Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Luigi Giussani: A modern ember vallási tudata A keresztény tapasztalat útján A művek eredeti címe: La coscienza religiosa nell'uomo moderno és Tracca d'esperienza christiana Fordította: Domokos György Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Erdô Péter: Luigi Giussani két műve A modern ember vallási tudata Elôszó I. rész: ,,Az emberiség hagyta el az egyházat?'' 1. fejezet: Feledékenység az ember vallásos fejlôdésének útján Híd az ember és célja között Egy rendkívüli eset Valami történt 2. fejezet: Hogyan történhetett? Az ember mint ,,isten'' Honnan származnak az ember energiái? Az ember mint Prométheusz 3. fejezet: Ha van is Isten, nincs köze hozzánk A laicizmus A laicizmus következményei 4. fejezet: A hármas örökség legjelentôsebb jellemzôje A derékba tört optimizmus Egy epizód és egy jóslat 5. fejezet: A modern ember kulturális eltévelyedése Aggodalom az élet jelentésének talányos voltával szemben Etikai elkeseredés Antropológiai következmények 6. fejezet: A választás II. rész: Vagy ,,az egyház hagyta el az emberiséget?'' 1. fejezet: A kereszténység protestantizálódása A szubjektivizmus A moralizmus A keresztény esemény szerves egységének meggyengülése 2. fejezet: A kereszténység mint objektív tény A kinyilatkoztatás a történelemben A cél felé tartó út objektivitása Az erkölcs mint kegyelem 3. fejezet: A keresztény tény két alapvetô jellemzôje Totalizáló tény A hit kultúrává válik 4. fejezet: A keresztény tény mint jelenlét Post-scriptum A keresztény tapasztalat útján 1. fejezet: Az emberi probléma felvetése Az emberség megtapasztalása A magány A közösség A tekintély Az ima 2. fejezet: A Krisztussal való találkozás Az eredmény Egy különleges jelenlét A természet ura Ô ismer és megért minket Az Ige Ura A jó pásztor Kicsoda Ô? A találkozás ma Az elkötelezettség 3. fejezet: A Lélek ajándéka Az isteni megtapasztalása Az ajándék megtapasztalása Az új közösség Az egyetlen tekintély ,,Mi Atyánk'' 4. fejezet: A keresztény lét A hivatás A szeretet Egyetemesség Függelékek 1. függelék: A módszerrôl 2. függelék: Találkozás A találkozás Az igazoló találkozás A találkozás mint kegyelem A találkozás mint tapasztalat 3. függelék: A keresztény meghívás módszertani vonatkozásai Egyszerű a közlésben Szabadság Cselekvés Kézzelfoghatóság Teljes a dimenziókban Kultúra Szeretet Katolicitás: missziós dimenzió Közösségi a megvalósításban Személyes csatlakozás A funkciók sokfélesége Tekintély Látható egység Határozott gesztus Luigi Giussani ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv második kiadásának elektronikus változata. A könyv 1999-ben jelent meg a Vigilia Kiadó gondozásában az ISBN 963 794 49 5 azonosítóval. Az elektronikus változat a Vigilia Kiadó engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Vigilia Kiadó tulajdonában marad. ======================================================================== Luigi Giussani két műve Századunk keresztény gondolkodói között sajátos színt képvisel Luigi Giussani munkássága. Gazdag életművébôl ez a kötet két alapvetô munkát tartalmaz: A modern ember vallási tudata és A keresztény tapasztalat útján című írásokat. A közölt írások jellege különbözô; keletkezésük ideje is jelentôsen eltér. A második helyen álló munka jóval korábbi (1960), mint az elsô, mely az 1980-as évekbôl való. A fiatalok körében végzett lelkipásztori munka két állomását jelentik. A régebbi munka (A keresztény tapasztalat útján) a Comunione e liberazione mozgalomnak mintegy kezdeti vezérkönyvéül szolgált. Az újabb írás (A modern ember vallási tudata) különbözô egyetemeken tartott elôadások gyűjteménye. Az alapvetô hittani bevezetés logikájának sorrendjében a vallás általános témája megelôzi a keresztény hit sajátos tartalmainak kérdését. Innen adódik a magyar fordítások elhelyezési sorrendje a köteten belül. A szerzô (rövid életrajzát lásd a kötet végén) a Milánói Katolikus Egyetemen a teológiai bevezetést tanította évtizedeken át. Ennek a tantárgynak a katolikus egyetemek keretében az a szerepe, hogy a világi tudományokat tanuló diákok műveltségükhöz méltó színvonalon bevezetést nyerjenek hitünk rendszerének mélyebb összefüggéseibe. Ennek a bevezetésnek azonban olyan módon kell történnie, amely számos hittudományi szakkifejezést, meghatározást a hétköznapi nyelven megfogalmazott leírással helyettesít, tesz hozzáférhetôvé. Giussani atya éppen ennek a nagymestere. A mai emberek mindennapi tapasztalataiból kiindulva vezet el a vallás és a keresztény hit jelenségéhez, létjogosultságuk elfogadásához. Nem klasszikus értelemben vett összehasonlító vallástudományt vagy fundamentál-teológiát tanít, hanem a személyes emberi tapasztalatokból kiindulva építi fel az olvasóban, a hallgatóban azt, amit a katolikus hit rendszerének is nevezhetünk. Ez a módszer azzal a különleges elônnyel jár, hogy nem pusztán elméleti tudást közvetít, hanem a megélt hit átadását segíti. De Giussani ravasz művész. A modern ember vallási tudatáról szólva a tapasztalásból indul ugyan ki, de elemzése magában foglalja az alapvetô hittan elsô legfontosabb részének, a demonstratio religiosának a lényeges témáit. Ennek keretében bemutatja, hogy az ember önmagában nem magyarázata saját magának, nem tudja elfogadhatóan indokolni céljait. Csodálatos energiái felsôbbrendű, hozzá képest transzcendens forrásból erednek. Ezzel eljut az Isten fogalmáig, hogy onnan az Isten és ember helyes viszonyának, vagyis a vallásnak a kérdéséhez lépjen tovább. Ezt követôen a jelenkori ateizmus hátterébôl kiindulva a filozófiai reflexiónak az emberi élet számára károsnak tűnô ,,eredményeit'' vizsgálja. Ezután áttér a kereszténység témájára. A keresztény vallást mint a kinyilatkoztató Isten válaszát érzékeli az emberben rejlô vallási igényre és objektív szükségletre. Tudatában van a mai közfelfogás és a kereszténység közötti távolságnak. Ennek okait sem egysíkúan szemléli. Komolyan veszi a kérdés mindkét oldalát. Egyaránt vizsgálja az emberiségnek az egyház által képviselt értékektôl és emberi magatartástól való eltávolodását és az egyháznak azokat a magatartási és gondolkodási formáit, melyek nehezítik, hogy érthetôen adja meg a mai embernek, ami számára a legszükségesebb: a megváltás személyhez szóló és életet átalakító üzenetét. Ezek közt az egyházat gátló tényezôk közt a szerzô a hívôk körében is eléggé elterjedt szubjektivizmust, a pusztán emberi és kulturális kategóriákban mozgó moralizmust és a keresztény esemény szerves egységének meggyengülését látja a legfontosabbnak. Mindezzel azonban ez a munka eljut az alapvetô hittan második nagy témaköréhez, a demonstratio christianához, vagyis a keresztény vallás sajátos, egyedülálló értékének bemutatásához. Ez az a pont, ahol a kötetben foglalt másik írás folytatja a gondolatmenetet. A keresztény tapasztalat útján című munka ugyanis az általános emberi tapasztalás néhány tényére is már keresztény szempontból, hitünk tényeit az általános emberi dolgok megvilágítására felhasználva utal. A Krisztussal való találkozás, a keresztény ember meghívása, a keresztény lét és annak közösségi vonatkozása, az egyház, a krisztusi tekintély, mely az egyházban tovább él, a hagyomány, a katolicitás és a missziós küldetés témáinak során olyan gondolatmenet és tapasztalat mutatkozik be az olvasó elôtt, ami a kereszténység elfogadásának örömébôl a katolikus identitás gazdagságába torkollik. Vagyis elérkezünk -- legalábbis a hívô tapasztalás egyes igen fontos vonatkozásaiban -- a demonstratio catholica, a katolikus hit sajátos értékeire elvezetô alapvetô hittani tárgyalás világába. Mégsem tankönyvet tart kezében az olvasó. Giussani eleven, a személyes állásfoglalást szinte provokáló stílusa jelzi, hogy ezek a szövegek nem pusztán megtanulásra, hanem hívô átgondolásra, elmélyítésre és megélésre íródtak. Egy külföldön járt magyar hallott ezekrôl a könyvekrôl. Hazatérve keresni kezdte ôket. Legnagyobb örömére azonban -- bár ô könyvet keresett -- élô, optimista, keresztény közösséget talált. A közösségben bontakozó és közösséget teremtô tanulási, megbeszélési, megtapasztalási és megélési folyamat Don Giussani műveinek igazi környezete és rendeltetése. Erdô Péter ======================================================================== Elôszó Vallási tudat Egy angol írónô nagyon találóan jegyzi meg, hogy ,,az emberek ritkán értik azt, amirôl úgy hiszik, hogy már tudják''. Meggyôzôdésem, hogy mindnyájan úgy gondoljuk a vallás tényérôl, illetve a kereszténységrôl, hogy tisztában vagyunk vele. De állítom: nem elképzelhetetlen, hogy ha ismét szembenézünk vele, mélyebb ismeretekre bukkanunk. Ebben a könyvben mindenekelôtt megkísérlem meghatározni, miben akadályozhatja a valódi vallásos tudatot a társadalmi-kulturális helyzet, majd pedig igyekszem felvázolni a keresztény magatartást ebben az összefüggésben. Manapság az emberi tudat ismét fogékonynak mutatkozik a vallásos érzék iránt, amely nem más, mint a sors értelmének kutatása. Évekkel ezelôtt nem tapasztaltam ezt a fogékonyságot. Úgy tűnik, újraéled az ember hivatása arra, hogy megtalálja önmaga azonosságát; de úgy tűnik nekem, oly módon beszélünk errôl, amely nem igazán célravezetô. Ez a rövid jegyzet szeretne tiszta és pozitív szempontokat adni a fent említett vállalkozáshoz. I. RÉSZ ======================================================================== Feledékenység az ember vallásos fejlôdésének útján Vallási tudat ,,Az emberiség hagyta el az egyházat?'' (T. S. Eliot: ,,A szikla'' VII. kórusa) # Híd az ember és célja között Hogy nekifoghassak mondanivalómnak, Thomas Stearns Eliot angol költô szavaiból fogok kiindulni, aki ,,A szikla'' című műve VII. kórusában költôi módon idézi fel az emberiség vallásos történelmét. Így írja le elôször a világmindenséget: ,,Pusztaság és űr. És setétség vala a mélység színén.'' ,,Pusztaság és űr'', ,,setétség'': értelme a jelentésnélküliség. Valóban, az ember népesíti be aztán a sivárságot és az ürességet; ôbenne indul el maga a természet, saját jelentése kutatásának kimeríthetetlen kalandjára. Eljött az ember, s vele megindult az örökös kísérlet, hogy elképzeljük, meghatározzuk, megvalósítsuk elméletileg, gyakorlatilag és esztétikailag azt a kapcsolatot, amely a megélt átmeneti, röpke pillanat és annak örök, végsô értelme közt húzódik. Mi az értelme a jelen pillanatnak az egészhez képest? Az ember mindig, még ha ennek ellenkezôjét állította is, ezzel az értelmezési feladattal nézett szembe és ezt élte meg. A kutatás a pillanat és az Egész, az Örök közötti kapcsolat után az emberi értelem elkerülhetetlen jelensége, mivel az ember mindig is, s más szükségleteknél mélyebben érezte és élte meg e kérdés sürgetô voltát, és azt, hogy nem kerülheti ki a választ útja céljával kapcsolatban. A pillanat és az ember célja: a két pólus, ezek között pattan ki a vallásosság szikrája. S így kezdôdik a ,,hídverés'' munkája, ahogy Victor Hugo mondja egy versében, száz és ezer ívvel az emberi part és a távoli csillag között. Így született meg valamennyi vallás. A vallás nem más, minthogy az ember elméletileg, etikailag és rituálisan megkísérli felépíteni azt a módot, ahogy elképzeli kapcsolatát saját céljával. Ez az elképzelés magában hord egyfajta gondolkodás- és látásmódot. Egyfajta magatartásra késztet az elképzelt cél irányában. Ezáltal egyfajta erkölcsiségre késztet. Végül esztétikailag és költôileg gesztusokba és ritmusokba sűrűsödik. Ezeknek a gondolkodásmódoknak, tetteknek, rítusoknak az összege a vallás. Eliot az emberiségnek ilyen értelemben vett vallásos hagyományát idézi fel a versben. A nagy vallásalapítók különbözô utakat javasoltak az embereknek, mintegy így szólván: ,,Gyertek velem, megmutatom nektek az utat'', vagy: ,,ez a tökéletesség útja'', vagy pedig: ,,hogy hasznosak legyetek a történelem, a világ számára, ezt az ösvényt kövessétek''. # Egy rendkívüli eset Egyszer csak, folytatja a költô, teljesen rendkívüli eset történt. Nem újabb Valaki szólít föl útkövetésre életed esetleges pillanata s annak örök jelentése, illetve tartózkodásod homályos helye és az ég legközelebbi csillaga között, hanem most olyan Alany szólalt meg, Aki magával azonosította a Célt. Nem egy újabb titok után kutató ember, aki iparkodott elképzelni a célt, hanem olyan ember, aki merte azt mondani: ,,Én vagyok a Titok, én vagyok a te Célod''. Nem azt, hogy ,,megmutatom nektek az utat'', hanem: ,,Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet''. ,,Akkor jött, egy eleve elrendelt percben, idôvel és idôben. Nem idôtlen, de épp idôben, amit mi így hívunk: történelem; elmetszvén és kettémetszvén a világi idôt, és ez a perc az idôben más, mint az idô percei. Egy perc az idôben, de az idôt attól a perctôl mérjük: mert jelentés nélkül nincs idô, és az idônek az a perc adott jelentést. Akkor úgy látszott, hogy a fénybôl a fényhez haladnak az emberek, az Ige fényében haladnak. A Szenvedés és az Áldozat nem-létüktôl menti meg ôket. Ragadozók, mint mindig, kéjvágyók és önösek, mint mindig. De mindig küzdve, mindig erôt gyűjtve, mindig újra indulva a fény megvilágította úton. Gyakran megpihenve, elidôzve, eltévedve, késlekedve, megfordulva, de nem követve más utat.'' Íme, Eliot élénk képei, amelyek kétezer év keresztény történelmét illusztrálják. Krisztus meghagyott bennünket embernek, de ránk hagyta a megállapodásra való képtelenséget, a cél feszítô voltát. ,,Örökké harcban.'' Ez Krisztus emberiséghez szóló üzenetének leglényegesebb antropológiai jellemzôje. Attól a pillanattól kezdve, a világ az esztendôt, egyiket a másik után, ezen az úton járta. És úgy tűnt, az emberek szükségszerűen ,,a fénybôl a fény felé'' haladnak, és mindennek ellenére mindig útra készek, hogy újra nekivágjanak a megvilágított útnak; botorkálva képességeik szerint, de mégiscsak e páratlan Esemény nyomában. # Valami történt ,,De úgy látszott, valami történt, ami eddig soha: bár nem tudjuk, pontosan mikor vagy miért vagy hogyan vagy hol. Az emberek elhagyták Istent, de azt mondják, nem más istenért, hanem az istentelenségért; és ilyen még nem történt soha. Hogy az emberek megtagadják az isteneket és imádják az isteneket és hitet tesznek az Ész, Aztán a Pénz és a Hatalom mellett, és amit úgy neveznek, Élet vagy Faj, vagy Dialektika. Kiközösítve az egyház, ledöntve a torony, felfordítva a harang, és mi tehetetlenül, Üres kézzel, széttárt tenyérrel állunk A korban, amely fokozatosan halad visszafelé... Pusztaság és űr. Pusztaság és űr. És setétség vala a mélység színén. Az Egyház hagyta el az emberiséget, vagy az emberiség hagyta el az Egyházat? Amikor az Egyházra többé nem vigyáznak, nem is támadják és az emberek minden istent Elfelednek, csak az Uzsorát, a Bujaságot és a Hatalmat nem.'' Úgy gondolom, hogy ez a körülbelül ötven évvel ezelôtt írott költôi részlet prófétikus leírása legtöbb kortársunk vallásosságának. Ezt a leírást tartom legjobb módnak arra, hogy megvilágítsuk, milyen is valójában a mai ember vallásos helyzete. Az ember ebben jár-kel, él és cselekszik, és ez hatással van egész gondolkodásmódjára, szívére, erkölcsi ízlésére, reményének lehetséges irányaira. A költô szavai által tisztán láthatjuk, mi veszi körül manapság a vallásos érzéket. Az említett körülmények megkísérlik meggátolni, hogy a vallás mint egzisztenciálisan élô tényezô érvényesülhessen, hasson a nevelés és a társas kapcsolatok dinamizmusában, affelé hatnak, hogy mellékes tényezôként sorvadjon el. De mivel a vallásos érzék az ész csúcsa -- Milánó érseke, a késôbbi VI. Pál pápa ,,a szellem szintézisé''-nek nevezte --, mint ilyen, ki nem szakítható, nem száműzhetô sokáig. Éppen ezért az olyan korban, mint a miénk, Isten távolléte valami másnak a jelenlétét fedi fel. Manapság a hiteles vallásosságnak is számolnia kell a hazugsággal átitatott társadalmi befolyással: az emberek tagadják Istent, de a vallásos dimenzió, az Én-nel való kapcsolat keresése tudatalatti istenekkel való kapcsolatban valósul meg, akiket nem neveznek ilyen néven. Az emberek nyilván kitörölhetik az összes isten nevét, de mégiscsak minden esetben rászorulnak egy ,,istenre'', amely azonban természetellenes rabszolgaságot jelent számukra. Ezt Eliot Uzsora, Bujaság, Hatalom névvel illeti, és visszavezethetôk egy gyökérre: az emberi kapcsolatok eltárgyiasulására, az alávetettség hazug felfogásának kompenzatív kivetítésére. Eliot azt állítja, nem tudni, hol vagy hogyan, mikor vagy miért állt elô ez a helyzet. De éppen e kérdések együttes megválaszolása révén, a költô óvatosságán átlépve, szeretnénk továbbhaladni. ======================================================================== Hogyan történhetett? Vallási tudat Hogy megértsük ezt a ,,fokozatosan visszafelé haladást'', amelyrôl Eliot szólt, meg kell fejtenünk néhány történelmi hivatkozást. Hiszen emberi helyzetünk e történelem öröksége. Egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a középkor végéig a társadalmak, amelyek ,,felismerték'' a ,,rendkívüli eseményt'', eredetként, eszményként és úticélként valami náluk nagyobbat fogadtak el: Istent. Az emberi személyiség és az emberi együttélés alkotóelemeinek sokfélesége egységben volt, egységben épült és valósult meg, s így lehetôvé tette a személy egységben való felfogását, s ezáltal a világét és a történelemét is. A középkort jellemzô buzgalom a szent alakját tekintette az emberi személyiség mintaképének: azt az emberalakot, akinek sikerült megvalósítania egységét saját céljával. Ennek az egységnek és ennek az emberalaknak a széttöredezése jelenti a nagy változást. Henri Daniel-Rops francia író, amikor 1955-ben a Francia Akadémia tagjává nevezték ki, beszédet tartott, amelyben meghatározta annak a súlyos állapotnak tényezôit, amelyet a modern ember szívében vélt fölfedezni. E helyzet kulturális ismertetôjegyét hármas gyökérre vezette vissza, amelyet most itt fel fogok idézni röviden, s kommentálom, tartalmi sorrendben. # Az ember mint ,,isten'' Az elsô gyökeret rendszerezett formában a Humanizmusban ismerjük fel. Az emberi személy egysége iránti vágy, amit jól jelzett a szent alakja, mint társadalmi eszmény elhalványodik, majd meg is szűnik. A szent mint eszménykép az embert valami nála nagyobbhoz viszonyította, s ebben a feszültségben a tökéletesség természetszerűleg az emberi tényezôk Istenben való egységét jelentette. Ha kiiktatjuk a kapcsolatot az ember és a nála nagyobb között, a tökéletesség mint a tényezôk totalitása nem létezhet, nem fogható fel többé. Létezhet nélküle teljesítmény ezen vagy azon a területen, vagy különleges képesség az emberi kifejezésmódok valamelyikén. Ettôl a ponttól kezdve a társadalomra ható kultúra egységes volta többé-kevésbé hangsúlyos részekre esik szét. A humanizmusban a középkori szent ideálját az emberi sikeré váltja fel: már nem Isten többé az, akiben minden harmonikus egységben találkozik, hanem az ,,isteni'', a sikeres ember, aki saját erejére épít. Saját erejében bízik, saját energiáira esküszik. Nem lényeges, melyik területen, csak ,,sikerüljön'' az élet. Elfogadhatóként beférkôzött az a gondolat is, hogy nem is olyan fontos, hogy az élet ,,sikerüljön'', elégséges, ha csodálatot támasztunk magunk iránt valamely részterületen: esztétikailag, a katonáskodás területén, a politikában, a műveltségben. Coluccio Salutati, a humanista így fogalmazott: ,,Az égre az az ember érdemes, aki itt a földön nagy dolgokat visz végbe.'' S ha egy ember nem örvend kedvezô körülményeknek, hol van akkor méltósága? Ha az már nem Istennel való kapcsolatának függvénye, hanem csak a véletlen játékáé? S aki kicsi és gyenge, már nem lehet méltósággal bíró ember? Ennek a gondolatnak a talajába ver gyökeret a rasszizmus. A -- jórészt középkori szerzetesek által átmenekített -- antik kéziratok felfedezése nyelvi szinten érdekes összecsengéseket hozott létre: ,,Szerencse'' istennô vagy ,,Hírnév'' istennô jelentôs helyet kapnak abban a humanistákra jellemzô törekvésben, hogy visszaállítsák az antik szókincset. Világosan láthatjuk, hogy az élet értelmének ekkor a sikert tartják, akár csak egy részterületen is. Az az ,,isten'' tehát, amely nem távoli és elszigetelt a létezéstôl, hanem részt vesz és hat az emberi történésekben -- a Siker. Chesterton így fogalmazott: ,,Minden tévedés egy-egy megôrült igazság''. Valóban a siker a létezésben kétségkívül hordoz értéket. Nagy hangsúlyt kap a keresztény hagyományban, az ,,érdem'' fogalmában. Az ,,érdem'' szó azoknak a tetteknek az összessége, amelyeket az ember az Örökkévalóval való viszonyában véghezvisz: az embernek ki kell érdemelni a boldogságot, vagyis a Paradicsomot. De világos, hogy ebben a keresztény perspektívában egy betegnek vagy például egy szerencsétlen embernek, egy rokkantnak nagyobb méltósága, tartása lehet annál, akinek a nevét arasznyi betűkkel ünneplik az újságok. Ez az emberi tartás nem csupán külsô tényezôk szerencsés összhangjából származik. Ez a részekre hullás, az egység hiánya jellemzi a modern kultúra és gondolkodásmód egész vonulatát s ezáltal a modern gyakorlati életmódot is. Napjaink mentalitására is jellemzô az életsiker mint cél s az emberi energiákra támaszkodó hit és remény. Nem véletlenül terjedt el manapság a színészek istenítése. (Az olasz mondat a ,,divismo'' szó elterjedésérôl beszél. A fordító.) A híres emberek istenítése szociológiailag érthetô etikájú, s nemcsak a celluloid világára vonatkozik. Isten helyébe manapság is az ,,isteni'' embert állítják. Hiszen Isten elérhetetlen valóság, míg az ,,isteni'' ember tapinthatóan megvalósul ma csakúgy, mint egykor a humanisták korában. Az egyesült államokbeli John Dewey, az amerikai pedagógia megalkotója -- akinek híre akkora, hogy amikor betöltötte nyolcvanadik életévét, az Egyesült Államokban kétnapos nemzeti ünnepet hirdettek -- a nevelés legmagasabb céljának, mottójának a ,,szociális hatékonyságot'' tekinti. Bár a hatékonyság szóhoz a szociális-t fűzi, de e kifejezés értelme nagyon közel visz bennünket a humanisták istenített emberéhez. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy ezek a mentalitásbeli változások nem szükségszerűen vallástalan módon mentek végbe. Mégis, bár a keresztény alapelveket továbbra is tisztelettel övezik és nem tagadják meg, az életérzés ettôl elválik. Istent végül is csak egy égen lebegô felhôként élik meg, amely mind messzebb van, s mind kevesebb hatása van a földre, amelyet mindinkább az ember maga tart kézben s irányít. Isten, a földrôl száműzve, elvont fogalommá válik. # Honnan származnak az ember energiái? A humanisták még józanul gondolkodtak az emberrôl, s nem feledkeztek meg róla, hogy tele van korlátokkal. Az antik mesterek olvasásakor megérintette ôket az a szomorúság, végsô korlátozottság-érzés, amelynek jegyében minden emberi próbálkozás tragikus véget ér a görög tragédiákban. S idecseng Petrarca felkiáltása is: ,,Ki ad nékem galambszárnyakat, hogy felemelkedjem, s elhagyjam a földet?'' A humanisták mintha éppen azt kérdeznék: honnan való az emberben ez a megvalósító erô, a nagyság és siker forrása -- s jól tudják, hogy ezt az ember nem adhatja meg önmagának. Az egyén nyilvánvalóan nem forrása saját erejének: az erô valami másból, valami nagyobból származik. Így, a meg nem tagadott, de a mennyország távolába száműzött keresztény Isten helyett ezt a végsô alkotóerôt a természettel azonosítják. A reneszánsz korszakát panteisztikus természetfelfogás jellemzi. De ha a természet szerencsénk, energiáink forrása, akkor mindaz, ami a természetbôl születik, jó. Az önmegvalósító embert hirdetô humanista után a reneszánsz ember új etikai elvet vall: az ember természetébôl fakadólag a jót cselekszi. S mi fakad a természetbôl? Az impulzus, a spontán cselekvés, az ösztön. ,,Jó''-vá az ösztön válik. A ,,naturalizmus'', amelyet így fogalmaz meg a reneszánsz etikája, az erkölcs egész rendszerének megváltozását jelzi. Amikor Rabelais így fogalmazott: ,,Tégy, ahogyan akarsz, mert az ember természetébôl fakadóan erényesen cselekszik'' -- ezt a változást tette kézzelfoghatóvá, s egy mai etikai alapelvet szólaltatott meg tökéletesen. Milyen igaz, hogy a tévedés megbolondult igazság! Ha a hibát fel akarjuk ismerni, saját logikáján belül kell kutatnunk, s csak akkor válik nyilvánvalóvá, hogy elfeledtet vagy eltagad valamit. Jelen esetben például a keresztény hagyomány volna az elsô, amely aláhúzná Rabelais állítását, mert a katolikus kultúra jellemzô vonása annak a természetes törvénynek a védelme, amelyet az ember a szívébe írva visel, s amely azt jelenti: ,,az ember természeténél fogva hajlamos a jót cselekedni''. De ugyanakkor az egyház elismeri, hogy realistának kell lenni, s nem szabad elfeledni: habár az ember természete erkölcsös cselekedeteket sugall, egzisztenciális helyzete, amelyben él, lehetetlenné teszi, hogy megvalósítsa azt az ideális lendületet, amely szívében él. Minden jó impulzus bizonyos emelkedés után gyorsan visszaesik. Minden ember ismeri ennek az öncsökkenésnek megalázó, keserű ízét. Fel nem ismerni annyit jelent, mint szem elôl téveszteni emberségünk konkrét oldalát. Rabelais teljesen megfeledkezik errôl a kézenfekvô korlátról, amelynek eredetét a keresztény hagyomány ,,eredeti bűn''-nek nevezi. Híres mondatával errôl a korlátról beszélt Ovidius, a latin költô is: ,,Látom, mi a jobb, s a rosszabbat teszem''. Vagyis: a természetes lélek, bár minden idôk embere számára ideális irányulásokat hordoz, kézzelfoghatóságában képtelen azt valóra váltani törékenysége miatt. Bár természeténél fogva az ember rendelkezik erôvel, egzisztenciálisan sebzett, kétértelmű, tévedésre hajló. Olyan, mintha szédülne, vadul verne a pulzusa. Ha például egy vonalat húznánk a földön s felhívnánk a jelenlevôket, hogy egyik lábukat a másik után téve menjenek rajta végig, senkinek sem lenne ezzel problémája. De ha ezt a vonalat most száz méterrel a talaj fölé helyeznénk, gyökeresen megváltoznék a helyzet. A vonal is ugyanaz volna, ugyanazokra a mozdulatokra volna szükség, de egészen más körülmények között, oly módon, hogy a legtöbb ember számára lehetetlenné is tenné a kívánt gyakorlatot. Szerkezetileg az ember képes bizonyos dolgokra, amelyekre történelmileg és egzisztenciálisan képtelenné válik. A reneszánsz naturalizmus hangulati következményét jól mutatja Machiavelli egy mondata, aki szokott cinizmusával így írja le a XVI. század udvarainak légkörét és gondolkodásmódját: ,,Mi vagyunk az elképzelhetô legüresebb és legerkölcstelenebb emberek.'' Figyeljük meg, hogy a reneszánszban kezdôdik valami halvány, de érezhetô ellenségesség a keresztény Istennel szemben, aki ,,igent'' és ,,nemet'' mond bizonyos dolgokra. Igyekszik megváltoztatni, megnyesni az emberi ösztönöket. Egy ilyen Isten szembehelyezkedik a természet adta lendülettel, a természetesnek tűnô impulzussal, s így kezd potenciális, majd tényleges ellenséggé válni. # Az ember mint Prométheusz A reneszánszt a tudományos felfedezések nagy kora követte. Az embernek úgy tűnt, hogy a természet és az emberi gondolkodás dinamikus kapcsolatait felfedezve lehetôségei teljes birtokába jutott. Értelme segítségével most már azt tehet a természettel, amit csak akar. Ez a felismerés arra késztette az embert, hogy önnön értelmét tekintse a világ valódi uralkodójának. S úgy tűnt, végre meglelte az igazi istent, az igazi urat: az ÉSZ-t. Ha ennek segítségével az ember még arra is képes, hogy a természetet saját céljainak rendelje alá, kezében tartja vele a boldogság kulcsát. Daniel-Rops, a már idézett beszédben megjegyezte, hogy amikor Watt gôzgépével az elsô szikrákat kipattantotta, úgy tűnt az ember számára, hogy megvalósította Prométheusz régi mítoszát: ellopta a tüzet az istenektôl. Úgy tűnt az embernek, hogy most már valóban a maga ura. A Dominus tehát, akinek joga van dönteni az életrôl és a világegyetemrôl, többé már nem az Isten, hanem az ember, értelme segítségével. Így már a racionalizmus korában vagyunk. Az elsô eredmények horizontján határtalan uralom képe bontakozott ki; az emberi út ideálját mindinkább a tudomány és a technika határozza meg, amelyek a valóságba való beavatkozás révén, az ember számára saját tervei szerint berendezett világot ígérnek. Az ember immár ura a maga sorsának. ======================================================================== Van is Isten, nincs köze hozzánk Vallási tudat Jelen történelmi pillanatunkra tehát az elmúlt évszázadok hármas eszményt hagytak örökül. E szerint az élet akkor értékes, ha ,,sikerül''; abszolút bizalmát a természetbe helyezi -- s ezért az ösztönt dicsôíti; s végül biztosít afelôl, hogy az ész képes teljesen hatalma és parancsa alá kényszeríteni a természetet, s így valósítja meg az ember boldogságát. Ez a hármas eszmény határozza meg változatlanul jelenünk kulturális és etikai tartalmát. Isten még ebbôl az új felfogásból sincsen szükségszerűen száműzve, amely szerint az ember teljesen autonóm és képes