Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Thomas Merton: Élet és életszentség Fordította Sántha Máté Egyházi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés I. Keresztény eszmények Kiszabadultunk a sötétségbôl Tökéletlen eszmény A gipsz-szent Eszmék és valóság II. Az eszmények próbája Az új törvény Mi az Isten akarata? Szeretet és engedelmesség Felnôtt keresztények Realizmus a lelkiéletben III. Krisztus, az út Az Egyház megszenteli tagjait Szentség Krisztusban Kegyelem és szentségek Lélek szerinti élet Test és lélek IV. Élet a hitbôl Hit Istenben Isten léte Emberi hitek Az Újszövetség hite V. Növekedés Krisztusban Segítô szeretet A karitász társadalmi távlatai Munka és életszentség Életszentség és humanizmus Gyakorlati problémák Önmegtagadás és életszentség Befejezés ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv második magyar kiadásának elektronikus változata. A könyv 1973-ban jelent meg a Prugg Verlag kiadásában. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé. ======================================================================== Bevezetés E könyv szándéka igen egyszerű: a keresztény lelkiség néhány alapvetô gondolatát tárgyalja elemi fokon. Hasznos lehet ezért minden kereszténynek, s egyáltalán mindenkinek, aki meg akar ismerkedni a belsô élet néhány elvével a katolikus Egyház értelmezésében. Nincs itt szó olyan témákról, mint ,,szemlélôdés'', vagy akár ,,elmélkedô ima''. Mégis azt hangsúlyozza, ami a keresztény élet legáltalánosabb és egyben legtitokzatosabb oldala: a kegyelmet. Isten erejét és világosságát bennünk, amint megtisztítja szívünket, átalakít bennünket Krisztusban, Isten igazi gyermekeivé tesz és képesít arra, hogy az ô eszközeiként tevékenykedjünk a világban, minden ember javára és az ô dicsôségére. Ez az írás tehát elmélkedés a tevékeny élet néhány sajátos témájáról. Mindjárt meg kell mondanunk, hogy a tevékeny élet lényeges minden keresztény számára. ,,Tevékeny élet'' világosan többet kell hogy jelentsen a tanító, betegápoló, stb. férfi és nôi szerzetekben folytatott életnél. (Általában erre szokás gondolni, ha valaki ,,tevékeny élet''-rôl beszél, mint a ,,szemlélôdô élet'' ellentétérôl.) Mi itt a tevékenységet nem a szemlélôdéssel szembeállítva tekintjük, hanem mint a szeretet kifejezését és a keresztségben Istennel történt egyesülésünk szükségszerű következményét. A tevékeny élet a keresztény részesedése az Egyház földi küldetésében. Ez sokfélét jelenthet: elviszi másoknak az Evangélium üzenetét, kiszolgáltatja a szentségeket, az irgalmasság cselekedeteit műveli, részt vesz a világszerte kibontakozó erôfeszítésekben a társadalom lelki megújulásáért és annak a békének és rendnek megteremtéséért, amely nélkül az emberiség nem töltheti be rendeltetését. Még a kolostorban elzártan élô ,,szemlélôdô'' is elkerülhetetlenül bele van bonyolódva a társadalom válságaiba és problémáiba, hiszen ô is tagja (minthogy részesedik jótéteményeiben és osztozik felelôsségében). Még neki is bizonyos fokig ,,tevékenyen'' kell részt vennie az Egyház munkájában, nemcsak imával és életszentséggel, hanem megértéssel és törôdéssel is. A szemlélôdô kolostorokban is lényeges a közösség életében a termelô munka, ez pedig általában az egész társadalom szolgálatát jelenti. így még a szemlélôdôk is belekapcsolódnak nemzetük gazdasági életébe. Jogos tehát, hogy megértsék szolgálatuk természetét és néhány következményét. Különösen akkor áll ez, ha a kolostor felajánlja az embereknek azt a -- nagyon is lényeges -- ,,szolgáltatást'', hogy vendégül látja ôket lelkigyakorlatokra. De azt állítottam, hogy ez a könyv nem a szemlélôdôkrôl szól. Legyen hat elég annyi, hogy minden kereszténynek törôdnie kellene az itt tárgyalt ,,tevékeny élettel'', vagyis azzal az élettel, amely feleletül az isteni kegyelemre és az Egyház látható tekintélyével egyesülve az egész emberi közösség lelki és anyagi fejlôdésének szenteli erôfeszítéseit. Ez nem azt jelenti, hogy a könyv a világban gyakorolt keresztény tevékenység sajátos technikáját tárgyalja. Inkább a kegyelmi élettel foglalkozik, mert abból kell fakadnia minden igazi keresztény tevékenységnek. Ha a keresztény élet a szôlôtôhöz hasonló, akkor könyvünknek több a mondanivalója a gyökérrendszerrôl, mint a levelekrôl és a gyümölcsökrôl. Különös-e, hogy ebben a tevékeny életrôl szóló könyvben nem annyira az energián, akaraterôn és tevékenységen van a hangsúly, mint a kegyelmen és a bensôségen? Nem: mert ezek a természetfölötti tevékenység igazi elvei. Az a tevékenység, amely az emberi becsvágy ôrült ábrándjaiból és ösztönzéseibôl fakad, öncsalás és akadálya a kegyelemnek. Útjába áll Isten akaratának és több problémát teremt, mint amennyit megold. Tanuljunk meg különbséget tenni az aktivizmus álspiritualizmusa, meg a Lélek által irányított keresztény cselekvés igazi életereje és energiája között. Ugyanakkor nem kell hasadást teremtenünk a keresztény életben azzal, hogy minden tevékenységet valamiképpen veszedelmesnek tartunk a lelkiéletre. A lelkiélet nem a nyugodalmas visszavonulás élete, nem mesterkélt aszketikai gyakorlatok melegházi tenyészete, túl a közönséges életet élô embereknek elérhetô színvonalon. A keresztény a maga lelki egyesülését Istennel az élet mindennapi kötelességeiben és munkáiban érheti el, abban kell mindig jobban elérnie. Ez nem új alapelv. De gyakorlati alkalmazása talán nem mindig könnyű. Ha egy író vagy szónok nagyon könnyűnek tartja, komolyan félrevezetheti azokat, akik követni próbálják tanácsait. Igaz: normális, egészséges emberi környezetben folytatott, józan és mérsékelt emberi mértékkel végzett, termékeny társadalmi környezetbe ágyazott munka önmagában is nagyon elôsegíti a lelkiéletet. De az a rendetlen, ésszerűtlen, terméketlen munka, amelyet a hatalomért és gazdagságért vívott világküzdelem kimerülésbe hajszoló ôrülete és pazarlása irányít, nem szükségképpen járul valóban hozzá elkötelezettjeinek lelkiéletéhez. Ezért fontos megvizsgálni a munka természetét és a keresztény életben elfoglalt helyét. Ez a könyv szentel néhány oldalt ennek a tárgynak is, bár persze tárgyalása korántsem kimerítô. A bajok és zavarok egész területei maradnak ki belôle. Úgy gondolom elég, ha röviden jelezzük: napi munkánk igen fontos eleme a lelkiéletnek. De hogy a keresztény ember munkája valóban megszentelô legyen, nem elég csak az akarat belsô, egyéni erôfeszítésével felajánlania Istennek, hanem arra kell törekednie, hogy beleépítse a világ rendjéért és békéjéért folytatott keresztény küzdelem egészébe. Minden egyes keresztény ember munkájának nemcsak tisztességesnek és állapotához illônek kell lennie, nemcsak eredményt kell felmutatnia, hanem pozitív szolgálatot is kell tennie az emberi társadalomnak. Részt kell vennie abban az általános emberi törekvésben, hogy békés és jól rendezett civilizáció jöjjön létre a világon -- mert e világ így segít bennünket legjobban elôkészülni a másik világra. Az életszentség keresztény törekvését (ez a törekvés mindig lényeges marad a keresztény életben) ma tehát bele kell állítani az Egyház teljes tevékenységébe egy új kor küszöbén. Nem szabad egy letűnt múltba való visszavonulással áltatni magunkat. Az életszentség nem jelent, soha nem is jelentett puszta menekülést a felelôsség, s az ember alapvetô feladatában való részvétel elôl. Ez a feladat pedig: igaz és alkotó életet élni embertársai közösségében. XXIII. János pápa 1962. október 11-én ezekkel a lélekbe markoló szavakkal nyitotta meg a Vatikáni Zsinatot: ,,A dolgok jelenlegi állapotában az isteni Gondviselés az emberi viszonyok új rendje felé vezet bennünket. Ezek a viszonyok az emberek erôfeszítései segítségével, de messze túl várakozásaikon, Isten felsôbb és kifürkészhetetlen terveinek beteljesedését célozzák.'' A keresztény életszentség jelentése a mi korunkban inkább, mint valaha: ráébredés közös felelôsségünkre, hogy közreműködjünk Istennek az emberi nemmel kapcsolatos titokzatos terveiben. De ez a tudat csalóka, ha meg nem világítja az isteni kegyelem, meg nem erôsíti az áldozatos erôfeszítés, és ha megvalósításában nem működünk együtt nemcsak az egyházi hatóságokkal, hanem minden jóakaratú emberrel, -- mindenkivel, aki ôszintén az emberi nem ideigtartó és lelki javán munkálkodik. ======================================================================== I. Keresztény eszmények # Kiszabadultunk a sötétségbôl Minden megkeresztelt keresztségi ígéreténél fogva köteles lemondani a bűnrôl és egészen, megalkuvás nélkül átadni magát Krisztusnak, hogy betölthesse hivatását, megmenthesse lelkét, behatolhasson Isten misztériumába és ott tökéletesen megtalálhassa önmagát ,,Krisztus világosságában''. Szent Pál emlékeztet rá bennünket (1Kor 6,19), hogy ,,nem vagyunk a magunkéi''. Teljes egészében Krisztushoz tartozunk. Az Ô Lelke birtokba vett bennünket a keresztségben. A Szentlélek templomai vagyunk. Gondolataink, cselekedeteink, vágyaink jog szerint inkább az övéi, mint a sajátunk. De csak küzdelem árán tudjuk biztosítani, hogy Isten mindig megkapja tôlünk azt, amivel jog szerint tartozunk neki. Ha nem dolgozunk azon, hogy fölébe kerekedjünk természetes gyöngeségünknek, rendetlen és önzô szenvedélyeinknek, akkor ez az isteni tulajdon visszahúzódik bennünk az Ô szeretetének megszentelô hatalma elôl. Megrontja az önzés, elvakítja az oktalan vágy, megkeményíti a gôg, s bármikor belezuhanhat az erkölcsi nemlétezés szakadékába: a bűnbe. A bűn a lelki élet visszautasítása, az isteni akarattal való egyesülésünkbôl fakadó belsô rend és béke elvetése. Röviden: Isten akaratának és szeretetének visszautasítása. Nemcsak megtagadása annak, hogy ,,megtegyük'' ezt vagy azt, amit Isten akar, vagy elhatározás, hogy azt tesszük, amit Ô tilt. Ennél mélyrehatóbban: annak megtagadása, hogy azok legyünk, amik vagyunk, visszautasítása titokzatos, Isten titkában rejlô és Tôle függô lelki valóságunknak. A bűnnel megtagadjuk, hogy azok legyünk, aminek Ô teremtett -- Isten fiai, Isten képmásai. Végsô soron a bűn, bár a szabadság érvényesítésének látszik, menekülés az istenfiúság szabadságától és felelôsségétôl. Ezért minden egyes keresztény hivatott az életszentségre és a Krisztussal való egyesülésre Isten parancsainak megtartása által. Egyesek azonban sajátos hivatás folytán ünnepélyesebb kötelezettséget vesznek magukra a szerzetesi fogadalmakkal: arra kötik le magukat, hogy különösen komolyan veszik az életszentség alapvetô keresztény hivatását. Megígérik, hogy bizonyos meghatározott, igen hatásos eszközöket használnak arra, hogy ,,tökéletesek legyenek'': az evangéliumi tanácsokat. Kötelezik magukat, hogy szegények, tiszták és engedelmesek lesznek, ezzel lemondanak saját akaratukról, megtagadják magukat és megszabadulnak a világi ragaszkodástól, hogy még tökéletesebben átadják magukat Krisztusnak. Nekik az életszentség nem egyszerűen a végsô cél keresése: ,,hivatásuk'' a szentség, -- nincs más dolguk az életben, mint hogy szentek legyenek, és minden ennek az elsôdleges és közvetlen céljuknak van alárendelve. Mindamellett helyesen kell értenünk azt, hogy a szerzeteseknek és egyháziaknak hivatásbeli kötelezettségük az életszentségre való törekvés. Nem úgy, hogy csak ôk egészen keresztények, mintha a világiak bizonyos értelemben náluk kevésbé lennének igazi keresztények és Krisztus tagjai. Az az Aranyszájú Szent János, aki fiatalságában már- már azt hitte: az ember nem üdvözülhet, hacsak nem menekül a sivatagba -- késôbbi életében, mint Antiochia, majd Konstantinápoly püspöke elismerte, hogy Krisztus minden tagja életszentségre hivatott, egyszerűen annál fogva, hogy az Ô tagja. Keresztény ember számára csak egy erkölcsiség, csak egy életszentség van -- az, amit az Evangéliumok mindenkinek elébe tárnak. A világi állapot szükségszerűen jó és szent, minthogy az Újszövetség tetszésünkre bízza, hogy ezt válasszuk. Nem is olyan állapot, amelyben elég lenne valami statikus és minimális életszentség fenntartása, egyszerűen úgy, hogy ,,kerüljük a bűnt''. A keresztény gondolkodás néha teljesen eltorzítja és leegyszerűsíti az életállapotok különbségét. Ilyenformán: papok, szerzetesek és apácák kötelesek növekedni és haladni az életszentségben, világi embertôl viszont csak azt lehet várni, hogy megmaradjon a kegyelem állapotában és mintegy a pap reverendájába kapaszkodva húzassa be magát a mennyországba a ,,tökéletességre'' egyedül hivatott szakemberektôl. Aranyszájú Szt. János rámutat: csak azért, mert a szerzetes élete szigorúbb és nehezebb, ne gondoljuk, hogy a keresztény életszentség fôleg nehézség kérdése. Ez arra a hamis következtetésre vezetne, hogy a világiak üdvözülése fura módon kevésbé ,,igazi'', hiszen kevésbé meredeknek látszik. Éppen ellenkezôleg, mondja: ,,Isten nem bánt velünk (világi emberekkel és világi papsággal) olyan szigorúan, hogy kötelességként kívánja meg tôlünk a szerzetesi élet keménységét. Mindenkinek szabad választást engedett (tanácsait illetôleg). Tisztának kell lenni a házasságban, mértékletesnek az étkezésben... Nem vagytok kötelesek lemondani tulajdonotokról. Isten csak azt parancsolja nektek, hogy ne lopjatok és osszátok meg tulajdonotokat azzal, aki a szükségeset is nélkülözi.'' (Kommentár az I. korintusi levélhez, IX. 2.) Más szóval a közönséges mértékletesség, igazságosság és szeretet, amit minden kereszténynek gyakorolnia kell, ugyanolyan megszentelô erejű, mint az apáca szüzessége és szegénysége. Igaz ugyan, hogy az Istennek szentelt szerzetes életének méltósága és belsô tökéletessége nagyobb. A szerzetes gyökeresebb és teljesebb kötelezettséget vesz magára, hogy szeresse Istent és embertársait. De ezt nem úgy kell érteni, mintha a világi élete jelentéktelenné degradálódnék. Ellenkezôleg: ismerjük el végre, hogy a házas állapot is a legnagyobb mértékben megszentelô természeténél fogva, s alkalomadtán olyan áldozatokat és önfeledést foglalhat magában, hogy az még többet is érhet a szerzetesélet áldozatainál. Az, aki ténylegesen tökéletesebben szeret, közelebb jut Istenhez, függetlenül attól, hogy világi ember-e vagy sem. Aranyszájú Szt. János ezért az ellen a tévedés ellen is tiltakozik, mintha csak a szerzeteseknek kellene tökéletességre törekedniök, a világiaknak éppen csak a poklot elkerülniök. Ellenkezôleg, világiaknak és szerzeteseknek egyaránt igen pozitív és építô jellegű, erényes keresztény életet kell élni. Nem elég, ha a fa eleven marad, gyümölcsöt is kell hoznia. ,,Nem elég elhagyni Egyiptomot -- mondja --, el is kell menni az ígéret földjére.'' (XVI. homília az efezusi levélrôl.) Viszont még egyik-másik tanács -- mondjuk a szüzesség -- tökéletes gyakorlása is értelmetlen volna, ha megvalósítójában hiányoznék az igazságosság és szeretet elemibb és általános erénye. ,,Hiábavaló böjtölnöd és a földön aludnod, hamut enned és szüntelenül sírnod. Ha nem vagy senkinek hasznára, semmit sem ér, amit teszel.'' (VI. homília a Titusnak írt levélrôl.) ,,Légy bár szűz, kiűznek a menyasszonyi kamrából, ha nem adsz alamizsnát.'' (LXXVII. homília Máté evangéliumáról.) Mindazonáltal a szerzeteseknek megvan a maguk fontos szerepe az Egyházban. Imáiknak és életszentségüknek értéke pótolhatatlan az egész Egyház számára. Példájuk tanítja a világi embert, éljen ô is ,,idegen és zarándok gyanánt'' a földön, elszakadva az anyagi dolgoktól és megôrizve keresztény szabadságát a városok hívságos nyüzsgésében: mert mindenben csak Krisztus kedvében akar járni és ôt szolgálni felebarátjában. Röviden, Aranyszájú Szt. János szerint: ,,A Krisztus hirdette boldogságokat nem lehet csak a szerzeteseknek lefoglalni, mert ez a mindenség pusztulása lenne.'' (Aranyszájú Szt. Jánosnak a szerzetesi és világi állapotra vonatkozó tanításáról lásd J.-M. Leroux: ,,Monachisme et communauté chrétienne d' aprés S. Jean Chrysostome.'' Théologie de la vie monastique, Párizs 1961, 143 skk.) Valóban: mindannyian, akik megkeresztelkedtünk Krisztusban és új személyazonosságként ,,magunkra öltöttük Krisztust'', kötelesek vagyunk szentek lenni, amint ô is szent. Kötelesek vagyunk értékes életet élni, s cselekedeteinknek tanúságot kellene tenniök vele való egyesülésünkrôl. Az Ô jelenlétének meg kellene nyilvánulnia bennünk és általunk. El kell ismernünk -- bár talán pirulva --, hogy hozzánk szólnak Krisztus ünnepélyes szavai: ,,Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Nem azért gyújtják meg a lámpát, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy mindenkinek világítson a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek elôtt, hogy lássák jócselekedeteiteket és dicsôítsék mennyei Atyátokat'' (Mt 5,14-16). Az egyházatyák, így pl. Alexandriai Szt. Kelemen, hitték, hogy a ,,világosság'' az emberben: istenfiúsága, a benne élô Ige. Azt tanították tehát, hogy az egész keresztény élet foglalata Isten szolgálata. Nemcsak külsô hódolat formájában, hanem lankadatlan szeretettel ,,ápolva azt, ami bennünk isteni'' (Stromata VII. 1). Szt. Kelemen hozzáteszi: Krisztus maga tanít meg bennünket a tökéletesség útjára; az egész keresztény élet a lelki nevelés folyamata, amelyet az Egyetlen Mester irányít Szent Lelke által. S amikor ezt írta, világiakhoz szólt. A világ világosságának tartanak bennünket. Világosságnak magunk és mások számára. No hát ezért van olyan sötét a világon! Mit jelent Krisztus világossága életünkben? Mi az az ,,életszentség''? Mi az istenfiúság? Valóban komolyan elvárják tôlünk, hogy szentek legyünk? Kívánhat-e egyáltalán ilyesmit valaki anélkül, hogy mindenki más teljesen bolondnak tartsa? Nem gôg ez? Lehetséges-e egyáltalán? Az igazat megvallva sok világi, sôt jó csomó szerzetes sem hiszi gyakorlatilag, hogy az életszentség lehetséges számára. A józan ész lapos gondolkodása ez? Vagy talán alázatosság? Vagy hiányosság, defetizmus és kétségbeesés? Ha Isten életszentségre hívott bennünket, és ha az életszentség elérése természetes erônkön túlesik (ez pedig biztosan így van), akkor hát magának Istennek kell megadnia nekünk a világosságot, az erôt és a bátorságot, hogy teljesíthessük azt a feladatot, amit kíván tôlünk. Ô bizonyára megadja nekünk a szükséges kegyelmet. Ha nem leszünk szentek, akkor azért, mert nem használtuk fel ajándékát. # Tökéletlen eszmény Vigyáznunk kell azonban, nehogy túlságosan leegyszerűsítsük ezt a kényes kérdést. Ne tételezzük fel fölületesen, hogy a keresztények kudarcát a tökéletességben mindig rosszakarat, restség vagy durva bűnök okozzák. Inkább zavar, vakság, gyöngeség és félreértés az oka. Nem irtékeljük igazán hivatásunk jelentôségét és nagyságát. Nem tudjuk, hogyan becsüljük meg ,,Krisztus fölfoghatatlan gazdagságát'' (Ef 3,9). Istennek, az isteni megváltásnak és az ô végtelen kegyelmének misztériuma általában még a ,,hívô emberek'' számára is ködös és irreális. Ezért nincs bátorságunk, vagy erônk egész mélységében megfelelni hivatásunknak, öntudatlanul is meghamisítjuk, eltorzítjuk igazi perspektíváit, és keresztény életünket valami finomkodó társadalmi illendôséggé silányítjuk. Ilyen esetben a keresztény ,,tökéletesség'' már nem a lélek fáradságos és rendkívüli hűsége a kegyelemhez a hit éjszakájának sötétjében. Gyakorlatilag tiszteletreméltó hasonulás ahhoz, amit a körülöttünk lévô társadalom általában ,,jó''-nak fogad el. A hangsúly ilyenkor áttevôdik a tisztesség külsô jeleire. Persze nem szabad automatikusan elutasítani ezt a külsôséget, mint farizeizmust, -- ez megint túl egyszerű általánosítás. Sok valódi erkölcsi jóság lehet az effajta külsô tisztességben. A jószándék sohasem hiábavaló Isten tekintete elôtt. De azért mindig egy bizonyos sekélyesség lesz benne, valami végleges egyoldalúság, befejezetlenség, ami lehetetlenné teszi, hogy az ilyen emberek elérjék a teljes Krisztus- hasonlóságot. Csak akkor lehetséges ez, ha túl tudnak emelkedni társadalmi csoportjuk korlátain azáltal, hogy meghozzák az áldozatokat, amelyeket Krisztus Lelke kíván tôlük. Ezek az áldozatok talán elidegenítik ôket társaik egy részétôl és egy magányos és rettenetes felelôsség elhatározásait kényszeríthetik rájuk. A keresztény életszentség útja minden esetben kemény és szigorú. Böjtölnünk kell és imádkoznunk. Magunkhoz kell ölelnünk a kemény életmódot és az áldozatot Krisztus szeretetéért és azért, hogy megjavítsuk az ember helyzetét a földön. Nem szabad egyszerűen élveznünk az élet javait, alkalomadtán ,,megtisztítva szándékunkat'', hogy biztosítsuk magunkat: ,,Istenért'' tesszük mindezt. Ilyen pusztán elvont és elméleti műveletek csak a középszerűség szánalmas mentsvárai. Nem igazolnak bennünket Isten szeme elôtt. Nem elég áhítatos gesztusokat végezni. Isten- és emberszeretetünk nem lehet csupán szimbolikus, hanem teljesen valóságosnak kell lennie. Nem valami elmeművelet ez, hanem legbensôbb önmagunk odaadása és elkötelezése. Ez nyilvánvalóan egy kicsit többet jelent annak a népszerű vallásosságnak ízetlen prédikációinál, amely egyes embereket abba a hitbe ringatott, hogy ,,vallásos újjászületés'' van keletkezôben köztünk. Ne legyünk túlságosan biztosak ebben! Pusztán az a tény, hogy az emberek ijedtek és bizonytalanok, hogy kapnak az optimista jelszavakon, gyakrabban futkosnak a templomba és vidám és emberbaráti aforizmákkal próbálják megbékíteni nyugtalan lelküket, még biztosan nem annak a jele, hogy társadalmunk kezd ,,vallásos'' lenni. Lehet ez akár lelki betegség tünete is. Minden bizonnyal jó dolog észrevenni betegségünk tüneteit, de ez nem igazolja kuruzslószerekkel való enyhítésüket. Ne áltassuk hát magunkat az életszentségrôl alkotott könnyű és