Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Zivko Kustic: A természet Istenrôl beszél Az eredeti mű címe: Zivko Kustic: Priroda govori o Bogu A kéziratot gondozta: Sipos Margit Korrektor: Szarvas János Fordította: Smidt Valéria és Harmath Károly Fedôlap és illusztrációk: Nemes István Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó 1. A ,,leleményes csirke'' 2. Gyár a toronyban 3. A gyógyszerész macska 4. Műanyag erôsítésű panelházak 5. A gyertyafényes horgászást nem az emberek találták ki 6. Egy húsadaggal több 7. A méhek rejtjeles tánca 8. Ôkelme három élete 9. Két csoda a fejemben 10. Életmentô öngyilkosok 11. Fészek és bölcsô 12. Az emlôsök nem repülnek radar nélkül 13. Zöld rejtély 14. Semmi újság az idegsebészeten 15. Ki találta föl a vitorlázást és az ejtôernyôt? 16. 250 ezer rejtjel a láthatatlan nyálkacseppben 17. Vákuumfogas és léglökéses gép a működben 18. A papírgyár, a klimatizáció és a darazsak 19. Ingyenlakás rendelésre 20. Ezeréves turista ,,fényvasút'' 21. Nincs válság a mezôgazdaságban és az állattenyésztésben 22. Zseniális ötlet 23. Túl sok a véletlen ahhoz, hogy hinnénk benne 24. A titokzatos zsiráfnyak 25. A repülôgépek -- a madarak utánzatai 26. A delfinek a megengedettnél nagyobb sebességgel közlekednek 27. A delfinek angolul tanulnak 28. Repül -- de nem madár, úszik -- de nem hal, fon - - de nem fonónô, ki az -- ha nem ember? 29. Az alapokban tűz 30. Zenekar a fejben 31. Teve a holdon 32. A mormota -- diplomaszerzés elôtt 33. A vese -- tökéletes vegyi laboratórium 34. A lövöldözô rák 35. A fotocella, a televízió és az Isten 36. A föld láthatatlan burka 37. Egy agyféltekével -- egész személyiség 38. A legboldogabb lustálkodó 39. Ha a tüske meg a levél járni kezd 40. Kovacsipkék 41. A kémelhárítók 42. A pingvinek is rejtélyek 43. De Bekey doktor ,,szelepe'' 44. A kardhal -- élô torpedó 45. A dongóméh a fizikai törvények ellen 46. Vénuszt dinamittal 47. A véletlen műve? ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1994-ban jelent meg az Agapé Kft. Ferences nyomda és könyvkiadó gondozásában, az ISBN 963 811 59 x azonosítóval. Az elektronikus változat Dr. Harmath Károly, a kiadó vezetôje engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Kiadó tulajdonában van. A szöveget P. Mityók János vitte számítógépbe. ======================================================================== Elôszó Szükséges-e napjainkban bizonyítgatni Isten létezését? Évtizedekig ezt tettük igen intenzíven. Néha úgy tűnt, hogy prédikációinkban fôként erre törekedtünk. Mintha minden ember, aki értelmével felismerte és elismerte a teremtô Isten létezését, ezzel már hívôvé lett volna. Így az Isten létezésének elismerésére irányuló értelmi tettünket valamilyen módon összekevertük a természetfeletti kinyilatkoztatással. És minél inkább tudatosult bennünk a tévedés, annál inkább a másik végletbe estünk. Terjedni kezdett az apologetika és a teodicea bizonyos fokú megvetése, ami az irracionális fideizmusig vezethetett volna, mintha az értelemnek semmi köze nem volna a hithez, mintha a természet megfigyelésére alapozott értelmi következtetéssel semmit sem lehetne az Istenrôl mondani, mintha erre még csak szükség sem volna. A teológia és a Szentírás ismerôi számára azonban világos, hogy ilyen álláspont ellentétben áll a szentírási könyvek bölcsességeivel és az I. vatikáni zsinat határozataival. Az elsô keresztény hithirdetôknek nem kellett bizonyítgatniuk az istenség létezését, mert a pogányoknak hirdették a hitet, akik ebben elôbb is hittek, csak rá kellett mutatniuk, hogy egyetlenegy Isten van, és hogy Izrael földjén jelent meg, Istenemberként Jézus Krisztusban. Manapság azonban az Igét egy nagymértékben ateizált világban hirdetjük. Nagyon fontos tehát felhívnunk az emberek figyelmét, hogy -- a kinyilatkoztatás nélkül is -- minden létezôben fedezzék fel a Teremtô Értelem nyomait. Mélyen meg vagyunk gyôzôdve, hogy ezzel nem a kinyilatkoztatás Istenét bizonyítjuk, hanem csak a naiv, mechanikus, materialista gondolkodásmódot döntjük le. Óvakodtunk attól is, hogy a naiv teológia csapdájába essünk. Számításba vettük korunk statisztikai törvényszerűségeinek a mentalitását, amely áthatja a természet- és a társadalomtudományokat, nem akartuk elvetni a progresszív evolúció lehetôségét a látszólag véletlen változások kiválasztásával. E problematika ismerôje számára ebbéli szándékunk kiviláglik a Vénusz dinamittal című olvasmányunkban. De írásainkkal (amelyek éveken át a Glas Koncila c. lapban jelentek meg) nem akartunk belemerülni a filozófiai-teológiai problematika részletezésébe, hanem elsôsorban a szülôknek és a hitoktatóknak kívántunk a segítségére sietni, hogy a növény- és állatvilág konkrét példáival arra késztessék a gyerekeket, hogy kutassák az isteni alkotás nyomait a természetben, s így megszabaduljanak a naiv materializmustól. A korszerű dialektikus materializmus marxista változata nem is érzi magát találva ezzel a hozzáállással, mert a marxista a maga módján tudja, hogy az emberi értelemtôl függetlenül a valóság logikailag törvényszerű. E munkánkban nem merülhetünk bele ennek részletes kifejtésébe. Egyrészt tény, hogy a marxista dialektikus materializmus még kis mértékben van jelen az iskolás gyermekek tudatában, mert helyette, habár a leple alatt, a dolgok könnyebb végét megfogva, a gyermekeket a mechanikus materializmussal traktálják, vagyis a fejlôdés minden bonyolult és sokoldalú törvényét a mechanika legegyszerűbb törvényeire vezetik vissza; másrészt azok a gyermekek, akik már a mi irányításunk nyomán megtanulják megsejteni a Logost a természetben, készségesebben vesznek majd részt egy építô jellegű párbeszédben a marxista nézetet vallókkal. Reméljük, hogy a szülôk és a hitoktatók ezt a kis könyvünket eredményesen tudják majd használni a gyermekek hitre való nevelésében. Zivko Kustic Zágráb, 1975. január 28-án, Aquinói Szent Tamás napján ======================================================================== 1. ,,Leleményes csirke'' A tojásban fejlôdô csirke nagyon gazdaságosan használja ki a tojás űrtartalmát. A nyakát behajtva és csôrével a hasa felé fordulva várja világrajöttének idejét. A harmadik hét végén a csirke már életképes. Ki kell jönnie a héjából, de hogyan? Nincs hely arra, hogy kinyújtsa a nyakát, és hogy csôrével rákoppintson. Ahogy a csôre áll, csak a saját hasát tudná megsérteni -- semmi mást. A helyzet igen komoly. Erre azonban senki sem gondol. A gazdasszony csupán a napokat számlálja, és várja a csirke kelését, a kotlós viszont csak ül, és semmilyen probléma megoldására nem alkalmas -- még a kiscsirke sincs tudatában annak, hogy milyen kellemetlen helyzetbe jutott... De, minden rendben van. A meghatározott idôben -- kuc! kuc! -- a tojáshéj megtörik, és egy erôtlen lény a napvilágra jut. Hogy sikerült ez neki? Valaki gondoskodott errôl (valaki, aki ismerte a helyzet nehézségét). A kelés elôtti napokban a csirke csôrén egy kis sárga dudor formálódik éppen a héj irányában. A fej természetes elôre- hátra mozdulataival a csirke reszeli és töri a tojáshéjat, amíg az meg nem nyílik. Késôbb ez a ,,szarv'' a csôrön a csirke számára hátrányos lenne. Akadályozná a fűben és a kórók közötti csipegetésben. Valaki ezzel is számolt. Ha nem vennéd kezedbe a csirkét életének elsô napjaiban, sohasem vennél tudomást errôl a jelenségrôl. Ugyanis a harmadik napon eltűnik ez a dudor, és a csôr egészen normális alakú lesz. A Teremtô Elme alapos gondoskodásáról tanúskodik ez az ,,apróság is'', amely a csirkét a világra segíti. ======================================================================== 2. Gyár a toronyban A korlátlan lehetôségek országában élt egy többszörös milliomos, egy különc, aki azt hitte, pénzen mindent megvásárolhat. Egyszer magához hívatta az építészét, aki remekműveinek megalkotásában a legmodernebb műszaki megoldásokat alkalmazta. A gazdag ember elôhozakodott kívánságával: egy magas tornyot szeretne vele építtetni. A mester helyeslôen bólogatott. A megrendelô megmagyarázta, hogy a toronynak négy méter átmérôjűnek kell lennie. Az építész erre is bólintott. A milliomos pedig részletezte remekművének a terveit: a toronyban oszlopok és folyosók legyenek, ezenkívül teherfelvonó és vízvezeték-hálózat. E szavak hallatán már nem bólogatott az építész, hanem elgondolkodott. A megrendelô azonban tovább fejtegette elgondolásait: az építkezéshez nem szabad használnia sem betont, sem vasat. Az építész értetlenül bámult a gazdag emberre, az pedig minden zavar nélkül tovább ecsetelte remek elgondolását. A torony falának a vastagsága legfeljebb fél méter lehet, magassága pedig 1500 méter! E szavak hallatán tátva maradt az építész szája. ,,S ez még nem minden'', jegyezte meg a megrendelô, ,,a toronyban egy gyárat kell felépíteni.'' Az utolsó szavakat már nem hallotta az építész. Rémületében otthagyott csapot-papot, abban a meggyôzôdésben, hogy a gazdagnak, sajnos, elborult az elméje. Ilyen torony -- képtelenség! A matematika, a fizika és a kémia minden szabályának és töményének alkalmazásával is kivitelezhetetlen! Csak álom! Ez az építmény viszont valóság, csak ezerszer kisebb változatban -- létezik minden egyes rozskalászban. Minden méret, amelyet a gazdag ember megjelölt az építészmesterének a fantasztikus torony megrendelésekor, minden méret ezerrel elosztva érvényes a rozskalászra. Ez a kalász az az építészeti csoda, amelyet lehetetlen utánozni, mert a magassága valóban négyszázszor nagyobb, mint az átmérôje. Beton és vas nélkül épült fel. A kalászban folyosók és csatornák húzódnak. És ,,felvonók'' meg vízvezetékek, amelyek a kalász hegyéig szállítják a tápanyagot, a kalász hegyén pedig valódi gyár helyezkedik el, ahol mindennapi kenyerünk készül. Millió kalász ring a mezôn, és éjjel-nappal hálaéneket zeng az Isten csodálatos bölcsességérôl és mindenhatóságáról. ======================================================================== 3. Gyógyszerész macska A ház mögötti erdei tisztáson hajba kapott a macska a mérges kígyóval. Mintha nem tudná, milyen veszélynek teszi ki magát, gyanútlanul közeledik a kígyó felé. Az kihasználja ,,ügyetlenségét'', és jól belemar. A macska erre rá se hederít, hanem éppen abban a pillanatban elkapja fejénél a kígyót, és végez vele. Otthagyja az elpusztított állatot, és eltűnik az erdôben. Egy idô után tér vissza, hogy felfalja zsákmányát. Órák telnek el, de a méreg nem hat -- a macska jóllakva szunyókál, és elégedetten dorombol. Miért nem végzett vele a méreg? Az emberek megállapították, hogy a macska az erdôben olyan fűre vagy különbözôfajta füvekre lel, amelyek tökéletesen meggátolják a kígyó mérgének a hatását. Eddig az ember minden erôfeszítése ellenére sem tudott e gyógyfüvek nyomára bukkanni, hogy kombinációjukból a kígyómarás ellen olyan természetes gyógyszert állítson elô, amelyet védôoltás helyett tabletta formájában forgalmazhatna. Így egyetlen gyógyszerész se mérheti magát a ,,gyógyszerész-macskához''. A macska bizonyára nem tanult gyógyszerészetet. Ezt állíthatjuk, mivel ezt a bölcsességet nem tanítják egyetlenegy gyógyszerészeti karon sem. Különös, hogy ilyen szaktudással a macska nem próbálkozik egyéb orvosság feltalálásával. Ô egyszerűen nincs is tudatában, mit miért tesz, de úgy tesz, mintha igen bölcs volna. Ha a természet el tudna gondolkozni a történteken, azt mondhatnánk, hogy ô viselt gondot a macskára. ======================================================================== 4. Műanyag erôsítésű panelházak Tudjuk, hogy a hangyák a föld alatt építenek maguknak otthont. De olyanok is akadnak, amelyek a fatörzseken élnek, és házacskáikat levelekbôl szabják-varrják. E célból néha két levelet illesztenek egymásba, néha pedig egy levelet sodornak össze. Egyik csoportjuk megfogja a levél hegyét, a másik csoport pedig a nyelét, aztán úgy erôlködnek, hogy megsodorják. S bizony, e parányi rovaroknak ez nem könnyű feladat! Végül egyikük megrágja egy helyen a levél szélét, ott, ahol a legkönnyebben hajlítható. Mindannyian a segítségére sietnek, és a siker biztos. Most már csak valahogy össze kell ragasztani vagy varrni a levelet, hogy ne nyíljon szét. Többen látnak hozzá e bonyolult munkához. A hangyák egy csoportja érett hangyalárvákat hoz. A hangyák ezekbôl apránként ragadós anyagot préselnek ki, ez megkeményedik, és a pók hálójához hasonló fonállá sodródik. A hangyák valamilyen módon a ragadós fonállal ,,összevarrják'' a sodrott leveleket. Nem bujtatják át a tűt a levélen, mert ilyen varróeszközük nincs, hanem a fonál segítségével összeragasztják. Az így készült lakás teljesen megfelel a hangyáknak a trópusi vidékeken, ahol ez a fajta él. Eddig számba vettük a tényeket. De hogyan értelmezzük ezt a hangyai ,,bölcsességet''? Egy népszerű lap minden tétovázás nélkül megállapította: ,,A hangyák nemzedékrôl nemzedékre adják át egymásnak levélházikójuk építésének titkát.'' Az olvasónak azt kellene hinnie, hogy valamikor réges-régen egy hangya feltalálta ezt a módszert, aztán megtanította rá a fiát, az meg az övét, és így szépen sorjában. A bökkenô csak a következôben van: amíg az öreg hangyák, az úgynevezett dolgozók építkeznek, a fiatatok, az úgynevezett hangyalárvák még az igazak álmát alusszák. Ôket az öregek a ragadós cérna gyártóiként használják. Ezek a fiatalok -- noha sehol nem tanulták ezt a szakmát -- amint szükség mutatkozik cérnára, tévedhetetlen pontossággal húzzák ki a szálat a lárváikból. Mindentôl furcsább, hogy e ,,bölcs'' élôlényfajta, mióta csak él, semmi egyebet nem talált fel, csak a levélhajtogatást és a ragasztást, az egyetlenegy, mindig egyforma eljárást. Ezt a tervszerű otthonlétesítést pontosan meghatározott célból ötlötték ki, az építkezés során tökéletesen felhasználják a rendelkezésükre álló eszközöket. Ha pedig ezt nem maguk a hangyák tervezik (ha tudjuk, hogy a Természet semmit nem képes tervezni, mert valójában nem egyéb, mint az öntudatlan, értelmetlen élôlények halmaza, s ha még eszünkbe jut, hogy e hangyamunkába az ember nem avatkozott bele), mi más marad hátra, mint hogy komolyabban elgondolkozzunk, nem látjuk-e mindebben a Bölcsesség kezét, a Bölcsességet, aki olyan tökéletesen gondoskodott minden hangyáról... ======================================================================== 5. Gyertyafényes horgászást nem az emberek találták ki A horgászás közkedvelt sportág. Sokan órák hosszat elüldögélnek kezükben botra erôsített hosszú zsineggel, amelynek végén ott a horog. A horog elgondolása igen egyszerű és bölcs. A hegyes horgot ,,édes'' csalétekkel bélelik ki, és azzal kínálják meg a halat... Elsôsorban türelem kell ehhez a sportághoz, de szüksége volt bölcsességre is kitalálójának. Rájött, hogy a halat hegyes szerszámmal lehet megfogni, de arra is, hogy a halat nem vonzza a horog. Számítania kellett a hal falánkságára, s az ételt ízletes csalétekbe kellett csomagolnia. Vékony és teherbíró zsineget kellett kiválasztania, hosszú botra erôsítenie, hogy távol a partról is elérhetô legyen a hal. Sötét és nyugodt éjszakákon gyertyafénynél horgásznak. A hajó orrára erôs fényű lámpát akasztanak. A halakat vonzza a fény, és besétálnak a hálóba. Ismerni kellett a halak természetét, tudni, hogy vannak holdfény nélküli éjszakák, amikor a halak fényszeretô természetére lehet ,,építeni''. Az ember századokon keresztül figyelte a természetet, kombinálta a különféle lehetôségeket, s így jutott a legmegfelelôbb megoldásokhoz. A természet viszont mintha megfogadta volna, hogy zavarba ejt bennünket. Mintegy néhány évtizeddel ezelôtt az óceáni mélységekbôl kihúztak egy halfajtát, amelyet Losiognathusnak neveztek el. Ez a halfajta több ezer méteres mélységekben él, hatalmas nyomás alatt, örök sötétségben. És ez a halacska mintha tréfálna velünk, azt bizonyítja nekünk, hogy nem mi emberek találtuk fel elôször sem a horgot, sem a horgászást ,,gyertyafénynél''. Ez a halacska a horgászás említett két módszerét kombinálja. Hogy még nagyobb legyen a félreértés, ô a horgászfelszerelést, a horgot és a lámpát nem vásárolja egyetlen boltban sem, és nem is ô gyártja. Testébôl nô ki afféle élô szervként. A fejbôl valóságos horgászbot, azaz szarvacska mered. Egy csukló valamiféle kenderkötélben vékonyodik el. A kenderkötél végébôl nô ki a ,,horog'', igazi csalétekkel. A csalétek úgy csüng, mint az ízletes húsfalatkák. Igaz ugyan, hogy az áldozat soha nem kapja be, mert amint közeledik, a Losiognathusrajban leli halálát. A ,,horog'' felett van egy pislákoló kis labda, amely a mélységi sötétben figyelmezteti az áldozatot a csalétekre, és megmutatja neki a torokba vezetô utat. A széles garat helyettesíti a horgászhálót. Vagyis nem fér hozzá semmi kétség, hogy a horgászfelszerelést nem az emberek ötlötték ki elsônek. Nyilvánvalóan létezik Valaki, aki képes a cél kitűzésére és az eszközök irányítására, és hogy ez a