önmagát és terveit megvalósítani. De ami történik, sokkalta alattomosabb. Cornelio Fabro így fogalmazta meg ezt: ,,Ha van is Isten, nincs köze hozzánk.'' Istennek nincs köze a konkrét emberhez, érdekeihez, problémáihoz, vagyis az ember önmaga mértékévé válik, önmaga urává, önmegvalósítása forrásává, a terv elképzelôjévé és magává az önmegvalósító energiává, s ebben benne foglaltatik az etikai irányvonal is. Vagyis az emberi problémák körében Isten -- ha van is -- olyan, mintha nem lenne. Így keletkezik szakadás a szent és a profán között, mintha valójában bármi is létezhetne Isten ,,templomán'', a teljes mindenségen kívül. Így azután, ahogy a racionalizmus, a politikai hatalmon keresztül -- a francia forradalom után -- magáévá teszi ezt a szétválasztást, lassanként a műveltek közhelyévé válik, meghatározza a kulturális klímát, uralkodó nézetté erôsödik. S ebbôl a kulturális klímából évszázadokkal késôbb, az állami nevelés által kialakult látásmód átjárja az egész nép szívét és gondolkodásmódját és társadalmilag elfogadottá válik. Minél inkább elterjed ez a mentalitás, annál inkább válik Isten olyasvalakivé, aki a távolba menekül és nem is tűrjük, ha bele próbál szólni emberi sorsunkba, amely fölött, úgy hisszük, magunk rendelkezünk. # A laicizmus A kifejezés, ami leginkább jelzi ezt a felfogást -- amely az uralkodóvá vált kultúra hatására, a politikai hatalmon és a köznevelésen keresztül vált társadalmi mentalitássá -- a laicizmus. Ez nem más, mint ,,annak hirdetése, hogy az ember egyedül önmagához tartozik és senki máshoz'' (Cornelio Fabro). Ez az ember teljes autonómiájának gôgje. Ebbôl adódóan a vallásos tudatnak manapság súlyos nehézségekkel kell szembenéznie. Valóban: az az Isten, akinek nincsen köze az élethez -- legalábbis fölösleges Isten. Vagyis minél aktívabb az ember, minél inkább érdekli az élet, minél inkább elmerül benne, annál inkább idôveszteségnek érzi, hogy megálljon és egy ilyen Istenen elmélkedjen. Isten többé-kevésbé személyes választássá, patetikus lelki vigasszá, múzeumi tárggyá szűkül. Annak az embernek, aki az idôt lázasan kevesli, és sok dolgot akar véghezvinni, az ilyen Isten nemcsak haszontalan, hanem káros is, a ,,nép ópiuma''. Az a társadalom, amelyet ilyen mentalitás alakít belülrôl, meglehet, formálisan nem istentagadó, de valójában az. Az ilyen Isten nemcsak haszontalan, nemcsak káros, de nem is Isten. Az az Isten, aki nem érdekes az ember tevékenysége, felépítése, célja szempontjából, legjobb esetben is idôfecsérlést jelent, és a végkövetkeztetést levonva olyasmi, amit ki kell iktatni, el kell törölni. Ez a mondat: ,,Isten, ha van is, nincs köze hozzánk'' -- végsô következtetésként magában hordja: a ,,nincs Isten''-t. Meglátásom szerint a hiteles vallásosság igazi ellensége nem is annyira az ateizmus, hanem ez a laicizmus. Az a szent dolog, aminek nincs köze az ember mindennapos érdeklôdéséhez, az Istennel való kapcsolatot teljesen szubjektívnak tünteti fel. Az emberi valóság ekkor, problémáival és érdekeivel az ember elgondolásának prédájává válik, gyakorlatban a hatalom által meghatározhatóvá. # A laicizmus következményei Témánk szempontjából négy alapvetô értéket kell figyelembe venni, melyeket a modern, felvilágosult és laicizálódott korba való átmenet a keresztény kulturális hagyományhoz képest felforgatott és szinte a feje tetejére állított. a) Az értelem fogalmának leszűkítése. Az értelem mint a valóság mértéke korlátozott értelmezést jelent, mintha egy szobáról beszélnénk. Lehet tágítani, amennyire csak tetszik, de mint szoba, korlátozott és szükségszerűen sírrá válik, amiben az ember bebörtönözve marad. Az értelem mint ,,minden dolog mértéke'' -- vagyis az ember mint a valóság mértéke -- valóban börtön: kijelentjük, hogy falain túl nincsen semmi. A magát a minden mértékének tartó ember olyan lény, aki lezárja látókörét és ezáltal kizár minden újdonságot életébôl. Ha az, ami az én mércémmel nem mérhetô, nem is létezik, minden újdonság csak látszat, vagyis formalitás; mint a gyerekek építôkockái esetében: megváltozhat a formális felépítés, de az építôelemek ugyanazok maradnak. Amikor az értelem ilyen ,,zárt szoba'' marad, erejét veszti és megöli az élet kalandját, az alkotókedvet és a felfedezést. A keresztény hagyományban ezzel szemben az értelem szabad tekintet, vagy, hogy a hasonlatnál maradjunk, nem ,,szoba'', hanem a valóságra tárt ,,ablak'', amelyen az ember sohasem lát ki a teljességre. Ezt a valóságot az ember olyan mértékben birtokolja és érzi magáénak, amennyire hozzá csatlakozik, neki engedelmeskedik. Az értelem a valóság tudata, összetevôinek totalitása szerint. A vallásosság az értelem csúcspontja, mivel a totális értelem kijelentése, vagyis éppen a tényezôk totalitásának megvallását jelenti. Az újdonságnak a kiiktatása felelôs az igazi értelem egy jellemzô dimenziójának a megszűntéért, s ez a lehetôség kategóriája. Einstein egy beszélgetésben néhány nappal a halála elôtt azt mondta, hogy az az ember, aki nem ismeri el ,,a felmérhetetlen titkot, nem lehet tudós''; hiszen nem ismerné el a lehetôség kategóriáját, amely alapvetô a kutatásban. b) A szabadságról alkotott kép leszűkítése. A szabadságot úgy fogják fel, mint valamitôl való különválást, kapcsolatok, kötöttségek hiányát. Úgy fordíthatjuk le ezt a felfogást banális formában, hogy a szabadság nem más, mint teljes ráhagyatkozás saját reakcióink, ösztöneink, elképzeléseink, véleményeink lendületére. A kereszténység számára ezzel szemben a szabadság a valósághoz, a léthez tartozás energiája. A Máshoz való tartozást jelenti, aki beteljesíti, növeli, építi és megvalósítja személyünket. A szabadság tehát érzelmi erô, amely a végsô ,,Te''-hez vezet. A szabadság az én építôenergiája a Másikhoz tartozáson keresztül. c) Mély változáson esik át a lelkiismeret fogalma. A modern kultúrában a lelkiismeret az a hely, ahol az ember kritériumait és cselekvésének irányvonalát kialakítja; az etikai norma autonóm forrása. A keresztény hagyományban a lelkiismeret az a hely, ahol az én szabadsága a Másik hangjára figyel, az a hely, ahol a rajtunk kívülrôl érkezô parancs objektivitása, aminek engedelmeskedünk, nyilvánvaló lesz. Micsoda mély ellentét rejlik e kifejezésben: ,,Lelkiismeretemet követem'' -- ha a lelkiismeretet úgy tekintem, mint az engedelmeskedés helyét vagy mint a végsô értelmezés helyét. d) Negyedikként az értékek gyökeresen eltérô felfogására a kultúra egy bizonyos értelmezésének fejlôdését hozom fel példának. Valóban, ha az embert úgy fogjuk fel, mint a világ mértékét és igazságát, a kultúra nem más, mint az emberi gondolat kivetítése a valóságra, a birtoklás céljával. A kultúra szó korunkban tehát a személy ,,birtoklására'' vonatkozik. A ,,birtokló'' kultúra felhasználja az öncélú tudományt és technikát, hogy még jobban birtokolja a valóságot és nem egy mindent átfogó szerves egység függvényeként, amelyben az ember több ,,lehet''. Így a tudomány és a technika is, s velük az, aki felhasználja ezeket, arra van kárhoztatva, hogy egy ideológiát szolgáljon, annak a partikuláris nézôpontnak a hangsúlyozásával, amely szerint a hatalomnak érdekében áll a többet ,,birtoklás'' irányában mozdulni. A keresztény hagyomány szerint, amelyet olyan erôteljesen hangsúlyoz újra II. János Pál, a kultúra az ember emberré tevésének folyamata, az ember megvalósításának útja. Tehát az ember ,,létére'' vonatkozik. ======================================================================== A hármas örökség legjelentôsebb jellemzôje Vallási tudat # A derékba tört optimizmus A modern kor örökségében a hangsúly az emberen, a világ, az élet és a föld urán van. Legjelentôsebb jellemzôje ennek a szellemi felfogásnak egy bizonyos fajta optimizmus, amelyet kitartóan hirdet. Ezt a bizakodó optimizmust elsôként a humanizmus vezeti be, a reneszánsz terjeszti ki, s véglegesen -- legalábbis akkor úgy tűnt -- a racionalizmus szentelte meg. Ez az optimizmus volt -- erre utaltunk már -- az egyetlen eltérés ihletének fô forrásához, a klasszikus kultúrához képest. Az antikvitás grandiózus módon fogta fel az ember tragikus korlátját, aki, bármennyire is kimutatta nagyságát a hôsiesebbnél hôsiesebb vállalkozásokban, nem gyôzhette le a ránehezedô sorsot; a tragikus katasztrófa mindig gyôzött az emberi terv felett. Mindez alábbhagy a humanizmusban. Az optimizmus tehát jellemzôje lett a mi kulturális örökségünknek: ma már naivitásnak tűnhet nekünk, de ez az optimizmus odáig jutott a múlt század végén és e század elején, hogy a filozófiai és teológiai irodalom (például Amerikában, de másutt is) azt állította: a tudomány rövid idôn belül eljuttatja az emberiséget a mindenség teljes ellenôrzéséig, vagyis a megvalósult tökéletességig; csupán pár lépés van hátra a pszichológia és a szociológia területén. Ezt írta Walter Rauschenbush teológus és az Egyesült Államok egyházának történésze: ,,Országunk fejlôdésének sebessége megmutatja, milyen végtelen tökéletesedési képesség rejlik az emberi természetben... Talán ez a tizenkilenc évszázadnyi keresztény befolyás csak a növekedés hosszú bevezetô idôszaka volt, s most a cél, a gyümölcs már csak karnyújtásnyira van.'' De ez a racionalista jellegű optimizmus, amely úgy gondolta, az értelem a tudományon és a technikán keresztül képes lesz minden emberi problémát megoldani Isten nélkül, derékba tört az elsô világháború tragédiájával. Emlékszem egy nagy amerikai protestáns, Reinhold Niebuhr elsô könyveinek ilyen értelmű tanúságára; ô nagy hatással volt az Egyesült Államok kultúrájára a 30-as és 40-es években, különösen ,,Moral man and immoral society'' című, 1932-ben megjelent könyvével. Az elsô világháborút azután a második követte, s ez teljessé tette a hatást. A nagy kultúra mély tévelygésbe zuhant, mivel egyrészrôl Isten már eltűnt az ember látóhatáráról, másrészrôl az ember, az új isten, önmagát fosztotta meg a tróntól, saját kezével. # Egy epizód és egy jóslat Két tényre szeretnék emlékeztetni, mielôtt elmélyednék annak a kulturális tévelygésnek az elemzésében, amely Európában és mindenütt a világon elterjedt a második világháború utáni években. Az elsô Winston Churchill egy utazásával kapcsolatos. Churchill a világháború befejeztével az Amerikai Egyesült Államokba látogatott, ahol a civilizáció megmentôjeként részesült mindenféle elismerésben. Fogadták a bostoni Massachusetts Institute of Technologyban, a világ egyik legismertebb tudományos központjában, ahol a rektor az emberiség háború utáni csodás jövôjébe vetett bizakodó és naiv bizonyossággal intézett hozzá beszédet. Miután megemlítette, hogy a civilizáció mennyi mindennel tartozik Churchillnek a náci veszély elhárításáért, a háború utáni civilizáció leírásához fogott: szerinte a modern civilizáció leglényegesebb jellemzôje az, hogy a tudomány és a technika révén birtokba vette az ember minden vonatkozását. Már csak egy csekély lépés választja el az emberiséget, hogy uralma alá vonja az emberi gondolatot, érzelmeket, érzéseket, többé egyetlen Hitler sem bukkanhat fel, s a világ csakhamar tökéletes társadalommá alakulhat, mintegy nagy műhellyé, amely egy jó terv alapján működik. Ezt hallván, Churchill felállt, és miután megköszönte a rektornak a fogadtatást és a dicsérô szavakat, az általa leírt boldog világgal kapcsolatban azt mondta, nagyon reméli, hogy meghal, mielôtt ez megvalósul. A háború elôtti kultúrában gyökerezô optimizmus utolsó groteszk megnyilvánulásával szemben mindig szívesen emlékszem az angol államférfi szellemes válaszára. A második epizód, amely drámaibb tanulságú, Daniel-Ropsra vonatkozik és a Francia Tudományos Akadémián tartott székfoglaló beszédére, amelyre már hivatkoztunk. Éppen aznap volt a hirosimai atombomba robbanásának 10. évfordulója, és az író azt mondta, hogy ez az egybeesés az ô számára mint keresztény számára el nem hanyagolható figyelmeztetés. Beszédében Platón Timaioszát idézte, aki Atlantisz arany földjérôl mesél, a Herkules oszlopain túli elérhetetlen földrészrôl, ahol okos és vállalkozó szellemű embertörzs élt. Önellátókká lettek, és ezért már nem imádták az isteneket. Zeusz ekkor összehívta az Olümposz isteneit és az ügyre vonatkozóan feltette a kérdést, mi a teendô az istenek nélkül élô emberekkel. Úgy döntöttek, hogy kiirtják e gôgös fajt és Zeusz egy villámmal elsüllyesztette Atlantisz kontinensét az Óceánba. Timaiosz elmondja ezután, hogy a vízörvény, amely elnyelte Atlantiszt, hatalmas gombát alkotott, amely az égig ért. Pontosan tíz évvel ezelôtt -- mondta Daniel-Rops -- valóra vált Platónnak ez a dialógusa. ======================================================================== A modern ember kulturális eltévelyedése Vallási tudat A tragikus eseményekre válaszoló pszichológiai széthullás végsô következménye az ,,antropológiai feloldódás''. Megkísérlem analitikusan végigkísérni ennek legkiemelkedôbb szakaszait. # Aggodalom az élet jelentésének talányos voltával szemben A minden dolog mértékéül szolgáló értelem vitte az embert abba a félelembe, hogy nem csupán saját életét veszti el, hanem emberségét is. Eltévelyedésében nem talál választ a személy és az emberiség céljának talányára. Szeretnék emlékeztetni ennek a történelmi pillanatnak egy nagyon jellemzô regényére, a válság mintegy összefoglaló szimbólumára. Pär Fabian Lagerkvist ,,Barrabás'' című könyvérôl van szó. Barrabás a modern ember szimbóluma, annak a kultúrának a kifejezôje, amelynek következményeként önmagát teljesen autonómnak fogja fel. A könyv a Krisztus helyett kegyelmet nyert gonosztevô történetét meséli el, aki hirtelen, pár nappal elfogatása után szabadlábra kerül emiatt az ismeretlen Názáreti Jézus miatt, akihez ezért kötôdik az élete, amely független, vad és szabad. A regény arra a tényre épül, hogy Barrabás ,,valaki más'' érte vállalt halálának köszönheti, hogy él, és továbbra is hatalmas és képes véghezvinni a dolgokat, amelyek a nevét híressé tették. Giovanni Papini, aki a regény elsô olasz kiadásának elôszavát írta, éleslátóan jegyzi meg: ,,Barrabás tehát az ember, az Ember általában, aki életét Krisztusnak köszönheti, és nem tudja, miért. Igyekszik megtudni, tudakozódni, látni... És valójában sohasem fogja pontosan megérteni. Barrabást érdekli és felkavarja a dolog, de sohasem fog megtérni.'' Lagerkvist 1951-ben megkapta a Nobel-díjat ezért a regényért, amelyet az elôzô évben írt. A kitüntetés indokolásában úgy ítélték meg a könyvet, mint ,,az európai ember szimbólumát'', aki a kereszténységet elismeri, mint azoknak az értékeknek a forrását, amely a világra rákényszerítette kultúráját, de Krisztusban nem képes többé hinni. Lagerkvist, aki egyúttal érzékeny költô is, így ír az ,,Ismeretlen baráthoz'' szóló versében: ,,Ismeretlen ember a barátom, valaki, akit nem ismerek, egy ismeretlen, messze, messze. Miatta van tele szívem nosztalgiával, mert Ô nincsen mellettem. Mert talán nem is létezik Ô? Ki vagy te, aki hiányoddal töltöd meg szívem, aki az egész földet betöltöd hiányoddal?'' És hozzáfűzi egy másik versében, ,,A nemlétezô Istenhez'' címűben: ,,...nincs senki, aki meghallaná a sötétségben visszhangzó hangot; de miért létezik a hang?'' Miért létezik a hang? A mai művelt, intelligens ember, aki szereti az iletet és az emberiséget, tisztában van azzal, hogy nem képes túllépni a tagadáson, de azt is tudja, hogy a tagadás nem mindennek a mértéke. Saját valósága nagyobb a tagadásnál. A mai ember, mint már mondtuk, felfogja a kereszténységbôl származó értékeket, de nem képes hinni, s ez rettenetesen beteljesületlenné teszi. Éppen a beteljesületlenség szomorúsága korunk igazán tudatos embereinek tapasztalata. Bár nem képes hinni, a modern ember az ôszinteség végsô és elkeseredett gesztusával kiáltja ki a végsô, pozitív kijelentés nosztalgiáját, kiáltja azt, amit Krisztus teljes tudatossággal kiáltott, mielôtt meghalt volna: ,,Kezedbe ajánlom lelkemet.'' (Ezek Barrabás utolsó szavai is az idézett regényben.) Miután a racionalista optimizmus derékba tört két világháborúval, úgy tűnik, hogy a legmagasabb kortárs kultúra mély útkeresése új nosztalgia felé nyílik. Az ember nem bírja soká ezt a talányos helyzetet. ,,Az emberi lét egész törvénye abban áll -- mondta Dosztojevszkij --, hogy az ember meg tudjon hajolni a végtelenül nagy elôtt.'' Ez a stigma, bárhogyan olvassuk, bárhogyan is árnyékban hagyjuk, működik az emberben. Ugyancsak az orosz író jegyzi meg: ,,A méh ismeri kaptárának képletét, a hangya ismeri a hangyaboly képletét, az ember nem ismeri saját képletét.'' A ,,képlet'' a végtelennel való kapcsolatában áll. # Etikai elkeseredés Az ember nemcsak létének jelentését vesztette szem elôl, rádöbben arra is, hogy nem képes megvalósítani emberségét. Az ember képtelen ember lenni. Nincsen eszménye, törvénye, nincs vezérfonal, amit hajlandó lenne követni, nincs biztos kikötôje. Egyúttal azt is érzi, hogy nem is lenne energiája, hogy ezekkel éljen. Ez az etikai elkeseredettség saját méltóságunk; a végsô hűség lehetôségét érinti. ,,Nincs eszmény, amiért föláldozhatnánk magunkat -- mondja Malraux --, mert mindnyájunkban felismerjük a hazugságot és nem tudjuk, mi az igazság.'' Ennek a saját etikai képtelenségünk fölötti elkeseredésnek leghatásosabb képét Ibsen ,,Brand'' című darabjának utolsó jelenetében találjuk, amikor a fôhôs, aki egész életében kereste az egységet, halála elôtt, amit a mennydörgô lavina jelez elôre számára, így kiált fel: ,,Válaszolj nekem, Isten, mikor a halál készül elvinni: képes-e egy ember teljes akarata, hogy az üdvösség akár egyetlen szálát megszerezze?'' Vagyis, hogy egyetlen tökéletes cselekedetet véghezvigyen, amely végül is a teljesen emberi cselekedetet jelenti? Milyen távol van e kiáltás, amelyet Ibsen fôhôse szájába ad, attól az önteltségtôl, amely a modern kultúra gyökerét jelentette! Az ember, aki rádöbben, hogy képtelen megvalósítani önmagát, az optimizmusból a mély, totális pesszimizmusba esik át: mindent átitat a rossz; s ez nem más, mint autonómiára való törekvésének keserves következménye. Egyébként ez a szörnyű képtelenség-érzet íratta Kafkával is: ,,Nekem is, mint mindenkinek, van születésemtôl egy súlypontom, amelyet a legbolondabb nevelés sem volt képes elmozdítani. Még megvan ez a súlypontom, de valahogyan hiányzik a megfelelô test.'' Ezt a súlypontot én úgy nevezném: vágy az egységes jelentésre, de Kafka éleslátó elemzésébôl világos, hogy a ,,súlypont'', amely a ,,megfelelô test'' nélkül tétlen, s az ember úgy érzi, mintha ,,ólomgolyóként'' volna testében, nehézzé teszi s nem élteti a szervezetet: a szív olyan, mint a kô. Az Isten, ha nincs köze az élethez -- ahogy azt kultúránkban örököltük --, csak tovább élezi az ember etikai elkeseredését, ólomként van jelen létében. S így aztán azok az istenek, akiket Eliot sorol fel -- az Uzsora, a Bujaság, a Hatalom --, aktívan uralmuk alá vonják az embert s elkerülhetetlen a bűnhôdés fájdalma, a konkrét sorsé, amelyben az ember szükségszerűen elesik, ha elhagyja szerves kapcsolatát azzal, aki a teremtésben megalkotta. # Antropológiai következmények Szeretném felsorolni, melyek megítélésem szerint a mai ember lélektanának alapvetô kategóriái, amelyek az imént említett ,,tétlen ólomdarabnak'' felelnek meg. a) Mivelhogy az emberi lét törvénye a meghajlás a végtelenül nagy elôtt, valami elôtt, ami tágra nyitja képzeletünk látóhatárát, elsônek és legátfogóbbnak ezek között a kategóriák között azt tartom, amelyet Teilhard de Chardin egy megjegyzésében találunk: ,,... a legnagyobb veszély, amitôl az emberiség félhet, nem egy kívülrôl érkezô katasztrófa, nem az éhség vagy a pestis, hanem az a lelki betegség, amely azért a legszörnyűbb, mert a legemberibb csapás, s amely nem más: az élet ízének elfelejtése.'' Az hiszem, ez a szín illik legjobban korunk hátteréül. b) Vegyük észre másodsorban a sok emberi magatartás gyökerét jelentô ellentmondást. Eliot mondja ismét a VI. kórusban: ,,Mindig igyekeznek kimenekülni A belsô és külsô sötétbôl Olyan tökéletes rendszereket álmodva, hogy már senkinek sem kell többé jónak lennie.'' Az ember tehát, aki képtelen saját maga lenni, olyan rendszerekben, ideológiákban keres kibúvót, amelyekben nem érdekes mint ember, mint ,,én''. Nagyon jelentôsnek tartom Marxnak ezt a feleségéhez írt levélrészletét, 1856. VI. 21-én: ,,Újból embernek érzem magam, mert nagy szenvedélyt érzek, s a tanulás, a modern kultúra sokfélesége és a szkepticizmus, amellyel szükségszerűen hajlamosak vagyunk kritizálni szubjektív és objektív benyomásainkat, éppen arra szolgálnak, hogy apróvá, gyengévé, panaszkodóvá és céltalanná tegyenek bennünket. De a szeretet, nem Feuerbach embere iránt, nem Moleschott metabolizmusa iránt, nem a proletariátus iránt, hanem a szeretett lény iránti, az irántad való szerelem újból emberré teszi az embert.'' Vagyis a modern emberre nemcsak az élet ízének elvesztése nehezedik, hanem ez a, mondjuk, rejtett ellentmondás is (abban az értelemben, hogy nehéz felismerni), amely azonban tevékeny, és nagyon is jelenlévô. Valóban, hogyan lehet egy antropológiát, egy történelem-koncepciót felfogni, ha az nem abból születik, amit az ember minden nap tesz, ha azt nem foglalja magába és nem magyarázza meg? c) És íme a harmadik vonatkozás: az idô szükségességének lerombolása. Ezt a nyomot a pillanat felfogásában kell keresnünk. A pillanatban valóban ,,készülése'' közben lepjük meg az idôt. Attól a perctôl kezdve, amióta szokásos dolog kimondani, hogy mi alkotjuk saját létünket, ez a bolondság egybeesik a cél szó eltörlésével -- amellyel az Isten szó azonosul. Csak ha van cél, ha van a pillanatnak alakja, értéke, csak akkor lesz valaminek a ,,függvényévé''. Ellenkezô esetben, ahogy Oriana Fallaci mondja: ,,...az élet elszalasztott alkalmak sorozatává válik, annak visszasírásává, ami nem volt, de lehetett volna, lelkiismeretfurdalássá amiatt, amit nem tettünk meg, de megtehettünk volna. És így tékozoljuk el a jelent, újabb elszalasztott alkalommá téve, amely miatt majd késôbb tépelôdünk.'' d) Ez a három kategória, amelyrôl eddig szóltam, a modern embernek abban a helyzetében bukkan napvilágra, amely legmeghatározóbb társadalmi jellemzôje: a magányban. Ennek a négy évszázadnak az eredménye, amelyben az ember igyekezett magát megtenni a valóság végsô kritériumának: a kétségbeesett szolipszizmus. Különbözô árnyalatokban ragozhatjuk ezt a magányt, különbözô az eredete és eltérô történelmi pillanatokban éli meg az ember, de mindannyiszor közös benne a kapcsolataitól, a dolgoktól, másoktól, saját magától elszigeteltség tapasztalata. ,,Ott, ahol nincsen templom -- jegyezné meg Eliot --, nincsen otthon sem.'' Valóban csak az otthonban lel az ember táplálékot, barátságot, olyan helyet, ahol minden dolog érte van, hasznos számára és jó legmélyebb természete szerint. Micsoda magány süt Pavesének ebbôl az írásából: ,,Mindenki keresi azt, aki ír, mindenki beszélni akar vele, mindenki ki akarja mondani: Tudom, milyen vagy, és fel akarja használni, de senki sem ad neki teljes bizalmat, mint ember az embernek.'' Hogy teljes szimpátiával, bizalommal legyünk valaki iránt: ehhez a célját kell szeretnünk. e) Ennek a magánynak ôrült kifordulásait is megfigyelhetjük. Íme egy részlet Sartre-tól, amitôl nem lehet nem megborzongani: ,,A kezeim, mik a kezeim? Az a mérhetetlen távolság, amely elválaszt a tárgyak világától s örökre különválaszt tôlük.'' A kapcsolatra való képtelenség tragikus kijelentése ez. Logikus következménye ez a minden mértékévé tett én kijelentésének. Ha az ember mindennek a mértéke, magányos, mint egy társtalan isten. Kezei megragadhatják a dolgokat, megsimogathatnak egy szeretett arcot, megszoríthatják mások kezét, de kapcsolat még sincs. Az ember olyan lesz, mint a fény, amely a kövek és a víz felszínét súrolja, elválaszthatatlan tôlük, és mégis idegen. A bizonyos fajta szabadságfelfogásra kárhoztatott ember rádöbben, hogy a szabadság idegenség. Akkor pedig a semmiért szabad az ember. Minden közelség eltávolít a tárgytól, amely visszahúzódik és így mind elérhetetlenebb lesz: a magány feneketlen. Mivel mindentôl idegen a föld végsô határáig, a múlttól és önmagától, az ember nem tud mihez kezdeni ezzel a szabadsággal. És magával a valósággal sem tud mit kezdeni. Moravia a valóságról azt mondja: ,,elégtelen'', vagyis ,,nem képes meggyôzni effektív létezésérôl''. Így minden semmivé válik. Pavese is kimondja ezt ebben a versében: ,,Nincs keserűbb, mint annak a napnak hajnala, amin semmi sem fog történni, nincs keserűbb, mint a haszontalanság... Az óra hosszúsága kegyetlen annak, aki már semmire sem vár.'' f) Ezt a pusztulási folyamatot csupán elszánt akarattal lehet megállítani. Mit lehet az emberi személyiség e felbomlásával szembeállítani? Hiszen ha az ember elvesztette Istent, az egységes én hivatkozási pontját, minden összeroskad, megrothad, elhal. Pontosan ez a halál: a bomlás megtapasztalása, amikor egy szervezet elemei mind elválnak egymástól. Ekkor, e teljes összeomlással szemben, a válasz emberi kísérletének legnagylelkűbb vonása a megújult sztoikus volontarizmus. Az emberi elképzelés lehetetlenségével, egy materialista módon felfogott, mindent elsöprô és leromboló természettel szemben az emberi akarat ereje vasszilárdsággal tűz ki egy tervet, és minden energiájával igyekszik azt megvalósítani. Példaként Russelltôl idézek egy részletet: ,,...valami olyasmit éreztem, amit a vallásos emberek megtérésnek neveznek. Hirtelen és élénken tudatára ébredtem a magánynak, amiben a legtöbb ember él, és szenvedélyes vágy ébredt bennem, hogy megtaláljam az utat ennek a tragikus elszigeteltségnek a csökkentésére. Az ember élete hosszú menetelés az éjszakán keresztül, ahol láthatatlan ellenségek veszik körül, félelem és fájdalom gyötrik; egyesével, mint egy könyvben, eltűnnek életünkbôl útitársaink, és igen rövid az idô, amíg tudunk rajtuk segíteni. Vessen a mi idônk napfényt ösvényükre, hogy megerôsítse a csökkenô bátorságot, hogy hitet adjon a kétségbeesés óráiban.'' Bátorság: minek? Hit: miben? A volontarizmus maga mutatja vakságát és irracionális voltát. Ezzel próbálja az ember kiterjeszteni képességét olyan körre, amirôl pedig mélyebb tudata tudja, hogy el nem érheti; mint a mesebeli béka, aki felfuvalkodott, de azután nem bírta tovább és szétpukkadt. g) Az egyetlen realisztikus gát, amit az ember önnön borúlátásával szembeállíthat, az állam; az állam mint mindennek a forrása. Ez az ember megvalósult uralma, de mennyire ironikus módon! Végül a szabadság nem volna más, mint egy elvont társadalmi eszme -- egy egész nép rejtett rabszolgasága a hatalommal, vagyis a kevés ,,szerencséssel'' szemben, akik markukban tartják az erôt. Nem erre céloz talán a Nobel-díjas költô, Milosz keserű megjegyzése? ,,Sikerült elhitetni az emberrel, hogy ha él, ezt csak a hatalmasok kegyének köszönheti. Vagyis igya a kávét és vadásszon lepkékre. Aki szereti a res publicát, levágják a kezét.'' ======================================================================== A választás Vallási tudat Minden eddig felvázolt helyzet, minden következményével együtt, nem az ember komolyabb önvizsgálatának gyümölcse, hanem egy választásé. Althusser, a neomarxista filozófus is nyíltan megvallotta, hogy a döntés ,,Isten létezése és a marxizmus között nem értelmi kérdés, hanem egyszerű választás''. Vagyis az ember által felvett alapállás, szabad választás. Althussernek igaza volt. Képzeljünk el egy embert, aki a félárnyékban áll. Ha háttal fordul a fénynek, a félárnyék számára a semmi, a sötétség kezdete; ha fordítva, a sötéttôl fordul el, a félárnyék a fény kezdete lesz. Vagyis neki kell választani, melyik irányt óhajtja elfogadni. Akárhogyan is, a kettô közül csak egyik a valóságos: ha van félárnyék, azt jelenti, hogy létezik az emberi dráma sötétsége, de azt is jelenti, hogy fény is van. Ezért a valódi dráma a valósággal szembeni alapállás megválasztása. A valóság ez a félárnyék: lehet teljesen sötétnek érzékelni, de lehet a fény kezdetének felfedezése is. Ha azonban az akaratunk -- szabadságunk energiája és feszültsége, a léthez tartozásunk képessége -- negatív irányban áll, mint egy gyerekes, tragikus csínynél, nem jól sül el a dolog. Az embernek hatalma van, hogy személyesen mérlegelje léte alapvetô választását, de ez olyannyira tragikus, hogy Isten szíve megesett rajta. Eggyé lett közülünk, hogy felrázzon, hívjon, hogy felemeljük a fejünket. Az ember saját létével szembeni negatív alapállása nem más, mint öngyűlölet és céljának gyűlölete. Nietzschénél olvassuk ennek az erôszakos akaratnak az elôlegezését, amely benne rejlik a modern ember vágyában, hogy minden mértékévé váljon: ,,Egy nap a vándor becsukta maga mögött az ajtót és sírt. Aztán így szólt: Hogy gyűlölöm ezt az égetô vágyat az igazra, a valódira, a nem láthatóra, a bizonyosra...'' Ezt a választást hozta a ma embere: becsukta az ajtót a remény elôtt, az eszményi lendület elôtt, ami fülében dobol, amely