Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Vágvölgyi Éva Az Aranyvirág Mesék kicsiknek és nagyoknak A szerzô rajzaival Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Az Aranyvirág A tengerbe dobott arany Grigorij és Nasztazja története A gyöngy születése A leány és a kút Tengelice és Mangalica A legkisebb királykisasszony A Mágus érkezése A Mágus és a kis királylány Mangalica A vándorlás A sivatag kertjei Frédi bohóc A ház szíve A csillagének A remete Mesebeli János A Vágyak Kapuja Az Ôrzôk Városa ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv harmadik kiadásának elektronikus változata. A könyv 1992-ben jelent meg a Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásában, az ISBN 86-397-0261-6 azonosítóval. Az elektronikus változat Tarjányi Béla professzor, a Társulat igazgatója engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. A könyv illusztrációi csak 24 bites színes képernyôbeállítás mellett torzításmentesek. Ha ennél alacsonyabb minôségű van definiálva, állítsa át a képernyôt és indítsa újra a programot. ======================================================================== Az Aranyvirág Volt egyszer egy messze földön híres kertész. Csodálatosabbnál csodálatosabb virágai voltak. De ô újra és újra útrakelt, távoli vidékeket, országokat és földrészeket beutazott, hogy hozzájusson még újabb, még különlegesebb növényekhez. Övé volt a legpompásabb kert, amely valaha létezett a földön. Királyok, híres és gazdag emberek jöttek hozzá mindenfelôl, hogy virágokat kérjenek tôle, hogy megcsodálják kertjét. Egyszer egy távoli földrész égbenyúló hegyei közül egy kis zacskónyi virágmagot hozott. Néhány szem egészen különös magocska volt csak benne. Mint a fénylô aranyszemek, olyan volt mindegyik. Az öregember, akitôl igen drága pénzen vette, azt mondta, hogy a világon a legszebb, legcsodálatosabb virág lesz belôlük. De azt, hogy milyen földbe kell ültetni, és hogyan kell gondozni, azt nem tudta megmondani. -- Te messze földön híres kertész vagy, bizonyosan tudni fogod -- mondta. Amint a kertész hazaérkezett, mindjárt elültetett egyet a magocskák közül. Gondosan megöntözte minden nap, s nemsokára picinyke hajtás bújt elô a földbôl. A kertész kíváncsian és örömmel várta a kis palánta növekedését, de a vékonyka hajtás hamarosan lekókadt és elszáradt. -- Talán túl sokat öntöztem. Úgy látszik, nem szereti a sok vizet -- gondolta magában, és a következô magot is elültette. Ennek nem adott annyi vizet. A mag ki is hajtott hamar, de bizony nemsokára ez is csak elszáradt. -- Talán más föld kellene neki -- gondolta a kertész, és a következô magot másfajta földbe ültette. A mag ki is hajtott hamar, de bizony nemsokára ez is csak elszáradt. -- Talán nem szereti a napot -- gondolta, és a következô magot árnyékosabb helyre ültette. A mag ki is hajtott hamar, de bizony nemsokára ez is csak elszáradt. -- Talán túl száraz neki ez a levegô -- gondolta, s a következô magot párás levegôjű helyen nevelte. A mag ki is hajtott hamar, de bizony nemsokára ez is csak elszáradt. Így ment ez egészen addig, míg végül csak egyetlen magocskája maradt. De addigra már elment a kedve a csodavirágtól. Bosszantotta és bántotta az önérzetét, hogy ô, a híres kertész nem jut vele semmire. Az utolsó magot nem is ültette el: ott hevert egy zacskóban az ablakmélyedésben. Egy nap szomorú levelet hozott a postás. Megtudta, hogy meghalt a testvérhuga, aki özvegyen nevelte egyetlen kislányát. Elutazott hát a kertész a temetésre, s miután az árvának senki más rokona nem volt rajta kívül, magához vette. A gyermek egy ideig szomorú volt és bánkódott az édesanyja után, de a sok szép virág hamarosan megvigasztalta, s már nem sírt naphosszat. A kert, amely eddig csendes volt és nem ismert más zajt a madárfüttyön kívül, most megtelt énekkel és kacagással. A kertész eleinte féltette drága és különleges növényeit a kislánytól, de aztán látta, hogy nincs miért aggódnia, mert a gyermek nem csak hogy nem tesz kárt bennük, hanem szívesen és ügyesen gondozza ôket. Egyszer a kislány véletlenül ráakadt az üres zacskó fenekén árválkodó egyszem magocskára. -- Milyen mag ez, Bácsi? Miért nem ültetjük el? -- kérdezte kíváncsian a kertészt. -- Áh! -- legyintett az kedvetlenül. -- Nem jó mag az. Akármit csináltam vele, mindig leszáradt a zsenge hajtása. Nem is tudtam, hogy van még belôle. Akár ki is dobhatod -- mondta. -- Kidobni egy ilyen gyönyörű magot? -- szörnyűlködött a kislány. -- Kérlek, Bácsi, add inkább nekem! -- Legyen hát a tied, hiszen mondtam már, hogy nekem nem kell! -- vonta meg a vállát a kertész, és folytatta a munkáját. A kislány a köténye zsebébe rejtette a kis zacskót a maggal. Este, lefekvés elôtt a tenyerébe vette és a lámpa fényébe tartotta. Mint valami kis aranygyöngy, úgy ragyogott rá a kis mag. -- Jaj, de gyönyörű vagy! -- kiáltotta boldogan a kislány, és úgy aludt el, hogy még álmában is a kezében szorongatta a magocskát. Reggel elsô dolga volt, hogy a napfénybe is odatartsa. Most tán még szebben csillogott, mint este. -- Micsoda pompás virág lesz ebbôl a gyönyörű magból! -- kiáltotta, és kiszaladt a kertbe, hogy elültesse. Az ablaka alatt volt egy kis ágyás, ahol már más virágai is voltak, ott ültette el. Kis lyukat kotort a kezével, beledugta a magocskát, betakarta földdel és megöntözte. És miközben dogozott, megállás nélkül énekelt a magocskának: Csodálatos aranymag, Betakarlak puha földdel, Megöntözlek friss kútvízzel! Hajts ágacskát, hajts levelecskét! Esô öntözgessen, nap melengessen, Örömem növesszen. Attól kezdve felkelés után mindig az elsô dolga volt, hogy kiszaladt a kertecskéhez, s napközben is gyakran odaült és várta, mikor dugja ki fejét a földbôl az Aranyvirág, -- mert csak így hívta magában. Néhány nap múlva icinyke-picinyke hajtás bújt elô. -- Bácsi, Bácsi, kihajtott! -- szaladt boldogan a kertészhez, aki épp a különleges fekete rózsákról szedegette le a hernyókat. -- Micsoda hajtott ki? -- nézett értetlenül és kicsit bosszankodva a gyermekre, mert éppen akkor szúrta meg egy rózsatüske. Ugyanis már teljesen megfeledkezett a magocskáról, amit néhány napja a kislánynak adott. -- Hát az Aranyvirág! -- mondta a kislány, és nem értette, hogyan is feledkezhetett meg róla a bácsikája. -- Ja, az Aranyvirág! -- hümmögött a kertész, de még mindig nem tudta, mirôl van szó. -- Miféle Aranyvirág? Hol? -- kérdezte. -- Hát a mag, amit nekem adtál! -- magyarázta egyre értetlenebbül a kislány. Hiszen neki egy hét óta a mag volt a legfontosabb dolog a világon, és sehogy sem fért a fejébe, hogy az másnak semmit sem jelent. -- Ja, vagy úgy! -- mondta rosszkedvűen a kertész, mert nem szeretett arra a csúfos kudarcra gondolni, ami azokkal a magokkal érte. -- Hát, kihajtani mindig kihajt, csakhogy aztán el is szárad -- bökte ki végre kelletlenül. A kislány lelkendezô öröme megfakult, amikor látta, hogy a Bácsi nem örül vele. Csalódottan eloldalgott. Bánatosan visszament a kertecskéjéhez, leült a növényke elé és énekelni kezdett: Kicsi növény, kicsi ág, Gyere, tágas a világ. Növekedjél, bokrosodjál, Virágokat virágozzál. Kezemmel óvlak, szememmel ôrizlek, Szívemmel szeretlek. S a növényke nôtt, növekedett. Aranyszínű szárán aranylevelek csillogtak. Minél nagyobb lett, annál szebb volt. Szépségének ragyogása betöltötte a kertecskét. Aztán megtörtént a várva várt csoda: a fénylô aranyszáron csillogó aranylevelek közül egy kicsi aranybimbó bukkant elô. A kislány egész nap csak simogatta, becézgette és énekelt neki: Aranyágon ingó Kicsi aranybimbó, Bontsd ki aranyszirmod, Tárd ki aranykelyhed, Illatod leheljed! S hajnalban arra ébredt, hogy ragyogó fény tölti be a kis szobát. Megdörgölte a szemét, hogy vajon nem álmodik-e, de a ragyogás nem szűnt meg továbbra sem, s valami soha nem érzett édes illat áradt be a nyitott ablakon. Künn a kertben pedig seregnyi madár énekelt. A kislány az ablakhoz szaladt és kinézett. Elôször a szeme elé kapta a kezét: mintha egy második nap ragyogott volna elôtte. Aztán ahogy kissé hozzászokott az erôs fényességhez, látta, hogy kinyílt az Aranyvirág, az tündököl ilyen szemet kápráztatóan. Fénye besugározta a kislány kertecskéjét, de nem csak azt, hanem a kertész hatalmas kertjét, sôt az egész környéket. Ragyogása odavonzotta a madarakat, sôt hamarosan az embereket is. Mindenkit ámulatba ejtett a csodálatos Aranyvirág. Dicsérték és ünnepelték a kertészt, mert azt hitték, hogy a virág az övé. De a kertész oda sem figyelt a nyüzsgô, kezét szorongató, vállát veregetô, ôt ünneplô emberekre, csak nézte-nézte megbabonázva a virágot. A kislány meg csak ült csendben a virágja elôtt, és nem tudott betelni a csodálatával. De ôrá senki sem figyelt. Aztán elmúlt a nap, az emberek jövése-menése abbamaradt. Lassan beesteledett. A kertész odaült a kislány mellé a földre. Egy darabig hallgattak, aztán a kertész nem bírta tovább, s kiszakadt belôle: -- Enyém a legpompásabb kert az egész födkerekségen, különleges és ritka virágaim vannak, de ilyen gyönyörű egy sincs! Igaza volt az öregembernek, akitôl a magokat vettem: ez a világon a legszebb, legcsodálatosabb virág. Híres kertész vagyok, mindent tudok a virágokról, de ebbôl a magból nekem nem sikerült virágot nevelnem. Mondd, hogy csináltad? -- Tudod, Bácsi, -- nézett komoly arcocskával maga elé a kislány -- te valóban híres kertész vagy és csodálatos a kerted. Tudod melyik virágot milyen földbe kell ültetni, mennyit kell öntözni, hogy szépen viruljon. Tudod melyik kedveli a napot, melyik az árnyékot. Megkapálod a földjüket, megtisztítod ôket a hernyóktól. És egy közönséges virágnak elég is ennyi gondoskodás ahhoz, hogy szép legyen. De az igazi virágnak, a virágok virágának ez nem elég. Az Aranyvirágnak is szüksége van mindezekre, de még valami másra is, amit tôled nem kapott meg: Az Aranyvirág csakis a szeretet fényében és melegében virul ki. Ha ezt nem kapja meg, hiába hajt ki a mag, a zsenge hajtás elszárad. Közben egészen besötétedett. És ahogy ott ültek a földön, az Aranyvirág sugárzó fénye körbefonta ôket. ======================================================================== A tengerbe dobott arany Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hasszán nevű kereskedô. Nem volt túl gazdag, kicsi vagyonáért nap mint nap keményen dolgozott. Szorgalmas munkája nyomán az évek során összegyűlt egy kis zacskó aranya. Nem volt se kapzsi, se fukar, -- lassan is gyűlt a pénze! --, de azért örült ennek a kis zacskó aranynak, és nagyon fontos volt neki, hogy gyarapodjon is. Egyszer aztán a leánya, akit nagyon szeretett, megbetegedett. Hívatott hozzá tudós asszonyokat, akik füvekkel füstölték és imákat, varázsigéket mondtak felette, de a lány csak nem gyógyult. Hasszán, a kereskedô maga is sokat fohászkodott Allahhoz, hogy engedje, hogy az asszonyok meggyógyítsák a gyermekét. De a leány csak sorvadt. Ekkor Hasszán, a kereskedô orvosokat hívott, Allahnak illatos mécseket gyújtott, és fohászkodott, hogy engedje, hogy az orvosok meggyógyítsák a gyermekét, de mindhiába, a leány csak egyre betegebb lett. Ekkor, szinte a kétségbeesés szélén nagyot gondolt, gyermeke ágya elé kuporodott, és így szólt Allahhoz: -- Mivel bárkit kértem, senki nem volt képes meggyógyítani a leányomat, Magasságos Allah, légy te az orvosa, gyógyítsd meg ôt! --, és fogta csörgô aranyaival telt zacskóját, maga elé borította és kétfelé osztotta. -- Aranyaim felét neked adom, csak segíts! -- mondta. Az egyik kupacot visszasöpörte a zacskóba, a másik felét pedig egy kendôbe kötötte, és kiment a tengerpartra. Ott, egy a mélység fölé nyúló szirtre kapaszkodott, és így szólt Allahhoz: -- Nézd, egész eddigi életem munkájának gyümölcse volt ez a zacskó arany, melynek felét most neked áldozom, hogy a leányom meggyógyuljon. Segíts rajta! --, és ezzel beszórta az aranyakat a tengerbe. Hogy, hogy nem, attól a naptól elkezdôdött valami. Eleinte csak Hasszán, a kereskedô érezte magát könnyebben. Benne történt változás: már nem volt többé olyan fontos, hogy szaporodjanak az aranyai. S csodák csodája, a lány is gyógyulni kezdett. Hasszán, a kereskedô boldog volt: lám Allah mégiscsak elfogadta az áldozatát. Egy nap aztán elmesélte nagy örömét a bölcs kádinak. Az figyelmesen hallgatta, ám amikor a végére ért, tagadólag intett a fejével. Hasszán, a kereskedô elcsodálkozott. -- Mi az, amiben eltér a véleményed, ó bölcs kádi? -- kérdezte. -- Nem Allahnak kellettek az aranyaid, -- felelte a bölcs kádi, -- neked magadnak volt szükséged arra, hogy szabaddá válj tôlük. -- De hát az áldozat, a lányom gyógyulása... -- hebegte Hasszán, a kereskedô. A bölcs kádi mosolyogva folytatta: -- Allahnak elég lett volna, ha rábízod a gyermeket, már attól gondjaiba veszi. -- Hát akkor teljesen hiábavaló volt, amit tettem, feleslegesen dobáltam aranyaimat a tengerbe? -- kiáltotta csalódottan Hasszán, a kereskedô. -- Ami a lányod gyógyulását illeti, bizony, feleslegesen és esztelenül pazaroltad el nehezen szerzett aranyaidat. De ne keseregj, mert mégsem volt egészen hiábavaló, amit tettél. Hiszen te magad szabaddá váltál valamitôl, ami súlyosan rádnehezedett. ======================================================================== Grigorij és Nasztazja története Messze-messze, a végtelenbe nyúló orosz síkság kicsi falujában élt Grigorij és Nasztazja. Nagyon szegények voltak és nagyon szerették egymást. Faluszéli házikójuk ablakán elsônek lángolt fel a kelô nap fénye, mely Nasztaszját már mindig ébren találta. Kukoricaszárat aprított, tüzet gyújtott, s mire a többi gazda kidörgölte az álmot a szemébôl, ôk már bekanalazták a gôzölgô kását, s munkához láttak. Kis patak folyt a kert végében, abból öntözték a messze földön híres káposztákat és tököket: mert sehol nem nôttek akkorára, mint Grigorij és Nasztazja földecskéjén. De nem csak az óriás káposztafejekrôl voltak nevezetesek. A falu népe azt tartotta, hogy azt a házat a jótündérek ôrzik. A másutt oly szokásos hangos civakodás, veszekedés, harag sohase kavarta fel a tűzhely hamuját, itt mindig békesség uralkodott. Csak annak titkát nem tudta senki megfejteni, hogy mivel csábítják és marasztják ott a jótündéreket. No ez nem is csoda, hisz ezt maga Grigorij és Nasztazja sem tudta. A tündérmarasztó titok kulcsa Nasztazja torkában rejlett. Gyönyörű, zengô hangján ébredéstôl elalvásig dúdolt és énekelt egész áldott nap -- ez volt a jótündéreket odacsábító és ottmarasztó titok. Grigorijnak és Nasztazjának három gyermeke volt, három derék fiú. Sztyepan volt a legidôsebb. Csak Tündérlátó Sztyepannak hívta ôt mindenki, mert olyan gyönyörűséges történeteket mondott a tündérekrôl, hogy tátott szájjal hallgatta ôt a falu apraja, nagyja. De még ha csak mesélt volna! De le is rajzolt mindent, amirôl beszélt, tündért, manót, fűt, fát, virágot, mindent és mindenkit. Hamarosan felfigyelt rá a falu pópája, s addig unszolta Grigorij apót, míg az hajlandóvá nem vált arra, hogy a tizennégy éves, legénykévé serdült Sztyepant elengedje a városba tanulni. Így történt, hogy egy szép nap Sztyepan elhagyta a tündéres házat, a kert végében locsogó patakot és elment a városba, ahol beállt az ikonfestôkhöz inasnak. A középsô fiúnak Vászja volt a neve. Úgy vágott az esze, mint a borotva. Már kicsi korában olyan jól bánt a betűkkel és a számokkal, hogy csodájára járt mindenki. Mondta is neki a pópa: -- Vászjocska, ha megnôsz, te leszel a falu pópája, te viseled majd gondját a hagymatornyú kicsi templomnak, s a falu népének! De akármilyen okos és jóravaló fiú volt is, mégsem lett Vászjából pópa. Amikor tizennégy éves legénykévé serdült, elment a városba, hogy kereskedônek tanuljon. Ivanocska volt a legkisebb fiú, de bizony mintha nem is a másik kettô testvére lett volna, annyira más természete volt neki. Annyi csintalanságot követett el, hogy ha nem a türelmes és jóságos Nasztazja anyó az anyja, tán semmi sem marad a fülébôl, mire megnô, annyit cibálták volna a sok haszontalanság miatt. Ha a gyerekek felmásztak a templom padlására, Ivanocska biztosan köztük volt; ha télvíz idején beszakadtak a patakon a jégbe, biztos, hogy Ivanocska is zörgôsre fagyott nadrágban állított haza. Számtalan nadrágot és inget foltozott Nasztazja anyó Ivanocskára. Tán azt is gondolhatnánk, hogy rá nem hatottak a jótündérek, ha nem tudnánk azt is, hogy minden csintalansága ellenére igen melegszívű és segítôkész fiúcska volt. Ô húzta