Valaki az egész természetben működô Értelem. ,,Valami itt mégsem egyezik'', állapítja meg a kételkedô lélek. Aki az egyik halnak horgot adott, miért nem adott a másiknak hatékony eszközt a horog ellen? Valakinek a mérhetetlen gondoskodása ellenére miért van ennyi sikertelen megoldás, ennyi kegyetlenség? A kérdés nem felesleges, de nem vonja kétségbe, hogy a természetben a Teremtô bölcsessége és gondviselése nyilvánul meg. A gonoszság és a szenvedés lehetôségének a kérdése ezen a szinten valóban megoldhatatlan. A kinyilatkoztatás Istenével való találkozásra utal. A természetet figyelve megsejtjük Istent; csak a kinyilatkoztatásban találkozunk és kommunikálunk Vele. ======================================================================== 6. Egy húsadaggal több Sok-sok évvel ezelôtt történt a gimnázium hetedik osztályában. Fiatal tanárt kaptunk. Biológiát adott elô, de nem elégedett meg csak a tankönyvvel. Arra serkentett bennünket, hogy a saját fejünkkel gondolkozzunk. Örült, ha kérdéseket tettünk fel neki, ha a megoldások után kutattunk. Egy alkalommal sikerült is ez neki. A ,,húsevô növények'', azaz a rovarfogó növények kerültek terítékre. A tanár nagy hévvel magyarázott a fogazott levelű vénusz légycsapójáról és a közönséges repcérôl. Ezek a növények gyökereik által szívják fel a tápanyagokat a földbôl. Fejlett klorofilrendszerük van, de az evolúció során sikerült a pótétlaphoz kifejleszteniük egy húsadagot tartalmazó szerkentyűt. E légyfogó szerkentyűk kifejlôdtek a boldogasszony papucsában (népi nevén rigópohár). A növény folyadéka sajátos illatával odacsalogatja a rovarokat. Amikor azok szépen besétálnak a csapdába, önműködôen, mint egy szelep, becsukódik felettük a fedô. A hólyagban kezdenek kiválasztódni az emésztéshez szükséges nedvek, amelyek feloldják a zsákmányul ejtett állatocskát. A fedô csak akkor nyílik fel, ha a falatot végig megemésztette a növény. A vénusz légycsapója ugyanezt a feladatot kissé más módon oldotta meg. A különleges levélpácok recés szegélye olyan, mint az egymásba illô fogaskerekek. A levelek nagyon mozgékony és erôs ,,ízülettel'' kapcsolódnak egymáshoz. Ha a rovar kelepcébe kerül, érintésre a levelek hirtelen (0,02 másodperc leforgása alatt) becsukódnak. A rovar a növény foglya marad, a levelek pedig azonnal termelni kezdik az emésztônedveket. E zsákmányszerzô szerkentyűk felületes áttekintése azt mutatja, hogy ezek valóban a közönséges levelek átalakulásával jöttek létre. Így magyarázta tanárunk, egyikünk azonban megmerte kérdezni: ,,Ha ez a fejlôdés ilyen lassan történt, az elsô nemzedékekben csak jelentéktelen levélbemélyedésekrôl lehetett szó. Ilyen pici bemélyedésekkel nem lehetett rovarokra vadászni, és ezek a változások a növények számára semmilyen elônyt nem jelentettek. Nem valószínűbb-e, hogy ezek a szerkentyűk már teljesen készen, rendeltetésükhöz tökéletesen alkalmazkodva, azonnal megjelentek? És hogyan jutott volna eszébe a növénynek, hogy ezzel egyidejűleg változtasson levelének alakján, hogy a legfinomabb érintésre érzékeny, önműködô fedôket gyártson, rendkívül mozgékony ízületeket állítson elô, s különleges illatokkal csalogassa a rovarokat (mintha tudná, mi tetszik nekik), valamint hogy összetett vegyi folyamatokkal elôállítsa a húsféle táplálék feloldásához szükséges emésztônedveket? És mindezt minden különösebb szükség nélkül, mert e növényeknél megtalálhattuk a gyökérrendszer és levelek által lebonyolított, szervetlen anyagcserét, táplálkozási rendszert.'' Osztálytársam, aki feltette a fenti kérdést, elôzôleg már olvasott néhány hitvédelemtannal kapcsolatos könyvet. A tanár errôl mit sem tudva, azt mondta: ,,Fiatalember, maga igazán fausti kérdésekkel hozakodik elô!'' Egyes fiúk az osztályban azonban megértették. Közülük egyik azt mondta a tanárnak: ,,Ô azt hiszi, hogy mindezt az ô Istene találta ki és teremtette!'' A tanár témát változtatott. ======================================================================== 7. A méhek rejtjeles tánca Az erdô szélén egy virágmezôre talált a méhecske. Visszasietett a kaptárba, és tájékoztatta társai: -- ,,Figyelem! Nagyon sok édes eleséget találtam 625 méternyire a mi kaptárunktól, vagyis a napsugarak irányától 35 fokra balra.'' Ha ezt nagymama mesélte volna unokáinak, azt mondanánk, a modern nagymama matematikai adatokkal korszerűsítette az állatmesét. És eszünk ágába se jutna, hogy komolyan vegyük. Pedig modern természettudósok támasztják alá a tényeket. Hogy az adat még meghökkentôbb és pontosabb legyen, elmondjuk, hogy a méh üzenete kifejezéséhez szavak helyett rejtjeleket használ, s ezek igénybevétele olyan matematikai, ábrázoló mértani és asztronómiai ismereteket feltételez, amelyekre minden középiskolás büszke lehetne. Két tudós, a német von Frisch és a francia Rémy Chauvin felfedezte, hogy ha a méh dús legelôre lel, visszarepül kaptárába. Ott a raj minden tagja elôtt rejtjeles táncot lejt. A gyors tánc közben mintha nyolcas számjegyeket írna le. A tánc sebességével adja a többiek tudtára, milyen távolságra van az eleség. A szög pedig, amelyet a nyolcas fôtengelye és a napsugarak zárnak be egymással, jelzi az eleség helyének irányát. A méhek rögtön ,,megértik'' ezt az üzenetet, és pontosan a táplálék helyére repülnek. A rejtjeles tánc olyan szabályos és pontos, hogy az ember, aki megfigyeli, nagyon gyorsan megtanulhatja a méhek ,,nyelvét'', és jómaga is meghatározhatja a helyzetet pontos szögmérôvel és valamilyen optikai műszerrel, amellyel a méh ,,nyolcas'' táncának a sebességét méri. Ezzel szemben a rajhoz tartozó méhek műszer nélkül fejtik meg az üzenetet. Még a raj legfiatalabbjai is, akiket senki nem tanított erre, azok is pontos irányba repülnek. Mi vonható le mindebbôl? Vajon a méh okosabb, mint az ember? Azt kell-e hinnünk, hogy a méhek matematikai és geometriai ismeretekkel születnek? Higgyük-e, hogy e képesség a méhek véletlen táncának során alakult ki? Vagy tudományosabb volna elfogadni a méhraj valamilyen kollektív intelligenciáját, amelyben az egyes méhek célszerű szolgálatot teljesítenek, mint ahogy a szervezet egyes sejtjei az egész szervezet érdekében végzik feladatukat? Nem egyszerűbb, ésszerűbb az emberiség általános felfogásával összhangban elismerni, hogy a természetben az Alkotó Elme nyilvánul meg? ======================================================================== 8. Ôkelme három élete Apró tojásból ravasz vadász A hangyalesô, mint minden rovar, a tojásban kezdi meg az életét. Amikor kikel a meleg homokban, mozgékony fejű, nagy, szôrös lárva. Fején erôteljes fogó alakú állkapocs, hosszú szívó szájszervvel, mérget tartalmazó fogakkal meredezik. A lárva nem sokáig töpreng. A homokos tisztáson vermet ás. Nem találkozott még ugyan a hangyákkal, de már lesi, várja ôket. Erôteljes mozdulatokkal üreget ás magának a homokban. Nem akármilyet, hanem szabályos alakú, sima falú tölcsért. Ez a legmegfelelôbb rejtekhely számára, mert a sima fal egy pontban találkozik, és minden rovar, amely megcsúszik a homokban, pontosan a tölcsér csúcsába pottyan. A hangyalesô ,,számításba vette'' a Föld vonzóerejét is, amelynek következtében a testek lecsúsznak a lejtôn. A vadász a mértanra és a fizikára alapoz. Tervét nem bízza a vétetlenre. Ha mégis egy-egy szófogadatlan homokszem a vermecskébe hullik, a hangyalesô a rovarlárvára jellemzô erôteljes fejmozdulattal dobja ki onnan, azután beleássa magát a homokba, széttárja állkapcsait és vár. S ami késik, nem múlik. Az arra közeledô hangyák valamelyike (a lárva ösztönszerűen telepedett meg a hangyaboly közelében) belepottyan a csapdába. Az erôs fogók becsukódnak fölötte, a méreg azonnal hat, s megvan a zsákmány. Ôkelme pedig elégedetten mászik ki a homokból. Működésbe lép a textilgyár Ha eljön az ideje, a lárva felhagy a vadászattal, és mélyre, körülbelül tíz centiméternyire beássa magát a homokba. Ott egy kis labdát gyárt maga köré a vékony, összeragasztott szálakból. A kegyetlen vadászban eddig szunnyadt a textilgyártáshoz szükséges komplett felszerelés, a kellékek: a műanyagot kiválasztó mirigyek, a nyílások, amelyeken keresztül ez az anyag fonál alakjában kijön, a szövésre, fonásra és a ragasztás műveletére alkalmas csápok, tapogatók. Mindez készen van a rovar testében az egyszeri használatra, s mindez tökéletes. A labda alakú gubó belülrôl sima, kívülrôl viszont homokkal körül van ragasztva. Habár az egész munkát a laza homokban végzi, érthetetlen, hogyan sikerül a láncának ügyelnie arra, hogy egyetlenegy homokszem se maradjon a gubóban. Amikor a lárva teljesen begubózik, megkezdôdik másodszori születése. Élet a személytelen, folyékony állapotban A gubóban érthetetlen átalakuláson megy végbe. A begubózott lárva minden szövetje, szerve szétesik, és egy személytelen, élô nyálkahártyává oldódik. Ebbôl a nyálkahártyából formálódik e rovar életének második szakasza, a báb. A gubó mellett találjuk az eldobott páncélt és vérszomjas vadászunk fogó alakú, rettenetes allkapcsát. Mintha a hóhér azért tette volna le fegyverét, mert megbánta tettét. Mintha valaki az olvasztóba dobta volna harci felszerelését, hogy aztán onnan modern, lágy vonalú személygépkocsi kerüljön ki. A gubóból még nem mászik ki a rovar A nyár kellôs közepén az új élôlény szétfeszíti a gubót, és a felszínre tör. Ehhez a munkához használja az ásáshoz kapott új fogókat. Más rovarfajnál a gubóból közvetlenül lepke bújik elô, de itt számoltak azzal, hogy a lepke megfulladna a homokban. A báb mozog -- rovarra hasonlít, de még nem az, csak szállítóeszköz. A misztérium a felszínen éri el fejlôdésének csúcspontját. A kis báb hátán (alig hosszabb egy centiméternél) egy rés jelenik meg. A báb páncélja, a sebész beavatkozása nélkül, egyenes vonalban reped meg. A repedés szélesedik. A báb hátából egy csodaszép Fejecske és két átlátszó szem kandikál ki. Lassan két csáp bújik ki a tokból. A fej nagy, túl nagy ahhoz, hogy beleférjen a báb kis testébe. S mintha ez a fej is megjelenése pillanatában formálódna. Mintha a szűk hangárból hatalmas repülôgép bújna ki, s az ember csodálkozna azon, hová is fért a motor, hová a szárnyak, hová meg repülô teste. Három pár gyönge láb bújik elô a testtel. A báb páncéljából négy csomagocska nyílik ki. Abból bontakoznak, egyenesednek ki a réteges elrendezôdésű hártyás szárnyak, amelyek körülbelül 4 centiméter hosszúak. Végül nagy erôfeszítéssel kibújik a potroh. Ízei olyanok, mint a régi távcsônek. Egyenként bújnak elô -- teljes nagyságban. A báb elsô repülésére készül. A földön hagyja bábmaradványait, a kemény kitinvázat. Nagy szemével mintha rácsodálkozna az ôt körülvevô természetre, mielôtt légyvadászatra indul. Alkonyatkor viszont leszáll, hogy éjszakára megpihenjen a fűben. A hangyalesô nem ritka rovarfaj. Biztosan rátalálunk kertünk valamelyik zugában. Próbálják elhinni, hogy mindezek az átalakulások és a tökéletesen megvalósított bonyolult megoldások a fajfenntartó küzdelem során, természetes kiválogatódás útján fejlôdtek ki... És elhinni, hogy a faj fennmaradásához hasznos, sôt szükséges volt az éppen ilyen jellegű fejlôdés. Ha sikerül ezt elhinniük, akkor kifogásolják, hogy mi ebben is az Alkotó Elme munkálkodását látjuk. ======================================================================== 9. Két csoda a fejemben A figyelmetlen és szórakozott amatôr fényképészek gyakran elrontják a képet. Nem kell ezen csodálkozni. Annyi dolgot kell fejben tartaniuk. Meg kell határozniuk a tárgynak a fényképezôgéphez viszonyított távolságát, aztán a gép lencséjét erre a távolságra beállítaniuk. Ezután meg kell határozniuk a fény erôsségét, s azt, hogy a másodperc hányad részéig teszik ki a filmet a fény hatásának. Nem mindegy, hogy mekkora nyíláson keresztül engedjük a fényt. Minden fényképezés alkalmával meg kell állapítani, és be kell állítani mind a három tényezôt. Az ember gyakran elszámítja magát. Akkor a filmet ki kell venni sötétben a gépbôl, majd különleges folyadékokba kell tenni. És milyen figyelmesen kell ezeket a vegyszereket elôkészíteni, különben nincs kép! És pontosan meghatározott sorrendben kell egyidejűleg fürdetni és mosni a filmet, azután szárítani, és csak azután lehet fényképet készíteni a filmrôl. Minden alkalommal meg kell ismételni ezt a folyamatot... Manapság léteznek olyan gépek, amelyek nagyon rövid idô alatt maguk hívják elô a filmet, és készítik el a képet. Elég csak beállítanunk a távolságot és a blendenyílást, megnyomni a gombot -- és 10 perc alatt már kész fényképet kapunk. Ilyen esetben is könnyen tévedünk. Eszményi lenne olyan fényképezôgépet kidolgozni, amely önállóan tudna a fényképezendô tárgy felé fordulni, azután maga határozná meg a fény erôsségét és a távolságot, s az adatok alapján maga állítaná be az objektívet és a blendenyílást, maga fényképezne, hívná elô a filmet, másolná s válogatná ki a felvételeket, majd kartotékdobozba rendszerezné ôket. Ez lenne egy csodagép! S ha még a filmet se kellene cserélni benne, hanem ha ugyanarra a lemezre számtalanszor fényképezhetnénk, miközben a lemez villámgyorsan megújulna, elsôdleges állapotába kerülne, és képes lenne az újabb fotózásra! Ha a bonyolult szerkezetű fényképezôgép minden segédműszerrel együtt beleférne egy dióhéjba... S ez nem fantázia, hanem valóság, amelyet emberi (és nemcsak emberi) szemnek hívunk. Az optikai szaküzletekben újabb és újabb fényképezôgép- modellek jelennek meg. A patinás hírnevű üzemek újabb típusú termékeket gyártanak, az új üzemek viszont megkísérlik utolérni, esetleg felülmúlni termékeikkel a régi cégeket. Mindenhol az új termékeken a legjobb szakemberekbôl álló csoport dolgozik. Az említett csoda viszont (a fejünkben, orrunktól jobbra és balra) felülmúlja a legjobb minôségű fényképezôgép-típusokat, és működésében megannyi felfedezetlen titkot rejt magában. Felülmúlhatatlan optika. Tökéletesen átlátszó, akromatikus lencse, élô anyag, amely automatikusan, a fényképezendô tárgy távolságától függôen változtatja a maga vastagságát (azaz fókusztávolságát). Itt van a blende, amelyet ebben az esetben szembogárnak hívunk, és amely a külsô fényhatásoknak megfelelôen kitágul vagy összeszűkül. Az egyedülállóan érzékeny, idegekkel behálózott anyag, a recehártya a filmnek felel meg. A recehártyában kapott képek villamosjelzések formájában kerülnek át a tudatba, és ôrzôdnek meg az emlékezetünkben, eddig még megmagyarázhatatlan, a magnetoszkóphoz hasonló mechanizmus alapján. Ez az egészen apró, érzékeny, célszerű műszer az evolúció folyamán nyilvánvalóan úgy alakult ki, hogy a szervezet egy konkrét szükségletét, a térben való tökéletes tájékozódást elégítette ki. Egyesek ezt így magyarázzák: a szem csak olyan része az agynak, amely szakosította magát a fényképészi munkára, és két nyíláson keresztültörte magát a koponyán. Elôször léteznie kellett a fénynek, amely minden oldalról ingerelte az emberi szervezetet. Akkor a szervezetben felvillant az az igazság, hogy az optikai lencsékben fénytöréssel a tárgyak valós képe jelenik meg. Akkor a szervezet nekilátott a konkrét feladat megvalósításához: az optikai lencsék rendszerével összegyűjtötte a külsô testekbôl, tárgyakból áradó fénynyalábot, s az érzékeny recehártyán megkapta az illetô test képét, hogy azt tudatunkba juttassa. Számításba kellett vennie, hogy a képnek a lencsétôl mért távolsága attól függ, milyen távol helyezkedik el a tárgy. Hogy minden esetben éles képet kapjunk a recehártyán, két megoldás között kellett választania. A lencse be- és kitüremlésével vagy a sötétkamra lerövidítésével variálható a lencse távolsága a hálós ,,filmtôl'', esetleg változtatható a lencse fókusztávolsága. A szemnél a másik, sokkal gazdaságosabb megoldás vált be, habár ez sokkal bonyolultabb. Az élô lencse szükség szerint betüremlik vagy kitüremlik. Vajon ez a feladat létezett az élô nemzedékek ezreiben, és mindez egymást követô, apró változások során valósulhatott csak meg? Vagy talán egy nemzedékben jelent meg kész megoldásként? Ez nem volna csodálatosabb annál, mint amit az utóbbi években a világ legkülönbözôbb tájain állapítottak meg. Tudniillik azt, hogy némely emberek minden testrészükkel látnak, s hunyt szemmel, csupán karjukat a tárgy felé nyújtva vagy ujjukkal megérintve, többé-kevésbé meg tudják állapítani az illetô tárgy alakját és színét. Vagyis a ,,Természet'' a fény segítségével (egyes agyközpontjainkat fényhatás éri) képes informálni az élôlényt a külvilág tárgyainak helyzetérôl. Ez azt jelenti, hogy ilyen szemrendszernek nem kellett kialakulnia, de egyben azt is, hogy ebben a szemben, amelyet a fejünkben ,,hordunk'', tökéletesen működnek a fénnyel foglalkozó tudományok összes törvényei, és hogy a szem messzemenôen felülmúlja a fotózás legkorszerűbb technikáját és kémiáját. És nap, mint nap az élôlények milliárdjaiban ismétlôdik meg ez a csodálatos megoldás, anélkül, hogy bárki tudná, hogyan