte be, nem merték letartóztatni, mivel tudták, hogy a fiamat ismerte és szerette az egész város. Az ifjúság és munkásság is ragaszkodva tisztelte. Ezért leselkedtek utána és vártak egy olyan pillanatra, amikor feltűnés nélkül ôrizetbe vehetik. Erre 1919. február 9-én került sor, mikor a fiam plébánosa megbízásából Szombathelyre utazott, hogy ott elintézzen fontos hivatalos egyházi ügyeket. Mikor délután éppen fel akart szállni az egyik Zalaegerszegre induló vonatra, ott a személyvonat mellett állította meg és tartóztatta le két civilruhás rendôr. Az állomásról rögtön a megyeházára kísérték, ahol egy Obál nevű kormánybiztos hallgatta ki. Persze meg akarta ijeszteni a fiamat, azért fenyegette és többször is azt kérdezte tôle, hogy miért ír és miért beszél a forradalom ellen. Ez volt az 1918-as ôszirózsás forradalom, melynek nevében akkor már egy negyedéven keresztül rombolták felelôtlen és szélsôséges elemek a nemzeti értékeket. A fiam jódarabig semmit sem felelt a kormánybiztosnak. Csak mikor ez egyre idegesebb kérdéseivel már nagyon erôltette a választ, akkor mondott annyit: Mivel nekem az a kötelességem, hogy az igazságot hirdessem! Tudja-e, mi volt a tulajdonképpeni oka fia letartóztatásának? Nagyon haragudtak rá a forradalmárok, mivel Zalaegerszegen nem sikerült semmiféle forradalmi szervet életképessé tenniök. Se az ifjúságot, se a munkásságot nem tudták maguknak megnyerni. Ebben persze része volt a fiam lelkipásztori munkájának, elôadásainak és szentbeszédjeinek is, de leginkább a lapjának. Még a forradalom kitörése elôtt alapította a Zalamegyei Újságot, amely akkor hetenkint jelent meg. Sok lelkes barátja volt a városi meg a megyei tisztviselôk körében és azok segítségével tartotta fenn és terjesztette el újságját az egész megyében. Nem is kell mondanom, hogy a lap keményen bírálta a szélsôséges kilengéseket és erélyesen szembeszállt a romboló törekvésekkel. Nem csoda tehát, ha letartóztatták. Mgr. Géfin itt mosolyogva közbe szólt: Tudja-e, hogyan oszlatta szét a fia egy nagy népgyűlés közönségét? Na, hát azért meg külön is nehezteltek rá. Az eset úgy történt, hogy egyik délben, amikor a fiam hazafelé igyekszik, útja a fôtéren egy tömeggyűlés mellett vezetett el. Persze azért voltak olyan sokan, mivel a fôvárosból érkezett pártvezér kedvéért erôszakkal odavezényelték a dolgozókat. Amikor a fiam a közelbe érkezik, hallja, hogy a kommunista szónok éppen a reakciós papság ellen dörög. Erre megállt egy percre. A következô pillanatban megkondult a déli harangszó, ami észrevehetôen megzavarta a demagóg szónokot. A fiam pedig kihasználva a pillanatnyi helyzetet, messzehangzó, erôs hangján imádkozni kezdte az Úrangyalát. És az elsô Üdvözlégyet már a tömeg is hangosan imádkozta vele. Ima végén még keresztet vetett, aztán ô is meg a hallgatóság is hazamentek. Meddig tartották fogságban a fiát letartóztatása után? Tulajdonképpen elôször csak 10 napig tartották fogságban, mivel otthon Zalaegerszegen a munkásság és az ifjúság kívánta szabadon bocsátását. Ezt a hírt különben magam adtam tudtára a püspökvárban, ahol internálva volt. ôrizetére két tisztességes rendôrt hoztak Zalaegerszegrôl, ami megkönnyítette az érintkezést vele. Különben jó híreket kaptam róla. Örültem is, hogy nincs letörve és nem nyugtalan. Letartóztatásáról és ôrizetben tartásáról neki magának is az volt a véleménye, hogy így akarják megtörni. Azt szeretnék elérni, hogy működjék velük, vagy ha erre nem volna hajlandó, álljon félre az útjukból. Ezzel próbálkoztak is nála a letartóztatást követô tizedik napon. Február 19-én délelôtt hívatják a püspökvár hivatalában a telefonhoz, hogy a zalaegerszegi kormánybiztos akar vele beszólni. Zalaegerszegi hivatalából beszélt és közölte a fiammal, hogy hajlandó azonnal szabadlábra helyezni, ha elfogadja két feltételét: megváltoztatja magatartását a forradalommal szemben és nem tér vissza többé Zalaegerszegre. Egy cseppet sem csodálkoztam azon, hogy a fiam visszautasította ezt az ajánlatot és elhatározásán még akkor sem változtatott, amikor a kormánybiztos azzal fenyegette, hogy ellenkezô esetben tizenöt évi fegyházbüntetést akasztat a nyakába. Végre belátta, hogy a fiamat nem tudja megijeszteni. Akkor átadatta vele a telefont a mellette álló rendôrnek, hogy annak adjon felôle utasításokat. Mikor a rendôr meghallgatta a kormánybiztos rendelkezéseit, letette a kagylót, a fiamnak pedig csak annyit mondott: -- Tessék velem jönni, Fôtisztelendô Úr! Felmentek az emeleti szobába. A fiammal összecsomagoltatta a holmiját és elindultak ketten, a rendôr meg a fiam, le a lépcsôházban a fôtér felé. A fiam azt hitte, hogy átviszi és letartóztatásba helyezi a rendôrségen. De nem ez történt, hanem a megyeháza közelében, egy szűk sikátorban, a rendôr egyszerre csak megáll és hagyja, hogy a fiam egyedül tovább menjen. Mikor erre ô csodálkozva visszanéz, a derék rendôr utána szól: -- Hittanár úr, mehet, ahová akar, mert szabad, csak Zalaegerszegre ne térjen vissza! Én természetesen nem ismertem ilyen részletesen Mindszenty elsô fogságának a történetét s azért kíváncsian közbeszóltam: És most hová ment? -- Zalaegerszegre. És mikor késôbb megkérdeztem tôle -- folytatja az édesanya -- hogy miért nem jött már akkor haza, a fiam azt felelte: Nekem csak a püspök parancsolhatja meg, hogy hová menjek és amíg ô más parancsot nem ad, kötelességem ott munkálkodni és ott dolgozni, ahová ô helyezett. Ezzel a gondolattal ment ki tehát az állomásra, hogy ott beszálljon a legközelebbi Zalaegerszegre induló vonatba. De csak a fele utat tehette meg, mivel Zalalövôn már várta a rendôrség és ott a vonatban letartóztatták. Érdekes, hogy nem merték elvinni Zalaegerszegre, hanem másnap újra visszavitték Szombathelyre, ahol megint a püspökvárban internálták. Meddig maradt fia ott a püspökvárban rendôri felügyelet alatt? -- kérdezte Mgr. Géfin. -- Csak március 20-ig. Ezen a gyászos napon adta át a polgári forradalom vezére, Károlyi Mihály a hatalmat a kommunistáknak, akik megalakították a 133 napig tartó véres proletárdiktatúrát. Egyik elsô dolguk volt, hogy megfélemlítsék a lakosságot. Túszokat szedtek tehát össze az ország egész területérôl. Ezek között volt szegény fiam is, akit március 21-re virradó éjjel vittek át a püspökvárból a törvényszéki fogdába. Ettôl kezdve itt sínylôdött teljes bizonytalanságban számos paptársával, sok buzgó világi hívôvel és más kiváló hazafiakkal együtt. Mgr. Géfin megint mosolyogni kezd és figyelmezteti, hogy ne felejtse el elôadni a kôszegi apátplébánossal történt esetét. -- Hát az meg úgy volt, -- folytatta -- hogy én közben engedéllyel meglátogathattam a fiamat. Ahogy megérkeztem a fogházba, az ügyeletes ôr a bejárathoz közel egy ablakfülkébe vezetett, hogy ott várjak. Miközben ott várakozom, arrafelé jön Kincs István, kôszegi apátplébános, akirôl különben tudtam, hogy szintén a foglyok között van. De neki se volt nehéz kitalálni, hogy én ott valakire a rabok közül várakozok. Megszólít tehát és megkérdezi, hogy kire várok. Mondom, hogy Mindszenty hittanár anyja vagyok és ôt várom. Én persze már elôbb is hallottam arról, hogy Kincs apát mennyire szereti a tréfát és azért egyáltalán nem is lepôdtem meg, amikor magára erôltetett nagy komolysággal ott a folyosón elôször végigmér és nagy sajnálkozva megjegyzi: Na, maga is jól nevelte a fiát, különben aligha lett volna belôle börtöntôtelék! Én csak hallgattam, de amikor megismételte és hozzátette: Na, lelkem, maga erre nem tud felelni ugye? -- mosolyogva megjegyeztem: De akkor az apátúr édesanyja se nagyon dicsekedhetik a fiával! Persze erre jót nevetett és nem felejtette el a tréfás helyzetet mindenkinek jóízűen elôadni. Meddig maradt ebben a bizonytalan helyzetben a fia? -- Május 19-ig. Ezen a napon vitette haza Zalaegerszegre a kormánybiztos és másnap szabadlábra helyezte. Elôbb azonban lelkére kötötte, hogy munkálkodnia kell az Egyház és az állam közti jóviszony helyreállításán. Ebben a reményben történik szabadonbocsátása. Ezt különben -- mondta nyomatékkal a fiamnak -- mint a nép fiától a proletárok állama el is várja tôle. Figyelmeztette, hogy sorsa ettôl az eredményes közreműködéstôl meg attól függ, hogy igyekszik kerülni a városban a reakciós elemeket. Aztán kifejezetten is meghagyta, hogy ne merjen találkozni a megyei tiszti orvossal és a törvényszék elnökével. A fiam egyetlen szót sem felelt ezekre. Szó nélkül ment ki az irodából és hagyta el a megyeházát. Másnap azonban válaszolt: a déli órákban felkereste hivatalában a tiszti orvost is meg a törvényszéki elnököt is. Ezzel adta tudtára a kormánybiztosnak és a kommunistáknak, hogy semmi áron sem hajlandó véleményét megváltoztatni vagy velük együttműködni. Természetesen figyelték és délután kikézbesítették neki a rendôrség kiutasító végzését és ide Mindszentre internálták. Az állomáson vártam és örültem, amikor megérkezett. Ô csak annak örült, hogy én mostantól nem leszek annyira nyugtalan miatta. Különben nagyon nehezére esett, hogy a püspöke által kijelölt munkájának ellátásában akadályozták. Itt a faluban sokat segített a plébánosnak és annak ellenére, hogy naponkint kétszer is kellett jelentkeznie a községházán, elôadásokat is tartott az embereknek. Egyébként itt nálunk egyetlen kommunista sem volt. Még mindig beszélnek a falubeliek akkor tartott elôadásairól. Egyik mondása meg szinte szájról-szájra járt az egész környéken: Jegyezzétek meg, -- mondta a fiam egyik elôadásában -- ha a kommunisták kezében marad a hatalom, akkor még a kaszátokra és kapátokra is az lesz írva: ,,állami''! Csak augusztus 2-án bukott meg a proletárdiktatúra és én elmondhatom, hogy rettenetes annak az anyának a fájdalma, aki tudja, hogy a fia ilete veszélyben forog. ____________________ Jegyzetek [1] Vecsey József, Mindszenty Okmánytár. München, 1957. 3. kötet 82. oldal. (A következôkben a Mindszenty Okmánytár köteteit M. O. rövidítéssel idézzük.) [2] Ez a megjutalmazott diák Mindszenty József volt 1909-ben. [3] M. O. 3. kötet 43. oldal. [4] Mindszenty József, Az édesanya. Zalaegerszeg, 1940. 1. kötet 374. oldal. ======================================================================== Az édesanya öröme Édesanyám kívánsága teljesült. Engem is pappá szenteltek 1938-ban. A következô évben mint káplán Zalaegerszegen kezdtem meg lelkipásztori működésemet. És éppen Mindszenty plébános oldalán, aki gyermekkorom óta ismert és akinek a házában mint diák és teológus már eddig is gyakran megfordultam. Ott többször találkoztam a zalaegerszegi káplánokkal és hitoktatókkal is, de egészen közel csak most ez a munkatársi kapcsolat juttatott hozzájuk. Mindszenty plébános igen élénk és széleskörű tevékenységet fejtett ki és kitűnôen értett ahhoz is, hogy lendületes lelkipásztori és kulturális munkájába a városban működô valamennyi papot bekapcsolja. Hamar észrevettem, hogy a lelkipásztorkodás magas iskolájába kerültem. Nagy hatással volt rám egyénisége, életmódja és hatalmas munkabírása. A munka pedig, amit rám bízott, egyre több tapasztalathoz és gyakorlati tudáshoz segített. Ha egy hittani, erkölcsi, jogi vagy más fontos kérdés felmerült, a problémának alaposan utána néztünk és mindig tüzetesen megtárgyalta velünk. A plébániai ügyek mellett -- a rendszeresen tartott papi konferenciákon -- az egész magyar katolicizmust érintô egyházpolitikai és egyházkormányzati problémákat is áttekintette velünk, sôt ezentúl eligazított bennünket az aktuális magyar társadalom- és kultúrpolitikai kérdésekben is. A plébániához Zalaegerszeg város és négy környezô község tartozott. A mintegy tizenötezres hívôsereg többsége a városban tisztviselô, iparos és kereskedô volt, míg a négy falu lakosságát csaknem kizárólag földművesek alkották. Mindszenty József plébános jóformán mindenkit ismert, nemcsak a katolikusokat, hanem a más valláson lévôket is. Híveivel a házapostoli intézmény segítségével tartotta fenn a személyes kapcsolatot. Ha egy család erkölcsi vagy anyagi bajba jutott, arról azonnal értesült és vagy személyesen sietett segítségükre, vagy pedig káplánjait küldte hozzájuk. Leginkább arra volt gondja, hogy minden súlyos beteghez elhívják a papot. Ezen a téren mutatott következetességével és éberségével elérte, hogy plébániája területén senki sem halt meg a szentségek felvétele nélkül. Emlékszem, hogy az évvégi hitéleti statisztika összeállításakor mindig ennek örült a legjobban. Amikor Zalaegerszegre kerültem, a plébániában 12 pap végezte a hívek lelki gondozását. Mindszenty plébános elôdje alatt csak öt szervezett papi állás volt a városban. Ô már az elsô években négy új hitoktatói és egy kórházlelkészi állást szervezett, és közben felépített a város munkásnegyedében egy nagy zárdát és templomot a ferences atyák részére, akik közül kettô rendszeresen bekapcsolódott a plébániai munkába, így lehetett megnövelni a vasárnapi és ünnepnapi szentmisék számát, a gyónási alkalmakat a város két nagy templomában és a kisebb kápolnákban is. A lelkészkedô papság létszámának emelkedésével a hitbuzgalmi és kulturális egyesületek élére is alkalmas vezetôket tudott állítani. Különben Mindszenty plébános egy nagyméretű új kultúrház létesítésével is eddig nem látott lendületet adott Zalaegerszegen az egyesületi életnek. A kultúrház tágas termeiben folyt az iskolánkívüli ifjúság nevelése. Mindszenty plébános maga vezette a Férfi-ligát és az asszonyok kongregációját. A többi egyesülettel pedig úgy tartotta a kapcsolatot, hogy vezetôikkel idônkint tanácskozott és eljárt ünnepélyeikre és rendezvényeikre. Az elsô évektôl kezdve szívósan küzdött a liberális szellemű városi polgárság hitközömbössége ellen. Neves elôadókkal gyakori teológiai heteket tartott és évenkint, külön a nôknek és külön a férfiaknak lelkigyakorlatokat rendezett. A lelkigyakorlatok vezetôi és a hittudományi hetek elôadói között olyan országos hírű szónokok is szerepeltek, mint Prohászka Ottokár és Bangha Béla. Hogy milyen szívósággal küzdött ezen a téren, arra rávilágít egy magasrangú bíró nyilatkozata, aki az én ottani működésem alatt az egyházközség világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyszer azt kérdeztem tôle, hogyan sikerült Mindszenty plébánosnak az értelmiséget is ilyen nagy mértékben megnyerni a gyakorlati hitélet számára. A következô érdekes választ adta: ,,Eleinte bizony nem fogtuk fel szándékait és magunk között többször is megjegyeztük: Miért nem hagy nyugton bennünket ez a fiatal plébános és miért akar mindnyájunkat minden áron bevinni a mennyországba?'' A plébánián tökéletes rend és fegyelem uralkodott. A templomi szertartások, az étkezések, az egyesületi gyűlések, mindenfajta ünnepély és a hittanórák is percnyi pontossággal kezdôdtek. A lelkészektôl még fokozottabb fegyelmet kívánt, mint híveitôl. Velem történt 1940. május 10-én a következô eset. Soros káplán voltam azon a héten és a napi teendôim közé tartozott a délutáni keresztelés is. Ez minden nap félháromkor kezdôdött. Ezen a napon hajnalban támadták meg a német csapatok Belgiumot és Hollandiát. Ezért a keresztelés elôtt félháromkor meghallgattam a rádió hírösszefoglalóját. A sekrestyésnek is megmondtam, hogy néhány perccel késôbb kezdem a keresztelési szertartást. Mindszenty plébános közben szobája ablakából észrevette, hogy a keresztszülôk az újszülöttekkel óraütés után még mindig künn állnak a sekrestye bejárata elôtt. Mivel sejtette, hogy a soros káplán késik, figyelte a lépcsôházat, és mikor lépteimet meghallotta, elém jött: -- Hová megy, Káplán Úr? -- Keresztelni -- válaszoltam. -- Mikor tudta meg, hogy van keresztelés? -- Öt perccel félhárom elôtt, amikor nálam volt a sekrestyés. -- És miért csak most megy? -- Meghallgattam a belga és a holland náci-invázióról a híreket. -- Jegyezze meg, ha az egész világ összedôl is, a zalaegerszegi plébánián rend van és akkor is pontosan félháromkor kezdôdik itt a keresztelés! Ezzel visszament szobájába és én elvégeztem öt perces késéssel a keresztelést. A délután folyamán azonban felkeresett és valóban atyailag oktatott arra, milyen fontos elôfeltétele a papi munkának a rendszeretet és a pontosság, és mennyi hátrány származik abból, ha a lelkipásztor pontatlan és a hívek azért nem számíthatnak rá. Ô maga a legegyszerűbb családnál is percnyi pontossággal jelent meg, ha látogatása be volt jelentve és várták. E tervszerű és fáradhatatlan munkának megvolt a látható eredménye. Nemcsak az egyszerű nép, az asszonyok és gyermekek, hanem a munkásság, a fôtisztviselôk és az értelmiségnek is túlnyomó része rendszeresen teljesítette vallási kötelességeit, és a hívek minden társadalmi rétegbôl sűrűn járultak a szentségekhez. Nagy munkabírását kitűnô egészségének is köszönhette. Nem emlékszem, hogy három évi zalaegerszegi tartózkodásom idején egyetlen egyszer is ágyban marasztotta volna valamilyen betegség. Másoktól hallottam, hogy egyszer éjjel hóviharban, mikor se lovas kocsi se gépkocsi nem közlekedhetett, egyik alkalmazottjával -- hólapáttal mindkettôjüknek a kezében -- gyalog ment az egyik filiális községbe, hogy ott a haldokló beteget idôben elláthassa. Helytállásra szoktatta papjait is. 1940-ben rendkívül kemény telünk volt. Több napon át megállás nélkül esett a hó és tombolt a vihar. Bent a városban is elakadt minden forgalom. Nekem pedig éppen Szenterzsébethegyre kellett mennem, hogy ott hitoktassak és egy meghívókkal bejelentett egyházközségi gyűlést megtartsak. Korán reggel készenlétben vártam a plébániai fogatot, de csak a kocsis jelentkezett, hogy nem mer elindulni. Különben is biztos abban -- mondotta --, hogy az eltorlaszolt hegyi utakon nem tudna majd az országútról a faluba fölhajtani. Megkért, hogy én lennék szíves ezt jelenteni Mindszenty plébános urnák. Felmentem tehát dolgozószobájába és elôadtam, amit a kocsis mondott. Meghallgatott, aztán kinézett az ablakon, és anélkül, hogy parancsot adott volna, így szólt: -- Az idô valóban keménynek látszik, de éppen ilyen helyzetben keletkezett a mondás, hogy az utas mehet. Elindultunk. Nagy nehezen elértünk a hegy aljáig. Itt a kocsis valóban nem találta meg a szekérutat, mivel a háromnapos viharban azt színültig befújta hóval a szél. De a gyalogútnak se leltük a nyomát. A kocsis kifogta és bekötötte a lovakat egy ismerôsének az istállójába. Nekem átadta nagy, erôsen kitaposott csizmáit és azokban mentem fel toronyiránt a faluba. Csak a tanítót találtam az iskolában. Egyetlen tanuló se érkezett a hittanórára, és egyetlen egyházközségi képviselôtestületi tag se jelentkezett. Délig vártam és akkor felkerestem lakásán a világi elnököt. Mikor a meleg kályha mellôl elôbújt és meglátott, összecsapta a kezét: -- Talán gyűlést akar tartani, Káplán Úr, ebben az ítéletidôben! Délután több órás késéssel értem haza. Mindszenty plébános, aki egész délután figyeltette érkezésemet, azonnal a szobámba jött. Forró teát hozatott, leült és kért, hogy számoljak be neki az útról. Mikor távozott, komoly hangon, de azért mosolyogva, mintha megelégedését is ki akarná fejezni, megjegyezte: -- A híveknek néha-néha meg kell mutatnunk, hogy papjaik nem ijednek meg egy kisebb vagy nagyobb hóvihartól sem. Mint a megyeszékhely plébánosa hivatalból tagja volt a városi és megyei képviselôtestületnek. Mind a két testületben nagy tekintélyt vívott ki magának. Nagy része volt abban is, hogy a kereszténypárt többséggel rendelkezett mindkét közgyűlésben. Javaslatait általában ellenvetés nélkül fogadták el, és nagy befolyását mindig latba vetette, ha a társadalmi igazságosság védelme, vagy a szociális segélyakciók ügye azt szükségessé tette. Sôt attól sem riadt vissza, hogy keményen ostorozza az elôforduló társadalmi visszaéléseket és a hatósági túlkapásokat. A sok eset közül megemlítem, hogy 1933-ban Zala megyében a Festetics- uradalom birtokából eladásra került 1.500 hold szántóföld. A környékbeli falvak kisgazdái akciót indítottak, hogy hitelszövetkezeti kölcsönnel megvásárolhassák az eladott birtokot. Az intézôség azonban nem nekik, hanem egy földbirtokos országgyűlési képviselônek adta el az 1.500 holdat. Azonban Mindszenty plébános és a befolyása alatt álló kereszténypárti többség fellépésére a megyei közgyűlés hatálytalanította az adás-vételi szerzôdést. Az uradalom és a képviselô ekkor a kormányhoz fellebbeztek, és sajnos a földművelésügyi minisztérium a birtokot nem a parasztoknak, hanem a földbirtokos képviselônek ítélte oda. A Zalamegyei Újság, Mindszenty lapja, amely az ügyben végig a kisgazdák érdekeit védelmezte, a népellenes miniszteri döntést is éles megvilágításba helyezte. A rendszeres szegénygondozást nemcsak Zalaegerszegen, hanem az egész megyében megszervezte. Az elaggott szegényeknek a városban otthont építtetett. Ezt róla akarták elnevezni, de elhárította a megtiszteltetést, mivel önzetlen és puritán lényétôl semmi sem állt távolabb, mint a saját maga kultusza. Mintegy 35 diáknak tette lehetôvé évenkint középiskolai tanulmányaik végzését. Számukra a társadalomban gyűjtötte össze a segélyeket, de sokat áldozott rájuk a saját jövedelmébôl is. Sokat áldozott más kulturális célokra is. Ô alapította és tartotta fenn az egyházközségi Zrínyi-nyomdát, hogy lapját könnyebben fenn tudja tartani és napilappá fejleszthesse. Sohasem fogadott el a lap számára állami támogatást vagy más szubvenciót, mivel meg akarta ôrizni az újság teljes függetlenségét. A már említett kultúrház, aggmenhely, férfi zárda után a Notre Dame tanítórend részére is építtetett Zalaegerszegen egy hatalmas nôi zárdát. Csak ezek felépítése után gondolt arra, hogy a saját házát, a plébániaházat is átalakíttassa és megnagyobbíttassa. A plébánialakot mindenekelôtt azért alakíttatta át kétemeletessé, hogy abban az öt hitoktatónak is otthont adhasson. Jelentôs jövedelmét az utolsó fillérig ezekre az építkezésekre és más közcélokra fordította. Hogy minél nagyobb anyagi erôt vethessen be a hitéleti és kulturális célok érdekében, az egyházközség elhanyagolt anyagi ügyeit is rendbe hozta. Késôbb pedig azokon az összegeken, melyeket a városban házhelyeknek kisajátított plébániai földekért kapott, megvásárolt egy 120 holdas gazdaságot a plébánia egyik filiális községében, Ságodban. Mindszenty plébános évenkint párszor vendégül látta szüleit. Ezenkívül édesanyja egyedül is elég gyakran töltött egy-egy hetet Zalaegerszegen a plébánián. 1940 tavaszán történt, hogy egyik délután édesanyja az én kíséretemben nézte meg Ságodban a plébániai majort, ahová a plébánia kétlovas kocsiján mentünk ki. Mikor elindultunk, azt említette, hogy nagyon kíváncsi, milyen állapotban van most a fia gazdasága, mivel utoljára elég elhanyagolt állapotban látta azt. Ez persze -- tette hozzá -- röviddel a birtok megvétele után volt. Erre én megjegyeztem, hogy minden héten hittanórát tartok Ságodban és elég gyakran benézek a majorba is, sôt nem egy esetben én voltam a közvetítô a plébánia és az alkalmazottak meg az építészek között. Azután ott a kocsin sorban elôadtam, hogy már jó állapotban vannak és gyönyörűen teremnek a szántóföldek, mivel egyre gondosabb művelést kapnak. A düledezô, omladozó gazdasági épületek helyén újak emelkednek. Elôször a gazdasági alkalmazottak kaptak egy hosszú földszintes épületben szép háromszobás lakásokat. Közvetlenül ezután épültek meg az istállók, az ólak és a magtárak. A múlt ôsszel -- folytattam -- tetô alá került a tágas, nagy pajta is. Hozzátettem, hogy Mindszenty plébános személyesen beszélte meg a vállalkozókkal a terveket és még arra is nagy gondja volt, hogy a biztonsági és higiénikus berendezések is mind korszerűek legyenek. Mikor megkérdezte, hogy megbízhatók-e és szorgalmasak-e az alkalmazottak, megnyugtattam, hogy nagyon hűségesek, mivel megelégedettek. Nemcsak szép új lakásaiknak örülnek, de munkaviszonyaikat is elônyösebbnek tartják, mint társaikét, akik a környékbeli birtokosoknál vannak alkalmazásban. Tény -- húztam alá hangsúlyozottan --, hogy Mindszenty plébános a munkaerô kímélése érdekében a ságodi majorban több munkást foglalkoztat, mint amennyit a birtok jövedelmezôsége üzleti alapon megengedne, vagy amennyit más birtokosok általában alkalmaznak. De azért is ragaszkodnak hozzá, mivel a ságodi majorban -- ellentétben más környékbeli gazdaságokkal -- szívesen fogadott alkalmazottak a sokgyermekes családapák is. Amikor megérkeztünk a majorba és a kocsi megállt az új épületek között, Mindszenty édesanyja elcsodálkozott: -- Nem hittem volna, hogy ilyen rövid idô alatt ekkora nagy változás történik majd itt. Elôször meglátogatta az alkalmazottak családjait. Mindenhová betért és mindenütt leült pár kedves szóra. Az otthon talált gyermekeknek cukorkát és csokoládét ajándékozott. Az asszonyok, mikor azt kérdezte tôlük, meg vannak-e elégedve, alig fogytak ki a fia iránti hálás szavakból. Jól esett neki ez az ôszinte és hálás megnyilatkozás és annak is örült, hogy minden lakásban rendet és tisztaságot talált. Mikor az utolsó családot is meglátogatta, a hosszú ház középtájára jött, ahol néhány percig álldogált, hogy külsôleg is jól megnézze az új épületet. Aztán felém fordult és megjegyezte: -- Sok pénzbe került ez a ház, de most látom, érdemes volt áldozatot hozni azért, hogy ezek a rendes és szorgalmas emberek életüket ezekben a tiszta és szép lakásokban élhessék le. Látni akarta az állatokat is. Végigmentünk tehát a tehénistállón és annak végében megnézte az ólakban az anyadisznókat és a malacokat. Azután bepillantott a baromfi-udvarba is. Mindennel nagyon meg volt elégedve. A pajtában egyenkint gyönyörködött a mezôgazdasági gépekben. Aztán itt is megjegyezte: -- Sokba kerültek ezek a gépek. De ez is így van rendjén, mivel ezek teszik könnyebbé a munkás emberek életét és segítségükkel a földet is jobban meg lehet művelni. A kocsi a majorból kivitt bennünket a mezôre, ahol nemcsak a hullámzó szép gabonaföldek, hanem valamennyi tábla nagyon megnyerte a tetszését. Dicsérte a munkások szorgalmát, a majoros gazda ügyességét és hozzáértését, akitôl közben szakszerű kérdésekkel megérdeklôdte, milyen termésre számít és mi lesz elôreláthatólag az eredmény gabonában, takarmányban, ipari növényekben, burgonyában és répában. Amikor hazafelé jövet elhagytuk a döcögôs dűlôutakat és az országúton a kocsis a két ló füle közé suhintott, elgondolkozva nézett még egy darabig vissza a fia földjeire. Azután felém fordult és így szólt: -- Szép és értékes gazdasága van a fiamnak. De hát szüksége is van rá. Hogyan tudná fedezni másképp a rengeteg kiadást. Az újság, a sokféle építkezés sok pénzt felemészt. Aztán a diákok, a szegények ... Most legutóbb az aggmenhely került elég sokba. A gondnoknô mondta, hogy a házat a fiamról akarták elnevezni, de ô nem engedte. Kis szünet után hozzátette: -- Látja, Tisztelendô Úr, ennek örülni tudok. Szeretek Egerszegre jönni. Boldog vagyok, mikor látom, hogy a fiam munkájának és áldozatának megvan a gyümölcse. Megint hallgatott és csak azután folytatta: -- Volt egy idôszak, amikor magam is gondoltam arra, amiben a két nagycsaládú leányom is reménykedett, hogy az otthoni gazdaság gyarapításához a fiam is hozzájárulhatna. Néha-néha bizony elkelt volna a segítség, hiszen mindkét lányomnak küzdenie kellett az élettel... Mégis jobb ez így! Így boldogabb a fiam és nekem is nagyobb most az örömöm. És a teljes igazság meg az, amikor múlhatatlanul szükséges volt, a húgait is átsegítette a fiam a nehezebb helyzeteken. ======================================================================== ,,Az édesanya'' harmadik kiadása Mindszenty plébános sokirányú lelkipásztori és társadalmi tevékenysége mellett értékes irodalmi műveket is alkotott. Újságcikkein, publicisztikai írásain kívül, melyek a Magyar Kultúrában, az Egyházi Lapokban és a Zalamegyei Újságban jelentek meg, két könyvet írt. Az egyik egy félezeroldalas történelmi monográfia Padányi Biró Márton veszprémi püspök életérôl és koráról, a másik ,,Az édesanya'' című mű, amely három kiadásban jelent meg. Mindszentynek már ifjúkorában öntudatos az édesanyja iránti szeretete. Magyar tanára 1909-ben a hatodik osztályban ezzel a címmel adott fel házifeladatot: ,,A gyermekének örülô és a gyermeke miatt kesergô anya''. Mindszenty hat oldalon dolgozta ki a témát és tanára ezt az elismerô bírálatot írta dolgozatára: ,,Érzése igaznak látszik, jól dolgozott. -- Jeles''. Késôbb 1915-ben egykori iskolai dolgozatát a papnevelôintézetben 100 oldalra bôvítette és megnyerte vele a kispapok Szent Ágoston Körének irodalmi díját. A munka értékét mutatja, hogy a bírálók már akkor nyomtatott betűre is érdemesnek ítélték. Elsô állomáshelyén, felsôpatyi káplán korában, mégegyszer átdolgozta és bôvítette is a kéziratot, melyet 1916-ban ezzel az utolsó simítással adott nyomdába. A könyv sikerét mutatja, hogy ugyanabban az évben két kiadást ért meg. Sajnos a következô évek nem kedveztek az ifjú pap irodalmi és tudományos munkásságának. 1917. január 26-án fôpásztora Zalaegerszegre helyezte a gimnáziumba hittanárnak. Új munkaköre, mellyel az iskolánkívüli ifjúság nevelése is együttjárt, jóformán minden idejét igénybe vette. Különben a háború, a nyomában kitört forradalom, majd a féléves fogság elvitték életébôl azt a nyugodt és csendes légkört, mely irodalmi munkásságának is kedvezhetett volna. Rögtön a forradalom után ô lett 1919-ben a zalaegerszegi plébános 27 éves korában. Ezzel a hivatalával rengeteg lelkipásztori gond és munka szakadt a nyakába. A nagy létszámú egyházközség már évek óta nélkülözte a korszerű vezetést. Az új plébános pedig minél elôbb szerette volna a kor igényeinek megfelelô színvonalra emelni hívei vallási életét. Ebben a törekvésében minden idejét a lelkipásztori munkának kellett szentelnie. Irodalmi munkássága ezekben az elsô években inkább csak a Zalamegyei Újság irányítására szorítkozott. Ez a lap természetesen egyúttal lelkipásztori értesítô is volt, melynek hitbuzgalmi és hitéleti rovatát mindvégig Mindszenty maga személyesen szerkesztette. Kedvezôbbé vált a helyzet, mikor sikerült a városban működô lelkipásztorok számát megnövelnie. Ez véglegesen és kielégítôen a ferences zárda megépítésével történt meg. Ekkor kérték fel történész barátai, egy katolikus történelmi társaság tagjai -- köztük Mgr. Géfin -- Padányi Biró Márton, veszprémi püspök életének megírására. De mivel a tudományos kutatás miatt a plébániai munka nem szenvedhetett semmi kárt, a történetírás csak mellékfoglalkozást jelenthetett Mindszenty számára. Az irattári és levéltári kutatásokat a szünidôben végezte el és az összegyűjtött hatalmas forrásanyagot rendszerint a késô esti órákban, a napi lelkipásztori munka végén, dolgozta fel. Így is átkutatott minden levél- és irattárat és öt évig tartó alapos munka után 1934-ben nyomdába került az 500 oldalas könyv. Errôl a Biró-monográfiáról a Mindszenty Okmánytár az életrajzi részben így emlékezik meg: ,,Ez a félezeroldalas, hatalmas mű példaképe a tudós lelkiismeretességgel készült, minden részletre kiterjedô történeti monográfiának, amely világos képet ad a 18. századi Dunántúl vallási, politikai, művelôdési, erkölcsi és szociális viszonyairól. Mindszenty bíboros történelmi magatartásának egyik legfontosabb kulcsa ez a könyv.'' [1] Bogyay Tamás, az európaszerte elismert magyar történész, ehhez a következôket fűzte hozzá: ,,A jellemzés rövid, de találó. A munka máig alapvetô és nem hallgathatta el az 1954-ben kiadott magyar történelmi bibliográfia sem.'' [2] Különben Bogyay írja Mindszentyrôl, mint történészrôl a Biró- monográfia kapcsán még a következôket: ,,A történész munkájának a lényegéhez tartozik, hogy összeforr benne a megismerés és ábrázolás. Mindszentynek megadatott mindkét tulajdonság, ami a történészt a történelem iránt érdeklôdô átlagembertôl megkülönbözteti. Az egyik az ösztönös vágy, minél mélyebben megismerni a múltat, a tudósi kíváncsiság, amely sosem elégszik meg azzal, ami véletlenül eléje kerül, hanem lehetôleg teljes, jelenszerű képet akar alkotni magának. Természetesen nem a regényíró felelôtlenségével, hanem a történetkutató igazságigényével. Ebbôl következik a másik, mondhatnám művészi tulajdonság: a múlt ábrázolásának a vágya és egyúttal képessége. Mindkettôre kitűnô példa épp a Biró-monográfia.'' [3] ,,A fôhôs, -- folytatja Bogyay -- akit a szerzô elôszavában mint ,,akaratembert'' jellemez, óriási, lelkiismeretesen és kritikailag átdolgozott forrásanyagból lép elénk. Habár a felhasznált irodalom jegyzéke a könyv végén közel öt sűrűn telenyomott oldalt tesz ki, a szerzô kénytelen volt nagy mértékben töretlen utakon járni. Padányi Biró Márton komplex egyéniségével és sokoldalú életművével addig egyetlen történetkutató sem mert alaposan szembe nézni. Ezért fordult Mindszenty mindenütt közvetlenül a forrásokhoz. A római Vatikáni, a bécsi Haus-, Hof- und Staats-Archiv, a budapesti Országos Levéltár mellett vármegyék, katolikus plébániák, református gyülekezetek, kolostorok és hasonló intézmények gyűjteményei, összesen 45 levéltár szolgáltatott anyagot a munkához.'' [4] ,,Teljesen tisztában van azzal, -- írja tovább Bogyay -- hogy a történelmi szemlélet lényege a felismerés: régen mások voltak az emberek, más volt a társadalom és az isteni rend megvalósításának is mások voltak a lehetôségei. Ezért viszonyítja mind a harcos püspök mind pedig ellenfelei sokat vitatott tetteit a 18. század uralkodó eszméihez és gyakorlatához. Nem véletlen, hogy a Biró-monográfia stílusa olyan sokszor átcsúszik a jelenbe. Írója a történelmi múltat valódi megjelenítéssel akarja közel hozni az olvasóhoz. Érezni sorai közt, hogy maga is szinte benne él. Kitűnôen meglátja épp azokat a mozzanatokat és problémákat, amelyek a mai életben is hasonlóképp jelentkeznek, mert az Egyháznak és a társadalomnak voltaképp örök problémái. Óvakodik azonban bármit olcsó módon aktualizálni, a jelent a múltba visszavetíteni. Ebben az ábrázolási módban mutatkozik meg Mindszenty történetírásának művészi oldala.'' [5] Mindszenty plébános a ,,Biró Márton veszprémi püspök élete és kora'' megjelenése után szabad idejét másik könyve, ,,Az édesanya'' harmadik bôvített kiadásának szentelhette. A könyv új kiadását eredetileg három kötetben tervezte, de a második világháború, valamint püspöki és prímási kinevezése meggátolták, hogy a harmadik kötet is nyomdába kerülhessen. Persze ezzel az anyaggal is csak szabad idejében foglalkozhatott. A nyomdai munkákat tehát csak évek múlva, 1940-ben lehetett elkezdeni és az elsô kötet 1941 elsô hónapjaiban, a második pedig 1942 karácsonya elôtt készült el. Emlékezetem szerint az elsô kötet bekötött példányai csak 1941 telén érkeztek meg a könyvkötôtôl a plébániára és az egyházközségi könyvkereskedésbe. Mindszenty plébános a nevenapján, március 19-én, az ünnepi ebéd keretében nyújtott át édesanyjának egy díszkötésű példányt. Rövid, meleghangú beszédet is tartott. Ebben lényegében megismételte -- és erre beszédében utalt is -- az édesanyjáról a könyv elôszavában írt szép vallomását: ,,Elmondhatom én is a költôvel, Ha futva áttekintem éltemet, Miként az Isten egy hív angyalát, Sorsom fölött ôrködve szüntelen Anyámat látom, a legjobb anyát. Én is éreztem az édesanyai szeretet melegét. Nekem is adott az Isten jó édesanyát, aki -- apámmal együtt -- nehéz munkával gondoskodott rólam, nevelt imádságos lélekkel, imádkozott értem és könnyezett sokat. Az otthonon belül és kívül tanultam meg, hogy szent az anya homlokredôje, mert a szeretet mélyítette ki. És mert nem tudom, hogy megadhatom-e én még egykoron mindazt, amivel neki tartozom, -- ezért ezzel a pár gondolattal akarom leróni a hála csekélyke adóját az iránt, akirôl én is elmondhatom Szent Ágostonnal, hogy szolgáddá lettem, Uram, mert fia voltam szolgálódnak. Amivé lettem, anyám érdemeinek, imáinak köszönhetem.'' Édesanyja boldognak látszott. Könnyezve vette át a kötetet. Megölelte, megcsókolta fiát és így válaszolt neki: -- Köszönöm, édes fiam, a szép kötetet. A jó Isten jutalmazzon meg azzal, hogy sok családanya merítsen belôle tanácsot és a szenvedés idején erôt és vigasztalást. Most megértem, hogy ennek a nagy könyvnek a megírása sok munkádba került és azért láttunk csak kevésszer az utóbbi években a szülôi házban. Most azonban -- Hála Isten -- befejezted, és azért reméljük, ezután gyakrabban felkeresed a te öreg szüleidet. Ottartózkodása alatt egyik délután engem is meglátogatott. Én mindjárt igyekeztem az új könyvre terelni a beszédet azzal a hátsó gondolattal, hogy megtárgyalom vele a róla szóló részeket. A könyvet jól ismertem, mivel a nyomdai javításoknál sokat segítettem. Nem volt tehát nehéz felütnöm azokat a részeket, melyekrôl nyilvánvaló volt, hogy róla írta a fia. Természetesen elôször az elôszóból olvastam azt a szép vallomást, melyet fent már idéztem. Felfigyeltem arra, amit fia e vallomásáról megjegyzett. Azt mondotta, hogy az elôszóban róla írt sorok valóban szépek. Leginkább azonban az tetszik neki, hogy a fia nem neki, hanem Istennek fejezi ki a háláját. Anyát és gyermeket valóban Isten ad egymásnak, és ha életük szeretetben fonódik össze, azért ôt illeti a hála -- fejezte be nagy meggyôzôdéssel. Azután ezeket a sorokat olvastam: ,,Szoknyás vitéz korunkban a partról ütemesen beugráló békahaddal magunk is belelendültünk a kenderásztató tavacska kellôs közepébe. A vasabroncs nyakba és létrafokba szorul egyszerre, és mi lógunk és bömbölünk. Ezzel jelentjük be igénylésünket a segítô kézre. És anyánk ... bejön a kenderásztatóba és szalad az abroncsvágó fekete kovácsért.'' [6] -- Ezek az esetek valóban vele történtek meg. Jól írja szegény fiam, hogy ezek ,,mulatságos dolgok'' most, de akkor a lélekzetem is elállt, annyira megijedtem. Eleven, jó kisgyerek volt a fiam. Sok örömünk volt benne. Azután felütöttem ezt a részt: ,,Az anyák is tanulnak és tanítanak. Engem ministrálni az édesanyám tanított meg. Krisztus kínszenvedésérôl szóló hosszú leckét vele tanultam. Az öreg hitoktató káplán egy hatosát, az elsô iskolai jutalmat, segítségével nyertem meg. Az anya megtanulja utánozni a gyermeke írását és amikor az elálmosodik, folytatja a feladatot.'' [7] Ehhez meg azt fűzte hozzá, hogy csak az elején tanítgatta. A fia szeretett iskolába járni és a tanító végig meg volt elégedve vele. Nagyon boldog volt, mikor elôször látta ministrálni. Most olyan részleteket készültem felolvasni, melyek Mindszenty diákéveibôl valók. És ezekben feltűnt nekem, hogy majdnem minden diákélménye édesanyjához fűzôdik és édesatyját alig említi. Megkérdeztem tehát, hogy mi ennek az oka. -- Talán az, hogy az édesatyja annakidején nagyon aggodalmaskodott és nem akart beleegyezni, hogy taníttassuk. Természetesen elsôsorban azért, mivel a taníttatás költségeit szívesebben fordította volna a családi vagyon gyarapítására. Azonkívül gazdát akart nevelni egyetlen fiából, aki hamarosan jobb keze lehetett volna a gazdaságban és büszkesége a faluban. Én persze állandóan a taníttatás mellett kardoskodtam. Mikor ennek híre a falubeli asszonyok között elterjedt, kicsinyes és irigykedô megjegyzéseket hallottam tôlük arról, hogy hogyan mer egy falusi asszony ilyen nagyratörô terveket forgatni a fejében. De végül mégis gyôztem a tanító segítségével. Egyik este átjött hozzánk Fehér tanító, és azt mondta az uramnak, hogy nagy kár lenne nem taníttatni a fiát, akibôl ,,a hazának is nagy fia lehet még''. Ezután mutatott csak hajlandóságot, hogy vállalja az iskoláztatás költségeit. Erre én azt jegyeztem meg, szinte nem is lehet kétséges, hogy az édesatyja bizonytalankodására emlékszik vissza a szerzô a következô sorokban: ,,Ma már nem nagy esemény falun sem diáknak lenni... De az volt úgy negyven évvel azelôtt. Úgy megnézték, mint ma a miniszterelnököt, hisz hét falu határában egy diák ha akadt. Tisztelettel nézték, de háta mögött a vállalkozás vakmerôsége fölött a fejüket csóválták.'' [8] -- Jól visszaemlékszik szegény fiam azoknak az elsô idôknek a szorongásaira. És visszaemlékezik-e -- kérdeztem -- arra a ,,szívszorongásra'', melyrôl a szerzô a könyv 326. oldalán írja: ,,Nagy eset az elsô diákruha, kalap és még az elsô utazás a nagyvárosba, amely elnyeli egy kis falu és egy édesanya legféltettebb kincsét. Nagy szívszorongások ideje. Vándorút darvak, fecskék vonulása idején. Csak menyasszonyt készítenek ennyi veszôdséggel és visznek oly bizonytalanságba ... Keserves és sebzô az áldozat az anyának is. De az anya jobban szereti gyermekét, mint önmagát.'' -- Hát az biztos, hogy szegény fiam már akkor érezte, mit jelent az anyai szeretet, másképp aligha tudta volna ilyen szép sorokba önteni -- negyven év után -- azt a szívszorongást, amellyel akkor a kezembôl kiadtam. De az is benne van ebben a kötetben -- tettem hozzá --, hogy Szombathelyen a gimnáziumban is ô volt az ,,édesanya legszentebb gondja'' és olvastam a következô sorokat: ,,Negyedévenkint eljött hozzánk az édesanyánk. Nagy ünnep volt. Jó szívén kívül hozott hazait, melynél az angol király szakácsa se készít jobbat. Hírt hozott a lezárult boldog világból. Elhozta az apa, a testvérek csókját és a legmelegebbet, a sajátját. Az öreg pap, a tanító érdeklôdését. Hogy áll az öreg templom a falu szívében, a nagy eperfa az udvaron. Kik mentek ki a temetôbe... A háztól távolesô gyermek az édesanya legszentebb gondja és legféltettebb kétsége. Senki sem ad annyi jótanácsot, mint a búcsúzó édesanya csókja. Kevés könyv tartalmaz annyi intést, mint az édesanya levele.'' [9] -- Nagy élmény volt számomra, hogy diák fiam van. Ugyanolyan nagy csapás lett volna, ha -- amint a fiam írta -- ez a ,,vakmerô'' vállalkozásom nem sikerült volna. Azért látogattam meg gyakran, hogy tudjam már az indulásnál, mire számíthatok, mi lesz az eredmény. Hála Isten -- már az elsô évben jó bizonyítványt hozott haza a fiam. Pedig nem volt könnyű egy falusi gyermeknek a csupa elôkelô diák és a sok szigorú tanár között felküzdenie magát az elsô tanulók sorába. Megemlítettem, hogy a könyv néhány sora arra mutat, mintha a pályaválasztás se ment volna egészen simán és olvastam: ,,Azok a jó anyák végiglátogatták a város kis és nagy templomait és kiimádkozták fiúknak a jövôt. Megkönnyezték a kispapok szép fehér karingjét... Eljön aztán az idô a pályaválasztásra. Földi és örök boldogság kerül a tétre. Az édesanyák imádkoznak, tanácsot adnak. Nem törik le, nem is erôltetik, csak elôkészítik jóelôre a papi hivatást... Az anya szava mindig Castiglione ôrgrófné szava az ifjú Alajoshoz: Menj, ahová az Úr hív!'' [10] -- Bizony nem volt könnyű választás a század elején, a szabadelvű közszellem tetôfokán, egy tehetséges ifjú számára a papi pályára lépni. A fiamnál is mutatkoztak ingadozások. Már akkor sokat olvasott és figyelte a katolikus szellemi és hitéleti mozgalmakat. Érdekelte a vallási irodalom és nagy hatással voltak rá a katolikus lapok hitvalló szerkesztôi és munkatársai. Már diákkorában sajtóapostol és talán ezért gondolt az érettségi elôtt arra, hogy írói pályára lép és tollával szolgálja majd a kereszténység és a katolicizmus szent ügyét. Mikor errôl említést tett, én csak annyit mondtam: Tudod, fiam, akkor is válhat belôled író, ha elôbb pap leszel. Valóban sokat imádkoztam a fiam pályaválasztása elôtt. Örültem is nagyon, amikor az érettségi után jelentkezett és felvették a szombathelyi szemináriumba. Utoljára kérdeztem, hogy vajon Mindszenten volt-e az az aranylakodalom, amelyrôl a szerzô könyve 374. oldalán ír. -- Hát az bizony nálunk volt most januárban. Minden hiteles és rólunk szól. Fiam mondta a misét és adta ránk az áldást. A fejezetbôl csak az alábbi részletet olvastam fel: ,,De arra legbüszkébbek az unokák, hogy nagyatyjuk feltűnô fiatalon községbíró lett és utána 45 éven át egyházközségi világi elnök volt. Ô intézi 76 éves korában a falubeli árvák ügyeit hálából azért, hogy saját gyermekei nem lettek árvák. Nagyanyjuk Istenbôl él, csendes, finom, eszes asszony. A három nemzedéknek, ha nem is a feje, de biztosan a tengelye.'' Elmosolyodott és ezzel a szellemes megjegyzéssel zárta beszélgetésünket: -- Hát amit a fiam az édesatyjáról ír, az úgy igaz. De rólam inkább azt írhatta volna, hogy az se baj, hogy az a másik öreg is ott van a háznál. ____________________ Jegyzetek [1] M. O. I. kötet 18. oldal. [2] Vecsey József, Kardinal Mindszenty, Beiträge zu seinem siebzigsten Geburtstag. München, 1962. 85. oldal. (A következôkben a könyvet K. M. rövidítéssel idézzük.) [3] K. M. 85-86. oldal. [4] K. M. 86-87. oldal. [5] K. M. 87. oldal. [6] Mindszenty József, Az édesanya. Zalaegerszeg, 1940. 