gyerekes elképzelésekkel. Sajnos nagyon is megeshetik, hogy a mély gyökereket, az emberek és társadalom szükségleteivel való termékeny kapcsolatot nélkülözô, felületes vallásosság végül is kibúvóvá lesz a parancsoló vallásos kötelezettségek alól. A mi korunknak többre van szüksége ájtatos templomjáróknál, akik elkerülik a komoly hibákat (vagy legalábbis a könnyen fölismerhetô hibákat), de ritkán tesznek valami építô vagy pozitív jót. Nem elég kívülrôl tiszteletreméltónak lenni. Ellenkezôleg, a pusztán külsô tisztesség, mélyebb, pozitívabb erkölcsi értékek nélkül, hitelét veszi a keresztény hitnek. A XX. század parancsuralmi rendszereinek tapasztalata megmutatta, hogy egyes keresztények felháborítóan igazságtalan társadalomban is tudnak élni és dolgozni: szemet hunynak minden gonoszság elôtt, sôt talán részt is vesznek benne, legalábbis mulasztással, mikor csak saját jámbor életük különszakaszával törôdnek és elzárkóznak minden más elôl a föld színén. Nyilvánvaló, hogy a vallás e silány pótléka ténylegesen hozzájárul a vaksághoz és erkölcsi érzéketlenséghez, s hosszú távon a kereszténység kihalásához vezet egész nemzetekben, vagy a társadalom egész területein. Semmi kétség: ez hozta létre az Egyház nagy modern problémáját, a munkásosztály elvesztését. Ezért talán tanácsosabb ,,életszentség''-rôl beszélni, mint ,,tökéletességrôl''. ,,Szent'' az a személy, akit Istennek benne való jelenléte és működése megszentel. Azért ,,szent'', mert olyan mélyen belemerül a ,,Szentegyház'' életébe, hitébe és szeretetébe, hogy az benne és általa nyilvánítja ki szentségét. A ,,tökéletességre'' való összpontosulás azonban könnyen lehet az önzés kifinomultabb formája. Az ilyen ember abban a veszélyben foroghat, hogy valami felsôbb lénynek szeretné tekinteni magát, aki befejezett és minden erénnyel ékes, mindenki mástól elszigetelt, mindenkinek jólesô ellentéte. A ,,szentség'' eszméje mintha magában foglalna valamit ,,Isten szent népének'' közösségébôl és szolidaritásából. A ,,lelki tökéletesség'' fogalma inkább a filozófusnak való, aki a beavatottak fegyelmi gyakorlatainak ismeretével és végrehajtásával -- tekintet nélkül mások szükségléteire és vágyaira -- nyugalmi állapotba jutott, és szenvedélyek már nem zavarják tiszta lelkét. Ez nem a keresztény életszentség eszméje. # A gipsz-szent Szent Benedek igen bölcs tanácsot ad regulájában a szerzeteseknek: ne kívánják, hogy szentnek mondják ôket, mielôtt azok lennének, hanem váljanak elôbb szentté, hogy életszentségük híre valóságon alapuljon. Ez jól mutatja a nagy különbséget a valódi lelki tökéletesség és a tökéletesség emberi elképzelése között. Vagy talán pontosabban így lehetne mondani: az életszentség és a narcisszizmus között. A ,,szent''-rôl alkotott népies fogalom persze -- és ez egészen természetes -- azoknak a hôsies férfiaknak és nôknek életszentségén alapul, akiket az Egyház tisztelnünk adott. Semmi meglepô nincs abban, hogy az átlagkeresztény gondolatában a szentek hamarosan egyazon mintára alakulnak, s jól meggondolva ki-ki könnyen beláthatja, hogy ez a matrica többé-kevésbé eltér a valóságtól. A szentek életírásának szokásos formái rendesen a képnek a valóságtól eltérô vonásait hangsúlyozzák, és a jámbor művészet a legtöbb esetben sikeresen betetôzi a művet. Ilyen módon az a keresztény, aki az életszentség elérésére szenteli magát, öntudatlanul is a népszerű sztereotip kép egyes vonásainak utánzására törekszik. Vagy inkább -- minthogy szerencsére ebben a vállalkozásban nehéz sikert elérni -- úgy képzeli, hogy bizonyos értelemben köteles követni a mintát, mintha csakugyan ez volna az Egyház által utánzásra eléje adott eszmény. Pedig hát ez pusztán konvencionális, népszerű karikatúrája egy titokzatos valóságnak -- a szentek Krisztus-hasonlóságának. Ezt a sztereotip képet könnyű itt vázolni: lényege, hogy a legkisebb erkölcsi folt is hiányzik belôle. A szent, ha egyáltalán vetkezett valaha, tökéletesen megtért és teljesen hozzáférhetetlenné vált a bűnnek. Még ez sem elég: fölébe emelkedett a kísértésre való reagálás leghalványabb lehetôségének is. A kísértés természetesen ôt is megkörnyékezi, de nem okoz nehézséget. Mindig kész az abszolút és hôsies felelettel. Inkább tűzbe, jeges vízbe vagy tüskebokorba veti magát, semhogy csak távoli bűnalkalmat is tekintetre méltasson. Szándékai mindig a legnemesebbek. Szavai mindig a legépületesebb sablonok, megsemmisítô magátólértetôdéssel illenek az adott helyzethez, úgyhogy a dialógusnak még a gondolata is torkunkra forr. Valóban, ezek az ijesztôen ,,tökéletes'' emberek fölébe emelkedtek az embertársaikkal folytatott emberies párbeszéd szükségének, sôt képességének is. Nincs bennük humor, nincs csodálkozás, nincs együttérzés és érdeklôdés az emberiség közös ügyei iránt. Viszont természetesen mindig pontosan azzal az erényes cselekedettel lépnek színre, amit a helyzet megkövetel. Mindig ott csókolgatják a leprás sebeit éppen abban a pillanatban, amikor a király és nemesi kísérôi befordulnak a sarkon és megállnak útjukban, némán a bámulattól... Ki ne mosolyogna a naiv kezdôn, aki bizakodva gyürkôzik neki az ilyesfajta kép újraalkotásának saját életében? Nézzen szembe a valósággal -- mondogatjuk neki; de miközben emlékeztetjük az élet szomorú tényeire, nem tételezzük-e fel titokban gyakran, hogy végül is igaza van? A szentség valóban az abszolút kultusza. Hajthatatlan, és még csak nem is gondol megalkuvásra. Vajon igazából a szívünk mélyén nem azt értjük-e ezen, hogy a szentség csodája nemcsak természetfölötti, hanem valósággal embertelen is? Nem azonosítjuk-e ténylegesen a természetfölöttit az emberinek kerek tagadásával? Nincs-e természet és kegyelem szöges ellentétben egymással? Nem jelenti-e a szentség mindannak teljes elvetését és megtagadását, ami a természettel összhangban van? Ha ezt gondoljuk, akkor gyakorlatilag elismerjük a sztereotip kép valóságát. Ebben az esetben nincs más választásunk, mint föltételezni, hogy a tökéletes kereszténynek ezt a mintát kell megvalósítania. De akkor mi jogon tanácsoljuk el az embereket attól a próbálkozástól, hogy megvalósítsák a helyes mintaképet? Az igazság az, hogy a szentségrôl alkotott fogalmunk kétértelmű és homályos, -- talán azért, mert a kegyelemrôl és a természetfölöttirôl alkotott fogalmunk maga is zavaros. Az a mondás, hogy a kegyelem ,,a természetre épít'', semmiképpen sem valami kiagyalt klisé a lelkiélet félmegoldásainak mentségére. Ez a szószerinti igazság. És amíg föl nem fogjuk, hogy mielôtt valaki szentté lehetne, mindenekelôtt embernek kell lennie, a tényleges emberi állapot teljes törékenységében, addig sohasem leszünk képesek megérteni a ,,szent'' szó jelentését. Hiszen nem elég, hogy a szentek mind tökéletesen emberiek voltak, hogy szentségük gazdagította és elmélyítette emberségüket, -- minden szentek Legszentebbje, a Megtestesült Ige, maga Jézus Krisztus a legmélyebben és legtökéletesebben emberi lény volt, aki valaha is élt a föld színén. Jusson eszünkbe, hogy az emberi természet ôbenne egészen tökéletes volt, és ugyanakkor teljesen hasonló a mi törékeny és szenvedô természetünkhöz mindenben, kivéve a bűnt. Már pedig mi más a ,,természetfölötti'', mint üdvözülésünk rendje a Megtestesült Igében és ôáltala? Ha ,,tökéleteseknek'' kell lennünk, amint Krisztus tökéletes, akkor törekednünk kell olyan tökéletesen emberinek lenni, mint ô, hogy egyesíthessen bennünket isteni lényével és megoszthassa velünk istenfiúságát. Ezért az életszentség nem azt jelenti, hogy kevésbé legyünk emberiek, mint a többi ember, hanem hogy inkább legyünk azok. Tehát legyen nagyobb képességünk az érdeklôdésre, szenvedésre, megértésre, rokonérzésre, s egyúttal a humorra, örömre, az élet jó és szép dolgainak értékelésére. Következésképpen nem egyéb karikatúránál az úgynevezett ,,tökéletességnek'' az az útja, amely egyszerűen lerombol vagy kiüresít emberi értékeket pontosan azért, mert emberiek, azzal a céllal, hogy valaki elkülönítse magát a többi embertôl csodálat tárgyaként. A szentség ilyen eltorzítása bűn a Megtestesülésbe vetett hit ellen. Megvetés tanújele az iránt az emberiség iránt, amelyért Krisztus nem habozott meghalni a kereszten. Vigyáznunk kell azonban, hogy valódi emberi értékeket ne tévesszünk össze ennél alacsonyabbrendűekkel, még ha a társadalom felbomlott rendje el is fogadja ôket. Igazából jobban szenvedünk legmélyebb emberi törekvéseink eltorzulásától és fejletlenségétôl, mint az állati ösztönök elburjánzásától. Ezért az erôszakos szenvedélyek megfegyelmezésére szánt szigorú aszkézis több kárt tehet, mint jót, ha olyasvalaki esetében alkalmazzák, akinek az érzelmei igazából ki sem érlelôdtek soha, és ösztönélete a gyöngeség és rendezetlenség betegségében szenved. A szokásosnál mélyebben el kell gondolkodnunk azon, hogyan hat a modern technikai élet az ember érzelmi és ösztönös fejlôdésére. Nagyon is lehetséges, hogy az az ember, akinek élete egy gép irányítása és a tévénézés között oszlik meg, elôbb-utóbb radikálisan megfogyatkozik természetében és emberségében. Az életszentség nemcsak keresztény neveléssel kellôen kifejlesztett és alakított normális emberi intelligenciát, normális emberi akaratot, önátadásra és önfelajánlásra képes, jól megfegyelmezett szabadságot tételez fel, hanem még mindezek elôtt egészséges és rendezett emberi érzelmeket. A kegyelem nem úgy épít a természetre, hogy elnyomja az ösztönt, hanem úgy, hogy meggyógyítja és szellemi színvonalra emeli. Az egészséges, ösztönös spontaneitásnak mindig meg kell hogy legyen a megfelelô helye a keresztény életben. Az ember érzelmei és ösztönei ott dolgoztak Krisztus Urunk szent emberségében is: Ô minden téren érzékeny és melegen reagáló emberséget tanúsított. A Mesterét utánozni kívánó keresztény tanulja meg: ne úgy tegye ezt, hogy kegyetlen és erôszakos ellenôrzés alá veti érzelmeit (az ilyenfajta erôfeszítések a legtöbb esetben úgyis csôdöt mondanak), hanem engedje, hadd alakítsa és fejlessze a kegyelem érzelmi életét a szeretet szolgálatában. Jézus azt kérdezte a farizeusoktól: ,,Hogyan hihetnétek ti, akik egymástól várjátok a dicsôséget?'' (Jn 5,44) Ha az erény hôsiességét a mások szemében szerzett dicsôségért keressük, az valójában hitünk gyöngítése. Az igazi szent nem az, aki meg van gyôzôdve arról, hogy ô maga szent, hanem az, akit túláradón eltölt annak a fölismerése, hogy Isten és csakis Isten szent. Annyira megrendíti az isteni szentség valósága, hogy azt kezdi látni mindenütt. Alkalomadtán képes lehet arra is, hogy saját magában is meglássa; de biztosan legeslegutoljára fogja ott észrevenni, mert önmagában továbbra is tapasztalja az önzés és a bűn semmiségét, álvalóságát. De még rosszra való hajlandóságunk sötétjén is átragyog az isteni Megváltó jelenléte és kegyelme. Dosztojevszkij mondja: a szent képes arra, hogy szeressen másokat még bűneikben is. Mert minden dologban és minden emberben az isteni részvét tárgyát látja. A szent tehát nem önmaga dicsôségét keresi, hanem Istenét. És hogy Istené legyen a dicsôség mindenben, ô maga semmi más nem akar lenni, csak az isteni akarat puszta eszköze. Egyszerűen ablak, amelyen keresztül Isten kegyelme a világra ragyog. Ezért törekszik szent lenni. Hôsiesen próbálja gyakorolni az erényt, de nem azért, hogy erényes és szent emberként ismerjék, hanem azért, hogy Isten jóságát soha el ne homályosítsa valami önzô tettével. Ezért az, aki szereti Istent és Isten dicsôségét keresi, Isten kegyelmével tökéletes szeretetre törekszik, amint ,,a mennyei Atya tökéletes'' (Mt 5,48). # Eszmék és valóság Mindig kicsit oktalan vállalkozás azzal próbálkozni, hogy néhány világos formulába foglaljuk a keresztény tökéletesség lényegét. Néha meg kell tenni. De valahányszor megpróbáljuk, emlékeztessük magunkat arra, hogy nem fogjuk fel közvetlenül a szavak értelmét és igyekezzünk elkerülni azt a látszatot, mintha a szentség könnyen megszerezhetô lenne valami egyszerű formula követésével. ,,Szentté lenni'' nemcsak annyi, hogy kiválasztunk egy tetszetôs receptet és az ízlésünknek megfelelô utasítás szerint összekotyvasztjuk a keresztény élet különféle elemeit. Pedig bizonyos lelki könyvek olykor mintha ezt csinálnák. És akadnak mindig ,,szent lelkek'', akik fölfedeztek valami új módszert, olyat, ami mindent összefoglal és ezentúl igen egyszerűvé teszi mindenkinek az egészet. Persze természetes dolog, hogy valami egyszerű módszert keresünk valamennyi lelki probléma megoldására. Az ember legalapvetôbb hagyományos kérdése: ,,Mit cselekedjünk?'' (ApCsel 2,37) A keresztény felelet: ,,Tartsatok bűnbánatot, keresztelkedjetek meg ... bűneitek bocsánatára; így megkapjátok a Szentlelket'' (38) -- nem valami ,,módszert'' vagy technikát tár elénk. Ellenkezôleg: Szent Péter ezzel éppen azt mondta elsô beszéde hallgatóinak az elsô pünkösd napján, hogy nem annyira egy bizonyos módszer követése üdvözít, inkább az, hogy Isten Népének, Krisztus Testének tagjává válunk, s e Test tagjaként élünk, ennek a népnek az életével, az pedig a szeretet élete. De a szeretet ebben az összefüggésben nem egyszerűen érzelmesség és belsô jóindulatú hajlam kérdése. Az igazi keresztény élet lényegét tévô szeretet részvétel az Egyház minden küzdelmében, problémájában, törekvésében. Szeretni annyi, mint teljesen elkötelezni magunkat az Egyház megváltói művének: az ember és társadalma megújításának és Istenhez vezetésének. Egyetlen keresztény sem maradhat érdektelen ebben a munkában. A feladat határai ma olyan tágak, mint maga a világ. Mindamellett ez a feladat minden egyes keresztény lelken belül kezdôdik. Nem vihetünk reményt és megváltást másoknak, ha mi magunk nem teltünk el Krisztus világosságával és Lelkével. Hogy eredményesen tudjunk osztozni az Egyház terheiben, elôször erôre és bölcsességre kell szert tennünk. Nevelôdnünk kell a szeretetben. El kell kezdenünk az életszentséget. Nincs egyszerű és hathatós formula az Evangéliumon kívül; és azok nem emberi szavak, hanem Isten szavai. Már pedig Krisztus szavai, az üdvösség szavai minden átlátszó egyszerűségükben is olyan mélyen titokzatosak maradnak, mint mindaz, ami Istentôl származik. Igaz, világos, hogy ,,tökéletességre'' vagyunk hívatva és tudjuk, hogy a tökéletesség nem más, mint ,,a parancsolatok (Krisztus parancsai) megtartása'', mindenekfölött az ô ,,új parancsáé'', ,,hogy szeressük egymást, amint Ô szeretett minket'', -- mégis mindegyikünknek félve és remegve kell munkálkodnia üdvösségén egyéni élete titokzatos szövevényében, gyakran megtévesztô zűrzavarában. Eközben mindegyikünk csakugyan új ,,útra'', újfajta ,,életszentségre'' bukkan, amely teljességgel sajátja. Mert mindegyikünknek sajátos hivatása van a Krisztus-hasonlóság megvalósítására, mindenki másétól egy kicsit különbözô módon, amint nincs közöttünk két egészen egyforma ember. A rejtett és láthatatlan Istennek ez a ,,keresése'' a lelkiélet világosan fogalmazott törvényeibe és tanácsaiba sűrítve talán igen egyszerűnek látszik. Nem nehéz elképzelni önmagunkat, amint felfedezzük: bizonyos dolgokat meg kell tennünk, mert jók, másokat kerülnünk kell, mert rosszak; nagylelkűen csináljuk a jót, természetesen mindig ,,Isten kegyelmével'', és így elérünk az ,,Istennel való egyesülésig''. Többé-kevésbé határozottan elgondolt eszménnyel indulunk neki az életszentség meghódításának olyanformán, hogy az élet valóságait hasonulni kényszerítjük eszményünkhöz. Nem kell ehhez semmi más -- gondoljuk --, mint nagylelkűség, teljes hűség ehhez az eszményhez. Sajnálatosan megfeledkezünk arról, hogy eszményünk maga is tökéletlen és félrevezetô lehet. Igaz, objektív normákon alapul, de ezeket a normákat igen korlátolt és egyéni módon értelmezhetjük; öntudatlanul eltorzíthatjuk, hogy megfeleljenek saját rendezetlen szükségeinknek és várakozásainknak. Ezek a mi szükségleteink és várakozásaink, igényeink önmagunkkal és az élettel, sôt magával Istennel szemben talán sokkal képtelenebbek és illuzórikusabbak, mint amit meg tudunk valósítani. Ezért aztán egész tökéletesség-elgondolásunk -- bár teológiailag esetleg kifogástalan szavakban fogalmazódik meg -- gyakorlatilag oly teljesen irreális lehet, hogy tehetetlenségre és csalódásra vagyunk kárhoztatva. Akár ,,el is veszíthetjük hivatásunkat'', nem azért, mert nincsenek eszményeink, hanem mert eszményeinknek semmi kapcsolatuk nincs a valósággal. A lelkiélet egyfajta dialektika az eszmények és a valóság között. Dialektikát mondok, nem kompromisszumot. Az eszmények általában egyetemes, ,,mindenkinek szóló'' aszketikus szabályokon alapulnak, -- vagy legalábbis mindazoknak szóló szabályokon, akik ,,a tökéletességet keresik''. Ezeket nem valósíthatja meg mindenki azonos módon. Nem úgy lesz tökéletes valaki, hogy az egyetemes tökéletesség egységes normáját váltja valóra életében, hanem úgy, hogy felel Isten hívására és szeretetére, amely sajátos hivatásának korlátai és körülményei között szól hozzá. Istenkeresésünk valójában egyáltalán nem azt jelenti, hogy bizonyos aszketikus technika segítségével megtaláljuk Ôt. Inkább egész életünk elnyugvása és rendezése önmegtagadás, ima és jócselekedetek által, hogy Isten, aki jobban keres bennünket, mint mi ôt, ,,megtalálhasson'' és ,,birtokba vehessen''. Ismerjük el tehát, hogy a kegyelemrôl alkotott fogalmunk homályos és irreális lehet. Csakugyan: minél inkább valami félig anyagi, tárgyiasított módon kezeljük a kegyelem fogalmát, annál valótlanabbá válik. A gyakorlatban hajlamosak vagyunk úgy gondolni a kegyelemre, mint valami titokzatos lényegre, ,,dolog''-ra, szükségleti cikkre, amelyet Isten szállít nekünk, -- afféle üzemanyag egy természetfölötti motorhoz. Valami lelki benzinfajtának tekintjük, amely Istenhez vivô utazásunkhoz szükséges. Természetesen a kegyelem nagy titok, és csak hasonlatokban és metaforákban beszélhetünk róla, ez pedig félrevezetô lehet. De az iménti metafora annyira félrevezetô, hogy egészen hamis. A kegyelem nem ,,valami'', ,,amivel'' jócselekedeteket hajtunk végre és elérkezünk Istenhez. Nem Istentôl teljesen különálló ,,dolog'', vagy ,,lényeg''. Hanem magának Istennek jelenléte és működése bennünk. Ezért világos, hogy nem valami szükségleti cikk, amit ,,meg kell kapnunk'' Tôle annak érdekében, hogy eljussunk hozzá. Gyakorlati célra éppen olyan megfelelô, ha azt mondjuk: a kegyelem lényünknek az a minôsége, amelyet Istennek életünkben dinamikusan működô megszentelô ereje hoz létre. Ezért a kezdeti keresztény irodalomban és fôleg az Újszövetségben nem annyira arról olvasunk, hogy az emberek kegyelmet kapnak, inkább arról, hogy megkapják a Szentlelket -- magát Istent. Jól tennénk, ha a teremtetlen kegyelmet hangsúlyoznánk. A bennünk jelenlevô Szentlelket, a ,,dulcis hospes animae''-t, a ,,lelkünkben lakozó édes vendég''-et. Maga az ô bennünk való jelenléte testibôl szellemi lénnyé változtat át (Róm 8,9). Milyen kár, hogy olyan kevéssé eszmélünk rá erre! Ha felismernénk, mit jelent és milyen jelentôs nekünk az Ô bensôséges közelsége, állandó örömöt, erôt és békét találnánk ôbenne. Jobban rá lennénk hangolva a Lélek e belsô, titkos ,,vágyódására, amely élet és béke'' (Róm 8,5). Jobban tudnánk ízlelni és élvezni a Lélek gyümölcseit (Gal 5). Bizalmunk volna abban a rejtett Valakiben, aki imádkozik bennünk akkor is, amikor mi magunk képtelenek vagyunk jól imádkozni, olyasmiket kér számunkra, amirôl nem is tudjuk, hogy rászorulunk, és olyan örömöket próbál adni nekünk, amilyeneket mi nem merészelnénk keresni magunknak. ,,Tökéletesnek lenni'' tehát nem annyira azon múlik, hogy hévvel és nagylelkűen keressük Istent, hanem inkább azon, hogy Isten találjon meg, szeressen és vegyen birtokba bennünket, az ô bennünk való működése tegyen teljesen nagylelkűvé, segítsen túlhaladni korlátainkon és legyűrni gyöngeségünket. Nem úgy leszünk szentek, hogy erôszakkal gyôzzük le gyöngeségünket, hanem úgy, hogy engedjük: adja meg nekünk az Úr az ô Lelkének erejét és tisztaságát a mi gyengeségünk és nyomorúságunk helyett. Ne bonyolítsuk hát életünket, ne juttassuk zátonyra önmagunkat azzal, hogy túl nagy figyelmet fordítunk magunkra, közben pedig elfeledkezünk Isten hatalmáról és megszomorítjuk a Szentlelket. Lelki magatartásunk, utunk a béke és tökéletesség keresésére teljes egészében istenfogalmunktól függ. Ha hinni tudjuk, hogy Ô igazán a mi szeretô Atyánk, ha valóban el tudjuk fogadni azt az igazságot, hogy végtelen és könyörületes érdeklôdéssel törôdik velünk, ha hisszük, hogy szeret bennünket, nem mert értékesek vagyunk, hanem mert szükségünk van szeretetére, akkor bizalommal haladhatunk elôre. Elkerülhetetlen gyöngeségeink és kudarcaink nem fogják kedvünket szegni. Meg tudunk tenni mindent, amit kíván tôlünk. Ha azonban azt hisszük, hogy Ô valami szigorú, hideg törvényhozó, aki nem érdeklôdik igazán irántunk, aki csak kormányzó, úr, bíró, nem pedig atya, akkor nagy nehézségeink lesznek a keresztény élet terén. Azzal kell tehát kezdenünk, hogy higgyük: Atyánk az Isten. Másképpen nem tudunk szembenézni a tökéletesség keresztény útjának nehézségeivel. Hit nélkül a ,,keskeny úton'' járni teljességgel lehetetlen. ======================================================================== II. Az eszmények próbája # Az új törvény Hogy tökéletessé legyünk, ésszerű, konkrét eszményeinknek kell lenniük és erôfeszítéseket kell tennünk, hogy szerintük éljünk. Kell lenni bizonyos általános törvényeknek és követelményeknek, amelyek mindenkire érvényesek, s egyetemes ,,szabály''-ként szolgálnak, hogy ki- ki kövesse ôket saját életében. Az ilyen szabályokat