Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Vencser László Felelôs szabadság Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Kedves olvasó! Változó egyház a változó társadalomban Változó egyház a változó társadalomban Gondolatok az egyházmegyei zsinat margójára Az egyház látható és kegyelmi valóság Az egyház szent és bűnös volta Felelôsségvállalás -- sorsközösség-vállalás A lelkiismeret méltósága és döntô szerepe életünkben Lelkiismeretünk szava döntô Felelôs szabadság Mennyire szabad a lelkiismeret? A karizmák és az erkölcsi felszólítás A tervezés erkölcsi szemlélete Az egyház illetékessége szociális és gazdasági téren Piac és erkölcs A szekták és az egyház megújulása Az elvek és az irgalom Keresztény és magyar jövônk esélyei Élet és tanítás Élet és halál Jézus pedagógiája Adj nekünk békét! Töprengés Karácsony elôtt Az öröm hírnökeinek érkezése Boldog karácsonyt a félelmek árnyékában! Nyugati iskola -- hidat építeni A linzi egyházmegye A tanács, amely nem bólogat Csíksomlyó üzenete Bécsben Márton Áron idekint is kötelez Diplomata a nehéz években Muzulmánok a nyugat-európai országokban Vencser László hálaadása Vencser László ezüstmiséjén Fél évszázad teltével Tisztelt Vencser Tanár Úr, Kedves Laci! Ami tehetô Egyházunk finanszírozásának módozatai Az egyháztanács pénzügyi bizottsága Közelebb a valósághoz A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház ünnepélyes megnyitóján A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház kínálta lehetôségek Ne hagyjátok a gyulafehérvári ,,Teológiát''! ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1998-ban jelent meg a csíkszeredai Státus Könyvkiadó gondozásában, Jakabffy Tamás szerkesztésében. A könyv ISBN azonosítója: 973-98901-5- 6. Az elektronikus kiadást szabadon lehet használni lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint. Minden más szerzôi jog a szerzôé, Vencser Lászlóé és a Státus Könyvkiadóé. A címoldal grafikája Plugor Sándor munkája. ======================================================================== Elôszó ,,Háztól házig házal a haza Kiáltsuk: jöjjön már végre haza!'' (Kiss Dénes) ,,A változó társadalomban az egyháznak meg kell tennie mindent annak érdekében, hogy válaszaiban benne legyen az örök, változatlan Isten, de igehirdetése, megnyilatkozásai révén a mai emberhez szóljon, aki érthetô szavakat, szeretô szolgálatot vár'' -- írja e kis könyv klerikus szerzôje, Vencser László. A ditrói születésű, jelenleg Linzben (Ausztria) dolgozó, erkölcsteológiából doktorátust szerzett, a világ és egyház sorsát érdeklôdve figyelô erdélyi katolikus pap legkülönfélébb összefüggésekben használt ,,kulcsfogalmai'' közül mindenképpen kiemelésre érdemesek: a felelôsség, a szabadság, a pluralizmus, a közösség, a kihívás, a párbeszéd, a tervezés és -- nem utolsó sorban - - a személyes morális norma, a lelkiismeret. E fogalmak mögött hitelt érdemlôen jelenik meg egyrészt mint élettapasztalat: a vissza nem fordítható múlt és a különféle problémáktól terhes jelen, másrészt pedig mint sejtés: ,,az idôk jeleibôl'' kikövetkeztethetô jövô. A kis fejezet-csokrokba összeszedett szövegek műfajukat tekintve tanulmányok, újságcikkek, erkölcsi témájú eligazítások, gazdasági vonatkozású mérlegelések, ünnepnapokhoz kötôdô meditációk, zsinati reflexiók, a Márton Áron- és Jakab Antal-évfordulókhoz kapcsolódó megemlékezések, saját életrajzi visszaemlékezések és barátok alkalmi elismerô ,,méltatásai''. Megjelenítôdnek még a felsoroltakon kívül nemcsak korunk egyetemes egyházának, de azon belül erdélyi egyházunknak is sajátos lelki és anyagi vonatkozású gondjai, s ugyanakkor olyan mai kérdések is, mint az anyagi elszegényedésben elôre mutató egészséges piacgazdálkodás (nem a korlátozhatatlan vadkapitalista piaci lökdösôdés!) kínálta lehetôségek, a szekta- jelenséggel összefüggô kihívások, aztán meg a magyarság, a kereszténység, az európaiság figyelmen kívül nem hagyható kérdései- feleletei, a külföldre szakadt fajtestvérek sorsa és ehhez hasonlók. Széles látókörű kitekintése és éles világlátása nyomán a nyugati és keleti világban egyformán járatos szerzônek az az egyértelmű üzenete az Olvasó számára, hogy az elkövetkezô idôszakban mind a világban, mind az egyházban nem a hatalom s az uralkodás, hanem a szolidáris szolgálat lesz mindennél fontosabb. ,,Linzben maradok és teszem szülôföldemért azt, ami tôlem telhetik'' -- írta Vencser László átmenetileg megkarcolt lélekkel nem is olyan régen, 1996-ban. (Köszönet egy idôs paptestvér emberi szolidaritásáért, Linz, 1996 október 13). Ám ennek ellenére is folytonosan stratégiailag fontos bázisokat épített (külön is kiemelést érdemel a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház), tornyokat, összekötô hidakat ,,hazafelé'', szülôföldje felé vivô irányban, s ezeknek a hidaknak a tartópilléreit erôsítgeti ma is egyfolytában, önzetlen szolgálatával. Én ezért titokban azt remélem -- hiszen Vencser szíve ma is itthon ver, s lélekben maga is megszakítatlanul itthon van --, hogy e hidak valamelyikén a Gondviselés nemcsak ezt a kiadványát, de egy szép napon ôt is hazahozza, a hazai szolgálatra. Jakab Gábor ======================================================================== Kedves Olvasó! Az itt összegyűjtött írások a visszanyert szabadság utáni években láttak napvilágot. Az 1989/90-es változások tették lehetôvé, hogy gondolatainkat írásos formában is közölhessük másokkal. Ezek a szövegek azonban nem öncélból születtek, hanem azért, hogy jelen és jövendô életünk alakítása érdekében gondolkodásra késztessenek. Korunk követelménye, hogy egyénileg és közösségileg gondolkodjunk, stratégiákat készítsünk és ily módon világunkat, különösen régiónk életét, az emberek magatartását, saját magunk viselkedését építô kritikával szemléljük, illetve ,,megszólítsuk''. Remélem, hogy az ENSZ Emberi Jogok Chartájának 50. Évfordulóján megjelentetett írások segítséget nyújtanak mindazoknak, akik ,,az új bort új tömlôkbe'' akarják önteni -- amit Isten és ember mindannyiunktól elvár. Külön megköszönöm Jakabffy Tamásnak, a Keresztény Szó szerkesztôjének azt a szakmai munkát, amellyel ezeket a szövegeket lektorálta és a kötet ,,látványát'' megtervezte. Hasonlóképpen köszönet a Kiadónak, hogy volt szíves felvállalni e könyv megjelentetését. Linz/Csíksomlyó, 1998. Mindenszentek ünnepén A SZERZô ======================================================================== Változó egyház a változó társadalomban Átalakulások -- emberi nézôpontból A romániai társadalomban 1989-90 óta számon tartható változások nyilvánvaló módon hatással voltak és vannak az egyházakra -- s így természetesen a katolikus egyházra is. Mindegyik felekezet hívei, az erdélyi katolikus egyházéi is, saját bôrükön tapasztalták és érzékelik folyamatosan e változások következményeit, az azokkal járó újabb kihívásokat és az új próbálkozások, vajúdások terheit. Amikor ebben a változó idôszakban az egyház helyzetét és ,,az egyházon belüli'' ember szerepét próbáljuk vizsgálni, tisztáznunk kell, milyen egyházképekkel állunk szemben, illetve melyik egyházképet akarjuk valósággá tenni és azt a mindennapok zajában hatékonyan megélni, alkalmazni. Csak a korunkra alkalmazott, arra érvényes és vonzó, kikristályosodott egyházkép segít a változások révén beállt helyzetbôl, helyzetekbôl adódó vallási, emberi s az ezekkel párhuzamosan jelentkezô összes többi probléma megoldásában. Az ember minden korban igyekezett vallási élete lényegi kérdéseként, hitének segítségével megtapasztalni az egyházat, amelyhez tartozik; nemcsak elméletben, hanem a napi valóságban is látni akarta azt, amirôl az igehirdetésben, a katekézisben beszéltek neki. Az újabb lelkiségi mozgalmak -- közöttük, mellettük pedig az ifjúsági lelkigondozás, illetve a rétegpasztorációk -- napjainkban is emberközelbe akarják hozni azt a közösséget, amelyet Jézus egyházaként megalapított. Ha nem sikerül az egyházi tevékenység révén ilyen tapasztalati módon megmutatni a Jézus-közösséget, mindenkinek felül kell vizsgálnia a maga egyházképét, az egyházzal kapcsolatos szemléletét. Az egyház hitben való tapasztalása ugyanis elengedhetetlen. Egyházképek A történelem folyamán kirajzolódott egyházképekbôl csupán négyet említünk most, négy nézôpont szerint, amelyek a forrásból kiindulva elvezetnek korunkba, a második évezred végéhez. Ezek a következôk 1. bibliai értelmezettségű egyház, 2. szimbolikus-személyi értelmezettségű egyház, 3. intézményében értelmezett egyház, 4. közösségként (kommunióként) értelmezett egyház. 1. Az egyház bibliai értelmezése Jézus követése szorosan kapcsolódik Isten Országának valóságához, az örömhír elfogadásához. Isten népének közössége az elérkezett Ország polgárainak/alanyainak közössége (vö. Mk 1,16-20; 3,13-19; 6,6-13; Mt 8,11k; 19,28; Lk 22,29k). A húsvét utáni hit is abból a tapasztalatból táplálkozott, amely az egyetemes evangelizációt követô küldetésbôl fakadt, kapcsolódva a meghirdetett eszkatológikus lakomához (Lk 24,29k; Mt 28,16-20; ApCsel 1,4-8). A pünkösdi esemény alkalmával a Lélek különféle adományai mindenkire kiáradtak, így erejében Isten új népe jött létre (ApCsel 2,2-21; ld. Joel 3,15). A hit közösségi szempontjára utalnak az elsô hívek megnevezései, amelyek tükrözik az ôskeresztényi közösségek alapstruktúráját. Ezt a következô fogalmak igazolják: ,,szentek'' (ApCsel 9,13), ,,választottak'' (Mt 22,14), de különösképpen ,,Isten szent népének gyülekezete'' (ekkleszia tou Theou). E megnevezések ,,folytatásai'' az ószövetségi fogalomnak, amikor Izrael népe önmagát mint Isten népét értelmezte: Isten összegyűjtötte népét (sinai szövetség), amely elfogadta szavát és dicsérte ôt. A nép számára Isten a központ. Izrael Isten tulajdona. Az ô tulajdon népe, akivel szövetséget köt: ,,Én vagyok a ti Istenetek és ti az én népem'' (Lev 26,12). Izrael népének Istennel való kapcsolata, hite elválaszthatatlan a néppé-levés politikai és teológiai vonásaitól. Ebbôl következik, hogy amilyen mértékben hisz Izrael Istenben, olyan mértékben lesz Isten népe a környezô népek körében. (Alkalmazva ezt az ószövetségi tapasztalatot korunk Isten-népének életére azonnal látható, mennyire hatással vannak egymásra az egyházi és társadalmi életben a vallási, teológiai, politikai stb. jelenségek.) Az új szövetség népe az ószövetségi Isten-népe tényt beteljesülve látja. Ô ennek örököse (1Pt 2,9). Pál apostol írásai az ószövetségi kijelentéseknek ,,krisztológiai'' hangsúlyt adnak. Isten népe mint Krisztus teste jelenik meg, az egyház az Eukarisztia révén, jelekben létezik (1Kor 10,16; 11,24). A közösség Krisztus testének kommunitásává válik a világban és a világért. Az identitását mindenki a test tagjaként találja meg. A tagokat a Lélek kapcsolja össze, de ugyanakkor differenciálja is. Az egyéni adottságok folytán kialakítja ugyanis azokat a szociális karizmákat, amelyek Krisztus testének (az egyháznak) és az emberek javának szolgálatára vannak rendelve. Ezek a bibliai alapok tették lehetôvé, hogy a történelem folyamán kialakuljanak a különféle egyház-értelmezési modellek. 2. Az egyház szimbolikus-személyi értelmezése Az egyházat különösen az egyházatyák mutatták be személyi valóságként. Igen kedvelt forma volt ez a maga korában. Szimbólumok, képek sokaságát használták. Amikor az egyházat jellemezték, azt Jézushoz és az egyes hívôkhöz való személyes kapcsolat révén magyarázták. Ezeken a kapcsolatokon keresztül találkozunk a következô megnevezésekkel: ,,szűz'', ,,menyasszony'', ,,anya''. A nôiesség eme ôsi szimbólumainak segítségével magyarázták -- és magyarázzák napjainkig -- az egyház misztériumát, közelebb hozzák az emberek tapasztalati világához. Ezeket a képeket használja H. de Lubac, Hugo Rahner, H.-U. von Balthasar is. Az egyház mint szűz jelzi az állandó készséget, amelynek segítségével az ember hisz Istenben és a Lélek erejében befogadja a Fiút. Eme értelmezés révén a Szentháromság kerül az elôtérbe. Mint anya megszüli a Fiút és az emberré lett Istent megjeleníti a világban. Második Évaként, ,,minden élôk anyjaként'' mutatkozik meg. Az egyházat Szent Ambrus óta mint jegyest is bemutatják. Ez a kép hangsúlyozza, hogy ez a közösség nem azonos a krisztusival, sôt eljuthat a romlottság állapotába is: hűtlen lesz (párhuzama: Izrael hűtlensége Jahvéval szemben). Bűnössége és hűtlensége ellenére mégis megmarad, mert Jézus örök szeretetével szereti és megszenteli (Ef 5,25k). A krisztusi szeretet révén már nem tud visszakerülni a ,,nem nép'' állapotába. Az egyházatyák az egyháznak Jézushoz való személyes kapcsolatát a természetbôl, mitológiából, tapasztalatból vett szimbólumokkal is érzékeltetik: szôlôhegy, szôlô, Isten városa, galamb, hold, hajó stb. Ezekkel a szimbólumokkal is megpróbálták közelebb hozni az egyházat az emberhez. 3. Az egyház intézményi értelmezése A késô középkorban, a császár és pápa közötti viták idején a jézusi misztériumra épülô egyházértelmezés veszendôbe ment. Strukturális és hatalmi viták választották szét a lelki-misztikus képet és a dogmatikus szerkezeti szemléletet. Amikor a reformáció révén az egység is megbomlott, az ellenreformáció (tridenti zsinat, Bellarmin Róbert, a Római Katekizmus) létrehozta az egyház ,,intézmény-értelmezését'', amely -- különösen a 19. század második felében, az I. vatikáni zsinat után felerôsödve -- rányomta bélyegét az utóbbi négy évszázadra. (Csak a II. vatikáni zsinat tudta ezt az egyházképet relativizálni. De a máig tartó viták -- különösen a zsinatot ellenzô konzervatív körökben -- igazolják, hogy ez a kép milyen nagy hatással volt a gondolkodásra és a cselekvésre.) Ebben az egyház-tapasztalatban elôtérbe került az intézmény hierarchiai szervezete. Az egyház mint tökéletes üdvözítô ,,társaság'' -- societas perfecta -- létezik, amely Istentôl az összes szükséges üdvösségi eszközökkel rendelkezik (hivatallal és szentségekkel). A többi felekezetektôl eltérôen híveinek a hierarchia révén közvetíti a természetfeletti üdvösséget. Ezt a lelkiséget jellemezte a klérus és a laikusok közötti erôs megkülönböztetés. Ebbôl következett, hogy a laikusok (világiak) feltétel nélküli engedelmességgel tartoznak a hierarchiának. Ez a hierarchikusan felépített egyház a korok ,,bűnös tévedései'' közepette ,,erôs várként'' jelentkezett és mint ,,dicsôséggel telített ház'' lépett a világ elé. Ebben a formában megpróbálta az egyház a világban az örökkévalóságot kivetíteni. Mária istenanya mellett, aki az egyház anyja, megjelenik a Róma püspökének, a pápának tulajdonított új fogalom, a szent atya. Így válik a pápa az egyház iránti ragaszkodás jelképévé -- mint Isten pásztori gondoskodásának megtestesítôje. Különösen az üldözések idején homogén hitalapként jelenik meg, védi a hit lényegét a kívülrôl jövô veszélyekkel szemben. Napjainkban e kép gyengéje, hogy a szekularizált, pluralisztikus világban nem dialógusképes más világnézetekkel és csoportokkal. Az egyházat gettóba zárja, a feltörekvô újat eleve negatív módon ítéli meg és elmarasztalja. A zsinati megújulás óta -- amikor az egyház ,,hivatalosan meghirdette'' jelenlétét a szekularizált világban és elkezdte a világgal, más vallásokkal, kultúrákkal, az ateizmussal stb. a párbeszédet -- ezzel az egyházképpel alig lehet valamit is kezdeni. Ideig-óráig hangoztathatja ennek létjogosultságát, de hosszú távon egyházi tevékenysége öncélúvá válik. 4. Az egyházi közösség értelmezése (communio) A II. vatikáni zsinat gyökeresen revideálta az utóbbi négyszáz évben ápolt egyházképet. Maga az egyházi tapasztalat -- a két világháború, de különösen a második borzalma -- vezetett az áttöréshez, amely egyfelôl a biblikus-patrisztikus forrásokból, az eredetbôl tájékozódott, másfelôl a szekularizált világban akarta a realitás birtokába juttatni az egyházat. Különösen a lelki mozgalmak révén, amelyek élô csoportokban, fiatalok, szerzetesek stb. körében jöttek létre; kialakul a hívô tapasztalati kép, amely a hittel telített közösségben érezhetô meg. Ez a kép, amely a biblikus-patrisztikus gondolatra épül, ám ugyanakkor az eukarisztikus misztériumot, a titokzatos Testet helyezi a középpontba, nem hagyja figyelmen kívül az egyház társadalmi realitását. Az egyház önmagát mint ,,szentséget'' értelmezi, ahol az Atya és Fiú kapcsolata megvalósul, illetve a Lélek szeretete cselekvôen jelen van. Így láthatósága még a szociológiai leírás nyomán sem lesz pusztán külsôség, hanem magában hordozza teológiai értelmezését. Az egyház tartalmi és formai valósága ily módon elválaszthatatlan egységben jelentkezik. Isten népe csak akkor igazi közösség, csak akkor valósul meg a kommúnió a hitben, ha az élet minden területén csak mint hitközvetítô, Istennel kapcsolatot teremtô -- és semmiképp sem önmagát központba állító -- valóság jelenik meg. Ennek az egyháznak a megtapasztalásánál az alábbi tényezôk játszanak kulcsszerepet: a. Isten vándorló népeként az egyház a testvérek közössége, amely más testvéreivel, illetve testvéreiért úton van Isten országa felé. Úti társasággá válik, az emberiség nagy családjává lesz. Ugyanakkor a remény vándorló közössége, központja az Eukarisztia, az öröm forrása. A II. vatikáni zsinat óta az Eukarisztia ünneplése az egyház megtapasztalásának döntô helyévé, alkalmává lett. A közösség itt ismét -- Krisztus testébôl fakadóan -- ,,Isten új népévé'' lesz. b. Az egyház minden szinten mint bűnösök közössége tapasztalható. Gyengeségeivel és bűneivel, gyakran ellentmondásaiban jelenik meg. Bűnös és emberi mivolta annyira rányomja bélyegét mindennapi formájára, hogy szentségi mivolta kontrasztként hat. Ontológiai szentségét azonban bűnös megjelenése nem szünteti meg, de néha láthatatlanná teszi. Bűnössége a bánat és önbírálat jegyében óriási erôt jelent és megakadályozza triumfalista hajlamának kibontakozását. c. Napjainkban az egyház legvilágosabban a szegényekkel való szolidaritásban ismerhetô fel. Különösen a harmadik világgal -- de nem kevésbé a posztkommunista országokkal -- szolidaritást vállalva mutatkozik meg az egyház valóságos jelenléte. A sorsközösség vállalása, az igazságtalanság elleni küzdelem (mint azt Romero érsek példája mutatja) növeli az egyházhoz való ragaszkodást. Így sikerül teljesíteni az egyetemes ,,szentségi'' küldetést (LG 48) a béke és igazságosság érdekében Laikusok az egyházban -- Isten vándorló népe A II. vatikáni zsinat tanításában az egyház önmagát mint az Isten és ember közötti, illetve az emberközi egység jelét és eszközét értelmezi (LG 1). Az egyházról szóló konstitúcióban (LG 3) ezt így írja le: ,,Az Eukarisztia kenyerének szakramentuma ábrázolja és meg is valósítja a hívôk egységét, akik egy testet alkotnak Krisztusban (vö. 1Kor 10,17). Minden ember meg van híva erre a Krisztussal való egységre.'' Ezzel az egyház elbúcsúzott attól a szemlélettôl, amely szerint ,,egyenlôtlenek közössége'' volna. II. János Pál pápa ezt a gondolatot így fogalmazta meg: ,,Ha az ember jól átgondolja, lényegében sokkal többet jelent kereszténynek lenni, mint püspöknek, még akkor is, ha Róma püspökérôl van szó.'' (Átlépni a remény küszöbén). Ez azt jelenti, hogy a laikus (világi) az egyház lényegének és létének meghatározója. Az eddig ,,nem- szakembernek'' tekintett laikus Isten népének felnôtt és felelôsségviselô polgárává lett. Ezt az alapvetô értelmezési változást érzékelteti a két egyházi törvénykönyv megfogalmazásainak összehasonlítása (1917, 1983). Codex Iuris Canonici 1917: a második könyv címe De Personis, felépítése a következô: De clericis; De clericis in specie (pápa, ökumenikus zsinat, bíborosok, római Kúria, püspökök, papok és szerzetesek). Összesen 595 kánon. A harmadik könyv a laikusokról mindössze 44 kánon keretében szól. Az elsô kánonban ez olvasható: ,,A laikusok rendelkeznek a joggal, hogy az egyházi fegyelem normáinak megfelelôen a lelki javakat és különösen az üdvösséghez szükséges segítséget a papságtól elfogadják.'' Codex Iuris Canonici 1983: A második könyv címe: De Populo Dei, elôbb tárgyal a világi hívekrôl, majd a lelkészekkel, illetve a hivatalok viselôivel folytatja (204-329. kánonok). Csak késôbb szól az egyház hierarchikus felépítésérôl és a püspökökrôl (330-367. kánonok). Isten népe és a szolgálatok sokfélesége A megkereszteltek közösségének egysége magába foglalja a szolgálatok sokféleségét. A meghívás, hogy megvalósítsák Krisztus küldetését, mindenki együttműködését ,,követeli meg''. A szolgálatok és feladatok sokféleségét Krisztus és a Lélek adományának kell tekinteni. A feladat az egyház, a közösség (fel)építése: ,,Ezért ti is, mivel oly buzgón keresitek a lelki adományokat, törekedjetek arra, hogy az egyház épülésére bôven részesedjetek bennük.'' (1Kor 14,12) A laikusok küldetése és feladata az egyház lényegéhez tartozik, amely a mai világban -- ahol fokozódó közömbösségnek és szekularizmusnak is tanúi vagyunk -- tulajdonképpen csak a laikusok által tud jelen lenni. A világiak kategóriáján belül különös helyet foglalnak el a nôk. Ezt korunkban nem lehet figyelmen kívül hagyni. A világiak a maguk küldetését a hit, a keresztség és bérmálás révén kapják, részesülve Krisztus papi, prófétai és királyi hatalmában. A LG 34-ben a zsinat kijelenti, hogy a prófétai hatalom nem csak a hierarchia révén valósul meg. A laikusok nélkül ugyanis a mai legfontosabb feladat, a hit továbbadása a jövendô nemzedékeknek -- nem lehetséges. ,,Az egyház sorsa és jövôje a laikusok kezében van. Ma még inkább, mint a klérus kezében.'' (König bíboros az 1986-os bécsi Lelkipásztori Napokon) Szolgálatok és együttműködés A klerikus - laikus viszonyt a kölcsönös tisztelet kell hogy jellemezze. A felelôsségteljes küldetés csak a szolgálatok sokféleségében lehetséges, amely szolgálatokat csak közösen lehet teljesíteni. Az egyházi hivatal, amelyet ugyancsak karizmaként kell értelmezni (1Kor 12,28), nem ,,ragadhatja magához'' a különféle karizmákat, hanem kötelessége azokat védelmezni, sürgetni kibontakozásukat, koordinálni és integrálni ôket. A zsinat hangsúlyozza: ,,az a különbség ugyanis, amelyet az Úr hozott létre a felszentelt szolgák és az Isten népének többi tagja között, egymásrautaltsággal jár együtt, minthogy a pásztorokat és a többi hívôket szükségszerű kölcsönösség fűzi össze: az egyház pásztorai -- az Úr példáját követve -- szolgálnak egymásnak és a többi hívônek, ezek viszont lelkesen ajánlják fel együttműködésüket pásztoraiknak és tanítóiknak. (LG 32) Az Egyházi Törvénykönyv 275/2. kánona ezeket mondja: ,,a klerikusok feladata, hogy elismerjék és pártolják a küldetést, amelyet a laikusok az egyházban és a világban kifejtenek.'' A LG 31 a világ szolgálatáról így ír: ,,Sajátos hivatásuk alapján a laikusok dolga az, hogy az ideig való dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék az Országot. A világban élnek, vagyis a világnak mindenféle feladatában és munkakörében, a családi és a társadalmi élet megszokott körülményei között: mintegy ezekbôl a szálakból van szôve életük. Itt hívja ôket Isten, hogy szerepük a kovászé legyen.'' Ezt nem szabad tévesen értelmezni, mintha legalábbis alternatívákkal állnánk szemben. Nincs ugyanis a világot figyelmen kívül hagyó üdvszolgálat. A világ-szolgálat nélkül az üdvszolgálat elveszíti a valósághoz való viszonyát, üdvszolgálat nélkül pedig a világ-szolgálat bürokratikus menedzsmentté válik. Mindenesetre a laikusok az egyházba olyan élet- és világtapasztalatot hoznak, amely nélkülük az egyház számára rejtve és hozzáférhetetlen maradna (család, szexualitás, munkahelyi erkölcs stb.) A mai helyzetben az egyházi hierarchia feladata, hogy a klerikusok és a laikusok együttműködésének fontosságát elismerje és megvalósítását sürgesse. Nem szavak, nem nagy kijelentések, hanem tettek szükségesek. Jóllehet térségünkben az anyagiak általános hiánya hátráltatja laikusok masszívabb egyházi alkalmazását, igenis kiaknázható az önkéntesen végzett munka és felkínált tevékenység (egyháztanács, pénzügyi bizottság, nôegylet, ifjúsági mozgalom stb.). Egy egyházmegyei zsinatnak is legfôbb feladata, hogy a II. vatikáni zsinat tanítását magáévá téve a laikusoknak az egyházban kijáró helyet kivívja. Az egyház jövôje tulajdonképpen attól függ, hogy képes-e ebben a tekintetben a kihívásokra válaszolni. Olyan korban, amikor a helyi egyház is a kis-egyház valósága felé halad, esetleg a maradékkal (lásd ,,Izrael maradéka'') kell számolnia, örömmel kell fogadnia a laikusok szolgálatát. A lemorzsolódás folyamatával ellentétes irányban fontos szerepet játszhatnak a bázisközösségek, a kis csoportok, amelyekben a laikusoknak kulcsszerepük van. Amennyiben a ,,hivatalos'' egyház nem szentel ennek megfelelô figyelmet, rövidesen szemben találja magát a gomba módra sokasodó szekták fenyegetésével, amelyek magukhoz ragadják a peremen hagyott vagy peremre szorult embereket. Az együttműködés nehézségei: a) A világiaknak inkább felszínes és nem tipikusan egyházi munkát ,,kínálgatnak'', eltekintve a hitoktatás eseteitôl, jóllehet ez sem teljes. Gyakran visszavonulásra kényszeríttetnek, amikor ôk is hallatni próbálják saját véleményüket. Fizikai ,,közmunka'' vagy ehhez hasonló tevékenység adatik csupán a számukra. b) A szellemi együttműködés igénylése, illetve a magasabb szintű tudás kiváltja a klerikusokban a félelmet, féltékenységet, és ezért távol tartják a laikusokat a hivataloktól, belsô egyházi ,,berkektôl'', az átvilágított/átvilágítandó pénzügyviteltôl stb. c) A klerikus és laikus közötti régi típusú feszültségek (például pap és kántor között) mai változataiban és vonatkozásaiban kibôvült területeken élnek tovább. d) Feszültségek esetében nem a hivatal jogosultságáról van szó -- hiszen azt mindenki elfogadja --, hanem a hivatali stílusról. e) Az a tény, hogy laikus grémiumok mindig csupán tanácsadói szereppel és a felszenteltek mindig vétójoggal rendelkeznek, megnehezíti a gyümölcsözô együttműködést. A nehézségeket csak akkor lehet lebírni, ha beteljesül a zsinat tanítása, amely a szolgálati papságot arra figyelmezteti, hogy ,,bizalommal ruházzanak tisztségeket is a világi hívôkre az egyház szolgálatában, teret biztosítva szabad tevékenységüknek: alkalomadtán bátorítsák ôket, hogy kezdeményezzenek is.'' (PO 9) Egyház és világ -- erkölcsi szempontok A társadalmi változások mindig hatással voltak és vannak az egyházra és a keresztény magatartásra is. E század diktatórikus rendszerei gyakran hosszú távon meghatározták az egyházi közösség életét, klerikusok és laikusok magatartását és viszonyát egymáshoz. Tapasztalati tény, hogy a társadalmi helyzet változása -- pozitív vagy negatív elôjellel bár -- az egyház számára mindig következményekkel járt. Ebben a változásban az ember mindig ,,szenvedô alany'' vagy ,,tárgy'', aki a változásokkal járó elônyöket vagy terheket (el)viseli. Az elmúlt évek politikai változásai ismertek, ezekrôl nem szükséges részletesebben beszélni. Fontos ellenben felsorolni -- persze a teljesség igénye nélkül -- néhány olyan tényezôt, amelyek a jelen évezred utolsó éveit és a következô ezred kezdetét térségünkben jelentôsen meghatározzák. a) Az individualizmus folyamata olyan mértéket öltött, amely a jelenlegi gazdasági-politikai átalakulás idôszakában az embereket önmaguk felé fordítja. b) Ezekben a régiókban is érezhetô a pluralista szemlélet, amely maga után vonja, hogy senkire nem lehet kizárólagosan rákényszeríteni egyetlen véleményt vagy tanítást. Ez nagy mértékben érinti magát az egyházat és a krisztushívôket. c) Megváltozott a család, a házasság, a szexualitás szemlélete, amely háttérbe szorít bizonyos hagyományokat, és a nyitottság, ôszinteség révén új életformákat fogad el (házastárs helyett élettárs, egyházi ,,legalizálás'' helyett csupán polgári házasságkötés -- vagy teljesen ,,formátlanított'' együttélés, a családtervezés különféle módszerei stb.). d) Az új intézmények (például politikai pártok, szakszervezetek, egyesületek, civil szervezetek) létrejötte az emberek számára a kínálati helyzetet erôsíti és a választás lehetôségeivel jár. e) Az egyházon kívüli csoportok, szekták megjelenése mind a hivatalos egyház, mind az egyének esetében hatványozott kihívást jelent. Rövidlátásra vallana, ha az egyház jelenlegi helyzetét e változások nélkül, mintegy a világ jelentette ,,környezetbôl'' kiszakítva szemlélnôk. Az erkölcsi liberális szemlélet, a szociális téren kialakult elszegényedés új egyházi helytállást követel. Ebben a helyzetben az egyház szavahihetôsége -- akár laikusok, akár a tanítóhivatal révén -- attól függ, mennyire tudja a normákat meggyôzôen meghirdetni és a maradandó értékeket a hittartalmakkal összekapcsolva megtartani. Az egyházzal szembeni kihívás állandóan erôsödô jelenség, az emberek pedig megalapozott, de nem diktatórikus és a tévedhetetlenséget korántsem hangoztató erkölcsi válaszokat várnak. Az erkölcsi törvények megtalálása és meghirdetése (erkölcsi dogma ugyanis nem létezik) új tanulási folyamat bevezetését jelenti az új helyzetben. Az új tapasztalatokat, meglátásokat, kihívásokat a keresztény örömhír összefüggésében kell továbbítani. Itt jut szerep a tanítóhivatalnak (LG 25). A probléma tulajdonképpen akkor vetôdik fel, amikor az erkölcsi kérdésekben a tanítóhivatal illetékességének vagy a kérdés tartalmának prioritását vizsgáljuk. A változó társadalomban a változásnak kitett ember elôbb a tartalom után érdeklôdik: mi a jó, mi a teendô, mi a helyes? Csak e kérdések feltevése és a válaszok birtoklása után lesz számára igazán fontos a tanítóhivatal illetékessége, anélkül, hogy ennek létjogosultságát vagy szerepét elvitatná. A keresztény a válaszokat a kinyilatkoztatás fényében keresi, és így jönnek létre döntései (GS 43). Ebben a folyamatban nem szabad feledni azt, amit már korábban is kifejtettünk: Isten vándorló népérôl van szó, amely bűnnel van terhelve és ezért mindig a megújulás és a bűnbánat alanya. (LG 8). Maradandó küldetés és változó struktúrák A kinyilatkoztatásból világosan kitűnik, hogy az üzenetnek az üdvösség lényegét érintô, maradandó elemei mellett léteznek olyan, a lényeget kevésbé érintô részek, leírások, amelyek a változások következtében eltűnnek (lásd az ószövetségi rituális elôírásokat). A maradandóban Jézus szolga-alakja a normatív és küldetése révén biztosítja, hogy a lényeg változatlan maradjon. Az egyház magában hordozza a mindenkori idô, kultúra stb. struktúráit, gondolkodásmódját -- így például a két világháború között azt tette az egyház, ami akkor szükséges volt. Ha ezt a tényt nem hagyjuk figyelmen kívül, akkor elmondhatjuk, hogy az egyház sokat ,,átvett'' a világtól. Az egyház ugyanis nem lehet a világon kívüli, benne él abban, érte van, ,,majdnem-világ''. A Gaudium et Spes 44 arról beszél, hogy az egyház nagy segítséget kapott a mai világtól. Ezáltal tudatosítja önmagában, hogy története egybefonódik a világ történetével -- vagyis az emberiség össztörténetével. A történelem változó struktúrákról tanúskodik, amelyek mindig helyt adtak a maradandó küldetésnek. Ez nemcsak építô kritikus eszmélôdést igényel, hanem a gondolkodó keresztény hálára is kötelezi. Ez teszi ugyanis lehetôvé, hogy az egyház állandóan élô közösség maradjon és ne alakuljon át múzeummá. Ebben a folyamatban a korába ,,beleélô'' ember tevékeny jelenléte elengedhetetlen. Az egyház eszkatológiai küldetése nem engedi meg, hogy ,,beleragadjon'' egy adott történelmi korszak kereteibe. Hirdetve a jövôt, a szellemi értékek letűnésének korában, képes önmagát megújítani, a struktúrákat megváltoztatni. Fontos, hogy látható és szolgáló módon jelenjen meg a világban és a működéséhez szükséges intézmény ne archaikus módon, hanem korát szolgálva alakuljon. Olyan korokban, amikor vissza kellett vonulni a katakombákba, nem tudott igazán jelen lenni a világban és így a struktúrák minôségének sem volt lényeget meghatározó jelentôsége. Ma azonban, amikor kilépett a nyilvánosság elé, a ma emberével kell párbeszédet folytatnia -- mindaddig, amíg van kivel. Hatványozott mértékben érvényes: a maradandó küldetés korszerű teljesítése csak a megváltoztatott struktúrák feltételével lehetséges. A kihívás néhány területe a) ,,Hitvallás'' a megfelelô egyházkép mellett. A történelem korszakai ,,kitermelték'' a szükséges és megfelelô egyházképet. Ez napjainkban is elengedhetetlen. b) Múlt, jelen, jövô -- egyik sem létezik a többi nélkül. Fontos azonban, melyik kap nagyobb hangsúlyt, melyiket helyezzük a fontossági sorrend megállapításakor az elsô helyre: tartósítás- vagy fejlôdés-e a célunk? c) A helyzet tisztázása: 1990-ben elhangzottak bizonyos megállapítások. Mi történt azóta? Érzi-e a helyi egyház, mi a tényleges teendô? d) Egyházmegyei szinódus: Mit akar megvalósítani? Mennyire akarja a megújulást''? Nem marad-e esetleg a felszínen és így nem tud ,,a mélyre evezni''? e) Különféle csoportok, szociális kategóriák helyzete: az egyház nem szólíthat meg minden embert egyazon módon. Van-e elképzelés ezen a területen (is)? f) ,,Kitárulkozás'', ,,bűnvallomás'', amint a II. vatikáni zsinat tette. A társadalom elvárja, hogy az egyház, kivált a hierarchia, a klérus bátran vallomást tegyen, amíg nem késô. g) A prioritások kérdésének tisztázása. Mi fontos és mit lehet késôbbre halasztani? Mennyiben meghatározó ennek megállapításában az igehirdetés, diakónia és liturgia? h) Anyagi-pénzügyi helyzet. Van-e elképzelés a jövôt illetôen? Hajlandó-e az egyház ezen a területen ,,tisztán'' dolgozni? i) Hogyan kezeli a helyi egyház a család, a házasok, a gyermekek, a fiatalok, az öregek, a nôk helyzetét? Tud-e szeretettel irányt mutatni? j) Hogyan viszonyul azokhoz, akik különféle okokból elvándoroltak és jelenleg külföldön élnek? Képes-e ezt a kérdést pozitív formában kezelni vagy csak elítélô módon nyilatkozik? Akarja-e tapasztalatukat, kapcsolataikat itthon hasznosítani? k) Világos-e az ökumené aktualitása, annak a krisztusi ígéretbôl származó kötelezô mivolta? Hogyan próbálja megoldani a népek békés együttélését? A nehézségek ellenére programjából ez nem hiányozhat. l) Világnézeti szempontból hajlandó-e minden emberrel párbeszédet folytatni? A valóság ugyanis azt sugallja, hogy nem élünk úgynevezett keresztény társadalomban, hanem vannak olyanok is, akik Isten, illetve egyház nélkül rendezik be az életüket. m) Tudatában van-e az egyház a média szerepének? Napjainkban már ennek hatását nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen felnôtt és gyermek egyaránt ezzel él. n) A laikusok helyének biztosítása az egyházi élet minden területén. A papság létszáma visszaesik, ez globálisan észlelhetô tendencia, helyüket olyanok fogják átvenni, akik szót kérnek maguk is. o) Világegyház, Európa részei vagyunk. Tudatában van-e ennek a helyi egyház? Ezzel sok minden jár együtt: szellemi, anyagi, erkölcsi, politikai vonzata van ennek az odatartozásnak. A változó társadalomban az egyháznak szembe kell néznie a kihívásokkal. Meg kell tennie mindent annak érdekében, hogy válaszaiban benne legyen az örök, változatlan Isten, de igehirdetése, megnyilatkozásai révén a mai emberhez szóljon, aki érthetô szavakat, szeretô szolgálatot vár. Felhasznált irodalom Haring, B., Frei in Christus, Freiburg 1981. Rahner, K., Rechenschaft des Glaubens, Freiburg 