Nasztazja anyónak a kútról a vizet, ô viselte gondját a háziállatoknak, de még a kertben lakó madarakról, sünökrôl, bogarakról sem feledkezett meg. Szóval, ha haszontalankodott is, azért épp olyan kedves gyermeke volt Grigorij apónak és Nasztazja anyónak, mint a másik kettô. Egyszer aztán furcsa dolog történt. Ivanocska néhány fadarabbal kezdett szöszmötölni. Apó és anyó nem is nézték, hogy mit csinál, csak örültek, hogy nincs vele baj. Így telt el egy pár nap, nagy csendességben és nyugalomban, mígnem egy szép este valami csodálatos mennyei muzsika hallatszott a faluban. Ment is mindenki a hang után, hogy megtudják, honnan ered. Meg is érkeztek Grigorij és Nasztazja háza elé. Hát mit látnak? Ivanocska ült az almafácska ágán, és hegedült a maga faragcsálta hangszeren, -- de oly szépen, hogy még a csillagok is lehajoltak, hogy jobban hallják. Aki emberfia csak hallgatta, annak meg úgy hullott a szemébôl a könny, mint a záporesô. Addig is telve volt a ház jótündérekkel, de a gyönyörű muzsikára mégannyi sereglett oda. Úgy érezte magát ott mindenki, mintha a mennyországban lenne. Nem is volt már képes többé Ivanocska haszontalankodni. A tündérek annyi szívet gyönyörködtetô nótát dúdoltak a fülébe, hogy nem gyôzte ôket elhegedülni. Szép volt minden, mint a mesében. De egy valaki nem tűrhette, hogy a közelében ilyen békés és boldog élet melege sugározzon. A falu egy uraság birtoka mellett volt, s itt lakott az, aki nem állhatta sem a jótündéreket, sem a boldogságot. Ivan Maximovicsnak hívták, ô volt a jószágigazgató. Ez a gonosz ember, akit csak tudott, boldogtalanná és szerencsétlenné tett. Csak Grigorij apót és családját nem sikerült tönkretennie, mert a jótündérek vigyáztak rájuk. Akárhogy ravaszkodott, sehogy se fért a közelükbe. De aztán jött egy nehéz esztendô. Hernyók lepték el a vidéket, fűt, fát, virágot, csonkig rágtak mindent. Bizony, hiába dolgozott Grigorij apó és Nasztazja anyó: az ô gyönyörű kertjüket is elpusztították. Még a kis patak vizén is mint valami szônyeg, úsztak a belepottyant hernyók, annyi volt belôlük. Ha nem akartak éhenveszni, Grigorij apónak el kellett szegôdnie Ivan Maximovicshoz az urasági erdôbe fát vágni. Ivan Maximovics örvendezve dörzsölte össze a kezeit: Most, hogy Grigorij apó a hatalmába került, végre elérkezett az ô órája. Tudta, hogy mit kell tennie. Hamarosan szekéren hozták haza Grigorij apót, alig volt már élet benne: rádôlt a fa. Sírt Nasztazja anyó, sírt Ivanocska, és hamarosan ott sírt apja ágyánál a másik két fiú is, akik a szomorú hírre hazajöttek a városból. Mindent megtettek Grigorij apóért, de hiába volt pénz, patika, bizony, szegény Grigorij apóban egyre kevesebb élet pislákolt. Egyszercsak egy lihegô asszony kopogott be hozzájuk az ablakon: Ivan Maximovics hívatja Nasztazja anyót, menjen, de tüstént! Nasztazja anyó keresztet vetett, nagykendôt kötött a vállára, és ment zokogva a jószágigazgatóhoz. Ivanocska pedig kifordult a szobából, hóna alatt a hegedűjével, s muzsikálni kezdett a kamrában, de úgy, hogy még az egerek könnye is kicsordult. Nagy békesség szállt meg mindenkit. A szomszédok abbahagyták a sopánkodást, Sztyepan és Vaszja a sírást, és Grigorij apó is oly megkönnyebbülten feküdt, mintha éppencsak egy kicsit lepihent volna. Nemsokára Nasztazja anyó visszatért. Néma volt és sápadt. Senki nem tudta, hogy mi történhetett ott a jószágigazgatónál, de hogy jó nem, az látszott, mert Nasztazja anyóból csak úgy áradt a sötét kétségbeesés. Szólni nem szólt semmit, hiszen nem is szólhatott, mert ez benne volt az alkuban. Ivan Maximovicsnál egy öregasszony várt rá, egy hírhedt boszorkány. Ô volt Ivan Maximovics társa a gonoszságban. Ez a vén banya nagyon értette a dolgát. Nem csak azt látta meg mindjárt, hogy amíg a jótündérek ott hemzsegnek Grigorij apó házában, addig nem jutnak semmire, hanem arra is rájött, hogy mi tartja ott ôket. Ravasz cselt eszelt ki a tündérek eltávolítására. Azt mondta Nasztazja anyónak, hogy ô segíteni tudna Grigorij apón, meg tudná menteni az életét ilyen és ilyen módon. De akkor Nasztazja anyó többé nem adhat ki hangot a torkán, mert oda rejtôznek azok az erôk, amelyek a gyógyulást segítik. Ha megszólal, mind kiszöknek, s az apó meghal. Megrémült Nasztazja anyó, olyan furcsán hangzott mindez, de hát ráállt az alkura, hiszen nem csak a hangját, az életét is odaadta volna, hogy Grigorij apót megmentse. Persze ô mit sem tudott a torkában rejtôzô kincsrôl, a tündérmarasztó gyönyörű hangjáról. És ahogy hazaért, Grigorij apó hánykolódni és vergôdni kezdett. Az öregasszony, aki persze elkísérte, azt mondta, hogy ez már a gyógyulás jele. Pedig dehogy is volt az, hanem a riadalomé, hogy megérezte a sötétség leheletét maga körül. Minden ment volna úgy, ahogy Ivan Maximovics és a boszorkány kiforralták, ha nem lett volna Ivanocska, meg a hegedűje. Mondta is a vén banya, hogy tüstént hallgattassák el. Nem szégyelli magát, az apja haldoklik, ô meg muzsikával mulat! Rázörgettek a kamrában, kis is zavarták, de bizony egyszercsak megint felhangzott a hegedűszó. Keresték mindenütt, kiszaladtak az udvarra, hát Ivanocska ül a háztetô nyergén és ott hegedül. De onnan aztán senki sem tudta lezavarni, -- neki is csak templompadlás-mászó csintalan gyerekkora miatt sikerült feljutni oda. Látták, hogy két arcán folyik a könny. És csak hegedült és hegedült egész éjszaka. Az öreg boszorkány egy ideig dúlt-fúlt, aztán befogott füllel elmenekült, mert Ivanocska mind a jótündérek nótáit játszotta. Grigorij apó pedig újra megnyugodott és békésen elaludt. Mikor a kelô nap fénye lángbaborította a kicsi ház ablakát, Ivanocska fáradtan leengedte a hegedűjét és lemászott a tetôrôl. Nasztazja anyó éppen tüzet gyújtott és vizet forralt. És ahogy a tűz duruzsolni kezdett, és a víz is zúgva nótázott, észre sem vette, hogy az eddig néma görcsbe húzódó torka kienged. Elôször csak halkan, majd mind hangosabban dúdolni kezdett. Ivanocska pedig homlokát az asztalra támasztva csendesen elszenderedett a reggeli kásája mellet. Nasztazja anyó meg csak énekelt, egyre hangosabban. Minél jobban énekelt, annál inkább érezte, hogy megkönnyebbül, megszabadul valami nehéz és sötét árnytól. Úgy szárnyalt a hangja, egyre szebben, mint a májusi csalogányé. Benne volt ebben a dalban minden: aggódó szeretet, rémület, a megtapasztalt némaság dermedése és a szabadulás, s benne volt bizony a fájdalom is, hogy el kell válniuk egymástól Grigorij apóval. A tündérek vele zokogtak Grigorij apó ágya felett. Könnyük Grigorij apó homlokára hullott, s fájdalmai megenyhültek. El is aludt szép csendesen, mint egy kisgyermek. Oly mélyen, hogy fel sem ébredt többé. Arca békésen mosolygott, és a szomszédasszonyok, akik átjöttek siratni, bizony nem tudtak sírni, csak csodálkoztak, s nem akarták elhinni, hogy már nincs benne élet. Eltemették szépen, tisztességgel. Olyan temetése volt, mint még senkinek. Annyi virágot hozott a falu a sírjára, hogy egy szekér is megtelt volna vele, s Ivanocska oly szépen hegedült, hogy még ma is emlegeti mindenki. A temetés után Tündérlátó Sztyepan visszatért a városba, ahol híres ikonfestô lett belôle. Vászja is elment. Idôvel távoli városba került, s ott nagy vagyonra tett szert. Csak Ivanocska maradt Nasztazja anyóval a tündéres házban, s úgy muzsikált, mintha nem is egy, hanem két lelke lett volna. Nem is érte el ôket semmiféle baj, a tündérek megóvták ôket minden rossztól. Sztyepant nem mentette meg a híre a bajoktól, Vászját se a pénze, bele is rokkantak mind a ketten. Mindenki úgy járt akkoriban. Csak a faluszéli kicsi ház maradt meg olyannak, mint régen, s lakói ôrizték a békét és boldogságot szívükben, hogy ha jobbra fordulnak az idôk, másokban is meggyújthassák a szeretet és az öröm lángját. ======================================================================== A gyöngy születése Egyszer összegyülekeztek a nagy vizek mélyének lakói, mert igen fájlalták, hogy birodalmukban örökös sötétség uralkodik, hogy a Nap fénye és világossága nem jut el hozzájuk. Elhatározták, hogy követeket küldenek maguk közül a felszínre, és majd azok lehozzák számukra a világosságot. Elôször a halakra esett a választás, mivel ôk a leggyorsabbak. Fel is úsztak a víz színére, s ahogy ezüstös testükkel kiugráltak a víz fölé, pikkelyeik szivárványosan csillámlottak. Jól megforgatták magukat a napsugárban, s mivel úgy találták, hogy majdnem olyan fényesen tündökölnek, mint a Nap, boldogan visszafordultak. Azt hitték, hogy lent a tenger mélyén ugyanúgy fognak csillogni, mint a víz felett. Lett is nagy szomorúság, mikor visszaértek, mert bizony semmi sem maradt meg a szivárványos ragyogásukból. Útnak indultak hát a rákok, hogy szerencsét próbáljanak. Ha nem is voltak olyan gyorsak, mint a halak, fortélyos eszükrôl annál inkább ismerte ôket mindenki. Ahogy a sekély vízbe értek és ott úszkáltak, észrevették, hogy a parti fövényben fénykristályok szikráznak és villódznak. -- A halak elveszítették ragyogásukat, mire visszaértek a tenger mélyére, de ha mi ezeket a fénykristályokat magunkkal visszük, ezek bizonyosan világítani fognak a mélyben is -- mondták a rákok, és ollójukkal alaposan belemarkoltak a tengerpart homokjába. De hogy, hogy nem, akárhogy is vigyáztak, a csillogó fénykristályokból semmi sem volt az ollójukban, mire visszaértek. Így hát nekik sem sikerült fényt hozni a vizek mélyére. Ettôl aztán mindenkinek úgy elment a bátorsága, hogy se a leggyorsabbaknak, se a legeszesebbeknek nem sikerült, hogy több vállalkozó már nem is akadt. Nem volt mit tenni, bele kellett törôdniük, hogy a tengerek mélye a sötétség birodalma marad. De a vágy a fény után mindannyiukban öröklôdött nemzedékrôl nemzedékre. Egy szép napon született egy fodros szélű kis kagyló. Ott élt és növekedett társaival együtt a tenger mélyén. Addig-addig hallgatta a régiek legendás fényhozó-kísérleteit, mígnem egyszercsak olthatatlan vágy ébredt szívében a világosság után. Úgy érezte, elpusztul, ha továbbra is fény nélkül kell élnie, s elindult. A kis, fodros szélű kagyló vágya oly erôs volt, hogy más kagylókat is magával vonzott. Így történt, hogy többen is elindultak a nagy kalandra. Hullámok hátán sodródtak ezernyi baj és veszedelem között, míg végül kijutottak a nagy vizek szélére, az Óceán partjára. -- Milyen gyönyörű itt minden! -- kiáltották. -- Soha többé nem térünk vissza a mélység örökös éjszakájába! De ahogy telt-múlt az idô, érezték, hogy szívükben szomorúság rejtôzik a többiek miatt, akik továbbra is sötétben, fény nélkül kell, hogy éljenek a vizek mélyén. S egy nap így szólt a fordos szélű kis kagyló a társaihoz: -- Szívünk a fény és a világosság után vágyakozott, s hosszú, kalandos út után megkaptuk, amit kívántunk: mérték nélkül zuhog ránk a Nap ragyogó fénye. Most mégsem tudok egészen boldog lenni, mert nem tudom elfelejteni a társakat, akik ott maradtak a sötétben. Úgy érzem, vissza kell térnünk hozzájuk, s ennek a ragyogásnak legalább egy morzsáját el kell juttatnunk a számukra. -- Igazad van, -- mondták a többiek, -- a mi szívünk mélyén is szomorúság rejtôzik a többiek miatt. De hát azt hogy gondolod, hogy fényt vigyünk nekik, hiszen a régieknek sem sikerült, akármilyen gyorsak vagy eszesek voltak? Nekünk, akik se gyorsak nem vagyunk, sem eszesek, hogyan sikerülhetne? -- Emlékeztek, mit meséltek a rákok a fénykristályokról? -- kérdezte a fodros szélű kis kagyló a többieket. -- Persze hogy emlékszünk -- felelték a többiek. -- De arra is emlékszünk, hogy mire visszaértek a tenger mélyére, egy se maradt az ollójukban, mind elvesztették. -- Nézzétek, mennyi hever körülöttünk ezekbôl a fénykristályokból! Én tudom a módját, hogy meg tudjuk ôrizni. Tegyetek úgy, mint én! -- szólt a fodros szélű kis kagyló, s benyelt egyet a fénykristályokból. A többiek is mind sorban követték a példáját, azután útnak indultak, hogy visszatérjenek elhagyott hazájukba, vissza a vizek mélyének örökös éjszakájába. Ám a benyelt fénykristály egyre jobban szúrta és gyötörte lágy bensejüket. Könnyeikkel vonták be, hogy enyhüljön a fájdalmuk. De a könnyek hamarosan megkövesedtek a fénykristálytól, s még nagyobb lett a gyötrelmük. Ekkor újra könnybevonták, s aztán megint újra, hosszú vándorlásuk során, mígnem visszaértek a vizek mélyének éjszakájába. S láss csudát: a halak, a rákok, a kagylók, s minden más élôlény, mely a mélységben lakott, ámulva gyűlt köréjük: kagylóhéjuk körül titokzatos fény derengett! Ünnepelték ôket és faggatták, hogy miként sikerült nekik a csoda, hogy hogyan sikerült megôrizniük a fényt, s ôk kitárták héjukat, s megmutatták gyötrelmük és fájdalmaik könnyeinek szülöttjét, a gyöngyöt, melynek titokzatosan derengô fénye kisugárzott kagylóhéjuk alól. S az idôk folyamán, ahelyett, hogy fényük megfogyatkozott volna, nôttön-nôtt a világosság körülöttük. Azóta nincs többé örökös éjszaka a tengerek mélyén se, mert minél nagyobb a kagylók fájdalma, annál nagyobbra növekszik bennük könnyeik gyümölcse, a gyöngy, s annál több fényt árasztanak maguk körül. ======================================================================== A leány és a kút Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Nincstelenségben, nyomorúságban tengette életét, még azt a pár betevô falatot is alig tudta elôteremteni, hogy a gyermekei éhen ne haljanak. Mikor semmijük sem maradt, mert már mindent pénzzé tett, így szólt a három lánya közül a legidôsebbhez: -- Nagyon szegények vagyunk, maholnap enni sem tudok adni nektek. Édes leányom, te már nagyobbacska vagy, állj be szolgálni. Sírt-rítt a leány, könnyeztek a testvérei, de nem volt mit tenni, el kellett menni a háztól. Nagy szomorúan elindult hát, hogy valami munkát találjon. A szomszédos faluban akadt egy jólelkű gazda, aki felvette ôt, hogy a teheneire vigyázzon. Ügyes lány volt, hamar megkedvelték és neki sem akadt panaszra oka. Ahogy legeltette a teheneket a mezôn, egy nap furcsa kútra talált. Nem volt annak se gémje, se kereke, csak kávája. A leány belepillantott, látta, hogy a vize gyönyörű szivárványosan csillog. Amikor otthon elmesélte, hogy mire akadt, a háziak csak legyintettek: -- Rossz kút az, nem jó annak a vize semmire, szót sem érdemes rá vesztegetni. De a leány másnap is elment a kúthoz és beletekintett. Mintha megbabonázta volna az a szivárványos csillogás, attól kezdve gyakran odament legeltetés közben. Ahogy járta a mezôt a tehenekkel, gondolt, egyet, kötött egy szép virágkoszorút, s bedobta a kútba. Minden nap valami ajándékkal kedveskedett a kútnak, de az nem adott semmi választ a leány szeretetére. Semmivel sem viszonozta a leány ajándékait, még csak meg sem köszönte, csobbanás nélkül nyelt el mindent. A leány egy idô után ráunt, s nem ment többet arrafelé. A faluban, ahol szolgált, volt egy csinos legény, aki hamarosan feleségül vette, s a leány a kútról elfelejtkezett. A nincstelenség és az éhezés elôl a középsô leány jött a helyére szolgálni. Azontúl ô vigyázott a tehenekre. Ez a leány sem volt restebb mint a nôvére, így neki is jól ment a sora. Legelészés közben a tehenek mentek erre, mentek arra, egyszer a kúthoz értek. Belenézett a leány, hát a vize oly szépen csillogott, hogy ô még életében olyat nem látott. Húzott volna vizet is belôle, de nem volt annak se gémje, se kereke, de még egy vödre sem, csak kávája. Mikor hazaért a jószágokkal, elmesélte a háziaknak, hogy milyen furcsa kútra talált. -- Ugyan, hagyd el -- legyintettek --, nem jó annak a vize semmire, rossz kút az. Az is bolond volt, aki ásta! Ha rossz a kút, ha nem, a leány úgy intézte, hogy másnap is arrafelé menjen. Újra beletekintett. A víz tán még szebben csillogott, mint elôzô nap. -- De gyönyörű vagy! -- mondta a leány, s attól kezdve minden nap meglátogatta a kutat. Ahogy a teheneket legeltette, egyszer talált egy szép, fényes követ. Gondolt egyet, belekötötte a keszkenôjébe, s bedobta a kútba. De a kút nem adott semmi választ, még csak nem is csobbant, úgy nyelte el a kendôbe kötött követ. A leány hol ezt, hol azt vitt ajándékba, de a kút néma maradt. Akármilyen szépen csillogott is a vize, akárhogy tetszett is a lánynak, a sok hallgatásra ráunt egyszercsak, s nem ment arra többé. Egy jóravaló legény hamarosan neki is megkérte a kezét, s a kútról elfeledkezett. Most már a legkisebb lányon volt a sor, hogy elkerüljön otthonról. Ô lett a tehenek új pásztora. A két nôvérét is kedvelték a háziak, mert