jön létre, és miért kell éppen így működnie. ======================================================================== 10. Életmentô öngyilkosok Amikor a második világháborúban a japán császárságot a közvetlen bukás fenyegette, az országot a hôs kamikazék segítségével próbálták megmenteni. A halál önkéntesei erôs robbanóanyaggal megtöltött repülôkbe ültek, és az ellenséges hajóknak irányították a gépet. Minden repülô egy hajót tett tönkre. Japán mégsem kerülhette el a bukást. A kamikazék kevesen voltak, nem jutottak el mindenhová. Ha a japán eget repülô- felhôkkel takarhatták volna el, ha a tévedhetetlen kémszolgálat minden pillanatban elegendô repülôt és hozzá kamikazét rendelhetett volna a veszélyeztetett helyre -- akkor egészen másképp lett volna, sokkal eredményesebben védekezhettek volna az ellenséggel szemben. Hasonlóan az emberi vérkeringés önvédelmi rendszeréhez: a leukocitákhoz, a fehér vérsejtekhez. A vérben a vörös vérsejtek mellett fehér vérsejtek is vannak. Az artériákban a vér a test legtávolibb részeibe is eljuttatja az éltetô anyagot, a vörös vérsejtek legnagyobbrészt az oxigént közvetítik. Az egész vérkeringés megterhelt kereskedelmi hajókra vagy élelmet szállító karavánra hasonlít, amely a pusztában halad -- kiszolgáltatva a fölfegyverzett ellenségnek. Ebben az esetben az ellenséget fertôzô mikrobák és vírusok képezik, amelyek minden oldalról a testbe hatolnak. Testünk hamarosan a kapzsiságuk zsákmánya lenne, ha a vérben nem ôrködnének éber kamikazék -- a leukociták. Belôlük ezerszer kevesebb van, mint a vörös vérsejtekbôl, de ezek a nagyobbak és a mozgékonyabbak. A fehér vérsejtek igazi élô sejtek, 10-20 mikronmilliméteres plazmával és maggal. Úgy tűnik, mintha önálló szervek volnának a szervezetünkben. Önállóan keringenek a vérben, megállnak az erek falainál, átvergôdnek a szöveteken és hártyákon, és szabadon mozognak a nyiroknedvben. Mindenben az ôsállatra, az amôbára emlékeztetnek. Mint azoknak, ezeknek is állábuk van, illetve karjuk, amelyek a citoplazma kidomborodásaiból keletkeznek. Ezekkel a kis karokkal irányítják mozgásukat, és megállnak a vérerek falainál -- egyben ez a harci fegyverük is. Az elsô pillantásra az ember azt hinné, hogy ezek a fehér vérsejtek jó szándékú tolakodók a vérben, mint a mikrobák és a vírusok is, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiak rossz szándékúak. Csak akkor értjük meg szerepüket, ha az egész szervezetünk szolgálatán keresztül figyeljük meg ôket, amikor megtudjuk, hogy számuk a szervezet szükségleteihez mért, megértjük, hogy azok is testünk szerves részei. De még mindig túlságosan önállónak tűnnek, olyannak, mint valami önálló barbár harci egység a császárság határán, amelyet a hadvezérek azért szoktak megszervezni, hogy az ellenséget elhárítsák. Amikor ugyanis a testben valamilyen veszélyes betolakodó üti fel a fejét, figyelmeztetést kapnak errôl a leukociták, és mintha riadóztatnák ôket, mintha egy központból irányítanák ôket, minden egyes fehér vérsejt megkapja saját feladatát a védelmi akcióban. Gyorsan a veszélyeztetett helyre sietnek, áthatolnak a szöveteken, hártyákon, és körülveszik az ellenséget -- mintha tudatában volnának küldetésüknek, a halállal járó önfeláldozásnak. Kinyújtják karjaikat az ellenség felé, halálos öleléssel átfogják, megölik, és vele együtt meghalnak. Mindaddig, amíg vannak mikrobák, újabb és újabb leukociták érkeznek, és szervezetünk központjában sürgetik az újabb leukociták termelését. A harctéren halott leukociták és mikrobák fekszenek: az anyag, amelyet a szervezet genny formájában kidob magából. A leukociták szervezetének köszönhetjük felépülésünket. Az egészségünk minden pillanatát nekik köszönhetjük. Ez az önvédelmi berendezés mindannyiunkban működik -- a fogamzás elsô heteitôl kezdve egészen a halálig. Ezzel is egy konkrét feladat rendkívül jó megoldását és legtökéletesebben elgondolt tervrét láthatjuk. A feladat végrehajtásakor, a különbözô mérgek és ellenmérgek fizikai, vegyi és természeti törvényeinek alkalmazásával a jelzés és ellenôrzés értelmet meghaladó rendszerének lehetünk tanúi. Az élô szervezet jobban föltalálja magát a Japán Császárságnál -- a leukociták túltesznek a kamikazékon. ======================================================================== 11. Fészek és bölcsô Több hónapja nem láttam Bélát, most azonban összetalálkoztunk az utcán. Alig hittem a szememnek. Hatalmas fonott kosarat, bölcsôt cipelt nagy boldogan. Megnôsült, s a napokban várja a gyermeke születését. Mutatja a kosarat, miközben meséli, hány üzletet járt sorra, mire rátalált erre a kényelmesre. Nem gyôzök eleget csodálkozni, mennyire megváltozott. Még fiatalemberként ismertem, és méghozzá milyennek! A felesége pedig, az a Gabriella, akit az úszás- és a kosárlabdaedzések között próbált elfogni, most otthon ül, és puha gyapjúból kis sapkát köt, selyempaplant varr, és gyerekgôgicsélésrôl álmodozik. Te jó ég, hogy megváltoznak az emberek! A szülôi ösztönt természetes jelenségnek tartom. Visszaemlékeztem a hegyvidéki faluban élô Jánosra és Jolánra. Szülôi ösztönnel csak selyemtakaró nélküli fonott kosarat készítettek elô. Az öregapó száraz fatörzsbôl teknôt vájt, a nagyanyó pedig egy régi gyapjútakarót szabdalt szét. Eszük ágába se jutott gumilepedôt vásárolni. Számukra kézenfekvôbb volt a padláson szárított csuhét néhány naponként cserélgetni a gyerek alatt, ahogy a kisborjút szokták almozni. Béla és Gabriella gyermekét kis selyemfüggönyök óvják majd az erôs napsugártól. Ha leejti a cuclit, megmossák és fertôtlenítik. János gyermeke a függöny nélküli teknôben nem kap túl sok fényt, mert az öreg faház ablakai egészen kicsik. Ha leesik a padlóra a cucli (ha egyáltalán lesz a kicsinek ilyesmije), a nagyapó felemeli, megtörli a nadrágjában, vagy félreteszi a szájából a pipát, és a szájában ,,fertôtleníti''. Magam elé képzelem a babagondozó eszközök tárát. A koraszülötteknek szánt különleges inkubátorokat, a sterilizált levegôt, a különleges tápszereket... Egyesek olyan műszerekrôl álmodoznak, amelyek a magzatot már az elsô hetektôl kezdve átvennék, és a születéséig táplálnák. Mekkora különbséget fedezhetünk fel a szülôi ösztön megnyilvánulásaiban különbözô idôkben és különbözô égtájak szerint! Nem így az állatoknál. Náluk mindez sokkal tökéletesebb, biztonságosabb, törvényszerűbb és különlegesebb. A fecske (minden elôzô tapasztalat nélkül), amikor elérkezik az ideje, kis göröngyönként gyűjti a megfelelô sarat, aztán csôre és mellkasa segítségével egyengeti az eresz alatti szilárd fészkét. Elôtte nem vizsgálta meg a nedves föld tulajdonságait, soha nem hallott arról, hogy az agyag dorongolással, gyúrással válik szilárdabbá. Akkor hogy jutott eszébe, hogy ügyes csôrével szalma- és szénaszálakat szôjön a sárgöröngyök közé? El kell ismerni, hogy az odúlakó harkály sokkal alaposabb. A hím az agyagot a nyálával keveri, s ezzel az anyaggal körülfalazza a nôstényt, aki a fa odvában ül a tojásokon. Csak akkora nyílást hagy meg rajta, hogy be tudja neki adogatni az élelmet. Ô maga viszont a fészek mellett ülve teli torokból énekel, hogy egy kis szórakozással kedveskedjen párjának az unalmas tojásülés idején. ,,Építménye'' annyira szilárd, hogy az ember kalapács nélkül nem tudná szétverni. A harkály elgondolása és kivitelezése mindenesetre nem rossz. A fészket kívülrôl a falánk állatokkal, belülrôl pedig az anya kiszámíthatatlan kedélyállapotával szemben biztosította. Az apának mégsem róhatjuk fel, hogy hideg, számító, mert párja táplálása és szórakoztatása érzelmességérôl és gondosságáról tanúskodik. Afrikában és India ôserdeiben egyes madárfajták hasonló leleményességgel építik fészküket. Mi kizártnak tartjuk a tapasztalatcserét! A madarak nem versengnek abban, ki mit talált fel elôször, mert a szabadalmaztatási iroda számukra nem tart nyitva, ôk pedig századokon keresztül a legkevésbé sem fáradoztak azon, hogy felfedezéseikkel tovább javítsák életkörülményeiket. Amit csinálnak, az tökéletes munka -- de attól egy lépést sem tesznek tovább. Más madárfajok szabói jártasságukkal tűnnek ki. Egyes légykapók a mocsarak menti nagylevelű növényeket használják fel fészekkészítésre. A hím és a nôstény közös erôvel tolják egymáshoz a leveleket, majd szalmaszállal, gyökerekkel és pókhálóval afféle táskává ,,varrják'' át ôket. Közösen bélelik ki száraz fűvel, tollal, szalmával... Valóságos mestermunka, ahogyan csôrükkel átlyukasztják a levelet, és áthúzzák a fűszálakat a lyukacskákon. Ez aztán varrás a javából! Egyes madarak fűszállal, szalmaszállal szövik át fészküket, mintha tudatosan törekednének egy-egy szövési mintára. Sôt a minta elárulja, melyik madárról van szó. Egyes fészkek finom tarisznyaként lógnak le az ágakról, mások korsó vagy tál alakúak. Akadnak olyanok, amelyek a vízen úsznak, és olyanok is, amelyek az emberek táplálékául szolgálnak. Akárcsak az emberek, az állatok is különféleképpen gondoskodnak utódaikról. A különbség csak abban van, hogy az emberek maguk sok módot találtak ki, minden állatfajnál viszont csak egy mód létezik; az emberek évrôl évre tökéletesítik az újszülöttet kapcsolatos gondoskodás formáját, a madarak viszont évezredeken át ôrzik a szokásos eljárást. Ennél különösebb, hogy minden eljárásukban a bölcsesség nyilvánul meg, és hogy megelégedtek a tökéletesség bizonyos fokával. E logika -- amely arra ösztönöz bennünket, hogy a fiatalokkal való törôdést az értelem és a szeretet megnyilvánulásaként fogjuk fel -- vezet rá bennünket arra, hogy az állatvilágban az utódok gondoskodása terén tapasztalt célszerű megoldásokat ne csak az Értelemnek tulajdonítsuk (amelyekre a fenti példák utaltak), hanem a Jóságnak is, amely minden létezônek az alapja. ======================================================================== 12. Az emlôsök nem repülnek radar nélkül A repülôgépek nagy sebességgel repülnek éjjel is, ködben is. A repülôtereket sokszor köd borítja, és ezért nagyon veszélyes volna csak a szemre hagyatkozni, mert ilyenkor a legtökéletesebb optikai műszerek sem segítenek. A legújabb idôkben találták fel a radart, amelynek segítségével éjjel is, ködben is tájékozódhat az ember. Ez a műszer az elektromágneses hullámokon alapszik, amelyek minden tárgyról visszhangként visszaverôdnek. Az így visszaverôdött hullámok segítségével a képernyôn kirajzolódnak azok a tárgyak, amelyek a szem számára nem láthatók. Ilyen szerkezetet minden komolyabb repülôn vagy hajón láthatunk. Ezzel az összeütközések lehetôségét a sötétben mind a tengeren, mind pedig a levegôben a minimumra csökkentették. Az ember a radar fölfedezésével teljesebbé tette régi álmát, és ebben túltett a madarakon, amelyek általában sötétben nem vállalkoznak repülésre. Az éjjeli madaraknak különös szemük van, amellyel az éjszaka legkisebb fényét is érzékelik, de a teljes sötétségben ezek sem repülnek. Van azonban egy fajta állat, amely jóval az ember elôtt fölfedezte a radart. Ez nem madár, hanem repülô emlôs: a denevér. Bezárhatjuk a legnagyobb sötétségbe, és a helyiséget sűrűre hálózhatjuk cérnával vagy drótokkal, ô akkor is teljes biztonsággal fog közöttük repülni anélkül, hogy akár egy szálat is megérintene. Ha kivennék a szemét, akkor is olyan pontossággal repülne, mint azelôtt. De ha a fülét bedugaszolnánk, azonnal fönnakadna a huzalokban. A kutatások kimutatták, hogy a denevér emberi füllel nem észlelhetô, magas frekvenciájú hangokat bocsát ki. Ezek az ultrahangok visszaverôdnek minden akadálytól, amely a denevér elé kerül, és a fülébe jutnak. Mivel a hang meghatározott sebességgel (330 méter egy másodpercben) terjed, a közelebbi tárgyakról a visszhang hamarabb megérkezik, mint a távolabbiakról. Ebbôl a denevér nemcsak a tárgyak irányát és nagyságát, hanem távolságát is meg tudja állapítani. Az agyközpont ama része, amely felfogja a hangokat és a szárnyait mozgásba hozó idegek között oly tökéletes automatikus kapcsolat áll fenn, hogy a denevér semmilyen akadályba nem ütközik bele. Mi az elônye az ultrahangnak a normális hanggal szemben? Elôször is az, hogy a többi állat és az ember számára is ezek a hangok észlelhetetlenek, és így a denevér saját ,,radar''-jával nem árulja el magát az esetleges ellenségnek. Ezenkívül a magas frekvenciájú hangok rövidebb hullámon terjednek, mint az emberi füllel hallható hangok. A kisebb hullámok pedig pontosabban verôdnek vissza az apró tárgyakról. Ha szem elôtt tartjuk, hogy az emberek nem vállalkozhatnak komolyabb repülésekre radar nélkül, hogy a denevér sem repülhet hasonló ,,berendezés'' nélkül, akkor valóban azt mondhatjuk, hogy az emlôsök nem repülnek radar nélkül. Ugyanígy azt is mondhatjuk, hogy valaki megelôzte az embert a radar felfedezésében. De, talán nem lealacsonyító ez tudós emberre nézve, aki sok-sok esztendôn keresztül a radar kidolgozásán fáradozott, ha megállapítjuk: a ,,természet'' egészen véletlenül már régen rájött a denevérek eme megoldására. ======================================================================== 13. Zöld rejtély Most nem a krimiregények ,,zöld könyvtáráról'' van szó. A titok mégis zöld, legalábbis a mi szemünk számára. Már 80 esztendeje, hogy a német Julius Sachs hatalmas felfedezésre jutott. E felfedezés szerint a fű és a levelek a víz és a levegô puszta keverésével cukrot állítanak elô. Ez a tény megdöbbentette ugyan a tudósokat, de új reményeket is keltett. Ha ezt megteheti egy zsenge kis növény, mennyire inkább megteheti azt az ember, akinek rendelkezésére jól felszerelt, modern laboratóriumok állnak? Van bôven levegônk és vizünk is -- lesz cukor minden mennyiségben. Csak el kell lesni a növények titkát és -- megszerezni a szabadalmat. Igen, a szabadalmat, mert föltalálásról van szó. Csakhogy kinek a föltalálásáról? Mindenekelôtt azonban ismerkedjünk meg a találmánnyal! A mikroszkóp szeme elôtt eltűnik a zsenge levél, és helyette egy összetett üzemi berendezés jelenik meg. Minden szál fű, minden levél tulajdonképpen tökéletes automatikus üzem. Minden kis levélben precíz gépek működnek, a modern gyárakhoz képest egy levél akkora, mint egy egész város. Szépen meg lehet különböztetni az egyes ,,gépeket'', valamint a feldolgozási ,,eljárásokat'' a természet cukorgyárában. Jól látszik, hogy miként és hová jut be az alapanyag, hol dolgozzák fel, és hol raktározzák el azt. Látni ugyan lehet, és le is lehet írni, de megérteni és megismételni szinte semmit sem lehet belôle. Mintha egy távoli bolygón volnánk, amelyen kitűnôen szervezett munka folyik; jók az összeköttetések, tökéletes az összhang a gépek között, minden automatikusan megy végbe -- de sehol egy élôlény. Tény, hogy a levél vagy a fűszál elektronikus fotoszintetikus szerkezetek, amelyek a leggazdaságosabban és a legegyszerűbben automatikus eljárásokkal veszik magukba a víz molekuláit, hogy azokat megmagyarázhatatlan technikával egyenesen oxigénre és hidrogénre bontsák. A hidrogén a levegôbôl kapott széndioxiddal vegyülve cukorrá válik. Az eljáráshoz szükséges energiát pedig a napenergiából veszi. A klorofill-berendezések az energia legkisebb részeit, a fotont egyszerűen rabul ejtik. A napelem e módszerét a tudósok még le sem tudják írni, nemhogy megvalósítsák. Ehhez sokkal jobban meg kellene ismerni az anyag fölépítését és lényegét, éppen úgy, mint az élô sejt fölépítését és lényegét. Hogy megértsük egymást: sem az anyag fölépítése, sem az élet lényege -- számunkra nem tabu. A keresztény ember is örül a tudomány eredményének és remélheti, hogy egy napon, a fűszál vagy a levél mintájára, az ember is elô tudja majd állítani a cukrot a víz és a levegô vegyítésével. Arról van csak szó, hogy ezek a feladatok és eljárások -- amelyektôl a modern tudomány még oly messze van -- már tökéletesen megoldódtak a természetben az ember megjelenése elôtt, még mielôtt az ember elkezdett volna feladatokat vállalni, és megoldásokat keresni. Csodálhatjuk a természetet, de saját kenyerünket továbbra is kétkezi munkánkkal tudjuk csak megkeresni! Művelnünk kell a földet, hizlalnunk kell a jószágot, ahelyett, hogy növény módjára a levegôbôl és a vízbôl kapnánk az édes eledelt. Mintha valaki már megelôzött volna bennünket a fölfedezésekben. ,,Valaki'' és nem ,,valami'' -- tehát személy. A tárgyak (és a természet, mint a tárgyak összessége) éppen azért nem mondhatók személynek, mert nem tudnak feladatokat vállalni, és nem tudnak megoldásokat keresni; azaz -- nem tudnak gondolkozni. Minden fűszál egy modern üzem tökéletes tevét és megvalósítását hordozza magában. Az anyatermészetnek nincs módjában a fölfedezés szabadalmát megvásárolnia. Ô ,,valami'', és nem ,,valaki''. Az a Valaki, aki hozzánk hasonló, de ügyesebb és idôsebb tôlünk, mintha rejtôzne, de zseniális tettei nem hagynak nyugton bennünket -- és mi keressük Ôt. ======================================================================== 14. Semmi újság az