1979. Neues Lexikon der christlichen Moral, Innsbruck 1990. Praktisches Lexikon der Spiritualität, Freiburg 1987. (Linz, 1997. július) ======================================================================== Gondolatok az egyházmegyei zsinat margójára A II. vatikáni zsinat szelleme a hetvenes és a nyolcvanas években Örvendetes, hogy a fôegyházmegyei zsinat meghirdetése óta az egyházi sajtóban többen elmondták véleményüket, kifejtették a zsinattal kapcsolatos elvárásaikat. Egyesek már ezekhez az írásokhoz szóltak hozzá a szükséges pozitív és negatív ,,betoldásokkal''. Csak remélni lehet, hogy a kritikai megjegyzések miatt -- mert ilyenek is voltak -- a bírált szövegek szerzôi nem sértôdtek meg. Zsinatot kritikai megjegyzések, vitát kiváltó gondolatok nélkül ugyanis elképzelni sem lehet. Akik foglalkoztak a tridenti zsinat (16. század) történetével, tudják, hogy a püspökök néha egymás szakállába kapaszkodva ,,szeretgették'' egymást. A II. vatikáni zsinat munkálatai sem jámborsági gyakorlatokban merültek ki, egyes püspökök, néha tiltakozva bizonyos megfogalmazások ellen, kivonultak a terembôl. Gyakran XXIII. János pápa, majd utóda, VI. Pál hidalta át a kirobbanó veszekedéseket, és terelte párbeszélô mederbe a tárgyalást. Ezeket ismerve nem kell megijedni a kritikáktól, a vitáktól, hanem a zsinat érdekében ,,babusgatni'', sôt üdvözölni kell ezeket. Ennek a néhány bekezdésnek azonban nem a vita felmagasztalása a célja. Nem akarok most sem a zsinathoz, sem annak témáihoz hozzászólni. A jövôbe se akarok tekinteni (habár most is azt tartom szem elôtt), hanem megpróbálok visszanyúlni a múltba. Két évtized eseményeibôl idézek, amelyek fejleményeikben és tartalmukban megelôztek mindennemű egyházmegyei zsinatot. Az akkori körülmények között olyan gyakorlatokkal találkoztunk, amelyek a helyi egyházban életté varázsolták a II. vatikáni zsinat szellemét, elindították az aggiornamentót, ,,meghirdették'' a megújulást, és a ,,nyitott ablakokon'' beengedték a friss levegôt abba az ,,épületbe'', amelyet egyháznak nevezünk. Nagyon sokan voltak, akik magukba szívták ezt a levegôt, mert -- nélküle nem tudtak élni. Az államhatalom diktatórikus- elnyomó idôszakában ez a ,,zsinati levegô'', ez a megújulási törekvés, az aggiornamento olyan erôt adott mindannyiunknak, amelynek segítségével bízni tudtunk még a politikai változásban is. Az igazi megújulási szándék ugyanis képes erôsíteni az életkedvet, a tenniakarást. Néhány rövid írásban -- a múltból merítve -- szeretném bemutatni az akkori zsinati szellemet, ami talán segítség lesz a jelenlegi zsinatelôkészítô csoportoknak abban, hogy munkájuk révén a II. vatikáni zsinat szellemében megújuljon az egyházmegye. Ez annál inkább kötelességünk, mivel a fôpásztor 1994 áprilisi székfoglaló programbeszédében ezt a célt jelölte meg maga és fôegyházmegyéje számára. Csak ezt szem elôtt tartva sikerülhet elkerülni azt, hogy az egyházmegyei szinódus ne önmagáért, hanem az emberekért -- s köztük a keresztényekért, a katolikusokért -- hozza meg döntéseit. Minden eseménynek a szereplôi hús-vér emberek. Ôk újítottak, ,,nyitogattak'', fáradoztak a hetvenes-nyolcvanas években. Egyesek már nincsenek közöttünk, mások még ma is szolgálnak. Elsô helyen mindenképp a Maros és Kolozs megyei, illetve ezek környékén működô fiatal papok havi tanulmányi-lelki napjait említem. Maros megyében Csató Béla (jelenleg marosvásárhelyi fôesperes), Kolozs megyében Czirják Árpád (jelenleg érseki helynök) szervezte meg ezeket a találkozókat. Pálfi Géza Gyulafehérvárról utazott az összejövetelekre. Teológiai témákat vitattak egy-egy vitaindító elôadás alapján -- természetesen a vatikánum szellemében, vagy pusztán ismertették némelyik zsinati dokumentumot. A csoportok nyaranta közös lelkigyakorlatot is szerveztek. Mivel a csoportok tagjai fiatal papok voltak, az idôsebb papi nemzedékbôl néha egyesek megpróbálták akadályozni a találkozásokat -- s különösen a lelkigyakorlatokat. Márton Áron püspök azonban megvédte a csoportokat, és sürgette, hogy a találkozókat folytatni kell. Elismerôen nyilatkozott, írásban is reagált a lelkigyakorlatokra. Huber József teológiai tanár kifejezetten bátorította a lelkigyakorlatok szervezését a fiatal papok számára. Mások a kérdéseik, a napi gondjaik, mint az öregebbeknek -- mondta. Ezért jobb a különbözô korosztályoknak külön találkozókat szervezni. Aztán sajnos egyre többen kezdtek elmaradozni az összejövetelekrôl. Ami nem sikerült a visszahúzó szándékú paptestvéreknek, azt elérte a Securitate. Akik részt vettek ezeket a találkozókon, magukkal vittek valamit a zsinat szellemébôl. Mindenki maga akarta ezt, önként. Senki sem kényszerítette erre a kerületek fiatal papjait. Részesedni akartak abból, amit az idôk jeleit és a zsinat korszerűségét, újdonságát felismerôk az aggiornamento elômozdításáért felmutattak. Különösen Pálfi Gézára gondolok. Aszketikus életmódja, ,,forradalmi'' szelleme, elvhűsége valóságosan frissítô hatású volt. De az, amit ezeken az összejöveteleken érezni lehetett, a zsinat tanítása utáni szomjúságot, éhséget sugallta. A jelenlevôk akarták a megújulást. Ebben volt nagyszerű. A beteg is, ha gyógyulni akar, gyorsabban felépül, mint az, aki ,,elereszti magát''. Olyan ,,zsinati események'' voltak a két vidéken szervezett összejövetelek, amelyekre érdemes visszagondolni, és -- mint forrásból -- a holnap számára is meríteni. Bibliakör, ,,karizmatikus'' mozgalom Napjainkban, a bibliakörök ,,virágkorában'' e fôegyházmegyében talán kevesen tudják, milyen volt a kezdet -- a hetvenes évek második felének elszánt vállalkozásai. 1976 szilveszter éjszakájának emléke még ma is elevenen él bennem. Egerben, a Tomka Ferenc által vezetett lelkiségi csoportban élményszerűen megélhettem, mit jelent a Biblia azok számára, akik elkötelezett keresztényekként élnek és a mindennapokban az Igét eligazító eszközként, útmutatóként használják. Már elôtte is volt alkalmam ezt megérezni, de ennyire nem hatott rám. Visszatérve Gyulafehérvárra a kispapoknak beszéltem errôl a személyes élményrôl, és felkínáltam annak a lehetôségét, hogy valami hasonlót kezdjünk mi is. Azonnal akadtak néhányan, akik a bibliakörök születésénél bábáskodtak. Most, húsz év távlatából bizonyára kellemesen emlékeznek a kezdetre. Új lelki gazdagodásnak tekintették a vallásos élet e formáját. Én magam úgy éreztem, a lelki élet területén a Biblia segítségével elindult egy olyan mozgalom, amely a diákoknak, az egyházmegyék fiataljainak új lendületet adhat. Ezekben a körökben lehetôség nyílt arra, hogy mindenki elmondhassa az Igével kapcsolatosan megérzett üzenetet, és nyitott legyen jelenlévô társai felé is. Ez a nyitottság segítette a résztvevôket problémáik feltárásában, nehezen érthetô kérdések nyílt megvitatásában. Mindenki megérezte, hogy a Biblia üzenete nem meddô elmélet, hanem tele van élettel. Lassan ezekbôl a körökbôl kinôttek az úgynevezett ,,karizmatikusok'', akik késôbb az egyházközségek életébe bevitték a ,,friss levegôt''. Maguk köré gyűjtötték a fiatalokat, akik a diktatúra éveiben bátran vállalták a kiállást. Ezek a fiatalok -- akik azóta régen felnôttek -- napjainkban az egyházmegyék számára valóságos pillérek a jövô épületéhez. Pálfi Gézának is az volt a terve, hogy Székelyudvarhelyre a fôpásztortól egy olyan segédlelkészt kérjen, aki e ,,karizmatikus'' mozgalom híve és ,,szakembere''. Ezzel is megpróbálta volna elôsegíteni az egyházközségi élet lelki megújulását. Hamar bekövetkezett halála okozta elképzelése meghiúsulását. Hála Istennek nem ô volt az egyedüli, akinek hasonló tervei voltak és vannak. Elôfordulhat, hogy egyesek mindezt nem tekintik a II. vatikáni zsinat által hozott szellemi-lelki újdonságnak. Szerintem azonban ilyen apró események révén ,,tört be'' hozzánk is a zsinat (még ha az idézôjel használata fölöttébb indokolt is), és a Lélek ilyen módon munkálkodott közöttünk. Munkája gyümölcsöt hozott. Ez a megújulási folyamat, mozgalom nem felülrôl, hanem a ,,bázistól'' jött, és abból táplálkozott. Ez nagyon lényeges volt. Az alulról elindult mozgalom minden idôben jelentôsen hozzájárult a közösségek életének megújításához. Az egyházban a történelem folyamán a dogmák megfogalmazására és kihirdetésére is így került sor. A hívô nép elkezdte az igazságot mélyebben megélni. Ezt látva a hivatalos egyház ebben az értelemben nyilatkozott meg. A bibliakörök, karizmatikus mozgalmak közel húsz éves múltját ezért látom lényegesnek. Zsinati lelkület volt benne. A bázisból táplálkozott. Megmaradt, él és virágzik. Zsinati teológia a gyulafehérvári Hittudományi Fôiskolán Nekünk, akik a zsinat idején végeztük teológiai tanulmányainkat Gyulafehérváron, nemigen volt lehetôségünk magunkba szívni az ,,új zsinati teológiát''. A ,,vasfüggöny'' okozta elszigeteltség ezt nem tette lehetôvé. Csak Rómában döbbentünk rá arra, hogy egyházunk szívében és a világ más tájain új szelek fújnak. Nálunk megállt az idô. Rómában a zsinat ,,kimozdította'' sarkából a mai kor kihívásaival szembenézô tanácstalan teológiai szemléletet. Az egyház a mai világban akarta hirdetni az evangéliumot, közelebb hozni a szekularizációval konfrontálódó embert az Istenhez. Márton Áron püspök római látogatásakor mondta nekünk: ,,Fiaim, mindazt, ami jó, hozzátok magatokkal haza.'' Meggyôzôdésem, hogy a jót sikerült magunkkal hoznunk, még akkor is, ha egyesek ezt másként látták és látják. A '70-es évek második felében érzôdött Gyulafehérváron is, hogy a teológiai oktatásban változás állt be. Egyes tanárok megpróbálták jegyzeteikbe bedolgozni a zsinat tanítását, s elôadásaikon továbbadni azt a hallgatóknak. 1975 ôszén az erkölcsteológia mellett fundamentális teológiát is kellett tanítanom. Korábban ezt Nemecsek rektor tanította. Emlékezetünkbôl ô nem hiányozhat. A II. vatikáni zsinat tanítását már nem tudta átvenni, de ismerte azt. Mint kezdô tanár, Nemecsek rektor korábbi tantárgyánál vizsgáztattam, ô elnökölt. Kettôs próbát kellett kiállnom. Ez érthetô volt. Korábban tanárom volt, évekkel azelôtt nála vizsgáztam. Most én hallgattam a vizsgázó diákot, ô pedig figyelte az új, zsinati szellemben elhangzott feleletek tartalmát. A végén megköszönte a vizsgát, és így nyilatkozott: ,,László, mi másként tanultuk és tanítottuk, de így is szép.'' A nagy tapasztalattal rendelkezô idôs tanárnak a fiatal tanártárs számára adott e csodálatos, az idôre ráérzô válasza mindent elárult -- a Rómából hozott teológia jó és szép. Ez a teológiai oktatás azokban az idôkben ,,átvarázsolta'' a gyulafehérvári ,,levegôt''. A diákok örömmel szívták magukba mindazt, ami ôket gazdagította és felkészítette az életre. Akik ezt annak idején megélték, felfedezték az elôadások révén, hogy a teológiai tudomány nem száraz elmélet csupán, kapcsolata van az élettel. A zsinat szándéka ugyanis az volt, hogy áthidalja az egyház tanítása és a mindennapok valósága közötti szakadékot. Élvezet volt látni a diákok szomját, érdeklôdését a hittudomány különbözô kérdéseivel kapcsolatosan. 1976-tól kezdtek érkezni szakfolyóiratok a könyvtár részére. Ma talán már kevesen gondolnak ennek fontosságára, de akkor ezek segítségével megnyílt az ,,ablak'' a világ felé. Érkeztek a könyvek, amelyek már nem a tridenti, hanem a II. vatikáni zsinat szellemében íródtak. Elkezdôdött a párbeszéd, tanárok és hallgatók vették a bátorságot, hogy teológiai kérdésekrôl nyíltan beszéljenek. A szemináriumi órák keretében, amikor a diákok saját dolgozataikat adták elô és azok tartalmát közösen kellett megvitatniuk, mindenki megérezte, hogy együtt vagyunk egyház. Ez a ,,munkaműhely'' tette lehetôvé azt, hogy a diákok lassan rádöbbenjenek az egyházi irodalom, az egyháztörténelem folyamán megfogalmazódott megoldások idôszerűségére. Ekkor vették észre a résztvevôk, hogy minél inkább visszamegyünk az eredeti forrásokhoz -- a Szentíráshoz, az ôsegyházhoz, az egyházatyákhoz --, annál közelebb kerülünk a zsinat meglátásaihoz és tanításának fontosságához. A társadalomban a ‘70-es évek végén és a ’80-as években, a diktatúra idején, a hatalom arra törekedett, hogy maradjon a változatlan. Az egyházban a gyulafehérvári teológiai oktatás zsinati szellem sürgette a fejlôdést és akarta a változást. Ennek jelentôségét nem lehet és nem szabad elvitatni. A búzamagnak el kell halnia, hogy bô termést hozzon (vö. Jn 12,14). Hiszem, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek teológiai oktatása révén a búzamagok termô talajra találtak, ,,elhaltak'' és ma meghozzák a maguk termését. Nyilván érvényesek itt is Jézus szavai, amelyek az elôbbiek után hangzottak el, s amelyek a szolgálatra vonatkoznak. A búzamag akkor hoz gyümölcsöt, ha a zsinati szellem gyakorlati megvalósításakor a szolgálat kerül az elsô helyre. Pluralizmus Isten felé oly sok út vezet, ahány ember ezen a földön él. Ezt vallja Ratzinger bíboros, a vatikáni Hittani Kongregáció prefektusa az egyházról és a kereszténységrôl írt könyvében. Ez a sokféleség, amelyrôl a fôpap beszél, az ember teremtett voltából ered. Amikor ugyanis létünket vizsgáljuk, azt kell megállapítanunk, hogy más-más módon gondolkodunk ugyanarról, önmagunkról, s végsô soron mindannyiszor ráébredünk, hogy színpompás sokféleségben élünk. Két egyforma lényt nem találunk, még az ikrek is különböznek egymástól. Ebbôl megérthetô, hogy az ember sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem tudja ezt a sokféleséget szigorúan közös nevezôre hozni, nem állapíthat meg olyan közös vonást, amelybôl egyedül le lehetne vezetni, fel lehetne fogni e sokféleség lényegét vagy éppen uralkodni lehetne fölötte. Egyedül Isten alkot mindenben egységet. Az embernek ez nem sikerülhet. Ha pedig mégis a teljes emberi egység és egyformaság kiépítésével próbálkozna, akkor az elsô emberpár tapasztalatával kellene számolnia. Ôk is olyanok akartak lenni, mint az Isten, mígnem ráébredtek, hogy ez emberi erôvel nem sikerülhet. Ezért jobb, ha az ember megmarad emberi keretein belül és nem kísérletezik a csak Isten számára fenntartott cselekvési lehetôségek megszerzésével. Amennyiben ,,szerencsés'' és emberhez méltó életvitelt akar, jobb elfogadnia ezt a ,,hiányosságot'' és hasznosabb a sokféleség színes valóságában élnie. Ezt nevezzük pluralizmusnak. Ezt fogadta el és hirdette meg az egyház a II. vatikáni zsinat tanításával (például Gaudium et spes 76). Ha a teológia helyzetét szemléljük, azt kell mondanunk, hogy erre is a pluralizmus jellemzô, a teológiák sokfélesége. Nem a pápa által ex cathedra kihirdetett hitigazságokról van szó, hanem olyan teológiai értelmezésekrôl, egyes tételek mély magyarázatairól, amelyeknek létjogosultságuk van egymás mellett is, bár alkalmanként egymással akár ellentétben is állnak. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyes kérdéseket többféleképpen lehet magyarázni, bemutatni, azokról beszélni. Mégis mindegyik egységben marad az egyház tanításával. Ez a pluralista nézet volt tapasztalható a hetvenes-nyolcvanas években a teológiai oktatásban Gyulafehérváron. Az elôadásokon a tanárok többsége nem próbálta ,,rákényszeríteni'' hallgatóira az általa kiválasztott magyarázati lehetôséget, hanem engedte, hogy mindenki maga döntsön a számára elfogadhatóbb módozat mellett. Olyanok is akadtak, akik diákjaiknak bevallották, hogy nekik személyesen ez vagy amaz a magyarázat ,,tetszik'' jobban, munkájukat inkább ezzel vagy azzal az elképzeléssel képesek az emberek szolgálatába állítani. Tehették, illetve tették ezt azért, mert az egyház kínálta lehetôséggel éltek. A papok részére szervezett tanulmányi napokon érezni lehetett, hogy ez a zsinati pluralista szemlélet néha ellenkezésre talált. Nem tudta mindenki elsô hallásra megemészteni, felfogni, elfogadni. Idôvel többen felfedezték ennek értékét és ôk is mellé álltak. Mások az okok ,,sokfélesége'' miatt máig sem fogadták el. A teológiai pluralizmus következményeként jelentkezett a gyakorlatban a pasztorációs módszerek sokasága. Ez ugyanis nem volt új. Régen is létezett, csak a kommunista rendszer tiltásai révén ,,veszett ki''. A hetvenes-nyolcvanas években többen vették a bátorságot, hogy a lelkipásztori módozatok színességét visszahozzák a gyakorlatba. Nem volt ez mindenkinek tetszésére. Elmondható, hogy a nemtetszésüket kifejezôk között nemcsak ,,szekusok'' voltak. Ám itt is érvényes volt, hogy ahol búza terem, ott konkoly is nô. A szentségek kiszolgáltatásában is kínálkozott a különféle formák közötti választás lehetôsége. Gondoljunk a kiengesztelôdés/bűnbánat szentségére. Az új ,,ordo'' már lehetôséget biztosít arra, hogy a ,,fülgyónás'' mellett a közösségi formákat is használjuk -- ennek megvannak a pontos módozatai --, és így közvetítsük Isten irgalmának üzenetét. A kiengesztelôdés szentségének megreformált kiszolgáltatási formája a II. vatikáni zsinat tanításának gyümölcse. Ez a teológiai és gyakorlati szemlélet -- a pluralizmus -- hatással volt a gondolkodásra is. Sokakat megtanított önállóan ,,elidôzni'' a dolgok fölött, elgondolkodni azok hátterérôl és szükség esetén rákérdezni hátterükre, az okokra... Különösen a nehezen érthetô, tartalmukban nem egészen világos kijelentések esetében volt ez fontos. Megakadályozta ez a szemlélet a meggondolatlan és felelôtlen ,,rábólintást'' egyes elhangzott mondatokra, amikor visszakérdezés nélkül káros és súlyos, akár helyrehozhatatlan következményekkel kellett (volna) számolni. A zsinat ilyen szempontból áldást jelentett és ma is így kell annak tanítására gondolnunk. A pluralista szemlélet és gondolkodás meghonosodása tette lehetôvé azt, hogy -- az egyházban és a társadalomban egyaránt -- a ,,kiskorú'' emberek lassan ,,nagykorú'', ,,felnôtt'' emberekké, keresztényekké fejlôdhettek. A pluralista nézet képessé teszi az embereket a tolerancia gyakorlására. Enélkül lépten-nyomon megjelenik a nagy világégések idején tapasztalt beszűkült szemlélet, a megbélyegzések, amelynek következtében mindenkit egyik vagy másik kategóriába akartak besorolni, a ,,mieink'' vagy az ,,ellenség'' kategóriájába. Aki a ,,mieink''-be nem fért bele, azt máglyára, guillotinra, gázkamrába, munkatáborba küldték. Napjainkban azért lényeges a sokféleség valóságának elfogadása, hogy a múlt rettenetei ne ismétlôdjenek. Egy megújuló társadalomban, a megújulni akaró egyházban, a kommunikáció kultúrájának elsajátításakor a pluralista szemlélet kellô értékelése felbecsülhetetlen segítség lehet mindenki számára. Ledôlt falak Ha visszagondolok 1966 ôszére, amikor Gyulafehérváron elsôéves diákként megkezdtük filozófiai-teológiai tanulmányainkat, és felsô éves, különösen papszentelés elôtt álló társainkat magáztuk -- csak karácsonykor ,,tört meg a jég'', egyesekkel még akkor sem --, nem tudok csodálkozni azon, hogy bizonyos értelemben elôttünk állt egy ,,fal'', valóságos keménységű, áthatolhatatlan fal a tanárok és a hallgatók között. Ôk elöljárók, mi alattvalók voltunk. Nem voltunk egymásnak ,,ellenségei'', de a találkozásokra valami érdekes homály nyomta rá bélyegét. Rómában felszabadultabb volt a légkör. Az egyetemen a tanárokkal kevesebb volt a kapcsolat, de a Kollégiumban (Germanicum et Hungaricum) elöljáróinkkal fesztelen volt a viszonyunk. Zsinat utáni idô volt. Reformok korszaka. A hetvenes évek elején például az ebédlôben még külön asztalnál ültek az elöljárók. Az egyik karácsonyi ünnepséget követôen az asztalok visszarendezésekor eltűnt a ,,fôasztal''. Csak a rektornak maradt fenntartott helye. Mindenki érkezési sorrendben foglalt helyet. Gyulafehérváron is kérdezték a diákok, miért nem lehet ezt itt is bevezetni. Az ez ellen felhozott indokok elfogadhatók voltak. Talán ma is azok. Egyszer majd bekövetkezhet a fordulat. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy a római Kollégiumban csak az elöljárók voltak velünk. Az egyetemi tanárok külön laktak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a papnevelés és az egyetemi tevékenység két külön intézmény keretében történik. Ilyen esetekben könnyebb az egy asztalnál zajló közös étkezés. Én azonban most nem errôl akarok beszélni, hanem a zsinati szellem hatásáról, amely képes volt falakat ledönteni. Gyulafehérváron is érezni lehetett, hogy tanár és diák között megváltozott a viszony. A létezô fal omladozni kezdett, és egy idôszakban el is tűnt, akárcsak a berlini. Ennek mindkét oldalról jól leírható okai voltak. Tanárok és diákok közös munkájának gyümölcse volt. A zsinati teológia oktatása, a pluralista szemlélet meghonosodása nem engedte, hogy az ellenkezôje maradjon érvényben az idôk végezetéig. Valami elkezdôdött, ami megtermette gazdag gyümölcsét. A II. vatikáni zsinatot a nyitottság jellemezte. Minden kérdést ôszintén megvitattak. A püspökök között is falak dôltek. Gyulafehérváron is ez történt. A diákok megnyíltak a tanárok elôtt és ôszintén kezdtek beszélni problémáikról, különféle egzisztenciális kérdéseikrôl. Elkezdtek ,,vitatkozni'', ,,barátkozni'' tanáraikkal. Szerintem ez a légkör tette lehetôvé, illetve készítette elô a késôbbi években tapasztalható jó viszonyt a lelkipásztor és a keresztény hívek között. Ennek következtében a lelkész a laikust sok helyen munkatársának tekinthette. Így sikerült kialakítania a falak nélküli kapcsolatot azokkal, akiknek a szolgálatára hivatást kapott. Zsinati szellem volt... A világiak és klerikusok együttműködésének új talaja. Sokan vállalták a ,,falbontást''. Bizonyára ma is többen átvették, átveszik ezt a vállalást, mivel így akarnak olyan légkört maguk köré, amelyben értelmes, kellemes, értékes az élet. (Linz, 1997. március-július) ======================================================================== Az egyház látható és kegyelmi valóság Jézus látható egyházat alapított, amelyben emberi és isteni elemek csodálatos ötvözetével találkozunk. Amikor a Mester Péter apostolt sziklaként a világ végéig megmaradó nagy közösség élére állította, biztosítani akarta, hogy egyházának isteni-kegyelmi valósága látható, emberi formában is megmaradjon. A zsinat az egyházról szóló dogmatikus konstitúciójában ezt az igazságot így fejezi ki: ,,az egyház a világban mint alkotmányos és rendezett társaság'' létezik. Mint minden közösségnek, az egyháznak is szüksége van ebben a világban intézményesített formára, mivel struktúra nélkül nem tud igazán működni. Az intézmények emberek révén látható módon léteznek, így az egyház létét, tevékenységét az emberi elemeken keresztül vesszük észre. A láthatatlant nehezebb felfogni és tudomásul venni, mint a láthatót. Figyeljük, vizsgáljuk plébániai közösségeinket. Tekintetünket különösen is ráirányítjuk azokra a személyekre, akik beosztásuk révén felelôsséggel tartoznak a közösségért. Látjuk a püspököt, a papot, a fôállásban vagy önkéntesen dolgozó világit, és rajtuk keresztül alakítjuk ki a magunk számára az egyházról alkotott szemléletünket. Mindaz, amit látunk, megelégedéssel, lelkesedéssel, örömmel is eltölthet. Emberileg boldogok vagyunk, mert intézményeink, épületeink, szervezeteink stb. révén mások is látják, hogy létezünk. Az az egyház, amelyet Jézus alapított, látható formában ma is létezô valóság. De a látottak ellenkezô formában elszomoríthatnak, lehangolhatnak, mert másnak gondoltuk ezt a keresztény közösséget. Néha olyannak tűnhet ez a látható egyház, mint más társadalmi szervezôdések. Alig különbözik tôlük. A látható elem tehát negatív módon is hathat. Az intézmény képes ,,megölni'' a ,,lelket''. Mégis szükség van rá. Keresztény hívô emberektôl függ, hogy a látható intézmény mennyire telítôdik lélekkel. Ha az egyháznak csak az emberi oldalát szemléljük, gyakran kiábrándulhatunk belôle. Éppen ezért nem szabad megfeledkeznünk az isteni elemrôl, amely a látható résznek kegyelmi hátteret biztosít. Az egyház alapításának momentumát pünkösdkor ünnepeljük. A megígért Lélek ekkor jött el és azóta is erejével támogatja ezt a közösséget. Az isteni elem így állandóan jelen van és vigyáz arra, nehogy az emberi rész az egyház igazi képét elferdítse. Ha azt vizsgáljuk, az isteni valóság látható-e benne, akkor egyértelműen igennel válaszolhatunk. Ezért nem szabad elcsüggednünk, amikor az emberi gyengeségekkel találkozunk. Jézus mint Isten és ember itt élt, ezen a földön. A megváltást szegényen vitte végbe. Az egyházat hivatása ugyanerre az útra szólítja. Nem arra van hivatva, hogy földi dicsôséget keressen, hanem arra, hogy saját példájával is az alázatosságot és az önmegtagadást hirdesse. Krisztust az Atya azért küldte, hogy jó hírt vigyen a szegényeknek, gyógyítsa a megtört szívűeket. Az egyház is szeretettel akarja átölelni mindazokat, akiket az emberi gyengeség sújtott. Krisztust a szegényekben és szenvedôkben fedezi fel. Az isteni elem itt lesz leginkább láthatóvá. Ezért beszélhetünk igazi értelemben az egyház láthatóságáról. Ezért különbözik minden más szervezettôl. A háttérben él a hit abban a Krisztusban, akit az Atya küldött, akit Péter apostol Fülöp Cezaeában Isten Fiának vallott és amely vallomás azóta a történelem folyamán sokak ajkán és szívében állandóan ismétlôdik. Ha korunk keresztény embere Péterhez hasonlóan Jézust hittel Isten Fiának vallja és ebben igazán hisz, akkor az ,,emberi'' egyházban tapasztalható, látható ferdeségek nem fogják a közösségtôl eltávolítani, mivel tudja, hogy nem az emberekben, nem érettük, nem az intézményben, hanem Istenben hisz, aki az egyháznak a Lelke. (1993. november) ======================================================================== Az egyház szent és bűnös volta Krisztus szent, ártatlan, szeplôtlen (Zsid 7,26), ,,bűnt nem ismer'' (2Kor 5,21), azért jött, hogy a nép bűneit kiengesztelje (Zsid 2,17). Az egyház viszont, amely bűnösöket foglal magába, egyszerre szent és bűnös, folytonosan megtisztulásra szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak vándorútját járja szüntelenül. Isteni eredete révén szent. Ezt nevezzük ontológiai szentségnek, amely mindig érintetlen marad, hiszen alapítója és fenntartója, Isten szent jellegében sohasem szenved csorbát. E szentségi mivoltát az emberek esendôsége és bűnös élete nem érinti. De éppen ez utóbbi végett beszélhetünk az egyház bűnösségérôl. Erkölcsi szentsége csorbát szenvedhet és a tapasztalat azt mutatja, hogy hosszú története folyamán ez nem is ritka eset. Isten népe emberekbôl áll, és ez az élô közösség gyakran bukdácsolva halad elôre Isten által kijelölt útján. Éppen ezért a tagok életszentsége, illetve bűnössége rányomja bélyegét az egyház képére. Amennyiben a tagok -- világiak, diakónusok, papok, püspökök, a pápa -- élete megközelíti a Jézus által mutatott keresztény életformát, az egyház erkölcsi szentsége is magasabb szinten áll. Abban az esetben, amikor az emberek eltávolodnak az evangélium szellemébôl, ez a szentségi jelleg csökken. Keresztény életünk milyenségének arányában mozog az egyház erkölcsi szentségének, illetve bűnösségének skálája. Elképzelhetô, hogy ezen a dolgon egyesek megbotránkoznak, mivel inkább a szentségi jelleget szokás az oktatás folyamán vagy a prédikációban kiemelni. A vatikáni zsinat azonban harminc évvel ezelôtt leszögezte az egyház erkölcsi bűnösségének lehetôségét és tényét, és sürgette a megtérést, a megújulást. Az egyház is -- a bűnös emberhez hasonlóan -- megújulásra szorul. Történelme folyamán ezt gyakran be is ismerte és megtette a szükséges lépéseket. Nemcsak mások hibáit, rossz lépéseit, mulasztásait vette és veszi észre, hanem bűnbánóan önkritikát gyakorolt és gyakorol, beismerve azt, hogy emberi mivoltából fakadóan nem cselekedett mindig és mindenben helyesen. Az egyház elsôsorban intézményeiben szorult és szorul megújulásra. Ezek térítették le gyakran arról az útról, amelyen haladnia kellett volna. Intézményei révén sokszor megfeledkezett arról, hogy küldetése nem a tekintélyen alapuló hatalomra szól, nem uralkodásra, mint ahogy az e világ történelmének önjelölt cézárjai uralkodnak, hanem szolgálatra, gyógyításra, szeretetre. Amikor a zsinat meghirdette a ,,szolgálatot'', különös hangsúlyt helyezett a hierarchia megújulására. Szükségesnek tartotta ezt azért, hogy papoknak és püspököknek visszaadja azt a krisztusi magatartást, amelyet az evangéliumban állandóan érvényes útjelzôként, eszményként találunk. Krisztus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem azért, hogy ô szolgáljon másoknak. Ô sohasem kereste saját dicsôségét, hanem az Atyát akarta megdicsôíteni és az embereket megváltani. Megújulásra szorul Isten hívô népe, mivel neki kell szembenéznie korunk bonyolult problémáival. A mai kor keresztény emberénél elengedhetetlen az öntudatos, felelôsséget vállaló, hitét minden körülmény közepette megvalló és gyakorló nagykorú magatartás. A jelenlegi kihívások mellett ezt tudomásul nem venni bűnt jelentene, és az egyház erkölcsi szentségét csorbítaná. Ebben a megújulásban segít a Szentlélek. Ô benne lakik az egyházban, az intézményeiben, a hierarchiában, a hívô népben. Folytonosan kéri, hogy engedjék tevékenykedni, ne akadályozzák meg a mindig új pünkösdi csodát. A Lélek különféle hierarchikus és karizmatikus adományokkal látja el és irányítja az egyházat, sôt fel is díszíti saját gyümölcseivel (Ef 4,11-12, 1Kor 12,4). Az evangélium erejével megfiatalítja ezt a nagy közösséget és elvezeti a Vôlegényével való tökéletes egyesülésre. Így az egész egyház mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységébôl egybegyűlt nép, esendôsége ellenére is képes megmaradni a világ végéig, mert isteni mivoltából adódó szentsége kikezdhetetlen. (1993. november) ======================================================================== Felelôsségvállalás -- sorsközösség-vállalás Az egyház a mai világban című konstitúció 31. pontja olyan kérdést tárgyal, amelynek napjainkban helyi egyházunk és társadalmunk életében elvitathatatlan az idôszerűsége. A zsinat hangsúlyozza, hogy az egyes embereknek egyre jobban kell teljesíteniük lelkiismereti kötelességüket mind önmaguk, mind pedig ama csoportok iránt, amelyeknek tagjai. Magas lelki műveltséget, lelki nagyságot kíván a zsinat, mivel korunknak ilyen emberekre van szüksége. Csak ezek tudják a felelôsséget vállalni a világért, embertársaikért, az egyházért. A lelki műveltség, a lelki nagyság tulajdonképpen nem az iskolázottságot jelenti, hanem azt az erkölcsi döntésszintet, ahová fel kell emelkedni, nôni ahhoz, hogy valaki esetrôl esetre felelôsségének tudatában egészében vállalhassa tettének következményeit. Csak ilyen nôk és férfiak életében alakulhat ki a közösségi felelôsség érzése. Az életkörülmények tudják számukra lehetôvé tenni, hogy ráébredjenek saját méltóságukra és igent mondjanak hivatásukra, ami Isten és az embertársak szolgálatát jelenti. A könnyű életmód az embert elzárkózottá teheti. Ilyenkor az egyéni élet, a lelki tartás megfeneklik. A nyomor ugyancsak ezt eredményezheti. Mindkét esetben elkorcsosul az emberi szabadság, pedig erre nagy szükség van ahhoz, hogy valaki a felszínen maradjon és önmagát megbecsülve a közösségért jelen legyen. Ez a szabadság akkor erôsödik, ,,ha az ember elfogadja az emberi együttélés kikerülhetetlen következményeit, vállalja az összetartozás sokféle követelését és elkötelezi magát a közösség szolgálatára'' -- olvashatjuk a zsinat tanításában. Különféle közösségekben az összetartozás vágya, igénye vagy követelménye terheket ró az emberre. Ezeket a terheket felelôsségtudattal csak akkor tudja valaki vállalni, ha ô maga is tisztában van a felelôsségvállalás mibenlétével. Minden, amit a közösség érdekében tesz valaki, hatással van a csoport, illetve csoportok életére. Hogy az egyéni tett ezeknek javára váljon, mindig szükséges a felelôsségtudat, a felelôsségvállalás az egyén részérôl. ,,Mindenkiben fel kell szítani a kedvet, hogy kivegye részét a közös kezdeményezésekbôl'' -- mondja a zsinati szöveg. Itt is az egyénrôl és a közösségrôl van szó, de a hangsúly a kezdeményezésen van. A felelôsségtudat, felelôsségvállalás összefügg a kezdeményezéssel. Ezek egymást áthatják, befolyásolják, kiegészítik. Az egyik hiánya gyengíti a másikat is. Napjainkban egyesek arról panaszkodnak, hogy az emberekbôl hiányzik a kezdeményezô kedv. Segítséget kellene nyújtani, hogy erôt érezzenek a kezdeményezésre. Másokban a fordítottja figyelhetô meg -- mondják sokan --, rengeteg bennük a kezdeményezô szellem, de nincs minden esetben jelen a felelôsségtudat is. Nem gondolnak arra, van-e egyik-másik kezdeményezésüknek jövôje. Mi lesz késôbb, a kezdeti lendület lankadtával? Mindez nem pusztán kis körökre érvényes, a (közösségi) felelôsség irzésének a közügyek felé is meg kell nyílnia. A zsinat dicséri azokat a nemzeteket, csoportokat, amelyek valódi szabadságban veszik ki részüket a közügyek intézésében. Ez azt jelenti, hogy a társadalom életében az állampolgárok is részt vállalnak. Ehhez azonban szilárd, stabil közhatalomra van szükség -- mondja a zsinat. Az állampolgár azonban csak akkor dönt a tevékeny életközösség-vállalás mellett a társadalommal, ha a csoportokban, a közösségben olyan értékeket talál, amelyek vonzzák és mások szolgálatára készségessé teszik. Fontos tehát, hogy a közösség érdekében megkívánt elkötelezettség az értékek által vonzó legyen. Kölcsönösséggel állunk szemben. Nemcsak az egyén, hanem a közösség, a társadalom, az egyház, a közhatalom, az állam is úgy köteles az értékeket felmutatni, hogy azok valóban magukkal ragadják az embereket. A 31. pont így zárul: ,,Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövôje azoknak a kezében van, akik fel tudják tárni az utánuk következô nemzedékeknek az élet és remény forrásait.'' Magyarázva ez azt jelenti, hogy nem elég a buzdítás, a szólam, a dörgedelem és fenyegetés -- pozitív módon kell felmutatni azokat a vitathatatlan értékeket, amelyek az embereknek visszaadják az életkedvet és reménnyel töltik el ôket. (1993. december) ======================================================================== A lelkiismeret méltósága és döntô szerepe életünkben A zsinat ezt a témát Az egyház a mai világban című konstitúció elsô fejezetében tárgyalja, amikor az emberi személy méltóságáról szól (a lelkiismeretrôl a 11. pontban olvashatunk). Ez a tudatos szerkesztési mód is mutatja, mennyire központi kérdése az embernek a lelkiismereté. Nem valami járulékos tényezô tehát, amely alig játszik szerepet a döntésekben, a dolgok megítélésében, hanem szorosan személyi méltóságunkhoz kötôdik. Ennek alapja, hogy az ember Isten képmása és ennek az istenképiségnek a révén a teremtéskor megkapja ezt a szívébe öntött sajátos törvényt. Nem ô szabja meg önmagának, hanem tudata mélyén találkozik vele, és engedelmességgel tartozik neki. Van tehát életünkben ,,olyan törvény, amelyet Isten írt szívünkbe; és éppen abban áll az ember méltósága, hogy megtartja ezt a törvényt'' -- olvashatjuk a zsinat szövegében. Azt is hangsúlyozza a zsinat, hogy e törvény szerint is fogják az embert megítélni. E törvény ugyanis arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót, a rosszat pedig kerülje. Szerepe tehát életünkben döntô. Olyan terület ez, ahol egyedül vagyunk Istennel, akinek szavát lelkünk mélyén halljuk. Ô közli velünk ebben a személyes ,,beszélgetésben'', melyek a vele és