ügyesek voltak, de ezt a leányt meg is szerették, mert nem csak ügyes volt, hanem kedves is. Járta a mezôt a tehenekkel, mint a testvérei, s egy napon rálelt a kútra. Belepillantott, hát rögtön látta, hogy ez nem akármilyen kút. Vizében ezernyi szivárvány villódzott oly szépen, hogy alig tudta a szemét levenni róla. A leány tüstént kivette a hajából a fésűjét, s nekiajándékozta. A kút hang nélkül elnyelte, még csak gyűrűt sem vetett a vize. Másnap a leány kedves kalárisát dobta a kútba, de arra sem kapott választ. Harmadnap a fülönfüggôjét adta a kútnak, de az ismét néma maradt. Nagyot gondolt a leány, s a negyedik nap ô maga ment le a kútba, de ereszkedés közben a lába megcsúszott. Hát, ahogy esett lefelé, a kút vize megmozdult, s egy gyönyörű ifjú emelkedett ki belôle, a leány egyenesen az ô karjaiba pottyant. A kút nem volt más, mint egy elvarázsolt királyfi, aki csak úgy szabadulhatott meg a gonosz varázslattól, ha valaki mindenét, még önmagát is feltétel nélkül nekiajándékozza. Mindenki szájtátva bámult, amikor a leány a mezôrôl hazaállított a nyalka királyfival. Nôvérei kicsit szomorkásan hallgatták a kút történetét, s arra gondoltak, hogy ha kitartóbbak lettek volna, akkor most ôk lennének ilyen szerencsések. De azért nem nagyon bánták, hogy így történt. Jó testvérek voltak, nem irigyelték a kishuguk boldogságát. A királyfi és a leány hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, s tán még ma is élnek, ha meg nem haltak. ======================================================================== Tengelice és Mangalica Mese egy kismadárról és egy fekete, göndörszôrű kismalacról A legkisebb királykisasszony Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, és ennek a királynak tizenkét gyermeke: hat leány és hat fiú. A lányok szépek voltak és kedvesek, a fiúk pedig délcegek és bátrak. Büszkélkedett is velük a király s a királyné, mert mesze földön nem akadt senkinek tizenkét ilyen jól sikerült gyereke. Csak egy dolog szomorította meg ôket, de az nap mint nap: a legkisebb gyermeküknek, a legkisebb királykisasszonynak olyan rakoncátlan természete volt, hogy bizony az is párját ritkította. Míg leánytestvérei szôttek, fontak, hímeztek, amint az egy rendes királykisasszonyhoz illik, ô lenn fogócskázott a palota kertjében, fára mászott, versenyt nyilazott fiútestvéreivel. S ami még borzasztóbb dolog: igen verekedôs volt. Szép, fodros ruháit elszaggatta, bepiszkította, az arca mindig maszatos volt, a térde, könyöke sebes. Királyi mamája hiába próbált a lelkére beszélni szép szóval, szigorral, semmi javulás nem mutatkozott. Egyszer vendégeket vártak. Reggeli után a rakoncátlan királykisasszonyt bezárták a szobájába, hogy legalább a vendégek érkezésekor királylány formája legyen. Hát nem kimászott az ablakon és kiszökött a kertbe! Persze, hogy a szép, ünnepi szoknyája mászás közben megakadt egy vasban és elszakadt. És miközben a kiskutyákkal hempergôzött és játszott a fűben, olyan maszatos és kócos lett, mint aki sose látott se vizet, se fésűt. Amikor megjöttek a vendégek, a szülei azt se tudták, hova legyenek szégyenletükben. Ráadásul még játszótársát, a vendég királyfit is úgy megverte, hogy az sírva szaladt a mamájához! -- Istenem, Istenem! -- sopánkodott gyakran a király és a királyné. - - Ki fogja ezt a lányt feleségül venni? Hiszen minden királyfit megtépázott már, aki csak szóba jöhetne. Igaz, valamennyien gyermekek még, de bizonyosan felnôtt korukban se fognak szívesen gondolni egy ilyen leányra! Egy meleg, nyári délutánon az idôsebb királylányok kinn ültek egy fa alatt a kertben és hímeztek. No, több se kellett a királykisasszonynak! Észrevétlen felmászott a fejük fölé a fára, s barackmagokkal dobálta ôket. Akkora lett a sivalkodás, hogy még a király is meghallotta a palotában. Kijött nyomban, mert azt hitte, hogy valaki el akarja rabolni a lányait. Pedig dehogy akarta ôket bárki is elrabolni, csak már megint a haszontalan legkisebb királylány miatt volt a baj. -- Ejnye, ejnye! Hogy tudsz ilyent tenni! Micsoda királynô lesz belôled? -- fenyegette meg a király az ujjával. -- Én ugyan nem leszek királynô! -- nevetett vidáman a rakoncátlan királykisasszony. -- Miért, mi lesz belôled? -- kérdezték kórusban a nôvérei. -- Szabóinas leszek! -- kacagott a királykisasszony, mert megfigyelte, hogy a szabóinasok mind igen szépen tudnak fütyülni. -- Szabóinas?! -- No, ettôl aztán mindenki úgy elszörnyedt hogy szólni se tudtak, a király meg szomorúan sarkonfordult és visszament a palotába. A Mágus érkezése Telt-múlt az idô, és egy szép napon egy Mágus érkezett a királyi udvarba. Nagy izgalmat keltett, mert rögtön látszott rajta, hogy messze földrôl jött. A feje kopaszra volt borotválva, apró, szikár termetét fehér köpeny borította, és a podgyászából rengeteg kalitka és titokzatos láda került elô. A király nagyon megörült neki, mert már évek óta nem volt udvari varázslója. Mindjárt megfogadta ôt. Nekiadta a palota déli tornyát, ott rendezkedett be. Hamarosan híre járt, hogy a varázsló nyilvános bemutatót fog tartani. No, sereglett is mindenfelôl a sok meghívott és hívatlan vendég egyaránt, hogy lássák a Mágus tudományát. Olyan sokadalom lett, hogy be se fértek a palotába, a kíváncsiskodók fele kiszorult a kertbe. A Mágus körül tarka-barka állatsereglet, kisebb-nagyobb üveggömbök és mindenféle fura holmi volt. Elmondani is sok azt a számos mutatványt, amit kicsik és nagyok szájtátva csodáltak. A legijesztôbb az volt, amikor a botját odadobta egy szolgának, s uramfia, mikor az elkapta, kígyóvá lett a kezében. A szolga rémülten hajította el magától a fertelmesen vonagló állatot. No, támadt is erre nagy visongás és sivítozás. Egy szó mint száz, igazán jó mulatság volt, s a királynak csak úgy dagadozott a melle a büszkeségtôl, hogy széles e világon neki van a legügyesebb varázslója. A Mágus és a kis királylány Egy esôs napon nem lehetett a kertben játszani, ezért a gyerekek benn a palotában bújócskáztak. A legkisebb királylány igen törte a fejét, hogy hol is rejtôzhetne el a legjobban, mi lenne a legjobb búvóhely, hogy senki rá ne akadhasson. És ahogy így keresgélve és töprengve surrant a palota folyosóin, egyszercsak a déli torony lépcsôjénél találta magát, ahol a Mágus birodalma kezdôdött. Egy pillanatra megtorpant, majd tétovázva tovább indult, mert amióta a Mágus tanyát vert ott, senki emberfia nem merészkedett arra, úgy félt tôle mindenki. No de a mi királykisasszonyunkat nem olyan fából faragták, hogy akárkitôl megijedt volna, még akkor se, ha az egy félelmetes hírű varázsló. Ha félt is, -- mert mi tagadás, nagyokat dobbant a szíve, miközben felfelé ment a lépcsôn, -- azért csak annál elszántabban ment elôre. Közben persze mindenféle rémség járt az eszében. Többek között az is megfordult a fejében, hogy a varázsló megharagszik, amiért odamerészkedett, és büntetésbôl békává fogja ôt varázsolni. A kis királylánynak még a szeme is könnybe lábadt, úgy megsajnálta magát. Hiszen akkor senki segít majd rajta, mert senki sem fogja tudni, hogy mi történt vele. De azért csak lépdelt tovább felfelé a hideg márványlépcsôkön. Félelemmel és kíváncsisággal telve végre fent találta magát az oszlopcsarnokban. Földbe gyökerezett a lába a csodálkozástól. Biztos volt benne, hogy a Varázslót valami titokzatos és szörnyűséges varázslás közben fogja meglepni, és mit nem lát: a Mágus a lehetô leghétköznapibb módon falatozik! A királylány úgy elképedt ettôl, hogy még köszönni is elfelejtett. Pedig útközben elhatározta, hogy nagyon jólnevelten fog viselkedni (mert az a béka-dolog nem ment ki a fejébôl). Mikor a királylány belépett az oszlopcsarnokba, a Mágus felállt és eléje indult: -- Légy üdvözölve, királykisasszony! -- hajolt meg mosolyogva. -- Már vártalak! -- Már vártál? -- lepôdött meg a királylány. -- Igen. Amióta ideérkeztem a királyi udvarba, azóta várlak -- mondta a Mágus. -- Engem?! Dehát miért? -- kérdezte a királylány. -- Hiszen most is csak bújócskázás közben, véletlenül tévedtem be ide -- gondolta magában. -- Nagyon vártam már, hogy felkeress, hiszen ezt a hosszú utat miattad tettem meg a homoksivatagok mélyérôl, ahol a végtelen fényözön játssza véget nem érô játékát. -- Miattam hagytad el a hazádat? De hiszen nem is ismertél! -- kiáltotta álmélkodva a királykisasszony. -- Ülj le, kicsi Királylány! Örülök, hogy végre elmesélhetem neked, honnan és miért jöttem. -- Az én hazám a Nap Országa, ahol hullámzó sivatag öleli körül a virágzó kerteket. Fény és árnyék élesen elkülönülnek egymástól. Réges- régen, még mielôtt én, vagy akár a nagyapám is élhetett volna, a régmúlt idôk évezredes mélyén, a Ragyogó Nap volt ennek a földnek az uralkodója. A Nap kivirágoztatta a vetéseket és leszárította az újszülött gödölyék szôrét. A papíruszbozótban tanyázó víziló és a krokodilus elküldték a nagy folyó jótékony áradását a mezôkre, hogy táplálják a földeket. Munka után az emberek hűs ligetek árnyékában pihentek, és gyöngyözô tavakban frissítették fel elfáradt tagjaikat. A Ragyogó Nap és felesége igazságban kormányozták a népet. Országuknak a Szépség Kertje volt a neve. Ám a királynak volt egy testvéröccse, a Sötétség Ura. Az ô birodalmában gyilkos erôszak uralkodott. Kopár pusztaság volt a földjük, kietlen kôsivatag a hazájuk, szünet nélkül pusztító viharok tomboltak rajta. A Sötétség Ura látta a Ragyogó Nap országának, a Szépség Kertjének bôségét és gazdagságát, és megirigyelte. Gonosz cselt eszelt ki, hogy ezt a virágzó országot tönkretegye. Testvérét, a Szépség Kertjének királyát tôrbecsalta és meggyilkolta. Gonosz szolgái a király aranyló testét felszabdalták, ezüstös csontját összetörték, darabjait a mocsarak közé vetették. Ó jaj, e rémtett láttán a csillagok elsötétedtek, az égi ívek meginogtak, a föld csontjai megremegtek, és a Sötétség Ura pusztító viharként tört be a Szépség Kertjébe. A csodálatos ország megfordult, mint a fazekas korongja. A folyó olyan lett, mint a vér, az emberek olyanokká váltak, mint a fekete íbiszek. Sivataggá vált a bôség, az arany, a lazúrkô, az ezüst és az ametiszt: minden gazdagság a gonoszok prédája lett. Piszok és szenny borította el az országot. Az Úrnô, az Igazság és a Mérték Úrnôje, a Ragyogó Nap szépséges hitvese udvarával együtt a mocsarak papíruszbozótjába menekült. Szolgái sírva keresték Uruk tetemét. Az Úrnô, az Igazság és a Mérték Úrnôje felkutatta férje testének minden kis darabját, varázsfüvet hintett rájuk, pólyával összekötözte és elrejtette. Két nap, két éjjel szállt a tömjénfüst az ég felé, s a harmadik nap a Pólyával Összekötözött kikelt sírjából. De a varázserô csak arra volt elég, hogy az Úrnô fiút foganjon tôle, -- s a Ragyogó Nap visszahanyatlott a holtak birodalmába. Az Úrnôt pedig azok ôrizték, akiket nem csapott meg a pusztulás szele, akiknek szívét nem fertôzte meg az erôszak, s akiknek a keze tiszta, a ruhája fehér maradt. S az Úrnô megszülte a Ragyogó Nap mosolygó gyermekét, a Hajnalt. Mint a kék lótuszvirág, úgy virágzott a gyermek a mocsarak rejtekén, s növekedett. Mikor ifjúvá serdült és olyan lett, mint a fiatal sólyom, lecsapott apja gyilkosára, s megküzdött a Sötétség Urával. Nyolc év, nyolc hónapig tartott a harc, míg a Fiú a Sötétség pusztító erôit legyôzte, s a Nap szolgálatába kényszerítette ôket gyilkos fegyvereikkel együtt. De gyôzelme már nem tudta többé visszaállítani a békességet és az igazságot. A Szépség Kertje nem virágozhatott többé, mert az emberek megváltoztak közben. Nem voltak többé a testvérei egymásnak, szívük elrontotta mindazt, amit az éltetô Nap és az Áradás adott. Csak néhányan, akik megmaradtak az igaz úton, ôrzik szívükben a Törvényt évezredek óta, szórják az igazság jó magját az emberek közé. Fáradozásuk egyszer majd elnyeri jutalmát. Talán újabb évezredek elteltével, de lehet, hogy sokkal hamarabb helyreáll a Rend, s a Szépség Kertje ismét kivirágzik. Addig azonban az Ôrzôk élete küzdelmes és veszélyes, mert a gonoszság és gyűlölet újra és újra ellenük támad. De ôk minden veszedelemben hűségesek maradnak. A bölcsesség és a természet titkainak ismerete segíti ôket, s a Nap vigyázza lépteiket. -- Ó, milyen szép mindez! -- sóhajtott fel a királylány. Aztán felcsillanó szemmel újra megszólalt: -- Mondd csak, te is az Ôrzôk közé tartozol? A Mágus bólintott. -- Te Mágus... -- kezdte a királylány, de mindjárt el is akadt. -- Folytasd, Királykisasszony! -- biztatta a Mágus. Nehezen szólalt meg, mert valami megmozdult benne, valami, amit nehezen tudott kimondani. Végül csak annyit kérdezett, hogy miféle emberek ezek az Ôrzôk, és hogy mind ott élnek-e a távoli sivatag mélyén. -- Mindent meg fogsz tudni rólunk, Királykisasszony, hiszen azért utaztam messze földrôl hozzád, hogy megtanítsalak mindenre -- mondta mosolyogva a Mágus. -- Távoli hazádban honnan tudtál a létezésemrôl? Miért éppen engem választottál, és hogyan, ha nem ismertél? -- kérdezte ámulva a királylány. -- Említettem neked, -- felelte a Mágus, -- hogy az Ôrzôket a bölcsesség és a természet erôinek ismerete segíti küzdelmükben. A Föld az égbolt tükörképe, s a soha el nem fáradó csillagok mindent megmutatnak annak, aki tud olvasni belôlük. No, ettôl a királylány megszeppent egy kicsit: -- Akkor te mindent tudsz rólam? -- És eszébe jutottak a komiszságai. -- Hogy mi a minden és mi a semmi, mérd le te magad. Elmondom hát, hogy a csillagoknak milyen híradása indított hozzád: -- Azt olvastam ki az égi jelekbôl, hogy errefelé, egy királyi udvarban él egy rendkívüli gyermek, kinek szíve tiszta és erôs, aki méltó arra, hogy résztvehessen az Ôrzôk fáradságos munkájában. -- De hiszen akkor lehetséges, hogy tévedsz, és nem is én vagyok az, akit keresned kell... -- mondta a királylány, mert komolyan azt hitte, hogy ô igen haszontalan kislány, és semmiképp se méltó egy ilyen magasztos feladatra. No, persze attól is megijedt, hogy akkor mostantól fogva majd meg kell javulnia. Még a háta is borsódzott attól a kilátástól, hogy ô egész nap csak szép ruhában üldögéljen, hímezgessen is varrogasson. -- A fél világon átvándoroltam, hogy megkeresselek. A bölcsesség fénye, a Ragyogó Nap világossága segített, hogy bizonyos legyek a dolgomban -- mondta a Mágus. -- De hiszen én haszontalan vagyok -- bökte ki végre a királylány. -- Nem fogadok szót a szüleimnek, elszakítom a ruhámat, fára mászok és ... még verekedni is szoktam -- tette hozzá, és várta, hogy a Mágus elszörnyedjen. De az nem szólt semmit, csak várt. -- És ..., és én nem is akarok jó királykisasszony lenni, -- folytatta sírvafakadva -- mert az borzasztóan unalmas! De a Mágus ahelyett, hogy haragudott volna, elkezdett nevetni, de úgy, hogy zengett bele az oszlopcsarnok. Most már a királylány végképp nem értett semmit. Aztán a Mágus elkomolyodva megsimogatta a királylány fejét és felsóhajtott: -- Hát ezt valóban nem tudtam. De vándorlásom közben találkoztam egy fecskével, akinek valaki meggyógyította a törött szárnyát. Ô azt mondta, errefelé kell jönnöm. Meg egy veréb is útbaigazított, hogy jó irányba haladok. Ôt fióka korában mentette meg valaki, amikor kiesett a fészekbôl. Kutyák és macskák vezettek, akiknek nincs gazdájuk, és valaki etette ôket. Folytassam? -- emelte fel a Mágus a hüppögô királylány állát. Végül a kislány elcsendesedve csak annyit kérdezett: -- Mit kell hát tennem? -- A világ ezerféle arca vesz körül, de emögött ott rejtôzik az Egyetlen és Örök Valóság, s a minden létezés legmélyén rejtôzô Legfôbb Titok. Aki ismeri az Ezerarcú Egység titkát, az Egyetlen Valóság részeit és a részek jelképeit, az elôtt feltárulnak a létezôk titkai, bölcs lesz és igaz útjáról eltéríthetetlen. Az emberek azt hiszik, hogy ha önmagukat teszik meg a látottak mértékéül, és ha a saját elképzeléseik szerint rendszerbe szednek mindent, akkor kezükbe fogják a világot és irányítják. Pedig a világ nem törôdik az emberek elképzeléseivel, s halad a maga útján. Az ember pedig rájön, hogy újra és újra tévedett. Mi nem ezen az úton járunk. Nyitott szemmel, de szeretettel közeledünk mindenhez, s óvakodunk attól, hogy az eszünk elôtt mutatkozó ellentétek bírájává legyünk. Vándorlásod során majd megtanulod mindezt. A királylány hosszasan töprengett a hallottakon, aztán megszólalt: -- Azt mondod, vándorolni fogok? De hogyan, hiszen a szüleim megakadályoznak, ha el akarnék menni!? -- Rám mered-e egészen bízni magad? -- kérdezte a Mágus, és átható tekintetét