idegsebészeten Az állott étel mindenkinek árthat, különösen a kisgyermekeknek. Az édesanyáknak sok gondot okoz a tej és a tojás. A háziasszony sohasem tudja, mikor csapják be a piacon. A galambászhéja sokkal okosabb. Az élô tyúkot elviszi a fészekbe, és csak ott öli meg, hogy fiókái meleg és friss húst egyenek. A darázsmamára azonban sokkal nehezebb feladat hárult. Neki nem adta meg a sors, hogy megismerje saját gyermekeit. A tojást ugyan meleg és biztos helyre rakja, figyelmesen helyezi el. Ezután elpusztul, még mielôtt kikeltek volna kicsinyei. A darázs gyerekecskék pedig annyira érzékenyek, és furcsa természetűek. A friss húson kívül semmivel sem akarnak táplálkozni, de még annak is élônek kell lennie. Mit tehet ilyen helyzetben az anya? Ha megérné világra jöttüket, biztosan rovarokat és hernyókat szerezne számukra, így azonban ki gondoskodik az elhagyott árvákról? A darázs mégis nyugodtan kikapálja a homokos talajban a fészket a tojásoknak. Függôleges árkocskát ás, az alját pedig kiszélesíti. Felülrôl felületesen becsukja a lyukat, és elmegy vadászni. Eddig is vadászott, megölte a zsákmányt, és megette. Most azonban nem ölhet. Élve kell megôriznie az ételt a kicsinyek számára. Az élô hernyót be kell zárnia a lyukba, de nem szabad megengedni neki, hogy széttapossa a tojásokat. Békében kell várnia a kis falánkokat, hogy megegyék. A hernyónak természetesen semmilyen kedve sincs ahhoz, hogy ô legyen az áldozat. Még a rábeszélés sem volna hathatós. El kell altatni. A darázsmama nem narkózisszakértô. Ám az idegsebészet felülmúlhatatlan mestere. Ô ,,tudja'', hogy a hernyó mozdulatait az idegrendszer igazgatja, és azt is, hogy ezek az idegek az agy egyik csomópontjában találkoznak. El kell találni ezt a pontot, és a hernyó élve marad -- de teljesen mozdulatlanná válik. Bizony nem könnyű feladat! A hernyó lehet kicsi is, nagy is, az idegcsomópont el is mozdulhat a megszokott helyrôl. Az operációt pedig pillanatok alatt teljes pontossággal be kell fejezni. Nem szabad megsérteni semmilyen más szervet; a sebnek is picinek kell lennie, és ami a legfontosabb, ügyelni kell arra, nehogy a hernyónak ideje maradjon a védekezésre. A darázs sohasem gyakorolta ezt a műtétet. A rovarok nagy szakértôje, a francia természettudós, Fabre megpróbálta végrehajtani a hernyón ezt a művi beavatkozást. Sok kísérletezés és méregetés után a legprecízebb orvosi tűkkel sikerült megbénítania a hernyót. De a hernyó, amelyet ô operált, sokkal rövidebb ideig élt, mint az, amelyiket ugyanabban az idôpontban a darázs bénított meg. Utána vett három üvegharangot. Az egyik alá élô hernyót helyezett, a másik alá azt, amelyiket ô operált meg, a harmadik alá pedig a darázs páciensét. E harmadik hernyó tovább élt még az elsô bura alatti érintetlentôl is. Abban az esetben, ha a megoperált hernyó még rángatózik, a darázs a lábai közé fogja, kitapogatja az idegcsomót, egy kicsit megdörzsöli azt, és a hernyó máris teljesen nyugodt. Az így preparált élô hernyót a darázs bevonszolja a kiásott mélyedésbe. A lyuk alján a hernyóra helyezi tojásait, kimegy, bezárja a nyílást -- és bizonyos idô múlva kimúlik. Lenn, a meleg gödröcskében pedig kikelnek a kis álcák, és azonnal elkezdenek táplálkozni a hernyóval. Ôk is ,,tudják'', hogy a hernyónak minél tovább életben kell maradnia. Ezért a végérôl kezdik enni lassan, fokozatosan elôrehaladva. Az éltetô szerveket a legvégén eszik meg. Sohasem látták, mit csinál az anyjuk, és anyjuk sem látta ôket sohasem. A darazsak e fajtája mintha csak veleszületett tudással és idegsebészeti ismeretekkel rendelkezne. Ôk ugyan nincsenek ennek tudatában, azt sem tudják, hogy mit csinálnak, és miért csinálnak úgy, ahogy csinálják. Ilyen tudatlan, de nagyon célszerű műveletekkel találkozunk sok élôlénynél, különösen a rovaroknál. Ez olyan ,,bölcsesség'', amelyet sohasem kell tanulni, amelyet nem kell megérteni, amelyrôl nem kell gondolkodni -- és mégis tettekben nyilvánul meg. Az ilyen cselekvést ösztönszerű cselekvésnek nevezzük, az élôlények ilyen képességeit pedig ösztönnek mondjuk. Az ösztönök a tudósok számára nagy talányt jelentenek. Éppen ezeknek tanulmányozása vezette sok természettudóst arra, közöttük a már említett Fabre-t is, hogy elvessék a darwinizmust. Darwin ugyanis azt gondolta, hogy az élôlények minden tulajdonsága, minden szerve és minden képessége sok-sok nemzedéken át fejlôdött ki. Fabre nem értette meg, hogyan fejlôdött volna ki ez az ösztön a kapáló darázsnál. A darázsnak pontos találatot kell elérnie már az elsô szúrással, különben nem csinált semmit sem. Mindent vagy semmit! Itt mintha nem volna helye a sok nemzedéken át való fejlôdésnek. Darwin magyarázatától függetlenül a talány megmarad. Egy tudatlan állatocska megfontolt cselekedetérôl van szó. Az állatocska olyan problémát old meg, amelynek maga sincs tudatában. Egyesek a természetben keresik a választ erre a titokra, abban a természetben, amely semmivel sem okosabb a közönséges darázsnál, de mégis a Teremtôrôl tanúskodik. ======================================================================== 15. Ki tálalta föl a vitorlázást és az ejtôernyôt? Nem elég a magot kitermelni -- el is kell azt vetni. Azokon a vidékeken, ahová a földművelés korszerűsítése még nem jutott el, nagyon tisztelik az ügyes földműveseket, akik egyenletesen tudják a magot a földbe vetni. Aki ebben nem ügyes, sokkal több magot szór el gyengébb eredménnyel. Az ô vetése után egyenlôtlenül kel ki a mag, a vetésben hiányok mutatkoznak -- egyik helyen olyan sűrű, hogy nôni sem tud, a másikon pedig kihasználatlan marad a föld. A modern földművelésben ezért speciális vetôgépeket alkalmaznak, amelyek egyenletesen és gazdaságosan szórják szét a magot az egész területen. A mezôgazdasági növényeknek azonban -- akár ügyes kézzel, akár korszerű gépekkel vetik ôket -- nem kell tartaniuk a jövôtôl. Róluk az ember gondoskodik. De a szabad természetben élô növények minden évben új feladat elôtt találják magukat: biztosítaniuk kelt magjuk jövôjét. Ennek a megoldásában sok növényfajta nemcsak ,,mester'', hanem igazi mérnök. Mindenesetre meg kell akadályozni, hogy minden szem egyszerűen a növény köré hulljon le, hiszen a mellette levô szűk helyen az új növények elfojtanák egymást. A kérdés az: hogyan eljuttatni az érett magot a nagyvilágba? A szél sokat segíthet, a növény azonban mintha nem akarna pusztán erre a tényre hagyatkozni. Minden egyes növényfajta önpállóan állt hozzá ehhez a feladathoz, és mindegyikük eredeti, saját megoldást talált. A szilfa a vitorlázás-megoldást választotta. Ugyanígy a juhar és a kôris is. E vitorlások közül egyesek a siklórepüléshez, mások pedig a viharhoz alkalmazkodtak. A repülés fajtájához alkalmazkodik a szárny felülete, a szög és a vitorlás súlypontjának helyzete. A pitypang úgy gondolta, hogy jobban jár, ha az ejtôernyô-módszert alkalmazza. Az ô magjai, amikor beérnek, a sün tüskéihez hasonlóak. Mindegyiknek kis farka van, amelynek végén pehelyszerű ejtôernyô helyezkedik el. Amikor a mag beérik, kapcsolata megszakad az ,,anyanövénnyel'', a szél magával ragadja a könnyű terhet, és szárnyain messzi vidékekre szállítja. Egyes pitypanghoz hasonló növények még tökéletesebb megoldást alkalmaznak. Ejtôernyôik szálai elektromossággal töltöttek. Az ilyen mag nem juthat a száraz földre. Csak amikor nedves talaj fölött repül el, szabadul meg az elektromosságtól, az ejtôernyô ,,becsukódik'', a mag pedig leesik a földre. A bogáncs -- minden bizonnyal a világon elsôként találta ki az autóstoppot. Igaz, nem autókat állít le, hanem juhokat, kecskéket és más állatokat, de eléri célját. A fiúk azt gondolják, hogy a bogáncs azért tapadós, hogy azt a kislányok hajába dobhassák. Lám, e tapadós tulajdonságoknak sokkal praktikusabb és becsületesebb céljai vannak! Van mód arra is, hogy a mag vízi utakon kerüljön el a kívánt célig. Egyes tengeri algák kis gömbökkel vannak ellátva, amelyekben valamiféle gáz van, és az a szerepük, mint a halászok hálóin a parafaúszóknak. Úgy számolják, hogy 144 növényfajta tengeri áramlatokon jutott el a Galápagos-szigetekre, a Csendes- óceánon át 2000 km tengeri utat megtéve. Miért is hozakodunk elô ezekkel a természetbeli tényekkel? Azt gondoljuk talán, hogy ezekbôl minden további nélkül az abszolút lényre -- Istenre -- tudnánk következtetni? Lehet, hogy ezek a biológiai tények önmagukban még nem elegendôk ahhoz, hogy a bizonyítékot végigvezessük. Mi azonban igen szerények vagyunk. Számunkra elegendô, hogy megfigyelésünk erre a gondolatra ösztönözzön bennünket: a természet jóval az ember elôtt és az embertôl függetlenül olyan jelenségekkel és megoldásokkal bôvelkedik, amelyek célratörô okot feltételeznek. ======================================================================== 16. 250 ezer rejtjel a láthatatlan nyálkacseppben Minden élôlény -- növény, állat, ember -- fejlôdését egyetlen megtermékenyített sejtként kezdi. A növényeknél e sejtet magnak, az állatoknál viszont tojásnak vagy petének nevezzük. A sejt, amelybôl új ember fejlôdik, parányi, 3000-szer könnyebb a grammnál. Kezdetben az emberi petesejt semmiben sem különbözik például a medve, a bárány vagy a kutya petesejtjétôl. Ennek ellenére egészen biztosan tudjuk, hogy a megtermékenyített petesejtbôl minden esetben éppen olyan élôlény fejlôdik ki, mint amilyentôl származik a petesejt. Vagyis a parányi nyálkacsepp, a kezdeti egy sejt valamilyen módon tartalmazza a leendô szervezet minden tulajdonságát. Az emberi magzat cseppecskéjében már meghatározódik a gyermek fizikai alkata, neme, hogy inkább édesanyjára, édesapjára vagy a nagyszülôk egyikére hasonlítson majd. Oda van ,,beírva'', milyen lesz a haja, alkata, hangja, betegségre való hajlama, a gyomorsavak összetétele, a szem optikája, a fül akusztikája, az idegek érzékenysége... És mindezt valamilyen formában a grammnál 3000-szer kisebb sejtecske, a nyálkacseppecske tartalmazza. De hogyan? Legegyszerűbb volna feltételezni, hogy a kezdeti egy sejt a test kicsiben, amelynek csak nônie kell. Ám nem így van. A kezdeti egy sejt közönséges nyálkatestecske. A legnagyobb nagyítású mikroszkópok se mutatják ki a benne megformált, jövôbeli szervekre utaló valamit. Az átlátszó cseppecskékben apró sötét magvak láthatók. A titok nyilvánvalóan a sejtmagban rejlik. A sejtmagot hártya veszi körül, de hártya burkolja az egész sejtet is. Egyszerre eltűnik a maghártya. A sejtmagok apró rögökre hullanak szét -- ezek a kromoszómák. Számuk állandó egy-egy állat- vagy növényfaj esetében. Az emberi sejt 46 (a kutya sejtje 78, a burgonyáé 48, a lóé 66) kromoszómából áll. Ahogy a sejtek kromoszómákra hullanak szét, minden egyes kromoszóma hosszában kezd osztódni úgy, hogy egybôl teljesen két egyforma lesz. Most két különleges gyújtópont jelenik meg. Egymással szemben helyezkednek el, és minden gyújtópont, az apró rostocskák elvén (amelyek akkor keletkeznek), a megkétszerezôdött számú kromoszóma felét vonzza magához. A kromoszómák a gyújtópont mellett új sejtmagokat alkotnak, a sejtmagok körül ismét hártyák keletkeznek, az egész sejt kissé megnyúlik, és megfelezôdik. Két sejt jön létre, saját sejtmaggal, az állandó kromoszómaszámmal. Egy kis szünet után folytatódik az osztódás, a szervezet nô és formálódik. A sok sejt egy szeder alakú labdácskát alkot, a labdából pohárlárva, s ebbôl a megnyúlt, csôszerű képzôdménybôl formálódik a fej, a kéz és a láb. A szülésre érett magzat 11 milliószor nehezebb a kezdeti egy sejtnél, amelybôl keletkezett. Nyilvánvaló, hogy a szervezet tulajdonságai a kromoszómákban vannak meghatározva, azok száma viszont túl kevés. Ki tudná 46 rostocskával lejegyezni és meghatározni minden tulajdonságát a leendô embernek? Ezért a tudósok feltételezték, hogy a kromoszómákon más, kisebb részek találhatók, ezeket géneknek nevezték el. Testünkhöz viszonyítva érthetetlenül parányiak. Minden egyes sejt mintegy 250 ezer gént tartalmaz. Hogyan fér el ez a gramm ezredrészének egyharmadában? És minden sejtosztódásnál, amíg fejlôdik a szervezet, amikor minden egyes kromoszóma hosszában megfelezôdik, minden génnek ki kell termelnie a maga tökéletes hasonmását. Néhány óránként tökéletes másolatot kell készítenie a 250 ezer rejtjeles információról. Mik a gének? Valószínűleg nagy molekulák. A különféle elemek atomjából tevôdnek össze, bonyolult a szerkezeti képletük, képesek a sok apró szerkezetbeli változást, kisezernyi adatot lejegyezni. A géneket talán a kínai ábécével hasonlíthatjuk össze, amelyben a jelek nem csupán egy hang, hanem egy fogalom, sôt egy egész mondat jelölésére szolgálnak. S ezért számtalan vonalkából, pontból állnak, legkülönfélébb kombinációival sok jelentés kifejezésére alkalmasak. A késôbbi kísérletek igazolták, hogy a kromoszómákban valóban létezik ilyen nagy molekulájú szerves anyag, egy nukleinsav (DNS). A gének e sav nagy molekulái, illetve ezek részei. Minden egyes gén, mint egy rejtjel, meghatározza a szervezet tulajdonságát, és sejtosztódáskor mindegyik kitermeli a maga tökéletes mását. A tudósok elfogadták a feltételezést, hogy a gének a szervezet tulajdonságainak a rejtjelei. Mert egyes jelekkel vagy titkosírással -- amely valójában úgyszintén jelek rendszere -- csak valaki tudatának a tartalmát, tudását lehet lejegyezni, rögzíteni, azt a tudást, amelyet valaki birtokol a lejegyzés pillanata elôtt. A korszerű elektronagyak a perforációs szalagjaikon és a magnószalagokon rengeteg különféle adatot rögzítenek. A szakemberek egész hada dolgozik azon, hogy ezeket az adatokat megfelelô titkosírással kifejezze, és az elektromos agyba táplálja. Esetünkben azonban egyfelôl létezik a teljes emberi szervezet számos tulajdonságával, másfelôl viszont a plazma parányi szemcséi, amelyekben mindezeket a ,,rejtjeleket'', utasításokat a gének hordozták. E rejtjelek alapján a szervezet tökéletesen szaporodhat. Hogyan értelmezzük az egész folyamatot, ha nem tételezzük fel, hogy a valóság és rejtjele között valamilyen tudat közvetít, amely az elektronagyak tökéletesítésén dolgozó tudósok és szakemberek csoportjának szerepét tölti be? Itt ugyan nem látunk az elektronagyhoz hasonló készüléket, amely elolvasná a rejtjeleket, és azok alapján működne, hanem minden egyes gén önmagát olvasó titkosírásként jelenik meg, mint klisé, amely tökéletesen ugyanolyan klisét gyárt, mint műszer, amely a maga titkosírásával összhangban formálja a szervezet növekedését. Az élet jelensége egyszerre csodálatra késztet, és zavarba ejt bennünket. Különösen azokat, akik a világ minden kincséért sem változtatnának az elôre megfogalmazott életfilozófiájukon. A múlt századbeli materialista gondolkodók az élet jelenségében semmi titokzatosat nem találtak, mindent a mechanikai és a vegyi energiával magyaráztak meg. Szerintük Isten fölösleges feltételezés. Napjaink materialista gondolkodói nem próbálják állítani, hogy éppen minden világos számukra. Beismerik, hogy az életet nem lehet megmagyarázni csak a fizikai és a kémiai ismeretek birtokában. Most hogyan kerülik meg Istent? Igen találékonyan. Jean Rostand biológus például az életet olyan csodának tartja, amelyet, ha létezne Isten, akkor sem tudna megteremteni. Nyilvánvalóan a biológus Istenrôl alkotott fogalma a dajkamesék szintjén maradt, miközben biológiai ismeretei szédületesen gyarapodtak. Tôlünk azonban nem várhatja el, hogy megszűnjünk hinni Istenben, még akkor sem, ha rámutat arra, hogy az űrhajósok sem találkoztak a ,,felhôk felett'' lakó Istennel. Mi Istent abban a Bölcsességben ismerjük fel, amely megnyilvánul minden atomban, élô sejtben és az egész világmindenségben. ======================================================================== 17. Vákuumfogas és léglökéses gép a műkôdben Az üveg, a kerámialap és a különféle műanyag valóságos áldás a modern építôipar számára. A gépjárműtôl a fürdôszobáig mindenhol találkozunk ezekkel az anyagokkal. A belôlük gyártott falak simák, világosak, könnyen moshatók, s még könnyebben száradnak. Csak egy gond van velük: nem tudsz beléjük szöget verni, pedig csak kell valami, amire felakaszthatod a tükröt, a törülközôket. És ismét a műanyag siet segítségünkre: a vákuum elvén működô ruhafogas. A fogas egyik része egy lapos műanyag tál, gombhoz hasonló bemélyedéssel. Ezt egyszerűen jól odanyomod a sima falhoz, s az odatapad -- még a kabátodat is felakaszthatod rá. Ha viszont le kívánod szedni ezt a fogast, elegendô egy kicsit megnedvesíteni, majd jobbra-balra mozgatni. Eltávolítható anélkül, hogy bármilyen nyomot hagyna maga után a falon. Apáink még nem ismerték e praktikus tárgyat, amely egyszerűen működik. Ha a tálacskát a falhoz nyomod, kipréseled belôle a levegôt. Ha megenged a nyomás - - mivel rugalmas -- ismét kiegyenesedik, és benne légüres tér marad. A levegô külsô nyomása miatt tapad a falra. Hogy mit ki nem talál az ember! Pedig mindezzel rendelkezik a tintahal