embertársainkkal szembeni kötelességeink. Keresztényekként ez a törvény állít oda minket a többi ember mellé - - nem-keresztények, nem-hívôk és mások mellé --, hogy keressük az igazságot és megtaláljuk a megoldásokat az egyén és a társadalom életében felmerülô erkölcsi kérdésekre. Ilyen tekintetben nincsenek privilegizált, kiválasztott csoportok, emberek, népek. Mindenki megkapta Istentôl ezt a törvényt, mindenkinek van lelkiismerete. Ebbôl is érthetô, hogy ez minden törvény törvénye. Szava döntô és ellene nem szabad cselekedni. Természetesen a helyes lelkiismeretet értjük itt. Szó szerint ezt mondja a zsinat: ,,Minél inkább érvényesül a helyes lelkiismeret, annál inkább tartózkodnak az egyének is, a közösségek is, hogy kényük-kedvük szerint döntsenek, és annál inkább iparkodnak az erkölcs tárgyi szabályaihoz alkalmazkodni.'' Tapasztalatból tudjuk, hogy néha téves a lelkiismeret. Errôl így szól a szöveg: ,,Nem ritka eset, hogy a lelkiismeret elháríthatatlan tévútra siklik; emiatt még nem veszíti el méltóságát.'' Ekkor is megmarad méltóságában, ami azt jelenti, hogy még a téves lelkiismerettel is szabad, sôt kötelességünk cselekedni, ha errôl nem tudunk vagy nincs lehetôségünk ezt a tudatlanságot kérdezéssel, utánajárással, olvasással eloszlatni. Amikor ezt valaki megtette, mert volt rá lehetôség és rájött arra, hogy lelkiismerete nem helyes, akkor nem cselekedhet, hanem felül kell vizsgálnia az elôtte álló tett milyenségét. A 11. pont utolsó mondatában ez áll: ,,Ez azonban nem állítható olyan esetben, amikor valaki mit sem törôdik az igaznak és jónak a keresésével, és lelkiismerete megszokja a bűnt, lassanként szinte vakká lesz tôle.'' Ez azt jelenti, hogy valaki saját közömbösségébôl adódóan eljut oda, hogy semmi sem zavarja, neki teljesen mindegy, mit és hogyan tesz. Az is elôfordulhat azonban, hogy valaki rossz szándékkal akarja lelkiismeretének szavát elhallgattatni, hogy ez ne gátolja ôt. Szem elôtt tartva a zsinat vázolt tanítását, le kell szögeznünk, hogy lelkiismeretünk döntô szava életünkben elengedhetetlen. Ez tette képessé az embereket a ,,nem'' kimondására olyankor, amikor egyesek valamilyen igent akartak elôírni, rájuk kényszeríteni, parancsolni. Ma is, a jövôben is érvényes a lelkiismeretre való ráhagyatkozás felszólítása, és személyi méltóságunkat megbecsülve, követve helyes lelkiismeretünket, és eszerint szabadon meghozva döntéseinket -- nem kell aggódnunk, mert Isten bennünk lévô szavával összhangban cselekedünk. (1994. január) ======================================================================== Lelkiismeretünk szava döntô Lelkiismeretünk szaván keresztül felismerjük a jót és a rosszat. Sikerül egyiket a másiktól megkülönböztetni. Hasonlóképpen felfedezzük Isten akaratát. Az ô szavának is szoktuk mondani. Lelkiismeretünk szava azonban nem valami közvetlen telefondrót, amelyen Isten felhív és ítéletét elmondja. Ô sokkal inkább az élet eseményeiben, nevelésünk révén, törvények által szól hozzánk. Ezeknek az emberi tényezôknek a jelenléte azt eredményezi, hogy ez a szó téves is lehet. Ezt saját tapasztalatunkból tudjuk. Ennek ellenére nem veszíti el méltóságát. A II. vatikáni zsinat is megerôsíti ezt, amikor így szól: ,,Nem ritka eset, hogy a lelkiismeret elháríthatatlan tévútra siklik; emiatt még nem veszíti el méltóságát.'' (Egyház a mai világban 16. p.) Kötelességünk lelkiismeretünket felülvizsgálni, tanácsot kérni és szerinte irányítani cselekedeteinket. Ha ezt megtettük és ôszintén törekszünk a jóra, követhetjük szavát még akkor is, ha objektív mércék szerint tévedésben van. Lelkiismeretünk képzésében nagy szerepe van az emberi tapasztalatoknak és Isten útmutatásainak, de fontos a körülmények követelményeire is érzékenyen figyelni. A nagyböjti bűnbánati idôben sokan részesülnek a kiengesztelôdés szentségében. Szokás szerint ezt megelôzi a lelkiismeretvizsgálat. Hasznos az említett szempontokat szem elôtt tartani és tettek vagy mulasztások bűnös, illetve nem-bűnös voltát ekként megállapítani -- nemcsak a nagyböjtben. (1993. február) ======================================================================== Felelôs szabadság A francia forradalom jelszavai -- szabadság, egyenlôség, testvériség -- lényegesen befolyásolták Európa társadalomtörténetét. Az embereket gyakran megfosztották a szabadságtól, annak ellenére, hogy a természettôl indítva mindig sóvárogtak utána. Nehezen tudtak nélküle élni. Jézus földi élete óta a keresztény hagyomány is állandóan hirdette és ma is vallja az egyház e nagy érték elidegeníthetetlen fontosságát. Annak a ténye, hogy Jézus megszabadított a bűn és a (régi) törvény szolgaságától, napjainkban sem maradhat nyom nélkül keresztény életünkben. Kelet- és Közép-Európában ez a szabadság évtizedeken keresztül csak elméletben létezett. Hiányzott a szabad vélemény-nyilvánítás lehetôsége, nem voltak szabad választások, megfojtották a gyülekezés szabadságát, a szabad sajtót -- és nem volt vallásszabadság sem. Ma jelen van a társadalomban és az egyház életében a viszonylagos szabadság, de mennyire kell még mindig sóvárognunk teljessége után és aggódnunk, nehogy a meglévô, visszanyert nagy érték eltűnjön elôlünk vagy valaki ismét megnyirbálja azt. Röviden szólva félünk, hogy elveszítjük szabadságunkat mind a társadalomban, mind egyházi közösségeinkben. De amíg birtokunkban van, kötelességünk élni vele. ki kell használnunk elônyeit annak ellenére, hogy kockázattal is jár. A kockázat tudata félelemmel tölthet el és megbéníthatja cselekvô szándékunkat. De az elônyei sokkal elôbbre mutatnak, mint a kockázatból fakadó hátrányok. Ezért élni kell ezzel a lehetôséggel. Fontosságáról és elônyeirôl a következôket tudjuk elmondani. Olyan lehetôségeket kínál az embernek, amelyeket csak akkor lehet igazán értékelni, ha párhuzamosan két olyan személy viselkedését és életmódját szemléljük, akik az elmúlt évtizedekben két különbözô társadalmi rendszerben éltek: a demokráciának és jogállamiságnak örvendô már gyermekkorában magába szívta a felelôsségvállalásnak azt a tudatát, amellyel a szabadon cselekvô rendelkezik. Már gyermekkorában úgy irányították szülei, nevelôi, hogy késôbb szabadon tudjon dönteni és ne várja felnôtt korában is mindig másoktól az utasítást. Az ilyen ember könnyebben kezdeményez, nem várja ,,felülrôl'' az engedélyt, hanem dönt és cselekszik. Természetesen a felelôsség terhét is ô viseli. Ezért sikertelenség esetén nem hivatkozhat másokra. Az ilyen személyben kialakul az erkölcsi tudat. Tisztában van azzal, hogy az ,,igen'' és ,,nem'' szavak tôle származnak és következményeikben rá hatnak vissza. A szabadság birtokosa gyorsabban lesz érett, nagykorú ember, mint az, akit ettôl megfosztottak. Vele szemben az a személy, aki diktatúra nyomása alatt nevelkedett, nem tudott minden esetben kellô módon kibontakozni. Amikor valaki csak hozzá hasonlókkal van együtt, nincs lehetôsége az összehasonlításra. Az ilyen azt gondolja, ô a legtökéletesebb teremtmény. Csak akkor döbben rá hiányosságaira, amikor az ellenkezô típussal találkozik. Észreveszi, mennyire félszeg viselkedésében és nincs bátorsága kezdeményezni. Ritkán hajlandó vállalni a felelôsséget, most is mindent ,,felülrôl'', fônökeitôl vár. Ember ô is, szellem és hús-vér, de hiányzik belôle az, amit a szabadság tud kialakítani. Nincs jelen az érett ember. Ennek hiányát lehetett tapasztalni különösképpen azoknak a vidékeknek a falvaiban, ahol az emberek nem a demokratikus jövôre, hanem a múltra szavaztak. Ijesztô, de mindezt a felelôs szabadság hiánya okozta. Nem értékelni a szabadságot a társadalmi változások idején -- a helyben-topogást eredményezi. Csak a vele való ,,élés'' teszi képessé a volt kommunista országok népeit arra, hogy megteremtsék a demokráciát és a szabad jogállamot. Csak a szabadsággal való ,,élés'' teszi képessé az egyházat, a keresztény embert arra, hogy a jövôért cselekedjék. Ehhez azonban az szükséges, hogy mindenki egyénileg fejlessze ki önmagában ezeknek az értékeknek a megbecsülését, az irántuk való fogékonyságot és érzékenységet. Nem elég azzal vigasztalni önmagunkat, hogy mások még ennyire sem állnak. Ezzel nem oldottuk meg problémáinkat. A szabadság azt is jelenti, hogy az Úr elôtt -- most és a halál után -- nem hivatkozhatok másra, hiszen ô mindenkit egyénileg kérdez és nekem kell saját nevemben, saját tetteimért számot adnom. A szabadság ugyanakkor bátorságot jelent, nem engedi, hogy a sikertelenség révén reményvesztetté legyünk. Ezért törekedtek és még ma is törekszenek egyesek elvenni vagy megnyirbálni sokak szabadságát és helyébe félelmet, szolgalelkűséget beültetni az emberek tudatába. Történjen ez társadalmi vagy egyházi téren -- katasztrófához vezet. Minden kísérletben, próbálkozásban, munkában ott van a tévedés és a félrelépés lehetôsége. Így a szabadsággal is együtt jár a kockázat. A szabadság megnyitotta a tudósok elôtt a nagy lehetôségeket. A technika olyan vívmányaival találkozunk napjainkban, amelyekrôl régen esetleg álmodozni volt bátorságuk egyeseknek. Ma az álmok beteljesednek. Ezzel együtt jár az, hogy az emberiség önmagát el is pusztíthatja. Szabadságából fakadóan képes a nukleáris energiát, a géntechnológiát, a biológiai vagy kémiai hatalmat jóra és rosszra egyaránt használni. Képes a természetet a maga eredeti szépségében megôrizni vagy a levegôt, a vizet, az erdôket elárasztani ipari mocsokkal. Ez a szabadság kockázata. Ha nem vállalná ezt, nem tudna fejlôdni. A fejlôdés pedig isteni parancs. Aki nem vállalja a kockázatot, megfosztja önmagát és a közösséget az elôrelépés és fejlôdés örömétôl. Szabadon gondolkodni, élni, cselekedni nem csupán megengedett lehetôség, hanem erkölcsi kötelesség is. Természetesen nem lenne helyes, ha kiollóznánk azokat az életterületeket, ahol a szabadsággal élhetünk, máskor pedig visszautasítanánk még a gondolatát is. Ne csak magunknak kívánjuk ezt az értéket, hanem adjuk meg másoknak is, az egyéni és közösségi életben egyaránt. (1992. szeptember) ======================================================================== Mennyire szabad a lelkiismeret? Pál apostol a lelkiismeret igazi ,,teológusa''. Ô a Krisztus elôtti 1. század görög filozófiájában kialakult ,,szüneidészisz'' kifejezést alakítja keresztény fogalommá. Eszerint a lelkiismeret erkölcsi ítéletet hozó öntudat. Teológiai értelemben ez az emberben lévô ôstudat (ôsismeret) -- szünteresze -- az, ami szerint a jót tenni és a rosszat kerülni kell. Az ember esetében ez olyan képesség, amely révén ítéletet tud mondani saját magatartásáról. Bensônkben létezô ,,hely'' ez; ahogyan a Biblia említi: ,,a szív''. Olyan központi ,,hely'' az ésszel bíró teremtmények esetében, ahol Isten jelenlétében a gondolatok és érzések összefutnak, illetve felbukkannak. A II. vatikáni zsinat errôl így nyilatkozik: ,,a lelkiismeret az egyén legrejtettebb magva, és szentély, ahol egyedül van Istennel, akinek szava felhangzik a lélek mélyén'' (GS 16). A törvény, vagyis az objektív norma mellett a lelkiismeret szubjektív normaként van jelen életünkben. Annak ellenére, hogy az ember ítéleteiben döntéseinek helyességét az objektív normákhoz viszonyítja, konkrét esetekben ,,szívében'' lévô lelkiismerete révén felelôssége tudatában önmagát kell megvalósítania. Ez az ôslelkiismeret ugyanis a jóra irányul, és ezért tudja: döntenie kell adott, konkrét lelkiismerete fényében. Ha ezt a döntést szabadon hozta, tette erkölcsileg jó, még akkor is, ha téves a lelkiismerete. Ha azonban lelkiismerete szava ellen dönt (szabadon), tette erkölcsileg rossz. Ez ugyanis nem tévedés, hanem erkölcsileg rossz akarati döntés. A lelkiismeret annyira elsôdleges norma az ember életében, hogy ,,felülbírálhatja'' az objektív törvényt. Itt ugyanis a normák normájával állunk szemben. Ha a jó lelkiismeret úgy dönt, hogy számára a törvénnyel szemben elônye van a belsô szónak, akkor ezt kell követnie. Amikor a lelkiismeret működik, ebben a tevékenységben az egész ember benne van: értelme, akarata és érzései. ,,Ügyvezetô irodája'' a lélek mélyén van, annak magvában, a személyben, ahol a különbözô erôk még együtt vannak. Ezért döntése az egész ember döntése, mivel az egész ember hallja, érzékeli a felszólítást, reagál arra és cselekszik. Hogy valaki az objektív erkölcsi normák, egyéni lelkiismeret és személyes tapasztalat ötvözetébôl saját döntést hozhasson, hosszas tanulási, képzési folyamatra van szüksége. Máról holnapra ez nem megy. Ebben a folyamatban lényeges a normák mögött erkölcsi érték felismerése, annak igenlése, elfogadása. Mélyen hívô, képzett ember esetében is elôfordulhat, hogy az egyház által meghatározott erkölcsi normák elfogadása ellen objektív okot nem tud felhozni, ezek az elôírások számára mégsem érték el azt a belátási, befogadási szintet, amely nyomán a norma mögötti érték meggyôzô erôvel hathat. Az olvasó szerencsés helyzetben van, ha olyan tanácsadóra, lelkészre talált, aki törekszik a norma igazi háttér-megalapozására és az esetlegesen téves (legyôzhetetlen) lelkiismeretével szemben (az érték fel nem ismerése is ide tartozik) tisztelettel és elismeréssel viseltetik. Itt mindkét fél számára ajánlani tudom a fokozatosság törvényének alkalmazását. Ennek segítségével lehet elôrehaladni, hogy a gyónó vagy tanácskérô az értéket felismerve képes legyen elfogadni a normát. Azt is jó tudni, hogy a lelkiismeretben, ,,a szívben'' mindig a jóra irányulva Isten Lelke működik. Állandó párbeszéd folyik Isten és az ember között. Ebben a párbeszédben kialakul a Teremtô és teremtmény között az a személyes viszony, amely garanciát jelent arra vonatkozóan, hogy az ember nem zárja ki lelkiismerete hangjára figyeléskor a tárgyilagosságot, és Isten hangját nem szorítja háttérbe. Ugyanakkor istenképűségünk is erô, képesség, amely az embert lelkiismereti döntéseiben arra sarkallja, hogy az ôsképhez, Istenhez egyre jobban hasonlítson. Az eddig felsorolt tényezôk -- ôslelkiismeret, párbeszéd, az ember egész története, istenképűség -- felelôsségteljes magatartást igényelnek. A cselekvônek ugyanis felelôsséggel kell kezelnie a normákat. Csak ennek a felelôsségtudatnak, felelôsségvállalásnak a birtokában ,,menekülhet'' az egyén az epikeiához: ahhoz a helyzethez, amelyben számára egy adott, konkrét tény nem kötelezô. Ez egyben mindig egy új helyzet is az egyén életében, és ,,új helyzetben új felismerés'' (K. Demmer) esetével állunk szemben. Ha az ember a norma mögött keresi az értéket, ha magatartásában nem felelôtlen, akkor az új helyzetben az új felismerés révén helyes, jó döntést hoz, amelyet erkölcsileg jó tett követ. Úgy gondolom, mindezek után egyértelmű, hogy a lelkiismeret viszonylag szabad. Abszolút szabadságról azért nem beszélhetünk, mert a külsô és belsô körülmények lépten-nyomon befolyásolják életünket. Annyi szabadsággal azonban rendelkezik az egyén, hogy lelkiismereti döntései nem kikényszerítettek, és így azokat tisztelni kell. Ha valaki e szabad döntés ellenére más tettet kényszerít ki, megsérti a lelkiismeret méltóságát. A felelôsségtudatnak kell azonban ôrködnie az egyén életében, hogy döntései ne legyenek ,,önkényesek''. Ebben az esetben ugyanis önmaga és közössége számára helyrehozhatatlan károkat okozhat. (1996. február) ======================================================================== A karizmák és az erkölcsi felszólítás A karizmák, vagyis a Szentlélek adományai ,,hajnalpírként törnek elô pünkösd reggelén; jelen vannak az ôsegyház történetének minden lapján'' (L. J. Suenens, Új pünkösd, Eisenstadt 1979. 25). De ez a karizmatikus elem jelen van az egyház történetének késôbbi szakaszaiban is, egészen napjainkig. Ebben az írásban nem célom e történeti valóságot bizonyítani, hanem megpróbálok rávilágítani arra a tényre, hogy a karizmák felfedezése és újbóli elfogadása erkölcsi kötelesség (vö. DS 3807 és köv.). Az áttekinthetôség kedvéért ezt két pontban tárgyalom. A karizmák léte A karizmát mint a Szentlélek rendkívüli adományát a személy az egyház és a társadalom szolgálatára kapja. A mindennapi életben rendkívüli tehetségként, talentumként szokták emlegetni. Magát a kifejezést Pál apostolnál találjuk, de csak a ,,nagy'' és a ,,pasztorális'' leveleiben (Róm 1,11; 5,15 sk.; 6,23; 11,29; 12,6-8; 1Kor 7,1; 7,7; 12,4. 28. 30; 2Kor 1,11; 1Tim 4,14; 2Tim 1,6). Az apostol szerint senki sem rendelkezik az adományok teljességével és mindenki más karizmát kap. Két személy ugyanazt a karizmát ugyanolyan formában nem birtokolja. Különbözôségük olyan sokrétű, mint maguk az emberek (vö. 1Kor 12,11). Ha megjelenési módjuk után kutatunk, a következôkkel találkozunk: bölcsesség, tudás, csodatevô hatalom (elsôsorban az apostoli korban), a szellemek megkülönböztetésének képessége, kormányzóképesség, a nyelvek adománya (vö. 1Kor 12-14). Ezek gyakran megegyeznek a születéskor kapott emberi képességekkel, de nem lehet ôket belôlük származtatni, mivel ezek Isten szabad döntéseinek következményei. Természetesen az öröklött képesség és Isten Lelkének adománya egymást keresztezik és kiegészítik. A Lélek az emberi tehetségeket kifejleszti, elmélyíti, ezeket alapként felhasználja és az egyház, a társadalom szolgálatába állítja. Így a karizmák mint Isten kegyelmének lecsapódásai megjelennek a közösség életében és lehetôvé teszik a Lélektôl ,,fémjelzett'' közösség létrejöttét, amelynek felépítéséhez valamivel mindenki hozzájárul (vö. 1Kor 14,26). Ekkor lehet felfedezni Istent az adott élethelyzetben, és megtapasztalni ôt a társadalomban. Így a lélek hatása nem marad elvont, hanem a mindennapi életben az egyház és a társadalom ,,színpadán'' érezhetô valóságként jelenik meg. A karizma mint erkölcsi felszólítás A Bibliát olvasva lépten-nyomon felfedezhetô, hogy az üdvtörténet folyamán Isten tettei az emberek számára erkölcsi felszólítást, parancsot is tartalmaznak (vö. MTörv 4,32-40; Mt 11,25-30). Amikor Isten népével közli, mit tett érte, rögtön választ is vár. Ebben az elvárásban benne van a felszólítás. Az Újszövetségben Jézus meghívja az embereket Isten Országába, amely meghívásból pontos erkölcsi parancsok származnak. ,,Beteljesedett az idô és már közel van az Isten Országa. Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!'' (Mk 1,15) Jézus szavainak elsô része a kijelentés, a második már a felszólítás. Ez a szerkezeti felépítés jellemzô a bibliai beszédmódra. Rudolf Schnackenburg német szentírás-magyarázó ezt így fogalmazta meg: ,,Isten tette az Újszövetségben mindenütt az ember iránt támasztott követelményként jelenik meg, s a közlésbôl felhívás származik'' (R. Schnackenburg, Messagio morale del N. T., Paoline 1971, 17). Ez az általános bibliai beszédmód érvényes a karizmák esetére is. Isten kezdeményezésével állunk szemben, aki ajándékként felkínálja adományait és felszólítja az embereket, hogy ezeket felfedezzék és felhasználják. A II. vatikáni zsinat a dogmatikai konstitúcióban elsô alkalommal hivatalosan is szólt arról, hogy a karizmák az egyházi élet és a keresztény egzisztencia alapelemeihez tartoznak. Szó szerint idézzük: ,,Ezeket a karizmákat, akár a legragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta elôfordulók, hálaadással és vigasztalással kell fogadnunk, mert mindig éppen idôszerűek és nagyon is hasznosak az egyházban '' (Lumen Gentium 17). Üdvtörténeti- egyháztani lényegükbôl adódóan a karizmák -- amelyeket Isten kínál fel -- elôre nem láthatók, ezért kell felfedezni ôket (vö. Rahner- Vorgrimler, Teológiai Kisszótár, Budapest 1980, 369-370). Nem olyanok, mint a hagyomány révén átadott egyházi tanok, szokások, hanem szorosan kötôdnek az adott helyzethez, történelmi eseményhez. A Lélek ,,felülrôl'' jövô ,,betörésérôl'' van szó, amikor Isten ilyen módon az egyházi közösség és az egyének életében ,,visszametszi'' az esetleges téves kinövéseket, vadhajtásokat. Aki a Lélektôl ilyen karizmát kap -- bölcsességet, okosságot, tanácsadói, szervezôi képességet vagy ezekhez hasonlókat --, köteles azt megfelelô módon az egyházban érvényre juttatni. Ezzel gazdagítja a közösséget és mulasztással vétkezne, ha arra várna, hogy a hivatalt viselôk mindent elvégezzenek, akik talán nem is kapták meg Isten ilyen adományát. Mert amint már említettük, ugyanazt a karizmát két személy nem kapja. A II. vatikáni zsinat ezzel kapcsolatosan így szól: ,,Az egyházat a Szentlélek ellátja és irányítja a különféle hierarchikus és karizmatikus adományokkal'' (LG 4). Nem sokat jelentene a karizma az egyház életében, ha azt valaki ,,véka alá rejtené''. Nem ezért adja azt Isten. Jézus tanításában az áll, hogy a gyertyát tartóra kell tenni, hogy világítson, és nem edény alá rejteni (vö. Lk 8,16). Különösen fontos ez napjainkban a világiak karizmáinak esetében, akiknek jelenléte és munkája az egyház megújulási folyamatában elengedhetetlen (vö. a világi hívek apostolkodásáról szóló zsinati határozat 10. pontjával). A papi szolgálatról és életrôl szóló határozat 9. pontjában ugyancsak a zsinat hangsúlyozza, hogy a hivatal viselôinek feladata felfedezni, elismerni és támogatni a laikusok karizmájának sokféle megnyilvánulását. Az erkölcsi felszólítás, amint látjuk, vonatkozik azokra, akik a Lélek adományait kapják, de azokra is érvényes, akik felfedezni, elismerni, védeni és támogatni kötelesek. Közeledve az ezredfordulóhoz, nyugodtan elmondhatjuk, hogy a pünkösd ma is folytatódik, és nagyon lényeges Isten felszólításait komolyan venni. A karizmák felhasználása a Biblia és hivatalos egyházi tanítás szerint nem korlátozódik a lelkiségi teológia területére, hanem szoros kapcsolatban áll az erkölcsteológiával. Ez utóbbi tárgyal a bűn teológiai és emberi problémájáról, amelynek kérdésével akkor szembesülünk, amikor elmondjuk a közgyónási imát. Valahányszor szentmisét ünneplünk, közösen így valljuk meg bűneinket: ,,sokszor és sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.'' Sajnos ez utóbbi megállapítás jószerével feledésbe ment. Mintha a mulasztás nem is okozna problémát, mivel azt nem lehet úgy érzékelni, mint az elkövetett cselekedetet vagy a kimondott szót. Nehéz megmondani, hányan mulasztották el felfedezni, felhasználni, elismerni és támogatni a karizmákat. Új pünkösdöt jelenthet egyházunk életében, ha az Isten adományából származó felszólításnak az emberek eleget tesznek és minden részletében komolyan veszik. Befejezésül Suenens bíboros szavait idézem: ,,XXIII. János és VI. Pál nem hiába imádkozott új pünkösdért.'' Itt van a szemünk elôtt mint ,,hajnalpír''. De csak akkor bontakozhat ki, ha elôször el tudjuk ismerni, azután minden következményével együtt el is akarjuk fogadni. A kegyelem óráját éljük! Isten tiszteli szabadságunkat, nem fogja fölfeszíteni az ajtókat. De kopogtat! (Suenens, Új pünkösd, 187.) (1994. május) ======================================================================== A tervezés erkölcsi szemlélete A szeptember a következô évi költségvetések elkészítésének hónapja. Intézmények, szervezetek, közösségek és egyének tervezik, mit kell tenniük, mit tudnak tenni az elkövetkezô évben. Jézus, a Mester szintén tervezett. Ezen a téren is példaképünk lehet. Ô az Emberfia, a Messiás, a jó Pásztor. Ezek és további címei mellé oda lehetne tenni azt is: ô a ,,Tervezô''. Tudta, hogy az Atya miért küldte ebbe a világba. E küldetés tudatában készült nyilvános működésére. Erre voltak jók csendes názáreti évei. Nem véletlenül böjtölt és imádkozott tevékenységének megkezdése elôtt. Tanítványai kiválasztása is célratörô volt. Nem fogadott mindenkit e csoport tagjai közé, hanem tudatosan kereste a megfelelô személyeket Nagy Tervének megvalósításához. Mindig tudtukra adta, mi vár rájuk. A jelenben foglalkozott velük, de mindig szeme elôtt lebegett a jövô. A múltból átvette azt, ami szükséges volt a jelenben a jövô számára. Nem ragadt benne az akkor még érvényes és gyakorlatban lévô ószövetségi vallásosságban. Tovább lépett, beteljesítette a törvényt, sôt új törvényt, új ,,parancsot'' adott, amelynek a jövôt kellett átalakítania. A jövôt szemléli, amikor megtervezi egyházát. Péternek és társainak jövendöl az elkövetkezô idôk nehézségeirôl és feladatairól. Megígéri nekik a Szentlelket és biztosítja számukra Országának fennmaradását. Mit tenne ma Jézus, különösen azokban az országokban, ahol egyháza évtizedeken át az istenüldözô diktatúra áldozata volt? Állíthatjuk, hogy tervezne. Felmérné a jelenlegi helyzetet és felhasználva a mai eszközöket elkészítené az elkövetkezô év, sôt évtized ,,költségvetését''. Lelkipásztori terveket készítene, szem elôtt tartva az elkövetkezô évek kihívásait, lehetôségeit, problémáit. Figyelme kiterjedne mindenre, ami segíti az elôrelépést, a jövô felépítését. Tanítványaival együtt keresné a megoldásokat és egyenként elküldené ôket városokba, falvakba, hogy ,,átalakítsák'' a világot. Távolról kegyelmével kísérné, segítené ôket és örülne, amikor visszatérve beszámolnak neki sikereikrôl. A régi törvényt most is beteljesítené és hozna új parancsot, amely képes megújítani a közösségek életét és biztosítani Lelkének jelenlétével jövôbeli megmaradásukat. Hogyan tervez az egyház, a keresztény ember olyan országban, ahol az elmúlt évtizedek nem korlátozták szabadságát? Mindig a jövôt szemléli. Kutatja, mi fog bekövetkezni néhány év múlva, milyen problémák merülnek föl. Felsô-Ausztriában a linzi egyházmegye nagyon jó példa e jövôt építô, tervezô szemlélet szempontjából. Már most arról gondolkodnak, tárgyalnak, hogy mi a teendô -- tíz éves távlatban. Akkor ugyanis kettôszáz pappal lesz kevesebb az egyházmegyében, mint ma. A hitéletnek azonban tovább kell mennie, és ezért keresik már most a megoldásokat. A laikusok kapnak majd nagyobb szerepet, ôk veszik át egyházközségek irányítását, amíg az egyházban nem kerül sor más megoldásokra. A tervezés másik nagyszerű példája a Lelkipásztori Hivatal új igazgatójának kiválasztása. Egy évvel korábban a volt igazgató bejelentette, hogy egészségi állapota és életkora miatt (65 éves volt akkor) nem tudja tovább vállalni ezt a szolgálatot. Akkor elkezdôdött papok és világiak között a véleménykutatás. Késôbb, nyolc hónap múlva a három megmaradt nevet tartalmazó javaslat-lista elsô helyezettjét a püspök felkérte és kinevezte a Hivatal igazgatójának. Így került a korábbi ifjúsági lelkész, majd plébános 43 évesen az egész egyházmegyét átfogó Lelkipásztori Hivatal élére. A tervezés eredményeként e fontos helyre megfelelô ember került. Ezek a ,,tervezôk'' tudják, mit akarnak. Világos elôttük, mit miért akarnak, mi annak a célja és rendeltetése, amire munkájukat, érdeklôdésüket, energiájukat irányítják. Tudják, minek van értelme. Átgondolják kivitelezhetôségét és jövôbeli szerepét. Lehet, hogy néha tévedés is becsúszik a tervezésbe, de a jövô érdekében vállalják a kockázatot is. Jézushoz hasonlóan a múltból táplálkozva a jelenben a jövôért tevékenykednek és élnek. Az írás élén olvasható címhez pedig rövid zárszóként hozzátehetjük: a tervezés erkölcsi feladat, keresztény kötelesség is. (1992. szeptember) ======================================================================== Az egyház illetékessége szociális és gazdasági téren Társadalmi, gazdasági változások korát éli az emberiség. Ez különösen érvényes Közép- és Kelet-Európára. Ezekben a változásokban az egyházak is kivették, kiveszik részüket. Érdemes felidézni a volt NDK-ban történt eseményeket, amelyekben jelentôs szerep jutott az evangélikus és katolikus egyháznak. Látványos formában járult hozzá a változásokhoz 1989-ben Temesváron Tôkés László. Ha nem is ilyen feltűnôen, de hatásaiban az erdélyi katolikus egyház is ,,aláásta'' magatartásával Ceausescu rendszerét. Elég, ha megemlítjük a 80-as években a ,,numerus clausus'' ellen vívott kemény harcot; 1988-ban a papi szenátus pasztorációban dolgozó tagjainak nagy visszhangot kiváltó levelét; 1989-ben Kolozsváron a Márton Áron-ünnepséggel kapcsolatos eseményeket, amikor megakadályozták annak megrendezését a Szent Mihály templomban. E kitartó magatartásnak köszönhetô, hogy ma is helyén áll a nagyváradi Szent László templom és nem mozdították el helyérôl a kolozsvári Szent Péter templomot. Az egyház az 1989/90-es változások után is különféle kihívások alanya. Benne él ebben a világban, másként nem tehet. Küldetése e világhoz szól. Ô ,,a föld sója'' és ,,világító fáklya''. Legalábbis ez kellene hogy legyen. A II. vatikáni zsinaton az atyák ennek az egyháznak a küldetését és feladatát a világban a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban foglalták össze. Ez a cél-meghatározás negyed évszázados távlatból is érvényes. Ebben a dokumentumban találunk útmutatást a szociális-gazdasági kérdésekrôl is. Annak ellenére, hogy az egyház szavahihetôsége az evangéliumokból ered, tanításának hatékonysága attól függ, mennyire tud a különféle kérdések, problémák megoldásában az embereknek segítségére lenni. Így szociális-gazdasági területen is. Az elmúlt évtizedekben a kommunista rendszer Kelet-Közép-Európában az egyház tevékenységét az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására korlátozta. Következésképen a társadalmi életbôl majdnem teljesen kiszorította. Nem szólhatott hozzá szociális- gazdasági kérdésekhez. Talán ebbôl adódik, hogy ezeknek az országoknak az egyházai nehézkesen veszik tudomásul: küldetésük nem korlátozódhat az evangelizálás és a szentségek területére, hanem a szociális- gazdasági kérdések megoldásában is részt kell vállalniuk. A Biblia is gyakran foglalkozik ezekkel a problémákkal. Ôseinket bencés szerzetesek tanították a földet megművelni. Tudták, hogy ennek a népnek abban az adott idôben és helyzetben erre van szüksége. A történelem folyamán, valahányszor arra igény mutatkozott, az egyház szociális kérdésekben az emberek segítségére sietett. Szóval és tettel igyekezett ôket a nehéz helyzetbôl kivezetni. Szociális tanítása és elkötelezett tevékenysége az evangélium hirdetésének mindig szerves része volt. Ezért az egyház részére megengedett, sôt kötelezô az emberek lelkiismeretét szociális-gazdasági téren alakítani. Ez természetesen saját magára is vonatkozik, mivel Isten Népének mindenki tagja. Mindez azt jelenti, hogy az egyház a szociál- és gazdaság- politikában hallatja a hangját -- és tevékenykedik. Ez számára küldetés és kemény feladat. Anyai és tanítói szerepét csak akkor képes betölteni, ha vállalja e teherviselést. E kérdésekben különösen három tényezôt kell megemlítenünk: -- a társadalmi szükségességet -- a kivitelezhetôséget (megvalósíthatóságot) és -- az értékrendi elsôbbség (prioritás) elvét. Az egyház különösen az értékrend megállapításánál vállalhat nagy szerepet. De ebbôl kiindulva rámutathat arra, ami jelenleg a társadalomban szociális-gazdasági téren valóban szükséges, és mi az, ami megvalósítható. Természetesen nem nélkülözheti a szakemberek munkáját, akik ebben a tevékenységben oroszlánrészt vállalhatnak. Abban a korszakban, amikor egy ország az elszegényedés elôtt áll, amikor napról napra növekszik a munkanélküliek száma, a családoknak gondot okoz a mindennapi kenyér megszerzése, az egyháznak erkölcsi kötelessége megoldásokat kínálni. Éppen ezért ebben a jelenlegi történelmi idôben nemcsak illetékességrôl, hanem felszólításról is beszélhetünk. Ez ma ,,az idôk jele''. XXIII. János pápának abban mutatkozott meg a nagysága, hogy felismerte ezeket a jeleket és meghirdette a II. vatikáni zsinatot, amely ki tudta tárni az ablakokat e jelek elôtt. Nehéz gazdasági helyzetben lévô országok egyházai bizonyára felismerik a mai idôk jeleit, és teljesítik szociális küldetésüket. Remélhetôleg akkor is megteszik ezt, ha tudatában vannak: nem tudják egyedül megoldani. Csak ekkor remélhetô, hogy a munkástömegek nem vonulnak ki az egyházból csupán azért, mert nem vélik benne felfedezni saját problémáik megoldásának segítôjét. (1992. szeptember) ======================================================================== Piac és erkölcs A privatizációval járó etikai kérdések Amikor az elmúlt évtizedekben a kereskedelem, a szolgáltatások és az ipar privatizálásáról álmodoztak az emberek, kevesen gondoltak arra, mennyi nehézséggel, problémával fog elkövetkezni. Csak most tudja igazán felmérni a saját szolgáltatási egységgel, üzlettel, szállítási vállalkozással stb. rendelkezô személy, mekkora kockázatot és felelôsséget vett a vállára az indulással. A kívülálló ellenben alig képes felfogni a tulajdonosok helyzetét, és ezért gyakran tévesen ítélkezik. Csak a dolgok felületét látva -- átvitt értelemben legalábbis -- minden csillog-villog, jóllehet kemény munka, álmatlan éjszakák sora rejtôzködik mögötte. Természetesen vannak olyan esetek is, amikor valaki nagyon könnyen ,,meggazdagodott'', esetleg nem a legtisztességesebb módon járva el. Ez a jelenség azonban régen is létezett, és mindig létezni fog. A rendellenességek, visszaélések esetei azért nem fordíthatják vissza az idô kerekét, és nem kelthetik azt a benyomást, hogy az elmúlt korszak erôszakos tervgazdálkodása talán mégiscsak jobb, erkölcsösebb volt. Manapság sokakban ellenszenvet keltenek azok, akik a 89-90-es fordulatot követôen bátran belekezdtek abba, amire -- talán kimondatlanul -- régóta vágytak, s amire esetleg sokan biztatták is ôket. Ezek között a biztatók között ott voltak az egyházak lelkészei, illetve más, felelôsséggel felruházott személyek, de ma még ezek többsége is csalódottan, szinte meggondolatlan rezignációval nyilatkozik. Pedig az effajta kijelentések elôtt fontos jól átgondolni, hogy a társadalom/ emberiség szempontjából hosszú távon melyik gazdasági rendszernek juthat gyümölcsözôbb szerep. Másképp fogalmazva, így kellene feltennünk a kérdést: melyik forma (lesz) képes az elszegényedés felé haladó tömegeknek lehetôvé tenni, hogy az élet anyagi szempontból is elviselhetô legyen. Fontos már elöljáróban megjegyezni, hogy jelenleg nem ismeretes tökéletes gazdasági rendszer. Az erôszakos kommunista tervgazdálkodás csôdöt mondott, a kapitalista piacgazdasági változatok is nehézségekkel küzdenek. De még mindig ez a második út a jobb, mivel jelenleg elfogadhatóbbat -- s egyben működôképesebbet -- a szakemberek nem tudnak ajánlani. Ebben a helyzetben fontosnak tartom felvázolni -- a teljesség igénye nélkül -- azokat a szempontokat, amelyek a privatizációs folyamatban vállalkozók és kívülállók számára erkölcsi eligazítást nyújthatnak. Olyan kérdéssel állunk ugyanis szemben, amely különösen a keresztény hívô számára nem lehet közömbös. Az embert értelmi mivolta kötelezi arra, hogy gondolkodjon és a lehetséges alternatíván belül válasszon. Szabadsága azonban lehetôvé teszi, hogy bizonyos dolgokat visszautasítson. A 89-90-es változások után sok embernek lehetôsége volt választani bizonyos régi és új tartalmak valamint formák között. Választhatott, de erre ôt senki nem kötelezte. Csupán értelmes teremtményi mivolta sugallta ezt neki. Aki a szóba jöhetô gazdálkodási modellek közül a piacgazdálkodást választotta, úgy vélhetjük, helyesen döntött. Döntésekor vagy utána megválasztotta eszközeit. Ez a tevékenységi folyamat minden emberi életnek lényeges eleme. Aki azonban rosszul döntött és az eszközöket nem egészen meggondoltan választotta ki, lassan gazdasági csôdbe jut(ott). Az erkölcsi döntéseket az egyén, a gyengeségre hajló személy hozza, ezért nagyon könnyen elôfordulhat, hogy fellép az önzés, az egoizmus esete. Sokaknak az a véleménye, hogy a piacgazdálkodás elôsegíti az egoista magatartás kialakulását, az embert önzôvé teszi. Alig hihetjük, hogy ez a piacgazdaság létébôl következne, hiszen az önzés a múlt bármely gazdasági rendszerében jól ismert emberi tulajdonság volt. A különbség legfeljebb abban fedezhetô fel, hogy az önzés talán nem volt éppen ennyire szembeötlô. De annak idején a nyugati segélyek érkezésekor ,,a csomagosztások botrányai'' rávilágítottak arra, hogy az önzés egyetemes tulajdonság. Csakhogy az önzés és az individualizmus fogalmai között egyáltalán nem állapítható meg éles határvonal. Márpedig az individualizmus -- annak helyes értelmében -- igenis pozitív tényezô lehet az ember életében. Az egyén nem válik ,,tömegemberré'', nem bújhat meg mások mögött, amikor valamiért felelôsség nehezedik rá, hanem vállalnia kell tettei következményeit. A gazdasági vonatkozásokra kivetítve: a magánvállalkozó nem háríthatja rossz lépéseinek következményeit az államra -- ahogyan ez az áthárítás korábban bármikor lehetséges volt --, hanem szembenéz az egyéni kockázat esetleges negatívumaival is. Ugyanakkor pozitív eredményeiért csakis ôt illetheti dicséret. Az anyagiasság is hatalmába kerítheti az embert. De ahogyan az önzés nem közvetlenül a piacgazdálkodás eredménye, ugyanígy az anyagiasság sem az. Anyagias beállítottságú emberek mindig voltak. Régen is az egyéntôl függött, hogy a korabeli körülmények között mennyire ejtette ôt fogságába a vagyon. Így természetesen most is lehetséges, hogy valakit senki és semmi nem érdekel a vagyonnövekedésen kívül. A személyes vagy vállalati jövedelem ugyancsak nem a piacgazdaság ,,találmánya'', és senki sem gondolhatja komolyan, hogy önmagában véve szükségszerűen veszélyes vagy erkölcsileg helytelen következményekkel jár. Minden embernek természetes vágya, hogy egyénileg jól keressen, személyes jövedelme gyarapodjék. Ezt saját belátása szerint mindenki egyéni, családi életének biztosítására, fejlesztésére fordíthatja. Hogy mi történik az úgynevezett ,,vállalati'' jövedelemmel, amelyre a vállalkozó szintén jogosult, az lényegesen befolyásolja az etikai elbírálást. Döntô ugyanis, hogy az illetô -- mint a vállalat vezetôje, intézôje -- ezt a jövedelmet mire fordítja. Aki további vállalkozási beruházásokba fekteti ezt a jövedelmet, lelkiismeretében nyugodt lehet, mivel etikailag helyesen járt el. Az újabb beruházások ugyanis további munkahelyek biztosítását jelenthetik, és ezzel az egyén hozzájárul a közjó elômozdításához. Ebben az esetben nemcsak önmagáért, családjáért, hanem a nagyobb közösségért is dolgozik. Ezeknek a normatív elveknek a betartásával a mások kizsákmányolásának esete a jelen privatizációs folyamatban ritkábban vagy egyáltalán nem fordulhatna elô. Minden a szemlélettôl függ. Aki szolgálni akarja a maga szűkebben vagy tágabban értelmezett társadalmát, megteheti vállalkozói minôségében is. Az igazságosság szem elôtt tartása döntô mozzanata a piacgazdálkodás erkölcsi vetületének. Igazságos vagy igazságtalan eljárás, illetve magatartás csak az emberi tevékenység keretében lehetséges. Itt pedig mindenkor érvényes szempont, hogy felmérte-e az illetô vállalkozó gazdasági tevékenysége mibenlétét, cselekvéseit felelôsségteljes döntés nyomán fejtette-e ki, mekkora volt azok súlyossága és milyen körülmények befolyásolták ôt. Csak ezeknek a tényeknek megvizsgálása révén lehet erkölcsileg véleményt, illetve bírálatot mondani. Lehet-e társadalmi egyenlôtlenség a mostani regionális privatizációs folyamat következménye? Ez a veszély kétségkívül fennáll. Ennek azonban nem a vállalkozók az elsô számú okozói, a gyökereket a társadalmi problémákban, egészen pontosan az állami berendezkedés diszharmóniájában kell keresni. A társadalmi egyenlôtlenségek felszámolása, kiküszöbölése ugyanis elsôsorban az állam feladata. Ezt a feladatot senki sem veheti át teljes egészében az államtól, következésképp az új egyéni vállalkozókat nem szabad bűnbakként felhasználni az állam társadalomalakító mulasztásainak eltussolására. A piacgazdálkodás állandó versenyt jelent. A munkaadó, tehát az egyéni vállalkozó ezáltal ,,fegyelmezettebb'' lesz, és méltó, vonzó béreket kell ajánlania annak érdekében, hogy alkalmazottakat találjon vagy megtartson. Az alkalmazottnak viszont a várakozásnak megfelelôen kell hozzáállnia munkájához és munkaviszonyához. Természetesen elôfordulhat az is, hogy a munkáltató visszaél az adott helyzettel, például a növekvô munkanélküliség fenyegetésének árnyékában kizsákmányolja alkalmazottait. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a piacgazdálkodás önmagában még nem jelent kizsákmányolást. Veszélybe kerülnek a személyes kapcsolatok? A változás óta az élet ritmusa felgyorsult. Különösen a vállalkozók panaszkodnak, hogy semmire nincs idejük. Ha az anyagiak, a jövedelem halmozása mellett a vállalkozók tudatosan törekszenek személyközi kapcsolataik karbantartására, akkor ez a veszély elhárítható. A személyes kapcsolatok igen sokféle síkon ápolhatók, el egészen a kereskedô-- vásárló viszonyig, amelyben igenis megvalósulhat az udvariasság, a figyelmesség annyira igényelt eszménye. Ugyanakkor lehetôség van újabb csoportok, egyesületek stb. létrehozására, amelyek segíthetik a kapcsolatok ápolását. A keresztény hívô embernek erkölcsi kötelessége vigyázni arra, hogy az életet színesítô személyes kapcsolatok ne lazuljanak meg visszafordíthatatlanul. Amikor a privatizációs folyamatban az egyes jelenségek vizsgálatakor az erkölcsiséget próbáljuk körülírni, illetve annak jellemzôit felvázolni, határozottan ki kell jelentenünk, hogy ez szabadság nélkül nem lehetséges. Az elmúlt évtizedekben a kényszer-gazdasági rendszer az egyén erkölcsi szabadságát is korlátozta, és intézményesítette az igazságtalan rendszert. Így állandó konfliktus jött létre a felsôbb ,,parancs'' és az egyén erkölcsi cselekvésmezôje között. Éppen ezért a lassanként nálunk is útjára induló piacgazdaság kétségkívül elfogadhatóbb, mivel a (relatív) társadalmi szabadság erkölcsi alapján nyugszik. Engedi, hogy az ember szabadon hozza saját erkölcsi döntéseit, de nem ,,kíván meg'' ideológiai-erkölcsi elkötelezettséget. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy valaki ilyet tegyen. A rendszeren belül minden egyén lelkiismeretében felhívást kap, hogy gazdasági cselekvését erkölcsi vonatkozásaiban saját maga gondolja át, és feleljen is érte. Jóllehet a szabad piac az ember ,,szívét'' nem tudja megváltoztatni, mégis képes önzését -- amennyiben önzésre hajlamos -- megfegyelmezni, és az egyént arra indítani, hogy szolgálatként és jogos, igazságos önkiteljesítô cselekvéslehetôségként fogja fel a vállalkozást, illetve, hogy foglalkozzék mások szükségleteivel is. A piacnak tehát erkölcsi vonatkozásban alapvetô felszólítottsága a szociális gondolkodás. Az egyház feladatát e tekintetben abban láthatjuk, hogy támogassa erkölcsi hozzáállásával az igazságos, szolidáris piacgazdálkodás kialakulását, és gyakran adjon hangot a társadalmi problémákkal kapcsolatban több ízben is kiválóan megformált szociális tanításának. A lelkészekre hárul az a rendkívüli feladat, hogy kiegyensúlyozottan válaszoljanak a felvetôdött erkölcsi kérdésekre. Ne engedjék magukat befolyásolni a ,,bűnbakkeresés mestereitôl'', hanem az evangéliumi üzenet és a segédtudományok segítségével olyan választ adjanak, amelybôl kiérzôdik az emberi személynek és méltóságnak a nagyrabecsülése. Ugyanakkor mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy általános recepteket nem tudhatunk felkínálni, mivel az esetek egyediek. Az e gondolatmenetben felsoroltak is csupán elvi eligazítást akartak adni azok számára, akiknek e téren lelkiismereti problémáik adódnak vagy adódhatnak. (Linz, 1994. május) ======================================================================== A szekták és az egyház megújulása Annak ellenére -- vagy tán épp azért --, hogy a sajtó gyakran foglalkozott és foglalkozik a szekták terjedésének kérdésével, találkozások és beszélgetések alkalmával az utóbbi idôben a kérdés ismét gyakori téma. Ezért gondolom, hogy érdemes ezzel a problémával ismét szembenézni és kapcsolatba hozni egyházunk, vallási életünk megújulásával, megújításával. A történelem folyamán mindig találkozunk olyan kísérletekkel, amelyek során ilyen vagy olyan eszmei vagy nagyon is gyakorlati meggondolás okán megpróbáltak csoportokat kiszakítani a nagy hívô közösségbôl. E próbálkozások háttere gyakran a nagy közösségben található hiányosságokban is keresendô. Mai szemmel vizsgálva az eseményeket, talán elkerülhetô lett volna az 1054-es keleti egyházszakadás (amikor tudniillik szétvált a latin és a keleti kereszténység katolikus és ortodox szárnyra), és talán meg lehetett volna elôzni a 16. században bekövetkezett nyugati egyházszakadást is, amikor a protestánsok kiváltak a katolikus egyházból. Ilyen és hasonló próbálkozások mindig kihívást jelentettek -- és jelentenek -- az egyház számára. Nálunk különösen a 89-90-es változásokat követô idôben özönlötték el, fôleg a városokat, olyan újprotestáns felekezetek, ,,szekták'' szószólói, hirdetôi, amelyek eddig egyházmegyéinkben alig voltak ismertek. Mivel megszűnt az állami tilalom, bárhol felléphettek és hirdethették tanaikat. E jelenség okai ugyancsak többszintesek. A már említett nyitás, a szabad mozgási lehetôség, az elmúlt évtizedekben kialakult hitbeli közömbösség vagy ,,elvilágiasodás'', a keresztény hitnek a társadalomból való erôszakos kiszorítása, az iskolai hitoktatás hiánya és a plébániai hitoktatás hiányossága, a felnôttoktatás ismeretlensége -- mind olyan tényezôk, amelyek növelték a szekták sikerének esélyét és csökkentették a történelmi keresztény egyházak jelenlétének meggyôzô erejét. Keresztény szempontból négy csoportra oszthatók ezek a szekták: -- olyan vallási mozgalmak, amelyeknek gyökerei protestáns körökben találhatók, -- olyan szekták, amelyek általános keresztény gyökerekbôl táplálkoznak, -- új vallási szekták, amelyek más nem-keresztény vallásokból vagy vallási gondolkodók tanaiból merítenek és mindenekelôtt indiai, (ázsiai) eredetűek, -- olyan szekták, amelyek humanitárius alapokra építenek és vezetôik ún. ,,megvilágosultak''. Párbeszéd vagy harc? A szekták közös jellemvonásaiként a következôket sorolhatnánk fel: -- egyházi és vallási közösségekkel szemben a maximalizmus, a teljességre-törekvés igényével lépnek fel, -- beállítottságuk anti-ökumenikus, -- alapmagatartásuk gyakran fanatikus és támadó. Ezért a keresztényeknek el kell gondolkodniuk azon, hogy egyáltalán érdemes-e a párbeszéddel kísérletezni, vagy hatásosabb kidolgozni az ellentámadás stratégiáját? A következôkben ezekre próbálunk válaszolni. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a katolikus keresztényeknek (akárcsak más közösségek keresztényeinek) legtöbbször hiányos vallási ismeretei és tapasztalatai a szekták sikerének óriási lehetôségét kínálják. Lassan jelen lesznek a kisegyházak és új vallási közösségek térítôi a társadalom minden területén. Benyomulnak családi és baráti körökbe és a tapasztalat szerint itt rengeteg bonyodalmat okoznak. A szekták tagjai teljesen visszavonulnak korábbi baráti körüktôl és összes többi kapcsolataikat megszakítják. A legfontosabb számunkra: felismerni a kihívást a lelkipásztori munkában, és mindezt az egyház megújulása szempontjából szemlélni, ösztönzésként, indításként komolyan értékelni. Szem elôtt kell tartani azt a tényt is, hogy -- függetlenül a szektáktól -- a társadalmi változások, az elszegényedés, a munkanélküliség, az ipar összeomlása, a mezôgazdasági munka elmaradott színvonala és kilátástalansága, az elvándorlás és hasonló tényezôk az embereket bizonytalanná tették, illetve megtévesztették. Lelkipásztori szempontból nézve igen sokan vannak, akik önmagukat bénultnak, saját szülôföldjükön idegennek, gyökértelennek, tehetetlennek és magányosnak érzik. Különféle területeken élve, dolgozva, tanulva, az az érzésük, hogy magukra maradtak -- még az ,,egyháziak'' részérôl is --, senki sem segít rajtuk, mindenki félrevezeti ôket (különösen a fiatalokat), és mint ,,csecsemôket'' lépten-nyomon kijátsszák azok, akiknek erre módjuk, lehetôségük van. Ha az ilyen helyzetben lévô embereket valaki személyesen, szívbôl jövô meleg szavakkal megszólítja, szinte gondolkodás nélkül csatlakoznak hozzá, mivel benne új barátot fedeznek fel. Itt hárul az egyházra és annak vezetôire, a lelkipásztorokra, plébániai közösségekre, annak területén működô csoportokra a feladat, hogy ezeknek a személyeknek ne csak vallási, hanem emberi szempontból is otthont nyújtsanak. Nagyon fontos, hogy a keresôk és kérdezôk ne csak felülrôl jövô ,,hivatali'', az élettôl távol álló, elôre kész ,,feleleteket'' halljanak, hanem megérezzék a családias otthon melegét. Az élô plébániai közösségnek mindig gondja van az elhagyottakra, betegekre és öregekre. Figyel azokra, akik a társadalom vagy az egyház peremére kerültek és akiket a magányosság kínoz. Utánuk megy és otthonaikban felkeresi ôket. Ha az egyházközségben a szolgálat sokszínű, több területre kiterjed, az élet elviselhetôbb és otthoniasabb lesz. Ezért sürgetô feladat a lehetô leggyorsabban kiépíteni a csoportos pasztorációt, hogy valahol minden ember megtalálhassa a maga számára az otthonos keretet és ne kerüljön tévtanítók, toborzók bűvkörébe. Ha azonban erre nincs fogékonyság és akarat, akkor nem kell csodálkoznunk azon, ha rövidesen katolikus közösségeink mellett megjelennek és egyre szervezettebb életet élnek a szekták. Nem kell attól félnünk, hogy a csoportos pasztoráció szétzilálja az egyházközséget. Ezekben a csoportokban pezseghet az élet, és a vasárnapi szentmise, az eukarisztia közös ünneplése összekapcsolhatja a csoportokat. Ha a jövôbe tekintünk és azt próbáljuk megálmodni, majd megvalósítani, akkor a kérdést nem úgy kell föltennünk, hogy ,,Mi fog történni?'', hanem inkább: ,,Mit kell tennem?'' És nem hivatkozhatunk arra, hogy Isten kezében van minden, mert neki kezekre van szüksége -- és ezek mi vagyunk. A kérdés ismét csak az, hogy ezek a kezek hajlandók-e az ô akarata szerint, az ô szolgálatában dolgozni. Az új szekták inváziója katolikus egyházunk számára veszélyt jelent ott, ahol a hit felszínes. Mindez az ökumené szellemében érvényes a többi keresztény egyházra is. Az invázió azonban eredményezheti a hit elmélyítését és az egyház megújulását is. Hogy a két lehetôség közül - - a jelenlegi állapot befagyasztása vagy a megújulás -- melyiket választjuk, igazán csak rajtunk múlik. (Linz, 1993. szeptember) ======================================================================== Az elvek és az irgalom Jakab Gábor: A magzatelhajtások száma világszerte, nálunk is, ijesztôen megnövekedett. A tagadhatatlan erkölcsi romláson túl, véleményed szerint milyen okok húzódnak meg e tragikus jelenség hátterében? Vencser László: A magzatelhajtás problémája az ismert népeknél mindig létezett, nem új jelenséggel van tehát dolgunk. A háttérben természetesen minden korban más-más okok húzódnak meg. Ha nálunk kutatjuk a mai okokat, úgy több tényezôt kell figyelembe vennünk. Csak ezek összességének ismeretében adható helyes válasz. Mindenekelôtt egy, a társadalomban általánossá vált gondolkodásmódot említenék meg. Eszerint mindenki maga dönti el, megtartja-e vagy sem a gyermekét. Ez ugyanígy volt a diktatúra idején is, noha akkor törvény tiltotta a magzatelhajtást. Vegyük számításba azt is, hogy vannak, akiknek élettársa más felekezethez tartozik, amely felekezetek, akár a protestáns egyház is, teológiailag másképp ítélik meg ezt a tettet. Egy-egy ilyen példa hatással van a szomszédokra, ismerôsökre egyaránt. Az életkörülmények, az anyagi nehézségek szintén közrejátszanak egy ilyen döntésben. Ma már kiveszôfélben van a régiek ,,áldozatvállalása'', az a szemlélet, amely felül tudott kerekedni a mindenkori gondokon. Falun a sok gyermek anyagi hasznot, több munkaerôt jelentett, hiszen már 5-6 éves kortól megbízták ôket feladatokkal a gazdaság körül. A városi embernek viszont ma már teher a sok gyermek. Sorolhatnánk a végtelenségig az okokat, hiszen a kérdés rendkívül bonyolult. Jakab G: Különféle magzatvédô társaságok alakultak e folyamat megfékezésére, és legtöbbjük egyházi emberek kezdeményezésére. Mivel a gyermekek világrahozatalát isteni elképzelés alapján, törvényes keretek között, kezdettôl fogva a házasságban élô szülôk vállalták, nem furcsa, hogy a népeket-népcsoportokat sorvasztó abortuszok sokasága láttán a születések arányszámának növekedését házasságon kívüliek szorgalmazzák? Hallottam ugyanis megjegyzéseket... Vencser L.: Az élet védelme mindenkinek feladata. Így a cölibátusban élôk is sürgethetik, sôt az igehirdetés ennek fontos szócsöve lehet. A hitelesség szempontjából azonban én mégis a családokra bíznám ennek szorgalmazását. A cölibátusban élôk nem viselik a gyermekneveléssel járó nehéz terheket. Kívülállóként ismerjük a problémákat, de ezek nincsenek, nem lehetnek jelen hétköznapi életünkben sem. Számunkra ezek nem egzisztenciális jellegűek. Az az érzésem, hogy az egyház túl sokat beszél a fogamzás és a születés közötti idôrôl, és közben háttérbe szorul az a tény, hogy a földi élet a halálig tart. A házasoknak erre is gondolniuk kell. Szerintem velük kell ôszintén elbeszélgetni, és tôlük kell a pozitív megoldást várni. De itt is az történik általában, mint ami az egyházi élet egyéb területein szokott. Sokan mindent felülrôl szeretnének irányítani. Mások viszont el is várják az irányítást. Amennyiben ez megváltozna, és a házasok, a hívek lelkiismeretük döntése nyomán szállnának síkra az életért és a magzatelhajtás ellen, az eredmény sokkal nagyobb lenne. Jelenleg nagy a zaj és kevés az eredmény, hiszen a szaporulat továbbra sem növekszik. Jakab G: Személy szerint nem hiszek a jelenlegi formájukban kampányszerűnek tűnô akciók és sok esetben demagógiába átcsapó erkölcsi prédikációk sikerében. Ami ellen ezek küzdenek és amit szóvá tesznek, az csak a felület, vagy ha úgy tetszik: okozata egy sereg tényezônek. Az igazi okok a felület alatt, mélyen fekszenek: megfelelô családi és iskolai nevelés hiánya, hitoktatásunk és igehirdetésünk fogyatékosságai, eluralkodó világnézeti tájékozatlanság, az áldozatvállalás szellemének megfogyatkozása, a kíméletlen önzés, megélhetési nehézségek s egyebek. Mit tud tenni az egyház e negatívumok megszüntetése, illetve visszaszorítása érdekében? Vencser L: Moralizáló, a mindennapi élettôl elszakadó prédikáció az ilyen problémákat nem tudja megoldani. Bizonyos helyzetekben a hallgatóság részérôl épp ellenkezô hatást vált ki: Az emberek lassan elmaradoznak a templomból, vagy, jobb esetben, zúgolódni kezdenek. Nem elég csak a ,,hivatalos tanítást'' felmondani, de szembesíteni is kell azt a mindennapi élet nehézségeivel, és az embereknek segítséget kell nyújtani. Ezt várják az igehirdetôtôl, a lelkipásztortól. Akik az abortusz mellett döntenek, nagyon is tisztában vannak tettük súlyosságával. Meg kell nekik mutatni a további utat, hogy ne jussanak ismét ugyanarra a hibás döntésre. Ha az igehirdetô megpróbálná önmagát ennek az embernek a helyzetében elképzelni, akkor másképp beszélne. Nem föltétlenül jóváhagyást várok tôle, hanem segítségnyújtást. Az egyház részérôl az hozna valódi megoldást, ha felülvizsgálná a fogamzásgátlásról szóló tanítását. Erre lehetôség van, hiszen annak idején VI. Pál pápa a szakembereket további elfogadható módszerek kutatására kérte fel. Így sokan nem jutnának el ahhoz a dilemmahelyzethez, amelyben végzetes döntést kell hozniuk. Az egyház másik segítségnyújtási lehetôségét abban látnám, hogy pozitíve vállaljon áldozatot a sokgyermekes családokért. Természetesen az állam felelôsségét e kérdésben nem akarom kisebbíteni. Jakab G: Senki sem kérdôjelezi meg a problémával kapcsolatosan az alapvetô erkölcsi elvet, miszerint az élet Isten ajándéka, s ezért szent és sérthetetlen. Mégsem tartom célravezetônek a magzatelhajtó ,,szülôket'' irgalom nélkül gyilkosoknak nevezô hangnemet, mert érzésem szerint hiányzik belôle az irgalmas szeretet, s ez nem teszi lehetôvé a szótértô párbeszédet. Így pedig aligha tehetünk valamit is eredményesen értük. Nélkülük pedig mégúgy sem lehetséges... Vencser L: Említettem már, hogy a segítségnyújtást, a gyógyítást látom a legfontosabbnak. Amennyiben a jövôt tartjuk szem elôtt, a ,,javulás'' szempontjából az egyetlen járható út a jézusi irgalmas magatartás. Mintha errôl ma sokan megfeledkeznének. Igaz, Jézus haraggal űzte ki a kereskedôket a templomból, Pétert is keményen rendreutasította, de a bűnös emberrel szemben mindig irgalmas volt. ,,Menj és többé ne vétkezz!'' -- olvashatjuk az evangéliumokban. Nem fogadta el a hibás cselekedeteket, de tudta, milyen pedagógiával lehet az embert a jó útra vezetni. A teológiából tudjuk, hogy nem minden cselekedet bűnös, noha annak látszik. Így vannak esetek, amikor a magzatelhajtásért sem vonható felelôsségre az anya. Ligouri Szent Alfonz, a nagy moralista tanítja: bizonyos esetekben jobb, ha a magzatáról lemondó nôt meghagyjuk tudatlanságában, ugyanis abban a pillanatban nem lenne képes a figyelmeztetô szavakat elviselni. Például ha nemi erôszak áldozatául esett, ez olyan lelki megrázkódtatást okozhat neki, hogy nem képes az így fogant gyermeket elfogadni. A cselekedetek megítélésében figyelembe kell vennünk a személyi és más körülményeket is. Amennyiben ezeket figyelmen kívül hagynánk, éppen meggyôzôdésünknek, saját elveinknek mondanánk ellent. Az irgalmas szeretet mindennél fontosabb. Kérdés, mit akarunk elérni. Az embereket ostorozni, korholni, bűntudatot kelteni bennük, vagy olyan légkört teremteni, amelyben felnôtt és elkötelezett keresztényekként szeretetbôl vállalják a több gyermeket. Jakab G: Mit tartanál még szükségesnek elmondani a témával kapcsolatban? Vencser L: A következôket szeretném tudatosítani: ne tekintse senki az abortuszt a családtervezés útjának. Ismeretes, milyen lelki megrázkódtatáson megy át a nô a magzatelhajtás nyomán. Ne döntsenek könnyelműen ilyen megoldás mellett. Ha komolyan elgondolkodnak, és felmérik különféle lehetôségeiket, rájönnek arra, hogy az esetek többségében igenis vállalhatják a megfogant életet. Bízzanak Istenben és embertársaikban. Gondoljanak arra is, mit vár tôlük a mai közösség, amelynek tagjai. Legyenek mindig szülôi küldetésüknek tudatában, és hivatásukról ne feledkezzenek meg akkor sem, ha az napjainkban emberfeletti áldozatokat kíván. Legyenek tudatában annak, hogy a közösség hálás nekik. (1993. január) ======================================================================== Keresztény és magyar jövônk esélyei Arra a kérdéssorra, hogy mi lesz velünk, megmaradunk-e keresztény magyaroknak ebben a térségben, milyen lesz a helyzetünk nekünk, akik évtizedek óta kisebbségi sorsban élünk, mit hoz Európa népeinek a harmadik évezred -- erre a kérdésre csak a születendô Egyesült Európa eszméjének megvalósulásában találom meg a kielégítô választ. Az európai népek vezetôi többségükben errôl az egységes kontinensrôl álmodoznak és tervezgetnek. Nyugaton mindez már lassan valósággá válik. Közép- és Kelet-Európa szintén ebben reménykedik. A Visegrádi Négyek már korábban megtették ezirányú lépéseiket, de mások sem akarnak lemaradni. Románia 1993 októberében lett tagja az Európa Tanácsnak, és 1994 januárjában írta alá az Észak-Atlanti Szövetséggel kötendô békepartnerségi kérelmet. Ez arra enged következtetni, hogy -- legalábbis nemzetközi politikai törekvéseiben -- másokhoz hasonlóan ez az ország is Európa felé tart, európai egységet akar. Az itt élô magyar kisebbség szempontjából ezek a kis lépések sem lehetnek közömbösek. Ma már nekünk is távlatokban kell gondolkodnunk, és szilárdan kell hinnünk abban, hogy európai ,,állampolgárok'' leszünk. Kereszténységünket és magyarságunkat európaiakként kell majd megélnünk és kiteljesítenünk. Nincs szó önmagunk feladásáról, kilétünk megtagadásáról, semlegességrôl. A felkészülésrôl azonban nem szabad megfeledkeznünk. Ebben az idôszakban keresztény és magyar voltunkat úgy kell megfogalmaznunk, hogy azok beépülhessenek a jövendô Európába. Erre az építô munkára utalt II. János Pál pápa is elsô magyarországi látogatásakor, amikor a következôket mondta: ,,Csak akkor lesz boldog és biztonságos a házatok, ha nagylelkűen a közös Európai Ház építésén is fáradoztok, a nyitottság, a szolidaritás és az együttműködés szellemében.'' (Szent István-napi beszéd) Milyen az ,,európai állampolgár''? Milyennek kell lennie az ,,európai embernek''? Mi jellemzi gondolkodásmódját? Az európai állampolgárt úgy próbálom elképzelni, mint az Amerikai Egyesült Államok polgárát, vagy egyszerűen fogalmazva, mint az amerikai embert. Ô úgy amerikai, hogy megtűri maga mellett a másikat, akinek ôsei nem onnan származtak, ahonnan az ô elôdei jöttek. Amerikában békésen megfér egymás mellett az olasz, a spanyol, a német, a magyar, a lengyel vagy más nemzet, illetve vallás, mert mindnyájan amerikaiak. Mindez elmondható akkor is, ha a fehér és a néger közötti közismert feszültség néhol ma is gondot okoz. Az Amerikai Egyesült Államokban az egység a többféleségben létezik. Így lehet elképzelni az európai egységet, az Európai Egyesült Államokat is. Itt is különbözô kultúrájú, nyelvű, vallású népek élnek. E különbözôségeknek meg kell maradniuk, meg is maradhatnak. E többféleség -- még ha jelentkeznek is ellentétek és feszültségek -- gyümölcsözô lehet, amennyiben hajlandó az egyik néphez vagy valláshoz tartozó ember a másikat megismerni és -- elismerni. Jelenleg még mindig nagy a kísértés, hogy azt az egyént vagy csoportot, akit vagy amelyet nem akarunk felebarátként elfogadni, ki kell irtani, meg kell semmisíteni. Ezért szükséges az egységes Európa, hogy közös erôvel ezeket a kísértéseket csírájukban lehessen elfojtani. A népek megmaradása csak ilyen formában képzelhetô el. E közös létnek természetesen új dimenziói lesznek. Különféle kultúrák, vallások, nyelvek, szokások fognak egymással találkozni. Ha valaki mostanáig csak keresztényeket látott, számolnia kell azzal, hogy környezetében rövidesen feltűnnek a moszlimok vagy más vallásokat követô emberek. Az utazások, találkozások olyan dimenziókat tárnak fel elôttünk, amelyek eddig ismeretlenek voltak számunkra. Magyarságunk és kereszténységünk is ebben az új európai környezetben fogja megtalálni helyét, amennyiben arra kellô módon felkészülünk. Az Egyesült Európában a kereszténységre sokkal nagyobb feladat hárul, mint a létezô nemzeti államok keretében. Korábban a népek -- s így a magyarság is -- létüket, fennmaradásukat keresztény mivoltuknak köszönhették, illetve köszönhetik. Egyesek ezt a keleti, úgynevezett bizánci kereszténységnek tulajdonítják, mint például a románok vagy a szerbek, mások viszont a nyugati kereszténységnek, mint mi, a magyarok, a lengyelek és sokan mások. Ezeknek az állításoknak történelmi hátterük révén valóban létjogosultságuk van. Azt sem szabad azonban feledni, hogy ezzel az érveléssel visszaélések is történtek, és néha kizárólagos formában használták azokat. Ezért lehetséges, hogy például a délszláv háborúban ortodox szerbek és római katolikus horvátok egymás elleni harcaikat keresztény hitük különbözô hátterével próbálták igazolni. Az új helyzetben a kereszténység elsô számú feladata a népek egymás közötti kapcsolatainak megalapozása és elmélyítése lesz. Könnyebb volt a múltban az evangélium könyvével a kézben egy nemzetet megtartani hitében és erkölcseiben, mint napjainkban ugyanazzal a könyvvel békére bírni és összetartani. a különféle nemzeteket. Már az elôbbiekben említettem, hogy a jövendô Egyesült Európában ellentétek és feszültségek lesznek. Ilyen helyzetekben kell jönnie a keresztény megoldásnak, és felkínálnia a segítséget. A keresztény tanításban szellemi és lelki ,,tartalék'' van, képes rámutatni az igazságra: Isten minden embernek Teremtôje és Megváltója. Ha a népek, amelyek magukat keresztényeknek vallják, ezt az igazságot megértik, képesek lesznek egymás elfogadására, elismerésére és megbecsülésére. A kereszténység nem elvont elmélet. Tana lecsapódik és konkretizálódik egyénekben és közösségekben, egészen pontosan az egyházakban. Az Egyesült Európában egyházakról kell beszélnünk, mert csak közösen lesznek képesek az elôbb említett feladatokat teljesíteni. Ha az egyházak nem tudnak egymással összefogni és a népek egymás iránti elismeréséért ebben a térségben mindent megtenni, akkor nehéz megpróbáltatásokat hozhat a harmadik évezred. Éppen ezért az egyházakra Európában kettôs feladat hárul. Egyrészt kötelesek állandóan hirdetni és terjeszteni a más népekkel, vallásokkal szembeni tolerancia és egymás iránti figyelmesség fontosságát. Másrészrôl komolyan kell venniük saját tanúságtételük és igehirdetésük idôszerű mivoltát (vö. Johannes Hanselmann, Verantwortung der Kirche für die Zukunft Europas, In: Europa fordert die Christen, Pustet 1993, 134- 137. o.). A közösségek és az egyének nagyban hozzájárulhatnak az új európai gondolat, az Egyesült Európa megvalósulásához. Elképzelem, hogy egyesekben felmerül a kérdés: megmaradunk-e ebben az új, megálmodott Egyesült Európában magyarnak? Különösen azok, akik kisebbségi -- és kivált szórvány -- sorsban élünk. Eddig a kereszténységnek tulajdonítottuk mindezt, most segít-e minket ez a hit nemzeti megmaradásunkban? Nehéz ilyen kérdésekre válaszolni. Mégsem szeretném ezeket a jogos kérdéseket nyitva hagyni. Tény, hogy a kereszténység magyar voltunknak jó alapja lehet, és segíthet nemzeti megmaradásunkban. Az Egyesült Európa a népek egymás iránti toleranciáját megvalósítva garantálhatja más nemzetek mellett a mi létünket is. Ahhoz azonban, hogy a kereszténység ilyen hatékonyan hozzájáruljon fennmaradásunkhoz, a magyarságnak -- bárhol éljen is -- meg kell valósítania a kereszténység tanítását. Amennyiben nem lesz ebben a népben hajlandóság arra, hogy önmagában megújuljon, a lehetôségét veszíti el a megmaradásra. A keresztény elvek szerinti élet természetesen nem csak az egyénektôl függ. Megvalósításában nagy szerepe van a társadalomnak, a környezetnek s nem utolsó sorban az egyház korszerű stratégiájának. Ez utóbbin értendô a kérdés bonyolultságának ésszerű, okos és szeretetteljes megközelítése. Ez azt jelenti, hogy közösen kell keresnünk a keresztény tanítás szerinti élet megvalósításának útjait és lehetôségeit, aminek következtében elmondhatjuk, hogy a kereszténység az Egyesült Európában is nemzeti megmaradásunk alapja lehet. Meg kell próbálni tehát elôbb jó kereszténynek lenni, amibôl következik, hogy lesz ki európaivá magyarként váljon. Ha a sorrendet felborítjuk, nemigen számíthatunk kielégítô eredményre. Az európaiság minden nép esetében a másik elfogadását is jelenteni fogja (vö. Josef Schreiner, Glaube und Volk in der Heiligen Schrift, In: Europa fordert die Christen, 69. o.). Adunk, de ugyanakkor kapunk is. Ennek a kölcsönösségnek az új Európában működôképesnek kell lennie, amihez jó alapot nyújthat a kereszténység. Amint látjuk, európaiság, nemzetiség (magyarság) és kereszténység egymást csodálatosan kiegészíti, és lehetôvé teheti a békés jövôt. A nemzeti konfliktusok megelôzésének módja minden bizonnyal az Egyesült Európa gyors létrehozása. Csak ilyen nagy Közös Házban lesznek képesek a népek megfékezni az egymás elleni gyűlöletet és biztosítani egymást fennmaradását. Utópia? Álmodozás? Bárhogy is legyen, az idô kereke forog, és nem lehet visszafelé forgatni. De hinni kell mindezekben, mert amiben az ember kitartóan képes hinni -- kivált ha valós alapjai is vannak e hitnek --, holnap vagy holnapután valóságba hajlik az utópia is, az álom is. (1994. március) ======================================================================== Élet és halál Halottak napja körül a maga módján minden ember szembenéz az élet és a halál gondolatával. Még azok is, akik nem vallják magukat hívô, gyakorló vallásos embereknek, meglátogatják szeretteik sírját a temetôkben. A keresztény, Jézus-követô ember megvizsgálja születés és halál között kiteljesedni próbáló életét. Önmegvalósítása során azonban nem elég csak e két pólus közötti ,,történelmet'' önmagában szemlélni, hanem egy bizonyos, tudatosan megállapított célt is el kell érnie. Jelen, jövô és múlt -- életvitelének, stílusának, magatartásának meghatározó ,,tényezôi''. Lelki tekintetét a halálon túli jövô felé kell irányítania, és ebben a ráirányultságban meg kell küzdenie azokkal az emberi határokkal, korlátokkal, amelyeket a körülötte levô világ, az embertársak, a körülmények állítanak elé. Ilyen módon nemcsak saját élete lesz vizsgálódásának, eszmélôdésének tárgya, hanem az egész történelem is, amely saját halála után változatlan ütemben folytatódik. Cselekvése során az ember életének tapasztalatai magasságokat és mélységeket idéznek fel. E tapasztalatok mindig kapcsolódnak a külsô cselekedetet meghatározó belsô döntéshez, amely megfelel a kitűzött célnak. Az az istenhívô ember, aki életét ráirányítja a jóra, hosszú távon nem tud Istentôl, életének végcéljától eltávolodni. Élete boldog vagy boldogtalan lehet, mivel nincs elôre eldöntve, ilyen vagy olyan lesz-e életének ''menete''. Ô maga alakítja, kovácsolja az Istentôl kapott nagy ''ajándékot''. Ebben a munkában nem amolyan gépezetként van jelen és vesz részt, hanem gondolkodó, alkotó személyiség módjára. Ezért nem lehet közömbös, hogyan éli ezt az életet. A Teremtô, aki ôt belehelyezte ebbe a világba, ôt fogja majd megkérdezni és nem szomszédait, milyen is volt földi élete. Ôt kérdezi majd annak tartalmassága, kiteljesedettsége, alkotóképessége felôl, benne akarja ,,ellenôrizni'' önmaga felvállalásának hitelességét. Saját maga felel majd törekvésérôl, hogy a zűrzavarokban is megvalósította-e az Isten által neki kiosztott feladatot... és számot ad majd a sikerekrôl meg a sikertelenségekrôl. A Szentírás az élettel kapcsolatosan a lényegest emeli ki, vagyis annak tartalmát és kiteljesedettségét hangsúlyozza. Az Ószövetség -- mivel az örök üdvösség gondolata még nincs annyira ,,kidolgozva'' benne, mint az Újszövetségben -- a hosszú földi életet Isten nagy ajándékaként mutatja be, amely egyben jutalom a parancsok hűséges követéséért. E hosszú élet azonban csak abban az esetben áldás, ha telítve van boldogsággal. A hívô ember azonban a szenvedés ellenére is elfogadja az életet, ahogyan az a szenvedô Jób esetében is példaként áll elôttünk. Az Újszövetség már hangsúlyozottan azt tanítja, hogy az élet igazi ura az Isten, aki ''kiosztja'' az életet, az ember pedig elfogadja -- mint üdvösségének egyik elôfeltételét. A testi életet ugyanis felváltja a jövendô, halál utáni élet. Ettôl a pillanattól kezdve vezérszerep jut a hitnek, amely Jézus feltámadásának tényére alapozva a jövendô életet igennel tudja megválaszolni. Jóllehet ezen a földön a megtestesüléssel ebbôl az életbôl már megjelent ,,valami'', az ember részérôl mégis szükséges az erôfeszítés, az