a királylányra szegezte. -- Egy útja van csak a szabadulásnak, ha én tengelicévé változtatlak. Vállalod-e? Ne adj most választ. Ülj itt egy kicsit, és gondolkodj! -- szólt a Mágus, és magára hagyta. Nagyon nehéz órák voltak ezek a királylány számára. Azzal kezdôdött, hogy amint a Mágus elment, valami megmagyarázhatatlan félelem vett erôt rajta, s meg akart szökni. Míg a Mágus vele volt, eszébe se jutott, hogy ez egy félelmetes ember, de most úrrá lett rajta a szorongás és mindenféle rémség lehetôsége ötlött fel benne, még a béka is. Hátha ezt a sok szép mesét csak azért mondta, hogy ôt léprecsalja? -- morfondírozott. -- Jaj, hogy fog ô most ebbôl a szörnyű helyzetbôl kiszabadulni?! És ahogy így tusakodott és kínlódott, megjelent elôtte a Mágus jóságos arcának a képe, fülében pedig újra visszhangzottak a Mágus szavai. Lassan-lassan megnyugodott. Legyôzte magában a kétségeket, s mire a Mágus visszatért, kimerülten, de félelem nélkül, mosolyogva fogadta: -- Vállalom! -- mondta. -- Mit kell tennem? -- Feküdj le itt, erre a szônyegre. Feküdj nyugodtan, mintha aludni akarnál. A többit bízd rám. Ne félj, nem fog fájni. -- Ha fájna, se bánnám -- mondta a királylány. Lefeküdt és behunyta a szemét. Furcsa, kesernyés füst illatát lélegezte be, aztán nem emlékezett tovább semmire. Ugyanott, a szônyegen tért magához, csak minden sokkal nagyobbnak látszott körülötte. Ebbôl rögtön tudta, hogy már madárrá változott. Tekintete a Mágust kereste. Az kinyújtotta a kezét. Tengelice egy kicsit gondolkozott, kétszer-háromszor megmozgatta a szárnyait, aztán odarepült hozzá. Boldogan felkiáltott: -- De hiszen tudok repülni! A Mágus szeretettel simogatta a kismadarat: -- Most menj, és vigyázz magadra! Én is hamarosan útnak indulok. Ha délkeleti irányba tartasz, és ha már három folyó fölött átrepültél, ott találsz egy magas, sziklás hegyet. A keleti oldalán, a hegy közepe táján van egy barlang. Ott fogsz megtalálni ezentúl, ha valamire szükséged van. A kismadár néhányszor csivitelve körülrepülte az oszlopcsarnokot, aztán kiröppent. Odalent is elbúcsúzott mindentôl és mindenkitôl, aztán nekivágott a világnak. Olyan gyönyörűen énekelt közben, hogy az emberek mind csodálkozva emelték fel a fejüket. Tengelice pedig boldogan szárnyalt az alkonyodó délutánban. Lassú felhôgomolyagok hömpölyögtek el mellette, alatta egy folyó küldte hűs leheletét az ég végtelenjébe. A messzeségbôl fáktól borzas hegyhátak sötétje integetett felé, ô pedig visszaintett nekik a szárnyaival: -- Tengelice vagyok -- énekelte a pislákoló csillagoknak. Majd kissé lejjebb ereszkedett, hogy jobban lásson, végül egy folyóparti fára ült, hogy megpihenjen. S amint ott hintázott és pittyegett az ág hegyén, valaki megszólalt a fa alatt: -- Te énekeltél a folyó felett? -- kérdezte egy szuszogó hang a homályból. -- Igen, én voltam -- válaszolt meglepve Tengelice. Kutatva nézte a lenti sötétséget, de nem látott senkit. -- Még sose hallottalak énekelni errefelé -- szólalt meg újra a szuszogó hang. -- Most jöttél? -- Igen. Átutazóban vagyok. De ne haragudj, nagyon elfáradtam, aludni szeretnék kicsit -- kérte Tengelice az ismeretlen beszélgetôt. -- Bocsáss meg, hogy ilyen tolakodó voltam. Jó éjszakát! -- szuszogta a hang. Aztán csend lett. Mangalica Tengelice olyan korán ébredt, mint még soha életében. De cseppet sem bánta. Épp akkor kelt fel a nap. Hatalmas, vörös korongja elôbukkant a látóhatár szélén. Sugarai végignyaldosták a harmatos réteket, a fák lombját, mely dideregve borzongott a hűvös, hajnali szélben. Tengelice sose látott még ilyet. Lenyűgözte ôt az óriási, lángoló napkorong, szeme könnybelábadt a gyönyörűségtôl, és énekelni kezdett. Nem is tudta meddig énekelt. Amikor elhallgatott, furcsa, nagy csend volt körülötte. Az egész folyópart elbűvölve hallgatta az ismeretlen madár gyönyörű énekét. Ahogy ott hintázott az ághegyen és lepillantott, egy nagyon helyes, fekete, göndörszôrű kismalacot látott maga alatt. -- Jó reggelt! -- köszönt rá a malacka vidáman. -- Jó reggelt! -- köszönt vissza udvariasan Tengelice. -- Veled beszélgettem az este? -- tudakolta. -- Igen, én voltam, aki megzavartalak a pihenésedben -- szégyenkezett a malacka. -- Ó, azt hiszem, nekem kellene bocsánatot kérnem, hogy olyan udvariatlan voltam! -- szabadkozott Tengelice. -- De tudod, mire ideértem, nagyon elfáradtam. Elôször repültem életemben. -- Nem jönnél egy kicsit lejjebb? -- kérte a malacka. -- Dehogynem! -- mondta Tengelice, és odarepült a malacka elé a fűbe. -- Milyen kicsi vagy! -- csodálkozott a malac. -- Honnan van ekkora hangod? -- A hang nem a termettôl növekszik, hanem az örömtôl, amellyel megtelik a szívünk -- mondta Tengelice. A malacka elgondolkodott egy kicsit, aztán tűnôdve megszólalt: -- Akkor neked csordultig tele lehet a szíved, mert hajnalban nagyon szépen énekeltél. De mondd csak, nem rossz neked abban a harmatos fűben? Gyere, szállj ide énrám. Ha oldalra fordulok, még látlak is. -- Igazán kedves vagy! -- mondta Tengelice. -- És ha már így összebarátkoztunk, be is mutatkozom: Tengelicének hívnak -- hajtotta meg magát a malacka hátára röppenve. -- Én pedig Mangalica vagyok -- nevetett a kismalac. -- Hát nem mókás, hogy ennyire hasonlít a nevünk? -- De, tényleg érdekes véletlen -- nevetett vele Tengelice. -- Mintha rokonok lennénk! -- Mondd csak, mi járatban vagy errefelé? -- kérdezte kíváncsian Mangalica. -- Vándorolok -- mondta Tengelice. -- Vándorolsz? Csak úgy? -- csodálkozott Mangalica. -- Nem, nem csak úgy -- rázta a fejét a kismadár, és szép sorjában elmesélte, hogyan történtek a dolgok. -- Nem lenne kedved velem jönni? -- kérdezte a végén, mert nagyon megkedvelte a malackát. -- Hát... -- szuszogott gondterhelten Mangalica -- szívesen mennék, de nem hiszem, hogy én ilyen nagy dolgokra lennék hívatva. Meg, tudod, nem mondhatom, hogy különösebben lelkesednék a túl kalandos dolgokért. Én csak egy egyszerű malacka vagyok, aki szereti a friss füvet, meg az ízletes gyökereket, szeret meghemperedni a pocsolyákban, és szeret a napon heverészni. Tengelice elszomorodott. Azt hitte, hogy talált egy barátot, s most kiderült, hogy mégse. Mangalica rögtön észrevette, hogy a kismadárnak mennyire rosszul esik a visszautasítás, és megpróbálta megvigasztalni: -- Azért nem kell mindjárt elszomorodnod, hiszen én egy szóval sem mondtam, hogy nem megyek veled. Persze, hogy elkísérlek valameddig. Én épp csak annyit akartam mondani, hogy nem hiszem, hogy az ilyesmi nekem van kitalálva. -- Igazán velem jössz egy kicsit? -- örvendezett Tengelice. -- Hát persze -- szuszogott Mangalica, a fekete, göndörszôrű kismalac. Így indultak el kettesben vándorolni, hogy megismerjék az ezerarcú Egység, a minden létezés legmélyén rejtôzô Egyetlen és Örök Valóság Legfôbb Titkát. A vándorlás Tengelice fent repkedett fáról-fára, Mangalica lent csörtetett a bokrok között. Így ment ez egészen addig, amíg bele nem fáradtak mindketten: Tengelice a sok várakozásba, Mangalica meg a nagy sietésbe. Akkor Mangalica leheveredett egy fa alá, Tengelice pedig felszállt a magasba, és kedvére kirepkedte magát. Aztán újra továbbindultak. A sivatag kertjei Egy nap kiégett, kopár tájra kanyarodott az út. Csak néhány csenevész fa tengôdött a homokos dombokon, meg kóró és bogáncs. A pusztaságot egy folyó szelte át. Csak annak partján, a víz mellett volt valami élet. Igyekezett is a két jóbarát, hogy minél elôbb odaérjen, és a nagy melegben felfrissüljenek egy kicsit. Ahogy ott a parton ballagtak, egyszercsak egy pompásan zöldellô szántóföld széléhez értek. Ámultan nézték a csodát, mely a sivatag mélyén a szemük elé tárult. Legszívesebben rögtön nekiláttak volna a lakmározásnak, de az illendôség úgy diktálta, hogy elôbb megkeressék a szántóföld tulajdonosát, és csak akkor csillapítsák éhségüket, ha ô meghívja ôket. Megcsodálták a dúsan bokrosodó búzát, a zöldségágyásokat, a gazdagon termô gyümölcsfákat. Végre rátaláltak a gazdára, aki rúdra akasztott kannáiban megállás nélkül cipelte a vizet a folyóból a földjére. -- Szóval ennek a fáradhatatlan kitartásnak gyümölcse ez a csoda! -- kiáltott Tengelice. -- Milyen csodálatos dolgokra képes az ember! -- mondta lelkesen Mangalicának. -- Dúsan termô földdé tudja változtatni a sivatagot! -- És sivataggá a termô földet! -- tehette volna hozzá Mangalica, ha tapasztaltabb lett volna; de még csak vándorlásuk elején tartottak, nagyon keveset tudtak a világról. -- Jónapot! -- köszöntötték a gazdát nagy tisztelettel. -- Jónapot! -- biccentett ô is, de meg sem állt munkája közben. Csak úgy a válla fölül szólt vissza: -- Helyezzétek magatokat kényelembe, egyetek, igyatok, amint jól esik. Mint látjátok, nekem dolgom van -- mondta, és ment tovább a kannáival. A két jóbarát megértôen nézett utána. Nem vették udvariatlanságnak, hiszen látták, hogy ekkora földet csak úgy lehet megöntözni, ha egész nap dolgozik az ember. Kicsit ettek, kicsit pihentek, aztán megpróbálták ôk is hasznossá tenni magukat. Mangalica a dús vetemény között szépen viruló gazokkal szállt harcba, Tengelice pedig a fákon, a bogarak és a hernyók között sürgölôdött. Este aztán együtt pihentek a vacsoraasztalnál. A gazda elmondta, hogy földje a kopár sivatag mélyén fekszik, ahol soha nem esik az esô. Az egyedüli életlehetôséget a Nagy Folyó jelenti, mely keresztülfolyik a pusztaságon. Idejárnak inni az állatok, és az emberek is csak itt tudnak megélni. A folyó mellett kerteket ültetnek, és a vizébôl öntözik. -- A Nagy Folyó ad nekünk életet. Nélküle valamennyien elpusztulnánk. Reggeltôl estig hordom vödrökkel a vizet a földemre, és mint látjátok, szépen terem is. De nagyon sokat kell fáradoznom. Mert ha csupán egy nap nem öntözöm meg, már kókadozni kezd minden a nagy forróságtól -- mondta a gazda. -- De büszke vagyok és elégedett, hiszen fáradhatatlan igyekezetemet siker koronázza, földem dúsan virágzik -- tette hozzá. Tengelice és Mangalica nagy tisztelettel néztek rá. -- És ti kik vagytok? Mi járatban vagytok errefelé? -- nézett rájuk a gazda. -- Én Tengelice vagyok, és vándorolok a világban, hogy megismerjem az Ezerarcú Egység, a minden létezés legmélyén rejtôzô Egyetlen és Örök Valóság Titkát -- mondta Tengelice. -- Én Mangalica vagyok, és elkísérem ôt egy darabig -- mondta röviden a kismalac. Egy ideig beszélgettek még errôl-arról, mivel azonban mindhárman nagyon fáradtak voltak, hamar aludni tértek. Másnap aztán búcsút vettek a gazdától és tovább indultak. -- Szívbôl örülünk, hogy megismertünk! -- mondták neki a búcsúzásnál. -- Én pedig szívbôl kívánom nektek, hogy kereséseteket siker koronázza! -- mondta a gazda, mikor elváltak egymástól. Ahogy továbbhaladtak, mindig a Nagy Folyó mellett maradva, egy újabb kerthez értek. Furcsa, árkoktól szabdalt terület volt az egész környék. -- Hát ez meg mi lehet? -- tanakodtak. -- Egy csapda! -- jelentette ki Mangalica, miután egy kicsit bolyongott az árkok útvesztôjében. -- Egy csapda?! -- nézett rá értetlenül Tengelice. -- Minek és ki ellen? -- Hát azt nem tudom -- szuszogta Mangalica. -- Na várj csak, majd én felderítem! -- röppent fel Tengelice. A magasból jobban látszottak a földet át meg átszelô mély árkok. Tengelice a kert gazdáját is felfedezte, amint megállás nélkül ásta az árkait. -- Te, ennek a földnek a gazdája megbolondult -- szállt vissza Mangalicához. -- Ahelyett, hogy a földjét szorgalmasan öntözné, mint a másik, árkot ás. -- Talán kincseket keres -- vélte Mangalica. -- Az lehet, de éhen fog halni, hiszen a földje kopár marad és terméketlen -- mondta Tengelice. -- Én amondó vagyok, hogy kerüljük el ezt az embert! -- javasolta Mangalica. -- Jobb az óvatosság! -- Jó, kerüljük el -- egyezett bele Tengelice, bár az ô oldalát nagyon furdalta a dolog. Valami titkot sejtett mögötte. Egészen a víz széléhez húzódva sikerült úgy áthaladniuk a furcsa földön, hogy nem találkoztak a gazdával. További útjuk során még számtalan kerttel és kertjét öntözô emberrel találkoztak. A Nagy Folyó valóban sok embernek adott életet. Hosszú-hosszú vándorlás után végre kiértek a sivatagból. -- Kedves Mangalica, szeretnék mondani valamit -- szólt egy nap Tengelice a kismalachoz. -- Hát akkor mondd! -- biztatta Mangalica. -- Tudod, engem azóta sem hagy békén az a furcsa kert, melynek gazdája öntözés helyett árkokat ásott. Úgy érzem, hogy az nem csak egyszerűen egy bolond. Valami titkot sejtek ott, és szeretném kideríteni, hogy mi az. Mangalica aggodalmasan pislogott maga elé. Semmi vágyat sem érzett arra, hogy újra visszatérjen a sivatagba, s a titok felderítése, ha lehet, még tán ennél is kevésbé vonzotta. -- Arra gondoltam, hogy magadra hagynálak egy kicsit, és visszarepülnék oda. Beleegyezel? -- kérdezte Tengelice. A malacka megkönnyebbülten felsóhajtott: Hála Istennek, neki nem kell menni. -- Menj csak nyugodtan, majd én itt várok rád! Úgyis rám fér már egy kis pihenés -- mondta, és Tengelice útnak indult. -- Aztán vigyázz ám magadra, nehogy valami bajod essék! -- kiáltott a kismadár után. Tengelice sebes szárnyalással szelte a levegôt. Néhány napnyi repüléssel már vissza is érkezett. Felkiáltott a meglepetéstôl: az árokásó ember kertje is szépen virult, anélkül, hogy egy lépést is tett volna a vízhordó vödrökkel. A kertet át meg átszelô árok a folyóig vezetett. Csillogó víz-szalag ölelte körül a földet, s öntözte anélkül, hogy gazdájának szünet nélkül robotolnia kellett volna. -- Nahát! -- kiáltott fel Tengelice. -- Ezt meg kell beszélnem a Mágussal! -- És a varázsló keresésére indult. Átrepült a Nagy Folyó túlpartjára, aztán útjában még két másik folyót is keresztezett, mindig délkeleti irányba tartva. Végre elérkezett a Sziklás Hegy lábához. Nem is közönséges hegy volt ez, hanem mintha három lett volna egymás fölé rakva. A Hegy dereka táján végre megtalálta a barlangot, pontosan úgy, ahogy a Mágus mondta. De a varázsló nem volt ott. Tengelice úgy döntött, hogy alszik egy kicsit, aztán majd fontolóra veszi, mit tegyen. Berepült hát a barlangba, leszállt egy sziklapárkányra, és fejét szárnya alá dugva mélyen elaludt. Furcsa álmot látott. Álmában is egy nagy folyó partján állott, de ez még sokkal hatalmasabb volt, mint a Nagy Folyó. És ez a folyó fényes volt, mintha színaranyból volna. Számtalan kis kert volt a partján, de valahogy másfélék voltak, mint az igazi kertek. Egyszercsak a Mágus hangja szólalt meg mellette, bár ôt magát sehol sem látta. -- Lám, megérezted, hogy amit láttál, több, mint a szemeddel látható valóság. Most, életedben elôször beletekinthetsz a minden létezés legmélyén rejlô Legfôbb Titokba. Ez a fénylô, hatalmas folyó az isteni világosság, a kegyelem szüntelen áradása a világba. A partján levô kis kertek az emberek lelkei. Van, akinek a kertje terméketlen pusztaság, mert nem öntözi meg az isteni kegyelem életadó vizével. Van, aki nap mint nap sokat fáradozik, vödrökkel meregeti lelkének földjére a kegyelmeket. De olyan is van, akinek egy csatorna vezeti lelkébe az Isten ajándékait, anélkül, hogy egy lépést is tenne utánuk: az az ember, aki nem utasítja el a szenvedést, hanem átöleli azt, s a keresztet választja. -- Miféle keresztrôl beszélsz? -- kérdezte Tengelice elgondolkodva. -- A kereszt -- magyarázta a Mágus hangja, -- az élet jelképe számunkra. A Szereteté, amely gyôzelmet arat a Rosszon; a Fényé, mely legyôzi a sötétséget. Aki ebben a jelben cselekszik, az zokszó nélkül fogad és visel minden megbántást és minden rosszat, ami éri. Kiiszik minden keserű poharat, amelyet mások nyújtanak neki: a benne lobogó szeretet tüzében elemészti és nem adja tovább. Ha ezt cselekszi, tetteivel olyan csatornát ás lelkének talajába, melyen keresztül szüntelen árad beléje az isteni Kegyelem. És ekkor Tengelice felébredt. Fülében ott csengtek még a Mágus szavai, amikor kinyitotta a szemét. A barlang bejáratánál ott ült a Mágus. A kismadár odaröppent a vállára. -- Azért jöttem, mert kérdezni akartam valamit -- mondta neki. És elmesélte mindazt, ami elválásuk óta történt vele. Mikor az álmot is elbeszélte, elhallgatott. -- Van még kérdésed? -- kérdezte ôt a Mágus. -- Azt hiszem, nincs! -- válaszolta Tengelice. -- Gondolkodnom kell azon, amit láttam és hallottam. A Mágus mosolyogva megsimogatta a kismadarat. -- Jól van, -- mondta - - most pedig térj vissza a malackádhoz. Biztosan nagyon vár már téged. -- Igen, biztosan nagyon vár -- ismételte meg Tengelice. -- Isten veled! -- búcsúzott