szívében lapul, amelyet továbbadott neki anyja és mindaz, ami megelôzte ôt a történelemben: ez elôtt a nyilvánvaló vágy elôtt az igazra, valódira, biztosra. A modern ember úgy érzi, üldözi ez, mint egy sötét és szenvedélyes börtönôr, de ugyanakkor elismeri, hogy az igazságvágy alkotja ôt, s lázad saját szívének természete ellen, ami Istent hirdeti. Csak ebben leplezôdik le az ember rosszasága. Dante különben már jelezte ezt az emberi problémát Capaneo alakjával. A keresztény ember ismeri ezt a kísértést: Te, ó Isten, idekötsz s én nem menekülhetek, de nem tilthatod meg nekem, hogy káromoljalak és én káromollak. Így aztán az ember, hogy Istenrôl lemondjon, lemond saját magáról. Az igazságvágy, mint börtönôr nem hagyja azonban nyugodni. Hogy kivonjuk magunkat saját szívünk kívánsága alól, micsoda szakítások, micsoda keserűségek! ,,De mivel az embernek tovább kell lépnie fáradt és felsebzett lábbal'' -- ahogy Nietzsche folytatja, ekkor tehát dühös gyűlölettel fordul vissza a szép dolgok felé, amik megfelelnek létének és nem tudták visszatartani. Ebben a haragos akaratban, hogy kitépje magát azok közül a kérdések közül, amelyek Istenhez térítenék vissza, tele van keserűséggel, mert a szíve vágyai nem tartóztatták, hogy maradjon. És így saját szabadságát gyűlöli, miközben él vele. Montale így írja le pazar költeményében a pillanatot, amikor felfogjuk a dolgok összhangját: ,,Talán egy reggelen, ha a száraz üveglevegôben megyek hátrafordulva látom: a csoda teljesül a semmi mögöttem, fejem felett az űr és félek részegül. Azután mint a vásznon, felállnak rendben fák, házak, dombok a szokott csalásra. De késô lesz már: és én elmegyek csendben titkommal az emberek közt, akik nem fordulnak hátra.'' Az ember, mint a természetnek az a szintje, ahol öntudatra ébred, felfogja, hogy a pillanatban nem maga alkotja magát, tehát a dolgok sem maguktól vannak. Ez lehet a misztikus tapasztalat kezdete, vagyis teremtmény voltunk tudatának felismerése. Hogyan lesz belôle nihilizmus, ,,a semmi mögöttem''? Ez egy választástól függ, amely megkerül bizonyos kérdéseket, amelyeket az értelem tenne fel. Mint minden hiba, ez a választás is logikájánál fogva kényszerül elfeledni, letagadni valamit: hogy a dolgok léteznek. Összhangban, valóban nem magukban állóként, de léteznek. És éppen ezért a nagy Jelenlét kifejezôjelei. Cicero mondta: ,,Nem csúfos dolog, hogy a filozófusok kételkednek olyan dolgokban, amiben a parasztok nem kételkednek?'' Megesik tehát (és megdöbben, aki elgondolkozik rajta), hogy az ember az ellen lázad, ami élteti, az ellen, amit ,,józan'' észnek neveznek. Elég lenne pedig az értelmünket használni, ezt a valóságra való nyitottságot, amely olyan, mint a tengerre nyitott ablak, aminek látványába nem lehet sohasem teljesen elmerülni és minden pillanatban újként tűnik fel elôttünk. Lehet azt választani, hogy a valósággal ne úgy álljunk szemközt, mint az Evangélium kisgyermekei, akiké az ígéret szerint a mennyek országa, vagyis tágra nyílt szemmel tekintve az életre, hanem mint az a kisgyerek, aki karjával eltakarja arcát, nem néz és nem lát. Ez az ember igazi titka, mert vagy azt választja, hogy úgy áll a dolgokkal szemben, hogy nem tekint rájuk, hogy elkerülje baljós értelmüket, vagy megmarad a természetes nyitottságnál, amely az embert az univerzális elé állítja. Vagy kinyílik az ember, vagy bezárul, és ez az a vallásos szempontból alapvetô választás, amely minden kor embere számára közös. Természetesen lehet, hogy a választás hátrányos helyzetben történik, mint korunkban, amely 4-5 évszázadnyi mesterséges ateizmust örökölt; mesterséges, hiszen jogosan mondta a protestáns teológus, Tillich: ,,Az ateizmus, etimológiai értelemben lehetetlen.'' Az ateizmus egzisztenciálisan lehetséges, és nem más, mint az isten, akinek nincs köze többé az élethez, nagyra becsült, és dogmatikailag esetleg tisztelt valaki, de akitôl elvárjuk, hogy ne akarjon semmit létünktôl. Az életünkben csak az érdekeknek van szerepe, ,,a Bujaságnak, az Uzsorának, a Hatalomnak'', ahogy Eliot mondta. És lassanként, a naturalizmus etikai igazolásával és a racionalizmus végsô igazolásával, az ember megnyugszik ebben a rabszolgaságban, amikor lemondott minden istenrôl, kivéve ,,az uzsorát, a bujaságot'', vagyis összefoglalva: ,,a hatalmat''. Azért élünk drámaian szép pillanatban, mert mindjobban minden a mi választásunkon múlik, s a választásunknak négy évszázad közgondolkodásával kell megküzdenie, amelyben azonban manapság, mint láttuk, feltűnnek a más korokban jobban elhomályosított emberi igények tudatosságának felvillanásai és nosztalgiái. Így mondja filozófiai életútjának végén Horkheimer: ,,Egy isten önkinyilatkoztatása nélkül az ember nem képes magából semmit sem megérteni.'' ======================================================================== A kereszténység protestantizálódása Vallási tudat Vagy ,,az egyház hagyta el az emberiséget?'' (T. S. Eliot: ,,A szikla'' VII. kórusa) A jelen történelmi helyzetben, amit egzisztenciális és gyakorlati szinten is az ateizmus határoz meg, de a végtelennel való kapcsolat, a hiteles vallásosság sürgetô igénye miatt is az kell, hogy az élet értelmét ne az élettôl idegen dolgokban kutassuk. A kereszténység azért lépett a világba, hogy szemben álljon azzal az emberronccsal, aki annak következménye, hogy az ember elveszti kapcsolatát Istennel. Nem más a kereszténység, mint az emberré vált Isten hirdetése. Ennek kellene képeznie a legmeghatározóbb ellenlépést az ellen, hogy az élet eseményeibôl száműzzük a végtelennel való kapcsolatot. Emlékezzünk rá, hogy Krisztus így szólt halála elôtt, amikor Atyjához imádkozott: ,,Nem a világért könyörgök'' (Jn 17,9). És ezzel a kifejezéssel bizonyosan nem a teremtésre utalt, amelyben a csillagokat, a tengert, a gyengédséget és a szeretetet kaptuk, hanem arra a valóságra, amelyben az ember képes felfogni a csillagokat, a tengert, a gyengédséget és a szeretetet, eltekintve azoknak az istenivel való végsô kapcsolatától. Ez az a világ, amelyikért Krisztus nem könyörög: azért a valóságért, amelybôl kihagyják Istent; hiszen az ily módon manipulált valóság lerombolja az embert, akit Krisztus megváltani jött. Manapság azonban a kereszténység a világban alaposan redukált formában van jelen. Nem testesíti meg az ember lerombolása elleni küzdelmet, amit tennie kellene. Nem, hacsak lehetôségében nem. Errôl a redukált jelenlétrôl beszélve szeretném leszögezni, hogy nem az etikai diszharmóniáról beszélek. Mióta az Úr eljött ugyanis, az egyház rádöbbentette az embert arra az alapvetô igazságra, hogy bűnös, és hogy Krisztus éppen a bűnösökért jött. Nem arról a szörnyű törékenységrôl beszélek most, amelyrôl Ibsen fent idézett színpadi részlete szólt, s amely miatt az ember nem képes maga megállni a lábán, nem képes önmaga lenni. Nem errôl beszélek! Krisztus éppen azért jött, hogy ôrá támaszkodva tudjunk haladni, bár lassan, de mégis tudjunk haladni. Arról a leszűkítésrôl beszélek, ami a kereszténység tényleges megélését ássa alá. Az a véleményem, hogy napjaink kereszténységét mintha leszűkítené, gyengítené, lecsökkentené egyfajta befolyás, amit talán ,,protestantizmus''-nak definiálhatnánk. Nem akarjuk e helyt elemezni azt a vallásos mélységet, amelybôl a protestantizmus születik és ahova elérhet; amit mondani készülök, nyilván nem a protestáns világ kritikája, hanem a katolikus valóságé, azt is mondhatnám, a katolikus értelmiségé, amely -- úgy tűnik -- napjainkra erôsen protestantizálódott. A fô megfigyelés, amely indokolja ezt az ítéletet, a kereszténységnek az ,,Igére'' való leszűkítésében áll (,,Isten Igéje'', ,,Evangélium'' vagy egyszerűen az ,,Ige''). Ennek döntô hatása lehet egy kultúrára. # A szubjektivizmus Ez a leszűkítés, metodológiai szempontból, utat nyit az elkerülhetetlen szubjektivizmusnak, amely gyakorlati téren hajlamossá teszi az embert a szentimentalizmusra és a pietizmusra. Ily módon Isten Igéjének legfontosabb értelmezô kritériuma a személyes lelkiismeret volna: ez drámai viszonylagossá tétel. Minden ember egyaránt tanító, saját maga számára tekintély és próféta, jóllehet mindig emberi természete és a pillanat rabja. ,,Tot capita, tot sententiae'': sok fej, sok vélemény. Lehetne a racionalista szabadság jelszava is. Ha az ember segítséget keres ebben az elkeseredett szubjektivizmusban, a hermeneutákra, az egzegétákra bízza magát. De a szükséges objektivizmushoz nem elegendôk az értelmiségiek. Csakúgy, ahogy az objektivitás megmentéséhez nem elegendô a bázisközösség a maga véleményével, sôt még a helyi egyház sem a magáéval: Krisztus ezek közül egyiknek sem engedte át saját vezetése tévedhetetlen végsô objektivitását. # A moralizmus Ha a kereszténység Isten szava, amelyet a lelkiismeret értelmez, fölmerül egy következô súlyos kérdés. Az ,,Igévé'' tett, lelkiismeret által értelmezett kereszténység milyen viselkedésmódot fog sugallni a személyes emberi problémákkal szemben vagy azokkal ütközve, illetve a társadalmi valóság kihívására? Hogyan tud ez a szélsôséges szubjektivizmus szembenézni a kihívással, a modern élet mind összetettebb eseményeinek sokaságával? A válasz, sajnos, csak egy lehet: az ember viselkedését szükségszerűen az uralkodó kultúra által elismert eszmények fogják vezetni, s eszerint mérik értékét. Az erkölcs ekkor egyszerűen törvényekbôl és a hatalom által jóváhagyott életfelfogás másolásából származik, vagyis az, amit a többség annak tart. Ha a kereszténység az Igére szűkül, nem lesz más, mint a tudat diktálta hangulat, s ez a tudat nem tudja kivonni magát a mindenkori történelmi pillanat legnagyobbra tartott értékeinek vonzásából. Ekkor tehát az ember a leghelyesebb és legméltóbb magatartást az uralkodó közgondolkodás legaktuálisabb meggyôzôdései és elképzelései szerint képzeli el. Ez a második csonkítás, amit napjainkban a katolicizmus elszenved, egy nagyon elterjedt értelmezés alapján. Nem más ez, mint leszűkített erkölcsi látókör, amelynek viszonyító paraméterei az adott társadalom uralkodó életfelfogásának paraméterei. Ez az erkölcsnek moralizmusra való redukálása. A moralizmus mindenképpen szűkíti az erkölcsi látóhatárt és mindig vádolja az embert: vagy inkább egyfelôl vádolja, másfelôl viszont igazolja. Bizonyos értékeket kiemel, másokat elhagy, bizonyosoknál teljes megfelelést várnak el, másoknál eltűrik vagy néha elvárják a hiányát. Ezért, még ha a szubjektív módon értelmezett Isten Igéje képes is érzelmi síkon élô tereket megnyitni, sôt felfedi az áldozatkészség rejtett tartalékait is, a társadalomban élô emberek erkölcsét a valódi hatalom tartja kézben. Ekkor pedig az ember alapállása a kereszténységgel szemben, még ha hívô is, igyekszik megfelelni azoknak az erkölcsi értékeknek, amelyeket a mindenkori társadalom elfogad. Így válik az erkölcsiség meglapuló moralizmussá; az ember magatartása vagy annak az eseménynek a legbelsôbb dinamizmusából fakad, amelyhez tartozik, vagy pedig önkényes és véletlenszerű válogatás a kijelentések közt, amelyek közt a hatalom által elônyben részesítettek dominálnak, s akkor az ember ezekhez igyekszik aggályosan hasonulni. # A keresztény esemény szerves egységének meggyengülése A kereszténység Igére való leszűkítésének egyenes következménye ugyancsak a jelen és a múlt kapcsolatának feloldódása, vagyis annak a szerves egységnek a feloldódása, amely a keresztény eseménynek olyannyira sajátja. Meggyengül a történelem, a hagyomány értéke, vagyis a keresztény esemény szerves voltának értéke, amely életté teszi az egyház életét. Olyan ez, mintha egy felnôtt pusztán a jelenbôl élne, ösztönös vagy pillanatnyi reakcióiból, s valami furcsa betegségbôl vagy rossz reakcióból kifolyólag elfeledné a múltját. A kereszténység eseményének történelmi és vitális mélységének ellaposodása eljut odáig, hogy a lehetô legjobban kiüresítse a kapcsolatot ennek a szerves egységnek a biztosítékával, vagyis Róma püspökével. A pápa követésének bizonyos lanyhulásában a protestantizmus egy másik kifejezôdését veszem észre, amelyet ,,kongregacionalizmus''- nak nevezhetnénk (a protestáns történelembôl vett kifejezéssel), vagy ,,episzkopalizmusnak''; e nézet szerint a helyi egyház elegendô hozzá, hogy megalapozza az ember kapcsolatát Krisztussal. Róma püspökének valóságos primátusa szertefoszlik, s ezzel szertefoszlik az Istennel való kapcsolat egyetlen megfelelô kikötôje, amely az egyháznak mint totalitásnak a titka. Még milánói bíboros korában elôre megérezte ezt a veszélyt VI. Pál, és így fejezte ki magát egy Cicognani bíboroshoz intézett levelében, a zsinat megnyitása elôtt: ,,E zsinatnak, rögtön kezdetekor, a Krisztus helytartója iránti tisztelet, hűség, szeretet és engedelmesség egyhangú és boldog aktusát kellene kifejeznie. A pápa elsôségének és tévedhetetlenségének meghatározása után voltak, akik elrettentek, voltak, akik bizonytalankodtak, és voltak, akik alávetették magukat. Ma örül az egyház, hogy Péterben és utódjában hatalmának azt a teljességét ismerheti fel, amelyben egységének, erejének és annak a titokzatos képességnek titka rejlik, hogy képes kihívni az idôt, és az embereket egyetlen egyházba gyűjteni. Miért ne mondaná ezt ki a zsinat? Miért ne fejezné ki a zsinat ezt a megszerzett bizonyosságot? Mivel késôbb a püspöki hatáskört kell tárgyalnia, miért nem távolít el magától minden kísértést és másoktól minden kétséget, amely pillanatnyilag kérdésessé tehetné még ennek az igazságnak szilárdságát és magasztos nagyságát? Ezzel kapcsolatban is elegendô lenne egy egyszerű és rövid, de ünnepélyes és szívélyes aktus.'' Ehelyt egy megjegyzést kell tennünk. A ,,helyi'' egyház nem állhat meg az uralkodó kultúrával szemközt: csak elviselheti. A kultúra ugyanis csak olyan értékek révén válhat uralkodóvá, amelyeket erôvel vagy univerzalitásra törekvôen mutat fel. Egy helyi egyház, éppen mivel korlátozott, nem elég erôs, hogy ellenálljon: az ô univerzális értékei éppen azok, amelyeket a ,,katolikum''-tól kap, ahogy II. János Pál pápa mondta az olasz egyházhoz intézett beszédében, a Loretóban összegyűlt püspököknek és képviselôiknek (1985). Íme tehát a három ,,botlás'', amelyek belülrôl kezdik ki a kereszténység tényét, különösképpen a katolicizmust, belülrôl támadva meg azt, és gyengítik a harcban az ellen a gondolkodásmód ellen, amely szerint ,,Istennek nincs köze az élethez''. Ezek, mint láttuk, a célunkkal szembeni szubjektivizmus mint felfogás is mint gyakorlat; a moralizmus, amely az uralkodó kultúra által nagyra tartott értékek hangsúlyozása; és Isten népe élô egységének meggyengülése, hagyományában és garanciául szolgáló feje, Róma püspöke körül. Így tehát ma erôtlennek mutatkozik az egyház hatalmas szervezete, az az egység, amelyben Krisztus megváltó jelenlétének jele él. Egy belga teológus, Chantraine, így fogalmazta ezt meg egy folyóiratban: ,,Kiürült a keresztény ontológia és csak a szavak maradtak.'' ======================================================================== A kereszténység mint objektív tény Vallási tudat # A kinyilatkoztatás a történelemben Ha a kereszténység nem leszűkített módon akar fellépni a mai világban, az élô Istent kell felmutatnia, nem a halottak Istenét vagy az emberi gondolat Istenét. Az élô Istent, akinek kezében van az idô és a történelem, az ember értelme és szíve, és aki egyedül képes válaszolni arra a mély vágyakozásra, amely szinte már szociológiailag felmérhetô tényként ébred az emberekben. A kereszténység egy Tény hirdetése, egy, az ember számára jó híré, az Evangéliumé. Krisztus megszületett, meghalt és feltámadt. Ez nem elvont meghatározás, értelmezendô gondolat. Isten Igéje -- az Ige -- egy asszony méhében testet öltött -- ez megtörtént tény, gyermekké lett, felnôtt, beszélt a tereken, evett és ivott másokkal egy asztalnál, halálra ítélték és megölték. Isten szava emberi tény, teljesen emberi tény. Eliot ,,Négy Kvartett''-jének egy részlete így mondja: ,,Az emberek kíváncsisága kutatja a múltat s a jövôt S megmarad ennél a dimenziónál, de felfogni Az idô és az idôtlenség keresztezôdési pontját: Ez a szentek foglalkozása... Nem is foglalkozás, valami, amit kaptak És elfogadtak, az egész életnek a szeretetbe semmisülésében, A lángolásban, az önátadásban, a másokért élésben.'' Amikor valahol egy gyermek születik, a szülôknek, a nagyszülôknek, a családnak és a barátoknak világos, hogy ez tény. Senki sem vitatja: kell egy új ágy, egy új szoba, ki kell gondolni, hogyan fogják eltartani az újonnan érkezettet, gondoskodnak a táplálásáról, öltöztetik, oltalmazzák, fölkelnek, ha éjszaka szüksége van valamire. A mindennapi élet arculata megváltozik, és e tény függvényében átalakul. A kereszténység ugyanilyen ,,tény''. Úgy lépett be a történelembe, mint csecsemô, két házastárs otthonába. Letagadhatatlan esemény, objektív jelenlét, amely el akarja érni az embert, a végsôkig kihíva és ítélve ôt. Jézus így mondta az apostoloknak feltámadása után: ,,Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig''. (Mt 28,20) A kereszténység az ember számára csak akkor döntô tényezô, ha ebben az eredeti formában képes újra felfogni; ebben a tényszerű alakjában, amelynek arca kétezer esztendôvel ezelôtt az a bizonyos ember volt, de már életében hozzátartozott azoknak arca, akik összeálltak és kettesével elmentek, hogy azt tegyék, amit ô tett és mondott, hogy ôk is tegyék, majd pedig összegyűltek, és visszatértek hozzá. Azután elmentek az egész akkor ismert világra, egységben, hogy elvigyék e tény örömhírét. Ennek az embernek az arca ma a hívôk összessége, akik az ô jelei a világban, vagy -- ahogy Szent Pál mondja -- az ô Teste, titokzatos Teste, amelyet ,,Isten népének'' is hívnak, amelyet garanciaképpen egy élô személy, Róma püspöke vezet. Ha a keresztény tényt nem ebben az eredetiségében fogjuk fel és ragadjuk meg, semmi másra nem jó, mint hogy értelmezések, gondolatok, esetleg tettek sűrű javaslatával szolgáljon, de csak az élet által kínált többi javaslat mellett és gyakran alárendelt szerepben. # A cél felé tartó út objektivitása A szerkezeti eredetiségében újra felfogott kereszténység a fent leírt ,,protestantizáló'' hatásokkal szemben elsôként az igazságra vezetô út objektív voltát hangsúlyozza. Az embernek az igazság felé, célja felé vezetô útja nem függ attól, hogy ô mit gondol, hogy mások mit gondolnak, vagy attól a társadalomtól, amelyben él. Az út objektív: nem elképzelni vagy kitalálni kell, hanem követni. Paul Claudel mondatja Anna Vercors-ral, leánya, Violaine holtteste felett: ,,Miért kell annyira kétségbeesni, amikor oly egyszerű engedelmeskedni?'' Követendô élô valóság, ez a keresztény tény legsajátosabb jellemzôje. Az egyház élete valóban az Evangélium, Isten Szavának olvasása, azonban ezt egy élô test élô lelkiismerete értelmezi, egy élô valóság, a tanítóhivatal vezeti, s e test a múló idôben saját ütemre dolgozik, és ez a liturgia. Az igazsághoz vezetô út, minden törékenysége, következetlensége, gyengesége ellenére, az ember számára tele lehet békével, ha ez valakinek a követése egy szeretetbeli döntés alapján, afelé a cél felé haladás, amely valóban emberré teszi. Néri Szent Fülöp bölcsen ismételtette gyakran kortársával, a történész Baronio bíborossal: ,,obedientia et pax'': engedelmesség és béke. # Az erkölcs mint kegyelem Láttuk, hogy a moralizmus nem más, mint az uralkodó kultúra által elismert emberi eszményekhez való erôltetett, akarattal hangsúlyozott ragaszkodás. A cél felé vezetô út objektivitása a moralizmussal szemben a kegyelemre mutat rá. Az ember a kegyelem révén lesz önmaga, a kegyelem révén halad megvalósulása felé. Hogyan működik ez a kegyelem? Van a természetben egy megvilágosító hasonlat. Gondoljuk el, hogy a gyerekbôl hogyan lesz felnôtt. Saját arcvonásokat ölt magára, megvalósítja saját személyének szerkezetét, összetéveszthetetlen személyiségű felnôtt lesz, s mindezt annak köszönheti, hogy állandóan magába szív dolgokat, mert egy saját arccal, saját szerkezettel rendelkezô eseményhez tartozik: a családhoz. Minél inkább van a családnak sajátos arca, minél gazdagabb és tudatosabb emberségben, annál eredetibb személyiséget nyer a gyermek. Éppen ennek a folytonosságnak a tapasztalata az, amely lehetôvé teszi a személy különbözôvé válását, a benne rejlô jellemzôk kifejlôdését. Ez a csodálatos paradoxon, amely kifejezi annak a végtelen egységnek a gyökerét, amely minden embert és egyenként mindenkit alkot: ez a teremtés legmélyebb titka. Ehhez hasonlóan az ember is halad célja felé, megvalósítja magát, miközben benne él a családias ,,tényben'', amely az emberek Krisztusban való testvérisége, azoké az embereké, akik elismerik egymást és együtt haladnak, mert Krisztus köztük van. A moralizmussal szemben tehát -- amely leszűkíti az emberi értékek horizontját és önvádra késztetô konformizmusra kényszerít --, a kereszténység az üdvösséget kegyelemként tárja elénk, amelyet egy élô valóságba merülve és megmaradva nyerünk el. A kereszténység ugyanis objektívnek hirdeti az embert végcéljához elkísérô egyházi közösséget. Így a felnôtt ember is ,,üdvözül'', vagyis nô, rádöbben, hogy változik az idôben, érlelôdik, mindinkább ahhoz tartozónak érzi magát, aki által lett, és aki után egész lénye kiált. Megmaradva tehát annak az eseménynek kézzelfogható és szerves voltában, amely berobbant a történelembe, és amely ma egy vezetett nép -- ,,sui generis etnikai valóság'', mondta VI. Pál --, az ember felépíti magát, más teremtménnyé válik. Valóban, ha valaki nem egy népbôl születik, vagyis nem természetesen megalapozott és szervesen meghatározott szociológiai valóságból, nagy nehézségekbe ütközik, hogy megvalósítsa tényezôinek teljességét. Mi lehet abból az emberbôl, aki lombikban lát napvilágot, és állami intézményben nevelkedik? ======================================================================== A keresztény tény két alapvetô jellemzôje Vallási tudat # Totalizáló tény A kereszténység ilyen értelmű felfogásának, vagyis a kereszténységnek mint eseménynek, szerkezettel bíró történésnek elsô jellemzôje, hogy a keresztény tény totalizáló. Vagyis sugallja azt az érzékenységet, ahogy az ember az élet dolgait fogadja, sôt maguknak a dolgoknak a felfogását alkotja, a fogalmakat és az értékeléseket, azután a tervezést és a cselekvést. Ahogy ezt VI. Pál is hangsúlyozta ,,Evangelii Nuntiandi'' című enciklikájában, különösen a 19. és a 20. paragrafusban. Ha Isten tényként közöttünk van, olyan ez, mintha nagyon fontos vendéget fogadnék házamban: a ház az enyém marad, mégis az övé: minden körülötte forog. Ha újraolvassuk János Evangéliumának elsô fejezetét, megtaláljuk ennek a Jelenlétnek az elsô jeleit, amely teljesen átitatta Jézus elsô követôit: magát Jánost, Andrást, Simont, Fülöpöt, Natanaelt. A Jézussal való találkozás számukra az életüket átformáló esemény volt, a mindenségre való igénnyel töltötte meg ôket, kiiktatott minden üres teret, minden tôle független programot. A közülünk eggyé lett Isten, aki közöttünk él, társunk az életben, ha nem határozná meg minden gondolatunkat, tervünket, érzésünket, ha nem fognánk fel ezt a totalitást, nem is volna többé Isten. Ügyeljünk rá, hogy különbséget tegyünk: a keresztény tény e totalizáló voltának semmi köze ahhoz a deduktivista kísértéshez, amely az Evangéliumból az élet minden részletére kész receptet szeretne adni. Ahhoz a jelenséghez van köze inkább, amelynek révén az élet minden részletében gyökeresen megváltozik, mert az ember egy magával ragadó tény közelében teljesen annak hatása alá kerül. Romano Guardininek van egy gyönyörű mondata, amely véleményem szerint jól meghatározza, mit értünk totalizáló tényen: ,,Egy nagy szeretet tapasztalatában minden, ami csak történik, azzal összefüggô eseménnyé válik.'' Ez a személy fenséges intenzitása: minden dolog benne tükrözôdik, és már arcot ölt. Csak nem ez a szeretet hiányzik a mai kereszténységbôl? Mindenesetre ez a totalizáló hit hiányzik a mai kereszténységbôl, mert nem életként adják tovább. Igazi élet híján, elbágyadva a kereszténység végül puszta kifogás lesz ennek vagy annak az értéknek hangsúlyozására, amit a hatalmon levô gondolkodásmód jóváhagy. # A hit kultúrává válik Ha a hit átitatja az emberi élet minden rezdülését, a hit kultúra forrása lesz, új kultúráé: különben nem testesül meg, s olyan volna, mintha a történelmi jelen megváltása nem kezdôdne meg. II. János Pál pápa mondta egy beszédében: ,,Az a hit, amely nem válik kultúrává, nem teljesen elfogadott, nem teljesen átgondolt, nem hűségesen megélt hit.'' A kultúrát úgy lehet definiálni, mint a fejlôdésben levô emberi tapasztalat rendszeres és kritikus tudata. A tapasztalat egy ember beleütközése a valóságba, amely jelenlétként meghívja és kérdezi (,,problematizálja''). Az emberi dráma erre a problematizálásra adott feleletben áll (felelôsség), és a felelet nyilván az emberben születik. Az ember ereje öntudatának intenzitásától függ, vagyis, hogy hogyan fogja fel azokat az értékeket, amelyek személyiségét alkotják. Ezek az értékek pedig énje legszemélyesebb történetén keresztül épülhetnek csak be egyéniségébe. Az ember radikális zsenialitása azon áll, milyen erôs az odatartozás- tudata. Ezért lesz Isten népe új kulturális horizont minden ember számára, aki hozzátartozik. Nem kerülhetek meg egy megjegyzést: a hitre való nevelés kulturális képességre való nevelés. Akkor viszont a keresztény iskola célja nem a nevelendô odatartozás- tudatának fejlesztése kellene hogy legyen? ======================================================================== A keresztény tény mint jelenlét Vallási tudat Hogyan van jelen a keresztény tény, Krisztus Teste vagy Isten népe oly módon, hogy hozzátartozni lehetséges és megtapasztalható legyen, hogy cselekvôvé tegyen a hozzátartozás? Úgy, ahogy János írja elsô levelében: ,,Amit hallottunk, amit láttunk szemünkkel, amit szemléltünk és amit kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, mi láttuk és tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk...'' (1Jn 1,1--2) Íme a válasz: a keresztény Tény jelenléte a hívôk egységében áll. Ez a leginkább bizonyságtevô jelenség: ez a csoda, ez a jel. Ami emberileg lehetetlen, az idegenség megszűnése és új testvériség születése, amely nem a húsból származik, de a húsra is hat -- ezt a csodát tette meg Jézus, istensége bizonyítékául: ,,Amint Te, Atyám, bennem vagy és én Benned, legyenek ôk is egy, hogy a világ elhiggye, hogy Te küldtél engem.'' (Jn 17,21; vö. Gal 3,26--29) Íme a módszer, ahogyan ez a Tény ,,megtérítheti'' a világot: ha ez az egység láthatóvá válik mindenütt. Enélkül nem létezhet keresztény vallásosság. Így mondta nagy erôvel VI. Pál pápa: ,,Hol van 'Isten népe', amelyrôl annyit beszéltünk és beszélünk, hol van? Ez a 'sui generis' etnikai egység, amelyet vallásos és messiási jellege emel ki és jellemez, amely teljesen Krisztushoz tart mint fókuszpontjába, és amely teljesen Krisztusból származik? Milyen az összetétele? Mi jellemzi? Hogyan szervezett? Hogyan fejti ki eszményi és megerôsítô misszióját a társadalomban, amelybe belemerül? Jól tudjuk, hogy Isten népének olyan neve van most történelmileg, amelyet mindenki ismer: az egyház. Ez nem holmi földtôl elrugaszkodott teológia, amely nem hozzáférhetô a hívô nép közgondolkodása számára: valóban a legmagasabb igazság, de nyitva áll mindenkinek, aki hisz és aki képes magába szívni azt az érzelmi identitást, azt a kölcsönös szolidaritást, amely a 'hívôk sokaságába egy szívet és egy lelket' önt, amint a kereszténység hajnalán volt. Meg kell nônie bennünk a közösség, a szeretet, az egyház érzésének, vagyis az egy, katolikus, vagyis univerzális egyház érzésének. Meg kell hogy szilárduljon öntudatunk, hogy nemcsak bizonyos közös jegyekkel rendelkezô népesség vagyunk, hanem egy nép, Isten valódi népe.'' (VI. Pál, szerdai általános kihallgatás, 1975. VII. 24.) Létrehozni a hívôk egységét ott, ahol a hívô él: ez a ,,Kommunió'' megnyilvánulása s ennek lesz megtapasztalható gyümölcse az idôben a ,,felszabadulás'', vagyis az ember környezetének emberibbé, célja számára megfelelôbbé válása. A keresztény Tény számára tehát a történelemnek is döntô értéke van, idôbeli és térbeli meghatározottságával, a ,,körülményekkel'' -- amelyek az egység titkát közvetítik. Az egyházban az a történelmi meghatározottság, amelyen keresztül Krisztus és a Szentlélek elérik az embert, meghívják és nevelik, akárhonnan származik és akármilyen formát ölt is magára, megfelel annak a jelenségnek, amely ezt a történeti idôt jellemzi, és ,,mozgalomnak'' hívják. Ilyen értelemben mondhatta II. János Pál: ,,Az egyház mozgalom.'' És ugyanebben az értelemben beszél gyakran ,,mozgalmakról'' más beszédeiben is II. János Pál. Nem a történelmi tényezôknek engedelmeskedünk, hanem Krisztusnak. De nem tudunk Krisztusnak engedelmeskedni, csak a történelmi tényezôkön keresztül, amelyet az ô Ténye alakít és formál. Krisztus bennünk és