elkötelezettség. Ezt a tényt pedig az ember hitben és szeretetben megtapasztalja, elfogadja. A Szentírás tanítása az emberi magatartást illetôen nagyon sokatmondó. Az élet ugyanis olyan érték, amit a keresztény ember hivatásként kapott Istentôl, és amit vele és embertársaival való közösségben óhajt kiteljesíteni, de abban a tudatban, hogy a halál után is van élet. ''Itteni'' életvitele szerint csak ennek fényében tud az utolsó pillanatig a teljességre törekedni. Ezért alkot az ember oly módon, mintha ''örökké'' élne. Igen, valójában örökké él. A születés és halál közötti idôszak -- nevezzük egyszerűen földi életnek -- így mindig telített tud lenni. Az ember innen kapja a maga igazi méltóságát, mivel léte, egész földi élete az Isten teremtô és megváltó művének része, de olyan formában, hogy ebben a teremtmény is tevôleg van jelen. Mindez magában hordozza a keresztény élet erkölcsi alapját, amely természetesen erkölcsi felszólításokkal is jár. Az emberi élet szent, mert az élô ember kezdettôl fogva igényli Isten teremtô erejét -- még talán a nem hívô is, tudattalanul. Az emberi élet állandó kapcsolatban marad az Istennel, fô céljával. Neki tartozik az ember felelôsséggel: mit tesz saját életével és a másokéval -- legyenek azok megszületett vagy megfogant életek. ======================================================================== Jézus pedagógiája Tanítókra, nevelôkre mindig szükség volt. Sokat emlegetik az ógörög mestereket, akik nagy szakértelemmel oktatták tanítványaikat. Jézus csendes názáreti évei alatt készült tanítói, nevelôi munkájára. Amikor elkezdte működését, sokan felfigyeltek arra, amit mond. A ,,hogyant'' talán kevesen vették észre. Pedig az evangéliumokat olvasva ezt is felfedezhetjük. Csodálatos hozzáértéssel oktatta tanítványait, különösen pedig a kiválasztott tizenkettôt. Mi volt ebben a rendkívüli? Szeretete, türelme, embersége ,,diákjaival'' szemben. Amikor apostolainak felteszi a kérdéseket, legtöbbször hiányos választ kap. Sok esetben nem is válaszolnak. Péter néha vállalja a kockázatot és társai nevében ,,felel''. Néha korholásban van része, de ebben is szeretet van. Nem fél attól, hogy téves vagy szívbôl jövô ôszinte válaszának súlyos következményei lesznek. A Mester -- igazi nevelôként -- sohasem ,,büntetett''. Tudta, csak így lesznek képesek problémáikkal, nehézségeikkel elôhozakodni és elôtte teljesen megnyílni. Jézus tudta, hogy eljön az idô, amikor feleletük teljes lesz. Addig vár türelemmel, amíg megtanulják a ,,leckét'', amikor majd válaszukban benne lesz a teljes igazság. Még olyankor is, amikor a kívülálló számára teljesnek tűnt a válasz, megtiltja nekik, hogy errôl bárkinek is beszéljenek. Csak akkor mondhatják tovább, miután feltámadt. Ekkor értették ugyanis meg, ekkor fogták fel a teljes igazságot. A Mester elfogadta tanítványait a maguk gyengeségeivel, töredékes tudásával. Nem várt többet tôlük, mint amennyire képesek voltak. Nem beszélt azok ellen, akik még nem jutottak el a teljes ismeretre. Nyugodtan mondhatjuk: várakozása a végtelenség jegyeit viselte magán. Így mindenkit egyformán szeretett. Szerette és türelemmel kezelte a bűnöst, még Júdást is, az áruló ,,diákot''. A II. vatikáni zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciójának 16. pontjában megtaláljuk e jézusi pedagógia kicsengését. Isten szeretete azokra is vonatkozik, akik ôt ôszintén keresik. Kérésük révén ôk is az egyházhoz tartoznak, még akkor is, ha nem keresztények. Ôszinte törekvésük jogot ad nekik e közösségi tagsághoz. Ma is ezt a jézusi nevelôi magatartást keresik azok, akik tanítványai akarnak lenni. A Mester nevelô-tanító módszere ma is idôszerű. De várnak-e addig türelemmel, szeretettel a jelen idôk tanítói, amíg tanítványaik a teljességhez vezetô feleletet megtalálják? Egy -- vagy éppen három -- dolgot nem feledhetünk: mindenkit Isten teremtett, Jézus kivétel nélkül mindenkiért meghalt és mindannyian az Atya gyermekei vagyunk. Egyházunknak, kereszténységünknek csak akkor lesz jövôje, ha a mai tanítók és nevelôk hiánytalanul elsajátítják Jézus pedagógiáját. Ez egyben jövendô európaiságunknak is egyik feltétele. Csak akkor leszünk képesek másokat másságukban szeretni, velük szemben türelemmel lenni, ha saját tanítványainkat szeretjük, ôket a jézusi türelemmel becsüljük, értékeljük. (1992. augusztus 9.) ======================================================================== Töprengés Karácsony elôtt Amikor Isten emberré levésének ünnepére készülök, ismét egy régóta jól ismert gondolat fészkelôdik bennem. Miért hiányzik az emberekbôl az az emberség, amiért Jézus tulajdonképpen vállalta az Atyjától kapott küldetést? Emberré lett az emberért. A teremtés utáni elhibázott lépést követôen átvette a kezdeményezést és elindított egy teljesen új folyamatot. Belépett az emberi történelembe, hogy lehetôvé tegye az ,,új'' ember létezését. A teremtés és az emberré levés óta mi is emberek szeretnénk lenni. Megálmodjuk a lehetséges legjobb, legemberibb lényt önmagunk és mások számára. Ezek az álmok nagyon szépek, de becsapnak minket. Egy idô után rá kell döbbennünk a tényszerű valóságra: világunk, környezetünk tele van az emberek embertelenségével -- velünk. Gyakran éppen azon vizsgáznak minôsíthetetlenül az emberségbôl, akikben leginkább megbíztunk. Akikrôl azt gondoltuk, hogy minden körülmény között emberek tudnak lenni, maradni. Ha nem is keresztény emberek, de legalább a teremtésben kapott ,,természetes'' emberek. Amikor még ezt sem fedezhetem fel, mert nem teszik lehetôvé számomra, felteszem magamnak a kérdést: hol van a Jézus által megtestesített ember? Hol van az a többlet, amelyet a kereszténység révén kellene felmutatnunk? Töprengek -- és nehezen találom a választ. Csak az évek során a küzdelmek és gyötrelmek kemencéjében lassan megedzett, de még mindig nem eléggé erôs hit próbálhat erre válaszolni. Megkísérli az embertelenség keserű tapasztalata mellett tartani bennem az erôt. Lehetôvé teszi számomra, hogy az emberek embertelensége mellett megmaradjak hívô kereszténynek, mivel hitem alapja egyedül Isten. Nem könnyű ilyen helyzetben továbbhaladni és bízni Istenben. Ilyenkor tudok valóban hálás lenni, hogy megmaradhatok, kitarthatok. Miért? Mert Isten mellett, akit sohasem láttam, csak botladozó ember módjára sejtettem és sejtem, hogy mellettem, velem van, vannak olyan emberek is, akik azt teszik, amit Isten tett az elsô karácsonykor: emberré lesznek számomra minden találkozáskor. Megéreztetik velem, hogy van erre is mód. Lehetôvé teszik számomra, hogy megtapasztalhassam: Isten nem hiába lett emberré. Vannak ma is, akik ezt a lehetôséget nem szalasztják el, hanem Istenhez hasonlóan cselekednek. És ilyenkor tovább haladok a töprengés útján, újból felteszem magamnak a kérdést: miért vannak olyan kevesen? A választ betlehemi egyszerűségében az ott született ,,Isten-Szolga'' adja meg, aki nem uralkodni jött, aki nem akart karriert ,,kikönyökölni'' magának, hanem mindenkinek Mindene lett -- és szolgált. Ilyen formában kevés embernek sikerült szolgává lennie. Úgy érzem, feltűnôen kevés ember él közöttünk, aki képes felülemelkedni törvényen, intézményen, kereteken, és igazán emberként tud viselkedni. Ami pedig a legszomorúbb: éppen ott találunk kevés emberséget, ahol oly sokan ennek hirdetését vállalták magukra. Bizonyos helyzetekben minden fontosabbá válik, az emberség marad utoljára, ha egyáltalán megmarad valahogy. Magam is rádöbbenek arra, nekem is mennyire emberré kell még lennem. Ha próbáltam is ezt felépíteni magamban, még mindig sok a hézag. Talán sikerül az elkövetkezô napokban ,,karácsonnyá lennem''. Olyan idôben kell ezt megpróbálnom, amikor rám nehezednek a felsorolt ,,embertelenségek''. Tulajdonképpen nem is akarok keresztény ember lenni, csupán a teremtésben kapott emberi hivatásomat szeretném betölteni, mert akkor már a kereszténység által meghirdetett embert is magamban hordom. De nagyon szeretném, ha sokan emberséges emberekké lennénk -- közösen! Így talán emberibbek lesznek köznapjaink, könnyebben sikerül önmagunkra találnunk és környezetünket is emberibbé tudjuk tenni. (Linz, 1993. december) ======================================================================== Az öröm hírnökeinek érkezése (Iz 52,7-10) Amikor a próféta e sorokat írja (a 40-55. fejezetek szerzôje ismeretlen, ez az ún. Deuteroizaiás), Kr. e. a 8. században, a zsidó nép szétszórtan, hazátlanul, nagyrészt a babiloni deportálásba hurcoltan él. Kétségbeesés, elkeseredettség, összetört lelkület jellemzô rá. Jeruzsálem romokban fekszik, környéke csaknem pusztaság. Az ôrök mindenben az ellenséget vélik fölfedezni. Most azonban megjelennek azok, akik örömhírt hoznak, szabadulást és békét hirdetnek. Megtörténik a felfoghatatlan, szemük elôtt játszódik le minden: az Úr visszatér. A fogság mindig Isten távollétét jelentette. A szabadulás azonban a népben felébresztette annak tudatát, hogy az Úr ismét velük van. Most is ez az örömhír tartalma. Ezt ember embernek adja tovább, ami mindenkit leírhatatlan ujjongással tölt el. Az Úr megvigasztalja népét. Isten ma is megjelenik, visszatér. Amit a próféta a babiloni fogság idején az emberek számára kilátásba helyezett, és ami a hazatérésben beteljesedett, Jézus születésének ünnepén a mi számunkra is érvényes. Gondokkal terhelt korunkban, amikor a többséget elcsüggeszti a boldogulhatatlanság, amikor háború dúl a szomszédban és nép gyilkol népet, amikor sokakat elfog a félelem, a bizonytalanság érzése, amikor emberek ezreit éppen ezen az ünnepen éri talán a legnagyobb csapás, a gyermek, a szülô, a társ elvesztése, egyszer csak eljut hozzánk is Isten érkezésének, ,,visszatérésének'' örömhíre. Éppen a leghosszabb éjszakák idején felhangzik az üzenet: nézzétek Istent, nézzétek fizikai és lelki szemetekkel, nézzétek ôt, aki ma ismét ,,megszületik'', Gyermeknek. Megjelenése ma is szegényes. Éppen ezért nyitott szemekre, szeretô szívekre van szükség ahhoz, hogy felfedezhetô legyen, hogy meglássuk és a jó hírt elmondhassuk másoknak is: az Úr visszatért, velünk van, szeret. Jézus maga az Örömhír. Személyesen jön hozzánk, hozza a szabadulást. Örömet hirdet. Születésekor Betlehemben ezt az angyalok tették. Ma ô szól hozzánk, de azokhoz is, akik már nem látják életük értelmét. Ma is meghirdeti a békét, a romokból feltámasztja életünket. Mindenkit átölel, jónak és rossznak vélt embert egyaránt. Mindenkit felkarol, mindenkinek a szemébe néz, mert ô maga a jó hír, a jóság, a szeretet, a béke. Fogadjuk el ôt, az ajándékot! Jézus születésében, életében, beszédében és tetteiben a közösségeink és a mi magunk számára egyaránt az ég ajándéka. Engedjük karácsonykor közelünkbe. Ne zárjuk el elôtte azt az utat, amely hozzánk vezet. Próbáljuk megünnepelni a születést, az új életet, az újrakezdést, a feltámadást, életünk és a világ romhalmazai között is. Ha sikerül ránéznünk, akkor minden bizonnyal türelmet meríthetünk belôle, erôt és kitartást hozzálátni a ,,takarításhoz'', az ,,építéshez'', békénk megerôsítéséhez. Tekintsünk karácsony napján Jézusra, a ,,visszatért'' Istenre és ünnepeljük hittel, reménnyel, békében, egyetértésben. (1994. november) ======================================================================== Boldog karácsonyt a félelmek árnyékában! A karácsonyi készület -- a húsvét elôtti gyásznapoktól eltérôen -- az élet fényoldalaira irányítja figyelmünket, és felépítettségében, külsôségeiben ráhangolja az embert az örömre, a boldogságra, magára az ünnepre. Ám karácsonykor is megjelenik a mindennapi élet forgatagában a feszültség és a félelem, amely sokak életére vet árnyékot, olyanokéra, akik egyéni, személyes gondokkal küszködnek, csalódottan, házastárs és gyermekek nélkül élnek, mert magukra maradtak vagy nem találtak ilyen közösség melegére; akik befejezve tanulmányaikat nem tudtak elhelyezkedni és fiatalon a reménytelenség szakadékának szélén állnak, hallják vagy keserű ízzel szájukban kimondják a ,,Boldog karácsonyt''. A szeretet, a boldogság ünnepén tanúi vagyunk -- akarva-akaratlanul -- a feszültség, a szegénység, a szomorúság, a háború jeleinek. Jelent-e valamit a karácsony azoknak, akik ebben az ,,áldatlan'' helyzetben próbálnak a felszínen maradni? Van-e valami, valaki, ami, aki képes ezekben a napokban az ô életükbe is belopni néhány percre, esetleg csak egy pillanatra a karácsonyi boldogság fényét? Nem a fájdalom, a bánat azonnali elfeledésérôl van szó most, mert ezeket nem eltakarni, hanem meg- vagy feloldani kell! Csupán a boldogság pillanatnyi megérzése kellene, ami erôt ad a felemelkedésre, az elsô lépéshez való elszánásra. Az igazi boldogság ugyanis tartós, nem csak felvillanó, hanem az életet huzamosan uraló állapot, amellyel nagyon kevés ember rendelkezik -- ha van egyáltalán. Ha ôszinték vagyunk, be kell vallanunk, ez a boldog állapot ritkán van jelen életünkben. Megjelenik, majd eltűnik. Kinél hosszabb, kinél rövidebb ideig állomásozik a boldogság -- két ,,közönséges'' állapot között. Ezért ha a feszültségben és félelemben élt emberek életében karácsonykor csak egy pillanatra is megjelenik ennek az érzése, még ésszel felfoghatatlanul is, erôforrás lehet számukra. Elmondhatjuk, hogy a karácsonynak, a liturgia szövegeinek, a külsô eseményeknek van feszültséget és félelmet feloldó, néha azt teljességgel megszüntetô esélye is. A szentírási részek, amelyek az ünnep keretében olvastatnak fel, az emberi (keresztényi) tapasztalatról adnak ,,tudósítást'', arról, hogy a karácsony mindig ilyen volt, sôt még árnyékosabb korokban még inkább. Lukács evangélista írja, hogy Jézus a városon kívül, istállóban született, olyan emberek környezetében, akik a történelemben igazán semmit sem jelentettek. Az Istenember születése az ô számukra azonban reményt hozott. János evangéliumának kezdete Fényrôl szól, amely a sötétségben világít. Mátétól tudjuk, hogy Jézus kezdettôl az Üldözött volt. Karácsonyi énekeink szintén kifejezik ezt a kettôsséget. ,,Boldog'' volt, és az ma is a karácsony, mert reményt, erôt ad. Az emberi alakot felvevô Isten ma is azoknál kér szállást, akik sokak szemében már nem jönnek számításba. Jön és felkeresi az egyedül élôket, az elváltakat, a csalódottak, az özvegyeket, a pályamódosított papokat és esetleg családjukat, az elhagyottakat, munkanélkülieket, szegénységben sínylôdôket, alkoholistákat és kábítószereseket, de jön azokhoz is, akik Isten küldötteiként az elôbbieken segíthetnek, karácsonyi boldogságuk megérzéséhez és átéléséhez hozzájárulhatnak. Jézus és az emberiség karácsonyai mindig -- ha csak egy pár napra is -- boldogok voltak azoknak, akik hitet szántak az Isten emberré válásának végiggondolására, ráérzésére. (1995. november) ======================================================================== A linzi egyházmegye 1990 óta a gyulafehérvári és linzi egyházmegye a Caritas szervezeten keresztül közelebb került egymáshoz. A kialakult testvéri kapcsolat gyümölcsözôen fejlôdött és remélhetôleg hosszantartó lesz. A linziek több területen jelen vannak tevékenységükkel, és nálunk, értünk végzett munkájukat szívügyüknek tekintik. Mint a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Caritas-Öregotthon fô finanszírozói belopták magukat az erdélyi emberek szívébe. Ezért érdemes megismerkedni ennek az osztrák egyházmegyének a múltjával és jelenével. Története A kereszténység már a 3. században megjelent ezen a vidéken. Ebben a korban szenvedett vértanúhalált az osztrákok és németek kedvelt szentje, Flórián (304). A másik ,,közkedvelt'' szentjük Severin, aki itt az 5. században végzett áldásos lelkipásztori és karitatív munkát, 482-ban halt meg. A népvándorlás pusztításai ezt a területet sem hagyták érintetlenül. A római kultúra hanyatlásával az egyházi struktúrák is eltűntek. A 8. században bajor misszionáriusok jöttek és hirdették az igét. Kolostorok épültek és elkezdôdött a tanítói munka. A bencés szerzetesek tevékenységét már akkor siker és áldás kísérte. Ôk ma is jelentôs szerepet játszanak az egyházmegye életében. Felsô-Ausztria földrajzi fekvése révén a passaui egyházmegye fennhatósága alá került, és csak 1783-ban lett önálló egyházmegye, amikor II. József császár az osztrák területeket Passautól elszakította és önkényesen létrehozta a linzi, illetve a Sankt Pölten- i egyházmegyét. VI. Piusz pápa két évvel késôbb, 1785-ben egyházjogilag is szentesítette a kialakult helyzetet, és pápai bullával megalapította az egyházmegyét, amely így nemrég ünnepelhette fennállásának 200. évfordulóját. Felépítése, szervezeti sajátosságai A 11909 négyzetkilométer területen fekvô, nagy múltú, mégis fiatal egyházmegye tulajdonképpen azonos Felsô-Ausztria (Oberösterreich) szövetségi állam területével. Fôvárosa Linz, a helyi kormány székhelye. Ez a város ad helyet a püspökségnek is. (Ausztria kilenc szövetségi államból tevôdik össze -- ez az elmúlt negyed évszázadban gazdasági, kulturális fejlôdést eredményezett. Az egyes szövetségi államok lakói büszkék szülôföldjükre, és van bennük jól értelmezhetô lokálpatriotizmus is.) Ha a gyulafehérvári egyházmegye területének nagyságát összevetjük Ausztria területével (kb. 83.000 négyzetkilométer), csak 21.000 négyzetkilométerrel ,,maradunk alul''. A linzi egyházmegyével összevetve a gyulafehérvári egyházmegye területe majdnem hatszor nagyobb. A hívek száma 1,1 millió, ami Felsô-Ausztria összlakosságának 81 százalékát jelenti. Földrajzilag az egyházmegye öt tartományból áll, amit a mi esetünkben Csík, Udvarhely, Gyergyó, Háromszék, Maros, Kolozs stb. egységeivel jelölhetünk. A 471 plébánia 38 esperességhez tartozik, ahol egyházmegyés és szerzetes papok látják el a szolgálatot. A jelenlegi 926 papból 501 egyházmegyés és 425 szerzetes. Az egyházmegyés papok közül 104 nyugalmazott. Így a pasztorációban csak 307 tevékenykedik, 90 különféle hivatalokban, iskolákban és egyéb lelkipásztori beosztásban dolgozik. Nagy segítséget jelentenek a szerzetesek, akik közül 190 szintén plébániai szolgálatot végez. Ennek ellenére a linzi egyházmegyében is paphiányról lehet beszélni, ami az elkövetkezô tíz évben tovább növekszik, mivel az ezredfordulón körülbelül 200 pappal lesz kevesebb. Ezen a helyzeten segít a 32 állandó diakónus és 152 lelkipásztori asszisztens, illetve ifjúsági vezetô. Az egyházmegye vezetése a monarchikus egyházban nagyon demokratikus. Sorrendben tizenkettedik püspök a bencés Maximilian Aichern, aki 1981 óta irányítja az egyházmegye életét. A 61 éves püspök igen rugalmas, és örül annak, hogy a világiak odaadással veszik ki részüket a munkából, egyesek fizetett, mások önkéntes munkatársként. A püspököt felelôsségteljes munkájának végzésében segíti az általános helynök (Generalvikar), aki kevés kivétellel minden területen püspöki teljhatalommal rendelkezik. A három püspöki helynök megjelölt speciális területeket irányít, hogy a nagy egyházmegye élete zökkenômentesen haladjon elôre. A nyolctagú káptalan tölti be a tanácsadó testület szerepét, amellyel a püspök havonta egyszer vagy a szükségnek megfelelôen többször úgynevezett konzisztórium keretében megbeszélést folytat. Kibôvített konzisztórium esetében jelen vannak a püspöki hivatalok vezetôi is. Fontos szerepet tölt be az egyházmegye életében a papi tanács, amelynek hatvan tagja van és az egyházi törvénykönyv szellemében a püspök tanácsadó testülete. Mellette működik a lelkipásztori tanács, amelynek hetven tagja közül kétharmad rész világi hívô, egyharmad rész pedig pap. Ezeknek ötvenegy százaléka választott, negyvenkilenc százaléka kinevezett tag. E tanács szintén a püspök tanácsadó testületének szerepét tölti be a felelôsség közös vállalása érdekében. Segítséget nyújt a püspöknek továbbá az esperesi konferencia, az egyházmegyei bíróság és különféle bizottságok, mint például a liturgikus, az egyházzenei, építészeti, egyházművészeti, ökumenikus stb. Katolikus Teológiai Fôiskola, Papi Szeminárium, Püspöki Gimnázium, Egyházmegyei Pedagógiai Akadémia, Valláspedagógiai Intézet és hasonló intézmények teszik színessé az egyházmegye képét. Az irányítás szervei A püspökség öt hivatala biztosítja az egyházmegye különféle tevékenységének irányítását. 1. Az ordinariátusi hivatal élén igazgatói minôségben pap áll, irányít és koordinál. Ez a hivatal tartja és ápolja a kapcsolatokat egyházi és állami hatóságokkal, szerzetesi elöljárókkal, valamint plébániákkal. Illetékes olyan kérdésekben, amelyek nem tartoznak más hivatal hatáskörébe. Intézi a papok személyes ügyeit és koordinálja a különbözô egyházmegyei szervezetek -- Lelkipásztori Tanács, Papi Tanács, Esperesi Konferencia stb. -- tevékenységét. Hatáskörébe tartozik továbbá statisztikák összeállítása, anyakönyvek rendezése, a laikus teológusok, a missziók, a liturgia, a székesegyház építkezési ügyei, az egyházmegyei archívum, az egyházmegye hivatalos közlönye, személyi névtár és direktórium összeállítása. Engedélyeket, megbízatásokat és felmentéseket ad olyan esetekben, amikor ezeket az Egyházi Törvénykönyv elôírja. 2. Az egyházmegye pénzügyi hivatalát világi igazgató irányítja. Kis pénzügyminisztériumnak is nevezhetnénk, mivel minden lelkipásztori és egyházi szociális tevékenység attól függ, hogy ez a hivatal megadja-e az anyagi támogatást. Ezért az igazgatónak az egyházmegye életében kulcsszerepe van. Hatáskörébe tartozik felügyelni azokra az egyházi javakra, amelyek jogilag a megyéspüspökhöz tartoznak. Itt intézik a papok fizetését, folyósítják különféle hivataloknak és a világi alkalmazottak részére a különbözô juttatásokat, és beszedik a kötelezô egyházadót. Ez utóbbi törvényes úton kikényszeríthetô. Csak akkor mentesül valaki e kötelezettség alól, ha hivatalosan is kilép az egyházból. Ebben az esetben azonban semmiféle szolgálatot nem kérhet tôle. A hivatal szakosztályok keretében végzi feladatait. Ilyenek: a költségvetés és fizetés; egyházi adó; építkezés; személyi valamint egyházi statisztikák osztályai. 3. Az egyházmegye Lelkipásztori Hivatala munkaterületét és alkalmazottainak létszámát tekintve az elsô helyen áll. Pap igazgató áll az élen, aki a szakosztályok és azok alegységeinek vezetôivel együttműködve teljesíti feladatát. Lelkipásztori és apostoli célt szolgál. Elképzeléseket, terveket dolgoz ki, sürgeti és összehangolja a lelkipásztori szolgálatokat, illetve feladatokat. Segítséget nyújt a plébániai és speciális kategoriális pasztorációnak. Együttműködik a Lelkipásztori Tanáccsal, Papi Tanáccsal és különbözô egyházi szervezetekkel, hogy az elvárásoknak eleget tudjon tenni. Szoros kapcsolat fűzi a Katolikus Akcióhoz. A Lelkipásztori Hivatal az utóbbi szervezet hatáskörébe utal át meghatározott pasztorális feladatokat. Saját házi nyomdája lehetôvé teszi, hogy a plébániákat és más egyházi szervezeteket ellássa segédanyagokkal. Ugyancsak a hivatal keretében jelenik meg hetente a 24-30 oldalas egyházmegyei újság. 4. Az egyházmegyei Caritas szervezet nagyon fontos szerepet tölt be az egyházmegye életében. Jelenlegi igazgatója pap, elôdje világi volt. Ez a szervezet átvállalja a püspöktôl a szegények, rászorulók, öregek, fogyatékosok, árvák szolgálatát. Feladata mozgósítani az embereket a keresztény szeretetszolgálatra. A plébániák Caritas-szervezetei (csoportjai) mellett különféle területeken működô szakosztályokkal találkozunk. Például az üzemi részleg -- üzletek és asztalosműhely -- azt a célt szolgálja, mint a gyulafehérvári egyházmegye Caritas szervezete mellett működô Carlia gazdasági egység, vagyis olcsón áruhoz juttat szegény embereket és anyagi bázist teremt. Öregotthon, fogyatékos lányokat oktató otthon, gyermekfalu, ifjúsági otthon és egyetemisták otthona működik, szám szerint hat. A kelet- és közép- európai változások következtében legutóbb létrejött a külügyi szakosztály, amelynek támogatását a gyulafehérvári egyházmegye is élvezi. 5. Az iskolai (tanügyi) hivatal különféle oktatásügyi intézmények munkáját valamint az egyházi és állami iskolákban folyó hitoktatást irányítja. Igazgatója világi, aki mellett rektori címmel egy pap dolgozik. A hivatal keretében működik a szaktanfelügyelôség, a hitoktatókat vizsgáztató bizottság és a jogi részleg. Távolból ismerkedni emberekkel, tájakkal, egy egész egyházmegyével nem egyszerű, de telítôdést, gazdagodást jelenthet. Elsô olvasásra úgy tűnhet, hogy a linzi egyházmegye csupán egy nagy apparátus. A valóságban a helyzet más, minden hivatal, azon belül a szakosztályok és azok alegységei az eredményesség jegyében, de önállóan végzik munkájukat. A vezetôk idônként találkoznak egymással és az egyházmegye püspökével -- ez biztosítja a munka összehangolását és az emberek szolgálatát. (1993. augusztus) ======================================================================== A tanács, amely nem bólogat Egyházközségi Tanács-választások Ausztriában -- 1997. 1996 szeptembere óta gyakran olvasható, hallgató az osztrák sajtóban és tömegkommunikációban, hogy bizonyos ügyeket ,,még megszervez, elindít a jelenlegi Egyházközségi Tanács, de azt már a következô megválasztott ET fogja intézni.'' 1997. március 16-án ugyanis minden egyházközségben új tanácsot választanak. Jelenlegi formája a II. vatikáni zsinat gyümölcseként alakult ki. Az intézmény korábban is létezett ugyan, de hasonlított az egyháztanács erdélyi típusához. Az Egyházközségi Tanács ausztriai intézménye huszonöt éves múltra tekint vissza. A választások elôkészítése, megrendezése külsôségeiben hasonlít a ,,nagy-társadalom'' egészét érintô politikai választásokéihoz. Különbség csupán a választási kampány ,,nyugodalmasabb'' módjában fedezhetô fel és abban, hogy itt mások a jelöltségi motívumok. Itt olyan nôk, férfiak, ifjak kerülnek a választási listára, akik átlagos keresztény életük mellett felelôsségük tudatában hajlandók -- az egyházközségi élet érdekében -- többletmunkát vállalni. Megválasztásuk révén pedig -- a nép bizalmát élvezve -- küldetést kapnak. Különleges módon is felelôsséget vállalnak az evangelizációért, a szükségben szenvedô emberekért és az eukarisztia megünnepléséért. Mint vezetô testület a plébánossal -- az Egyházközségi Tanács elnökével -- együtt felelnek az egyházközség életéért és annak fejlôdéséért. Abban az idôszakban -- a jelenben --, amikor az ausztriai egyház nagy változásokat él át, amikor a hiányzó lelkipásztorok munkáját jogosultságuk mértékében jórészt világiaknak kell vállalniuk, a társadalomban és egyházban egyaránt nélkülözhetetlen azoknak a nôknek és férfiaknak a felelôsségteljes elkötelezettsége, akik különféle területeken szakemberek és egyszersmind hívô keresztények. ,,Megkérdezi az embereket'' A választási embléma, a ,,logo'' is ezt a keresztény szempontot emeli ki. A középmezôben a hal: Jézus ôskeresztény szimbóluma, körülötte kisebb pontok, jelképezve az embereket, a közösségeket. A Krisztus-központúságnak ez a hangsúlyozott gondolata jelezni akarja, hogy az egyházközségi, plébániai élet csak akkor felel meg a jézusi szándéknak, ha a tevékenységek feléje, a Központra irányulnak -- és nem fordítva. Az Egyházközségi Tanácsnak is ez a fô feladata. Olyan grémiumként kell jelen lennie és dolgoznia, amely által az emberek Krisztus felé veszik útjukat. A logo-szimbólumhoz csatolt jelmondat az embert említi, azt az embert, aki Isten teremtménye, aki személy, nem csupán szám, és akiért Jézus egyházát alapította. ,,Megkérdezi az embereket'' -- ez a választási elôkészítô szakaszban állandóan elhangzó, olvasható szlogen. Arra akar figyelmeztetni, hogy a Jézus-központúság csak akkor valósulhat meg, ha figyelünk a felnôtt, érett, felelôsséget vállaló emberre. Bármi történjék ugyanis a társadalomban, az egyházban, ha errôl a személyrôl megfeledkeznénk, minden tevékenységünk karikatúrává válna. Ha az osztrák hierarchia nem venné komolyan a választásokat, akkor mintegy ,,megcsúfolná'' a személy jogait. Ezt pedig nem akarja - - és nem is teszi. Kikre figyelnek? Az a tény, hogy mindazok a fiatalok választhatnak és megválaszthatók, akik 1997. január 1-ig betöltötték 16. életévüket, bizonyítéka annak, hogy az osztrák katolikus egyház az ifjú nemzedékre is figyel, és az egyház jövôje szempontjából valódi bizalommal veszi igénybe munkájukat. Mindazok választójoggal rendelkeznek, akik a plébánia területén laknak vagy ott érzik otthon magukat. Lényeges feltétel továbbá, hogy ne legyenek belefáradva az életbe, vagyis tudjanak kedvvel dolgozni. Végül ne legyen olyan akadály (büntetôjogi eljárás), ami az egyházközség életében való részvételt akadályozná. Megválaszthatók mindazok, akik választójoggal rendelkeznek, akiket a választásra szabályszerűen elôterjesztettek és akik jelöltségükre írásban beleegyezésüket adták. Már január elsô napjaitól megkezdôdtek a jelölések. Mindenkinek jogában állt írásban vagy akár formaságok nélkül 1997. február 23-áig a plébániahivatalban jelöléseit benyújtani. A jelöléseknél bizonyos csoportokat nem volt szabad figyelmen kívül hagyni. Így például a jelenlegi Egyházközségi Tanácsot, hiszen tagjai kétségtelen tapasztalattal rendelkeznek -- és a tanácstagok közül a jog szerint többet is újraválaszthatnak; a szakcsoportokat (Caritas, bibliacsoport stb.), a Katolikus Akció szervezeteit, a Világi Apostolkodás csoportjait, a Család-köröket, az ifjúsági csoportokat, az állandóan ,,kéznél levô'' embereket. A választásokat a hivatalban levô Egyházközségi Tanács szervezi. A Választó Bizottság a jelöltekkel való találkozás után összeállítja a listát és azt a szentmisék után felolvassák, illetve megfelelô helyen (hirdetôtáblákon) kifüggesztik, a plébániai közlönyben publikálják. A Tanács létszáma függ az egyházközség nagyságától. 3000 katolikusig 13- 21 tag, 3000-nél többet számláló egyházközségben 21-31 tag. Az Egyházközségi Tanács tulajdonképpen három csoportból tevôdik össze: hivatalból bekerülô tagokból, választottakból és meghívottakból. A Tanácsnak legalább a fele választott tag kell hogy legyen. Hivatalból, megválasztva, meghívottként Kik lesznek hivatalból tagjai az Egyházközségi Tanácsnak? A plébános, -- ha van -- a káplán, mindazok, akik lelkipásztorként dolgoznak a plébánián, fôállásban alkalmazott lelkipásztori asszisztensek (ezek igen gyakran nôk), az egyházközség területén dolgozó hitoktatók képviselôje, a plébániai Caritas vezetôje, a plébánia pénzügyi szakosztályának laikus vezetôje, a plébánia területén működô férfi és nôi szerzetesrendek egy-egy képviselôje, a Katolikus Akció három képviselôje, ebbôl egy az ifjúságból, egy képviselô a világi apostolkodás plébániai életben tevékenykedô csoportjaiból. Ezeknek a nevét az egyházközség híveivel közlik, hogy mindenki tudja, kik a hivatali tagok. A választandók listájára legalább ötven százalékkal többen kell hogy felkerüljenek, mint a majdani megválasztottak száma, de nem lehet több, mint annak kétharmada. Ezzel a rendelkezéssel a végleteket sikerül elkerülni. A meghívottak abban az esetben kerülnek be az Egyházközségi Tanácsba, amikor a plébános vagy a Tanács valamelyik tagja rendkívüli feladatok elvégzésére valakit erre javasol -- legtöbbször annak különleges szakismeretei miatt. Ám itt is vannak elôírások. A meghívott és hivatali tagok létszáma nem lehet magasabb, mint a választottaké. Továbbá 3000 katolikusig négy, 3000-nél több katolikus esetében legfeljebb hat személyt szabad meghívni és így az Egyházközségi Tanácsba bevenni. A Tanács újszülött-kora A március 16-i választás többféle gyakorlat szerint történik. A kijelölt választóhelyiségekben az emberek szavazataikat szavazólapokon, listán vagy -- a helyiségek bezárásáig -- postán, zárt borítékban adhatják le. Este már mindenki tudja, milyen arányú volt a részvétel, mivel a tévé és a rádió ezt azonnal közli. A választási eredményeket a lehetô legrövidebb idôn belül kifüggesztik, de legkésôbb március 23-án, a következô vasárnap a szentmiséken kihirdetik. Március 30-ig mindenkinek joga van fellebbezni, illetve tiltakozni a választások, illetve a megválasztottak ellen. Április 27- ig megtartják az újonnan megválasztott Egyházközségi Tanács alakuló gyűlését, és ez az Ausztria-szerte oly fontos grémium megkezdi öt évre szóló küldetését, önfeláldozó munkáját, ami komoly, felelôsségteljes közös cselekvés, nem csupán ,,bólogatás'' a plébánosi döntésekre. Ez abból következik, hogy mindaz, amiért az Egyházközségi Tanács felel, nem gyerekjáték, komoly következményekkel járhat. Lelkipásztori gyakorlatot és stratégiát kell kidolgoznia és ezeket gyakorlatba átültetnie. Az ET kezeli az egyházközség vagyonát. Ô képviseli az egyházközséget. Sürgeti a plébániai szervezetek és csoportok képzését és munkájukat koordinálja. Gondoskodik megfelelô információk begyűjtésérôl és azok közvetítésérôl az esperesi kerület és egyházmegye felé. Mindezek nem ritkán súlyos terhet rónak a tanácstagokra. Ebben az évben elôször választhatnak és választhatók azok a külföldiek is, akik itt élnek, Ausztriában, de nem rendelkeznek osztrák állampolgársággal. Az egyház mintegy jelezni akarja ezzel, hogy Isten népének körében nincsenek bel- és külföldiek, hanem mindenki az Atya Országának polgára, amely ,,ország'' már ezen a földön jelen van. Hívô emberek -- bíznak a jövôben Ausztria katolikusai 1997. március 16-án arról tesznek tanúságot, hogy ,,egyházukért élnek-halnak'', hogy semmivel sem ,,rosszabb'' keresztények, mint a más országokban élôk katolikusok. Ôk esetenként másként élik meg hitüket, de ugyanazt a hitet vallják és gyakorolják, mint Keleten és Nyugaton, Északon és Délen. Van bennük elkötelezettség, szolidaritás a rászorulókkal szemben. Érezni lehet aggódó ragaszkodásukat minden olyan ember iránt, aki valóban együttérzésre és segítségre szorul. Nyitottak, vidámak, szeretik az életet, jóllehet Ausztria is ,,takarékossági csomagokkal'' van megterhelve, az állam és az egyház egyaránt megszorító intézkedéseket kénytelen hozni. Nem Kelet-Európa szegénysége fenyegeti azokat, akik fenyegetettnek érzik magukat (különösen a nagycsaládokat), ám sokakat itt is megérint a szegénység. De ilyen körülmények között is döntési súllyal, tekintéllyel rendelkezô Egyházközségi Tanácsot választanak. A katolikusok bíznak a jövôjükben -- hiszen hívô emberek. Az egyházban ezt a jövôt közösen akarják építeni, világi hívôk és papok együtt, a II. vatikánum szellemében. (Linz, 1997. március) ======================================================================== Csíksomlyó üzenete Bécsben Örömmel vettem 1995. júniusában a Bécsben sorra kerülô 13. csíksomlyói búcsúra szóló meghívást. Az EMAE most is mindent megtett a siker érdekében. A prédikációban megpróbáltam a csíksomlyói és bécsi búcsúsok közös szándékát érzékeltetni. A távolság ellenére mindkét esetben azonos okoktól indíttatva mennek az emberek a Szűzanyához. Csíksomlyón és Bécsben egyaránt hitüket próbálják megélni, amikor Istennel közlik, hogy benne hisznek, remélnek és ôt szeretik. Ezt teszik akkor is, ha néha ez a hit botladozó, kételyekkel terhelt. A második okot a búcsús ,,zarándoklat'' mögött az emberi közösség utáni vágyban látom. Az emberek találkozni akarnak egymással. Hiszen Isten mellett közösen könnyebb megmaradni. Ugyanakkor az egymás iránti ragaszkodás, a másik bátorítása, segítése a szülôföldön és az új hazában egyaránt szükséges. A szentmisét megelôzte a hagyományos körmenet, amelynek élén néhány, székely népviseletbe öltözött nô és férfi haladt. Az eukarisztikus ünneplést majális követte. Szép volt látni, hogy az emberek mennyire örülnek egymásnak. Falatozás, tombola, a személyes és csoportos beszélgetések tették számomra is élménnyé ezt a délutánt. Nagyon érdekelt, mi foglalkoztatja, mit tart fontosnak itt, Ausztriában az erdélyi magyar ember. Mindenrôl szó esett. Egyeseket a helyi tartózkodási törvények, másokat a beilleszkedés kezdeti nehézségei foglalkoztatják. Ami azonban a többségnél tapasztalható, mindenkit foglalkoztat a szülôföld, nem a honvágytól indíttatva -- bár ilyen is akad --, hanem az aggódás, a tenniakarás, az otthoniakkal való összefogás jut kifejezésre. Nagyon sokan anyagiakban segítik az otthoniakat. De ennél fontosabbnak tartják azt a ,,küldetést'', hogy szócsövei legyenek az otthon élô embereknek itt, a nyugati világban. Nem könnyű feladat, mert nehéz megmagyarázni másoknak, hogy ,,ki vagyok'', ,,mi az anyanyelvem''. Okosságra, türelemre, diplomatikus magatartásra van szükség ahhoz, hogy esetleg ne illessék a jószándékú erdélyi magyart olyan jelzôkkel, amelyek otthon se -- itt se kellemesek. Ezek az emberek ilyen módon szolgálatot tesznek szülôföldjüknek, az otthoniaknak. Ugyanakkor itteni jelenlétükkel, nyelvük, kultúrájuk ápolásával jelként állnak mások elôtt, felhívva figyelmüket arra, hogy Európa elfelejtett részén különféle nyelvű, kultúrájú és vallású emberek élnek. Ha valaki komolyan veszi itteni életét és ezekre a szempontokra is figyel, nagy szolgálatot tehet. Az elhangzott panaszokból kiderült, hogy ezt az otthoniak, különösen a lelkészek, másként értelmezik. Az egyik fiatalember panasza mögött a düh hangja is megszólalt, amikor elbeszélte, hogy otthoni plébánosa árulónak bélyegezte. Az az érzésem, ilyen és hasonló esetekben még mindig nem vagyunk képesek kihasználni azt az elônyt, amely abból származik, hogy majdnem minden helységbôl valaki, valahol, távol az otthontól, de szülôföldjéért él, élni és tenni akar. Remélni szeretném, hogy változásnak lehetünk majd tanúi, amikor nem hazalátogató ,,árulóként'', hanem aggódó, együttérzô, segítô, néha tanácsokat adó jó emberként fogadják azt, aki valamilyen okból eljött vagy el kellett jönnie a nagy idegenbe, az új hazába. Ez jelenti egyben a felelôsséget azok számára, akik távol szülôföldjüktôl felvállalták a ,,küldetést''. Ha az ausztriai erdélyi magyaroknak sikerül ezt megvalósítaniuk, akkor Csíksomlyó a maga üzenetével még sokáig jelen lesz Bécsben. (Bécs, 1995. június) ======================================================================== Márton Áron idekint is kötelez 1996-ban az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye Márton Áron püspök születése századik évfordulójának alkalmával centenáriumi évet tartott. Az ünnepségek sorozata február 12-én a kolozsvári Szent Mihály templomban kezdôdött, ahol 1939-ben ugyanezen a napon Márton Áront püspökké szentelték. Augusztus 28-án, születése napján, szülôfalujában, Csíkszentdomokoson folytatódott a megemlékezések sorozata. A záróünnepségre szeptember 29-én a gyulafehérvári székesegyházban került sor, amelynek kriptájában a nagy püspök nyugszik. A centenáriumi évben sokat írtak, beszéltek Márton Áronról. Többen személyes emlékeiket, benyomásaikat közölték olvasókkal, hallgatókkal. Nevezték egyszerűen püspöknek, de hitvallónak is, szentnek, nemzeti hôsnek. Én is megpróbálok Márton Áronról a magam módján beszélni, úgy szólni róla, ahogyan én láttam, ahogy személyisége engem megragadott. Ezért Márton Áronról, az emberrôl szeretnék beszélni, aki itt élt, ezen a földön, született és meghalt, hozzánk hasonlóan megélte a ,,rászabott'' és csak rá szabott, Isten által megjelölt életutat. Nem akarok idealizálni, pusztán emlékezni valakire, aki az emberi keresztény életet mint megkeresztelt laikus, majd pap és püspök megcsodálható és követhetô módon bemutatta kortársainak -- és késôbbi nemzedékeknek is. 1896. augusztus 28-án, Csíkszentdomokoson született, abban a székely faluban, amelynek lakói 1599-ben ezen a helyen gyilkolták meg Báthory András bíborost. Itt nevelkedett, itt élte gyermekéveit is. Itt edzôdött és készült az életre. Középiskoláit Csíkszeredában és Gyulafehérváron végezte. Érettségi után bevonult katonának, majd hadnagyként szerelt le. Az elsô világháború végén hazatérve a frontról belépett a gyulafehérvári papi szemináriumba. 