és a tengeri polip is, sôt sokkal tökéletesebb formában -- de egyáltalán nem büszke rá. És így is van ez jól. Mindezt nem ôk gondolták ki, ezzel születtek, s ily módon szerzik és ôrzik meg zsákmányukat. Tapadókorongok helyezkednek el hosszú csápjaikon, amelyekkel átnyalábolják az áldozatul kiszemelt halat. Teljesen azonos rendszerrôl van szó. Rugalmas szélű, gomb nagyságnyi kinövések. Ha ezeket a polip az áldozathoz szorítja, a puha szövet beszippantja azt. A hal teste valamint a tapadókorongok puha szövetei és az áldozat teste között légüres tér képzôdik, és nincs az az erô, amely kiragadhatná ebbôl a halálos ölelésbôl. Még a tapasztalt öreg halászok is alaposan megkínlódnak, ha nagy tengeri polip fonódik a kezükre. A természeti törvények kitűnô ismerete és gyakorlati alkalmazásuk egyszerű és jó megoldásokat hoz. A tintahal azonban nem maradt meg a fürdôszobai apró találmányok szintjén. Sokkal összetettebb dolgokra ,,képes''. A harci álcázás terén ugyan a század eleji szinten mozog, a vízi közlekedés terén viszont már régóta lepipálta a léglökésű repülôgépeket és rakétákat. Az ellenség közeledésekor különleges kis zacskójából sűrű, fekete tintát lövell ki, amely körülötte igazi működöt hoz létre. Ilyen sűrű ködben az ellenség nem látja a tintahalat, ô pedig abból a ködfelhôbôl eltűnik, ki tudja, milyen irányba. Mint egy igazi rakéta. Léglökéses meghajtású. Izmos teste afféle léglökéses motor. A legegyszerűbb szerkentyű, de mégis léglökéses. Egy tömlô, amely megtelik vízzel, amelyet aztán az egyik oldalán erôs sugárban nyom ki. A hatás és ellenhatás töménye alapján a test -- mint minden jó rakéta -- az ellenkezô irányba mozdul el. Mindezzel -- vákuumfogassal, működdel és léghajtású motorral -- millió év óta már rendelkeznek a tintahalak. Ezzel születnek, s e berendezéseket rakétatechnikai tanfolyam nélkül is kezelni tudják. Noha mi emberek megismertük és kihasználtuk a természet törvényeit, a természet jól felszerelt tantermében az örök Észnek csak a tanulói vagyunk. ======================================================================== 18. A papírgyár, a klimatizáció és a darazsak Szándékunk ellenére eddig a ragadozó és harcias állatokról szóltunk, bemutatva harci eszközeiket, amelyekkel védekeznek, és zsákmányukat szerzik. Ideje áttérnünk az állati ,,intelligencia'' békebeli alkalmazására. Ez alkalommal egy igen kulturált témakörrel foglalkozunk: a papírgyártással és a lakások klimatizációjával. Neves technikusunk egyik régi ismerôsünk, a darázs. Az emberek évezredekig kínlódtak, amíg fel nem találták az íráshoz és nyomtatáshoz szükséges legmegfelelôbb anyagot. A betűket kôbe faragták, cserépbe és viaszba vésték, szamárbôrbôl költséges eljárásokkal állították elô a pergamenpapírt. Pedig évezredeken keresztül szinte kéznyújtásnyira tôlünk üzemeltek a legkorszerűbb papírgyárak. Kezdettôl fogva a leggazdaságosabban a darazsak állították elô farostokból a papírt. Felhasználták a fa gyökerét is. Minden darázs képes erre, még a lódarázs is. Termelôeszközükkel (mint ahogy a ,,losiognathus'' nevű hal horgászfelszereléssel) együtt születnek. A darázs erôs páros rágóival leszakít néhány rostot a fáról, nyálkával átnedvesíti, parányi gombóccá ôrli. Nem egyszerű eljárás. Szigorúan megszabott eljárássorozattal a gombóc kartondarabkává és vékonyabb papírrá alakul. Ebbôl építi a darázs a lépet, ivadékai számára a fészket. A papír- vagy a kartongyártás alapanyaga a darázsnyál. Ezt a szájban található mirigyek, a papír anyagától és rendeltetésétôl függôen, pontos vegyi összetételben választják ki. Habár a különféle állatok hasonló, ösztönszerű eljárásaiban, viselkedésében nem észlelhetô fejlôdés (a nemzedékek évezredeken át mindent egyformán végeznek), a darazsak építôanyaguk termelésében nagyobb leleményességet tanúsítottak. Ha megfelelô papírhulladékra lelnek, a ,,félkész terméket'' felhasználják -- rövidebb idô alatt vegyszerrel, nyálkával fészkükbe építik. A papír kitűnô tulajdonságú építôanyag. Jól tudják ezt a japánok. A gyakori, súlyos földrengések országában a papírfalak könnyebben ellenállnak a földrengésnek, olcsóbbak, és könnyebben javíthatók, s a fal leomlásakor nem temeti maga alá az embereket. A papír e jó tulajdonságaira építenek a darazsak is. Fészkük rugalmas és meleg. A papír kitűnô hôszigetelô, megvédi ôket a hidegtôl és a nagy forróságoktól. A lép nyílása szükség szerint vékony réteg átlátszó papírral elzárható. Amikor a lépben túl meleg van, működésbe lépnek a víz párolgásán alapuló ventilátorok és a hűtôberendezések. A darázsszárnyak a ventilátorok, szárnyaikkal a legnagyobb hôségek idején hôsiesen csapkodnak, amíg az elhasznált, átforrósodott levegôt teljesen ki nem préselik a sejtekbôl. Valamivel nehezebb kívülrôl megnedvesíteni a sejtek falát, hogy kipárolgással lehűtsék otthonaikat, de a türelmes darazsaknak ez sem megoldatlan feladat. Még mondjuk, hogy a darazsak nincsenek a legkorszerűbb békebeli eljárások színvonalán! Az emberektôl csupán abban különböznek, hogy a világéletükben eszükbe se jutott, hogy jó minôségű papírjukra írjanak, vagy esetleg nyomtassanak valamit. Nem írnak, mert nincs mondanivalójuk. Ôk csak betűk a természetnek abban a nagykönyvében, amelynek a Teremtô a szerzôje. ======================================================================== 19. Ingyenlakás rendelésre Léteznek olyan építôipari vállalatok, amelyek elôzetes megrendelésre építik a lakásokat, pontos határidôn belül, és aztán átadják a megrendelônek -- ingyen. Csak be kell adni az igénylést, és a lakás, amilyenrôl álmodtunk, szemünk láttára kezd nôni. Vannak ilyen vállalatok, sajnos nem a mi városunkban, és nem miértünk. Minden erdei fa ilyen vállalat, a megrendelôk pedig a fenyôdarazsak. A lakások a fán növô gubacsok, amelyekben darázslárvák élnek. Minden egyéb különben a fentebb leírt módon történik. Elegendô, hogy némely fajta fenyôdarázs lárvája (a sok darázsfajta mindegyike másmilyen lakást rendel!) a fa ágacskájára üljön. Ott váladékot termel. A kis csepp, az űrlaphoz hasonlóan, tartalmazza a lárva jövendô lakásával kapcsolatos kívánságait. Ezt a váladékot bejuttatja a növénybe, amely azonnal ,,felveszi'' a rendelést. Azon a helyen, ahol a lárva él, formálódni, nôni kezd a gubacs, afféle kemény golyócska, amelyben a lárva számára szükséges kamrácska található meg. A gubacs hasonlít a dióhoz, de nem dió. Nem termés, hanem különös szívesség, melyet a növény a darázs számára tesz. A gubacs alakja és felépítése pedig nem annyira attól a növénytôl függ, amelyen nô, hanem inkább a darázstól, amely számára készül. Ugyanaz a növény, amely édes termést termel, hogy megegyék az állatok, és ily módon szétszórják magvait -- ugyanaz a növény ezeket a gubacsokat csersavval teli, keserű héjjal burkolja be, sôt tüskékkel és sűrű szôrmével látja el, hogy a falánk állatoktól megóvja ôket. A növény a gubacs héja alatt kitermeszti a táplálékdús szövetet, az ingyeneleséget a kamrácskában növekedô lárvának. Vagyis: a gubacs nemcsak ingyenlakás, hanem ingyen eledel is. Hogy lakója levegô híján ne fulladjon meg, a héjon és a puha szöveteken át lyukacsos szellôztetô csövecskék vezetnek a kamrácskákig. Ezek a gubacsok valamiben tökéletesebbek a madártojásnál: ajtajuk is van. Egyes gubacsokban ezek valóságos nyílások, amelyeket dugó vagy fedô csuk. Másoknál viszont a burok részei fogacskákkal lazán kötôdnek, úgyhogy szükség esetén könnyen kinyílnak. A lárva nyugodtan érik a kamrácskában. Semmit sem tud az ajtóról, amit számára már világra jövetele elôtt elkészített a növény (s amirôl a lárva mit sem tud). Mégis a követelményt, hogy a lakásnak ajtaja legyen, valamilyen módon ,,tartalmazza'' a váladék, amelyet a lárva fullánkjával beleszúr a levélbe. Ebben az esetben is rejtély elôtt állunk. Senki sem tud semmit, ám mindenki okosan és megfontoltan cselekszik. Ha a lárva a maga számára építené a gubacsot, már az is talánynak számítana, akárcsak a lép, a méhek hatszög alakú sejtekbôl álló, viaszépítménye vagy a hangyaboly. De miért épít lakást a betolakodónak a növény? Miért eteti? Miért fektet a gubacs felépítésébe annyi célszerű bölcsességet, mint a maga levelének és termésének a kiépítésébe? Talán a növénynek kifizetôdik a betolakodó lárvát helyhez kötnie, hogy ne mérgezze széltében-hosszában a levelét? Ha ennek ez az oka, akkor sem kevésbé megfontolt és ravasz. De sokkal kevesebb gonddal már fejlôdése kezdetén elfojthatná a gubacsban a lárvát. Ehelyett a betolakodót gondozza, kényezteti, sôt ajtót készít számára. A növény pedig, akárcsak a lárva, képtelen arra, hogy bármit elôre megszervezzen. A tudósok nem szégyellik az ilyen jelenségeket titokzatosnak nevezni; az ,,ösztön'', ,,a faj bölcsessége'' vagy a ,,kényszer'' fogalommal jelölik. Natzmer biológus mondja: ,,Az ösztön szóhoz akkor nyúlunk, amikor minden szokványos magyarázat kudarcba fullad... Ez félénk kifejezése annak a ténynek, hogy az élet titkait érintettük meg, azokat, amelyek értelmezéséhez a szokásos magyarázatok nem elegendôek.'' S mi minderrôl azért szólunk, hogy megmutassuk, hogyan kell a szokatlan magyarázatokhoz nyúlni -- amennyiben valóban szokatlan fogalommá vált a Teremtô Isten. ======================================================================== 20. Ezeréves turista ,,fényvasút'' Hosszú távokon elôre meghatározott pályákon közlekedhetünk. A vonatok a síneken, a gépjárművek az országutakon. A térben való tájékozódás évezredeken keresztül szerencsére támaszkodó ügyességnek számított. A szárazföldi utakat már régen kitaposták, az újabb korban pedig a vasúti vágányokat is. De hogyan lehet kitaposni az utakat a levegôben, a nyílt tengeren vagy a homoksivatagban? Csak a legújabb kor vívmánya hozta megoldásként a rádióhullámokat. A hajók és a repülôgépek ezeket a hullámokat jelzésként érzékelik, s ezek alapján mintha láthatatlan vágányokon, pályákon haladnának. Valamikor a csillagok jelentették az egyetlen tájékozódási lehetôséget, és elegendô volt csak egy vékony felhôréteg, hogy tehetetlenné tegye a navigátort. Ennek ellenére már százezer éve rendszeres a légi közlekedés az Újvilág szigetei és Ausztrália keleti vidékei között. Két légi vonal ered Skandináviából -- az egyik Kelet-, a másik pedig Nyugat- Afrikába. Ezenkívül a Hudson-öböl körüli vidékeket két légi út köti össze Dél-Amerika legdélibb csücskével. Az egyik vonal Mexikón és az Andokon keresztül vezet, a másik pedig Floridán át kijut a tengerre, átszeli az Atlanti-óceán egyik részét, hogy balról az Amazon folyó és a Gran Chaco völgye felett ugyanúgy a kontinens déli hegycsúcsára, hegyfokára érjen. A közlekedés ezeken a vonalokon évente kétszer bonyolódik le. Tavasszal délrôl északra, ôsszel meg északról délre. A sugárhajtású repülôgépekhez viszonyítva igen korlátolt sebességgel (többnyire nem haladja meg az óránkénti 60 kilométert). Afféle turista útvonalakról lévén szó, nem csoda, hogy útközben több helyen megállásra, pihenésre kerül sor. E napok az üdülôhelyeken való tartózkodást, a környék megismerését szolgálják, éjszaka pedig folytatódik a megerôltetô út. Minden évben, évezredek hosszú sora óta, szigorúan állandósult pályákon repülnek. Éjjel, ködben és felhôs idôben. Minden navigációs műszer, eszköz nélkül. És hibátlan pontossággal érnek célba. Hihetetlen? Szó sincs róla. Mindez színtiszta igazság. Csak abban az egyben tévednek, ha emberekre gondolnak. Hiszen nem róluk, hanem a vándormadarakról van szó. A világon egyetlenegy tudós sem tudja megmagyarázni, hogyan sikerül a gólyáknak és a fecskéknek ekkora utat megtenniük. Hogyan tájékozódnak ezek és más vándormadarak több ezer kilométeres utjaikon iránytű, földrajzi térkép, rádió-goniométer nélkül. Már több mint ötven éve működnek a különbözô országokban az ornitológiai intézetek, amelyek a vándormadarak útjait kutatják. Sok madárnak jelzéssel ellátott gyűrűt húznak a lábára. A költözködés után ezeket a madarakat megtalálják a meghatározott vidékeken. Ennek alapján megállapították a pontos útvonalakat, megrajzolták az egyes madárfajok költözködési térképeit. Mindent áttanulmányoztak, csak egy kérdésre nem találtak választ: hogyan tájékozódnak a térben ezek a madarak. Egyes kísérletek kimutattak a madarak testében egy olyan szervet, amely megállapítja a pontos idôt éjjel-nappal. Továbbá megállapították, hogy a madarak részben a csillagok alapján is tájékozódnak. Amikor bezárták ôket egy nagy kupola alá, amelyre rávetítették a csillagos égbolt képét, vándoridényben a fecskék mindig abba az irányba repültek, amely irányban a műcsillagok szerint Afrikát sejtették. Ha repülésük alatt a kupola megfordult, a csillagok új helyzetével összhangban ôk is irányt változtattak. A vándormadarak azonban borús idôben, amikor nem látják a csillagokat, akkor is repülnek. Sôt, ha közülük valaki lemarad, az is a madársereg után repül, és még véletlenül sem fordulhat elô, hogy az elsô pihenôhelyen nem találja meg társait. Pedig a csillagok alapján történô tájékozódás bizony nem egyszerű dolog. Az európai tengerészek évszázadokon keresztül kutattak a csillagok szerinti legbiztosabb tájékozódási mód után. A 16. században a spanyol király egy ilyen módszerért rengeteg aranyat ígért, de a mesés jutalmat az akkori tudósok közül senkinek sem sikerült elnyernie. A madarak viszont az éjszakai égboltozat térképének tökéletes ismeretével születnek. Génjeikben rejtjelként hogyan van megörökítve az égi hajózási térkép? És mi történik akkor, amikor nem látszanak a csillagok? Egyes tudósok feltételezik, hogy a madarak valamelyik szerve a Föld mágneses erôvonalai alapján tájékozódik. Bizonyos, hogy a rádióállomások erôs kisugárzásai közelébe érve zavarba jönnek a vándormadarak. Ebbôl arra következtethetünk, hogy a madarak nem dédapáink módjára, a csillagok szerint tájékozódnak, hanem hogy ismerik a rádió-navigáció legkorszerűbb technikáját. Ahogyan a léglökéses repülôgépek az irányított, láthatatlan rádióhullámok útvonalait követik, hasonlóan teszik ezt a vándormadarak a Föld mágneses tereinek vagy egyéb hullámainak a láthatatlan erôvonalait követve. Minél inkább megismerjük a természet célszerű megoldásait, annál inkább reménytelennek tartjuk, hogy a természet és a technika korszerű vívmányai között találunk olyasmit, amit a természet nem ,,talált ki'' sokkal elôbb, mint az ember. Jóval az emberek megjelenése elôtt, sokkal elôbb, mint amikor a régi egyiptomiak rajzolni kezdték a csillagos égbolt elsô térképeit, s mielôtt a Földközi-tenger térségében egyáltalán álmodtak volna arról, hogy léteznek más kontinensek is -- arról nem beszélve, hogy senkinek fogalma sem volt a Föld mágnesességérôl -, mindezeket az elemeket valaki felhasználta arra, hogy kimunkálja a legkorszerűbb légi hajózási módszert, és megtalálta a módot, hogy ezt a találmányát ,,belevésse'' a vándormadarak legkülönfélébb fajtáinak milliárdnyi génjébe. ======================================================================== 21. Nincs válság a mezôgazdaságban és az állattenyésztésben A tudósok megállapították, hogy sok ezer évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy az emberek megtanulják a földművelést. A korábbi korokban kizárólag vadászatból és gyűjtögetésbôl éltek. A földművelés kezdete és a háziállatok megszelídítése nagy haladást jelentett az emberi nem fejlôdésében. Sajnos, manapság is a világ sok országában a mezôgazdaság nagyon kezdetleges fokon áll. A természetben azonban jóval az ember megjelenése elôtt voltak, és ma is vannak jól megszervezett, jól működô állatközösségek, amelyek ,,földműveléssel'' és ,,állattenyésztéssel'' foglalkoznak. A hangyák különféle fajtáiról van szó. Az ô talajmegmunkáló módszerük, a trágyázás, a magvak kiválogatása, a termény betakarítása, az ,,állat'' etetése olyan tökéletes, hogy felvehetik a versenyt a legkorszerűbben felszerelt mezôgazdasági kombinátokkal is. Amerika melegebb vidékein számos hangyafajta foglalkozik ehetô gombák tenyésztésével. Nem olyan gombákat keresnek, amelyek az ô gondoskodásuk nélkül nônek, hanem maguk vetik el a számukra megfelelô fajtát. A gombáknak kedvez a tápszerben dús, szerves talaj. A hangyák ezért gyűjtik, cipelik föld alatti fészkeikbe, s aprítják össze szivacsos anyaggá a zöld leveleket. Ebbôl aztán gombatermesztésre alkalmas rostokat formálnak. Mi egyebet tehetnének, emésztônedveik ugyanis képtelenek feloldani a leveleket. Ezt helyettük a gombák végzik el. A mezôgazdaság azonban nem egyszerű dolog. A tápszerben gazdag talajban hamar kisarjad a gaz, és elszaporodnak a szükségtelen gombafajták. A hangyák jól tudják, mi a dolguk, ezért kitartóan gyomlálják a kerteket. A hasznos gombákat utóvégre termeszteni kell. Valamilyen módon, amely még nincs feltárva, a hangyák leharapják a gombaszálak végét. E helyeken tápanyagdús csomó, kinövés keletkezik. Ily módon termesztett gombákat csak a hangyabolyban