el és felröppent. -- Isten veled! -- kiáltott utána a Mágus és bement a barlangba. * * * Visszafelé Tengelice épp egy erdôhöz ért, amikor beesteledett. Kinézett magának egy hatalmas tölgyfát és leszállt. Egy ághegyre telepedett. Meghintáztatta magát és énekelni kezdett. A többi madár mind a fészkére húzódva, csendben pihent már, csak a négylábúak surrantak árnyként a bokrok között. Tengelice nem sokat törôdött a többi madár szokásával, hanem teli tüdôvel dalolt. Ahogy a feje felett az égboltra pillantott, észrevette, hogy éppen fölötte, egészen szorosan egymás mellett két kis csillag ragyog. A szokatlan éjszakai hangverseny odavonzott egy öreg rókát. Olyan vén volt már, hogy vadászni sem járt. Azt az egy-két egeret, békát vagy fészkébôl kihullott fiókát anélkül is megtalálta magának. Ráért. Leült a fa alá és hallgatta Tengelice énekét. A kismadár megérezte, hogy nézi valaki, elhallgatott hát és lenézett. Mikor meglátta az öreg róka két parázsló szemét, megkérdezte: -- Meg akarsz enni? -- Nem akarlak -- nevetett a róka, -- hiszen látod, milyen öreg vagyok. Ha itt hintáznál az orrom elôtt, akkor sem tudnálak elkapni. -- (Kicsit túlzott persze, dehát a rókák már csak ilyen hamisak.) -- Csak hallgatom, hogy milyen szépen dalolsz. -- Igazán? -- csodálkozott Tengelice, mert még sohasem találkozott olyan rókával, amelyik gyönyörködött volna a madarak énekében. -- Már nem dalolsz többet? -- legyintett a róka a farkával. -- Miért ne, ha te kedveled -- mondta Tengelice, és belekezdett egy újabb nótába. A róka pedig ült és hunyorogva hallgatta. Mikor Tengelice befejezte az éneklést, beszélgetni kezdtek. Közben Tengelice egyszercsak ismét felpillantott az égboltra, és újból megcsodálta a feje felett tündöklô két csillagot. -- Ismerem ôket -- bólintott a róka. -- Te gyönyörűen énekeltél nekem, én meg most elmondom neked annak a két csillagnak a történetét. Frédi bohóc Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bohóc. Úgy hívták, hogy Frédi bohóc. Egy tágas, nagy erdôben lakott ez a bohóc, ott szaladgált, bukfencelt és mókázott az állatok, a fák, a madarak és a virágok nagy mulatságára. Frédi bohócnak mindig nevetésre állt a szája, huncutul kacsintott a szeme; aki csak ránézett, annak mindjárt felderült az arca. Szerette is ôt mindenki. Kora reggeltôl késô estig játszott a réten a fák alatt. Énekelt és fütyörészett, hogy csak úgy zengett az erdô, akár nap sütött, akár esô verte a leveleket. Egy szép napon Frédi bohóc kora reggel a patakhoz szaladt, hogy megmossa az arcát a hideg vízben, és hogy egy kicsit gyönyörködjön a patakmeder csillogó, tarka kavicsaiban. Ahogy ott ült és lógázta a lábát, egyszercsak egy halacska úszott el elôtte. Nem is úszott, hanem táncolt. Frédi bohóc elkerekedett szemmel nézte, száját is úgy felejtette, csücsörítve, pedig már nem is fütyörészett. -- Milyen gyönyörű vagy! -- kiáltotta elragadtatva. -- Táncolj még! - - És a halacska ide-oda siklott, olyan ügyesen és kecsesen, hogy még a patak is elismerôen bólogatott, pedig ô aztán már látott egynéhány halat táncolni, elhiheted. Nem csoda hát, ha Frédi bohócot egészen megigézte. Egész nap csak ott ült a patakparton, és a halacskát bámulta. Nem törôdött többé az erdôvel, csak a halacska érdekelte. Este, amikor hanyattfekve a csillagokkal beszélgetett, akkor is mindig csak a halacska körül járt az esze. Álmában ô is halacska volt, s együtt táncolt a patakban azzal, amelyikbe beleszeretett. Reggel, amikor felébredt, szomorúan nézte fodros, bô nadrágját, amire pedig olyan büszke volt mindig. Hát ô aztán igazán nem olyan kecses, mint egy halacska, még csak nem is hasonlít hozzá! Tán el is sírta volna magát bánatában, ha arra nem száll egy pillangó, s meg nem csiklandozza az orrát. Így aztán tüsszentett egyet, s ha már tüsszentett, akkor fel is szökkent a levegôbe, kettôt-hármat pörögve. No ettôl mindjárt jobb kedve lett, bukfencelt is néhányat, és az erdô megkönnyebbülten felsóhajtott, mert igen aggódott, hogy Frédi bohóc megbetegedett, hogy egész nap hangját se hallották, bolondos ugrándozásán se nevethettek. De nem sokáig örülhetett az erdô, mert Frédi bohóc máris a patak felé szaladt. -- Halacskám, halacskám, szép, táncos halacskám, hol vagy? -- szólongatta vágyakozva. És a halacska elôúszott a kövek közül, s megint csodálatos táncba kezdett. Frédi bohóc szinte eszét vesztette a gyönyörűségtôl. Magáról megfeledkezve egyszercsak belegázolt a patakba a halacskához. De bizony a víz hideg volt, a talaj is kiszaladt a lába alól, s ô prüszkölve és kapálódzva igyekezett kifelé. Úgy megijedt és olyan nagyon restellte magát a halacska elôtt, hogy meg sem állt a rétig. Ott aztán lefeküdt a fűbe, és sírt keservesen. Ruhájának fodraiból tócsányi víz csurgott köréje. Mindenki hallotta keserves zokogását, és nagyon sajnálták. Hogyan segítsenek rajta, mit tehetnek érte? -- ezen törte a fejét mindenki. Azt nem mondhatták neki, hogy hagyja a halacskát a csudába, hogy bohóc létére ne szeressen halacskát: tudták, hogy mindez hiábavaló lenne, mert az erdô ismerte a szív titkait. És Frédi bohóc csak sírt és zokogott egész álló nap, és az erdônek majd megszakadt a szíve. Ahogy beesteledett, odasurrant mellé egy róka, és beszélni kezdett: - - Ne sírj, Frédi bohóc! Holnap menj el a patakpartra, és bukfencelj és ugrálj olyan gyönyörűségesen, hogy a halacska kijöjjön hozzád a partra! -- Gondolod, hogy az én ugrabugrándozásom kicsalogatja ôt? -- kérdezte hitetlenkedve Frédi bohóc. -- Úgy bizony! bólogatott meggyôzôdéssel a róka. -- Köszönöm! -- kiáltotta hálásan Frédi bohóc. -- Akkor most nekilátok gyakorolni, hogy holnap jól menjen! A róka elsurrant mellôle, és szélesen mosolygott a bajusza alatt: -- Még hogy Frédi bohóc gyakorolja, hogy jól menjen! Hiszen senki a világon nem tud olyan vidáman mókázni és ugrándozni, mint Frédi bohóc! Reggel aztán Frédi bohóc leszaladt a patakpartra, és bizony a torkában dobogott a szíve, úgy izgult. -- Halacskám, halacskám, én vagyok itt, a te bohócod! -- kiáltotta, is amikor a halacska elôtűnt a kövek közül, hozzáfogott mókázni. Cigánykerekezett, forgott és pörgött, bukfencet hányt a levegôben, olyan mulatságosan, hogy még a fénylô kavicsok is kacagtak a patakmederben. A halacska meg kiugrált a vízbôl, hogy jobban lásson. Egyszer aztán, ahogy így ki-kiugrált, akkorát talált ugrani, hogy kipottyant a partra. Frédi bohóc meg odaugrott és a karjába szorította. Azt gondolta, hogy soha többé nem fog megválni tôle. De bizony látszott, hogy a halacska nem tud meglenni víz nélkül. Hiába volt szeretett bohóca karjaiban, fájdalmasan vergôdött és tátogott. Frédi bohóc nem is tudta hirtelenjében, mit csináljon vele. Aztán lehajolt és szép óvatosan visszatette a vízbe. Nagyon szomorúak voltak mind a ketten. Frédi bohóc könnyezve mesélte este a csillagoknak, ami velük történt. Még a csillagok is pislákolni kezdtek, úgy megsajnálták ôket. Végül a Hold megszólalt: -- A Csillagpók csillagfonalán ha felmásztok ide hozzánk, akkor nem kell többé megválnotok egymástól. De a fonál nagyon vékony, csak ti magatok jöhettek. A halacska nem hozhatja csillámló testét, s te, Frédi bohóc, neked is el kell hagynod a tiedet. -- Szaladok, elmondom a halacskámnak! -kiáltotta Frédi bohóc, és futott, szökdelt a patakhoz. -- Halacskám, halacskám, szép táncos halacskám, ébredj! -- szólongatta. És a holdsütötte víztükör hullámot vetett, elôbukkant egy pillanatra a halacska feje. Frédi bohóc sietve elmesélte, amit a Hold mondott neki, és izgatottan várta a halacska válaszát. Mélységes csend volt, s úgy tűnt, mintha egy pillanatra megállt volna minden. Aztán Frédi bohóc halk csobbanást hallott, s a halacska ezüstös kis teste a lábai elé hullott. Frédi bohóc szívére szorította a vergôdô halacskát és futott vissza a rétre. -- Hold, Hold, itt vagyunk! -- kiáltotta. Akkor a csillagpók lebocsátotta aranyfonalát, és Frédi bohóc egyik kezével belekapaszkodott, a másikkal meg tátogó halacskáját szorongatta. És emelkedni kezdtek, egyre magasabbra. Amint Frédi bohóc lepillantott a rétre, ott látta magukat a fűben fekve, csendben, mozdulatlanul. Miközben ezt meglátta, éppen fel is értek az égbe. És ahogy magukra pillantott, látta, hogy az aranyfonál aranypora rájuktapadt, és úgy ragyognak, mint köröttük a csillagok: csillagokká váltak. Boldogan kacagtak egymásra: most már nem kell többé megválniuk egymástól. És hogy az Erdô se szomorkodjon, hogy nincs többé Frédi bohóc, aki felvidítja, soha el nem mozdulnak, mindig itt ragyognak felette, még a legviharosabb éjszakán is kivillan fényük a felhôk mögül. * * * Amikor a róka befejezte elbeszélését, egy darabig hallgatva nézték a csillagokat, aztán a róka ásítva felállt: -- Na megyek, eszem valamit! Jóéjt, kismadár! -- Viszontlátásra, kedves róka, köszönöm a szép történetet! -- búcsúzott el tôle Tengelice, és fejét szárnya alá dugva nyugovóra tért. Másnap útnak indult, és rövidesen visszaérkezett arra a helyre, ahol Mangalicát elhagyta. A fekete, göndörszôrű kismalac szuszogva aludt egy fa árnyékában. Tengelice nem ébresztette fel. Egy darabig csendben örvendezett neki, aztán egészen halkan énekelni kezdett. Mangalica fülei egyre izgatottabban mozogtak, míg végül a szemét is felnyitotta és boldogan felugrott: -- Jaj de jó, hogy végre itt vagy! -- kiáltotta. -- Már kezdtem aggódni, hogy valami bajod történt. Tengelice és Mangalica ezután együtt folytatták vándorútjukat. Egy nap a malacka bejelentette, hogy ô egy kicsit pihenni szeretne. Megegyeztek, hogy Tengelice szétnéz a vidéken, és addig Mangalica kedvére kiszuszoghatja magát. Elbúcsúztak hát, és a kismadár útrakelt. Olyan magasra felrepült, hogy az erdô csupán bolyhos szônyegnek látszott alatta. Néha, ha elfáradt, lejjebb ereszkedett. Keresett egy alkalmas fát, és annak ága végén hintázva megpihent. Ilyenkor fejét oldalra billentve vidáman énekelt is egy-két dallamot. Egyszer épp pihenôhelyet akart találni, és szeme kíváncsian körbejárt, hátha lát valami érdekeset. Ekkor a fatenger közepén egy sima foltot fedezett fel. -- No lám, -- gondolta -- egy tisztás! Kedvelem a tisztásokat -- mondta magában, és arrafelé repült. Legnagyobb meglepetésére a rét szélén egy házat pillantott meg. A ház szíve -- Áhá! Szóval tied a tisztás -- mondta, miközben leszállt és egy bükkfagallyon hintázott. Alaposan szemügyre vette a házat. Nem volt nagyon szép: öregnek látszott. Vagy nem is öregnek, hanem elhanyagoltnak. Vagy nem is elhanyagoltnak, inkább elnyűttnek. -- Szervusz, Ház! -- énekelte Tengelice. A Ház meglengette zsalugátereit, és mély hangon sóhajtott: -- Szervusz, kismadár! -- Odarepülhetek hozzád? -- kérdezte Tengelice, mert valami volt ebben a házban, ami nagyon vonzotta. A Ház kitárta ablakait: -- Gyere! -- mondta egyszerűen. Tengelicét elbűvölte ez a szívélyesség. Még soha nem találkozott ilyen barátságos házzal. -- Egyedül vagy? -- kérdezte az ablakpárkányra röppenve, és bekukucskált. -- Nekem mindig vannak lakóim, mert az ajtóm mindig nyitva van -- mondta mosolyogva a Ház. -- Gyere be, nézd meg! Tengelice elfogadta a meghívást és beszállt a nyitott ablakon. Egy tágas konyhában találta magát. Rögtön látszott rajta, hogy tényleg sokan megfordulnak benne. Egy nagy polcon rengeteg fazék, lábos, tányér és bögre sorakozott. A mosogató akkora volt, mint egy kisebb fajta medence, és telistele piszkos edénnyel. A sarokban jókora tűzhely állt, benne parazsak hunyorogtak. A tűzhely szélén hatalmas vizesfazék gôzölgött. -- Ki hagyta itt ezt a sok mosatlant? -- kérdezte Tengelice rosszallóan. -- A vendégeim! -- válaszolta a Ház, de hallani lehetett a hangján, hogy ô cseppet sem haragszik érte. -- Elmosogatok neked, mert megkedveltelek -- mondta Tengelice, és nekigyürkôzött. Sokáig tartott, amíg elkészült. Csupa lucsok lett a tolla. -- Ha már az edények ilyen szép rendben vannak, a konyhát is kitakarítom -- mondta lelkesen Tengelice. Amikor ezzel is készen lett, arra gondolt, hogy amíg szárad a padló, beljebb is körülnéz. A Ház hallgatott. Ha nem is szólt semmit, Tengelice érezte, hogy örül. Egy folyosó vitt körbe a házon, melybôl szobák nyíltak. Szép nagyok voltak, de azok is úgy néztek ki, mint a konyha: kicsit kopottak voltak, és nagyon rendetlenek. -- Miért tűröd ezt? -- vonta össze szemöldökét Tengelice. -- Ó, -- mondta csendesen a Ház -- hát azért vagyok, hogy lakjanak bennem. Ha szép akarnék maradni, be kéne csuknom az ajtóimat. Dehát mit érnék a szépséggel és a renddel? Egy ház, ha nem lakják, néma és halott. De itt nálam vidám, mozgalmas élet van! -- tette hozzá büszkén. Tengelicét meghatotta, amit a Ház mondott, de azért megcsóválta a fejét: -- Ennek azért valahogy másképp kellene lennie! Hiszen tönkretesznek így! -- Ne gondold! Majd meglátod, milyen kedvesek! -- védte vendégeit a Ház. -- Hát, nem tudom?! -- mondta kétkedve Tengelice, miközben felrémlett neki a piszkos, elhanyagolt szobák sora. -- Na, mennem kell -- sóhajtotta fáradtan. -- Örülök, hogy megismertelek! -- Gyere máskor is! Várlak! -- mondta a Ház, és a legbelsô, kicsi, zárt ajtajú kamrája megtelt melegséggel. -- Eljövök! -- kiáltott Tengelice, és visszarepült Mangalicához. -- Egy csodálatos ház! -- magyarázta lelkesen a kismalacnak. -- Ugye, nem haragszol, ha visszatérek még egy kicsit hozzá? -- És miközben ezt mondta, fülében ott csengett a Ház rekedtes, mély hangja, ahogy utánaszólt: ,,Várlak!'' Mangalica fénylô szemét Tengelicére függesztve figyelt. Rögtön megérezte ezt a Tengelice bensejében megszólaló, idegen hangot. -- Hát csak vigyázz, nehogy bajod essék! -- mondta kicsit szomorúan. A kismadár csivitelve körülrepülte a malacka fekete-göndör fejét, kedvesen meg-megérintette szárnyaival, majd útrakelt. Röptében még visszakiáltott: -- Szeretlek! --, és kicsi teste felvágódott a magasba. Mangalica csillogó szemei egészen addig követték a röptét, míg csak látni lehetett. Aztán szemét lehunyva, szívével követte barátját, egészen addig, míg végül ebben a nagy, bensô figyelésben el nem aludt. Békésen szuszogva oldalára dôlt a fűben. Álmában répaföldön járt és nagy élvezettel túrta ki a répákat. Fektében meg-megrándult a lába, orra izgatottan fújtatott, és néha csámcsogott is egyet-egyet. Eközben Tengelice sietve igyekezett vissza újdonsült baráthoz. Benseje egészen telítve volt a Ház képével. Alig-alig pihent meg, szinte egyvégtében repült, hogy minél elôbb odaérjen. -- Szervusz, Ház! -- csivitelte lelkendezve, miközben körülrepülte a háztetôt. -- Itt vagyok! A Ház kedvesen kitárta ablakait: -- Örülök, hogy megjöttél. Tudtam, hogy jönni fogsz. -- De hiszen megígértem! -- mondta Tengelice. De akkor már bent is volt a konyhában. -- Ó, -- mondta kis csalódással, mert ha lehet, most még nagyobb rendetlenség fogadta, mint elôzôleg. -- Nahát, ezek a te vendégeid! -- csattant fel bosszankodva. -- Nagyon sokan vannak! -- újságolta boldogan a Ház, mit se törôdve Tengelice bosszankodásával. -- Alig férnek! Nézd, mekkora fazekakban fô nekik az étel! -- mutatta büszkén a tűzhelyen rotyogó hatalmas edényeket. -- Igen! És mennyi mosatlant hagynak maguk után! -- nézett Tengelice a mosogató medencére. -- Te mindig ilyen szigorú vagy? -- kérdezte a Ház, és neheztelés volt a hangjában. Igaza volt, hiszen Tengelice ahelyett, hogy osztozott volna vele az örömben, csupa mellékes haszontalanságon bosszankodott. A kismadár kiröppent a párkányra: -- Gondolod, hogy ez szigorúság? -- kérdezte sértôdötten. Már sajnálta is, hogy ott van. Sajnálta, hogy otthagyta az ô szép, fekete-göndör malackáját, sajnálta, hogy olyan lélekszakadva sietett ide. Már épp azt nézte, melyik fára röppenjen, amikor a Ház csendesen újra megszólalt: -- Tudod, ha az ember kinyitja az ajtaját, nem válogathat, hogy ez kedves, rendes, ezt beengedem, ez csúnya, vagy komisz, ezt nem. Nekem az a dolgom, hogy ház legyek, hogy szállást adjak, fedelet a fejük fölé. És nem válogathatok. Az a vendégem, aki idetéved, akinek szüksége van az ágyamra, az ételemre. A jó és a rossz, egyaránt a vendégem. -- Dehát vannak házak, akik... -- szólt közbe Tengelice mentegetôzve, mert elszégyellte magát és érezte, hogy a Háznak igaza van. -- Igen, tudom, vannak másfajta házak is -- mondta szomorúan a Ház. - - Vannak szerencsésebbek. Ne gondold, hogy nem örülnék neki, ha szépen gondozott, tiszta ház lennék. Dehát engem ideraktak, ahová ilyen vendégek jönnek. Nem tehetek róla. -- Jaj, én nem