1924-ben szentelték pappá, 1932-ben kolozsvári egyetemi lelkész lett. 1938. augusztus 14-én megválasztották kolozsvári plébánosnak, szeptember 14-én erdélyi apostoli kormányzói kinevezést kapott, s ugyanez év karácsonyán Erdély püspökévé nevezték ki. 1939. február 12- én a kolozsvári Szent Mihály templomban szentelték püspökké. A második világháború idején, egyházmegyénk északi része visszakerült Magyarországhoz, ô azonban délen, Gyulafehérváron maradt, innen látogatta északi híveit. Egy ilyen látogatás alkalmával, 1944 májusában tartotta híres beszédét a kolozsvári Szent Mihály templomban, amikor az üldözött zsidók védelmére kelt és elítélte az emberi barbárságot. Ekkor mondta neki az egyik magyar rendôr: ,,A püspök úrnak az a szerencséje, hogy nem magyar állampolgár, mert abban az esetben letartóztatnánk.'' 1949. június 21-étôl 1955 márciusáig börtönben tartották, már halálhíre is elterjedt. 1955 ôszétôl 1967 decemberéig nem hagyhatta el a püspöki palotát, csak a székesegyház fôbejáratán át volt joga oda bemenni. Hozzá jártunk órákra hallgatni érdekes elôadásait. Az elsô órán egyikünk ötven perc leteltével az órájára nézett, és ekkor Márton Áron szelíden megjegyezte: ,,Fiam, nálam egy óra hatvan perc.'' Ezek az órák élményt és hosszantartó emléket jelentettek a késôbbi évekre is. 1980. szeptember 29-én, röviddel visszavonulása után halt meg. Úgy élt, mint ember, nem mint ,,öntudatos szent''. Mindig azt a benyomást keltette, tudatában van emberi mivoltának, elhivatottságának és küldetésének. Mintha tudta volna, hogy ,,emberbôl lehet szent, de szentbôl már nem lehet ember'' (Nyírô József). Formálta, alakította magát. Csíkszentdomokosi élete, neveltetése, az ottani egyszerűség olyan erkölcsi irányba vitte elôre, amely késôbb meghatározó volt életében. Diákévei, a katonaság igazi emberré formálták. Püspökszentelésekor szülôfalujából érkezett székelyeknek mondta: ,,Itt hallottam elôször, hogy vannak emberek, akiknek fáj az élet. De azt is, hogy az emberek felett van Isten, aki részükre törvényt szabott, és ezeknek a törvényeknek az útján kell járni.'' Istenbe vetett hit és az emberek iránti szeretet vezérelték cselekedeteiben. E kettôt nem lehet egymástól olyan formában keresztény embernek szétválasztania, hogy valamelyik rész csorbát ne szenvedjen. De alakította ôt a történelmi helyzet is. Nagy emberek adott történelmi körülmények közepette lesznek igazán naggyá. Kérdés, az illetôk ezt a történelmi idôt megfelelô módon értékelik-e és kihasználják-e -- a szó tisztességes értelmében. Márton Áron értékelte és kihasználta. Megérezte a Kairoszt és tudta, mi a teendô. Amikor pedig betegsége, elôrehaladott kora már akadályozta benne, ôszintén bevallotta, hogy a megoldást ebben a kérdésben nem látja. Bölcs és okos emberekre jellemzô az ilyen magatartás. Püspöki küldetését teljesítve, emberségrôl és hitrôl tanúságot téve olyan varázzsal tudott hatni, amely mély nyomot hagyott mindenki életében, aki vele találkozott. 1961 pünkösdvasárnapján szüleimmel Gyulafehérvárra utaztam bérmálkozni. Utána a püspök fogadott minket. Visszaemlékezett édesapám kiállására, amikor 1948-ban a vállalatnál a levett feszületet visszatette a helyére. Nem volt híres ember, a püspök mégis emlékezetében tartotta. Tizennégy éves voltam. Megmaradt bennem ez az epizód. Cimian Misi bácsinak, az ügyvédnek bort küldött. Börtönben kötött barátság volt közöttük, amelyet állandóan ápolt. 1971. szeptember 12- én, papszentelésem napján Ditróban, szülôfalumban, zsúfolt programja ellenére idôt szakított és meglátogatta beteg barátját. Ebben is nagy volt Márton Áron, mondhatnánk: e tekintetben különösen is megvolt benne a naggyá válás képessége. Hitt az emberi szóban és számára valakinek a szava nagyobb hitelt jelentett, mint egy tucat ,,ellenszavazat''. Tudta, hogy atyja a ifjúságnak, kispapjainak, becsülte is ôket, és a maga szigorával szerette ezt a korosztályt. 1969 februárjában, vizsgaidôszak idején, félévi vakációt akartunk. Azt reméltük, ez egyik napról a másikra lehetséges. Izgulva vártuk, több mint száz diák, a tanári konferencia végét, amelyen a püspök is jelen volt. Annak befejezése után hozzánk jött és közölte, hogy nem lesz vakáció. Kérdésére: ,,Megértettétek?'', senki sem válaszolt. Amikor másodszor is feltette a kérdést, néhány halk ,,igen'' hangzott csak. Márton Áron számára ez a magatartás elszomorító volt. Hazament és órákon át imádkozott kápolnájában. Másnap rendelkezett, hogy a tanárok és a diákok közösen hozzanak létre egy bizottságot, amely kidolgozza az elkövetkezô évben esedékes szemeszteri vakációt. 1970- ben a kispapok elôször a Szeminárium történetében félévi vakációra mehettek. Ilyen formában oldotta meg a kérdést. Nem büntetéssel vagy megtorlással. Ugyanilyen bölcsen és szeretettel kezelte a más vallású és más nemzetiségű embereket is. Olyan módon tudta védeni saját híveinek, népének jogait, hogy nem sértette vele mások jogát, emberségét. A Máté-evangélium 20,17-28-ban hallhatunk róla, hogy Jézus Jeruzsálembe megy tanítványaival, és szenvedésérôl, haláláról beszél. Ekkor kéri tôle Zebedeus fiainak anyja, hogy egyik fia jobbján, másik fia balján üljön az eljövendô Országban. A válasz: ,,nem én döntöm el. Kelyhemet kell kiinnotok.'' Márton Áron édesanyja is biztosan csendben, hol ezt, hol azt kérte Istentôl fia számára. Nem tudjuk, mit kért. Imádkozott érte. Márton Áron is Isten és ember által kitűzött cél felé haladt. Az ô útja is ,,Jeruzsálem'' felé vezetett. Emberi megítélés szerint a kelyhet ô is kiitta. Bôven volt része benne. A hatalmasok zsarnokok, mondja Jézus. A ti körötökben ne így legyen. Márton Áron bizonyos helyzetekben kemény volt, de sohasem volt zsarnok. Azokat a papjait is, akik börtönévei alatt szimpatizáltak a békepapi gondolattal és ki is egyeztek vele, emberségesen kezelte. Szolgálni akart, a börtönben ugyanúgy végezte a cselédmunkát, mint rabtársai. ,,Non recuso laborem'', nem vonakodom a munkától -- szólt jelmondata, s ez Jézus kijelentésével cseng egybe: az Emberfia azért jött, hogy ô szolgáljon. A Bölcsesség Könyvében (6,12-16) olvashatók ugyancsak találnak rá. ,,Hisz maga megy s megkeresi azokat, akik méltók rá, barátságosan megjelenik nekik az utakon és minden szándékukban találkozik velük.'' A bölcsesség eltöltötte ôt, de kamatoztatta is. Bölcs ember volt. Ez segítette abban is, hogy amikor a 60-as évek végén Romániában felcsillantak a nyitás reményei, egy fogadáson odaült Ceausescu mellé az asztalhoz. Mit jelent, mit üzen Márton Áron a nyugati magyaroknak? Embernek kell lenni, maradni, keresztény elveket vallva -- itteni körülmények között is. A körülmények nem mentegetik a tényeket. Meg kell maradni embernek és kereszténynek. Ahogyan ô alakította emberi életét, a személyt mindig formálta -- mint művész a maga alkotását --, mi is próbáljuk megformálni önmagunkat, mindenki saját magát, mert Isten külön ránk szabott egy természetet, hivatást, küldetést, és ezt kell megformálnunk, nem a másét. Segítenünk kell a másiknak, de nem alakíthatjuk ki ôt -- maga helyett. Az adott helyzetben azt kell tenni, amit ott és akkor Isten elvár tôlünk. Márton Áron felismerte a Kairoszt és cselekedett. De ha nem találta is meg a megoldást, azt is ôszintén beismerte. Mi sem vagyunk ,,mindentudók'', egyikünk ezt, másikunk azt tudja jobban. Használjuk kapott bölcsességünket! Tegyünk együtt -- másokért. Márton Áron mindenkit értékelt a maga adottságaival, nyelvével, kultúrájával együtt. Az új Európában csak így sikerül helyünket magyarként megtalálnunk. Ez különösen érvényes ránk, itt, Nyugat-Európában. Együtt élni és dolgozni más népekkel, akik befogadtak, ahol egy új második hazát kaptunk, nagy kihívás, felelôsség és kötelezettség. Ez érvényes azonban saját köreinken belül, ahol gyakran feszültségek adódnak. De érvényes Európa különbözô népeivel való találkozásainkra is. Búcsúzó levelével végül Márton Áron hozzánk is szól, minket is figyelmeztet, nekünk is üzen. ,,Keresztény és emberi életünk alapja a hit.'' Problémáink megoldását csak ebbôl a nézôpontból kiindulva lehet elképzelni. Emberi, nemzeti, keresztény létünk, megmaradásunk csak így lehetséges. Konfliktusok megoldásának ez a kulcsa. A hit képes olyan eseteket is a zsákutcából kivezetni, amelyek nélküle katasztrófához vezetnének. Mindannyiunknak kívánom, hogy a mai megemlékezés segítsen minket emberi mivoltunk kiteljesedésében, az emberség megbecsülésében, és tudatosítsa bennünk, hogy ez a hit birtokában lehetséges. (München, Damenstift templom, 1996. november 10.) ======================================================================== Diplomata a nehéz években 25 éve szentelték püspökké Rómában Jakab Antalt 1972. február 13-án VI. Pál pápa a római Szent Péter bazilikában több papot püspökké szentelt, köztük Jakab Antalt, Gyulafehérvár késôbbi segédpüspökét is. Február elsô napjaiban a bizonytalanság terhével érkezett Rómába, mivel még nem tudta, hol lesz a szentelése. Márton Áron, az akkori megyéspüspök ugyanis azt akarta, hogy segédpüspökét az elnyomás éveiben az egyházmegyében szentelhesse. Az államhatalom ezt nem kívánta, mert félt. Jakab Antal elutazásakor a végsô elutasító válasz még nem érkezett meg. Ezt a hírt már Rómában közölték vele. VI. Pál pápa külön meghívta Áron püspököt Rómába, hogy mellette ô legyen az egyik szentelô püspök. Márton Áron ezt visszautasította. Ezzel tiltakozott az állam önkényeskedése ellen. A püspökszentelésre Erdélybôl egy kis csoport érkezett, összesen tizenegyen. Öten a rokonok közül jöttek, az egyházmegye híveinek képviseletében. Hat pap, akiket a szentelendô püspök meghívott, az egyházmegye papságának nevében volt jelen. Hozzájuk csatlakozott Ambrus Szaniszló Frankfurtból, Kurkó Alajos Észak-Olaszországból és mi négyen, Rómában tanuló diákok, valamint Márton Hugó atya Rómából. A szentelésen és azt követôen megcsodálták a székelyruhás rokonokat, akikrôl a másnapi sajtó mint erdélyi népviseletbe öltözött románokról cikkezett. A pápai fogadáson is ezért akarta VI. Pál pápa a fogadásra készített francia nyelvű szöveget felolvasni, mert, ahogyan ô mondta, a románok ezt a nyelvet inkább értik. Csak Jakab püspök közbeszólására -- hogy ugyanis magyarok állnak elôtte -- tette félre az elkészített francia szöveget és beszélt olaszul, amit Jakab püspök magyarra fordított. Jakab püspök római tartózkodása idején a pápai Német-Magyar Kollégium (Collegium Germanicum et Hungaricum) vendége volt, és tiszteletére az ünnepi ebédet is a kollégium rendezte. Ezzel a gesztussal a kollégium akkori rektora, P. Mayer-Lauingen jelét adta annak, hogy szívébe zárta Erdélyt. Ezért jött el 1990-ben Csíksomlyóra, Jakubinyi György érsek akkori püspökszentelésére. Rómában Jakab püspök egészségileg nem érezte jól magát. Hatott rá a szentelés helye körüli huzavona, de akkori májbetegsége is nagyon gyötörte. Betegen tért haza egyházmegyéjébe. Akik vele együtt átéltük római tartózkodását, aggódtunk érte, hogy egészségileg fogja-e bírni a vállalt munkát. A betegségét gyógyító orvosságok megtalálása és óriási akaratereje tette lehetôvé, hogy püspökké szentelését követôen még huszonegy évet élhessen. 1980. április 2-ig segédpüspökként dolgozott Márton Áron mellett, majd ettôl kezdve 1990. március 14-ig, visszavonulásáig, megyéspüspökként szolgálta és vezette az egyházmegyét. Nehéz idôszakban kellett helytállnia, de felelôsségének tudatában viselte a terhet. Nyugodtan elmondhatjuk róla, hogy Márton Áron méltó utóda volt is a történelem a század nagy püspökei között fogja emlegetni nevét. A kommunista hatalom abban az idôben módszereket változtatott. A püspök részérôl már nem volt elégséges a védekezés, meg kellett találnia a cselekvés elfogadható módozatát. Védekezni és dolgozni, mondhatnánk ,,támadni'' kellett. Menteni a menthetôt. A nyolcvanas évekre esett a ,,numerus clausus'' esete, ami a papságra készülôk létszámának korlátozását jelentette. Ez tulajdonképpen nem volt teljesen új, hiszen már a hatvanas években is alkalmazták, csak sokan megfeledkeztek errôl. A küzdelemben egyedül maradt a püspök. A többi erdélyi egyházmegye vezetôi nem vállalták ebben a szolidaritást. Gyakran egyházmegyéjének papjai sem értették lépéseit. Pedig Jakab Antal csak azt tette, ami a diktatúra kemény éveiben lehetséges volt. Tárgyalt, mert valakinek tárgyalnia kellett. Sohasem cselekedett egyháza és egyházmegyéje érdekei ellen. Nem hiába ült tizenhárom évet börtönben. Diplomata módjára viselkedett, ellenfeleivel is tudott nagy lenni. Viták után úgy közeledett az emberekhez, mintha semmi sem történt volna. Ha úgy érezte, hogy tévedett, megpróbálta kijavítani, sôt odáig ment, hogy bocsánatot kért akár jóval fiatalabb paptestvéreitôl is. Szívügye volt a gyulafehérvári teológiai szeminárium, a papnevelés. Minden érdekelte, ami ott történt. Mint idôs püspök szinte naponta elsétált a teológia felé, örvendett, ha valami újat látott. Nagy támasz volt olyan esetekben, amikor az ember igényelte fôpásztorának jó meglátásait, elirányító és elismerô szavait. Amikor megbízást adott komolyabb ügyek intézésére, kezdetben nagyon figyelte, mit és hogyan cselekszik a megbízott. Amikor aztán meggyôzôdött arról, hogy a dolgok jó kezekben vannak, engedte dolgozni. Nem volt féltékeny. Bölcs emberként viselkedett. Az 1989-90-es fordulat eufórikus napjaiban józanságra intett. ,,Gyakran volt már részünk ígéretekben, meg kell várni, mi lesz'' -- mondta az események napjaiban. Igaza volt. Hét évet kellett még várni arra, hogy az ígéretek valósággá váljanak. Amikor 1990 januárjának elsô napjaiban a vatikáni küldöttség, élén Colassuono érsekkel (Jakubinyi érsek szentelô püspökével) Romániában járt, mondtam Jakab Antalnak, kérje az egyházmegye érseki rangra emelését. ,,Nem teszem, mert egyesek azt fogják mondani, hogy én akarok érsek lenni.'' Majd tegyék maguk, amikor én már visszavonultam.'' Ô visszavonult. Személyére vonatkozó érseki címet sem kapott, pedig megérdemelte volna. Több püspöktársának akkor ezt megadták. Nem kaphatott érseki címet, mert ezt saját papjai közül egyesek a Vatikánnál megakadályozták. Csendben töltötte nyugdíjas éveit 1993. május 5-én bekövetkezett haláláig. Tapasztalatát, bölcsességét, diplomáciai érzékét az egyházmegye nem vette igénybe, így szegényítette önmagát. Nem sokkal halála elôtt mondta: ,,Laci, helyben topogunk.'' Sosem nyilatkozott ilyen ügyekben. Akkor az egyszer is ennyire röviden. Most, amikor a fôegyházmegye Tamás József személyében segédpüspököt kapott, gondoljunk Jakab Antal püspökre is, akinek nevét a csíksomlyói tanulmányi ház viseli, és aki 25 évvel ezelôtt áldást jelentett Gyulafehérvárnak, az egyházmegyének és népének. A magam részérôl kívánom, hogy az új segédpüspök mindannyiunk számára legyen Isten áldása. (Linz, 1997. február) ======================================================================== Muzulmánok a nyugat-európai országokban Ha valaki napjainkban Nyugat-Európa országaiba látogat, azonnal felfedezi a földig érô ruhába öltözött, fejüket kendôvel borított nôket, akik ünnepnapokon gyermekeiket sétáltatva a férfiak után haladnak. Többségük Törökországból érkezett, de van közöttük boszniai menekült vagy arab országokból származó is. A hatvanas évektôl kezdve vendégmunkásként érkeztek ezek az emberek -- akkoriban inkább csak férfiak --, akik a nyugat-európai országokban megkeresett pénzükkel otthon akarták egzisztenciájukat megalapozni. Késôbb maguk után hozták családjaikat, és ma már csak egy részük akar visszatérni a szülôföldre. Itt születtek a gyermekek, akik már valamelyik nyugati ország nyelvén és iskolájában tanulnak, és a nyelvvel együtt a nyugati kultúrát, az itteni szokásokat és életmódot is magukba szívják. A keresztények számára a nyugati ,,újdonság'' kevesebb. Katolikus, protestáns vagy ortodox vallásuk révén közelebb állnak az adott nyugati ország vallási és kulturális életéhez. Az iszlám esetében nagyobb szakadékot kell áthidalni. Mohamed követôi egészen más környezetbôl érkeztek, számukra nagyobb sokkot jelent(het)ett az itteni élettel való szembesülés. Ugyanez érezhetô azonban a nyugat- európai országok lakosainak részérôl is. A más nyelven beszélô, más szokásokat követô keresztények jelenléte nem okoz különösebb feltűnést. Az iskolában a hittanórákon együtt vannak itteni keresztény társaikkal, esetleg az ortodoxok részesülnek újabban külön hitoktatásban. A mohamedán vendégmunkások gyerekeit azonban valamely iszlám országból érkezett hitoktatók tanítják, akik legtöbbször rövid idôre maradnak Nyugat-Európában -- így próbálják népük gyermekeit ,,elszigeteltségükben'' is vallásilag megôrizni. Bécsben például már vannak osztályok, amelyekben több a muzulmán vallású gyermek, mint a katolikus osztrák, és ezt a jelenséget egyesek aggodalommal figyelik. Sokak számára újdonság lehet, hogy Franciaországban a muzulmánok az állampolgárok összlétszámának 7,3 százalékát jelentik, és ennek következtében a katolikus egyház után a legnagyobb vallási közösséget alkotják. Az is meglepô lehet, hogy Németországban 2 milliónál több muzulmán vendégmunkás él, különösen a nagyvárosokban -- Kölnben, Berlinben, Frankfurtban, Münchenben --, és körülbelül 1,5 millió Törökországból érkezett. Ebben a körben mintegy 600.000 gyermek és fiatal két világ és nyelv közötti erôtérben növekszik. További 500.000 mohamedán a világ különféle országából érkezett Németországba; ezek között említenünk kell a volt Jugoszláviát -- különösen Bosznia- Hercegovinát és Koszovót --, Pakisztánt, Indiát, Afganisztánt, Indonéziát, Szíriát, Algériát, Irakot stb. Ausztria viszonylatában az arány a következô: az összlakosság 2 százaléka, Bécs város lakóinak 4 százaléka, Voralberg tartomány -- Ausztria nyugati csücske -- 7 százaléka mohamedán vallású. Vannak azonban helységek, amelyekben a keresztények és mohamedánok aránya még meglepôbb: Hallein város (Salzburg körzete) 19.643 lakójából 3.136 ,,külföldi'', vagyis az összlakosság 15,9 százaléka. Ebbôl 1.411 muzulmán, vagyis 7,2 százalék. Mivel az erdélyi olvasók túlnyomó többsége valószínűleg kisebbségben él, számukra az összehasonlítás egyszerű. De azok is, akik zárt közösségekben élnek, könnyen elképzelhetik, milyen új problémákat, feladatokat, útkeresést jelentett az elmúlt évtizedet folyamán beállt változás több nyugat-európai közösség életében. A mohamedánok élete Nyugat-Európában. A gondok. Annak ellenére, hogy életük országonként más-más képet mutat, általában mégis azonos alapvonásokat találunk e vallási csoportok esetében. helyzetük egyáltalán nem mondható rózsásnak, mivel rengeteg az elôítélet velük szemben, ôk maguk is nehezebben találják meg a helyüket az itteni társadalomban, ennek következtében nap mint nap konfliktushelyzetekkel kell szembenézniük, a felmerült problémákra gyakorlatias megoldásokat találniuk. Az elsô probléma a muzulmánok életében, hogy mint bevándorló vallási közösség kisebbségben élnek, és erre a kisebbségi helyzetre az iszlám jogrendszer nem ad útmutatást. Gyakran nem tudják, hogy a nyugat- európai keresztény többségű államban hogyan szervezzék életüket. Az itteni világban számukra mindig aktuális kérdés, miként élhetik meg vallásukat, hogyan gyakorolhatják szokásaikat, mi módon ápolhatják kultúrájukat. A második probléma, hogy az iszlám világában használt fogalmak a nyugati világban jószerével használhatatlanok vagy egyáltalán nem érthetôk. A racionalizmus egészen mást jelent az iszlám országokban és mást Nyugaton. Itt együtt dolgoznak olyanokkal, akik a fogalmakat egészen másként értelmezik, használják, és ezekbôl a különbségekbôl gyakorta félreértések születnek. A harmadik súlyos probléma az integráció problémája. Mindenki tudja, hogy a vendégmunkások többségükben Nyugaton akarnak és fognak maradni. Ebbôl következik, hogy a csoportok elôbb vagy utóbb szembesülnek a végleges beilleszkedés kérdésével. Másként értelmezi azonban az integrációt a befogadó ország és másként gondolkodik errôl a muzulmán vendégmunkás. Ez utóbbi természetesen nem szeretné e beilleszkedési folyamat révén elveszíteni vallását, kultúráját, hagyományát. Remeg az asszimilációtól, a beolvadástól, jóllehet tisztában van vele, hogy elôbb vagy utóbb erre sor kerül -- s ez újfent feszültségeket jelent az egyén és a közösség életében. További gondot jelent az iszlám számára Nyugat-Európában az a tény, hogy vallásilag ezek az emberek különféle csoportokhoz tartoznak. Mi keresztények azt gondoljuk, hogy egységes vallási közösségrôl van szó. A valóság azonban mást mutat. Az iszlámon belül is színes pluralizmusról beszélhetünk. Ezt magukkal hozták szülôföldjükrôl. Országok szerint is megmutatkoznak a csoportok különbözôségei, de egy ország területén is megtalálható ez a tagolódás. Elég csak Törökország példáját említeni, ahol a radikális és reformista mohamedánok állandó ellenségeskedésben élnek. A Boszniából érkezett muzulmánok vallási élete enyhén szólva ,,európai'' lett. Ôk már másként értelmezik a Korán elôírásait is, nem veszik azokat annyira szó szerint; ahogyan ma szokás mondani, nem fundamentalisták. Általában véve hasonlít az iszlám pluralizmus a kereszténység sokféleségére. Az iszlámon belüli sokszínűség persze számtalan esetben tovább bonyolítja a nyugat- európai országokban a beilleszkedést. Bizonyos csoportok egymás ellen áskálódnak. Vannak botrányba fulladó összejövetelek is, mert egyik csoport megtámadja a másikat, csak mert sarkosan különbözô irányvonalat követnek. Csak Ausztriában öt különbözô irányzat létezik a muzulmán lakosok körében. Ezek skálája a mérsékelt csoporttól egészen a legszélsôségesebbig terjed. Éppen ezért bizonyos esetekben szerfölött nehéz megállapítani, ki is képviseli az adott országban a muzulmánokat. A nemzedékek között konfliktusok is csak tovább bonyolítják az egyén és a család életét, gyakran megoldhatatlan nehézségeket okozva. A mohamedán férj--feleség, illetôleg férfi--nô viszony a nyugati társadalmakban általában másként alakul, mint például Törökországban. Szülôföldjén a férfi teljhatalommal rendelkezik a nô felett, és valóban, szó szerint úr a házban. Nyugat-Európában a nôi emancipáció hatással van a mohamedán nôkre, ennek következtében pedig a férj és a feleség között gyakorta támadnak feszültségek. A nyugat-európai nôk jogait látva a török nô is hasonló jogokat szeretne élvezni férjével szemben. Különösképpen fokozódik e feszültség abban az esetben, amikor a házasság elôtt álló lány itt született, Nyugaton, itteni fiatalokkal járt iskolába és velük barátkozik. A muzulmán szülôk és gyermekek viszonya még inkább konfliktusokkal telített, és gyakran tragikus következményekkel jár. A gyermekek az iszlám vallást másként élik meg és értelmezik, mint szüleik. A szülôk otthoni környezetben könnyen átadták (volna) gyermekeiknek a hitet, de a nyugati társadalomban nincsenek erre kellôképpen felkészülve, és nem tudják, mi módon kellene a gyermekek vallási meggyôzôdését felébreszteni és ébren tartani. Imaházaik erre alig alkalmasak, mivel ,,papjaik'' -- az imámok -- Törökországból jönnek, nem ismerik az itteni életkörülményeket és világszemléletet, így nem tudnak a szülôknek ebben a nehéz problémában igazi segítséget nyújtani. A gyermek továbbá nem hajlandó házastársul menni ahhoz, akit szülei a hagyomány szerint neki kiválasztottak. Otthoni környezetben magától értetôdô, hogy a lány szó nélkül engedelmeskedik ebben a kérdésben (is) szüleinek. A nyugati világban ez a gyakorlat szinte lehetetlennek látszik. Ilyenkor a lánygyermeket általában kitagadják szülei, és minden kapcsolatot megszakítanak vele. Ha sikerül a házassága, minden rendben van. De amennyiben néhány éven belül válásra kerülne a sor, a muzulmán nô egyedül marad, mert szülei nem hajlandók visszafogadni. Természetesen vannak más példák is, de ezek szórványosak. A reformirányzathoz tartozó bosnyák mohamedánok például nem ragaszkodnak a fent említett családépítési hagyományhoz. A szülô és a gyermek viszonya akkor is új helyzetet teremt, amikor például az apának az iskolás lánya tolmácsol. Ez egy mohamedán férfi részére megalázó, ám el kell fogadnia, mert néha szüksége van a segítségre. Ebbôl a ténybôl következik az a feszültség, amelyet a nyelvtudás és a nyelvhasználat okoz. Nyugat-Európában született gyermekek a befogadó ország nyelvét anyanyelvi szinten beszélik és gyakran már egymás között is ezt a nyelvet használják. Ezzel a szülôk és gyermekek között kommunikációs zavarok állhatnak be. E probléma azonban nemcsak a muzulmánok, hanem más valláshoz és nemzethez tartozók esetében is fennáll. A muzulmán vendégmunkások általában az iparban dolgoznak. Ez gyakran kemény fizikai munkát jelent és nem egyszerű összeegyeztetni a vallási elôírások betartását és a kiszabott munka elvégzését. A ramadán idô hasonló a mi nagyböjti idônkhöz. A különbség abban áll, hogy a moszlim számára napkeltétôl napnyugtáig tilos étkezni. Amikor ez a böjti idô például augusztusra esik, elképzelhetjük, hogyan tudja a nehéz munkát végzô ember a hosszú napot étlen átvészelni. Gyakran elôfordultak balesetek a munkahelyeken, mivel a muzulmán munkás fizikailag nem bírta a terhelést. Nagyon sok mohamedán nem tudja a vallási elôírás szigorúságát következetesen magára venni. A ramadán böjti fegyelmét számos irányzat -- különösen a boszniai muzulmánok -- enyhébben értelmezi. Elsô látásra talán apróságnak tűnik, de az iskolákban feszültség forrása lehet az az iszlám rendelkezés, amely szerint muzulmán lányok a hitoktatáson kötelesek fejkendôvel megjelenni. Korábban Franciaországban, nemrég Ausztriában találkoztunk hasonló elôírással. Mohamedán vallási vezetôk az államtól is elvárnák, hogy átvegye ezt a vallási elôírást és az iskoláiban a mohamedán lányok számára kötelezô módon elôírja. Az állam természetesen nem volt erre hajlandó, mivel a kérdést tisztán vallási ügynek tekintette. Vannak azonban olyanok, akik az elôírás aggályos betartásának szorgalmazásában a fundamentalista iszlám mozgalom művét vélik fölfedezni. Amennyiben ez így lenne, akkor ennek az elôírásnak már politikai jellege is lenne, mivel a fedett fej az iszlámhoz való tartozást jelenti. Ez pedig nagyon gyakran nemcsak vallási, hanem politikai elkötelezettséget is jelez. A nyugati országokban élô muzulmán családok életében külön gondot okoznak a szűk lakások. Szokásaik szerint itt gyülekeznének külön a nôk és külön a férfiak, hogy ünnepnapjaikon, szabad idôben együtt legyenek, elbeszélgessenek. Mivel erre -- helyszűke miatt -- nincs lehetôség, otthon maradnak a nôk, a férfiak pedig kimennek az utcákra, terekre, állomásokra. Itt közösen eltöltenek néhány órát, amíg otthon a nôk a maguk körében szórakoznak. Ez a helyzet ismét más, mint szülôföldjükön vagy ôshazájukban, ahol a családi ház, az udvar stb. rendelkezésükre állt. Ezért lehet gyakran oly sok török férfiút látni együtt a köztereken. A kívülálló számára talán érthetetlen a látvány. Párbeszéd, a problémák megoldásának keresése Ausztriában A mai Ausztria területén az iszlám vallást törvény által 1874. május 20-án ismerték el. Ezt 1912. július 15-én az ún. Iszlám Törvény megerôsítette. A második világháború után egyetemisták, majd a hatvanas évektôl vendégmunkások bejövetelével az itt élô muzulmán vallásúak száma jelentôsen megnövekedett. Bécs az ENSZ harmadik városa lett, itt van az OPEC székhelye, amely tényezôk nagyban hozzájárultak e komplex népcsoport létszámának növekedéséhez. A már korábban említett 2 százalékos lakossági arány olyan tényezô, amellyel államnak és egyháznak egyaránt számolnia kell. A keresztény egyház kivette és kiveszi részét a kezdeményezésekbôl. Ezt a célt szolgálja az Afrika- Ázsia Intézet (Afro-Asiatisches Institut) és a Püspöki Konferencia Titkárságának keretében működô Világvallások Kapcsolatainak Irodája (Kontaktstelle für Weltreligionen). E két intézmény mellett több kisebb helyi csoport létezik. Mindegyik megpróbálja elôsegíteni a párbeszédet és igyekszik megteremteni azt a légkört, amelyben az emberek egymást megbecsülik, egymás értékeit elismerik. Éppen ezért a párbeszéd nem szorítkozik hitbeli kérdésekre, sôt ezekrôl esik legkevésbé szó, mivel nagyon ingoványos e terület; sokkal inkább az ilet, a cselekedet párbeszéde kerül elôtérbe. Ezek jelentik a gyakorlati hétköznapokat és ünnepeket, amikor keresztények és muzulmánok ôszintén kifejezik egymásnak jókívánságaikat vagy együttműködnek valamilyen közös cél valóra váltásáért. Hangsúlyozni kell, hogy a párbeszéd a keresztények és a muzulmánok között nem bonyodalommentes. Ennek gyökerei a kölcsönös gyanakvásban keresendôk. Amint már korábban is szó esett róla, a muzulmán fél a Nyugattól. Veszélyben látja vallását, kultúráját abban a pillanatban, amikor a keresztény közeledik felé. Ez még a félreérthetetlen jószándék esetében is érezhetô. A nyugati technika fejlôdése kialakította az iszlám országok lakosságában a kisebbrendűségi érzetet az itteni emberekkel szemben. Ez a kapcsolatteremtést lényegesen megnehezíti. Szent könyvük, a Korán a kereszténységet mint veszélyes ellenséget állítja be. Ezért a muzulmán, aki nagyon ragaszkodik a Korán szavához, figyelmeztetést lát benne. Maga az a kijelentés, hogy az iszlám a vallások végleges és tökéletes formája, sokak szemében fölöslegessé teszi a párbeszédet. Ám -- hasonlóképpen -- a nyugati keresztények is félnek az iszlámtól. Bizalmatlanok annak gondolkodásmódjával, elszigeteltségével szemben. Amikor nyugati szervezetek, csoportok toleranciára szólítanak fel, az itteni ember azonnal az iszlám országokban tapasztalt türelmetlenségre hivatkozik. Összejövetelek, tanulmányi napok alkalmával gyakran hallani, hogy ,,miért engedélyezik Nyugaton az iszlám mecsetek (imaházak) építését, amikor a keresztények számára iszlám országokban -- így Törökországban is -- templomot építeni tilos.'' A média tudósításai az iszlám országokban történt összetűzésekrôl csak növelik az itteni emberekben a félelmet, hiszen arra gondolnak: itt a fiatal nemzedék felnô és majd ugyanezt fogja tenni, amikor a rend, a nyugalom felborul. Sokan attól tartanak, hogy egyszer a nyugati országokban is elkezdôdik a ,,szent háború'', amely felbecsülhetetlen károk elôképét ébreszti. Ebben a feszült légkörben mégis egyre tevékenyebbek a párbeszédet, a kapcsolatok kiépítését szorgalmazó csoportok egész Európában, így Ausztriában is. Röviden az itteni munkáról beszélnék az alábbiakban. Ezekbôl az olvasó általános képet alkothat magának arról, mit jelent a gyakorlatban az együttlét a keresztények és a mohamedánok esetében. Kezdettôl fogva hangsúlyozni szeretném, hogy a kezdeményezés inkább a keresztények oldaláról indult. Már