sohasem szabad lebecsülnünk vagy elhanyagolnunk. Szenteljünk néhány oldalt ezeknek a tág, általános normáknak, a keresztény lelki tanítás alapjainak. Nem mintha az életszentségnek valami holtbiztos módszerét szándékoznánk fölvázolni. Egyszerűen csak emlékezetbe idézzük az Egyház alapvetô tanítását a keresztény tökéletesség útjáról. A keresztény tökéletesség útja egy személyes felszólítással kezdôdik, amelyet Krisztus, az Úr intéz az egyes keresztényhez a Szentlélek által. Ez a felszólítás hívás, ,,hivatás''. Minden keresztény megkapja valamilyen módon ezt a hivatást Krisztustól -- a hívást, hogy kövesse ôt. Néha azt képzeljük, a hivatás papok és szerzetesek kiváltsága. Igaz, ôk különleges meghívást kapnak a tökéletességre. A keresztény tökéletesség keresésére szentelik magukat bizonyos meghatározott eszközök igénybevételével. De minden keresztény hivatott arra, hogy kövesse Krisztust, utánozza Krisztust, olyan tökéletesen, ahogyan csak életkörülményei megengedik, és ezzel szentté váljék. Mi a mi feleletünk Krisztus hívására? Nem az, hogy sok imát mondunk, sok kilencedet végzünk, vigíliagyertyákat gyújtunk a szentek szobrai elôtt, vagy halat eszünk pénteken. Nemcsak az, hogy misére megyünk, vagy bizonyos önmegtagadási gyakorlatokat végzünk. Mindez nagyon jó lehet a keresztény élet teljes összefüggésében tekintve. Ebbôl az összefüggésbôl kiragadva elveszítheti vallásos jelentôségét, üres gesztussá válhat. Feleletünk Krisztus hívására azt jelenti, hogy fölvesszük keresztünket: vagyis vállaljuk felelôsségünket, hogy mindenben az Atya akaratát keressük és tegyük. Valóban ez és csak ez volt Krisztus földi életének, halálának és feltámadásának lényege. Minden az Atya iránti engedelmességbôl történt. (Zsid 10,5-8; Lk 2,49; Mt 26,42; Jn 5,30 stb.) Krisztus is ezt mondja minden kereszténynek: ,,Nem mindenki, aki mondja nekem: Uram, Uram! jut be a mennyek országába, hanem aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.' (Mt 7,21) Egész életünknek ezért az Atya akaratára kell összpontosulnia. Ez az akarat világosan és nyilvánvalóan kifejezôdik abban a törvényben, amelyet Isten adott nekünk, -- ennek foglalata a Tízparancsolat, legtökéletesebb kivonata pedig az az egyetlen nagy parancs, hogy szeressük Istent teljes szívünkbôl, elménkbôl és szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat. De most, amikor Krisztus már feláldozta életét és feltámadt halottaiból, hogy Lelkével birtokba vegyen bennünket, maga a bennünk lakó Lélek kell hogy törvényünk legyen. Ez a belsô törvény, az ,,Új Törvény'', amely tisztára a szeretet törvénye, a ,,fiúság'' szóban foglalható össze. ,,Akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!'' (Róm 8,15) A Szentlélek nem törli el az Ó Törvényt, a külsô parancsot: hanem belsôvé teszi számunkra ezt a törvényt, úgyhogy Isten akaratát már nem félelembôl teljesítjük, hanem önkéntes szeretetbôl. A Szentlélek ezért nem a törvény otthonos elôírásaival ellentétes cselekedetekre tanít. Éppen ellenkezôleg: a Törvény legteljesebb megtartására vezet rá, valamennyi kötelességünk szeretô teljesítésére a családban, munkában, választott életmódunkban, társadalmi kapcsolatainkban, állampolgári életünkben, imánkban és lelkünk mélyén Istennel folytatott bensôséges társalgásunkban. A Szentlélek nemcsak arra tanít, hogy tevékenyen teljesítsük Isten akaratát úgy, amint parancsaiban megnyilvánul, hanem arra is, hogy szeretettel elfogadjuk ezt az akaratot az ellenôrzésünk határain túlesô, gondviselésszerű eseményekben. Egyszóval: az egész keresztény életnek az a lényege, hogy szeretô hittel keressük Isten akaratát és hűséges szeretettel teljesítjük ezt az áldott akaratot. A tökéletesség tehát hűség és szeretet kérdése -- mindenekelôtt hűség a kötelességhez, azután pedig szeretet Isten akarata iránt annak minden megnyilvánulásában. A szeretet fogalma azt jelenti, hogy többre becsülök valamit, és ez az elônyben részesítés áldozatot kíván. Isten akaratának elsôbbsége gyakorlatilag azt jelenti, hogy félretesszük és feláldozzuk saját akaratunkat. Minél inkább lemond a keresztény a maga akaratáról, hogy szeretô alárendeltségben és gondtalan odaadással Isten akaratát cselekedje, annál inkább egyesül Krisztussal az istenfiúság Lelkében, annál igazabban bizonyul a mennyei Atya fiának, és annál közelebb jut a keresztény tökéletességhez. # Mi az Isten akarata? Itt azonban fölmerül egy újabb probléma, és megint azt kérdezzük magunktól: nem volna-e szükségünk valami rendszeres, módszeres útra, hogy megismerjük és megtegyük Isten akaratát? Hogyan lehetek hűséges ehhez a titokzatos és szent akarathoz? Honnan tudom, mikor tetszik az áldozat a mennyei Atyának, és mikor csak saját akaratom öncsalása? Ez bizony nem könnyű dolog. Nem hagyatkozhatunk egyéni érzésre vagy szeszélyre. Teszem azt, valaki csalóka és túlságosan leegyszerűsített módszert eszelhet ki ,,Isten akaratának'' felismerésére. Azt mondhatja: ,,Bűnre hajló akaratom rendszerint ellene szegül Isten akaratának. Tehát hogy ezt az állapotot helyrehozzam, mindig azt kell tennem, ami ellentmond ösztönös vágyaimnak vagy személyes érdekeimnek, és akkor biztos leszek abban, hogy Isten akaratát cselekszem.'' De ez hamis kiindulás: manicheista felfogás az, hogy mindig szükségszerűen a rosszra hajlom, hogy mindaz, amit ösztönszerűén kívánok, már a priori bűnös. Az emberi természet nem rossz. Nem minden gyönyör bűnös. Nem minden spontán vágy önzô. Az eredeti bűnrôl szóló tanítás nem azt jelenti, hogy az emberi természet teljesen megromlott és az ember szabadsága mindig bűnre hajlik. Az ember se nem ördög, se nem angyal. Nem tiszta szellem, hanem test és lélek, azért alá van vetve tévedésnek és rosszakaratnak, de alapvetôen hajlandó az igazság és jóság keresésére. Valóban bűnös, de szíve visszhangot ad a szeretetre és kegyelemre. Ugyanígy válaszol embertársa jóságára és szükségleteire is. Az isteni akarat fölismerésének keresztény módja nem valami elvont logikai művelet. Nem is pusztán szubjektív. A keresztény tagja egy élô testnek, és Isten akaratának felismerése a Test többi tagjával való kapcsolatától függ: minthogy mindnyájan egyek vagyunk, mint ,,egymás tagjai'', azért Isten élô, üdvözítô akarata titokzatos módon egymáson keresztül jut tudomásunkra. Mindannyiunknak szükségünk van egymásra, mindannyian kiegészítjük egymást. Isten akarata ebben a kölcsönös egymásrautaltságban található meg. ,,A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok. Mindannyiunkat egy Lélek itatott át. Mert a test nem egyetlen tagból áll, hanem sokból. Ha a láb azt mondaná is: ,Nem vagyok kéz, tehát nem tartozom a testhez', azért a testhez tartozik. Ha pedig a fül mondaná: ,Nem vagyok szem, tehát nem tartozom a testhez', azért a testhez tartozik. Ha a test csupa szem volna, hol maradna a hallás? Ha meg csupa hallás, hol lenne a szaglás? Isten határozta meg mindenegyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol lenne a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy. A szem nem mondhatja a kéznek: ,Nincs rád szükségem', vagy a fej a lábnak: ,Nincs rád szükségem'.'' (1Kor 12,12-21) A keresztény ,,módszer'' tehát nem rituális szabályok és aszketikus gyakorlatok bonyolult sorozata. Hanem mindenekfölött a spontán szeretet erkölcstana, amelyet a keresztény ember és testvére közötti tényleges rokonság ír elô. És a kereszténynek bizonyos értelemben minden ember testvére. Egyesek ténylegesen és láthatóan tagjai Krisztus Testének. De lehetôség szerint minden ember tagja ennek a testnek; és ki mondhatja meg biztosan, hogy a nemkatolikus vagy nemkeresztény nem igazult-e meg valami rejtett módon Istennek benne lakó Lelke által, és így -- ha nem is láthatóan és nyilvánvalóan -- nem igazi testvér-e ,,Krisztusban''? Isten akarata ezért a keresztény számára mindenekfölött a szeretet parancsában nyilvánul meg. A mi Urunk Jézus Krisztus legünnepélyesebb beszédében azt mondotta tanítványainak: azok, akik szeretni akarják ôt, tartsák meg az ô parancsát: úgy szeressék egymást, amint ô szeretett minket. ,,Ezeket azért mondottam nektek, hogy örömöm legyen bennetek és a ti örömötök teljes legyen. Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha megteszitek azt, amit parancsolok nektek. Nem mondalak már titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket barátaimnak mondottalak, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és arra rendeltelek, hogy elmenjetek, gyümölcsöt hozzatok és az maradandó legyen, s amit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást.'' (Jn 15,11-17) Ez az egyetlen aszketikus ,,módszer'', amit Krisztus az Evangéliumokban adott: mindenki azzal mutassa meg barátságát iránta, hogy barátja a másiknak és még ellenségeit is szereti (Mt 5,43-48). Hiszen a keresztényeknek mindig az áldozat, a türelem és szelídség szellemében kell viselkedniök -- még az igazságtalanokkal és erôszakosokkal szemben is. Annál erôsebben kötelesek hát szeretetteljes kedvességre egymás iránt, sohasem használva sértô vagy bántó kifejezéseket egymással szemben (Mt 5,20-26). Isten akarata megtalálásának keresztény ,,módszere'' tehát: keressük ezt a szent és életadó akaratot a Krisztus Misztikus Testének tényleges és lehetséges tagjai közötti kölcsönös kapcsolatban. Isten akarata az, hogy mindenki üdvözüljön. Következésképpen Isten akarja mindannyiunk közreműködését Jézus Krisztussal és egymással, hogy egymást üdvösségre és életszentségre segítsük. Mindnyájan kötelesek vagyunk nemcsak saját javunkat, hanem mások javát is keresni. Az isteni Gondviselés, akár közvetve, akár közvetlenül, kapcsolatba hoz azokkal, akiknek életében az üdvösség eszközeként kell szerepelnünk. És a Szentlélek is azt akarja, hogy kapjunk azoktól, akiknek adunk és adjunk másoknak, akiktôl kapunk. Így az egész keresztény élet kölcsönös viszonyok hálózata egy test tagjai között, amelyet természetfölötti szeretet, azaz a Szentlélek működése egyesít, mindnyájunkat eggyé téve Krisztusban. Isten akarata mindenekfölött az, hogy mindenki a tôle telhetô legnagyobb szabadsággal működjék közre a szeretet Szentlelkével, az ,,egység kötelékével''. Ez az egység élô és szerves. Az Egyház több, mint tagjait külsôleg uniformizáló egyesület. Élô szervezet, amely a saját lényük mélyén jelenvaló és tevékenykedô élet révén egyesíti tagjait. Ez az élet a keresztény szeretet. S ez a Titokzatos Test számtalan tagjában szinte végtelenül változatos módon fejezôdik ki. Isten akarata tehát az, hogy mindenki, képességeinek, hivatásának és helyzetének megfelelôen, minden testvére szolgálatára és üdvösségére szentelje magát; különösen azokéra, akik legközelebb állnak hozzá a szeretet rendjében. Elôször ezeket a legközelebbieket kell szeretnie -- szüleit, gyermekeit, beosztottjait, barátait; de szeretetének alkalomadtán el kell érnie minden emberhez. Az a mérték tehát, amely szerint áldozatainkat értékelhetjük és megítélhetjük, a szeretetnek ez a pontos rendje. Saját akaratunk feláldozása akkor szükséges és Istennek tetszô, ha arról van szó, hogy lemondjunk egyéni, magánjavunkról egy magasabb közös jó miatt, ami egyszerre szolgálja a magunk és a mások üdvösségét. Tehát nem az számít legfôképpen, mibe kerül nekünk az áldozat, hanem mivel járul hozzá mások és az Egyház javához. Az áldozat mértéke nem az okozott szenvedés nagysága, hanem hogy milyen ereje van válaszfalak ledöntésére, sebek gyógyítására, a rend és egység helyreállítására Krisztus Testében. ,,Amit akartok, hogy az emberek nektek tegyenek, azt tegyétek ti is nekik. Ez ugyanis a törvény és a próféták. A keskeny kapun menjetek be. Mert a széles kapu és a tágas út a romlásba visz és sokan vannak, akik azon mennek be. A keskeny kapu és szűk út ellenben az életre vezet, de azt kevesen találják meg. Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik a bárányok bôrében jönnek hozzátok, belül azonban ragadozó farkasok. Gyümölcseikrôl ismeritek fel ôket. Szednek-e a tövisrôl szôlôt vagy bojtorjánról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Jó fa nem hozhat rossz gyümölcsöt, sem rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fát, mely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Tehát gyümölcseikrôl ismeritek fel ôket. Nem mindenki, aki mondja nekem: Uram, Uram! jut be a mennyek országába, hanem aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.'' (Mt 7,12-21) ,,Ha tehát ajándékodat az oltárra viszed és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak van valami kifogása ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár elôtt, menj elôbb kibékülni embertársaddal, csak aztán gyere ajándékodat felajánlani. Idejében légy jóindulatú ellenfeleddel, míg az úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a poroszlónak és börtönbe kerülj. Bizony mondom neked, nem jössz ki onnét, amíg az utolsó fillért is meg nem fizetted.'' (Mt 5,23-26) ,,Hiábavaló áldozatokat ne mutassatok be többé; még tömjénfüstötök is utálat. Elég az újholdakból és szombatokból, a zsúfolt gyülekezetekbôl, ahol csak bűnösök találkoznak! kezdôdik az új hónap, jön az ünnepnap, ízét vesztetten és unalmasan, csömörig elégítve az étvágyat. Nyújtogassátok csak a kezeteket, ahogy akarjátok, nem kaptok tôlem segítséget; halmozzatok imát imára, nem hallgatom meg; nem szennyezi-e vér ezeket a kezeket? Mosakodjatok meg, kíméljetek meg szorgos gonoszságtok látványától, ne tegyetek ünnepnapon rosszat. Tanuljatok meg inkább jót tenni, szíveteket igazságra adni, jóvátenni a rosszat, oltalmazni az árvát, ruházni az özvegyet; azután jöjjetek vissza, mondja az Úr, és szálljatok perbe velem. Akkor vétketek bíbora hófehérré lesz, a karmazsin foltok olyanok, mint a tiszta gyapjú.'' (Iz 1,13-18) Az alapelv tehát: mindenki ismerje el, hogy szüksége van mindenkire, de köteles is szolgálni mindenkinek. Isten akarata akkor kezd megvilágosodni, ha egyszer ezt az alapigazságot elfogadjuk és megértettük. Amíg azonban nem ismerjük föl, hogy ugyanazon test tagjai vagyunk és létfontosságú kötelezettségeink és felelôsségeink vannak más tagok iránt, akik ugyanebbôl az életelvbôl élnek, addig sohasem fogjuk megérteni Isten szeretetét. # Szeretet és engedelmesség A szeretet elsôbbsége a keresztény erkölcsi életben megadja a kulcsot a keresztény ember minden más kötelezettségéhez. Az Egyházban bizonyára kell lenniök külsô törvényeknek és szabályoknak. Feltétlenül ôriznie kell szervezeti fegyelmét, szertartásrendjét, tanítói tekintélyét. Kell hierarchiájának lennie. Ha azonban elfelejtjük mindezek célját, ha nem vesszük tudomásul, hogy irányuk a szeretetben való egység, akkor nagyon torz fogalmat kapunk az Egyházról és életérôl. Ha elfelejtjük, hogy az Egyház törvényei és szervezete csakis a szeretet belsô életének megôrzésére valók, akkor hajlamosak leszünk öncélúvá tenni a törvény megtartását. Akkor a keresztény élet elkülsôségesedik. Aki külsôleg teljesítette a törvényt, az akár meg is elégedhetik ezzel, még ha nincs is ôszinte, alázatos és önzetlen szeretet-egységben keresztény testvéreivel és embertársaival. Esetleg annyira elnyelik a törvény és a szervezés külsôségei, hogy elveszíti reális érzékét a szeretetnek a keresztény életben való fontossága iránt. Ez pedig lehetetlenné teszi a valódi életszentséget, mert az az élet teljessége, a szeretet bôsége és a bennünk rejtôzô Szentlélek kisugárzása. A keresztény szeretet természetszerűleg keresztény engedelmességet követel. Több akarat magasabb és tökéletesebb egyesülése a szeretetben nem lehetséges, ha hiányzik az alacsonyabb és elemibb egyesülés az engedelmességben. Tévedés a szeretetre hivatkozni az engedelmesség ellenében. De tévedés az is, ha gyakorlatilag minden szeretetet csak az engedelmességre vezetünk vissza, mintha a kettô egyértelmű lenne. A szeretet sokkal mélyebb valami, mint az engedelmesség, de ha az engedelmesség nem nyitja meg ezeket a belsô lelki mélységeket, akkor szeretetünk felületes marad, alig több, mint érzelem és megindultság. Az engedelmesség adja meg a szeretetnek azt az erôt, hogy fölébe emelkedjék a puszta külsôségek formalizmusának. Engedelmesség nélkül szeretetünk szubjektív és bizonytalan. Szükségünk van objektív normákra, hogy a szeretet erejét abba az irányba csatornázzuk, amerre Isten akarja, Egyházában és Egyházáért. Az engedelmesség lát el bennünket ezekkel az objektív mércékkel. Igen fontos felidéznünk ezeket az egyszerű alapelveket; sokszor magától értetôdônek vesszük ôket, gyakorlatban pedig elfeledkezünk róluk. Pedig éppen ennek az igazi perspektívának az elvesztése miatt látszik az életszentség gyakorlatiatlan, sôt lehetetlen eszménynek a keresztény számára. Ha szem elôl tévesztjük a keresztény életszentség központi elemét, vagyis a szeretetet, ha elfelejtjük, hogy a keresztény szeretet parancsát nem valami távoli, csak beavatottaknak szóló módon kell betölteni, hanem ellenkezôleg azzal, ami a kezünk ügyébe esik, akkor a keresztény élet bonyolult és roppant zavarbaejtô lesz. Elveszíti azt az egyszerűséget és egységet, amit Krisztus adott meg neki evangéliumában és összefüggéstelen elôírások, tanácsok, aszketikus elvek, morális kázusok, sôt jogi és szertartásbeli technikai részletek labirintusává válik. Ezeket a dolgokat annál nehezebb megérteni, minél inkább elveszítik kapcsolatukat a szeretettel, hiszen az egyesíti, az irányítja Krisztus felé mindegyiket. Így megzavarodunk a szervezetlen és alig érthetô lelkiélet bonyodalmaitól és nehézségeitôl, és kezdjük azt hinni: az igazi keresztény életszentség olyan aprólékosan kidolgozott technikai ügy, hogy csak szakemberek érthetik meg és gyakorolhatják. Nyilvánvalóan jó, ha teológiai ismereteink vannak és aszketikus élettapasztalatunk. Jó az is, ha eleget tanultunk ahhoz, hogy felfogjuk a törvény és a liturgikus elôírások igazi értelmét a katolikus életben. Ezeknek a dolgoknak helyesen irányított tanulmányozása azt mondja nekünk, amit a XII. század egyik ciszterci Írója, Perseigne-i Ádám így fejezett ki: ,,A törvény egyszerűen az a szeretet, amely köt és kötelez.'' (Lex est amor qui ligat et obligat.) De ha megfeledkezünk a szeretetnek a keresztény életben betöltött elsôdleges szerepérôl, az így keletkezô zavar és félreértés olyan kiábrándultságig vezethet, hogy valaki teljesen feladja az életszentségre, vagy akár a mélyebb kereszténységre való törekvést. Ez az eszmények szigorú megvizsgálását vonja maga után. Ebben a vizsgálódásban könnyen hibázhatunk. A válasz nemcsak ,,erôfeszítés'' és ,,akaraterô''. Ellenkezôleg: néha az értelmi és lelki világosság a legszükségesebb, hogy megmentsük valakinek az életszentségre való hivatását, vagy akár keresztény hitét. Igazság nélkül hiábavaló az akaraterô. A szeretet igazság nélkül pedig puszta érzelgôsség. # Felnôtt keresztények Könnyen megtörténhetik, hogy valaki azért veszti el keresztény hitét, mert olyan felfogást próbál magára erôltetni az Egyházról, Istenrôl vagy a Krisztusban való életrôl, amely egészen torz, vagyis gyakorlatilag hamis. De neki talán az a benyomása, hogy ez az egyházkép a helyes, hisz szemmel láthatóan ezt a szemléletet képviseli a legtöbb keresztény, akivel kapcsolatban van. Ilyen esetekben a kereszténység hiányos és tökéletlen fogalmához való erôszakos ragaszkodás nemcsak hogy nem visz jóra, hanem ténylegesen, gyorsan és hatékonyan hozzájárul a hit elvesztéséhez. Hasonló helyzetben nem annyira erôszakra, nem önfenyítésre és zavaros erôfeszítésekre van szükségünk, hogy alkalmazkodjunk a másodrendű keresztényekhez, inkább a tényállás tisztázására és az igazi távlatok visszaállítására. Eszményeinket minden bizonnyal meg kell vizsgálnunk, éspedig gyökeresen. Nem kerülhetjük el ezt a vizsgálatot. Nemcsak módosítanunk kell és meg kell újítanunk az életszentségrôl és a keresztény érettségrôl vallott felfogásunkat (habozás nélkül félretéve keresztény gyermekkorunk csalóka képeit), hanem talán Istenrôl és az Egyházról alkotott helytelen eszmékkel is szembe kell néznünk életünkben. Az is megtörténhetik, hogy tényleges visszaélésekkel kell viaskodnunk a keresztények életében, az úgynevezett keresztény társadalomban, sôt még magában az Egyházban is. A ,,keresztény társadalom'' fogalma ma csakugyan tisztázásra szorul. A modern Európa és Amerika elvilágiasodott jóléti társadalma bizonyára nem igazán keresztény többé. Mégis: ebben a társadalomban a keresztények próbálnak csüngeni hagyományuk még fennmaradt nyomain, s ezek miatt a nyomok miatt azt hiszik, hogy még mindig keresztény világban élnek. Kétségtelen, hogy a XIX. és XX. század pragmatizmusa és szekularizmusa mélyen behatolt az átlagkeresztény gondolkodásába és szellemébe. Másrészt az Egyház erôteljes védekezô reakciója a XIX. században a francia forradalom és annak következményei ellenében a merevség szellemére vezetett, sôt bizonyos félelemre új fejleményekkel szemben. Ez a nehéz helyzet a katolikus életben sok összeütközést és látszólagos ellentmondást eredményez. Semmi kétség: az Egyház ma történelmének egyik legnagyobb válsága elôtt áll. Nyilvánvaló hát, hogy botrányok és lelkiismereti problémák adódnak majd minden oldalon. Természetes és szükségszerű, hogy az érett kereszténynek egyszer- másszor szembe kell néznie a keresztények elkerülhetetlen hibáival, -- másokéival éppúgy, mint a sajátjaival. Tisztességtelen és egyben hitetlen magatartás, ha azt képzeli: az Egyházba vetett hite megôrzésének egyetlen útja, ha meggyôzi magát, hogy az Egyház életében és tevékenységében minden mindig, minden tekintetben, minden korban eszményi. Itt a történelem, hogy