rajtunk keresztül, társaságunkon keresztül hat. ======================================================================== Post-scriptum Vallási tudat ES VERDAD YA. MAS FUE TAN MENTIRA, QUE SIGUE SIENDO IMPOSIBLE SIEMPRE (Juan Ramón Jiménez) (MOST MÁR IGAZ. DE OLYAN HAMIS VOLT, HOGY TOVÁBBRA IS LEHETETLEN) Amikor az ember már felismeri a kereszténység Tényének igazságát, bátorságra van még szüksége ahhoz, hogy lehetségesnek is elismerje mindazoknak a csonka viselkedésmódoknak az ellenére, ahogyan megjelenítjük ezt az igazságot saját életünkben és a társadalom életében. ======================================================================== Az emberi probléma felvetése Tapasztalat # Az emberség megtapasztalása Az apostolok még annyi együttlét, a Kálvária kudarca és a Húsvét titka után is keveset értettek meg Jézusból. Azt kérdezték tôle, mikor fogja helyreállítani Izrael országát olyan módon, ahogy akkor mindenki képzelte: földi és politikai felsôbbségen alapuló királyságként. Ekkor már csak pár óra választotta el a mennybemeneteltôl! ,,Az egybegyűltek erre megkérdezték: Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?'' (ApCsel 1,6) Ha még nem értették meg, akkor miért követték? Voltak köztük olyanok, akik feleségüket, gyermekeiket, házukat, csónakjukat és hálójukat, hivatalukat és terveiket otthagyták érte. Miért követték? Mert Krisztus érzelmeik középpontjává vált. Hogyhogy? Krisztus volt az egyetlen, akinek a szavai magukba foglalták egész emberi tapasztalatukat. Felszínre tudta hozni azokat az igényeiket, amelyek tudat alatt vagy csak zavarosan voltak jelen bennük. Így azután például éppen azok, akik azt hitték: csak a kenyér hiányzik nekik, kezdték megérteni, mi az: ,,Nem csak kenyérrel él az ember''. Krisztus pontosan úgy jelenik meg nekik, mint Valaki Más, aki váratlanul szembejön velük, segít nekik, megmagyarázza bajaikat, meggyógyítja ôket, még ha bénák vagy vakok is; jót tesz a léleknek, megfelel belsô vágyaiknak, belülrôl tapasztalják meg... De mibôl áll az ô tapasztalatuk? Vágyaik, szükségleteik, mindenestôl ôk maguk, azaz az egyes emberek, saját emberségükben. Krisztus tehát pontosan itt ér el minket is, emberi magatartásunkban, mivel valamire várakozunk, hiányát érezzük valaminek. Mellénk áll, és választ ad legalapvetôbb szükségleteinkre. Ahhoz, hogy Krisztussal találkozhassunk, saját emberségünkbôl fakadó problémánkat kell tehát komolyan megértenünk. Mindenekelôtt ki kell nyílnunk magunk elôtt, vagyis tapasztalatainkra éberen oda kell figyelnünk, rokonszenvvel kell kezelni magunkban mindazt, ami emberi. Számba kell vennünk, mik is vagyunk tulajdonképpen. Számba venni, vagyis komolyan venni mindent, amit érzünk, felfedve minden lehetséges vetületét, és teljes értelmét kutatva mindennek. Nagyon kell azonban vigyáznunk, mert igen könnyen nem valódi tapasztalatunkból indulunk ki, annak teljességével és eredetiségével. Tapasztalatunkat ugyanis gyakran részleges benyomásokkal azonosítjuk, s így egy élettelen csonkra szűkítjük. Gyakran történik ez meg az emberrel érzelmi területen, ha például szerelmes, vagy ha jövôjérôl álmodozik. Még gyakrabban keverjük össze tapasztalatainkat az elôítéletekkel vagy a környezetünkbôl részint akaratlanul magunkba szívott sémákkal. Így aztán, ahelyett, hogy megnyílnánk a várakozásra, az ôszinte figyelemre, csatlakozásra, amelyet az élettapasztalat kíván és sugall, olyan kategóriákat és magyarázatokat erôltetünk létezésünkre, amelyek azt lefékezik és beszűkítik, miközben megoldással kecsegtetnek. Az a mítosz, amely szerint ,,a tudományos haladás egyszer majd megoldja minden problémánkat'', nem más, mint ennek a vad és visszataszító elképzelésnek modern megfogalmazása. Hiszen ez az állítás valóságos szükségleteinkre nem ad választ, azt sem tudja, mi fán teremnek. Nem hajlandó tiszta szemmel tekinteni és minden vágyával együtt elfogadni az emberi tapasztalatot. Ezért van, hogy napjaink civilizációja vakon vezet bennünket a túlzott önbizalom és a legsötétebb kétségbeesés között. # A magány Nagyon fontos dolgot sugall nekünk az apostolok helyzete, ahogyan azt az Apostolok Cselekedetei elbeszéli. ,,Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára fölemelkedett, és egy felhô elfedte, úgyhogy tovább nem láthatták. Amint merôen nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve, és megszólította ôket: Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.'' (ApCsel 1,9- -11) Krisztus elment, ôk pedig ott maradtak, mozdulatlanul, tátott szájjal: elhagyta ôket a reménységük. Rájuk szállt a magány, ahogy a földre hideg és sötét ereszkedik, amint a Nap lenyugodott. Minél jobban felfedezzük igényeinket, annál inkább rádöbbenünk, hogy mi nem tudjuk azokat kielégíteni -- sem mi, sem más, hozzánk hasonló ember. A tehetetlenség érzete kíséri emberségünk minden komoly tapasztalatát. Ez a tehetetlenségérzet szüli a magányt. Az igazi magányérzet nem a fizikai egyedüllétbôl fakad, hanem inkább abból a felismerésbôl, hogy legalapvetôbb problémáinkra nincsen válasz sem bennünk, sem másokban. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy minden, emberségünket igazán komolyan vevô vállalkozásunkból megszületik ez a magány-érzet. Az éli ezt át igazán, aki valaha azt hitte, egy problémájára valamiben vagy valakiben meglelte a választ, s az (vagy ô) szertefoszlott, eltűnt, vagy elégtelennek bizonyult. Egyedül maradunk szükségleteinkkel, a lét és a teljes élet iránti vágyunkkal. Úgy, mint egy ember a pusztában: az egyedüli dolog, amit tehetünk az, hogy várjuk, jöjjön valaki. És a problémát nyilván nem az ember fogja megoldani: hiszen éppen az ember problémáiról van szó. # A közösség Az apostolok visszatértek arról a helyrôl, ahol Krisztus felemelkedett az égbe, és együtt maradtak. ,,Erre az Olajfákról elnevezett hegyrôl, amely Jeruzsálemtôl egy szombatnapi járásra van, visszatértek Jeruzsálembe. Amint megérkeztek, fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, Alfeus fia, a buzgó Simon és Jakab testvére, Júdás. Mindannyian egy szívvel és lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt.'' (ApCsel 1,12--14) Ha valaki valóban felfedezi és megtapasztalja ezt a tehetetlenséget és magányérzetet, nem marad egyedül. Sôt, igazán csak az érzi mások közelségét, csak az húzódik össze a többiekkel, mint az eltévedt ember a viharban, aki mélyen megtapasztalja tehetetlenségét és ebbôl fakadó személyes magányát. Saját kiáltását mindenki kiáltásának, saját szorongását és várakozását mindenki szorongásának és várakozásának érzi. Csak aki igazán megtapasztalta a tehetetlenséget és a magányt, az marad együtt a többiekkel számítás és kényszer nélkül, de ugyanakkor tettrekészen, nem csupán összeverôdve másokkal a társadalom rabszolgájaként. Az ember akkor veszi komolyan saját emberi tapasztalatait, ha érzi az emberekkel a határtalan és nem személyválogató közösséget, a mindenkivel, bárkivel vállalt közösséget. Ebben érhetô ugyanis tetten az elkötelezettség az iránt, ami bennünk a legmélyebb, vagyis ami mindnyájunkban közös. Az ember akkor veszi komolyan saját emberi tapasztalatait, ha saját ,,én''-jérôl beszélve azt olyan egyszerűen és mélyen tudja megélni, hogy ez baráti együttérzéssel köti minden más ember ,,én''-jéhez. Isten válasza csak az ilyen értelemben kutató emberre talál rá. Rögtön meg kell jegyeznünk, hogy ez az emberiséggel való együttérzés csak egy meghatározott környezetben valósulhat meg. Az Apostolok Cselekedeteiben is az apostolok közössége jól meghatározott helyzetben (vagy környezetben) jött létre. Nem ôk választották sem a helyet, sem a személyeket, szinte véletlenül benne találták magukat, és ettôl vált függôvé egész életük. ,,Amint megérkeztek, fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, Alfeus fia, a buzgó Simon és Jakab testvére, Júdás.'' (ApCsel 1,13) ,,Kijelöltek hát kettôt, Józsefet, akit Barnabásnak vagy más néven Jusztusznak is hívtak és Mátyást. Majd imádkoztak: Uram, te belelátsz mindenkinek a szívébe, mutasd meg, e kettô közül kire esik választásod, hogy átvegye az apostoli szolgálatban azt a helyet, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, hogy az ôt megilletô helyre jusson. Ezután sorsot vetettek. A sors Mátyásra esett, így a tizenegy apostolhoz sorolták.'' (ApCsel 1,23--26) Ugyanígy, a mi személyes emberségünk is jól meghatározott környezetben születik, ebbôl ölt testet és táplálkozik. Ez a környezet adott: benne találjuk magunkat, nem mi választjuk meg. Emberi elkötelezettségünk nyíltságát, vagyis az egész emberiség iránti elkötelezettségünk ôszinteségét is az méri, mennyire tudunk odafigyelni, hogy egész környezetünket megértsük, mennyire tudjuk közösségtudatunkat felkínálni környezetünk valamennyi tagjának. Nem a mi dolgunk, hogy valakit kizárjunk emberi életünk tapasztalataiból. Ez a választás egyedül Istent illeti meg, aki ezt azokon a helyzeteken keresztül viszi végbe, amelyekbe belehelyez minket. Egyébként saját belsô ügyünkké válna a dolog, és visszaélhetnénk elôre felépített sémáinkkal. # A tekintély Péter, a közösség legtekintélyesebb tagja feláll és szól. És követik ôt. ,,Ezekben a napokban a testvérek körében -- mintegy százhúszan lehettek együtt -- Péter szólásra emelkedett: Testvérek! be kellett teljesednie az Írásnak, amelyet a Szentlélek Dávid szájával Júdásról, azok vezetôjérôl jövendölt, akik elfogták Jézust. Közénk tartozott, a mi szolgálatunk jutott neki is részül. Gonoszsága bérén telket szerzett magának, amikor pedig lezuhant, kettérepedt és kifordultak a belei. Errôl Jeruzsálem minden lakója tudomást szerzett, úgyhogy azt a telket az ô nevükön Hakeldamának, azaz vérmezônek nevezték el. Benne van ugyanis a zsoltárok könyvében: Lakóhelyük váljék sivataggá, ne lakja senki sátrukat. És: Tisztségét kapja meg más. Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétôl egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról.'' (ApCsel 1,15--22) Abban a környezetben is, ahol mi élünk, ténylegesen vannak olyan személyek, akik nagyobb érzékenységgel rendelkeznek az emberi tapasztalat iránt, akik ténylegesen jobban képesek megérteni mind magát a környezetet, mind a személyeket, ténylegesen könnyebben hoznak létre közösségi mozgást. Intenzívebben, nagyobb elkötelezettséggel élik meg a mi tapasztalatunkat. Mindnyájan úgy érezzük, hogy az ilyen emberek jobban képviselnek minket, velük együtt jobban érezzük magunkat egymás mellett a többiekkel, a közösségben. Ha ezt felismerjük, ôszinték vagyunk saját magunkhoz és saját emberségünkhöz: ez a bölcsességbôl fakadó kötelesség. De ha találkozom valakivel, aki nálam jobban átérzi és érti tapasztalatomat, szenvedésemet, szükségemet, várakozásomat, ez a találkozás természetszerűleg arra késztet, hogy kövessem ôt, tanítványává váljak. Ez embervoltunkból fakad, amely, mivel tehetetlennek és magányosnak érezzük magunkat, arra indít, hogy összegyűljünk. Ebben az értelemben az ilyen személyek a mi számunkra tekintélyekké válnak, még ha nem tüntetik is ki ôket jogok és címek. Természetesen az lesz legelôször is tekintéllyé, aki legôszintébben fogja fel és éli át az emberi tapasztalatokat. A tekintély a tapasztalat gazdagsága révén emelkedik ki, így hat másokra, így kelt újdonságot, megdöbbenést, tiszteletet. Van benne valami energikus javaslat. Ha nem használnánk ki ezt a tényleges tekintélyt, amely mindenféle emberi környezetben megtalálható, görcsös szűklátókörűség volna. A zsidók így beszéltek Krisztusról: ,,Hatalommal szól'' (ez valóban tekintély); ezért elhagyták a farizeusok sémáit és követték ôt. A találkozás ezzel a természetes tekintéllyel neveli érzékenységünket és lelkiismeretünket, jobban rádöbbent arra, hogy milyenek vagyunk, és hogy mire vágyakozunk mostani nyomorunk mélységébôl. # Az ima Az Apostolok Cselekedetei 1. fejezetének 14. verse mutatja meg, miként várja az apostolok közössége azt, amit Krisztus megígért: ,,Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt.'' (ApCsel 1,14) A saját maga tehetetlenségére rádöbbenô ember csak valamilyen, helyzetén túlmutató s azt megoldani képes dolog elôérzetében élheti meg a közösséget, érezheti át a másokkal való ,,együttélést''. Csak ott jön létre közösség, ahol együttes várakozás van. (Az egymást igazán szeretô férfi és nô is ilyen kitéphetetlen elôérzetben él, különben nem komolyan vannak együtt.) Ha emberi életünk tapasztalatát komolyan számba vesszük, szenvedésnek találjuk azt, és rádöbbenünk, mennyire terhelnek minket szükségleteink, feloldatlan problémáink, fájdalmaink, tudatlanságaink. Ha valóban komolyan vesszük, életünk kimeríthetetlenül valami ,,másra'', távolabbira'' vágyakozik, vagyis igazán vallásos dimenziójú. Ha élettapasztalatunkat komolyan vesszük, nem más az, mint a még nem birtokolt dolgok hiteles megjövendölése (reménysége, arra való várakozás...). Ezeknek a tapasztalatoknak az értelme -- ez az, ami még hiányzik. Erre várakozunk, meglehet, tudat alatt. Ha ez a várakozás tudatos (az ember tudatában van végtelen tehetetlenségének és a természet kimeríthetetlen sugallatának), akkor természetes módon ima lesz belôle. Ahhoz a titokzatos ,,Másvalakihez'' imádkozunk, aki megsegíthet és feloldhatja a kérdést; ahhoz az Istenhez fordulunk imánkkal, aki felkeltette bennünk a kérdést, és aki meg is adja arra a választ. Az ima tehát egyszerű kérés, az a tett, amely mindenkinek legtermészetesebb, amelyet mindenki leginkább át tud érezni. Ez az emberi tudat legalapvetôbb tette, a lehetô legkézzelfoghatóbb cselekedet. Az imádkozik, aki realista módon gondolkodik, aki komolyan veszi fontolóra emberi életének tapasztalatát. Az ima együtt, közösen való kérés. Ha felfedezzük, hogy képtelenek vagyunk magunktól a boldogságra, arra döbbenünk rá, ami alapvetôen összeköt bennünket a többi emberrel. Ez a tehetetlenség a legemberibb vonása mindenkinek. Ekkor pedig a megsegítô ,,Másvalakire'' való várakozás magatartása is közös mindenkiben, és így természeténél fogva közösségi. Senki sem várakozhat tehát anélkül, hogy ne érezné: ,,egy szívet alkot'' mindenkivel. ======================================================================== A Krisztussal való találkozás Tapasztalat # Az eredmény Amit az emberi élet tapasztalataként írtunk le, minden ember számára közös. Az egyetlen olyan géniusz, aki összefogta az ember valamennyi tényezôjét, felszínre hozta azokat, és felfedte végsô értelmüket, elôre nem gondolt és elôre nem látható módon értelmet adván nekik, Jézus Krisztus volt. Az ezzel az emberrel való történelmi találkozás sorsdöntô és megvilágosító az emberi tapasztalat számára. Pontosan ezt a találkozást akarjuk újra létrehozni. Ezért megvizsgáljuk most az elsô pillanatokat, amikor ez a tény nyilvánvalóvá lett. Itt van róla az elsô történelmi lejegyzés: ,,Másnap megint ott állt János két tanítványával, s mihelyst meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: Nézzétek, az Isten báránya! E szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegôdött. Amikor Jézus megfordult s látta, hogy követik, megkérdezte: Mit akartok? Így feleltek: Rabbi -- ami annyit jelent, mint Mester --, hol lakol? Gyertek, nézzétek meg! -- mondta nekik. Elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála is maradtak. A tizedik óra körül járhatott.'' (Jn 1,35--39) Egyikük maga a történetíró, aki az eseményeket elmondja, és aki most, már csaknem százéves korában tökéletesen emlékszik arra a részletre, hogy hány órakor történt mindez. Ez az esemény ugyanis új életet jelentett számára. Az elbeszélés ezután a Fülöppel és Natanaellel való találkozással folytatódik. Ez utóbbi volt a társaság ,,öregje'', tapasztalatban gazdag férfi, aki vigyázott rá, nehogy valaki becsapja. ,,Gyere és gyôzôdjél meg róla'' mondják neki. Ez mindig a meggyôzés legjobb érve. Jézus látja jönni Natanaelt, és így szól hozzá: ,,Lám, egy igaz izraelita, akiben nincs semmi álnokság.'' ,,Honnét ismersz?'' válaszol Natanael, mintha nem akarná, hogy levegyék a lábáról. ,,Mielôtt Fülöp hívott volna, láttalak, a fügefa alatt voltál.'' És Natanael abban a pillanatban belátja: ,,Mester, Te vagy az Isten Fia.'' (Jn 1,45--49) Ez volt Natanael számára az elsô pillanat, amikor valaki más szemében kiemelkedett a többi ember közül. A tanítványok, a megdöbbenés elsô pillanata után, annyira hatása alatt vannak mindannak, amit mond, ahogyan rájuk tekint, hogy azonnal elfogadják Jézust, vagyis belé helyezik bizalmukat. Következô fejezetében az Evangélium éppen a kánai menyegzô csodáját beszéli el, és így fejezi be: ,,Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit... És tanítványai hittek benne.'' (Jn 2,11) Ez mutatja, hogy az esemény nem rövid ideig hatott. Még azok a tanítványok is, akik pedig elismerték Messiásnak a legelsô találkozástól fogva, ha nem látták volna ôt viszont soha többet, megfeledkeztek volna a különös esetrôl. Így viszont, mellé állva, olyan volt számukra, mintha tovább mélyítenék az elsô benyomást. A benyomások és érzések folytonos sodrásában erôsítik meg a tanítványok hitvallásukat. Nem mintha korábban szélhámoskodtak volna, s nem is hittek volna; csupán az emberi tudat törvényét követték, amelybôl ez a fejlôdés következik. Így azután, a kánai menyegzô után is, az Evangélium más alkalmakkal is megjegyzi: ,,...és tanítványai hittek ôbenne''. Az elmélyülésnek olyan folyamata játszódik le, amelynek folytán az ember egyszer csak meg van gyôzôdve: ez biztosan így van. Most pedig megpróbáljuk megfigyelni Krisztus személyiségének vonásait, amelyek különlegesnek tűntek az ô szemükben s a mi szemünkben is azok. # Egy különleges jelenlét Legelôször is: Krisztus minden helyzetben tekintélyt, felsôbbséget mutat. Próbáljuk meg elképzelni azokat az embereket, akik heteken keresztül látják felbukkanni a folyóparton, és azután három éven keresztül folyamatosan csodálatos események tanúi. Ezért történt, hogy néhányuk mindenét odahagyta, hogy örökre és bárhová kövesse. Hozzászoktak már a szemfényvesztôkhöz, különösen azokban az esztendôkben, amikor mindenki a Messiást várta, és a szemfényvesztôk bizonyosan felizgatták a kedélyeket. De Jézus nem illett a szokásos sémába. Nem mondja, hogy ragadjanak fegyvert a római uralom ellen. Csapdába ejteni: ez az írástudók leghôbb vágya, s ez számunkra tudat alatt is tanúságtétel. Dél van, és Jézus egy házba tér be, s az emberek elállják a bejáratot. Krisztus beszél tovább, s az elsô sorban a farizeusok hallgatják. Egy bénát hoznak hozzá, de mivel nem tudják bevinni az ajtón, Krisztus mögött a tetôn keresztül eresztik le. Hátrafordul és így szól: ,,Bízzál, fiam, bűneid meg vannak bocsátva.'' A farizeusok rögtön így gondolkoznak: ,,Ez káromkodik; ki bocsáthatja meg a bűnöket, hacsak nem az Isten?'' Jézus tekintetét a jelenlévôkre szegezte, s így szólt: ,,Mi könnyebb tehát: azt mondani a bénának: bűneid meg vannak bocsátva, vagy azt mondani: kelj fel és járj. Majd a bénához fordult: Kelj fel, vedd ágyadat és menj haza.'' S az felveszi vállára a hordágyat és hazaindul a tömeg érthetô moraja közepette. (Vö. Mt 9,1-- 8) És állandóan, minden napjáról ilyeneket olvasunk: ,,Estére érve fáradt volt a gyógyítástól'' -- ez visszatérô kifejezés az Evangéliumban. # A természet ura Akik követik, meglátják, milyen különleges módon ura a természetnek. ,,Bárkába szállt és tanítványai követték. Egyszerre csak nagy vihar támadt a tavon, úgyhogy a hullámok elborították a bárkát. Ô aludt. Fölkeltették és kérték: Uram, ments meg minket, elveszünk! Jézus szemükre vetette: Mit féltek, kishitűek? Aztán fölkelt, parancsolt a szélvésznek és a víznek, s nagy nyugalom támadt. Az emberek csodálkozva kérdezgették: Ki lehet ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki?'' (Mt 8,23--27) # Ô ismer és megért minket A legszuggesztívabb hatalom, amely Natanaelt is levette lábáról s mindnyájunkat megadásra késztet, mégis az, hogy ismeri gondolatainkat és szívünket: hogy megért bennünket. A legtermészetesebb dolog az Ô számára az ember múltjában és szándékaiban olvasni. Mindenki rádöbben, hogy az emberi személyiség legrejtettebb része is az övé. Fáradtan leül egy kúthoz és jön egy asszony, hogy vizet merítsen. ,,Adj innom!'' -- kéri Jézus, de ô, hányavetien és kacéran csak ugratja ôt. ,,Ha tudnád, ki kért meg, adj innom, te kérnéd azt tôle''... ,,Hívd ide nekem férjedet.'' ,,De hiszen nincsen férjem.'' ,,Jól mondtad: nincsen férjem; öt férjed volt már, s akid most van, az nem a férjed.'' S ezzel az asszony le van gyôzve. (Vö. Jn 4,1--30) Ha vámosok vagy utcanôk mellett ment el az ember akkortájt, jó tíz méterrôl meg kellett kerülni ôket, hogy be ne szennyezôdjön. Ez meglehetôsen okos módja volt, hogy a kemény koponyák bevegyék az erkölcsi törvényeket. De Ô egészen másképp viselkedett, még evett is velük. ,,Aztán odaért Jerikóba és végigment rajta. Élt ott egy Zakeus nevű tehetôs ember, a vámosok feje. Szerette volna látni Jézust szemtôl szemben, de a tömeg miatt nem tudta, mert alacsony termetű volt. Így hát elôrefutott, felmászott egy vadfügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia. Amikor Jézus odaért, felnézett és megszólította: Zakeus, gyere le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom. Erre gyorsan lemászott és boldogan fogadta. Akik ezt meglátták, méltatlankodva megjegyezték, hogy bűnös emberhez tér be megpihenni. Zakeus azonban odaállt az Úr elé és így szólt: Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.'' (Lk 19,1--8) Nincsen Jézus elôtt korlát: hol megelôzve, hol meglepve, fáradság nélkül hatol be az emberi szív zűrzavaros összevisszaságába. A sajátomról is úgy tűnik, az övé. Semmi sem kényszeríti úgy térdre az embert, mintha valaki megnyitja és megérti ôt. # Az Ige Ura Értelme ellenállhatatlan dialektikájú volt. A farizeusok és az írástudók híresek voltak a széles világon dialektikájukról: vele szemben ôk is tehetetlenek voltak. ,,A farizeusok erre félrevonultak és megtárgyalták, hogyan tudnának szavaiba belekötni. Odaküldték hozzá tanítványaikat a Heródes- pártiakkal együtt. Ezek így beszéltek: Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, nem vagy tekintettel senki személyére, mert nem igazodol emberi tekintélyhez. Mondd meg hát nekünk, mi a véleményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem szabad? Jézus átlátott álnokságukon, ezért így válaszolt: Mit kísértetek képmutatók? Mutassátok az adópénzt! Odanyújtottak neki egy dénárt. Ekkor megkérdezte tôlük: Kinek a képe és felirata ez? A császáré -- felelték. Erre azt mondta nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené! Ezt hallva annyira meglepôdtek, hogy otthagyták és eloldalogtak.'' (Mt 22,15--22) ,,Kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, s Ô leült és tanította ôket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre és így szóltak hozzá: Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelôtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz? Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt és az ujjával írni kezdett a földön. De tovább faggatták, azért fölegyenesedett és azt mondta nekik: Az vesse rá az elsô követ, aki bűntelen közületek! Azután újra lehajolt s tovább írt a földön, ôk meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másikuk után, kezdve a véneken.'' (Jn 8,2--9) A csapdát elkerülte, és kihívást intézett álszentségük ellen. A Mester szava olyan szép, és olyan nehéz nem komolyan venni, hogy meghódítja, sôt mozdulatlanná teszi az embert. ,,A szolgák visszatértek a papokhoz és a farizeusokhoz. Ezek kérdôre vonták ôket: Miért nem hoztátok magatokkal? A szolgák mentegetôztek: Még sohasem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél.'' (Jn 7,45--46) # A jó pásztor Jellemzi ôt még egy tulajdonság. Azok a hatalmas emberek, akik képesek felforgatni lelkivilágunkat, akik a katedrákról szólnak hozzánk, olyan ritkán jók! Ô pedig... ,,odahívott egy gyereket és maga mellé állította...'' (Lk 9,47) Másutt: ,,Történt, hogy Naim városába ment. Vele tartottak tanítványai és mások is igen sokan. Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Nagy tömeg kísérte a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve és megszólította: Ne sírj! Aztán odalépett a koporsóhoz és amint megálltak, akik vitték, megérintette s így szólt: Ifjú, mondom neked, kelj föl! A halott felült és elkezdett beszélni. Ekkor átengedte anyjának.'' (Lk 7,11--15) A jóságot az olyan találkozásban tapasztaljuk meg, amely értéket ad annak, amik vagyunk, és reményt kelt az iránt, amik leszünk. Ez a ,,békesség a földön'', hiszen Isten jó. Isten pedig azért jó, mert üdvözít minket. A megváltás az élet pozitív értelmének jóhíre. Azok elôtt az emberek elôtt, akik hatalmasnak és nagynak látják, Jézus lehajol a mezei virághoz és leírja öltözetét. A napról és az esôrôl mindig jósággal, finomsággal beszél. Nem így: ,,De bosszantó, ma is esik...'' Vagy így: ,,Milyen fárasztó ez a napfény...'' És tekintete, amellyel az emberre pillant, végtelen megértéssel van tele, ôszinte kedvességgel: még hajad szálai is meg vannak számlálva. Együttérez a fájdalommal; enni sem tud, ha elôtte nem gyógyított. Elsiratja Lázárt és zokog a Város felett. Nem csak azért volt azonban emberi, mert annyira a természet és az ember legapróbb dolgai felé tudott fordulni, hanem azért is, mert részt tudott venni az ember örömében. Nagyon jelentôs, milyen nagyra értékelte a közös étkezést. Vallásának legnagyobb gesztusa egy vacsora keretében valósul meg. Isten országáról szóló hasonlatai közül pedig sokszor hoz lakomáról példát, és a végsô dicsôséget úgy írja le, mint Ábrahám, Izsák, Jákob asztalánál ülést. (Mindehhez lásd K. Adam: ,,Krisztus testvérünk'' c. könyvének elsô fejezetét.) # Kicsoda Ô? Teljesen természetes dolog, hogy akik követték, különösképpen pedig azok, akik folyamatosan követték, egy ilyen személyiség láttán egyszercsak feltették maguknak a kérdést: ,,Mégis, kicsoda ô?'' Nikodémus, a művelt és kulturált ember, aki lerövidíti az idôt és a teret, mert röviden képes hosszú tapasztalatot megélni, azonnal felismeri: ez az ember csak Istentôl jöhet. De azok a faragatlan, műveletlen emberek sem tettek másként, akik követték ôt, odahagyván mindenüket. Romano Guardini így fogalmaz ,,A kereszténység lényegé''-ben: ,,Mellé lépnek, meghallgatják, visszatérnek s végül átérzik, hogy páratlan személyiséggel van dolguk. Ez a benyomás aztán lassanként meggyôzôdéssé erôsödik. Jézus lénye minden felett áll...'' Van benne valami megmagyarázhatatlan, meghatározhatatlan. A Krisztussal való együttélés rádöbbentett mindenkit, hogy ebben az emberben teljesen természetes és jó dolog megbízni. Ha valaki e felismerés ellenére tenne, saját maga ellen cselekedne. Nem lehetett tehát nem hinniük ebben az emberben, csak azért, mert mondott egy olyan szót, amit nem értettek. ,,Éppen azért kell elfogadnunk azt is az általad mondottakból, amit nem értünk, hogy hűek legyünk magunkhoz és ahhoz, amit láttunk. Csakis tebenned van életünk értelme.'' Így lehetne értelmeznünk Péter magatartásának miértjét Szent János evangéliumának 6. fejezetében (vö. Jn 6,67--69). Mi a különbség a pár nappal azelôtti fellelkesült tömeg és e kis csoport hűsége között, akik szintén lelkesek, de más értelemben? Az emberek saját mértékük szerint keresték ôt, és így, amikor arról kezdett beszélni, miért is jött voltaképpen -- s ez az ok túltett az általában elvártakon --, az emberek faképnél hagyták. Jobban ragaszkodtak saját korlátaikhoz, mint az igazsághoz. De a hűségesek kicsiny csoportja nem hagyja el, még ha nem érti is. Amikor arra a kérdésre: ,,Ki vagy te?'' -- titokzatosan így felel: ,,Én és az Atya egy vagyunk'', ôk elfogadják ezt anélkül, hogy megértenék. (Jn 10,30) Csak pünkösdkor fogják megérteni, amikor természetfölötti látásban részesülnek. Amint már megjegyeztük, még néhány órával mennybemenetele elôtt azt kérdezik tôle: ,,Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?'' (ApCsel 1,6) Igen keveset értenek meg halála és feltámadása után is. De magukban ôrzik azt a titokzatos választ, mivel ,,Ô mondta''. # A találkozás ma Az elsô hívek legemberibb magatartása jelenti ma is kikerülhetetlenül a kiindulást. Jézus az apostolokkal vándorol s elmegy egy szikla mellett. Mit mond a nép, ki vagyok én? És ti kinek mondotok engem? Te vagy Krisztus, az élô Isten fia. Péter olyan szavakat mondott ki, amelyeknek nem értette igazi mély értelmét. Boldog vagy, mert nem a te lelked, hanem Isten sugallta ezt neked. Péter vagy és én erre a sziklára építem egyházamat. (Vö. Mt 16,13--17) A kereszténység manapság is ilyen válaszra épül. Mit mond a nép, ki vagyok én?... A könyvek, a tanárok, a filmrendezôk, a publicisták, a pártvezérek, apád, anyád, barátaid -- kinek mondanak ôk engem? Az elsô szocialistának, az elsô kommunistának, az elsô liberálisnak, a legnagyobb vallási zseninek, látnoknak, bűvésznek, szerencsés nevű ismeretlennek... ,,És ti kinek mondotok