téged...! -- mentegetôzött Tengelice. -- Tudom. A vendégeimet. De jegyezd meg, én szeretem a vendégeimet, akármilyenek is! -- mondta a Ház, és hangja keményen csengett. -- Mert ez a dolgom. Ha válogatnék, ha nem lenne éjjel és nappal tárva-nyitva az ajtóm mindenki számára, akkor rossz ház lennék. Nem azt tenném, amiért itt vagyok. Mert egy ház nem azért van, hogy ki legyen csinosítva, hogy a szemedet gyönyörködtesse, hanem azért, hogy fedelet adjon mindenkinek, aki rászorul. -- Értlek! -- mondta csendesen Tengelice, és azon gondolkodott, hogy ezekután vajon mit tegyen: maradjon vagy elmenjen? Szívesen maradt volna, de nem tudta, hogy a Ház is szívesen látná-e. -- Most pedig gyere be az ablakból és kóstold meg, amit fôztem -- mondta a Ház, mintha sejtette volna, mi jár a kismadár fejében. Tengelice örömmel röppent vissza a konyhába. És abban a pillanatban vidám csapat tódult be az ajtón. Úgy látszik, ôket is hívta a Ház. Hát ami igaz, az igaz: nagyon szedett-vedett társaság volt, néhány egészen ijesztô figurával. De volt köztük olyan is, amelyik mellé Tengelice szívesen odatelepedett. Egy mókust választott magának, az valahogy szerényebbnek, kedvesebbnek mutatkozott, mint a többiek. A legnagyobb zajt egy kölyökkutya és egy medvebocs keltették. Kergetôztek evés közben, kilökdösték az ételt a többiek tányérjából is, de azok nem haragudtak érte. Ezen Tengelice elcsodálkozott: Azért csak van bennük valami olyanfajta jóság, ami belôle hiányzik. Lám, milyen türelmesek egymással -- gondolta. Sokáig tartott az evés, és bizony a legnagyobb összevisszaságban zajlott. Ki-ki elment, amikor jóllakott, természetesen maga után hagyva az összes szemetet és rendetlenséget. Mire mind felszedelôdzköttek, úgy nézett ki a konyha, mint egy csatatér. Ételmaradékok, mosatlan edény, kiloccsantott víz mindenütt. Tengelice nem szólt ugyan semmit, de nem mondhatni, hogy jókedvűen szemlélte mindezt. A Ház viszont boldog volt, hogy sikerült mindenkit jóllakatnia. A kismadár nem akarta elrontani az örömét. -- Olyan egyszerű lenne a dolog -- gondolta Tengelice. -- Egyszerűen meg kellene kérni ôket, hogy rakjanak rendet maguk után. Dehát a Ház nem szól nekik, és ô, Tengelice meg milyen jogon kérne tôlük ilyesmit? Mgy hát fogta magát, és újra nekilátott rendet rakni. Közben megpróbált erôt venni magán, hogy ne bosszankodjon. Épp amikor ez végre sikerült, visszajött a konyhába a Mókus, akivel evés közben egymás mellett ültek. Talán vizet akart inni, vagy valami egyébért jött, nem tudni. Látva, hogy Tengelice milyen nagy munkában van, szó nélkül odaállt mellé mosogatni. Aztán valahonnan az a haszontalan Medvebocs is betévedt, és ô is segíteni kezdett. Mikor a munkával elkészültek, és fáradtan, de elégedetten körbeülték a pattogó tüzet, beszélgetni kezdtek. Elôször a Medvebocsnak oldódott meg a nyelve. Elmondta, hogy mennyire szeret ebben a házban lenni, és hogy neki nincs is más helye, ahol otthon lehetne. Csak akkor van fedél a feje felett, ha idejön, és csak itt jut neki ágy. Tengelice nagyon megsajnálta a kismedvét. A Mókusról kiderült, hogy úton van valamiért, s hogy ô se elôször keresi fel a Házat. -- Tudod, -- magyarázta Tengelicéhez fordulva -- szeretem és csodálom ezt az öreg Házat. Kevesen veszik ennyire komolyan a hivatásukat. Igazán sokfelé megfordulok, de ilyennel sehol sem találkoztam még. -- Én is tisztelem ôt, -- mondta Tengelice -- és nagyon aggódom is érte. -- Hogy-hogy aggódsz? -- kérdezték elképedve. -- Mert egy ház, amelyet mindig csak használnak, de senki sem gondozza, hamarosan tönkremegy. Azt hiszem, néhányan vissza is élnek a vendégszeretetével -- tette hozzá óvatosan. -- Gondolod, hogy tehetnénk érte valamit? -- kérdezte a Mókus és a Medvebocs egyszerre. -- Lenne hozzá kedvetek? -- csillant fel Tengelice szeme. -- De még mennyire, hogy lenne! -- kiáltották lelkesen. -- Igaz, nekem rövidesen tovább kell indulnom, -- mondta a Mókus -- de amíg itt vagyok, szívesen segítek. -- Én ráérek, engem sehol sem várnak -- dörmögte a Medvebocs. -- Hát, akkor munkára fel! Nézzünk szét, hogy melyek a legsürgôsebb tennivalók! -- füttyentett vidáman Tengelice. Hárman háromfelé mentek: a pincétôl a padlásig alaposan átvizsgálták a Ház minden zegzugát. Eközben a Ház, mintha aludna, hallgatott. Tengelice csak egyetlen helyre nem jutott be. Volt egy kis belsô kamra, az zárva volt, és nem volt kulcs hozzá. Ott a kismadár, ha a falhoz ért, apró remegéseket érzett rajta. -- Ó -- mondta Tengelice -- itt lehet a Ház szíve. -- Ez a felfedezés nagyon meghatotta, és nem szólt róla senkinek. Mikor már mindent jól átvizsgáltak, újra összeültek, hogy elmondják egymásnak, ki-ki amit tapasztalt. Úgy döntöttek, hogy elôször a tetôn lévô lyukakat kell kijavítani. Hozzá is láttak rögtön, s hármójuk mellé hamarosan más segítôk is akadtak. Vígan folyt a munka, estére el is készültek. A Ház ünnepi vacsorát fôzött a tiszteletükre. A lakoma végére valamennyien olyan fáradtak voltak, hogy a szemük majd leragadt az álmosságtól. Tengelice sóhajtva szétnézett a romok felett, és úgy döntött, hogy majd csak reggel rak rendet. Mindannyian mélyen elaludtak, de az éjszaka közepe táján Tengelice felébredt. Egy titkos erô kifelé vonzotta a szobából. Elindult hát arra, amerre ez a titkos mágnes húzta. Végül ahhoz a rejtett kis kamrához érkezett, amelyet napközben fedezett fel. Lenyomta a kilincset, és lám, az ajtó lassan kinyílt. A Ház mélyen felsóhajtott. Tengelice belépett. Puha, meleg valami töltötte be a szobát, mely állandóan rengett és lüktetett. A meleg puhaság körülölelte a kismadarat. S minél inkább köréfonódott, a kismadár teste annál inkább átvette a Ház szívének lüktetô remegését. Érezte, hogy nem tud megmozdulni többé. De egyáltalán nem bánta, mert ez a puha, meleg, rengô ölelés nagyon jólesô érzés volt. De egyszercsak észrevette, hogy egészen lassan csukódni kezd a szoba ajtaja. Tengelice ráeszmélt, hogy örökre fogva marad, ha nem sikerül valamit tennie. Minden erejét és akaratát összeszedve kiáltott egy nagyot, hogy segítségül hívja Mangalicát. A kismalacban visszhangot keltett a kiáltás. Fölneszelt álmából, felpattant és rohant, hogy barátja segítségére siessen. Szerencsére jól emlékezett Tengelice elbeszélésére, így tudta, hogy merre kell mennie. Nagy zajjal, robogva csörtetett erdôn-völgyön, árkon-berken keresztül. Végre odaért a tisztáshoz és berontott a házba. Majdnem késôn érkezett: az ajtó épp csak résnyire volt nyitva. Mangalica egy pillanatra megtorpant, mert nem tudta, mi vár rá odabent. Szeme elôtt veszedelmes fogak, éles kések képe villant fel. Nagyon félt, de nem volt mit tenni: ha meg akarta menteni a barátját, be kellett mennie a sötét, titokzatosan rengô falú szobába. Erôt vett hát magán, és kitárta az ajtót. Valami puha, meleg, lüktetô dolog ölelte körül. -- Menj vissza a küszöbre! -- kiáltott rá Tengelice. Mangalica csak akkor vette észre a foglyul esett kismadarat. -- Miért nem jössz ki te is? -- kérdezte kicsit csalódottan, mert nem így képzelte a ,,halálos veszedelmet'', amibôl barátját ki kell mentenie. -- Nem tudok mozdulni!! -- mondta kétségbeesetten Tengelice. -- Segíts! -- Dehát miért nem, mi bajod? -- nézte értetlenül Mangalica. -- A remegés! -- magyarázta a kismadár. -- A testem átvette a Ház szívétôl, és nem tudok mozdulni tôle. A malacka tanácstalanul kiegyenesítette, majd bekunkorgatta a farkincáját. Nem tudta, mitévô legyen. De tétovázni nem lehetett sokáig, mert érezte, hogy az ajtó ellenállhatalanul és végleg be fog csukódni. Hirtelen és vakmerô elhatározással beugrott, megragadta Tengelicét, és a következô pillanatban már az erdôben csörtetett vele. Mikor úgy gondolta, hogy most már biztonságban vannak a Háztól, óvatosan letette a fűbe az alig pihegô kismadarat. -- Mi történt, mi volt ez? -- faggatta Mangalica. -- Miféle szoba volt az? Egy ravasz csapda? És miért akart téged fogságba ejteni? Tengelice csak a fejét ingatta. -- Nem tudom -- suttogta alig hallhatóan. -- És valóban úgy érezte, hogy teljesen összezavarodott benne minden. -- És most? -- nézett rá várakozóan a kismalac. -- Nem tudom -- suttogta egyre a kismadár. -- Na jó, akkor én eszem valamit, te meg csak pihenj! -- mondta Mangalica, és szorgosan hozzálátott, hogy valami reggelire valót kitúrjon a földbôl. Mikor visszament, Tengelice még mindig bágyadtan, ugyanott kuporgott, ahol hagyta. -- És most? -- nézett újból a kismadárra, de az jó ideig nem szólt semmit. Aztán nagysokára, végre megszólalt: -- Kérlek, vigyél el a Mágushoz! -- Beteg vagy? -- kérdezte gondterhelten Mangalica. -- Azt hiszem, igen! -- bólintott Tengelice. -- Na, akkor gyere, ülj a hátamra, és indulunk! -- sóhajtott Mangalica. Hét nap, hét éjjel tartott az út, és Mangalica egyre jobban aggódott a barátjáért. A kismadár a malacka göndör, fekete szôrébe kapaszkodva, szótlanul gubbasztott. Alig evett, alig ivott, a hangját se nagyon lehetett hallani. Végre a nyolcadik nap siker koronázta Mangalica fáradhatatlan igyekezetét: eljutottak a Hegy lábához, ahol a Mágus barlangja volt. De ott aztán a kismalac meg is torpant. Olyan meredek sziklafalak tornyosultak a fejük fölé, hogy egyszerűen lehetetlenség volt feljutni rajtuk. Szomorúan nézegették az áthatolhatatlannak látszó akadályt, aztán Tengelice megszólalt: -- Köszönöm, hogy idáig elhoztál. Úgy látszik, innen már egyedül kell továbbjutnom. -- De hiszen billenteni is alig tudod a szárnyad, nem hogy repülni tudnál! -- szörnyedt el Mangalica. -- Muszáj! Hiszen te is látod, hogy ezeken a sziklákon csak repülve lehet túljutni -- mondta Tengelice, és miden erejét összeszedve felszállt a levegôbe. Mangalica aggódva figyelte, és rémületében felkiáltott, mikor azt látta, hogy a kismadár röpte megtörik, és zuhanni kezd. De még mielôtt egy sziklára hullva összezúzta volna magát, Tengelice erôlködve újra szárnyra kapott, és eltűnt Mangalica szemei elôl. Sokszor meg kellett pihennie, míg végre elérte a barlangot. Ájultan esett le a bejáratához, pontosan a Mágus lábai elé. Az lehajolt, gyengéden a tenyerébe fogta, és bevitte a barlangba. Pár csepp sűrű, mézszerű anyagot csurgatott a csôrébe, majd óvatosan puha takarók közé tette. Néhány óra elteltével Tengelice visszanyerte erejét és magához tért. A Mágus a barlang bejáratánál ült. Tengelice odaröppent hozzá. A Mágus megsimogatta a kismadarat, az pedig hozzáfogott, hogy elmondja furcsa kalandját a Házzal. -- Mondd, Mágus, mi történt ott, mert én semmit nem értek belôle! -- kérdezte a végén tanácstalanul. -- Tudod, -- mondta a Mágus -- mindenkiben van egy olyan szoba, ahová nem szabad bemennünk, még akkor sem, ha véletlenül nyitva találjuk az ajtót. A világon mindennek és mindenkinek van szíve, és ott akkora erôk vannak, hogy ha oda behatolsz, foglyul esel. A dolgok szívébe, a világ szívébe csak az hatolhat be, aki ismeri ôket, és ura ezeknek az erôknek. -- De hogyan lehet megismerni ôket, hogyan lehetünk úrrá rajtuk? -- szólt közbe Tengelice. -- Csak saját magadban ismerheted meg ôket. Csak aki a saját szívét megismeri, csak aki elhatol önmagában a legbensô magig, és urává válik azoknak az erôknek, melyek ebben a bensô magban rejtôznek, az alkalmas arra, hogy behatoljon a dolgok, a világ szívébe. Különben nagy és sokféle veszedelmet zúdít mind sajátmagára, mind másokra. Mint ahogy immár magad is megtapasztalhattad ezt a veszedelmet -- tette hozzá a kismadár szemébe tekintve. -- Szóval az Ezerarcú Egyetlen Valóság megismerésének kulcsát önmagunkban hordozzuk!? -- kiáltott fel Tengelice. -- A Valóság egyetlen, mint mondtad, bár ezer arca van. Önmagad megismerésével jobban megismered a világot, és a világ megismerésével jobban megismered önmagad. A kint és bent szembefordított tükrei között halad az utunk -- mondta a Mágus. * * * Tengelice még néhány napig ott maradt, aztán visszarepült az ô hűséges barátjához. Mangalica ugyanott várakozott rá, ahol elváltak egymástól. Lesoványodva, csapzottan hevert a sziklák árnyékában. -- Már azt hittem, hogy soha többé nem látlak viszont! -- sóhajtotta, és lassú könnycseppek sora indult meg az arcán. -- Te, sírsz miattam? -- kiáltotta Tengelice megrendülve, és könnybe lábadt a szeme. -- Miért is nem tudsz velem repülni! -- kiáltott fel fájdalmasan. -- Mert nincs szárnyam. Én csak egy egyszerű malacka vagyok -- nézett végig magán Mangalica csendes szomorúsággal. -- Szeretnél madár lenni, szeretnél velem repülni? -- kérdezte izgatottan Tengelice. -- Nagyon szeretnék veled repülni! -- mondta vágyakozva Mangalica. -- De hiszen ez nagyszerű! -- örvendezett Tengelice. -- Az, aki engem madárrá változtatott, miért ne tudna téged is madárrá változtatni! Gyere, menjünk a Mágushoz! -- Ezeken a sziklákon én nem tudok feljutni -- ingatta csüggedten a fejét Mangalica. Tengelice is felnézett a sziklákra, amelyek a fejük felett tornyosulva valóban megmászhatatlannak látszottak, és ô is elszomorodott. De egy kis idô múlva bizakodva azt mondta: -- Lehetetlen, hogy ne legyen itt valami út. Hiszen a Mágus sem madár! -- tette hozzá nevetve. -- Megkeresem az utat! -- kiáltotta, és már fel is röppent. -- Jaj, már megint elmész! -- siránkozott fájdalmasan a kismalac. De Tengelice meg se hallotta. Sokáig keresett és kutatott, bár látta, hogy a dolog elég reménytelen. Mindenütt csak szikla és szikla. Ám ô világ életében elég makacs volt ahhoz, hogy ne adja fel ilyen könnyen. Még este sem pihent le. Egyszer, egy éjszaka felfrissülés gyanánt felrepült jó magasra, szinte a csillagok közé. És akkor valami egészen különös élményben volt része. A csillagének Messze, messze, a Világmindenség egy távoli részében születnek a csillagok. Mindegyik más és más: a fények és a színek végtelen sokféleségében ragyognak. Születésüktôl fogva magányosan járják égi útjukat. Némán és méltóságteljesen, gyönyörű rendben úsznak fényes pályájukon. De minden csillag életében van egy egyszeri és rövid, varázsos pillanat, amikor a csillag énekelni kezd. Akkor a Világmindenség zsongása elhallgat és ámulva figyel, mert a csillagének valami csodálatos dolog: fény és hangzás, sugárzó meleg és színzuhatag. És most épp egy ilyen rendkívüli pillanat érkezett el. De hogy, hogyan nem, két egymás közelében elhaladó csillag egyszerre kezdett énekelni. És ekkor gyönyörűség helyett valami szörnyű dolog kezdôdött. A csillagok éneke, mint maguk a csillagok is, mind különbözô. De ez a Világmindenség harmóniáját nem zavarja, hiszen oly rövid ideig tart az ének, és oly ritkán fordul elô, hogy egy csillag énekel, hogy sohasem hangzik egyszerre kettô. De most ez bekövetkezett. A két csillag énekének fény--, hang--, meleg- és színhullámai egymásnak ütköztek. A Világmindenség beleremegett az óriási feszültségbe, a csillagpályák meghajoltak. Remegett, szikrázott, villámlott minden. És a két csillag csak énekelte a maga énekét. Már úgy tűnt, hogy énekükkel katasztrófába sodorják a világot, amikor az ütközések hevessége enyhülni kezdett, a fény--, hang--, meleg- és színhullámok lassan összehangolódtak. A két ének egymásba olvadt, és valami ismételhetetlen csoda született belôle: a Teljesség Zenéje. * * * Tengelice utóbb már nem is emlékezett, hogy ebbôl az égi kalandból mikor és hogyan ért vissza, de még a legapróbb kis tollacskájában, a legkisebb csontocskájában is ott érezte az emlékét ennek a gyönyörűségnek. Kissé kábultan szárnyalt tovább a sziklák fölött, míg egyszercsak lent a mélyben is csillagokat látott megcsillanni. Elôször azt hitte, hogy az átéltek hatására káprázik a szeme, de bárhogy hunyorgott, mégis azt látta, hogy nem csak fentrôl, hanem lentrôl is csillagok néznek vissza rá. -- Túl fáradt lehetek már -- mondta magában, és ereszkedni kezdett, hogy lepihenjen. Kényelmesen elhelyezkedett egy fűcsomó tövében, szárnya alá dugta a fejét, és abban a pillanatban el is nyomta az álom. Napkeltekor látta, hogy egy sziklahasadék peremén aludt. Ahogy letekintett, nem hitt a szemének: Lenn a mélyben kicsi patak csörgedezett. -- Úgy látszik, mégsem csupán káprázat volt az éjjel! -- kiáltott vidáman. -- Ez a patak tükrözte vissza a csillagokat. Leröppent a szakadék mélyére a vízhez, ivott belôle, sôt még meg is fürdött benne. -- A víz jó, -- mondta -- a víz élet, a víz ... út. Ezen a helyen fel tudunk kapaszkodni az én malackámmal. -- Miközben kicsit követte a patakocska útját fölfelé a sziklák között, nagy örömére összetalálkozott egy másik