az ellenkezôjét bizonyítsa. Sajnos igaz, hogy még keresztények is, egy vagy más okból, sôt talán magának Istennek és az ô igazságának nevében, ragaszkodhatnak az elôítélet, tehetetlenség és szellemi bénultság kifinomult formáihoz. Bizony még komoly erkölcsi rendetlenség és igazságtalanság is elôfordulhat ott, ahol a szentségnek kellene érvényesülnie. Biztos, hogy az Egyház maga sohasem tanít tévedést és sohasem mozdít elô igazságtalanságot. De hívei különféle módon arra használhatják fel tanítását és fegyelmét, hogy elsáncolják magukat -- olyan látszólag elônyös helyzetbe, amely valójában sok hamis, tisztességtelen és igazságtalan elemet tartalmaz. Vagy egyszerűen megszerezhetik azt a gyakorlatot, hogy nem veszik tudomásul az Egyház tanításának igazi horderejét, és így elmulasztják azt a kötelességüket, hogy fenntartsák az igazságot és az igazságosságot, akár lelki síkon, akár magában a társadalomban. A kereszténynek meg kell tanulnia szemébe néznie ezeknek a problémáknak, az igazságért és Isten Egyházának dicsôségéért érzett ôszinte és alázatos gonddal. Meg kell tanulnia segédkezni ezeknek a hibáknak kijavításában anélkül, hogy tapintatlan vagy lázadó túlbuzgóságba esnék. A fennhéjázás sohasem a kegyelem jele. Damiáni Szent Péter mondta a vallumbrosai szerzeteseknek, akik felháborodtak a XI. századi Egyházban tapasztalt nagyon is valóságos visszaéléseken: ,,Aki szent akar lenni, az mindenekelôtt önmagában szentüljön meg Isten színe elôtt és ne legyen fennhéjázó gyöngébb testvérével szemben.'' (Opusculum 20.) Ugyanez a szent ellenezte a keresztények egész csoportjaival szemben alkalmazott igen szigorú büntetések önkényes és általános kirovását és nem hitte, hogy vallásos reformokat fegyveres erôvel sikerüljön keresztülvinni. A keresztény szellem mindenben a szeretet, alázat és szolgálat szelleme, nem az erôszaké az abszolutizmus és a hatalom védelmében. Ezért, bár mindig minden intézményben, még az Egyházban is fordulnak elô kétségtelen visszaélések, ezekkel becsülettel, alázattal és szeretettel kell szembenézni. Nem lehet ôket szépítgetni, vagy szemet hunyni elôttük. Nem mindenki ,,tehet valamit'': egyes problémák nagysága felülmúlja az egyén megértési körét. De mindenki felhasználhatja ôket jó célra saját belsô életében: tekintse alkalomnak hite, engedelmességi szelleme és az Egyház iránti természetfölötti szeretete megtisztítására. Egyes keresztények még csak nem is képesek ezzel a feladattal közvetlenül szembenézni: sohasem tudják teljesen elismerni önmaguk elôtt. De nem menekülhetnek meg a szívüket tépô kíntól. Talán nem ismerik a kín forrását, de gyötri ôket. Mások elismerik, hogy látják, amit látnak: de ez komoly botránnyá válik bennük. Fellázadnak a helyzet ellen, elítélik az Egyházat, sôt megpróbálják módját ejteni, hogy szakítsanak vele. Nem fogják föl, hogy most közelítették meg keresztény hivatásuk igazi értelmét, most hozhatják meg azt az áldozatot, amit felnôtt keresztény férfiaktól és nôktôl elvárhatunk: a tökéletlenség és hiányosság realisztikus elfogadását önmagukban, másokban és legjobban szeretett intézményeikben. Szembe kell nézniök ezeknek a tökéletlenségeknek igazságával azért, hogy lássák: az Egyház nemcsak arra való, hogy mindent megtegyen értük, hogy megteremtse nekik a béke és biztonság kikötôjét, hogy passzív állapotban megszentelje ôket. Ellenkezôleg: itt az idô, hogy ôk adjanak a közösségnek saját szívük vérébôl, hogy tevékenyen és nagylelkűen részt vegyenek minden küzdelmében. Itt az idô, hogy feláldozzák magukat másokért, talán -- úgy tűnhet -- méltatlanokért. ,,Azt mondom ugyanis: Aki szűken vet, szűken is arat; s aki bôven vet, bôven arat. Mindenki elhatározásának megfelelôen adjon, nem kelletlenül vagy kényszerűségbôl, mert Isten a vidám adakozót szereti. Isten elég hatalmas ahhoz, hogy bôven megadjon nektek minden adományt, hogy mindig és minden tekintetben bôven ellátva készen legyetek minden jótettre.'' (2Kor 9,6-8) Nagy hôsiesség életünket másoknak szentelni, amikor a helyzet kiábrándító és elégületlenséget keltô, és az áldozat nagymértékben kárba is veszhet. Itt van szükség igazán Istenbe vetett hitre. Ô látja áldozatunkat és gyümölcsözôvé fogja tenni, akkor is, ha a mi szemünk csak eredménytelenséget és kudarcot lát. Ha elfogadjuk ezt a kegyelmet, megnyílik a szemünk, hogy meglássa másokban a valóságos, nem is sejtett jót, és igazán hálásak legyünk keresztény hivatásunkért. # Realizmus a lelkiéletben Tauler János mondja egyik beszédében: amikor Isten lelkünket keresi, úgy tesz, mint az evangéliumi példabeszéd asszonya, aki elvesztette garasát és felforgatta az egész házat, míg csak meg nem találta. Belsô életünknek ez a ,,felforgatása'' lényeges a lelki növekedéshez, mert enélkül kényelmesen megmaradunk az igazi életszentség többé-kevésbé csalóka elképzeléseinél. Keresztes Szt. János úgy írja ezt le tanításában, mint a passzív tisztulás ,,sötét éjszakáját'', amely kiüresít Istenrôl és az isteni dolgokról alkotott túlságosan emberi elgondolásainkból és a pusztába visz; ott nemcsak kenyérrel táplálnak, hanem olyasmivel, amit csak közvetlenül Ô adhat. Modern teológusok elég sokat vitatkoztak, mennyiben szükséges a passzív misztikus tisztulás a beérett keresztény életszentséghez. Eltekinthetünk itt mindkét oldalú érvektôl, mert elég annyit mondani: az igazi életszentség Krisztus keresztjének teljes kiverôdése életünkön, és ez a kereszt a halála mindannak, ami nekünk megszokott és természetszerű, mindennapi énünk halála azért, hogy új színvonalon élhessünk. És paradox módon ezen az új színvonalon mégis fölfedezzük régi, mindennapi énünket. Ez az ismerôs én hal meg és támad fel Krisztusban. Az ,,új ember'' teljesen átalakult, és mégis ugyanaz a személy marad. Lelkivé lett, sôt mint a szentatyák mondanák: ,,megistenült'' Krisztusban. Figyelmeztetés ez, hogy haszontalan dolog olyan ,,eszményeket'' dédelgetni, amelyek elképzelésünk szerint segítenek majd megszabadulni énünktôl, mert azzal elégedetlenek vagyunk vagy undorodunk tôle. A tökéletesség útja nem a menekülés útja. Csak úgy lehetünk szentek, ha szembenézünk önmagunkkal, ha teljes felelôsséggel vállaljuk életünket olyannak, amilyen, összes terhével és korlátoltságával, és alávetjük magunkat az üdvözítô tisztító és alakító tevékenységének. Valóban tragikus megfigyelni, micsoda kiábrándulás és összeomlás következik be jószándékú, de tévútra vezetett fiatalokban, mert nem tudják felfogni ezt az elemi tényt. Ezeknél gyakorlatilag szó sincs komoly vallásos odaadásról. És mégis mintha valamiképpen ôk éheznének legjobban a tökéletességre. Olyan patetikus komolysággal és erôvel próbálnak kitörni önmaguk börtönébôl -- mert azzá lettek maguknak --, hogy az föltétlenül részvétet kelt minden jószándékú segítôben. Lelkivezetôk néha elkövetik azt a hibát, hogy bátorítják a csalóka idealizmust, minden baj forrását, ahelyett, hogy megpróbálnák rávenni ezeket a szegény szenvedôket: nézzenek szembe a valósággal. Semmi jó nincs abban a beteges öngyűlöletben, amely néha alázatként szerepel. Reménytelen az olyan lelki eszmény, amelyet manicheus gyűlölet fertôzött meg a test és az anyagi dolgok iránt. Az az angelizmus, amely igazából a gyerekes önszeretet rafinált formája, nem vezethet sem lelki szabadságra, sem életszentségre. S ugyanakkor mégis küzdenünk kell, hogy féken tartsuk szenvedélyeinket, próbálnunk kell mély alázatban és önmegtagadásban elnyugtatni lelkünket, szilárdan és határozottan nemet kell tudnunk mondani rendetlen vágyainkra, sôt még egy-egy jogos óhajunkat is meg kell tagadnunk a fegyelem kedvéért. Mélységesen komoly, megalkuvást nem tűrô feladat az, hogy Istennek adjuk magunkat és lemondjunk a világról. Nem elég elmélkedni a tökéletesség áldozatos, imádságos, világról lemondó útjáról. Ténylegesen böjtölnünk, imádkoznunk kell, meg kell tagadnunk magunkat és belsô emberré kell válnunk, ha valaha is meg akarjuk hallani magunkban Isten hangját. Nem elég egyszerűen aktív tettekben látni minden tökéletességet és azt mondani, hogy az engedelmesség reánk rótta gyakorlatok és kötelességek önmagukban elegendôk, hogy Krisztusban átalakítsák egész életünket. Aki egyszerűen ,,Istenért dolgozik'' külsôleg, abból hiányozhat az igazi tökéletességhez szükséges belsô szeretet Isten iránt. A szeretet nemcsak arra törekszik, hogy szolgálja ôt, hanem hogy megismerje, egyesüljön vele imádságban, ráhagyatkozzék szemlélôdésben. ======================================================================== III. Krisztus, az út # Az Egyház megszenteli tagjait A tökéletesség nem valami Krisztuson kívül megszerzett erkölcsi megszépülés, hogy ez képesítsen a vele való egyesülésre. A tökéletesség magának a hit által bennünk élô Krisztusnak a műve. A Szentlélek ajándékaival tökéletessé tett szeretetnek teljes élete. Hogy elérhessük a keresztény tökéletességet, Jézus ránk hagyta tanítását, az Egyház szentségeit és mindazokat a tanácsokat, amelyekkel megmutatja az útját, hogyan éljünk tökéletesebben benne és érette. Akik különleges meghívást kapnak a tökéletességre, azoknak ott a szerzetes-állapot a maga fogadalmaival. Magának az Egyháznak irányítása alatt törekszünk nagylelkűen közreműködni a Szentlélek sugallataival. Belülrôl Krisztus Lelke vezet, kívülrôl a látható Egyház véd és alakít hierarchiájával, törvényeivel, tanításával, szentségeivel és liturgiájával: így növekszünk együtt ,,egyazon Krisztussá''. Az Egyházat nem szabad pusztán intézménynek vagy szervezetnek tekintenünk. Minden bizonnyal látható és világosan felismerhetô tanításában, kormányzásában és istentiszteletében. Ezek azok a külsô vonások, amelyeken keresztül megláthatjuk lelkének belsô sugárzását. Ez a lélek nem pusztán emberi, hanem isteni. Maga a Szentlélek. Az Egyház, akárcsak Krisztus, egyszerre emberi és isteni módon él és cselekszik. Krisztus emberi tagjaiban természetesen van tökéletlenség, de tökéletlenségük elválaszthatatlanul egyesül az ô tökéletességével, az ô ereje hordozza, az ô szentsége tisztogatja mindaddig, amíg a hit és szeretet által élô egységben maradnak vele. E tagjain át a Mindenható Megváltó csalhatatlanul megszentel, vezet és tanít minket, és arra is fölhasznál, hogy általunk fejezze ki irántuk való szeretetét. Így tehát az Egyház igazi természete szerint olyan testület, amelyben a tagok mind ,,hordozzák egymás terhét'' és az isteni gondviselés eszközeiként működnek egymás érdekében. Azok szentelôdnek meg leginkább, akik legteljesebben beleépülnek a Krisztusban lakozó szentek életadó közösségébe, örömmel isznak az élet tiszta folyamából, amelynek vizei megvidámítják Isten egész Városát. Ezért tökéletességünk nemcsak egyéni ügy, hanem a Krisztusban való növekedés kérdése, vele való kapcsolatunk elmélyítése az Egyházban és az Egyház által, következésképpen mélyebb részvétel a misztikus Krisztus, az Egyház életében. Ez természetesen szorosabb egységet jelent testvéreinkkel Krisztusban, szorosabb és termékenyebb, közös belenövést a Titokzatos Test élô, gyarapodó szellemi szervezetébe. Nem azt jelenti ez, hogy a lelki tökéletesség szociális alkalmazkodás dolga. Az a puszta tény, hogy valaki jól dolgozó kerékfoggá válik egy magas hatásfokú vallásos gépezetben, sohasem tesz szentté senkit, ha nem keresi Istent belül, saját lelke szentélyében. Például a szerzetesek közös élete, amelyet pontos gyakorlatok szabályoznak és az Egyház tekintélye áld meg, nyilvánvalóan igen értékes eszköze a megszentelésnek. A szerzetes számára ez állapotának egyik lényeges vonása. De még mindig csak keret. Mint ilyennek megvan a célja. Fel kell használni. De az állványzatot nem szabad összetéveszteni magával az épülettel. Az Egyház valódi épülete a szívek egysége, szeretetben, áldozatban és önmagukon való fölemelkedésben. Ennek az épületnek a szilárdsága attól függ, milyen mértékben veszi birtokba a Szentlélek minden egyes ember szívét, nem pedig attól, mennyire van megszervezve és fegyelmezve külsô magatartásunk valamilyen alkalmas rendszerrel. Az emberi társas élet elkerülhetetlenül megkövetel bizonyos rendet, és akik szeretik testvéreiket Krisztusban, azok nagylelkűen fel fogják áldozni magukat ennek a rendnek megôrzéséért. De a rend nem öncél, s a puszta ragaszkodás a rendhez még nem életszentség. Azok, akik komolyan veszik a lelkiéletet, túlságosan gyakran pazarolják minden erejüket az állványozásra, egyre szilárdabbá, tartósabbá és biztosabbá téve, -- ugyanakkor nem törôdnek magával az épülettel. Miért? Mert öntudatlan félelem él bennük a keresztény élet valódi felelôsségeitôl, amelyek magányos és bensô élmények. Nehéz ôket kifejezni, még közvetve is. Szinte közölhetetlenek bárki mással. Ezért az ember sohasem lehet ,,biztos'' abban, hogy jó úton jár-e vagy téved. Ebben a belsô szférában igen kevéssé nyilvánvaló a haladás vagy a tökéletesség. A külsôben viszont a haladás könnyebben mérhetô és az eredmények szemmel láthatóak. Meg is lehet ôket mutatni másoknak, hogy helyeseljék és csodálják. A keresztény ember legfontosabb, legvalódibb és legmaradandóbb műve saját lelke mélyén jön létre. Nem láthatja senki, még ô maga sem. Csak Isten ismeri. Ez a mű nem annyira a látható és általános szabályokhoz való hűség dolga, mint a hité: belsô, gyötrôdô, szinte kétségbeesett magányos aktus, amellyel megerôsítjük teljes alávetettségünket Istennek: megragadjuk igéjét és akaratának megnyilvánulását egyfelôl életünk legbelsô mélyeiben, másfelôl az általa rendelt tekintélynek való engedelmességben. A Credo, amelyet az egész Egyházzal egyesülve diadalmasan énekelünk a liturgiában, csak annyiban valódi és érvényes, amennyiben mindegyikünk belsô önátadását fejezi ki Isten akaratának, -- külsôleg az Egyházon és hierarchiáján át, belsôleg pedig úgy, amint az isteni kegyelem sugallataiban megnyilvánul. Így lesz hitünk teljes önátadás Krisztusnak: beléje és Egyházába vetjük minden reménységünket, és minden erôt és szentséget az ô irgalmas szeretetétôl várunk. # Szentség Krisztusban Az eddigiekbôl világos lehet, hogy a keresztény életszentség nem pusztán erkölcsi tökéletesség dolga. Magában foglal minden erényt, de nyilvánvalóan több, mint valamennyi együtt. A szentség nemcsak jócselekedetekbôl, vagy akár erkölcsi hôsiességbôl áll, hanem mindenekelôtt ontológikus egyesülés Istennel ,,Krisztusban''. Valóban, ahhoz, hogy megértsük az Újszövetségnek az életszentségrôl szóló tanítását, meg kell értenünk Szent Pál e kifejezésének értelmét. Az ô leveleiben az erkölcsi tanítás mindig a ,,Krisztusban való élet'' jelentésérôl szóló elméleti fejtegetést követi és világítja meg. Szent János is egészen világosan kifejtette, hogy életünkben minden lelki gyümölcs a Krisztussal való egyesülésbôl az ô Titokzatos testébe való belenövésbôl fakad, amint a szôlôvesszô egyesül a szôlôtôvel és beléje nô (Jn 15,1-11). Ez persze semmiképpen sem teszi jelentéktelenné az erényeket és jócselekedeteket, de ezek mindig másodlagosak maradnak új lényünkhöz képest. A skolasztikus elv szerint actio sequitur esse, a cselekedet összhangban van a cselekvô lénnyel. Ahogy maga az Úr mondotta, nem szedhetünk a bojtorjánról fügét. Ezért elôször bensôleg kell új emberré alakulnunk, és aztán az Isten-adta Lélek, új életünk Lelke, Krisztus Lelke szerint cselekednünk. Ontológiai életszentségünk: éltetô egységünk a Szentlélekkel. Erkölcsi jóságunkat az a törekvés hozza létre, amellyel a Szentléleknek igyekszünk engedelmeskedni. Tehát nem ez vagy az a szabály, ez vagy az az erkölcsi gyakorlatsorozat az elsôsorban lényeges, hanem megújulásunk, ,,újjáteremtôdésünk'' Krisztusban (lásd Gal 6,15). Ha egyesülünk Krisztussal ,,a szeretet által tevékenykedô hitben'' (Gal 5,6), akkor mienk a Szentlélek, minden erényes cselekedet és minden szeretet forrása. Az erényes keresztény élet nemcsak olyan élet, amelyben törekszünk egyesülni Istennel az erény gyakorlása által. Inkább olyan élet, amelyben a Szentlélek egyesülésre vonz Istennel Krisztusban, és mi erényes cselekedetekkel törekszünk kifejezni szeretetünket és új valónkat. Minthogy egyesültünk Krisztussal, minden tôlünk telhetô buzgalommal próbáljuk engedni, hogy nyilvánítsa ki életünkben az Ô erényét és az Ô szentségét. Erôfeszítéseinknek arra kell irányulniok, hogy eltávolítsuk az önzés és engedetlenség akadályait és minden ragaszkodást olyasmihez, ami ellenkezik az ô szeretetével. Amikor az Egyház a Glóriában azt énekli: ,,Tu solus sanctus'' -- ,,Te vagy szent, ó Krisztus, egyedül!'' -- ezt minden bizonnyal úgy értelmezhetjük, hogy minden más, ami szent, benne és általa szent. Krisztus által közli és nyilatkoztatja ki Isten az ô szentségét a világnak. Ha tehát szentül kell élnünk, akkor Krisztusnak kell bennünk szentnek lennie. Ha ,,szentté'' kell lennünk, akkor neki kell a mi szentségünknek lennie. Mert amint Szt. Pál mondja: ,,A meghívottaknak ... Krisztus Isten ereje és Isten bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelôdésünkké és megváltásunkká lett. Így teljesül az Írás: Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.'' (1Kor 1,24,30.) Mindez azonban saját beleegyezésünket és az isteni kegyelemmel való erôteljes közreműködésünket kívánja. Jézus Krisztus, az Istenember, az Atya rejtett szentségének kinyilatkoztatása. Isten a századok halhatatlan és láthatatlan Királya, akit szem nem láthat, értelem nem szemlélhet, csak abban a világosságban, amelyet ô maga közöl azzal, akivel akar. A keresztény ,,tökéletesség'' ezért nem pusztán erkölcsi kaland, vagy olyan teljesítmény, amellyel az ember büszkélkedhetik. Isten adománya az, amely a lelket a Fiú által, a Szentlélek közreműködésével az isteni titok rejtett mélységébe vonja. Kereszténynek lenni tehát mélyen misztikus életre való kötelezettség, hiszen a kereszténység kiemelkedô módon misztikus vallás. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden keresztény ,,misztikus'', vagy annak kell lennie, a szó szakszerű modern értelmében. De igenis jelenti azt, hogy minden keresztény az istenség teljességgel misztikus kinyilatkoztatásának és közlésének dimenzióiban él, illetôleg ott kellene élnie. Az üdvözülés, amely egyaránt célja minden egyes kereszténynek és a keresztény közösség egészének, részesedés Isten életében, aki ,,a sötétségbôl az ô csodálatos fényességébe vonz minket (1Pt 2,9). A keresztény olyan ember, akinek élete és reménysége Krisztus titkában központosul. Krisztusban és Krisztus által ,,az isteni természet részeseivé'' leszünk -- divinae consortes naturae (2Pt 1,4). Krisztuson át talál utat életünkbe az isteni szeretet hatalma és az isteni világosság ereje, s alakítja át a ,,fényesség'' egyik fokáról a másikba a Szentlélek működésével. Itt van a keresztény ember belsô életszentségének gyökere és alapja. Életünknek ezt a világosságát és energiáját hívják általában kegyelemnek. Minél inkább fölragyog a kegyelem és szeretet azok testvéri egységében, akiket a Szentlélek egy Testbe gyűjtött, annál inkább megnyilvánul Krisztus a világban, annál inkább megdicsôül az Atya, s annál közelebb jutunk Isten művének végsô beteljesüléséhez, amikor ,,újra egyesít mindent Krisztus fôsége alatt'' (vö. Ef 1,10). # Kegyelem és szentségek Istengyermekségünk Isten Igéjének hasonlatossága bennünk. Eleven jelenléte idézi ezt elô lelkünkben a Szentlélek által. Ez a mi ,,megigazultságunk'' Isten szemében. Gyökere az igazi szeretetnek és minden más erénynek. Végül pedig ez az örök élet magva: isteni örökség, amit nem lehet elvenni tôlünk akaratunk ellenére. Kimeríthetetlen kincs, ,,az örök életre szökellô'' vízforrás. Szt. Péter elsô levele ujjongó himnusszal kezdôdik ennek a kegyelmi életnek dicsôítésére. Az isteni kegyelem szabadon adta meg ezt nekünk Krisztusban; és ez a kegyelem üdvözíteni fog, hacsak hűségesek vagyunk Isten szeretetéhez. Szeretetét kiárasztotta ránk, mikor holtak voltunk bűneinkben, és feltámasztott a halálból ugyanazzal a hatalommal, amely Krisztust támasztotta föl halottaiból. ,,Legyen áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki minket nagy irgalmában új életre hívott Jézusnak a halálból az élô reményre való feltámadása által, hogy a mennyekben elpusztíthatatlan, tiszta és soha el nem hervadó örökség várjon rátok. Az Isten hatalma megôrzött titeket a hitben az örök üdvösségre, amely készen áll, hogy az utolsó idôben majd megnyilvánuljon. Ezért örülni fogtok, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell is, mert különféle kísértések érnek benneteket, hogy a próbát kiállva hitetek, amely értékesebb a tűz próbálta veszendô aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsôségre és a tiszteletre. Noha nem láttátok, mégis szeretitek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsôültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.'' (1Pt 1,3-9) Ha azt mondjuk, hogy a keresztény vallás misztikus, ez azt jelenti, hogy egyben szentségi is. A szentségek ,,misztériumok'', amelyekben Isten működik, és a mi lelkünk együttműködik vele isteni szeretetének indítására. Ne feledjük, hogy a szentségek az isteni szeretet szabad szellemi működésének titokzatos jelei lelkünkben. A szentség kiszolgáltatásának külsô, látható tevékenysége nem ,,oka'' annak, hogy Isten kegyelmet ad, bár oka annak, hogy mi kegyelmet kapunk. Jele ez annak, hogy Isten szabadon adja nekünk kegyelmét. A jel nekünk szükséges, nem neki. Felébreszti szívünket elménket, hogy feleljünk az ô működésére. Ô éppen olyan jól adhatná kegyelmét minden külsô jel nélkül is, de ebben az esetben legtöbbünk sokkal kevésbé tudna hasznot