engem?'' ,,És ti kinek mondotok engem?'' Felnôtt, személyes hitünk az erre a kérdésre adott személyes válasszal kezdôdik. Míg csak fennáll a világ, egy ember hangja kérdezi a többi ember lelkiismeretétôl azt a kérdést, ami életprogram: És te kinek mondasz engem? A válasz pedig: Te Isten vagy -- mindig Péter magatartásából és indítékából fog fakadni. Nagyon lényeges, hogy kiemeljük: ennek az alapvetô párbeszédnek, meghatározó döntésnek két összetevôje van. Elôször a találkozás, a Krisztus valóságával való találkozás ténye. Ez elkerülhetetlen tény, és kitörülhetetlen esemény annak az embernek az életébôl, akivel megesik. Másodsorban az erre az eseményre való odafigyelés, hogy mennyire ,,fogadjuk el'' a találkozást, mennyire kötelezzük el magunkat általa. Ez nem elkerülhetetlen, ez szabad tényezô. # Az elkötelezettség Mi mást jelentene azonban elkötelezni magunkat létünk egy találkozásában, ha nem azt, hogy érzékenységünk, tudatunk energiáit mind erre irányítjuk, hogy emberségünkkel efelé fordulunk? Ha így van, akkor Krisztust olyan meghatározó valóságként, amelyhez teljes világunkkal csatlakozunk, csakis egy együttélés következményeként fedezhetjük föl a magunk számára. Ekkor pedig, minél jobban átérezzük emberségünket, minél komolyabban vesszük tapasztalatainkat, minél intenzívebben éljük létünket, annál inkább derít fényt Krisztus történelmi valóságával való együttélésünk a megtörtént találkozás értékére. Krisztus egy kérdéssel áll elénk: de válaszunk csak abban állhat, hogy elismerjük ôt mint emberi utunk számára egyetlen lehetséges megoldást. Az ez iránt az út iránt való elkötelezettség szükséges ahhoz, hogy felfogjuk és megértsük a Krisztussal való találkozás ajánlatát. Minél egyszerűbb az ember, annál inkább benne él ebben az elkötelezettségben -- bár lehet, hogy nem tudatosan. Ilyenek voltak az apostolok és az elsô tanítványok. Az ember számára homályos a valóság, és szeme olyan fény után kutat, amely rávilágít a dolgok értelmére. Ránk talál egy ember hangja a történelemben: ,,Én vagyok az.'' ,,Aki engem követ, nem jár többé sötétségben'' (Jn 8,12). A történelem óceánján hirtelen felbukkan egy Szó, amely mindenre kiterjed és mindennek formát és tartalmat ad. ,,...hajnalodik és a hajnalcsillag felragyog szívetekben'' (2Pét 1,19). Csak, ha ráhallgatunk, csak ha megnyílunk a világra és erre a fényre, csak ha fogékonnyá és megfelelôvé tesszük magunkat a befogadásra: csak ekkor érthetjük meg, hogy ez a Fény: az Igazság. Az emberi élet nagy kalandja nem más, mint hogy ennek az Embernek a javaslata visszhangzik, s ez valóra válhat. Ez a nagy kaland, amely az életbôl és a történelembôl értelmes utat alkot, ahelyett, hogy pillanatokra hagyná szétesni. Ez a nagy kaland, amely megszabadít a haszontalanság érzésétôl, és megadja a remény erejét. Van egy részlet az Evangéliumban, amely csodálatosan tükrözi azt a drámát, amely az ember lelkiismerete és Krisztus jelenléte között párbeszédként lezajlik. ,,Közben odaérkeztek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: Maradj velünk, mert esteledik és a nap már lemenôben van. Betért hát és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük és felismerték. De eltűnt a szemük elôl. Hát nem lángolt a szívünk -- mondták --, amikor beszélt az úton, és kifejtette az írásokat?'' (Lk 24,28--32) Az az együtt megélt mozdulat, vagyis a kenyér megtörése, fényteli pillanattá válik, amely megmagyarázza addigi útjukat a véletlen útitárssal. Ennek a mozdulatnak a fényében látják ,,hitelesnek'' találkozásuk egész tapasztalatát. Most már csak egyetlen kérdést tehetünk fel: hogyhogy nem ötlött fel bennünk korábban is már ez a lehetôség? A lehetôség jelentkezése: ajándék -- ez a kegyelem. ======================================================================== A Lélek ajándéka Tapasztalat # Az isteni megtapasztalása ,,Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erôsek. Hanem, amikor eljön az Igazság Lelke, Ô majd elvezet benneteket a teljes igazságra.'' (Jn 16,12--13) Az apostolok valami különleges, megragadó, mélyen meggyôzô valóságra bukkantak. Elfogadták, de nem fogták fel teljesen, mi az valójában. Megôrizték és becsben tartották szavait, de hozzáadták saját elképzelésüket a dolgokról, és nem is sejtették, mi minden rejlik bennük. Ismételgették a meghatározásokat, amelyeket Jézus magáról mondott, de nem tudták elismételni pontos titkát. Szent Pálnak van egy megvilágító erejű példázata. Az állat felfigyel az ember jelenlétére, és reagál viselkedésére, mozdulataira. Mégsem fogja fel mélyebb valóságát; megáll az általa képviselt valóságnak a küszöbén, nem ,,érti meg'' az embert. Az állatnak nincs eszköze, hogy leszállhasson a gondolat és a szeretet mélységeibe. Hiányzik a műszere, hogy felfoghassa egy másik világ üzenetét. Az állatból hiányzik az emberi ,,szellem''. Ezért marad tôle idegen, még ha lábához fekszik, lábszárához dörgölôzik vagy kezét nyalogatja is: nincs meg az emberrel való egytermészetűsége. ,,Ugyanígy -- zárja Szent Pál -- az Isten titkait sem ismeri senki, csak az Isten Lelke'' (1Kor 2,11). Valóban csak az találkozhatott Krisztussal, aki Szentlelkét birtokolja. ,,Akiben nincs meg Krisztus Lelke, az nem az övé'' (Róm 8,9). Idegen tehát, aki nem képes felfedezni belsô szerkezetét, titkos természetét. Krisztus az ilyen ember számára rejtély marad. A Lélek eseménye nélkül az ember úgy ütközik Krisztusba, mint nagy emberbe, kiemelkedô személybe, aki lázad mindenfajta kategorikus beszűkítés ellen. Alakja talán furcsa, de ellenállhatatlanul meggyôzô az egyszerű emberek számára, lelkesítôleg hat az igazságot szenvedélyesen szeretô emberek energikus frissességére, és veszélyes a meggyökeresedett rendre. Mindez Ô volt a kortársai szemében. Vagy esetleg olyan nagyságnak láthatták, akinek sorsa megindító, drámai mítosz: és ez lehet Ô a mai ember szkeptikus kétségbeesése szempontjából is. De Lelkének eljövetele nélkül az ember (az apostolok csakúgy, mint mi) ezeknek a kilátásoknak a homályos szegélyén reked. Az ember számára így Krisztus talányos, titokzatos arc marad csupán. Lelkének eljövetele nélkül csak újabb emlékeztetô lesz az ember fájdalmas várakozására, még ha hangja intenzíven emelkedik is ki a hangok erdejébôl. Az értelmezés kulcsa a szív és az emberi gondolat kétértelmű és melankolikus korlátai közé szorul. Ily módon Krisztus csak újabb megvitatandó tény volna, újabb kockázat, amelyet vakon vállalunk. Nem pedig új kritérium, más fény, új, végre-valahára. Tudatos létünk egésze azt kiáltja, hogy földünk értelme túl van ezen a látóhatáron. A Krisztussal való találkozás ily módon pusztán emberi tapasztalattá szűkülne. Valóságra nyíló tekintetünk (vagyis kultúránk) arra volna kárhoztatva, hogy eltéved a lét és a sors talányai közt, mivel nem szabadult meg tehetetlenségétôl: nem ,,megváltott''. De egy nap ,,egyszerre olyan zúgás támadt az égbôl, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol egybegyűltek... Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek.'' (ApCsel 2,2-- 4) Akkor hirtelen megértették, ki volt az az Ember, akit követtek. Találkozásuk ezzel az Emberrel, vele töltött szenvedélyes, bizonytalan, türelmetlen, hosszú együttlétük hirtelen más tapasztalattá formálódik, amely teljesen képtelen, elôre nem látott távlatokat nyit. Ez az isteni valóság, az Istennel való fényes, biztos, erôs együttlét tapasztalata. Krisztus, aki ilyen módon, kézzelfoghatóan jelen van közöttünk, egy közülünk, ugyanakkor az a Másvalaki is, aki feloldja a lét rejtélyét. Krisztus a történelem jelentése és a világmindenség ura. Krisztus az a nézôpont, amely mindent megmagyaráz. Pünkösd tapasztalata a keresztény kultúra kezdete. Ez annak az ,,igazi fénynek felfedezése, amely megvilágít minden embert, aki a földre születik''. Az elsô gesztus, amelyet leírt az Apostolok Cselekedetei, ennek az új valóságlátásnak, kultúrának az elsô nagy kijelentése, ,,amelyet nem a hús és a vér nyilatkoztatott ki, hanem az Atya, mindennek alkotója''. Azonnal, az akkori világ minden részébôl egybesereglett emberek elôtt, Péter elmondja, hogy Krisztus Isten tervének záróköve. Az elsô keresztény prédikáció minden szavából áradó tudatosság, ez a nagy tanúságtétel terjed azóta a világban és a történelemben. Az egész emberi tapasztalat fényt kap az Isten szemszögébôl. Ez az igazság elvének végérvényes megjelenése: a megmásíthatatlan kultúra kezdete. # Az ajándék megtapasztalása Isten Lelkének kiáradását a liturgia ,,donum Dei Altissimi''-nek nevezi. Nem emberi okosság vagy emberi szerzemény, sem nem emberi elôrelátás gyümölcse, még kevésbé emberi jog: kizárólag ajándék. Ily módon Isten Lelke mibennünk is váratlan esemény, teljes meglepetés: abszolút ajándék. Csak egyetlen hasonlatos dolog létezik: létünknek, lényünknek teljes ingyenessége. Az olyan dolog azonban, amelynek jelentését nem birtokolhatjuk, nem volna igazi ajándék. S nem ajándékként fognánk fel az életet és a világmindenséget, ha nem várnánk értelmének megvilágosodását. Így a pünkösd Lelke a legtökéletesebb ajándék, mert általa lépünk be Krisztus misztériumába, annak a személynek a megtapasztalásába, aki megmagyarázza, megválaszolja egész valóságunkat. ,,Fides mundi lumen.'' Ennek az Ajándéknak az eseménye feloldja az ember magányérzetét. Az ember tapasztalata már nem a vigasztalan tehetetlenség többé, hanem tudatosság és energikus készség. Ezt mutatja a lángocska, amely a Lélek eljövetelét jelzi ,,fortiter et suaviter''. Az apostolok lelkiismeretének félénk homálya bátor fényességgé alakul (lásd elsô összeütközéseiket a vallási és állami hatóságokkal). A lét hatalmas bizonyosságot nyer: ,,És ez a gyôzelem -- gyôzelem a világ fölött! -- a mi hitünk'' (1Jn 5,4). Nincsenek már egyedül, megtapasztalják Krisztus ígéretét: ,,Nem hagylak árván benneteket'' (Jn 14,18). Az ember valóban nincs többé egyedül, mivel a legigazabb felkiáltás a lét harcában Szent Pálé: ,,Mindent elviselek abban, aki erôt ad.'' (Fil 4,13) Nem az ember vetkezi le határait és betegségeit. Valaki az ember mellé áll, ,,akár a hôs, aki megfutja pályáját...'' (Zsolt 18,6). Új lét valósul meg: Isten jelenlétének ellenállhatatlan sürgetése titkos zton a törékeny emberben ennek az ,,új teremtmény''-nek forrásává válik. Az ember ereje Valaki Más, az ember bizonyossága Valaki Más. Létünk mély párbeszéddé válik, életünk minden pillanatában gyökerestül megsemmisül a magány. Létezni annyi, mint szeretve lenni: ,,Ô hű szeretetéhez'' (Lk 1,54) -- és ráhagyatkozni erre a szeretetre: ,,Számomra az élet Krisztus'' (Fil 1,21). Az emberi lét nem más, mint kimeríthetetlen, mindenható barátság. # Az új közösség A magányérzet, amint leírtuk, közel hozza egymáshoz az embereket, társsá teszi ôket a közös szükség megtapasztalásában. Az így születô közösség az irányt vesztett ember számára az egyetlen hajlék, átmeneti édes tapasztalat és pontos bizonyosság. A hiányzó dolgok gyógyítására tett kísérletek hatalmas munkát jelentenek, s eredményeik törékenyek és kétértelműek -- ez minden nemzedéket nyomaszt, ezért igyekszik felfedni és megváltoztatni ezt. Ekkor az embert ,,hiába keresésének dühe'' (Giovanni Pascoli: Primi Poemetti: Il libro) megfontolatlan, türelmetlen lépésekre, keserű erôszakra, tragikus képzelgésekre vezeti. Az emberi civilizáció így olyan átmeneti, illuzórikus szövetű közösségeket hoz létre, hogy azok inkább kelepcék, semmint valóságos út jelölôi. A Krisztus Lelkében legyôzött magányérzet tapasztalata nem egyszerűen közel hozza egymáshoz az embereket: tágra nyitja az embert a többiek elôtt létének legmélyétôl. Az ember igazi élete, mindenki létének értelme Krisztus. Mindenkinek egyazon valóság az élete és életének az értelme. ,,Én vagyok a szôlôtô, ti pedig a szôlôvesszôk'' (Jn 15,5). A közösség lényegévé válik mindenki életének. Az emberi szolidaritásból egyház születik. A ,,mi'' lesz az ,,én'' teljessége, az ,,én'' megvalósulásának törvénye. ,,Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket'' (1Jn 3,14) -- így ír az elsô keresztényeknek Szent János. Az egyházat ez az elôre nem látható és feloldhatatlan egység teszi az emberi közösség üdvösségévé, a közösség megvalósult eszményévé. ,,Legyenek mindnyájan egy. Amint Te, Atyám, bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ôk is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem'' (Jn 17,21). Az út bizonyossága és a Szentlélek ereje egy ilyen közösségnek sodró tudatosságot (,,az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon'', Mt 12,36) és tettvágyat kölcsönöz (gondoljuk csak át a talentumok példabeszédét); ebbôl pedig az elszántság egyértelmű egészen a halálig (a jópásztor életét adja juhaiért). Termékenység és buzgóság, belsô rend készteti mélyrôl a Lélek eljövetele által született közösség életét: ,,Kérve kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élôk és holtak fölött, az Ô eljövetelére és országára: hirdesd az Evangéliumot, állj vele elô, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.'' (2Tim 4,1--2) Az idôk, a dolgok, a személyek iránt érzett éber szenvedély újrateremtheti az emberi együttélést az emberek és a dolgok között. A keresztény közösség elkerülhetetlenül új civilizációt teremt. Minél hívebbek vagyunk Krisztus Lelkéhez, annál inkább tapasztaljuk úgy, hogy kultúránk végérvényes és eszményi utat teremt számunkra. Bármilyen keresztény közösség, amely határozottan Krisztus nevében kíván élni, elkerülhetetlenül létrehozza ezt a szokásostól elütô együttlétet, hangulatot, emberi életritmust. Lehetetlen, hogy a megfigyelô ne ütközzön bele, mint valami újba, furcsába, magával ragadóba, eszményien emberibe. # Az egyetlen tekintély Az a legmagasabb tekintély, akiben tapasztalatunk teljességének értelmét megtaláljuk. Ez a legfôbb tekintély Jézus Krisztus -- és ezt az Ô Lelke hozza tudtunkra, megnyitva minket a benne való hitre és a személye iránti hűségre. ,,Amint az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket'' (Jn 20,21): az apostolok és követôik (a pápa és a püspökök) képviselik Krisztus tekintélyének élô folytonosságát. Dinamikus egymásra következésük a történelemben, terjedésük a világban megállás nélkül adja tovább Krisztus misztériumát, tisztázza azt a hibáktól, és védelmezi, engedményeket nem téve. Ôk alkotják tehát azt a helyet, ahol az emberiség érintkezésbe léphet saját létének igaz értelmével, mind nagyobb mélységekben, mint biztos és mindig megújuló forrásban. Ami a zseni az emberi szükségletek, a próféta az emberi várakozás megfogalmazásakor, ugyanazt jelentik ôk a válasz hirdetésében. De minthogy az igazi válasz mindig összehasonlíthatatlanul pontosabb és kézzelfoghatóbb a várakozáshoz képest (amely szükségszerűen bizonytalan és ki van téve az illúzióknak), így ôk olyanok, mint egy bizonyos szilárd szikla: tévedhetetlenek. ,,Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat'' (Mt 16,17). Az ô tekintélyük nemcsak biztos kritérium ahhoz a felfogáshoz, amely egyedül képes a történelem és a világ jelentését megragadni, hanem élô, szilárd ösztönzôje az igazi kultúrának, fáradhatatlan sugallója a mindent magába foglaló látásmódnak, kimeríthetetlen üldözôje minden részletimádásnak és a múlékony dolgok minden eszményítésének, vagyis ellensége minden hibának és minden bálványimádásnak. Az ô tekintélyük tehát a legjobb vezetô a valódi emberi együttélés, az igazi civilizáció felé. Ahol ez a tekintély nem élô és éber, vagy ahol támadásnak van kitéve, bonyolultabb az ember útja, kétértelművé válik, elhajlik, kisiklik a katasztrófa felé; még ha külsôleg hatalmas, virágzó, fényes is, mint manapság. Ahol ez a tekintély aktív és tiszteletnek örvend, a történelem útja biztosan és kiegyensúlyozottan képes megújulni a valódi emberség irányába; még ha a megnyilatkozás és együttélés eszközei durvák és kemények is. Hangsúlyoznunk kell egy fontos észrevételt. A Lélek ajándéka az apostolok számára nyilvánvalóvá tette, hogy Krisztus az ,,út, az igazság és az élet''. Ez tette lehetôvé számukra azt a tudatos és egyértelmű ráhagyatkozást, amely által ellenállhatatlan bátorsággal és elsöprô biztonsággal jelentették ki Mesterüket az akkori kultúra és civilizáció ellenében. Manapság is a Szentlélek adománya segít felfedeznünk az egyházi tekintély mély értelmét, úgy mint az emberi út legfôbb irányelvét. Íme, ebbôl születik meg a végsô ráhagyatkozás, a legtudatosabb engedelmesség, amely révén a tekintély már nem a törvény, hanem a szeretet ôrzôje. A Szentlélek sugallata nélkül senki nem értheti meg azt a meghatározó ragaszkodást, amely a hívôt a tekintélyhez köti. Ez a ragaszkodás sokszor saját élettervünk vagy zsenialitásunk kudarcának roncsain erôsödik meg. Abból a kevésbôl, amit eddig átelmélkedtünk, kitűnik, hogy a Lélek ajándéka nélkül az ember nem képes felismerni az igazi kultúra mestereit, az emberiség pedig nem képes erôt és bölcsességet meríteni ahhoz, hogy egységes, kiegyensúlyozott és fénylô úton járjon. # ,,Mi Atyánk'' A Lélek adta megújhodás legszebb gyümölcse egy új szó és új mozdulat, amelyre képessé válik az ember. Ez a szó és mozdulat annak a módnak a kifejezése, ahogy az ember a valóságot látja, átérzi, felvállalja. Az ember szükségleteinek sürgetô volta s a beteljesítésre tett fáradhatatlan kísérletezés, a végsô, elviselhetetlen és elkerülhetetlen határozatlanság, ezek ihletik, alakítják és hívják létre az emberi szó felkiáltását és az emberi gesztus vállalását. Ezt a kiáltást és ezt a gesztust természetünk erôsen kívánja, de kifejezést nyerve bizonytalanok és pontatlanok; hacsak az erôszak által az ôrültség beteges korlátoltságba vagy hóbortjába nem futnak. Az ember tart valami felé és várakozik -- de nem tudja, hogy hová és mire. Ez a felfedezés a Lélek ajándéka: Krisztus elfogadása mint minden dolog középpontja -- az emberi szónak és gesztusnak végre határozott kifejezést ad, olyan tudatosságot, amely beteljesíti az értelem várakozását, teljes szabadságban, pontosan és kétértelműség nélkül. Az új kiáltás, ,,a megváltott szó'': a keresztény imádság. ,,...azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkozni. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthetô sóhajtozásokkal... általa szólítjuk: Abba, Atya!'' (Róm 8,26.15) Szent Pálnak ez a megjegyzése felhívja figyelmünket arra az emberileg és a kereszténység szempontjából kiváló írásra, amely Szent Lukács Evangéliuma 11. fejezetének elsô része: ,,Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait. Erre így szólt hozzájuk: Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a neved. Jöjjön el az országod. Add meg a mindennapi kenyerünket minden nap. Bocsásd meg bűneinket, amint mi is megbocsátunk minden ellenünk vétônek. És ne vigy minket kísértésbe. Aztán így folytatta: Mondjuk, hogy valamelyiteknek van egy barátja, és az éjfélkor bekopog hozzá ezekkel a szavakkal: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret, útról érkezett egy barátom s nincs mit enni adnom neki. De az kiszól: Ne zavarj! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni és adni neked. Mondom nektek: Ha azért, mert barátja, nem kel föl, hogy adjon neki, amiatt, hogy nem tágít, mégis fölkel és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Azt mondom azért nektek, kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett talán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki? Ha tehát ti, bár gonoszok vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tôle.'' (Lk 11,1--13) Az ember vágyakozásának itt a legszemélyesebb ,,te'' felel meg, amely oly ismert és pontos, mint egy anyáé, egy tiszta és kimerítô kérés, és teljes tudatossága annak a kapcsolatnak, amit a következô kifejezések jeleznek: ,,Mi Atyánk... jöjjön el a te országod... bocsásd meg a mi bűneinket... szabadíts meg a gonosztól''. ,,Senki sem mondhatja: Uram, Jézus, csak a Szentlélek által'' (1Kor 12,3). A gesztus megváltott formája pedig a szentség. A szentségben az ember egzisztenciális igyekezete nem kerül többé abba a súlyos veszélybe, hogy elbódul és irányt téveszt, miközben a valódi igazságot próbálja elérni, mert a dolgok külsôségeire figyel. A szentség gesztusában érzékelhetô jel buzdítja az embert és tévedhetetlen biztonsággal vezeti az isteni valósághoz. Éppen ezért nincsen olyan emberi gesztus, amely ilyen teljesen tölti be azt a várakozást, ami az embert cselekvésre készteti. Az emberi szó és gesztus ilyen értelemben vett megváltásának van egy csodálatos következménye: ez pedig az, hogy a közösségi dimenzió éppen az új szó és az új gesztus: az ima és a szentség szívében jön létre, vagyis nem lehet igazán Istenre kérdezni, ôhozzá tartozni, ha ez nem nyitottságot jelent, legalábbis a dolgok mélyén, az Ô országának teljes közössége irányában. A közösségi nyitottság határozza meg az egyes ember szavának igaz voltát és gesztusának valódiságát. ,,Amikor imádkoztok, így imádkozzatok: ,,Mi Atyánk, jöjjön el a te országod.'' ,,Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérbôl részesedünk.'' (1Kor 10,17) Éppen a boldogságra való képtelenségünk sugallja közös utunk során legélesebben, hogy éljünk együtt -- de még jobban rádöbbent arra, hogy egyek vagyunk, ha felfedezzük: minden ember boldogságának kulcsa mindenki számára közös Valóság: ,,egy a Lélek... egy az Úr... egy az Isten'' (Ef 4,5.6). Az ima és a gesztus újdonsága, amelyre a Lélek teszi képessé az embert, legnagyobb kifejezését a liturgiában nyeri. Ez alkotja a földi közösség legmagasabb formáját, ahol az egyes ember éppen Isten fiainak mindent átfogó közösségének elfogadásában nyeri el teljes értékét. Ugyanitt az anyagi természetet is -- az idôt és a dolgokat -- a gesztus egységébe foglaljuk, amely valójában a fizikai természet megváltásának kezdetét jelképezi, ahogy Szent Pál mondja: ,,Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig'' (Róm 8,22). Ezért lesz a liturgia az az egyetlen hely, ahol hitelesen és teljesen készülhetünk a Lélek átalakító ereje befogadására. ======================================================================== A keresztény lét Tapasztalat # A hivatás Az ember a tevékenységéhez szükséges energiákat csak a világosságban és a biztonságban leli meg. A Lélek eljövetele eltörölte az apostolok kishitűségét és létrehozta az emberi szellem történetének legintenzívebb, legbátrabb és legdinamikusabb történését. ,,Egyedül Te adsz nekem, Uram, biztonságot'' (Zsolt 4,9). Ha felfedezzük, hogy Krisztus mindennek a középpontja, ez eltörli félelmünket, és érezteti velünk, hogy mindenen képesek vagyunk uralkodni: ,,...minden a tietek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené'' (1Kor 3,22--23). Pontosabban: ez az új kultúra arra kötelez, hogy az életet gazdagabban fogjuk fel: mint megállás nélküli tevékenységet és kibúvó nélküli felelôsséget. A tevékenység pedig nem más, mint ,,szolgálat'', minden pillanatban és minden szóban, ,,akár isztok, akár esztek'' (Róm 10,31): az Isten Országának szolgálata, ahol Krisztus a feje minden valóságnak. Mindenki létezésének annyiban van értelme, vagyis annyiban létezik valójában, amennyire az Isten Országának alkotórésze. Ezt a függést az az eszmény írja elô, aki a mindenség titokzatos szövetét készítette. Minden lelkiismeret annyiban függ tôle, amennyiben tudatára ébred, egy feladatot kapott, és ez a tudatosság éppen a találkozás Isten és az egyes ember között: a meghívás eseménye. Az a hely, ahol ez a találkozás teljesen létrejön, Krisztus: minden ember meghívása, hivatása Krisztus személyes és titokzatos valóságának körében jön létre. ,,Jézus Krisztusban lettetek megalkotva...'' (Ef 2,10). Felfigyelni saját meghívásunkra, életünket a hívásnak megfelelôen alakítani, létünket úgy felfogni, mint a mindenség szolgálatát: ez létünk elkötelezettsége, amelyre Krisztus Lelke világosan késztet, megadva az erôt, hogy nekikezdjünk és hogy hűek maradjunk hozzá. A modern életfelfogás sehol sem esik olyan távol Krisztus Lelkétôl, mint éppen ezen a ponton. A mai gondolkodásmód szokásos kritériuma, amivel a jövôt vizsgálja, az egyén számítására, ízlésére vagy könnyebbségére összpontosít. Mindent ez határoz meg: hogy melyik utat válasszuk, hogy kit szeressünk, mi legyen a foglalkozásunk, mit tanuljunk; olyannyira, hogy abszolút kritériummá az egyes ember haszna válik. És ez a szempont annyira kézenfekvônek és megkérdôjelezhetetlennek tűnik, hogy felforgatása sok úriember szemében sem más, mint kihívás a jó ízlés ellen, bolondság, túlzás. S e vádakat magukat kereszténynek érzô nevelôk, fiaik emberi sikeréért aggódó szülôk ismételgetik. A nyilvánosan vagy magánjelleggel alkotott vélemények, az élet jobbá tételére adott tanácsok, a buzdítások és a szemrehányások: mindezeket olyan szempontból adják az emberek, amelybôl teljesen hiányzik az Egészhez való ragaszkodás és az Ország ügyéért való aggódás, száműzve van belôle Krisztus valósága. ,,Mit adhat nekem mindez? Hogyan szerezhetem a legtöbb elônyt mindebbôl?'' Ezek a legelterjedtebb bölcsesség, a legelismertebb jóízlés belsô kritériumai. A keresztény gondolkodásmód azonban felforgatja ezeket a kérdéseket, ellentmond nekik, meghazudtolja ôket, és a velük ellentétes parancsot növeli óriásira: ,,Hogyan adhatom magamat azzal, ami vagyok, hogy jobban szolgáljam az Egészet, Isten Országát, Krisztust?'' Ez az emberi személyiség nevelésére egyedül képes kritérium, amint azt Krisztus Lelkének fénye és ereje felfedte számunkra. A korai ifjúság az az idôszak, amikor könnyen kifejlôdhet az a tiszta és megértô ôszinteség és az a bátor nagylelkűség, amelyet a keresztény felfogás megkövetel. Életünknek az Egész szolgálatára való készsége azért is döntô fontosságú, hogy felfogjuk, mi az a tevékenység, amire híva vagyunk: mi a személyes hivatásunk. Amit tennem kell, amivé válnom kell, vagyis a hivatásom általában nem pontos parancsként jelentkezik, hanem inkább, mint indítás, mint meghívás. A hivatás, az élet értelme inkább megsejtett lehetôségként, semmint tévedhetetlenül elkerülhetetlen sorsként áll az ember elé. És ez annál igazabb, minél alapvetôbb és fontosabb a végrehajtandó feladat. A lelkiismeret, legtisztább és legszuggesztívebb formájában a legdiszkrétebb indítás: a sugallat. Személyemet tehát leheletfinom lehetôségekhez idomulva alakítom. # A szeretet Ha életünket hivatásként, egy nagyobb Egész részeként fogjuk fel, úgy mindinkább arra törekszünk, hogy a minket alkotó Valóságból mindjobban részesedjünk. Létünk tartalma, hogy részt veszünk ebben a Valóságban, elfogadjuk és felajánljuk magunkat Isten akaratának, az Ô Országának. Az élet hivatásként való elfogadása létünket elkötelezi szeretetként. Gyűjtsük most ide a Krisztus Lelkében megváltott új emberiség kezdeteirôl a szeretet egyszerűségében és gazdagságában leginkább kitűnô részeket: ,,...hogy ôk is teljesen egyek legyenek...'' (Jn 17,23). ,,Behívatták az apostolokat, megvesszôzték ôket, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, és szabadon engedték ôket. Boldogan távoztak a fôtanácsból, mert méltók lettek rá, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. Továbbra is mindennap tanítottak a templomban és a házakban, hirdették Jézus Krisztust.'' (ApCsel 5,40-- 42) ,,Megismétlem: Ne tartson senki balgának! De ha mégis, akkor fogadjatok el úgy, mint a balgát, hogy egy kissé én is dicsekedhessem. Amit most mondok, nem az Úr szerint mondom, hanem mert dicsekvésre szántam el magam, mintegy balgaságomban. Olyan sokan dicsekszenek a test szerint, tehát én is dicsekszem. Hiszen ti, okos emberek, engeditek, hogy a balgák megnyerjenek benneteket. Eltűritek, ha valaki szolgává alacsonyít benneteket, ha kifoszt, ha kihasznál, ha fölétek kerekedik, ha arcul üt. Szégyenkezve vallom meg, hogy ilyesmire nem vállalkoztunk. De ha valaki dicsekedni mer -- balgaként mondom --, merek én is. Zsidók? Én is. Izrael fiai? Én is. Ábrahám leszármazottai? Én is. Krisztus szolgái? Balgaság mondani, de mondom: én még inkább. Hiszen többet fáradtam, többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam. Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt, veszélyben népem körében, veszélyben pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek között. Fáradtam és gyötrôdtem, sokat virrasztottam, iheztem és szomjaztam, sôt koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit fölvennem. Nem tekintve az egyebeket, naponként a zaklatásokat, az összes egyház rám nehezedô gondját. Ki gyönge, hogy én ne volnék gyönge? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék? Ha dicsekednem kell, gyöngeségeimmel dicsekszem. Isten, Urunk Jézus Atyja, aki mindenkor áldott, tudja, hogy nem hazudom. Damaszkuszban Aretász király helytartója ôriztette a damaszkusziak városát, hogy elfogjon, s egy ablakból kosárban bocsátottak le a falon, így menekültem ki kezébôl.'' (2Kor 11,16--33) Az elsô apostolok valóban követték a Mestert, aki lelkületét a Jó Pásztorról mondott példabeszédében írta le. Ebbôl kiviláglik szeretet sugallta kezdeményezése és teremtôereje. ,,Ha közületek valakinek van száz juha és egy elvész belôlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy elveszettet, amíg meg nem találja? Ha megtalálja, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait: Örüljetek ti is -- mondja --, megtaláltam elveszett bárányomat.'' (Lk 15,4--6) # Egyetemesség A keresztény cselekedet természete (önmagunk másokkal való megosztása) már magában is határozottan kijelöli annak határtalan terét: ha az ember valódi szeretet-tapasztalat mellett kötelezi el magát, ez azt jelenti, hogy tágra nyílik a mindenség elôtt. Minden határ, amivel belülrôl létünk teljességét korlátoznánk, a szeretetet fojtja meg. A szeretet ugyanis nem ízlés vagy számítás, még csak nem is a mi intelligens tervünk: egyszerűen alázatos csatlakozás a léthez, úgy, ahogyan az nekünk felkínálkozik. Éppen ezért, a keresztény lét lényeges jellemzôje és meghatározó bizonysága a határtalan nyitottság, az egyetemesség. A hitelesen emberi elkötelezettség is szükségszerűen mindenki felé fordul, mert az emberség kikerülhetetlenül mindenkié. A saját emberi tapasztalatunkra összpontosított figyelem nem igaz, ha elválaszt -- még ha nem tudatosan is -- mindenki tapasztalatától. A mindent felölelô perspektíva tisztasága s az annak követésére szolgáló energia viszont kézzelfoghatóan inkább adomány, semmint saját eredmény, inkább találkozás, mint személyes zsenialitás. A Lélek gyümölcse. Ekkor értjük meg, hogy az apostolok elsô cselekedete pünkösd után (Péter beszéde a zsidókhoz) miért hirdeti ilyen félreérthetetlen és hangos módon a határtalan eszmény iránti odaadást. Amint az Úr parancsa: ,,Menjetek és prédikáljatok az összes népnek'' (Mt 28,19), a Szentlélek adománya által átütô és kézzelfogható valósággá vált, az egyház átélte az érettség eseményét -- mivel az ember csak akkor lép ki a gyermekkorból s érzi magát felnôttnek, ha rálépett az egyetemesség felé vezetô útra. Ilyen módon az emberi gesztus, a gyümölcsözô munka igazzá válik azáltal, hogy visszanyeri eredeti dimenzióját. A keresztény lét csak akkor igaz, ha magában foglalja az univerzumra való ôszinte nyitottságot. Ez a nyitottság pedig nem a részlet iránt megnyilvánuló lenézésben vagy érdektelenségben mutatkozik meg, hanem sokkal inkább abban a módban, ahogyan a részletet megéli az ember. Család vagy barátság, osztály vagy iskola, tanulás vagy foglalkozás válhatnak olykor elkötelezettség, hiteles odaadás tárgyává: de az elkötelezettség okának túl kell mutatnia mindenen, nem ragadhat egyik részletben sem, bármilyen magasztos is az. Bárki könnyedén megtalálhatja az okát, amiért szűkebb környezetével foglalkozik: de minden választás, amely nem mutat túl önmagán, nem más, mint kiszélesített egoizmus, hamis szentimentalizmus. Sajnos, a mai szokások még az egyetemesnek kikiáltott dolgok fennhangzó hazugságában is ékesszólóan mutatják azt a képtelenséget, hogy az ember túllépjen az így vagy úgy lehatárolt perspektíván. Ez a képtelenség azután csakhamar képtelenné tesz a részlethez való hűségre, mert a részlet ily módon szűkössé és szegényessé válik, mint valami börtön. Ellenkezôleg -- a keresztény lét biztos szabadsága, éber elkülönülése minden partikularizmustól, határozott készsége minden újdonság iránt -- magukban is az Isten Országa eljövetelének biztos ígéretét, megjövendölését hordozza: ,,Igen, jönnek napok -- mondja az Úr, az Isten --, amikor éhséget bocsátok a földre: éhséget, de nem kenyérre, szomjúságot, de nem vízre, hanem az Úr szavának hallgatására. Vándorolnak az egyik tengertôl a másikig, kóborolnak északtól délig, keresik az Úr szavát, de nem találják. Azon a napon szomjúság gyötri majd a szép lányokat és az ifjakat.'' (Ám 8,11--13) ======================================================================== A módszerrôl Függelék I. Szent Pál azt írja Korinthosz elsô keresztényeinek, hogy tanítása ,,nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a lélek és az erô bizonyságából, hogy hiteteknek ne az emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja'' (1Kor 2,4). A kereszténység nem mint kultúránk egyik gyümölcse születik meg, sem nem értelmünk felfedezése révén; a kereszténység nem úgy adódik tovább a világban, mint a modern gondolkodás gyümölcse vagy mint saját kezdeményezéseink hatékonysága. A kereszténység a világban ,,Isten erejének'' (Zsolt 54,1) jelenléte által születik meg és adódik tovább. ,,Deus in nomine tuo salvum me fac'' (Uram, a te nevedben gyógyíts meg engem). Isten ereje pedig tényekben, eseményekben mutatkozik meg, amelyek a világban új, élô, mozgásban lévô valóságot jelenítenek meg: az emberek és a dolgok történelmén belül különleges, kiszámíthatatlan történelmet. A keresztény valóság Isten titka, amely a világba lépett emberi történetként. Csak Isten ereje lehet az, amely bárhol megkezdi, terjeszti, vezeti a kereszténységet, az emberekben és a társadalomban. Jézus Krisztus ennek az erônek legalapvetôbb kifejezôdése. Ezért csak Jézus Krisztus valósága az, amely megtérítheti az emberek eszét és szívét. Itt van hát a fontos probléma: mi módon éri el Jézus Krisztus valósága az embereket? Az erre a kérdésre adott válaszban körvonalazódik határozottan a keresztény titok valósága. Jézus Krisztus valósága ugyanis nem korlátozódik az ô testének és emberi tevékenységének határaira. A benne levô isteni erô titokzatos, de valóságos úton ôhozzá teszi hasonlóvá a hozzá tartozókat. Személyisége a teret és az idôt legyôzve terjed. Mint a lét alapjába, magába olvasztja mindazokat az embereket és dolgokat, amelyeket az Atya e titokzatos folyamatban útjába helyez. Jézus Krisztus teljes valósága ez a ,,Titokzatos Test'', ahogyan Szent Pál, vagy az ,,egyház'', ahogyan a történelem nevezi. Ezen keresztül éri el Jézus az embereket s hoz létre bennük új gondolkodásmódot, új életet; ezért beszélünk ,,Anya-szentegyházról''. A kereszténység terjedése a világon az egyház jelenléte révén folyik. Az egyház Krisztus arca a mindenkori történelmi pillanatban. De minden környezetre is igaz, hogy Isten Országa, a keresztény valóság olyan mértékben születhet meg és adható tovább, amennyire abban a környezetben jelen van az egyház. Ennek a jelenlétnek a hitelessége az eszköz ahhoz, hogy Isten ereje a kereszténység üzenetét közvetítse, létrehozza az egyes emberek megtérését és a hitben való megszilárdulását. Az egyházat jelenvalóvá tenni valamilyen környezetben: ez a keresztény életmodell legfelsô normája. Ez a jelenlét viszont az Isten titokzatos tervében foglalt ,,idôkben'' hoz gyümölcsöt. II. Mi az hát, ami módszertanilag jelenlevôvé teszi az egyházat valamely környezetben? 1. A keresztények érzékelhetôen kifejezett egysége (Jn 17.). E kifejezésnek elkerülhetetlen minimuma a szentségekben való részvétel; ezek azonban, abban a mértékben, ahogyan tudatosan tudjuk ôket megélni, mindinkább közösségi szerkezetűvé formálják az életet, az egész életet saját létünk és a világ létének felfogásától az események értékeléséig, a jövô megtervezéséig, az ember munkájához való hozzáállásig; a valóság kezeléséig és különösen saját képességeink használatáig. A tudatosan megélt szentségek megkövetelik, hogy az ember közösséginek fogja fel életét, hiszen Krisztusban, a személyes én legmélyebb igazságában való egységet fedik fel. Ezáltal felszabadítják az én mélyérôl a vágyat, hogy érzékelhetôen kifejezze és társainak továbbadja ezt az egységet, mint a világ rendje szempontjából legnagyobb jót és az emberek boldogságának útját. ,,Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérbôl részesedünk'' (1Kor 10,17). Így lesz az egyes környezetben új élet, új valóság, amely látható, jól érzékelhetô mint motiváció és mint érték, ,,ut videant opera vestre bona'' (hogy jótetteiteket lássák; Mt 5,16). 2. A tekintéllyel, vagyis a püspökökkel való kapcsolat: ,,egységben a püspökkel mint Krisztussal'' (Szent Ignác). Ez minden igaz keresztény közösség ,,formája'', az a tényezô, amely hitelességét biztosítja: a Misztikus Test titkába való beépülés, vagyis annak megváltó erejébôl való részesedés. Ezzel összhangban azt mondhatjuk, hogy a keresztény közösség valamely közegben olyan mértékben jeleníti meg Jézus Krisztust, vagyis azt az erôt, amely Isten Országát megteremti és terjeszti -- amennyiben a tekintélyre való hivatkozás az alapja --, amilyen mértékben ,,misszió'' és amilyen mértékben ,,misszióként'' élik meg. E hivatkozásnak kell mindent belsôleg is alapvetôen alárendelni, sôt szükség esetén feláldozni. A tekintélyen keresztül bomlik ki a misztérium energiája, mert ez az energia nem a mi pszichológiai és pedagógiai furfangjaink vagy társadalmi próbálkozásaink szüleménye. A valamely közegben tett tanúságtétel nem hitelesen keresztény, ha nem e két tényezô közt feszül. Még ha a keresztény elszigetelt is a maga közegében, a keresztény közösség megteremtésén kell fáradoznia egész életében, jelenlétének hatóereje pedig a püspök által explicite vagy implicite rábízott misszió tudata kell hogy legyen. Még a legkörültekintôbb és legnagylelkűbb szociális dinamizmus, a legnyitottabb kulturális tevékenység vagy akár a legegyenesebb erkölcsi hűség is megtévesztô a tanúságtétel jelentését tekintve, ha ez a két tényezô nem támasztja alá. Csak ezeken keresztül háríthatják értékeiket félreérthetetlenül a keresztény, objektív valóságra mint ôket meghaladó, kézzelfogható lényegre. Különben a kívülállók a tanúságtétel értékeit könnyedén azonosíthatják az azt megvalósító személyek egyedi esetével s azt mondhatják: csak egy kivételes csoportról, modern mozgalomról, egy bizonyos elképzelésekkel rendelkezô jeles személyiségrôl van szó. A kívülállók, minél kevésbé egyenes a szándékuk, annál hamarabb csodálnak meg vagy akár követnek egy csoportot vagy egy személyt -- mivel minden a személyes ,,vélemények'' hatáskörében marad, s így a végsô kritérium változatlanul az ô birtokukban lesz. A megtérés drámája viszont éppen az egyes embert meghaladó objektív valóság hívásának meghallása, s a valóság konkrét jelenlétének elfogadása, amely Krisztus misztériuma a történelemben: az egyház. A közösségre és a tekintélyre való bensôséges és kifejezett hivatkozás nélkül a tanúságtétel a megfigyelô szemében egyszerű becsületességnek vagy a szellem modernségének, vagy társadalmi érzékenységnek tűnhet: egy eszmére vagy életmódra való felszólításnak, nem pedig a rajtunk kívül álló valóságra. Ez pedig az ember dicsôsége és nem Istené, az ember uralma és nem Istené. A keresztény hithirdetés és nevelés módszerének ebbôl az alapelvbôl és ezekbôl a konkrét feltételekbôl kell kiindulnia. Az a feladata, hogy kifejtse a benne rejlô és általa sugallt dolgokat. ======================================================================== Találkozás Függelék # A találkozás I. Csodálatos dolog azon elgondolkodnunk, hogy a történelmi idôben is a találkozás az a mód, amelyen keresztül az isteni Hatalom meghívja az embereket, hogy kivegyék részüket a Gondviselô tervébôl. Míg a világot egy bizonyos szemszögbôl mechanikus történések irányítják (olyannyira, hogy annak törvényei megsejthetôk és felfedezhetôk), addig a legemberibb szemszögbôl -- ahol szerepet kap a szabadság, az intuíció és a szeretet -- a látszólag esetleges találkozások hajtják elôre, a törvényekbe foglalhatatlan irracionalitás. És pontosan ez teremti meg az emberi történelmet a kozmikus evolúcióban. A ,,találkozás'' szó elsôsorban valami elôre nem láthatót jelent, valami meglepôt. Másodsorban valami valósat jelent, ami ténylegesen megérint, ami érdekes életem szempontjából. Ilyen értelemben minden találkozás egyedi, meghatározó körülményei soha meg nem ismétlôdnek. Éppen, mivel minden találkozás ,,a mindenkit nevén szólító hang'' meghatározott darabja -- minden találkozás Isten titka által felkínált nagy lehetôség szabadságunk számára. Isten Országának történetében a kezdeti megvilágosító esemény is éppen egy találkozás. Az Ószövetségben egy hang egy nevet szólít egy meghatározott helyen. ,,Isten próbára tette Ábrahámot és így szólt hozzá: Ábrahám, Ábrahám. És ô így felelt: Itt vagyok'' (Gen 22,1; Kiv 3.). Micsoda megdöbbenés és micsoda gyönyörűség (Máriának csakúgy, mint nekünk) ugyanazt a Nagy Hangot meghallani, amellyel Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes és Jeremiás találkozott, és amely Gábrielben így szól: ,,Üdvöz légy, Mária.'' De mindez elôjáték csupán: még kiszámíthatatlanabb, még mellbevágóbb, még gyönyörűbb volt az az egyszeri találkozás, az emberi történelem Nagy Lehetôsége. Olvassuk el annak a napnak a történetét, amikor nyilvánvalóvá kezdett válni (l. Jn 1,35--51). Az Evangéliumot olvasva szinte úgy tűnik, szemtanúi leszünk, hogy szövôdik Isten Országának szövete Jézus találkozásain keresztül. Találkozás a bénával (Mt 9,1--7), találkozás Mátéval (Mt 9,9), találkozás Jairus leányával és a beteg asszonnyal (Mt 9,18--26), találkozás a két vakkal (Mt 9,27--31), találkozás az ördögtôl megszállott némával (Mt 9,32--34), találkozás a gazdag ifjúval (Mt 19,16--22), találkozás a naimi özvegyasszonnyal (Lk 7,11--17), találkozás a századossal (Lk 7,1--10), találkozás a bűnös asszonnyal (Jn 8,1--11), találkozás Zakeussal (Lk 19,1--10), találkozás Nikodémussal (Jn 3,1--11), találkozás a szamaritánus asszonnyal (Jn 4,1- -42). Végül pedig Pált is, aki a Római Birodalomban Isten országát kibontakoztatta, egy emlékezetes találkozás ragadta meg, amely az ôsi Hang titokzatos formáját egyesítette egy társaság kézzelfogható emberségével: ,,Saul, Saul, miért üldözöl engem?'' (ApCsel 9,4) II. A kereszténység eredeténél hétköznapi embereket látunk, akik találkoztak Valakivel és követték Ôt. De mi, 2000 évvel késôbb, hogyan találkozhatunk Jézus Krisztussal? Vizsgáljuk meg újra ezt az alapvetô kérdést, amelyet már a bevezetésben felvetettünk. A gyermek, miközben felcseperedik, felnôtté válik, megöregszik, megváltoztatja életmódját, ábrázatát, megjelenését, mégis ugyanaz a személy marad. Ugyanígy Krisztus valóságának a módja, ábrázata, megjelenése, amellyel megjelenik számunkra 2000 év múltán, eltér attól, ahogyan az elsô tanítványoknak megjelent. Kezdettôl fogva a vele való kapcsolatfelvétel több volt, mint személy szerint látni ôt. Volt egy másik mód is: hallgatni tanítványait (Mt 10; Jn 20). Krisztus alakja az emberi történelemben azoknak az embereknek megjelenésében, arcában is elénk áll, akik Ôt követik, vagyis a keresztény közösség arcában és megjelenésében: ,,Saul, Saul, miért üldözöl engem?'' Az egyház közössége tehát az az arc, amelyet Krisztus valósága a mi életünkben magára ölt. Krisztus valóban ember volt, éhséget, szomjúságot érzett, néha olyan fáradt volt, hogy képes volt elaludni a viharban hánykolódó bárkában is, és valóban meghalt. Hasonlóképpen az egyház belôlünk áll, emberekbôl, akik esznek, szenvednek és meghalnak, olyannyira, hogy utunk elsô szentsége a bűnbánat. Az egyházzal való találkozás objektív valósággal való találkozás, és éppolyan valós, mint az apánkkal, anyánkkal, barátainkkal történô emberi találkozásaink. Lehetnek elképzeléseink és ötleteink, amelyek keresztény igazságból indulnak ki; de ez még távolról sem az üdvözítô keresztény élet. Arra vagyunk meghíva, hogy csatlakozzunk és vegyünk részt egy rajtunk kívülrôl érkezô valóságban, objektív közösségben. Ez a közösség, amely hozzánk hasonló emberekbôl áll, elterjedt az egész világon. Ezen az emberi valóságon keresztül érintkezik velünk Isten. Ez az egyház értéke: ,,Nem azt kérem tôled, hogy vedd ki ôket a világból, hanem, hogy óvd meg ôket a gonosztól... Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is ôket a világba... De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy és én benned, úgy legyenek ôk is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.'' (Jn 17,15.18.20k) A világ megváltásának eszköze tehát a keresztény közösség érezhetô egysége. Ezen keresztül léphet Isten misztériuma mindig újra az egyén és a társadalom elé mint lehetôség. Ahhoz, hogy saját létünkön belül újraalkossuk Isten megtapasztalhatóságát ebben a világban, a keresztény közösség, vagyis az egyház tapasztalatát kell élnünk. Arra vagyunk hívatva, hogy tapasztaljuk meg azt a közösséget, amelyet Krisztus erre a világra hagyott és amely szakadatlanul áttör a századokon, eléri és buzdítja az embereket, úgy, ahogy minket is elért. III. A keresztény közösség egy meghatározott közegben az egyházat jeleníti meg, azzal az átmenetiséggel vagy maradandósággal, amit az adott közeg megkíván és a hatalom megenged. Elsôsorban nem intézmény és társulás. Elsôsorban élet, új és meglepô élet a ,,világ'' számára. Jézus Krisztus volt ennek az új emberségnek kézzelfogható példája. Azt kérdezték az emberek, mit akar voltaképpen, mivel annyira hasonló volt a többiekhez, amint népe szavait, elképzeléseit használva beszélt. Mégis más világ volt az, amit Ô fölfedett: az embertôl nem idegen világ, hanem olyan, amit az eleinte tudatlan nép szeme és szíve magában és maga elôtt látott testet ölteni. ,,Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg Isten országát'' (Jn 3,3) -- így mondta Jézus Nikodémusnak. A kereszténység a világ megélésének új módja -- új élettípus: elsôsorban nem különleges tapasztalatot kínál, bizonyos új módokat, gesztusokat a meglevôk mellett, a megszokott szótárhoz fűzendô egy-két kifejezést vagy szót. A keresztény ugyanazokat a szavakat használja, mint mások, de a szavak jelentése más. A keresztény ugyanúgy néz a világra, mint aki nem keresztény, de a valóság mást mond a számára és ô másképpen reagál rá. A keresztényt a környezetével kapcsolatban mély együttérzés jellemzi: hiszen az Isten által rábízott hely a világnak része, az örömökön és fáradságon belül, ott van, ahol maga az ember, környezetében, vagyis -- mint az Írás mondja -- ,,mindabban, ami körülvesz''. De a világnak ezt a részletét a keresztény új szívvel és új lélekkel közelíti meg, amely ,,nem a vérnek vagy a testnek vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentôl született'' (Jn 1,13). Természetesen mindig kísért bennünket Nikodémus kételkedése: ,,De hogyan lehetséges mindez?'' (Jn 3,9). A választ csak abban az élettapasztalatban lelhetjük meg, amelyre a keresztény közösség hív meg, újra meg újra felelevenítve a friss kereszténység tudatát, ahogyan azt ez az antik részlet tanúsítja: ,,A keresztényeknek nincs egzotikus nyelvük, nem különülnek el a többiektôl, nem élnek más életet. Bár tiszteletben tartják a helyi szokásokat, ebben mutatják meg egységes jellemzôjüket. Az életük olyan, mint valami paradicsom. Különbözô hazák lakosai, de csakúgy, mint a bárhol lakó emberek. Részt vesznek minden állampolgár kötelességeiben, tudják mások által ismeretlen finomsággal és nagylelkűséggel elfogadni és gyakorolni a vendégszeretetet. Házasodnak, gyermekeket nemzenek, de nem hagyják gyermekeiket az utcán, nem hagyják el ôket (ami csak a világ azon részében szokás, amelyet nem érintett meg a kereszténység). Esznek, mint mindenki és ugyanúgy, mint mindenki. Húsból való testük van, mégsem úgy élnek, mint mások. Testük a földön jár, mégis másik világ polgárai. Szabadon emelkednek minden törvény fölé, bár tiszteletben tartják országuk törvényeit. Szegények, mégis gazdagítják mások lelkét, mindenben hiányt szenvednek, mégis oly nyugodtak, mintha bôvelkednének. Rágalmazzák és sértegetik ôket -- áldással válaszolnak. Mások számára ismeretlen módon képesek a tiszteletre. Élvezik a büntetést, mert így hasonlóvá válnak ahhoz, aki létrehívta ôket. Ami a lélek a testnek, azt jelentik a keresztények a világ számára. A világ gyűlöli a keresztényeket, mégis mások számára ismeretlen örömmel bírnak. A világ börtöneiben tartják ôket, mégis ôk azok, akik értelmet adnak a világnak. Isten olyan helyet jelölt ki az ô számukra, amelybôl nem menekülhetnek.'' (Diognetoszhoz írt levél 5.6.) IV. Bárki rádöbbenthet, hogy az egyház s így a közösség életébe való igazabb bekapcsolódás eredete valamilyen találkozás gyümölcse, amely lezajlott, vagy még most is zajlik. Ily módon bármelyikünk maga is ,,találkozássá'' válhat társai, barátai szemében. Annak érdekében, hogy mindennek értékét mind tisztábban tudatosítsuk, sok lehetséges dolog közül irányítsuk figyelmünket a következôkre: a) Ha találkozunk egy élô keresztény közösséggel vagy egy olyan kereszténnyel, aki megdöbbent minket, mert a szavai igazságként hatnak, ez újdonságként és páratlan értékként hat ránk. De egy-egy mondatban, szóban, gesztusban a jelenvaló valóságban olyan hagyománnyal találkozunk, amelynek gyökerei az évszázadok mélyébe nyúlnak vissza. Vagyis ezzel a bizonyos közösséggel vagy emberrel való találkozás olyan üzenetet közvetít számunkra, amely évszázadok életébôl, hagyományából fakad. Mindnyájan ebbe a folyamatba illeszkedünk valahol. Csak a hagyomány vállalása tehet képessé bennünket is arra, hogy mások számára találkozás lehessünk, és képviselhessük mások számára azt a beláthatatlan újdonságot, amely létünk eredetéhez hív vissza minket. A találkozás tapasztalata tehát az újdonságnak annál mélyebb megtapasztalása, minél tudatosabbá válik a hosszú múltba való beleágyazottsága. Nevelnünk kell tehát magunkat, hogy szeressük ezt az elmúlt életet, amely az évszázadok mélyérôl indult azért, hogy bennünket saját életünkben érjen el. b) Ahogyan a találkozást sem mi terveztük el, úgy tevékenységünknek sem feltétele a siker. Az az ok, ami mozgat bennünket, ami igazolja terjedésünket, nem bennünk van, hanem mélyebben, ott, ahol Ô van, akit imádunk. Nem saját elhatározásunkat, tervünket akarjuk megvalósítani, hanem valami mást, tisztábbat, ami nem tôlünk függ, hanem tôle, aki minket is alkotott. Ezért az egyszerűséggel elfogadott találkozás lelkünknek nagy szabadságot kölcsönöz, ami nem engedi, hogy megálljunk. Ebben a szabadságban leszünk képesek műveltségünktôl, ravaszságunktól függetlenül, sôt még szívünk szavánál is magasztosabban cselekedni. Ez a hit, ez a biztonság annak köszönhetô, hogy Valaki más cselekszik bennünk. Szabadságunk éppen az az egyszerűség és naivitás, amivel nem fáradunk el mindenkihez odafordulni és elismételni a meghívást arra a találkozásra, amely meghatározó az ember életében. c) Az Istennel való találkozás éppúgy, mint egy személlyel vagy közösséggel való találkozás, egy adott pillanatban nyilvánvaló ténnyé válhat, hogy aztán csupán emlékként éljen tovább. Olykor úgy tűnik fel, mint ,,villám a ködben'', de ez a gyors látvány is meghagyja bennünk annak biztos érzését, hogy megtaláltunk ,,valamit, amiben van valami'' -- hogy szójátékkal éljünk. Valóban, még ha a sötétség újból körülzárja is az embert, az már nem ugyanaz. A közönyösnek tűnô magatartás olyan lelkiállapot, amelyben az ember megpróbálja elsüllyeszteni a lezajlott találkozás emlékét. Az azonban akkor is életének kitörölhetetlen ténye marad. Mindenesetre a találkozás annál jelentôsebb lesz, minél kevésbé saját megoldásaival, feltételeivel, elképzeléseivel fogadja azt az ember, hanem mély készséggel. Ez az egyetlen magatartás, amely megfelel ennek a titoknak, és csak erre alapozódhat minden emberi összehasonlítás. Ezt a készséget nevezi az Evangélium ,,lelki szegénységnek'', amely ugyanakkor ,,a lélek szabadsága'' is. # Az igazoló találkozás I. Nem valódi egy találkozás, ha nem tartalmaz ránk nézve felhívást. A felhívás pedig minden esetben javaslat. Minél nagyobb intelligenciával és érzékenységgel rendelkezik valaki, annál inkább rájön, hogy életét mint szövik át a találkozások, s hogy ezeknek a találkozásoknak mindegyike egy-egy felhívás, és mindegyik egy-egy javaslattal áll elô. Élete szövetének hatalmas választékában az ember természeténél fogva ,,hasonlítgatásra'' hajlik. Összehasonlítgat minden egyes javaslatot a létét alkotó eredeti szerkezetekkel: alapelvekkel, evidenciákkal, vágyakkal. Ha a felbukkanó javaslat a saját igények szempontjából elôremutató, a saját lehetôségek szempontjából megvalósító erôvel bír - - ebben az esetben az ember automatikusan szimpátiát érez iránta, elfogadja. Szent Ágoston ,,delectatio victrix''-rôl beszélt, de az általa jelölt pszichológiai folyamatot beilleszthetjük Szent Tamásnak az igazságról adott meghatározásába: ,,adequatio rei et intellectus'' (a dolog és az értelem megegyezése) -- vagyis annak felfedezése, hogy az elénk álló valami (a ,,javaslat'') megegyezik azzal, ami tudatomban él mint saját természetem szerkezete. A felhívásból tehát egy olyannyira egzisztenciális igazságot hordozó javaslat, természetünkhöz és életünkhöz olyannyira hozzáillô közlés következik, hogy szükségét érezzük megérteni, hová érkezünk általa. Úgy érezzük, csatlakoznunk kell hozzá. Ez a belsô folyamat jellemzi minden értelmes lény életét, bár csak a filozófusban válik tisztán tudatossá. Ez állt a Jézussal találkozó emberek közvetlen reakciójának hátterében is: ,,Úgy tanított, mint akinek hatalma van -- csupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszélôképességüket -- még soha nem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél -- hatalmas tettben és szóban Isten és az egész nép elôtt'' (Mt 7,29; Mk 7,37; Jn 7,46; Lk 24,19). Jézus különben ezt elôre látta: ,,Boldogok, akik hallgatják az Isten szavát és hűségesek is maradnak hozzá'' (Lk 11,28). Az ember számára az Isten szavával, hatalmával való találkozás mindig olyan esemény, amely önmaga elôtt felfedi, erôvel tölti el és értéket ad számára. Így volt ez az Ábrahámban keltett nagy reménységgel is: ,,Nézz föl az égre és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni ôket. Ilyen lesz nemzetséged'' (Ter 15,5), vagy amikor Mózest hívja nagy feladatra: ,,Menj, elküldelek a fáraóhoz, hogy népemet, Izrael fiait kivezesd Egyiptomból'' (Kiv 3,10), vagy amikor nagy és tragikus vonzóerôvel Jeremiást missziójához kötötte. A zsoltárok ugyanerrôl beszélnek a mindennapi ember nyelvén: ,,Boldog, aki követi útmutatásaimat, s egész szívével keresi ôt. Juttasd eszébe szolgádnak szavadat, amellyel reményt adtál nekem. Ha törvényed nem volna gyönyörűségem, elmerülnék a nyomorban. te örömmel töltöd el szívemet, sokkal inkább, mintha bor és búza bôségben volna'' (Zsolt 118,2.49.92; Zsolt 4,8). A Krisztussal való találkozásban rejlô felhívás és javaslat, az abból származó hozzá fűzô erô legegyszerűbb és ugyanakkor leghatalmasabb kifejezését Péter mondja ki a kafarnaumi zsinagógában: ,,Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás'' (Jn 6,68), olyan szavaid vannak, amelyek életünknek értelmet és értéket adnak. Figyeljük meg, hogy e javaslat erejét teljes intenzitásában csak azok fogták föl, akik folyamatosan követték Jézust, csak azok, akik ôszintén elkötelezték magukat ômellette. II. A kereszténység javaslata számunkra manapság egy minket körülvevô emberi valóság hívásával: egy találkozással azonosul. Csodálatos dolog, hogy éppen ez a javaslat ilyen kézzelfoghatóan áll elénk, ilyen létszerű: mint egy közösség a világban, egy másik világ a világban, egy eltérô valóság a valóságon belül; nem azért eltérô, mert mások az érdekei, hanem mivel másként valósítja meg a közös érdekeket. A javaslat ,,arca'' változik, mégis ugyanaz marad: a látható egyház titka, az érezhetô Valóság. Ehhez kell csatlakoznunk, ezt kell átélnünk. Az egyház gesztusait, javaslatait, cselekedeteit össze kell vetnünk saját emberségünk legvalódibb vágyaival. Minél inkább tapasztaljuk, hogy ezek a gesztusok, javaslatok, kezdeményezések igazi emberi igényeink szempontjából a megoldást hordozzák, értéket adnak ezeknek az igényeknek, annál mélyebben és határozottabban nyílunk meg a hozzátartozás és a meggyôzôdés irányában. A találkozás nem pusztán a teológia tanulmányozásából áll tehát, nem csupán egy társaság létrehozására hív: az egész életet átfogja, éppen azért, mivel a javaslat új életre szól és hív bennünket. ,,Meggyôzôdéssel rendelkezni'' annyi, mint egész énünket teljes egészében ,,odakötni'' valamihez. Mindnyájan ehhez a Valósághoz leszünk tehát kötve: mi leszünk ez a Valóság, és magunkat Valóságnak fogjuk érezni. Van egy megtapasztalás, amely bármily általános, mindent összefoglal. amit az ember keresztény elkötelezettségében átél: annak tudata, hogy mint egyénnek, személynek van meg az értékünk és ugyanakkor érezzük a világmindenséghez fűzôdô kapcsolatokat, az abban való szeretetteli részesedést. Ez személyes hitelességünk és világbeli feladatunk értéke. Jézus egy mondata jut az eszünkbe: ,,Aki mindenét elhagyja értem, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége'' (Mt 19,29). A keresztény javaslat úgy áll elénk, mint közösség, amely életre hív: ,,jöjj és lásd''. Amint már mondtuk, szinte azt a kísértést éreznénk, amit Nikodémus: ,,Valóban lehetséges ez?'' Olyan elkötelezettséget kíván, amely már mint ,,munkahipotézis'' feltételezi, hogy egész életünket az egyház közösségének életével azonosítjuk: csak ekkor ,,láthatjuk'' meg, jövünk rá, hogy mit is jelent