1. kötet 266. oldal. [7] Uo. 239. oldal. [8] Uo. 326-327. oldal. [9] Uo. 227. oldal. [10] Uo. 327-328. oldal. ======================================================================== A második fogság A háború alatt 1942. november 1-én megyéspüspökünk, Grôsz József áthelyezett Zalaegerszegrôl Szombathelyre. Itt az egyházmegye székhelyén az állami gimnázium hittanári állását és az egyik papnevelôintézeti prefektusságot bízta rám. Persze áthelyezésem után is gyakran megfordultam Egerszegen, hiszen a két város közötti távolságot oda-vissza egy sebesvonattal meg lehetett tenni három óra alatt. Néha ott a közelben lakó rokonaimat látogattam meg, máskor meg -- s ez volt a gyakoribb eset -- Szombathelyrôl, ahol hiányzott az egyházi sajtó, anyagot és információt szállítottam a Zalamegyei Újságnak. Mindszenty ugyanis mindvégig meg tudta ôrizni napilapja teljes függetlenségét és így a Zalamegyei Újság azok közé a kevésszámú lapok közé tartozott az országban, amelyek oldalain nemcsak a marxizmust, hanem a nemzeti szocializmus tanait és káros társadalmi berendezkedését is kellô megvilágításba lehetett helyezni. Különben a szombathelyi munkaközösség feje Rogács Ferenc nagyprépost, a késôbbi pécsi püspök volt és én csak azért kaptam ezt a közvetítô szerepet, mivel ismertem Zalaegerszegen a szerkesztôség tagjait. A legtöbb esetben persze Mindszenty plébánossal magával találkoztam s ha elhúzódott tárgyalásunk, rendszerint vacsorára és szállásra is ott tartott a plébánián. Így szüleivel is többször találkoztam ebben az idôszakban, mivel a hálás fiú a korban elôrehaladt és beteges szüleit jóhírű egerszegi orvosok kezelésére bízta. A szükséges orvosi kivizsgálások és kezelések alatt ô adott nekik szállást és ellátást a plébánián. Különben karácsonykor, névnapján, a szüreteken és általában a jelesebb ünnepi alkalmakkor vendégei mindig találkoztak asztalánál szüleivel is. Emlékszem, hogy 1943-ban egy enyhe októberi délutánon volt a zalaegerszegi plébánián a ,,szüret''. A szüret azon a környéken a szôlôhegyi munkák befejezését jelentô családias ünnepély, melyre a szôlôsgazda meghívja barátait meg munkásait és vendégül látja ôket egy ünnepi vacsorán. Mindszenty plébános, akinek kb. egyholdnyi szôlôje volt az ebergényi hegyen, a szüret napján szokta összehívni volt szeminarista évfolyamtársait is évenkinti közös találkozójukra. Nagy társaság volt tehát együtt a vacsorán, amelyrôl ezen a napon mindig édesanyja gondoskodott. Megyei és városi tisztviselôk mellett számosan voltunk mi papok is. Volt évfolyamtársai persze jól ismerték Mindszenty kiváló képességeit, fedhetetlen papi életét meg nagyszabású alkotásait. Ezért is elkerülhetetlen volt, hogy ilyen emelkedett hangulatban ne essék szó arról, hogy az ô munkabírásának, tehetségének és tapasztalatainak már nem elég nagy munkaterület Zalaegerszeg. Nemcsak célozgattak rá, de egyik-másik pap az asztaltársaságból nyíltan is beszélt arról, hogy itt volna már az alkalom arra, hogy a zalaegerszegi prelátust megyéspüspökké nevezzék ki. A nyár óta ugyanis három püspökség is üresedésben volt: a veszprémi, a szombathelyi meg a szegedi. Mindszenty csak mosolygott és hagyta, hogy barátai jóslásokkal és találgatásokkal töltsék egy darabig idejüket. Azokhoz egyetlen megjegyzést sem fűzött, pedig tudtam egyik volt egyetemi tanáromtól, hogy röviddel elôbb két püspökség betöltésénél is ô volt már a nuncius jelöltje. Az említett három püspökség betöltése szokatlanul hosszú idôre kitolódott. A jelek szerint a huzavonát éppen Mindszenty jelöltsége idézte elô. Horthy kormányzó élt beleszólási (vétó) jogával, melyet XI. Pius biztosított a magyar államnak Serédi bíborosi kinevezését követôen, és persze kormánya igyekezett a saját jelöltjeit beültetni a megüresedett püspöki székekbe. A püspöki karnak is volt jelölési joga, de ezt majdnem teljesen kisajátította magának Serédi bíborosprímás. Ezúttal azonban a pápai nuncius, Angelo Rotta is élénkebben figyelte a sakkhúzásokat és mindent elkövetett, hogy jelöltjét, Mindszenty prelátust bejuttassa valamelyik püspöki székbe. Nagy segítségére volt ebben az igyekezetében Mikes János érsek, nyugalmazott szombathelyi püspök. Módfelett jellemzô azonban, hogy maga Mindszenty egyetlen lépést sem tett az ügyben és egyik akcióban sem vett részt. A nuncius és Mikes érsek éberségének az lett az eredménye, hogy Horthy végülis belátta: a Vatikán nem hajlandó Mindszentyt mellôzni. Egy kompromisszumos megoldással azonban keresztülvitte, hogy Róma Mindszenty ellenében elfogadta a szombathelyi püspöki székbe Kovács Sándor kecskeméti apátplébánost. Így lett Mindszenty veszprémi, Kovács szombathelyi és Hamvas Endre (Serédi jelöltje) szegedi püspök. A kinevezéseket 1944. március 4-én hozták nyilvánosságra. [1] Másnap a déli órákban, mikor Mgr. Géfin szemináriumunk rektora telefonon gratulált Mindszentynek püspöki kinevezéséhez, engem is a telefonhoz hívtak. Mindszenty püspök -- hivatkozva korábbi együttműködésünkre -- arra kért, menjek át hozzá és segítsem kéziratait és könyvtárát összecsomagolni. Mikor megérkeztem, édesanyját már szorgos munkában találtam. Leltárt készíttetett a konyhai és az egész plébániai lak berendezésérôl. Mikor meglátott, egy kicsit megpihent. Leült és elmondotta, hogy fia kinevezése után mindjárt táviratilag hívatta. Útra is kelt azonnal, mivel elképzelte, hogy sok munka akad most az átköltözködés elôtt ebben a nagy házban. Mikor gratuláltam neki fia kinevezéséhez, elôbb valódi öröm, de aztán valami nagy szomorúság is kiült az arcára. Arról beszélt, hogy nagyon nehéz helyzetben van megint a nemzet. Igazi, mély fájdalom volt a hangjában, amikor megjegyezte, hogy érzése szerint fia nem kerülheti el a börtönt, akár a nácik kezén marad az ország, akár a kommunisták veszik azt birtokukba. Igyekeztem megnyugtatni, bár magam is osztottam ezt a sötét nézetét. Akkor volt pontosan három éve, hogy Hitler birtokba vette Jugoszláviát és csapatai harci zajban vonultak át Zalaegerszegen, mikor a vasárnapi nagymise után Mindszenty prelátus magához hivatott. Közölte velem, hogy biztos értesülése szerint mindketten a nácik feketelistáján vagyunk. Ô volt ugyanis annak a Teleki Pál által szervezett mozgalomnak a Dunántúl egyik felében a vezetôje, amely a náci veszély ellen igyekezett felvértezni a nemzetet. S ebben az akcióban Mindszenty oldalán nekem is volt némi szerepem. A rövidre fogott beszélgetés végén közölte, hogy én, ha akarok, szerinte nyugodtan elmenekülhetek, de neki mint plébánosnak helyben kell maradnia s ezért se gondol menekülésre. Pár nap múlva azonban kiderült, hogy a nácik a ,,veszélyes'' papokat egyenlôre még a helyükön hagyták és megelégedtek azzal, hogy a kormányt bele tudták vinni a Jugoszlávia elleni háborúba. Az új veszprémi püspök holmijainak a becsomagolása nem tartott sokáig. Könyvei és bútorai nagy részét, sôt még a ságodi gazdaság gyönyörű állatállományát is a mezôgazdasági gépekkel együtt plébános- utódjára hagyta. Iratait pedig hamar elrendeztük. Köztük Az Édesanya harmadik kötetének még csak részben feldolgozott hatalmas anyagát, sokirányú levelezését, a Teleki-féle akcióra vonatkozó feljegyzéseket, majd szentbeszédeinek és elôadásainak hatalmas dossziéit. (Akkor láttam, hogy Mindszenty fiatal pap korától kezdve minden szentbeszédjére és elôadására alaposan készült írásban, bár elôadás közben írást segítségül sohasem használt, kivéve a legutolsó éveket, amikor prímás korában hosszabb akadémiai elôadásokat kellett tartania. Az esetek többségében bô vázlatot készített, de elég gyakran egész prédikációkat és elôadásokat írásba foglalt.) Kinevezése után mintegy 10 nap múlva átadta egy adminisztrátornak a zalaegerszegi plébániát és ô maga Veszprémbe utazott, hogy ott a helyszínen tanulmányozhassa a hatalmas, háromnegyed éven keresztül fôpásztor nélkül maradt egyházmegye sok súlyos problémáját. Sôt mivel a német megszállás küszöbön volt, Serédi bíboros-prímástól azt kérte, szentelje mindhármukat március 25-én püspökké. A püspökszentelés az esztergomi bazilikában volt s azon édesanyja is résztvett. A konszekráció mélyértelmű szertartásait anyja elôzôleg szorgalmasan és alaposan áttanulmányozta és késôbb is érdekesen tudott azokról beszélni otthon a családnak vagy falubelijeinek. Mindszenty József veszprémi püspököt 1944-ben két ízben látogattam meg székhelyén. Elôször ô hívott magához hamarosan püspöki székfoglalása után. Azt kérte, hogy bizonyos eseményekrôl, melyek a szombathelyi egyházmegyében történtek, de ôt is érintették, tájékoztassam részletesebben. Este vacsorára érkeztem, mert -- amint írta -- csak vacsora után ér majd rá velem kicsit hosszabban elbeszélgetni. Étkezés után mindjárt dolgozószobájába hívott. Mikor megtárgyaltuk a szombathely-egyházmegyei ügyet és én örömömet fejeztem ki afölött, hogy nemcsak barátai, hanem általában a közvélemény is kinevezését nagy megelégedéssel fogadta, íróasztalába nyúlt és az egyik fiókból egy külön csomóba kötött mintegy 20 levelet vett elô. Ezek a levelek a hozzá legközelebb álló személyektôl származtak, s amint mondotta, tartalmuk szerint is ezek a legkedvesebbek és legtöbbet mondók azok között, melyeket püspöki kinevezése alkalmával hozott a posta számára. Mindegyiket kézbe vette és volt olyan, melyet szóról-szóra felolvasott. Másoknál csak összefoglalva elmondotta, hogy milyen gondolatot fejezett ki a levél írója. Fôpásztorok, szerzetesfônökök, régi barátok és sokat tapasztalt tanárok, országos hírű világi katolikusok levele mellett édesanyja levelét hagyta utoljára. Most 25 év után is meghatódva gondolok ennek az anyai levélnek egyszerű, világos és tartalmas mondataira. A levél bevezetésében az anya felidézte püspök fia elôtt azokat a nehézségeket és akadályokat, melyeket a családnak le kellett gyôznie, hogy ôt gimnáziumba adhassák. Anélkül, hogy férjét a legkisebb mértékben is megbántotta volna, igen nagy finomsággal és szerénységgel elôadta a levél második részében, hogyan beszélte rá Fehér tanító édesatyját, hogy vállalja a taníttatással járó költségeket. Arról is megemlékezett, hogy Mindszenty atyjára az hatott elhatározóan, mikor a tanító azt mondotta, hogy ha taníttatják, még ,,a hazának is nagy fia'' válhat belôle. A levél további része egy gyönyörűen megírt hálaadás volt azért, hogy sikerült a nehézségeket legyôzni, hogy fiának sikerült a kommunisták fogságából kiszabadulni és azután Zalaegerszegen szép hitéletet teremteni. A levél végén mégegyszer visszatért az 1919-es fogságra és azzal zárta levelét, hogy a püspöki székben talán még az elôbbieknél is nagyobb szenvedések várnak fiára, de arra kérte, -- ha e sötét napok bekövetkeznének -- nagy és szent hivatása teljesítésében Jézus szavai vezéreljék és erôsítsék, aki azt mondotta: ,,Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért.'' Az új veszprémi püspök székfoglalása hazánk egyik legsúlyosabb történelmi pillanatában történt. A nácik Hitler parancsára egy héttel elôbb, 1944. március 19-én szállták meg az országot, hogy azt teljes erejével belekényszeríthessék háborús erôfeszítéseikbe. Az angolszász hatalmak viszont erre azzal válaszoltak, hogy rendszeresen kezdték bombázni a magyar városokat és ipartelepeket, melyeket addig kíméltek. Így Mindszenty heves bombatámadások közepette végezte elsô fôpásztori útjait a hatalmas egyházmegyében. Helyszíni szemlék és helyi tárgyalások alapján akart ugyanis olyan súlyos kérdésekben gyors döntéseket hozni, hogy hol van szükség új lelkészségre, iskolára vagy valamilyen más egyházi intézményre. Egyházmegyéjében e tekintetben a helyzet nem volt kielégítô, aminek egyik oka az volt, hogy 6 év alatt négy fôpásztor váltotta egymást halálesetek és áthelyezés folytán. Egyidejűleg sokat foglalkozott a papsággal. Lelkigyakorlatokat, rekollekciókat és lelkipásztori tanfolyamokat szervezett részükre mindenfelé az egyházmegyében. Hosszú bérmautakat tett s ezeken ellenôrizte a plébániavezetést és a hitéletet. Papjainak ajánlotta az intenzív szegénygondozást, a házapostoli intézmény működtetését és a rendszeres családlátogatást. Megkívánta, hogy a templomok tiszták, jól karbantartottak legyenek és a jó szentbeszédek és a szép szertartások vonzzák a híveket. De legfôbb gondja volt ránevelni ôket arra, hogy a legdöntôbb pillanatban, a halálos ágynál ott álljanak híveik mellett. Hitler elrendelte éppen ezen a nyáron, hogy a magyar kormány is deportálja a zsidókat, ami ellen a püspöki kar -- leginkább Apor gyôri és Mindszenty veszprémi püspök fellépésére -- igen erélyesen tiltakozott. Ezért állt oda szinte egy emberként az egész magyar klérus az üldözöttek mellé, amint errôl éppen a zsidó ügyek kormánybiztosának egy minisztertanácsi jelentése félreérthetetlenül tanúskodik: ,,A zsidóság mentésében sajnos elsô helyen állnak a keresztény hitfelekezetek minden rangú és rendű lelkészei. A közbenjárás még soha ilyen nagy méreteket nem öltött, mint éppen ma. A lelkészek a keresztény és a felebaráti szeretetre hivatkozva végzik a zsidóság mentési akcióját.'' [2] A drámai események egymást érik és ôszre az ország kétharmad része hadszíntérré változik át. Horthy kormányzó bizalmas úton kísérletet tesz a háborúból való kilépésre. Mikor Hitler ezt megtudja, a kormányzót elfogatja és puccsszerűen átjátssza a hatalmat 1944. október 15-én a nemzeti szocialistáknak, akik vakon követik a német nácik minden parancsát. Közben fosztogatva, nôket megbecstelenítve, a polgári lakosság körében is gyilkolva vonul elôre Budapest felé a vörös hadsereg. A kommunizmustól való félelem tízezreket űz nyugat felé. És ebben a félelmetes helyzetben a nyilas kormány kiadja az öngyilkos jelmondatot: ,,Megsemmisítünk, vagy megsemmisülünk!'' A Gestapo meg túszokra vadászik. Megtudom, hogy engem is ôrizetbe akarnak venni. Erre Veszprémbe utazom öcsémhez, aki ott a légvédelemnél szolgált, hogy mint legközelebbi hozzátartozómmal megbeszéljem helyzetemet. Nagy meglepetésemre az alakulatnál öcsémet senki sem tudja elôkeríteni. Gyanút fogva, izgatottan megyek át Mindszenty püspökhöz. Ô is jól ismerte öcsémet s velem együtt feltételezte, hogy a rendszer ellen fakadhatott ki. Szerencsére a püspöki irodaigazgató jóbarátja volt öcsém parancsnokának, aki kérésére azonnal utánanézett az ügynek. Kiderült, hogy öcsémet egy zavaros tartalmú feljelentés miatt tartják fogságban. A derék ember azonnal felülvizsgálta az ügyet és utána öcsémet szabadon bocsátotta, sôt kétheti rendkívüli szabadságot is adott neki. Mindszenty püspök együtt örült velünk és engem ott tartott vacsorán, sôt még szállást is kerestetett számomra az agyonzsúfolt városban egy szalmazsákon az egyik plébánia folyosóján. Palotája persze teljesen tele volt kitelepített, kibombázott és menekült személyekkel. Ô maga egyetlen szobában lakott, amelyhez még egy fürdôszoba tartozott. Mikor magunkra maradtunk, beszélgetést kezdett velem arról, hogy másnap Budapestre utazik, mert egy püspökkari memorandum megtárgyalására össze akarják hívatni a Felsôházat. Az emlékiratot azok a fôpásztorok írták alá, akik még nem jutottak szovjet megszállás alá s abban az értelmetlenné vált háborúból való kilépést ajánlják. [3] Hirtelen nagy aggodalom fogott el és összefüggéstelenül kezdtem arról beszélni, hogy a nácik elvakultsága miatt egy ilyen lépéstôl semmi eredményt sem lehet remélni. Mikor késôbb nyugodtabb lettem, kérve- kértem, hogy értékes életét, amelyre a háború elôrelátható borzalmas következményei miatt még a mostaninál is nagyobb szüksége lehet késôbb a magyar katolicizmusnak -- ô ismert engem s tudta, hogy ezt nem hízelgésképpen mondom -- ne tegye ki most a háború végén a legnagyobb veszélynek. Válasza erre az én nagy félelmemre csak ennyi volt: ,,A magyar püspöknek azonban nemcsak egyházáért, hanem hazájáért is életét kell adnia, ha a körülmények azt megkövetelik tôle!'' Másnap elutazott Budapestre. Egyik udvari papjával együtt kísértük ki az állomásra és búcsúzáskor arra gondoltam, hogy az volt életem utolsó találkozása Mindszenty Józseffel. A Felsôházat a nagy zűrzavarban már nem lehetett összehívni. A püspökkari emlékiratot Mindszenty ezért személyesen adta át magának a nyilas kormánynak, mire az elhatározta ôrizetbevételét. 1944. november 27-én délelôtt megjelent a püspöki palotában két megyei tisztviselô, hogy ott házkutatást hajtsanak végre és kormányhivatalok számára helyiségeket foglaljanak le. Fellépésükkel és durva hangjukkal színpadiasan kiprovokálták az egyik udvari pap letartóztatását. Erre egészen váratlanul a nyilas fôispán is ott termett és ô meg letartóztatta a püspököt, amikor az erélyesen tiltakozott elôtte titkára ôrizetbevétele ellen. Mindszenty ekkor visszament a szobájába. Magára öltötte püspöki körgallérját és fején lila birétummal tért vissza, hogy így fogadja a letartóztatására kiküldött rendôröket. A palota -- amint már mondtam -- zsúfolva volt kitelepített, vagy kibombázott papokkal és szerzetesekkel, akik most valamennyien a püspök köré sereglettek és lehetetlenné tették, hogy a rendôrök beültethessék a fôpásztort az elszállítására kiküldött gépkocsiba. Gyalog kellett tehát menni. Fényes nappal volt és a város lakói kitódulva az utcára, dermedten látják, amint papjaitól és kispapjaitól körülvéve fôpásztorukat a nyilas fôispán kísérteti a börtönbe. A püspök meg áldást osztva megy ôrei között s amerre elhalad, a férfiak kalapot emelnek, a nôk térdre ereszkedve fogadják áldását. Egyre többen és többen csatlakoznak a menethez, nemcsak katolikusok, hanem másvallásúak is. A végén már egész sereg kíséri a fôpásztort hosszú, körmenetszerű oszlopban. Amikor a fogházhoz megérkeznek, Mindszenty püspök mégegyszer áldását adja mindnyájukra és felszólítja ôket, hogy valamennyien térjenek vissza otthonaikba. Másnap a nyilasok még letartóztatták azokat a papokat és kispapokat, akik a püspököt elkísérték a fogházig, összesen 26-an kerültek letartóztatásba és mint közönséges rabokat a bűntettesek osztályán tartották ôket. De azért püspökük vezetésével naponkint elvégezték elmélkedésüket, résztvettek a szentmiséjén és szentáldozáshoz is járultak. Mivel több teológiai tanár is volt köztük, a fôpásztor elrendelte, hogy folytassák tovább a teológiai elôadásokat is. Egyik alkalommal papokat is szentelt Mindszenty püspök a veszprémi fogházban. [4] Engem közben püspököm kihelyezett kisegítô-lelkésznek egy kis filiális községbe. Így sikerült elrejtôznöm és így tudtam megmenekülni a letartóztatás elôl. Természetesen már erôsen tél volt és a polgári közlekedés teljesen megbénult. Utazni csak katonai gépkocsikon lehetett. Egy barátom lopva felvitt 1945 január végefelé abból a kis délzalai községbôl Szombathelyre és kérésemre útbaejtette Mindszentet is. Nagyon szerettem volna már Mindszenty édesanyját látni és fiáról is valami biztosat hallani. Ô is örült a viszontlátásnak és annak is, hogy engem még addig nagyobb baj nem ért. Én is boldog voltam amiatt, hogy a súlyos idôk ôt sem viselték meg olyan mértékben, mint amilyentôl féltettem. Erre elmondta, hogy ennek egyik oka az, hogy fia felôl nincs teljes bizonytalanságban, mivel majdnem minden héten kap róla hiteles és megbízható híreket. Fiát papjaival együtt karácsonyeste Veszprémbôl átvitték a sopronkôhidai fegyházba [5] és ott gyakran találkozik vele a soproni plébános, Papp Kálmán (akibôl késôbb gyôri püspök lett). A soproni plébános adja tovább az üzeneteket és híreket Mikes érseknek Répceszentgyörgyre és onnan jutnak el hozzá azok Mindszentre, így nagy anyai bánatát némileg enyhíti, hogy nincs teljes bizonytalanságban a fia felôl. Azt is tudta, hogy valamilyen nagy fészerben helyezték el mindnyájukat, de a fiának akartak külön szobát adni. Ô azonban nem fogadta el a kivételezést, hanem ô is együtt alszik kispapjaival a földre leterített szalmán. Étkezéseknél ô is sorba áll, mint a többiek, amikor tovább adják egymásnak a néhány evôeszközt és vizespoharat. Folynak ott is a teológiai elôadások és a kispapok jó eredménnyel tették le januárban a félévi vizsgákat. Különben Jézus Szentséges Szívének oltalmába ajánlotta fiát és fogoly papjait és minden szentmiséjét, rózsafüzéreit értük ajánlja fel. Bízik abban, hogy a Szentséges Szív megsegíti. Ki merné kétségbevonni, hogy ennek a mélyenhívô édesanyának imái, vezeklései és engesztelései is szerepet játszottak abban, hogy fia négy és fél hónapi fogság után, 1945. március utolsó napján kiszabadult fogságából. Sajnos, ez a ,,szabadulás'' akkor következett be, amikor a szovjet seregek elérték Magyarország nyugati határát és beteljesedett mindaz, amitôl a fôpásztorok memoranduma szerette volna megóvni a nyugati országrészt. Városok, falvak, templomok, iskolák, plébániák, gyárak és lakóházak ezrei hevertek romokban. A lakosság éhezett. A vonatok nem közlekedtek. Az országutak használhatatlan állapotban voltak. És ráadásul az orosz hadsereg katonái garázdálkodásukkal mindenfelé félelemben és rettegésben tartották az egész lakosságot. A veszprémi püspök pedig egylovas kocsin, amelyet titkára hajtott, járta végig újra egyházmegyéjét, hogy a nagy pusztulás után, a romokon vigaszt és életkedvet öntsön az emberekbe. Egy ilyen fôpásztori látogatása alkalmával ejtette útba 1945 nyarán a szülôi házat és két öreg szülôje -- édesatyja 81, édesanyja 71 éves volt akkor -- szinte kifogyhatatlan kérdéseire felelgetve mondta el nekik második fogsága történetét. ____________________ Jegyzetek [1] Horthy Miklós kormányzó mindvégig ellenezte Mindszenty József püspöki kinevezését, mivel Mindszenty plébános többször is felemelte szavát a megyegyűléseken és napilapjában a kormány elégtelen szociálpolitikája ellen. Egyébként 25 éves plébánossága alatt Zalaegerszegen mindvégig a keresztény párt jelöltjei kerültek be a parlamentbe. De nemcsak a kereszténypárti politikusokat támogatta, hanem azoknak a munkásmozgalmaknak is megadott minden segítséget, amelyek a társadalmi igazságosságért küzdöttek és szervezték az egyszerű népet, mint pl. a KALOT, az EMSZO vagy a KIOE. Serédi bíboros-prímás pedig, akirôl különben köztudomású volt, hogy nem ismerte jól az ország papságát, egy memorandum átadásáért neheztelt meg Mindszenty plébánosra. Ezt az emlékiratot a világi és a szerzetespapság legkiválóbb tagjaiból alakult országos lelkipásztori konferencián fogalmazták arról, hogy a magyar katolicizmusnak az ország szociális és kulturális életében érezhetôbben és aktívabban kell résztvennie. Ezt a memorandumot a nyilvános szerepléstôl húzódozó és passzivitásáról is jól ismert Serédi maga ellen irányuló lépésnek fogta fel. A papi gyűlés Mindszenty József zalaegerszegi prelátus-plébánost és Szentkirályi prépostot bízta meg az emlékirat átadásával. [2] Endre László kormánybiztos jelentését más dokumentumokkal együtt közli a Mindszenty Okmánytár III. kötetének 17. oldalán. [3] A püspökkari memorandum szövegét teljes egészében idézi a Mindszenty Okmánytár I. kötetének 20-21. oldalán. [4] Errôl az érdekes papszentelésrôl késôbb Mindszenty prímás egyik beszédében így nyilatkozott. ,,Utoljára másfél esztendôvel ezelôtt szenteltem papokat Veszprémben a törvényszéki fogház földalatti, katakombaszerű, sötét helyiségében. Különös szentelés! Fogoly volt a szentelô, foglyok voltak a szentelendôk. A tíz kispapnak volt egy gyertyája, egy karingje és egy miseruhája, de mindegyikre jutott külön fegyveres fogházôr. A szentelésen ott volt a törvényszék derék, hívô elnöke. Kívüle résztvett 16 fogoly pap és 20-25 világi fogoly. -- Történt pedig ez a szentelés az egyház nagy szabadságvédôjének, Szent Ambrus püspök ünnepén, 1944. december 7- én. -- Abban a tudatban fogtam a szentelés fölséges szertartásához, hogy ez nem fejezôdhetik be, mert jöhet az ipari vidéken gyakori repülôtámadás, a közeli megszálló hadsereg és a beígért rabszállító autó, amely a szentelôt is, és a szentelendôket is, a résztvevôk egy részét is -- amint ezt jelezték is -- a komáromi Csillag-erôdbe vagy Kôhida fegyintézetébe szállítja. -- Isten úgy akarta, hogy a három akadály egyike se akkor, hanem késôbb következzék be.'' (Lásd Mindszenty Okmánytár I. kötetének 206-7. oldalán.) [5] Sopronkôhidára történt átszállításukról is megemlékezett Mindszenty késôbb egyik beszédében: ,,Amikor Kôhidára érkeztünk 26 papommal úgy karácsony tövében és elfelejtettek 48 órára élelmezni bennünket, a fegyôrök feleségei és leányai elôször megsirattak bennünket, aztán vékony készletüket elkezdték hordani. És jutott nekünk, de jutott a kísérô csendôröknek is, mert azok tarsolyában sem ennivaló, hanem nekünk szánt lövedékek puffadoztak.'' (Lásd Mindszenty Okmánytár I. kötetének 87. oldalán.) ======================================================================== A harmadik fogság valódi okai Mikor Mindszenty József veszprémi püspök kiszabadult a nácik fogságából, gyalog indult útnak Sopronból Pápa felé fogolytársával, Shvoy Lajos székesfehérvári püspökkel. Pápán elváltak egymástól és Mindszenty felkereste Sulyok Dezsôt, a polgármestert, akit elôzô évben ô mentett ki a nyilasok kanizsai internálótáborából. [1] A püspök azt remélte, hogy Sulyok szerez neki valamilyen járművet, melyen gyorsabban teheti meg az utat hazáig. Sulyok azonban az utakon garázdálkodó vörös hadsereg katonáira gondolva, azt tanácsolta a veszprémi püspöknek, kérjenek autót és katonai kíséretet a szovjet városparancsnoktól, mivel a magányos utazást veszélyesnek tartotta. -- Magyar püspök nem kérhet szívességet egy szovjet városparancsnoktól, -- válaszolta Mindszenty Sulyok ajánlatára. Mindszenty szerint egy püspök nem fogadhat el szívességet annak az ateista hatalomnak a képviselôjétôl, amelynek fôcélja az egyház megsemmisítése. Különben is azt tartotta -- történelmi tanulmányai alapján -- hogyha az egyház vezetôi az ellenséggel megalkusznak, meghosszabbítják az üldözôk ,,tiszavirágéltű'' uralmát. ,,Új egyházfalók hengerelnek le régi egyházüldözôket -- írta egyik 1942-ben megjelent kötetében -- és megkezdik diadalittasan tiszavirág életüket, de az Egyház túléli ôket és térképeiket.'' [2] Magyarországon is pontosan ez történt a második világháború végén: az egyházüldözô hitlerizmust lehengerelte az ateista bolsevizmus. A hódító vörös hadsereg nyomában visszatérhettek az országba a magyar moszkoviták, akik 1919-es rémuralmuk bukása után menekültek a Szovjetunióba. Azonnal hozzáláttak egy szovjetmintájú népi demokratikus magyar állam felépítéséhez. Az oroszok által megszállt területen már 1944. december 21-én Debrecenben összehívtak egy ideiglenes nemzetgyűlést, amelynek ôk maguk jelölték ki a tagjait: 72 kommunista-, 57 kisgazda-, 35 szociáldemokrata- és 12 parasztpárti, valamint 19 szakszervezeti és 35 pártonkívüli képviselôt. Még aznap megalakították az új ideiglenes kormányt is, amelybe a kommunista-, a szociáldemokrata- és a kisgazdapárt két-két, a parasztpárt pedig egy minisztert adott. Rajtuk kívül orosz kívánságra kapott tárcát három tábornok és egy gróf. (Ezzel akarták az oroszok elhitetni, hogy nincs szándékukban félreállítani a polgári elemet.) A bíráskodást és az egész közigazgatást is a pártok kezébe tették le. Minden megyében, városban és községben meg kellett alakítani a régi közigazgatási szervek helyébe egy Nemzeti Bizottságnak nevezett szervet, amely mindenütt a négy párt és a szakszervezetek kiküldötteibôl alakult meg. Persze nemcsak a kommunista párt, hanem a szociáldemokrata- és a parasztpárt is a szakszervezetekkel együtt a moszkoviták befolyása alá került s így az esetek túlnyomó többségében a bírósági ítélet és valamennyi hatósági intézkedés az ô akaratuk szerint dôlt el. Az ideiglenes kormánynak jutott még egy fontos feladat: elôkészíteni és megrendezni 1945 ôszén az országgyűlési választásokat. Tavasszal a kormányszervek áttelepedtek Debrecenbôl Budapestre és ezzel máris elkezdôdött az egész országra kiterjedôen a választási harc. A marxisták mindenekelôtt arra törekedtek, hogy a lakosságot beszervezzék a Debrecenben felállított pártkeretekbe. A három marxista párt szervezésében különösen fontos szerepet játszott a politikai rendôrség. Ez a szadista intézmény teljesen behálózta az országot és állandó rettegésben tartotta az egész lakosságot. Vezetôi minden megyében és városban marxisták, kezdetben majdnem mind zsidók. Tagjai pedig a lakosság söpredékébôl toborzott gyengeerkölcsű és szadistahajlamú bűnözô és munkakerülô egyének. Soraikban bôven akadtak olyanok is, akik elôzôleg már a nyilas karhatalmi szervekben is kegyetlenkedtek. Egyébként a legveszedelmesebb ,,háborús bűnösöknek'' is megkegyelmeztek, ha azok csatlakoztak valamelyik marxista irányzatú párthoz. A fôcél az volt, hogy félreállítsanak útjukból minden tehetséges és bátor államférfit vagy politikust, aki nem mutatott hajlandóságot a velük való kooperációra. Ugyanakkor a nem kommunista politikai és társadalmi szervezetekben besúgók és ágensek segítségével még egyenetlenséget és széthúzást is szítottak. Jellemzô, hogy még a katolicizmus táborában is sikerült ezt elérniök egy kis létszámú, ún. haladó-katolikus csoport szerepeltetésével. A kommunisták, akik már kezdetben a társadalom minden rétegét ellenôrzésük alá akarták vonni, Debrecenben szerveztek maguknak egy csoportot ún. haladó-katolikusokból is. Több tapasztalatlan és érvényesülési vágytól fűtött fiatalember mellett néhány idegzetileg megviselt vagy kényszerhelyzetbe hozott pap is tartozott közéjük. Elôször csak ártatlan nyilatkozatokat mondattak el velük arról, hogy a nagy nemzeti katasztrófa idején feltétlenül szükséges a marxisták és keresztények összefogása. Különben állandóan kéznél voltak és fenntartás nélkül támogatták a kommunistákat terveik végrehajtásában; késôbb abban is, hogy belülrôl bomlasszák és gyengítsék az egyház egységét és ellenálló erejét a kommunisták vallásellenes akciói idején. A háború végén ôk is Budapestre tették át központjukat és vezéreiknek Bánáss László és Balogh István katolikus papokat és Szegfű Gyula egyetemi tanárt tekintették. Szerepeltetésük azért jelentett már kezdetben elég nagy veszélyt, mert a KALOT vezetôit is közéjük sodorta egy háború alatt elkövetett taktikai hiba: csatlakoztak a Levente-mozgalomhoz. A KALOT két dinamikus vezetôje, Kerkai Jenô és Nagy Töhötöm jezsuiták, -- lehet mondani, nagyon önfejűen -- hajtották végre a két szervezet egyesülését. E sorok írója emlékszik pl. arra, hogy a szombathelyi szeminárium egész tanári kara egyöntetűen kérte P. Kerkait: utasítsák vissza a Levente ajánlatát. A katolikusok túlnyomó többségükben ugyanezt óhajtották. Persze azok, akiknek a KALOT belsô életébe is betekintésük volt, tudták, hogy az egyesülésért nagyobb mértékben volt felelôs a forrófejű Nagy Töhötöm, aki tapasztalatlanságában és önfejűségével csak egyetlen problémát látott: állami szubvencióval átsegíteni mozgalmukat az anyagi nehézségeken. Nagy Töhötöm politikai éretlenségébôl származott egy másik még súlyosabb hiba: 1944 végén a saját kezdeményezésére átment az oroszokhoz és felajánlotta nekik szolgálatait annak fejében, ha nem oszlatják fel a KALOT-ot. A magyar kommunisták ugyanis bejelentették, hogy a ,,fasiszta'' egyesületeket feloszlatják, köztük a Leventét és a vele együttműködô KALOT-ot is. Mikor az oroszok látták, hogy egy politikailag is jelentôs, nagy létszámú parasztifjúsági szervezetrôl van szó, kapva-kaptak Nagy Töhötöm ajánlatán; természetesen azzal a hátsó szándékkal, hogy mind a mozgalmat mind a vezetôit felhasználják majd a saját céljaikra. Persze a KALOT vezetôi ettôl kezdve nem járhatták a maguk önálló és független útját. Terveiknél, akcióiknál igazodniok kellett az orosz kívánsághoz, amit természetesen a magyar kommunisták sugalltak. S még ráadásul állandóan ott függött a feje fölött a Demokles kardja, a feloszlatás veszélye. Hitelesen errôl a sajnálatos helyzetrôl Mindszenty veszprémi püspöktôl értesültem elôször, amikor 1945 júniusában egy napot töltöttem vele szülôfalujában. Tôle hallottam, hogy Nagy Töhötöm már Debrecenben lemondott a KALOT nevében egy olyan önálló és független keresztény párt alapításáról, illetve működtetésérôl, amelyet a püspöki kar támogathatna. Sôt egyidejűleg elkötelezte magát és a szervezetet a kisgazdapárt támogatására. A katolikusoknak így csak egyetlen lehetôségük maradt: támogatni és gyôzelemre segíteni a kisgazdapártot. E kényszerhelyzetben a fôpásztorok szerettek volna legalább annyit elérni, hogy a kisgazdapárt gyenge és tapasztalatlan vezetôit cseréljék ki tehetséges és rátermett politikusokkal. E szükséges személyi változások keresztülvitelét a KALOT vezetôitôl várták és erre fel is szólították ôket. Más körülmények között a személycserét könnyen végre is hajthatták volna, hiszen a kisgazdapárt gyôzelme teljesen attól függött, vajon a KALOT rendelkezésére bocsátja-e kiválóan képzett, az egész országot behálózó szervezô gárdáját. Ôk azonban tisztában voltak azzal, hogy ha a püspöki kar kívánsága szerint járnának el, a kommunisták nyomban követelnék a KALOT felszámolását. [2a] Már majdnem egy évig folyt a bomlasztás a katolikusok körében is, amikor elterjedt a hír, hogy Serédi Jusztinián bíboros-prímás utódjául, aki Esztergom orosz megszállásának elsô napjaiban halt meg, XII. Pius pápa Mindszenty József veszprémi püspököt nevezte ki. Az új prímás kinevezése azért késett majdnem egy félévet, mivel az oroszok március végén kiutasították az országból a pápai nunciust s ezzel a magyar püspöki kar és Róma között megszűnt a hivatalos kapcsolat. Mindszenty éppen bérmaúton volt Pápán, amikor hírül adták neki, hogy ô lett az ország prímása és az esztergomi érsek. Jellemzô nagyon, amit elsô prímási nyilatkozatában ott Pápán mondott: ,,A katolikus egyház nem bújik el, ha vihar van felvonulóban, hanem mindenütt ott van a magyar néppel és a magyar népért. Nem rejtôzik el semmiféle földi, hanem csak az isteni védôszárnyak alatt.'' [3] Szavai arra utaltak, hogy tisztában van nehéz történelmi feladatával. Székfoglaló beszédében ezt még nyíltabban és világosabban megmondja: ,,Történelmünk legnagyobb erkölcsi, közjogi, gazdasági örvényében fuldoklik a vérzô Magyarország, Zsoltárunk a De profundis, imádságunk a Miserere, prófétánk a siralmazó Jeremiás, világunk az Apokalipszis. Babilon vizeinél ülünk és elpattogott hárfahúrokon idegen énekre akarnak tanítani minket... Akarok jó pásztor lenni, aki, ha kell, életét adja juhaiért, egyházáért, hazájáért.'' [4] Gondviselésszerű, hogy az új prímás kitűnôen ismerte a kommunizmus elméleti és gyakorlati oldalát és tisztában volt hazug és ravasz taktikájával is. Mindszenty 1919-tôl kezdve részletesen és tüzetesen tanulmányozta állandóan az oroszországi egyházüldözés fázisait és tudta jól, hogy a megalkuvás egyetlen esetben sem biztosította ott az egyház szabadságát. Ismerte Tychon pátriárcha esetét és a helyébe lépô Sergej metropolita ,,diplomatikusabb'' szerepét és persze azt a sátáni ateista erôt is, amellyel az ortodox egyház vezetôi szembenállottak. ,,Ilyen erôvel sohasem lépett még küzdelembe a pokol, öt és félmillió istentelen (bezbozsnik) és a hivatalosan istentelen birodalom harcol egységesen, megállás nélkül és izzóan gyűlölô akarattal Isten, vallás, egyház ellen az iskola, rádió, sajtó, irodalom, színpad, művészet, dobogó, falragasz, utca, képek, karikatúrák, rajzok, templomrablások és szentségtelenítések, stb. révén.'' [5] Ezért kiáltja oda székfoglaló beszédében a hívôk seregének: ,,Legyünk most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erôt és bizalmat meríteni. Én a milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom.'' [6] Érseki székét Esztergomban 1945. október 7-én foglalta el és ezzel útjára indult egy olyan nagyszabású fôpásztori élet és munkásság, amelynek a világegyházban is alig akad párja. Tervezésrôl, nagyarányú építkezésekrôl természetesen a nyomor szélére jutott országban nem lehetett szó. Inkább a szükség adott a magyar prímásnak sokirányú, az egész országra kiterjedô, éjjel-nappalra jutó, apostoli munkát. Mindenekelôtt egyházmegyéjének viselte gondját. Hosszú és fárasztó utazásokat vállalt, hogy a súlyos gondokkal küzdô plébániák szükségleteit mindenütt a helyszínen lássa és a helyi lehetôségeket is számításba véve döntse el a segítés módját. Sokat tartózkodik a fôvárosban, ahol közel 700.000 híve él. Gyakran mond beszédet a budapesti templomokban, a fôvárosi egyesületek és szervezetek ünnepélyein és gyűlésein. Budai prímási palotája romokban hever, de van benne egy-két lakható helyiség. Neki elég. ,,Úgy van rendjén, -- mondta egyik barátjának -- hogy a rom-ország prímása romházban lakjék.'' Legelôször a szűkölködôkön és az üldözötteken szeretne segíteni. Újra szervezi a fôvárosban és az országban a karitász-munkát. Prímássága elején kétszer jár Rómában és minden lehetséges vonalat felkutat, ahonnan segítséget kaphatna a nyomorba süllyedt ország. Legtöbb segítséget kap a magyar karitász az amerikai püspöki kartól és a belga karitásztól. Ezzel a jelmondattal: ,,Csak egy csomagot az éhezô budapesti testvéreknek'' karácsonykor országos mozgalmat indít és körlevélben kér minden katolikust, hogy kapcsolódjék bele a karitász- munkába. Megnyilatkozásai mély aggodalmát és meleg, együttérzô szívét is megmutatják, mint pl. körlevelének ez a részlete: ,,Ez a tél a test ruhátlanságát, a hajlék hidegét és az élelem vészes hiányát hozta népünk százezreinek. Az éhezést bírja az erôs ember napokon keresztül, de nem bírja az öreg, a csecsemô, a gyermek. És hol van ma már az erôsek ereje is ...'' [7] Végiglátogatta a budapesti és környékbeli internálótáborokat, melyekben a kommunisták áldozatai tengették keserű sorsban életüket. Érdekükben már elsô prímási körlevelében felemeli szavát a püspöki kar nevében: ,,Nagy a számuk azoknak -- írja --, akiknek hiányzik a személyes szabadság joga, akik hónapok óta sínylôdnek fogságban anélkül, hogy közölnék velük helyzetük okát, ügyükben jogerôs bírói ítéletet hoznának, vagy csak ki is hallgatnák ôket. Felemeljük tiltakozó szavunkat éppen a tél küszöbén és a ruhátlanság, táplálatlanság várható erôsödése félelmében kérjük az illetékes hatóságokat, hogy Isten és a történelem elôtti felelôsségük tudatában csökkentsék az amúgyis bôséges magyar szenvedéseket, apasszák meg a családok keserűségének a tengerét.'' [8] Mindszenty a prímási székben is mindenekelôtt lelkipásztor és egy pillanatra se felejti, hogy legfôbb küldetése a lelkeket az örök üdvösség felé vezetni. Ezért éber és állandó közvetlen kapcsolatot tart fenn nemcsak egyházmegyéje, hanem jóformán az egész ország papságával. Sokszor résztvesz papi gyűléseken és lelkipásztori konferenciákon és tájékoztatásai mindig lelkes fogadtatásra találnak. Elmélyült kegyelmi életet sürget. Lendületes mozgalmat indít: az ima, az engesztelés és a vezeklés mozgalmát. Maga jár elôl jó példával: szerzetesi egyszerűségben csak az imának és a munkának él. Alig alszik valamit, mivel éjjel is dolgozik. (Fiatalkorában is elég volt számára négy-öt órai alvás.) Tápláléka a legegyszerűbb. Papjai az asztalnál titokban tápszereket vegyítenek levesébe, mert félnek attól, hogy vezeklésével és böjtjeivel megrongálódhatik egészsége. Engesztelô országos mozgalmát körlevélben hirdeti meg. Ebbôl idézzük az alábbi sorokat: ,,Emberi erô már nem elég, hogy felkeljünk és éljünk. Hasztalan az ember iparkodása, ha nem járul hozzá az Isten áldása... Jézus és Mária Szívébe helyezzük minden reményünket, tôlük kérjük és várjuk üdvünket.'' [9] A novéna alatt a templomok az egész országban mindenütt megtelnek. Budapesten az Örökimádó templomban maga zárja be 1946. február 10-én a kilencedet. Szentbeszédjét a környezô utcákban is hatalmas tömegek hallgatják hangszórókon. A moszkovitákat felbôszíti az engesztelô mozgalom, és mikor Mindszenty a több tízezres tömeg lelkes ünneplése közben kilép a templomból, ágensek -- a tömeg közé vegyülve -- a volt nyilas államfôt, Szálasit éltetik. A rendôrség nyomban a helyszínen terem és az istentiszteletrôl távozó tömegbôl sokakat mint nyilas tüntetôket ôrizetbe vesznek. A következô nap nagy lármával tüntetést rendeznek Budapest utcáin, mely alatt a némán ballagó, kivezényelt munkások soraiban megfizetett ágensek torkukszakadtából kiabálják: ,,Munkát, kenyeret, -- Mindszentynek kötelet!'' A marxista sajtó feltűnô helyen utána arról írt, hogy a prímás ,,népellenes'' magatartása váltotta ki a munkásság ,,spontán'' tiltakozását és tüntetését. A rákövetkezô nagyböjtön minden plébánián lelkigyakorlatokat és népmissziókat tartottak. Ezeken feltűnô nagy számban jelentek meg a férfiak. Húsvétkor a katolikus hírügynökség, a ,,Magyar Kurir'', többek között az alábbiakat jelentette: ,,A székesegyházak, a templomok és kápolnák hívôseregének háromnegyed részét általában férfiak tették ki... Hozzávetôleges becslés szerint -- az elmúlt évet figyelembe véve -- 38 százalékkal több férfi vett részt az idei konferenciabeszédeken és 51 százalékkal több a feltámadási körmeneteken.'' [10] Jellemzô az is, hogy 1946. május 5-én több mint 100.000 budapesti férfi vett részt azon a zarándoklaton, melyet a fôvárosból a 15 km távolságra fekvô Máriaremetére a prímás maga személyesen és gyalog vezetett. Augusztus 20-án pedig az országos Szent Jobb körmeneten ebben az évben 500.000 ember volt jelen. Midôn a többi fôpásztor látta, milyen lendítôen hatnak a prímás beszédei a fôváros hitéletére, mind gyakrabban kérik fel, hogy vállaljon ünnepi alkalmakkor az ô egyházmegyéjükben is szereplést. A fehérvári püspök hívta meg elsônek a ,,Vörös Csepel''-re, ahol a munkásság tízezrei köszöntötték és töltötték meg zsúfolásig a templomot. Persze nagyon emelte Mindszenty tekintélyét, hogy XII. Pius pápa 1946 februárjában neki is megadta a bíborosi kalapot. Rómából való hazatérése után személyesen adta át Vácott Pétery püspöknek a palliumot és szentbeszédet tartott a zsúfolásig megtelt székesegyházban. A nyáron Kalocsán és Sopronban beszélt tízezreknek. Szeptember 8-án elzarándokolt Máriapócsra, ahol 250.000 zarándok elôtt mondott szentbeszédet. Egy héttel késôbb Zalaegerszegen szólt több mint 20.000 hívôhöz. Szeptember 22-én Szegeden beszélt hatalmas tömeg elôtt Szent Gellért vértanúsága 900 éves jubileumán. Itt mondotta a megyéspüspök üdvözlô szavaira: ,,Ami az én szerény személyemet illeti, nem tekintem magamat egyébnek, mint a nemzet és népem szolgálattevôjének. Ezt a szolgálatot teljesíteni akarom, akármilyen árat követeljen is.'' [11] Október 20-án Pécsett, délelôtt a Dóm-téren beszél egy hatalmas tömegnek, s délután a szülôknek tart elôadást. November 30-án megjelenik a kálvinisták fellegvárában, Debrecenben, ahol megérkezésekor a református fôgondnok üdvözlô beszédében többek között ezeket mondotta: ,,Kereszténységben és magyarságban testvéreink legelsô fôpapját nem puszta udvariasságból, hanem ôszinte rokonérzéssel köszöntjük otthonunkban.'' [12] A következô év elsô felében Gyôrött, Székesfehérváron, Szentgotthárdon, Budafokon, Dombóváron és Hatvanban mondott több tízezres zarándoktömeg elôtt szentbeszédet. Június 11-tôl július 11-ig résztvett a Kanadai Mária-kongresszuson és felhasználta az alkalmat, hogy meglátogasson Kanadában és az Egyesült Államokban több magyar egyházközséget. Útját mindenekelôtt arra használta fel, hogy alamizsnát gyűjtsön a nyomorban lévô országnak. Természetesen ezekben az években is gyakran találkoztam a bíboros édesanyjával mindszenti otthonában, sôt a prímással együtt is voltam többször a vendége, mert fiának az volt általában a szokása, ha meg- megjelent rövid pihenésre édesanyja házában, titkárait is szabadságolta s engem szokott kérni, hogy a közeli Szombathelyrôl, ahol teológiai tanár voltam, utazzam át hozzá és titkárai helyett legyek a szolgálatára. Édesanyja rendszeresen olvasta a két katolikus hetilapot, az Új Embert és a Szív Újságot, amelyekbôl jól figyelemmel tudta kísérni fia munkáját és fôként országos szerepléseit. Mondta is, hogy naponkint hálát ad a szentmisében és szentáldozásaiban, amiért az örök Fôpap áldásával kíséri fia fáradozását. Az olvasóban valószínűen felvetôdik a kérdés, mikor Mindszenty bíboros apostoli útjairól és hatalmas számú hallgatóságáról hall, hogy mi vonzotta hozzá ezt az óriási tömeget. Kétségtelen, hogy ebben annak a jelenségnek is szerepe volt, amit ma divatos szóval ,,vallásszociológiai'' adottságnak neveznénk. Biztos az, hogy egy vesztes háború után, amikor az emberek bajban vannak, gyakrabban szólal meg a lelkiismeret és az egyének nagyobb tömegekben fordulnak az Istenhez, akitôl segítséget várnak. Ez azonban csak adottság s abból még nem jön létre a rendkívüli vallási megmozdulás és a hitélet fellendülése. A személy, aki körül ez szervezôdik, kell hogy valamilyen karizmatikus erôvel vagy rendkívüli képességekkel rendelkezzék. Azt hiszem, Mindszenty esetében Rogács püspök szavai eligazításul szolgálhatnak, melyeket 1947. szept. 8-án nagy papi társaság élén a püspöki kar jelenlétében intézett üdvözlô beszédében a bíboroshoz: ,,Mi hálásak vagyunk -- mondotta Rogács -- azért az útmutatásért, melyet Eminenciád a saját személyében és a magyar püspöki kar nevében nyújt nekünk. Karizmatikus bölcsessége a réveteg elméket eligazítja, a fáradt lelkekbe erôt, a csüggeteg szívekbe bátorságot önt; ambrusi jelleme pedig a magyarság sziklája, amelybe hányatott magyarok, katolikusok és más-vallásúak egyaránt fogódzkodnak, hogy a hullámok el ne sodorják ôket.'' [13] Életszentsége, vértanúi lelkülete és apostoli hevülete mellett nem kétséges, hogy szónoki adottságai is vonzották hozzá a tömegeket. Mindig tisztában volt azzal, hogy milyen hallgatóság elé lép. Ennek megfelelôen választotta meg a beszéd témáját és tónusát. Emeljünk ki csak találomra néhány részletet pl. Szentgotthárdon mondott beszédébôl. Ezen édesanyjával együtt én is jelen voltam s ma is magam elé tudom idézni azt a 15.000 fônyi zarándoktömeget, amely a bíboros mintegy félórás szentbeszédét mozdulatlanul és önfeledten nagy figyelemmel és áhítattal végighallgatta. Ebbôl a beszédbôl valók az alábbi részletek. Valaha minden magyar táj élete felett ott virrasztottak a várak, ezt a tájat is ôrizte, védte, biztosította Németújvár, Szalónak, Körmend, Csáktornya. Ezek a várak immár a múltéi, csak a regék és felfutó borostyánok beszélnek omladékaikon a régi dicsôségrôl, régi emlékekrôl, régi szerepekrôl. De várak nélkül nem élhet a mai nemzedék sem. És Istennek hála, állnak a mi váraink, a mi erôsségeink: a szülôföld temploma, katolikus iskolája, a családi szentély és a megszentelt temetô. Ami a szív az ember életében, az a templom a város és a falu világában: Isten háza és a mennyország kapuja (Moz. I. 28,17). Isten háza az imádság, a szentáldozat hajléka. Isten háza, és a lelkek vára. A hívôk közösségének a legfölségesebb jelentkezése. Fölszenteli édesanyánk, az Egyház a maga imájával és Jézus testével, vérével. De századok során tovább szenteli azt apánk, nagy-, déd-, és ükszülôk áhítata, keresztsége, bűnbánata, szentáldozása, frigye. Amikor a templomba lépünk, hasson át bennünket Isten jelenléte és a kijárt köveken ôseink lábnyoma és imádságos szelleme. A templomnak szent ikertestvére a katolikus iskola. Az Egyház ennek a bölcsôjét is a templomban, az oltárnál ringatta. Amikor Szent István király minden tíz falunak templomot rendelt, ugyanakkor iskolát is adott a magyar népnek. És amikor senkinek eszébe sem jutott, az Egyház vezetésével az oltár, a szószék, a keresztelôkút közelében tanultak a mi ôseink hittant, betűt és számtant, földművelést és ipart. És amikor a hívek megszaporodtak és az iskola kivonult a templomból, nem ment messze és szent ôsök hagyományaként vitte magával az Evangéliumot, a két kôtáblát. Az iskola vagy marad a templom szellemében szent és lélek- építô tényezô, vagy lezüllik és zülleszt és lesz a gonosz robotos műhelye. Amennyire távolodik az iskola a templomtól, történelmi tapasztalatok szerint, annyira közeledik a börtönök és fegyházak világa, a bűn és kárhozat felé. Az iskola az erény és tudomány hajléka. Ha az erényt nem tanítják benne, a tudományától is ments meg, Uram, minket! Harmadik várunk a családi szentély, amelyben a háziáldás szellemében nemzedékek váltják egymást. Az apa a mennyei Atyától, az édesanya a Boldogságos Szűztôl, a gyermek Jézustól veszi tekintélyét, értékét. A hívô családban egymás feje felett szüntelen ott látják az égi tekintély- adónak az arcát is. És valahányszor a család asztalánál együtt imádkoznak, a Szent Család világa koronázza meg ôket. Ezért szent az édesapa, édesanya abban a Názáreti tükörben. Azért végtelen és halhatatlan érték a gyermek, ezért féltett szemefénye a szülôknek, az egész nemzetnek ... Csodálatos erôs vár a család, ha küszöbe összenyílik a templom és a katolikus iskola megszentelt világával. Ez a három a mi várövezetünk. Ebben a várövezetben élünk, virrasztunk és értük tusakodunk, míg elmegyünk mindnyájan, az ugyancsak megszentelt temetôbe. Ez a temetô alvó és pihenô hely, Isten mezeje beláthatatlan nemzedékek sora számára, mígnem megharsan felettük az ítélet trombitája és jön az emberek Húsvétja, feltámadása. Legyen bár világhírű márványsíremlékkel vagy tölgy és akác fejfákkal tele ez a hely, együtt van itt szeretteink hamvai felett a három elsô szentély sűrített világa. A temetô, a templom szószéke, a katolikus iskola tudást hirdetô dobogós asztala és a nemzedék-sorok kiterebélyesedett családi együttese, amely szüntelen hirdeti az élôk világának a sírok világából: késô unokák, el ne felejtsétek a megelôzô nemzedékek üzenetét, ragaszkodjatok váraitokhoz! A világon hömpölyöghet akármilyen megáradt folyó, de szent örökké a templom, a katolikus iskola, a családi otthon, ezek küszöbén álljatok rendületlenül ôrséget. [14] A vallási életnek még nagyobb fellendülését érte el Mindszenty prímás a Mária-év meghirdetésével. A magyar katolikusok Mária-tisztelete visszanyúlik Szent István királyig, aki 1038. augusztus 15-én felajánlotta országát és a pápától kapott koronáját a Boldogságos Szent Szűznek. Azóta a magyarok Máriát ,,Magyarok Nagyasszonyának'' nevezik és ünnepét minden évben nagy áhítattal augusztus 15-én ülik meg. 1947. augusztus 15-én hirdette meg és nyitotta meg Mindszenty bíboros a püspöki kar és 60.000 zarándok jelenlétében Esztergomban a ,,Boldogasszony-évet''. És ettôl kezdve mindenfelé az országban a nagyobb városokban és kegyhelyeken szinte hétrôl-hétre országos Mária- napokat tartottak. A másodikon pl. Csongrádon 70.000 zarándok gyűlt össze. Utána szept. 8-án Szombathelyen 100.000, Egerben pedig szept. 20- án 120.000 hívô vett részt Mindszenty prímás szentmiséjén és szentbeszédjén. Közben a Magyar Kurír jelentette, hogy az augusztus 15- iki és a szept. 8-iki Mária-ünnepeken 3,000.000 zarándok jelent meg az ország összes Mária-kegyhelyein. Szept. 14-én a prímás megint gyalogzarándoklatban 100.000 budapesti férfivel ment Máriaremetére. Okt. 4. és 7. között tartották a budapesti Mária-kongresszust és ennek alkalmával az ifjúság ünnepén 150.000 fiú és leány, a munkásság gyűlésén 80.000 munkás, a vasárnapi ünnepélyes szentmisén és nagygyűlésen 250.000 hívô és a következô napon a szülôk gyűlésén 200.000 édesapa és édesanya vett részt. [15] A bíboros, hacsak tehette, együtt imádkozott a zarándokokkal. 1948- ban pl. 12 országos Mária-kongresszuson mondott szentmisét és szentbeszédet. Természetesen az impozáns Mária-kongresszusok kínosan érintették a moszkovitákat. A Mária-évet nem merték ugyan betiltani, de annak ünnepségeit minden lehetséges módon zavarták és akadályozták. A Mária-napok székhelyei felé induló vonatokra nem adtak ki zarándokoknak vasútijegyeket, csökkentették az útvonalakon a szerelvényeket és a vasúti kocsikat, lefoglalták a teherautókat, lószemléket tartottak a környéken, hogy lovas fogat se állhasson a zarándokok rendelkezésére. Máskor állítólagos járványos betegségek miatt tiltották meg egyes megyékben a közlekedést. Többször megszüntették az áram- és vízszolgáltatást, megtiltották a hangszórók felállítását, vagy ha már felállították azokat, akkor kikapcsolták az elektromos áramot. A szentmise és szentbeszéd alatt közvetlen a közelben traktorokat búgattak. Az is elôfordult, hogy a zarándoklaton résztvett állami tisztviselôket megfosztották állásaiktól és a rendôrséggel szétverették a körmeneteket, mint pl. 1948. június 13-án Budapesten a Szikla- kápolnánál és szeptember 12-én Celldömölkön. Mindezeknek a zavaró momentumoknak az ellenére az Actio Catholica igazgatósága a Boldogasszony-év bezárásakor azt jelenthette, hogy több mint 4 és fél millió hívô vett részt annak ünnepségein és zarándoklatain. [16] E gyönyörű hitéleti és lelkipásztori eredményeknél is jobban ingerelte a moszkovitákat a bíboros egyházpolitikája és még inkább az, hogy ravasz taktikájukkal nem tudták félrevezetni és terroreszközeikkel nem tudták megfélemlíteni. Erre vonatkozó igyekezetük nemcsak a bíboros rendíthetetlen szilárdságán, hanem inkább azon bukott meg, mivel Mindszenty alaposan tanulmányozta -- s mint kiváló történész nagyszerűen ki is tudta értékelni -- az oroszországi egyházüldözést 1918 óta és áttekintette azt a bôséges irodalmat is, amely felfedte, hogyan, micsoda embertelen eszközökkel semmisíttették meg a bolsevisták az ukrán görög-katolikus egyházat a háború után. Ismerte Marx és Lenin könyveit és semmi kétsége sem volt afelôl, hogy a kommunisták betű szerint veszik a marxi-lenini tételt: mindenegyes vallást a polgári reakció szervének kell tekinteni s azért azt minél elôbb meg kell semmisíteniük. Persze Mindszenty bíboros ismerte azt a lenini tételt is, hogy a kommunistapártnak ,,vallásellenes akcióit idônkint alá kell rendelnie fôfeladatának''. Ezért ajánlotta Lenin a pártvezetôknek, hogy bizonyos esetekben, amikor pl. papokat vagy vallásos embereket akarnak megnyerni célkitűzéseiknek, hallgassanak arról, hogy harcos ateisták. A magyar kommunisták kezdeti magatartása ennek a lenini szabálynak felel meg. Amíg kíméletlenül folytatják harcukat a polgári elem ellen, óvatosan kerülik a tömegek vallási érzületének a megsértését. Még a vörös hadsereg katonái is utasítást kaptak, hogy kíméljék az egyházi intézményeket és személyeket. A magyar kommunistapárt pedig mindjárt kezdetben utasítja helyi csoportjait, hogy vegyenek részt brigádokban egyházi épületek újjáépítésénél, menjenek el minél nagyobb számban és pártjelvényekkel az istentiszteletekre és körmenetekre, igyekezzenek jóviszonyt fenntartani a papsággal, járuljanak a szentségekhez, stb. (Természetesen nem is kell mondanom, hogy csak nagyritkán akadt egy-egy tapasztalatlan lelkipásztor, aki örült a kommunisták ,,buzgóságának''.) Egyház iránti jóindulatukat bizonygatták, de azért mindjárt kezdetben három területen súlyos csapást mértek az egyházra: 1. a földreform erôszakos végrehajtásával kihúzták az egyházi intézmények alól az anyagi alapot, 2. lapengedélyek megtagadásával és papírkorlátozással megfosztották az egyházat sajtójától, 3. fondorlatos módon megakadályozták, hogy egy keresztény világnézeti párt is indulhasson az országgyűlési választásokon. A kommunisták errôl a három súlyos sérelemrôl úgy beszéltek, mint a vesztes háborút követô átalakulás szükségszerű velejárójáról, azzal a még súlyosabb egyházi sérelemmel együtt, hogy az oroszok mindjárt bejövetelük után kiutasították az országból a pápai nunciust. Persze Mindszenty bíboros úgy kezelte e kétségtelenül tervszerűen végrehajtott egyházellenes intézkedéseket, mint súlyos egyházi sérelmeket, melyekkel megsértették a vallásszabadságot. Sokszor felemelte szavát egy katolikus világnézeti napilapért. Többször is átírt a kormányhoz, hogy a földreformrendelet értelmében rendezzék az egyházi vagyon kisajátításáért megállapított kártalanítást, hogy az egyház fenn tudja tartani nagymúltú intézményeit, különösen nagyszámú iskoláit. A katolikus tömeggyűlések szónokai nem mulasztották el idônkint rámutatni arra, hogy az ország 70 százalékát kitevô katolikus tömegnek nincs parlamenti képviselete a marxisták által önkényesen létesített pártkeretben. Az 1945. november 4-én megtartott országos választások alkalmával csak azokra a politikai pártokra lehetett szavazni, melyek engedélyt kaptak az indulásra a Szövetséges Ellenôrzô Bizottságtól, vagyis gyakorlatilag az orosz csapatok magyarországi parancsnokától, Worosilowtól. Engedélyt csak azok a pártok kaphattak, melyek képviselve voltak már az ideiglenes parlamentben: a három marxista irányítás alatt lévô párt mellett az egyetlen polgári párt, a kisgazdapárt. A katolikusok kénytelenek voltak a kisgazdapártot támogatni anélkül, hogy a pártvezetôség összeállításába beleszólási joguk lett volna. Mikor ez a párt 57,7 százalékos többséggel megnyerte a választásokat, -- orosz nyomásra és a gyenge pártvezetôség magatartása folytán -- kénytelen volt a miniszteri tárcákat a marxistákkal 50-50 százalékban megosztani. A moszkoviták ezt a kikényszerített politikai helyzetet szerették volna egyházpolitikai vonalon is kihasználni, fôként az iskolai hitoktatás és az ifjúsági egyesületek megszűntetése és nem utolsó sorban a katolikus iskolák államosítása érdekében. Mindszenty bíborosnak három éven át sikerült ebben a kedvezôtlen politikai rendszerben az egyesületeket, a hitoktatást, és az iskolákat is megvédeni az állandó és heves támadások és rágalmazások közepette. [17] 1947 ôszén azonban választási csalásokkal és visszaélésekkel, de fôként az ellenzéki pártok brutális rendôrségi üldözésével a moszkoviták létrehoztak egy olyan koalíciós kormányzatot, amellyel 1948. június 16-án meg tudták szavaztatni a katolikus iskolák államosítását. Az ügyben azonban valóságos kultúrharc támadt. Mindszenty bíboros természetesen védekezett az utolsó pillanatig. Országos tiltakozást szervezett, amely felderítette, hogy az államosítás a nép túlnyomó többségének az akarata ellenére megy végbe. Egyidejűleg ugyanezt sikerült megismertetnie a külföldi sajtóügynökségekkel. [18] Nem is kétséges, hogy az iskolákért folyó harc idején határozták el Budapesten és Moszkvában a bíboros mielôbbi elhallgattatását. ____________________ Jegyzetek [1] Sajnos, meg kell itt jegyeznünk, hogy Sulyok Dezsô ,,A magyar tragédia'' című könyvében (453-55. oldal) hiányosan jegyezte fel a kanizsai internáló táborból történt kiszabadítását. A saját értékét és jelentôségét gyakran túlbecsülô Sulyok Dezsô hallgat arról, hogy kiszabadítására Mindszenty püspököt egy lelkipásztori érdek indította: azért szabadította ki, hogy Sulyok lánya házasságot köthessen. A katonai hatóságok ugyanis a tiszt-vôlegénynek nem adhattak engedélyt arra, hogy egy ,,politikai internált'' leányát feleségül vegye. Mindszenty püspököt errôl a furcsa helyzetrôl pápai tartózkodása alatt tájékoztatták az asszonykongregáció tagjai, köztük Sulyok Dezsôné, a menyasszony édesanyja. Ezeknek ígérte meg a püspök, hogy megpróbálja az akadályt a házasság útjából úgy elhárítani, hogy kiszabadítja a menyasszony apját az internáló táborból. Sulyok Dezsôt tehát nem mint politikust, hanem mint szülôt szabadította ki a veszprémi püspök az internáló táborból lelkipásztori érdekbôl. Az sem fedi a valóságot, mintha Mindszenty püspök nem állt volna szóba a Sztójay-kormány tagjaival. Az egyház és hívei érdekében azt megtette. Sulyok Dezsô kiszabadítását is elôre elôkészítette és az nem azon az improvizált módon ment végbe, ahogyan Sulyok azt szintén a maga személye fontosságának a hangsúlyozásával közzétette. Az is csak a túlzásokra és egyoldalúságokra hajlamos Sulyok Dezsô tollából csúszhatott be az elbeszélésbe, hogy Mindszentynek ,,kíméletlen szókimondása... okozta késôbb vesztét, mert változatlanul ez maradt a hangja és magatartása a bolsevistákkal szemben is''. [2] Mindszenty: Az édesanya. Zalaegerszeg, 1942. 