húzni ajándékából, kisebb hatással tudná befogadni és viszonozni szíve szeretetével. Ezért szükségünk van ezekre a szent jelekre, mint a kegyelem okaira bennünk, de nem gyakorolunk velük oki kényszert Istenre. Éppen ellenkezôleg! Ha Isten úgy akarta, hogy közli velünk kimondhatatlan világosságát és megosztja velünk életét, akkor neki magának kell meghatároznia, mi módon történjék ez a közlés és ez a részesülés. Azzal kezdi, hogy hozzánk intézi Igéjét. Amikor az ember meghallja és befogadja Isten igéjét, engedelmeskedik felszólításának és felel hívására, akkor a keresztség forrásához, vagy a bűnbánat szentségének tisztító vizeihez kerül. Tápláléka a legméltóságosabb Oltáriszentség, amelyben az Úr testét kapjuk igazi lelki eledelünkül, örök üdvösségünk és az Igével való jegyességünk zálogául. Jézus azt kívánja, hogy necsak a hit által ,,menjünk hozzá'', hanem szentségi egyesülésben is. Ugyanis a Krisztussal való egyesülés, mindegyik szentségben, de föle a legméltóságosabb Oltáriszentségben, nemcsak jelenti és jelképezi teljes misztikus beleépülésünket, hanem létre is hozza azt, amit jelent. ,,Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én ôbenne. Amint engem küldött az élô Atya és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az majd énáltalam él.'' (Jn 6,56-57) A leginkább megszentelô cselekedet, amit a keresztény ember végbevihet, az, ha magához veszi Krisztust az eucharisztikus misztériumban. Így titokzatos módon részt vesz az Úr halálában és feltámadásában, s lélekben és igazságban eggyé válik vele. A hit és a hit szentségei által részesülünk Krisztus életében. A keresztény misztérium az Egyház szentségi imádata útján valósul meg és teljesül be mibennünk. De hogy részt vehessünk ebben az imádásban, elôbb a keresztségben Krisztus tagjaivá kell válnunk. A keresztségben lelkünk megtisztul a bűntôl és elhagyja az önzô vágyakat, megszabadul a romlottság szolgaságától, hogy fiúként imádja az élô Istent. Szükséges, hogy az ember meg legyen keresztelve, ha be akar jutni Krisztus misztériumába -- Isten országába. ,,Ha valaki nem születik újjá vízbôl és Szentlélekbôl, nem mehet be Isten országába.'' (Jn 3,5) Amikor errôl az Istenhez vezetô misztikus útról beszélünk -- a szentségeken át --, vigyáznunk kell, nehogy azt a látszatot keltsük, hogy a szentségi misztika egyfajta mágia. Így állna a helyzet, ha a szentségek csalhatatlanul létrehoznák a kegyelmet, tekintet nélkül a befogadó lelkiállapotára és közreműködésére. Igaz, a szentségek ereje ex opere operato üdvös hatást idéz elô akkor is, ha az imádkozó nem képes kicsiholni magából a buzgó áhítat egyéni érzelmeit. Más szóval: a szentségek rendszere működésében objektív. De a kegyelem nem közlôdik olyannal, aki nincs kellôen felkészülve. A szentségek nem teremnek gyümölcsöt ott, ahol nincs szeretet. Amikor egy hitjelöltet vízzel megkeresztelnek, akkor a Szentlélek bensôleg megtisztítja és átalakítja; ez azonban választást és önátadást tételez föl, egy kötelezettség elfogadását foglalja magában, és azt az elhatározást, hogy az illetô keresztény életet akar élni. A keresztség csak akkor gyümölcsözô, ha felvevôje új életet akar kapni Krisztusban és mindörökre Krisztusnak akarja adni magát. Ez pedig lemondást jelent a bűnrôl és odaadást a szeretet életére. Azt jelenti, hogy méltóan élünk új, krisztusi valónkhoz. Azt, hogy Isten fiaiként élünk. ,,Mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik benne hisznek, akik nem a vérnek vagy a testnek kívánságából, s nem a férfi akaratából, hanem Istenbôl születtek.'' (Jn 1,12-13) ,,Isten világosság és nincs benne semmi sötétség. Ha azt állítjuk, hogy közösségben vagyunk vele, és sötétségben élünk, akkor hazudunk, és nem az igazság szerint járunk el. De ha világosságban élünk, ahogy ô is világosságban él, akkor közösségben vagyunk egymással és az ô Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk ... Fiacskáim! Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bűnt. De ha valaki bűnbe esik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz. Ô az engesztelô áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is. Abból tudjuk meg, hogy megismertük, hogy megtartjuk a parancsait. Aki azt mondja: ,,Ismerem'', de parancsait nem tartja meg, az hazudik és nincs meg benne az igazság. Aki viszont tanítását megtartja, abban az Isten szeretete valóban tökéletes. Innen tudjuk meg, hogy benne vagyunk. Aki azt állítja, hogy benne van, annak úgy kell élnie, ahogyan ô élt.'' (1Jn 1,5-7, 2,1-6) # Lélek szerinti élet A keresztény életszentség nem valami elvont törvény szeretetén alapul, hanem az élô Isten szeretetén, egy isteni személynek, Jézus Krisztusnak, Isten megtestesült Igéjének szeretetén, aki megváltott minket és megszabadított a bűn sötétségébôl. Másik alapja testvéreink szeretete Krisztusban. Erkölcsi életünk ezért nem törvényhez tapadó, nemcsak hűséges kötelességteljesítés dolga. Mindenekfölött személyes hála, szeretet és dicsôítés. ,,Eucharisztikus'' erkölcsiség ez, a szeretet törvénykönyve; alapja a közös hálaadás és Krisztusban kapott új életünk értékelése. Ez az értékelés magában foglalja az isteni irgalom mély megértését, amelynek erejében osztozunk Krisztus halálában és feltámadásában. Magába zárja a lelki ráébredést arra, hogy keresztény életünk csakugyan a feltámadott Krisztus élete, aki mindannyiunkban, minden pillanatban tevékeny és termékeny. Erkölcsiségünk tehát a szeretetre és dicsôítésre összpontosul, arra a vágyra, hogy egyéni életünkben és közösségünkben teljesen megdicsôülve lássuk a feltámadt Urat és üdvözítôt. Értsük meg: erénygyakorlataink és jócselekedeteink nemcsak egyszerűen egy személytelen törvény hideg kötelezettségének teljesítése. Hanem személyes, szeretô felelet egy emberi Szív kívánságára, amelyet isteni szeretet tölt el irántunk. A feltámadt üdvözítô szent Szíve közli lényünk bensejével a legkisebb kegyelmi és szeretet-ösztönzést is, így osztja meg velünk isteni életét. A mi feleletünk tehát: válasz az Úr irántunk érzett személyes szeretetének meleg és érzékeny sürgetésére. Ez a felismerés nemcsak hogy önmagunkról feléje fordítja figyelmünket, hanem mélyebb, elevenebb reményt is kelt és gyümölcsözôbb, dinamikusabb hitet ébreszt szívünkben. Eltölti keresztény életünket a hála kifejezhetetlen melegével és annak transzcendens tudatával: mit jelent Isten fiának lenni. Hiszen az Atya egyszülött Fia annyira szeretett bennünket, hogy meghalt értünk a kereszten, csakhogy az ô szeretetében egyesülhessünk. Nemcsak arról van szó, hogy hálásak vagyunk, mert Krisztus megszabadított a bűntôl. Szent Pál arra is rávilágít, hogy hálás szereteten alapuló ,,eucharisztikus'' erkölcsiségünket egy látszólag kiúttalan konfliktusból való szabadulás érzése táplálja. Míg a törvény alatt voltunk, mondja az Apostol (Róm 7,13-25), csak azt fogtuk fel, hogy képtelenek vagyunk szentek lenni és eleget tenni szigorú követelményeinek. De most a szeretô üdvözítô kegyelmével meg tudjuk tartani a törvényt, sôt sokkal tovább is jutunk a törvény elôírásánál a szeretet tökéletességében, mert maga Krisztus jött el, megölte szívünkben a bűnt és megerôsítette bennünk a szeretetet. A törvény követelményeinek most csak azért tudunk eleget tenni, mert Krisztus lakik bennünk. De nem úgy tesszük ezt, hogy a törvényre szegezzük tekintetünket, hanem Krisztusra. Szívünket ne a súlyos és hideg kötelezettségek gondolata foglalkoztassa, amelyeket meg sem irtünk egészen, hanem a Szentlélek jelenléte és szeretete, aki felgyújtja bennünk a szeretetet a jó iránt és megmutatja, hogyan ,,tegyünk mindent Jézus Krisztus nevében''. A tökéletesség keresztény útja tehát mindenképpen a szeretet, a hála, az Istenbe vetett bizalom útja. Sehol sem vagyunk a saját erônkre vagy világosságunkra utalva: Krisztusra függesztjük szemünket, ô ad minden világosságot és erôt testén, az Egyházon át. Szívünk a bennünk és az Egyházban lakozó Szentlélekre figyel. Maga az Úr ad akkor erôt nekünk és vezet, felfoghatatlanul, annak arányában, ahogyan egyesülünk vele szeretetben, mint testének, az Egyháznak élô és cselekvô tagjai. Egyedüli gondunk, hogy állhatatosan és nagylelkűen hűségesek legyünk az ô Akaratához, amint ez különösen a hívôk közösségében nyilvánul meg. Egész erkölcsiségünk az, hogy bízzunk benne, még ha látszólag a halál árnyékában járunk is, tudva, hogy ô élet és igazság, és amerre Jézus vezet, az nem lehet tévút. Szent Pál összefoglalja az egész keresztény utat: ,,Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek. Hiszen a lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétôl. Amire ugyanis a törvény nem volt képes, mert a test miatt erôtlenné vált, azt Isten véghezvitte.'' (Róm 8,1-3) # Test és lélek Az apostol csak azt kéri tôlünk, hogy ne a ,,test'', hanem a .lélek'' szerint járjunk (vagyis éljünk). Ez többfélét jelent. A test általános kifejezés -- nem a testi életre (hiszen a testet a lélekkel együtt megszenteli a Szentlélek), hanem a világias életre. Magában foglalja nemcsak az érzékiséget és a szabadosságot, hanem a világhoz való alkalmazkodást és az emberi tekintetre vagy társadalmi elôítéletre alapozott cselekedeteket is. A ,,test''-nek engedelmeskedünk, amikor az elôítélet, önelégültség, bigottság, kasztgôg, babona, becsvágy vagy kapzsiság normáit követjük. Ezért még a látszólagos életszentség is ,,test'' szerinti, ha nem szívbôl jövô, hanem álszent fitogtatás. Bármi legyen is a ,,test hajlama'', irányuljon bár látszólag hôsi és kápráztató tettekre, amelyek csodálatba ejtik az embereket -- Isten szemében mindig: halál. Nem ôfeléje tart, hanem a körülöttünk lévô emberek felé. Nem az ô dicsôségét keresi, hanem saját kielégülésünket. A lélek viszont az élet és a béke útján vezet. A lélek törvénye az alázat és szeretet törvénye. A lélek lelkünknek mély, a test számára hozzáférhetetlen belsô szentélyébôl szól hozzánk. Mert a ,,test'' a külsô énünk, a hamis énünk. A ,,lélek'' az igazi énünk. Istennel Krisztusban egyesült legbensôbb lényünk. Lényünk e rejtett szentélyében lelkiismeretünk hangja egyszerre a mi belsô hangunk és a Szentléleké. Mert ha valaki, ,,lélekké'' válik Krisztusban, az már nem egyedül önmaga. Már nemcsak ô él, hanem Krisztus él benne, a Szentlélek vezeti és szabályozza életét. A keresztény erény gyökere ez a belsô egység: saját énünk egybeforr Krisztussal a Lélekben, gondolataink Krisztus gondolataivá tudnak válni és vágyaink az ô vágyaivá. Egész keresztény életünk így a Szentlélekkel egyesült élet és hűség az isteni akarathoz lényünk mélyeiben. Ezért az igazság élete, a teljes lelki ôszinteségé, és ez hôsies alázatot foglal magában. Mert az igazságnak, akárcsak a szeretetnek, otthon kell kezdôdnie. Nemcsak hogy olyannak kell látnunk magunkat, amilyenek vagyunk, minden semmiségünkben és jelentéktelenségünkben, nemcsak hogy meg kell tanulnunk szeretni és értékelni saját ürességünket, hanem teljesen el kell fogadnunk életünk valóságát úgy, amint van. Hiszen éppen ezt a valóságot akarja Krisztus magára venni, ezt alakítja át és szenteli meg saját képére és hasonlatosságára. Ha meg tudjuk érteni, hogy a rossz bennünk lakik, akkor elég nyugodtak és tárgyilagosak leszünk ahhoz, hogy türelmesen bánjunk vele, bízva Krisztus kegyelmében. Ezt jelenti az, hogy kövessük a Szentlelket, álljunk ellen a testnek, tartsunk ki jó vágyainkban, tagadjuk meg hamis külsô énünk követelôzését és így adjuk át szívünk mélyét Krisztus alakító tevékenységének: ,,Ti nem test, hanem lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek ... Ha Krisztus bennetek van, jóllehet a test a bűn miatt halott, a lélek a megigazulás következtében él. Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ô, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti tibennetek lakó Lelke által.'' (Róm 8,9-11) Tehát ha egyesültünk is Krisztussal a keresztség, a hit és szeretet által, még mindig sok rossz hajlam munkálhat testünkben és lelkünkben - - a ,,halálnak'' elmúlt életünkbôl visszamaradt magvai és gyökerei. De a Szentlélek kegyelmet ad, hogy ellenálljunk növekedésüknek. És ha ezeknek a hajlamoknak ellenére szeretni és szolgálni akarjuk Istent, az megerôsíti az ô életadó működését. Így aztán nem annyira a rosszat ,,látja'' bennünk, ami a mienk volt, hanem a jót, ami az övé. ======================================================================== IV. Élet a hitbôl # Hit Istenben A ,,test'' és ,,lélek'' közti különbség tehát nem azonos az érzéki és a szellemi, a szenvedély és a lelki függetlenség különbségével. Lehet valaki észbelileg, eszmeileg független és lelki, és mégis még mindig ,,testi'' az Újszövetség kifejezésmódja szerint (1Kor 3,1-4; Jak 3,13- 18). Ami a testet megkülönbözteti a lélektôl, az a hit erénye; ez ad nekünk életet ,,a Lélekben'' és ,,Krisztusban''. Ez az értelme a szentírási mondatnak: ,,az igaz ember hitbôl él''. Az ,,igaz'' kifejezés itt szentséget jelent, amely Istennel való egyesülésbôl fakad és Isten gyermekéhez illô erényekben fejezôdik ki (Gal 5,6). A hit által Krisztus ,,Isten ereje'' lesz életünkben. Csak hittel fogadhatjuk el igazán Krisztust és Egyházát üdvösségünk gyanánt. Hit nélkül csak névleg keresztény valaki. Nem úgy tartozik az Egyházhoz, mint Krisztus testéhez, hanem mint társadalmi intézményhez, vallási szervezethez: alkalmazkodik a keresztény viselkedés általánosan elfogadott szabályaihoz, nem Isten iránti szeretetbôl, nem mintha valamennyire is megértené bensô jelentésüket, hanem pusztán azért, hogy a jó viselkedés e minimumáért biztosítsa befogadását a csoportba. Krisztus rávilágított, hogy hit és emberi tekintet egyenesen ellenkezik: ,,Hogy hihetnétek ti, akik egymást dicsôítitek, de nem keresitek azt a dicsôséget, amely az egy Istentôl származik?'' (Jn 5,44) Ennyire fontos a hit. Mi hát valójában? Pusztán értelmi elfogadása néhány kiválasztott dogmának, amelyet az Egyház tekintélye hinni ad elénk? Több ennél. Természetesen magába foglalja a dogmatikus igazság elfogadását, de ha csak ennyi, akkor nem megy elég messze. A puszta alávetettség még nem a hit egésze, -- még ítéletünk alávetése sem. Ez csak az egyik oldala. Az utolsó öt században a tanítások összevisszasága és a szekták civakodása miatt a dogmatikus igazság tekintélyi meghatározása igen nagy helyet kezdett elfoglalni a katolikus életben. De ez a különleges hangsúly ne hamisítsa meg látásunkat. A hit nem csupán értelmi megnyugvás bizonyos igazságokban, hanem egész lényünk odaadása magának az Igazságnak, Isten Igéjének. # Isten léte Napjainkban, amikor Isten létét a gondolkodás valamennyi jellegzetesen modern módján tagadják vagy legalábbis kétségbe vonják, a hit kérdése sok esetben visszavezethetô Isten létének kérdésére. Biztos, hogy ez alapvetô dolog: ,,Hit nélkül nem lehet senki sem kedves Isten elôtt; aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy ô van és megjutalmazza azt, aki ôt keresi.'' (Zsid 11,6) Hitéletnek nyilván csak azzal a föltétellel van értelme, hogy van Isten, akiben higgyünk. És a hitnek értelmesnek kell lennie. Fényét ugyan nem az okoskodástól és az értelemtôl kapja, -- ellenkezôleg, ô az értelem szellemi világossága, korlátolt megértésünk birodalmán túlról jövô fény. Nem egyenes ellentmondás az értelemnek, hanem meghaladja azt, olyan módon, amely mégis értelmes. Ezért mondta Szt. Anzelm: credo ut intelligam -- hiszek, hogy értsek. Ez keresztényibb és egyben emberibb állítás, mint Tertullianusé: credo quia impossibile (hiszem, mert lehetetlen), bár ez a paradoxon meg retorikailag jelentôs: a keresztény életben rejlô misztérium kifejezése. Isten létezésének kérdése nyilvánvalóan nyitva áll az értelmi kutatásnak, és tudományosan be bizonyítható. Csak egy a baj: a tudományos bizonyítás nem gyôzhet meg, ha szakkifejezéseit nem fogadják el vagy nem értik meg. Ezért azok, akikben a hit válsága Isten létének elfogadására összpontosul, gyakran filozófiai zsákutcába bonyolódnak, s vallásos problémájuk mindaddig kiesik az összefüggésbôl, amíg nem tudnak megoldani kezdetlegesebb nehézségeket a jelentéstan területén. Ezek a nehézségek pedig egyre nehezebben kezelhetôk. Az átlagos modern ember helyzetében ezért az Isten létét igazoló filozófiai érvelés gyakorlatilag majdnem teljesen lényegtelenné válhat. A téma részletes megvitatása sem a hitnek, sem az értelemnek nem használ, legföljebb mind a kettôt homályosabbá teszi, és a becsületes lelkeket az állandó csalódottság és legyôzhetetlen kételkedés állapotába sodorja. Annál szánalmasabb dolog ez, mert mint értelmes lények, természetünknél fogva mindannyian hajlamosak vagyunk Isten valóságának egyszerű és természetes tudomásulvételére; hiszen enélkül létezésének puszta kérdése sem merülhetne föl gondolatunkban (lásd Róm 1,20). Amint saját létünk teljesen tudatosul bennünk, amint felfogjuk a körülvevô világ és az esetleges létezôk valóságát, azonnal szembetaláljuk magunkat a tiszta és abszolút Lét kérdésével: saját viszonylagos és esetleges létünk szükségszerűen föltételezi ezt. Ez az elsôdleges jellegű megérzés természetesen semminek sem ,,bizonyítéka'', csak emberi tapasztalati adottság, s kiindulópontja lehet mindenfajta jó vagy rossz filozófiai okoskodásnak. De nagyon jól felébresztheti az értelmet, s elvezetheti a hit aktusához. Sôt valamiképpen állandó felhívás a hitre. Ha nem cselekszünk e természetes és teljesen ésszerű meglátás ellen, ha nem állunk ellent neki tudatos érveléssel, ha nem tagadjuk meg, nem értelmezzük át szerzett ismeretek -- és talán elôítéletek -- nézôpontjából, akkor szinte önkéntelenül a hit felé vezetô úton találhatjuk magunkat. # Emberi hitek Modern társadalmunknak, egész gondolkodásának és kultúrájának iránya: megtagadni és kinevetni ezt az egyszerű, természetes tudomásulvételt. Ez arra visz, hogy az ember kezdettôl fogva fél is a hittôl, szégyelli is. Elsô lépés tehát az élô hit felé -- így vagy amúgy, de mindig is ez volt --, hogy megtagadjuk és elvessük a racionalisztikus kétely önelégült gondolkodási szabványait. Gyakorlatilag ez rendszerint nem az ,,értelem'' elvetése és a ,,hit'' elfogadása, inkább választás két hit között. Az egyik az emberi társadalomba vetett emberi, korlátolt, külsôséges hit, feltevéseinek és elôítéleteinek egész öröklött holtsúlyával. Alapja a magányosságtól való félelem és az a szükséglet, hogy ,,hozzátartozzunk'' egy csoporthoz és tétlen belenyugvással fogadjuk el annak elôírásait. A másik viszont olyan hit, amelyben nem ,,látunk'', hit a transzcendens és láthatatlan Istenben, minden bizonyítékon túlesô hit, amely egész énünk belsô forradalmát kívánja meg, létünk ellenkezô irányú újratájolását a világias elôítéletek tájékozódásával szemben. Ez a hit Isten létének teljes elfogadása; nemcsak a kozmosz érthetôségét biztosító kényelmes hipotézisként, hanem úgy, mint aki minden létezés, különösképpen pedig saját életünk központja és értelme. Azokban az idôkben, amikor a nyugati társadalom keresztény volt, szükségszerűen bizonyos kétértelműség uralkodott a hit terén, mert az ,,adva volt'' valamennyi más társadalmi értékkel együtt. Ilyen helyzetben a hitet könnyen megronthatta az elôítélet, talán saját csoportunkba vetett babonás hiedelem volt, nem pedig Istenbe vetett igazi hit és Krisztus Misztikus Testéhez való ôszinte ragaszkodás. Még ma is, amikor olyan sokan tapogatnak ösztönösen a ,,hitben'' valamiféle emberi biztonság után, megtörténhetik, hogy csak részben keresik Istent. Ez a veszélye annak a ,,hitnek'', amely túl szorosan kapcsolódik össze a ,,béke'' és a lelki kényelem eszméjével. Ha valaki nagyon is mohón vágyik lecsillapítani egyéni aggodalmait, akkor abban a veszélyben forog, hogy valami talajtalan hitet tesz magáévá, amely látszólag nem túlságosan nagy áron meghozza neki a béke külszínét. Látszólag nem nagy áron, -- de ha ez lemondás a lelkünkért való felelôsségrôl, akkor minden mértéken felül nagy ár. # Az Újszövetség hite Az Újszövetségben és az Egyház korai történetében a hit ezt jelenti: hajlandók vagyunk inkább minden más értéket feláldozni, mint a Krisztusban való élet és igazság alapvetô értékét. A keresztény hit a szó teljes értelmében nemcsak éppen a ,,Krisztusról szóló'' igazságok elfogadása. Nem is csak belenyugvás Krisztus történetébe, erkölcsi és lelki velejáróival együtt. Nem puszta elhatározás, hogy legalább valamennyire megvalósítjuk Krisztus tanítását. Mindezek az elfogadási formák összeférnek a belenyugvással valami olyanba, ami ,,nem Krisztus''. Nagyon lehetséges ,,hinni Krisztusban'' abban az értelemben, hogy elménkkel elfogadjuk azt az igazságot, hogy ô a földön élt, meghalt és halottaiból feltámadt, és mégis ,,test szerint'' élni, egy kapzsi, erôszakos, igazságtalan és romlott társadalom szabályai szerint, -- úgy, hogy még csak észre sem vesszük igazán az ellentmondást életünkben. Pedig a hit igazi jelentése: elvetni mindazt, ami nem Krisztus, annak érdekében, hogy minden életet, minden igazságot, minden reményt, minden valóságot ,,Krisztusban'' keressünk és találjunk meg. Persze nem úgy kell ezt érteni, hogy elvetjük az anyagi világegyetemet, és Isten egész teremtését. Hiszen mindez éppúgy Krisztustól származik, Krisztusban áll fenn, s létezésének egyetlen értelme az, hogy az ô irgalmának, igazságának és szeretetének céljait szolgálja, s így nyilatkoztassa ki az Atya dicsôségét. Elvetni a ,,világot'' nem azt jelenti, hogy elvetjük az embereket, a társadalmat, Isten teremtményeit vagy az ember műveit. Hanem elvetjük azokat a visszájára fordított életelveket, amelyek révén az emberek visszaélnek a jó teremtéssel, kizsákmányolják azt és saját életüket is tönkreteszik. ,,Amit egykor haszonnak tartottam, azt Krisztusért veszteségnek tekintem. Sôt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent veszteségnek tartok. Érte mindent elvetettem, sôt szemétnek tekintek, csak Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam. Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitben. Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy ôt és feltámadásának erejét megismerjem, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljussak a halálból a feltámadásra is.'' (Fil 3,7-11) Szent Pál e jellegzetes részlete mutatja, milyen átfogó az Újszövetség hit fogalma. A keresztény hit számára Krisztus minden, és mindaz, ami nem Krisztustól vagy Krisztusban van, semmi: ,,szemét'' (szószerint: ganéj). Ilyen erôs kifejezések a modern hívônek visszataszítóak. Nem igen használják ôket beszédekben és jámbor írásokban, mert ,,végletes'' benyomást keltenek. Pedig hát a keresztény hit maga is ,,végletes'', vagy legalábbis abszolút. Ha egyszer ,,megtalálta'' Krisztust, látja, hogy mindenestül szakítania kell mindazzal, ami ôvele ellenkezik, nem számít, mibe kerül ez a szakítás. Látja, hogy tántoríthatatlanul hűnek kell maradnia szeretetéhez, nem számít, milyen nehéz néha ez a hűség. Végül látja, hogy tökéletes bizalommal, teljesen reá kell hagyatkozni, egész életünket kezébe téve le: hadd viselje ô gondunkat, bár nem látjuk, hogyan akarja ezt tenni. Ez a keresztény hit igazi ,,mérete''. Az ilyen hit nemcsak alanyi, lélektani állásfoglalás, hanem dinamikus és természetfölötti hatalom az ember életében. ,,Új teremtés'', az isteni mindenhatóság tette, amely legbensôbb mélyén forradalmasítja az ember lelki és testi életét. Ezért visszhangozzák a szinoptikus evangéliumok Jézus Krisztus szavaival, -- azokhoz intézte, akiket meggyógyított: ,,Hited éppé tett téged!'' Ez a hit minden esetben egyszerűen Krisztus személyének teljes, tántoríthatatlan elfogadása az üdvözítô hatalom és az új élet forrásaként. A hit, amely által egyesülünk Krisztussal és természetfölötti életet kapunk Lelkének ajándékából, nem puszta ösztönös vagy érzelmi önátadás. Nem vak akarat dolga. Krisztus nemcsak életünk, ô utunk és igazságunk is. (Jn 14,6) A hit értelmi világosság, amellyel ,,megismerjük'' az Atyát a megtestesült Igében (Jn 14,7-14). Ugyanakkor titokzatos és homályos ismeret is. Amint a középkori misztikusok mondták, tudása abból fakad, hogy ,,nem tud''. Hinni annyi, mint tudni látás nélkül, tudni belsô bizonyosság nélkül (2Kor 5,7). Vagy inkább: a hit csakugyan ,,lát'', de ,,per speculum in aenigmate'' (tükör által homályosan -- 1Kor 13,12), valami sötét, titokzatos, megmagyarázhatatlan módon. A hit ,,látomását'' vagy értelmi világosságát nem értelmünk természetes, érzéki belátáson alapuló tevékenysége idézi elô, hanem Isten Lelkének közvetlen természetfölötti működése. Éppen ezért fölötte áll a magára hagyott értelem rendes felfogóképességének, és mégis nagyobb bizonyosságot nyújt, mint a természetes tudományos ismeret. De ez a nagyobb bizonyosság, bár személyes meggyôzôdés dolga marad, nem hozzáférhetô ésszerű bizonyítékoknak, ha valaki nem fogadja el a hit elôfeltételeit. ,,Senkisem jöhet hozzám -- mondotta Jézus Krisztus --, hacsak nem vonzza ôt az Atya, aki engem küldött.'' (Jn 6,44; vö. 6,65) A hit tehát Isten ingyenes ajándéka, amelyet tetszése szerint osztogat, s megtagad azoktól, akik makacsul ragaszkodnak emberi elôítéletekhez, a faji, nemzeti vagy osztálygôg mitológiájához. Azoknak adja meg, akik szívük egyszerűségében és alázatában hajlandók elfogadni ezt az ajándékot, s bizalmukat nem politikai hatalomba vagy emberi tekintélybe vetik, hanem Isten igéjébe, amint Egyházán keresztül szól. (Mt 11,25-27) Következésképpen többféle módon kell szívünket elôkészíteni a hitre; mindenekfölött kutatással, olvasással és imádsággal. Ha meg akarjuk tudni, mi a hit és mit hisznek a keresztények, az Egyháztól kell megkérdeznünk. Ha meg akarjuk tudni, mit nyilatkoztatott ki Isten a hívônek, olvasnunk kell az Írásokat, tanulmányoznunk kell magyarázóikat és meg kell ismerkednünk a filozófia és teológia alapvetô igazságaival. Minthogy azonban a hit Isten ajándéka, megszerzésének mind között talán legfontosabb módja az imádság. Hiszen nem mindig könnyű olyan keresztényt találni, aki meg tudja magyarázni hitét, és elôfordulhat, hogy még a papság sem képes szaktudományát általánosan érthetô kifejezésekre lefordítani. A Bibliát sem mindig könnyű megérteni. A Szentírás szubjektív értelmezése végzetes tévedéshez vezethet. Ami pedig a teológiát és filozófiát illeti: hogy ismerje ki magát bennük a vallásos nevelés híján levô ember? Az ima tehát az elsô és legfontosabb lépés. Hitéletünk egész tartama alatt állandóan szükséges az imádsághoz folyamodnunk, mert a hit nem egyszerűen elsô hitaktusunk alkalmából egyszersmindenkorra kapott ajándék. Minden újabb fejlôdése, a természetfölötti világosság minden újabb növekedése, még ha komolyan dolgozunk is megszerzésén, tisztára Isten ajándéka marad. Az imádság ennélfogva a hitélet valóságos szíve. Ha az Újszövetségben ,,hegyeket mozgató'' hitrôl olvasunk, ezt a jelképes nyelvet nem szabad betű szerint értelmeznünk, mintha eszerint az ima valami csodálatos eszköz lenne fizikailag nehéz vagy lehetetlen feladatok megoldására. A hit valóban lehetetlenségekkel foglalkozik, de nem a fizikai erô, az orvostudomány, a tanulás, vagy az emberi kutatás pótléka. Krisztus nem azzal a szándékkal tanította hallgatóit a hit szükségességére, hogy azt pusztán a táj képének megváltoztatására használják fel. Azt mondta az embereknek: olyan legyen a hitük, hogy semmilyen akadály vagy látszólagos lehetetlenség el ne bátortalanítsa. A lecke a hit tulajdonságaira vonatkozott, nem az elvégzendô feladatok természetére. A feladat nem számít, mert bármit, ami az üdvösségre szükséges, megad Isten feleletül az imára. Az Újszövetség tanításának az imáról tehát ez az elsôdleges értelme: a mennyek országa nyitva áll azoknak, akik imában kérik, hogy bejussanak. Ezt a természetfölötti segítséget sohasem tagadja meg Isten senkitôl, akinek szüksége van rá és Krisztus nevében keresi (Jn 16,23). A hit megadatik azoknak, akik tudnak imádkozni érte. Az isteni igazság fényét az alázatosak sohasem nélkülözik. De az imának állhatatosnak és kitartónak kell lennie. Ne verjen bele éket kétség, ne gyöngítse habozás. ,,Ha pedig valaki közületek bölcsességben szenved hiányt, kérje Istentôl, aki szívesen ad mindenkinek, anélkül, hogy a szemére vetné, s meg fogja kapni, csak hittel kérje, egy csöppet se kételkedve. Mert aki kételkedik, hasonlít a tenger hullámaihoz, amelyeket felkorbácsol és ide-oda vet a szél. Az ilyen ember ne higgye, hogy bármit is kap az Úrtól, hiszen a lelkében megosztott ember nem tart ki semmiben sem.'' (Jak 1,5-8) Felmerül azonban a kérdés: képes-e lélektanilag a szavak, vélemények, tanítások és jelszavak tengerében megzavarodott és kimerült modern ember arra a világosságra és bizalomra, amely a hatékony imához szükséges? Nem ábrándította-e ki, nem siketítette-e meg annyira a propagandák vetélkedése, hogy elveszítette a mély és egyszerű bizalom képességét? Csakugyan, a hírközlô eszközökkel való cinikus visszaélés lefokozta és megrontotta az emberi szellemet. Az embert géppé silányították, amely automatikusan felel a beletáplált szavakra. Az ilyen gép nem alkalmas igazán az istenhitre, ha nem megy keresztül gyökeres gyógyító és megújító folyamaton. Azért létfontosságú a társadalom keresztény megújulásának feladata, ha az emberek vissza akarják szerezni képességüket a hitre. ======================================================================== V. Növekedés Krisztusban # Segítô szeretet A hit új élet kezdete. Az élet pedig növekedés és fejlôdés a végsô, teljes érettség és tökéletesség felé. Mi ez a befejezett tökéletesség a keresztény ember számára? Krisztus teljes megnyilvánulása életünkben. ,,Amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsôségben.'' (Kol 3,4) Ez az igazi keresztény tökéletesség! Mit jelent ez? Azt, hogy teljességgel megnyilvánul bennünk Isten szeretetének nagy titka a világ számára: az, hogy terve szerint ,,mindent újjá akar alkotni Krisztusban'' (Ef 1,9-10). Isten kegyelmének meg kell nyilatkoznia bennünk. Krisztusnak egész dicsôségével világítania kell bennünk, tagjaiban. Egészen nyilvánvalóvá kell válnia, hogy az ô szeretete egyesített igazán ôbenne. ,,Legyenek mindnyájan egy, mint te Atyám, bennem és én tebenned, úgy ôk is egy legyenek bennünk s így elhiggye a világ, hogy te küldöttél engem.'' (Jn 17,21) Közvetlenül e szavak elôtt azt mondta Jézus: ,,Én értük szentelem magamat, hogy ôk is megszentelôdjenek az igazságban'', és így imádkozott: ,,Szenteld meg ôket az igazságban, mert a te tanításod igazság.'' (Jn 17,17,19) Látjuk tehát, hogy a személyes hit és hűség Krisztushoz még nem tesz tökéletes kereszténnyé. Nem magunktól, elszigetelt egyedekként tartunk feléje. Úgy megyünk, mint Titokzatos Testének tagjai. Azt mondhatjuk: életszentségünk azzal arányos, mennyire tudunk szeretetének eszközei lenni országának megalapításában és Misztikus Testének felépítésében. Minél gyümölcsözôbb és egészségesebb életet élünk Krisztus tagjaiként, annál alkalmasabbak vagyunk arra, hogy közvetítsük másoknak a krisztusi életet a Szentlélekben és rajta keresztül. Minél többet tudunk nekik adni, annál többet kapunk Krisztustól. A misztikus élet lelkünkbe titokzatosan beáradó bôsége nemcsak saját magunknak szól, hanem másoknak is. Akik a legtöbbet kapják, azoknak van a legtöbb adnivalójuk, és ha több az adnivalójuk, akkor talán azért, mert többet engedtek el nekik. (Lk 7,47-48) Jobban tudják szeretni Krisztust testvéreikben, mert mélyebben és bensôségesebben megtapasztalták saját fájdalmukat és az ô könyörületességét. Szenvedés és lelki szegénység részvétre tanította és lelkileg gazdaggá tette ôket, mert az irgalmasok bôvelkednek irgalomban. Az irgalmasok bôvelkednek igazságban is. Ha nem tanuljuk meg az irgalmasság értelmét gyakorlatban mások iránt, sohasem tudjuk meg igazán, mit tesz Krisztust szeretni. Nem mintha mások iránti könyörületünk közvetlenül tanítana Krisztus szeretetére, inkább mert Krisztus szeretete dinamikusan működik életünkben, hogy rajtunk keresztül érjen el másokat, közben pedig kinyilatkoztatja ôt nekünk saját lelkünkben. Mások iránti szeretet és részvét nélkül látszólagos ,,szeretetünk'' Krisztus iránt csak koholmány: .Aki azt állítja, hogy a világosságban él, de testvérét gyűlöli, az még mindig a sötétségben jár. Aki szereti testvérét, már eljutott a világosságba, s nem szolgál botrányul másoknak. Aki viszont gyűlöli testvérét, a sötétségben van, a sötétségben jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétségben elvesztette szeme világát ... Az ô szeretetét arról ismertük fel, hogy életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért. Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki -- bár bôven van neki a világ javaiból -- mégis, amikor látja testvérét, hogy szükséget szenved, elzárja elôle a szívét. Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal.'' (1Jn 2,9-11; 3,16-18) # A karitász társadalmi távlatai A keresztény karitászt sokszor teljesen felületesen értik: mintha nem volna több kedvességnél, figyelmességnél és barátságos viselkedésnél. Bizonyára magában foglalja mindezt, de messze túlterjed rajtuk. Azért szoktuk csak annyiba venni, hogy ,,rendesen viselkedünk'' mások iránt, mert szűk a szemhatárunk -- csak közvetlen szomszédaink férnek bele, akik hozzánk hasonló elônyöket és kényelmet élveznek. Ez a felfogás hallgatólagosan kizárja azokat, akiknek leginkább van szükségük szeretetünkre, -- azokat, akik szerencsétlenek, akik szenvednek, akik szegények, elhagyatottak, vagy semmijük a világon, s ezért követelésük van mindazokkal szemben, akiknek többjük van a szigorúan szükségesnél. Nincs jótékonyság igazságosság nélkül. Túlságosan gyakran gondolunk úgy a segítô szeretetre, mint valami erkölcsi fényűzésre, kiválasztott gyakorlatra, amely érdemet szerez nekünk Isten elôtt, ugyanakkor pedig kielégít egy bizonyos belsô szükségletet, hogy ,,jót tegyünk''. Az ilyen karitász éretlen, sôt bizonyos esetekben teljesen hamis. Az igazi jótékonyság szeretet, a szeretet pedig mélységes törôdés a másik ember szükségleteivel. Nem valami morális önkielégülés, hanem szigorú kötelesség. Krisztus és a Lélek törvénye kötelez, hogy törôdjem testvérem szükségével, mindenekfölött a legnagyobbal: szeretetéhségével. Mennyi szörnyű probléma származik osztályok, nemzetek és fajok viszonya terén a modern világban a szeretet szomorú hiányából! S ami mindennél rosszabb: ez a hiány nagyon is világosan mutatkozik azok között, akik kereszténynek vallják magukat! Sôt ismételten a kereszténységgel próbálták igazolni az igazságtalanságot és a gyűlöletet! Krisztus maga olyan kifejezésekkel írja le az Evangéliumban az utolsó ítéletet, amelyek a segítô szeretetet teszik az üdvösség fô kritériumává. Azok kerülnek a mennyek országába, akik táplálták az éhezôt, inni adtak a szomjazónak, szállást az idegennek, látogatták a betegeket és foglyokat: mert mindezt magának Krisztusnak tették. Viszont azok, akik elmulasztottak kenyeret adni az éhezônek, italt a szomjazónak, és így tovább, Krisztus iránt mulasztották el mindezt: ,,Amit nem tettetek eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek.'' (Mt 25,31-36) Látjuk ebbôl a szövegbôl és az iménti Szt. János-idézetbôl (János elsô levele), hogy a keresztény karitász értelmetlen külsô, konkrét szeretetcselekedetek nélkül. A keresztény nem méltó nevére, ha nem ad tulajdonából, idejébôl, vagy legalább törôdésébôl, hogy segítse a nálánál kevésbé szerencséseket. Az áldozatnak valóságosnak kell lennie, nemcsak valami uramatyámkodó gesztusnak, amelyben saját énünk pöffeszkedik, hogy pártfogoljuk a ,,szegényeket''. Az anyagi javak megosztásával együtt kell járnia a szív megosztásának is, a közös nyomorúság és szegénység és a Krisztusban való testvériség felismerésének. Ilyen jótékonyság lehetetlen a lélek belsô szegénysége nélkül: ez azonosít bennünket a szerencsétlenekkel, a kiváltságoktól megfosztottakkal, a nincstelenekkel. Néha odáig mehet -- menjen is -- ez, hogy elhagyunk mindent, amink van, s megyünk megosztani a szerencsétlenek sorsát. A segítô szeretetrôl alkotott rövidlátó és visszás fogalom még arra is készteti a keresztényeket, hogy egyszerűen az ún. ,,irgalmasság cselekedeteit'' vigyék végbe, pusztán jelképes cselekedeteket a jóakarat kifejezéseként. Az ilyenfajta jótékonyság nem segíti hathatósan a szegényeket: minden eredménye annyi, hogy hallgatólagosan szemet huny a társadalmi igazságtalanság felett és segít fenntartani az állapotokat úgy, ahogy vannak, -- segít szegénységben meghagyni az embereket. Napjainkban a szegénység és szenvedés problémája mindenki gondja lett. Nem csukhatjuk be tovább a szemünket a világon mindenütt, még a leggazdagabb nemzeteknél is meglevô nyomor elôtt. A keresztény embernek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy ez a kimondhatatlan szégyen semmiképpen sem ,,Isten akarata'', hanem a mi rohamosan fejlôdô világunk hozzánemértésének, igazságtalanságának, gazdasági és társadalmi zűrzavarának következménye. Nem elég nem venni tudomásul mindezt, azon az alapon, hogy tehetetlenek vagyunk és semmivel sem tudunk hozzájárulni a helyzet jórafordulásához. A szeretet és igazságosság minden kereszténytôl megköveteli, hogy tevékeny gonddal törekedjék megjavítani az ember helyzetét a világban. Ez legalábbis arra kötelez, hogy ébredjünk tudatára a helyzetnek és alakítsuk lelkiismeretünket a fölvetôdô problémák szerint. Nem várják el tôlünk, hogy a világ valamennyi problémáját megoldjuk; de tudnunk kell, mikor tehetünk valamit a szenvedés és szegénység enyhítésére, és rá kell jönnünk, mikor működünk közre burkoltan a szenvedést és szegénységet meghosszabbító, vagy fokozó rosszban. Más szóval: a keresztény szeretet nem reális többé, ha nem kíséri a társadalmi igazságosság gondja. Mit használ, ha szemináriumokat tartunk a Misztikus Test tanáról és a szent Liturgiáról, közben pedig egyáltalán nem törôdünk Krisztus millió lehetséges tagjának szenvedésével, elhagyottságával, betegségével és idô elôtti halálával? Azt képzelhetjük, hogy mindez a szegénység és szenvedés jó messze van a mi hazánktól; de ha megismernénk és megértenénk kötelezettségeinket Afrika, Dél-Amerika és Ázsia iránt, nem lennénk olyan önelégültek. Különben nem is kell túltekintenünk saját határainkon, hogy bôven találjunk emberi nyomorúságot nagyvárosaink nyomornegyedeiben és kevésbé kiváltságos falusi területeken. Mit teszünk ezzel kapcsolatban? Nem elég a zsebünkbe nyúlni és odavetni néhány dollárt. Nemcsak tulajdonunkat kell adnunk testvérünknek, hanem önmagunkat. Amíg nem lesz meg újra bennünk a segítô szeretetnek ez a mély érzéke, nem tudjuk megérteni a keresztény tökéletesség teljes mélységét. Szent Jakab levele elmondja nekünk, hogy a keresztény ne kezelje megkülönböztetetten a gazdagot és ne vesse meg a szegényt, hanem ellenkezôleg: azonosítsa magát a szegénnyel és legyen maga is szegény, amint Krisztus volt: ,,Ha gyülekezetetekbe belép egy férfi fényes öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a fényes öltözékű felé fordul és így szóltok hozzá: ,,Foglalj itt kényelmesen helyet'', a szegénynek meg azt mondjátok: ,,Állj oda oldalra'', vagy ,,ülj ide zsámolyomhoz''. Hát nem megkülönböztetés ez? Nem ítéltetek-e helytelenül gondolkozva szívetekben részrehajlón? Hallgassatok ide, szeretett testvéreim! Hát az Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, hogy a hitben gazdagok legyenek és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik ôt szeretik? Ti pedig lenézitek a szegényt. Hát nem a gazdagok zsarnokoskodnak fölöttetek és hurcolnak benneteket a bíróság elé? Hát nem ôk gyalázzák meg azt a fönséges Nevet, amelyrôl el vagytok nevezve?'' (Jak 2,2-7) Ugyanazon levél további részében Szent Jakab nyíltan beszél az igazságtalan gazdaghoz, aki becsapta a szegényeket a munkabérrel: ,,Vagyonotok oda, ruhátokat megette a moly. Aranyotok és ezüstötök belepte a rozsda és ez a rozsda tanul szolgál ellenetek és megemészti testeteket, mint a tűz. Vagyonotokat szaporítottátok még az utolsó napokban is. Nos, a bér, amelyet a földeteket learató munkásoktól levontok, fölkiált és az aratók szava felhatolt a seregek Urának a fülébe. Bôségben éltetek a földön és tobzódtatok, hízlaltátok szíveteket a leölés napjára. Az igazat elítéltétek, megöltétek s ô nem tanúsított ellenállást.'' (Jak 5,2-6) Ahhoz, hogy eggyé legyünk Krisztusban, mindannyiunknak úgy kell szeretnünk kell egymást, mint önmagunkat. Szeretni egymást mint önmagunkat annyit jelent, hogy úgy bánjunk a másikkal, mint önmagunkkal, kívánjuk neki mindazt, amit sajátmagunknak kívánunk. Ennek a kívánságnak pedig csak akkor van értelme, ha hajlandók vagyunk határozott lépéseket tenni a másik megsegítésére. Gyakran idézik a szószéken az Irgalmas Szamaritánus példabeszédét: többet jelent ez, mint gondolnánk. A jó zsidó, a pap és a levita otthagyta a sebesült embert az árokban. Csak az idegen, a kiközösített ereszkedett le odáig, hogy segítsen rajta. Kik vagyunk mi? Papok, leviták, vagy szamaritánusok? # Munka és életszentség Láttuk: a keresztény életszentséget nem tarthatjuk többé tisztán egyéni, elszigetelt erénygyakorlatok kérdésének. Úgy is kell tekinteni, mint a társadalom lelki és kulturális megújhodásáért folytatott nagy együttes erôfeszítés egy részét. Olyan feltételek megteremtéséért folyik a küzdelem, amelyek között minden ember munkát talál és békében élvezheti munkájának igazságos gyümölcseit. Korunk egyik legfontosabb körlevele a Mater et magistra, XXIII. János pápa nagy nyilatkozata a keresztény szociális tanításról, a XX. század közepe sürgetô problémáinak világánál. Ez a körlevél nemcsak szakembereknek, politikai közgazdászoknak és szociológusoknak íródott. Szól minden jóakaratú emberhez, és különösen érinti Krisztus minden tagját, mert mindannyian mélyen bele vagyunk bonyolódva korunk társadalmi, gazdasági és politikai problémáiba. A keresztény nem választhatja el hitéletét a munka és harc valóságos világától, amely körülveszi. Krisztusban élt életére elkerülhetetlenül hatással lesz az olyan problémák terén tanúsított magatartása, mint pl. az atomháború, a faji kérdés, új nemzetek fejlôdése és az egész válságos küzdelem a világ két fele között. Ezért sohasem elégítheti ki az olyan ,,keresztény élet'', amely gyakorlatilag a plébániatemplom padjaira és néhány otthon végzett imára szorítkozik, tekintet nélkül ezekre az égetô problémákra, amelyek emberi lények millióit érintik és megkérdôjelezik nemcsak az emberi civilizáció jövôjét, hanem talán még magának az emberi fajnak fennmaradását is. Mindannyian bensô részesei vagyunk ezeknek a félelmetes kérdéseknek, és nemcsak keresztény hivatásunk, hanem emberi természetünk maga kötelez: működjünk közre a méltányos és eredményes megoldásukért folyó roppant erôfeszítésben. János pápa azt mondja: ,,Bár az Anyaszentegyház sajátos feladata az, hogy a lelkeket megszentelje és a természetfölötti rend javainak részesévé tegye, törôdik az ember mindennapi életének szükségleteivel is, a test táplálásával és az élet anyagi feltételeivel éppúgy, mint a szellemi jóléttel és kultúrával, a dolog egész sokoldalúságában és fejlôdése minden fokán ...'' Az Egyház gondja az Egyház minden egyes tagjának gondja is, nemcsak az egyházi elöljáróké és a lelkészkedô papságé. Valóban a ,,Mater et magistra''-ban tárgyalt gazdasági kérdések a keresztény laikus: a polgár, a gyáros, a földműves, a politikus és az üzletember sajátos illetékességi körébe tartoznak. Ha ezeket a mindennapi emberi tevékenységeket keresztény módon hajtják végre, azaz teljes összhangban a természetes renddel, amelyet Isten alkotott és az Egyház tanítása és törvényhozása világított meg, akkor akarva-akaratlan hozzájárulnak végrehajtóik szentségéhez és üdvösségéhez. Az Egyház tanítása szerint a munka azoknak az alapvetô emberi tevékenységeknek egyike, amelyek segíthetik az embert szentté válásában. A helyesen felfogott munka mindenekelôtt ,,ne szükségleti cikk, hanem az emberi személy kifejezôdése'' legyen. A ,,Mater et magistra'' e mondatának mély jelentôsége van. Idônk, ügyességünk, energiánk nemcsak egyszerű árucikk, amit piacra viszünk. Ha így nézzük, akkor elkerülhetetlenül fontosabb lesz, hogy jó áron értékesítsük képességeinket, mint hogy gyümölcsözô és kielégítô módon kihasználjuk ôket. Képességeink, adottságaink így csak szolgái lesznek legfôbb célunknak: ,,pénzt keresni''. Ez azonban a természetes rend visszájára fordítása. Abban ugyanis az emberi tehetségek termékeny felhasználása jó és gyümölcsözô munkában rendes körülmények között magábanvéve mélyen emberi és kielégítô tevékenység: nemcsak igazságos bért hoz és hozzájárul egy család eltartásához, hanem az emberi személyiség bizonyos alapvetô szellemi és lélektani szükségleteit is kielégíti. Rosszul rendezett társadalomban a munka elveszíti ezt az alapvetôen egészséges jellegét, s kiábrándító vagy értelmetlen lesz. Ha a munka pusztán gondolattalan robot, egy gép, vagy más fajta mechanikai rutin rabszolgasága (se szeri, se száma ilyeneknek a modern életben), amit csakis a bér miatt vállalnak, akkor a dolgozó értelme és idegrendszere természetszerűleg fellázad ez ellen a rendellenesség és értelmetlenség ellen. Egyfelôl értelmes tevékenységet keres valamilyen feszültséglazító üdülésben, amely feloldja a napi munka undorát. Másfelôl ha valaki lelki igényeket is táplál, az talán egyre inkább menekülni törekszik monoton és hiábavaló rutinmunkájából egy elszigetelt lelki birodalomba. Itt próbál vigasztalást találni az imában és egy olyan Istennel való közösségben, akinek hangsúlyozottan semmi köze a gépek világával. És még mindig van egy szerencsétlen, egyáltalán nem ritka lehetôség. Ez komolyan súlyosbítja a zűrzavart. A pénzszerzés tevékenységébe mint önmagáért való célba teljesen belemerülhet valaki. Annyira elsüllyedhet a ,,business'' szertartásaiba és bonyodalmaiba, olyan mélyen belebonyolódhat az üzlettervezésbe és kötésbe, hogy minden más értelmét veszti. Az otthoni élet második vagy harmadik helyre szorul, a család elveszíti jelentôségét, a személyes kapcsolatok kétértelművé és kiábrándítóvá válnak, ha ütköznek életének fô törekvésével, a pénzszerzéssel. Az élet mesterkélt, túlfeszített és hamis lesz. Az eredeti emberi méretek összezsugorodnak. Hogy megtarthassa nyugalmát és megbirkózzék az életébe beépített ellentmondásokkal, az ilyen ember esetleg alkoholhoz vagy nyugtatókhoz folyamodik, vagy mind a kettôhöz. Ilyen légkörben az igazi lelkiség szinte teljesen lehetetlen. Legjobb esetben máz marad a vallás, külsô formaság, vagy bizonytalan, nyugtalanító akarnámság: egyike annak a sok mindennek, amihez ,,majd késôbb'' fogunk hozzá. A keresztény szociális tanítás következményei a munka területén tehát mélyek és messzehatók. A ,,Mater et magistra'' küzd az ellen a természetellenes megoszlás ellen, amely kettéhasítja a modern embert és életét. A munkának ismét szellemileg értelmessé és emberileg kielégítôvé kell válnia. Ahogy a körlevél mondja: ,,Ne teremtsünk mesterséges ellentétet saját tökéletességünk és a világban való cselekvô jelenlétünk között: mintha az ember csak minden ideigtartó tevékenység mellôzésével tökéletesíthetné magát, s mintha minden ilyen cselekvés elkerülhetetlenül megalkuvásra kényszerítené személyes, emberi és hívôi méltóságában ... Teljesen belevág az isteni gondviselés tervébe, hogy mindenki napi munkájával fejlessze és tökéletesítse magát, az pedig majdnem mindenkinél evilági természetű.'' Mindazonáltal helytelenül értelmezné a Mater et magistra e szakaszát, aki azt a következtetést vonná le belôle: mindez azt jelenti, hogy a dolgozónak ,,lelki megvilágításban'' kell néznie munkáját. Nemcsak puszta ismétlése ez az ismeretes tanácsnak, hogy ,,ajánljuk fel'' munkánkat és ,,tisztítsuk meg szándékainkat''. Ezt a bekezdést az egész körlevél összefüggésében kell olvasni. Az pedig azt kívánja, hogy egy társadalmon belüli keresztény megújulás állítsa vissza a munka igazi tárgyi természetét, tegye újból az emberi méltóság szabad kifejezésévé és az emberi személy teremtô tevékenységévé. Vagyis elismeri, hogy ma ténylegesen nagyon sok emberi munka jellege -- gyárban, üzleti téren, szabadfoglalkozású pályákon -- valamiképpen emberalatti. Ezt a rendellenességet nem lehet pusztán belsô, alanyi, vagy akár lelki jellegű kiigazítással sem helyrehozni. Az a feladat tehát, hogy a keresztény életben visszaállítsuk a munkát az ôt megilletô helyre, több, mint az egyénnek szóló személyes, belsô terv. Együttműködést kívánó tárgyi kötelessége ez az Egyháznak és az emberi társadalomnak. Az egyes keresztény többet tesz munkája ,,megszenteléséért'', ha értelmesen törôdik a társadalmi renddel és a társadalmi helyzet megjavítását szolgáló hatásos politikai eszközökkel, mint amennyit valaha is elérhetne pusztán belsô és személyes lelki erôfeszítésekkel, próbálva leküzdeni a pénzért folyó emberalázó harc utálatát és értelmetlenségét. Mondanunk sem kell, hogy ez a feladat óriási. Szinte végtelen sok ága-boga van. Elvezetnek ezek minden irányba, a politikai, gazdasági, üzleti életbe és mindenhez, ami komolyan érinti a nemzet életét és a nemzetközi közösséget. Minden oldalról rendetlenség, zavar, egyre súlyosbodó feszültségek merednek felénk, folyvást új törések az agyonkínzott társadalom testében. Hol kezdje az ember, hogy megbirkózzék a modern társadalom keresztény megújhodásának sürgetô problémájával? A Mater et magistra megad egy alapvetô teológiai elvet: ezen nyugszik az Egyháznak a munka lelki értékérôl szóló tanítása. Amióta Isten Igéje megtestesült, az emberi nemnek az a közös feladata, hogy igazságos és valóban hasznot hajtó társadalmat építsen fel, több mint emberi. Valamiképpen természetfölötti küldetéssé válik, annak a munkának továbbfolytatásává, amelyet Krisztus kezdett el történelmi életében. A körlevélben ezt olvassuk: ,,Ha valaki saját munkáját, még ha ideigtartó természetű is, Jézus Krisztussal, az isteni Megváltóval egyesülve végzi, minden munka az ô munkájának folytatásává válik és megváltó erôvel ivódik át ... Így ez a munka hozzájárul az ember személyes természetfölötti tökéletesedéséhez, másokra is segít kiterjeszteni a megváltás gyümölcseit, s az Evangélium kovászával keleszti meg a civilizációt, amelyben élünk és dolgozunk.'' Ez azonban csak akkor válik hatékony valósággá, ha munkánkat az emberiségnek tett szolgálat gyanánt tekintjük. Ilyen szolgálat felajánlása azt jelenti, hogy megértjük és értékeljük mindazt, ami a társadalmi rendben, kultúrában és civilizációban emberileg értékes. Ez olyan szemléletmódot tételez fel, amelyet leginkább humanizmusnak nevezhetünk. # Életszentség és humanizmus Az az állítás, hogy a keresztény életben ,,humanizmus'' szükséges, kihívó és furcsán eretnek ízzel csenghet bizonyos keresztények fülében. A szó gyakori kétértelműsége egyeseket megijeszt és megszokták, hogy elutasítóan válaszoljanak rá. Lehet-e a humanizmusnak valami köze az életszentséghez? Nem ellentétes-e a kettô radikálisan egymással, akárcsak Isten és az ember? Nem kell-e nekünk az istenit választanunk és elvetnünk az emberit? Nem az emberi értékek felmagasztalása az ismertetôjegye-e azoknak, akik elvetették Istent? Ha voltak is, és talán még vannak is ,,keresztény humanisták'', nem hamis optimizmus áldozatai-e ezek, hogy a ,,világgal'' folytatott veszélyes párbeszédben kompromittálják hitüket? Szent János evangéliumának szavaival felelhetünk: ,,Az Ige testté lett és közöttünk lakozott.'' Ha Isten Igéje emberi természetet vett fel és ember lett, mindenben olyan, mint a többi, kivéve a bűnt, ha életét adta azért, hogy Titokzatos Testében egyesítse az emberi nemet Istennel, akkor bizonyára kell lennie egy hiteles humanizmusnak. Olyannak, amely nemcsak keresztényileg elfogadható, hanem lényeges magában a keresztény misztériumban is. Ez a humanizmus nyilvánvalóan nem a szenvedélyek, a test, a bűnös hajlamok, a fejtetôre állított rendetlen szabadosság, az engedetlenség dicsôítése. De föltétlenül teljes elfogadása azoknak az emberi értékeknek, amelyek Isten teremtô szándéka szerint lényegesek az ember számára, -- azoknak az értékeknek, amelyeket maga Isten akart megôrizni, megmenteni és jogos rendjükbe visszaiktatni, mikor magára vette ôket Krisztusban. Amikor az Egyház védelmébe veszi a természettörvényt, az ember polgári jogait, az emberi értelem jogait, a különbözô civilizációk kulturális értékeit, a tudományos kutatást és a technikát, az orvostudományt, a politika tudományát és a természetes rend ezer más javát, ezzel mély keresztény humanizmusát fejezi ki. Más szóval azt, hogy teljes egészében gondja van az emberre, Isten teremtményére és képmására, akinek rendeltetése az abszolút igazság és szépség szemlélése a mennyben. Az ember üdvözülése nem azt jelenti, hogy ki kell vetkôznie minden emberibôl: oda kell vetnie értelmét, a szépség iránti szeretetét, a barátság utáni vágyát, emberi szeretet-szükségletét, a társadalom védelmére, rendjére és igazságosságára való ráhagyatkozását, a munka, evés és alvás szükségét. Az a kereszténység, amely megveti ezeket az alapvetô emberi szükségleteket, nem méltó a nevére igazán. Semmi kétség: nem is követeli senki, hogy az Egyház ne törôdjék ilyen dolgokkal. Más itt a baj: minden keresztény készségesen elismeri ugyan, hogy ez a jó értelmű ,,humanizmus'' általánosan vagy hivatalosan fontos, de kevesen akarják meglátni, mennyire létfontosságú nekik személyesen. Más szóval igen jelentôs tisztán látnunk: a keresztény humanizmus nem valami luxus, amelyet az Egyház morgolódva megenged néhány esztétának és társadalmi reformernek, hanem minden keresztény életszükséglete. Nincs igazi életszentség az emberi és szociális törôdés e dimenziója nélkül. Nem elég az adókból levonható összegekkel hozzájárulni különbözô ,,karitászokhoz''. Kötelességünk tevékeny részt venni az egész társadalmunkat és világunkat érintô sürgetô problémák megoldásában. Ha ez a megállapítás túlzottnak hangzik, ám hallgassuk meg XXIII. János pápát. Azt mondja a Mater et magistra-ban: ,,Nyomatékkal állítjuk, hogy a keresztény szociális tanítás lényeges része a keresztény életfelfogásnak ... Szeretett gyermekeink, a világiak nagymértékben hozzájárulhatnak (ennek a tanításnak elterjedéséhez) azzal, hogy ismerik és ennek megfelelôen cselekszenek, s hogy buzgón iparkodnak másokkal is megértetni ... A szociális tanítást meg kell valósítani, nemcsak megfogalmazni. Különösképpen áll ez a keresztény szociális tanításra, amelynek világossága az igazság, tárgya az igazságosság és hajtóereje a szeretet ... A keresztény nevelés legyen teljes, terjedjen ki mindenfajta kötelezettségre; törekedni kell ezért beoltani a hívekbe és táplálni bennük annak a kötelezettségnek a tudatát, hogy gazdasági és társadalmi tevékenységüket keresztény módon folytassák.'' A modern pápák tanításukban különös gondot fordítanak a technika korában élôk emberi létfeltételeire. XI. Pius pápa (akit a Mater et magistra idéz) rámutatott az ember elembertelenedésére az ipari társadalomban. Lényeges ellentmondása ennek, hogy az emberi munka, amelynek az ember javát kellene szolgálnia, ,,különös visszásság eszközévé vált: mert a holt anyag megnemesedve és átalakulva kerül ki a műhelybôl, az emberek pedig megromlanak és elsilányodnak benne.'' (Quadragesimo anno.) Ezért az Egyház köteles védelmezni az embert, ha az elvilágiasodott társadalom belegázol emberi méltóságába. Meg kell védenie az olyan világszemlélet ellenében, amely a pénzt és a hatalmat nagyobb jelentôségűnek tartja magánál az embernél. A kereszténynek tehát nemcsak egyszerűen az a feladata, hogy törôdjék a társadalmi igazságossággal, a politikai renddel és a tisztességes kereskedelmi gyakorlattal. Ennél sokkal mélyrehatóbb. Magának a társadalomnak a szerkezetérôl és az ember kulturális örökségérôl van szó. Ma minden kereszténynek az a feladata, hogy segítsen megvédeni és helyreállítani az alapvetô emberi értékeket. Ezek nélkül a kegyelemnek és lelkiségnek kevés gyakorlati jelentôsége lesz az ember életében. Lényeges felismernünk az emberi értékeket fenyegetô veszedelmet éppen abban a technikában, amely az embernek bôséget, könnyű életet, valósággal földi paradicsomot ígér. XXIII. János pápa a Mater et magistra-ban tömören rámutat: milyen belsô ellentmondás az olyan társadalom, amely képes a legnagyobb bôség létrehozására, ugyanakkor pedig fejvesztett hajszában sodródik a globális öngyilkosság felé. Ezt a következtetést vonja le: ,,Ma az Egyház óriási feladattal áll szemben: emberi és keresztény jegyet kell nyomnia a modern civilizációra. Ezt a jegyet ez a civilizáció maga keresi és szinte kéri további fejlôdése, sôt megmaradása érdekében.'' # Gyakorlati problémák Ilyen helyzetben immár megengedhetetlen, hogy komoly és tisztességes keresztények valamilyen lelkiségi kibúvónak szenteljék magukat, a másvilág kultuszának, amely nem akar számot vetni azzal, hogy minden ember kikerülhetetlenül bele van bonyolódva az atomkorszak problémáiba és felelôsségébe. Nem számít, mi ennek a visszavonulásnak állítólagos indítóoka: Isten elôtt elfogadhatatlan, s ezért nem járulhat hozzá a keresztény életszentséghez. Közömbösség és kérgesszívűség nem álcázhatja magát többé ,,összeszedettségnek'', gyáva visszahúzódás nem hozhatja fel kifogásul, hogy áldozat és imádás. A passzivitás nem számíthat többé ,,hitnek'', vagy ,,odaadó áhítatnak''. Az ember kétségbeejtô sorsa iránti érdeklôdés hiánya bűnös érzéketlenség, siralmas szeretetimpotencia jele! Semmiképpen sem tarthat igényt a keresztény titulusra. Még csak nem is igazán emberi. De nem könnyű értelmesen tájékozódni a modern ügyek zűrzavarában. Az Egyház irányelvei ebben a tekintetben általánosak, és szükségképpen kicsit határozatlanok maradnak mindaddig, amíg határozott értelmezés és vezetô szerep konkrét esetekben cselekvésre nem váltja ôket. Ezért sajnos nagyon is igaz, hogy számtalan keresztény, minden jószándéka ellenére, úgy találja: szinte lehetetlen elégséges tájékozódást és megfelelô irányelveket szereznie ahhoz, hogy jelentékeny szerepet vihessen a kor nagy ügyeiben, mondjuk pl. a világbéke kérdésében. Korunkban számtalan gyakorlati szociális kérdés merül fel, és ha valaki teljesíteni akarja idevágó lelkiismeretbeli kötelezettségeit, szükségszerűen sok kockázatot vállal. De ezt a kockázatot vállalni kell. Nem erény a tétlenség, vagy az a csüggedt és passzív ,,okosság'', amely nem akar mozdulni mindaddig, amíg elôbb az egész Egyház, a pápai kúriától lefelé, meg nem mozdul. XXIII. János pápa a legvilágosabb kifejezésekkel állapította meg: a keresztény tökéletességnek semmi köze a negativizmushoz és a visszahúzódáshoz. Korunk idôszerű problémái kétségtelenül nemcsak széjjelszedik az embert, hanem valósággal megôrjítik. Mégis szembe kell néznünk velük. János pápa ezt mondja: ,,Tévedés lenne, ha gyermekeink, különösen a világiak, okosabbnak találnák, hogy csökkentsék személyes keresztényi elkötelezettségüket a világ iránt; inkább meg kell ezt újítaniok és növelniök.'' A különbözô életállapotok kötelezettségei természetesen érintetlenek maradnak. A politika és közgazdaság, üzlet és ipar területe világi embernek való, nem papnak és szerzetesnek. Idôszerű ügyekben egy jezsuita papnak bizonyára fejlettebb kezdeményezései lehetnek, mint egy karmelita apácának. A pápa azt kívánja, tartsa mindenki kötelességének az érdeklôdést korunk problémái iránt és vegyen tevékeny részt megoldásukban. Ezzel nem azt mondja, hogy mindenki hagyja ott életállapotát és menjen politikusnak. Hanem azt, hogy még a szerzetesnek is legyen átfogóbb képe saját életérôl, s lássa tisztán annak kapcsolatát az emberi nem nagyobb részének szegénységével, a társadalmi felfordulás veszedelmével és mindenekfölött a totális atomháború fenyegetô rémével. Ezekben a dolgokban egyetlen keresztény sem maradhat közömbös, mert ezek nemcsak politikai vagy gazdasági problémák: olyan egyetemes és olyan mélyen gyökerezô lelki betegség tünetei, hogy az már magát az emberiség létét fenyegeti. Mindazonáltal a világi, a pap és a szerzetes jellegzetesen más-más úton közelíti meg ezeket a problémákat. A hagyománynak megfelelôen a pap és a szerzetes, akik Istennek adták magukat és ,,lemondtak a világról'', sajátos lelki feladatoknak szentelik magukat a világban. Feladják vagy fel kellene adniok a politikai tisztségeket, a katonaéletet, az üzleti, orvostudományi, jogi karriert, s. i. t. Ennek a lemondásnak az a célja, hogy felszabadítsa ôket azokra a sürgetô lelki küldetésekre, amelyeket csakis ôk tudnak végbevinni. Az ô esetükben igaz, hogy ha komolyan belebonyolódnak tisztán ideigvaló ügyekbe, ez természetszerű akadálya állapotuk tökéletességének. Kivételek természetesen mindig elôfordulhatnak. A baj és zavar egyik forrása a szerzetesek és papok, valamint a világiak életében az a tény, hogy századokon keresztül a gyakorlatban bizonyos mértékig elmosódtak az elméleti határvonalak a keresztény élet állapotai és hivatalai között. A kora középkorban fôpapok és papok, nem is szólva szerzetesekrôl és apátjaikról, gyakran vették magukra a legmagasabb politikai felelôsséget; máskor katonai vállalkozásokba keveredtek, hogy megvédjék jogaikat, vagy akár világi hatalomért harcoljanak. Amikor a társadalom egyedüli művelt emberei a papok vagy klerikusok voltak, természetesen adódott, hogy a gyakorlatban minden hivatást a papság töltött be. Ilyen helyzetben a klérus nyilvánvalóan vezetô szerepet játszott a kormányzásban is. E fejlôdés folyamán -- a történelem sok tanulságos példával szolgál -- a papság fokozatosan átvett valójában világiakra tartozó funkciókat. Ma természetesen a legtöbb népnél a papság nem vesz részt ténylegesen a kormányzásban, üzleti életben és a törvényhozásban. Az Egyházon belül azonban megmaradt a századokkal ezelôtti helyzet. Egészen természetesnek találjuk, hogy még anyagi ügyei is papok vagy szerzetesek kezében vannak. A papság és a szerzetesek ezért túl vannak terhelve olyan feladatokkal és tisztségekkel, amelyeknek nagy része üzletre és tisztán evilági dolgokra vonatkozik. Elképzelhetô, hogy az ilyen felelôsséget, legalábbis részben, világiak vállalják át. Ha megvizsgáljuk az aktív szerzetesi hivatások problémáját, igazán nem meglepô, hogy a fiatalok kétszer is meggondolják: vállalkozzanak-e olyan életre, amelyben a szerzetesi teendôk és gyakorlatok mellett ráadásul el kell végezniök világi személyek munkáját is, úgyhogy sohasem lehetnek biztosak felôle, fölmenthetik-e magukat igazán bármelyik felelôsség alól is. Nem ésszerűbb-e visszahúzódni az ilyen elkötelezéstôl, ha arra gondolnak, hogy megkapják mindkét életforma nehézségeit és terheit, viszont nem részesednek hiánytalanul a szerzetesállapot valamennyi sajátos elônyében? További következmény: mivel a szerzetesek világi feladatok terhe alatt görnyednek, bizonyos értelemben ,,jogot'' szereznek világias kikapcsolódásokra is. Vagy legalábbis úgy látszik ez az egyik útja a probléma kezelésének. De kielégítô-e ez? Ezek az üdülések valaminek a terhére történnek, s ez nyilvánvalóan nemcsak a közösség kialakult ,,vallásgyakorlataiba'' ütközik, hanem elveszi az egyéni lelkiélethez lényeges nyugodt szabadidôt, -- pedig éppen ezt a lelkiéletet kellene a szerzetesnek vagy szerzetesnônek hatásosan összehangolnia munkájával. Bármit mondjanak is errôl -- bizonyára sok szempont szól mellette és ellene is --, azt látjuk, hogy ha a szerzetesek szokásszerűen erôsen igénybevevô világi elfoglaltságokba merülnek, szerzetesi életük elkerülhetetlenül szenved miatta. De ha így áll a dolog, akkor nem képesek betölteni igazi szerepüket az Egyházban. Ilyen embereknek nem tanácsolhatjuk minden további minôsítés nélkül, hogy tekintsék magát a munkájukat lelki tevékenységnek. Különböztetni kell: Az a munka, amely az Egyház elôírta határokon belül megfelel szabályzatuknak és alkotmányuknak, valóban meg fogja szentelni ôket. Ennek megmarad a szent jellege. Ha azonban valódi feladatuk tetejébe számtalan olyasmit is vállalnak, amit bárki más éppen úgy elvégezhetne, ha ezek a világi elfoglaltságok egyre inkább igénybe veszik idejüket és egyre újabb megalkuvásokba sodorják ôket hivatásuk szelleme terén, akkor komoly rendezésre van szükség. Ezt a rendezést nem viheti végbe a szerzetes egyéni jóakarata. Nem jószándék és személyes jámborság dolga: reform kell hozzá. A világiak bizonyára mindig többet segíthetnek olyan munkákban, amelyeket most szerzetesek végeznek: nevelésben, intézmények ügyvitelében, ápolásban, újságírásban, apostoli munkában, missziókban, s. i. t. Ilyen felelôs feladatok átvállalása a papságot majd felszabadítja az intenzívebb és gyümölcsözôbb szolgálatra. De eltértünk a