említettem a Világvallások Kapcsolatainak Irodáját, amelynek székhelye Bécsben van. Innen koordinálják a különbözô egyházmegyékben tevékenykedô helyi bizottságokat, amelyek a nagy világvallásokkal (buddhizmus, izraeliták stb.), de különösen az iszlámmal próbálják a kapcsolatokat kiépíteni. Az Irodának alig vannak fôállásban dolgozó alkalmazottai. Önkénteseket kérnek fel, akik e területen elôadásokat vállalnak, találkozókat szerveznek. Hasonló a helyzet az egyházmegyékben is. Külön személyek nincsenek ugyan, akik csak ezzel foglalkoznának, ám a Caritasnál, a Pasztorációs Hivatalnál, a Tanügyi Hivatalnál vagy más intézményekben dolgozó személyek vállalják ezt a munkát. A linzi egyházmegyében például az Idegen Nyelvű Missziók szakosztálya foglalkozik ezzel a tevékenységi területtel. Különösen az iskola az a terület, ahol nagy gondot fordítanak a gyermekek, a fiatalok nevelésére, akik egymás mellett ülnek, tanulnak és más vallást, kultúrát örököltek. Már az óvodában nagy feladat hárul az óvónôkre, hogy figyeljenek a nem osztrák gyerekekre és különösen a karácsony, a húsvét ünnepének alkalmával megfelelô módon szervezzék az ünnepségeket. A keresztény hitoktatók egyre intenzívebben próbálják kiépíteni a mohamedán hitoktatókkal a kapcsolatokat, hogy így megteremtsék az iskolában a nyugodt légkört. Vannak, akik hajlandók erre, de sok esetben az újonnan érkezett muzulmán hitoktató nyelvi nehézségekre hivatkozva elzárkózik. Szerencsére már olyanok is tanítanak, akik ismerik a nyelvet, nem tartoznak a fundamentalista irányzathoz, vagy -- amint már többször utaltam rá -- Boszniából érkeztek. Ugyancsak említésre méltók azok a plébániák, amelyek gyakran járnak élen a párbeszédet elôsegítô munkában. Vannak közösségek, ahol a muzulmánok jelenléte magától értetôdô. A keresztény lelkészek ápolják a kapcsolatot a muzulmán papokkal, az imámokkal. Így gyakran megelôzhetôk bizonyos nehézségek, és a lelkészek -- mindkét közösség részérôl -- értesülhetnek olyasmikrôl, amik nélkül egyébként konfliktusok robbanhatnának ki. Olyan törekvések is léteznek, amelyek sürgetik az efféle plébániákon az ún. iszlám szakcsoport létrehozását -- egyes helyeken már léteznek ilyenek --, amelyek behatóbban foglalkoznának a helyi körülmények közepette létezô lehetôségek kidolgozásával. Erre a feladatra ún. ,,multiplikátorokat'' képeznek ki, akik a felmerülô kérdéseket képesek lesznek megválaszolni és szükség esetén a gyakorlati munkához is segítséget nyújtanak. Erre azért van szükség, mert a keresztények egyre inkább kihívásokkal találják magukat szemben, és ezekre a kihívásokra válaszolniuk kell. Olyan tényezô ez, amellyel számolni kell a nyugati országokban -- és ez alól Ausztria sem kivétel. Az osztrák egyetemeken ma már nagyon sok muzulmán egyetemi hallgató tanul. Itt a jövô értelmiség készül az ,,életre'', és nem közömbös, hogy ezek a fiatalok milyen véleményt alakítanak ki egymásról. Vannak olyan egyetemi városok, ahol a létszám szerint nagyon sok muzulmán él. Ezek közé sorolható Bécs és Graz. A többi városokban már kevesebben vannak. Az említett Afrika-Ázsia Intézet éppen ezért az egyetemistákkal foglalkozik, nekik nyújt lehetôséget a közösségi szervezôdésre és párbeszédre. Befejezésként feltehetjük a kérdést: van-e esélye a párbeszédnek, a közeledési törekvéseknek? Azt kell mondanunk, hogy e folyamatnak még csak a kezdetén vagyunk. De a félreértések, konfliktusok, háborúk elkerülése végett szükséges tovább lépni és nem lenne jó, ha megszakadna ez a munka. Idôre, türelemre van szükség. Ausztria esetében a boszniai muzulmánok képesek lennének felvállalni a hídépítô szerepét. Ôk keresztények között éltek, majd vendégmunkásokként, késôbb a háború következtében menekültként kerültek ide. Számuk nem elenyészô. Élet- és gondolkodásmódjuk nagyon hasonló az átlag-európai emberéhez. Európának ki kell használnia minden lehetôséget, amellyel az emberek számára a békét szavatolhatja, ha nem képes is azt megteremteni. Az említett párbeszéd kétségkívül egy lehetôség erre. Természetesen sokan kérdezhetik: hogyan sikerül e párbeszédet gyümölcsözôen megteremteni, ha maguk a keresztények -- ortodoxok, katolikusok, protestánsok -- csak bukdácsolva haladnak ugyanezen az úton, vagy még inkább -- egy helyben állnak. Választ csak abban lehet találni, hogy mindnyájan az egy Isten teremtményei vagyunk, aki mindenkit kivétel nélkül saját képére embernek teremtett. A közös származás, az istengyermekség ad okot a reményre. (1996. július) ======================================================================== Vencser László hálaadása 1996. szeptember 15-én Gyergyóditróban emlékezett 25 évvel ezelôtti pappá szentelésére dr. Vencser László professzor. Az emlékezést és hálaadást a Mt 9-12 szelleme hatotta át: ,,Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.'' Vencser László 1965-ben kezdte teológiai tanulmányait és 1971-ben szentelte pappá Márton Áron püspök Ditróban. A szülôfaluhoz való kötôdés azóta is meghatározza Vencser László szűkebb és tágabb hovatartozását, jóllehet hosszú ideig tanult Rómában a Pápai Egyetemen és negyedik éve teljesít missziós szolgálatot Linzben (Ausztria) az idegennyelvű katolikus pasztorációban. Még gyulafehérvári szemináriumi tanárkodása és vicerektori működése során megérdemelt népszerűségre tett szert tanítványai körében a morálteológia professzoraként és olyan emberként, aki az Egyházi Törvénykönyv betűjén túl is a legemberibb léptékben tud közeledni a hozzá fordulók gondjaihoz. Linzben a lelkipásztori munka mellett fontos feladata és teljesítménye volt Vencser Lászlónak, hogy megismerkedett az egyházi intézmények pénzgazdálkodásának elméletével és gyakorlatával. Az ô hathatós segítségével szökkent szárba az egyik legérdemibb hazai egyházi intézmény, a Caritas, amelynek elsô erdélyi igazgatója volt. 1994-ben a gyulafehérvári egyházmegye vezetôi felismerni látszottak Vencser László ilyen irányú felkészültségének vitathatatlan hasznát, és elfogadva, hogy ,,kétlaki'' életet folytat, felkérték egy korszerű gyulafehérvári Pénzügyi Kamara létrehozására és működtetésére. Vencser az addig kiépített és gondosan karbantartott külhoni kapcsolatrendszerét fölhasználva számszerűleg is kifejezhetô, gyakorlati jelentôségét tekintve azonban szinte felbecsülhetetlen alapokhoz juttatta az egyházmegyét, miközben határozott körvonalakkal elképzelt financiális koncepciót dolgozott ki. Egy elszegényedett társadalomban azonban semmilyen reformot nem lehet általános megelégedettségre véghezvinni. Az ,,intim egyháztörténelem'' gondja lesz kideríteni, pontosan mi okból került sor Vencser László eltávolítására. A gyulafehérvári fôhatóság ugyanis -- papi körökben is igen vegyesen kommentált döntéssel, ráadásul éppen azt kifogásolva, amit két évvel azelôtt elfogadott, hogy tudniillik Vencser ,,nem lakik itthon'' -- 1996. szeptember 3-i hatállyal felmentette pénzügyi igazgatói szolgálatából. Ma már egyházmegye-szerte szinte általános az a vélekedés, hogy a Vencser-koncepció gyümölcsei valójában most kezdtek volna igazán beérni. Vencser László azonban -- bár kétségtelenül meglátszik rajta a keserűség -- vallja, hogy nem háláért és földi ,,fizetségért'' teszi a dolgát. Az elmúlt 25 évre visszatekintve dr. Vencser László megpróbálta számba venni azokat a sikereket és kudarcokat, amelyek ennek az idôszaknak a személyre szabott jellegét kialakították. A legnagyobb hálával és szeretettel emlékezett meg szüleirôl, rokonairól, nevelôirôl, tanárairól, barátairól, munkatársairól, feletteseirôl és tanítványairól: azokról, akik formálódását, munkáját segítették, ugyanakkor hálát adott Istennek az erôért és a hűségért, amellyel legjobb lelkiismerete szerint teljesíthette feladatát -- még ha válságok közepette is. A hatalmas ditrói templomban meghitt, baráti volt a szeretet- és oltárközösség. Jakab Gábor kolozsvári plébános igehirdetése, György Árpád ditrói plébános méltatása, a Vencsert köszöntô papok és világiak jelenléte és közreműködô öröme félreérthetetlen bizonyítékát adták annak, hogy Vencser Lászlót akkor is itthoni szeretet veszi körül, ha Linzben pásztora léleknek és testnek, és akkor is pap, ha nem feltétlenül reverendával, de mindenek fölött megértô, keresztény melegséggel ,,övezi fel'' magát. Jakabffy Tamás (Vasárnap, 1996/39. 3. o.) ======================================================================== Vencser László ezüstmiséjén Dr. Vencser László teológiai professzortól nyár elején levelet kaptam, amelyben szó szerint így hívott meg mai ezüstmiséjére Ditróba: ,,Kedves Barátom! Hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy 1996. szeptember 15-én a ditrói nagytemplomban de. 10.30 órakor kezdôdô szentmisén visszaemlékezem az elmúlt huszonöt évre, valamint hálát adok Istennek és az embereknek, hogy mások szolgálatában keresztényként az elmúlt negyedszázadot végigjárhattam. Szeretettel meghívlak és baráti öleléssel várlak.'' Aztán három héttel ezelôtt telefonon arra is megkért, hogy alkalmi igehirdetés keretében az itt egybegyűltekhez szóljak. Szívesen eleget tettem baráti meghívásának, és szívesen eleget teszek most is megtisztelô fölkérésének is, hogy Isten igéjét hirdessem a ditrói nagytemplomban. Azzal kezdem, Krisztusban Testvérek, hogy a ,,visszaemlékezô'' és ,,hálát adó'' jubiláns paptestvér nevében, valamint az ôt körülvevô papság és természetesen a magam nevében is nagy tisztelettel és megbecsülô szeretettel köszöntelek benneteket, akik nélkül -- családokban élô világi keresztények nélkül, egészen pontosan édesapáink és édesanyáink szeretete, szerelme nélkül -- mi, papok nem létezhetnénk, s nem is lehetnénk most jelen, hiszen mi valamennyien tôletek kaptuk Isten ajándékozta legdrágább kincsünket, életünket. Mi nem nélkületek, hanem csakis veletek együtt vagyunk egyház, veletek együtt vagyunk Isten népe. Remélem, hogy ennek a valamennyiünket összefogó felismerésnek lesz élményt nyújtó megünneplése a golgotai keresztáldozat oltáron történô mai megjelenítése is, az ,,ezüstmise''. Amikor a már említett telefonbeszélgetésben László barátomra visszakérdeztem, hogy ezüstmiséjében melyik szentírási szakaszt óhajtja evangéliumként való felolvasásra és kommentálásra, ezt válaszolta: azt a szakaszt, amelynek témája Máté meghívása.'' Nos, a szóban forgó evangéliumi részletet az imént fel is olvastam (Lk 9,1- 13). Drága jó Testvérek! Az elhangzott evangéliumi szakaszban a jól ismert jézusi megszólítás: ,,Kövess engem!'', a papi élet szempontjából három nagyon fontos dolgot jelent: jelenti elsôsorban a hívást, a meghívást, másodsorban a hosszú ideig tartó elôkészületet, a kemény munkát igénylô felkészülést, és jelenti harmadsorban magát a missziós megbízást, a küldést, küldetést. (Akárcsak a vámnál ülô Mátét, Lászlót is meghívta az Úr. Akárcsak Mátét, Lászlót is egy csakis rá szabott feladat végrehajtására küldte az Úr). Drága jó Testvérek! A téma és a ritka ünnep kapcsán is beszéljünk ma a papságról. S ha már beszélünk, akkor beszéljünk nyíltan és világosan. Abból indulok ki, hogy -- mint akármelyik életformának -- a papi életnek is komoly buktatói vannak. Azt mondom ezért, éppen az iménti hármas gondolatsort követve, hogy az a fiatalember, aki egy titokzatos belsô hang hívására elszánja magát a papságra, s a ,,világból'' bemegy valamelyik papnevelô intézetbe, igazából még nem tudja, hová megy be. Hat vagy még több esztendeig tartó teológiai képzés után viszont már nem tudja igazából, hová is jön vissza. Aztán az se mindegy, hogy ôt a teológiai képzés folyamán, a felkészülés ideje alatt kik képezik és kik nevelik, meg, hogy ô maga az oda való ,,belépés'' és az onnan való ,,kilépés'' közötti többéves idôszakot mivel tölti. Íme, máris három buktató. Azt javaslom most, hogy állítsuk idôrendi sorba ezeket a buktatókat és mondjuk el velük kapcsolatos gondolatainkat. A meghívás. 1947-ben Ditróban, székely szülôk szerelmének gyümölcseként, egy kétgyermekes családban megszületett Vencser László. Gyermekkorát itthon töltötte. Hét éven keresztül a helybeli elemi iskola tanulója, s a nagytemplom egyik leghűségesebb ministránsa volt, akit az Úr ,,menetközben'' többször is megszólított, amit az a tény igazol, hogy további ifjúsága éveinek színhelye 1961 és 1965 között a gyulafehérvári hittudományi fôiskola, majd 1970 és 1975 között a római pápai egyetem volt. Ezekbôl az információkból ,,számtanilag'' is következik, hogy a meghívás, amirôl mi most beszélünk, sohasem egyetlen röpke pillanat, illetve annak töredéke alatt történik. Mint azt bibliai példák is mutatják, a meghívás ellentmondásokkal, belsô küzdelmekkel teli, hosszas érlelôdést igénylô folyamat, amelynek egymástól jól megkülönböztethetô szakaszai vannak. Egyetlen bibliai példára utalok csak, a számomra rendkívül rokonszenves Mózesnek (az ószövetségi választott nép vezérének) a meghívására. Emlékezzünk csak vissza: (Elsô szakasz) Jahve megjelenik az égô csipkebokor tűzlángjában és nevén szólítja. (Második szakasz) A szólítás hallatán megdöbben, elfogja ôt a félelem, s mert nem mer Istenére nézni, eltakarja arcát. (Harmadik szakasz) Isten fontos üzenetet közöl vele: ki kell szabadítania népét az egyiptomi fogságból és el kell vezetnie népe fiait Kánaán földjére. (Negyedik szakasz) Ekkor ellenvetéseket tesz. Öt ilyen ellenvetés is olvasható a Szent Könyvben: túl kicsi vagyok ahhoz, hogy a fáraóhoz menjek, a nevét sem tudom annak, aki küldött, honfitársaim nem fognak hinni nekem, sohasem voltam az ékesszólás embere, végül pedig kertelés nélkül kijelenti: küldj mást helyettem! Az Úr viszont befejezésül ezt mondja: Én magam leszek veled! S ez isteni kijelentés alátámasztásául a Mózes kezében lévô pásztorbot kígyóvá változik, majd ismét bottá. Aztán kiütéses lesz a keze, majd ezek a kiütések is eltűnnek és ô újra egészséges lesz. Drága jó Testvérek, egészen biztos, hogy sorozatos megszólítása, meghívása során Vencser László is átment ezeken a fázisokon, illetve életszakaszokon. Átment a váratlan isteni megszólítás, a félelmetes megdöbbenés, a pontos üzenetközlés, a durcáskodó ellenvetések és végül a kegyelmi megerôsítés szakaszain, amelyekrôl igazán hitelesen itt és most csak ô tudna -- 25 év távolából és tapasztalatai alapján -- beszélni. A második buktató a kemény munkával járó lelki-testi fölkészülés. A teológiai intézetben történik most ez. Higgyétek el, Testvérek, nem elégséges pusztán a különféle teológiai tudományok elsajátítása, a latin és más nyelvű idegen szövegek bemagolása, hittételek hiba- nélküli megtanulása. Nem elégséges zsoltárok éveken át történô imádkozása sem, nagyon sokszor -- sajnos -- csak gépies mondása, jól vagy kevésbé jól sikerült elmélkedések sokasága, hiszen mindezek ,,elvégzése'', ,,gyakorlása'' mellett a papnak elsôsorban a mások életére és sorsára odafigyelô, beleérzô és együttérzô emberré, a szó szoros értelmében ,,lelkésszé'', lelki betegek doktorává kell válnia! ,,...Tanuljátok meg, mit jelent ez: irgalmasságot várok és nem áldozatot'' -- mondja Jézus szó szerint mindenkori apostolainak az idézett evangéliumi részben. Nos, ahhoz, hogy ez az ,,orvos-lelkület'' kialakulhasson, nélkülözhetetlenek -- saját erôfeszítéseinken kívül -- az elkötelezett, lelki vezetéshez (különösen a fiatalok lelkéhez) értô nevelôk és tanárok. És szükségesek a tôlük szóban kapott, persze életpéldájukkal hitelesen is igazolt útmutatások és jótanácsok. És ki a jó útmutató, jó tanácsadó, a jó lelkivezetô? Az, aki ugyanolyan higgadtsággal és tapasztalattal tud beszélni -- mondjuk -- egy züllöttnek az önmegtartóztatásról, mint egy besavanyodottnak az élet örömeirôl. Akinek nincsenek merev, megváltoztathatatlan szentenciái, hanem olyan ,,semleges erkölcsi elvei'', amelyeknek alkalmazása közben mindig a partnere ,,ábrázatához'' és életkörülményeihez tud igazodni. Hogy erre a képességre a pap szert tehessen, szükséges még a fáradságot nem ismerô információgyűjtés és folytonos érdeklôdés, az ezeket megtermékenyítô, rendszeres olvasás. Nem a könyvek száma, hanem az olvasottak gyümölcsözô feldolgozása és életté váltása a fontos. Elég, ha elolvasol életed során 5-6 jó könyvet -- szoktam a fiataloknak bátorításul mondani --, ám addig, amíg sikerül azt az 5-6 jó könyvet megtalálni, százakat kell elôzôleg elolvasnod... S a könyvek sorában az elsô a Biblia kell hogy legyen, a könyvek könyve, mert aki a Bibliát nem ismeri, az az ôt küldô Istent, tehát megbízó Jézusát sem ismeri. Aztán szükségesek még a felsorolt tényezôk mellett az eszményképek, akikre bármikor föl lehet nézni. Lászlónak voltak ilyen eszményképei. Hogy megboldogult plébánosán, dr. Lôrincz Józsefen és hajdani nagynevű tanárain kívül most mást ne említsek: egészen közelrôl láthatta és hallhatta másfél évtizeden keresztül a pontosan száz éve született nagy püspököt, a Ditróban is kápláni szolgálatot teljesített Márton Áront. Ez a nagyszerű ember most már ki nem kezdhetô, befejezett életművével hitelesen bemutatta, hogyan lehet egy gyarló emberbôl szent, és azt is, hogy nem lehet az emberséget megkerülve a ,,szentséget'' csak úgy ,,direktben'' megcélozni, illetve, hogy emberség nélkül nem lehet szentté válni. Vencser László a fölkészülés hosszú ideje alatt emberré tudott kiteljesedni és így, ha néha talán bukdácsolva is, de a negyed évszázadot keresztény emberként töretlenül végig tudta járni. A harmadik buktató a küldéssel, küldetéssel kapcsolatos. Nem árt, Testvérek, ha ,,elsô kézbôl'' tudjátok: a papképzô szemináriumból nem uralkodni, hanem szolgálni küldik a papot. Isten és az emberek szolgálata az ô elsô számú feladata. Vencser László püspökétôl kapott missziójának megfelelôen elôször tanárként, majd vicerektorként szolgált Gyulafehérváron 1975 és 1991 között. Az elmúlt öt esztendôben az ausztriai Linzben külföldiek lelkigondozójaként dolgozott és ilyen minôségben működik most is az ottani lelkipásztori hivatalban. Ezzel párhuzamosan pedig igazgatója volt (és az még október 1-ig) a gyulafehérvári egyházmegyei Pénzügyi Kamarának. Római tanulmányai befejeztével kezdôdött tulajdonképpen az ô sokrétű missziója. Rómában etikát, erkölcstant tanult és önmagát ebben a diszciplínában, a morálisban, tehát az isteni törvények tanulmányozásában, illetve azoknak az emberi életre való helyes alkalmazásában magas fokon szakosította. S mint erkölcsi kérdésekkel foglalkozó szakember magában és tanítványaiban is elsôsorban az irgalom evangéliumát, vagyis azt tudatosította, hogy nem ítélkezni és -- úgymond -- igazságot tenni küldött minket Isten a világba, hiszen ez egyedül az ô tiszte és feladata, hanem azért, hogy tôlünk telhetôen segítségére legyünk a ránkbízottaknak. Tehát azért, hogy a gyöngéket megerôsítsük, a csüggedteket megvigasztaljuk, az elesetteket fölemeljük, vagyis hogy ijesztô és vészjósló rémhír helyett valóban örömhírt hirdessünk. Élô ember fölött ,,a szívet és vesét'' vizsgáló Istenen kívül senkinek nincs joga ítélkezni addig, amíg a halál az illetô életművén az utolsó simítást is el nem végzi. Tanárként ezért nem a túl egyszerű, s ezért gépiesnek tűnô ,,tedd -- ne tedd!'', ,,szabad -- nem szabad!'' ún. kötelességerkölcsnek, hanem a személytôl személyig vivô helyzeti, szituációs erkölcsnek, tehát a konkrét körülményeket is figyelembe vevô erkölcsnek volt a hirdetôje, akárcsak meghívó Jézusa, a világ Megváltója, aki -- mint arról ugyancsak a mai evangéliumban hallhattunk -- tényleg együtt evett a bűnösökkel és a vámosokkal, s ha ezek a bűnösök problémáikkal, gondjaikkal, kisiklott életükkel fölkeresték az Urat, válaszul nem mondott fel nekik egy hajdani könyvbôl (mondjuk a Tórából) kívülrôl betanult száraz leckét, hanem figyelmesen meghallgatta ôket és értelmezve sajátos helyzetükre a betű szellemét, segített rajtuk, problémáikat megoldotta. Nemzedékeket oktatott Vencser tanár úr ebben a szellemben, akik ezért neki örökre hálásak lehetnek. Hadd mondjam el azt, hogy ,,nagykorú keresztényként'' jelent meg a mi körünkben is, a világban szolgáló papság körében érdekfeszítô elôadásaival, oktatván és kérvén bennünket, fiatalokat és idôsebbeket egyaránt arra, hogy a bűnöst ne ,,esetként'', hanem személyként tekintsük, akinek nemcsak botlásai, mulasztásai, bűnei, de nagyon kifejezô szóval élve önérzetnek nevezett emberi érzései is vannak. A pap sem felejtheti el, miközben Istentôl kapott hatalmánál fogva másokat bűnei alól feloldoz, hogy ô maga is irgalomra szoruló bűnös. S azt sem, hogy nemcsak az elbukások, de a megváltások és a megtérések is lehetségesek egészen az utolsó pillanatig, amíg csak élünk. Igazából Rómában tanulta és értette is meg mindezt. És Rómából hazatérve nem csupán jól csengô aforizmákat és szlogeneket, tehát bölcselkedô aranymondásokat hozott magával, mint a középszerűen eszmélkedô emberek, hanem mélyre vivô gondolatokat és eszméket, fokozatosan a gyakorlatba is átültetni szándékozott nagy koncepciókat. Ezért nem csupán konzerválni s féltve megôrizni, megvédeni akarta az itthon meglévôt (gondoljunk az egyetlen talentumát kamatoztatni nem tudó példabeszéd-szereplôre), hanem mindenáron valami újat is szeretett volna hozzáadni a meglévôhöz, tudván azt, hogy ,,az életnek egyetlen bizonyítéka: a növekedés''. Hogy ez mindig és mindenben nem sikerülhetett neki, nem rajta múlott. Az viszont tény, hogy munkája nyomán a püspökség, a teológia, a kántoriskola épületrendszere például teljesen megváltozott, az épületegyüttes új épületekkel bôvült és korszerűen megújult, amiért neki hálával és elismeréssel tartozunk. Nemcsak kritizált és sopánkodott, mint körünkben oly sokan, hanem szívósan és céltudatosan dolgozott is. Munkája közben fontosnak tartotta a nyíltságot, az ismeretségei révén megteremtett és ápolt, ügyeinket elôsegítô külföldi kapcsolatokat. Elutasította a mai evangéliumban is tetten érhetô képmutatásnak mindenféle és minden szintű formáját, és megvetette a képmutató embert, aki csak a szép látszatok megmentésének bajnoka, s aki számára ezért sohasem a ,,blamálható'' tett, a szégyen, hanem annak esetleges nyilvánosságra jutása a veszélyes. Pénzügyi elképzeléseit és gazdasági intézkedéseit a kollégák közül sokan fenntartással fogadták és megvalósíthatatlanoknak tartották. Ki kell azonban mondanom: ô egy pillanatig sem már letűnt múltban, hanem ezután következô jövôben gondolkodott. És eközben soha sem várta el senkitôl, hogy megtegye azt, ami lehetetlen, de igenis elvárta (volna?), hogy megtegye azt a keveset, amire saját erejébôl és képességébôl futja. Íme, Testvéreim, egy sajátságosan erdélyi papi sors és útszakasz, amely egészében arról gyôz meg, hogy sokkal ajánlatosabb valami felé, lehetôleg elôre és fölfelé irányulni, mint helyben állni s ,,maradni'', illetve -- lemaradni. Összegezve az elmondottakat: Vencser László úgy szolgált és szolgál ma is papként és keresztényként, mint aki Mesterétôl a legfontosabbakat, többek között a mai evangéliumban föladott leckét száz százalékosan megtanulta: ,,Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket'', egy percig sem feledve közben, hogy ô maga is bűnös ember, akit a lecsúszástól és a végérvényes elbukástól saját mindennapi imáján és erôlködésén túl a közösség szeretete és imája, nem utolsó sorban az édesanya imája, végsô fokon pedig csak az Isten kegyelme és irgalma menthet meg. Drága jó Testvérek! A papságról beszéltem. Hogy éppen így, ilyen rendhagyó módon és nem másképp, az nem véletlen. A legfôbb tanulságok azonban számotokra, világban élô keresztények számára is adva vannak: akár szülô vagy, akár gyermek, akár beosztott, akár alattvaló, akár nevelô, tisztviselô, tanár, orvos, munkás vagy háziasszony, hidd el, hogy téged is megszólított, téged is fölkészített és egyetlen, csak rád szabott feladat megvalósítására téged is elküldött az Úr. A mai szentmisén ezért a jubilánssal együtt te is teremts csendet magadban, s vizsgáld meg a tárgyalt hármas gondolat tükrében eddigi életutadat. Ha mulasztásokat, bűnöket fedezel fel, bánd meg és számold fel azokat! Ugyanakkor adj hálát te is a kapott kegyelmekért Uradnak és készíts mérleget, teremts belsô rendet önmagadban. Igen, önmagadban, s nem másokban. Sajnos legnagyobb bajunk az, hogy mindig másokat akarunk megváltani és megváltoztatni, s nem önmagunkat. Ne feledjük: a múltra visszatekintô emlékezés és hálaadás után végül is jövôt kell építenünk mindannyiunknak. Ám ennek az építésnek elengedhetetlen feltétele, kiinduló pontja és fundamentuma: önmagunk megváltoztatása. Hadd mondjak el befejezésül ezért egy tanulságos történetet. A Nobel díjas Teréz anyát megkérdezte egy francia újságíró: ,,Mondja, kedves Nôvér, ebben a nyomorúságos, válságokkal teli, embertelen világban azért, hogy egyszer már egy boldogabb és szebb jövendô is felvirradhasson számunkra, minek, kinek kellene megváltoznia?'' Rövid csend után Teréz anya így válaszolt: ,,Tudja, kedves, nekem kell megváltoznom. És magának.'' A nôvér válasza nem szorul semmiféle kommentárra, magyarázatra, viszont egyértelműen kötelez valamennyiünket a befelé fordulásra, a belsô megváltoztatásunkat elôsegítô magunkba-szállásra. Alighanem ez is a mai ünnepnap egyik ki nem mondott célja. Jakab Gábor (Ditró, 1996. szeptember 15.) ======================================================================== Fél évszázad teltével Hálaadás az ötvenedik születésnapomon tartott szentmisén Életemet a szüleimtôl kaptam. Nagyon hálás is vagyok érte. Köszönöm, hogy elfogadtak és törôdtek velem. Felneveltek, iskoláztattak, példájukkal formálták életemet. A család számomra mindig a melegséget jelentette és jelenti ma is. Olyan családban nevelkedtem, ahol volt hit, volt remény és szeretet. Szegények voltunk, de boldogok. Nem akarom részletezni a múltat, két igen jelentôs tényt azonban ki kell emelnem: édesanyám életművészetét és édesapám egyenességét. Édesanyám valóban művésze volt az életnek, amikor a szegénység és a nehézségek közepette ezt az életet széppé tudta varázsolni. Egyéniségével rányomta bélyegét életünkre és képes volt mindig bízni, remélni, küzdeni a szebb, jobb, boldogabb élet érdekében. Ez a magatartás engem is formált, nevelt. Édesapám gerincessége szintén nagy hatással volt rám. Amikor 1948- ban munkanélkülivé vált, mert a gyár irodájában a levett feszületet bátran visszatette a helyére, nem alkudozott, járta az országot, és ott vállalt munkát, ahol befogadták. Jellembeli egyenességét mindig megôrizte és át is adta nekünk, gyermekeinek. Mindkettôjüket köszönet illeti ezért. Ditróban, ahol a napvilágot megláttam, ahol éltem, nevelkedtem, elemi iskolámat végeztem, az emberek olyan módon hatottak rám, hogy a nagy távolság ellenére is szívesen megyek vissza szülôfalumba. Mert a falu, a vidék, amelybôl valaki vétetett, nem felejthetô el. Tanáraim - - közöttük Petres Náci bácsi, Kocsis Antal és neje, Sarolta és sokan mások -- egyéniségük révén olyannyira hatottak rám, hogy ez késôbbi életem szempontjából meghatározónak mondható. Nekik is különös köszönet jár mindezért. A gyulafehérvári kántoriskola, amely számunkra a középiskolát jelentette, akkori és mai szemszögbôl nézve döntô jelentôségű volt késôbbi életünkre. Annak ellenére, hogy voltak kifogásolható oldalai is mind a nevelést, mind a körülményeket tekintve, az iskolának a hatása akkor sem volt számomra közömbös. Olyan tanárok formáltak, mind dr. Faragó Ferenc, Szilágyi Endre, dr. Tyukodi Mihály, Bledy Lajos, Cservény Albin és mások, akik minden szempontból az iskola alapemberei voltak, és bármilyen tanintézetnek hírnevet szerezhettek volna. Az osztálytársak összetartása -- mai kifejezéssel: szolidaritása -- nem volt, nem lehetett közömbös a középiskolás diák számára. A Hittudományi Fôiskolán eltöltött öt év olyan idôszakot jelentett életemben, amelyet igazán részleteiben lehetne bemutatni. Induláskor a gyulafehérvári tartózkodási engedélyre való várakozás -- amikor az egy hónap éveknek tűnt -- alkalmat adott arra, hogy elgondolkodhassunk életpályánk alternatíváin. Végül ott maradtam, és ezzel részese lettem olyan eseményeknek, amelyek az Intézet életében reformokat jelentettek. Csak egyet említek most: ,,kiharcoltuk'' a félévi vakációt. A mai nemzedéknek ez természetes, de akkor forradalmi lépés volt. Ebben a küzdelemben -- amelybôl öt diák kimaradt, ôk nem voltak szolidárisak -- megéreztük a tanárok velünk való gondolkodását és segítségét, valamint az akkori nagy püspök, Márton Áron ama felismerését, hogy a diákok kérése jogos, teljesíteni kell tehát. A gyulafehérvári évek nagy, meghatározó személyisége volt Márton Áron püspök, akirôl 1996-ban szinte mindent elmondtak, ami az ember jellemzésében lehetséges, így most rám, életemre tett hatásának értékelésétôl eltekintek. Gyulafehérváron ért a hír 1969 decemberében, hogy Rómában folytathatom tanulmányaimat (Jakubinyi György, Szabó Árpád és Tamáskó Péter társaságában). Új gondolatok, töprengések következtek, amelyeknek akkori hatását nem szabad leértékelnem. Hosszú utazás után érkeztem meg Rómába, az ottani fogadtatás (Weissmahr Béla, Csele Sándor, Josef Vohn), a San Pastore, a Collegium Germanicum et Hungaricum nyaralójának élményei, Róma városának felfedezése, a VI. Pál pápa által adott castelgandolfói nagy audiencia, amikor sikerült látni a történelem egyik jelentôs pápa- egyéniségét. Bíborosokkal, püspökökkel való közvetlen találkozások, egyetemi tanárok, a II. vatikáni zsinat szelleme -- olyan élményt és maradandó hatást jelentettek, amelyekrôl nem megemlékezni súlyos bűn volna. A kollégium családias légköre, a Pápai Gergely Egyetem, majd az Accademia Alfonsiana (Erkölcsteológiai Intézek) által nyújtott szellemi töltekezési lehetôség, a világegyház megtapasztalása, a tanulmányok befejezése alapot adott a késôbbi gyulafehérvári munkához. Márton Áron római látogatásakor elhangzott szavak, ,,hozzátok magatokkal haza mindazt, ami jó'', Jakab Antal római püspökszentelésének eseményei, egybeforrasztották számomra Rómát és Erdélyt. Így könnyű volt 1975-ben magammal hozni Róma üzenetét, amely így hangzott: emberség és az ember megbecsülése, bizalom Istenben és a jövôben, nyitottság, ôszinteség... A római évek után nagy izgalommal kezdtem el tanári tevékenységemet. Ezek voltak életem eddigi leggazdagabb évei, amikor a tanár-diák kapcsolat által oly csodálatosan lehetett feltöltôdni, hogy ezt egy- két mondatban nem is lehet ecsetelni. A diákok nyitottsága, a zsinati teológia bemutatása, az erkölcsteológia emberközelségű elôadása, a szemináriumi munkaműhelyek gyümölcsözô tevékenysége, a német nyelv- verseny élményei, a diákokkal való egyéni beszélgetések, közös programok, a tanár-kollégák magatartása (Nemecsek, Huber, Gurzó, Pálfi...), Márton Áron és Jakab Antal jelenléte, a vicerektori évek szépségei, a diákok összetartása, hogy saját fizikai munkájuk árán környezetüket, lakásaikat széppé varázsolják, a személyzet családdá- formálódása -- mind olyan tényezôk, amelyek életemet alakították, széppé tették és ezeket az éveket felejthetetlenekké tették. 1989 decemberének eseményei, a diktatúra bukása, 1990 elsô hetei, a Caritas megszervezésével járó örömök és izgalmak, az eufórikus idô reményei, majd a késôbbi bizakodás, a pénzügyi igazgatói éveim alatt szôtt tervek és remények, a jövôt építô elképzelések, egyházmegyémért dobogó szívem összekovácsoltak Gyulafehérvárral, az ottani emberekkel, kedves családokkal, a vidékkel. Mindenért és mindenkinek köszönet. Szeretô emberek között élni idegenben egészen más hatással van az emberre, mint ugyanaz -- szülôföldjén. Idegenben is emberekért kellett dolgoznom, mert a hivatás/küldetés révén ezt vállaltam. A szülôföldért dobog idegenben is a szívem, mert ha másként lenne, nehéz volna elviselni bizonyos idôszakokat. Mostani tevékenységemet így jellemezném: idegenbôl szülôföldért és szülôföldön. Ez így van rendjén. Ezért senki nem ítélhet el. Ez az életforma is benne van valahol az isteni gondviselésben és a ,,küzdj és bízva bízzál'' madáchi gondolat mellett erôt és reményt ad. Amikor valaki köszönetet mond Istennek és az embereknek fél évszázados életéért, ez arra indítja ôt, hogy néhány fontos gondolatot átelmélkedjen, azokra reflektáljon és azokat másokkal közölje. Az élet maga a legnagyobb ajándék. Ezt mindannyiunknak kötelességünk önmagunk számára tudatosítani. Ebben a szemléletben a második félszázad megkezdése nem csupán a számok növekedését jelenti, hanem azt a tényt is, hogy az életet új tervekkel és új szemszögbôl kell szemlélni. Új lehetôségek kínálkoznak, új kihívások várnak az emberre, és az embernek ki kell tekintenie a jövôbe, hogy életének következô szakaszát ne töltse el fölöslegesen. A hit -- mint belénk öntött isteni erény, készség, ajándék -- képes az embert megtartani. Csak a hit személyes birtokában lehet elmondani, hogy ,,ha Isten velünk, ki ellenünk?'', vagyis Isten szeretetétôl nem szakíthat el senki és semmi, annak ellenére, hogy a hit életünkben állandó keresés és küzdelem. Ahogyan Szent Ágoston írja vallomásaiban: ,,Nyugtalan a mi szívünk mindaddig, amíg benned, Uram, meg nem nyugszik.'' Az Evangélium ugyancsak így jelenthet számunkra biztonságot, hiszen hit nélkül örökké tartó lenne a gyűlölet, elhatalmasodna a gonoszság, kihűlne a szeretet. A személyes hit fontos az életünkben, és nem a jól megfogalmazott mondatokba rögzítettek képesek az embert a felszínen megtartani. Az intézmény, az egyház nem öncél. Azért van, hogy Istenrôl beszéljen és az embereket szolgálja. Ez kihívás annak a nemzedéknek, amely az elkövetkezô években, illetve évtizedekben kell hogy szolgáljon ebben a régióban. A Biblia három felhívására szeretnék utalni: ,,Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem azért, hogy én szolgáljak másoknak.'' Ha nem fogunk szolgálni, uralkodók vagy rosszabb esetben diktátorok leszünk. Ahhoz, hogy ne váljunk azzá, idézzük emlékezetünkbe a további krisztusi kijelentést: ,,A szombat van az emberért, nem pedig az ember a szombatért'' (Mt 2,28). Ha a törvény lenne szolgálatunkban a fontos, és nem az ember, kereszténységünk könyörtelen, írott malaszt, demagógia maradna. A harmadik jézusi felhívás, amelyet nagyon fontosnak kell tartanunk, a Mt 9,13-ban található. ,,Menjetek és tanuljátok meg: ,,Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.'' (Máté meghívása, a Mester vámosokkal és bűnösökkel beszél) Az emberi találkozások mindig újabb kihívásokat jelentenek, amelyekre válaszolnunk kell. A mostani találkozás is ilyen kihívás: egyszeri, mint minden kihívás, de értékes is. Nem a nagy álmok beteljesülése a fontos, hanem szükségünk van a képességre, hogy felfedezzük az apró örömöket és azokat másokkal megosszuk. Ezért a mai találkozó révén is erôsödik a remény, és felcsillantja számunkra embertársainkban a jót, visszaadja nekünk az önbizalmat. Ezen a napon néhány órára a baráti együttlét keretében megpihenünk és felüdülünk. Erôt merítünk az élet további részéhez, az elkövetkezô feladatok elvégzéséhez. Mindnyájunknak saját utunkon kell tovább haladnunk, mert úton vagyunk. Új évezred következik, az elôkészület krisztusi évében vagyunk most. Helytállásra van szükségünk. Ez a helytállás pedig a papság számára megköveteli a nyitottságot, a bátor kitekintést a jövôbe és annak szakadatlan kutatását. Az évezredforduló közeledtével a papság, az értelmiség nem engedheti meg magának azt, hogy beleessen a szellemi és lelki impotenciába. Nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy csak a múltat kutassuk, nosztalgikusan keseregjünk, esetleg meddô emlékezésbôl ünnepeljünk, hanem a jelenben élve a jövôbe kell kitekintenünk, és a ,,csak a szépre emlékezô'' felhôkergetés vagy éppen múltsirató borongás helyett ki kell dolgoznunk azokat a stratégiákat, amelyek a valóságot tartják szem elôtt. A harmadik évezrednek modern társadalmi formája a szekularizált társadalom lesz a mi régiónkban is, amelyben a hittel, vallással kapcsolatosan általános döntési szabadság fog uralkodni. Ekkor fog eldôlni, sikerül-e az egyháznak, az evangélium, az isteni örömhír hirdetôinek meggyôzni az embereket -- méghozzá személyes hitbôl és elkötelezettségbôl táplálkozva -- arról, hogy vallás, Isten nélkül szegényebb az életük. Ezért kell képeznünk magunkat, lankadatlanul tanulnunk kell, hogy válaszolhassunk erre a kihívásra, hogy fennmaradhassunk... Figyelnünk kell az idôk jeleire és azokra válaszolnunk is kell. Mivel teremtettségünk révén egyedek vagyunk, a pluralizmusban és nem az uniformizmusban kell keresnünk és megteremtenünk az egységet, amelyre egyházmegyéinknek, népünknek, régiónknak olyannyira szüksége van. Szeretnünk kell azt a közösséget, amelynek tagjai vagyunk, mindenki a maga módján, mindenki másként, más formában, de ugyanazok szeretetben. Ezeket a gondolatokat szántam átadni. Szeretném, ha olyan földbe hullottak volna ezek a magok, amelyben meghozzák bô termésüket. Köszönet mindenért: Istennek, embernek. Kívánom, hogy mindannyiunk élete megfeleljen Isten elképzeléseinek és akaratának. És ne legyen hiábavaló. Befejezésül pedig: köszönöm, hogy vagytok. (Csíksomlyó, 1997. június 30) ======================================================================== Tisztelt Vencser Tanár Úr, Kedves Laci! Bár nem szavalni vagyok itt, mégis megpróbálok egy verset elmondani. Valószínűleg ráismersz. Horváth István: Tornyot raktam Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt. Bömbölve járt a bükkerdôn; a házak közt vadul táncolt. Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett. Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett. Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát, nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát. Lelke, miként az ôserdô, melyben nem járt ember lába, csodálatos ôsvilág volt: babonák, mesék világa. A mezô volt iskolája. A természet a mestere. Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele. Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam. Egy-egy csuszát felém dobott, amibôl én tornyot raktam. Nôtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan, És ahogy nôtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban. Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban. -- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban. Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot, majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott. Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem. Meg akartan ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem. Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve. Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedôlne! Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat. ,,Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat. Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is, és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is. Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, de hogy a tornyod betetôzd, azt te soha el nem éred. Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, s tetôtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak. Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni. Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!'' -- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott. Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot. Valamikor, bohém másodéves kispap koromban a Mikulás ajkára adtam ezt a verset. Ô szavalta el Neked a ,,mikulás'' minden komolytalanságával, komolyságával. Remélem, költôje nem haragszik meg érte. Köszöntômet itt is kezdeném, másodéves kispapságomtól, úgy 1985-86- tól. Igaz, már korábban is ismertelek, különösebb kapcsolatunk azonban nem volt. Ettôl az idôponttól pedig tanúja lehettem annak a ,,toronyépítésnek'', amely sokak szemében már akkor félreértett és félremagyarázott, számunkra viszont külsô fészekrakás, illetve fészekújítás volt. Gondolok itt a gyulafehérvári Szemináriumi épületek felújítására, lakhatóvá tételére. Olyan eseménysorozat volt ez, amelyben elsôsorban emberségedet, nagyrészt otthonról hozott, szüleidtôl, ôseidtôl örökölt emberségedet ismerhettük meg. Azt akartad, hogy nekünk, a fiatal nemzedéknek a gyulafehérvári papnevelde nem otthonpótló, de az a hely legyen, ahol szívesen vagyunk, ami az otthontól távol biztonságot jelent számunkra, ahol emberséges, a 20. század végéhez illô körülmények között lakhatunk. Ezzel a külsô fészekújítással párosul -- pontosabban ez a külsô felújítás annak a belsô, szellemi fészekújításnak a következménye, kicsapódása, amelyet az elôttünk lévô nemzedék már meg tapasztalt Nálad -- az a törekvés, hogy a gyulafehérvári egyházmegyében is mindenki, beleértve a modern kor sokszor non-konformista emberét is, az egyházban otthon érezze magát. Az emberség szép jele ez, amelyet tanulmányaidnak, római szakosodásodnak, ennek kapcsán pedig nagy tanítómestereidnek köszönhetsz. Igazából ezzel is a kereszténység egyetemességének, katolicitásának akartál érvényt szerezni, egy olyan környezetben, ahol még mindig -- nem kifejezetten, kimondottan, de a gyakorlatban -- az elkülönülés volt túlsúlyban. És amikor már az egyház hivatalos megnyilvánulásában is Krisztus emberszeretetével nyitott a modern kor megjelenései felé, és minden emberben, csoportban, gondolkodásmódban megpróbálta felfedezni és felszínre hozni mindazt, ami az egyetemesség szerves része, itt még azt is kétkedve, gyanakodva fogadták. Mi lesz ebbôl? -- kérdezgették a vészharang-kongatás hangján. És ez rengeteg félreértésnek, félremagyarázásnak, gyanúszimatolásnak lett táptalaja. Az egyetemes egyház krisztusi nyitásával megingott a jól bejáratott, kérdéseket nem tűrô, egyetlen rétegnek biztonságot nyújtó, istenibôl levezetettnek vélt, valójában azonban emberi rendszer, amelyben egyre inkább háttérbe vagy csak egyetlen dologra szorult-szűkült a személy Isten- adta szabadsága: kérdés nélkül elfogadni nemcsak azt, amit elôttünk kimondtak -- mert ez önmagában még helyénvaló is lenne --, hanem azt is, ahogy ezt kimondták. Az egyetemes egyház krisztusi nyitásával megingott az az egyházi gondolkodásmód, amely szigorral biztosította ugyan a hit tisztaságát, de ezzel a szigorával egyoldalúsította a megélt hit kifejezésformáit és megnyilvánulásait, ezen keresztül pedig egyre kevesebbet mondott az emberi konvencióktól szabadulni vágyó, de istenkeresését, hitét tudatosan megélni akaró, gondolkodó embernek. Kedves Laci, jelenlétednek nagy szerepe volt ebben a kettôs fészekújításban. És ezt a munkát folytatod ma is, szembenézve ugyanazokkal a nehézségekkel, buktatókkal. Amikor ötvenedik születésnapodon köszöntünk, szeretnénk ehhez a további munkádhoz jókívánságainkat kifejezni. Ebben a jókívánságban benne van minden féltésünk. Egyrészt: hogy bírjad a munkát, a derekas, kemény kiállást minden visszahúzó erôvel szemben. Másrészt: hogy munkádban mindig az ôszinteség, az igazság vezessen, akkor is, ha ez sokszor -- mert ezt sem hallgathatjuk el -- önmagunkba- tekintésre indít. A versben apó mesél és dobja unokájának a csuszát, amibôl a gyermek tornyot rak. Azt kívánom Neked, kedves Laci -- és mindannyiunknak, akik itt jelen vagyunk --, hogy soha ne feledjük nekünk is van Apónk, aki folyton ,,mesél'' -- azaz megszólít minket, és azt mondja, hogy létezik igazság, igazságosság, szeretet és irgalom világunkban. Ezt mondja el megannyi változatban, és állandó munkálkodásának termékét kezünkre juttatja, hogy szabad emberként építsük tornyainkat, rakjuk és újítsuk fészkünket. Az összeomlás csak akkor fenyeget, amikor már csak önmagunkat látjuk. ,,Nôtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan, És ahogy nôtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban. Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban. -- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.'' Szívembôl kívánom, hogy soha ne feledd, ne feledjük személyi szabadságunkban, sokféleségünkben Apó, azaz Isten dicsôségét kell szolgálnunk. Non nobis Domine, sed nomini Tuo da gloria! Emberek vagyunk, reálisnak kell lennünk. Ha bármilyen hullámvölgyben érezzük is magunkat, akár a kétségbeesés, akár a toporzékoló düh kerülget, sírásunkban Apó az, aki térdére ültet, megvigasztal -- és utána ismét visszaállít, hogy építsük a tornyunkat. Még valamit szeretnék megemlíteni. Öt éven a Collegium Germanicum et Hungaricum növendéke voltál. Kedves rektorodat, P. Georg Mühlenbrockot szeretném idézni: ,,Életedben mindig olyasmit tegyél, amitôl egy kissé félsz.'' Elekes András (CSíKSOMLYó, 1997. JúNIUS 30) ======================================================================== EGYHáZUNK FINANSZíROZáSáNAK MóDOZATAI ,,Egyházunk''-at, nem pedig ,,az egyház''-at írtam a címben. Szándékosan teszem, hogy ezzel is kifejezôdjön: az egyház közösség, amely az enyém is, az egyház tehát mi vagyunk. Amikor ennek finanszírozásáról írok, nem egy ,,idegen testnek'' a megsegítését értem rajta, hanem a magunkét, a magamét mint megkeresztelt és e római katolikus keresztény közösség élô tagjáét. Akiben van élet és akar is élni, az gondoskodik testi-lelki táplálékáról. Jelen esetben önmagunk, egyházunk fenntartásáról, eltartásáról, továbbtáplálásáról van szó. Az elmúlt rövid idôszakban igen sokan kérdezték tôlem, mi is a lényege az úgynevezett egy százalékos egyházi hozzájárulásnak, illetve egyházi adónak. Mások a Hittudományi Fôiskola, a szegény plébániák megsegítéséhez, illetve az érsekség központi struktúrájának fenntartásához összegyűjtendô összegekrôl érdeklôdtek. Ezért gondoltam, hogy megpróbálom az egyházmegye hetilapjának hasábjain tájékoztatni a gyulafehérvári fôegyházmegye híveit és papjait önfinanszírozásunk módozatairól. Fontosnak tartom, hogy beinduljon annak a gépezetnek a működése, amely hosszú távon lesz képes biztosítani az egyházközség ,,önkormányzati'' tevékenységét. Amennyiben ez dinamikusan működik, a fôegyházmegyét érintô anyagi problémák megoldása nem fog nehézséget okozni. Vannak elengedhetetlen kiadások, amelyeknek fedezésére bevételekre van szükség. Jelen pillanatban ésszerűen átgondolva a fontossági sorrendet, több olyan területtel állunk szemben, amelyeknek háttérbe szorítása egyházi életünkben károkat okozna. Megemlítenék néhány olyan tevékenységet, amelyekre napjainkban áldoznunk kell, tehát biztosítanunk is kell anyagi hátterüket. Ezek a következôk: - Az egyházközségek életének működtetése; a lelkész(ek) és - legszükségesebb munkatársak (kántor, sekrestyés stb.) fizetésének biztosítása; az épületek állagának megôrzése (csatornázás, födém stb.), ha mód van rá, javítása. - A papképzés és a hittanárképzés biztosítása. - - Jól átgondolt iskolahálózat kiépítése és fenntartása, a - körülmények engedte feltételek mellett. - A diaszpóra- vagyis legtöbbször szegény plébániák - megsegítése. - Az érseki központ (fizetések, irodák) és a székesegyház - fenntartása. - Karitatív tevékenység -- Caritas -- működtetése. - - Tanulmányi központok, illetve a felnôttképzés támogatása. - - Lelkipásztori struktúrák kiépítése és finanszírozása: az - ifjúsági, egyetemi, kórházi, börtön- stb. lelkészségek támogatása. Egyházi tevékenységünk olyan területeivel állunk szemben, amelyeknek finanszírozása mindenki közös ügye kell hogy legyen. A szolidaritás elve elvárja a hívektôl és a lelkészektôl egyaránt, hogy ezeket anyagilag támogassák. Gyakorlatilag ezt a család helyzetével lehet leginkább modellezni. Ha a család havi jövedelme alacsony, akkor elôbb a legszükségesebb dolgokra költekezik: élelemre, fűtésre, világításra, ruházkodásra. Csak ezek fedezése után tud benzinre, szórakozásra, épület-tatarozásra pénzt kiadni. Így van ez egyházunk esetében is. Miután a létfenntartáshoz szükséges részt kifizettük, csak ezután foghatunk bele nagyobb beruházásokba. 1. A nettó jövedelem 1 százalékának befizetése az egyházközség pénztárába Ez mindenféle jövedelemre vonatkozik. Elôfordulhat, hogy valakinek ,,kifizetett jövedelme'' alacsony, de ezt más módon pótolja. Itt a keresztény lelkület azt diktálja, hogy lelkiismeretesen járuljon hozzá saját egyházának fenntartásához. Elôfordulhat az is, hogy valahol csak terményben tudnak a hívek fizetni. Ebben az esetben az egyháztanács pénzügyi-gazdasági bizottságának feladata, hogy együttműködve az egyházközséggel megtalálja az értékesítés módját és így a hozzájárulást készpénzként bevételezze. 2. Évi 1600 lej személyenként Ezt az összeget attól függetlenül kell befizetni, hogy keresô-e a személy vagy sem. Ez az összeg hármas célt szolgál: a.) A Hittudományi Fôiskola fenntartására 800 lej, b.) A diaszpóra-plébániák megsegítésére 400 lej, c.) Az érseki központ fenntartására 400 lej Ha az egyházközségben valaki képtelen lenne fizetni, ennek pótlását helyileg bizonyára sikerül megoldani. Az 1992-es hivatalos népszámlálási adatok szerint a gyulafehérvári fôegyházmegyének kb. 492.000 római katolikus híve van. Az említett intézmények finanszírozása csak akkor válik lehetôvé, ha minden egyes katolikus után az 1600 lej a fôegyházmegye pénztárába, illetve bankszámlájára kerül. 3. A fôegyházmegyét érintô gyűjtések Bizonyos intézmények, szervezetek működtetése úgy válik lehetôvé, ha évente ezek megsegítésére az érsekség általános gyűjtést szervez. Ezek a következôk: a.) A fôegyházmegyei Caritas szervezet munkájának támogatására évente kétszer, Szent Erzsébet napjához közel esô vasárnap és egy nagyböjti vasárnap. b.) A fôegyházmegye iskoláinak támogatására évente egyszer, nagyböjtben. c.) Természeti katasztrófa esetére, ha erre vonatkozó külön döntés születik. 4. Az egyházközség által szervezett gyűjtések Az egyháztanács pénzügyi-gazdasági bizottsága elhatározhatja, hogy helyi anyagi problémáik megoldására rendkívüli gyűjtést szervez. Ez történhet templomjavítás, testvér-egyházközség megsegítése, javadalmazás stb. céljából. 5. Egyéb anyagi források, amelyek az önellátást segíthetik a.) Adományok. Ezek bel- és külföldrôl egyaránt származhatnak. Jótevôk, barátok, ismerôsök, vállalkozók stb. sietnek megsegíteni egyházunkat. Mindkét esetben nagy segítséget jelentenek az egyházközségek és az egyházmegye részére. Különösen nagyobb beruházásoknál lehet érezni e segélyek fontosságát. Lassan azonban elapadnak a nagyobb külföldi támogatások. Ezért fontos, hogy ennek pótlását átvállalják belföldi adakozók, mint például a tehetôsebb vállalkozók, akik a törvény értelmében is támogathatják, segélyezhetik egyházukat. b.) Perselypénzek. Ezekbôl a bevételekbôl mindig jelentôs mértékben lehetett és lehet ma is bizonyos kiadásokat pótolni, illetve fedezni. Remélem, hogy ez a forrás továbbra is képes lesz az egyházközségnek és ezen keresztül egyházmegyénknek anyagi segítséget biztosítani. c.) Egyházi szolgáltatásokért adott hozzájárulások. A temetések és más alkalmak során befizetett összegek sok esetben -- különösen nagyobb egyházközségeknél -- olyan forrást jelentenek, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. d.) Más jövedelmek: bérházak, üzlethelyiségek, temetôk, földek stb. Gondos kezelésük napjainkban komoly bevételekkel járhat. Nagyon bízom abban, hogy a leírtak nyomán az egyházközségek hívei és lelkészei közösen megtesznek mindent annak érdekében, hogy a szolidaritás szellemében sikerüljön fenntartanunk önmagunkat. Különösen nagy szerep hárul az egyháztanácsok pénzügyi-gazdasági bizottságaira, amelyeknek tagjai -- az adott helyzetet értékelve -- megoldásokat kell hogy találjanak pénzügyi problémáikra. (1994. szeptember) ======================================================================== Az egyháztanács pénzügyi bizottsága Az önellátás és önfinanszírozás érdekében kell 1995. október 15-ig minden egyházközségben megszervezni a Pénzügyi Bizottságot. Ezt az 1313/1995. számú, július 18-án kiadott érseki körlevél írja elô. Erre azért van szükség, mert a lelkészek a megszaporodott lelkipásztori munka mellett nehezen találnak idôt arra, hogy anyagi-pénzügyi kérdésekkel hatékonyan foglalkozhassanak. A bizottság elnöke a helyi plébános, aki mellett az egyházközség lélekszámától függôen 2-6 személy fog tevékenykedni. A szabályzat ezt pontosan meghatározza. A jövôben így az egyháztanács keretében lesz egy olyan csoport, amely a szükséges pénzalapok elôteremtésére vonatkozóan javaslatokat tesz, a felhasználásról döntéseket hoz és pénzügyi vonatkozásban ,,kifelé'' a plébánossal együtt képviseli az egyházközséget. A bizottság tagjai számára ez megtisztelô, ugyanakkor azonban felelôsségteljes feladat. A fôegyházmegye szervezetileg plébániákból tevôdik össze. Az érseki központ, valamint az egyházmegyei intézmények, szervezetek, hivatalok csak akkor tudnak rendeltetésüknek megfelelôen működni, ha a plébániák anyagilag támogatják ôket. Ezért a bizottságok figyelme nem korlátozódhat csak a helyi egyházközségekre, hanem figyelniük kell az egyházmegyére is. A plébániáknak kell biztosítaniuk azokat az összegeket, amelyek működtetni képesek a mindannyiunkat érintô intézményeket. Csak néhány ilyen közös érdekeltségű területre szeretnék utalni. A papképzés mindig szívügye volt a híveknek. Ez ma is érezhetô. Erre az egyházmegye minden egyes katolikusa -- a csecsemôktôl az öregekig -- ,,köteles'' évente 800 lejt befizetni. Ez konkrétan egy üveg belföldi sör ára. További üveg sör árát kell befizetni abba az alapba, amelybôl a szórvány-, illetve szegény plébániákat kell segíteni és az érseki központot finanszírozni. Hasonlóképpen támogatni kell a katolikus iskolaügyet, illetve az egyházmegye caritas-tevékenységét is. Ilyen célra gyűjtéseket kell szervezni. Amennyiben mindenki jövedelmének egy százalékát egyházi ,,adóként'' az említett célok érdekében szívesen megajánlaná, anyagi problémáink enyhülnének. Igaz, sokan elszegényedtek. De vannak, akik tehetôsebbek, ôk biztosan többre képesek és hajlandók. Így megtörténne a kiegyenlítés. Ha arra gondolunk, hogy minden keresô személy havonta 10-20 ezer lejt szó nélkül kifizet adóként az államnak, akkor az 1 százalék nem sok. Amikor Szent István megszervezte államát és ezzel egyidôben az egyházmegyéket, akkor elôírta a dézsma kötelezô fizetését. Tisztában volt azzal, hogy a közösségeknek kötelességük önmagukat fenntartani. Így van ez ma is. Július 12-én a fôesperesek összejövetelén a gyulafehérvári érsekségen a fôpásztor jelenlétében mindenki egyetértett ezekkel a kérdésekkel. A megoldás, a kivitelezés már inkább próbára teszi az embereket. Ez egyben fokozott szervezési munkát igényel, a gondolatok megosztásának, a javaslatok megvitatásának készségét követeli meg. Az említett bizottságok ebben elôrelépést jelenthetnek. Személy szerint nagyon bízom abban, hogy rövid idô elteltével közösen elmondhatjuk, nem is volt olyan nehéz megszervezni az önfinanszírozást. Nagyon örvendenék, ha e kérdésekkel kapcsolatban vélemények, javaslatok hangzanának el a nagynyilvánosság elôtt, olyanok, amelyek közös ügyünket elôsegíthetik. Ha lesz összefogás, ha valamilyen formában mindenki bekapcsolódik ebbe a munkába, szép, kiteljesedô folyamatnak lehetnénk tanúi. (1995. augusztus 20.) ======================================================================== Közelebb a valósághoz Beszélgetés a gyulafehérvári fôegyházmegye pénzügyi igazgatójával Petelei Kinga: Egy éve annak, hogy az egyházmegye pénzügyeit vezeted. Milyenek a benyomásaid? Vencser László: Hivatalosan 1994. október 1-tôl kaptam a megbízást, de a munkát már májusban elkezdtem. Nagy volt bennem a lelkesedés, tele voltam tervekkel, elképzelésekkel. Azóta kijózanodtam. Ma már közelebb állok a valósághoz, amely gyakran lehangol, pedig most már nem lehet az elmúlt negyven évet okolni mindenért, hiszen már a változás óta öt év telt el, és ezért az idôszakért már a ma embere felelôs. Egy évvel ezelôtt a többség azt gondolta, hogy irányítani fogom az egyházmegyébe a külföldi segélyeket. Én feladatomat másként értelmeztem. Itt ugyanis önellátásra kell berendezkedni és az egyre csökkenô mértékű külsô segélyekkel a hiányokat pótolni. Egyesek fordítva szeretnének mindent. Inkább csodálkoznak elképzeléseimen, mintsem hogy megértenék. És -- mintha létezne olyan csoport is, amely gátolni próbálná a munkámat. Petelei K.: Elképzeléseiddel kapcsolatosan mi a fôpásztor véleménye? Vencser L.: A pénzügyi/gazdasági igazgató a fôpásztor nevében végzi munkáját, kér, könyörög, rendelkezik. Sajnos az évtizedes beidegzôdéssel élô belsô közvélemény mindent, ami nem kifejezetten a püspök szájából hangzik el vagy saját aláírásával jelenik meg, semmisnek tekint. Ez az elmúlt diktatórikus rendszer centralizmusa, amely megbénítja az életet. A fôpásztor örvend, hogy pénzügyekkel nem kell foglalkoznia, hiszen más feladatok várnak rá. Az apostolok is diakónusokat választottak a ,,gazdasági'' ügyek intézésére. Azt kell mondanom, hogy elképzeléseimmel érsekünk egyetért, de nincs ideje arra, hogy ezt minden egyes esetben az érintettek tudomására hozza. Ôszintén szólva ez nevetséges is lenne. Petelei K.: Az ország anyagi nehézségekkel küzd. Gondolom, az egyház is. Vencser L.: Valóban így van. Téves az az általános nézet, hogy az egyház gazdag. Értem ezen az egyházközségeket, intézményeket, szervezeteket. Hogy mennyire gazdag vagy szegény a jelenlegi helyzetben a helyi egyház, azt az összefogás, ügyszeretet határozza meg. Ebben a közösségben megvalósítható lenne az ,,autonómia'', vagyis az önfenntartás, önellátás. Mindehhez szükséges a szolidaritás megélése, amely hitbeli és erkölcsi kötelesség. Ez gazdagság és szegénység esetére egyaránt érvényes. Mintha ez kiveszett volna a köztudatból. Segíteni a szegényebbeken (például a szórvány- plébániákon), éppen most nagyobb gondokkal küszködô egyházközségeken (például egyik-másik templomépítô plébániai közösségen), az érseki irodák, a központi struktúrák működését támogatni, a papnevelést biztosítani, az iskolákat felkarolni -- ezek lassan feledésbe mennek. Egyetlen példát említek: a papneveldéét és Hittudományi Fôiskoláét. Ezek fenntartása az egyházmegyének az április és május hónapokban 50 millió lejébe került. Ezt az egyházközségek kell hogy beküldjék. Ebbôl az összegbôl május 20-án 6 millió áll a rendelkezésünkre. Ha valaki ezen elgondolkodik, könnyen levonhatja a következtetést. Petelei K.: Hogyan lehet ezen segíteni? Vencser L.: Sokat kell róla írni, beszélni. Ez mindenkinek feladata. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a világiak megkapják az ôket megilletô helyet az egyház pénzügyeinek intézésében is. Ôk tudnának igazán a lelkész segítségére lenni és átvállalni e feladat végzését. Hiszem, hogy ez hatékonyabb lenne. Ezért minden egyházközségben léteznie kell az egyháztanács által választott és annak keretében működô pénzügyi- gazdasági gondnokságnak, amelynek elnöke a plébános. Olyan személyekre -- nôkre és férfiakra -- van szükség, akik a helységben köztiszteletnek örvendenek, szívügyük az egyházközségük és az egyházmegye élete. Ennek megvalósításáról már vannak elképzeléseink. Petelei K.: Hogyan látod a jövôt? Vencser L.: Ha hajlandók a papok és a hívek a struktúrák átszervezésében közreműködni és a pénzügyi-gazdasági kérdések intézését közösen vállalni, akkor optimista vagyok. Ennek érdekében szükséges jól működô egyházi hozzájárulás/adó-rendszer kiépítése, ebbôl a pénzbôl kell élnie az egyházközségnek, ebbôl kell segítenie a szegény plébániákat és fenntartani a központi (érseki) irodákat. Továbbá intézményeink -- mint például a Papnevelde -- fenntartására gyűjtéseket kell szervezni. Pontosan be kell tartani a fontossági sorrendet és több éves terv keretében gondolkodni, ami azt jelenti, hogy nem lehet egyszerre mindent megcsinálni. Amennyiben nem lesz készség az új rendszerek befogadására, az elôbb felsoroltakat az emberek nem veszik komolyan, a pap--világi együttműködés nem valósul meg a jó, a tiszta és a világos ügyrend érdekében, nincs bátorságom a jövôrôl véleményt mondani. (1995. június) ======================================================================== A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház ünnepélyes megnyitóján Kedves Barátaim! Az 1989-es decemberi változás e régió számára is meghozta azt a szabadságot, amely lehetôvé tette korábbi álmok megvalósulását. A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház, amely ez év ôszén kezdi el működését, e ,,beteljesülések'' egyike. Mint a Gyulafehérvár fôegyházmegyei Caritas szervezet elsô igazgatója, 1990-ben úgy éreztem, hogy az új helyzetben mindenek elôtt szükség van egy olyan ,,szellemi műhelyre'', amely lehetôséget teremt, hogy az emberek megszabaduljanak a diktatúra idejében rájuk kényszerített beidegzôdésektôl és a mai napig akadályozó béklyóktól, hogy hittel átitatott értelmükkel a kor teremtette új helyzetben megtalálják kérdéseikre a megfelelô választ. Tanulmányi házra van szükség. A helyi Caritas szervezet ezt saját erejébôl nem tudta felvállalni. Most mégis itt áll elôttünk ez a csodálatos épület és benne egy éppolyan új ,,létesítmény'', amelyet az emberi szolidaritás épített fel. A támogatók listáját nézve úgy érezhetjük: Európa összefogott. Népek adták jelét annak, hogy Európában nem önmagunkért, hanem egymásért kell élnünk. Mindenkinek hála és köszönet a segítségért, az összefogásért. Ebben a sokrétű európai összefogásban ott találjuk a helyi együttműködést is. A Caritas szervezetnek ebbe a munkájába bekapcsolódott az 1994-ben létesített fôegyházmegyei Pénzügyi Kamara és elkötelezett módon gondoskodott arról, hogy 1996 ôszére a ház elkészüljön. Köszönet a Caritas helyi szervezetének, különösen igazgatójának, hogy ezt az együttműködést elfogadta és ápolta. A tervezés, kivitelezés ideje alatt nagyon sokak munkája, hozzáállása segített ahhoz, hogy ma itt állhassunk. Tanácsadás, közös megbeszélés, esetleg vita segített abban, hogy a Tanulmányi Ház ne csak álom, hanem valóság legyen Csíksomlyón. Mindenkinek, aki valamilyen formában hozzájárult e létesítmény felépítéséhez, berendezéséhez, szívbôl köszönetet mondok a magam és barátom, Szász János Caritas-igazgató nevében. A tanulmányi ház Jakab Antal egykori gyulafehérvári püspök nevét viseli. Tizenhárom év nehéz börtön után ismét teológiai tanár, majd tíz éven keresztül segédpüspök és ugyancsak tíz évig megyéspüspök. Mindig a megalapozott tudományosság jellemezte. E ház azzal adózik emlékének és munkásságának, hogy nevét viselve falai között helyet biztosít a szellemi tevékenységnek, a tudománynak, amely a fejlôdés és elôrelépés garanciája. Beteljesült egy vízió, de tovább kell álmodni. Meg kell álmodni e régió népeinek, vallásainak összefogását egy szebb, békésebb jövô érdekében. Kívánom, hogy ez a ház legyen ,,a találkozás helye'', ahol az emberek megbecsülik egymást és nem ellenségként, hanem barátokként élnek, tiszteletben tartva egymás jogait. Remélni szeretném, hogy mindaz, amit az emberi szolidaritás létrehozott, betölti rendeltetését, elmélyíti az összefogás lelkületét és bátorságot ad a további, valós és jövôt jelentô álmok beteljesítéséhez. (1996. szeptember 17.) ======================================================================== A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház kínálta lehetôségek 1996. szeptember 17-e óta a Jakab Antal Tanulmányi Ház kapcsán többször lehetett látni a képernyôn Csíksomlyót és környékét, írt róla a sajtó és tudósított a rádió. Mivel a Ház nagyon rövid múlttal dicsekedhet, szükségesnek látszik róla gyakrabban szólni, és írásos formában mindenkinek tudtára adni, hogy a felkínált lehetôségeket nem szabad elszalasztani, ki kell használni mindazt, amirôl a diktatúra éveiben csak álmodozni volt bátorságunk. A Ház nem iskola jellegű, hanem olyan hely, ahol különféle csoportok (120 személy kétágyas szobákban, mindenikben zuhanyozó és WC) kényelmes körülmények között rendezhetnek tanulmányi napokat, hétvégéket stb. Arra is lehetôség nyílik, hogy csak termet és étkezést igényelve egynapos rendezvényen vegyenek részt azok, akiknek ilyet kínálnak. Konyha, ebédlô, elôadótermek, bár, a kiszolgáló személyzet kedvessége, szolgálatkészsége lehetôvé teszik, hogy mindenki jól érezze magát a Házban. A tanulmányi ház idôvel saját programokkal is fog jelentkezni, amelyek átölelik a szellemi élet különféle területeit: teológia, filozófia, szociológia, gazdaság stb. Ezzel próbál eleget tenni annak a küldetésének, hogy keresztény elveket közvetítve biztosítsa a mai világban élô emberek számára az Istennel való kapcsolat keresését és annak ápolását. Szerencsés helyzetben van a Ház földrajzi fekvése révén, mivel a Mária-zarándokhely lelki sugárzása az ide érkezô embereket nem fogja hatás nélkül hagyni. Így a Ház által nyújtott szellemi gazdagodás mellett kínálkozik a lehetôség a lelki feltöltôdésre, hitbeli megerôsödésre is. Mindkét esetben -- csupán szolgáltatást biztosítva vagy saját programokat kínálva -- a ház működtetéséhez pénzre van szükség. Elôszámítások szerint a jelenlegi árakat szem elôtt tartva az évi összkiadás körülbelül 80.000 német márkának megfelelô összeg. Ebbôl kell biztosítani a fizetéseket, valamint egyéb költségeket (fűtés, elektromos energia, takarítás stb.). Az összeg nehezen teremthetô elô. Ezért szükséges, hogy a ház napidíjat kérjen. Érthetô, hogy egyesek a napi szállási-ellátási összeg nagyságát hallva megijedtek. A nálunk általános bérezési mértékek miatt ezt kevesen tudják kifizetni. A hasonló jellegű házak nyújtotta kínálat csak azért képes kisebb összegekért szolgálatokat biztosítani, mert támogatóktól kapott segítség révén pótolja a hiányzó összegeket. A Jakab Antal Tanulmányi Ház a rendezvények szervezôivel együttműködve képes ugyanerre. Ennek elôfeltétele a távlati gondolkodás és tervezés. Belföldi szponzorok talán néhány napi gondolkodás után megadják a kért segítséget. A külföldi támogatók igényesebbek. Ôk pontos tervet, költségvetést stb. kérnek, hosszabb idôre van szükségük, hogy a kérelmet elbírálják és segítsenek. A lehetôség azonban létezik, csak okosan kell megközelíteni. Természetesen minden esetben elvárják, hogy saját hozzájárulás is legyen egy rendezvény pénzügyi elôkészítésében. Amennyiben a Ház pontos terveket, igényeket kap kézhez és támogatást kér, az anyagi akadályok a rendezvények szempontjából elháríthatók. Itt csupán emberi összefogásra van szükség. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a Tanulmányi Ház létét értékelve annak kínálatait a közösségek jövôjéért kihasználjuk. Olyan korban, amikor az emberek az elszegényedés peremén találják magukat, az egyháznak -- s a Jakab Antal Tanulmányi Ház ilyen egyházi intézmény -- feladata, hogy hirdesse a szellemi-lelki-vallási ,,infrastruktúra'' fontosságát és ápolja is azt. A hírközlô eszközök - - ahogyan ma legtöbben nevezni szoktuk: a média -- olyan erôvel és hatalommal ,,törnek'' a mai ember életére és foglalják el abban a maguk helyét, hogy nem ülhetünk tétlenül. Ezért kell kihasználnunk a Jakab Antal Tanulmányi Ház kínálta lehetôségeket és az anyagi javak fontossága mellett rámutatnunk az szellemi-lelki értékek fontosságára az evangélium szellemében. (1996. december) ======================================================================== Ne hagyjátok a gyulafehérvári ,,Teológiát''! 1948 óta együtt tanultak és tanulnak az erdélyi egyházmegyék papságra készülô fiataljai a gyulafehérvári Hittudományi Fôiskolán, illetve ,,papneveldében''. Így mondja mindenki: a ,,Teológián''. Az elnevezés azonban mit sem változtat, legalábbis arra vonatkozóan, amiért e gondolatok lejegyzését elhatároztam. Áldás volt számunkra, hogy Temesvár, Várad, Szatmár, Gyulafehérvár egyházmegyékbôl származó fiatalok együtt tanulhattunk, vitatkozhattunk, barátságokat köthettünk. Gondolom, ezt mások is így érezték. Korábban és késôbb már Moldvából is voltak itt diákok. Mint tanár volt alkalmam ôket is tanítani, velük is elbeszélgetni. A különbözô régiókból összegyűlt diáksereg képes volt minket rádöbbenteni arra, hogy nemcsak mi vagyunk, hanem mások is élnek ezeken a vidékeken. Nem volt mindig súrlódásmentes az élet, de több volt a kellemes, mint a kellemetlen élmény. Mindenki számára gazdagodást jelentett az együttlét. Az elmúlt évtizedekben az említett egyházmegyék nyugodtan elmondhatták, hogy vannak híveik. Ma már mindenki arról panaszkodik, hogy egyre kevesebben vannak. A Bánátból a német ajkú katolikusok többsége kivándorolt, a szatmári egyházmegyében is hasonló tapasztalható, Gyulafehérvár is ezen az úton halad és persze a váradi egyházmegyében sem kedvezôbb a helyzet. Ez azt jelenti, hogy az egyházmegyék lélekszám szempontjából összezsugorodnak. Ennek ellenére a változás után egyre inkább hallani olyan megnyilatkozásokat, hogy ,,Gyulafehérvárra'' már nincs szükség, mindenki képes a maga számára papneveldét és teológiai intézetet felállítani. Ilyenkor azt kérdezem, miért kell lerombolni azt, amit különösebb elhatározás nélkül az elmúlt évtizedek olyan csodálatosan összekovácsoltak? Miért nem lehet olyan megoldást találni, amely mindegyik egyházmegyének megfelelne? Miért nem lehet kidolgozni egy ,,egyházmegyeközi teológiai intézeti szabályzatot''? Miért nem lehet olyan intézetet létesíteni, működtetni, ahol mindenki egyformán otthon érzi magát? Mert sokan ezt hozzák fel nehézségként, hogy tudniillik ,,ôk csak idegenek'' itt. Hogyan lehet/kell ezen segíteni? Egyedül nem tudok, nem is akarok erre válaszolni. Annyit azonban szeretnék megjegyezni, hogy ebben jelentôs szerep jut az egyházmegyék püspökeinek. Nekik kell tudni a közös ügyért közösen lépéseket tenni. Továbbá nagyban függ a tanároktól és nevelôktôl, hogy mindenkinek otthont nyújtó ,,alma Mater'' legyen Gyulafehérvár. Ehhez azonban az szükséges, hogy az egyházmegyék képviseltessék magukat tanárokkal! Az új tanévet a Teológia úgy kezdi, hogy a tanári karban csak egy temesvári egyházmegyés tanár van. A többiek a gyulafehérvári egyházmegyéhez tartoznak. Harmadszor a diákok közössége hivatott igazán arra, hogy egymást megbecsülve olyan légkört teremtsenek, amely mindenkit arra indít, hogy közeledjen -- a távolodás helyett. Hangsúlyozom: meg kell menteni a közös Intézetet. Ha ez nem sikerül, sokaknak kell majd mások elôtt számot adniuk. Remélem, e sorok visszhangra találnak és lesznek olyanok, akik írógép mellé ülnek vagy tollat ragadnak, és véleményüknek hangot adnak. Mert volt és jelenlegi diákok számára nem lehet közömbös, milyen összetételű diák-közössége lesz a gyulafehérvári papneveldének, Teológiának. (Gyulafehérvár, 1995. augusztus 20.)