számunkra. Ezt a valósággá fordulást át kell élni. Aki nem megy ezen keresztül, az vagy keresztény marad anélkül, hogy bármi újdonságot érezne, vagy otthagyja az egészet. III. Ha egy találkozás nem hordozna felhívást, megvalósításra váró javaslatot, olyan üres volna, hogy emlékezetünk nem tartaná számon. Olyan fölösleges esemény volna csupán, amely nem tartozik a történelembe. Mi is egyedül akkor válhatunk társaink és barátaink számára igazi, ,,történelmi'' találkozássá, ha jelenlétünk a többiek felé kézzelfogható meghívás a kereszténységre, és a keresztény közösség tiszta hívását képviseli. Ezzel az alázatos és gyakorlatias ténnyel kapcsolatban is, amelytôl a keresztény közösség vonzereje függ egy adott környezetben, néhány megjegyzést teszünk, amelyek talán nem lesznek haszontalanok. a) Mindenekelôtt: mi is folyamatosan Krisztus hívásának és a közösség megszólításának tárgyai vagyunk. Mindazt, amire nekünk kell másokat emlékeztetnünk, idézzük fel magunk is. Nem válasz a hívásra, nem megvalósítása a javaslatnak, ha egy bizonyos nézôponthoz mint sajátunkhoz mechanikusan ragaszkodunk; még kevésbé a csupán kíváncsiságból fakadó magatartás; s még annál is kevésbé a mások esetleges hibáit vádló és megítélô lelkület. S még csak az sem, ha fizikailag, külsôdlegesen, passzívan növeljük részvételünket. A javaslat igazi megvalósításához az egész személy tiszta és megújult figyelemmel párosuló elkötelezettsége szükséges. Errôl az ôszinteségrôl két dolgot kell részletesebben elmondanunk: -- Egy meghatározott javaslat iránti elkötelezettség sajátságai magában a javaslatban rejlenek. Nem határozhatjuk meg mi magunk, képzeletünk erejével a magvalósítás módját. Magának a javaslatnak az arculata az, amely megmutatja a követendô módszert. Ha a keresztény hívás és javaslat közösségi életre szól, magának a közösségnek kell az elkötelezettség formáit meghatároznia. -- Olyan tapasztalatra kaptunk meghívást, amelyet hűen kell teljesíteni, mindaddig, amíg a javaslat szól. Ha már kezdetben hiányzik a szándék, hogy a javaslatot a végsôkig megvalósítsuk, már eleve hamis a hozzáállásunk. Arra kaptunk meghívást, hogy végig kövessünk, hiszen a keresztény meghívás végig szól, az utolsó pillanatig. A keresztény meghívás természete kívánja így, hiszen ez az emberi történelemben megnyilatkozott isteni misztériumra való meghívás és így az ember megváltására szól. Az ember csak akkor nem veszi komolyan a keresztény meghívást, ha eredeti, emberi vágyait is figyelmen kívül hagyja. Ez elôl a meghívás elôl nem lehet kitérni: vagy a csatlakozást vonja maga után, s ezáltal az elkötelezettség, a szentség drámáját, vagy a keresést, amelynek következményei éppily súlyosak. Annak az embernek, aki tudatában van, hogy nem önmaga alkotása: igazi és ôszinte magatartása a keresés saját eredete és célja után. Ezért már akkor is, mielôtt fölfedezné a választ, szükségesnek és megfelelônek érzi élete szempontjából, hogy a javaslatot folyamatosan kövesse. Még ha anélkül jársz is, hogy látnál, megmenekülsz, ha követsz valakit, mintha ,,láttad és érintetted volna''. Ebbôl fakad a váratlan lelki rokonság az igazán keresô és a között, aki ôszintén megtalálta a választ. b) A keresztény ember többiekhez intézett hívásának hitelesnek kell lennie. Itt is elmondjuk, hogy ennek a hitelességnek melyek a fô vonásai: -- Szükséges, hogy tisztázzuk, mi a meghívásról alkotott fogalmunk, hogy ne maradjon bennünk és még kevésbé másokban semmiféle keveredés meghívás és propaganda között. A propaganda olyasminek a terjesztése, amit én gondolok, vagy amiben én vagyok érdekelt. A meghívás azonban, abban az értelemben, ahogyan az egyház érti, valami olyasminek a felébresztése, ami a másikban van, a másik felértékelése, szeretetbôl fakadó gesztus. Ha a társamat meghívom, azért teszem, hogy segítsek neki megtalálni a maga igazságát, igazi nevét (biblikus értelemben), hogy rátaláljon saját magára. Keresztény meghívásom által tehát hozzájárulok a másik szabadságához, igazán önmagává válásához. Meghívásunk ezért a barátság legmagasabb gesztusa. Ezért meghívásunk sohasem elsôsorban meghatározott formákra, kritériumokra, sémákra hivatkozik vagy egy bizonyos szervezetre -- hanem arra az ígéretre, amelyet az ember szívében hordoz. Csupán azt visszhangozzuk, amit Isten szívükbe helyezett, amikor megteremtette ôket, belehelyezte egy meghatározott környezetbe s ott alakította ôket. Éppen ezért nem tudjuk, Isten hova fogja elvezetni ôket, esetleg éppen a mi szavunk által: a terv ônála van. Nem tudhatjuk, hogy mi lesz hivatásuk. Meghívásunk ezért elsôsorban arra szól, ami egy ember életének értéket ad, egy célra, egy meghívásra s annak betöltésére, semmi másra. -- Akkor tudunk hívni valakit, ha újra átéljük az okot, amiért hívjuk ôt. Pontosan ennek az átélésnek a ragyogása segíti elô a másik meghívását. Vagyis a hívás nem tôlünk idegen valami, nem rajtunk kívül álló feladat. Ha valaki elveszti a Krisztushoz tartozás élô voltát, meghívása hideg, mintha egy képletet, egy ideológiát tárna elô. Sokszor csak propaganda ez, amely vitákat szül s ô maga is idegennek érzi magát a másiktól. Úgy kell cselekednünk, hogy minden tevékenységünket, kezdeményezésünket, meghívásainkat egyetlen valódi és ideális törekvés hassa át és éltesse. Ismerjük a többiek törekvéseit, hiszen emberiek. De bennünk van valami több: minden gesztusunkat átszövi a mély törekvés, hogy szeressük az embert, és segítsük, hogy valóban szabaddá váljon, a célja felé haladjon. Ez a szeretet törvénye: a vágy, hogy a másik önmagává váljon, megmeneküljön, ahogy Jézus Krisztus mondta. Mi is járunk iskolába vagy dolgozni, jó jegyeket vagy jó fizetést szeretnénk. Új dolgokra, eseményekre vágyunk. Mi is olyan emberi kapcsolatokat szeretnénk, amelyek kitöltik az idônket és nem engednek unatkozni. De mindemellett úgy megyünk iskolába, dolgozni vagy barátaink közé, hogy van egy legfôbb gondolatunk: ez Krisztus és az egyház. c) Amire a keresztény valóság meghív bennünket, sokkal inkább út, semmint célkitűzés. Legelôször is azt kell észbe vennünk, hogy úton lévô lények vagyunk. Nem alapozhatunk pusztán a saját erônkbôl tett megtérés erôfeszítésének aggodalmára. És erre mások elôtt is rá kell mutatnunk, különben végül csalódásba ütközünk: vagy magunkban csalódunk, hiszen a hibáink mindig megmaradnak, bármennyire is elköteleztük magunkat találkozásaink során, vagy pedig másokban, akik nem úgy változnak, ahogy mi szeretnénk, vagy amiatt az enyhe megaláztatás miatt, amikor látjuk, hogy az általunk meghívottak mennyivel derekabbak lesznek nálunk. # A találkozás mint kegyelem I. ,,Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?'' (Zsolt 8,5) ,,Mózes így szólt Istenhez: Ki vagyok én...?'' (Kiv 3,11) ,,Erre azt mondtam: Jaj, Uram Istenem! Nézd, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok.'' (Jer 1,6) ,,Nem vagyok rá méltó, hogy betérj házamba.'' (Mt 16,17) A keresztény élet legtisztább és legobjektívabb értéke annak tudata, hogy Isten beavatkozásai a történelembe teljesen ingyenesek. Nem létezik ugyanis nagyobb, édesebb és magasztosabb igazság, mint azok a találkozások, amelyeket Ô azért hozott létre, hogy az emberek (mi!) részt kapjanak országából, olyannyira tiszta adományok, hogy a mi természetünk elképzelni sem tudta volna. Ez az életünk minden képességét meghaladó tiszta adomány: a ,,kegyelem''. Jézus Krisztus titokzatos testében egyesíti a ,,kegyelem''-nek, a természetfölötti jóságnak, Isten hatalmának Országát. Amint a zsidóknak kétezer évvel ezelôtt kegyelem volt, hogy közöttük élt a názáreti Jézus, hogy találkozhattak vele az utcán, ugyanolyan kegyelem a ma élô emberek számára az egyház léte a világban, hogy találkozhatnak vele társadalmukban. Nemcsak a találkozás maga, hanem a meghívás megértése is kegyelmi adomány: ,,Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.'' (Mt 16,17) ,,Dicsôítelek Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és bölcsek elôl elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így tetszett ez neked. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja.'' (Mt 13,11) ,,Nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de nekik nem.'' (Mt 13,11) Kegyelmi adomány a meghívás elfogadása, értékének elismerése is: ,,Én majd kérem az Atyát és más Vigasztalót ad nektek, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad.'' (Jn 14,16--17) ,,S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.'' (Jn 14,26) ,,Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak s nekem adtad ôket és megtartották tanításodat. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tôled van.'' (Jn 17,6-- 7) ,,A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk.'' (Róm 8,16) Kegyelmi adomány a csatlakozás, a kereszténység életjavaslatának megvalósítása: ,,Én vagyok a szôlôtô s Atyám a szôlôműves. Minden szôlôvesszôt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagyok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szôlôvesszô nem teremhet maga, csak ha a szôlôtôn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szôlôtô, ti a szôlôvesszôk. Aki bennem marad s én benne, az bô termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.'' (Jn 15,1--5) ,,Jézus így imádkozott: Atyám, elérkezett az óra. Dicsôítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsôítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon. Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.'' (Jn 17,1--3) ,,Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen s én is bennük legyek.'' (Jn 17,26) Mivel az ember esze és szíve sohasem képes felfogni, Isten milyen lépéseket tesz felé, ezért természetfeletti jósága révén Isten titka ,,szolgai formát, emberi alakot'' (Fil 2,7) ölt magára Krisztusban és az egyházban, s így teszi az ember szelleme és érzékenysége számára felfoghatóvá ezeket a csodákat. Különben olyan volna ez, mint a fény a vak számára vagy a szavak a süket számára, vagy a mi füleinknek az ultrahangok, amelyeket csendként fogunk fel. Ezek szerint ,,kegyelem'', Isten hatalmának ajándéka a találkozás az egyháznak azon részével, amely a környezetemben levô keresztény közösség. Kegyelem szükséges ahhoz is, hogy felfogjam azok hívását, akik alkotják és aki vezeti azt, hogy elkötelezzem magam hívásuk mellett, csatlakozzam és hű maradjak hozzájuk. II. A kereszténységre való meghívással szemben az igazi készség és elkötelezettség válasza: a kérés, az ima magatartása. A kereszténységgel való találkozás az ôszinte embert azonnal rádöbbenti az aránytalanságra, amely saját ereje és a javaslat nagysága közt feszül, tudatára ébreszti, hogy milyen különleges a probléma, amit ez az üzenet hordoz. Saját alapvetô függésünk érzése, amely a természetes vallásosság legelemibb jellemzôje, képessé teszi az egyszerű lelket, hogy elismerje: Isten titkáé a kezdeményezés, az ember magatartása pedig itt az alázat: kérni, hogy lásson, értsen, és képes legyen csatlakozni. Ez az imamagatartás olyannyira alapvetô, hogy olyan hívôknek is sajátja, akik még nem igazán hisznek. A néma lélektôl megszállt fiú apja így kiált fel: ,,Hiszek! Segíts hitetlenségemen!'' (Mk 9,24) És az Innominato is: ,,Isten, ha létezel, mutasd meg magad nekem!'' (Manzoni: Jegyesek) Az olyan készség és elkötelezettség a kereszténység ténye mellett, amely nem fogalmazódik meg kérésként, ,,imaként'', nem kellôen igaz, mert nem néz ôszintén szembe a megvalósítandó javaslattal: ,,...eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek. Így fognak veletek bánni, mert nem ismerik sem az Atyát, sem engem.'' (Jn 16,2--3) A kérés és az ima az a pont, ahol az ember tudata belép az ôt alkotó misztériumba. Szellemünk beleszédül ebbe a Titokba, ha csak belegondol, hogy saját kérése és imája is a Teremtô adományából lehetséges: ,,Senki sem mondhatja: »Uram, Jézus«, csak a Lélek által. Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthetô sóhajtásokkal.'' (Róm 8,26) Az egyház liturgiája arra nevel bennünket, hogy meglássuk Istennek e kimeríthetetlenül mély, felénk irányuló kezdeményezését, amikor így szólunk: ,,Fogadalmainkat, Uram, amelyeket Te megelôzvén bennünket sugallsz nekünk, méltasd arra, hogy segítségeddel kísérd.'' Még a leghétköznapibb, átlagos emberekbôl álló keresztény közösséggel való találkozás és a hozzájuk való csatlakozás sem lesz mentes az ítéleteket és kapcsolatokat megváltoztató tisztátalanságtól, ha nem foglalja azt magába a szív alázatos és aktív, éber készsége, az ima lendülete, bármily kezdetlegesen, általánosan és zavartan, de tisztán. # A találkozás mint tapasztalat A tapasztalat alapvetô mód, amelynek segítségével a természet a tudat fejlôdését, a személy növekedését segíti elô. Ezért nem igazi az a tapasztalat, amelyben az ember nem érzi, hogy ,,növekednék''. Az igazi növekedéshez azonban az embernek szüksége van arra, hogy hívja vagy segítse egy tôle különbözô, objektív valami, amellyel ,,találkozik''. Valóságos, objektív tapasztalat révén döbbentek rá az emberek Isten jelenlétére a világban. Szent János írja nagy hévvel az elsô keresztényeknek: ,,Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk'' (1Jn 1,2). A tudatos ember számára az egyházban válik nyilvánvalóvá Krisztus jelenléte valós és objektív módon. A keresztény közösséggel való találkozás üzenetének megvalósítása is valódi objektív tapasztalat, amint azt leírtuk. Ez a keresztény és egyházi tapasztalat életre szóló tett, amelyet három tényezô mozgat: a) A találkozás a személytôl eredetileg idegen, objektív ténnyel. Mint minden valódi emberi találkozásban, ennek a ténynek is egy emberi közösség a megtapasztalható megjelenése. E közösség ítéleteiben és cselekedeteiben a kritériumot és a formát a tekintély határozza meg. Nincsen oly változata a keresztény tapasztalatnak, bármily bensô is az, amelybôl legalábbis utalásként ne következne a közösséggel való találkozás és a tekintélyre való hivatkozás. b) Képesség a találkozás lehetôségének felfogására. Ennek a ténynek az értéke, amelybe beleütközünk, meghaladja az emberi tudat mélyrehatoló képességét: rászorul Isten gesztusára, hogy megfelelôen felfogja azt. Valóban maga az a gesztus, ahogyan Isten jelenvalóvá válik az ember számára a kereszténység eseményeiben, a tudat megismerôképességét is megnyitja; az ember pillantását arra a különleges valóságra vonja, ami hívja ôt. Ezért mondják a ,,hit kegyelmének''. c) Annak tudata, hogy a Tény, amibe beleütköztünk, és létem jelentése megfelel egymásnak. Személyemnek valóban megfelel a keresztény és egyházi Valóság, célomnak megfelel a Találkozás. Ennek a megfelelésnek a tudata az, amely véghezviszi bennünk a növekedést, az igazi tapasztalat alapvetô jellemzôjét. A keresztény tapasztalatban is, sôt leginkább abban, világosan kiderül, hogy mekkora szerepet játszik az ember öntudata és kritikai készsége egy hiteles tapasztalatban, s hogy ez milyen távol van holmi benyomásoktól vagy érzelmes fölidézgetéstôl. Az isteni kezdeményezés titka ezen a ponton, a keresztény tapasztalat ,,valóra váltásakor'' adja meg egzisztenciálisan az emberi ,,értelem'' értékét. És ebben a ,,valóra váltásban'' mutatkozik meg az emberi ,,szabadság'' is, hiszen a jelenvaló titok és saját emberi dinamizmusunk egymásnak való megfelelésének megdöbbentô fel- és elismerése csak abban a mértékben jöhet létre, amennyiben az emberben él saját mélységes függésének, teremtmény voltának elfogadása. Ez az egyszerűség, a ,,szív tisztasága'', a ,,lelki szegénység''. A szabadság egész drámája éppen ebben a ,,lelki szegénység''-ben rejlik, olyannyira mélyen, hogy sokszor szinte az ember tudta nélkül zajlik le. ======================================================================== A keresztény meghívás módszertani vonatkozásai: Függelék Egyszerű a közlésben Krisztus rajtunk keresztül kínálja fel magát a többi ember számára: a mi magatartásunk és beszédünk képviselik azt a meghívást, amely révén mások megismerhetik ôt. Azért, hogy e meghívás mindenki felé szóljon, a közlésben eleminek, vagyis egyszerűnek kell lennie. Az egyszerűség nem annyira a kifejezés módjára vonatkozik, hiszen ez nem mindenki képessége, hanem inkább arra, hogy eltekintünk a dolgok bonyolításától: lényeglátók vagyunk. Krisztus eredeti hívása is egyszerű és lényegre törô volt. Csak bizonyos igazságokat (a dogmákat) mondott ki kötelezôen, a szentségi gesztusokat és a tekintélyt a közösségben. Ezért az egyház is igen szerény, amikor a kötelezô pontok meghatározásáról van szó. Könnyen fölfoghatjuk Krisztus és az egyház e magatartásának jóságát. Csak az egyszerűségben van meg az a rugalmasság, amely minden egyes emberhez képes szólni. És csak a lényegre törésnek van meg az a képessége, hogy elvezessen a célhoz, a felesleges fáradalmak kiiktatásával. A lét lényeges összetevôit összeszedetten kutatva rábukkanunk -- azok értékére és a hozzájuk való ragaszkodásra, -- a meglévô más alapállások mély megértésére. Képesek leszünk felfogni az értékek értelmezésének végtelen sok változatát. Egy elmélkedésre való megjegyzés: az ,,egyszerű, elemi'' nem ,,általánost'' jelent, sokkal inkább pontosságot a lényeges elemekben és szabadságot mindenféle értelmezéssel szemben. Jézus mondta: Menjetek el az egész világra és beszéljetek minden népnek. Mindenkire e kézzelfogható feladat felelôssége nehezedik: ,,menjetek prédikálni'' -- de ugyanakkor teljes szabadságot élvezünk a módszer megválasztásában. Lássuk most, mik a feltételei az egyszerűségnek: szabadság, cselekvés, kézzelfoghatóság. # Szabadság A keresztény meghívás az egyes, összetéveszthetetlen személyhez szól. Pontosabban: az egyes személyek szabadságához. Amikor Isten az emberhez szól, hogy közöljön vele valamit, a Biblia szent egyszerűséggel írja le a párbeszédet. Isten néven szólítja az embert -- ez a személynek mint egyszeri és szabad individuumnak a jele -- s az ember szabad és egyszeri válasza így szól: ,,íme itt vagyok''. A kereszténységben egy dolog lényeges: a személy értéke, hiszen minden más ettôl függ. A személy értékét pedig ez a szabad csatlakozás méri. A történelemben két személyben legvilágosabb mindez: Ábrahámban és Krisztusban. A legkönnyebben talán a Szűzanya alakjában láthatjuk: ,,Ave Mária -- legyen meg'': ennek a felajánló és elfogadó mozdulatnak megfoghatatlanul szabad bensôségességében rejlik Isten és ember találkozásának leglényegesebb eleme. Az általunk közvetített meghívás nem lehet más, csak annak a Hangnak a visszhangja, ,,amely mindenkit néven szólít''. Ezért a meghívásnak a megszólított szabadságára kell irányulnia. Ebbôl pedig az következik, hogy fel kell ébresztenie tudatosságát és kezdeményezôkészségét. A tudatlanság és a passzivitás a szabadság korlátai: Jaj annak, aki ezekre számítva akarja ,,megfogni'' vagy ,,megtartani'' az embereket! Ha a kereszténységhez való csatlakozás pusztán mechanikus, semmi értéke sincs. Ezért nézünk értetlenül minden csupa hagyományból fakadó odatartozást és minden hirtelen jött lelkesedést. A szabadság igazi légköre a meggyôzôdés, a felvilágosult és tudatosan akart meggyôzôdés. Ahhoz, hogy hitelesen tudjunk mások szabadsága felé fordulni, magunknak is szabadon kell cselekednünk. Csak személyem elkötelezettsége érheti el a másik személyt. A keresztény meghívás abban a mértékben jön létre, amilyen komolysággal én magam hozzáállok. A kereszténység továbbadása tehát két szabadság találkozása, két személy között létrejövô kapcsolat. Vagyis: szeretet kérdése. ,,Szeretetbôl eleve arra rendelt bennünket... hogy gyermekei legyünk'' (Ef 1,5). Minden, csak az általánosságot érintô magatartás haszontalan, és nemtörôdömségbôl vagy önteltségbôl származik. Mint mondtuk, a másik szabadságához fordulni annyi, mint tudatos kezdeményezésre késztetni ôt. Ennek a kezdeményezésnek a fokozatai azonban nem meghatározottak, vagyis a válasz módja és szintjei a lehetô legkülönfélébbek lehetnek. Éppen az ember szabadságához való odafordulásunk lényegét vesztenénk szem elôl, ha a személyeket a válaszuk szintjével szemben támasztott elvárás alapján válogatnánk. Az egyszerű és puszta jelenlét is az igazi válasz kezdeményezése lehet. # Cselekvés Miután egy személy szembekerül a hívással, választania kell, hogy elfogadja-e vagy nem, vagyis szabadsága kihívást kapott, felmerül a probléma, hogy hogyan folytassa kezdeti csatlakozását. Vagyis: ha megértem, hogy egy bizonyos dolog jó, hogyan akarhatom azt továbbra is? A válasz: ha elkötelezem magam, vagyis, ha cselekszem azt a valóságot, amit jónak ismertem fel. A kezdeti csatlakozásnak szakadatlan építéssé kell válnia. A Valóság mellett elkötelezni magát az embernek annyit jelent, mint élni azt -- s ez csak akkor válhat folytonossá, ha valóban élet. A folytatás eszköze tehát a cselekvés. Ezt azonban két feltétellel kell végezni: Nem lehet elôre megszabott ideje; nem lehet azt mondani: ,,megpróbálom ennyiszer és ennyiszer, és aztán, ha nem megy, nem tetszik, abbahagyom''. Ez olyan alapállás, amely eredetében felfedi az Igazság iránti szeretet csonkaságát, valami csekély elbizakodottságot vagy magamhoz való ragaszkodást. Minden gesztusnak (minden ,,cselekvésnek'') az egész embert kell elköteleznie mint személyt. Még a legkisebb cselekedet is, ha az az Eszményért történik, hozzájárul a személy növekedéséhez. Sokszor azért hagy fel az ember valamilyen vállalkozással, mert úgy érzi, nem képes elég magas szinten megvalósítani azt. Inkább az egészet abbahagyja, mert elérhetetlennek tűnik a csúcs vagy az, amit mások csinálnak. Semmi sem ésszerűtlenebb, mint ez a ,,jóban való megbotránkozás''. Mindenki tegye azt, amit képes. Bármilyen körülmények közt van is valaki -- akár a legalacsonyabb szinten --, nincs felmentve az állhatatos újrakezdés alól. Vita non facit saltus: nem várhatjuk ezért, hogy azonnal a csúcsra érkezünk, türelemmel végig kell várnunk a fejlôdést, oly hosszan, amilyen türelmes az Úr, vagyis egész életünk folyamán. Minden kezdeményezés bensônkben születik meg; minden cselekvés akaratunkból eredezik. Késztethetnek mások valamilyen dolog vállalására, vagy hívhatnak rá. De létezik egy pont, ahol belép az események folyásába saját szabad akaratunk. Ez életünk alakulásának bármely pillanatában vagy szintjén igaz. Ezért a cselekvés akaratunk folytonos újrateremtése. Ahhoz, hogy a kezdeti elkötelezettség folytatódjon, az kell, hogy a hívás is folytatódjon. Innen születik a nevelô kapcsolat (szülôkkel, mesterrel, lelkivezetôvel, barátokkal...). A nevelô párbeszéd nem szorítkozhat eszmecserére, társalgásra (tanórákra, szentbeszédekre, figyelmeztetésekre, buzdításokra). Az elképzelések ugyanis elvontak maradnak mindaddig, amíg az ember nem éli meg ôket, nem érzi saját részének. Az elvont elképzelés pedig lenyűgözô pillanatnyi látványosság lehet, de nem válik éltetô erôvé! Az elképzelések, bármilyen magasztosak és bármilyen tökéletesen adja is elô valaki ôket, nem fejtenek ki nevelô hatást, ha nem fogadjuk be ôket életünk tapasztalatába. Ezért a nevelô kapcsolat a közös tapasztalat, a nevelô párbeszéd pedig nem más, mint közösen végzett gesztus. Az egyik legáltalánosabb kifogás, amikor valaki faképnél akarja hagyni az elkötelezettséget kívánó találkozást, azt mondani, hogy undorodik attól, ahogyan azok a személyek viselkednek, akik annak idején felkeltették benne a hivatást. Minél igazabb egy személy, annál jobban meg kell tudnia különböztetni a meghívás értékét a kifejezésmódtól vagy attól a helyzettôl, amelyhez kötôdik. Ha valaki felnôtté akar válni, le kell számolnia az értelmetlen lázadásokkal az igazsággal szemben, csupán azért, mert aki közli azt, alkalmatlan módon adja tovább, vagy nem következetesen éli meg. # Kézzelfoghatóság Amikor Szent Jeromos ,,leereszkedésrôl'' beszélt irányunkban Isten részérôl, arra akarta felhívni a figyelmünket, hogy Krisztus, hogy beszédbe elegyedhessen velünk, emberré lett, vagyis hasonlóvá lett hozzánk. Nem azt várta el tôlünk, hogy mi változzunk meg, hogy kevésbé bűnösök legyünk, hanem saját, kézzelfogható körülményeink között váltott meg bennünket. ,,Ô elôbb szeretett minket'' (1Jn 4,19) -- mondja Szent János, és Istennek ez a szeretet-kezdeményezése ismétlôdik a térben és az idôben. ,,Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza. -- Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz.'' (Jn 6,44; Mt 9,38) Meghívásunkban ezért nekünk is tekintettel kell lennünk a másik ember körülményeire. Ez soha nem veheti el bátorságunkat, hiszen minden emberi valóság -- a legkülönbözôbb fajtájú -- képes az Igét befogadni. Olyan könnyű elmenni a valóság mellett, hiszen nem minden úgy van, ahogyan szeretnénk, és ezért, ha közelebb akarunk kerülni hozzá, több energiába és fáradságba kerül. Könnyű az igazságot vádolni azzal, hogy nem felel meg álmainknak, folyton az áldozatot játszani vagy tehetetlennek kikiáltani magunkat a dolgokkal szemben! Másrészrôl viszont a történelmi helyzet figyelemmel kísérése az egyetlen mód, hogy úgy tekintsünk valakire, mint amilyen valójában, és nem elôlegezett elképzeléseink szerint. Hogy megértsük az egyes individuumokat, hasonlóvá kell lennünk hozzájuk, az ô szintjükre kell helyezkednünk. Két dolog határozza meg mindnyájunk konkrét helyzetét: -- Pszichológiai beállítottságunk. Ezért annak, aki a meghívással elôáll, a másik belsô helyzetével szemben igen érzékenynek és nyitottnak kell lennie. Intelligencia-típusa, ismereteinek szintje, temperamentuma, akarata, egészségi állapota, a megélt események -- mindez meghatározza egy lélek állapotát. -- A környezet. Ezért figyelemmel kell lenni afelé a környezet felé is, amely leginkább befolyásolja az adott pillanatban az illetô személyt. Meghívásunk nem szólhat közvetlenül a tudathoz: hogy elérjen az igazi énhez, át kell törnie egy bizonyos gondolkodásmódot, amely mintegy beburkolja azt. Ezt a burkot nagy részben a környezet építi. E tény eredete maga az ember lelki felépítése, természete. Aktualitását az a tény adja, hogy a környezet a legmodernebb eszközökkel -- propaganda, iskola, tévé -- mindjobban hat a személyiségre. Azt képzelni, hogy ezt a befolyást kivédhetjük vagy semlegesíthetjük, hiábavaló dolog volna, ha nem ott érjük el a személyt, ahol leginkább befolyásolható, vagyis saját környezetében. Bizonyos korig túlnyomó részben a környezetet a család jelenti. Késôbb, amikor az a kor kezdôdik, amelyet gyakran az embert nevelô környezettel szembeni ellenérzés jellemez, a fiatal teljesen nyitott minden új dologra. A családi környezet iránti megbecsülés egy bizonyos idôpillanatban az iskolai környezet felé fordul és ez sokszor nem tudatos. Itt kell a fiatalt elérnie a meghívásnak. Az iskolai környezeten nem az épület négy falát értjük, hanem mindazt, ami belôle születik (társaságok, idôtöltések, olvasmányok, viselkedésmódok). Jellemzô manapság az iskolai környezetre, hogy a gyerekre zavaros egyvelegben szakadnak az eszmék, a tapasztalatok, a személyi hatások. Ez aztán a kapcsolatokban bizonytalan heterogenitást okoz, útveszést és végül társtalanságot. Hívásunknak nagyon oda kell figyelnie ezekre a tényezôkre. Egyrészrôl tehát olyan nyitottságra van szükségünk, amely mindenre értôn tekint és értékeli, ami pozitív. Ezáltal az individuumnak könnyebb a megújulása a magába és a belénk vetett bizalom segítségével. Másrészrôl, a keresztény meghívásnak teljes gondolkodásmódot kell továbbadnia, amely minden problémára képes választ adni, ami csak felmerül a diákban. Ezt a szilárd gondolkodásmódot úgy lehet létrehozni, hogy a személyt a személyes tapasztalatra neveljük, vagyis ahhoz szoktatjuk, hogy egyéni mércéjével mérjen meg mindent, amivel szembekerül. Ez nem esetlegességet vagy individualisztikus véleményt jelent, hanem objektív mércét, amely független tôlünk olyan értelemben, hogy Valaki Másnak, a Teremtô és Megváltó Istennek akarata szerint való. De abban a mértékben, ahogyan valaki ezt megéli, ez az isteni mérce belsôvé, személyessé válik. Krisztus azt ígérte a szamaritánus asszonynak, hogy az élô víz (vagyis az ô Élete, az ô kritériuma) annyira az asszony tulajdonává fog válni, hogy soha nem szorul majd rá, hogy máshonnan merítsen. Összefoglalva. -- A meghívás legvégsô jellemzôje, éppen mivel igaz, hogy mindenre válasz. Ennek a ,,mindennek'' a legtágabb kiterjedése van meg a környezetünkben, még ha az esetleges is. A személynek saját környezetében kell fellelnie a meghívást, és úgy kell tapasztalnia, hogy az az egyetlen válasz mindenre. ======================================================================== A keresztény meghívás módszertani vonatkozásai: Függelék Teljes a dimenziókban A ,,dimenziók'' valamely emberi cselekedetnek a teljes valóságra való nyitottságának fokai. Ez teszi lehetôvé, hogy egy emberi vállalkozás végsô értelmét megragadjuk. A dimenziók tehát egy gesztus legfontosabb módjait jelentik, éppen azokat, amelyek segítségével a gesztus értéke megmérhetô, amelyek minden benne rejlô lehetôséget mozgásba