találhatunk. A hangyabolyon kívül ezekbôl a spórákból -- metszés nélkül -- ehetetlen gombák nônek. Ez a hangyaközösség teljesen a gombáktól függ. A hangyabolyi élet egy jól megszervezett mezôgazdaság. A nagy hangyák egész nap szabdalják és szállítják a termékeny ,,gerendácskákhoz'', rostokhoz szükséges leveleket. A kis hangyák ezeket a kis gerendákat gyomlálják. A fiatal hangyakirálynô, amikor kiszáll a bolyból, hogy új bolyt alakítson, a szájában visz egy kis ,,magot'', gombaspórát, amelyet új otthonában szándékozik elvetni és kitermeszteni. Enélkül nem maradhatna fenn az új közösség. Ha egy ilyen hangyabolyt szétdúlunk, a menekülô hangyák magukkal viszik nemcsak lárváikat, hanem a már elvetett rostocskákat is. Másfajta hangyák a ,,mezôgazdaságot'' saját beleikben szervezték meg. Fával táplálkoznak, de azt képtelenek megemészteni. A gyomrukban tanyázó apró baktériumok dolgozzák fel a fát úgy, hogy élelemmé váljon a hangyák számára is. Egyes rovarfajták a ,,társbérlôk'', a baktériumok lakásául szolgáló hasonló szerveket fejlesztettek ki, mert a baktériumok nélkül életképtelenek volnának. Ismeretes, mennyi gondot okoz a gabonamagvak romlása. A legnagyobb jóakarat ellenére is elkezd csírázni a búza- vagy a kukoricamag. Manapság már rájöttek az emberek, hogyan kell a magvat csírátlanítani, sterilizálni. A sterilizált mag nem csírázik ki többé, tehát nem is romlandó. Az egérlyukakban rendszerint kukoricamag-raktárokra bukkanunk, a magnak pedig le van rágva a csírája. Vagyis a házi egér is ismeri ezt az eljárást. Sôt a Földközi-tenger közelében élô aratóhangyák is. A magvakat, amelyeket a hangyabolyba cipelnek, különleges nyállal sterilizálják. Összeaprítják, és tésztát gyúrnak belôlük. Kenyérsütô kemencéjük ugyan nincs, de a pirinyó kenyereket a napon szárítják. Mexikóban és Texasban olyan hangyák élnek, amelyek hangyabolyuk környékén megsemmisítenek minden fűfajtát, csak azt nem, amelyek magvát gyűjtik. Az aratás valójában merész vállalkozás. A hosszú szárat a hangyák felhôkarcolónak nézik. Azért közülük egyesek éles szerszámmal döntik ki a szárat, mint a favágók, mások viszont a magvak penészítésére és szállítására adják fejüket. A ,,pásztor'' és az ,,állattenyésztô'' hangyák a hangyabolyban növényi tetveket tenyésztenek. Számukra külön rejtekhelyet, istállókat építenek. Etetik ôket, azok viszont tejhez hasonló, édes nedvet termelnek nekik. Coloradóban egyes hangyafajták, az azonos hangyabolyhoz tartozók egy része, élô éléskamrává alakulnak át. Abban az idôszakban, amikor bôven van eleség, ezek az ,,éléskamrák'' csak annyi eleséget fogyasztanak, hogy a potrohuk tápdús nedűvel teljen meg. Azután beköltöznek a hangyák fészkébe, és rágócsápjaikkal felfüggesztik magukat a padlásra. Valóságos tömlôkként függnek. A szárazság idején jönnek a barátaik, és a megduzzadt potroh cseppecskéit szopják, vagyis szerves anyagokkal erôsítik magukat. Ez már nem is állattenyésztés, hanem igazi pincészet. ======================================================================== 22. Zseniális ötlet A természet könyvének lapozgatása közben csodálatba ejtett a virágok szemérmessége. Ôk ugyanis egészen ügyesen védekeznek az ellen, amit a magasabb rendű élôlényeknél -- konkrétabban az embernél -- vérfertôzésnek nevezünk. Köztudott, hogy a virágok megtermékenyítése a bogarak által történik. Ôk virágról virágra szállva, apró szôröcskéikhez tapadva, továbbviszik a hímport, amelyet rászórnak egy másik virágra -- és megtörtént a beporzás. Elsô látásra az ember azt hinné, hogy ezt teljesen önkénytelenül végzik. Hogy miért? Egyszerűen, mert szerintünk azért száll a bogár a virágra, hogy szükségleteit kielégítse: kiszívja az édes nedűt, miközben magával viszi a virágport is. A nagy kérdés azonban már itt felvetôdik! Miért termel a virág a bogarak odacsalogatására édes nedűt? Miért félnek a virágok az önmegtermékenyítéstôl, azaz a ,,vérfertôzés''- tôl? Azzal tisztában vagyunk, hogy az önmegtermékenyítés, az egymás közti keresztezôdés a faj degenerálódásához vezet. Tehát, valahonnan csak tudják ezt a virágok is, és megpróbálják kikerülni. Ezért a virág hím részei csak akkor érnek be, miután a nôi ivarsejteket beporozták a másik virág hímporával. A virágok azonban ,,bölcsességben'' ennél tovább mennek. Sok növény -- közülük vegyük a farkasalmát példának -- bebiztosította magát: az a bogár, amelyik elvégezte a beporzást, egészen addig benne marad, amíg nála is be nem érik a hímpor, hogy utána egy másik virágot termékenyítsen meg vele. Miért olyan fontos ez a virágnak, amikor annyi más bogár van még a világon? Azt sem lehetne mondani, hogy erre okvetlenül szűksége van a virágnak. A farkasalma szirmai nem szembetűnôk. A bogarak odacsalogatását az élénk színű levelek vállalták magukra. Maga a virág hosszú nyakú kancsóra, csôre hasonlít. A nôi ivarsejtek a kancsó alján, míg a hím ivarsejtek a csúcsban helyezkednek el. A kancsó keskeny szája egérfogóhoz hasonlít. Belülrôl apró serte veszi körül, amely lefelé hajlik. A bogár szinte siklik, míg lefelé megy, de visszafelé már éles tüskék állják útját. Igen ám, de a bogár ,,szomjas''! Ahhoz, hogy a kedvére való nedűhöz jusson, be kell hatolnia a virág aljába, a nôi ivarsejtekig, amelyek már beértek, a hímpor viszont még nem. A bogár, amelyik szôröcskéin elhozta a beporzáshoz szükséges anyagot, egy bizonyos ideig ,,fogoly'' marad a virág belsejében, miközben szívja az édes nedvet. Amikor a hímpor megérik, megtörténik a csoda. A bejárat éles sertéi hirtelen elhervadnak, a hímpor pedig beérik. A bogár minden nehézség nélkül feljut a korsó nyakába, miközben a portok beérett hímporait szôröcskéivel összeszedi, és átszállítja egy másik virágra -- ahol ismét vállalja az önkéntes rabságot. A botanikusok minden tétovázás nélkül okosan megszerkesztett berendezésnek nevezik az ilyen virágokat. Lehet-e egyáltalán a virágok és állatok világáról anélkül beszélni, hogy használnánk a következô szavakat: terv, szándék, szerkezet, célszerűség? Nem, ez nem sikerült még azoknak a biológusoknak sem, akik vérbeli materialisták! A természet tele van zseniális ötletekkel. ======================================================================== 23. Túl sok a véletlen ahhoz, hogy hinnénk benne Az égitestekrôl egyre többet tudunk, az ember egyre mélyebben hatol a világűrbe. Egyesek már az Egyház sorsáért aggódnak: mi lesz, ha a földön kívül még van élet a világűrben? A keresztények csak örülhetnek annak a lehetôségnek, hogy a világűrben, az emberen kívül, esetleg mások is részesei lehetnek Isten dicsôségének. A Mars azonban csalódást okozott nekünk. A mai napig hozzánk érkezett legprecízebb fényképek arról tanúskodnak, hogy a Marson semmilyen élet sem létezik. Nincs víz, nincs levegô, esô sem esik, folyó sem létezik. Nincs sem tavasz, sem nyár, még mágneses tér sincs. A Marson nincs ember, sem hozzá hasonló lény. A Vénuszról vagy a Merkúrról nem is tételeztük fel, hogy rajtuk valami, az élethez hasonló volna, ugyanígy a többi bolygóról sem. Ezekrôl szinte teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy rajtuk nincs élet. Ha pedig egyszer azt állapíthatjuk majd meg, hogy valahol a világűrben mégiscsak van élet, az hozzánk elérhetetlen távolságra lehet. Kopernikusz megállapította, hogy nem a Föld a világ közepe, mégis úgy tűnik, hogy a világűrnek e kis porszeme a Teremtó Isten figyelmének középpontjában van. Álljunk csak meg egy ,,apróságnál''. A képzelt tengely, amely körül a Föld forog, a Nap körüli keringésének irányához viszonyítva 23,5 fokos szögben áll. Más bolygóknál ez a szög különbözô. De ha a Föld tengelye más szögben hajlana, valószínű, hogy az élet a Földön sem volna lehetséges. Az évszakok nem úgy váltakoznának, mint ahogyan most. Ha a tengely derékszögben esne a keringési pályára, az egyenlítôn örökös kibírhatatlan nyár volna, a sarkokon pedig örökös dermesztô hideg. A kettô között pedig mérsékelt éghajlat uralkodna, amely sohasem váltakozna tavaszra, nyárra, ôszre, télre. Ha ez a szög csak valamelyest más, mondjuk 28-30 fokos volna, Európa máris nem volna alkalmas életre. Ôt hónapig kegyetlen tél uralkodna. Jéghegyek borítanák egész felületét. Rövid tavasz után pedig trópusi nyár kezdôdne, amely szintén öt hónapig tartana. A jéghegyek elolvadnának, és egész Európát elöntené a víz. Ilyen körülmények között Európában sohasem fejlôdhetett volna ki a civilizáció. Rómáról, Belgrádról, Budapestrôl, Londonról... sohasem hallottunk volna, de nemcsak azért, mert azok nem léteznének, hanem azért is, mert -- mi sem léteznénk. Nagy kérdés, hogy egyáltalán létezhetne-e ember, lehetséges volna-e egyáltalán az élet? Lehetne azt is mondani, hogy a Föld tengelye csupán véletlenül hajlott meg ebben a szögben. Csakhogy furcsa, hogy ez a véletlen is éppen ezzel a Földdel történt meg, amelyen különben is számtalan olyan ,,apróság'' halmozódott föl, amelyek nélkül nem létezhet az élet. Éppen a mi Földünkön -- annyi más bolygóhoz viszonyítva -- található meg az éltetô víz, oxigén, szén, vas, a levegôréteg, amely megóv bennünket a Nap erôs sugaraitól és a világűr más sugárzásaitól, a legmegfelelôbb mágneses felület stb... Ezek az ismert és ismeretlen ,,apróságok'' teszik alkalmassá a Földet arra, hogy kifejlôdjön rajta az élet, különösen az értelmes lény -- a történelmet alkotó ember. Az újabb fölfedezések csak sokasítják az ,,apróságokat''. Egyre nehezebb elhinni, hogy ennyi ,,kicsiség'' csak úgy véletlenül sorakozott és illett egymáshoz, éspedig úgy, hogy a Földet alkalmassá tegye az élet létrehozására, mi több, hogy a civilizált élet bölcsôjévé válhasson. Egyre inkább az a gondolat vesz erôt rajtunk, hogy a világűr végtelen pusztaságában az élet egyedüli oázisa a Föld. Van, ahogy van, tény az, hogy a Teremtô a mi bolygónkkal kívánt különös terveket megvalósítani. És következetesen meg is valósítja ôket. ======================================================================== 24. A titokzatos zsiráfnyak A zsiráf nyakának hosszúsága mindig izgalmas téma volt az emberek számára. A monda szerint ez az állat is ,,normális'' nyakkal látott napvilágot, de egy nap, mivel a többi állat lelegelte elôle a füvet és az alsóbb faágak lombjait, a felsôbb ágak után ,,nyúlt'' -- és élve maradt. Az évszázadok folyamán az a zsiráf maradt életben, amelyik hosszabb nyakat viselt. Ha ezt a dajkamesét hallja egy óvodás vagy egy alsós elemista, hát elhiszi, egészen addig, amíg saját eszével nem kezd gondolkodni. Ekkor rájön, hogy ennek az állatnak a nyaka -- ugyanúgy, mint a többinek -- nincs gumiból (hacsak nem veszi figyelembe játékzsiráfját), hanem húsból és csontból, vérerekbôl és idegekbôl. Tegyük fel, hogy a zsiráf már elôre tudta, ô pont egy magas ágat akar lelegelni, de azzal már nem volt tisztában, hogy hány nyakcsigolyája van, és hányra van még szüksége ahhoz, hogy elérje azt a magas ágat!? A léglökéses repülôgépek és rakéták korszakának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a zsiráf nyaka titkának a nyitjára jöjjünk. Ugyanis felfedték, hogy a zsiráf vérkeringése kôolajvezetékre hasonlít, és hogy kitűnô szolgálatot tenne az asztronautikában. A modern repülôgépek óriási sebességgel száguldanak. A szatelliteket kilövô rakéták ennél még nagyobb gyorsaságot érnek el. A hirtelen fordulatnál, a felszállásnál vagy megállásnál a vonzóerô mesterségesen annyira megnövekedik, hogy a pilótának legtöbb vére a lábába száll. Az agy táplálék (vér) nélkül marad, és beáll az ideiglenes eszméletlenség állapota. (Lám, mi vár a jövendô holdvíkendezôkre!) És ekkor a tudósoknak eszükbe jutott a zsiráf: a kis feje -- hosszú nyakának köszönve -- két és fél méterre van a szívétôl. Amikor a végtelennek tűnô erdôségben rohanni kezd, feje az óra ingájához hasonlóan ,,kileng'' -- mégsem jut eszébe elájulni. Bizonyára végtelenül erôs és bonyolult összetételű szíve van -- gondolnánk. Ezért azután Dél-Afrikában a boncasztalra került majd harminc zsiráf, hogy megfejtsék nyakának titkát. Szíve teljesen normális volt. Hasonlított az ôz, a zebra szívére. Ekkor boncolni kezdték a nyakát. Nyakának artériájában speciális ,,szivattyútelep'' helyezkedik el, és ez segíti a szív működését. (Az állat titka tehát nyakának vérereiben van!) Ezek szelepek, amelyek pontos idôközökben nyílnak és csukódnak. Minél közelebb jutunk a fejhez, annál sűrűbb a szelepek elhelyezkedése. Ezek után készek vagyunk azt hinni, hogy a zsiráf hosszú nyaka késôbben fejlôdött ki, szíve normális testhez alkalmazkodott. A hosszú nyak miatt késôbb ,,megrendelték'', ,,megtervezték'', majd megvalósították a speciális szivattyútelepet. Kinek az agyszüleménye ez? Ki gondolt már elôre arra, hogy ezt a hosszú nyakú állatot megvédje az ájulástól? Ki viselte gondjukat évszázadokon át, hogy ezek az élelemre vágyó állatok hozzáférhessenek eledelükhöz -- még a legmagasabb ágakon is? Sajnos, a zsiráf, még ha értelmes volna is, akkor sem tudna válaszolni ezekre a kérdésekre, mert teljesen néma. A halálos találatot is ,,szótlanul'' elfogadja. Vannak emberek, akik szívesen hangoztatják a természet zsenialitását, az élet kifogyhatatlan lehetôségeit. Azután, ha ilyesmit akarnának bemagyarázni egy-egy gyermeknek, valamelyikük biztosan megkérdezné: Hogy lehet az élet -- még ha nagybetűvel írjuk is -- zseniális, amikor nem élô személy? És ekkor még a tudatlan emberpalánta is felfogja: sem a természet, sem az élet nem magyarázható meg a Teremtô Isten bölcsessége, személye nélkül. ======================================================================== 25. A repülôgépek -- a madarak utánzatai Falvainkban az a hír, hogy a pápa csupán 8 óra alatt Rómából New Yorkba érkezett, és még azon az éjjel visszarepült Rómába, nem jelentett szenzációt. De az idôs emberek számára, akik Amerikában dolgoztak, ez hihetetlennek tűnt. Tudták ôk jól, hol van New York, és hogy hetekig szenvedtek vonatokon és gôzhajókon, mire megtették ezt az utat. A fiatalság ezen nem csodálkozik, mert tudja, hogy még sokkal gyorsabb repülôgépek is vannak, mint amilyennel a pápa utazott. A tankönyvekbôl és az ismeretterjesztô újságcikkekbôl sok mindent tudunk a repülôgépek szerkezetérôl és azokról a fô problémákról, amelyekkel a gépek feltalálói és tervezôi küszködtek. Fontos a repülôszerkezet áramvonalas alakja, a minél kisebb súly, az anyag minél nagyobb ellenállása és a minél erôsebb motor. Az utóbbi idôben az igen nagy sebességeknél a repülôgép felületének nagyfokú átmelegedése és a motor átmelegedése a gond. S nem kis problémát jelent az üzemanyag elhelyezése is, mert a repülôgép motorja, különösen a rakétamotor, nagyon sok üzemanyagot fogyaszt. Ezért a nagyon erôs és nagy sebességű repülôgépeknek csak korlátolt a hatótávolságuk. Próbálkoztak azzal is, hogy az utazás során a gépeknek ne kelljen leszállniuk, hanem hogy más repülôgépek lássák el ôket üzemanyaggal. Ezek többé-kevésbé ismert dolgok, amelyek lelkesítik a fiatalokat, az idôsebbek viszont csodálkoznak rajtuk. És mégis -- minden találmány a légi közlekedés terén csak elkésett utánzata annak, amit már rég felfedeztek és tökéletesítettek a természetben. Amíg az ember sok idôt fecsérelt el a levegônél könnyebb repülôeszközök (léggömbök, zeppelin) fabrikálására, hogy csak jóval késôbb ébredjen rá, hogy a repülés jövôjét a levegônél nehezebb szerkezetekben keresse, addig a természet nem engedte magát tévútra vezetni. Kezdettôl fogva minden természetes repülôeszköz a ,,levegônél nehezebb'' elven alapult, és ily módon ôsidôk óta megoldódtak a légi forgalom legbonyolultabb kérdései. A formát illetôen még a legkorszerűbb lökhajtású repülôgépeknek sincs olyan áramvonalas alakjuk, mint a sebesen röpülô madaraknak. Amikor a röptereken gyönyörködünk, hogy a hatalmas repülôgépek felszállás után azonnal behúzzák kerekeiket, eszünkbe se jut, hogy ezt teszi minden madár, amikor a lábát teljesen a testéhez húzza, szinte tolla alá rejti. A madárnak nincsen fölösleges poggyásza, hogy ne izzadjon, ne nedvesedjen át, és ne nehezüljön el a tollazata. Sôt, egyes belsô szervekbôl, amelyek más állatnál párosan fordulnak elô, a madárnak csak egy van. A szaporodó szervek a szaporodási idényen kívül elkorcsosodnak, hogy minél kevesebb helyet foglaljanak el, és minél kevesebb megterhelést jelentsenek számára. A madár csontváza igen teherbíró és könnyű. Az elég terebélyes és nem jó repülô hírében álló pelikán 12 kilogrammos testsúlyából alig 70 dekagramm a csontváz (beleszámítva a hatalmas csôrét is). A postagalamb csontváza testsúlyának csak körülbelül 4,5 százaléka. A 2,5 méter széles szárnyú nagy albatrosz csontozata 12 dekagramm. A madarak lyukacsos csontjai annyira erôteljesek és rugalmasak, hogy ilyen könnyű és ellenálló anyagról csak álmodozhatnak a repülôgép- tervezôk. A madaraknak a húsuk is lyukacsos, levegôvel teli. Nem csak azért, hogy könnyebbek legyenek, hanem hogy könnyebben hűljön