madárral. -- Nem tudod véletlenül, hogy honnan ered ez a patak? -- érdeklôdött tôle Tengelice. -- Dehogynem! Ez a Remete forrásának vize, és fönn-fönn, a legmagasabb csúcsoknál ered -- válaszolta a madár készségesen. -- Ki az a Remete? -- kérdezte Tengelice. A remete A Remete -- mesélte a madár -- idôtlen idôk óta fenn lakik a meredély oldalában, a legmagasabb csúcsoknál egy kalyibában. Sohasem volt körötte más, csak szikla és szikla. Szíve égett a szeretettôl, s miután a sziklákon kívül nem volt más, akit szerethetett volna, éveken keresztül csak a köveket szerette. Simogatta ôket, beszélt hozzájuk. Szerette ôket, hogy olyan szépek, büszke volt rájuk, hogy olyan erôsek és kemények. Néha nehéz volt túltenni magát azon, hogy zárkózottak voltak, de azért örömet is szereztek, mert mintha a kövek viszonozták volna a szeretetét: melegítették a hátát, ha nekikdôlt, hűsítették a kezét, ha melege volt. A remete boldogan mondta a felhôknek: -- Szeretem a köveket, és ôk is szeretnek engem. Egyszer aztán szokatlanul nagy hôség tört a vidékre. A sziklákat tüzesre forrósította a nap. S a remete hiába könyörgött nekik, hogy ne hevüljenek, mert elpusztítják ôt, a kövek mintha süketek lettek volna. A remete sírt a szenvedéstôl és a csalódástól: -- Ó milyen némák vagytok és kegyetlenek, pedig én hogy szerettelek benneteket! -- És a hôség nap mint nap fokozódott. A remete már csak ájultan hevert, moccanni sem tudott. Forró könnyeinek nedves foltja egy szempillantás alatt eltűnt a kövekrôl. Egy arra tévedt madár felfigyelt a remete gyötrelmeire és részvéttel figyelmeztette: -- Eredj innen, mit akarsz ezektôl, hiszen ezek csak kövek! Meg fogsz halni! Menekülj innen! Talán el is pusztult volna, ha az idô meg nem változik, s meg nem ered az esô. Így a remete magához tért és újra erôre kapott. De úgy érezte, hogy a szeretete a sziklák iránt többé már nem a régi. Nem tudta egészen elfelejteni és megbocsájtani nekik a részvétlenségüket. - - Erôsek vagytok, de kemények, nincs szívetek! -- mondta nekik szemrehányóan. Telt-múlt az idô, éltek együtt békességben, a remete és a sziklák, bár sajnos, a remete nem volt többé boldog. Aztán újra visszatért az iszonyatos hôség, és kezdôdött megint a kínlódás. A remete megint könyörgôre fogta a dolgot, de mindhiába: a kövek a nap hevétôl egyre tüzesebbek lettek. És ekkor a remete minden erejét elveszítve lehanyatlott a sziklára. -- Nem bírom tovább az égetô forróságtokat! Most már biztos, hogy meg fogok halni -- mondta, és behunyta a szemét. Ott hevert szinte máris élettelenül és várta a halált. S amikor már olyan rosszul volt, hogy azt gondolta, most aztán biztos itt a vég, -- egyszercsak megremegett alatta a szikla, és valami friss, hűvös nedvesség borította el az egész testét. A remete azt hitte, hogy talán már meg is halt, s a halálban talál ilyen enyhülést. De amikor felnyitotta a szemét, csodálkozva felkiáltott, mert közvetlenül mellette egy sziklahasadékból kicsiny kis forrás bugyogott elô. -- A szikla! Hát mégis van szíve, mégis szeret engem! -- kiáltott a remete. És azóta is ott él az ô szeretett szikláival. * * * -- Ó -- sóhajtott Tengelice, mikor a madár befejezte. -- Szóval ilyesmi is lehetséges! -- Bizony! -- bólintott a madár. -- No, de te mi járatban vagy errefelé, amerre a madár is ritkán jár? Tengelice mesélt neki a barátjáról, a fekete, göndörszôrű kismalacról, aki repülni szeretne, és a Mágusról, aki itt lakik a Hegy derekánál, és akit meg akarnak kérni, hogy változtassa madárrá Mangalicát. -- Dehát miért nem barátkozol inkább egy madárral, miért kell a malacból madarat csinálni? -- kérdezte rosszallóan a madár. -- De hiszen ô nem csak egy malac, hanem a barátom! Egyébként az életemet is megmentette -- mondta Tengelice. -- Megmentette az életedet? -- kérdezte hitetlenkedve a madár. Tengelice erre elmesélte neki kalandját a Házzal és a történet tanulságát. A madár egyre kevésbé értette, és úgy döntött, hogy ennyi elég is volt az ismeretségbôl. Udvariasan elköszönt és elszállt. Tengelice pedig sietve visszatért barátjához a jó hírrel. -- Gyere, Mangalica, megvan az út! -- kiáltotta már messzirôl. A kismalac boldogan felugrott és rögtön neki is vágtak. Tengelice repülve mutatta, merre kell menni, míg barátja szuszogva, lihegve igyekezett követni. Már hetek óta kerülgették a hegyeket, de még mindig nem értek el a kis patakhoz. Az út nagyon megerôltetô volt, ennivaló sem igen akadt, s Mangalica egyre kevésbé volt biztos abban, hogy ô valóban fel akar jutni a Mágushoz. Tengelice észrevette, hogy a kismalac milyen elcsigázott. Törte a fejét, hogyan segíthetne rajta. Aztán eszébe jutott valami. Azt mondta Mangalicának, hogy pihenjen le, ô pedig elôre repült a patakhoz. Ott a sziklák között, a mélyben volt egy kevéske zöld fű. Lecsippentett annyit, amennyi a csôrébe fért, aztán sietve visszarepült Mangalicához. Háromszor, négyszer is megtette az utat. Mangalicát meghatotta a kismadár kedvessége: erôt vett magán és újra nekiindultak. Végre eljutottak a patakhoz, s a kismalac életkedve is visszatért. Bár a szikláról sziklára való felkapaszkodás nagyon kimerítô volt, és a kismalac többször is életveszélybe került, mégis az, hogy mindig friss víz csörgedezett a lábuknál, és valami kis fű is nôtt itt-ott, megkönnyítette a dolgukat. Végre, a sok viszontagság után a Mangalica is ott lihegett és fújtatott a Barlangnál. A Mágus igen kedvesen fogadta ôket. Amíg a malacka kiszuszogta magát, Tengelice elmondta, hogy mi járatban vannak. A Mágus elgondolkodva nézte ôket, majd Mangalicát behívta magával a barlangba. Tengelice izgatottan várakozott a bejárat elôtt. Nagysokára elôjöttek: a Mágus, és utána...! Tengelice nem hitt a szemének: A kismalac, szárnyakkal a hátán! -- Azt hittem, belôle is madár lesz, mint belôlem -- nézett kicsit csalódottan a Mágusra. -- Te emberként magadban hordoztad a madárságot: a tengelicék tarka tollát, könnyű röptét, szárnyaló énekét. Ezért tudtalak tengelicévé változtatni, Tengelice. De Mangalica egy kismalac, egészen kismalac. Semmit sem hordoz magában egy madár tulajdonságaiból. Azt meg tudom csinálni, hogy repüljön, de olyanná varázsolni, ami nem ô, azt nem tudom -- magyarázta a Mágus. -- Nem tudod, vagy nem akarod? -- szegezte neki a kérdést Tengelice. -- Én csak a Természet erôivel összhangban cselekszem. Ha másként tennék, a sötétség erôit szolgálnám, a bajt és az összevisszaságot növelném a világban. Látom, csalódást okoztam neked, Tengelice, te mást vártál tôlem. De most, hogy újból feltártam neked egyet a látszat mögött rejtôzködô Valóság ezer arcából, most talán megértesz és egyetértesz velem. -- Köszönöm, hogy ebbe a titokba is beavattál -- hajolt meg bókolva Tengelice. A Mágus elnevette magát, azután kettesben biztatták Mangalicát, hogy próbálja ki újonnan kapott szárnyait. És a szárnyak működtek. Igaz, a kismalac kicsit esetlenül mozgott még velük a levegôben, de aztán egyre jobban nekibátorodott. Kacagtatóan mulatságos volt a repülô malacka. Gömbölyű pocakja, formás sonkáinak súlya igencsak megdolgoztatták, hogy a levegôbe tudjon emelkedni. És visongott, hol ijedtében, hol örömében, csak úgy zengett belé a környék. Eleinte olyan nagy huppanással ért földet, hogy felbukfencelt, meghemperedett tôle. Néhány napba is beletelt, amíg megtanulta, hogy kell szép lassan leereszkedni. Aztán elköszöntek a Mágustól, hogy most már együtt repülve folytassák útjukat. Amerre csak elhaladtak, mindenki szájtátva bámulta ôket. Egy nap hatalmas, rengeteg erdônél találták magukat. Ôsöreg fák hajoltak össze oly sűrűn, hogy sem teremtett lélek, de még a napsugár sem hatolhatott át rajtuk. Csak gyalogosan lehetett bejutni közéjük. Nem volt mit tenni, megkeresték az erdô szélét, s ott szépen a földre szálltak. Mikor besétáltak a fák közé, hűvös, zöld barlangban találták magukat. A fatörzsek, mint faragott gránitoszlopok magasodtak a fejük fölé, s bár a sűrű lombok alatt félhomály uralkodott, a földet dús pázsit, tarka virágszônyeg borította. Nagy-nagy csend vette ôket körül, mintha rajtuk kívül más nem is lenne az erdôben. A két jóbarát is suttogóra fogta a hangját: -- De gyönyörű itt -- mondogatták egymásnak, ahogy egyre beljebb és beljebb ballagtak. Furcsamód, bár nem ettek, nem ittak és nem pihentek, mégsem fáradtak el. Mesebeli János Nem is tudták, mióta mennek már, amikor egy varázslatos kastélyhoz értek. Oly szép és békés volt minden, hogy félelem nélkül léptek be a kapuján. Hirtelen népes társaság közepén találták magukat. Vidám udvarhölgyek serege vette körül és vezette ôket a palotába a királyhoz. A trón elé érve Tengelice és Mangalica illendôen köszöntek. -- Keljetek fel, kedves vendégeink! -- szólt a király és a királyné, és kitárt karral siettek le a trónlépcsôn. Tengelice meglepve látta, hogy a királyi pár milyen fiatal, szinte gyermekek még. Arcuk szép volt és vidám. -- Csak a szemük, a szemükkel nincs rendben valami -- gondolta Tengelice. S valóban, a bájos gyermeki arcocskákból bölcs, jóságos tekintet nézett rájuk. De töprengésre nem volt idô, mert már asztalhoz is ültették és minden jóval ellátták ôket. Lakomázás közben azt is elmesélték, hogy kifélék-mifélék, és hogy merre járnak. A társaság nagy derültségére Mangalica büszkén még a repülési tudományát is bemutatta. A lakoma vége felé Tengelice éppen meg akarta tudakolni, hogy hol is vannak ôk tulajdonképpen, kinek a szíves vendéglátását élvezik, amikor a király és a királyné egymásra mosolyogtak, és a király így szólt hozzájuk: -- Gondoljuk, hogy ti is tudni szeretnétek, hol és kinek az asztalánál vendégeskedtek. Elmondom hát én is a történetünket. -- Mesebeli János a nevem. Valamikor réges-régen elindultam szerencsét próbálni. Még az út elején jártam, amikor álmomban egy gyönyörű királykisasszony képe jelent meg elôttem. -- Bizony, addig meg nem állok, míg ezt az álombeli királykisasszonyt meg nem találom, még ha térdig kopik is a lábam! -- mondtam magamnak, és nekivágtam a nagyvilágnak. -- Hát, ahogy mentem, mendegéltem, egy magas sziklán álló várkastélyhoz értem. Megmásztam a sziklát, a várba is bejutottam. Ott találtam egy síró-rívó királykisasszonyt. A Hétfejű Sárkány tartotta fogságban. Szegényke hiába zokogott az édesapja és a vôlegénye után. Megesett rajta a szívem. Megküzdöttem a sárkánnyal, kiszabadítottam a leányt és átadtam az apjának meg a boldog vôlegénynek. Kínáltak kincset, fele királyságot, de nekem nem kellett, hiszen meg akartam keresni az álombeli királykisasszonyt. Elköszöntem tôlük és továbbindultam. -- Hát, ahogy mentem, mendegéltem, egy tó közepén álló várkastélyhoz értem. Átúsztam a tavat, a várba is bejutottam. Ott találtam egy síró- rívó királykisasszonyt. Ôt is fogságban tartotta egy hétfejű sárkány. Hiába zokogott szegényke az édesapja és a vôlegénye után. Megsajnáltam. Megküzdöttem a sárkánnyal, kiszabadítottam a leányt, és átadtam az apjának meg a boldog vôlegénynek. Ôk is kínáltak kincset, fele királyságot, de nekem nem kellett, hiszen a szívem vágy még nem teljesült. Elköszöntem tôlük és továbbindultam. -- Hát, ahogy mentem, mendegéltem, egy hatalmas szakadékhoz értem. Lenn, a mélyben egy várkastély állt. Lemásztam a meredélyen, a várba is bejutottam. Ott találtam egy síró-rívó királykisasszonyt. -- Ô volt az álombeli királykisasszony! -- kurjantott közbe boldogan Mangalica. -- Nem, nem ô volt az álombeli királykisasszony -- ingatta a fejét mosolyogva a király. -- Ô is csak egy olyan királykisasszony volt, aki hiába sírt-rítt az apja és a vôlegénye után, mert egy hétfejű sárkány elrabolta. Megsajnáltam ôt is. Megküzdöttem a sárkánnyal, kiszabadítottam a leányt, és átadtam az apjának meg a boldog vôlegénynek. Ôk is kínáltak kincset, fele királyságot, de nekem nem kellett, hiszen nem ez volt a célom. Itt a király megszakította a történetet, és hogy a vendégeket túl ne fárassza, a szolgák frissítôket hordtak körül. -- Hogy rövidre fogjam a dolgot, -- folytatta aztán -- továbbmentem, megint egy újabb fogoly királylányra találtam, síró vôlegénnyel, gonosz sárkánnyal. Aztán megint és megint. -- Na, te szegény Mesebeli János, - - gondoltam -- ha ezt elôre tudod, hogy a világban egymást érik a sárkányok és a szabadításra váró fogoly királykisasszonyok, hát ki nem teszed a lábad otthonról! -- Dehát muszáj volt neked mindet megszabadítani? -- kérdezte Tengelice. -- Nem tehettem mást -- válaszolt mosolyogva a király. -- Ha már beléjük botlottam, nem hagyhattam ott ôket a bajban. -- Hát ez az! -- szólt közbe Mangalica is. -- Nem kellett volna beléjük botlanod! Ha meglátod, hogy ott egy várkastély, sarkonfordulsz és már mész is másfelé! -- mondta nagy bölcsen. -- Igen ám, csakhogy nem tudhattam elôre, hogy az én álombeli királykisasszonyom nem épp ott vár-e rám! -- válaszolta neki a király. -- Ja, ez igaz -- mondta elszontyolodva Mangalica. -- Ne haragudj, hogy félbeszakítottunk, folytasd kérlek! -- A sok küzdelemben rettenetesen elfáradtam már, -- mesélte tovább a király -- de azért csak mentem tovább, hogy megtaláljam az én álombeli királykisasszonyomat. -- Egyszer aztán a kimerültségtôl egy lépésnyit sem tudtam tenni, és összeroskadtam. Az ájultságból egy csodálatos palotában tértem magamhoz. Tündérszép lányok fürösztöttek, öltöztettek aranyos palástba. Végül koronát tettek a fejemre, s bevezettek a trónterembe. Ott várt rám az álombeli királykisasszony. De bizony én nem tudtam neki örülni. Elsírtam magam és kétségbeesetten felkiáltottam: -- Hát most kell veled találkoznom, szépséges királylány, amikor a sok küzdelem már teljesen elnyűtt, tönkretett!? A királykisaszony kacagva megcsókolt és egy tükörhöz vezetett. Bizony, szemem-szám elállt a csodálkozástól: ugyanolyan szép és fiatal voltam, mint az út elején, s azóta is olyan maradtam -- nézett magán végig mosolyogva a király. -- Ó, hiszen ez olyan szép, mint egy álom -- sóhajtott fel Tengelice. A király és a királyné nem szólt semmit, csak egymásra nevettek. Tengelicének egyszercsak újra eszébe jutott a szemük és megkérdezte: -- Mondd csak, mikor történt mindez? -- Régen, nagyon régen -- válaszolta a király. -- Dehát akkor hogy lehet, hogy még mindig ilyen szépek és fiatalok vagytok? -- kiáltott fel Mangalica. -- De hiszen mondtam, hogy ô volt az álombeli királykisasszony! -- mondta a király. -- Szóval ez egy álom, és mi fel fogunk ébredni? -- kerekedett el a két jóbarát szeme. S mielôtt még választ kaphattak volna, felébredtek. * * * Egy réten ültek, egymással szemben, és a szemüket dörzsölték. -- Nahát ilyet! -- hüledezett Mangalica. -- Hogy tudtunk felébredni, amikor el sem aludtunk? Tengelice nem mondott semmit, csak erôsen gondolkodott, aztán megszólalt: -- Emlékszel, amikor az erdôben mentünk? Nem ettünk, nem ittunk és nem pihentünk, mégsem voltunk se éhesek, se szomjasak, se fáradtak. -- Lehet, hogy az erdôt is csak álmodtuk? -- nézett rá tanácstalanul Mangalica. -- Akár álmodtuk, akár nem, mindenesetre nagyon szép volt! -- rikkantotta jókedvűen Tengelice és fölszedelôdzködtek. Amint felröppentek, látták, hogy nem messze tôlük hatalmas, rengeteg erdô terül el. Cinkosan egymásra nevettek és folytatták útjukat. Kellemes, szép vidéken haladtak keresztül. Mangalica számára kész terülj-terülj asztalkám volt a sok gyümölcs, édes gyökér. Nem is nagyon akart a levegôbe emelkedni, nehogy véletlenül elszalasszon valami finomságot. Tengelicét kicsit elszomorította, hogy újra csak egyedül kell röpködnie, de mivel látta, hogy a malackát milyen boldoggá teszi ez a sokféle ennivaló, és milyen izgatottan turkál és kutat az újabb és újabb nyalánkságok után, nem szólt semmit. Egyikük sem gondolta, hogy ebbôl még valami rossz származhat. Mangalica napokon, sôt heteken keresztül nem használta a szárnyát, és amikor újra repülni próbált, zsupsz, visszahuppant a földre. A szárnyak elgyöngültek, amíg nem használták ôket, a kismalac pedig közben túl nehéz lett. Mangalica nem tudott többé repülni. Tengelice a szemére vetette a mértéktelen falánkságot meg a lustaságot, Mangalica pedig elkeseredve és dacosan hallgatott. Bizony a két jóbarát alaposan összeveszett. Tengelice faképnél hagyta Mangalicát, és visszaszállt a Mágushoz, hogy kiöntse a szívét. A Mágus elôre tudta, hogy valami ilyesmi fog történni, ezért nem is volt meglepve. De Tengelicének nem adott igazat: -- Mindennek más a bensô törvénye. Más a levegô törvénye, és más a föld