tárgytól. Arról beszélünk, hogy minden kereszténynek, világinak, szerzetesnek és papnak egyaránt építô és pozitív szerepet kell vinnie korunk világában. Még a szemlélôdô szerzeteseknek is -- amennyiben megvan a szavazati joguk és kötelességük -- legyen értelmes áttekintésük arról, mi történik a világon. Komoly, tárgyilagos tájékoztatás a világ állapotáról táplálékot adhat (és adjon is) lelkiéletüknek, mert ráébreszti ôket a Krisztus Testét fenyegetô veszélyekre. De bizonyára bölcsebb és mélyebb áttekintésre kell szert tenniök, mint amit a tömegtájékoztató eszközök adnak. Ez persze minden kereszténynek fontos. Korunk egyik nagy problémája a megbízható és komoly tájékoztatás, valamint az egészséges távlat hiánya politikai és társadalmi téren. Még egyszer hangsúlyozzuk: mindennél komolyabb kérdés most az atomháború és az ezt kísérô politikai problémák. Igen nagyfontosságú ügy ez, viszont legéletbevágóbb tényei titkosak és a döntô fejleményeket ritkán tárják a nagyközönség elé tiszta, egyoldalúságtól mentes formában. Ez egy még súlyosabb problémához vezet. Az a keresztény, aki rosszul tájékozott, akit a sajtó, a rádió vagy a tévé szélsôséges propagandistáinak demagógiája irányít, s aki talán bizonyos fokig vérmérsékleténél fogva is hajlamos társulni fanatikus politikai csoportokkal, roppant kárt okozhat a társadalomnak, az Egyháznak és saját magának. Azzal az ôszinte szándékkal, hogy Krisztus ügyét szolgálja, végzetes méretű ôrültségekben és igazságtalanságokban működhetik közre. Létfontosságú ezért, hogy a katolikus ember tartsa féken buzgalmát és mérsékelje lelkesedését partikuláris ügyekben, míg nem tudja pontosan felbecsülni, hová vezethetnek végsô soron ezek a törekvések. Az okosság nem passzivitás és az elôvigyázat nem gyávaság. A heves és erôszakos cselekvést nem kell ipso facto hôsiesnek tekinteni. Egészséges ítéletet kell kialakítanunk az emberi nem sorsát illetô létfontosságú ügyekben. Hallgassunk mindenekfölött az Egyház, és különösen a Szentatya bölcs irányelveire. Ezeknek nemcsak a politikai életre nézve van közvetlen horderejűk, hanem a keresztény életszentség egész kérdésére, valójában magának az üdvözülésnek alapvetô problémájára nézve is. És most térjünk vissza az életszentség témájára. Ne feledjük: a keresztény hagyomány szerint lemondás, áldozat és nagylelkű önmegtagadás az életszentség lényeges kellékei. Igaz, a világiakat gyakran megzavarta az az elgondolás, hogy csak zárdái stílusú szigorú élet és önsanyargatások gyakorlásával válhatnak szentté. Ez nem igaz, és újabb példája a szerzetesi és világi állapot közötti határvonalak összezavarásának. Mindazonáltal a szerzetes és a világi ember önmegtagadása annyiban azonos, amennyiben célja egy és ugyanaz. Éspedig: felszabadítani az értelmet és akaratot, hogy test és lélek minden energiáját Istennek lehessen szentelni az illetô sajátos állapotának megfelelôen. # Önmegtagadás és életszentség Megtagadni magunkat legteljesebb értelme szerint azt jelenti, hogy lemondunk nemcsak arról, amink van, hanem arról is, amik vagyunk, -- hogy nem saját vágyaink és belátásunk szerint élünk, hanem Istennek ránk vonatkozó akarata szerint. A keresztény önmegtagadás így behatol lényünk legbensôbb mélységeibe. A szerzetesek fogadalommal kötik le magukat bizonyos külsô fegyelmi és imádási gyakorlatok végzésére; ezek segítségével egyszerűbben és közvetlenebbül érik el a szeretet tökéletességét. ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el vagyonodat, oszd ki a szegényeknek és kincseket szerzel a mennyben. Ezután jöjj és kövess engem!'' (Mt 19,21) A szerzetesnek tehát azon túl, hogy a tökéletes istenszeretetre törekszik -- ez mindenkire vonatkozó általános kötelezettség --, a fogadalmával vállalt különleges kötelezettségeket is teljesítenie kell. Egy cél érdekében kapta ezeket: azért, hogy növekedjék bensôleg a szeretetben és a Krisztussal való egyesülésben. A szeretetnek ez a belsô fejlôdése a tökéletesség igazi gyarapodása. A szerzetesnek ezért fel kell használnia az állapota felkínálta eszközöket, hogy lemondjon ,,a világról'', tökéletesebben éljen ,,a lélek szerint'' és mindjobban egyesüljön Istennel. A világi embernek bizonyára nincs meg mindaz a lelki elônye, amit a szerzetesi állapot nyújt. Ne feledjük viszont, hogy a világi állapotnak megvannak a sajátos elônyei, és persze áldozatai is. Az életszentségre törekvô keresztény számára semmi esetre sem a szerzetesi fogadalmak képviselik a hôsiesség egyetlen nyitva álló formáját. A házasság kötelezettségei sokszor ténylegesen nem kevésbé nehezek, mint a kolostoréi. A házasság szentség, tehát a házaséletet a szentségi kegyelem különlegesen megszenteli. Lelki síkra emeli a házastársi szeretetet, ezért az nem akadálya a Krisztussal való egyesülésnek. A hit szemével nézve inkább alkalom arra, hogy szentebbek legyünk, egyszerűségben és szeretetben történô önátadásunk segítségével. Ezért nem szabad azt képzelnünk, hogy a házasélet ,,test szerinti élet'' és csak a szerzetesélet ,,lélek szerint való''. A házasélet igazi lelki hivatás, bár sokféleképpen megnehezítheti, hogy a házasfelek nem ismerik fel lelki lehetôségeiket, és gyakran nem találnak senkit, aki a helyes irányba vezetné ôket. Bizony tragikus, ha a házas keresztények mintegy a szent és tökéletes élet kirekesztettjeinek érzik magukat, csak azért, mert úgy találják: nehéz vagy lehetetlen utánozniok a szerzetesélet szigorúságát, ájtatosságait és lelkiségi gyakorlatait. Éppen ellenkezôleg: örülniök kellene, hogy az Egyház mindebben szabadságot hagyott nekik, hadd találják meg maguk, mi felel meg szükségleteiknek legjobban. Olvassák az Újszövetséget és utánozzák az elsô keresztények lelkületét, akik együtt ,,végezték a kenyértörést örvendezve, szívük egyszerűségében'' (ApCsel 2,46-47). Merüljenek bele az Egyház liturgikus életébe és annak eucharisztikus áhítatából merítsék mindazt az erôt, amire szükségük van, hogy szeretetben éljenek és megfeledkezzenek önmagukról. Az életszentség útja a bizalom és szeretet útja. Az igazi keresztény ,,a Lélekben'' él, minden pillanatban az isteni kegyelem rejtett forrásaiból iszik, s nem veszi a fejébe, hogy neki holmi bonyolult és mellékes gyakorlatokra van különleges szüksége. Mindenekfölött a lényeges dolgokkal törôdik, amilyenek: az egyszerű ima és hit sűrű gyakorlása; figyelem Isten jelenlétére; szeretô alávetettség az isteni akaratnak mindenben, különösen állapotbeli kötelességeiben; és legfôképpen szeretet felebarátja, Krisztusban testvére iránt. Az önmegtagadás azonban sohasem marad el. A kereszténynek gyakran keservesen áldozatos életet kell élnie. Az az állandó erôfeszítés, hogy féken tartsuk szenvedélyes és önzô reakcióinkat, hogy alávessük magunkat a szeretet követelményeinek, örökös és lankadatlan áldozatot követel. ,,Így tehát testvérek, nem vagyunk a testnek lekötelezve, hogy test szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, biztosan meghaltok, de ha lélekkel elfojtjátok a test cselekedeteit, élni fogtok. Mert akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Elôbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsôüljünk.'' (Róm 8,12-17) ,,A Lélek gyümölcsei viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény. Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt. Ha a Lélek szerint élünk, viselkedjünk is a Léleknek megfelelôen. Ne törtessünk kihívóan s egymásra irigykedve hiú dicsôség után'' (Gal 5,22-25). Mindamellett Szent Tamás egész világosan kimutatja, hogy jelen életünkben lehetetlen a teljes tökéletesség. A legmagasabb és legteljesebb tökéletességre kell törekednünk, de ez csak a mennyben teljesedik be. A mennyben majd szeretetünk ténylegesen és egészében mindig Istenre irányul. Ilyen tökéletesség nem lehetséges a földön. A földi életben elérhetô tökéletesség: kizárni mindent, ami ellenkezik Isten szeretetével: a) Kizárja a halálos bűnt -- ez a parancsok alá esô rész. b) Eltávolítja az igazi szeretet akadályait -- ez tartozik a tanácsokhoz. Szent Tamás itt a fogadalmas szerzetesi életrôl beszél; de bizonyos, hogy az evangéliumi tanácsok nincsenek kizárva a világi keresztény életébôl sem. Az is gondolkodhatik arról, hogyan mehet túl -- pl. legalább a szegénység szellemében élve -- a parancsok színvonalán, és hogyan szentelje életét úgy Istennek, hogy bensôségesebben tud figyelni jelenlétére és tökéletesebben egyesül szent akaratával. Egyes régi pusztai remeték azt hitték, hogy aszketikus fegyelemmel szinte abszolút tökéletességet lehet elérni ebben az életben. Cassianus szerint ez lehetséges. Szent Jeromos elôször szintén ezt hitte, de azután lemondott véleményérôl -- és akárcsak Szent Tamás, úgy döntött, hogy ebben az életben csak viszonylagosan lehetünk tökéletesek. Sohasem lehetünk mentesek néhány félig-szándékos gyöngeségi hibától. Ez még a szentekrôl is igaz: valamennyien megtartották gyarlóságaikat és emberi korlátaikat. A monasztikus szerzetesség történetének egyik paradoxona, hogy az az emberfölötti eszmény, amely a jelen életben akar tökéletesen leigázni minden szenvedélyt, inkább pogány, mint keresztény elgondolás; ennélfogva inkább a ,,test'' eszménye, mint a ,,léleké''. A keresztény életszentségben bizonyos emberi gyöngeség és tökéletlenség mindenestül összefér Isten tökéletes szeretetével mindaddig, amíg alázatot merítünk saját nyomorúságunk megtapasztalásából és így megtanulunk mindig teljesebben és tökéletesebben bízni Isten kegyelmében. Klasszikus példa erre Szent Pál: ,,De hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tôle, de azt felelte: ,Elég neked az én kegyelmem. Mert az erô a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.' Ezért a legszívesebben a gyengeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erôs'' (2Kor 12,7-10). Ez nem azt jelenti, hogy a keresztény nem érhet el nagyon is valóságos és viszonylag tökéletes békességet már a jelen életben is. Bizonyára mindannyiunknak lehet és kell küzdenünk azért, hogy elérjük a szív nyugalmát és megszabaduljunk a rendetlen szenvedélyektôl. E belsô béke nélkül nem juthatunk igazán Isten ismeretére és nem élvezhetjük mellette az istengyermekeknek kijáró családiasságot. A békét azonban nem lehet nyers erôszakkal és vágyaink zsarnoki elnyomásával megszerezni. A béke nem az erôszak műve, hanem a szeretet gyümölcse. A szeretet pedig azt jelenti, hogy alávetjük magunkat Krisztusnak, tanulékonyan alárendeljük magunkat az ô Lelkének. Az igazi béke Isten könyörületének műve, nem az ember akaratáé. Ha szeretetben átadjuk magunkat neki, puszta jelenléte lecsillapítja vágyainkat, elnyugtatja a lázadó szenvedélyeket, És ha idônként viharok támadnak is szívünkben, ha úgy látszik: alszik az Isten, akkor is élhet bennünk mélységes béke a felfordulás kellôs közepette is, ha igazán bízunk benne. S valóban, meg kell tanulnunk: ô éppen azért engedi meg a harcot, hogy megtisztítsa szívünket, próbára tegye türelmünket és így erôsítse lelki békénket. A keresztény önmegtagadás tökéletességéhez paradox módon hozzátartozik még, hogy lemondjunk a saját erényünkben és aszketikus kiválóságunkban (van-e igazán?) való rendetlen gyönyörködésrôl. A szentek nem gôgös és magabiztos jellemek, akiket erényeik gazdaggá és hatalmassá tettek a lelki rendben. Inkább olyanok, mint Jeremiás: emberek, akik teljességgel átérzik szegénységüket Isten elôtt: Én vagyok az a férfiú, ki láttam nyomorúságomat Haragjának vesszeje által. Engem vezetett és vitt sötétségbe, Nem pedig világosságba. Csak én ellenem emeli untalan Kezét egész nap. Elaggottá tette bôrömet és húsomat, összetörte csontjaimat. Körülsáncolt és körülvett engem Epével és gyötrelemmel. . . . Ösvényeimet eltérítette és összezúzott engem, Ó, pusztává tett engem. Kifeszítette íját és odaállított engem Célpontul a nyílnak. Veséimbe bocsátotta Tegzének leányait. Nevetségévé lettem egész népemnek, Gúnydalokká egész nap. Keserűséggel lakatott jól engem, Megrészegített ürömmel. Kovakôvel törte ki fogaimat, Porba tiport engem. Megfosztott engem a jóléttôl, Elfelejtettem a jó sorsot. . . . Állandóan arra gondol és elsenyved Bensômben a lelkem. Megfontolom szívemben ezeket, Ezért reménykedem: Az Úr irgalma az, hogy el nem vesztünk, Mert irgalmassága meg nem szűnik. Megújul az minden reggel, Nagy a te hűséged. Az én osztályrészem az Úr -- mondja az én lelkem -- Azért remélek Benne. Jó az Úr azokhoz, akik benne bíznak, A lélekhez, mely ôt keresi. Jó hallgatva várni Az Isten segítségére. (Jer. Sir. 3,1-5, 11-17, 20-26) Ez az önmegtagadás igazi célja: nemcsak békét hoz a szívnek az elszakadás jutalmaként, hanem elvezet a lelki éjszaka belsô megpróbáltatásához. Ott válik szegénységünk tökéletessé a lélek mélyén, tisztaságunk az értelem és lélek szüzességévé, engedelmességünk pedig a Szentlélektôl való közvetlen függéssé életünk minden pillanatában. Ez az evangéliumi tanácsok szellemében élt magasztos élet elérhetô minden szentéletű embernek, akár szerzetben, akár azon kívül. Szent Tamás szavai: ,,Azt mondják, a tökéletes életűek is sok mindenben vétkeznek bocsánatos bűnökkel: ez a jelen élet gyöngeségébôl folyik.'' És hozzáteszi: ,,Elég, ha a szeretet közösen és általában irányul minden emberre, valamint Istenre, és szokásszerűen a körülöttünk lévô egyénekre, a helyzetnek megfelelôen. A tökéletes testvéri szeretet mértéke: nemcsak kizár mindent, ami ellentétes a szeretettel, hanem kiterjed még az idegenekre és ellenségekre is, és messzemenô áldozatokat tud hozni értük, sôt akár meg is hal értük.'' Summázva: mi tehát a számunkra lehetséges tökéletesség ebben az iletben? Nem az, hogy ténylegesen és minden pillanatban egyenesen Isten felé tartsunk. Még az sem, hogy elkerülhetnénk minden félig szándékos bocsánatos bűnt. Hát akkor mi? Akkor szeretjük Istent egész szívünkkel, egész elménkkel, egész lelkünkkel és minden erônkkel, ha minden gondolatunk, vágyunk és cselekedetünk legalábbis elvileg feléje irányul, és ha a lehetôség szerint mindig tisztábban törekszünk szeretni ôt és mindig teljesebben akarjuk Neki szentelni magunkat. Ez magában foglalja az ôszinte hűséget kötelességeinkhez és a nagylelkű megfelelést a szeretet minden kívánalmának, amint életünkben fölmerül. Ezen túl pedig teljes hit Istenben, és amennyire csak lehet, teljes ráhagyatkozás az ô könyörületes gondviselésére és szeretetére. ======================================================================== Befejezés Jézus a mi szentségünk és az Atyához vivô utunk. ,,Senki nem jut az Atyához, csak énáltalam'' (Jn 14,6). ,,Én vagyok az út, igazság és az élet'' (Jn 14,6). ,,Én vagyok a szôlôtô, ti a szôlôvesszôk ... Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok'' (Jn 15,4-5). ,,Maradjatok meg szeretetemben'' (Jn 15,9). Hogyan maradunk Krisztusban, hogyan leli kedvét bennünk az Atya? Ha az Atya akaratát tesszük, mint Jézus, szeretô figyelemmel és alávetettséggel a Szentlélek iránt. ,,Az dicsôíti meg Atyámat, ha sok gyümölcsöt hoztok, és így tanítványaim lesztek ... Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben ... Aki szeret engem, megtartja tanításomat ... Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem ... Aki nem szeret engem, tanításomat nem tartja meg ...'' (Jn 14 és 15). Krisztus mindenek fölötti akarata, hogy szeressük egymást. ,,Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket ... Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt'' (Jn 13,34-35). Igaz, hogy a keresztény életszentség Krisztus szentsége bennünk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Szentlélek majd véghezviszi bennünk művét, miközben mi teljesen passzívak és tétlenek maradunk. Nincs lelkiélet állandó küzdelem és belsô összeütközések nélkül. Ezt a válságot annál nehezebb elviselni, mivel rejtett, titokzatos és néha majdnem lehetetlen megérteni. Minden komoly keresztény hajlandó meghozni néhány kezdeti áldozatot. Nem nehéz jól nekiindulni. De nehéz folytatni, továbbvinni a megkezdett művet és állhatatosán megmaradni benne sok esztendôn át, mindvégig. A hit erôpróbája túl nagy, gyönge szeretetünk adója óriási, vagy legalábbis attól félünk, hogy így lesz. Nem értjük meg a kereszt értelmét és hivatásunk komolyságát: meghalni Krisztussal, hogy új életre támadjunk föl vele. Tökéletesen igaz, hogy meghalunk vele a keresztségben és feltámadunk a halálból: ez azonban csak kezdete egy sor halálnak és feltámadásnak. Nemcsak egyszer ,,térünk meg'' életünkben, hanem sokszor, és a nagy és apró ,,megtérések'', belsô forradalmak e végetnemérô sorozata vezet végül Krisztusba alakulásunkhoz. De ha meg is van bennünk a nagylelkűség egy- két ilyen felfordulás elviselésére, nem tudunk szembenézni azzal, hogy bensônknek még több és nagyobb megrendülésre van szüksége, enélkül pedig nem tudunk végképp szabaddá válni. Paradox dolog ez: Krisztus maga viszi végbe megszentelésünk művét, mégis minél inkább dolgozik rajta, annál többe kerül nekünk. Minél elôbbre haladunk, annál inkább elveszi saját erônket és megfoszt emberi és természetes erôforrásainktól, úgyhogy végül teljes szegénységben és sötétben találjuk magunkat. Ezt a helyzetet érezzük legborzalmasabbnak, ez ellen lázadunk fel. Krisztus halálának bennünk megújuló különös, megszentelô misztériumát helyettesítjük saját tevékenységünk meghittebb és vigasztalóbb rutinjával: elhagyjuk az ô akaratát és közönségesebb, de ,,kielégítôbb'' eljárásokban keresünk menedéket, amelyek érdekelnek és mások szemében érdekessé tesznek. Azt gondoljuk, így békét találhatunk és gyümölcsözôvé tesszük életünket; de csak áltatjuk magunkat és tevékenységünk lelkileg terméketlennek bizonyul. Newman bíboros -- aki bizonyára ismerte a kereszt keserűségét és iróniáját -- ebbôl az elvbôl élt: ,,Elôbb életszentség, azután béke''. Ez az életelv jó mindenkinek, aki emlékébe akarja idézni a keresztény élet teljes komolyságát. Ha az életszentséget keressük, a békérôl majd gondoskodás történik a maga idején. A mi Urunk is, aki ,,nem békét jött hozni, hanem kardot'', olyan békét ígért, amit a világ nem adhat. Amennyiben saját nyughatatlan erôfeszítéseinkre hagyatkozunk, mi is e világból valók vagyunk. Ezt a békét nem tudjuk létrehozni saját erônkbôl. Csak akkor találhatjuk meg, ha bizonyos értelemben lemondtunk és megfeledkeztünk róla. Mindazonáltal ne hangsúlyozzuk a kelleténél jobban a sötétség és megpróbáltatás elemét a keresztény életben. A hívô keresztény számára a sötétség megtelik lelki világossággal és a hit új dimenziót kap -- a megértés és bölcsesség dimenzióját. ,,Boldogok a tisztaszívűek, ôk meglátják az Istent'' (Mt 5,8). Nem az tehát a tökéletes keresztény, aki képtelen vetkezni és fölötte áll minden erkölcsi gyöngeségnek, hanem az, akit már nem zavarnak meg a jelen élet szomorúságai és gyarlóságai, mert szeme megnyílt a krisztusi kegyelem teljes kiterjedésének felismerésére. Istenbe vetett bizalma tökéletes, mert hogy úgy mondjuk, immár tapasztalatból ,,tudja'', hogy Isten nem hagyhatja cserben (és ez a tudása mégis egyszerűen odaadó hitének egy új dimenziója). Isten kegyelmére tökéletes bizalommal válaszol. ,,Szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésbôl türelem fakad, a türelembôl kipróbált erény, a kipróbált erénybôl reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete'' (Róm 5,3-5). Ahogyan Alexandriai Szent Kelemen mondja: az ilyen tökéletes keresztények -- tökéletesek a reményben és az isteni kegyelem ismeretében -- mindig Isten színe elôtt idôznek imádságban, mert ha nem is imádkoznak kifejezetten, akkor is ôt keresik és csak az ô kegyelmére hagyatkoznak. Sôt mivel ôk csak Isten akaratát keresik, Isten teljesíti szívük minden szavakba foglalt vagy kimondatlan kérését. (Stromata VII. 7,41). Az ilyen embereknek, akik igazán szeretik Istent, minden dolog, akár jónak látszik, akár rossznak, valójában jó. Minden Isten szeretô kegyelmét nyilatkoztatja ki. Minden képessé teszi ôket arra, hogy növekedjenek a szeretetben. Minden esemény csak szorosabban egyesíti Istennel. Számukra nincsenek többé akadályok. Isten még az akadályokat is eszközzé alakította céljaik elérésére, amelyek az ô céljai is. Ez a ,,lelki tökéletesség'' értelme, és ezt nem azok érik el, akiknek ereje emberfölötti, hanem azok, akik -- bár önmagukban gyöngék és fogyatékosak -- tökéletesen bíznak Isten szeretetében. A végsô lépés tehát a Krisztusban való életszentség útján: bízó örömmel, teljesen ráhagyatkozni a kereszt látszólagos bolondságára. ,,A keresztrôl szóló tanítás ugyan oktalanság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje.'' (1Kor 1,18) Ez a bolondság, annak dôresége, hogy többé egyáltalán nem törôdünk magunkkal, sem anyagiakban, sem lelkiekben, hogy Krisztusra bízhassuk magunkat, -- bizonyos értelemben idôleges énünk halála. Fordulat ez, gyeplô- odadobás, a teljes önátadás aktusa. Egyben azonban végsô áttörés is az örömbe. Hogy képesek legyünk erre az aktusra, hogy belemerüljünk saját ürességünkbe és ott megtaláljuk Krisztus szabadságát egész teljességében -- ez elérhetetlen minden pusztán emberi erôfeszítésünknek és tervünknek. Nem tudjuk végbevinni lazítással vagy rákapcsolással, gondolkodással vagy nem-gondolkodással, cselekvéssel vagy nem-cselekvéssel. Egyedüli válasz a tökéletes hit, az ujjongó remény, amit Krisztus teljesen lelki szeretete emel új régióba. Ez tisztára az ô ajándéka: de mi alkalmassá tehetjük magunkat befogadására erôs szívvel, alázatossággal, türelemmel, és mindenekfölött azzal, hogy egyszerű hűséggel kitartunk akarata mellett mindennapi életünk minden körülménye között.