ki az izomzatuk is. Ezen alapul a ,,motor léghűtésének'' sikeressége. A madarak ,,motorja'' pedig igen megerôltetô, fárasztó munkát végez. Mivel egyes madárfajok szíve többször ver egy másodpercben, gyors légzésűek, s vérük több vörös vérsejtet tartalmaz, mint más állatoké. A madarak természetes, egészséges testhômérséklete körülbelül 45 fok. Ezért és mivel ,,lemondtak'' az izzadásról, nyilvánvalóan jó hűtôberendezésre van szükségük. A nagy mennyiségű üzemanyag kérdése is fölmerült. Már a mi házi tyúkjainknak van segédemésztôszervük, ez a begy, amelyben, a gyomorban történô megemésztése elôtt felgyülemlik a táplálék. A levegôben való üzemanyag-ellátás természetes dolog a madaraknál. A fecske nem is táplálkozik másképp. Röptében fogja meg, kapja be a bogarakat. Köztudomás szerint a madarak telhetetlenek. Ahogy a lökhajtásos repülôgép a gép súlyánál több üzemanyagot használ el, ugyanúgy a fiatal holló a nap folyamán több élelmet fogyaszt el, mint amennyi a saját súlya. Külön csodálatra méltó a madarak tollazata. nagyságához és súlyához viszonyítva olyan erôs és annyira ellenálló, hogy a világon a legnagyobb ellenálló képességgel bíró anyag. Minden egyes toll mintegy 30 millió apró, jól elrendezett, átszôtt, egymáshoz ragadt pihébôl áll. Ezért szeli erôteljesen, szinte vágja a levegôt a széttárt szárny. A tollazat pedig igen jól megvédi a madár testét a hidegtôl. A korszerű repülôgépek nagy sebességűek, sok madár azonban gyorsabban repül, mint a második világháború bombázógépei. A szürke sólyom óránként 200 kilométeres sebességgel repül, a karvaly is könnyedén elér ennyit, egy albatroszfajta viszont meghaladja a 400 kilométeres óránkénti sebességet. ======================================================================== 26. A delfinek a megengedettnél nagyobb sebességgel közlekednek A delfineket a ,,legintelligensebb'' állatoknak tartják. Kitudódott, hogy ôk nem alkalmazkodnak a hajóépítés szabályaihoz. Egy hajó sebessége elôször is a motortól, a formától, a nagyságtól függ -- és természetesen a víz sűrűségétôl, amelyen közlekedik. Ha figyelembe vesszük az állat erejét, uszonyainak nagyságát és testének formáját, a delfinnek nem volna szabad óránként 28 kilométernél gyorsabban haladnia. Ehhez a szabályhoz azonban nem alkalmazkodik. Egy amerikai parancsnok, aki motorcsónakjával több, mint 50 km óránkénti sebességgel haladt, észrevette, hogy delfinek követik, sôt el is kerülik. Egyesek szerint már láttak olyan delfineket, amelyek több mint 100 km óránkénti sebességgel haladtak. A dolog furcsának és hihetetlennek tűnt. Ezért az amerikai haditengerészet a Hawaii-szigeteken működô oceanográfiai intézménnyel karöltve kísérletezésbe fogott a nyílt tengeren. Egy megszelídített delfint a tengerbe engedtek, hogy kövesse a hajót. A kísérlet minden kétséget eloszlatott. A delfin könnyedén úszott a hajó elôtt, amely 70 km-es sebességgel haladt. A vizsgálatok érdekében néhány állat az életével fizetett, hiszen boncolás nélkül nem lehet megismerni a test titkait. A fizikusok és a hajóépítôk végül is megnyugodtak. Nincs szó csodáról. Amit azonban fölfedeztek, az mégis a természet igazi csodájának számít. A delfinek föltalálták -- minden tudós mérnökön túltéve -- hogyan lehet az örvényeket ,,megszelídíteni'', amelyek minden úszó tárgy oldalánál és mögötte keletkeznek. Ismert dolog, hogy ezek az örvények, amelyek az úszó tárgyak körül keletkeznek, akadályozzák azokat az úszásban, éppen úgy, mint a repülô tárgyakat és autókat a forgószelek. Ezért a nagyobb sebességre beállított járműveket aerodinamikusan szokták felépíteni -- megnyúlt vízcsepp formájára. De ez még mindig nem elég. Mert bármennyire is aerodinamikusan építenek fel egy járművet, illetve hidrodinamikusan a hajókat, elkerülhetetlen az oldalakon a súrlódás, amely következtében kis örvények keletkeznek, és ezek akadályozzák az elôrehaladást. A delfinek megoldották ezt a problémát is. Módot találtak arra, hogy ezeket a kis örvényeket is tökéletesen semlegesítsék. Hogyan? Az állat sima bôre tele van érzékeny idegsejtekkel, amelyek ,,tudomásul veszik'' az örvénykéket. Ezek az idegek szoros kapcsolatban állnak az apró izomréteggel, amelyek a bôr bizonyos részeit nagyon gyorsan megfeszítik vagy meglazítják. Így a bôr, a test felszínének különbözô részein, apró és gyors rezgéseket tesz, ezzel semlegesíti a legkisebb örvényt is, és lehetetlenné tesz bármilyen súrlódást, sôt, elkerüli a víz ellenállását is. A sebesség ezért sokkal nagyobb, mint amilyen a napjainkig ismert hidrodinamikus törvények szerint lehetséges. Így fejtették meg a mérnökök ezt a nehéz kérdést, de egyiküknek sem jut eszébe, hogy ezt a zseniális megoldást a delfinek okosságára és találékonyságára ruházza. Csupán egy újabb esetrôl van szó, amikor az állatok, illetve testüknek bizonyos tagjai úgy viselkednek, mintha tökéletesen ismernék a természet törvényeit, pedig nyilvánvaló, hogy errôl semmit sem tudhatnak. Újabb eset ez, amely arra ösztönöz bennünket, hogy fejet hajtsunk a természetben mindenhol megtalálható, láthatatlan Értelmesség elôtt. ======================================================================== 27. A delfinek angolul tanulnak Az amerikai világűrkutatása intézet, a NASA 87000 dollárt hagyott jóvá dr. Lillynek Miamiban, hogy megtanítsa a delfineket angolul. A delfinek a tengeri emlôsök osztályába tartoznak, a halhoz hasonlóak, mégsem halak, hanem meleg vérű állatok. Megállapították, hogy a delfinek 32 fajta különbözô hangot hallatnak, amelyek a fütyüléshez hasonlítanak. Ezek segítségével ,,beszélgetnek''. Amikor pl. a sebzett delfin kezd elalélni, meghatározott hangot ad ki magából, amelynek hallatára a többiek körülveszik, és fönntartják a víz felszínén, nehogy megfulladjon. Hasonlóan értesíti a csoportvezetô a többi delfint -- ha valamilyen veszélyt vesz észre, vagy akadályba ütközik. A csoport megáll egészen addig, míg nem jelzi, hogy a veszély elmúlt. A tudósban felmerül a gondolat: a delfinek beszélni tudnak. Lehet, hogy az a 32 füttyszó hangok összessége, amelyekbôl ôk szavakat alkotnak. Ha a delfinek tudnak beszélni, akkor ôk intelligens teremtmények. Meg kellene tanítani ôket az emberek nyelvére is. Ez valószínűleg jól jönne egy esetleges kapcsolat megteremtésére a más bolygókon élô lényekkel. Háború esetén pedig felderítôkként vagy elôôrsökként hasznunkra lehetnének. Dr. Lilly még mindig azon fáradozik, hogy megtanulja a delfinek nyelvét, ill. hogy megtudja, létezik egyáltalán ilyesmi, azaz, hogy a delfinek a füttyszóból alakítanak-e szavakat. A szavak nagyban különböznek azoktól a természetes hangoktól, amelyeket az állatok adnak magukból. Ezek a hangok együtt születtek velük; félelmüknek, örömüknek, vágyaiknak és fájdalmaiknak természetes megnyilvánulásai. Amikor egy másik állat fülébe jut, benne is hasonló érzés támad, mint abban, amely a hangot leadta. Ennek folytán elszökik, elrejtôzik, vagy a felé az állat felé megy, amelyik a jelzést leadta! A természetes hangok nyelvét nem kell tanulni. Minden állat tudja, mint ahogyan tud enni, lélegezni és mozogni. Mint ahogyan a gyomor tudja az étel vegyi szétbontásának a folyamatát, és mint ahogyan a fehér vérsejtek tudják, hogyan kell harcolni a szervezetbe betolakodó bacilusok ellen. Már említettünk néhány példát arról, hogy egyes állatok néha intelligens lényekként viselkednek. De nemcsak az állatok tesznek így, hanem azok egyes szervei is. Amikor róluk beszéltünk, kizártuk annak a lehetôségét, hogy intelligens teremtményekrôl van szó. A természet bölcs megoldásai azonban arra a gondolatra vezettek, hogy elismerjük: létezik egy Értelem, Isten, aki felülmúlja a természetet. De mit csinálunk majd akkor, ha egyszer fölfedezik, hogy a delfinek tudnak beszélni? Félelem fog el bennünket, ha elolvassuk a francia ,,Figaro'' c. újság 1965. november 13-án megjelent számában a cikket, amelyet a delfinekrôl írt Robert Stenuit. Úgy ír, mintha az ember és a delfin, ha lefordítanánk a nyelvét -- megértenék egymást. A baj abban van, hogy a biológusok sokszor pontatlan logikai és filozófiai nyelvezettel beszélnek saját észrevételeikrôl. Dr. Lilly úgy tartja, hogy az intelligencia alapvetô jellegét a kapcsolatteremtésre és annak fenntartására való képesség jelenti -- a hasonlóak között. Ahhoz, hogy ezt belássuk, nem kell a delfinekhez fordulnunk. A méhek és a hangyák sokkal inkább kéznél vannak. Tudjuk, hogy a méh tökéletesen jól tudja értesíteni a családot, milyen irányban és milyen távolságban talált legelôt. Nem lehetne-e megtanítani a méhet, hogy ilyen értesítéseket küldjön az ellenségrôl háború idején? Teljesen kizárt dolog, mert a méh csak egy üzenetet tud, az vele születik, és semmi mást nem képes megtanulni. Ez pedig nem nyelv. A nyelv az értelmes lényekre jellemzô. Ezt pedig ôk maguk teremtik meg, ôk fejlesztik és változtatják, amelyet azután minden gyermeknek újra kell tanulnia. A delfinek ,,nyelvét'' megérti a világ minden delfinje, az is, amelyik az Adriában él, és az is, amelyik a Csendes-óceán vizeiben úszkál. Ez a nyelv nem változott semmit sem, amióta a delfin, delfin. Az ilyen nyelv nem jellemzô az intelligens lényekre. Az értelmes lények kultúrát teremtenek, változtatnak saját életfeltételükön, arra törekednek -- ami sikerül is nekik -, hogy minél jobban uralmuk alá hajtsák és kihasználják a természet erôit. Mindezzel nem találkozunk egyetlen állatfajtánál sem. Az állatok egyes feladatokat úgy meg tudnak oldani, mintha a lehetô legjobban ismernék a természet erôit, de nem képesek teljesíteni semmilyen új feladatot. Ezért lehetséges, hogy az amerikai kutató majd fölfedezi, mit jelent egy-egy füttyszó vagy a delfinek közös fütyülése, mert ezek valóban jelentenek valamit. Lehet, meg fogja ôket tanítani arra, hogy egyes emberi hangokra így vagy úgy reagáljanak. Ezt a jól betanított kutyák is megteszik. A delfinek azonban sohasem fogják megtudni, hogy a szavaknak jelentésük is van, mint ahogy a test egyes szemei sem tudják, hogy azoknak a parancsoknak, amelyek az agyból jutnak el hozzájuk az idegrendszeren keresztül, van jelentésük. Rendkívüli dresszúrával a delfinek megtanulhatnák, hogy úgy viselkedjenek, mintha értenék parancsainkat. Ezáltal a mi eszközeinkké válnának, de sohasem lennének -- személyek. Az a tény, hogy a delfinek füttyszóinak kombinációja jelent valamit, hogy a delfinek úgy viselkednek, mintha azt értenék, ha nem is tudják jelentésüket, valamint az, hogy az embereknek nem kis fáradságukba kerül megtanulni a delfin ,,szavai''-nak jelentését, arra irányítja figyelmünket, Aki elôlátta a feladatokat, és megadott minden megoldást, arra az Értelemre, amely nélkül nem létezhet sem a jel, sem annak a jelentése. ======================================================================== 28. Repül -- de nem madár, úszik -- de nem hal, fon -- de nem fonónô, ki az -- ha nem ember? A földön egy leleményes hôs él. Megmássza a Himaláját, túljut azon a magasságon, amelyen a legellenállóbb növények élnek. Behatol a legmélyebb föld alatti barlangokba. Szárnya nincs, de átrepülte az óceánt. Az acélnál is keményebb műanyagot gyárt. Abból épít csapdát a magánál nagyobb, erôsebb állatoknak. Ha kevésnek bizonyul a csapda vagy a bilincs, különleges injekciókkal el tudja altatni zsákmányát. Nagyon vékony drótot húz ki, segítségükkel fogja fel a távoli jelzéseket. Rejtekhelyén lasszóval leselkedik, hogy aztán elhibázhatatlan suhintással terítse le zsákmányát. E harcban az álcázás legkülönfélébb formáit alkalmazza, amelyeket felfedezhetünk a levegôbôl és a földrôl. Habár nincs kopoltyúja, hogy úgy lélegezzen, mint a hal, hôsünk leszáll a mélyre, ott halászik. Tartalék levegôt visz magával. Minden ellenségénél kisebb, de mozgékonyabb és ravaszabb mindegyiküknél. Kirôl van szó? És honnan ered ügyessége, találékonysága? Hallom már válaszukat: ez az ember, aki az értelem képességével minden helyzetben feltalálja magát. Tévednek... A pókról van szó, a szárazföldön élô sok pókfajtáról. És itt kezdôdik a rejtély. Tudjuk, hogy a pók nem épp intelligens teremtmény. Ezért is beszélünk róla. A pók mindazt, amit az imént felsoroltunk, jóval az ember megjelenése elôtt ,,tudta'' csinálni, sôt még elôbb, mielôtt az ember értelme ehhez hasonló találmányokat ötlött volna ki. Különösen jó minôségű műanyagját nem a gyárban állítja elô, hanem teste termeli ki az e célra szolgáló szemölcsbôl. A folyadék a pók mirigyébôl származik, és a levegôn azonnal fonállá sűrűsödik. Három vagy háromnál több fonál kötéllé fonódik. Egy-egy szál többnyire nem vastagabb a milliméter ezredrészénél, de sokkal erôsebb és teherbíróbb a hasonló vastagságú acélszálnál. Emellett hajlékony: nem szakad el, csak ha hosszának több mint egyötödével nyúlik ki. A pók ilyen fonalakból szövi hálóját, amelyben legyeket és más eleségül szolgáló rovart ejt zsákmányul. Az alap lerakása és a hálószövés -- bölcsesség és művészet. A vadász egy alkalmas ágacskára ül, odaragasztja a fonál kezdôszemét, fon tovább, és a fonálon leereszkedik a földre. Másik alkalommal türelmesen várja, hogy a szél meghimbálja, és elérhesse a többi ágat. Miután elhelyezte a kezdôszemeket, körbe fonja a hálót, a pókfajtától függ a minta. Azután elbújik rejtekhelyén. A háló közepét összeköti egy ,,távíró'' dróttal, amelyet szintén pókhálójából készít. Amint a zsákmány beszáll a hálóba, a ,,távíró'' jelzi a vadásznak, hogy kész az ebéd. Ha a hálóba nagyobb légy kerül, amelyet nem olyan egyszerű becipelni a rejtekhelybe, a hálóból való kiszabadítása elôtt erôs pókhálóbilincsekkel köti meg a légy lábait. Egy alig fél centiméteres pókocska képes olykor egy egeret zsákmányul ejteni. Mielôtt kiszabadítja áldozatát a hálóból, minden eshetôségre egy jó erôs adag mérget ad be neki. Az ,,injekciós tű'', vagyis a szívóka a testén nô ki, a mérget pedig a vegyi gyárban -- a mirigyekben termeli. A pókok között akadnak olyan szenvedélyes vadászok, amelyek nem szeretnek csapdát állítani, hanem ,,lônek'' a vadra. Fegyverük az erôs pókfonál, amelynek végérôl ragadós golyócska csüng. A pók az ágon ül. A ,,lasszó'' himbálózik alatta, és ha arra repül egy legyecske, a ragadós golyócska ügyes lendülettel eltalálja a hátát. Most a lasszóval csak oda kell húzni, és be kell kebelezni a zsákmányt. A pók azonban csak egy piciny állat, amelynek nagy ellenségei vannak. A támadás jó védekezési taktika nélkül nem vezet gyôzelemhez. Szerencsére a pók az álcázás mestere. Ha veszélybe kerül, virágnak, magnak vagy száraz fűnek álcázza magát, és így eloszlatja a támadó gyanúját. Ha menekül, a menekülô hangyát utánozva, el tudja tüntetni maga után a nyomot. Hangyamódra veszi a kanyarokat, mellsô lábacskáit pedig levegôbe emeli. A pók műszaki találmányai közül a legérdekesebb a ,,búvárharang''. Nemcsak hogy egyes pókok a víz alá magukkal visznek levegôbuborékot, amely odatapad a szôrzetükhöz, hanem egyesek valódi harangot építenek ki a vízfenéken. A búvár többször feljön a felszínre. S minden alkalommal a szôre között egy-egy levegôbuborékot cipel. Így tölti meg levegôvel a víz alatti ,,búvárharangot'', amelyben azután nyugodtan éldegél néhány óráig, amíg közvetlen környezetében vadászkirándulásokat tesz. A parányi pókok a magas fatörzsre másznak, a pókhálóból az ejtôernyôhöz vagy a papírsárkányhoz hasonló valamit fonnak, amit a szél nagyon magasra és messzire röpít. Egyes tudósok meggyôzôdése szerint a pókok így, a szél által, átrepülték az óceánt. Érdekes, ugyebár? És különös. Ha semmiképp nem akarjuk elismerni, hogy az ember megjelenése elôtt a természetben tevékenykedett egy Alkotó Értelem, akkor ez megmagyarázhatatlan dolog. Mert valóban senkinek eszébe sem jut állítani, hogy mindezeket a találmányokat a pókok maguk ötlötték ki. ======================================================================== 29. Az alapokban tűz A régi öregek a Földet hatalmas kemény lemeznek, az égboltot pedig felette kifeszített sátornak képzelték el. Azért az ószövetségi költô a 104. zsoltárban, A teremtés himnuszában így énekel: ,,A földet biztos alapra helyezted, nem inog meg az idôk folyamán.'' Mi tudjuk, hogy a Föld nem lemez, és az égbolt nem sátor. Tudjuk, hogy bolygónk forog, mint a pörgettyű, és száguld, mint a rakéta. De nyugodt lélekkel továbbra is énekelhetjük ezt a zsoltárt. Nemcsak azért, mert szép és eredeti kifejezése a régi kor embere igazi vallásosságának, hanem mert a mi Földünk valóban egész megbízható, tartós alapokon nyugszik. S ezekrôl az alapokról egyáltalán mozdulni sem tud -- noha ezek vele együtt mozdulnak. Ezeket az alapokat joggal nevezhetjük alapoknak, mert valóban ,,lent'', a bolygó magvában, középpontjában helyezkednek el. Nélkülük a Föld a szétesés állandó veszélyének volna kitéve, annak, hogy bolyongó, tévelygô kövek halmazává váljon. A különös csak az, hogy ezek az alapok folyékonyak és izzanak. Földünk magva izzó