hoznak. A dimenziók szempontjából ugyanazt a gesztust igen különbözôen lehet megélni. Eredeti lendülete fejlôdhet minden szándékolt irányban vagy megtörhet egy bizonyos ponton, élhet lehetôségei közül csak néhánnyal, míg másokról lemond vagy megtagadja azokat. Ahhoz, hogy a gesztus teljes legyen, szükséges, hogy meglegyen benne valamennyi alapvetô dimenzió: mindazok, amelyek hűen és pontosan rajzolják meg igazi arculatát. Ha elhallgatnánk vagy elhanyagolnánk valamelyik dimenziót, amely pedig a gesztus természetébôl és céljából fakad, olyan volna, mintha egy arcra maszkot húznánk: vagyis illúziókeltés, hacsak nem hazugság. Egy gesztus dimenzióinak teljessége nem egyszerűen gazdagság vagy bôvelkedés kérdése; élet-halál kérdés a gesztus szempontjából. A gesztus valamennyi dimenziójának, legalábbis implicit figyelembevétele nélkül nemcsak szegényes, hanem híjával van az igazságnak, ellenkezik önnön természetével, igaztalan. A gesztus természetes dimenzióit szoros szálak kötik össze. Ezért minél intenzívebben éljük meg valamelyiket, annál készebbekké válunk a többi megélésére is. A keresztény meghívás dimenziói a következôk: kultúra, szeretet, katolicitás. # Kultúra A kultúrának képesnek kell lennie rá, hogy az emberek számára megadja mindennek a magyarázatát. A valóban művelt ember az, aki elért odáig, hogy felfedezi a kapcsolatot, amely egyik dolgot a másikkal és a dolgokat általában összefűzi. A kultúra tehát nem lehet pusztán ismeretek birtoklása, hiszen több ezer ember tanulmányai során felhalmozott ismeret sem elegendô ahhoz, hogy egy világos szót mondjunk, ha megkérdezik tôlünk, mi fűzi az embert a dolgokhoz, mi létének értelme. Azért Ô, aki mindennek az eredete, minden dolog végsô értelme, kinyilatkoztatta magát az embernek. ,,Az Ige testté lett'' -- azt jelenti, hogy az az Értelem, amely a világmindenséget megmenti az értelmetlenségtôl, nem elvont elképzelés vagy mechanizmus, hanem személy: Jézus Krisztus. Az ô személye jelenti a világ végsô magyarázatát. Ezért annak a számára, aki Jézus nélkül próbálja a világ értelmét kutatni, végül csupán az értelmetlenség marad. A keresztény meghívás ezért kielégíti a valóság teljes megértése iránti igényt, amely után az egész emberi tudat vágyakozik. (,,Én vagyok az út, az igazság és az élet''; Jn 14,6.) A kereszténységben, éppen a végsô magyarázat és a valóságos személy azonossága miatt, a kultúra soha nem engedhet a kísértésnek, hogy elválassza az értelmet az emberi lét többi szférájától. Csak a kereszténység tartja szilárdan, hogy az ,,ember'' és a ,,művelt'' kifejezés egyenrangúak. Ha Krisztus személye mindenkinek és mindennek értelmet ad, nincs semmi sem a világon és életünkben, ami magában élhetne, ami elkerülhetné, hogy ôhozzá tartozzon. A keresztény kultúra igazi dimenzióját tehát az Ô személyének valósága jelenti és a mi életünk találkozása mindazzal, ami ebbôl következik. A kultúra mindig is szorosan kötôdött a műveltség fogalmához. A műveltség ugyanis a kultúra megjelenítése az emberi élet totalitásában. A keresztény kultúra megjelenése megnyitja a horizontot és bizonyos értelemben már meg is valósítja az új civilizációt. # Szeretet A valóság elsô gesztusa a történelem folyamán egy közlés, amelyet Isten tett. Isten kinyilvánította Önmagát. Bizonyos értelemben megosztotta velünk a mi semminket: ,,örök szeretettel szerettelek'' (Jer 31,3). A teremtés, a lét alapvetô titka ezért eleve botránykô az öntelt értelem számára, amely mindent a maga matematikájával szeretne kimérni és szűkös evidenciáival kikövetkeztetni. Isten azonban végtelenül elmélyítette közlésének e titokzatos gesztusát. Igéjének megtestesülésekor Isten önmagát nyilvánítja ki, személyes valóságában. Krisztus az a gesztus, amelyben Isten felfedi, szinte ,,összefoglalja'' egész teremtô cselekvését. És még ennél is több. Isten úgy akarta, hogy e gesztusa folytatódjék az egész történelem folyamán: az egyház a jelenlevô és elrejtôzött Krisztus; az egyház maga az Isten, aki folyamatosan kinyilvánítja magát nekünk (Emmánuel -- velünk az Isten); az egyház Krisztus, aki megosztja velünk életünket ,,a világ végezetéig'' (Mt 28,20). Teremtés -- megtestesülés -- egyház: ezek együtt Isten kinyilatkoztatása, a Lété, amely a Szentháromság titkából következôen maga az Élet mint Szeretet. Természetes így, hogy a mi életünknek is, mely e Végtelen Életben részesedik, ezt a titokzatos módszert kell követnie, ha valóban fejlôdni akarunk. Íme tehát életünk fejlôdésének egyszerű és egyenes útja, íme személyiségünk megvalósításának alapvetô nevelô normája: átadni magunkat az embereknek, megosztani egymással az isteni és emberi valóságot úgy, ahogy megvilágosul elôttünk; együtt élni, hogy éljünk. ,,Mester, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre... Szeresd felebarátodat, mint saját magadat'' (Lk 10,25). Ez a szeretet: önmagam Istenre hagyása, amelyet -- elôször Ô -- nekem kínál, közvetlenül vagy emberi arcokban, hogy megtöltse semmim magányát. Így válik a szeretet létem paradoxonjává, amelyben a háromságos egy Isten létének titka tükrözôdik: hogy önmagam lehessek, át kell adnom magamat másoknak; hogy személyiségemnek legyen tartása, hagynom kell magamat elveszni mások valóságában; hogy élhessek, meg kell halnom. ,,Aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki elveszíti értem életét, az megmenti'' (Lk 9,24). Claudel, a keresztény költô így beszél errôl az ,,Angyali üdvözlet''-ben: ,,Talán az az élet célja, hogy éljünk? Nem az, hogy éljünk, hanem, hogy meghaljunk... és hogy örömmel adjuk oda azt, amink van. Ebben áll a kegyelem, a szabadság, az vröm, az örök ifjúság.'' Ezt a magasztos elvet kell felfedeznünk, megragadnunk, felfognunk és magunkévá tennünk. Akkor vagyunk keresztények, ha ez legalább mint alapelv, mint törekvés szemünk elôtt van. Enélkül csinálhatunk rengeteg dolgot, de tetteink hatékonyságát nem keresztény mércével mérjük: lehet okos aszkézis vagy önfeláldozó, nagylelkű emberbaráti szolgálat -- de nem viseli magán a keresztény gesztus sajátos arculatát. Ha a korintusiakhoz írt levél 13. fejezetét olvassuk, zavarba ejtô meglepetést érzünk. Itt írja le Pál apostol, hogy meg is halhatunk másokért, de szeretet nincs bennünk, mit sem ér. Ha az ember egy elv érdekében áldozza fel magát, nem pedig Isten iránti ragaszkodásból; ha az ember mindenét odaadja, amije van -- akár az életét is --, de önmagát nem adja igazából; ha mindent eldob anélkül, hogy elveszítené önmagát -- mindez semmit sem ér. Végül egy gyakorlati megjegyzés. Minthogy az emberi lét tökéletlen és minden valami olyannak az irányába hajtja, ami képes ôt beteljesíteni, életét legmélyebben a hiány állandó állapota, a nyomorúság, a szükség jellemzi. Ezért a másokkal való közösségvállalás a gyakorlatban az ebben a nyomorúságban való segítséget jelenti -- odafigyelést, megértést és elvállalást. Ide tartoznak a szellemi, erkölcsi, kulturális és anyagi szükségletek. Minthogy az anyagi szükségletek a legszembeötlôbbek és a legkönnyebb ezeken segíteni, az ezekre való odafigyelés kiváló nevelôerô a mélyebb szeretetre, amely már a személy értékeit érinti (ezért dicséri a Szentírás az alamizsnát). # Katolicitás: missziós dimenzió A Teremtés könyvének 12. fejezetében Ábrahámot Isten a határtalan térbe hívja: ,,Vonulj ki földedrôl... arra a földre, amelyet majd mutatok neked'' (Ter 12,1). Egy kicsit késôbb pedig: ,,Általad nyer áldást a föld minden nemzedéke'' (Ter 12,3). A végtelen tér és az egész emberiség: ezek a zsidó népnek tett nagy kinyilatkoztatás dimenziói. Ugyanezzel az univerzális dimenzióval találkozunk, amikor Isten így szól Ádámhoz: ,,Sokasodjatok és töltsétek be az egész földet'' (Ter 1,25). Az univerzalitás tehát a szabadon cselekvés feltétele. Éppen a szabadság végtelen természeténél fogva minden korlátozást fojtogatónak élünk meg. Behatárolni közösségvállalásunkat ahhoz képest, ahogyan szabadságunk azt lehetôvé teszi -- önmagunk megtagadása: ez a bűn (vagyis ,,hiba'', ,,defektus'', aminek latin eredete csökkenésre, hiányra utal). Eszünkbe jut, amit az Úr mondott: ,,Aki vétkezik, önmagának mond ellent'' (Jn 8,24.34). Ha korlátoznánk ugyanis önátadásunk nyíltságát, olyan volna ez, mintha önnön mércénket erôltetnénk a lét törvényére, és felcserélnénk a szeretetet holmi számítgatással, a közösségvállalást az uralomra törekvéssel. Valóban, Krisztus felhívásában ilyen kifejezéseket használ: a föld végsô határai -- a világ végezetéig (lásd Máté Evangéliumának végén). Lelkünk szomjúságának természetesnek tűnik Szent Pál szava: ,,Minden a tiétek, amint ti Krisztuséi vagytok''. Együtt kell élnünk mindenkivel, részt kell venni mindenkinek az iletében, mindenkinek át kell adni magunkat. A szeretet határtalan, egyetemes (katolikus) törvény. Ha ebben a törvényben nekiállnánk méricskélni és határokat húzogatni, magát a törvényt csonkítanánk meg: ha határt szabunk neki, nem lehatároljuk, hanem letiporjuk. El kell elmélkednünk azon, hogy a keresztény meghívás elsôsorban a világ evangéliumi értelemben vett meghódítása: az Isten Országa. Átélni, mi ez az Ország, ehhez missziós lelkület szükséges. Az univerzumért, az egész emberiségért kell élnünk: ,,Az egyház egyetemes perspektívái ugyanazok, mint a keresztény ember életének normális irányvonalai'' (XII. Piusz). Minél jobban szeretjük ezt az egyetemes érzést, annál inkább képesek vagyunk hűnek lenni a részletekben (ima, tisztaság, kötelességek stb.). És akkor ezt a hűséget nem leszűkítésként és elnyomásként éli meg az ember, hanem akként, ami valójában: szabadságként. Csak ezzel az eszménnyel teljesíthetjük a legnagyobb parancsokat és a legalázatosabb szolgálatokat. Aki viszont e nélkül az eszmény nélkül él, lehet ragyogóan becsületes, gazdag az aszkézisben, sôt hôsies -- de nem igaz keresztény. Erre a dimenzióra legbensôségesebben a liturgia nevel, amely minden kor és minden tudat közös szavait mondatja velünk; tágas, mint a világegyetem és állandó, mint a történelem. ======================================================================== A keresztény meghívás módszertani vonatkozásai: Függelék Közösségi a megvalósításban ,,Jaj a magányos embernek'' -- mondja a Biblia. A figyelmeztetés tökéletesen áll arra is, akinek a keresztény meghívást kell továbbadnia. Bármilyen intelligens, bátor és tevékeny valamely erôfeszítés, amely a keresztény valóságot akarja felkínálni másoknak, ha individuális marad és lemond a közösséggel való rendszeres kapcsolatról, nem lehet biztonságos. Rejthet magában önteltséget vagy hanyagságot s ezért, mint tanúságtétel, fiktív, hiszen ez a személy nem egyszerűen a keresztény valóságot kínálná másoknak, hanem saját behatárolt látásmódját, sajátos ízlését, ingatagságát vagy kényelmességét. Az individualista magatartás kétségkívül csak átmeneti helyzetet hozna létre, hiszen az individuum hosszú távon nem képes eszményeit szolgálni. Túl gyenge ehhez belül, és túlzottan erôs a ,,világ'', vagyis környezete, amellyel szembe kell szállnia. Az isteni eszmények túlvilági volta a feléjük törekvô emberben a kockázat, az irracionális félelem, a bizonytalanság érzését kelti, amit -- lélektani okokból -- csak akkor gyôzhet le a szabadság energiájával, ha egy közösségre támaszkodik. A közösségi élet mintegy az a talaj, amelybôl kinôve a szabadság érett gyümölcsöket hozhat. Az individualista magatartás ellenkezne ugyanakkor azzal is, amit Krisztus kívánt meg tanítványaitól. Szent János Evangéliumának 17. fejezete a keresztény hithirdetés érvényes voltát -- mint errôl már elmélkedtünk -- követôi egységének felfogható megmutatkozásához köti, vagyis a közösségnek mint olyannak hatékonyságához. Ez elôtt ezeket a szavakat olvassuk: ,,Ha ketten, hárman összejönnek az én nevemben, Atyám meghallgatja ôket, mert én ott leszek velük'' (Mt 18,19--20) -- vagyis Jézus a vallásos kapcsolat teljességét annak közösségi vetületétôl teszi függôvé. Történelmileg sehol sincsenek keresztény kezdeményezések, hacsak nem közösségi igénybôl. A közösség tényezôi: a személyes csatlakozás, a funkciók sokfélesége, a tekintély, a látható egység. # Személyes csatlakozás Minden dologgal kapcsolatban, amellyel Isten mindentudó és mindenható szeretete körülvesz, feladatunk az, hogy magunkévá tegyük. Ezen az úton fejlôdik személyiségünk, ez az, amit ,,munkának'' hívunk. Hatványozottan érvényes ez az élô és szellemi lényekre. Arra vagyunk hívatva, hogy felfedezzük jelenlétüket, elfogadjuk személyüket, valóságunkban részt adjunk az övéknek -- egyszóval, arra vagyunk hívatva, hogy ,,megosszuk'' a saját létezésünket az övékével, hogy ,,együtt éljünk'' velük. Ez az a ,,munka'', amely által teljes érettségre jut személyiségünk, ez az, amit ,,szeretetnek'' hívunk. Valóban, az Úr akaratából más emberek között, hozzájuk közel találom magam. Élhetnék úgy, hogy a lehetô legjobban elhúzódom elôlük, vagy oly módon, hogy kihasználom ôket a saját érdekemnek és tetszésemnek megfelelôen, vagy nyílt szembenállással és averzióval velük szemben. Mindezekben az esetekben a többiek jelenléte szabadságomtól idegen körülmény, rajtam kívül esô tény -- ily módon önkifejezésem gátja, olyasvalami, amitôl függök, ami megköt, aminek nekiütközöm. A velük való együttélés szintén rajtam kívül álló dolog akkor, gyengébb vagy erôsebb kényszer -- s így a védekezés és a támadás furfangja támad csak belôle, az ,,igazságért'' folytatott keserű harc. Az együttélés ekkor társadalmi együttlét. Ezzel szemben a világ Teremtôje akaratának leginkább elkötelezô oldala, hogy emberek vesznek körül és beléjük ütközöm. Ezért kell elfogadnom ezeket az embereket. Ha elfogadom ôket, az enyémekké válnak, részemmé, velem azonossá: ,,úgy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat''. Pontosan így keletkezik a közösség -- mint elfogadó kezdeményezés, mások jelenlétének fáradhatatlan és elkötelezett befogadása. Ez az Ô meglepô és titokzatos jele, csakúgy, mint ahogyan jel saját életemben a magam számára. Az együttélés ekkor belsô ügyemmé válik, bennem születik meg, olyan gesztus, amely engem fejez ki, ajándék részemrôl: szeretetkapcsolat. A közösség tehát minden, csak nem gátja a személyiségemnek. Az olyan eredendôen függô lényben, mint az ember, a szabadság mindig elfogadásként kezdôdik. Minél inkább képes valaki az elfogadásra, annál inkább lendül mozgásba. Jézus a szôlôtô és a szôlôvesszôk hasonlatával beszélt errôl: egyetlen élet, amely sok életet táplál. Alkalmazhatjuk a hasonlatot minden igazi közösségre, amelyben az az élet, amely mindenkit összetart, az egyén szabadsága, amely megnyílik és átadja magát másoknak. Az emberi szabadság csak a mindenkit magába foglaló, ,,katolikus'' közösségben kap kellô teret. Semmi sem bizonyítja jobban, hogy a közösség megerôsít személyes szabadságomban, mint az a tény, hogy akkor is létrejön, ha mások nem ismernek el, visszautasítanak. Ha én akarom, elfogadom ôket, létrejön a velük való közösség, sôt még tudatosabb, még energikusabb, vagyis még igazabb lesz. Ezért semmi sem jelzi jobban az emberi nagyságot, mint a megbocsátás: a szabadság a szeretetben képes megragadni azt is, aki gyűlölködik. Legádázabb ellenségem sem térhet ki szeretetem elôl, így szabadságom megragadja és uralja ôt sokkal mélyebben, mint ahogyan ô erôszakot követ el rajtam és legyôz. ,,Bocsáss meg nekik, Atyám'' (Lk 23,33): Krisztus mindenkitôl elhagyatva egyetemes közösséget teremtett. Egy lényeges megjegyzés. A közösségi lét tehát nem valami külsôdleges megegyezés, kívülrôl jövô közvetítés. A közösségi lét belsô dimenzió, amely minden cselekedetet megelôz. Egy gesztus nem azáltal válik közösségivé, hogy közös cél érdekében végzik: a közösség lelkületébôl kell megszületnie. # A funkciók sokfélesége Az élet legmagasabb rendű jellemzôje az egység. Minél magasabb rendű az élet, annál mélyebb, bensôségesebb az egysége. Ugyanakkor, csodálatos és furcsa módon, az élet ezt az egységét jelentôsen különbözô, összetéveszthetetlen pályákon keresztül fejezi ki, s ezeket hívjuk funkcióknak. Ily módon az állati lét a látás, emlékezés, emésztés stb. funkcióin keresztül zajlik. Biológiai szempontból a különbözô funkciókban kifejezést nyerô egységes életet hívjuk ,,szervezetnek''. A lelki életben is beszélhetünk ennek analógiájára szervezetrôl. A funkciók az élet egyes vonatkozásai, amelyeket valaki megvalósít. Minden funkció az élet szétválaszthatatlan egységét fordítja le tettekre. Pontosan ezért, különbözôségünk nemhogy nem sérti az egységet, hanem megmutatja annak gazdag voltát. Minél magasabb rendű ugyanis egy élet, annál differenciáltabb. Az amôbák esetében például a funkciók felosztása minimális, az emberi testben ez igen magasan szervezett. A lelki élet végtelen sok funkcióra bomlik, minden elképzelés valódi ,,funkció''. Ez akkor válik érthetôvé, ha arra gondolunk, hogy a ,,funkció'' egy lehetséges kapcsolat, amelyet egy meghatározott élet a többivel, a valóság többi részével létrehozhat. Ezért minél intenzívebb, hatalmasabb és nemesebb egy élet, annál inkább hoz létre, valósít meg kapcsolatokat, annál jobban megsokasítja funkcióit. Ez mutatja meg, hogy az a bizonyos élet hogyan képes beilleszkedni a valóságba, a világba. Ugyanez igaz a közösség jelenségére is. A közösség is egy élet, olyan, mint egy valódi szervezet: olyannyira, hogy összetevôit gyakran tagoknak vagyis funkcionális szerveknek hívják. A közösség személyekbôl áll, amelyek közül mindenkinek sajátos temperamentuma és sajátos képességei vannak. Egyesek bizonyos feladatok ellátására képesek, mások más feladatok ellátására. Így mindenki az egyetlen közösségi élet valódi funkciójává válik. A közösségben a feladatok sokfélesége éppen az egyesekben eredetileg jelenlévô képességek különbözôségébôl -- vagyis a ,,hivatások'' különbözôségébôl fakad. A személyek a közösség és az azt körülvevô környezet közötti kapcsolathoz szükséges ,,szervek''. Pontosan ezen a kapcsolaton keresztül szilárdul meg és gazdagodik a közösség. Az egyesek a közösségnek a világba illeszkedését szolgáló funkciók, s így ôk adják meg a közösség számára a megvalósulás, a fejlôdés, a megvalósulásban termékennyé válás lehetôségét. Egy közösség tehát annál élôbb, minél többféle feladat megoldására képesek a tagjai. Ugyanakkor az is igaz, hogy a közösségi élet annál erôsebb, minél pontosabban és intenzívebben hierarchikus a feladatok, funkciók ellátása tekintetében. Ilyen feladatok mozgósítják azokat az erôket is, amelyek másként nem érvényesülnek, így viszont az egész számára lesznek hasznosak. A feladatok különbözôségét elfogadni -- saját korlátainkat figyelmes, derűs, ôszinte szívvel felismerni, meglátni a másikban a magaménál nagyobb képességet -- nagylelkűen együttműködni és elfogadni mindenkit, akinek funkciója van -- ebben áll az egyes embert lelkesítô közösségi szellem mércéje. # Tekintély A különbözô feladatok között, amelyet a közösség tagjai ellátnak, van egy, amely jelentôsebb a többinél. Ez nem más, mint összefogni a közösséget, kifejezni egészében, ihletô elve és valósága szerint: a közösség egységesítô funkciója. Ez a tekintély feladata. A tekintély tehát az egység kifejezô jele, de fôleg a közösség egész életéért felelôs, azt megalapozó funkció. Három dologból tevôdik össze: 1. arra ösztönözni az egyéni kezdeményezéseket, hogy közösséget alkossanak (a meghívás, felszólítás funkciója); 2. megrajzolni, megôrizni a közösség arculatát (a behatárolás funkciója); 3. fejleszteni a közösséget, egyre inkább beleágyazva a valóságba (nevelô funkció). Természetesen a közösség vezetôjének annak kellene lennie, aki leginkább tudatában van a csoport célját képezô eszményeknek, leginkább képes megélni és továbbadni azokat. Ilyen értelemben a tekintély, mielôtt joggá válik, már tény -- egy különleges közösségi szellem ténye. Ha már létrejött a tekintély, a közösség iránti szeretet azt követeli meg, hogy mindenki elismerje, bárki is az, aki megtestesíti. A közösség egyik tagjának sem lehet meg a joga, hogy kiszabaduljon a tekintéllyel szembeni alárendeltségbôl azzal a kifogással, hogy az illetô személyt nem tartja valóban alkalmasnak. A tekintélyt csak az a törvény törölheti el, amely létrehozta. Például a demokráciában a tekintélyt megváltoztathatja a többség akarata, azok szerint a konvenciók szerint, amelyeket az illetô állam alkotott. Láttuk már, hogy a közösség szabadságunk megvalósítása. Éppen ezért, mivel a tekintély a közösséget képviseli, a tekintély elfogadása nemhogy korlátozna, hanem személyiségünk kifejezésének csúcsa. Az önátadást, mások szeretetét leginkább az engedelmesség révén valósíthatjuk meg. ,,Miért panaszkodunk annyit, amikor olyan egyszerű engedelmeskedni?'' -- kérdezi Anna Vercors az ,,Angyali üdvözlet''-ben. Itt tűnik elô a minden nevelô módszer végsô, el nem hagyható dinamizmusa: a követés szabálya. Csak saját korlátjaink túllépésének konkrét gesztusában, a tekintély által megfogalmazott teljes értelemhez szenvedélyesen csatlakozva vagyunk képesek elôrehaladni, személyiségünk beteljesedése irányában. A tekintély nélküli nevelô folyamat természeténél fogva képtelenség, hiszen egyedül hagyja azt, akit nevelni kell; egyedül, vagyis saját korlátai közt azért, hogy túllépjen saját korlátain. Egy ilyen nevelô folyamat gyakorlatilag is lehetetlen, hiszen képtelenség, hogy emberi mivoltunkat rajtunk kívül más ne vonzza. A keresztény közösség értékeli és felhasználja a tekintély követésének természetes nevelô elvét. A tekintély elfogadása egészen más irányt mutathat az egyén elkötelezettségének, mint amit megél a közösségben. Lehet egyszerűen csak úgy figyelembe venni a tekintélyt, mint rajtunk kívül esô tényezôt, amely gyakran megítélni és bírálni való. Ez passzív és el nem kötelezett magatartás. Ezzel szemben jelenvalóvá kell lennünk a tekintély számára: fölajánlani magunkat neki, tevôlegesen, az együttműködés fáradhatatlan párbeszédében, mint amilyen Krisztusé volt az Atyával. Ha a közösség az én személyiségem, tágabb valóságában élénkebben és szabadabban -- a tekintélyt szeretni kell, mint önmagunk legkifejezôbb részét. A tekintélynek így értelmezett, tevôleges elfogadása a legtermékenyebb önátadás, a legigazibb szeretet. # Látható egység Az élet törvénye a szeretet. Világos, hogy a mások létében való osztozás egyesít velük, valódi egységet hoz létre velük. Teljes egyetértése, az Atyának való tökéletes önátadása pecsétjéül a Fiú ezt az állítást mondta ki: ,,Én és az Atya egy vagyunk'' (Jn 10,30). Az egység életképességet jelez, csakúgy, ahogy a széthullás és szétszéledés a halál eseményei. Ezért Jézus végrendeletében emlékezteti tanítványait az egységre mint az igazi szeretet jelére. Így határozza meg az Isten és övéi közötti szeretetbeli élet fogalmát: ,,Te bennem és én bennük, hogy egységben legyenek'' (Jn 17,23). Ahogy a közösségvállalás sem igaz, ha nem eleve nyitott az egész mindenségre, úgy nincs igaz egyetemesség--érzés sem, ha az nem az egység iránti szenvedélybôl fakad. Minél kiterjedtebb lesz egy tevékenység, annál inkább elmélyül az egység iránti igény. Minél inkább megnyílik egy személy a világra, annál inkább öntudatra ébred, annál jobban összesűrűsödik benne a világ egységének tapasztalata. Az ,,egyetemesség'' és az ,,egy'' tapasztalata megegyezik. Az egységesítô értelem igény arra, hogy felfogjunk minden dolgot a maga totális viszonylatában. Ez az érett tudat jele, a műveltségé, a lángészé. Gondolkozzunk csak el rajta: egyedül az egység dimenziója mutatja meg az igazi szeretetet, az igazi egyetemesség jelenlétét. Ebbôl születik meg Jacopone da Todi kiáltása: ,,Szeretet, szeretet, kiált mind a világ, szeretet, szeretet tart össze mindeneket'' -- és innen származik a ,,Krisztus követése'' tapasztalata is: ,,ex uno Verbo omnia, et unum loquuntur omnia, et hoc est principium quod et loquitur in vobis''. Ki kell azonban emelnünk, hogy a keresztény egység nem csupán szellemi és tudati egység. Nem igazi ez az egység, ha nem ölt láthatóan kifejezést. Mivel az ember összetett (test és lélek), az való igazán természete szerint, ami megtapasztalható. Ez a katolikus egység igen kézzelfogható felfogása a protestánsok feltételezett bensô egységével szemben. A keresztény önátadás érett kifejezése az egység a látható, érzékelhetô dolgokban is. Ezt fejezte ki haláltusájában Krisztus az Atyához intézett imájában, amikor azt mondta, hogy e látható és megtapasztalható egységben van társai lényeges tanúságtétele. Az egység iránti szeretet, a látható és megtapasztalható egység iránti szeretet a kritériuma annak, hogy valaki jobban szereti-e az Eszményt, mint azt a részletet, amit ô meglát belôle -- jobban, mint a közösségben elfoglalt helyzetét -- jobban, mint önmagát. Az embernek az egységért el kell fogadnia a halált is. ======================================================================== A keresztény meghívás módszertani vonatkozásai: Függelék Határozott gesztus Az elsô feltétel ahhoz, hogy mindenkit elérhessünk: a tiszta kezdeményezés mindenkivel szemben. Illúzió volna, ha úgy akarnánk jelen lenni környezetünkben, hogy tompítjuk a javaslat élét. Ennek oka, hogy félünk a közgondolkodással való összeütközéstôl, félünk, hogy az emberek nem értenek meg, megharagszanak, s végül magunkra maradunk. Ilyen módon, sokszor gondosan kiagyalt furfangokkal olyan álcázásokhoz és igazításokhoz jutunk, amelyek nagyon könnyen kompromisszumot jelentenek, és amelyektôl késôbb igen nehéz megszabadulni. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez a ,,divatos gondolkodásmód'' nemcsak rajtunk kívül létezik, hanem minket is átitat. Ennél fogva, ha bizonytalanul nézünk vele szembe, számunkra is romboló hatású lehet. Hogy becsületesek legyünk, egyszer szembe kell néznünk a komoly problémákkal, nemcsak magunkban, hanem a többiekkel való párbeszédben is. Ehhez kell a szembenálláshoz szükséges erô, amit Krisztus kért tôlünk, hogy beengedjen országába minket. ,,Aki megtagad engem az emberek elôtt, én is megtagadom azt mennyei Atyám elôtt'' (Mt 10,32). Erô, vagyis bátorság (latinul: virtus) kell tehát: alapjában véve ez az az erény, amivel Máté, Zakeus és Magdolna megvallották keresztény felfedezésüket abban a környezetben, ami körülvette ôket. Vagy, ha jobban tetszik, meg kell újítanunk István tanúságtételét a Nagytanács elôtt: kihívni mindenkinek az ellenvéleményét azért, hogy Jézust kövessük. ======================================================================== Luigi Giussani Luigi Giussani 1922-ben született a Milánó melletti Desióban. Kora ifjúságától papnak készült. Teológiai tanulmányait a venegonói Hittudományi Fakultáson végezte el. Ugyanitt tanított néhány éven keresztül, szakterülete ezekben az években az amerikai protestáns teológia és a hithez és az egyházhoz való csatlakozás racionális indokai voltak. Az ötvenes években elhagyta a szemináriumi oktatást, és gimnáziumi hittanár lett. Ekkor született meg körülötte, tanítványainak egy csoportjából a Comunione e Liberazione (CL) mozgalom, amely ma Olaszországon kívül a világ mintegy negyven országában van jelen. A mozgalom tagjai javarészt elkötelezett katolikus világiak, akik fô feladatuknak Krisztus megjelenítését tekintik a munka, az egyetemek világában, a hétköznapi életben. Így veszik fel a küzdelmet a kereszténység tényét mind feleslegesebbnek feltüntetô világgal. A CL mozgalom testvériségének tagjai számos olyan kulturális eseményt valósítottak meg, amely tanúságtétel értékű (például a minden év augusztusában Riminiben megrendezett ,,Találkozó a népek barátságáért'', amely százezreket vonz a tengerparti városba). Giussani atya 1964 és 1990 között a Milánói Katolikus Egyetemen tanított. Számos tanulmány és könyv szerzôje, például: Az amerikai protestáns teológia áramlatai (1969); A keresztény tapasztalat útján (1972); Moralitás, emlékezés és vágyak (1980); Az ember arcát kutatva (1984); A vallásos érzék (1987); A kereszténység kihívásának eredete (1988). Magyar nyelven ez az elsô nyomtatásban megjelenô kötete. A XX. századi keresztény gondolkodók sorozat negyedik kötete két művet tartalmaz Luigi Giussanitól, a Comunione e Liberazione mozgalom alapítójától. A modern ember vallási tudatában rövid, érdekes elemzését adja az emberiség szellemtörténetének. Kiindulópontul T. S. Eliot egy verse szolgál, a szerzô ehhez fűzi gondolatait. A két rész címét is innen meríti: Az emberiség hagyta el az egyházat? Vagy az egyház hagyta el az emberiséget? Küönösen érdekes az idézetekkel bôségesen illusztrált könyvben, hogy kézzelfogható eszközül szolgálhat napjaink vitáiban is. A keresztény tapasztalat útján segít meglátnunk, hogy létezik válasz az embert feszítô problémákra: Jézus Krisztus személyében. Aki lassan, elmélkedve olvassa ezt a művet, megerôsödhet abban az érzésében, hogy a teljes válasz az ember legmélyebb kérdéseire a kereszténységben lelhetô fel. A gondolatmenet végén ,,módszertani'' iránymutatást is kapunk: ha mindezt beláttuk, mitévôk legyünk.