2. kötet 367. oldal. [2a] Nagy Töhötöm veszélyes és végig nem gondolt politikai szerepével egyre inkább a kommunisták ellenôrzése alá juttatta a KALOT-ot. 1946 tavaszán már azt követelték, hogy lépjenek be a MIOT- ba, a kommunisták által létesített ifjúsági csúcsszervezetbe. A KALOT központi vezetôi azonban a MIOT-hoz való csatlakozás után minden erôfeszítésük ellenére se tudták elérni, hogy vidéki csoportjaik együttműködjenek a kommunistákkal. Mikor az oroszok ezt látták, feloszlatták az egész szervezetet. Ürügyül szolgált erre a Teréz-körúton elkövetett gyilkosság, amelyben egy részeg orosz katona veszekedés közben fényes nappal lelôtte a társát. A meggyilkolt orosz katonát díszpompával temették el. Koporsójánál a szovjet megszálló csapatok fôparancsnoka mondott gyászbeszédet, melyben azt állította, hogy egy hálátlan KALOT-ifjú ölte meg a felszabadító hadsereg hôs katonáját. Megtorlásul az oroszok az összes ifjúsági egyesületek feloszlatását követelték Nagy Ferenc kormányától. A kormány teljesítette is a kommunistáktól sugallt orosz kívánságot. Nagy Töhötöm lélekszakadva rohant orosz barátaihoz, hogy kivétesse a KALOT-ot a feloszlatandó egyesületek jegyzékébôl. Csak hetek múlva kapott választ, amely úgy szólt, hogy megkegyelmeznek a KALOT-nak, ha megváltoztatja a nevét, újra választja vezetôségét a kommunisták által elfogadott jelöltekbôl, átdolgozza alapszabályait a megváltozott politikai helyzetnek megfelelôen és ha zavartalanul együttműködik a MIOT-tal. Az újra-alakult szervezetbôl azonban tömegesen léptek ki a helyi csoportok és így múlt ki ez a nagy reményekre jogosító, politikailag is jelentôs parasztifjúsági szervezet. Nagy Töhötöm beleesett a magaásta verembe. Elkeseredésében és szégyenében mindenütt terjesztette, amit az oroszok mondtak neki: a KALOT kimúlását végsô fokon Mindszenty bíboros ,,oktalan'' egyházpolitikai magatartásával idézte elô(!) Közben egy egész éven keresztül Nagy Töhötöm többször is átlépte feketén a nyugati határt -- persze az oroszok tudtával és engedélyével -- és ilyenkor mindig eljutott Rómába is. Ott felelôtlenül elôadta rendtársai körében -- természetesen az orosz titkosrendôrség tisztjeitôl kapott értesülései alapján -- hogyan alakult át az egyházüldözô szovjet hatalom humánus és békés hódítóvá. Otthon pedig arról számolt be római útjai után, hogy a Vatikánban elítélik a magyar katolicizmusnak elutasító magatartását a kommunizmussal szemben, mivel attól félnek, hogy az változást idézhet elô az oroszoknak a vallással szembeni humánus és békés magatartásában. Locsogásaival, valamint a csalódott és elkeseredett ember agresszivitásával valósággal felborította már a fegyelmet a rendben, ezért provinciálisa, Borbély István Nagy Töhötömöt az új jezsuita generális dispoziciójával 1946-ban Dél-Amerikába helyeztette át. Ott Nagy Töhötöm hamarosan kilépett a rendbôl és laicizáltatta magát. A nyugtalan ember azután belépett a szabadkômívesek közé és ott szerzett ,,kedvezô'' tapasztalatai alapján megírta bosszúálló könyvét ,,Jezsuiták és szabadkômívesek'' címmel. Ebben leírta tragédiája történetét. A kötet természetesen tele van mindazokkal a valótlanságokkal, torzításokkal és ellentmondásokkal, melyek egy elkeseredett és nyugtalan, érvényesülési vágytól fűtött és közben lelkiismereti furdalásoktól is gyötört férfi tollából fakadhatnak. Izzó gyűlölettel (közben talán titkos irigységgel is) ír Mindszenty bíborosról, aki különben azok közé a kevesek közé tartozott, akiket a gôgös Nagy Töhötöm a magyar egyházban kivételesen tisztelt és értékelt. [3] M. O. I. kötet 42. oldal. [4] M. O. I. kötet 48-49. oldal. [5] Mindszenty: Az édesanya. 2 kötet 17. oldal. [6] M. O. I kötet 49. oldal. [7] M. O. I kötet 127. oldal. [8] M. O. I. kötet 66. oldal. [9] M. O. I. kötet 120-21. oldal. [10] M. O. I. kötet 142. oldal. [11] M. O. I. kötet 245-46. oldal. [12] M. O. I. kötet 266. oldal. [13] M. O. III. kötet 78. oldal. [14] M. O. II. kötet 277-80. oldal. [15] A Boldogasszony-év 1947-ben tartott ünnepségeirôl és zarándoklatairól beszámol a M. O. III. kötetében a 61-112. oldalakon. [16] A Boldogasszony-év 1948-ban tartott ünnepségeirôl és zarándoklatairól a M. O. III. kötetének 203-246. oldalain számol be. [17] A katolikus nevelés ellen intézett elsô támadásokat ismerteti a M. O. I. kötetének 150-160. és 2. kötetének 17-77. oldalain. Az iskolai hitoktatás ellen vezetett heves támadásokról a M. O. II. kötetének 147-187. oldalain kapunk kimerítô tájékoztatást. [18] Az iskolákért folyó harcról a M. O. III. kötetében a 115-193. oldalakon találhatunk hiteles tájékoztatást. ======================================================================== Az anyai szorongás Mindszenty bíboros 1948. június 29-én délelôtt a szombathelyi székesegyházban felszentelte Rogács Ferenc pécsi segédpüspököt. A szertartás végén magához hivatott és kért, hogy délután utazzam velük Mindszentre és titkára helyett maradjak ott mellette egy hétre tervezett pihenése alatt. Megjegyezte, hogy a heves iskolaharc nagyon igénybe vette az érseki hivatal minden tagját és titkárának, aki ebben az ádáz idôben éjjel-nappal talpon volt, különösen is szüksége lenne a nyugalomra. Persze a bíboros is fáradtnak látszott, s amint késôbb megtudtam, egyenesen orvosi parancsra szánta rá magát a rövid pihenésre. Ô édesanyja házában Mindszenten, Zakar András pedig a csendes Bakonyban a borsodpusztai cisztercita kolostorban akart kissé megpihenni. Azon a nyáron különben mindenki elcsigázott és izgatott volt. Az iskolák államosítása és az egyeduralkodóvá tett marxista nevelés országszerte nyugtalanította a lakosságot. Különösen a szülôk néztek félve és aggodalommal gyermekeik ateista világnézeti és erkölcsi nevelése elé. De magukat a kommunista vezetôket is felizgatta két körülmény. A mintegy másfél hónapig tartó iskolaharc idején kiderült, hogy a nép óriási többségében elutasította az államosítás gondolatát és mindenütt bátran síkraszállt a keresztény nevelés védelmében, így az új törvényrôl, melyet a bolsevisták az álparlamenttel megszavaztattak, mindenki tudta, hogy azt a nemzet akarata ellenére hirdették ki és hajtották végre. Persze a kommunisták éles ellentétbe jutottak korábbi nyilatkozataikkal is, amelyekben szünet nélkül hangoztatták, hogy csak ,,törvényes'' eszközökkel és a ,,népakaratnak megfelelôen'' akarják végrehajtani a ,,szükséges'' reformokat. Az országos tiltakozásnál is nagyobb meglepetést jelentett azonban számukra az az élénk érdeklôdés, mellyel a nyugati szabad világ közvéleménye követte a magyarországi eseményeket. Most történt meg elsô ízben, hogy egy vasfüggöny mögötti vallásellenes akcióról az eseményekkel egyidôben kimerítô és hiteles tájékoztatást kapott a nyugati közvélemény. Mindszenty prímás ugyanis gondoskodott arról, hogy a nyugati hírügynökségekhez és elsôsorban a katolikus sajtóirodákba idôrôl-idôre eljusson az a dokumentációs anyag, amelynek birtokában a lapok és a rádióállomások a kommunista hamisításokkal szemben hitelesen tájékoztathatták a közvéleményt a magyarországi egyházüldözésrôl. Természetesen ugyanez a sajtó a vallásszabadságot eltipró kommunista eljárást éles bírálatban is részesítette. És ez abban a pillanatban, a röviddel elôbb lezajlott prágai államcsíny után, sokat ártott a világkommunizmusnak. A magyar kommunisták egyházellenes akciójáról érkezô hírek ugyanis egy második erôs lökést adtak a nyugaton lassan újraéledô antikommunista mozgalmaknak. A világkommunizmus érdekei kívánták tehát, hogy a keleteurópai kommunista regimek álcázzák vallásellenes tevékenységüket és így akadályozzák meg a kultúrharcok kirobbanását. A magyar moszkoviták viszont tisztában voltak azzal, hogy minden vallásellenes akciójukkal újabb egyház és állam közti összecsapást robbantanak ki, amíg Mindszenty prímás áll a magyar katolicizmus élén. A magyar prímás ugyanis 1945 óta egyetlen esetben sem hunyt szemet a regime egyházellenes akciói fölött, hanem azokat éles megvilágításba helyezve tárta a közvélemény elé. És ôt ettôl a magatartásától -- számos kísérlet ellenére -- se félrevezetéssel, se megfélemlítéssel nem sikerült eltéríteniök. Természetesen az sem volt elôttük titok, hogy az iskolákért folyó harc alatt mind az otthoni országos tiltakozást mind a külföldi sajtó tájékoztatását a bíboros maga személyesen szervezte és vezette. Ebben az adott helyzetben a magyar kommunisták úgy vélték, hogy akkor kerülhetik el legbiztosabban a kultúrharcot, az egyház és állam közti nyílt összecsapást, ha elôbb eltávolítják Mindszenty bíborost a magyar katolicizmus élérôl. A bíboros bátor helytállása, a nyugati közvélemény fokozódó érdeklôdése és a kultúrharc felidézésétôl való félelem játszottak tehát közre abban, hogy a moszkoviták az iskolák államosításáért folytatott egyházellenes harcban 1948 nyarán hirtelen taktikát változtatnak: minden egyházellenes támadásukat a bíboros személye ellen összpontosítják. A rádió, az összes lapok és mindenfelé a politikai gyűlések szónokai csak a prímás ,,népellenes'' és ,,demokráciaellenes'' magatartásáról ,,üvöltöznek''. Szünet nélkül és mindenütt csak azt lehet hallani, hogy Mindszenty prímás nem ismeri el a köztársaságot, hanem annak megdöntésére ellenforradalmat szervez; visszaköveteli az egyháztól elvett birtokokat, hogy nyomorba döntse a parasztságot; ellenzi az egyház és állam közti békét és ezzel nemcsak a magyar államnak, hanem a katolikus egyháznak is jóvátehetetlen károkat okoz. Érdekes és tanulságos felidézni, ahogyan Mindszenty bíboros egyik beszédében erre az állandóan hangoztatott utolsó vádra válaszolt: ,,Nem a békekészségben van a hiba -- mondotta. Nem mind béke az, amit békének mondanak. A világosság és a béke angyalának köntöse szép, de kérdés ki ölti magára. A béke nem dolgozik a háború műveivel, a béke nem termi a háború gyümölcseit... Az igazságtalanság és kegyetlenség, a bosszú ösztönös érzése, a kegyetlen deportálások, az elfogatások, a kényszermunkák, az erôszakos áttelepítések bennünk nem a béke ismérveit idézik fel, hanem az undort a gyűlölet és az erôszak gyümölcseivel szemben. És nekünk fôpásztoroknak a püspökszentelésben igen a lelkünkre kötötték: Ne tedd a világosságot sötétséggé, sem az árnyat fénnyé; ne mondd a jót rossznak, a rosszat jónak! -- folytathatnók: ne mondd békének, ami nem béke.'' [1] A titkosrendôrök számát, akik eddig is mindig ott leselkedtek a nyomában, megnövelik, hogy így tartsák tôle távol bizalmas barátait és munkatársait. Ágensek hadát küldik szét az egész országba, hogy mindenütt, ahol a prímás több mint három évtizedes papsága alatt megfordult, kompromittáló anyag után kutassanak a múltjában. Néhány gyenge idegzetű és gyenge erkölcsű egyéntôl megvesztegetéssel és megfélemlítéssel sikerül rágalmazó és gyalázkodó nyilatkozatot kicsikarni. Ezeket közlik a lapokban és a rádióban bôséges és unalmas kommentárok kíséretében. Természetesen a közvélemény hamar észreveszi, hogy a kommunista sajtó koholt vádakat és költött rágalmakat terjeszt a bíboros ellen. A tömegeknél tehát az ellenkezô hatást érik el: nemcsak a katolikusok, de minden önérzetes magyar büszke volt abban az idôben arra, hogy még ezzel a nagy nekilendüléssel és konok szívóssággal se tudtak a kommunisták a bíborosnak akkor több mint harmincéves papi múltjából valamilyen csekély kompromittáló anyagot kihalászni. Mindszenty prímás tekintélye így még nagyobbra nô és szinte az egész nemzet aggódik életéért. A naponkint hozzáérkezô levelek óriási tömegébôl is lehetett látni, milyen sokan aggódnak érte és mennyire féltik a kommunisták bosszújától. Ezért ha valahol megjelent, az eddiginél is nagyobb tömegek sereglettek köréje. Szombathelyen is zsúfolásig megtelt a hatalmas székesegyház és ezrek tolongtak a templom elôtti téren és a környezô utcákban, akik hangszórókon hallgatták beszédét és távozásakor lelkesen megéljenezték. Ô maga is tisztában van a ráleselkedô veszéllyel, amit az mutat, hogy szentbeszédeiben és elôadásaiban egyre gyakrabban tér vissza a gondolat, hogy a lelkek pásztorainak életük árán is szolgálniuk kell a rájuk bízott hívek üdvösségét. Szombathelyen a püspökszentelés szertartása alatt mondott beszédét is erre a gondolatra építette: ,,A szellem és a fegyver, a lelkiismeret és a kard harca folyik világszerte... és a hatalmat idegesíti az Isten jelenléte és az Istent képviselô Egyház jelenléte a történelemben. Az Egyház azt a szellemi szabadságot hirdeti, amelyet Istentôl kaptunk ... Nagy áldás az emberekre, ha van köztük valaki, aki a leghatalmasabbnak is megjelölheti, mi jogos és mi nem jogos. Mi lesz a népekkel, ha az igazság szava elnémul körükben? ... A Te hivatásod, -- fordult a bíboros az új püspökhöz -- kiáltani a lelkiismeret szavát, ahogyan ma imádkoztuk: Ne mondd az árnyékot fénynek, se a fényt árnyéknak, ne mondd jónak a rosszat, se rossznak a jót!'' [2] Délután valamivel négy óra után érkezett meg velünk a prímási gépkocsi Mindszentre. Az ünnepnap délutáni nyugalmába merült faluban a bíborost egyedül édesanyja várta. Csak ô tudta, hogy a fia a püspökszentelés után útbaejti a szülôi házat. A nagy szobában az utcára nyíló ablaknál várakozott s amikor meghallotta a gépkocsi hangját, a ház elé sietett és maga nyitotta ki elôttünk a nagy utcai kaput. Egész lényét elöntötte a boldog öröm, amikor fiát ott az autó mellett átölelhette és egymás karjába borulhattak. A bíboros lesoványodott, aszkéta alakját csak bent a lakásban nézte meg jobban és miközben leültetett bennünket, aggódva meg is jegyezte: -- Édes fiam, nagyon lesoványodtál és fáradtnak látszol. Talán ezért is hasznodra válik, ha pár nyugodt napot tölthetsz anyád házában ezekben a megpróbáltatásokkal teli idôkben. Közben uzsonnát hozott: sonkát, sült húst és kenyeret meg süteményeket tett az asztalra és megkérdezte, mit szeretnénk inni. Zakar teát kért és én is csatlakoztam hozzá, a bíboros azonban mosolyogva azt mondta, hogy ô jófajta mindszenti bort szeretne inni. Mikor a tea és a bor megérkezett, haraptunk valamit s akkor a prímás kezébe vette borral telt poharát és úgy kérdezte: -- Édesanyám, sajáttermésű bora-e ez, és nincs-e hordóíze? Édesanyjának tetszett a tréfa és jókedvű elôadást tartott nekünk arról, hogy a fia még mindig emlékezik arra a régi esetre, amikor ô egyszer nyárelején a nagy sietségben legjobb borát egy penészes hordóba fejtette. A kiváló bor ettôl természetesen hordóízt kapott és nem merte késôbb vendégeit abból megkínálni. Végül is kölcsön kért egyik szomszédjától egy kis hordó tiszta bort s a szüretig azt tette az asztalra, ha vendégei voltak. A prímás ivott a borból s még mindig tréfálkozva megjegyezte, hogy annak valóban nincs hordóíze és nagyon jó. Aztán letette a poharat és komolyabb hangon megkérdezte: -- Édesanyám, miért nem jött el Szombathelyre a püspökszentelésre? -- Azért, édes fiam, mert a püspökvárból elfelejtették a megígért autót értem elküldeni. Mindszenty bíboros erre kérdôen rám nézett, mire én -- kissé zavartan -- elôadtam, hogy a megelôzô héten, de leginkább a szentelést megelôzô napokban az iskolák államosítása és átadása miatt a püspökvárban is oly nagy volt a fölfordulás és zűrzavar, hogy csak azzal lehet megmagyarázni az ottaniak nyilván feledékenységbôl elkövetett mulasztását. -- Látod, fiam, ezt meg lehet érteni. Ne is fájjon az nekünk, hogy ebben a fölfordult világban megfeledkeztek rólam. Az igaz, hogy szerettem volna jelen lenni Rogács püspök szentelésén. De hát láttam én már püspökszentelést hármasával is végezni, amikor Serédi bíboros Téged is püspökké szentelt a szombathelyi és a csanádi fôpásztorokkal együtt. A prímás elmosolyodott és ez mutatta, hogy tetszett neki a szellemes megjegyzés. És ezzel édesanyjának sikerült is lezárni a kínos témát. Zakar vett néhány süteményt s amikor megitta teáját, elbúcsúzott. Mindszenty bíboros figyelmeztette, hogy pihenéssel töltse a rövid idôt: kapcsolódjék ki egészen a gondokból, tegyen nagy sétákat az árnyas bakonyi erdôkben és azután aludjék sokat. Egy hét múlva megy vissza Esztergomba s akkor majd ott a borsodpusztai kolostorban veszi fel a kocsira. Zakar távozása után hárman maradtunk a nagy és tágas szobában, amelybôl egy nagy ablak az utcára és egy kisebb az udvarra nyílott. Én ültem az utcára nyíló ablakkal szemben és így szemmel tarthattam, ami a ház elôtt a széles, nagy utcában történik. Legelôször is két fiatalemberre lettem figyelmes, akik a ház elôtt az utcán fel-alá kerékpároztak. Idônkint lelassítottak, közelebb jöttek az ablakhoz és ilyenkor bekémleltek a lakásba. Egy harmadik ismeretlen férfi meg egyenesen rátámaszkodott az utcai kerítésre és onnan közelrôl nézte a nyitott ablakon keresztül, hogy kik tartózkodnak a szobában. Mivel a faluban jóformán mindenkit ismertem, láttam, hogy idegenek és szinte önkénytelenül támadt a gondolatom, hogy a titkosrendôrség emberei lehetnek. Ennek csupán az mondott ellent, hogy eddig a titkosrendôrség emberei Mindszenten kerülték a feltűnést. Korábban is elôfordult, hogy a bíboros megérkezésével egyidôben az iskola vagy a jegyzôség egy váratlan ,,ellenôrt'' kapott, aki addig szokott ott maradni, amíg Mindszenty is szülôfalujában tartózkodott. De ezek az ,,ellenôrök'' soha egyetlen szóval vagy gesztussal sem árulták el, hogy a prímás megfigyelésére küldték oda ôket. Ellenkezôleg ügybuzgó hivataloskodással még a gyanút is igyekeztek elterelni magukról. Az idegen férfiak megjelenése és feltűnô viselkedése kezdett nyugtalanítani. El is határoztam, hogy utánanézek, mikor és honnan érkeztek a faluba. Felkeltem tehát az asztaltól és azzal kértem engedélyt a távozásra, hogy átmegyek a templomba és elvégzem a napi zsolozsmából a még hátralévô részt. A gazdasági épületek irányában a gyümölcsös kerten keresztül hagytam el a házat, hogy feltűnés nélkül útbaejthessek a harmadik szomszédban egy ügyes és eszes ismerôs fiút. Elmondtam neki, hogy röviddel elôbb érkeztünk Mindszenty bíborossal a faluba és már a ház körül gyanús idegenek ólálkodnak. Arra kértem, járjon utána és állapítsa meg, honnan jöttek ezek az idegenek és mikor érkeztek a községbe. Aztán megállapodtunk abban, hogy egy óra múlva a plébánia udvarán a tekepályánál találkozunk. Én betértem a templomba, ô meg körben járt a faluban. Egy óra múlva a plébánia udvarán találkoztunk, ahol a vasárnapdélutáni szokásos kugli- partik folytak. Elôbb kicsit elbeszélgettem a játékosokkal, majd a fiúval tárgyaltunk. Megállapította, hogy hat idegen férfi érkezett kerékpáron a községbe és úgy viselkednek, mintha egyik távolabbi faluból való kirándulók lennének. Viszont ô beszélt róluk megbízható barátaival. Ezek valamennyien a titkosrendôrség tagjainak vélik ôket és szinte nem is kételkednek abban, hogy Mindszenty bíboros miatt küldték ide ôket. Megnyugtatásomra elmondotta még, hogy a legmegbízhatóbb fiúkkal szemmel tartják az idegeneket. És hozzátette, hogy elhatározták, -- a bíboros nyugalma érdekében -- egész éjjel ott lesznek a közelünkben. Mikor a derék fiú még azt is megígérte, hogy minden új fordulatról tájékoztat, egyéb teendôim után láttam. Felkerestem a plébánost, hogy megbeszéljem vele a másnapi templomi rendet. Kiderült azonban, hogy elfelejtettem megkérdezni Mindszenty prímástól, hány órakor akarja mondani a szentmisét. Mivel az idô nagyon elôre haladt, a plébánost megkértem, jöjjön át velem a bíboros édesanyjához, aki azonnal bevitt bennünket a fiához. Mindszenty bíborost egy nagy sereg gyermek körében, nôvérei gyermekei és unokái társaságában találtuk. Otthontartózkodása idején általában szokása volt, hogy elôször ezt a vidám ifjú sereget gyűjtötte maga köré és hosszabban beszélgetett velük. Még a legkisebbeket is ismerte és valamennyit keresztnevén szólította. Szórakozásaikról, játékaikról, ártatlan csínytevéseikrôl is kikérdezte ôket, a nagyobbaknál pedig az iskolai élet és fôként a bizonyítvány után érdeklôdött. Aztán mindig elôkerült a nagy kézitáska és abban mindegyiknek volt valami ajándék: könyvek, füzetek, írószerek, érmecskék, játékok és cukorkák. Egészen addig ott tartotta ôket, míg édesanyja beszólt, hogy készen van a vacsora. Csak most bocsátotta el ôket és amikor azok boldogan távoztak és a plébánossal is megbeszéltük a másnapi miserendet, a következôket mondotta elôttünk: -- Örülhet az a pap, akinek a testvérei és rokonai nem egykéznek, mert akkor bátrabban és eredményesebben küzdhet a gyermekáldás körül elkövetett bűnök ellen. Különben a gyermek öröm forrása a családban és a társadalomban, akik körében az ember még a maihoz hasonló ádáz idôkben is megpihenhet és felüdülhet! A nyitott pitvarban a bíborossal és édesanyjával hárman ültünk a vacsoránál. A beszélgetés most is a viszontlátás örömének hangulatában kezdôdött. Aztán egyre súlyosabb témákra terelôdött a szó, amikor a bíboros édesanyja elôhozta, hogy milyen támadások vannak az újságokban és a rádióban a fia ellen. Mindszenty megpróbálta édesanyját azzal megnyugtatni, hogy már három éven keresztül ilyen hangon szólnak róla a marxista lapok és a kommunisták által kisajátított rádió. Aggódó édesanyját azonban nem sikerült megnyugtatnia, akinek minden szava elárulta, mennyire tisztában van azzal, hogy a kommunisták egy végsô leszámolással akarják fiát az útjukból eltávolítani. A végén már csak ô beszélt elôször arról, hogy örül annak, ha fia hôsiesen és lelkiismeretesen ôrt áll a hit és az egyház védelmében. ,,Ennek örülni tudok'' -- mondotta nagy meggyôzôdéssel. Azután féltôen mérlegelte a fiát fenyegetô veszedelmet és el-ellágyuló hangon többször is azt kérdezte: nem lehetne-e valamit tenni ennek a nagy veszedelemnek az elhárítására? Közben befejeztük a vacsorát. Amikor felkeltünk az asztaltól, egészen közel lépett a fiához és az édesanyák nagy féltô fájdalmával egyenesen feltette neki a kérdést: Nem kísérelhetne-e meg valamit az egyház és az állam közti nagy feszültség feloldására, amivel talán az életét is megmenthetné? A prímáson látszott, hogy átszenvedte a szorongó édesanyai szív fájdalmát. Hosszan, bátorítóan nézett a szemébe és egy különösen gyengéd kézszorítással búcsúzott el tôle. Engem mélyen megindított az anyai szorongás s amikor a bíboros vacsora után még egy darabig négyszemközt elbeszélgetett velem, igyekeztem visszatérni az édesanya által felvetett témára. Többek közt hivatkoztam mértékadó papok véleményére: a prímásnak mindent el kellene követnie -- amit a hitelvek feladása nélkül tehet -- hogy minél tovább megmaradhasson érseki székében. Ma nemcsak Magyarországról és a magyar katolicizmusról van szó -- mondotta erre a bíboros -- hanem az egész keresztény világról, a keresztény hitrôl és kultúráról. Mi, magyarok, a történelem folyamán már máskor is voltunk abban a tragikus helyzetben, hogy -- önmagunk idôleges érdekeit félretéve -- szolgáltuk az egyetemes kereszténység ügyét. Régen, amikor nemzetünk nagy és erôs volt, fegyverrel teljesítette feladatát. Ma nem vagyunk függetlenek, katonai erônk sincs, mégis helyt kell állnunk a kereszténység és az istentelen bolsevizmus harcában, hogy felriasszuk és figyelmeztessük az emberiséget a fenyegetô veszélyre. Ez a mi történelmi helytállásunk értelme. És ez mindenképpen fontosabb annál, minthogy átmenetileg, rövid idôre szóló, megalázó egyezkedések árán enyhítsünk valamit szenvedéseinken és javítsunk valami keveset a saját sorsunkon. ____________________ Jegyzetek [1] M. O. III. kötet 133-134. oldal. [2] M. O. III. kötet 227-229. oldal. ======================================================================== A terror a szülôi házig ér Másnap Mindszenty bíboros hét órakor mondta a szentmisét a plébániatemplomban. Édesanyja is jelen volt és boldog volt, hogy a fia kezébôl vehette a szentáldozást. A plébános a filiális községbe, Csipkerekbe ment betegekhez s helyette én mondtam a prímás miséje után félnyolckor a plébániai szentmisét. Az a fiú, aki elôzô este figyelte barátaival együtt a titkosrendôrök mozdulatait, a mise végén a sekrestyében várt rám. Elmondta, hogy egész éjszaka talpon voltak, de semmiféle nyugtalanító jelenséget nem észleltek, miután a hat idegen férfi a sötétség beálltával elhagyta a falut. A bíboros miséje után breviáriumát végezte s amikor én is befejeztem a szentmisét, hazaindultunk. Útközben elôadtam neki, amit elôzô este a ház körül megfigyeltem és arról is tájékoztattam, amit a fiú a sekrestyében jelentett. Nem lepôdött meg, csak azt találta ô is különösnek, hogy a titkosrendôrök most ilyen feltűnôen viselkedtek. Édesanyja már reggelivel várt bennünket, melyet elég gyorsan elfogyasztottunk, hogy a prímásnak legyen ideje 10 óráig átnézni néhány magával hozott aktát. A napirendünkön ugyanis 10 órától délig egy kiadós séta szerepelt. Amikor sétára indultunk, a Mikospuszta felé vezetô országúton a templom mellett hagytuk el a falut és elôször a régi Mesterházy- uradalom épületei elôtt húzódó árnyas fasorban fel-alá sétálgattunk és beszélgettünk. A témákat a bíboros hozta elô és azokban a szülôfalujához fűzôdô emlékeit elevenítette fel. Nekem úgy tűnt, mintha most utoljára itt a helyszínen át akarná tekinteni a szülôföldjéhez, szüleihez és testvéreihez fűzôdô élményeit egy olyan tanú elôtt, aki arról késôbb majd hitelesen szólhat. (Mikor zalaegerszegi káplán voltam, akkor is elôfordult, hogy sétára hívott és közben fontos egyházi vagy személyi ügyekrôl tájékoztatott azzal a bevezetéssel, hogy ,,legyen valaki, aki az eseményeket hitelesen ismeri''.) Hálásan emlékezett édesatyjára, aki a nehéz mezei munkával tette lehetôvé az ô középiskolai taníttatását. A családban ôk ketten értették meg legjobban egymást, különösen a nehéz helyzetekben. Igen jól esett neki az atyai támogatás, amikor édesanyja és húgai azt akarták, hogy az elég jelentôs zalaegerszegi plébániai javadalom jövedelmével az otthoni gazdaságot is segítse gyarapítani. Még édesanyja is csak késôbb értette meg -- mondotta a prímás -- amit édesatyja már akkor belátott és helyeselt, hogy az egyházi birtok jövedelmét csak egyházi célokra illik felhasználni. Egerszegen pedig kultúrházra, második nagy templomra, új papi állásokra, leányiskolára volt abban az idôben feltétlenül szükség. De nemcsak ezek, hanem diákjai, a napilapja, a plébániaház átépítése, az aggmenhely és a plébániai gazdaság átrendezése is sok pénzét emésztették fel. Aktuális egyházpolitikai kérdésrôl csak egyetlen egyszer beszélgettünk s azt én hoztam elô. A kommunisták heves támadásaikban leggyakrabban és legerôsebb hangszereléssel azt hozták fel a bíboros ellen, hogy visszautasította a kormány feléje nyújtott békejobbját, amikor az egyház és állam közt meginduló tárgyalásokat megszakította. Mivel a marxista sajtó és rádió a részletekrôl hallgatott, megkérdeztem, mi a valóság abból, amit a propaganda állít. Mindszenty prímás ott abban a fasorban erre megállt, felém fordult és a ,,képmutatás tobzódásának'' nevezte ezt az állítást. Aztán röviden így foglalta össze az eseményeket. A kommunisták állandó unszolására 1948 februárban a püspöki kar hozzájárult ahhoz, hogy három kiküldöttje találkozzék a kormány megbízottaival. A három megbízott, Czapik Gyula egri érsek, Bánáss László veszprémi és Papp Kálmán gyôri püspök felhatalmazást kapott arra, hogy egy esetleges egyház és állam közti tárgyalás elôkészítése ügyében megbeszéléseket folytasson a kormány küldötteivel. A három fôpásztornak felhatalmazása volt arra, hogy ha a kormány részérôl komoly szándék mutatkoznék a tárgyalásokra, küldöttei elé tárhatják azokat a feltételeket, melyeknek elôzetes teljesítése esetén a püspöki kar hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni. A kormány delegációt maga Rákosi vezette, aki erôsen aláhúzta a tárgyalások szükségszerűségét, mivel -- amint Rákosi mondotta -- az egyház és az új ,,demokratikus'' állam között vannak függôben lévô és rendezésre váró kérdések. A püspöki kar képviselôi erre elôterjesztették a testület feltételeit, ahogyan azt a püspöki konferencia megfogalmazta: 1. Állítsa helyre a kormány a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatot. 2. Engedélyezzen egy pártokon felülálló világnézeti és kulturális napilapot. 3. Adják vissza a feloszlatott katolikus egyesületeknek házaikat és vagyonukat a működési engedélyekkel együtt. 4. A marxista pártok szüntessék be egyházellenes támadásaikat. Rákosi meghallgatta a püspöki konferencia feltételeit. Érdemben egyáltalán nem szólt hozzájuk, csak udvariasan arról biztosította a három fôpásztort, hogy a kormány idôben megküldi a püspöki karnak a tárgyalásokra szóló meghívót. Ezt a meghívót azonban -- folytatta Mindszenty bíboros -- elfelejtették megküldeni a püspöki karnak, nyilván azért, mivel a kommunistáknak eszük-ágában sem volt az egyház sérelmeit orvosolni. Ellenkezôleg a tárgyalások bevezetésével és egy esetleges ,,megállapodással'' újabb sebeket akartak ütni az egyház testén. Közben múlik az idô, és mivel a prímás a temetôt is útba akarta ejteni, elhagytuk a fasort és egy mezei úton igyekeztünk a falu északi végén fekvô temetô irányába. Alig tettünk azonban pár száz lépést, amikor észrevesszük, hogy jobbról is meg balról is a gabonában tôlünk mintegy 15-20 méterre fel-felbukkanó férfiak követnek bennünket. Mikor észrevettem, hogy a mezôn már nincsenek munkások, -- az aratók ugyanis már 11 órakor hazamentek ebédelni -- megkértem a bíborost, hogy lépjünk ki jobban. Azt szerettem volna hirtelen meglepetésemben, hogy minél elôbb a falu közelébe jussunk. Anélkül, hogy az útirányt megváltoztattuk volna, meggyorsítottuk lépteinket és a négy fiatalember, akik elôzô este ott leskelôdtek a ház körül, a gabonaföldeken bukdácsolva elkísért bennünket egészen a temetôig. A temetôkertben elôször a prímás édesatyja sírjához léptünk, aki két és fél évvel azelôtt, 1946-ban halt meg 82 éves korában. A szépen rendben tartott és friss virágokkal díszített sírhalom a bíboros édesanyja gondosságát dicsérte. Azután három korán elhunyt fitestvére sírját kerestük fel és ezekrôl megjegyezte, hogy korai halálukkal nagy és mély fájdalmat okoztak a családnak, de leginkább édesanyjának. A déli harangszó a temetôben talált bennünket és amikor ott elimádkoztuk az Úrangyalát, siettünk haza, mert édesanyja 12 órakor várt bennünket ebédre. Most is, mint elôzô este, hárman ültünk az asztalnál. A bíboros anyja fôzte az ebédet, ô maga terítette meg az asztalt és ô is tálalta fel a finom fogásokat. Mindszenty prímás, mintha félt volna attól, hogy megint elôkerülhetnek az elôzô esti súlyos problémák, egész ebéd alatt kérdéseket tett fel édesanyjának az aratásról, a várható termés- eredményrôl. Ezekre édesanyja szorgalmasan válaszolgatott és örülni tudott annak, hogy leányai is -- két özvegyasszony -- szép termést takaríthatnak be. Már az ebéd végére értünk s ô utoljára szedte össze a tányérokat és az evôeszközöket, amikor -- kissé szórakozottan -- megjegyezte: Ugye, édes fiam, nem volt rossz ez az ebéd? A prímás elmosolyodott. Elôször rám nézett s aztán nagyon gyengéden kézbe vette édesanyja kezét és úgy mondotta: -- Hát tudja, édesanyám, ha nem kérdezte volna, nem mondanám. Persze a finom tréfát csak egyféleképpen lehetett érteni: Nagyon jó volt az ebéd, édesanyám, hálásan köszönjük! Ebéd után a prímás lepihent és engem is aludni küldött. Átmentem a plébániára, mert ott a vendégszobában volt a szállásom. Talán egy negyed órát aludtam, amikor a plébános benyit hozzám és izgatottan mondja, hogy egy idegen fiatalember áll a ház elôtt, aki Mindszenty bíborossal akar minden áron beszélni. Az idegen férfi valóban ott állt a bejárat elôtt és amikor megkérdeztem tôle, hogy honnan jött és mit akar Mindszenty bíborossal közölni, azt válaszolta, hogy azt csak magának a bíborosnak személyesen mondja el. Fölényeskedve biztosított arról, hogy a bíboros érdekében jött és amit tud, attól esetleg még a prímás élete is függhet. Nagyon rövidre fogva megmagyaráztam neki, hogy a bíboros most alszik, mivel pihenni jött Mindszentre és akkor jár el bölcsen, ha nekem adja elô gyorsan azt, amit vele közölni akar. Megint arra hivatkozott, hogy a bíboros életérôl van szó s azért személyesen kell vele találkoznia. Erre tudtára adtam, hogy ebben az esetben még legalább egy órát kell várakoznia, mivel elôbb semmiképpen sem jelenthetem be a bíborosnál. Természetesen -- tettem hozzá -- ez nem jelenti azt, hogy Mindszenty prímás ôt majd fogadja is. Ennek ellenére ott maradt és ott üldögélt egy padon a plébánia kertjében, miközben én ugyanott fel-alá járva elmondtam a napi breviáriumot. Késôbb átmentem vele a bíboroshoz. Míg én bent voltam a lakásban, ô kint várakozott az udvaron a ház bejárata elôtt. Amikor a bíborosnak elôadtam, amit a különös látogató mondott és lefestettem ideges viselkedését is, meghagyta, hogy küldjem el nyugodtan még abban az esetben is, ha nem volna hajlandó velem közölni azt, amit neki akart elmondani. Mikor most ott a ház elôtt megmondtam neki, hogy Mindszenty bíboros nem hajlandó fogadni, sôt még ahhoz sem ragaszkodik, hogy nekem elôadja, amit vele akart közölni, megindult a nyelve. Meglehetôsen zavaros összefüggésben elkezdett beszélni arról, hogy reggel a vasvári rendôrségen, ahol alkalmazásban van, foszlányokat fogott el a járási rendôrfônök és a szombathelyi megyei kapitányság között lefolyt telefonbeszélgetésbôl. Ezekbôl ô arra következtet, hogy este Mindszentre a bíboros jelenléte miatt egy nagyobbszámú rendôrségi alakulat érkezik. Amit mondott, a faluban már jelenlévô titkosrendôrök magatartása miatt nem lepett meg. Megköszöntem figyelmességét és elbúcsúztam tôle. Visszamentem a bíboroshoz és elmondottam, mit akart vele közölni az idegen férfi, aki állítólag a vasvári rendôrség szolgálatában áll. Mindszenty prímás egyszerűen tudomásul vette, és akkor programszerűen elindultunk a szôlôhegyre, ahol édesanyja négy órára várt bennünket. A mintegy 700-800 méter távolságot a falu és a szôlôhegy között gyalog tettük meg. Elôbb a falu közelében egy legelôn kígyózó gyalogösvényen haladtunk. Alig hagytuk el a falut, amikor mögöttünk a szűk ösvényen kerékpár-csengôt hallunk. Kitérünk s amikor a kerékpáros elhajt mellettünk, akkor látom, hogy a különös vasvári hírhozó elôzött meg bennünket. Elôttünk 10-15 méterrel megállt, leugrott a kerékpárról és úgy kiáltotta vissza: Életének legboldogabb napja ez a nap, mivel ilyen közelrôl láthatta Magyarország bíboros-prímását! Mikor látta, hogy most sem beszélhet a bíborossal, felült kerékpárjára és a szôlôhegy irányában folytatta az útját. A rét és a szántóföldek találkozásánál egy mezei úton mentünk tovább. És egyszerre, mintha a földbôl nôttek volna ki, megint ott bujkáltak mellettünk a gabonában a titkosrendôrség emberei: ugyanazok, akik este a ház körül leskelôdtek és délelôtt a falu másik oldalán követtek bennünket. Ugyanazon a furcsa módon, mint délelôtt, a gabonaföldeken bukdácsolva elkísértek bennünket egészen a szôlôhegyig. Bent a szôlôben, ott közvetlenül a kapu mellett, megálltam, és arra kértem a bíborost, hogy -- még mielôtt édesanyjával találkozunk -- tárgyaljuk meg: nem volna-e tanácsos még az este beállta elôtt éjszakára átmenni Szombathelyre? -- Annak megfontolására van még elég idô -- válaszolta. Most elôbb keressük fel édesanyámat, aki már vár bennünket a présházban. A prímás édesanyja, aki akkor hetvennégy éves volt, dél óta a szôlôhegyen dolgozott. A mintegy kétholdnyi terület fele részben szôlô, fele részben pedig gyümölcsösbôl állott. Amikor férje halála után a birtokot megosztotta két lánya között, egyedül ezt a szôlôhegyet tartotta meg magának. Ez lett az ô birodalma: maga irányította itt a munkálatokat és tavasztól késô ôszig végezte benne a könnyebb munkákat. Tisztogatta, gyomlálta, kötözte és igazgatta a tôkéket és a gyümölcsfákat. A nehezebb munkákat, mint pl. a metszést, kapálást, permetezést unokáival végeztette el, de ezért minden alkalommal megfizette nekik a szokásos munkabéreket. A terület középtáján állt a nagy présház három helyiséggel. A középsô helyiségben állt a prés és minden más felszerelés, amelyre a szôlô és a gyümölcsfák kezelésére szükség lehetett: permetezôgépek, balták, metszôollók, kádak, vödrök, sajtárok, stb. Ettôl balra volt az ablaktalan, hűvös pince, amelyben a hordók sorakoztak. A középsô helyiségbôl, a tulajdonképpeni présházból nyílott egy ajtó egy szép, tágas szobába. Ennek két ablaka volt s azokból gyönyörű kilátás nyílt a falura és a falun túl messze a festôi vidékre. Egyszerű, de erôs bútorzata arra szolgált, hogy télen és más idôszakban is, ha esett az esô, kellemesen lehessen az idôt ott eltölteni. Egy nagy, nehéz asztal állt a szoba közepén, mellette székek és közel hozzá a fal mellett egy szintén erôs fából épített pad húzódott. A másik oldalon egy kényelmes heverô és a kályha volt elhelyezve. A falakon nagy hazafiakat és jelentôs történelmi eseményeket ábrázoló képek függtek. Köztük majdnem a fôhelyen egy Noét ábrázoló vásári kép, melyet a bíboros édesatyja fedezett fel még egészen fiatal szôlôsgazda korában a szombathelyi országos vásáron. Az ,,elsô szôlôművelô'' képét haláláig nagy becsben tartotta és látogatóinak nem felejtette el felhívni figyelmét erre a nevezetes képre. Közben jókedvűen mindig elbeszélte, hogy a kép miatt majdnem elveszítették feleségével egymást a nagy embertömegben, aki ezért is ellenezte a Noé-kép kifüggesztését a présházban. Az egész birtok nyugati irányban lassú emelkedést mutatott és a legmagasabb pontján egy alacsonyabb épületben istálló és pajta meg néhány ól is tartozott hozzá. A bíboros édesanyja a présház elôtt egy nagyobb fa árnyékában fogadott bennünket. Már az asztalra készítette a boros korsót a poharakkal és egy kisebb tálat tele jófajta pogácsával. Elôször pogácsával kínált. Azután töltött a poharakba. Akkor felemelte poharát és mindhárman ittunk a jól kezelt, ízletes borból. Aztán ránk mosolygott és úgy jegyezte meg: -- Ugye, édes fiam, ennek a bornak nincs hordóíze? A prímás kedves mosollyal válaszolt és azután kezdett érdeklôdni, hogy vajon szép-e a szôlô és lesz-e jó gyümölcstermés az ôsszel. -- A szôlô nagyon szép -- válaszolta -- és a gyümölcsösben is jó termés Ígérkezik. Ha nem éri valami veszély a határt, akkor az idei terméssel mindenki meg lehet elégedve és hálát adhat az Istennek. Uzsonna után végigjártuk vele a területet, ahol minden bokrot és virágot is ô ápolt. Bemutatta az egres- és ribizli bokrait, megmagyarázta, hogyan irtja a kártékony rovarokat a földben és a fák meg a növények levelei között. Utoljára a szôlô aljában egy kis veteményes kertet mutatott meg. Ebben hátra is maradt, mert friss zöldséget és fôzelékféléket akart szedni a kosarába. Mi meg elindultunk lassan vissza a présház felé. Mivel az idô múlott, ismét megkérdeztem, vajon bemegyünk-e éjszakára Szombathelyre. Nem vártam meg a választ, hanem elôadtam, hogyan tervezem az utazást. Mindketten bemegyünk a prímási gépkocsin Szombathelyre és ô ott marad éjszakára. Én visszajövök, de lefüggönyzött ablakok mögött, így a rendôrség emberei, ha várnak ránk, nem tudják majd megállapítani, hogy csak egyedül érkezem vissza a faluba. Éjjel az édesanyja házában leszek s ha valami gyanúsat észlelnék, azt reggel jelenteni fogom Szombathelyen, és e jelentésem alapján eldöntheti, hazajön-e édesanyjához, vagy esetleg visszautazik Esztergomba. A bíboros éppen válaszolni akart, amikor meglátjuk, hogy Géfin szemináriumi rektor lép be a kapun és sietve felénk közeledik. A prímás nagy örömmel fogadta, de mivel váratlanul jelent meg, mindjárt azt is megkérdezte, hogy vajon jó híreket hozott-e. -- Sajnos, nem jó hírekkel érkeztem. Budapestrôl jött futár hozta az értesítést Eminenciádnak, hogy a kormány unszolására a rendfônökök tárgyaltak a kultuszminiszterrel, aki néhány középiskola egyházi kézben hagyását ígérte annak fejében, ha a szerzetesrendek tagjai megmaradhatnak tanári állásaikban az államosított iskolákban. A rendfônökök szeretnék, ha a püspökkari konferencia minél elôbb foglalkoznék ezzel az ajánlattal. Mindszenty bíboros erre ott elôttünk csak annyit mondott, hogy a kérdésrôl már tanácskozott a püspöki kar s természetesen újra megtárgyalja azt, ha az ajánlat alapján azt szükségesnek látja. A súlyos probléma azonban éppen az, hogy a szerzetes tanárok taníthatnak- e a materialista és ateista vonalra állított iskolákban, nem kerülnek-e minden nap összeütközésbe szerzetesi fogadalmukkal és lelkiismeretükkel. Ha viszont a kormány azt állítja, hogy ilyen lelkiismereti konfliktus elé nem állítja a szerzeteseket, akkor miért kellett államosítani egyáltalán a tanintézeteket?! Az egész problémát még tüzetesebben megbeszélték volna, ha én nem hozok elô egy engem módfelett nyugtalanító kérdést: Maradunk-e Mindszenten vagy bemegyünk éjszakára Szombathelyre? Mikor Géfin rektor meghallja, hogy miért merült fel ez a probléma, minden habozás nélkül az elutazást ajánlja. Azonnal fel is ajánlotta a bíborosnak a saját lakását éjjeli szállásra. (Géfin rektor különben nagyon megijedt s attól tartott, hogy a faluból éjjel ,,ellopják'' majd maguk a kommunisták Mindszenty prímást. A kormány keresteti egyideig és akkor kijelenti, hogy ,,nyoma veszett''. Géfin is történész volt s hasonló emberrablásokat ismert a Szovjetunió történetébôl.) Most végre a bíboros is úgy nyilatkozott, hogy tanácsosnak tartja bemenni Szombathelyre. Kért, hogy menjek vissza édesanyjához és nyugtassam meg azzal, hogy Esztergomból jött hírek miatt kell bemennünk Szombathelyre. A bíboros édesanyja közben teleszedte kosarát zöldséggel és fôzelékfélékkel. Éppen indulni akart a présház felé, amikor a veteményes kertbe beléptem. Megkértem, engedje átvennem kosarát és jöjjön velem egy kicsit gyorsabban a présházhoz, mert megérkezett Szombathelyrôl Géfin rektor. Nyomban hozzátettem, hogy üzenetet hozott Esztergomból és amiatt valószínűleg ma este be kell mennünk Szombathelyre. Elég késô van -- folytattam -- s így már nincs idônk bemenni a faluba. Ezért ne várjon bennünket vacsorára. Meglepôdött s valami rosszat sejthetett, mert hirtelen elszomorodott. Nem is szólt semmit, csak útközben kérdezett annyit: -- Mikor jönnek vissza Mindszentre? -- Ha mindent sikerül jól elintézni, -- válaszoltam -- akkor holnap ebédre már újra Mindszenten lehetünk. Géfin rektorral szívélyesen üdvözölték egymást. Aztán ôk hárman leültek a présház elé és tovább beszélgettek. Én meg visszamentem a faluba. Elôkerestem a sofôrt és csak azt közöltem vele, hogy Esztergomból érkezett üzenet miatt sürgôsen be kell mennünk Szombathelyre. Fél óra múlva már ott állt a gépkocsi a présház elôtt. Mindszenty bíboros ott a kocsi mellett búcsúzott el édesanyjától s azután beszálltunk és útnak indultunk. Nem mentünk vissza a faluba, hanem -- hogy a titkosrendôrség embereit zavarban hagyjuk -- a mezei és erdei utakat választottuk, s ezekrôl csak késôbb tértünk rá az országútra. A bíboros édesanyja szomorúan nézett a gépkocsi után. Külsô nyugtalanságot vagy idegességet nem lehetett rajta észrevenni, csak könnyeit törölgette csendesen és addig követett bennünket tekintetével, amíg a gépkocsi befordult egy árokszerű, mély mezei útba, amelybôl a fedele se látszott ki többé. Elôször ezeken a rossz mezei utakon, majd a még nehezebben járható erdei csapásokon döcögtünk és bukdácsoltunk. A sofôr ugyan ügyesen kerülgette a mély kerékvágásokat, de még így is sokszor föl- fölröpültünk az ülésrôl és a következô pillanatban bele-beleütöttük a fejünket az autó fedelébe. Egy ilyen kellemetlen helyzetben a bíboros meg is jegyezte: -- Na, erre se járhatott még magyar prímás! Szombathelyen a szemináriumba hajtottunk és a prímást Géfin rektor lakosztályában, a rektorátusban helyeztük el. Még megvacsoráztunk s tíz sra tájban a lefüggönyzött kocsiban visszaindultunk a sofôrrel ketten Mindszentre. Biztos voltam abban, hogy még 11 óra elôtt újra Mindszenten leszünk. Sajnos, a fele úton, Lipárt község határában, a szűk úton egy aratógép ment elôttünk, melyet talán az útépítés miatt sehogy se tudtunk megelôzni. A sofôrt idegesítette, hogy csak lépésben mehetett s ráadásul óriási porfelhôben. Hirtelen megállt s nekem háraszólt, hogy megvárja, amíg az aratógép eltűnik az útról s majd akkor igyekszik behozni a késést. Ki is szállt s úgy figyelte a helyzetet. Mikor azonban mintegy 10 perc múlva tovább akart indulni, a motort nem tudta begyújtani. Hiába próbálkozott kisebb gázzal, majd nagyobb gázzal indulni. Eredménytelenül végzôdött a szivatóval való manövrirozása. Azután elôvette kézilámpáját, kitisztította az elosztót, megvizsgálta az árammegszakítót. Újra próbálkozik, de a motor nem gyújt. Végigkutat minden alkatrészt, amelynek szerepe van a gyújtásban. Aztán újra kísérletezik a gyújtással, de nem találja meg a motorhibát. Végre, talán egy órai veszôdség után ráakad egy banándugóra, amelynek a foglalata tágult ki annyira, hogy azon a ponton megszakadt az elektromos áram. Mikor ezt egy fogóval összenyomta, minden nehézség nélkül el tudott indulni. Az idô azonban nagyon elmúlott. Csak éjfél tájban érkeztünk vissza a faluba. A bíboros édesanyját még ébren találtam. Szegény nagyon megörült, amikor a gépkocsi hangját meghallotta és megálltunk a ház elôtt. Elénk sietett és én igyekeztem megnyugtatni azzal, hogy a prímás úrnak Szombathelyen kellett ugyan most maradnia, de majd reggel hazahozzuk Mindszentre. A sofôr is én is aludni tértünk. Én most a bíborosnak fenntartott vendégszobában aludtam. Valami keveset félálomban pihentem, de a sok izgalom hatására hamarosan felébredtem. Éreztem, hogy nem tudok elaludni. Felkeltem az ágyból, kitártam egészen az ablakot és azon kikönyökölve néztem a csendes és tiszta éjszakába. Egyszerre csak lépteket hallok a csendes utcán és az a fiú, aki a titkosrendôröket társaival szemmel tartotta, odalopódzik az ablakom alá. -- Megjött-e a bíboros úr? -- kérdezte halkan. -- Honnan tudja, hogy elutazott? -- kérdeztem én is. -- Beszéltünk az édesanyjával és tôle tudtuk meg, hogy este beutaztak Szombathelyre. Azután elmondotta, hogy a rendôrség emberei elég sokan -- talán húszan is -- este újra megjelentek a faluban. A fôutcán fel-alá kerékpároztak. Egyik barátja a falun kívül is körülnézett s megállapította, hogy egy teherautó állt a községtôl pár száz méterre az országúton. A kerékpározók onnan indultak ki és a végén, mikor észrevették, hogy a bíboros úr nincs a faluban, oda is tértek vissza, és együtt távoztak a községbôl 11 órakor. Mikor ezt másnap jelentettem Mindszenty bíborosnak Szombathelyen, úgy határázott, hogy visszautazik Esztergomba. ======================================================================== A letartóztatás A kommunisták támadásaikat és rágalomhadjáratukat Mindszenty bíboros- prímás ellen szinte egyetlen pillanatra sem szüneteltették. Ellenkezôleg, azt idôrôl-idôre tervszerűen fokozták a sajtóban, a rádióban és tömegszervezeteik akcióival. Ôsszel pedig új felhívás került a falragaszokra és a falitáblákra: Megsemmisítjük a mindszentizmust! Dühödt kommentárok és felhívások kíséretében fejtették ki, hogy ettôl függ az egyház és állam békés együttélésének a lehetôsége. Felvonultatták a ,,haladó'' katolikusokat, akiknek elôadásaira kivezényelték az iskolás gyermekeket és az üzemi munkásokat. Ezek persze csak elszajkózták a kezükbe nyomott szövegeket arról, hogy a ,,makacs'' és politikailag ,,rövidlátó'' prímásnak el kell tűnnie az egyház élérôl, mert csak azután lehet létrehozni az egyház és állam közt a kívánatos ,,békét''. Ez