törvénye. Mangalica nem rosszabb és nem is jobb nálad. Egyszerűen más. Mert a bensejében levô törvény mást diktál neki. Rosszat csak az tesz, aki mást tesz, mint amit ez a bensô törvény diktál. -- Például, ha azt teszi, amit én jónak tartok, az én bensô törvényeim szerint? -- kérdezte Tengelice. -- Pontosan! -- válaszolta a Mágus. -- De ha az ô bensô törvénye mást diktál, mint nekem, hogyan lehetünk társak? -- hökkent meg Tengelice. -- Más a levegô törvénye és más a föld törvénye -- mondta újra a Mágus. -- Sok mindenki lehet a barátod, de madárnak csak madár lehet a társa. -- Értem! -- mondta Tengelice, és végtelenül szomorú lett, mert nagyon szerette Mangalicát. -- A Dolgok Törvénye, a Dolgok Törvényébôl adódó határokkal és korlátokkal való szembesülés néha fájdalmat okoz. Nem vagyunk mindenhatók, Tengelice -- simogatta meg a Mágus az elszontyolodott kismadarat. -- Vannak dolgok, amelyeket el kell fogadnunk, vannak fájdalmak, amelyeket át kell ölelnünk és magunkba kell fogadnunk. Ezek a fájdalmak ássák meg azt a bizonyos Csatornát bennünk. Emlékszel? -- Igen -- bólintott Tengelice. -- Az isteni fény és kegyelem ezeken keresztül áramolhat belénk folyamatosan. -- A kismadár az eszével pontosan értett mindent, de közben azt hitte, hogy rögtön megszakad a szíve. Ez volt az elsô igazán komoly próbatétel, amellyel meg kellett birkóznia. A Mágus meg se próbálta megvigasztalni, pedig látta, mi játszódik le benne. Tudta, hogy Tengelicének egyedül kell túljutnia ezen. A kismadár is megérezte, hogy most nem remélhet segítséget. Szomorúan elköszönt hát és felröppent. Napokig lezárta csôrét a fájdalom. Aztán egy reggel belenézett a kelô napba, s a fénytôl megittasodva énekelni kezdett. Miközben dalolt, kiengedett a fájdalom kemény szorítása, lassan elcsitult benne az igenek, a nemek és a miértek háborúja, és nagy-nagy békességet érzett a szívében. A nap már magasan fent járt az égen, amikor elhallgatott. Ahogy befejezte énekét, szárnyrakapott, hogy megkeresse az ô kedves malackáját. Nem kellett sokáig kutatni utána: arrafelé volt, ahol hagyta. Egy nagyon bánatos és meglehetôsen kövér fekete-göndör kismalac szuszogott az egyik fa árnyékában. Tengelice odaröppent hozzá. Mangalica alig akart hinni a szemének. -- Azt hittem, soha többé nem látlak viszont -- suttogta és nagy könnycseppek gördültek le az arcán. -- De hiszen a barátom vagy! -- mondta komoly pillantással Tengelice. -- Már nem haragszol? -- kérdezte bűntudatosan Mangalica. -- Nincs miért haragudnom -- mondta Tengelice. -- Én voltam a hibás, mert azt akartam, hogy olyan legyél, mint én. Te pedig nem lettél olyan... Szerencsére! -- tette hozzá. Mangalica nem értette ugyan egészen pontosan, hogy Tengelice mit magyaráz, de nem is volt igazán fontos neki. Elég volt számára az a tény, hogy a kismadár visszajött hozzá, és nem neheztel többé. Boldoggá tette, hogy a barátja újra itt van a közelében, és akkor is szereti ôt, ha nem tud repülni. Rögtön talpra is ugrott az örömtôl. Tengelice fél szemmel a kismalac hátára sandított: a szárnyak már egészen elcsökevényesedtek rajta. A Vágyak Kapuja Úgy tűnt, mintha a különféle viszontagságok és megpróbáltatások között már idôtlen idôk óta vándorolnának együtt. Tengelice egyszercsak azt érezte, hogy valami nagyon fontos dologhoz közelednek, bár nem tudta, hogy mi az. Napjai a várakozás feszültségében, öröm és szorongás közt teltek. Elôérzete azt sugallta, hogy fordulóponthoz érkeztek. Kanyargós ösvényeken, szakadékok peremén, égbe nyúló csúcsok között igyekeztek elôre. Egyszercsak egy kanyarulat mögött az út mellett egy alakot pillantottak meg. Tengelice rögtön felismerte a Mágust. Bár ô is nagyon fáradt volt már, csivitelve elôre röppent és a lábához szállt. Hamarosan Mangalica is odaért. Mikor kicsit kipihenték magukat, így szólt hozzájuk a Mágus: -- Elérkeztetek vándorlástok egyik legfontosabb állomásához. Utatok a Vágyak Kapuján keresztül visz tovább. -- Mi az a Vágyak Kapuja? -- érdeklôdött a két jóbarát. -- Ha a Kapun átléptek, teljesül az, amit a szívetek mélyén a legjobban szeretnétek -- válaszolta a Mágus. -- De hiszen ez pompás! -- örvendeztek mind a ketten. A Mágus elgondolkodva rájuk nézett, de nem szólt semmit. Kis idô múlva aztán felállt és azt mondta: -- Esteledik, indulnotok kell. A Vágyak Kapuján csak sötétben lehet átmenni. Tengelice és Mangalica elindultak hát. Szuroksötét éjszaka volt, mire a Vágyak Kapujához értek. Amint átléptek a Kapun, a nagy sötétségben elvesztették egymást. Tengelice egy sivatagban találta magát. Igen csalódott lett, mert egyáltalán nem ezt várta. -- Nem hiszem, hogy erre a pusztaságra vágyakoztam volna. Hátha reggelre javul a helyzet -- mondta magának. Szárnya alá dugta a fejét és aludni tért. Álmában a Mágus jelent meg elôtte: -- Örülök, hogy valóban a Jóság, a Szépség és az Igazság szolgálata volt a leghôbb vágyad. Az út ezen a sivatagon keresztül visz az Ôrzôk Városába. De vigyázz! Vándorlásod közben ne állj meg, ne beszélj, ne egyél és ne nézz hátra, mert fogságba esel! -- figyelmeztette, és eltűnt. Reggel Tengelice elindult. Már elég hosszú ideje vándorolt egyedül a sivatagban, amikor egyszercsak összetalálkozott egy madárral: egy ugyanolyan madárral, mint ô. Örömében teljesen megfeledkezett a Mágus intelmérôl. Megállt és boldogan üdvözölte a madarat. Beszélgettek, együtt röpködtek, nagyon jól érezték magukat egymással. De ahogy telt, múlt az idô, Tengelicének eszébe jutott, hogy tovább kellene már mennie. El is indult, de estére ugyanott találta magát, ahol reggel volt. Tengelice elôször nem értette, mi történt. Újra nekiindult, de megint csak ugyanott kötött ki. -- Miféle varázslat ez, hogy hiába igyekszem, mégsem jutok elôre egy tapodtat sem? -- faggatta a madarat. -- Fogságba estél, Tengelice -- mondta a madár. Akkor jutott csak Tengelice eszébe a Mágus álombeli intelme. -- És te tudtad ezt? -- nézett gyanakodva a madárra. -- Persze, hogy tudtam -- válaszolta a madár. -- De ha te tudtad, hogy nem szabad megállnom és nem szabad beszélnem, miért álltál meg és miért beszéltél velem? -- kiáltott felháborodva Tengelice. -- Nem én állítottalak meg Tengelice és nem én szóltam hozzád -- mondta a madár. -- Te voltál az, aki megállt, te voltál az, aki megszólított engem. -- Ez igaz -- ismerte be Tengelice, de azért nagyon haragudott a madárra. Otthagyni nem tudta, ezért úgy tett, mintha nem látná: levegônek nézte. Ám ahogy telt-múlt az idô, fokozatosan belátta, hogy a madár nem hibás, és kibékült vele. Tôle tudta meg, hogy fogsága négy évig tart. -- Ha csak megálltál volna, az két év, de mivel beszéltél is, így kétszer két év, vagyis négy -- magyarázta el a madár. Semmi sem tart örökké, így ennek a négy évnek is vége lett egyszer. Ekkor a két madár búcsút vett egymástól, és Tengelice újra nekivágott a sivatagnak. Napok óta úton volt már, amikor mardosó éhség kezdte kínozni. A madárnál töltött idô alatt egy forrás táplálta ôket, melynek olyan csodálatos vize volt, hogy nem csak a szomjukat, de az éhségüket is csillapította. Most azonban közel s távol nem volt más, csak a sívó homok. Hamarosan elérkezett az a pillanat, amikor Tengelice úgy érezte, nem bírja már tovább. Mikor meglátott egy zöldellô kertet, elôször azt hitte, csak a szeme káprázik. De nem, valóságos kert volt, melyben fák álltak, telistele gyönyörű és illatos gyümölcsökkel. Tengelice letelepedett az elsô fára, és kiéhezve a gyümölcsökre vetette magát. Egészen elnehezült a sok evéstôl, leszállt hát a fa alá és jó nagyot pihent. Mikor kimerültsége elmúlt, fel akart röppenni, de nem tudott. Csak ide-oda tipegett pici madárlábain. Ekkor jutott csak eszébe a Mágus figyelmeztetése: ,,Ne egyél és ne nézz hátra!'' -- Jaj, mit tettem már megint! -- sírt keservesen a kismadár. Ráadásul olyan kínzó éhség szállta meg, hogy még most is újra és újra evett a veszedelmes gyümölcsökbôl. -- Ha jól számolom, most négyszer négy, vagyis tizenhat évi fogságra ítéltem magam -- állapította meg szomorúan. De arra is rádöbbent, hogy ha még egyszer hibázik, soha nem jut el az út végére, hiszen az tizenhatszor tizenhat évi fogságot jelentene. Tizenhat év hosszú idô. Ezalatt Tengelice megtanulta, hogyan kerülheti el a veszedelmes gyümölcsökkel való táplálkozást. Harmatcseppet ivott, virágmézet evett, így aztán mire letelt a fogság ideje, szabadon szárnyalt fel a felhôk felé. Most újabb sivatagi vándorlás következett. Tengelice tanult az eddig történtekbôl. Senki és semmi nem bírhatta rá, hogy visszanézzen. Az Ôrzôk Városa Egy nap a látóhatár szélén valami fehérség ragyogott fel elôtte. A sivatag végén ott várt rá a Város. Fehér kövekbôl épült, tornyai messze felmagasodtak. Kristálykapuit szélesre tárva várta az érkezôt. Tengelice ösztönösen leszállt a földre, úgy lépdelt be. Hosszú fehérruhás, kopaszra nyírt fejű emberek sora fogadta, mintha tudták volna, hogy érkezik. Ismerôs valaki hajolt le hozzá és vette a tenyerébe: a Mágus. -- Valamennyien nagyon örvendünk, hogy végre közöttünk vagy, hogy a nehéz próbákat kiálltad! -- üdvözölte mosolyogva. -- De hiszen kétszer is fogságba estem! -- szólt közbe restelkedve Tengelice. -- Nem vagyunk és nem is leszünk se mindenhatók, se tökéletesek, Tengelice. Valóban nem mindennapi tettet vittél végbe azzal, hogy eljutottál a Városba. Az induláshoz elég a jószándék, de a dolog véghezviteléhez több kell. Csak keveseknek sikerül eljutni ide, nagyon keveseknek -- mondta a Mágus, miközben egyre beljebb haladtak a paloták és kertek között. Mintha nem is a nap, hanem maguk a kövek sugározták volna a fényt. A Mágus és a kismadár hamarosan a Város közepén felmagasodó, hatalmas oszlopcsarnokhoz érkezett. Tengelicét a Mágus az északi oldalon sorakozó fülkék egyikébe vitte. A félhomályos kis kamrában nem volt más, csak egy gyékényszônyeg és egy edény, melyben parazsak izzottak. A Mágus a gyékényszônyegre tette Tengelicét, és a serpenyôhöz lépve beleszórt valamit. Kesernyés füst töltötte be a helyiséget. Ugyanolyan illata volt, mint amannak, valamikor régen, a királyi palotában, amikor Tengelice madárrá változott. A kismadár mély álomba merült, s amikor magához tért, újra ember volt. -- Ma az Ôrzôk soraiba kerülsz. Készülnöd kell a felavatásra -- szólt hozzá a Mágus. -- Mit kell tennem? -- kérdezte a fiatal lánnyá vált Tengelice. -- A Csarnok keleti oldalán van egy forrás. Fürödj meg annak vizében, igyál is belôle. A forrás vize déli irányban túlfolyik a Csarnokon, partján pompás kertek, gyümölcstôl roskadozó fák virulnak. De te most ne lépj ki a Csarnokból, ne is egyél. Ha a fürdéssel végeztél, ott várj rám! -- mondta a Mágus. Mikor Tengelice elkészült, a Mágus értejött. Oszlopsorok és fülkék között, belsô udvarokon át, hétszer hét lépcsôn vezetett fel az út a Csarnokba. Ott várta ôket az Ôrzôk fehérruhás serege. Halk, zümmögô éneklésbe kezdtek, mikor a Mágus és a Tengelicébôl lett fiatal lány belépett. A leány megilletôdve lépdelt a Mágus oldalán. Középre érve két Ôrzô lépett hozzájuk. Kendôt terítettek a leány vállára, és hosszú, fekete haját levágták. Csupaszon fénylô koponyája olyan lett, mint a régi szobroké. Aztán hófehér ruhába öltöztették. Most már egészen úgy nézett ki, mint a többiek: nem volt madár többé, de az sem látszott, hogy férfi-e vagy nô-e. Ekkor nagy csend lett a Csarnokban, és egy erôteljes hang azt mondta: -- Most már egy vagy közülünk. Velünk együtt munkálkodsz majd azon, hogy a Ragyogó Nap országa újra megvalósuljon a Földön, hogy a sivatag helyén újra a Szépség Kertje viruljon. A mi küzdelmünk más természetű, mint az embereké. Ha két erô, jó és rossz egymásnak szegül, abból nem lesz békesség. A harc, bármi is legyen a kimenetele, újabb harc magvát veti el. Mi csendben és alázattal tevékenykedünk: a Béke és az Igazság jó magvát hintjük el az emberek között, és várjuk, hogy a Ragyogó Nap segítségével kikeljen. Aztán, ha kihajt, neveljük és ôrizzük, amíg felnövekszik. A próbatételek során megbizonyosodtunk róla, hogy méltóvá váltál a Titkos Tudományok ismeretére. De még mielôtt erre szert tennél, valamennyiünk elôtt tégy most ünnepélyes fogadalmat, hogy ezt csakis a Ragyogó Nap országának megvalósítására használod, sem magad, sem más önös céljaira nem veszed igénybe. -- Ígérem! -- mondta csengô hangon az Ôrzôk Seregének legújabb tagja. Tengelice -- bár nem volt többé madár, mégis mindenki így szólította -- elsajátított minden titkos tudományt az Ôrzôk között. De nem ez volt a legfontosabb. Lassan fölépült benne valami, és egy szép napon rájött, hogy a Város benn van és nem kint. Ez volt az a pillanat, amikor alkalmassá vált arra, hogy visszatérjen az emberek közé. Ô azonban legelôször azt szerette volna tudni, hogy mi történt az ô kedves, fekete, göndörszôrű barátjával, Mangalicával. * * * Mangalica a Vágyak Kapuján belépve a Fehér Malacok közé került, mert a szíve mélyén ezt szerette volna a legjobban. A Fehér Malacoknál nagy feltűnést keltett a megjelenése. Mangalica gyönyörűnek találta a malacok fehérségét, azokat pedig az ô göndör, fekete szôre kápráztatta el. Kényeztették, ajnározták, mindent megtettek, hogy a kedvében járjanak. Pukkadásig ehette magát a legfinomabb falatokkal, és egy lépést sem kellett tennie értük. Eleinte nagyon tetszett a dolog Mangalicának, de lassanként megcsömörlött a semmittevéstôl és a sok ennivalótól. A Fehér Malacok gügyögô, babusgató szeretetét is megunta, és egy szép napon elhatározta, hogy odébbáll. Az ám, csakhogy a fehér Malacok nagyon ragaszkodtak az ô kis kedvencükhöz, nem engedték ki a kezeik közül. Mangalica ekkor döbbent csak rá, hogy fogságba esett, és hogy a maga választotta rabságból nincs kiút. Mostmár egész életében arra volt ítélve, hogy csak egyen és lustálkodjon. Mangalica egyre szomorúbb lett és egyre kövérebb. Gyakran eszébe jutottak kalandjaik, melyeket az Ezerarcú Egység titkainak kutatása során Tengelicével átéltek, és erôs vágy támadt benne, hogy újra szabaddá váljon. De nem volt menekvés. Aztán egy éjszaka furcsa álmot látott. Egy fiatal lány jelent meg elôtte, és bár sohasem látta ilyen alakban, rögtön tudta, hogy Tengelice az. A két jóbarát nagyon megörült egymásnak. Mikor Mangalica elpanaszolta reménytelen sorsát, mindketten nagyon elszomorodtak. Ekkor az álomnak végeszakadt. Ettôl a naptól fogva Mangalica igyekezett minél többet aludni, azt remélve, hogy megint sikerül Tengelicével álmodnia. Napokig nem történt semmi, míg végre, egyik éjszaka álmában újra meglátogatta ôt Tengelice. -- Figyelj ide, Mangalica! -- szólt az álombeli leány. -- Ebbôl a magad akarta fogságból nincs mód a szabadulásra. De ne keseredj el, csak mint malac nem juthatsz elôbbre. Ha vállalod a halált, újra szabad leszel. Mangalica ettôl a szótól úgy megijedt, hogy rögtön felébredt. Verejtékben úszva feküdt az ágyán, még a fogai is összekoccantak. Nagyon félt a haláltól. -- Jaj, Tengelice, milyen szörnyű tanácsot adtál! -- suttogta rémülten maga elé. -- Akkor már inkább a fogság! Telt-múlt az idô. Tengelice néha eljött hozzá álmában, de nem szólt többé semmit, csak szomorú arccal nézett a malacra. Mangalica még bánatosabb lett, mint azelôtt. Egyre elviselhetetlenebb volt számára ez az élet. És egy szép napon fontolóra vette: Vajon mi a jobb? Ez a kínlódás, vagy a fájdalmas, de gyors szabadulás? És egy hirtelen elhatározással fellázadt a Fehér Malacok erôszakos szeretete ellen. -- Nem! -- kiáltotta elszántan. -- Nem akarom többé, hogy kényeztessetek, hogy finomságokkal tömjenek! -- De hiszen ez jó neked! -- néztek rá értetlenül a Fehér Malacok. -- Nem jó! -- mondta Mangalica, és többé egy falatot se volt hajlandó lenyelni. A Fehér Malacok elôször megpróbálták szelíden rávenni, hogy hagyjon fel ezzel az ostobasággal, de amikor Mangalica kitartott elhatározása mellett, egyre jobban feldühödtek. Mangalica nagyon félt, de nem ingott meg. Amikor a Fehér Malacok rájöttek, hogy minden erôfeszítésük hiábavaló, visítva rárontottak és széttépték. Szörnyű áron, de végre megszabadult Mangalica. Mint malac nem létezett többé, de hôsiessége meghozta számára a jutalmat, hogy életét más alakban folytassa. Egy nap a Városban ünnepre készülôdtek: újabb felavatásra gyülekeztek a fehérruhás Ôrzôk. Tengelice is ott állt a Csarnokban a többiek között, amikor a felavatandó ifjú és kisérôje beléptek. És majdnem felkiáltott a meglepetéstôl, mert fekete, göndör fürtjeirôl felismerte Mangalicát.