az akció olyan méreteket öltött, hogy a püspöki kar Grôsz érsek elnöklete alatt szükségesnek tartotta november 3-án ellene egy külön ülésen tiltakozni. ,,A püspöki kar ... nagy megütközéssel és szomorúsággal látja -- mondják a fôpásztorok nyilatkozatukban -- azokat a méltatlan támadásokat, amelyek Mindszenty bíboros-prímást különösen újabban sajtóban, rádióban, gyűléseken rendszerességgel érik ... Amikor a püspöki kar a vallási szabadságjogok nevében is felemeli szavát e támadások ellen, biztosítja ôeminenciáját bizalmáról, együttérzésérôl, és az egyház, a haza és magyar népünk ügyéért folytatott munkájában teljes egységben összeforrva vele azonosítja magát.'' [1] Mozgósították most is, mint az iskolák államosításakor, az ún. ,,demokratikus erôket''. Ágensek jelentek meg a hivatalokban és az üzemekben, sôt sok helyen még a lakásokban is, akik ,,felvilágosították'' a lakosságot a bíboros ,,népellenes'' magatartásáról és felszólítottak mindenkit, hogy csatlakozzanak a ,,mindszentizmus'' elleni harchoz. Aztán arra kényszerítették ôket, hogy a prímás eltávolítását és megbüntetését követelô íveket írjanak alá. A városok és községek kommunista ellenôrzés alatt álló Nemzeti Bizottságai ugyanakkor utasítást kaptak, hogy a parlamenthez és a kormányhoz felterjesztett felirataikban kérjék Mindszenty prímás letartóztatását és bíróság elé állítását. A bíboros a nemzethez intézett szózatában november 18-án válaszolt erre a törvénytelen eljárásra. Ebbôl a szózatából idézzük az alábbi sorokat: ,,Ami a határozatok jogi értékét illeti, meg kell állapítani: annyi hivatalos ígéret ellenére a második világháború óta -- a fôvárost kivéve -- mindezideig elmaradtak a községi választások. Ami határozatot tehát a vármegyékben, városokban és községekben hoznak, annak valójában jogalapja nincs. A kenyér és személyes szabadság elvesztésével megerôszakolt egyének megnyilatkoztatása az ország -- némaságra kárhoztatott és az alkotmány önkormányzati sáncaiból kizárt -- egész közvéleményével szemben komolytalan játék a közélettel. A demokrácia szólásszabadsága úgy jelentkezik ezekben, hogy ellentmondást kizárva és ha -- mint felemelô példák mutatják -- mégis van demokrácia- biztosította kritika, elbocsájtást vagy más hasonló beavatkozást von maga után. Ezeknek szenvedése nekem mélyen fáj. A kényszerrel szembekerülôké minden részvétem. Az erôsség és hűség gyönyörű példái meghatnak.'' [2] A következô napon, november 19-én (e napon tartóztatták le titkárát) nyilatkozatot ad ki és megengedi, hogy minden katolikus, akit arra kényszerítenek, hogy aláírjon egy ellene irányuló nyilatkozatot, azt megteheti, ,,mert hiszen úgysem szabad akaratából cselekszik'', és nem akarja, hogy ,,egyeseknek és családoknak bajuk legyen, emberek állásukat elveszítsék'' személye miatt. [3] Természetesen közben óriási mennyiségben érkeztek Esztergomba az ország egész területérôl, minden társadalmi rétegbôl a levelek és küldöttségek, melyek Mindszenty prímást rokonszenvükrôl, együttérzésükrôl és hálájukról biztosították. Már említett november 18- iki szózatában ezeknek is válaszol és a következô sorokkal nyugtatja meg azokat, akik aggódnak életéért: ,,Nyugodtan nézem a körülöttem mesterségesen felkorbácsolt hullámokat. Azon a helyen, ahol ôrt állok, a tajtékzó hullámok nem szokatlanok. A történelem változatos. Két elôdöm a harctéren esett el. Kettôt összes javaiktól konfikálással megfosztottak. Vitéz Jánost fogságba vetették. Martinuzzi a hatalmasoktól felfogadott orgyilkosok kezétôl esett el. Pázmányt, a legnagyobbat száműzték. Károly Ambrus a betegek látogatása közepette a pusztító ragály áldozata lett. Elôdeim közül senki sem állott ennyire eszközök híjával, mint én. Annyi célzatosan megszôtt, százszor megcáfolt, de konokul tovább hirdetett valótlanság nem tajtékzott mind a hetvennyolc elôdöm körül, mint körülöttem. -- Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos. Nem vádolom vádlóimat -- fejezôdik be ez a jelentôs történelmi dokumentum. -- Ha a helyzetet idônkint megvilágítani kényszerülök, az csak nemzetem feltörô fájdalma, kicsorduló könnye, megjáró igazsága. Imádkozom az igazság és szeretet világáért. Azokért is, akik Mesterem szava szerint nem tudják, mit cselekszenek; szívbôl megbocsátok nekik.'' [4] A rádió és a sajtó az utolsó rohamban nyíltleveleket közöl, melyeket társutas ,,haladó'' katolikusok mellett a magyar katolicizmus egy-két közismert -- természetesen kényszerített -- személyiségével is aláírattak. Ezeknek többek között ezt a választ adta: ,,Állásfoglalásom, magatartásom megváltoztatását sürgeti a levél, mivel az egyház nagy kárai annak következményei, úgyhogy ami nehéz keresztje van a magyar egyháznak, voltaképpen miattam volna ... Van itt egy elgondolkodtató körülmény is... Ma Közép-Európa államaiban az az egyházpolitikai helyzet jelentkezik, mely fölött a levélírók -- magyar viszonylatban -- fájdalmuknak adnak kifejezést. Az öt államról (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia, Bulgária, Lengyelország) nemrég folyton azt hirdették -- a magyar egyház hátrányára -- a magyar sajtó, de az onnét hazatérô politikusok is, hogy ott az egyház vezetôi (Beran, Sapieha, Cisar érsek) ,,demokratikusan'' viselkednek: ki partizán, ki Tedeumot mondott a népidemokrácia beköszöntésekor, ki meg díszmenetben vezeti a püspököket esküre. Ebbôl ma is virágzó ottani egyházi állapotokra kellene következtetnünk a levél gondolatmenetébôl. És lám: ma már Beran érsek, Sapieha bíboros is rossz. Romániában pedig egyszerre négy püspököt csuknak le... A levélírók elfelejtik, hogy van materialista ateizmus is, melynek egyházüldözô természete nem bennem és nem is az egyházban bírja érthetôségét.'' [5] 1948. november 19-én ôrizetbe vették, illetve elhurcolták az utcáról, amikor a szokásos napi szentmiséje után az esztergomi prímási palotában lévô lakására vissza akart térni, Zakar Andrást, a bíboros személyi titkárát. Rá harmadnapra az államvédelmi rendôrség házkutatást tartott Zakar lakásában és a palota más helyiségeiben. A második házkutatást Esztergomban a prímási palotában egy hónappal késôbb, december 23-án hajtották végre. A rendôrség magával hozta Zakar titkárt is, akit egy hónapon át akaratbénító szerekkel kezeltek. Zakar fél-önkívületi, szánalmas lelki állapotban, furcsa tánclépésekkel járt fel-alá a palota folyosóján és azt hajtogatta, hogy nagyon jó emberek között van, akik még ,,husikát'' is adnak neki. Szánalmas viselkedése a ház lakóiban mély megdöbbenést váltott ki. A pincébe is levitték magukkal, ahonnan diadalmasan tértek vissza egy bádog-tokkal a kezükben, amelyrôl késôbb azt állították, hogy a bíboros által szôtt köztársaság ellenes összeesküvés iratait találták meg benne. [6] A házkutatást persze úgy bonyolították le, hogy Mindszenty prímás is találkozzék letartóztatásban lévô és akaratbénító szerekkel emberronccsá változtatott titkárával. Ennek a találkozónak a célja nyilvánvalóan a bíboros megfélemlítése volt. Megértették vele, hogy hasonlóan titkárához, ôt magát is megfosztják majd értelmének és akaratának használatától, ha a kezükbe kerül. A prímást azonban még ezzel az ördögi rendezéssel sem tudták megijeszteni vagy arra rábírni, hogy a saját élete megmentéséért elalkudja az egyház jogait. Ellenben a titkárával való találkozás után s annak hatása alatt még azon az estén megírta azt a leleplezô nyilatkozatát, amelynek szövegébôl akkor elôször a világ közvéleménye elôtt a szovjet kirakatperek módszerére teljes világosság derült. Nyilatkozatában csak ennyit jegyzett fel: Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben. Nem mondok le érseki tisztemrôl. Nincs vallanivalóm és semmit sem írok alá. Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyöngeségének következménye s azt eleve semmisnek nyilvánítom. Aztán nyilatkozatát borítékba zárta és ráírta utasítását, hogy letartóztatása után adják át a kalocsai érseknek, a püspöki konferenciák utána következô soros elnökének. Különben a házkutatás végén letartóztatták még két papját, Bóka Imrét, az érsekség számvevôjét és Fábián János másodtitkárt. Zakarral együtt mindkettôjüket az Andrássy út 60-ba vitték. Mindszenty bíboros édesanyja egy-két nappal elôbb érkezett meg Esztergomba s így ô is szemtanúja volt a házkutatásnak. Fia azzal is igyekezett kimutatni iránta háláját és szeretetét, hogy a nagyobb ünnepekre meghívta édesanyját magához. Tudta, milyen nagy örömet szerez neki azzal, ha résztvehet a fényes bazilikái szertartásokon. Most a közelgô karácsonyi ünnepekre érkezett. A házkutatás után, amely a palota minden lakóját mélyen megrendítette, a bíboros édesanyjával és a még szabadon lévô udvari papjával vacsorázott. Étkezés után a prímás felkísérte édesanyját az emeleten lévô vendégszobába és ott négyszemközt sokáig elbeszélgetett vele. Ennek a megható beszélgetésnek a tárgyát néhány hét múlva maga a bíboros édesanyja foglalta össze elôttem mindszenti lakásában, amikor a letartóztatás és a kirakatper közötti idôszakban ott felkerestem. Rá nagyon hatott a házkutatás, de leginkább Zakar titkár viselkedése és annak hatása alatt azt ajánlotta a fiának, talán mégis csak jobb lenne Rómába mennie, ha ezzel megmenthetné az életét. Hozzátette, hogy több levelet kapott azokban a napokban a fia életéért aggódó ismerôs és ismeretlen személyektôl, akik mind a Rómába való áttelepüléstôl remélik élete megmentését. Itt megjegyezte, hogy fiát láthatóan elszomorította ez a téma, s csak annyit válaszolt rá, hogy nem hagyhatja el a bajban se az országot, se a híveit. A pásztornak a nyáj mellett a helye -- mondotta -- és nem menekülhet el ,,béres'' módjára. Aztán ránézett édesanyjára és úgy folytatta: -- Én tudom, mit jelent édesanyámnak 74 éves korában az én letartóztatásom és esetleg a kommunisták által végrehajtott erôszakos halálom. Tisztában vagyok azzal, hogy az én idôs édesanyám szívét és lelkét ennek a kegyetlenségnek a láttán óriási fájdalmak marcangolják és járják majd át. Azt is tudom régóta, hogy egy napon ránehezednek majd ezek a nagy szenvedések édesanyámra. De arra kérem, tekintsen a Fájdalmas Szent Szűzre. Az ô szívét is a fájdalom éles tôrei járták át ott a keresztfa alatt. És én már régóta és minden nap imádkozom a Fájdalmas Anyához, eszközöljön ki Szent Fiánál az én jó édesanyám számára annyi kegyelmet, hogy az én elvesztésem miatt rászakadó nagy fájdalmát Isten akaratán megnyugodva tudja elviselni! A prímás anyja ehhez még hozzáfűzte, hogy fia vértanúi lelkületébôl, egyháza és hazája iránti szeretetébôl új erôt merített. Talán ezért is tudta a letartóztatást meglehetôsen nyugodtan végig nézni és képes most a kirakatper elôtti heteknek nagy bizonytalanságát is elszenvedni. Aztán -- folytatta tovább -- félretették a szomorú témát s amikor a fia még hosszú ideig ott maradt nála, felelevenítették az elmúlt évtizedek szép eredményeit, amelyért hálát adtak az Istennek és amelynek örültek is ôszintén. S mikor a fia késô éjszaka elbúcsúzott tôle, meg is jegyezte: -- Na, látja, Isten segítségével egy kevés örömet is szereztem édesanyámnak életében s most hálából ezért is vállalja a nehéz keresztet! A prímási palota már december 16. óta rendôrökkel volt körülvéve. Ezen a napon tartották az utolsó püspökkari konferenciát Mindszenty bíboros elnöklete alatt az esztergomi prímási palotában. A regime a rendôrök kivezénylésével nyilván a püspököket akarta terrorizálni. Másrészt a rendôrség jelenlétét már a letartóztatás elôkészületének kellett tekinteni. (Mindenkit igazoltattak s csak kimondottan hivatalos ügyben engedték be a látogatókat a prímáshoz vagy az irodákba.) A letartóztatásra karácsony másnapján, 1948. december 26-án került sor. Az ôrizetbevételt végignézte a bíboros édesanyja is. A prímás utoljára tôle búcsúzik el és kézi táskával és breviáriumával a kezében beszáll a palota elé állított rendôrségi autóba, amely Budapestre vitte ôt is a hírhedt Andrássy út 60-ba. Talán meglep bennünket nyugalmával, de Mindszentynek ebben a drámai élményben akkor harmadszor volt már része. A nyugati rádiók egyidejűleg ismertették a bíborosnak papjaihoz intézett december 21-én kelt utolsó pásztorlevelét. Ebbôl valók az alább idézett részletek: Mindig és mindenütt csak az történhet velünk, amit az Úr rendel vagy megenged. Tudtán kívül még egyetlen hajszál sem esik le fejünkrôl. Annyi más után elveheti a világ tôlünk ezt vagy amazt, de nem veheti el tôlünk Jézus Krisztusban való hitünket. Ki választ el minket Krisztustól? Sem élet, sem halál, sem egyéb teremtmény el nem szakaszthat minket az Isten szeretetétôl, amely a mi Urunkban Jézus Krisztusban vagyon (Róm. 8,39). Ô mondotta mostanra is: Ne aggódjatok éltetekrôl, mit egyetek, se testetekrôl, mibe öltözzetek. Mennyei Atyánknak van gondja ránk. Nem lehetünk tehát olyanok és nem viselkedhetünk úgy, mint akiknek nincs reményük és hitük. Ha volnának köztünk, akiket az idôk idegzetileg megviseltek, akik híreikkel és rémüldözéseikkel gyötrelmére vannak önmaguknak, élet- és sorstársaiknak: nyugtalanságukat látva imádkozzunk értük, hogy háborgó, zaklatott lelkükben csendüljön meg eligazításként és megnyugtatásképpen az édes Üdvözítônek a viharzó tengeren feltett kérdése: Mit féltek kicsinyhitűek? És kérjük, hogy ez a lélekemelô kérdés adja szívükbe Aranyszájú Szent Jánosnak a békéjét, amely akkor töltötte be a lelkét, amikor a világ szelleme, üldözése nehéz keresztet rakott a vállára és a kereszt alatt Konstantinápoly kikötôjébôl szólott híveihez: ,,Zúgnak a habok, rettenetes a vihar, de mi nem félünk; ezt a sziklát nem tudja szétzúzni; ha még úgy üvölt is az orkán, Jézus hajóját nem merítheti el. Valóban mitôl is félnénk? A haláltól? Az én életem Jézus és a halál nekem nyereség. A számkivetéstôl? Az Úré a föld és minden ékessége. A vagyonelkobzástól? Semmit sem hoztunk a világra, kétségkívül el sem vihetünk. Amivel a világ rettegtet, azt megvetem; amivel csábít, annak szemébe nevetek. Kérlek benneteket szeretettel, legyetek szilárd és tántoríthatatlan bátorsággal!'' Ne aggódjatok tehát a holnapért. Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók. Sok minden szolgál okulásunkra az evangéliumban, az Egyház, a világ és nemzetünk történetében. Nem volt selymes keresztény és magyar eleink élete sem. Szent Pál apostol, a szenvedések férfia, az Úr választott edénye üzeni a mának, nekünk: ,,Mind, ami elôre megíratott, okulásunkra íratott meg, hogy reménységünk legyen az írásokból merített béketűrés és vigasztalás által'' (Róm. 15,4) ... A helytállás terén a példaadásra mindenkit megelôzôen a papok, a szerzetesek és apácák hivatottak. Hitvallásunk semmi kétséget sem hagyhat a hívek, a másvallásúak és a hitetlenek számára. Érezniök kell sokkal inkább mint bármikor: Látványossága lettünk a világnak, angyaloknak is embereknek is (I. Kor. 4,9). Világító oszlopok legyünk. Tôlünk telhetôen fôként életünkkel, magatartásunkkal munkálkodjunk Krisztus Király országáért, amely az igazság és kegyelem világa. Az odavezetô úton nem felejtjük el Tertullián szavait: Bizonyos vádlók vádja nekünk dicsôségünk. Egyházunk szabadságáért, szenvedô népünk és ifjúságunk megôrzéséért, a több békéért, tehát lelki, magasabb érdekért történik minden és nem azért, amit esetleg ránkfognak... A kegyelem birtokában felemelkedhetünk az apostolok magaslatára, akik örülni is tudtak annak, hogy Jézus nevéért gyalázatot, megvesszôzést szenvedhettek. Ez már a Hegyi Beszéd világa: Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, mikor szidalmaznak és üldöznek titeket és hazudván minden rosszat mondanak rátok énérettem (Mt 5,10-11) ... Ragyogjon fel elôttünk az örök élet reménye, amelyet az Úr megígért. Bízzatok, én meggyôztem a világot (Ján 16,3). [7] A prímás édesanyja az éjszakát imádságban virrasztotta át az esztergomi palota vendégszobájában. Másnap a szentmise után azonnal Budapestre utazott, hogy fia életéért felvegye a harcot a történelem legkegyetlenebb hóhéraival. ____________________ Jegyzetek [1] M. O. III. kötet 261-262. oldal. [2] M. O. III. kötet 264. oldal. [3] M. O. III. kötet 266. oldal. [4] M. O. III. kötet 265. oldal. [5] M. O. III. kötet 275-277. oldal. [6] A bádog-tokban talált iratokat és okmányokat közvetlenül a házkutatás után megmutatták újságíróknak. Ezek megállapították, hogy a bíboros ,,összeesküvésének okmányai'' úgy voltak sorban elhelyezve a bádog-tokban, amint azokat a perben a vádhatóság felhasználta. Tulajdonképpen azokat a leveleket gyűjtötték itt maguk a bolsevisták elôre össze, melyeket Mindszenty bíboros a Szent Koronának Rómába történô szállítása érdekében különbözô nyugati egyházfôknek írt. Természetesen az erre adott válaszokat is elôre megszerezték. Sajnos, a futár, aki ezeket a leveleket közvetítette, a kommunisták kezébe került, s csak azon az áron menthette meg életét, hogy minden levelet átadott az ÁVH-nak lemásolásra. Érdekes itt megjegyezni, hogy az akciót Horthy kormányzó környezetébôl indították el. A magyar menekülteket ugyanis felháborította J. P. Kelleher amerikai archeológus eljárása, aki doktori értekezletet írt a Szent Koronáról, a magyar nemzetnek errôl az értékes kincsérôl. Könyvében arra az ,,eredményre'' jutott, hogy a Szent Korona sohasem érintette Szent István fejét, mert az nem Rómából származott, hanem egy evangéliárium foglalatából készült Szent István szenttéavatásakor. Ezt az evangéliáriumot II. Henrik császár, Szent István sógora ajándékozta a magyar királynak. Érveit azóta magyar történészek visszautasították, de akkor mindenkit meglepett a merész állítás. Az emigránsok -- élükön a kormányzóval -- felháborodásukban a pápához és Mindszenty bíboros-prímáshoz folyamodtak és arra kérték ôket, vegyék ki az amerikai hadsereg kezébôl ezt a drága nemzeti ereklyét. Így indult a levelezés 1947 szeptemberében és ebbôl koholták a ,,legitimizmus'' és a ,,köztársaság ellenes összeesküvés'' vádját. [7] M. O. III. kötet 282-85. oldal. === ===================================================================== A kirakatper Mindszenty prímás édesanyját Budapesten egy nôi szerzetesház fogadta be, amelynek egyik agilis tagja segítségével járt utána letartóztatásba helyezett fia ügyének. De adjuk át a szót itt mindjárt Erzsébet nôvérnek, aki e gyászos napok kísérletezéseirôl összefoglalóan beszámolt egyik írásában. [1] A prímás úr letartóztatása után idôs, akkor 74 éves, édesanyja is hamarosan megérkezett Budapestre. Egyik pesti zárdánkban szállt meg s elöljáróimtól én kaptam a megbízatást, hogy várjam az állomáson és legyek szolgálatára budapesti tartózkodása idején. Így történt, hogy e gyászos napokban én kísértem hivatalból-hivatalba, melyeket azért keresett fel, hogy engedélyt szerezzen fia meglátogatására. Mivel arra is gondolt, hogy védôügyvédet keres fiának, gyakran találkozott egy kúriai bíró rokonával, akinek segítségével megnyerte Dr. Farkas Endre ügyvédet. Ez a bátor férfi vállalta a bíboros úr védelmét és több kísérletet tett arra, hogy bejusson az Andrássy út 60- ba. A két jogásztól mi is azt a tanácsot kaptuk, hogy ne hagyjuk abba a kilincselést se az Andrássy út 60-ban, se az Igazságügyi Minisztériumban, amíg ott tudomásul nem veszik, hogy a bíboros úr védôügyvédjének jogában áll ôt vizsgálati fogságában felkeresni. Természetesen mindkét helyen közömbösen fogadták bejelentésünket és elutasították azt a kérésünket is, hogy legalább az édesanyja látogathassa meg a prímás urat. Egyik nap mégis szóba álltak velünk és a fájdalomtól megtört anyát mosolyogva igyekeztek ,,megnyugtatni'', hogy fiának van már ügyvédje, Kiczkó Kálmán, akit ô maga sajátkezűleg írt levelében bízott meg a védelemmel. Mikor ezt az értesülést közöltük a két jogásszal és tôlük megtudtuk, hogy ez a Kiczkó régi kommunista, aki már az 1919-es proletárdiktatúrában is szerepelt, beláttuk, hogy kirakatper készül. Közben most a kúriai bíró és Farkas ügyvéd is azon a véleményen voltak, hogy semmit sem lehet tenni a prímás úr érdekében. Mély bánattal a lelkében, s állandóan attól az aggodalomtól gyötörve, hogy ,,megölik'' a fiát, édesanyja is hazautazott a vasmegyei Mindszentre. Mikor megtudtam, hogy a bíboros édesanyja hazaérkezett Mindszentre, meglátogattam otthonában. Tájékoztatott sikertelenül végzôdött pesti tartózkodásáról és Kiczkó Kálmán ,,védöügyvédnél'' tett látogatásáról. Kiczkó megmutatta neki a fia által írt sajátkezű megbízólevelet és ezzel kapcsolatban többször említette, hogy a prímás ügyét egy pártatlan bíróság tárgyalja és ô a maga részérôl mint védô mindent el fog követni védence érdekében. Ezeknek a kijelentéseinek természetesen nem adott hitelt s azért Kiczkót arra kérte, hogy vegye igénybe Farkas ügyvéd közreműködését a védelemben és rajta keresztül már most a per elôtt tartson vele is kapcsolatot. Ezt azonban a ,,védôügyvéd'' kereken elutasította. Pesten szerzett tapasztalatai csak növelték gyötrô félelmét, hogy a fiát meg akarják ,,ölni''. Igyekeztem megnyugtatni s azért hivatkoztam az egész szabad világ felháborodott tüntetéseire és tiltakozására. És kifejtettem elôtte, hogy ha más nem, a szabad világnak ezek a nagyszabású, spontán tüntetései és tiltakozásai hozzájárulnak ahhoz, hogy a kommunisták százszor is megfontolják a prímás úr életének a kioltását. -- Nem is kétséges, -- fejeztem be a témát -- hogy a kommunisták önmaguknak ártanának a legtöbbet, ha halálos ítéletet hoznának és azt végrehajtanák. Ez a gaztettük végre is kinyitaná a szabad világ közvéleményének a szemét. -- Adná Isten, hogy a világ felismerné azt a nagy veszedelmet, amit a kommunizmus jelent -- tette hozzá a bánatos anya. E látogatásom után jelent meg az un. ,,Sárgakönyv'', amelyben közzétették a ,,Mindszenty-bűnügy okmányait''. [2] Ezek között az ,,okmányok'' között szerepelt a bíborosnak egy ,,sajátkezűleg írt vallomása általános politikai magatartásáról''. Ennek szövegét itt közlöm szószerint, tehát a benne elôforduló helyesírási hibákkal együtt és vele szemben az eredeti kézirat egy részletét fényképmásolatban. Magyar nemes vagyok. Eredeti családi nevem Pehm A Pehm-családnak nemességét 1732-ben hirdették ki. Anyai ágon a magyar nemesi Kovács családból származom, amelyet 1663-ban emeltek nemesi rangra. 1917 februárjában helyezték Zalaegerszegre mint hittanár. 1919-ben ugyanott plébánosnak neveztek ki és ebben a minôségben működtem ugyanott 1944 március 29-ig, amikor veszprémi püspök lettem. Herczegprímássá 1945 októberben neveztek ki. Visszagondolva közéleti szereplésemre kijelentem, hogy Mindenkor legitimistának vallottam magamat. Ezért támogattam mindig a legmesszebbmenôkig azokat a politikai irányzatokat, amelyek ennek a célnak megvalósítását elôsegítették. Herczegprímási kinevezésem után célkitűzéseimet hathatósabban tudtam szolgálni. Célom a magyarországi legitimista mozgalom célkitűzése: foederativ közép- Európai királyság, Magyarország és Ausztria között persónál Unióval esetleg hozzácsatlakozó más kathólikus államokkal elsôsorban Bajor- Országgal a királyság élén Habsburgh Ottóval. Ez csak a magyar köz társaságnak kül földi elsô sorba Amerikai segítséggel történô megdöntése után gondoltam lehetségesnek. Ennek érdekében követtem el mindent az Amerikaiak Magyarországi politikai támogatására egyrészt. A Magyar Köz társasággal szemben szemben kifejtett tevékenységemmel. más részt beavatkozás uk állandó sürgetésével rendszeres adat szolgáltatásal kémkedéssel. Célom elérésére nemcsak az Amerikaiakra támaszkodtam, hanem tömörítettem mindazokat az erôket Magyarországban és külföldön, amelyeknek a Köz társaság megdöntése és ezzel a köz társaság intézményeinek és vívmányainak mint földreform, államosítások, eltörlése érdekében állott. A királság vissza. állítását a kitörô 3. világ háború Amerikai gyôzelem mel való befejezése után vártam. Az átmenet idején Ottó háza érkezéséig ideiglenes állam fô én lettem volna. Én kívántam Ottót meg koronázni mert számomra minden elô jogot biztosított volna, amelyeket az ország 1 zászló ura élvez. El ismerem hogy fiatal koromtól kezdve szembe álltam a magyar nép minden demokratikus meg mozdulásával és a jobb oldali mozgalmakat támogattam. Mindszenty József Amikor kollégáimmal, a hittudományi fôiskola tanáraival átnéztük a Sárgakönyvet és ezt a sajátkezűleg írt ,,vallomást'' vizsgálgattuk, elôször azt hittük, hogy az írás hamisítvány. Ennek a feltevésünknek azonban ellene mondott a sok primitív helyesírási hiba és az egész írás szembeötlô ziláltsága. Az aránylag rövid szövegben mintegy ötven helyesírási hiba, köztük 28 súlyos hiba található. Ilyenek: herczegprímás (cz-vel!), kathólikus (következetesen hosszú ó-val és h- val), királság, ,,az ország 1 zászló ura'' (elsô zászlós ura helyett). Körülbelül húsz alkalommal írt két szóba egybeírandó szavakat (föld reform, köz társaság, állam fö, kül földi, stb.). Az igekötôket elválasztotta az igétôl (el ismerem, meg koronázni), a vesszôk, pontok hiányoznak; sôt szavakból betűket hagyott ki. E helyesírási hibák alapján nem lehetett többé ,,vallomását'' egyszerű utánzatnak tekinteni, mint a Sárgakönyv többi ,,okmányát'', melyek nyilvánvalóan hamisítók munkái. Kizárt dolog, -- állapítottuk meg végül egyöntetűen -- hogy íráshamisítók ezekkel a szembeötlô hibákkal és ilyen zilált alakban adjanak ki kezükbôl egy bíborosnak tulajdonított kéziratot. A vallomás keletkezésének egyetlen elfogadható magyarázata, hogy elôbb akaratbénító eljárásokkal kezelték a bíborost s utána a fölülrôl kapott szöveget helyesírásban járatlan, műveletlen ,,vallatói'' diktálták le neki fél-önkívületi állapotában. E felfedezés egészen megrendített mindnyájunkat és abból arra következtettünk, hogy a prímást hóhérai gyógyíthatatlanul összetörték, a per után pedig ki fogják végezni, hogy szörnyű tettükre fény soha ne derülhessen. A következô nap felkerestem egy neves kórházi fôorvost, hogy megkérdezzem véleményét az akaratbénító eljárásokról. Elôadtam Zakar viselkedését és azt, amit elôzô nap a prímás esetében megállapítottunk a Sárgakönyvben talált sajátkezű ,,vallomás'' alapján. Azután megkérdeztem: -- Látta-e és olvasta-e Mindszenty bíboros állítólagos ,,vallomásának'' fényképmásolatát? -- Láttam és többször is elolvastam -- válaszolta. -- Mi a véleménye, vajon gyógyíthatatlanul megnyomorították-e szellemi életét? -- Ezt nem hiszem. Az is elég, ha napokon keresztül nem hagyták aludni és pihenni. Ha valakit ezzel a kegyetlen módszerrel kifárasztanak, akkor egy-két morfium-injekcióval el lehet érni azt az öntudatlan ébrenléti állapotot, amelyben egy ilyen ,,vallomást'' ki tudnak kényszeríteni. A sajtó és rádió persze bôven hozta a Sárgakönyv anyagát, így Mindszenty prímás édesanyja kezébe is eljutottak a ,,dokumentumok''. A helybeli plébános telefonon közölte, hogy a prímás édesanyját nagyon lesújtották az ,,okmányok'' és ezért is kér, látogassam meg minél elôbb, mert ôk nem tudják megnyugtatni. Nagyon bánatos volt, mikor megérkeztem s mihelyt beszélgetni kezdtünk, az ,,okmányok''-ra és fôleg a ,,vallomás''-ra terelte a szót. -- Na, láthatja, nem félnek ezek senkitôl sem. Az idegeit már tönkretették s a per után elveszik szegény fiamnak az életét is! -- Én most is azt hiszem, hogy a bolsevisták nem merik halálra ítélni vagy pláne kivégezni a bíboros urat. A Sárgakönyvvel elsôsorban a Vatikánt és a püspöki kart akarták megzsarolni, mivel -- feltehetôen -- tárgyalásokkal szeretnének a világbotrányt okozó kirakatper elôl kitérni. A ,,vallomást'' mindenekelôtt azért tették közzé, hogy a lehetô legnagyobb nyomást gyakorolják a püspöki karra. -- Ez a legborzasztóbb. Hogyan tudták elérni, hogy a fiam ilyen együgyű dolgokat leírjon és ilyen hibásan?! Megnyugtatására elmondottam a fôorvossal való beszélgetésem lényegét és újra hangsúlyoztam, hogy a prímás urat meg lehet gyógyítani és nem merik kivégezni. Feltevésemet évekkel késôbb maga Mindszenty bíboros is megerôsítette, amikor kiszabadulása után, 1956. november 1-én a budai prímási palotában hosszabban elbeszélgetett velem. Közben azt is elmondotta, hogy vizsgálati fogsága elsô 15 napján semmiféle vallomást sem tett és semmit sem írt alá, annak ellenére, hogy két héten át éjjel nappal vallatták és nem engedték aludni. Csak január 11-én írt alá egy eléje adott ,,vallomást'', mivel érezte, hogy fizikai összeomlás elôtt áll és azt remélte, hogy ezáltal rövid idôre megszabadul vallatóitól. Neve alá azonban c. f. jelzést tett, ami azt jelentette, hogy ,,coactus feci'', vagyis kényszer hatására írtam alá. Az egyszerű vallatók örömmel vitték el a ,,vallomást'', de azután visszatértek -- tette hozzá a bíboros -- mivel a rendôrség szakértôi fent megfejtették a két betű értelmét s akkor a kihallgatást tovább folytatták. Szinte nem is kétséges, hogy a bíboros a következô órákban összeomlott s akkor kezdték el akaratbénító szerekkel kezelni. [3] Az a feltevésem se bizonyult alaptalannak, hogy a Sárgakönyvvel mindenekelôtt a püspöki kart szerették volna terrorizálni és a bíboros fogsága alatt ôket egy egyház és állam közti látszat-tárgyalásba belevinni. Január utolsó napjaiban a püspöki kar elnöke, Grôsz József, levelet kapott Mindszenty bíborostól, aki arra kérte a fôpásztorokat, hogy kezdjenek tárgyalásokat a kormánnyal. Elsô lépésként azt ajánlotta, hogy a püspökök minél többen jelenjenek meg február elsején, a köztársaság kikiáltásának évfordulóján az államelnök fogadásán. Annak ellenére, hogy ebben a levélben tökéletesen utánozták Mindszenty prímás kézírását, a fôpásztorok többsége felháborodva utasította vissza az arcátlan kísérletet. Grôsz érsek, a püspöki kar soros elnöke meg is tiltotta, hogy bárki is megjelenjék a fogadáson. Négyen azonban a 16 tagú testületbôl mégis megjelentek a parlamentben: Czapik Gyula egri érsek, Drahos János esztergomi helytartó, Dudás Miklós és Hamvas Endre püspökök. Jellemzô, amit a lapok másnap Czapik érsek szájába adva közöltek: ,,A püspöki kar a kormány bölcs belátására bízza, mi történjék Mindszentyvel.'' [4] XII. Pius és Grôsz érsek, valamint a püspöki kar többségének kemény ellenállásán persze megbukott az a bolsevista kísérlet, hogy tárgyalásokkal térhessenek ki a kirakatper megrendezése elôl. Mindszenty bíboros 38 napig volt vizsgálati fogságban az Andrássy út 60-ban. Jellemzô, hogy ez alatt az idô alatt senki sem érintkezhetett vele vallatóin és a kirakatper elôkészítôin kívül. A belügyminisztérium már letartóztatása után a harmadik napon, 1948. december 29-én jelentette, hogy Mindszenty esztergomi érsek ,,az eléje tárt terhelô adatok súlya alatt beismerô vallomást tett''. Ezzel szemben tény -- amit már elôbb a bíboros közlése alapján mondtam -- hogy vizsgálati fogsága elsô két hetében semmiféle vallomást sem tett és semmit sem írt alá. E sorok írója a bíborostól nyert egyéb közlések és indiciumok alapján arra a következtetésre jutott, hogy a végnélküli kihallgatások közben a vizsgálati fogság harmadik hetének az elején bekövetkezett a prímás teljes fizikai összeomlása és ez volt az az idôpont, amikor kezdôdött az akaratbénító drogok adagolása. Ennek kétségtelen bizonyítéka a Sárgakönyvben közölt ,,vallomás'', amelynek január 19-én történt publikálása idôrendben is bele illik az eseményekbe. Számos jel arra mutat, hogy a bíboros csak a kirakatper után mintegy két-három hét múlva nyerte vissza szellemi képességeinek teljes használatát. Ilyen kétségtelen indicium pl., hogy a vizsgálati fogság alatt senkit sem engedtek be hozzá. Nem látogathatta meg édesanyja. Nem kereshette fel Farkas ügyvéd, aki az édesanya kérésére vállalta a védôügyvédi szerepet. De leginkább rávilágít az akaratbénító szerek alkalmazására két tény. Elôször az, hogy maguk a rendezôk adták Kiczkó Kálmán személyében a védôügyvédet és azután az, hogy a fôtárgyaláson és utána is minden nap Mindszenty bíboros egy testileg-lelkileg összetört emberként jelent meg a tárgyaló teremben. Félszegen és meghunyászkodva -- ez a bátor férfi -- mindig a tárgyalást vezetô elnök irányításának engedelmeskedve, állandóan önmaga ellen ,,vallott''. Ha elfelejtette az elôre betanult és rákényszerített szöveget és ha megakadt, az elnök mindig készen állt, hogy az elôregyártott szövegbôl kisegítse. Szánalmas volt és mély részvétet keltett, ahogy Mindszenty bíboros és a többi vádlott ,,betanított vallomását'' fáradtan és gépiesen felmondotta. Az is jellemzô, hogy kivétel nélkül valamennyi vádlott önmaga ellen vallott. [5] Ezért jegyezte meg a Szent Péter téren százezrek tiltakozó gyűlésén XII. Pius pápa a kirakatper lezajlása után egy hétre: ,,Titokzatos és fel nem fedhetô behatások nélkül nem lehet megérteni ennek a fôpásztornak a testi állapotát, amely váratlanul törékeny és lélekben ingatag lénnyé változtatta a természetében mindvégig erélyes embert, olyannyira, hogy viselkedése vád nem a vádlott, hanem az ôt elítélôkkel szemben.'' [6] A világ akkori felháborodását, melyet az emberi méltóságnak ez a gonosz meggyalázása váltott ki, a kirakatper rendezôi azzal szerették volna lecsillapítani, hogy a fôtárgyalás után három hét múlva megmutatták a bíborost Witz Béla budapesti érseki helynöknek és 1949. február 23-án édesanyjának is. Szinte nem is kétséges, hogy a közben elmúlt három hét volt szükséges ahhoz, hogy az akaratbénító eljárással kikészített bíborosnál a nyomokat eltüntessék. De talán adjuk vissza a szót Erzsébet nôvérnek, aki említett írásában összefoglalta a bíboros édesanyja elsô börtön látogatásának a történetét is. Mindszenty bíboros édesanyja csak az ítélethirdetés után tért vissza újra Budapestre. Szegény nagyon bánatos volt, de némileg megnyugodott abban, hogy talán mégse ,,ölik'' meg a fiát. Most csak egyetlen kívánsága volt, hogy minél elôbb láthassa és beszélhessen vele, mivel újabb gyötrô aggodalom szállta meg: Fiát megfosztották értelmének és akaratának használatától s talán sose lesz többé egészséges. Újra kezdôdött a kilincselés hivatalról-hivatalra. A Markó utcában, ahol a kirakatpert rendezték, közölték, hogy a prímás úr már nincs ott. Az Andrássy úton és az Igazságügyi Minisztériumban pedig csak annyit mondtak, nem tudják, hol van, s ezért arra se tudnak válaszolni, hogy ki illetékes az engedély megadására. Már három hét telt el a kirakatper után, amikor február 23-án Timár István igazságügyminiszteri allamtitkár azt mondta, hogy egyedül Péter Gábor tud a bíboros úr jelenlegi tartózkodási helyérôl és az engedély megadására is egyedül ô illetékes. Természetesen azonnal siettünk Péter Gáborhoz. A fogadószobájában hosszan várakoztattak bennünket. Végre jött egy titkárnô, aki megkérdezte, mi járatban vagyunk. Aztán fogadta a bíboros úr anyját Péter Gábor, aki legelôször is azután érdeklôdött, hogy kinek a tanácsára jöttünk hozzá. Mondtuk, hogy az Igazságügyi Minisztériumból küldtek ide minket. Erre megjegyezte, hogy ott nem jól ismerik a helyzetet, ha azt hiszik, hogy ô tud látogatási engedélyt adni, majd fölényesen a prímás úr édesanyjához fordult: -- Tudja-e, hogy a maga házát is felforgattathattam volna fenekestül, mivel hazaáruló fia bevallotta, hogy oda is küldött megôrzésre iratokat. -- Ez igaz, kérem -- mondta szelíd hangon. Elküldte hozzám becsomagolva mindazokat az összegyűjtött leveleket, melyeket egész életében, kisdiákkorától kezdve, kapott tôlem. -- Na, ugye? Láthatják, hogy ebben az országban a demokratikus rendôrség elôtt nincs titok. -- Azt azonban nem értem, milyen veszélyes titkokat fedezhetne fel a rendôrség ilyen anyai levelekben, -- jegyezte meg nagy nyugalommal. Aztán visszatért a kérdésre: adjon engedélyt, hogy meglátogathassa a fiát. Az ÁVH-fônök újra elhárította a kérdést azzal, hogy ô nem illetékes. Erre én vettem át a szót. Szinte hévvel szónokoltam és rámutattam a bánatos asszonyra. Nézze ezt az idôs édesanyát, emberfölötti fájdalommal a szívében fia bizonytalan sorsa miatt. Egyedül az jelentene számára némi vigaszt, ha felkereshetné ôt. Fontolja meg, -- folytattam -- mit erezne az Ön édesanyja hasonló helyzetben! Legyen emberi szíve és ne tagadja meg ezt a csekély vigaszt az anyai szívtôl! Péter Gábor erre megígérte, hogy telefonál valakinek és megpróbálja elintézni az ügyet. Átment egy másik szobába, ahonnan azzal tért vissza: Elintéztem. Meglátogathatja a fiát és 15 percet tölthet nála, de jól fontolja meg, hogy mirôl beszél vele, ha nem akarja, hogy ez legyen az elsô és utolsó látogatása. Kizárólag családi ügyekrôl beszélgethetnek. A fiához a rendôrség autóján és az általam kijelölt kísérettel fog menni. A prímás anyja az elôszobában várt az indulásra. Aztán megérkeztek a kísérôk is: egy férfi és egy nôi ÁVH-s, akiket a szegény asszony arra kért, vigyék el elôbb szállására, hogy magához vehessen egy hazulról hozott kis csomagot. Péter Gábor is jelen volt s kijelentette, hogy erre nincs idô, mivel a fogházban már várják ôket. Aztán mégis megkérdezte: Mit szeretne vinni a fiának? Pár almát és egy kevés süteményt -- volt a válasz. Az ÁVH-fônök akkor elôvette pénztárcáját és a nôi kísérôt megbízta, vásároljon a szemben lévô üzletben két kiló szép almát s azt vigyék magukkal. Én természetesen nem mehettem velük. A gyűjtôfogházban már valóban várták ôket. Azonnal nyílt a kapu és a sofôr a rabkórház elôtt állt meg. A prímás úr édesanyja a férfi kíséretében ment be az épületbe. Ott a bejárat közelében egy szegényes fogadószobában leültek. Hamarosan nyílt az ajtó és Mindszenty prímás lépett be. Anyjához sietett, átölelte és megindultan megkérdezte: Édesanyám, hát még itt is felkeresett? Még itt is rám talált?! Édesanyja délután érkezett vissza a szállására. Látogatásáról még ezeket mondotta el nekem röviden: Örült szegény fiam, hogy találkozhattunk. Elôször is azt akarta tudni, hogy én hogy vagyok. Aztán néhány percet az otthoniakról beszélgettünk. Azok után is szeretettel érdeklôdött. Végül átadtam neki az almákat, de nem mertem megmondani, hogy Péter Gábor vásároltatta azokat. Megkérdeztem még: Észrevett-e valamit, amirôl arra lehetne következtetni, hogy fia gondolkodásában más lenne, mint letartóztatása elôtt volt? -- Teljesen a régi -- mondta megnyugodott örömmel. A kedélye is jó. Mindenre és mindenkire emlékezett. Hála Isten, testileg is, szellemileg is egészséges szegény fiam. Nem is tudom megmondani, mennyire örültem, hogy életben találtam. ____________________ Jegyzetek [1] Erzsébet nôvér cikke ,,Édesanyám, még itt is rámtalált?'' címmel az Életünk 1969 január 1.-i számában jelent meg. [2] A Mindszenty-bűnügy okmányai. Budapest, 1949 január. [3] M. O. III. kötet 287. oldal. [4] Szabad Nép, 1949. február 2. [5] A kirakatper ,,aktáit'' a kommunisták által közreadott ún. ,,Fekete könyv'' ismerteti. A kötet címe: Mindszenty József a népbíróság elôtt, Budapest, 1949. Állami Lapkiadó kiadása. [6] P. Beat Ambord S. J.: Der Vatikan und die Kirche hinter dem Eisernem Vorhang. Roma, 1949. 78. oldal. ======================================================================== ,,Elvesztettem egyetlen fiamat'' Több jel arra mutat, hogy a magyar kommunisták elhamarkodva állapították meg Mindszenty bíboros letartóztatásának idôpontját. A prímást ugyanis abban a pillanatban vették ôrizetbe, amikor a magyar ,,haladó katolikusok'' kiküldöttje Budapestrôl megérkezett Rómába. Ôk ugyanis többször tárgyaltak a kommunistákkal a ,,Mindszenty-ügy'' megoldásáról és a gyakori ,,dialógusok'' eredményeképpen osztották azt a marxista véleményt, hogy a magyar katolicizmus az új politikai helyzetben csak akkor lesz képes a ,,békés koegzisztenciára'', ha Mindszenty prímás távozik a magyar egyház élérôl. Ezért, mikor 1948 decemberében nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunisták minden áron eltávolítják Mindszenty prímást útjukból, a haladó katolikusok elérkezettnek látták az idôt arra, hogy a Szentszéktôl kérjék a Mindszenty-ügy megoldását. Természetesen a kommunistákkal együtt azt vélték, hogy a féléves rágalomhadjárattal nemcsak a hazai meg a világ- közvéleményt, hanem magát a Vatikánt is elôkészítették a bíboros letartóztatására. Mindszenty ellen a haladó katolikusok már elôzôleg is eleget áskálódtak Rómában. A prímás ugyanis éberségével és világos útmutatásaival állandóan elejét vette alattomos mételyezésüknek, úgyhogy megbízóiknak csak szánalmas eredményt tudtak felmutatni. Tagadhatatlan, hogy ,,beadványaikkal'' némely vatikáni beosztottnál tudtak olyan kételyt támasztani: vajon nem Mindszenty prímás ,,merev'' magatartásából fakadnak-e az állam és egyház közti ellentétek? A haladó katolikusok erre építettek és 1948 decemberében felkínálták a kommunista kormánynak szolgálataikat a Mindszenty-kérdésnek Rómában történô elintézésére. Szinte biztosra vették, hogy a Vatikán a kiélezett helyzetben visszahívja Mindszentyt a magyar egyház élérôl. Egy magyar jezsuitát küldtek ,,követül'', aki karácsony tövében érkezett meg az örök városba, aki szinte ki sem pihente még az utazás fáradalmait, amikor 1948. december 26-án este szűk baráti körében hallja, hogy a budapesti kormány letartóztatta Mindszenty bíboros- prímást. A hír észrevehetôen meglepte és zavarában a következô kijelentést tette: Az ostobák most művelték ezt, amikor én éppen megérkeztem Rómába! Nem is kétséges, hogy az elhamarkodott intézkedés mögött a következô bolsevista szándék húzódott meg: kikapcsolni a tárgyalásokból a bíborost és nélküle, sôt ,,beismerô'' vallomásaival a kezükben tárgyalni a Szentszékkel. Nyilván az elôre kidolgozott, félrevezetésre szánt taktikához igazodott a belügyminisztérium, amikor december 29-én kiadta a ,,nyomozás'' eredményét. Eszerint a magyar prímás köztársaságellenes összeesküvést szervezett, idegen államok javára kémkedett és valutáris visszaéléseket követett el. A jelentés úgy végzôdött, hogy ,,Mindszenty József esztergomi érsek az eléje tárt terhelô adatok súlya alatt beismerô vallomást tett''. [1] Rómában persze átláttak a szinte gyerekes kommunista fogáson és XII. Pius pápa intézkedésére a magyar haladó katolikusok követével nem a prímás leváltásáról, hanem egy 1949. január 2-án keltezett pápai levél továbbításáról tárgyaltak, amelyben a Szentatya megtiltotta a magyar püspököknek, hogy a kommunisták ajánlatára velük tárgyalásokba bocsátkozzanak. Arról a kommunista ajánlatról pedig, hogy a Szentszékkel is szeretnének megegyezést kötni, az Osservatore Romano 1949. január 4-én a következô vatikáni nyilatkozatot tette közzé: Értesülésünk szerint -- írja a Vatikán félhivatalos lapja -- a magyar kormány a Szentszék tudomására hozta, hogy függetlenül Magyarország hercegprímásának ügyétôl fenntartja azt az óhaját, hogy megegyezést hozzon létre a magyar katolikus egyházzal és a Szentszékkel. A fenti ajánlatra a Szentszék a következôket felelte: 1. Érthetetlen, hogyan lenne összeegyeztethetô a Szentszékkel való megegyezés állítólagos vágya azzal a bánásmóddal, mellyel egy érseket, prímást és bíborost illettek, amely bánásmód magára a Szentszékre is sérelmes. 2. Mint nyilvánvaló, a Szentszék álláspontja az, hogy az Egyház és a lelkiismereti szabadság jogait mindenütt tartsák tiszteletben: tehát nem csupán a kultuszszabadságot, hanem az igehirdetés, a hitterjesztés, a katolikus hitoktatás, különösképpen pedig az ifjúság keresztény szellemben való nevelésének szabadságát. [2] A prímás letartóztatásáról és egyházpolitikájáról, melyrôl eddig sokszor azt suttogták, hogy a Szentszék ellenzi, XII. Pius a magyar püspököknek írt levelében így nyilatkozott: Szeretett fiúnknak, Mindszenty József bíboros, esztergomi érseknek vakmerô elfogatása és érseki székébôl való eltávolítása mély fájdalommal sújtott le Bennünket, mert ennek az érdemekben annyira gazdag egyházfônek személyével kapcsolatban a vallás iránti köteles tiszteletnek és magának az emberi méltóságnak súlyos megsértését látjuk. Ezért a lelkiismeret és kötelesség arra kényszerítenek Bennünket, hogy nyilvánosan kifejezést adjunk fájdalmunknak és sajnálkozásunknak egyrészt azért, amit az Egyház jogai ellen elkövettek, valamint a legmélyebb szomorúságnak és méltatlankodásnak, amelyet nemcsak a magyar katolikusok, hanem az egész világ katolikusai éreznek, és hogy ünnepélyesen tiltakozzunk az egész Egyházat ért súlyos igazságtalanság ellen. Jól ismerjük ennek a kitűnô fôpásztornak érdemeit, ismeretes elôttünk tiszta és rendíthetetlen hite; ismerjük a keresztény tanítás oltalmazásában és a vallás szent jogainak védelmében tanúsított apostoli bátorságát. Nem vádra és becsmérlésre ad okot, hanem ellenkezôleg dicséretre, hiszen fôpásztori hivatala éber gyakorlásának kell tulajdonítani azt, hogy kötelességének érezte bátor és rettenthetetlen szívvel ellenállni, amikor látta, hogy az Egyház szabadságát mindig jobban korlátozzák és sokféleképpen szűkítik, és mindenekfelett amikor látta, hogy miként vetnek gátat a hívek nagy kárára az egyházi tanításnak és szolgálatnak, amelynek nemcsak a templomokban van helye, hanem azokon kívül is a hit nyilvános megnyilatkozásai alkalmával, az alsó és felsôfokú iskolákban, a sajtóban, a búcsújáróhelyekre irányuló zarándoklatok alkalmával és a katolikus egyesületek keretében. [3] A magyar püspöki kar a kommunistákkal folytatott elôkészítô megbeszéléseket megszakította és a kormánynak tudomására hozta, hogy a január 8-ra kitűzött tárgyaláson a fôpásztorok nem jelenhetnek meg. Elhatározásukról egy rövid körlevélben a híveket is értesítették: ,,Az Egyház és állam viszonyának közismert állapota -- mondja többek között a körlevél -- nem engedi meg, hogy önmagunk járjunk csak el, hanem parancsolólag megköveteli, hogy Egyházunk törvényei szerint az Apostoli Szentszékkel egyetértésben cselekedjünk''. [4] Ezek után nem maradt más hátra, minthogy a kommunisták megrendezzék - - megint elsietve -- azt a botrányos kirakatpert, melyrôl az elôzô fejezetben már tárgyaltunk. Az emberi méltóságnak a Mindszenty-perben elkövetett félelmetes meggyalázása mélyen megrendítette a kultúrvilágot. Milliók tekintettek borzalommal Budapestre, ahol egy természeténél fogva rendkívül bátor és erélyes férfiút a bolsevisták akaratbénító eszközökkel néhány hetes ún. vizsgálati fogság alatt törékeny és ingatag lénnyé változtattak. Tüntetô tömegek, társadalmi és vallási egyesületek, parlamentek, kormányok és államfôk, diplomáciai karok, szinte valamennyi vallás és felekezet képviselôi a világ minden részén tiltakoztak az emberi méltóságon esett sérelem miatt. Az iszonyat csak akkor kezdett feloldódni csendes részvétben és tiszteletteljes hódolatban, amikor az emberek ráeszméltek, hogy a magyar bíboros-prímás már letartóztatása elôtt tudta, milyen kegyetlen sors vár rá a kommunisták fogságában. ,,Nincs vallanivalóm és semmit sem írok alá. Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének a következménye és azt eleve semmisnek nyilvánítom.'' E sorokat -- amint láttuk -- azután írta, mikor fél-önkívületi állapotban megmutatták neki 1948. december 23-án titkárát, Zakar Andrást. Így akarták megfélemlíteni. De a bátor férfi és a vértanúságra is készen álló fôpásztor nem ijedt meg, nem jajveszékelt, hanem leleplezte a kommunista kirakatpereket a fentidézett két világos mondattal és tájékoztatta a világot arról, hogy ôt is megfosztják majd értelmének és akaratának használatától és aláíratnak és elmondatnak vele jellemével és múltjával össze nem férô ,,vallomásokat''. Egyesek mély részvéttel, mások csodálattal kutatták a kirakatper után, hogy honnan merítette Mindszenty bíboros a lelki erôt ehhez az emberi képzeletet felülmúló áldozathoz. Ha hôsi áldozata magaslatáról tekintünk vissza életére, melyet könyvünk elôzô fejezeteiben vázlatosan mi is áttekintettünk, észrevesszük, hogy a magyar prímást drámai tette szédítô magasságába maga a Gondviselés vezette fel egy rendkívüli küzdelmekkel teli életúton. És Mindszenty ezen a szenvedésekkel teli életpályán minden megtorpanás nélkül ment végig. Így acélosodtak meg a szenvedések kohójában drámai tettéhez mért nagy erényei: Istenbe vetett rendíthetetlen hite és reménye, az egyházért és hazáért bármikor magát feláldozni kész szeretete, személyes igénytelensége, az igazsághoz és az elvekhez való töretlen ragaszkodása. A sajtó, elsôsorban a keresztény lapok, nemcsak a kirakatpert tárgyalták, hanem a bíboros egyéniségét és erényeit is igyekeztek megmutatni olvasóiknak. És amit a katolikus sajtó errôl a rendkívüli egyéniségrôl a tömegek elé tárt, abból kezdték az emberek mindenfelé megsejteni, hogy tulajdonképpen egy újfajta vértanúság elszenvedésérôl volt szó a budapesti kirakatperben. Ez az új mártíromság ismeretlen volt eddig a kétezeréves egyház történelmében. Az új idôk hóhérai a hitvallókat nem kínozzák azonnal halálra, hanem elôbb megalázni igyekeznek ôket egy olyan borzalmas eljárással, amely alatt a bámészkodó tömeg elôtt még a vértanúság pálmáját is kiragadják aldozataik kezébôl. A keresztény tömegek elôtt azonban így mutatta meg a kommunizmus sötét arcát. Egy történelmi pillanatra bekövetkezett, amit Mindszenty bíboros remélt: Felriassza és figyelmeztesse áldozatával a kereszténységet a ráleselkedô nagy veszedelemre. Kétségtelen, hogy a Mindszenty-per sokat ártott a világkommunizmusnak. A szabad világban a kommunizmus vezetôit mindenütt nehéz helyzetbe hozta. Ezért volt annyira fontos számukra, hogy a kirakatper után a lehetô legrövidebb idôn belül megmutassák a prímást édesanyjának és budapesti helynökének, Witz Béla prelátusnak. Sôt a prímás édesanyjának New Yorkba írt leveleit is átengedték a vasfüggönyön, hogy odaát is lássák: Mindszenty bíboros életben van és jó egészségnek örvend. Ez utóbbi hírt különösen szorgalmasan terjesztette Witz érseki helynök. A bíboros édesanyja viszont szűkszavúan nyilatkozott a látogatásról s ha a fiáról beszélt, azokat a sérelmeket is megemlítette, melyek ôt érték a kommunisták részérôl. New Yorkba küldött 1949. március 3-án kelt levelében is ezzel az okos tartózkodással ír elsô börtönlátogatásáról: A múlt héten voltam nála -- írja többek közt -- s nagy nehezen beszélhettem vele néhány szót. Nem engednek be hozzá senkit és csomagot sem lehet neki beadni. Azt sem tudom, hogy mire gondoljak, hogy mi is történik vele, hogy meddig tartják még fogva szegény fiamat. Igen sokszor gondolok a kedves amerikai testvérekre, akik annyiszor rám gondolnak és minket szeretetben ajándékkal és imáikkal elhalmoznak. Bizony nagyon szomorú vagyok. Talán csak azért tudok valahogy létezni, hogy értem is imádkoznak. [5] A levél mutatja az édesanya aggódását és ez az aggodalma sürgette, hogy minél gyorsabban újabb látogatási engedélyt szerezzen. Erre én is bíztattam s Budapesten Farkas ügyvéd meg Erzsébet nôvér jártak el a hatóságoknál. A legtöbb kérvényre nem jött válasz. Ha Erzsébet nôvérrel vagy Farkas ügyvéddel szóba álltak, csak annyit mondtak: meg kell várni a februári ítélet jogerôre emelkedését s akkor tudnak majd három hónaponkint látogatási engedélyt adni. Persze a bánatos anya nehezen tudott várni s április folyamán felutazott Budapestre, ahol személyesen kereste fel az illetékes hivatalokat. New Yorkba május 22-i levelében errôl az útjáról ezeket írta: Most már nem tudom, hogy mire gondoljak. Felutaztam április 26-án Budapestre, de sajnos, hogy a fiammal mégsem beszélhettem. Nem engedtek be hozzá. Úgy kellett visszajönnöm, ahogy elmentem, fôképpen 300 kilométeres távolságot 75 éves létemre nem mindegy megtenni. Ezek a gondok rettenetesen megviselnek. Sokszor felsóhajtok, hogy hová is forduljak. Csak az Úr Jézust és az Ô Szent Anyját kérem, hogy segítsenek a szenvedésben, keserűségemben. A Népbíróságok Országos Tanácsa 1949. július 6-án hagyta jóvá a február 8-i ítéletet, amely életfogytiglani fegyházbüntetést szabott ki Mindszenty bíborosra. Csak ezután kapott édesanyja az Igazságügyi Minisztériumtól értesítést, hogy július 25-én s azután minden hónap 25- én meglátogathatja a fiát. Ez nagy kegynek látszott, de a valóságban egy sötét kommunista szándék leplezésére is szolgált. Július 25-én a Gyűjtôfogházban édesanyja elég jó egészségi állapotban találta Mindszenty prímást. Közvetlenül látogatása után említette ezt mindnyájunknak, akik kapcsolatban voltunk vele. Augusztus 25-én azonban nagy aggodalmak közt hagyta el a fiával való találkozás után a Gyűjtôfogházat és arról tájékoztatott bennünket, hogy a bíboros kedvetlennek, megtörtnek s betegnek látszott. Betegségérôl mégsem beszélt vele a rendelkezésre álló rövid idô alatt, hanem arra gondolt, megvárja a következô látogatást s akkor majd, ha szükséges, tüzetesen kikérdezi fiát egészségi állapotáról. Az augusztusi látogatás után írta New Yorkba: Most fent voltam Budapesten, szegény fiamat látogattam meg. Még szegény megvan, él, de nagyon meg van törve. Rosszul néz ki most. Jövô hónap 25-én újra meglátogathatom. Ezentúl sűrűbben engedik a látogatást. Az 1949. szeptember 25-re engedélyezett látogatás elôtt beszéltünk a bíboros kezelôorvosával, Dr. Pethô Ernô igazgató-fôorvossal. A prímás kedvetlenségébôl arra következtetett, hogy talán Bazedow-betegsége újult ki, melyet másfél évtizeddel azelôtt műtéti beavatkozással gyógyított meg. Kicsit csodálkozott az eseten, mivel 15 éven keresztül többé a bíborosnál e betegségnek semmiféle nyomát sem észlelte. Mikor megkérdeztük, hogy lehetséges-e a szóban forgó betegséget mesterségesen is felidézni, hallgatott, de közben egy olyan arckifejezéssel nézett ránk, amelybôl egyértelműleg csak azt lehetett kiolvasni, hogy ez a világ legegyszerűbb dolga. Közben a bíboros édesanyját ellátta tanácsokkal, hogyan állapítsa meg fia betegségének tüneteit. Mindenekelôtt azt ajánlotta, nyittassa fel fiával a gallérját és úgy állapítsa meg, nincs-e pajzsmirigy-megnagyobbodása. Felhatalmazta még annak közlésére, hogy mint Mindszenty bíborosnak hosszú évek óta kezelôorvosa, ha a börtönigazgatóság megengedné, hajlandó a bíborost megvizsgálni s ha szükséges, a műtéti beavatkozást is elvégezni. Nyugtalanul és izgatottan vártuk a szeptemberi látogatás eredményét. A bíboros édesanyja, mivel budapesti ismerôseivel is akart az ügyrôl tárgyalni, egy-két nappal elôbb elutazott s a fôvárosban a szatmári nôvérek Délibáb utcai zárdájában szállt meg. Szeptember 25-én jókor a kitűzött idôre megjelent a fogházban. Az ÁVH-s ott volt már a fogadószobában, aki eddig minden látogatása alatt felügyelt beszélgetésükre. Mikor aztán kinyílt az ajtó, azon egy fáradt és kedvetlen ember lépett be, aki a lassan induló társalgás alatt semmi után sem mutatott érdeklôdést. Édesanyját ez nagyon megijesztette s azért meg is kérdezte: Fiam, hát nem örülsz, hogy meglátogattalak?! Erre bágyadtan azt válaszolta, hogy beteg. Bazedow-betegsége újult ki és a pajzsmirigy befelé nagyobbodik, ami túlságosan idegesíti a szívét. Édesanyja kérésére ki is nyitotta a gallérját, aki Pethô doktor tanácsai szerint megtapogatta a pajzsmirigy körüli részt. Ezután -- még mindig az orvos utasításai szerint -- megkérdezte: Részesülsz-e, fiam, orvosi kezelésben? Erre azt válaszolta, hogy kb. két héttel elôzôleg volt nála egy orvos, de nagyon felületesen vizsgálta meg s azóta se részesítik orvosi kezelésben. A prímás anyja megkérdezte a jelenlévô ÁVH-stól, hogy miért nem kezelteti a börtönigazgatóság beteg fiát. Mikor ez hallgatott, felszólította, közölje feletteseivel, hogy ô mint édesanya hajlandó az orvosi költségeket fedezni és ha műtétre lenne szükség, engedjék be fiához kezelô orvosát, Dr. Pethô Ernô szombathelyi igazgató-fôorvost. Aztán fiához fordult: -- Édes fiam, írjunk kérvényt a kormányhoz, hogy engedjék be hozzád Pethô fôorvost. A bíboros csak annyit jegyzett meg: -- Hogyan képzeli édesanyám, hogy egy szegény beteg rabhoz kívülrôl hoznak orvost?! A látogatás után sietett haza és az elsô alkalommal, amikor megtárgyalhattuk nyugodtan Pethô fôorvossal a bíboros egészségi állapotát és az azzal kapcsolatos teendôket, felutazott Mindszentrôl hozzánk Szombathelyre. Pethônek az volt a véleménye, hogy a prímás Bazedow-betegsége újult ki s olyan súlyos állapotban van, hogy azonnal szakorvosi kezelésre szorul. Felhatalmazott bennünket, hogy az illetékes hatóságok elôtt akár írásban akár élô szóval véleményére mint a bíboros kezelô orvosának a véleményére hivatkozzunk. A kórházból visszamentünk a szemináriumba s ebéd után Géfin rektorral együtt megtárgyaltuk a prímás édesanyjával a teendôket. A tanácskozás azzal ért véget, hogy a bíboros édesanyja írt két levelet: egyiket az igazságügyi miniszternek s a másikat Grôsz József kalocsai érseknek, a püspökkari konferenciák akkori elnökének. Az elsôben leírta a miniszternek utolsó látogatása alatt nyert benyomásai alapján fia egészségi állapotát és Pethô igazgató-fôorvos tanácsai alapján sürgôs orvosi kezelést kért számára. A másik levélben ugyanúgy ismertette a bíboros egészségi állapotát s megkérte Grôsz érseket, hogy mint a püspöki konferenciák elnöke írjon hivatalosan a kormánynak fia sürgôssé vált orvosi kezeltetése érdekében, és a saját levelével együtt az ô beadványát is juttassa el hivatalos úton Riesz István igazságügyi miniszternek. Másnap hazautazott Mindszentre, én meg két levelével a táskámban útnak indultam Kalocsára. Nem Budapesten keresztül utaztam, ami természetes lett volna, hanem nagy kerülôvel Zalaegerszegen, Pécsen és Baján át két napig tettem meg az utat Kalocsára. Amikor ugyanis a jegypénztárnál rám került a sor, megpillantottam magam mellett azt a titkosrendôrt, akirôl tudtam, hogy idônkint megfigyelte és ellenôrizte a városban tett utaimat. Hogy meg ne tudja, hová utazom, hirtelen elhatározással nem Kalocsára, hanem Zalaegerszegre kértem jegyet. Zalaegerszegen persze megszakítottam utamat s átszálltam egy Pécsig menô sebesvonatra. Pécsrôl Bajára utaztam s onnan 1949. október 15-én korán reggel érkeztem Kalocsára. Grôsz érsek nyomban fogadott s amikor meghallgatott, leült írógépe mellé s megírta Riesz István miniszternek a prímás édesanyja által óhajtott levelet. Ma is jól emlékszem a levél tartalmára, mert Grôsz érsek elolvastatta velem s azután megkérdezte, hogy ilyen tartalmú levélre gondoltunk-e. Levelében ô is tájékoztatta a prímás édesanyja benyomásai és Pethô Ernô fôorvos észrevételei alapján a minisztert Mindszenty bíboros egészségi állapotáról. Azután felhívta figyelmét arra, hogy a rabok számára törvényes elôírások biztosítják az orvosi kezelést. Ezt a maga és a püspöki kar nevében Magyarország hercegprímása számára is kéri és ha hamarosan nem kapna arról megnyugtató értesülést, hogy a bíboros az elôírásoknak megfelelôen orvosi kezelésben részesül, tájékoztatni fogja a közvéleményt az igazságügyi és börtönügyi hatóságok cinikus magatartásáról. Merész és bátor hang volt ez akkor és a kalocsai érsek még hozzátette: a miniszternek Hamvas Endre csanádi püspökkel személyesen adatja át a levelét a prímás édesanyja beadványával együtt. A levél tehát 1949. október 16-án került a miniszter kezébe. Embereink, akik a Gyűjtôfogház bejáratát éjjel-nappal szemmel tartották, október 19-én megfigyelték, amint fegyveres ôrök kíséretében Mindszenty bíborost egy autón elszállították a Gyűjtôfogházból. Ettôl kezdve Mindszenty prímásnak nyoma veszett. Senkinek se sikerült a nyomára bukkanni. Érdekes, hogy még maga a bíboros is úgy nyilatkozott a szabadságharc idején 1956. november 1-én e sorok írójának: Ma sem tudom, melyik börtönben töltöttem négy évet azután, hogy a Gyűjtôfogházból elkerültem. Maguk a kommunisták dobtak be idôrôl-idôre egy-egy hírt arról, hogy Mindszenty bíboros a Tátrában vagy a Mátrában üdül; orosz és magyar szakorvosok együttesen kezelik, már meg is operálták sikeresen. Hamarosan ezután jöttek a rémhírek: Mindszenty bíboros súlyos beteg, halálán van, sôt halálhírét is terjesztették elég gyakran. Édesanyjától visszavonták a látogatási engedélyt. Mikor novemberben jelentkezett 25-én s hivatkozott a júliusban nyert engedélyre, ridegen tudomására hozták, hogy az engedély már nem érvényes. Tele szomorúsággal és bánattal tért haza. Persze a fia egészségi állapotáról, betegségérôl vagy haláláról terjesztett hírek csak erôsítették anyai féltését és a fia elvesztése fölött érzett mély fájdalmát. Novemberi budapesti útja után írta az alábbi sorokat New York-i ismerôsének: Épp úgy dobog a szívem, mint szegény szenvedô fiamé, aki fogságban szenved. Ôt is az Úr Jézus szívébe ajánlom és a Szűz Anya oltalmába. Most nagyon szomorúan jöttem meg Budapestrôl. Hogy mi az oka, nem tudom, nem engedtek be szegény fiamhoz. Sem levelet, sem csomagot nem engedtek neki beadni. Pár nap múlva így önti ki egy New Yorkba küldött másik levélben bánatát: Én csak keserűségben élek. Szomorkodva siratom az én gyermekemet. Szegény 76 éves öreg édesanya, nem találkozhatom vele az utolsó idôben sem, mikor már közelebb állok a sírhoz, mint az élethez. Így bánnak el velem. Decemberben otthon marad, mivel tudja, hogy úgyis hiába tenné meg a fôvárosba a hosszú és fárasztó utat. Csak egy karácsonyi csomagot szeretne bejuttatni a fiához. Erzsébet nôvér és Farkas ügyvéd közbenjárásában bízik, de ezek minden fáradozásuk és összeköttetéseik ellenére se tudták a szegény anya csomagját eljuttatni beteg fiához. Ez a kegyetlen bánásmód még jobban megijesztette és félve gondolt arra, hogy vajon nem felelnek-e meg a valóságnak a fia haláláról vagy Szibériába történt elszállításáról terjesztett hírek. 1950. január 12- én kelt levelébôl idézett alábbi sorai mutatják, mennyire szenvedett: Énreám nézve nagyon szomorú ez a beköszöntô Szent Év is. Azt hiszem, hogy így következnek utána a többi hónapok is. Én már nem várhatom, hogy szegény fiamat feltalálhatom. Még szeptember 25-én beszéltem vele, azóta sem láttam és nem is tudok róla. Az a hír hangzik, hogy elvitték Oroszországba. Úgy mondják, hogy a rádió adta le. Hogy mennyiben igaz, azt nem tudom. Szomorúan élem én az idôt. Az én számomra nincs semmi vigasztalás a földön, elvesztettem egyetlen fiamat. Kivették karjaim közül, a sors kegyetlensége. Dehát mit tegyek, bele kell nyugodnom. ____________________ Jegyzetek [1] M. O. III. kötet 285. oldal. [2] Osservatore Romano, 1949. január 4. [3] P. Beat Ambord, i. m. 72-73. oldal. [4] M. O. III. kötet 286-287. oldal. [5] A bíboros édesanyja fent idézett leveleit egy New York-i ismerôsének írta 1949-1956 között. A levelek címzettje rendelkezésre bocsátotta azokat eredeti alakjukban. Különben egy részüket közli angol nyelven G. N. Shuster ,,In silence I speak'' című 1956-ban megjelent könyvében a 79-86. oldalakon. ======================================================================== Szoborszentelés Mindszenten A kommunisták kapkodó viselkedése mindjobban megérlelte bennünk a gyanút, hogy a mesterségesen elôidézett és tudatosan elhanyagolt Bazedow-kór arra szolgált volna, hogy a bíborostól ,,természetes'' halála által szabaduljanak meg. A Bazedow-betegséget nyilván azért választották e gonosz célra, mivel Mindszenty prímást mintegy 15 évvel azelôtt ebben a betegségben operálták és így feltűnés nélkül lehetett volna arra hivatkozni, hogy azt újra kiváltották azok a nagy szorongások és izgalmak, melyeket az utolsó években, de különösen a rendôrségi kihallgatások és bírósági tárgyalások közben el kellett viselnie. A havonkint engedélyezett anyai látogatásokat is nyilván ebbe a cinikus tervükbe építették bele. Számítottak arra, hogy egy idôs falusi asszonytól nem telik majd többre, minthogy hónapról-hónapra elmondja siránkozva környezetében, hogyan romlik a fia egészségi állapota, így akartak lelkiismeretlenül éppen neki kiosztani egy olyan szerepet, amelyben lassan elôkészíthette volna a közvéleményt a bíboros halálhírére. Grôsz érsek és a püspöki kar több tagja is ezen a véleményen volt s azért az egyes püspökkari konferenciák alkalmával újra és újra hivatalosan érdeklôdtek a testület feje, Mindszenty prímás egészségi állapota után. A kalocsai érsek néhányszor még látogatási engedélyért is folyamodott a kormányhoz, de következetesen elutasították azzal, hogy csak a közeli hozzátartozók látogathatják a rabokat. Ilyen körülmények között egyedül a bíboros édesanyja számíthatott arra, hogy fiát az akkor érvényes börtönügyi szabályzat elôírásainak megfelelôen három hónaponkint felkeresheti. A kemény téli idôben persze nem engedtük, hogy személyesen Budapestre utazzék, hanem inkább hazulról árasztattuk el vele a minisztériumot kérvényekkel. A fôvárosban pedig Erzsébet nôvér és Farkas ügyvéd jártak a hatóságok nyakára, hogy választ kapjanak a beadott kérvényekre. De még ezzel az élénk akciónkkal se sikerült megtudnunk, vajon életben van-e még a bíboros? Közben az ország állandóan tele volt rémhírekkel s ezekhez igazodva foglalkoztak a külföldi rádiók Mindszenty bíboros egészségi állapotával s elég sokszor jelentették halála hírét is. Persze édesanyját ezek a jelenségek nagyon nyugtalanították és ezért többször is személyesen akart felutazni a kemény télben Budapestre. Nem engedtük, mivel féltettük amiatt, hogy szívasztmája a rászakadt nagy aggodalmak között egyre sűrűbben jelentkezett. Mivel ismertük természetét és láttuk azt is nap mint nap, hogy mennyire szenved, számítottunk arra, hogy mihelyt az idô megenyhül, felutazik majd többször is Budapestre. Alkalmas személyt kellett tehát keresni, aki útjain elkíséri és pesti tartózkodása alatt is rendelkezésére tud állni. Erzsébet nôvér közbenjárására rendi elöljárói A. nôvért jelölték ki és adták a bíboros édesanyjának támogatására. A. nôvér Budapesten született s ott végezte közép- és fôiskolai tanulmányait. Szülei is ott éltek, sôt egyik fôvárosi rendházban is dolgozott elôzôleg néhány évig. Így nagyon alkalmas személy volt arra, hogy a prímás édesanyjának mindenben segítségére lehessen. 1950 elejétôl kezdve sokszor járt Mindszenten is, mivel ô közvetítette az üzeneteket Budapestrôl és Szombathelyrôl a prímás édesanyjának. Abban az idôben érvényben volt egy börtönügyi szabályzat, amely a jogerôsen elítélt rabok látogatását három hónaponkint engedélyezte. Ez a három hónapi határidô szeptember 25-tôl, amikor a prímás anyja utoljára látta a fiát, március 25-én már kétszeresen lejárt. Ezért nagy reményeket fűzött azokhoz a kérvényeihez, melyekben erre hivatkozott s kérte, hogy március 19-én, a fia névnapján engedélyezzék a látogatást. Az idô is megenyhült s anélkül, hogy bármiféle választ kapott volna, március 12-én A. nôvérrel elindult Budapestre. Szombathelyen én is csatlakoztam hozzájuk, fôként azzal a szándékkal, hogy hosszabb idô után találkozhassam Farkas ügyvéddel. A bíboros édesanyja ezúttal is a Délibáb utcában szállt meg. Miután megtárgyalta Erzsébet nôvérrel és Farkas ügyvéddel a teendôket, elindult és a szóba hozott összes hivatalokat és hivatali vezetôket felkereste. A hatóságok azonban hallgattak s még egy csomagot se fogadtak el a fia számára. A teológiai fôiskoláról hosszabb idôre nem maradhattam el, ezért én a harmadik nap hazautaztam. Szép idô volt s mivel a nôvérek is szívesen vendégül látták, a bíboros édesanyja úgy határozott, hogy még legalább 10 napig a fôvárosban marad s akkor majd A. nôvérrel hazautaznak. Közben a nôvér idôs édesatyját súlyos betegen kórházba kellett szállítani s emiatt arra kért március vége felé, hogy helyette én kísérjem haza a bíboros édesanyját. Felutaztam tehát Budapestre s onnan másnap reggel egy gyorsvonattal indultunk vissza Szombathelyre. Emlékezetem szerint Gyôr körül lehettünk, amikor elôhozta, hogy Budapesten megrendelt a mindszenti templom számára egy Jézus Szíve szobrot. A szobrásszal maga beszélte meg a szobor méreteit s azt, hogy hogyan mintázza meg az irgalmas és a szenvedôkön könyörülô Krisztus alakját. A művész mikor megtudta, hogy Mindszenty prímás édesanyjával tárgyal, nagyon kedvezményes honoráriumot állapított meg, de még ez az 1500 forint is nagy pénz volt akkor 1950 elején és neki meg abban a bolsevisták által mesterségesen teremtett súlyos gazdasági helyzetben különösen nagy anyai áldozatot jelentett. Mikor megemlítettem, hogy segítjük majd a honorárium kiegyenlítésében, azt válaszolta, hogy maga akarja azt teljes egészében kifizetni, mivel a szobrot fogadalmi tárgynak szánta és a mindszenti templomnak ajándékozza. -- Tudja, Fôtisztelendô Úr, -- folytatta mély és alázatos hittel -- most Budapesten teljesen megértettem, hogy az én nagy anyai fájdalmam enyhítésében emberi segítségre már nem nagyon számíthatok. Akiknek módjában állna rajtam segíteni, azokra nem számíthatok, viszont akik szeretnének segítségemre lenni, azok nem tudnak segíteni. Egyedül az Úr Jézus Szentséges Szívében bízom s Ôt kértem, ha méltónak talál, áldozatomért adja meg, hogy felkereshessem még börtönében a fiamat és tartsa életben ellenségei kezében. Nagy szomorúságában és csalódásában 1950. április 11-én kelt levelében New York-i ismerôsének ezeket írta: Nagyon soká küldöm ezt a levelet. Azért húzódott ilyen soká, mert ezidôtájban vártam, hogy szegény fiamhoz beengedjenek és írhatok valami kis örömet. De nagyon csalódtam, mert nem engedtek be hozzá. Még csak azt sem tudhatom, hogy hol van. Két hetet töltöttem Budapesten és ezalatt kérelmeztem kérvény által és mentem a minisztériumba, de még csak szóba se álltak velem. Így hát nekem, szegény 76 éves anyának két vagy háromszáz kilométer távolságban vonaton kellett megtenni az utat. Mégsem eresztettek a gyermekemhez. Nagyon szomorúan jöttem haza. Mikor A. nôvér édesatyja temetése után Szombathelyre hazaérkezett, Budapestrôl azt a hírt hozta, hogy Mindszenty bíboros életben van és édesanyjának legközelebb majd az igazságügyi minisztériumban Pesti Jánost kell keresnie. A bíboros édesanyjának budapesti útját igyekeztünk jól elôkészíteni és inkább kissé késôbb, csak május 25-én indultunk, hogy a kilátásba helyezett látogatásra még inkább sor kerülhessen. A minisztériumban most valóban fogadták. Az ügyosztályvezetô, Pesti János, magatartásából, hangjából, de mindenekelôtt kijelentéseibôl megnyugodva következtetett arra, hogy a fia életben van. Pesti arra a kérdésre, hogy egészséges-e a fia, azt felelte, hogy teljesen jól van. Amikor rátértek a látogatás engedélyezésére, Pesti azt mondotta, hogy még egy kicsit várnia kell, mivel a látogatást nekik is elô kell még készíteni. Azt ajánlotta, utazzék nyugodtan haza és otthon várja meg az engedélyt, amely már nem késhetik hosszú ideig. Elfogadta a hozott csomagot, sôt még egy nagyobb íróasztalra helyezhetô fényképfelvételt is, amely pár nappal elôbb Szombathelyen készült a prímás édesanyjáról. Ez elég nagy eredmény volt a nyolc hónapos gyötrô bizonytalanság után. Mikor hazaérkezett, ott volt már a Jézus Szíve szobor is Mindszenten. Felállították a templomban és a plébánossal együtt az ünnepélyes szobormegáldást Jézus Szíve ünnepére tűzték ki, amely 1950-ben június 16-ra esett. A környékbeli papság is szép számban jelent meg egy-egy csoport hívôvel. A templom zsúfolásig megtelt és több százan szorongtak a bejáratok elôtt és a templom-téren is. A teológiai fôiskolán vizsgák folytak s én ezért nem vehettem részt az ünnepségen. Délfelé járt már az idô, amikor telefonhoz hívtak. A mindszenti plébános volt a telefonnál és közölte velem, hogy a prímás édesanyja másnapra megkapta táviratilag a látogatási engedélyt. Ennek értelmében az igazságügyi minisztériumban másnap reggel 9 órakor kell jelentkeznie. Már átnézték a menetrendet s csak egyetlen lehetôséget találtak. Mi utazzunk a délutáni autóbusszal Mindszentre s ott csatlakozik hozzánk a bíboros anyja. Ezzel az autóbusszal Zalabérig mehetünk. Ott átszállunk egy motorvonatra, amely Celldömölkig visz bennünket és ott elérjük a Szombathely-Budapest közt közlekedô személyvonatot. Ezzel reggel öt órakor leszünk a Keleti-pályaudvaron. Nyomban üzentem A. nôvérnek, hogy készüljön fel, mert a bíboros édesanyjával utazunk Budapestre. Az utat valóban ezzel a körülményes menetrenddel tettük meg. Mindszenten felszállt a bíboros édesanyja s egyik elsô kérésem az volt, mutassa meg a táviratot. A távirat Grôsz érsektôl jött, mivel a minisztérium rajta keresztül értesítette a bíboros anyját. És mikor megmondta, hogy a táviratot akkor adták át neki, amikor a szoborszentelés után elhagyta a templomot, még inkább meg voltam gyôzôdve arról, hogy ezt az engedélyt valóban az Úr Jézus Szent és Irgalmas Szívének lehetett köszönni! Zalabérben emlékezetem szerint legalább egy órát vártunk a Zalaegerszeg felôl érkezô motorosvonatra. Mikor a vonat befutott, gyorsan felléptem az elsô kocsiba s foglaltam magunknak helyet egy háromüléses fapadon. Azután felsegítettem ôket s magam alulról az ablakon keresztül feladogattam a csomagokat a nôvérnek. Mielôtt újra beszálltam volna, végignéztem a vonat mellett s láttam, hogy egy fiatalember éppen kiszáll az utolsó kocsiból, körülnéz s amikor megpillant engem reverendában, elôre jön s utánam beszáll ô is az elsô kocsiba. Egy kicsit még nézegelôdött az ajtó mellôl s azután leült a velünk szemben üresen maradt fapadra. Mivel már addigi utainkon is mindig civilruhás ÁVH-sok kísértek bennünket, semmi kétségem sem volt, hogy ô lesz a ,,kísérônk''. Amikor a vonat megindult, a prímás anyja és a nôvér beszélgetni kezdtek. A nôvér ült az ablaknál, középen a bíboros anyja és én a belsô szélen. Elôvettem breviáriumomat s amikor észrevettem, hogy beszélgetésük a bíborosra meg a látogatásra terelôdik, hozzájuk fordultam s megkérdeztem: Elmondták-e már a rózsafüzért? Mindketten elmondták, de én ennek ellenére azt ajánlottam, hogy imádkozzanak el mindketten még egyet. Én magam a breviáriumot kezdtem mondani. A fiatalember ezt mind hallotta s bizonyára sejtette, hogy én miért hallgattattam el ôket, mert a következô percben nekikészülôdött és végig feküdt a háromüléses fapadon. Aztán még odaszólt a nôvérnek, aki civil ruhában volt, hogy keltse fel Celldömölkön, ha megérkezik a vonat, mivel szeretne kicsit aludni. Hozzátette, hogy egész nap hivatalban kellett lennie, annak ellenére, hogy édesanyja ravatalon fekszik s másnap délelôtt lesz a temetése. Két perc múlva már horkolt is, de azért mi csendben imádkoztunk egészen Celldömölkig. A végállomáson a nôvér fel akarta kelteni, de én ettôl eltanácsoltam a következô jó hangos megjegyzéssel: Hagyja csak, felébred ô magától is! A vonatból kikísért bennünket a váróterembe s amikor helyet foglaltunk és leraktuk a csomagjainkat, ott hagyott bennünket. Öt perc sem telhetett el, amikor a váróteremben, melyben rajtunk kívül két- három álmos utas nyújtózkodott, megjelent egy egyenruhás ,,vasutas''. Körülnézett s azután odajött hozzánk s tôlem megkérdezi: Plébános Úr, hová utaznak és melyik vonatra várnak? Ránéztem és azt válaszoltam neki, hogy mi ismerjük a menetrendet és tudjuk az útirányt is s majd felszállunk arra a szerelvényre, amelyen tovább akarunk menni. Ez este 9 óra tájban volt s nekünk egy Szombathelyrôl jövô személyvonatra fél 10 körül kellett átszállnunk. A vasutas erre kiment, de utána hamarosan két másik alak tűnt fel a váróteremben. Ezek közül az egyik egy festôművésznek álcázott ÁVH-s, fel-alá sétálgatott ott elôttünk a váróteremben. A hátán egy állvány és a kezében egy kazetta festékekkel és ecsetekkel. A másik szerelômunkás ruhában és egy kis szerszámos ládával jött be a váróterembe. Ô nyugodtan maradt s ott ült mellettünk a szerszámos ládán a falnak támaszkodva. A ,,vasutas'' néha-néha bedugta a fejét s akkor kimentek hozzá, hol a festô, hol a szerelô vagy mindketten is egyszerre az állomás elé. Még a vonatindulás elôtt egy nô is bejött a váróterembe, aki ugyan úgy viselkedett, mintha közönséges utas lenne, de ennek ellenére hamar észrevettem, hogy ô is hozzájuk tartozik. A vonat késett. Végre jelzik, hogy Szombathelyrôl a személyvonat hamarosan befut az állomásra. A nôvér erre, hogy megbizonyosodjék, jön- e tényleg a vonat, kisietett az állomás elé. A festô, a szerelô és a nô is szinte futnak utána és kint körülfogják a vasutassal együtt, hogy megkérdezzék tôle, hová utazunk. Megmondta, hogy Budapestre. Erre a vasutas magyarázni kezdte neki, hogy engem jól ismer még Zalaegerszegrôl s sajnálja, hogy olyan tartózkodó voltam vele szemben, mikor jóindulattal csak arra akart még figyelmeztetni, hogy ezen az éjjelen fogják össze az országban az összes papokat. Mivel a rendôrség hat nappal elôbb, június 10-re virradó éjszaka kb. 1.000 szerzetest és szerzetesnôvért lakoltatott ki rendházaikból és telepített át internáló táborokba a keleti országrészbe, A. nôvér megijedt s nekem csak másnap merte megmondani, amit a ,,vasutas''-tól hallott. Végre elég jelentôs késéssel ott volt az állomáson a vonat. Mi beszálltunk egy harmadosztályú ,,nem-dohányzó'' kocsiba. A ,,vasutas'' segíteni akart a beszállásnál, de elhárítottam azzal, hogy könnyűek a csomagok. Mikor leültünk és csomagjainkat is elhelyeztük, a festô, a szerelô és a nôi utas is a mi kocsinkba szálltak fel. A szerelô a szakasz egyik végén, a festô a másikon s a nô a bíboros édesanyja közelében helyezkedett el. A szakaszban különben nem volt sok utas, talán éppen azért, mert ,,nem-dohányzó'' kocsi volt. Ha valaki rá akart gyújtani, kénytelen volt kimenni a folyosóra. A festô, a szerelô, sôt a nôi ÁVH-s is dohányoztak s ebbôl a ténybôl még nyilvánvalóbban láttam, hogy csak miattunk szálltak a ,,nem-dohányzó'' kocsiba. Nagy ritkán én is kimentem a folyosóra s elszívtam ott egy-egy cigarettát. Aszerint, hogy melyik irányban hagytam el a szakaszt, a festô és a szerelô nyomban ugrottak utánam és kínálták a gyufájukat vagy az öngyújtójukat. Ezen a módon szerették volna elérni, hogy beszélgetést kezdjek velük. Ez elôl azonban következetesen kitértem, mivel így akartam figyelmeztetni ôket arra, hogy tudom, miért utaznak velünk. Mikor jóval éjfél után megérkeztünk Gyôrbe, kerestem a mellettünk lévô másodosztályú kocsiban egy üres fülkét és rábeszéltem a bíboros édesanyját, hogy menjünk át abba. A nôvért meg arra kértem, menjen be a pénztárhoz és ott fizesse ki azt a különbözetet, amelyet harmadosztályú jegyeinkre kellett ráfizetnünk a Gyôr-Budapest-i távolságon. Ahogy veszem a csomagokat és a nôvér is leszáll a vonatról, kísérôink láthatóan megzavarodnak. A festô és a szerelô futnak a nôvér után, a nôi ÁVH-s pedig minket tart szemmel. Mikor a nôvér visszajött, beültünk a kiszemelt másodosztályú fülkébe. Azt hittem, hogy itt, ahol teljesen egyedül voltunk, tudunk majd kicsit pihenni, hiszen a bíboros édesanyja az ünnepség után, én meg a vizsgáztatás után elég fáradtak voltunk. Az eddigi három kísérô is eltűnt mellôlünk. Most azonban Gyôrtôl Budapestig az éjfél utáni órákban egy pincér zaklatott állandóan bennünket. Nagy zajjal minden 15-20 percben benyitott a fülkénkbe és néha komolyan, máskor meg nevetve felkínálta italait. Még most is képes vagyok felidézni emlékezetemben gonoszul vigyorgó arcát, ahogyan egyik alkalommal, éjfél után három óra tájban benyitott hozzánk szintén nagy zörejjel és kajánul bekiáltotta: Tálalva van! A Keleti-pályaudvaron szálltunk ki. Jó korán, hajnalban érkeztünk s azért ott várakoztunk egy ideig az állomáson. A festô, a szerelô és a nôi ÁVH-s pihenten és átöltözve a váróterem egy másik sarkában ültek velünk szemben. Mikor gondoltuk, hogy most már a szatmári nôvérek Délibáb utcai házát nyitva találjuk, felszálltunk egy arrafelé induló villamosra. ,,Kísérôink'' követtek bennünket. Beültek ugyanabba a villamosba és eljöttek velünk egészen a Délibáb utcai házig. Feltűnôen megfigyelték még, hogy melyik házba térünk be s akkor továbbálltak. ======================================================================== Látogatás a fegyházban A táviratban az állt, hogy a bíboros édesanyja 9 órakor jelentkezzék az igazságügyi minisztériumban Pesti János ügyosztályvezetô elôszobájában. Így a fárasztó éjszakai utazás után volt némi idônk rövid felfrissülésre és a szentmisére. A misét a kolostor kápolnájában mondtam s azon sokan vettek részt a nôvérek közül is, mivel -- ha édesanyja házukban volt -- örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy vele együtt imádkozhassanak a fogoly bíborosért. A prímás anyja és A. nôvér áldoztak is. Utána megbeszéltük a reggelinél a napirendet s akkor ôk ketten elindultak a minisztériumba. Ott most kivételesen a bejáratnál altisztek vártak rájuk, akik elôzékenyen fogadták és liften vitték fel ôket Pesti elôszobájába a harmadik emeletre. Meglehetôsen meglepôdtek azonban, amikor ott találkoztak Dudás Miklós görögkatolikus püspökkel, akit Hajdudorogról szintén berendeltek erre a napra az igazságügyi minisztériumba, hogy a prímást meggyóntassa édesanyja látogatása alkalmával. Mikor a prímás anyja ezt meghallotta, nagy aggódással arra gondolt, hogy talán súlyos beteg a fia. Meg is kérdezte Dudás püspöktôl: -- Csak nem beteg a fiam? -- Nem, nem. Ellenkezôleg teljesen egészséges -- válaszolta a fôpásztor, aki hozzátette, hogy januárban is meghallgatta gyónását és már akkor úgy látta, hogy betegségének eltűnt minden nyoma. Éppen 9 óra volt, amikor belépett hozzájuk Pesti János és közölte, hogy a gépkocsik várják ôket indulásra lent az épület fôbejárata elôtt. Külön-külön utaztatták ôket két rendôrségi autóban. Az egyikben a bíboros édesanyját vitték egy nôi és egy férfi ÁVH-s kíséretében, a másikban pedig Dudás püspök foglalt helyet szintén két rendôrrel. A. nôvér természetesen nem mehetett velük, hanem visszajött a Délibáb utcába, hogy beszámoljon a szokatlanul elôzékeny fogadtatásról. A prímás anyja azt gondolta, hogy mint elôzô látogatásai alkalmával történt, ezúttal is a Gyűjtôfogházba viszik. Kissé meg is lepôdött, amikor megállapította, hogy más irányba indultak el és amikor észrevette, hogy távolodnak a belvárostól keleti irányba, egyik külvárosi utcában meg is kérdezte a mellette ülô ÁVH-stól, hogy vajon nem Vácra viszik-e ôket a gépkocsik. Kísérôi azonban úgy viselkedtek, mintha nem hallották volna a kérdést s arra semmiféle választ sem adtak. Késôbb, mikor elhagyták már a fôvárost, a nôi ÁVH-shoz közel hajolt és úgy kérdezte: Ugye, kérem, Vácra megyünk? De erre a második kérdésre is csak mély hallgatás volt a válasz. A két autó valóban Vácra tartott és ott befordult a fegyház udvarára. A fôépület elôtt álltak meg s onnan vezették fel Mindszenty bíboros két látogatóját egy harmadik emeleti fogadószobába. Itt leültették ôket, de csak keveset várakoztak, mivel hamarosan nyílt a szemben lévô ajtó s azon Mindszenty bíboros-prímás lépett be egy ôr kíséretében. Boldogan köszöntötték egymást. A prímás gyengéden és nagy szeretettel átölelte édesanyját és békecsókot váltott Dudás püspökkel. Most az ôr tudomásukra adta, hogy elôször a prímás édesanyja kapott engedélyt 30 perces beszélgetésre és annak végén a gyónásra is rendelkezésre áll majd 15 perc. Dudás püspöknek át kellett mennie egy szomszédos szobába, de az ôr ott maradt, hogy ellenôrizze társalgásukat. Most történt meg elsô ízben, hogy a fogoly bíboros is leülhetett és nem állva kellett beszélgetnie édesanyjával, mint mindenegyes elôzô látogatás idején. Amikor pl. édesanyja az elsô börtönlátogatáskor, 1949. február 23-án, a jelenlévô ôrt arra kérte, hogy a fiának is hozzon egy széket, az azt válaszolta, hogy ezt nem teheti, mivel tiltják a börtönügyi elôírások. Mindszenty bíboros különben egészségesnek és jókedvűnek látszott. Ráadásul még jó rendben tartott papi civilben jelent meg. Ez persze szintén feltűnô változást jelentett az elôzô látogatásokhoz mérve. Édesanyja ezért meg is jegyezte mindjárt beszélgetésük elején: -- Fiam, nagyon jó állapotban van a ruhád és a cipôd is. Én pedig már attól féltem, hogy ezek is lekoptak rólad a másfél év alatt. -- Édesanyám tudhatná, -- válaszolta tréfásan a bíboros -- hogy a gyermekeket ki szokták mosdatni és öltöztetni, amikor meglátogatja ôket az édesanyjuk. Ma már tudom: ez a tréfás megjegyzés célzás volt arra, hogy a kommunisták ilyen egyszerű fogással akartak olyan látszatot kelteni, mintha fogságában nagyon jól és emberségesen bánnának vele. A bíboros tudta, csak az ôr elôtt nem mondhatta, hogy így akarták félrevezetni édesanyját és rajta keresztül a közvéleményt is. Édesanyjának valóban az volt a benyomása a látogatás után, hogy a fiát különleges bánásmódban részesítik és mi is, akik közelebb álltunk hozzá és akiket tájékoztatott megfigyeléseirôl, hasonlóan vélekedtünk. A valóság persze másképpen festett. 1956. november 1-én, börtönébôl való szabadulása után, mondotta a bíboros e sorok írójának: Ma sem tudom, melyik börtönben raboskodtam négy évet azután, hogy a Gyűjtôfogházból elkerültem. Más raboktól nyert értesüléseim és a negyedik évben bekövetkezett súlyos betegség alapján késôbb feltételeztem, hogy ez alatt a négy év alatt a rosszhírű VIII. kerületi Conti utcai börtönben sínylôdött, amelybe a kormányzatok már korábban is olyan politikai foglyokat zárattak, akiktôl természetes haláluk elôidézésével akartak minél elôbb megszabadulni. Édesanyja persze azt hitte, hogy a váci fegyházban tartják és tudott örülni annak, hogy a fia újra egészséges és nem rosszkedvű vagy lehangolt, mint utolsó találkozásukkor volt a budapesti Gyűjtôfogházban. Hogy még inkább megnyugodhassak a fiának nyújtott emberséges bánásmód felôl, az iránt kezdett érdeklôdni, hogy hogyan telnek napjai, milyen napirend szerint él a fogságban. A prímás erre elmondotta, hogy naponkint elmélkedik, szentmisét mond, elvégzi a papi zsolozsmát és emellett marad ideje még más ájtatosságokra is, mint pl. a rózsafüzérre, amit naponkint hatszor is el szokott végezni. Van szentírása és abból is hosszabb részeket olvas napközben. Ez mind segíti abban, hogy kitöltse az unalmas napokat. Rövid idôre még sétálni is mehet. Azt azonban nem árulhatta el az ÁVH-s ôr jelenlétében, amit kiszabadulása után e sorok írójával szintén közölt, hogy négy éven át ezeket az ún. egészségügyi sétáit egy falakkal körülzárt, napsugarat sose látott, kicsi négyszögű udvarban végezhette csak. Majd az otthoniakra terelôdött a társalgás. A prímás egyenkint érdeklôdött minden családtag után. Akarta tudni, hogyan élnek húgai, azok gyermekei és az unokák. Megkérdezte még, szép-e édesanyja szôlôje, gyümölcsöse, el tudja-e végezni és végeztetni mindig idôben a szükséges munkálatokat. Azután azt kérdezte: -- Hogyan utazott, édesanyám, ide Vácra? -- Budapestrôl könnyen, -- válaszolta -- mivel az igazságügyi minisztérium hozatott ki ide a fegyházba. Hazulról azonban egy éjszakai személyvonattal jöttünk Budapestig. Így történt, hogy nem is tudtam külön csomagot készíteni. A táviratot, amelyben a látogatást engedélyezték, csak röviddel az indulás elôtt kaptam meg. Szerencsére szoborszentelés volt nálunk a faluban s mi is ünnepi ebédet fôztünk s abból sikerült mégis valamit hirtelen számodra összeállítani. A csomagot ott hagytuk az igazságügyi minisztériumban s majd azok adják át neked. Hozzátette még, hogy ô állíttatott a templomban egy Jézus Szíve szobrot hálából, mivel az Úr Jézus különös segítségét sokszor tapasztalja a sok nehézség elviselése közben. Egészsége is kielégítô, amit az is mutat, hogy bírja ezeket a hosszú és fárasztó utakat Budapestre. Egy év alatt most utazott nyolcadszor a fôvárosba s a szomorú csak az, hogy négyszer hiába tette meg ezt a hosszú utat. Megemlítette, hogy a szombathelyi szeminárium tanárai segítik útjai elôkészítésében és lebonyolításában. -- Most is éjszaka utaztunk és sajnos, a délutáni vonattal vissza is kell indulnunk, hogy még ma Szombathelyen lehessünk. Ott holnap papszentelés lesz és a szemináriumi prefektusnak, aki elkísért, azon okvetlenül otthon kell lennie. De magam is szeretnék jelen lenni az ottani papszentelésen, mivel az idén van 35 éve annak, hogy Téged is pappá szenteltek ott abban a gyönyörű székesegyházban. A prímást meghatotta a visszaemlékezés és kissé megindultán kérte édesanyjától, hogy közölje Szombathelyen a szeminárium elöljáróival és tanáraival, hogy másnapi szentmiséjét az újmisésekért ajánlja fel és mindnyájuknak áldását küldi. [1] Így fonódnak egymásba a beszélgetés témái, miközben gyorsan eltelik a fél óra. Az ÁVH-s kezdi már nézegetni óráját. Ki is szól hamarosan, hogy beküldhetik Dudás püspököt a fogadószobába. Amikor a püspök leül hozzájuk, elôször egy szomorú halálesetrôl értesíti Mindszenty bíborosprímást. Elôadja, hogy elôzô éjszaka meghalt Drahos János, a bíboros érseki helynöke, aki letartóztatása óta kormányozta az esztergomi egyházmegyét. [2] Mindszenty bíboros nagy sajnálattal fogadta a gyászhírt és ott a fegyházban édesanyja és Dudás püspök elôtt nagy veszteségnek nevezte Drahos halálát és fájdalommal gondolt arra, hogy egyházmegyéjének nélkülöznie kell az elhunyt kiváló adminisztratív munkáját. Természetesen szóba került, hogy ki lehetne Drahos elnök méltó utódja, de ezzel kapcsolatban a prímás csak annyit jegyzett meg, hogy a felelôsség e tekintetben a káptalan tagjait terheli és ezzel le is zárta a témát. Különben a bíboros édesanyját ennél a pontnál, amikor hazaérkezett, tüzetesebben kikérdeztem, mivel már akkor gyanakodtam, hogy Dudás püspök látogatása és Drahos halála összefügghet egymással. A bíboros édesanyja ezúttal is nekem számolt be elsônek négyszemközt látogatásáról. Kérdéseimre adott válaszaiból megállapíthattam, hogy a két fôpásztor beszélgetése alatt végig jelen volt, és arra nemcsak figyelt, de abba bele is kapcsolódott, mivel ô is ismerte Drahos helytartót és azt is határozottan állította, hogy egyetlen lehetséges utód sem került elô e beszélgetésben: se a prímás, se a hajdudorogi püspök nem tett említést névszerint egyetlen egy jelöltrôl sem. Ennek ellenére Budapesten a látogatás után elterjedt a hír, hogy Mindszenty bíboros Dudás püspökkel üzenetet küldött a káptalannak. Az állítólagos üzenet, melyet a kommunisták terjesztettek, úgy szólt, hogy a kanonokok Beresztóczy Miklóst válasszák meg káptalani helynöknek, akit a politikai rendôrség másfél évvel azelôtt letartóztatott és az Andrássy út 60-ban megkínoztatott. Több hónapig volt fogságban s csak 1949 tavaszán engedték szabadon azzal a feltétellel, ha szolgálatukba áll. A kormány tehát a megfélemlített Beresztóczyt akarta megválasztatni káptalani helynöknek, hogy a háttérbôl ô maga irányíttathassa a bíboros egyházmegyéjének kormányzását. Dudás püspök váci látogatását a bíborosnál nyilván azért engedélyezték Drahos elnök halála napján, hogy szájába lehessen adni a hamis hírt: Mindszenty prímás Beresztóczyt ajánlja a káptalani helynökségre. Még Rákosi Mátyás, a magyar kommunista párt fôtitkára is terjeszteni akarta a hamis hírt. Abban az idôben egy püspökkari bizottsággal tárgyalt egy kormányküldöttség élén és a jelenlévô fôpásztoroknak tettetett rosszallással megjegyezte: -- Mindszentyvel még börtönében sem lehet bírni. Megengedtük, hogy június 17-én meglátogathassa az édesanyja és meggyóntathassa Dudás püspök. És lám, ezt az alkalmat használta fel arra, hogy beleavatkozzék börtönébôl az egyház ügyeibe: azt üzente a hajdudorogi püspöktôl, hogy a kanonokok az ô jelöltjét, Beresztóczy Miklóst válasszák meg káptalani helynöknek. [3] A kommunisták utasításai és taktikai tanácsai szerint Beresztóczy maga is igyekezett elôkészíteni megválasztását. Az összes kanonokoknak megírta, hogy a bíboros-prímás ôt óhajtja Drahos utódjának az egyházmegye élére mint káptalani helynököt. Még a választás napján is ebben az értelemben szólalt fel a káptalan gyűlésén. Akkor azonban Meszlényi Zoltán segédpüspök felolvasta Mindszenty prímásnak a káptalanhoz intézett utolsó nyilatkozatát arról, hogy ôrizetbe vétele után a káptalan ne fogadjon el hitelesnek egyetlen neki tulajdonított nyilatkozatot vagy üzenetet se. Erélyes fellépésével elérte, hogy a kanonokok Dr. Witz Bélát választották meg az elsô menetben helynökükké. A beteges és félénk Witz Béla azonban nem merte vállalni a káptalani helynökséget, mivel sejtette, hogy a kommunisták tovább mesterkednek majd Beresztóczy érdekében. A kanonokok a második választásnál Dr. Meszlényi Zoltán segédpüspököt választották meg, aki azonban csak két hétig kormányozhatta a bíboros egyházmegyéjét, mivel koholt vádak alapján letartóztatták és Kistarcsára internálták. (Ott is halt meg rabságának negyedik évében.) Letartóztatásával egyidejűleg a politikai rendôrség házkutatásokat hajtott végre több kanonoki lakásban. Mindnyájukat megfenyegették internálással és börtönnel, ha nem adják szavazatukat Beresztóczyra. Ezzel a nagyon brutális fellépéssel elérték, hogy a káptalan még szabadon lévô tagjai egy következô választással Beresztóczyt tették meg káptalani helynöknek. Hogy a többségükben idôs és beteges kanonokok magatartását némileg megérthessük, megemlítem, hogy a legesélyesebb két jelöltet, Dr. Giegler Károlyt és Mátray Gyulát, a politikai rendôrség még Drahos halála elôtt elhurcolta, mikor a kommunisták értesültek arról, hogy az érseki helynök haláltusáját vívja. A három letartóztatás, a sorozatos házkutatás és a cinikus fenyegetések, ha nem is mentségül, de magyarázatul szolgálhatnak arra, hogy a káptalan tagjai végül is Beresztóczyt választották helynökükké. Rómában persze átláttak a bolsevista ravaszkodáson és Beresztóczyt úgy állították félre, hogy Hamvas Endre csanádi püspököt kinevezték az esztergomi egyházmegye adminisztrátorává. Sajnos, ez a megoldás sem bizonyult szerencsésnek, mivel a szinte betegesen aggályos csanádi püspök kormányzása alatt Mindszenty bíboros egyházmegyéje is hamarosan a békepapok kezébe került. Természetesen Dudás püspök soha senkinek se mondta, hogy Mindszenty bíborosnak az lenne az óhaja: Beresztóczy Miklóst válasszák meg a kanonokok káptalani helynöknek. Dudás püspök is pontosan tudta, hogy Beresztóczy a kommunisták ,,munkatársává'' szegôdött. Képtelenség volna tehát feltételezni, hogy Dudás püspök a gyónás alatt beszélte volna meg Mindszenty prímással Beresztóczy jelöltségét. A gyónás alatt természetesen a bíboros édesanyja és a titkosrendôr is elhagyták a termet s oda csak a gyónás elvégzése után, mintegy 12-15 perc múlva tértek vissza, hogy búcsút vehessen édesanyja is a fiától. Az ôr visszakísérte a bíborost az épületbe, édesanyja és a püspök pedig megindultak lefelé a lépcsôházban. Kísérôik a földszinten vártak rájuk, akikkel beszálltak a két rendôrségi autóba és azokon visszatértek Budapestre. A prímás anyját a Délibáb utcában tették le a nôvérek háza elôtt, ahol meglehetôs izgalommal vártam hazaérkezését. Dél óta a bejárati ajtó elôtt fel-alá sétáltam, hogy visszaérkezésekor azonnal találkozhassam vele. Fél egy óra lehetett, amikor belépett a kapun és ezek voltak elsô szavai: -- Él a fiam. Hála Isten, meggyógyult és most egészséges. Még volt annyi idônk ebédig, hogy megérdeklôdjem tôle, hogyan folyt le látogatása. Megtudtam tôle mindazt, amirôl fentebb beszámoltam. Emlékezetem szerint utoljára azt jegyezte meg, hogy fia kissé sovány, de ezt azzal magyarázza, hogy a bíboros bizonyára a börtönben is böjtöl és engesztel. Sajnos, arra nem volt idônk, hogy az izgalmak után kicsit kipihenhesse magát, mivel a másnapi papszentelés miatt ebéd után hamarosan indulnunk kellett haza. A vonatindulásig számtalan látogatót fogadott, akik valamennyien örültek a fiáról hallott jó híreknek. A délután közepén mentünk ki a Keleti-pályaudvarra, ahonnan egy sebesvonattal indultunk Gyôrön, Pápán és Celldömölkön keresztül Szombathelyre. Szombat délután volt és ezért vonatunk zsúfolásig megtelt hétvégi utasokkal. Csak nagy nehezen tudtunk a fáradt édesanyának ülôhelyet biztosítani. Féltünk, hogy a sok izgalom következtében szívasztmája jelentkezik és ezért is szerettük volna, ha kissé pihenhetett volna legalább a vonaton. Szerencsére a nagy öröm egyensúlyban tartotta fáradt és elcsigázott szervezetét. Gyôrben elég sokan leszálltak és akkor A. nôvérrel mi is találtunk magunknak ülôhelyet. Most úgy látszott, hogy valamit mégis csak sikerül pihennünk hazáig, de ebben megakadályozott bennünket az a nagy csapat ÁVH-s, akik Pápán szálltak fel a vonatra. A mi kocsinkat is megszállták és lármás társaságuk a prímás anyját is láthatóan zavarta. Ennek ellenére nyugodtan imádkozgatott Szombathelyig. A nagyszámú rendôralakulat is Szombathelyen szállt ki s az utolsó villamoson egyedül nekik jutott hely, míg a vonaton érkezô utasoknak gyalog kellett hazamenniök. Nekünk is gyalog kellett megtennünk a vasútállomástól a szemináriumig a mintegy másfél kilométeres utat. A bíboros fáradt, idôs édesanyját A. nôvér vezette, én meg vittem utánuk a csomagokat. Valamivel éjfél elôtt érkeztünk a szemináriumba. Géfin rektor még talpon volt s vacsorával várt bennünket. Közben tájékoztattuk az élményekkel teli utazásról és a váci látogatásról. Másnap a prímás édesanyja is megjelent a papszentelésen és annak végén a szeminárium dísztermében maga mondta meg az újmiséseknek, hogy fia aznap értük mutatta be a szentáldozatot és valamennyiüknek áldását küldi. Délután a püspökség autóján utazott haza Mindszentre. A rendôrcsapat, amely Pápán szállt fel a vonatra, azért érkezett Szombathelyre, hogy résztvegyen az ottani szerzetesek kitelepítésében a következô éjszaka. Június 18-án Szombathelyrôl elhurcolták a premontreieket, a szaléziakat, a domonkosokat és ferenceseket: közel 100 férfi szerzetest és mintegy 300 nôvért, köztük a karmelitákat, a domonkos nôvéreket, az annuciátákat, a szociális és az irgalmas nôvéreket. Azon az éjszakán az országban 1.000 szerzetest telepítettek ki házaikból és internáltak az ország keleti határa közelében. Ez volt a második éjszakai rajtaütés. Az elsô alkalommal is, 1950. június 9-én 1.000 szerzetest és nôvért hurcoltak el az ország nyugati és déli részeiben fekvô kolostoraikból. ____________________ Jegyzetek [1] Mindszenty bíborost 1915. június 12-én szentelték pappá Szombathelyen. [2] Amikor 1948. december 26-án a politikai rendôrség Mindszenty prímást ôrizetbe vette, Drahos János általános érseki helynök az egyházjogi elôírásoknak megfelelôen átvette az egyházmegye kományzását. Címzetes püspökké is kinevezték röviddel halála elôtt. [3] 1950. június 28-án, az egyház és állam közti tárgyalások elsô ülésén nyilatkozott Rákosi Beresztóczy megválasztásáról. ======================================================================== A ,,megegyezés'' Amint elôbb említettem, a politikai rendôrség két éjszakai rajtaütéssel (1950. június 9. és 18.) mintegy 2.000 szerzetest hurcolt el és zárt internáló táborokba. Éppen a bíboros édesanyja látogatását követô napokban vált nyilvánossá, hogy a kommunisták ezzel a kegyetlen intézkedésükkel akarják a püspöki kar tagjait az 1949-ben megszakadt egyház és állam közti tárgyalások újrafelvételére kényszeríteni. [1] Amint láttuk, annakidején a fôpásztorok XII. Pius parancsára szüntették be ezeket a kommunistáktól kezdeményezett megbeszéléseket és késôbb sem voltak hajlandók velük ,,tárgyalni''. A kormány természetesen csak azért akart ,,megegyezni'' -- és ezzel a püspökök is tisztában voltak - - hogy soron lévô egyházpolitikai célkitűzéseit simábban hajthassa végre. Különben Mindszenty bíboros bebörtönzése után a püspöki kar részérôl a kommunistáknak nem kellett többé olyan nyílt és hatásos védekezéstôl tartaniok, amely kultúrharccá fajulhatott volna. A bebörtönzött prímás helyére a püspöki kar elnöki tisztségébe a rangidôs kalocsai érsek, Grôsz József lépett. Az új elnök a tömegekre épített nyílt ellenállás helyett a passzív rezisztencia alapjára helyezkedett. Tulajdonképpen ez felelt meg ,,békés'' természetének, de valójában az is döntôen közrejátszott egyházpolitikai magatartása kialakításában, hogy nem rendelkezett azzal a cselekvô képességgel és szervezô tehetséggel, amelynek birtokában Mindszenty bíboros éveken keresztül sikeresen tudta védeni az egyház jogait és a hitélet érdekeit. Mellette jelentôs szerepet játszott a testületben Czapik Gyula egri érsek is, akinek a haladó katolikusok a ,,diplomata'' melléknevet adták és aki késôbb Grôsz érsek bebörtönzése után került a püspöki kar élére. Az egri érsek gyenge egészségű, beteges ember volt és ezért is került minden összeütközést az egyházüldözô hatalommal. Nagyon félt a börtöntôl és attól, hogy a fogságban nem sokáig bírná a kínzásokat és a szenvedést. A kommunisták persze tisztában voltak ezzel és a helyzetet ki is használták egyházpolitikai célkitűzéseik javára. Fenyegetéseikkel elérték, hogy Czapik érsek ,,diplomata'' magatartásával többször is megbontotta a testület egységét. Említettem már, hogy a Mindszenty-per elôestéjén a püspökkari konferencián egy hamisított Mindszenty-levél hitelessége mellett érvelt és a fôpásztorok túlnyomó többségének ellenzése mellett 1949. február 1-én résztvett a köztársasági elnöknél rendezett fogadáson. Alig kétséges, hogy a kommunisták Czapik érsek ,,támogatására'' számítottak, amikor közvetlenül a Mindszenty-per után, 1949. február 15-én egy második hamisított prímási üzenetet juttattak el a püspöki karhoz. Ezt is Grôsz érseknek címezték és így fogalmazták meg: Excellenciás és Fôtisztelendô Érsek Úr! Szeretném, ha az Igazságügy miniszter Úrtól mielôbb engedélyt méltóztatnál kieszközölni, hogy Excellenciád vagy más fôpásztor meglátogatna. Megbeszélnôk ügyemet is, de a kapcsolatos, álladóan felszínen lévô fontos kérdéseket is. Immár ötven napja szüntelen foglalkozom és ôrlôdve töprengek ama gondolatok közt, amelyek az Egyház és állam viszonyát, békéjét legalább egy modus vivendi mérvéig illetik. Az Igazságügyminiszter Úrhoz eljuttatott levelem [2] alapgondolatait is át kellene beszélnünk, hogy valami fonalfelvétel kezdôdhetnék az egyház tanainak, törvényeinek, jogainak sérelme nélkül. Ha már nem korábban választottuk a harc helyett a megbékélés útját, legalább most szeretném segíteni a béke ügyét. Ma már látom, hogy a problémákat csak az egyik oldalról szemléltük és nem igyekeztünk a magyar demokrácia problémáit megérteni. Szeretném, ha a püspöki kar a kormány felé megbeszélést kezdeményezne. Szeretnék magam is segíteni. Ahogy január 29-én az Igazságügy miniszter Úrnak írtam, az állam és az egyház közt a komoly és igazságos megegyezést mindaddig idôszerűnek és sürgôsnek tartom, amíg az létre nem jön. Én már most szeretném a tôlem csak lehetséges módon elôsegíteni az állam és az egyház megbékélését. Jelen levelemet megküldöm az egri érsek urnák is. Fogadja Excellenciád ôszinte tiszteletadásomat. Mindszenty József A fôpásztorok ezzel a második hamisított Mindszenty-üzenettel [3] 1949. február 18-án foglalkoztak és leszögezték, hogy a kormánnyal csak az Apostoli Szentszék engedélyével tárgyalhatnak. A kommunisták természetesen nem számíthattak arra, hogy a Mindszenty-per után a Vatikán szóba áll velük, azért nyúltak egy év múlva erôszakos eszközhöz, a szerzetesrendek nyílt és durva üldözéséhez, hogy oda kényszeríthessék a püspököket a tárgyaló asztalhoz. Persze a közben elmúlt egy év alatt sem szünetelt az egyházüldözés. Több vallásellenes intézkedés született, köztük az egyik legsérelmesebb a kötelezô hitoktatás felszámolása. Ezt annak ellenére hajtották végre, hogy egy évvel elôbb az iskolák államosításakor törvényben biztosították minden alsó- és középfokú tanintézetben a kötelezô hitoktatást. A katolikus tanintézetek elleni támadásaik idején Mindszenty prímás többször is utalt arra, hogy a marxisták azért törekszenek a hitvallásos iskolák államosítására, mert azokat is, hasonlóan az állami intézetekhez, a materialista nevelés fellegváraivá akarják tenni. E vád ellen állandóan tiltakoztak és ünnepélyesen cáfolták azzal, hogy a hitvallásos iskolák államosítását elrendelô törvényben továbbra is kötelezôvé tették az iskolai hitoktatást. Egy év múlva azonban -- az ünnepélyes és törvénnyel is megerôsített ígéret ellenére -- törölték a vallástant a kötelezô tantárgyak sorából, de engedélyezték, hogy a szülôk kérhetik gyermekeik számára a hitoktatást. A hitoktatásról szóló rendelet közvetlenül az iskolai beiratkozások elôtt jelent meg és így a kommunistáknak az 1949/50. iskolaév elején nem maradt idejük nyomást gyakorolni a szülôkre. Ennek a körülménynek lehet köszönni, hogy a szülôk éltek a rendeletben biztosított jogaikkal és a tanulók 95 százalékát beíratták a hittanra. Az eredmény meglepte a kormányt. Gyorsan titkos utasításokat adott az iskolai hatóságoknak, hogyan kell lemorzsolniuk a hittanra beiratkozott tanulók létszámát. Az egyik sérelmes eljárásuk az volt, hogy a hittanárok és hitoktatók többségét mint ,,reakciós'' és ,,népellenes'' egyéneket kitiltották a tanintézetekbôl. A másik abban állt, hogy a kommunistákkal együttműködô tanárok és tanítók figyelmeztették a tanulókat: ha hittant tanulnak, nem veszik fel ôket az egyetemekre, nem részesülhetnek állami támogatásban s megvonják tôlük ösztöndíjaikat. Magukat a szülôket is pártbizalmiak keresték fel lakásaikban vagy munkahelyeiken, hogy figyelmeztessék ôket, milyen hátrányt jelent számukra, ha gyermekeiket hittanra járatják. Közben feloszlatták a még meghagyott katolikus egyesületeket és az ifjúságot kényszerítették, hogy csatlakozzék a marxista egyesületekhez. Ezekben persze élénk vallásellenes tevékenység folyt. Marxista szellemben készültek a tankönyvek is. Az állami kollégiumok növendékeinek pedig megtiltották, hogy istentiszteletre vagy hittanra járjanak. Az egyetemekre jelentkezôknek világnézeti vizsgát írtak elô. Ezeknek a vizsgáknak kimondottan vallásellenes éle volt: ha valaki bátran megvallotta, hogy hisz Istenben és gyakorolja vallását, nem vették fel az egyetemre vagy a fôiskolára. Ifjúsági könyveket és lapokat csak a kommunisták adhattak ki és nemcsak ezekben, hanem gyakran rendezett és kötelezôvé tett átképzô tanfolyamokon is elárasztották vallásellenes anyaggal a tapasztalatlan ifjakat és leányokat. A két csekély példányszámú katolikus hetilapot, az Új Embert és a Szív Újságot igyekeztek átjátszani a haladó katolikusok kezére. Elôadások tartását is csak nekik engedélyezték és jóformán mindig ugyanazt a témát ismételtették velük: a katolikusoknak keresniök kell a megbékélés és az együttműködés útját a marxista pártokkal. Arról természetesen, hogy az egyházat állandóan támadták, gáncsolták és rágalmazták, a haladó katolikusok mélyen hallgattak, sôt lassan igyekeztek becsempészni a közvéleménybe, hogy az ellentéteknek a ,,reakciós'' és ,,népellenes'' papság a felidézôje. Az egyház által szervezett szabadegyetemeket és hittudományi tanfolyamokat üldözték. Még a bibliakörök működését is megtiltották. A családlátogatást, a házapostolok tevékenységét és egyáltalán a papságnak a hívekkel való minden templomon kívüli érintkezését a politikai rendôrséggel figyeltették. A püspöki kar, hogy ne élezze ki a helyzetet és ne adjon alkalmat támadásra, mindezt tiltakozás nélkül tűrte. Igaz, hogy egyelôre a veszély nem volt nagy, mivel a tanulók nevetségeseknek találták a marxista tanokat és a rájuk épített politikai és gazdasági rendszerrôl már megvolt a szomorú tapasztalata az egész lakosságnak. Ugyanakkor toronymagasan fénylett az evangéliumi tanítás és keresztény élet a marxista erkölcs fölött. Így Mindszenty bíboros bebörtönzése után az elsô idôkben csak kevés kárt tudtak tenni a hitéletben. Ebben persze oroszlánrésze volt a bíboros hôsi áldozatának és az ô példájából erôt merítô lelkipásztorok buzgó munkájának. Mellettük igen fontos szerep jutott a hitélet fellendítésében és elmélyítésében az iskolákból és az állami szociális intézetekbôl kiszorult kiválóan képzett és páratlan fegyelmű szerzeteseinknek. A szerzeteseket nemcsak az iskolákból, hanem a kórházakból, árvaházakból és menhelyekbôl is eltávolították. Ezeket a nevelôi és karitatív munkából kiszorult szerzeteseket a fôpásztorok bekapcsolták az egyházmegyei munkába. Egyesek plébániákra vagy önálló lelkészi állásokba kerültek, mások a kolostorokból végeztek lelkipásztori munkát: hitoktatást, irodai és egyesületi vezetést, kántori vagy sekrestyési teendôket. Szerzetesek vezetésével több új lelkigyakorlatos ház is nyílt. Az apácák a hitoktatásban, az egyesületek szervezésében és vezetésében, a családlátogatásban és házapostolkodásban tettek szinte felbecsülhetetlen szolgálatokat az egyes egyházközségeknek. Ezen a jelentôs apostoli munkán a kommunisták természetesen rajta tartották a szemüket és választ is adtak rá azzal, hogy szüntelenül zaklatták a szerzeteseket. Mivel a párt és a politikai rendôrség zaklatásai ellen a helyi hatóságok semmi védelmet se nyújtottak, a szerzetesrendek legfôbb elöljárói 1950. április 15-én a kormányhoz fordultak. Egy közös beadványban foglalták össze sérelmeiket és azok orvoslását kérték. Ebbôl a beadványukból való az alábbi részlet: Sok áldozattal és lemondással felépített házainkban nem egyszer gettószerűen zsúfolnak össze, vagy azokat elhagyni kényszerítenek bennünket; az iskolák államosításáról szóló törvényre hivatkozva, de annak tételes korlátait messze túllépve, a volt iskolákhoz vagy tanulóotthonokhoz nem tartozott klauzúrás szerzetesi épületrészeket, udvarokat, kerteket, kisterjedelmű gyümölcsösöket, berendezési és felszerelési ingóságokat és használati tárgyakat vesznek el; nem egy helyen kápolnáinktól, lelkigyakorlatos házainktól, kultúrintézményeinktôl, nyomdáinktól fosztanak meg; missziók, lelkigyakorlatok, egyházi búcsújárások tartásában, a híveknek kizárólag lelkigondozás vagy beteglátogatás céljából való felkeresésében lépten- nyomon megakadályoznak; szerzetnevelô noviciátusokat és teológiai iskolákat vesznek igénybe; szerzeteseket alaptalan gyanúra szabad mozgásukban (pl. egyházi adók összeszedése) korlátoznak; polgári személyek számára megengedett foglalkozásokat megtiltanak nekünk; szerzetesi ápolónôket (orvosok és betegek kívánsága ellenére) a kórházakból tömegesen elbocsátanak (nem egyszer azzal az ajánlattal, hogy állásukban megmaradhatnak, sôt jutalmat nyerhetnek, ha szerzetükbôl kilépnek). [4] A kormány a szerzetesfônököknek nem válaszolt. A haladó katolikusoktól küldött nekik üzenetet, hogy nem velük, hanem a püspöki karral akarnak tárgyalni, éspedig az egyház és állam közt fennálló valamennyi függô kérdésrôl. Az üzenetet továbbították Grôsz érseknek, de ô elutasította a tárgyalások gondolatát. Erre a magatartására válaszoltak a kommunisták a szerzetesek elhurcolásával. A szerzetesek körében az elsô éjszakai rajtaütés érthetôen nyugtalanítólag hatott. Maguk a szerzetesfônökök kérték Grôsz érseket 1950. június 17-én, -- azon a napon, melyen a bíboros édesanyja meglátogathatta a fiát a váci fegyházban -- hogy a püspöki kar nevében tegyen megfelelô lépéseket az elhurcoltak érdekében. Grôsz érseknek átnyújtott beadványukból valók az alábbi részletek: Minden elôzô sérelemnél súlyosabban érintenek bennünket és velünk együtt az egész katolicizmust az utóbbi napokban a déli országrészekben történt események. Ezen a földterületen a szerzetesség de facto megszűnt. Az ottani összes nôi és férfi szerzeteseket, köztük 80-85 éves aggastyánokat, betegeket, nyomorékokat és örökklauzurás apácákat - - számra mintegy ezer embert -- arra utalva, hogy tartózkodásuk ott ,,a közrend és közbiztonság szempontjából aggályos'', ...lakóhelyükrôl kitiltották ... erôszakosan elhurcolták és kényszerlakásképpen a felsôbb országrészekben lévô szerzetesházakban és püspöki palotákban zsúfolták össze, ahol a kijelölt házat elhagyniok nem szabad. A kijelölt szerzetesházakban a szerzetesek az ottlakókkal sűrűn, a legtöbb helyen teljesen gettószerűen vannak összezsúfolva, szállásukról, élelmezésükrôl gondoskodás nem történt, nem egy helyen a legelemibb életszükségleteik kielégítése is kérdésessé válik, mert a kitiltás és elszállítás mindenütt az éjszakai órákban, meglepetésszerűen történt, a felkészülésre egészen rövid idô, a legtöbb helyen egy-két negyed óra, helyenkint csak percek álltak rendelkezésükre és így hirtelenében alig vihették magukkal a legszükségesebbeket, számosan semmit sem, egyeseknek még a teljes felöltözésre se volt idejük. A velük szemben tanúsított eljárás... számos helyen, oly helyeken is, ahol semmi ellenállást sem tanúsítottak, durva és kegyetlen, az emberi méltóságot és nôi szeméremérzést sértô volt. Mikor a nép, amely másnap megtudta a történteket, itt-ott csoportosulni kezdett, több helyen a hatósági közegek ezek elôtt minôsíthetetlen rágalmakat szórtak az eltávolított szerzetesekre, olyan gonosztetteket, amelyekre soha még álmukban sem gondoltak.'' [5] Grôsz érsek azonban még a szerzetesfônökök kérésére sem volt hajlandó a kommunistákkal tárgyalásokat kezdeni. Nyilván az ô és a püspöki kar megpuhítására határozták el a kommunisták, hogy 1950. június 18-án éjszaka újabb ezer szerzetest hurcoltak el és zárattak internáló táborokba. A haladó katolikusokkal pedig azt a hírt terjesztették: ha a püspökök nem tárgyalnak, minden szerzetest Szibériába száműznek. Ilyen elôzmények után engedett csak Grôsz érsek. 1950. június 20-án összehívta a püspöki konferenciát, amelyen elhatározták, hogy a szerzetesek érdekében tárgyalásokat kezdenek a kormánnyal. Elôször 1950. június 28-án ültek össze a püspöki kar és a kormány megbízottai. Grôsz érsek felszólalására, amelyben a szerzeteseket ért sérelmeket ismertette és Czapik érsek elôterjesztésére, melyben a sérelmek orvoslására tett javaslatokat, Rákosi Mátyás, a kommunista párt fôtitkára azzal válaszolt, hogy a szerzetesek ügye csak ,,lényegtelen melléktárgya'' lehet a megbeszéléseknek és ha a püspöki kar nem lenne hajlandó egy általános egyház és állam közti megállapodás letárgyalására és aláírására, akkor tovább folytatják az internálásokat. Rákosi ennek megfelelôen kívánta, hogy a püspöki kar megbízottai a legközelebbi, július 5-re kitűzött megbeszélésen egy minden kérdést felölelô egyház és állam közti tárgyalásra feljogosító meghatalmazással jelenjenek meg és javaslataikat írásban terjesszék elô. [6] A püspökök július 5-én 20 pontban foglalták össze javaslataikat. Az elsô öt pontban az egyház és állam szétválasztásából folyó függetlenség és önállóság elismerését kérték. [7] A 6-17. pontokban a vallásszabadságon esett sérelmek orvoslására tettek javaslatokat és a 18-20 pontokban az egyház anyagi helyzetének megjavítására kérték a kisajátított egyházi vagyonért járó kártérítés rendezését és annak a jognak a zavartalan elismerését, hogy az egyház akadálytalanul fogadhasson el híveitôl anyagi támogatást. Az elôadottakra Rákosi válaszolt: a) a püspöki kar javaslatait a röviddel elôbb kötött lengyel megállapodáshoz hasonlóan kell átdolgozni, b) a kormány a magyar királyok fôkegyúri jogán gyakorolt vétójog alapján bele akar szólni a püspöki kinevezésekbe, c) a kormány ragaszkodik a szerzetesrendek feloszlatásához, d) az internált szerzetesek elhagyhatják a táborokat, ha kilépnek rendjükbôl és e) a kormány hozzájárul egy mérsékelt összeggel az internáltak ellátási költségeihez. [8] A következô megbeszélésen, július 12-én, a püspöki kar küldöttei, bár tiltakozásukat bejelentették a szerzetesek feloszlatása ellen, megígérték együttműködésüket a szerzetesrendek felszámolásában, mire Rákosi bejelentette, hogy ennek fejében a) a kormány egyelôre lemond a vétójog gyakorlásáról, b) megengedi, hogy 400 szerzetespap egyházmegyei szolgálatba lépjen, c) tudomásul veszik, hogy a feloszlatás után 3-4 szerzetes közös háztartásban élhet és d) az öregeket és betegeket állami menhelyekben helyezik el. [9] A következô alkalommal, július 20-án, a püspöki kar kiküldöttei elfogadták, hogy összesen négy szerzetesrend kap működési engedélyt egyenkint 2-2, az egyháznak visszaadott középiskolában való tanításra: a bencések, a piaristák, a ferencesek és a szegedi szegény iskolanôvérek rendje. Ezután jelent meg a szerzetesek feloszlatását elrendelô kormányrendelet, amely a 187 férfi szerzetesházból hatot, a 456 nôi zárdából pedig csak kettôt hagyott meg 25-25 taggal és négy rendnek visszaadtak ,,szimbólumként'' -- amint Rákosi megjegyezte a tárgyalások alatt -- az államosított 3.122 katolikus tanintézetbôl nyolcat. A kereken 11.000 szerzetesbôl csak 200 maradhatott rendházban és a mintegy 2.500 férfi szerzetes közül csak 400 végezhetett papi munkát valamelyik egyházmegye szolgálatában. A nagy tömegnek 1950. december 31-ig távoznia kellett a rendházakból, amelyeket az állam kisajátított javaikkal együtt. Amikor 1950. augusztus 10-én lezárták a szerzetesrendek ügyét érintô kérdéseket, a kormány küldöttei átadták a püspököknek az egyház és állam közti megállapodás szövegét tartalmazó tervezetüket. Ennek aláírását újabb szerzetesek kitelepítésével, püspöki házakban végrehajtott házkutatásokkal és a megfélemlítés más durva eszközeivel erôszakolták ki. A megállapodás szövegét csak az aláírás napján, 1950. augusztus 30-án hozták nyilvánosságra: A Magyar Népköztársaság kormánya és a magyar katolikus püspöki kar attól az óhajtól vezérelve, hogy az állam és a katolikus egyház békés együttélését biztosítsák és ezzel a magyar nép egységét, építô munkáját, hazánk békés fejlôdését elômozdítsák, tárgyalásokat folytattak és a következô megállapodást kötötték: I. (1) A püspöki kar elismeri és állampolgári kötelességének megfelelôen támogatja a Magyar Népköztársaság államrendjét és alkotmányát. Kijelenti, hogy az egyház törvényei szerint eljár azok ellen az egyházi személyek ellen, akik a Magyar Népköztársaság törvényes rendje és kormányának építô munkája ellen fellépnek. (2) A püspöki kar határozottan elítél minden, bárhonnan jövô, a Magyar Népköztársaság állami és társadalmi rendje ellen irányuló felforgató tevékenységet. Kijelenti, hogy nem engedi meg a hívôk vallásos érzületének, valamint a katolikus egyháznak államellenes politikai célokra való felhasználását. (3) A püspöki kar felhívja a katolikus hívôket, hogy mint állampolgárok és hazafiak, minden erejükkel vegyék ki részüket abból a nagy munkából, amelyet a népköztársaság kormányának vezetésével a magyar nép egésze végez, az ötéves terv megvalósításával, az életszínvonal emeléséért és a szociális igazságosság érvényesítéséért. A püspöki kar különösen arra hívja fel a papságot, hogy ne fejtsen ki ellenállást a mezôgazdasági termelôszövetkezeti mozgalommal szemben, mert az, mint önkéntes szövetkezés, az emberi szolidaritás erkölcsi elvén alapszik. (4) A püspöki kar támogatja a békéért folyó mozgalmat. Helyesli a magyar népnek, a Magyar Népköztársaság kormányának a béke megvédésére irányuló törekvéseit, elítél minden háborús uszítást, elítéli az atomfegyverek használatát és ezért az emberiség ellen elkövetett bűncselekményekben bűnösnek tekinti azt a kormányt, amely elôször használja az atombombát. II. (1) A Magyar Népköztársaság kormánya a népköztársaság alkotmányának értelmében biztosítja a katolikus hívek számára a teljes vallásszabadságot, ugyancsak biztosítja a katolikus egyház számára a működési szabadságot. (2) A Magyar Népköztársaság kormánya hozzájárul nyolc katolikus egyházi iskola (hat fiú- és két leányiskola) visszaadásához, valamint ahhoz, hogy a katolikus egyházi iskolákban a tanítás ellátására szükséges megfelelô számú férfi és nôi tanítórend működjék. (3) A Magyar Népköztársaság kormánya a többi vallásfelekezettel már megkötött megegyezés szellemében kész gondoskodni a katolikus egyház anyagi szükségleteinek fedezésérôl oly módon, hogy tizennyolc éven át, tehát addig, amíg a katolikus egyház saját forrásaira támaszkodva maga tudja fedezni anyagi szükségleteit, három-, illetve ötévenkint arányosan csökkenô mértékben megfelelô összeget utal ki katolikus egyházi célokra. A Magyar Népköztársaság kormánya az anyagi gondoskodás keretén belül külön súlyt helyez a lelkészkedô papság megfelelô létminimumának biztosítására. A fenti megállapodás gyakorlati végrehajtására paritásos bizottságot kell alakítani a Magyar Népköztársaság kormányának és a püspöki karnak a megbízottaiból. Lenin szerint a vallási közösségek elsorvasztásához az szükséges, hogy azokat a kormány teljes ellenôrzése alá hajtsa. Ezt rendszerint két ütemben hajtják végre a kommunisták. Elôször hatósági rendszabályokkal megfosztják ôket vagyonuktól, iskoláiktól, egyesületeiktôl, sajtójuktól, nyomdájuktól és minden más kulturális meg társadalmi intézményeiktôl és megtiltanak nekik minden érintkezést külföldi közösségeikkel. Így szigetelik el és rekesztik ki ôket a közéletbôl. A második ütemben félreállítják a törvényes vezetôket az evangéliumban is megörökített ôsi mesterkedés szerint: Megverem a pásztort és elszélednek a nyáj juhai. Ezt azonban már belülrôl végeztetik el egy olyan csatlós csoporttal, melynek tagjait megtévesztéssel és erôszakkal maguk toborozzák a megtámadott vallási közösségben gyenge erkölcsű és az egyházi hatósággal összeütközésbe jutott papokból. Ezek bomlasztó tevékenységét a kommunisták a háttérbôl irányítják és azt minden eszközzel (pénz, sajtó, letartóztatások, stb.) erôteljesen támogatják. Ilyen bomlasztó szerepet töltött be a Szovjetunióban az ,,Élô Egyház'', Nyugat-Ukrajnában, Kárpátalján és Erdélyben az ortodox uniós mozgalom és Magyarországon a papi békemozgalom. A kommunisták a magyar papi békemozgalom vezetôjévé Beresztóczy Miklóst szemelték ki, akirôl már olvashattuk e könyv egyik elôzô fejezetében, hogy a Mindszenty-per idején tartóztatta le a politikai rendôrség. Az elszenvedett kínzások hatására vállalta a kommunistákkal való együttműködést, mire szabadon bocsátották. 1950. augusztus 1-én Balogh Istvánnal, a kommunistákkal kezdettôl fogva együttműködô pappolitikussal és Horváth Richárddal, egy felfüggesztett cisztercita szerzetessel Beresztóczy együtt rendezte meg Budapesten a papi békemozgalom alakuló ülését. A politikai rendôrség durva erôszak alkalmazásával 150 papot toborzott össze erre az elsô papi békegyűlésre. [10] A gyűlésen a kormányt a kultuszminiszter képviselte, akinek javaslatára a jelenlévôk elsô határozatukban felhívták a püspöki kart a ,,megegyezés'' minél gyorsabb aláírására, majd kimondották, hogy a Szentszéknek csak hit- és erkölcs dolgában engedelmeskednek, míg politikai kérdésekben saját népük érdekeinek elômozdítására lelkiismeretük szavát követik. A rendszerrel együttműködô ún. békepapok száma 1950-ben csak 35 volt. Ez a szám a magyar katolikus papság akkori létszámának 0,5 %-át jelentette. Ennyien írták alá az alakuló ülésre szóló meghívót, melyet minden papnak és szemináristának kikézbesítettek. Hogy ez az elenyészô kicsi töredék az egész katolicizmus nevében beszéljen, azt maguk a kommunisták is furcsának találták. Ezért a megállapodás aláírása után egyik elsô dolguk volt megnövelni a békepapok számát. Azok elôtt a papok elôtt, akik eddig azzal rázták le a toborzókat, hogy püspökük nem engedélyezte a mozgalmat, most rámutattak a megegyezés szövegére, amely kimondotta, hogy ,,a püspöki kar támogatja a békéért folyó mozgalmat''. A püspöki kar a megállapodásnak ilyen értelmezését nem fogadhatta el és amikor békepapok szájába adott nyilatkozatok nyíltan is leleplezték a mozgalom egyházellenes célkitűzéseit, bizalmas úton megtiltották papjaiknak, hogy résztvegyenek békepapok ülésein. Ez persze a kommunisták tudomására jutott és akkor a békepapok szájával és tollával kezdték támadni általában a püspöki kart és több fôpásztort névszerint is: a legtöbbször Grôsz érseket, Pétery József váci, Shvoy Lajos székesfehérvári és Badalik Bertalan veszprémi püspököt. E támadó cikkekkel tele volt a marxista sajtó és 1950. november 1-tôl a békepapok hetilapja, ,,A Kereszt'' is. E támadások ellenére, melyek különben helyreállították a püspöki kar eléggé megtépázott tekintélyét, a békepapok soraiba csak igen gyér számban sikerült új tagokat toborozniok. De térjünk vissza Mindszenty bíboros édesanyjához, akinek a szerzetesek nehéz sorsa és a püspöki kar megalázása -- sok millió katolikussal együtt -- mély fájdalmat okozott. Az üldözött egyházért sokat imádkozott -- szokott napirendjéhez híven -- reggel a szentmisén és azután napközben a szôlôhegyen dolgozgatva. A sok megpróbáltatás közepette vigasztalására szolgált, hogy fiát a börtönben életben találta. Különben Istenbe vetett bizalmát, reményét és szívós akaratát a legnagyobb csapások se tudták megtörni. Emlékszem, hogy A. nôvér, aki 1950 nyarán több napot töltött Mindszenten, mekkora elragadtatással beszélt a bíboros édesanyjának lelki erejérôl. Jóformán egész nap együtt voltak: reggel a szentmisén, azután otthon a konyhában, mert a nyári idôben rendszeresen ô fôzött a mezôn dolgozó nagy családnak. Délután minden nap kimentek a szôlôhegyre, ahol estig dolgoztak és beszélgettek. Legtöbbször a fiáról beszélt és visszaemlékezései alapján A. nôvér értékes feljegyzéseket is készített Mindszenty prímásról. Sajnos, e feljegyzéseknek minden példánya elveszett, amikor a nôvért letartóztatták, rendházukat megszüntették és a papnevelôintézetet is elvették, ahol én ôriztem néhány példányt. Sose látszott nyugtalannak vagy idegesnek: a látogatási engedélyre is nyugodtan várt. Számított arra, hogy az érvényes börtönügyi szabályzat értelmében, amely három hónaponkint engedélyezte a jogerôsen elítélt rabok látogatását, szeptemberben meglátogathatja majd a fiát. A nyár végén A. nôvér vitte magával Pesti Jánosnak címzett levelét, melyben nagyon szerényen hivatkozott arra, hogy váci látogatásának szeptember 17-én lesz három hónapja. Ennek megfelelôen kérte a szeptemberi látogatásra az engedélyt. A levelet Farkas ügyvéd személyesen adta át a minisztériumban, mégse jött rá válasz. Szeptember második felében beadott kérvényeire sem feleltek, mire Grôsz érsekhez fordult és kérte, hogy járjon közbe érte a kormánynál. Levelét én adtam át az érseknek októberban Budapesten a püspöki konferencia megnyitása elôtt és személyesen is megkértem, hogy a püspöki kar nevében egy háromhónaponkint engedélyezett állandó látogatási engedélyt kérjen a bíboros édesanyja részére. Rámutattam arra, milyen nehéz egy vidéken lakó idôs asszonynak mindenegyes alkalommal a sok kérvényt a minisztériumba eljuttatni és ráadásul még személyesen is kilincselgetni különbözô hatóságoknál és pártvezetôknél. Így került az ügy a püspökkari értekezlet után a kormányhoz. Grôsz érsek átiratára azt válaszolták, hogy Mindszenty József esztergomi érsek édesanyjának nincs szüksége a fôpásztorok közbenjárására, mivel rendszeresen kap látogatási engedélyt az érvényes börtönügyi szabályzatnak megfelelôen. A választ Grôsz érsek megküldte a bíboros édesanyjának, aki nyomban elhatározta, hogy személyesen utazik Budapestre. A kormány válaszát úgy értelmezte, hogy három hónaponkint kaphat látogatási engedélyt, ha megjelenik maga személyesen a minisztériumban. November 10-én én kísértem el Budapestre, ahol a Központi Szemináriumban fogadtak be bennünket. A szerzetesek feloszlatása után az intézet rektora, a bíboros barátja, Marcell Mihály látta vendégül szívesen és mindig örömmel a prímás édesanyját pesti útjai alkalmával. A fôvárosban ezután is A. nôvér állt szolgálatára, aki rendje feloszlatása után édesanyjához költözött Budapestre. Másnap ketten felkeresték a minisztériumban Pesti Jánost, aki közölte velük, hogy közben átdolgozták a régi börtönügyi szabályzatot és annak új változata szerint a rabokat nem három, hanem csak hat hónaponkint látogathatják meg hozzátartozóik. Nem kis fájdalommal a szívében hagyta el a fôvárost, mivel közben újra híreket terjesztettek fia rossz egészségi állapotáról. Otthonról írta késôbb New Yorkba az alábbi szomorú hangú levelet: Már szeptember elsejétôl küldöm a kérvényeket a minisztériumba, hogy fiamat meglátogathatnám. Eddig azért nem írtam, mert vártam, mikor engednek hozzá. Hogy hogyan is lehet szegény, megírom, mert annyi hír van, hogy beteg. De minden kérelem hiába, semmi értesítést sem küldtek. Október hónapban írtam Grôsz érsek úrnak és a püspököknek, hogy valahogy segéljenek, hogy megnézhessem szegény fiamat. Ôk kérték számomra a bejutást. Azoknak feleltek, hogy nincs nekem arra szükségem, hogy én ôket kérjem, mert nekem az anyai jogom megvan, hogy három hónaponkint meglátogathatom. Nekem ezt a levelet elküldte az érsek úr. Erre november 10. körül elmentem, hogy van anyai jogom, akkor majd gyakorlom. De nagyon szomorú, már ötödik hónapja nem engedtek hozzá. Szegény öreg, szenvedô édesanya, anélkül kellett hazajönnöm, hogy nem eresztettek hozzá. Még csak azt sem mondták meg, hol van. Kérdésemre azt a feleletet adták, hogy egészséges és meglátogathatom január elsô vagy második hetében, mikor a hat hónap letelik. Pedig az már hét hónap lesz. Azt mondták, hogy a szabályok úgy diktálnak. Én akkor mondtam, hogy december 17-én lesz hat hónapja. De erre nem feleltek. Én csak így élem öreg napjaim panasszal, bánattal, keserűséggel. Ez az én sorsom. Nem tehetek semmit. Csak bele kell nyugodni az égi végzésbe. A bíboros édesanyjának mégse kellett januárig várnia, ahogyan kilátásba helyezte Pesti János, hanem november 27-én éppen ô értesítette, hogy a hónap 30-án meglátogathatja a fiát. Másnap átjött Szombathelyre, ahonnan én utaztam vele november 29-én Budapestre. A Központi Szemináriumban szálltunk meg és másnap nov. 30-án A. nôvérrel 9 órakor megjelentek az igazságügyi minisztériumban. Mint júniusban, most is autón vitték Vácra egy nôi és egy férfi ÁVH-s kíséretében. A váci fegyházban pedig ugyanabban a szobában találkozott fiával, amelyben elôzôleg is beszélgettek. Útközben a vonaton megtárgyaltunk néhány kérdést, hogy a bíborosnak azokra adott válaszaiból következtethessünk tartózkodási helyére, napirendjére és a vele való bánásmódra. Egyik fiához intézett kérdése így hangzott: -- Valóban minden nap van arra lehetôséged, fiam, hogy misézhetsz? -- Igen, édesanyám, naponkint elmondom a szentmisét, csak ma nem miséztem, mert ma nagyon korán indultunk hazulról. -- Hát nem itt vagy Vácott állandóan? -- Nem itt vagyok. -- Hol tartózkodol akkor, édes fiam, állandóan? A prímás az ôrtôl kérdezte, hogy válaszolhat-e édesanyja kérdésére, mire az megtiltotta, hogy a témáról tovább tárgyaljanak. (Egyik elôzô fejezetben utaltam már arra, hogy a bíboros akkor valószínűen a hírhedt Conti utcai börtönben raboskodott.) -- Nincs-e szükséged, fiam, meleg ruhára, mert hoztam számodra? Erre azt válaszolta, hogy minden szükségessel ellátják és a szobája se hideg. -- Hogyan telnek, fiam, a napjaid? Mivel foglalkozol? Az adott válaszból kiderült, hogy napirendje június óta nem változott: minden nap elmélkedik, misézik, elmondja a papi zsolozsmát, szentírást olvas, rózsafüzért imádkozik és sétál is délután. -- Tudsz-e aludni? -- Van olyan éjszaka, amelyben többet alszom, és van olyan is, amikor kevesebbet tudok aludni. Azután ô kérdezte meg édesanyját az otthoniak felöl: hogyan vannak húgai, azok gyermekei és unokái. Ennek végén köszöntötte édesanyját közeledô névünnepe alkalmából és megjegyezte, hogy kilencedet végez érte. (A bíboros édesanyját Kovács Borbálának hívták, aki névünnepét december 4-én ünnepelte.) A látogatásra engedélyezett félóra utolsó perceiben mondta a prímás édesanyjának: -- Édesanyám, menjen el Esztergomba, vagy írjon, ha nem tudna elmenni, Beresztóczy káptalani helynöknek [11], hogy kérjen magának engedélyt és látogasson meg karácsony elôtt. A bíboros édesanyja, aki jól ismerte Beresztóczy sajnálatos békepapi szerepét, elhallgatott, azután fiára szegezte tekintetét, hogy az abból is olvasni tudjon és nagyon megfontoltan ezeket mondta: -- Tudod, édes fiam, hogy én nem szeretek politikai kérdésekbe beleavatkozni. Ezért ezt a kérésedet legszívesebben nem teljesíteném, mivel az ember nem tudhatja, milyen ártalmas ügybe keveredik bele. A bíboros válasza azt mutatja, hogy édesanyja megjegyzésébôl megértette: a kommunisták félre akarták vezetni, amikor -- úgy látszik -- kegyként felajánlották, hogy Beresztóczyt fogadhatja. Csak annyit mondott: -- Édesanyám belátására bízom, hogy értesíti-e vagy sem Beresztóczy helynököt. Nem is kétséges, hogy a kommunisták Beresztóczy látogatását a békepapi mozgalom javára akarták kihasználni. Igen valószínűen úgy, hogy látogatása után olyan állítólagos prímási kijelentéseket kellett volna terjesztenie, melyek elgondolásuk szerint alkalmasak lettek volna arra, hogy megváltoztassák papoknak a békemozgalomról kialakult felfogását. Hogy Beresztóczyt a prímás anyja által próbálták meghívni, annak az a nagyon egyszerű magyarázata, hogy a bolsevista mesterkedést így akarták álcázni. Az arcátlan terv azonban megbukott az okos édesanya magatartásán. Délután felkerestem Grôsz érseket és tájékoztattam a délelôtti látogatás lefolyásáról. Örült a jó híreknek és leginkább az tetszett neki, ahogyan a bíboros édesanyja meghiúsította a kommunisták ravasz mesterkedését. ____________________ Jegyzetek [1] Az elsô sajtójelentések arról szóltak, hogy a szerzeteseket azért kellett internálni, mivel a kolostorok államellenes összeesküvés központjaivá váltak, fegyvereket és nyugatról hazaküldött kémeket rejtegettek. [2] A hamisított levél szövegét megtaláljuk a Mindszenty Okmánytár III. kötetének 292-293. oldalán. [3] Vö. M. O. III. kötet 300. oldal. [4] Institut de Recherches de d'Europe Centrale (IREC), Louvain. Dossier B, 3/a. [5] IREC, Louvain. Dossier B, 3/c. [6] IREC, Louvain. Dossier B, 4/b. [7] Az új alkotmány, mely 1949. augusztus 20-án lépett érvénybe, 54. szakaszában intézkedett az Egyház és Állam elválasztásáról: ,,A Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát. A lelkiismereti szabadság érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat külön választja az államtól.'' -- A fôpásztorok javaslatukkal azt szerették volna elhárítani, hogy az állam az egyházat ne hajthassa ellenôrzése alá. [8] IREC, Louvain. Dossier B, 4/c és B, 4/e. [9] IREC, Louvain. Dossier B, 4/f és B, 4/g. [10] A résztvevôk száma még kisebb lett volna, ha a püspökök egyöntetűen megtiltják papjaiknak a gyűlésen való részvételt. Egyes püspökségek azonban semmiféle irányítást sem adtak, mások, mint pl. Czapik érsek és Hamvas püspök, a papság tetszésére bízták a részvételt. Csak Grôsz érsek, Pétery váci és Badalik veszprémi püspökök tiltották meg kifejezetten papjaiknak a békepapok által összehívott alakuló ülésen való részvételt. -- Mikor azonban Pétery püspök négy engedetlen papját egyházi bíróság elé állította, a politikai rendôrség letartóztatta a vizsgálóbírót az egyházmegyei bíróság másik két tisztviselôjével együtt. [11] Minden jel arra vall, hogy a bíborossal közölték Beresztóczy megválasztását, de arról mélyen hallgattak elôtte, hogy Róma Hamvas püspököt nevezte ki egyházmegyéje adminisztrátorává. ======================================================================== ,,Kétszer voltam halálomon'' A kommunisták Mindszenty bíborossal szemben tanúsított durva viselkedése édesanyját nemcsak a kirakatper idején ijesztette meg, hanem késôbb is rettegéssel gondolt arra, hogy fia életére ,,természetes halállal'' tesznek pontot börtönében. Az 1949. szeptember 25-iki látogatása alatt szerzett tapasztalatai után szinte sose tudott többé megszabadulni ettôl a kínzó gondolattól. Ezért szokásává vált, hogy minden találkozásuk alkalmával tüzetesen megérdeklôdte fiától, milyen az egészségi állapota. Ez a magyarázata annak is, hogy beszámolóiban és leveleiben mindig kitér a bíboros egészségi állapotára. Az 1950. november 30-iki látogatása után, december 3-án, egy New Yorkba írt levelében is ezt húzza alá: ,,Hála Istennek, egészséges és jól van a fiam ... ez az egyetlen örömöm, hogy betegsége nem aggaszt''. Nagy aggodalmával függött össze, hogy minden lehetôséget és alkalmat meg akart ragadni a fiával való gyakoribb találkozásra. A bíboros névnapja és a nagyobb ünnepek elôtt, különösen karácsonykor, kérvényeivel és távirataival valóságosan megostromolta a mininsztériumot, hogy legalább egy csomagot küldhessen börtönben sínylôdô fiának. 1950. december közepén A. nôvér Mindszentre utazott, és egy karácsonyi csomagot vitt magával Budapestre a fogoly bíborosnak. Édesanyja örült, mikor a nôvér jelentette, hogy az igazságügyi minisztériumban csomagját átvették és megígérték, hogy eljuttatják a börtönbe. Különben nagyon igazságtalannak tartotta a börtönügyi szabályzat módosítását és arról is azt hitte, azért történt, hogy ne legyen elég alkalma figyelemmel kísérni fia egészségi állapotát. Sokszor meg is jegyezte: Fél év nagy idô, az alatt meghalhat egy szabadon lévô ember is! Félelme magyarázza, hogy nem tudta bevárni soha a hathónapos határidôt, hanem már a harmadik hónap elmúltával kérvényt kérvény után küldött az illetékeseknek. 1951. február közepén a fia névnapjára való hivatkozással azt kérte, hogy engedjék hozzá március 19-én. A. nôvér személyesen jött el a kérvényért és úgy beszéltük meg, hogy a beadványt átadja Farkas ügyvédnek, aki majd szintén személyesen nyújtja át azt Timár István államtitkárnak. A nôvér egy éjszakai személyvonattal tette meg a fárasztó utat és a pályaudvarról egyenesen Farkas Endre ügyvédi irodájába sietett. A zárt ajtón egy gyanútlan figyelmeztetést talált, amely arra kérte Farkas ügyvéd ügyfeleit, hogy ügyeikkel ideiglenesen egy közelben lévô X. ügyvédhez forduljanak. A. nôvér álmosan és fáradtan követte az utasítást és átadta a bíboros édesanyjának kérvényét egy általam írt kísérô levéllel együtt a másik ügyvédnek. Délután azonban, amikor megtudta, hogy Farkas ügyvédet elôzô éjszaka letartóztatták, visszautazott Szombathelyre és egy másik szöveget vitt magával. Ezt Erzsébet nôvér adta át személyesen Pesti János ügyosztályvezetônek. A minisztérium megengedte, hogy a bíboros édesanyja március 17-én meglátogathatja a fiát. Március 16-án utaztunk Budapestre, ahol a Központi Szeminárium rektora várt bennünket. Másnap a bíboros édesanyja és A. nôvér jelentkeztek a megadott idôben a Markó utcai épületben. Onnan gépkocsin vitték a bíboros édesanyját Vácra. A fegyházban most is a harmadik emeleti fogadószobában találkozott a fiával. A látogatás alatt különösebb nem történt. A család tagjairól, ismerôsökrôl, az utazás körülményeirôl és legtöbbet a bíboros egészségi állapotáról beszélgettek. Édesanyja nagy örömmel mondta a látogatás után, hogy a fia jó egészségnek örvend. Egy kicsit soványodott, -- mondotta -- de emiatt nem aggódik, mert ennek az lehet az oka, hogy fia a nagyböjti idôben a börtönben is böjtöl és engesztel. Beadványában azt is kérte, hogy a húsvéti idôre való tekintettel engedjenek fiához egy gyóntató atyát. Ezt a kérését is teljesítették: Witz Béla budapesti helynököt vitték ki ugyanazon a napon Vácra. A helynök hivatala a Központi Szeminárium épületében volt és így alkalmam nyílt hazaérkezése után vele is találkozni. Arra a kérdésemre, hogy egészséges-e Mindszenty bíboros, azt válaszolta: A prímást igen jó egészségben és szellemi frissességben találtam. Délután sok ismerôs keresett fel bennünket és mindnyájan nagyon sajnáltuk, hogy Farkas ügyvéd hiányzott körünkbôl. Hogy miért tartóztatták le, senkisem tudta, de mivel Bozsik Pál plébánossal együtt vették ôrizetbe, sejtettük, hogy újabb egyházellenes kirakatper készül. Két hónap múlva, mikor Grôsz érseket is ôrizetbe vették, május 15-én, már nem volt elôttünk kétséges, hogy Farkas Endre ügyvédet is az ô kirakatperében szerepeltetik. Erre a szerepre nyilván azért szemelték ki, mivel Grôsz érsek jóbarátja és egyházmegyéjének jogtanácsosa volt. Különben együtt végezték a teológiát annakidején a bécsi Pázmáneumban. Farkas Endre azonban a felszentelés elôtt elhagyta az egyházi pályát, hogy jogi tanulmányokat végezhessen. Nyilván teológiai ismereteinek is köszönhette, hogy az ország egyik neves egyházjogásza vált belôle. Grôsz érsek perét azért rendezték, hogy megtörjék a püspöki karnak a papi békemozgalommal szemben tanúsított ellenállását. 38 napig volt vizsgálati fogságban és ez alatt az idô alatt ôt is akaratbénító eszközökkel fosztották meg értelmének és akaratának használatától, mint annakidején Mindszenty bíborost. A kirakatper, amelynek tárgyalásait június 22-28 között tartották, pontos mása volt a Mindszenty-pernek. Fél-önkívületi állapotban Grôsz érsek is beismerô vallomást tett arról, hogy ,,háborúra uszított, hazaárulást és kémkedést, valamint valutával való üzérkedést követett el''. Vádlott társai is -- számszerint tizenhatan -- mind maguk ellen ,,vallottak''. Természetesen Farkas ügyvéd is ,,beismerte'', hogy Grôsz érsek nagyobb részben az ô befolyására követte el ,,bűntetteit''. Ezért ôt is hosszú fegyházbüntetésre ítélték. Maga Grôsz érsek mint fôvádlott 15 évi fegyházbüntetést kapott. A kalocsai érsek ôrizetbevétele után egy héttel, 1951. május 21-én, a kommunisták megszavaztatták az Állami Egyházügyi Hivatal felállításáról szóló törvényt. Ez az 1951. évi I. törvénycikk így rendelkezik: ,,Az állam és vallásfelekezetek közötti ügyek intézésére, így különösen az egyes vallásfelekezetekkel kötött egyezmények és megállapodások végrehajtása és a vallásfelekezetek állami támogatása céljára Állami Egyházügyi Hivatalt kell felállítani.'' A törvényjavaslat elôadója, egy haladó katolikus képviselô hangsúlyozta, hogy az új hivatalt az egyház érdekében állítják fel. Amíg ugyanis -- mondotta -- a kapitalista országokban az egyház és állam szétválasztása után az egyházat magára hagyják, addig a népidemokratikus államok a két intézmény elválasztása után is felkarolják a vallást. Még folyt Grôsz érsek pere, amikor az új hivatal tisztviselôi rendôri fedezettel megjelentek Szegeden, Vácott, Székesfehérváron és Veszprémben. A rendôrség megszállta a püspöki palotákat, hogy háziôrizetben tarthassák a kiszemelt négy fôpásztort. Mindnyájukat felszólították, hogy hivatalban lévô püspöki helynökük és az irodaigazgató helyébe nevezzék ki az általuk javasolt békepapokat. Természetesen e követelést visszautasították, de néhány nap múlva elterjedt a hír, hogy Hamvas Endre csanádi püspök, esztergomi apostoli kormányzó, Beresztóczy Miklóst esztergomi érseki helynökké nevezte ki és a saját egyházmegyéjében pedig egy másik békepapot, Szécsy Antalt tett meg helynöknek. A másik három fôpásztor azonban nem tett eleget a kommunista kívánságnak és azért ôk továbbra is háziôrizetben maradtak, hogy ne vehessenek részt a legközelebbi püspökkari értekezleten, amely Czapik Gyula egri érsek elnöklete alatt folyt le 1951. július 3-án. A kalocsai érsek bebörtönzése után Czapik érsek került a püspöki kar élére, mint következô rangidôs fôpap. Azt az egyházpolitikai elvet képviselte, hogy engedékenységgel kell menteni, ami menthetô. Ezzel a magatartásával nagy mértékben maga segítette elô, hogy a kommunisták könnyűszerrel ellenôrzésük alá hajtották rövid idô alatt a katolikus egyházat. Azokat az egyházi intézményeket, melyek működését a kommunisták nem tűrték, pl. a kisszemináriumok, még néhány meglévô egyesület, a papnevelôintézetek, stb., maguk az egyházi hatóságok számolták fel Czapik érsek tanácsai szerint. Az egyház és állam együttműködése jegyében követelt nyilatkozatokat is kiadta és azokat kétértelmű kibúvókkal fogalmazta meg és rábeszéléssel fogadtatta el a püspöki kar ülésein. Nagy megütközést keltett, amikor a kalocsai érsek kirakatpere után, július 3-án -- Badalik Bertalan, Pétery József és Shvoy Lajos püspökök távollétében -- a püspöki konferencián aláíratott egy nyilatkozatot, amelyben elítélték és megbélyegezték ,,azokat az egyházi személyeket, akiknek bűnös működésére a legutóbbi napok folyamán fény derült''. [1] A nyár folyamán az összes egyházmegyében békepapok kerültek a püspöki helynöki és irodaigazgatói hivatalokba. Minden püspöki palotában ott ült az Állami Egyházügyi Hivatal kiküldötte, aki magánál tartotta az egyházmegyei hivatalok pecsétjeit, a pénztárak és a levéltárak kulcsait. Minden érkezô és távozó postát ellenôrzött s engedélye nélkül senki sem kereshette fel a püspököt. Hamarosan azt is keresztülvitték, hogy az espereskerületek és a jelentôs plébániák élére is békepapok kerültek. A papság működését az egész egyházmegyében ellenôrizték és a buzgóbb és eredményesebb lelkipásztorokat addig üldözték, míg a püspök ,,büntetésbôl'' elhelyezte ôket. Különben az is elôfordult már kezdetben, hogy listát nyújtottak át a fôpásztornak a ,,reakciós'' és ,,népellenes'' papokról és követelték azok felfüggesztését és az egyházi szolgálatból való elbocsátását. Az Állami Egyházügyi Hivataltól függött, hogy a papok közül ki kaphat fizetést, ki taníthat hittant. Ennek elôfeltételeként természetesen csatlakozni kellett a papi békemozgalomhoz. Sok helyen maguk a hívek kérték lelkipásztoraikat a mozgalommal való külsô együttműködésre, nehogy az egyházközség egy ,,tevékeny'' békepap kezébe jusson. Ahogy az Állami Egyházügyi Hivatal durva fellépése folytán az egyházkormányzat a békepapok kezébe került, megbomlott a fegyelem. A békepapok megteremtették az állam és az egyház szoros ,,együttműködésére'' is a feltételeket. Egyházi köriratok aratási, cséplési, betakarítási és más mezei és ipari munkák szorgalmas elvégzésére buzdították a szószékrôl a híveket. A ,,megegyezés'' aláírásának elsô évfordulóján Brezanóczy Pál pl. a következô figyelmeztetéssel fordult a papsághoz: Az államhatalom célkitűzéseinek támogatása az egyház részérôl sarkalatos pontja a megegyezésnek. Az eddigi kölcsönös megértés jegyében... a megegyezés szellemének át kell hatnia lelkipásztori működésünket... Mindenekelôtt az általános beállítottságunk legyen olyan, amely minden eddigi gyanút eloszlat... és lehetôvé teszi szerves bekapcsolódásunkat az aktuális teendôk minél sikeresebb megvalósításába ... Nekünk lelkipásztoroknak is hozzá kell járulnunk a szövetkezeti gazdálkodási terv megvalósításához nem csupán az egyházi földeknek e célra történt felajánlásával, hanem szorosan vett lelkipásztori munkánk keretén belül is az élesztô, buzdító és jutalmazó szó erejével. Meggyôzôdni és meggyôzni a mi kötelességünk is! [2] A lelkipásztorkodó papság csak papi tekintélye feláldozásával tehetett eleget az Állami Egyházügyi Hivatalban fogalmazott körlevelek felhívásainak. Sokan elutasították a lelki kárt jelentô ,,együttműködést''. Ezeket az Állami Egyházügyi Hivatal utasításai szerint az egyházi hatóságoknak kellett megbüntetni és jobb belátásra indítani. Brezanóczy Pál egy másik körlevelébôl valók az alábbi fenyegetések: Sajnálattal állapítom meg, hogy többen nem szívlelték meg a közölteket. Kötelességem volna a mulasztókat körlevélileg névszerint is meginteni, amitôl most még eltekintek, alkalmat adva a mulasztás pótlására. Mivel több helyrôl érkezett panasz, felhívom paptestvéreimet, hogy a hó végéig mindenki tegyen jelentést arról, mit végzett az idézett körlevél értelmében működési területén. [3] Összefoglalóan megállapíthatjuk, -- a szomorú és egyre elviselhetetlenebbé váló helyzet további ecsetelése helyett -- hogy a kommunista kormány a magyar katolikus egyházat az Állami Egyházügyi Hivatal felállításával egy olyan államvallási rendszerbe kényszerítette bele, melyet a történelembôl ismert gallikanizmussal vagy josefinizmussal, de még az orosz cárok cezaropapizmusával sem lehet összehasonlítani, nem is említve azt a lényeges különbséget, hogy míg amazok a vallás érdekeit is akarták szolgálni, addig a kommunista állam a vallás maradéktalan kiirtására törekszik. Mindszenty bíboros édesanyjára fájdalmasan hatottak az egyház megaláztatásai és az elszenvedett nagy károk, leginkább persze Grôsz érsek meghurcoltatása, aki iránt nagy személyes hálát is érzett. A kalocsai érsekkel szemben tanúsított durva és embertelen bánásmód emlékeztette a fia elleni támadásokra és a kirakatpere alatt átélt szívettépô, kimondhatatlan fájdalmaira. Fiához szálltak és nála idôztek gondolatai. Anyai szorongása és attól való félelme is megnôtt, hogy az egyház dühödt ellenségei kioltják fia életét a börtönben. Szorongásában csak annyit tehetett fiáért, hogy látogatási engedélyért folyamodott. Megkért, hogy vigyem el személyesen beadványát Budapestre. A Grôsz-per megnyitása elôtt érkeztem a fôvárosba, de csak az elsô nap kihallgatásait vártam meg és tele keserűséggel visszaindultam Szombathelyre. Nagy elcsigázottságomban útba ejtettem egy Balaton melletti üdülôtelepet azzal a szándékkal, hogy egyik barátomnál két-három napot pihenek. De alig tettem be lábamat házába, amikor megjelent a tanácselnök és felszólított, hogy a legközelebbi vonattal hagyjam el a községet. Parancsot kapott -- mondta felvilágosításul barátomnak -- hogy minden gyanús idegent ki kell utasítania a teleprôl. A prímás édesanyja közben újabb kérvényeket és táviratokat küldött Timár István államtitkár címére, de beadványaira nem érkezett semmiféle válasz. Efölött érzett bánatát két levelében is kiöntötte. Az elsôt 1951. július 22-én írta: Egy kicsit elmaradtam a levélírással. De nem hanyagságból, hanem azért, mert kérvényeket adtam be a minisztériumba, hogy szegény fiamat szeretném meglátogatni. Engedjenek, miután a törvényes idôtartam lejárt. De eddig nem jeleztek. Most már a harmadik kérvényt is elküldtem, de azt hiszem, talán még erre sem engedik meg. Még csak azt sem tudhatom, hogy hol van. A második levél 1951. augusztus 16-án kelt: Az elôzô levélben is csak azt írtam, hogy nem mehetek szegény fiamat meglátogatni. Most is azt válaszolom, hogy táviratot is küldtem és erre sem adnak semmi választ sem. Már igazán nem tudom, hogy mit tegyek. El vagyok szomorodva és annyira bánt, hogy miért ilyen szigorúak hozzám. Igen szeretném, ha tudnék már írni egy levelet szomorúság nélkül. De én talán azt meg se érem, mert bizony az idôm közeleg a 80-hoz. Ezt az idôt is csak az Úr Jézusnak köszönhetem. Hogy ekkora bánatot át tudok hidalni, talán mivel, hogy sokan imádkoznak értem, annak köszönhetem. Végre sok utánjárással 1951. október 6-án kapott látogatási engedélyt. Most is a váci fegyházba vitték mindkettôjüket. Társalgásuk alatt csak a megengedett szokásos témák merültek fel. A bíboros édesanyja azonban a család megnehezedett anyagi helyzetérôl is tájékoztatta fiát és részletesen beszélt azokról a hatósági zaklatásokról, melyekkel az önálló gazdákat bekényszerítették a kolhozokba. A prímás nagy részvéttel hallgatta a szomorú híreket és látszott, mekkora fájdalmára volt a nép szenvedése. Mikor Pesten beszámolt látogatásáról, ennél a résznél megjegyezte: -- Sajnálom nagyon, hogy szegény fiamat elszomorítottam. De csak azután jutott eszembe, mikor a fegyházat elhagytam, hogy ô úgyis tudja, mi megy végbe most az országban a kommunisták uralma alatt. Már egészen fiatal pap korában tisztában volt ô ezzel. Az elsô kommunizmus alatt mondta egy elôadásában Mindszenten az embereknek: Jegyezzétek meg, ha a kommunisták kezében marad a hatalom, még a kaszátokra és kapátokra is az lesz ráírva: ,,állami''. Fia egészségesnek látszott, de azért szokásához híven megérdeklôdte, nincsenek-e panaszai. Nagy találékonysággal ezt a témát így vezette be: -- Fiam, nem voltál valamelyik üdülôben, a Mátrában vagy másutt, gyógykezeltetés végett? Ez célzás volt azokra a sokszor terjesztett hírekre, hogy Mindszenty súlyos beteg, de a kormány lelkiismeretesen kezelteti és amikor szükséges, valamelyik üdülôbe viteti. Édesanyja megemlítette, hogy gyakran lehet hallani hasonló híreket. A bíboros erre elmosolyodott és ezt mondta: -- Ó, édesanyám, ezeket az üdülôket nem a szegény raboknak építették. A veszprémi szemináriumban egy teológus 1952. február 9 én, akirôl különben csak három év után derült ki, hogy a politikai rendôrséggel kezdettôl együtt dolgozott, az intézet hirdetô táblájára függesztett néhány soros írásban felhívta a ház lakóit, hogy kirakatperének évfordulóján imádkozzanak Mindszenty bíborosért. Az Állami Egyházügyi Hivatal veszprémi vezetôje ,,véletlenül'' felfedezte a ,,bűnjelet''. Az ügy a minisztertanács elé került és az úgy döntött, hogy a veszprémi teológiai fôiskolát be kell zárni, a teológusokat haza kell küldeni és a tanároknak meg kell tiltani, hogy továbbra is papi szolgálatban maradjanak. Az eset után a teológiai fôiskolák és szemináriumok képviselôi Czapik érsek elnöklete alatt értekezletre jöttek össze Budapesten. A megbeszélésen a papi békemozgalom elnöke, Beresztóczy is jelen volt, aki -- fenyegetések közben -- felszólította a teológiai tanárokat, hogy neveljék ,,korszerűen'' növendékeiket. Azt is bejelentette, hogy a szemináriumok egy részét megszüntetik, köztük a szombathelyit is, melynek elöljárója és tanára voltam. Ezt követôen bizalmas értesítést kaptam arról, hogy az Állami Egyházügyi Hivataltól ránk erôszakolt új püspöki helynök rólam tett nyilatkozatában kijelentette: csak az iskolaév végéig vár és akkor elbocsáttat a papi szolgálatból. Gyakran voltak gyomor- és epebántalmaim az oroszok bevonulása óta. Mivel belgyógyászati kezeléssel nem tudtak meggyógyítani, a hét év alatt többször is kértem a szombathelyi közkórház sebész-fôorvosát, hogy műtéti beavatkozással segítsen rajtam. De nem operált meg, mert azon a véleményen volt, hogy egy műtét is csak akkor segítene rajtam, ha nyugodtabb körülmények között élhetnék. Utolsó találkozásunkkor megmondtam neki, hogy az iskolaév végén felszámolják a teológiai fôiskolát és engem is elbocsátanak az egyházmegyei szolgálatból. Ekkor azt az orvosi tanácsot adta, ha van rá lehetôségem, egészségem érdekében meneküljek el az országból. A határ csak 20 kilométerre volt tôlünk. Egyik barátom talált egy ügyes vezetôt, akinek segítségével 1952. április 30-án -- életveszélyes körülmények között -- éjszaka átjutottam az erôs aknazáron és a szöges drótokból épített akadályokon. Utoljára két héttel elôbb, április 16-án kísértem el Mindszenty bíboros édesanyját Budapestre, aki Mindszentrôl a reggeli vonattal kissé meghűlve érkezett Szombathelyre. Ezért Géfin rektorral együtt rábeszéltük, hogy repülôvel utazzék tovább Budapestre. Félt a repülôúttól s csak lassan tudtuk megnyerni a tervnek. Figyelmeztettük azonban, hogy milyen veszélyes lenne betegsége miatt a 10 órát igénybevevô fárasztó utazás. Repülôvel viszont egy óra alatt megtehetjük az utat. Pesten korán nyugovóra térhet és jól kipihenheti magát a másnapi látogatásra. Megváltottam a jegyeket és délután kimentünk a repülôtérre. Láthatóan elfogta az elsô repülôút elôtti félelem, ahogy ott a beszállásra várakoztunk. Beszélgettünk és egyszercsak azt kérdezi: -- Hát a tanár úr már utazott repülôgépen? -- Nem. Én is most röpülök elôször. -- Érdekes, -- jegyzi meg mosolyogva -- nekem mégis úgy ajánlották és dicsérték a repülést, hogy azt hittem, a rektor úrral együtt mindketten kitanult repülôk. A jól sikerült tréfa feloldotta szorongását és eloszlatta félelmét. Nyugodtan szállt be a gépbe és Budapesten örült, hogy az unalmas és fárasztó személyvonat helyett a repülôt választottuk. A prímással másnap, április 17-én találkozott a váci fegyházban. Mikor hazajött, örömmel mondta, hogy fiát nem rossz hangulatban és igen jó egészségi állapotban találta. New Yorkba küldött április 22-én kelt levelébôl is ez a nagy öröme csendül ki: Most már mégis csak írhatok egy kis örömet. Most húsvét után voltam szegény fiamat meglátogatni. Április 17-én csütörtökön voltam nála. Egészséges és hála Istennek jól van. Sovány, de egészséges. Nagy örömmel fogadott és szegény azt mondta: Édesanyám, most soká jött el. - - Szegény fiam, mert eddig nem engedtek hozzád. Én többször is eljönnék, ha megengednék. Október 6-án voltam szegény fiamnál és most bizony csak félévenkint láthatom. De most annak örülök, hogy egészséges. Két napig maradtunk a fôvárosban és akkor hazakísértem Mindszentre. Ez volt utolsó találkozásunk. Többé nem láttuk egymást, csak leveleket és üzeneteket váltottunk nagy ritkán a vasfüggönyön át és ezekben legtöbbször börtönlátogatásairól értesített. A bíboros édesanyja 1952-ben még októberban, 1953-ban pedig egyszer tavasszal és egyszer ôsszel találkozhatott a fiával. E látogatásairól küldött értesítéseiben mindig aláhúzta, hogy a fia egészséges. De váratlanul érte és nagyon meglepte, amikor 1954 húsvétján a bíborost igen leromlott egészségi állapotban találta. Errôl így értesített: Nagyon rossz színben találtam a fiamat. Igen-igen sovány lett szegény, szinte megfeketedett a soványságtól. Igen megdöbbentem, mikor megláttam. Hát édes fiam, téged így tart el az állam? Ezért adunk mi be minden terményt, hogy alig is marad nekünk magunknak valami? Két kísérô is volt ott, azok is hallották, de mikor odébb mentek, megkérdeztem: Édes fiam, ugye én most nem jól beszéltem? -- De nagyon is jól, édesanyám! -- Kértem aztán az illetékeseket, engedjenek havonkint egy csomagot küldeni, hogy táplálkozzék jobban szegény fiam. De nem engedték. Késôbb eljött hozzám egy küldött és azt mondta, csomagot nem küldhetek, de pénzt adhatok. Mondtam, hogy pénzem bizony nincsen, élelmet inkább tudok összeszedni. Aztán mégis 100 forintot adtam ennek az embernek. Nyári találkozásuk után megnyugodva írta: Most annyit elértem, hogy szegény fiamat három hónap után meglátogathatom. Mivel a tavasszal igen rosszul találtam és felszólaltam, hogy egy embert ennyire kínoztak, s így megrestellték magukat és most azt hiszem, hogy azért engedték meg. Most kicsit jobban találtam, most jobban is néz ki. Október végén ezt írta: Október 26-án látogattam meg szegény szenvedô fiamat, most voltam harmadszor nála húsvét óta. Most azért jobb dolga van, mint akkor volt. Augusztus óta küldöttem neki 300 forintot élelmezésre, mert csak pénzt küldhetek neki. Élelmet nem lehet, csak mikor megyek hozzá, akkor vihetek. Mivel tudta, hogy minden külföldre menô levelet ellenôriz az államvédelmi rendôrség, óvatosan fogalmazott és sohasem mert részletekbe menô beszámolót írni. így Mindszenty bíboros halálos betegségének lefolyásáról teljes képet csak akkor kaptam, amikor 1956. november 1-én szabadulása után egészségi állapotáról is beszélgettem vele. Arra a kérdésemre, hogy nem volt-e valamilyen súlyos betegsége, amelynek a nyomát el kellene tűntetni, ezt az érdekes választ adta: ,,Kétszer voltam halálomon''. Azután elmondta, hogy 1954 telén hirtelen tüdôbaj támadta meg. Állandó lázban rövid idô alatt lefogyott 45 kilóra. Nem részesítették sem a szükséges orvosi kezelésben, se megfelelô táplálékról nem gondoskodtak számára. A törvényes elôírások ellenére súlyos betegen is ott tartották a sötét és az egészségre amúgyis ártalmas börtöncellában. A kommunisták -- úgy látszik -- elérkezettnek vélték az idôt akkor arra, amitôl édesanyja mindig félt, hogy ,,természetes halállal'' tegyenek pontot a prímás életére. Leginkább fényt derít erre a gonosz szándékra a következô eset. Egyik nap a börtönorvos rendelôjében magára hagyta Mindszenty bíborost. Ott ,,felejtett'' azonban elôtte egy hivatalos iratot, amelybôl Mindszenty megtudta, hogy kormánykörökben közeli halálára számítanak. Összeszedte minden testi és lelki erejét és imáiban is azt kérte, ne engedje meg az Úr, hogy a bolsevisták kezében haljon meg. Így telt el még néhány nap és akkor átvitték a Gyűjtôfogház kórházába. Nyilván csak azért, hogy a betegség utolsó szakaszában látszatra eleget tegyenek a börtönügyi szabályzat elôírásainak. A kórházban azonban egy tiszta, napos szobába került és Szabó László fôorvos mindent elkövetett, hogy helyreállítsa a bíboros egészségét. A tiszta környezet, a gondos orvosi kezelés, az elégséges táplálkozás és a beteg akaratereje mind hozzájárult ahhoz, hogy állapota javult. A baj, sajnos, a következô nyáron kiújult és akkor gondos orvosi kezelés mellett sem sikerült az állandó rosszabbodást megállítani. A fôorvos is számolt a bíboros közeli halálával s ezért arra kérte feletteseit, vigyék el a rabkórházból, nehogy az ô keze alatt haljon meg. Ez a helyzet a Genfben 1955. július 17-én összehívott négyhatalmi csúcskonferencia elôtti napokban alakult ki, mire július 16-án a budapesti rádió azt jelentette, hogy a kormány felfüggesztette Mindszenty József bíboros életfogytiglani fegyházbüntetését magas korára és betegségére való tekintettel és egyidejűleg háziôrizetbe helyezte a saját és a püspöki kar kérésére. Püspökszentlászlón ôrizte 16 AVH-s a pécsi püspök egykori nyaralójában. A ház egy nagy park közepén a Mecsek-hegységben a Zengô alatt épült. A tiszta levegô, a gyönyörű táj és az erdô meg a virágok mind gyógyító hatással voltak a sötét börtöncellából és a nagyváros kôrengetegébôl érkezô beteg megviselt szervezetére. Naponkint Pécsrôl járt ki hozzá egy fiatal orvos, aki gondosan kezelte és büszke volt arra, hogy tudását és ügyességét éppen Mindszenty bíboros egészségének a helyreállításával mutathatja meg. Meggyôzôdéses marxista volt, aki gyakran nyilatkozott a bíboros elôtt is arról, hogy nem az Isten segítsége, hanem az ô orvosi tudása adja vissza egészségét. Ennek a tudományára büszke, becsvágyó fiatal orvosnak valóban sikerült Mindszenty prímást a nyár folyamán talpraállítani, úgyhogy egy év múlva egészségesen került ki a kommunisták fogságából, ahol élete állandó veszélyben forgott. Nem kétséges, hogy a Gondviselés különös oltalma tartotta életben. Látványossága lett az embereknek, hogy a Mindenható megmutassa egy elpogányosodó világnak, hogyan ôrködik gondviselésével az igazak sorsa fölött. Édesanyja Püspökszentlászlón július 26-án látogathatta meg. Találkozásuk után örömmel értesített, hogy az elsô 10 nap alatt már jól javult fia egészsége. Többek között ezeket írta: Jól találtam szegény fiamat, ha sovány is, de egészséges. Frissen mozog, jó étvággyal eszik. Sokat lehettünk együtt teljesen zavartalanul. Végre minden családi ügyet is megbeszélhettünk. Kérdezte szegény fiam, keltett-e, édesanyám, valami feltűnést az emberek között ez a hír rólam? Mondtam, bizony édes fiam, keltett. ,,De az nem igaz, édesanyám, hogy én kértem.'' Ebéd után hívott: Jöjjön, édesanyám, mutatok valamit. Hálószobájában az ablak között ott volt szépen elrendezve abból a süteménybôl, a hat almából, amit májusban vittem szegény fiamnak. Piskótaféle, zserbószelet, ilyesmi volt. Hiszen ez már nem is lehet jó, édesfiam! -- mondtam. De bizony nagyon jó ez, édesanyám! Kérdezett aztán a püspökökrôl, a papokról sokat. Beszéltem is neki. Mondtam, ezek bizony szegények nem igen tehetik azt, amit szeretnének. Mondta késôbb szegény fiam: Édesanyám, én nem táplálok a szívemben senki ellen nehézséget, bármit is tettek ellenem. Én is csak erre bíztattam ... Orvos minden nap megy hozzá, megnézi. Mesélte, hogy elôzô napon egy féldeci vért vettek tôle. Én egészségesnek látom most is, úgy észbelileg meg pláne. Most, hogy jó a kosztja, magához jön majd teljesen ... Nagyon szép helyen van ez a kastély, köröskörül erdôk, meg fenyô. Léckerítés veszi körül az egészet. A folyosón láttam egy asztalt meg egy széket, ott szokott ülni valaki. Különben szabadon mozoghat az egész parkban a fiam. 1955. október 14-én Grôsz érsek is Püspökszentlászlóra került. Innen azonban még a tél beállta elôtt 1955. november 2-án átvitték mindkettôjüket a nógrádmegyei Felsôpeténybe, ahol a volt Almássy- kastélyban tartották ôket együttes háziôrizetben. Ott is 16 ÁVH-s vigyázott rájuk. Grôsz érseket 1956. február 25-én a szolnokmegyei Tószegen internálták, ahonnan május 9-én, Czapik érsek halála után, visszatérhetett Kalocsára. Megkegyelmeztek neki és megengedték, hogy a püspöki kar elnöki tisztségét is betölthesse. Mindszenty bíboros egyedül maradt Felsôpetényben. Háziôrizetében édesanyja négy alkalommal kereshette fel: kétszer Püspökszentlászlón és két ízben Felsôpetényben. E látogatásai alkalmával ÁVH-s nem zavarta többé társalgásukat s így szabadon megtárgyalhattak minden felmerülô kérdést. ÁVH-s ôrei kezébôl 1956. október 30-án szabadították ki a környék lakói a rétsági honvédségi laktanya egy gyors egységének közbelépésével. ____________________ Jegyzetek [1] Magyar Kurir, 1951. július 5. [2] Magyar Kurir, 1951. szeptember 21. [3] Magyar Kurir, 1951. október 20. ======================================================================== Levél a bíboros édesanyjához Budapest, 1956. november 2. Kedves Borbála Néni! Ôrömmel értesítem, hogy itthon vagyok Budapesten és innen írom e sorokat a Bíboros úr megbízásából. Egyik elôzô levelemben már említettem, hogy a nyáron átköltöztem Németországból Ausztriába, ahol együttdolgozom a St. Pölten-i egyházmegyei nyomdavállalattal a háromkötetes Mindszenty Okmánytár kiadásán. Ebben a nagy munkában a Bíboros úr körleveleit, beszédeit, nyilatkozatait és leveleit rendezzük sajtó alá egyszerre magyar és német nyelven. Így az utolsó hónapokban innen a szomszédból figyelhettem, hogyan ingott meg a kommunista rendszer alatt itthon a talaj. A szabadságharcról szóló elsô híreket gyanakvással fogadtam, de október 25-én az izgalom és kíváncsiság levitt az osztrák-magyar határra. Éppen déli 12 óra volt, amikor megálltam a hegyeshalomi határsorompó elôtt. Alig hittem a szememnek: A határ nyitva áll, a katonák sapkáján a vörös csillag helyett nemzeti színű szalagcsokor és az egyre élénkülô határforgalom is normálisan bonyolódik le. Hazulról elôször egy katonai tehergépkocsit látok közeledni. Egy orvos és négy katona szálltak le róla. Budapestrôl érkeztek és mondják, hogy gyógyszereket és élelmet szeretnének vinni a sebesülteknek. Hozzájuk csatlakozom és átvezetem ôket a túlsó oldalra, ahol a Vörös Kereszt és a Nemzetközi Karitász raktáraira éppen akkor húzták fel a sátortetôt. A rakodásnál is segítek nekik és közben beszélgetünk. A hihetetlent hitelesítik elôttem: Budapesten és az ország nagyobb városaiban munkások és diákok harcban állnak az államvédelmi alakulatokkal és az orosz hadsereg egységeivel. Különben ott voltak már a határon az összes európai népek képviselôi. Ott nyüzsögtek az újságírók, a hírügynökségek és a világlapok tudósítói a rádiótársaságok embereivel együtt. Csoportokba verôdve izgalommal és nagy rokonszenvvel tárgyalták a hazulról érkezô híreket. Ott láttam a segélyszervek vezetôit, akiknek intézkedésére már a második napon szünet nélkül hatalmas mennyiségben szállították a teherautók az ott felállított raktárakba a kötszert, az orvosságot, a ruhát és élelmet. Sok honfitársammal ott maradtunk a határon és munkacsoportokat alakítottunk. Mi készítettük a csomagokat, mi raktuk meg a hazainduló teherautókat és mi továbbítottuk az ország belsejébôl érkezô kérelmeket az osztrák, a belga, a német és a többi nemzet segélyszerveinek. A budapesti jelentések alapján mi tájékoztattuk hitelesen a sajtó embereit a politikai és katonai helyzetrôl. Mi voltunk az éjjel-nappal rendelkezésre álló személyzet. Alvásra, pihenésre alig gondoltunk, de különben úgy vergôdtünk óráról órára a szorongás és reménykedés között, hogy álom egyszerűen nem is jött a szemünkre. Ebben az izgatott lelki állapotban hallottam október 30-án délután a hírt, hogy a gyôzelemhez közeledô forradalmi kormány a fôvárosba kéri a Bíboros urat. Nem örültem a hírnek, mivel feltételeztem, hogy Ôeminenciája még mindig a kommunisták fogságában van. Féltem attól, hogy a forradalmi kormány felhívása ürügyül szolgál majd az országból való elhurcolására. Egész éjjel gyötört ez a gondolat. Csak hajnalban nyugodtam meg, amikor a bécsi rádió azt jelentette, hogy a Prímás urat az ÁVH-sok kezébôl kiszabadították a szabadságharcosok. Már elindult Budára és útközben mindenütt nagy tömegek gyűlnek össze köszöntésére. Amikor a nap folyamán sikerült meggyôzôdnöm a hír valódiságáról, elhatároztam, hogy másnap indulok és akármilyen veszélyes lenne is az út, hazautazom Budapestre. Már tegnapelôtt délben Gyôrben voltam. Ott azonban ismerôseim és barátaim nem tudtak azonnal alkalmas járművet szerezni s így csak tegnap 10 órakor érkeztem meg ide a budai prímási palotába. A palota körül, mióta Ôeminenciája betette ide a lábát, szinte beláthatatlan tömeg szorong. Rengetegen keresik fel a Prímás urat nemcsak a fôvárosból, hanem az egész országból. Ma is látogatókkal van tele az utca, az udvar és teljesen zsúfoltak a folyosók, a lépcsôházak és a romháznak valamennyi használható helyisége. A Bíboros úr most is abban a két kis szobában lakik, amelyekbe az udvari lépcsôház vezet fel. Látogatóit a vele szemben lévô másik két kicsi szobában fogadja. Amikor ezt a bejáratnál megtudtam, elhatároztam, hogy nem állok be a várakozók hosszú sorába, hanem minél elôbb igyekszem bejutni Ôeminenciája fogadószobájába. Az öröm és kíváncsiság már odavitt egészen a szoba elé. Éppen egy amerikai rádiótársaság embereit engedték be hozzá. Hozzájuk csatlakoztam és mögöttük beléptem én is a kicsi szobába. Ôeminenciája hamar észrevett. Felém jött és mielôtt köszönthettem volna, ezekkel a kedves szavakkal fogadott: -- Köszönöm az édesanyámnak tett sok szíves szolgálatát. -- Erre én zavartan megjegyeztem, hogy most külföldrôl jövök. -- Én mindent tudok -- válaszolta a Bíboros úr. Ebbôl azonnal arra következtettem, hogy Borbála Néni tájékoztatta a Prímás urat menekülésemrôl és arról is, hogyan dolgoztunk együtt annakidején a látogatási engedélyekért. Ezt köszönöm és kérem engedje meg, hogy itt megemlíthessem, tegnap este a vacsora alatt én is több epizódot elôadtam azokból a régi idôkbôl. Ôemineciáját különösen meghatotta, amit a mindszenti Jézus Szíve szoborról mondtam és nagyon élvezte, ahogyan felelevenítettem többek közt 1952-es repülôutunkat. A Prímás úr, amikor tegnap megérkeztem, arra kért, maradjak itt a közelében és segítsek a külföldrôl érkezô látogatók fogadásánál. Tegnap este fél hatig folytak a kihallgatások. Itt voltak a forradalmi kormány küldöttei: Tildy Zoltán államminiszter és Maléter Pál a honvédelmi miniszter helyettese. A kormány egy küldöttje este késôn részletesen beszámolt a Bíboros úrnak az oroszokkal folytatott délutáni tárgyalásokról is. Megígérték, hogy elhagyják az országot, hozzájárulnak a szabad választásokhoz és az ellen se emelnek kifogást, hogy az ország semleges legyen. A Prímás úr a jó hírekre a kormánynak azt üzente vissza, hogy a bolsevistáknak nem szabad könnyelműen hinni és azért az ENSZ-nél tegyenek gyors lépéseket. Úgy látszik, hogy a kormány több tagja sem hisz az orosz ígéreteknek, amire a futár utolsó mondatából lehet következtetni, aki Tildy megbízásából a jó hírekhez hozzátette: -- Ezek a szovjetemberek azonban vadak, lelkiismeretlenek, becstelenek és azért nem bízhatunk feltétlenül ígéreteikben. Kedves Borbála Néni! Amint ebbôl tetszik látni, a helyzet egyelôre bizonytalan. Ezért is bízott meg Ôeminenciája a levél megírásával, hogy errôl hitelesen tájékoztassam. Fôként azért térek ki ennyire részletesen a politikai helyzet ismertetésére, hogy ne tessék egyelôre útnak indulni ide Budára vagy Esztergomba. Szíveskedjék nyugodtan megvárni a politikailag és katonailag tisztulatlan helyzet kialakulását és csak akkor induljon el ide a Bíboros úrhoz, ha ô maga üzeni majd, hogy veszélytelenül lehet már utazni. Ezt a levelet A. nôvér viszi el Mindszentre s majd Ôeminenciája személyes üzenetét is ô adja át Borbála Néninek. E pillanatban természetesen nagy az öröm itt a fôvárosban. Lehet mondani, hogy szinte az egész művelt világot boldoggá tette Ôeminenciája kiszabadulása. Tegnap legalább kétezren táviratoztak ide a budai prímási palotába. Délben érkezett XII. Pius pápa latin nyelvű távirata. Lejegyzem itt Borbála Néninek e történelmi jelentôségű pápai üzenetet magyar fordításban: Amint nyolc évvel ezelôtt mélyen lesújtotta atyai szívünket érseki székedrôl történt jogtalan eltávolításod, amely ellen több alkalommal, különösen a nyilvános konzisztóriumon erélyesen tiltakoztunk, úgy most a bensôséges vigasztalás érzésével tölt el kiszabadulásod híre, amelynek ebben a pillanatban az egész, hazáddal együttérzô katolikus világ örvend. Hálatelt szívvel mondunk köszönetet Istennek, hogy meghallgatta hívei szüntelen könyörgését és kegyelmével értékessé és ragyogóvá tette a te hitedet s erényedet, annyi Krisztusért elviselt szenvedés között. Legyen ez bíztató égi jel a szeretett magyar nemzet s az Általad és püspöktársaid által kifejtett és a híveitek által készségesen fogadott buzgó apostoli munka számára. Bárcsak felvirágoznék hazádban az annyi veszélyes tévedés és vérontás közt megújult katolikus élet s felragyogna az Egyházhoz és az Apostoli Szentszékhez való hűségtek, amelyet ôseitektôl örököltetek. Amikor most az örök nyugalom békességét kérjük az elmúlt gyászos események áldozatai számára, Neked Szeretett Fiúnk, aki szüntelenül jelen voltál gondolatainkban és imádságunkban, az isteni segítség zálogaként, szívünk kiáradó szeretetével küldjük apostoli áldásunkat, kiterjesztvén azt a többi püspökre, papra és az összes hívôre, különösen azokra, akiket a jelen súlyos megpróbáltatásai sújtanak. XII. Pius pápa. Sok kedves és figyelemreméltó epizód is lejátszódott tegnap itt a budai házban. Még ebéd elôtt lementem Bodonékhoz, hogy körülnézzek a konyhában. Persze az éléskamrát teljesen üresen találtam. Bodonné említette, hogy egy kacsát tartogatott a Prímás úr hazaérkezésére s azt már tegnapelôtt megsütötte. Nyomban telefonáltam a bécsi karitásznak, hogy küldjenek élelmiszert a prímási palotába. A délután közepén érkezett egy kisebb teherautón a kért élelmiszer, melyet a bécsi pékek ajándékoztak a Bíboros úrnak. Háromtagú küldöttségük arra kért, vigyem be hozzá ôket soron kívül fogadásra. Amikor a Bíboros úr megköszönte a szíves ,,alamizsnát'', az egyik közülük megjegyezte: -- Mi nem alamizsnát hoztunk. Mi vissza akarjuk fizetni a magyaroknak anyagiakban azt, amit ôk szellemiekben adtak a világnak. Sajnos, az élelmiszer nem maradt itt a házban, mert -- amint most reggel Bodonné mondta -- Ôeminenciája tovább ajándékozott mindent a karitásznak. Tegnap este a kihallgatások után Ôeminenciájával négyszemközt beszélgettünk három órán át. Azt gondolom, leginkább az érdekli Borbála Nénit, amit arról tudtam meg, hogyan szabadult ki október 30-án délután ÁVH-s ôrei kezébôl. Október 23-án a Bíboros úr is értesült a rádióból az ifjúság tüntetésérôl. De másnap ôrei elvették a rádióját és a két napilapot se adták be többé hozzá, melyeket addig minden nap megkapott. Ebbôl és az ôrök egyre nyugtalanabb és idegesebb viselkedésébôl arra következtetett, hogy az október 23-iki tüntetéseknek következményei lehettek. Azt azonban, hogy szabadságharc folyik a fôvárosban és az ország nagyobb városaiban, nem merte feltételezni. Az egész hetet imádságban töltötte és különösen a Magyarok Nagyasszonyát kérte, hogy védje meg ,,örökségét'' a rászakadó nagy bajban és veszélyben. Ôrei persze egész héten mélyen hallgattak és semmit sem közöltek vele a forradalmi eseményekrôl. Csak október 30-án kereste fel a parancsnok. Arra figyelmeztette, legyen útrakészen, mivel a nap folyamán elhagyják a házat, ahol veszélyben forog az élete. -- De hát ki veszélyezteti itt az én életemet? -- kérdezte a Prímás úr az ôrség parancsnokától. -- A csôcselék -- válaszolta keserűen a parancsnok. -- Én a néptôl nem félek -- jelentette ki Ôeminenciája -- s azért a házat nem vagyok hajlandó elhagyni. Az ÁVH-s parancsnok eltávozott, de hamarosan visszatért harmadmagával és akkor azt kérdezte: -- Hajlandó-e velünk jönni, ha erôszakot alkalmazunk, persze csak valamilyen jelképes formában? -- Nem hagyom el a házat -- mondta nagyon határozottan -- és erôszaknak sem engedek. Bár Ôeminenciájának csak kevés reménye volt, hogy megakadályozhatja erôszakos elhurcolását, mégis szembeszegült. Feltételezte, hogy az ôrség valamely felelôtlen felsô parancsra cselekszik és nem tartotta kizártnak, hogy át akarják adni az oroszoknak. Az ÁVH-sok már éppen ahhoz készülôdtek, hogy erôszakkal is magukkal viszik a Bíboros urat, aki ismételt felszólításra sem volt hajlandó önként velük menni, amikor egy ôrszem lépett be a terembe. Ez azt jelentette a parancsnoknak, hogy egy orosz katonai autó állt meg a ház bejárata elôtt. Erre valamennyien az ablakhoz futottak, hogy szemügyre vegyék a katonai autót és utasát. A katonai gépkocsiból Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke szállt ki, aki azonnal és sietve a Prímás úrhoz vezettette magát. Amikor találkoztak, minden bevezetés nélkül felszólította, hogy az ôrséggel együtt azonnal hagyja el a házat. Ôeminenciája persze Horváth elôtt is kijelentette, hogy nem hajlandó elhagyni a házat és erélyesen tiltakozott a jogtalan és felelôtlen intézkedés ellen. Horváth János, aki ettôl kezdve nem tudta elrejteni félelmét és izgalmát, parancsoló hangot kezdett használni és azzal fenyegette meg a Bíboros urat, hogy erôszakkal is végrehajtatja a felülrôl kapott parancsot. Ebben azonban megakadályozta egy váratlan fordulat. A környék lakosságát felriasztotta az orosz katonai gépkocsi és amikor a férfiak látták, hogy az az Almássy-kastély felé tart, ahol a Prímás urat internálták, megindultak ôk is kapákkal, villákkal és egyéb szerszámaikkal, hogy megmentsék Ôeminenciáját. Miközben Horváth bent tárgyalt a Prímás úrral, körbefogták a kastélyt és hangos jelszavakat ismételve követelték a Bíboros úr szabadonbocsátását. Amikor Horváthot figyelmeztették, hogy nagy tömeg gyűlt össze a ház körül és errôl az ablakon keresztül maga is meggyôzôdött, lerohant a katonai gépkocsihoz és amilyen gyorsan csak tehette, elhagyta Felsôpetényt. Természetesen az ÁVH-s parancsnoknak is inába szállt a bátorsága és ettôl kezdve csak azon igyekezett, hogyan menthetné meg a saját és emberei életét. Míg a tömeg lent hangosan tüntetett és követelte a Prímás urat, ôk bent ablaktól ablakig futkostak és megpróbáltak kapcsolatot teremteni a tüntetôkkel. De ezek nem figyeltek rájuk, hanem egyre hangosabban és fenyegetôbben követelték a Bíboros urat. Végül is az ÁVH-sok szorult helyzetükben tanácskozásra gyűltek össze. Annak végén a parancsnok Ôeminenciája elé vezette megszeppent embereit. Udvariasan jelentette, hogy az ôrség tagjai is csatlakoztak a forradalomhoz, átálltak a néphez. Jelentését így fejezte be: -- Hercegprímás Úr, e perctôl kezdve szabad! Hamarosan e drámai fordulat után megérkezett a kastélyba egy katonai egység a rétsági laktanyából. Az orosz páncélautóra ugyanis, melyen Horváth János utazott, a rétsági parancsnokság is felfigyelt. El is fogták Horváthot, amikor Felsôpeténybôl sietett vissza a fôvárosba. A telefonistáknak pedig már napközben sikerült lehallgatniok az ÁVH-s ôrség és Budapest közt történt üzenetváltásokat. Ezek alapján a rétsági katonai parancsnok, Pallavicini ôrnagy fel tudta mérni a Bíboros urat fenyegetô veszélyt. Ezért küldött megmentésére egy gyors egységet Felsôpeténybe. A Prímás úr örömmel üdvözölte a lakosság képviselôit és a katonák parancsnokait. Elôször is azt kérte tôlük, hogy engedjék bántódás nélkül szabadon ÁVH-s ôreit. Ezt a kívánságát teljesítették is, miután lefegyverezték ôket és vezetésükkel átkutatták az egész épületet. A pincében és az alagsorban nagy szénhalmazok között sok kézigránátot, géppuskát és nagy mennyiségű lôszert találtak. Fenn az emeleti helyiségekben pedig több lehallgató készüléket bontottak ki a falakból. (Ezek segítségével tudták meg persze azt is, amit Borbála Néni mondott látogatásai alkalmával a Bíboros urnák.) A ház átkutatása után Ôeminenciája tanácskozott a tisztekkel és úgy döntöttek, hogy Felsôpeténybôl átmennek a rétsági laktanyába. Este 10 óra 5 perckor el is indultak. ôeminenciája annak örült a legjobban, hogy nyolc évig tartó fogságából a magyar nép fiai szabadították ki és beszélt arról is, milyen szívesen töltötte velük elsô szabad óráit a laktanyában. -- Valamennyien jókedvűek voltak -- mondotta -- és egy boldogabb magyar életrôl szôtték reményeiket. Végül megbeszélte velük, hogy másnap korán reggel indulnak Budára. Utolsó kérdése ez volt hozzájuk: -- De fiaim, van-e biztosítékotok is arra, hogy holnap valóban el is jutok veletek Budára? Amikor a Bíboros úr tegnap este idáig ért, kis szünetet tartott. Aztán meghatottan és boldogan ismételte meg itt ebben a kicsi szobában, ahol most én is írom e levelet, e nagyszerű fiúknak történelmi lapokra illô válaszát: -- Egyedül az életünk -- mondta meggyôzôdéssel a parancsnok. -- Csak az életünk! -- kiáltották utána lelkesen mindnyájan. A Bíboros úrnak itt könny csillant meg a szemében: -- Boldog voltam és azt mondtam nekik: Fiaim, reggel nyugodtan indulok veletek Budára! Október 31-én már korán, reggel hat órakor, elhagyták a laktanyát. Három harckocsival és egy rohamlöveggel biztosított katonai autón hozták fel a Bíboros urat Budára. Szerdán reggel 8 óra 55 perckor érkezett meg ide a prímási palotába. Útközben a falvak népe, itt a fôvárosban pedig Budapest lakossága éljenzéssel és virágesôvel fogadta. Megérkezésekor itt a palota körül is óriási néptömeg várta, akikre a ház erkélyérôl adta áldását. Azután szentmisét mondott a kápolnában. Megemlítem még: nagyon boldog vagyok, hogy a Bíboros úrral találkozhattam és most végre magam is személyesen meggyôzôdhettem arról, amit Borbála Néni leveleibôl már tudtam, hogy Ôeminenciája teljesen egészséges, testileg és szellemileg ép és friss. A hosszú fogság természetesen megviselte, de ennek ellenére munkabírása teljesen a régi. Különben errôl már tegnap este nyilatkozott ebben a rövid rádióüzenetében: Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben sincs gyűlölet a szívemben. Csodálatraméltó hôsiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsôséget megérdemelnek ifjaink. Hála és imádság az áldozatokért. Honvédségünk, munkásságunk, földműves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre. Az ország helyzete rendkívül súlyos. Napok óta hiányzik az élet folytatásának minden közös feltétele. A legsürgôsebben meg kell találnunk a kibontakozást. Most tájékozódom, két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez. Ôeminenciája holnapra püspökkari konferenciát hívott össze, hogy a fôpásztorokkal megbeszélje a legsürgôsebb teendôket és természetesen bejelentett rádiószózatának is a tartalmát. Már bejelentették érkezésüket Grôsz érsek úr, Shvoy és Pétery püspök urak. Nagyon sajnálom, hogy Borbála Nénit most nem tudom felkeresni személyesen. Ma délután még vissza kell utaznom Bécsbe és onnan minél elôbb szeretnék eljutni Rómába. Mély tisztelettel köszönti Vecsey József ======================================================================== Menekült a saját hazájában Miután Mindszenty bíboros áttekintette a helyzetet és azt megtárgyalta a püspöki kar több tagjával, 1956. november 3-án este rádiószózatot intézett a nemzethez: Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva ôszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom a múltammal, Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem elôtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyôzôdésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt. Azt sem mondhatom, hogy most már ôszintén beszélek, mert én mindig ôszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, mikor közvetlenül személyesen, tehát nem magnetofon hangfelvétel útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez. Rendkívül súlyos helyzetünkrôl külföldi és belföldi viszonylatban kell szétnéznünk. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik, de sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalómnak meglegyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára. A külföld felé élôszóval ma elsôízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenekelôtt a Szentatyának, XII. Pius pápa ôszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus Egyház fejérôl oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfôknek, a katolikus Egyház vezetôinek, a különbözô kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezôknek, akik a börtönömben töltött idô alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítô szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg ôket ezért. Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselôi és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják, örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom. Másrészt arról óhajtok beszélni, hogy az egész kultúrvilág, a külföld, úgyszólván osztatlanul mellénk áll és segít. Számunkra ez ugyanis sokkal nagyobb erô, mint amennyi magunknak van: mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsôk vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Elsô királyunk Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlôdtünk. A nándorfehérvári gyôzelem után, amelynek 500-ik évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet s mindig újra saját erônkbôl kellett felemelkedést keresnünk. Most van az elsô eset a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét érdemli. Mi meg vagyunk illetôdve, egy kis nemzet minden tagja szívbôl örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép felkarolja ügyét. A gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg, úgy ahogy himnuszunk zengi: ,,Isten áldd meg a magyart, ... Nyújts feléje védô kart,...'' Himnuszunk így folytatódik: ,,ha küzd ellenséggel''. De mi rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincs ellenségünk, azért mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökeredzik a múltba, különbözô korszakok ismerhetôk fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni a fejlôdés jegyeit. Korunknak azonban ebbôl a szempontból általános jellemzôje, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlôdés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képezô kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is elôre viszi. Természetszerű okoknál fogva: fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek. Mi magyarok, az európai népek családi, bensôséges békéjének zászlóvivôiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal mindegyikkel, sôt még további tájakra is emelve szemünket, mi, a kis nemzet barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy említem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta. Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévô katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erô növekszik. Mi semlegesek vagyunk. Mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetôiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot! Ôszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erôk mielôbbi kivonulása országunkból megtörténik. Belsô helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az elôbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínségbe kerültünk. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni. Saját összességünk, nemzetünk érdekében, a nemzet életének folytatásához szükséges -- haladéktalanul. Amikor ezt megtesszük, nem tévesztjük szem elôl a következôket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-tôl egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erôszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a megtagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegeit ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak errôl még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felôl. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmilyen mellékcélra, illetéktelen elôny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelynél minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenôrzés mellett. Én pártokon kívül és állásom szerint felül vagyok is maradok. Figyelmeztetek ebbôl a tisztembôl minden magyart, hogy a gyönyörű egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás is ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk. A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintô leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelôsségre vonásoknak minden vonalon éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniök. Magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelôsséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért, vagy helytelen intézkedésért. Leleplezô vallomásokhoz nem fűzhetünk egyetlen megállapítást sem, mert az országos munkafelvételt és a termelés folytatását hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad elôre, ez nem is lehet feladatunk. Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztálynélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztô, szociális érdekektôl helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. Mint a katolikus egyház feje viszont kijelentem, hogy -- amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevelében kijelentette -- nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sôt az egészséges fejlôdést mindenben elômozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagymúltú és nagyértékű intézményeinkrôl gondoskodni kell. Ugyanebben a minôségemben továbbá röviden megemlítem, az ország 6 és félmillió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erôszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ôsi hit- és erkölcstanunkból az Egyházzal egyidôs jogszabályokból önként adódik. A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondottam, világos és elég. De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elôdeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elôl menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk. Ettôl a pillanattól kezdve figyeljük, hogy ígéretek és cselekedetek födik-e egymást, és ami ma keresztülvihetô, azt senki se halassza holnapra. Mi, akik figyelünk és elômozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben, -- s nem hiába. Amint ebbôl a püspökkari közös nyilatkozatból kiderül, az egyház és állam közti függô kérdéseket a fôpásztorok tárgyalások útján akarták rendezni. Egyoldalú egyházi intézkedést csak az egyházi fegyelem helyreállítására jelentettek be: a papi békemozgalom felszámolását saját hatáskörükben hajtották végre és azt Mindszenty prímás nagyon találóan a ,,bukott rendszer erôszakának és csalárdságának'' nevezte. Ugyanakkor kijelentették, hogy a katolikus egyház nem áll útjában a ,,demokratikus szocializmusnak'' vagy az ,,osztálynélküli'' társadalmi berendezkedésnek, jóváhagyják a földreformot, mint ahogyan 1945-ben sem ellenezték azt. De a katolikus egyház számít arra, -- hangsúlyozta a püspöki kar nevében a bíboros -- hogy az állam a kisajátított egyházi vagyon ellenértékeként nyújtott segélyt nem használja fel zsarolásra vagy békepapok megjutalmazására, hanem szabadon rendelkezésére bocsátja azt az egyházi intézményeknek. [1] A rádiószózat után Mindszenty bíboros hazament a budai prímási palotába. Hajnalban ô is hallotta, amint a forradalmi kormány miniszterelnöke, Nagy Imre, a saját hangján jelentette a rádióban: ,,A szovjet csapatok támadást indítottak fôvárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak és a kormány a helyén van!'' Ennél a drámai fordulatnál javasolta Tildy Zoltán a minisztertanácsban, hogy hívassák Mindszenty prímást is az országházba. Tildy miniszter javaslatának lehet tehát köszönni, hogy a bíboros azon az éjszakán nem került újra a kommunisták kezébe. Amikor ugyanis a támadó orosz tankok már az országház elôtti téren kezdtek felsorakozni, a kormány tagjai elmenekültek a jugoszláv követségre. A zűrzavarban a miniszterelnök a bíborost is felszólította, hogy keressen magának menedéket. Mikor Mindszenty tanácstalanul megkérdezte, hogy hová is mehetne, Nagy Imre a közelben lévô amerikai követséget ajánlotta és nyomban intézkedett is, hogy a prímást a szovjet tankok között szabadságharcosok kísérjék el odáig. A követségre való bebocsátásra mintegy húsz percig kellett várni. Ennyi idô alatt érkezett meg Washingtonból a válasz, hogy az elnök politikai menedékjogot adott a magyar bíboros-prímásnak. Három nap múlva innen a követségrôl küldte Mindszenty Eisenhower elnöknek az alábbi sorokat: ,,Mint a magyar szabadságharc hajótöröttje az Ön nagylelkűsége folytán fedélzetre jutottam. Vendég vagyok az Önök követségén és ugyanakkor menekült a saját hazámban. Nem is kétséges, hogy vendégszeretetük a biztos haláltól mentett meg engem.'' [2] A menedékjog valóban megmentette Mindszenty bíborost a haláltól, de nem a további szenvedéstôl és a fogságtól. Nem az ellenség rabja ugyan, de fogoly most is, aki csak egy szűk ablakkeretbôl nézheti népe szenvedését és az egyháznak hol nyílt, hol alattomos eszközökkel való üldözését. És a vendégbarátság légköre se mindig felhôtlen. A különös az, hogy éppen a katolikus Kennedynek Kruscsovval való bécsi találkozása óta bizonyos körök a bíborost a követség elhagyására szeretnék rávenni. Eszközük diplomáciai fondorlat és meg-megújuló sajtóhadjárat. Idônkint gombnyomásra mozgásba hozzák a földgolyót átfogó propagandagépezetet, hogy világközvéleményt gyártsanak a ,,makacs'' és ,,elmaradott'', máskor a ,,halálosan beteg'' és orvosai tanácsának is ,,ellenszegülô'', ,,megöregedett'' és népe által teljesen ,,elfeledett'' fôpapról. Természetesen azt is remélik, hogy a mesterségesen gyártott közvélemény nyomása alatt a Vatikán közbelépését kikényszeríthetik. [3] A Vatikánban azonban látják, hogy Mindszenty bíboros vértanúsága és fogsága két évtized után világtörténelmi távlatot nyert, s így az nemcsak az üldözött magyar katolicizmus, hanem azontúl valamennyi szovjet rabságban sínylôdô nép tragikus sorsát is példázza. Természetesen Mindszenty is tudja ezt és azért nem hajlandó ,,pihenni'' menni Rómába vagy Pannonhalmára. A nagy személyiségek jellemvonása, hogy egyéni érdekeikrôl meg tudnak feledkezni, ha azt a rájuk szakadt történelmi szolgálat és felelôsség kívánja. Mindszenty is már letartóztatása elôtt kijelentette: ,,Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos''. A bíborost édesanyja az amerikai követségen is csak a magyar kommunista hatóságok engedélyével látogathatta meg. Elôször 1956 karácsonyán lehettek együtt. Azután még évenkint kétszer, tehát összesen hatszor látogathatta meg fiát menedékhelyén 1960. február 5-én bekövetkezett haláláig. Halálát öregkori elgyengülés okozta 85 éves korában. Az elgyengülés nyomai azonban csak az utolsó hetekben jelentkeztek. Attól kezdve panaszkodott a családban, hogy meggyengült az emlékezô tehetsége és imádkozni se tud úgy mint régen, mivel imádság közben elálmosodik. Ennek ellenére sem maradt ágyban, hanem még az utolsó napon is dolgozgatott. Halálos ágyán köréje gyűlt a nagy család s míg azok hangosan imádkoztak, ô csendesen elszenderült. Mindszenty bíboros ,,Az édesanya'' című könyvében írja -- Victor Hugó Exil-jére utalva -- hogy az emberi szív egyik legnagyobb gyötrelme, ha ,,tilalom állja útját, hogy az édesanyja sírjához mehessen''. Ezt a fájdalmat neki is át kellett élnie. Nem állhatott ott haldokló édesanyja ágyánál és nem zárhatta le azt az áldott két szemet, melyet oly sokszor árasztottak el könnyek éppen az ô tragikus sorsa és nagy szenvedései miatt. A temetésre koszorút küldött és azt egy idegen, a budapesti diplomáciai kar egyik buzgó katolikus tagja, helyezte el édesanyja sírján. ____________________ Jegyzetek [1] Sajnálatos félrevezetés áldozata lett a Reuter-hírügynökség budapesti tudósítója, aki Mindszenty prímás rádiószózata után -- nyilván kommunistáktól nyert értelmezés alapján -- azt jelentette, hogy a bíboros nyilatkozatában visszakövetelte az egyháztól elvett földeket. A nyilatkozatban használt ,,egyházi intézmények'' kifejezést ,,egyházi földbirtokok''-nak olvasta. A magyar nyelvben az ,,intézmény'' szó sohasem jelentett ,,földbirtokot''. [2] A levél teljes szövegét közli a M. O. III. kötete a 315-16. oldalon. [3] A bíboros menedékjoga körüli fondorlatokra világítunk rá röviden a Függelék-ben (224-29. oldal) közölt interjúban. ======================================================================== Veszélyben a menedékjog Függelék König bécsi bíboros-érsek többször nyilatkozott a sajtónak Mindszenty prímásról. Sokszor úgy tűnt, mintha a bécsi bíboros a világsajtónak adott nyilatkozataival azoknak az amerikai politikai csoportoknak akart volna segítségére lenni, akik a budapesti kormányzattal és mindenekelôtt Moszkvával karöltve szeretnék elérni, hogy a Vatikán Rómába rendelje a magyar bíboros-prímást. Most legutóbb a Milánóban megjelenô Famiglia Mese című folyóiratnak adott interjújában azt mondotta, hogy a Mindszenty-ügyet, vagyis azt a kérdést, hogy a magyar prímás Rómába telepedjék át, megoldhatatlannak látja. Az Életünk szerkesztôjének (e könyv szerzôje) alkalma nyílt 1970 elején Münchenben a Mindszenty-ügyben megkérdezni Fábián Károlyt, aki talán a legrészletesebben ismeri annak a propaganda-hadjáratnak fázisait, amelynek elindítói és életben tartói még mindig remélik, végül is valamilyen fondorlattal majd rávehetik a Vatikánt, hogy a magyar bíboros-prímást Rómába rendelje. Elôször a következô kérdést tettem fel: Hogyan látja König kardinális nyilatkozata után a Mindszenty-ügyet? Fábián Károly: Az a véleményem, hogy König bíboros a Famiglia Mesé- nek adott nyilatkozatával a Mindszenty-ügy egy szakaszát akarta lezárni. Ez a szakasz 1963-ban kezdôdött, amikor a bécsi érsek XXIII. János pápa tanácsára a budapesti amerikai követségen elôször látogatta meg Mindszenty bíborost. Átadta neki János pápa meghívását a II. Vatikáni Zsinatra azzal a kifejezett óhajjal: ha teheti, vegyen részt a zsinat tanácskozásain. János pápa persze tudta, hogy Mindszenty a zsinatról nem térhetett volna vissza hazájába. Mi indította János pápát erre a lépésre? Fábián Károly: A pápa egyrészt óhajtotta, hogy a zsinaton mindenki résztvegyen, másrészt viszont -- úgy látszik -- XXIII. János pápa bízott abban, hogy az akkortájt elhangzott kommunista pártnyilatkozatok komolyak, és ezért remélhette, hogy ha kívánságuknak megfelelôen elhozza Mindszenty prímást Budapestrôl, könnyíthet a keleteurópai egyházak nehéz helyzetén. Különben erre az eseményekbôl is lehet következtetni. Röviddel König kardinális budapesti útja elôtt engedte meg Kruscsov XXIII. János pápa kérésére, hogy az ukrán görögkatolikus érsek a szibériai koncentrációs táborból Rómába mehessen. 1963. március 7-én pedig János pápa fogadta Kruscsov vejét. Ezekbôl a világsajtó azt következtette, hogy a szovjet orbituson belül gyökeres egyházpolitikai fordulat állt be. Kruscsov vejének és leányának látogatása után a pápa közvetlenül König érseket fogadta. Az ô kihallgatása után jelentették a hírügynökségek, hogy a bécsi bíboros Budapestre utazik. Az a megbízatása, hogy elôkészítse Mindszenty római útját. Mirôl tárgyalt a két bíboros elsô találkozásuk alkalmával? Fábián Károly: A bécsi érsektôl, aki nagy meghatódottsággal köszöntötte bíboros társát, Mindszenty prímás azt kérdezte: Mondja, mit kíván a Szentatya? Semmit -- válaszolta König érsek -- csak azzal bízott meg, hogy átadjam üdvözleteit és meghívását a zsinatra. König érsek tájékoztatta ezután a magyar prímást a zsinati tárgyalásokról és a világegyház helyzetérôl. Mindszenty bíboros viszont beszélt a saját sorsáról és a magyar egyház szomorú helyzetérôl. Mit tudott meg König érsek arról, hogy hogyan él Mindszenty bíboros az amerikai követségen? Fábián Károly: Többek között azt, hogy a magyar prímás minden reggel korán kel. Elmélkedik és misézik. Elvégzi breviáriumát és sokat imádkozik. Aztán napközben többször meghallgatja a rádióadásokat, olvas és ír. Azt hiszik, hogy emlékiratain dolgozik. A külvilágtól teljesen el van zárva. Csak az amerikai elnök külön engedélyével kereshetik fel, mint König bíboros is. A postáját is elôbb elküldik Washingtonba s csak azt adhatják át neki, ami onnan visszaérkezik. Korábban, míg édesanyja élt, idônkint ô is meglátogathatta. Egyszer-kétszer húga és egy budapesti pap is mehet hozzá elnöki engedéllyel, aki meghallgatja gyónásait. Vasárnapi és ünnepnapi szentmiséin megjelennek a követség katolikus alkalmazottai, s ezeknek szentbeszédet mond angol nyelven. Néha keresztel is. Különben -- mondja König bíboros -- a magyar prímás jó egészségnek örvend, s csak idônkint keresi fel egy amerikai orvos. Hogyan keletkezett mégis 1968-ban s elôzôleg többször is az a riasztó hír, hogy Mindszenty prímás halálos beteg? Fábián Károly: Amikor 1968-ban a sajtó ezt a hírt nagy hangosan világgá kürtölte, az Egyesült Államokban éppen elnökválasztásra készültek. Tudott dolog, hogy négyévenkint az elnökválasztás elôtt két- három hónapig tartó bizonytalan szakasz van ott a politikában. Feltehetôen, ezt a bizonytalan helyzetet akarták kihasználni azok a csoportok, akik azon fáradoznak, hogy Mindszenty prímást az amerikai követség elhagyására rávegyék vagy rákényszerítsék. Tehát ez akkor hamis hír volt? Fábián Károly: A hírverésnek valóban nem volt semmi alapja. Maga König bíboros cáfolta meg ezt a híresztelést. Egyik hamarosan következô látogatása után a bécsi televízióban adott nyilatkozatában mondotta: Mindszenty bíborost a legjobb egészségben találtam. Miért nem sikerült oly sok próbálkozás és fondorlat után Mindszenty bíborost a követség elhagyására rávenni? Fábián Károly: Sajnos, König érsek korábbi nyilatkozatai alkalmasak voltak arra, hogy az újságírók azokból arra következtessenek, mintha Mindszenty ,,merevségén'' múlott volna, hogy nem adta fel a követségen élvezett menedékjogát. Ezek a nyilatkozatai arra is alkalmat adtak, hogy újságírói hebehurgyasággal egyes lapok bántó hangon írjanak a magyar prímásról. Középkori modorban politizáló fôpapnak, barokk fôúrnak, makacs és önfejű férfiúnak mutatták be olvasóiknak, aki szemben áll nemcsak a kommunistákkal, hanem az amerikai kormány és a Vatikán óhajával is. Tehát nem egyedül Mindszentyn múlott, hogy a követségen maradt? Fábián Károly: Ezzel eddig is tisztában voltam, de most König bíboros is meggyôzött errôl legutolsó nyilatkozatával. Most jelentette ki elsô ízben világosan, hogy a budapesti kormány Mindszentyt csak azzal a feltétellel hajlandó Rómába engedni, ha a pápa megtiltja neki, hogy fogságáról, bírósági tárgyalásáról, a magyar egyház sebeirôl, stb. beszéljen vagy írjon. Azt természetesen senki sem kívánhatja, hogy Mindszenty bíboros ezeket a természetes emberi igazság- és az egészséges erkölcsi érzékkel is ellenkezô feltételeket elfogadja. Figyelemmel van erre a Vatikán? Fábián Károly: Feltétlenül, hiszen a pápa mindig Mindszenty bíborosra bízta, hogy maga döntsön afölött, elfogadhatóknak tartja-e ezeket a feltételeket. Igaz-e, hogy Mindszenty egy ízben el akarta hagyni a követséget? Fábián Károly: König bíboros szerint igaz. Az izgalmas eset 1967 októberében játszódott le, mikor Johnson elnök hosszú évek után követet küldött Budapestre. A hírügynökségek jelentették akkor, hogy az új nagykövet megállt Bécsben és ott akarta bevárni Mindszenty távozását a követségrôl. Honnan lehet ezt tudni? Fábián Károly: Egy amerikai újságíró hozta akkor a hírt, aki résztvett Mindszenty bíboros miséjén. Ez az újságíró elmondotta, hogy a prímás -- szokásától eltérôen -- szentbeszédében kitért a saját sorsára is, megjegyezvén: ,,Azon nyomban elhagyom a követséget, mihelyt az új követ megérkezik. Az az érzésem, hogy mióta nagykövetet neveztek ki, nem vagyok szívesen látott vendég itt.'' A Washington Post pedig 1967. október 19-én írta, hogy Hilldebrand nagykövet ,,Bécsben várja meg a Mindszenty-ügy megoldását''. Miért maradt mégis ilyen szomorú elôzmények után Mindszenty bíboros a követségen? Fábián Károly: Amikor a Vatikánnak jelentést küldtek a helyzetrôl, a pápa azonnal megbízta König érseket, utazzék Mindszenty bíboroshoz és vegye rá, hogy ne hagyja el a követség épületét. ,,Ha a pápa úgy akarja, maradok -- válaszolta König érsek szerint Mindszenty prímás a római üzenetre -- és ezzel én is példát akarok adni a Szentatya iránti engedelmességre.'' A teljes igazságot persze majd csak a bíboros emlékirataiból tudjuk meg. (A fenti interjú megjelent az Életünk 1970. március 1-i számában.) ======================================================================== Részletek A. Nôvér naplójából Függelék 1950. január 30. Elöljáróim engedélyével pár napot tölthetek itthon szüleimnél Budapesten. Persze alig marad idôm a szülôi házra. Fônöknôm kérésére sok ügyet kell itt Pesten elintéznem s közben más tennivalóm is bôven akad. Délben szüleimnél várt Erzsébet nôvér üzenete, hogy sürgôsen akar velem beszélni. Mikor felkerestem, megkérdezte: -- Ugye, Kedves Nôvér, maga hamarosan utazik vissza Szombathelyre? -- Sajnos, már holnap -- válaszoltam. -- Annál jobb. Tudna-e vállalni ott a környéken egy feladatot, amely némi veszéllyel is járhat? -- Igen, de azért szeretném tudni, hogy mirôl van szó. -- Mindszenty bíboros úrról több mint négy hónapja nem tudunk semmit, annak ellenére, hogy állandóan kutatunk utána. Most végre találtunk valakit, akinek jó kapcsolatai vannak az igazságügyminisztériumban a börtönügyi osztály vezetôjével. Az illetô hajlandó lenne személyesen átadni neki egy kérvényt, csak alá kellene íratni Mindszenten Borbála Nénivel, a bíboros úr édesanyjával. -- Sajnos, én nem ismerem a bíboros édesanyját és attól is félek, hogy esetleg velem együtt a rendôrség kezébe kerülne maga a kérvény is. Mire Erzsébet nôvér megjegyezte: -- Tulajdonképpen nem nagy feladatról van szó. Egy olyan kis faluban nem nehéz megtalálni a bíboros úr édesanyjának a házát. De beszéljen odautazása elôtt valakivel Szombathelyen, aki ismerôs a helyzettel, pl. Vecsey teológiai tanárral. Mindszenten meg egyszerűen hivatkozzék rám, amikor a prímás úr anyjának átadja ezt az írást. Ezzel már kezembe is nyomta a kérvényt tartalmazó borítékot. 1950. február 3. Most értem haza Mindszentrôl és örülök, hogy van kevés idôm, mivel meg akarom örökíteni a prímás úr édesanyjánál tett látogatásomat. Tegnap délután indultam Szombathelyrôl vonattal. Rumban átszálltam a Zalabér felé induló autóbuszra. Mivel már sötétedni kezdett, amikor Mindszenthez közeledtünk, kis aggodalom fogott el, vajon befogad-e ilyen késôn a bíboros úr édesanyja. Még sohasem találkoztam vele, pedig sokszor megfordul pesti zárdánkban s rendtársaim segítik ott a fôvárosban. Itt Szombathelyen is sokszor megfordul, amint tegnapelôtt Géfin rektor és Vecsey prefektus is említették, amikor megkértem ôket, magyarázzák meg, miként tudok Mindszentre jutni s hogyan találok rá ott a prímás úr édesanyja házára. Magamban számolgatom az állomásokat s amint közeledünk Mindszenthez, már csak az érdekel, milyen lehet a prímás úr édesanyja. Az autóbusz a falu közepén állt meg, nem messze a templomtól. Nyugalmat erôltettem magamra és elindultam a kapott eligazítás szerint az autóbusz irányában. Balról állt a templom és tudtam, hogy a templom után hányadik házba kell befordulnom. Figyeltem a házakat s amikor ráismertem a leírás alapján a keresett házra, kinyitottam az utcaajtót és bekopogtam egy kivilágított ablakon. Középtermetű, kissé sovány, nagyon tisztán és rendesen öltözött falusi asszony nyitotta ki az ajtót elôttem. Nagy nyugodtság áradt belôle, ami az én zavaromat is azonnal megszüntette. Bemutatkozás után azzal kezdtem, hogy Erzsébet nôvér küldött Budapestrôl. A név hallatára -- úgy láttam -- még az a kevés bizalmatlanság is eltűnt az arcáról, amivel az elsô pillanatban rámtekintett. Barátságos és közvetlen lett. Bevezetett a meleg szobába, maga mellé ültetett s úgy hallgatta meg, hogy miért jöttem. A kérvényt átolvasta, aláírta s arra kért, mondjam meg Erzsébet nôvérnek és Farkas ügyvédnek, nagyon hálás, hogy törôdnek vele. Közben egészen beesteledett. Ott marasztalt, meghívott vacsorára és éjjeli szállásra azt a szobát adta nekem, amelyben a bíboros úr szokott megszállni, amikor haza látogatott és otthon tartózkodott szüleinél. A ház többi lakójának is bemutatott és mindnyájan örültek, mikor hallották, hogy Erzsébet nôvér ismerôse vagyok. Mindnyájan ismerték a nevét s arról is tudtak, milyen eréllyel beszélte rá annakidején Péter Gábort, hogy adjon látogatási engedélyt Borbála Néninek. Egész este velem beszélgetett. Megtudtam, milyen nehezen engedélyezik látogatásait fiánál. Még karácsonykor se küldhettek neki csomagot. Nagy anyai fájdalom gyötri, de külsôleg ezt nem lehet rajta észrevenni. Idegesség és nyugtalanság nélkül beszél fiáról és látszik, hogy a jó Isten akaratában megnyugszik, akinek kezébôl elfogadja e súlyos megpróbáltatást. Nem adja át magát a saját bánatának, hanem másokra is kiterjed a gondja. Amit a családról mondott, abból arra következtetek, hogy ô irányítja még most is a házat. Nagy hitét és Istenbe vetett bizalmát végig csodáltam s arra gondoltam, hogy a prímás úr nagy erényeinek kitűnô melegágya volt ez a csendes falusi otthon, melynek melegét Borbála Néni sugározta rá. Nagyon boldog vagyok, hogy vállalkoztam erre az utazásra s így megismerhettem a bíboros úr édesanyját, örülnék, ha máskor is és még sokszor találkozhatnék vele! 1950. február 20. Két napot töltött házunkban tartományfônöknônk. Mikor ma engem is felkeresett, azt kérdezte: -- Nem félt-e, Kedves Nôvér, mikor Mindszenten járt, hogy valami baj érheti? -- Eleinte féltem, de késôbb megjött a bátorságom s nagyon örültem, hogy Erzsébet nôvér megbízott akkor annak az ügynek az elintézésével. -- Merne máskor is odautazni, vagy egyáltalán a bíboros úr édesanyjának társaságában nyilvánosan mutatkozni? Nem értettem a kérdést, csak sejtettem, hogy a prímás úr édesanyjának nyújtandó szolgálatokról lehet szó, amire engem szemeltek ki. Örültem ennek a lehetôségnek és kevés gondolkodás után azt válaszoltam a tartományfônöknônek: -- Mernék én, csak lenne rá okom és alkalmam! Erre elmondotta, hogy a szemináriumból kérték, adjon egy nôvért Borbála Néni mellé, aki közvetíteni tudná üzeneteit, leveleit Mindszentrôl Szombathelyre és Budapestre, aki elkísérné utazásai közben és ezek alkalmával vele lenne éjszaka is, mivel asztmája az utóbbi idôben gyakrabban jelentkezik. -- Ha Kedves Nôvér erre szívesen vállalkoznék, megengedném, hogy minden szükséges esetben félretehet minden más munkát és mehet a prímás úr édesanyjának segítségére. A legfontosabb erény ebben az új szerepében a nyugodtság és én azt hiszem, ha sokat lesz együtt Borbála Nénivel, akkor ebben az erényben Kedves Nôvér is gyarapodni fog. Nagyon örültem s szinte kitüntetésnek éreztem a kapott munkakört. 1950. március 12. Tegnapelôtt kaptam az elsô üzenetet, hogy kísérjem Borbála Nénit Budapestre. Nem kellet érte mennem Mindszentre, hanem csak azt kívánta, várjam az állomáson Szombathelyen. Korán reggel érkezett majdnem két órai autóbuszon és vonaton megtett út után. Ennek ellenére nem volt fáradt. Azt különben mások is megfigyelték már, ha a fiáért tesz valamit, akkor friss mindig. Az állomásról a szemináriumba mentünk, ahol Géfin rektor fogadott bennünket. Misét mondott a kápolnában, melyen mi is részt vehettünk. Utána a Rektor úr lakosztályán reggeliztünk. Itt keresett fel bennünket Vecsey tanár úr, aki közölte, hogy velünk jön Budapestre, mivel Farkas ügyvéddel személyesen szeretne beszélni. Este érkeztünk Budapestre és mi Borbála Nénivel a szatmári nôvérek Délibáb utcai házában szálltunk meg. 1950. március 20. Borbála Néni nagyon bízott abban, hogy a bíboros úr névnapján látogatást tehet nála a börtönben. Sajnos, elmúlt a névnap anélkül, hogy kérvényeire, személyes érdeklôdésére bármilyen választ kapott volna. 1950. március 25. Ma utazott haza Borbála Néni Mindszentre. Sajnos, édesapám betegsége miatt itt kellett maradnom édesanyám mellett s ezért nem tudtam hazakísérni. Vecsey tanár úr jött fel érte. Kikísértem én is az állomásra s még ott is azzal vált el tôlem: -- Csak legalább annyit sikerült volna megtudnom, hogy él-e még, vagy már meghalt-e szegény fiam! A. nôvér naplójában három éven át találunk feljegyzéseket Mindszenty bíboros édesanyjáról. Örültem, hogy ezeket a részeket rendelkezésemre bocsátotta. Ennek köszönhetem, hogy sikerült az egyes eseményeket élethűen leírnom és az idôpontokat is pontosan megállapítanom. E forrásmunkának is használt naplóból a továbbiakban csak azokat a részleteket közlöm, melyekbôl a nôvér saját szenvedései tárulnak elénk. 1950. június 20. Tegnapra virradóra a politikai rendôrség megint mintegy 1.000 szerzetest hurcolt el házaikból. Borbála Nénit kísértem haza Mindszentre s mivel nála maradtam éjszakára is, én egyedül nem szenvedtem át nôvéreinkkel ezt a kegyetlen elhurcolást. Fônöknôm korábbi utasítását követtem: azonnal civil ruhába öltöztem s hazajöttem özvegy édesanyámhoz Budapestre. 1950. július 2. Ma kerestem fel nôvéreinket a váci püspöki palotában, ahová az ÁVH internálta ôket. Élelmet, szappant, takarókat vittem nekik. Nagyon zsúfoltan vannak, talán 500 szerzetes is sínylôdik itt a különbözô rendekbôl. Pétery püspök úr nagyon segíti ôket, de még így is sokan a földön alusznak szalmán vagy szalmazsákon. A palotát nem hagyhatják el s további sorsukról semmit sem közöltek velük. Azt a hírt terjesztik, hogy valamennyi szerzetest Szibériába száműznek. 1950. augusztus 25. Borbála Néni meghívott pár napra magához. Naponkint alkalmam van vele hosszabban elbeszélgetni. Legtöbbet a fiáról beszél s én azok alapján, amit róla mondott, feljegyzéseket készítek a bíboros úrról. A szôlôhegyen dolgozgatunk ... Olyan jól esik a mai zűrzavaros világban ebben a békés falusi környezetben lenni, ahol az ember erôt gyűjthet a megpróbáltatásokra ... 1950. szeptember 10. Ma váltottam ki a világi foglalkozást engedô munkakönyvemet. Egy családhoz járok takarítani, ahol négy hat éven aluli gyermeket is gondozunk az édesanyjukkal együtt. Munkaadóm persze ismeri a helyzetemet s azért sok szabad idôt ad, mivel tudja, hogy közben több családnál is hittanra tanítom a gyermekeket. Már az elsô napokban hét tanítványom akadt olyan ismerôs szülôknél, akik állásukat veszélyeztetnék, ha gyermekeiknek kérnék az iskolai hitoktatást. Középiskolás lányokkal is tudok tovább foglalkozni: három csoportom van, akikkel hetenkint találkozom ... 1955. május 15. Hosszú idô telt el, majdnem három év, amióta utolsó naplójegyzetemet írtam. A börtönben papírt és ceruzát nem tarthattunk magunknál. Ezért most folytatom az édesanyám által megôrzött naplót. Ismét itthon vagyok! Milyen boldogság újra édesanyámnál lenni, szabadon járni, saját kezemmel nyitni és csukni az ajtókat, gyújtani fel a villanyt! Borbála Nénivel 1952 óta nem találkoztam. Ha egy kicsit kipihenem magamat, majd felkeresem ... 1952-ben nagyon megnehezült a szerzetesek élete: a mi nôvéreink közül is többen gyári segédmunkásként vagy háztartási alkalmazottként dolgozhattak csak. Egyik nôvérünk pl. vashulladékot lapátolt segédmunkásként hónapokig az egyik csepeli gyárban. Egy másik utcaseprôi alkalmazott volt. Mindkettô tanári oklevéllel... Nyugaton élô nôvéreink is hívtak bennünket: ha vállaljuk az útlevél nélküli határátlépés kockázatát, folytathatjuk náluk szerzetesi életünket. Hozzám is érkezett ilyen üzenet. Így indultunk el hárman nôvérek az üzenethozóval. A Dunán éjszaka jutottunk át a szomszéd államba. Néhány napi várakozás után, mialatt vezetônk még 16 nyugatra készülô embert gyűjtött össze, elindultunk az osztrák határ felé. Rajtunk kívül egy idôs házaspár leányával és ötéves unokájukkal, egy asszony 12 és 15 éves leányaival, egy házaspár 18 éves fiával, egy fiatal pár egy éves kisfiával, -- akinek altatót adtak, hogy csendben legyen -- és még néhány ismeretlen ember igyekezett szabad földre. Sötétedés után indultunk a város szélérôl. Kellemetlen meglepetésünkre a mezôket, szántóföldeket friss hó borította. Vezetônk szerencsére nem tévesztette el az utat. Többnyire egymás után mentünk, vagy kettesével, a végtelennek tűnô éjszakában, a vezetô mindig elôl. Idônként távoli kutyaugatást hallottunk, olyankor megálltunk; kétszer le is kuporodtunk a földre, nehogy a lakosok, vagy a határôrök észrevegyenek. Nem sokkal éjfél elôtt lehetett, amikor egy hármas szögesdrót kerítéshez érkeztünk. Vezetônk széjjelhúzta a drótokat, egyenként átsegített mindnyájunkat. Nemsokára vasúti töltés keresztezte utunkat. Átmászva rajta, pihentünk néhány percet, mert a mélyen felszántott rögök között nagyon fárasztó volt az elôrejutás. -- ,,Tíz perc múlva Ausztriában leszünk'' --- mondta vezetônk, mutatva a falut, amelynek lámpái a távolban fénylettek. Maradék erônket összeszedve újra elindultunk. Vezetônk elôresietett, hogy az osztrák határôröket megkeresse, akiket állítólag ismert. Mi, utasítása szerint, ismét elnyújtott sorban mentünk utána. Két perc sem telhetett el, egyik nôvértársam, Mária, aki mellettem ment, megállt: -- Nem bírok továbbmenni, nagyon elfáradtam. Hagyj itt, legalább neked sikerüljön átjutni. -- Nem maradhatunk le, -- válaszoltam, próbálj meg jönni, most élet- halálról van szó! Belekaroltam és próbáltam segíteni, de nem bírt jönni. Mintha egy sziklát húztam volna. A telehold közben fölkelt, világosságánál próbáltam körülnézni, hogy másik nôvértársam segítségét kérjem. Csak annyit láttam, hogy az elôttünk igyekvô család, apa, anya és 18 éves fiúk, hirtelen megállnak, majd gyorsan letérdelnek. Mi is azt tettük, - - ahogy a vezetô indulásunk elôtt meghagyta. Abban a pillanatban nappali fényt árasztó rakéta szállt fölénk és mögöttünk, kissé jobbról, sortüzet adtak. Pillanatnyi szünet után ez még kétszer ismétlôdött. A golyók fütyülve csapódtak be körülöttünk, sűrűn, mint a nyári jégesô. Az elsô sortűzzel egyidejűleg Mária, aki tôlem jobbra térdelt, hangosan szólt: ,,Jaj, meglôttek!'' -- Azzal leesett a földre, jobb oldalára, két kezét elôre nyújtva, arccal felém. Én is lefeküdtem a hóba s elsô ösztönös gondolattal elmondtam a tökéletes bánatot. A második rakétánál átvillant agyamon, hogy még nagyon készületlen vagyok a halálra és majdnem egyidejűleg soha nem tapasztalt erôvel ébredt fel bennem az élniakarás. Így az utolsó sortűz alatt, amikor Mária háromszor hangosan, nagyon fájdalmasan sóhajtott, óvatosan kinyújtva jobbkezemet, szájára tapasztottam, hogy üldözôinket ne vezesse nyomra a hang. Persze már késô volt. Pillanatok alatt körülvettek a határôrök felhúzott puskáikat ránk szegezve s óriási farkaskutyáikat csitítgatva. Még a földön fektémben hátrabilincselték kezemet, majd talpra állítottak. Kértem, hogy nôvértársamat, Máriát is segítsék fel. Ketten arcába világítottak zseblámpáikkal, majd legyintettek kezükkel, hogy halott. Ott hagyták. Engem hárman közrefogva visszavittek néhány méterre a másik csoporthoz. Nem értettem, mit mondanak, erre az egyik határôr elgáncsolt és én hátrabilincselt kezekkel leestem a hóba. Ahogy körülnéztem, soha el nem felejthetô kép tárult elém: az idôs házaspár maradt le még utánunk leányával és unokájával, meg egy egyedülálló férfi, aki segített nekik a kisfiút hátán hozni. A két asszony, nem messze egymástól, mozdulatlanul feküdt, arcraborulva, már holtan. A nagyapa hátán feküdt, nyögve, rángatózva haldoklott. A kisfiút egy pillanatig láttam: az egyik határôr ölbekapva szaladt vele vissza. Hónapok múlva tudtam meg, hogy a hátát súrolta egy golyó. Elôttem hason feküdt a férfi, aki segített a családnak, keze hátrabilincselve, egy katona mellette térdelt és bicskájával igyekezett nadrágját felvágni, hogy a bal combjából ömlô vért elállítsa. A férfi vértócsában feküdt, de nem kaphatott életveszélyes lövést, mert fejét föl-fölemelve válaszolt a katonáknak. Nem tudom, mennyi idô telhetett el így, amikor három katona hozzám jött, felállítottak s miután közrefogtak, visszaindultunk a város irányába. Néhány lépés után motorzúgás hallatszott. -- Mi ez? -- kérdeztem önkéntelenül. -- Most jön az autó a sebesültekért és a halottakért -- válaszolta éppen olyan magától értetôdôen a mögöttem lépegetô határôr, aki tudott magyarul. Néhány perc múlva földszintes házhoz közeledtünk. A fejemet borító széles sálat hirtelen lehúzta a mögöttem jövô katona és bekötötte vele a szememet. Így vezetett tovább. -- ,,Most fognak agyonlôni a ház falához állítva'', -- cikázott át agyamon a régen olvasott háborús történetek emléke. De nem így történt. Most már elôrebilincselt kezekkel, bekötött szemmel egy lépcsôhöz vezettek. Beléptünk a házba, leültettek, érzésem szerint egy lóca végére. Halálos csönd volt, semmit sem láttam. Egyszerre egy nô hangosan jajgatni kezdett. Megrémültem, de hamarosan kiderült a katonák és a nô beszélgetésébôl, hogy az utóbbinak a lába nagyon fáj, úgy látszik, megfagyott a hosszú gyaloglás alatt. Így sejteni kezdtem, hogy a határ felé induló csoportunkból másokat is a kis házba hoztak. Csendben ültem, találgatva, mi következik. Nemsokára bevezettek egy másik szobába. Itt, még mindig bekötött szemmel, el kellett mondanom személyi adataimat. Visszakísértek a lócához. A második kihallgatásnál levehettem a kötést szememrôl. Most már azt kérdezték, milyen úton kerültem Budapestrôl a határra, majd egy mellékszobában megmotoztak. A kihallgatás többször ismétlôdött a nap folyamán. Késô délután lehetett, amikor az ôr megengedte, hogy végleg levegyem a kendôt szememrôl. Útitársaim közül az egyik asszony ült ott fiával és a két kis leány édesanyjukkal. Beszélnünk nem volt szabad. Az egyik határôr megszánt bennünket és sorban mindnyájunknak odaadta zsebfésűjét, hogy hozzuk rendbe hajunkat, miután a bilincseket levette kezünkrôl. Egy csajkába meleg levest készítettek és sorba kínáltak mindnyájunkat. Nagy nehezen lenyeltünk két-három kanál levest, de egyikünknek sem volt étvágya. Közben elkészítették kihallgatásunkról a jegyzôkönyveket. Ezeknek aláírása után megengedték, hogy a lócákon végigfeküdjünk és aludjunk. Másnap hajnalban rabszállító autóval bevittek bennünket a városi börtönbe. Egy hónap múlva volt bírósági tárgyalásunk, amelyen mindnyájunkat 60 napi börtönre ítéltek, mert útlevél nélkül léptük át a határt, és közölték, hogy a büntetés kitöltése után visszaadnak a magyar hatóságoknak. Nem így történt. Több, mint egy évig tartottak teljes bizonytalanságban börtönben bennünket, kivéve a két kislányt, akiket körülbelül félév után egyik ott élô rokonuk ismételt kérésére az ô gondjaira bízták a hazaszállításig. A börtönben különbözô munkákat végezhettem: tollfosztástól, vöröshagyma tisztítástól kezdve a börtön folyosóinak, irodáinak takarítása, meszelés utáni nagytakarítás, mosodai, majd konyhai munka váltakoztak. Még az elején mindegyikünknek rabszámot adtak s azzal együtt készítettek rólunk rabruhában fényképet. Ez is a büntetéshez tartozik: az ember megszűnik névvel bíró személy lenni, csak egy szám a társadalmon kívül. Ebben az idôben is segített az Isteni Gondviselés, hogy ember tudjak maradni. Körülbelül négy hónapja voltam már rab, amikor mintegy harminc katolikus papot hoztak át egy másik börtönbôl. Éppen a folyosót mostam, amikor átvezették ôket. Félreállva, az ôr háta mögött halkan szóltam nekik: -- ,,Laudetur Jesus Christus!'' -- Egyikük válaszolt, szintén csak a foga között. Néhány nap múlva ez a pap egyedül ment a folyosón az irodába. Pár szót tudtunk váltani s megígérte, másnap ad nekem Oltáriszentséget, -- ôk ugyanis titokban miséztek. Következô nap a folyosó ablakait mostam, amikor jött. Gyorsan átadta a Szentostyát kis fehér papírba csomagolva. Rabruhám nadrágzsebébe tettem és siettem vissza a létrára munkámhoz, -- senki sem vett észre semmit. A nap hátralévô részében, folytatva az ablakmosást, szentségimádással készültem a másnap reggeli szentáldozásra. Nagyon vigasztaló volt a tudat, hogy az Úr Jézus nemcsak a templomban, vagy a zárdái életben, hanem a börtönben is hozzám jött, hogy társam legyen. -- Másnap reggel, mielôtt az ôrök jöttek a zárkákat ellenôrizni, társnômmel együtt térdelve elmondtuk a Confiteort, majd kettétörtem a Szentostyát és magunkhoz vettük. Az ôrök nem vették észre. Még egyszer tudtam így áldozni néhány nappal késôbb, azután a papok részben kiszabadultak, részben tovább vitték ôket más börtönökbe. Mivel minden munkára jelentkeztem, három másik fiatal rabnôvel együtt, -- akik szintén nyugatra igyekeztek útlevél nélkül s a két határ között fogták el ôket, -- idônként kivittek különbözô rendôrségi épületekbe takarítani. Ez kellemes változatosságot jelentett, mert rendes személykocsival vittek, nem rabszállító cellás autóban, és így láthattuk egy kissé a városi utcákat, a ,,szabad'' életet. Egy ilyen alkalommal, éppen Nagypéntek délután volt, véletlenül az egyik nyitott templomajtón keresztül elénk tárult a fehér virágokkal és drapériákkal gyönyörűen feldíszített Szent Sír a kitett Oltáriszentséggel. Ezek a közösen végzett munkák, meg az egyes zárkák lakóinak gyakori cserélgetése, lehetôvé tették, hogy rabtársaimmal közelebbrôl is megismerkedjem, elsôsorban a magyarokkal. Egy év alatt több, mint nyolcvannal találkoztam, akiknek egy határon sikerült átjutniok, szökve, mert hiába kértek útlevelet, a Rákosi kormányzat nem adott nekik, -- de a szabadulást jelentô második határ elôtt elfogták ôket, s hozzám hasonlóan, bizonytalan ideig tartották ôket bezárva, mielôtt visszaadták a magyar hatóságoknak. Korra és nemre való tekintet nélkül voltunk összegyűjtve; a legfiatalabb egy 15 éves diáklány, a legidôsebb egy 72 éves özvegyasszony. Utóbbi az 1951-es kitelepítési akció elôl szökött meg Budapestrôl, egy nyári éjszakán átúszta a határfolyót jelentô Dunát, kevés pénzzel és ékszerrel, hogy Nyugat-Európában élô gyermekeihez eljusson. Hónapokig keresett embert, aki átvezeti ôt Ausztriába, közben sokszor töltötte az éjszakát parkokban egy-egy bokor alatt, vasúti várótermekben, sôt hatósági menhelyeken a hideg idô beállta után. Végre talált valakit, aki elvitte ôt az egyik határmenti faluba, átvette a vezetésért kialkudott pénzt s az autóból kiszállva, átadta ôt az ott várakozó határôrnek. -- Egyik 18 éves leány, otthon bányában volt gépkezelô, két ,,sztahanovista'' bányász kollégájával együtt Ausztráliába indult rokonaihoz, de csak a börtönig jutottak. Egy asszony 14 éves leányával férjéhez igyekezett Ausztriába, akitôl évek óta a ,,vasfüggöny'' választotta el. A helybeli lakosságból elôször hat fiatal prostituált nôvel voltam egy cellában; nagyon szánalomraméltóak voltak, ahogyan meséltek nyomorúságos életükrôl. Késôbb tizenöten laktunk egy nagyobb zárkában, rajtam kívül mind helybeliek: egy fiatal varrónô, aki házasságon kívül született csecsemôjét ölte meg; egy nyelvszakos tanárnô, akit 14 éves tanítványai följelentettek ,,államellenes'' magatartásért; egy falusi szülésznô tiltott magzatelhajtásért; egy fiatalasszony, aki családi üzletük államosításakor árut és pénzt rejtett el a hatósági megbízott elôl s késôbb ezért valaki följelentette; egy fiatal nô, aki pilóta vôlegényével együtt repülôgépet akart nyugatra vinni és ottmaradni, de nem sikerült nekik; egy fogorvos fiatal felesége, aki férjével együtt útlevél nélkül indult el Ausztriába s akit elfogatásuk után úgy megvertek a vallatók, hogy három hónapos terhessége megszakadt. Egy-egy arc jelenik meg elôttem, egy-egy élet, ami nem úgy sikerült, ahogyan elképzelték ... Lehet-e határozottan állítani, hogy valóban mindig csak az a bűnös, aki börtönben van? Legnyomasztóbb emlékem maradt ebbôl az idôbôl, amikor egyszer új zárkába helyeztek és a régebben ottlakó néhány rabnô közölte velem, hogy ablakunk a börtönnek arra az udvarára nyílik, ahol kedden és pénteken hajnali öt óra körül a kivégzéseket szokták végrehajtani. Mivel emeleten voltunk, ablakunkból nem lehetett az akasztófát látni, de sokszor felébredtünk ezeken a reggeleken, figyelve az udvarról hallatszó hangokat és jövés-menést. Ilyenkor imával igyekeztem segíteni az elítélteknek. Egyszer egy 18 éves fiút kísért az ôr a siralomházból, aki egy évvel azelôtt embert ölt, de a törvény csak nagykorúságának elérése után engedte meg a halálos ítélet végrehajtását. Politikai foglyokat is végeztek ki... Ezek az élmények nagyon segítettek annak átélésében, hogy mindennek a világon csak annyi a jelentôsége, amennyiben az örök élet szempontjából maradandó. Amit nem vihetünk magunkkal, ahhoz nem érdemes ragaszkodni. És mindig készen kell lennünk a számadásra ... A karácsonyestét igyekeztünk meghitté tenni. Akkor tízen dolgoztunk a börtön mosodájában, köztünk egy kórházi betegápoló ferences nôvér, akit feljelentési kötelezettség elmulasztása miatt két és fél évi szabadságvesztésre ítéltek. Neki küldtek rendtársai élelmiszercsomagban egy fenyôgallyat és egy Betlehemes képeslapot. Az ünnepi vacsorát a mosodába adták nekünk s az ôrök megengedték, hogy két asztalt, melyeken máskor a kimosott ruhát szoktuk tárolni, összetoljunk és tiszta lepedôket használjunk abrosz gyanánt. Középre tettük a Betlehemet a fenyôgallyal és imádkoztunk, majd boldog Karácsonyt kívánva egymásnak elfogyasztottuk a kirántott halat. Kint hó borított mindent, a külsô világból nem hallatszott be semmi. Amikor az ôrök átkísértek a fehér udvaron a másik épületrészben lévô zárkáinkba, a férfiak oldaláról halkan, de tisztán hallatszott a ,,Stille Nacht'' dallama: a rabok kórusban énekelték. A tiszta, hideg, havas estében, a fényesen szikrázó csillagok alatt, eszembe jutott a Karácsony nyolcadába esô vasárnapi szentmise kezdete: ,,Míg mély csönd borult mindenre s az éjjel sietôs útja közepén tartott, jött a te mindenható Igéd, Uram, az égbôl, királyi székedbôl.'' Karácsonyi béke töltötte el lelkünket és gondolatban mi is csatlakoztunk a kis Jézus jászolánál hódoló pásztorokhoz ... Elfogatásunk óta már tizenhárom hónap telt el, amikor egyik téli reggelen nem vittek a mosodába. Visszaadták csomagjainkat és civil ruháinkat, hogy átöltözzünk, mert egy óra múlva visszaadnak bennünket a magyar hatóságoknak. Még kora délelôtt ismét Magyarországon voltunk, a határmenti ôrházban. A magyar határôrök kedves, fiatal fiúk voltak. Amíg várakoznunk kellett, bíztattak, ne búsuljunk, nem leszünk sokáig bezárva, egy év alatt sokat javult a politikai helyzet. Éjfél elôtt megjelent egy hatalmas rabszállító autó s reggelre mind a tizenhatan foglyok a Fô utcai AVÓ-n voltunk. Itt szétválasztották csoportunkat s újra kezdôdött a kihallgatás, fényképezés, ujjlenyomatok vétele; az éjjel-nappali villanyfény a zárkában, az éjszakai felébresztések, ha véletlenül alvás közben a takaró alá tettük kezünket, a hajcsatok és cipôfűzôk, harisnyák elszedése, a közös törülközô és fésűhasználat egy-egy emelet foglyainak, stb., az apró ,,kedveskedések'', melyeket már elfogatásunk után a másik ország hasonló államvédelmi szerveinél megismertünk. Tíz nap után átvittek a Markó utcai fogházba, ahol hamarosan zárt tárgyalást tartottak és két év hat hónapi szabadságvesztésre ítéltek, mivel okmányok nélkül léptem át a határt. Szerencsémre a másik országban töltött tizenhárom hónapot beszámították. A ,,Markóban'' töltött heteket az éhezés jellemezte. Mivel senki sem dolgozott, -- munkalehetôség nem volt, -- olyan kalóriaszegény ellátást kaptunk, hogy egyik zárkatársam, aki lopásért volt bent, mentolos fogkrémjét kente a kenyérre, hogy jobban jóllakjék. Hideg is volt: a negyedik emeletre már kevés jutott a központi fűtésbôl. Legnagyobb élményem ez idô alatt két rabtársam élete és helyzete volt: egyik magyar, a másik görög fiatal asszony. Mindkettô tizenötéves kora óta hűséges és harcos tagja volt a kommunista pártnak és mindkettôt saját pártjának vezetôsége juttatta börtönbe, sôt a magyart még elôzôleg párttagságától is megfosztották. Ez utóbbi mindennek ellenére még akkor is rajongással beszélt a Pártról. A tárgyalás és ítélet után hamarosan az egyik vidéki börtönbe szállítottak, ahol körülbelül nyolcszáz rabnôt ôriztek: felerészben politikai foglyokat, felerészben közbűntényeseket. A bánásmód általában hasonlított a másik ország börtönében tapasztaltakhoz: mint egyik börtönôr megjegyezte: ,,Maguk elítéltek csak olyan harmadrangú emberek.'' -- Itt megint lehetett munkára jelentkezni. Felhasználtam az alkalmat, mert normára dolgoztunk és különbözô kedvezményekkel igyekezett a börtön vezetôsége a rabok munkaerejét minél jobban kihasználni. Aki 100%-on felüli eredményt ért el, rendkívüli látogatásra, levélírásra, csomagra kaphatott engedélyt. 100%-on felül minden 5 százalék teljesítményért elengedtek egy napot a börtönbüntetésbôl. A jó Isten segítségével huszonöt napot ,,ledolgoztam'', ennyivel hamarabb haza is engedtek. Hajnalban, ahogy kinyílt elôttem a börtön kapuja, a néptelen utcákon elsô utam a székesegyházhoz vezetett. Még zárva találtam. Letérdeltem a csukott kapuk elôtt a lépcsôre, úgy adtam hálát a jó Istennek, hogy idáig segített. Azután siettem az autóbuszállomásra, hogy mielôbb hazaérjek édesanyámhoz. 1956. november 1. Gyönyörű és izgalmas napokat éltünk át! Szabadság! Végre valósággá vált számunkra ez a szó! Még minden forrong, de tele vagyunk reménységgel! A nagy eszmék valóra váltása azonban sok áldozatot is követel... Most érkeztem haza egyik nôvérünk temetésérôl, aki a budapesti rádió épületével szemben lakott. Október 23-án este, miután munkájából hazatért, lakásában találta el egy eltévedt golyó, amelyet a rádió épületébôl lôttek ki. Lakótársa a földön találta eszméletlenül. Három nap múlva meghalt. Itthon várt Mindszenty prímás úr üzenete, hogy vigyek el egy levelet Borbála Néninek Mindszentre. Szívesen és örömmel megteszem. 1957. március 31. Rettenetes napokat éltem át... Három héttel ezelôtt, alighogy este tízkor a villanyt eloltottuk, csengettek. Kabátot kaptam magamra és kimentem. A házfelügyelô állott az ajtóban négy idegen emberrel. Mondták, hogy házkutatási parancsuk van s hogy engem letartóztassanak. Miután kérésemre megmutatták az igazoló írást, elkezdték holmimat felforgatni, szétszórni. Nem mondták, hogy mit keresnek, nem is sejtettem. Egy óra múlva abbahagyták, miután egy ,,bűnjelet'' lefoglaltak: A Szív Újság 1956 október végén kiadott egyetlen példányát. Édesanyámmal együtt némán figyeltük, tulajdonképpen mit is akarhatnak? A házkutatás végén felszólítottak, hogy öltözködjem, mert magukkal visznek. Hiába kérdeztem, nem mondták meg, hogy hová visznek. Közrefogtak és autójukba ültettek. Éjfél lehetett, amikor egy számomra ismeretlen épülethez értünk. Itt a hosszú földszinti folyosón az egyik oldalon egy sor férfi, a másikon egy sor nô állott, arccal a falnak fordulva. Engem is odaállítottak, szintén arccal a fal felé. Halálos némaságban álltunk így, számunkra végtelennek tűnt az idô. Csak az ôrök lépései és az utánunk behozott embereknek adott rövid parancsszavak hallatszottak. Egyszerre hozzánk lépett az egyik börtönôr s négyünket felszólított, menjünk vele. Egy szűk kis zárkába kísért bennünket, a két priccs és a W. C. mellett mi négyen éppen csak hogy befértünk. Miután az ajtó bezárult mögöttünk, társnôimbôl kitört az aggodalom. Egymás szavába vágva beszélték el, hogy náluk is házkutatás volt s ugyanúgy kerültek be, mint én. Próbáltam megnyugtatni ôket, mivel régebbi tapasztalataim alapján megvolt az az elônyöm, hogy sejtettem, milyen bánásmódra számíthatunk. Bíztattam, igyekezzenek aludni, mert másnap, ha megkezdik kihallgatásunkat, szükségünk lesz minden erônkre. A nyomorúságos helyzetben azonban csak hajnal felé sikerült elaludnunk. Elôször társnôimet vitték kihallgatásra s minden alkalommal feldúltabban tértek vissza. Látszott rajtuk a megfélemlítés, nem mertek beszélni. A második napon egyikük elszólta magát: -- Azt kívánják, legyek a besúgójuk. Férjem és két kis lányom van otthon, nem tudom, mit csináljak! A másik kettôt is hasonlóan gyötörték, hogy vállalják a kémkedést. Engem csak a harmadik napon hallgattak ki, de már elkészültem a legrosszabbra. Elsô alkalommal csalódtam. Kihallgatóm egy piszkos, bűzös zárkában fogadott. Mivel még mindig nem tudtam elképzelni, milyen bűnért hoztak be, végre megemlítette Borbála Nénit. Honnan ismerem ôt, milyen kapcsolatban voltam vele, miket mesélt nekünk a fiánál tett látogatásai után, kiknek mondtam el ezeket, stb., stb.? Végül papírt és tollat kaptam s magamra hagyott, hogy mindent írjak le. Ezzel be is fejezte a kihallgatást. Másnap nyugodtan hagytak, de a következô napon újra a piszkos zárkába kísért az ôr. Megkezdôdött a szóáradat: tudom-e, milyen nagy bűnös vagyok, népellenes emberekkel tartok kapcsolatot, ha nem lennének jóindulattal hozzám, kémkedést is rámbizonyíthatnának, stb. így is legyek elkészülve szigorú büntetésre. Másnap ôröm egy ragyogó tisztára kitakarított kis irodába vezetett. Az asztalon terítô s egy vázában virág, a falon néhány giccses kép. Kihallgatóm hellyel kínált. Azzal kezdte, jóllehet nagy bűnös vagyok, ô mégis szeretne segíteni rajtam. Kész elintézni szabadlábra helyezésemet, ha teljesítem kívánságát. Valamit valamiért. Nem kér tôlem nehezet: csak nézzek körül munkahelyemen és mindenhol, ahol megfordulok, azután idônként találkozzunk egy eszpresszóban és mondjam el neki, amiket láttam. Ô majd mindig megadja a szempontokat és a további utasításokat. Azt nem ígéri, hogy jobb állásba helyez, vagy fizetésemelést eszközöl ki számomra, mert környezetemnek ez feltűnô lenne s nem viselkednének velem szemben a régi bizalommal. De segíteni fog, hogy idônként pénzjutalmat kapjak, útlevelet adjanak, külföldön tölthessem szabadságomat és egyéb alkalmi elônyökhöz jussak, ha jól dolgozom neki. Éreztette velem, hogy egész sorsom tôle függ és attól, amit válaszolok. Láthatta zavaromat, mert azzal fejezte be, hogy nem kíván azonnali döntést, gondolkozzam a legközelebbi találkozásunkig. Búcsúzóul két szelet csokoládét adott, hogy bizonyítsa jóindulatát. Ezt megettük zárkatársammal. A másik kettôt közben hazaengedték, sejteni lehetett, milyen áron ... Nehéz órák következtek számomra. Mi lesz édesanyámmal, ha nem vállalom, amit kívánnak? Ha vállalom, vége a becsületemnek az Úristen, önmagam és minden ismerôsöm elôtt. Társnômet másnap hazaengedték. Sírva búcsúzott, nagyon idegesen, ô is özvegy édesanyjával lakott, akit ágybanfekvô súlyos betegen hagyott otthon. Úgy érezte, minden árat meg kell adnia, hogy hazatérhessen hozzá. Gyötrôdésemben váratlan eligazítást nyertem. A szolgálatos börtönôr sorra nyitotta az emeleti zárkákat s körülbelül harmincunkat lekísért a földszinti nagy tussolóba tisztálkodni. Öltözködés közben lopva körülnéztem, nem látok-e ismerôst? És éppen mellettem egyik nôvérünket pillantottam meg. Mivel tilos volt a beszélgetés, mozdulatlan szájjal, lehajolva suttogtam: -- Hogy kerültél ide? Az ismert választ hallottam: -- Egy héttel ezelôtt házkutatást tartottak nálam és behoztak. L. és J. is itt vannak, -- megnevezte két ismerôsünket. -- Tôled is kívánják, hogy a kémjük légy? -- kérdeztem. -- Igen. -- És mit feleltél nekik? -- Természetesen azt, hogy semmi esetre sem. Abba kellett hagynunk a suttogást, mert az ôrök indítottak vissza a zárkába. De ez a rövid beszélgetés számomra elég volt. Visszanyertem biztonságomat és a következô kihallgatásnál minden ígérgetés és fenyegetés ellenére szilárd tudtam maradni. Kihallgatóm szemlátomást csalódott volt. Behívta egy kollégáját s ketten együtt állapították meg, hogy ostoba és gyáva vagyok s most már internálni fognak és még édesanyám temetésére sem engednek haza. Ez volt az utolsó alkalom, hogy segíthettek volna rajtam, de én nem akarom, ám lássam a következményeket. Ezután egy hét magánzárka következett. Közben egyszer kivittek sétálni tíz percre és adtak olvasnivalót. A hét végén lekísértek a börtönirodába. Ott állt már két, más rendbe tartozó nôvér, akiket régebbrôl ismertem. Mindhármunk kezébe rabruhát adtak, hogy másnap reggel már azt vegyük fel, mert visznek internálni. Délután újra jött értem az ôr. Most ismét kihallgatómhoz vitt. Legnagyobb meglepetésemre azt közölte velem, hogy ha én gyáva is vagyok és ostoba, ôk, -- a rendszer -- erôs és nem félnek engem bűneim ellenére sem szabadon engedni. Írjak alá egy nyilatkozatot, amelyben tudomásul veszem, hogy kettôtôl öt évig terjedô börtönbüntetést kapok, ha valakinek elmondom, mirôl beszéltünk a kihallgatásokon. Aláírtam. Még közölték velem, hogy lakásomat csak arra az idôre hagyhatom el, amíg dolgozni megyek; otthon ellenôrizni fognak. Másnap délután valóban hazaengedtek. 1957. június 12. A belügyminisztériumban közölték velem, hogy rendôri felügyelet alá helyeznek. A végzésen, amit alá kellett írnom, ez állott: ,,... rendôri felügyelet alá való helyezése indokolt, mert veszélyezteti az állambiztonságot és a közbiztonságot.'' 1959. június 20. Két év után ma végre megkaptam a rendôri felügyelet megszüntetésérôl szóló határozatot. Aki nem tapasztalta, nehezen tudja elképzelni, mennyire idegölô az állandó zaklatás. Szegény édesanyám velem együtt szenvedte végig a váratlan éjszakai rendôri ellenôrzéseket. Ezenfelül mindenegyes vasárnap reggel meghatározott órában jelentkeznem kellett a kerületi rendôrkapitányságon. Budapestet csak külön írásbeli rendôrségi engedéllyel hagyhattam el. Borbála Nénivel nem találkoztam már hét éve, írni sem merek neki a körülmények miatt. Jó lenne leutazni hozzá, de várok: nem szeretném, ha esetleg kellemetlensége lenne látogatásomból. 1960. február 10. Most kaptam az értesítést, hogy Borbála Néni elhunyt, otthon Mindszenten. Elôvettem tíz évvel ezelôtt készült fényképét. Elnézem ... Milyen szívós, akadályoktól, nehézségektôl vissza nem riadó akarat, mennyi jóság és áldozatos szeretet töltötte el ezt a sokat szenvedett, törékeny édesanyát... Ô már célhoz ért. Hiszem, könyörög a jó Istennél Fiáért, hogy beteljesíthesse az Egyházért és a magyarságért vállalt küldetését. ======================================================================== Idézetek pápai szózatokból Függelék Azok az elszomorító gyászos események, amelyek Kelet-Európa népeit, de fôként a Nekünk annyira kedves és most borzalmas gyilkolástól vérzô magyar népet sújtják, mélyen megrendítik atyai szívünket; de nemcsak a Mienket, hanem mindazokét is, akik felelôsséget éreznek az emberi civilizációért, az emberi személy méltóságáért valamint az egyéneket és nemzeteket megilletô szabadságért ... Értse meg mindenki, hogy a népek életének megzavart rendjét nem lehet helyreállítani sem a fegyverek halált osztó erejével, sem a polgári lakosság erôszakos elnyomásával, mely a belsô érzéseket elfojtani nem tudja, sem megtévesztô tanokkal, amelyek megrontják a lelkeket, sértik a polgári és keresztény lelkiismeretet, továbbá az Egyház jogait. A jogos szabadság után való vágyat külsô erôszakkal nem lehet elfojtani soha ... XII. Pius 1956. október 28-án kiadott apostoli levelébôl. ____________________ Úgy látszott, hogy Magyarországon a dolgok kedvezô kibontakozásra jutnak. De a hamarosan érkezô újabb hírek lelkünket fájdalmas keserűséggel töltötték el. Arról értesültünk ugyanis, hogy Magyarország városaiban és falvaiban újra folyik a lelkük legmélyébôl szabadságra törekvô hazafiak vére. A nemzeti élet minap felállított intézményeit alapjukban megrendítették és összerombolták, az emberi jogokat megsértették, a sebeibôl vérzô népet pedig idegen fegyverek erejével újabb szolgaságba döntötték. Tehát kötelességtudatunk parancsszavát követve, lehetetlen, hogy ne tiltakozzunk s el ne ítéljük azokat a gyászos eseményeket, amelyek nemcsak a katolikus világnak, hanem minden szabad népnek lelkében is mélységes szomorúságot és méltatlankodást keltettek. Azoknak, akikre e nyomorúságos gaztettek felelôssége hárul, meg kell végre fontolniuk, hogy a népek jogos szabadságát vérbe fojtani nem lehet. XII. Pius 1956. november 5-én kibocsátott apostoli levelébôl. ____________________ Atyai szívünk fájdalmához, hogy a szeretett magyar népet alapvetô emberi jogainak védelme miatt igazságtalanul romlásba döntötték, újabb aggodalmak járulnak. Fájdalommal látjuk, hogy meggyengült a sora azoknak is, akiknek tekintélyére, egységére és jóakaratára számítva, csakugyan várhattuk, hogy a nemzetek közti, igazságon és szabadságon alapuló egyetértés ügye elôbbre jut. Minden más nyomasztó gond mellett elsôsorban a gyászos magyar események tartják aggodalomban a lelkeket. Bár a többi súlyos fejleményrôl sem terelôdött el a figyelem, a világszerte megnyilvánuló önkéntes együttérzés bizonyítja, milyen sürgôsen vissza kell adni a szabadságuktól megfosztott népeknek szabadságukat. Vajon tekinthet-e a világ érdektelenül ezen testvérei felé? Meghagyhatja-e ôket megalázó rabszolgaságukban? A keresztény lelkiismeret nem háríthatja el magától azon erkölcsi kötelességet, mi szerint minden megengedett eszközt elô kell vennie, hogy az elnyomott népek visszanyerjék méltóságukat és szabadságukat. XII. Pius 1956. november 10-én elmondott rádiószózatából. ======================================================================== Képek 1. Mindszenty bíboros édesanyja. A felvétel 1947. szeptember 8-án készült a Szombathelyi Máriakongresszuson a háromnapos ünnepségeket bezáró körmeneten. 2. Mindszenty prímás szülôháza. Mindszenty József 1892. március 29-én született a vasmegyei Csehimindszenten. Szülôfaluja az ország egyik legszínmagyarabb vidékén a vasi Hegyháton fekszik, ahová ôsei a megye burgenlandi részébôl mintegy négy évszázaddal ezelôtt telepedtek át. A bíboros egész rokonsága ezen a Hegyháton és a szomszédos ugyancsak színmagyar Kemenesalján él: Mindszent, Felsôoszkó, Csipkerek, Hosszúfalu és Hosszúpereszteg községekben. 3. A bíboros szülôfalujának plébániatemploma. Mindszenty prímást ebben a templomban keresztelték és ehhez fűzôdnek gyermekkorának nagy vallási élményei: az elsô szentgyónás és szentáldozás, a bérmálkozás és az elsô ministrálások. Itt mutatta be elsô szentmiséjét is 1915-ben. 4. A szombathelyi szeminárium és székesegyház Mindszenty középiskolai tanulmányai befejezése után a szombathelyi szemináriumban végezte el teológiai tanulmányait és azok végén, 1915. június 12-én, a székesegyházban pappá szentelte gróf Mikes János megyéspüspök. 5. A zalaegerszegi plébániatemplom A templomot Padányi Biró Márton veszprémi püspök építtette a 18. században. Zalaegerszeg ugyanis a veszprémi egyházmegyéhez tartozott és csak 1777-ben került az akkor felállított szombathelyi püspökség joghatósága alá. Ez a templom volt Mindszenty József városplébános temploma 1919. október 1-tôl 1944. március 4-ig. 6. A jáki templom Ják árpádkori apátsági temploma miatt kedvelt tanulmányi kiránduló helye a szombathelyi ifjúságnak. Mindszenty is itt pillantott bele elôször középiskolai és teológiai tanárai vezetésével a művészettörténetbe. Művészettörténeti ismereteit általános történelmi tanulmányai közben késôbb alaposan elmélyítette. Ennek lehet köszönni, hogy mint zalai püspöki biztos sok addig számon nem tartott középkori műemléket fedezett fel. 7. Mindszenty pornói címzetes apát Érdemei elismeréséül Mikes püspök Mindszenty plébánost 1924-ben címzetes pornói apáttá nevezte ki. Pornó (ma Pornóapáti) vasmegyei község. Árpádkori monostorának emlékét ôrzi a pornói apáti cím. 8. A zalaegerszegi zárdaiskola Mindszenty plébános meghívására telepedett le Zalaegerszegen a Notre Dame Nôi Tanítórend. Jóhírű zárdaiskolájukat, melynek évenkint közel 1000 növendéke volt, Mindszenty plébános támogatásával építették. 1948-ban államosították ezt a jelentôs iskolát is a több mint 4000 felekezeti tanintézettel együtt. A szerzetes tanerôket két évvel késôbb éjszakai rajtaütéssel elhurcolták és Törökbálinton internálták. Amikor röviddel ezután a szerzetesrendeket feloszlatták, a Notre Dame nôvéreknek is a polgári életben kellett elhelyezkedniük, hasonlóan ahhoz a 9.000 magyar szerzetesnôvérhez, akiket akkor kolostoruk elhagyására kényszerítettek. 9. A zalaegerszegi ferences templom és zárda A zalaegerszegi ferences zárdatemplom felépítése volt Mindszenty plébános elsô nagyobbszabású vállalkozása. A nagyszerű és jelentôs épületet hívei áldozatkészségével emeltette a város munkásnegyedében. A ferences atyákkal késôbb megosztotta plébániáját és így Mindszentynek lehet köszönni, hogy a közben hatalmasan megnövekedett megyeszékhelynek jelenleg két egyházközsége és plébániatemploma van. 10. A népes család a szülôk aranylakodalmán Mindszenty bíboros szülei, Pehm János és Kovács Borbála 1891 januárjában kötöttek házasságot. Atyja tekintélyes gazda, amit az is mutat, hogy fiatalon községbíróvá választották és késôbb évtizedeken át volt az iskolaszék és egyházközség világi elnöke. Egyik ôse a török elleni felszabadító háború alatt Zala megyében Kiskomáromnál hôsi halált halt, amiért a Pehm-családot 1733-ban nemesi rangra emelték. A Pehm-családot tehát, amely évszázadok óta színtiszta magyar területen él, két és félszázaddal ezelôtt felvették a magyar nemesi családok közé. A bíboros édesanyja pedig az 1663-ban nemesi rangra emelt Kovács- családból származik. Különben a bíboros felmenôi között mind az apai mind az anyai oldalon csak tôsgyökeres magyar családi neveket találunk, mint pl. Mátyás, Rigó, Németh, Csordás, Molnár, Varga, Zrínyi, Csáky, Szalay, Takács, Szíjjártó, Horváth, Vass, Eôrszily stb. (Vö. Mindszenty Okmánytár I. kötet 13-14. oldal.) 11. Mindszenty bíboros édesanyja A felvétel a harmincas években készült. 12. Esztergom, a prímási székváros Az elôtérben látható a prímási palota, melyben 1948. december 26-án letartóztatták Mindszenty bíborost. A háttérben a bazilika kupolája és jobbra a vízivárosi templom. 13. Mindszenty bíboros-prímás Feszty Masa festménye 1946-ból. 14. Mindszenty prímás Lünsdorf Károly rajza 1947-bôl. 15. Mindszenty bíboros édesanyja A prímás édesanyjának egy elterjedt képe 1948-ból. 16. Mindszenty prímás kíséretével megérkezik 1946-ban a Vatikánba. A kép jobb szélén Mgr. Dr. Zakar András prímási titkár. 17. XII. Pius pápa átadja Mindszenty József esztergomi érseknek 1946. február 19-én a ,,mozetta''-t és a bíborosi ,,biretum''-ot. 18 A Stefano Rotondo, Mindszenty bíboros tituláris temploma Rómában 19. Az 1946-ban kinevezett bíborosok a Szent Péter Bazilikában A térdelôk sorában -- balról jobbra -- a második Mindszenty bíboros. 20. Mindszenty prímás a kanadai Máriakongresszuson 1947-ben 21. Mindszenty Kiczkó ,,védôügyvéd''-jével a kirakatper egyik szünetében A kép leleplezi, milyen fontos és döntô szerepet játszott a kirakatperben a mögöttük meglapuló ,,súgó''. 22. A Mindszenty-per egyik jelenete A fegyôrtôl jobbra áll Baranyay Jusztin cisztercita szerzetes, egyetemi tanár, akit a kirakatperben 15 évi fegyházbüntetésre ítéltek. 23. XII. Pius pápa fogadja a Vatikánban akkreditált diplomaták részvétlátogatását a Mindszenty-per után 1949. február 10-én. 24. A Gyűjtôfogház Budapesten Mindszenty bíborossal a kirakatper után elôször a Gyűjtôfogházban találkozott édesanyja 1949. február 23-án és késôbb még három alkalommal: 1949. július 25-én, augusztus 25-én és szeptember 25-én. A prímást 1949. október 19-én a Gyűjtôbôl egy ismeretlen börtönbe vitték, amelyben négy évet töltött. Innen vitték vissza 1954 tavaszán a Gyűjtôfogház kórházába halálos betegen. Egészsége elôbb javult, de egy év múlva újra halálos beteggé vált s akkor került a aranyamegyei Püspökszentlászlóra, ahol háziôrizetben tartották a pécsi püspök egykori nyaralójában 16 ÁVH-s felügyelete alatt. 25. A püspökszentlászlói nyárilak Mindszenty bíboros itt volt háziôrizetben 1955. július 16-tól 1955. november 2-ig. Innen került a felsôpetényi Almássy-kastélyba. 26. A bíboros édesanyja A. nôvérrel A felvétel 1950. május 24-én készült a szombathelyi szeminárium kertjében a prímás édesanyjának másnapi budapesti útja elôtt. A képen balról Gacs János szemináriumi vicerektor, jobbról Vecsey József teológiai tanár áll a bíboros édesanyja mellett. Gacs vicerektort, a neves ifjúsági nevelôt 1956. november 3-án este 60 éves korában szívroham ölte meg, mikor megtudta, hogy az orosz csapatok megindultak a magyar szabadságharcosok ellen. 27. A prímás elsô rádiónyilatkozatának hangszalagra vétele 1956. november 1-én. 28. Mindszenty bíboros elsô sajtóértekezletét tartja kiszabadulása után a budai prímási palota kapualjában 29. Mindszenty prímás és Pallavicini ôrnagy A bíborost 1956. október 30-án a rétsági laktanya katonái szabadították ki felsôpetényi háziôrizetébôl. A laktanya parancsnoka Pallavicini ôrnagy volt, aki demokratikus magatartását azzal is kimutatta, hogy a ,,Pálinkás'' családi nevet vette fel. Természetesen ô is csalódott a kommunista rendszerben és a forradalom alatt a szabadságharcosok oldalára állt. 1957-ben kivégezték. 30. A budai prímási palota utcafrontja 1956-ban Napokig ott állt a prímási palota elôtt ez a harckocsi, amely a katonai menetet vezette, amikor 1956. október 31-én reggel a rétsági katonák Mindszenty bíboros-prímást felvitték Budára. 31. A budai prímási palota udvara és belsô frontja Ebben a romházban lakott mindig fôvárosi tartózkodása alatt Mindszenty prímás. Egyik barátjának mondta: ,,Úgy van rendjén, hogy a romország prímása romházban lakjék''. Ebbe tért vissza nyolcéves fogsága után is. November 4-én reggel innen hívatta Nagy Imre kormánya a parlamentbe, ahonnan az orosz csapatok betörése után az amerikai követségre menekült. Eisenhower elnök a követségen menedékjogot biztosított számára s azóta -- most 14 éve -- ,,menekült a saját hazájában''. 32. A bíboros édesanyja a mindszenti templom elôtt (1958) (A felvételt egy Budapesten beosztott amerikai követségi tisztviselô készítette.) 33. Mindszenty bíboros az amerikai követségen (1958) (A felvételt egy Budapesten beosztott amerikai követségi tisztviselô készítette.) 34. Utolsó kép a bíboros édesanyjáról leánya, unokái és a mindszenti plébános körében (1960) (A felvételt egy Budapesten beosztott amerikai követségi tisztviselô készítette.) 35. Mindszenty bíboros édesanyja a ravatalon A prímás édesanyja 1960. február 5-én halt meg. (A felvételt egy Budapesten beosztott amerikai követségi tisztviselô készítette.)