anyagokból áll. A legkülönfélébb érzékeny műszerekkel végzett, korszerű (különösen a földrengésekkel kapcsolatos) mérések megmutatták, hogy ezek az anyagok valóban izzó és folyékony állapotban vannak. Milyenek ezek a Föld szívében található anyagok? Ha ennyire izzanak, talán gázokról van szó? Az elmélet szerint (a Föld a Naptól való leválása útján keletkezett) azt lehetett hinni, hogy a Föld magvának összetétele hasonló a Nap összetételéhez. A Nap többnyire gázokból, hidrogénbôl és héliumból áll. Kiderült azonban, hogy a Föld magva fôleg vasból (90%) és nikkelbôl (10%) tevôdik össze. Igen súlyos anyagokból! Éppen ezért a bolygó súlya a közepe felé összpontosul. A vas és nikkel körülbelül 3000 Celsius-fokon található. Ilyen magas hôfokon az anyagoknak teljesen más a tulajdonságuk, mint a Föld felszínén. Ilyen magas hôfokon nem létezhet semmilyen vegyület. Ezért a Föld magvában nem játszódnak le vegyi folyamatok. Nem keletkezhetnek semmilyen veszélyes, robbanó anyagok, amelyek egy napon bolygónk felrobbanásához vezetnének. Ilyen magas hômérséklet és nyomás biztosítja az anyagok egyenletes és szoros kötôdését -- a Föld nehéz, szilárd, rugalmas és egységes alapjait. Földünk 12 680 kilométer átmérôjű. A felszíntôl a középpontig 6340 kilométer. Az izzó mag átmérôje 3340 kilométer, ebbôl 2900 kilométer átmérôjű a hôszigetelés vastagsága. Fontos, hogy a középpontban megôrzôdjön a meleg. Nem csak azért, hogy millió éven keresztül megközelítôleg hasonló körülmények, feltételek között fennmaradjon, hanem azért is, hogy nekünk ne égjen a talpunk. A 2900 kilométer vastag kôsziklaréteg kitűnôen végzi feladatát. A Föld csak olyan kevés hôt veszít, amennyivel egy órával a felszínére való jutása után nem lehetne felforralni egy liter vizet sem. És ez a meleg, ez a hô nem annyira a Föld magvából, hanem inkább a szilárd burok radioaktív anyagainak bomlásából ered. Csak az ilyen folyékony és robbanásveszély nélküli szilárd alapok, a kitűnô hôszigetelô réteg felett helyezkedik el az a vékony réteg, amelyen mi lépkedünk, és amelyben turkálunk. A helytôl függôen 5-50 kilométer vastagságú. A Föld sugarához viszonyítva ez elenyészôen kicsi (az egész sugár egy huszadnyi- egyszázadnyi része), de éppen elegendô ahhoz, hogy ezen a kérgen kibontakozzon egész történelmünk, hogy rajta (és csak rajta) játszódjanak le azok a vegyi folyamatok, amelyek nélkül lehetetlen volna az élet, ha pedig a magban is lejátszódnának -- a Föld szétesne. Nincs szándékunkban felállítani vagy megdönteni bármilyen tudományos elméletet arról, mi módon és milyen sorrendben formálódott egy ilyen bolygó, mint amilyen a Földünk. Nyilvánvaló, hogy az eddig ismert, túl egyszerű és esetlegességen alapuló megoldások nem elégségesek. De nem a mi dolgunk, hogy ebbe belebonyolódjunk. Nem állítjuk, hogy a Szentírásban föllelhetôk a csillagok és a bolygók felépítését kinyilatkoztató igazságok. Mégis öröm számunkra, amikor énekelhetjük a vallási éneket, amely háromezernyi évvel ezelôtt keletkezett, és tudni róla, hogy összhangban van a természettudományi ismeretek mai állásával. ,,A földet biztos alapra helyezted, nem inog meg az idôk folyamán'' (104. zsoltár). ======================================================================== 30. Zenekar a fejben Mesélik, hogy egy ismert filozófus azt hitte, hogy fejében egy kéve szalma van. Vajon mit szólnánk ahhoz, ha valaki azt állítaná, hogy a fejében kapott helyet a legtökéletesebb hangversenyterem a zenekarral, amely a gyermeksírástól a mennydörgésig minden természetes hangot meg tud szólaltatni? És mégis -- ez valóság. Mindegyikünk fülében két különös ,,hárfa'' van, hárfánként 20 ezer jellel! A zenekar legnagyobb hangszerének legfeljebb 43 húrja van. A 20 ezer húros hárfát, ha az emberek megpróbálnák kidolgozni, legalább 40 méter széles lenne. Fülünk hárfája viszont alig 33 milliméteres. A legtökéletesebb hangszerekkel a természetes hangot, például a békabrekegést csak megközelítôleg tudnánk elôadni, fülünk hárfácskái viszont minden emberi hangot, minden betűt meg tudnak ismételni. Nincs a világon olyan elôadóművész, aki ujjával egyszerre meg tudná pengetni a 20 ezer húros hárfát. Fülünk hárfácskáin azonban a hangok önállóan muzsikálnak, a húrok egyszerűen megszólaltatnak minden fülünkbe jutó hangot. De hogy a hang a hárfácskákig jusson, szükség van egy különleges eljárásra, valamint különösen érzékeny szerszámokra. A külsô hangokat a fülkagyló gyűjti össze, a hanghullámok a dobhártyához jutnak. Ez egy rugalmas hártya, hasonlít a telefonkagyló vagy a hangszóró membránjához. Csak e készülékek hasonló membránjánál apróbb, érzékenyebb és tartósabb. És nem mellékes még egy tulajdonsága: önmagát kifoltozza, ha véletlenül a túl erôs hangtól megreped. A hangrezgést három különleges csontocska közvetíti a középfültôl a belsô fülig. Alakjuk alapján e csontokat kalapácsnak, üllônek és kengyelnek nevezzük, de bonyolult működésüket nehéz elmagyarázni. Működésüket a rádióműszerek kivezetô transzformátoraival rokonítják. A csontok a hanghullámokat megmagyarázhatatlan módon ,,aprózzák'' fel, anélkül hogy ezzel megváltoztatnák a hangszínt. A kengyel végén található egy lemezecske, amely a belsô fül rugalmas ,,ablakocskájához'', hártyájához támaszkodik. A belsô fül, a csiga csavarvonalasan futó csatorna. Különleges folyadékában helyezkednek el az általunk hárfáknak nevezett hallósejtek. A dobhártya rezgése, pl. a kopogtatás a kengyel rugalmas ablakocskáján, rezgésbe hozza a fülben levô folyadékot, és akkor a hárfahúrok rezgésbe jönnek, ha saját rezgésszámuknak megfelelô rezgések hatnak rájuk. Egy 20 ezer húros zenekar muzsikál az apró ,,csigaházban''! Visszhangra, utóhangra, hangzavar keletkezésével számolhatnánk. De ez nem következik be. A névtelen tervezô ugyanis a hangversenytermet még egy rugalmas ablakocskával szerelte fel, a felesleges hangok tökéletes szigetelése céljából. E különleges hárfa minden húrja egy vékony idegszálhoz kötôdik, amely az agyba, a hallóközpontba vezet. Így jut el a hallóérzet az agyközpontig. A hallóideg nem egyéb, mint egy 20 ezer, jól szigetelt szálból álló vezeték. Afféle telefonkábelhez hasonlíthatjuk, amellyel egyidejűleg 20 ezer telefonbeszélgetést bonyolíthatnánk le. Egyelôre titok, miért nem azt halljuk, hogy valaki a belsô fülünkben muzsikál, hanem kívülünk, a térben elhelyezkedô hangforrás helyét érzékeljük. Ez alkalommal nem firtatjuk a még nagyobb titkot: hogyan válnak tudatunk tartalmává a hanghullámok, amelyek az idegeken keresztül jutnak el az agyig. E rejtély azonban nem fejthetô meg sem mikroszkóppal, sem bonckéssel. Sôt titok az is, hogyan gyűlt össze ilyen parányi helyre ennyi hangszer, és miért éppen testünk hallószervében. Szívesen elfogadjuk a nézetet, mely szerint a fül is az élôlények fejlôdése során tökéletesedett, de nyilvánvaló, hogy a fül minden része egymással összhangban, tervszerűen fejlôdött. Azt kell-e hinnünk, hogy a természet annyira leleményes és ügyes, vagy megkockáztathatjuk-e a kérdést: valójában mit értünk a természeten, amely minden titokra megoldás volna? Vajon a természet célszerű megoldásainak esetei nem azt a gondolatot sugallják, hogy értelmünkön kívül valamilyen hatalmas Intelligencia működik a valóságban? Vagy legalábbis felmerül annak gondolata, hogy nem lehet minden létezôt az anyag határai közé gyömöszölni? Hogy a természet teremtésében és kormányzásában működik valami, ami meghatározza a célokat, a feladatokat, és megoldásokat talál rájuk! Az ilyen elvet szellemi elvnek szokás nevezni. Ezzel nem kívánjuk állítani, hogy tudjuk, Isten mi módon valósítja meg elképzeléseit az anyagban. Nem tudjuk, a gének mennyire tartalmazzák az isteni terv utasításait, s a szerves anyag közvetlenül mennyire veti magát alá a nem anyagi életelvnek. Látjuk azonban, hogy van itt mirôl elgondolkozni, és hogy a valóság nem értelmezhetô Isten nélkül. ======================================================================== 31. Teve a holdon A holdon nincsenek tevék, de úgy látszik, oda kellene ôket helyezni. Természetesen csak akkor, ha az emberek tényleg eldöntik, hogy elmennek a holdra. Mert bizony mozogni is kell majd azon a felületen, és ehhez szállítóeszközre van szükség. A hold felszíne pedig, azt mondják, sokban hasonlít a homokpusztához. A talaj egyenetlen, puha és szemcsés. Így minden jármű könnyen besüpped. Ez a talaj, amelynek nincs sem növényzete, sem nedvességtartalma, nappal nagyon felmelegszik, éjjel pedig nagyon lehűl. Nem csoda tehát, hogy a tudósoknak sok fejtörést okoz, milyen is legyen a jó ,,holdjármű''. (A helikopter nem jöhet számításba, mert ezek a szállítóeszközök a propellerjeik segítségével ,,lógnak'' a levegôben, a holdon pedig nincs levegô). Ha legalább a földön sikerülne készítenünk egy ilyen sivatagi járművet! Az autók nem nagyon váltak be. Ha nehezek, akkor besüppednek a homokba, ha pedig könnyűek, akkor nem szállíthatnak elegendô élelmet, vizet és üzemanyagot. Általában a kerekekkel közlekedô járművek alkalmatlanok olyan terepen, ahol nincs út. Ezért a természet jobb dolgokkal -- lábakkal látta el a föld élôlényeit. Az emberek azonban nemigen dicsekedhetnek azzal, hogy kerekek helyett lábakkal látták el a járműveket -- sikerrel. Tettek ugyan kísérleteket, de ezeknek nem volt jövôjük. A műlábakkal ellátott járművek lassúk, nehezen mozognak, és semmi esetre sem stabilak. Nagyon sima aszfaltra volna szükség ahhoz, hogy föl ne forduljanak, akkor pedig már nélkülük is meglehetünk. Az utóbbi idôben hallunk olyan járművekrôl is, amelyek az ún. ,,légpárnán'' fognak közlekedni. Az ilyenekbôl a holdon senkinek sem lenne semmi haszna, mert ott még lélegezni sem lehet, nemhogy felfújni a ,,légpárná''-t. Földi sivatagjaink hômérsékleti ingadozásai szintén nem kis problémát jelentenek. A sivatagi szállító eszközöknek -- és ez még jobban vonatkozik a holdra -- olyanoknak kell lenniük, hogy bennük az emberek és a dolgok nappal föl ne forrjanak, éjszaka pedig ne fagyjanak meg. A vízrôl és a táplálékról meg ne is beszéljünk. Úgy kellene megoldani az ügyet, hogy ne legyen szükség útközben semmilyen töltôállomásra, sem oázisra. Ezért nem csodálkoznánk, ha valaki azt javasolná, vigyenek tevét a holdra (természetesen közben meg kellene oldani néhány technikai kérdést is). A tevének nincs szüksége műutakra. Nem keréken mozog, hanem lábakon jár. lábai hosszúak és vékonyak, de nem süppednek be a homokba. Ezt lehetetlenné teszik a nagy, széles és lapos paták. A teve ,,cipôiben'' hôszigetelôk vannak, úgyhogy a forró homok nem perzselheti meg a csontokat és az élô húst. Testének egész hôszigetelése rendkívüli. Könnyen elviseli nappal még az 50 fokot meghaladó meleget is. Napnyugta után pedig megelégszik a nulla körüli hômérséklettel is. És még meg sem fázik, nem is tüsszög. A nagy test a vékony lábakon való egyensúlyozást a fej segítségével oldja meg. Futás közben a tevének a feje himbálódzik az igen mozgékony nyakon, úgy biztosítja az egyensúlyt (úgy, mint ahogy azt kötéltáncos teszi napernyôvel vagy bottal). A teve egész héten megvan egyetlen csepp víz vagy egyetlen falat táplálék nélkül. Összetett gyomrában elfér 200 liter víz, bendôje 200 részecskéje mindegyikében három deci vizet tartalékol. A púpja pedig éléskamrául szolgál. Ami a sebességet illeti, a teve egy villamos átlagsebességével tud szaladni (25 km/h). Ez kezdetben elég is lenne a holdon. Különben is a holdon minden könnyebb, és a teve ott, valószínűleg, hamarosan megtanulna gyorsabban is szaladni, és alkalmassá válna nagyobb terhek cipelésére. A teve a holdon csak egyetlen tulajdonságával nem tudna mit kezdeni: fejének aerodinamikus vonalaival. A feje a földdel párhuzamosan áll, hogy minél kisebb ellenállást tanúsítson a széllel szemben, orrlyuka pedig lefelé van, hogy a szél ne hordja tele homokkal, míg szemét erôs és sűrű szempillák védik. A holdon nincs szél, és így nem lenne semmi haszna az aerodinamikus fejébôl (igaz, nem is zavarná). Számunkra itt nem az a fontos, hogy a teve nem kerül a holdra. Megmarad az a tény, hogy az állat rendkívül alkalmas szállítóeszköz a sivatagi tájakon. Világos, hogy az űrhajósokkal kapcsolatos sok nehézséget itt a földön próbálták megoldani. Ezekre a problémákra már létezett válasz a világűrutazás elôtt is, sôt már az ember megjelenése elôtt is. A holdjármű- szerkesztôknek az anyatermészettôl kellene ellesniük a tudományt ezek megszerkesztéséhez. Tény azonban, hogy a természet ,,buta'', nem intelligens, hogy senkit sem taníthat meg semmire, de utalhat arra, aki mindent tud, és mindent megtehet. ======================================================================== 32. A mormota -- diplomaszerzés elôtt A mormota a rágcsálók egy fajtája, amely nagyobb, mint a mi hörcsögünk, és az alpesi vidékeken él. Olyan büszkén jár, mintha valamilyen kitüntetésre várna. És joggal! Az altatás, azaz a test hômérsékletének nagyfokú mesterséges csökkentése miatt oklevelet érdemelne. Hiszen évek óta ezzel bajlódnak a lángelmék. Világűri utazásaik során a jövôbeli űrhajósok életfunkcióik lecsökkentésére törekszenek, hogy ne fogyasszanak fölöslegesen vizet, levegôt, táplálékot, hogy aztán távoli céljukhoz érve, valamelyik bolygón ismét magukhoz térjenek. Mert néhány hónapos, sôt több éves utazásra számítanak, a rakéta irányítását viszont fôleg automatikus berendezésekre szeretnék bízni. Az embereket valamilyen módon befagyasztanák, és bizonyos fokig lecsökkentenék testhômérsékletüket, hogy szervezetük minél kevesebb ,,üzemanyagot'' fogyasszon; de ne álljon be a halál, s ne károsodjanak a szervek, hogy a kellô idôben ismét működôképesekké váljanak. Ezt a feladatot oldotta meg a mormota elfogadható módon, és ezért igazi oklevelet érdemel. Október végén ez a hegyvidékeken, 1500 és 3000 méteres magasságokban élô kedves kis rágcsáló megérzi a tél közeledtét, azét az évszakét, amelyben nem épp mulatságos, érdekes az élet, de át kell vészelnie. Ezért minél mélyebb lyukat ás magának a földben. Azután behúzódik oda, összegomolyodik, és elaltatja magát -- az elkövetkezô öt hónapra. És most kezd a fentebb említett probléma megoldásához. Testhômérsékletét fokozatosan 39 fokról egészen 5 fokra csökkenti le. Lelassul a szívverése a percenkénti 150-rôl 30-ra, és a lélegzése is annyira, hogy a (nem túl mély) ki- és belégzés csak percenként egyszer történik meg. Vajon ez idô alatt táplálkozik-e? Nem. Azaz: magát eszi, a nyáron a szervezetében elraktározott zsírtartalékot fogyasztja. Alig fogyaszt belôle valamicskét, mert valóban 5 fokos hômérsékleten, jól szigetelt nedves veremben nem nehéz alvó állapotban tartania a testét. És ha elérkezik az ébredés ideje? Mi sem könnyebb ennél. Amikor a teste megérzi a külvilág fölmelegedését, fokozatosan ô is bemelegszik. Megélénkül a szívverése, felgyorsul a légzése. A nyugodt szôrgomolyag egyszeriben megelevenedik. Az ébredés utáni elsô napokban a szíve percenként 800-at ver. A mormota ugrál, bukfencezik, ragyog a boldogságtól. Hogyisne?! Hiszen a kísérlet sikerült, az élet ismét szép, érdemes élni. Azt mondják, ezekben a napokban megtámadja a kutyákat, amelyektôl egyébként fél. Oklevelet kellene adni a mormotának, és rábírni, hogy felfedje az űrhajósoknak a hibernáció (ahogy tudományosan nevezzük ezt az eljárást, amellyel a testeket egészen alacsony hômérsékletre hűtik) utóhatás nélküli módszerének titkát. Kár, hogy a mormota nem tud errôl a különleges szabadalomról, és arról, hogy ezt a csodálatos megoldást Valaki más teremtette bele... ======================================================================== 33. A vese -- tökéletes vegyi laboratórium Kérjünk meg egy mérnököt, hogy próbáljon egy olyan laboratóriumot létesíteni, amely mindennap képes lenne kivizsgálni és megtisztítani körülbelül ezer liter fontos folyadékot. E folyadék igen összetett vegyület, sok szerves és szervetlen anyagot tartalmaz. A folyadék bonyolult termelési folyamaton megy keresztül, miközben összetevôit állandóan pontosan meghatározott százalékarányban kell tartani. És mondjuk meg ennek a mérnöknek azt is, hogy a laboratóriuma, amelybe beleépít 250 kilométer hosszú speciális csövecskét és számtalan apró szűrôt, ne legyen 15 dekagrammnál nehezebb. Melyik mérnök merné ilyen nagy fába vágni a fejszéjét? Hogy teljesen elvegyük a kedvét, mondjuk el még neki azt is, hogy ez a szerkezet körülbelül 70 éven át kell, hogy üzemeljen, éjjel- nappal, teljesen önműködôen, minden emberi felügyelet nélkül. Mégis minden emberi szervezetben (és sok állat testében is) két ilyen vegyi laboratórium, két vese működik. Sokkal bonyolultabban, mint ahogy fentebb vázoltuk. Nincs olyan mérnök, sem orvos, aki teljesen meg tudná magyarázni, mi minden megy végbe abban a két barna húsdarabban, amely a gerincünktôl jobbra és balra, legalsó bordáink magasságában helyezkedik el. Valamikor azt hitték, hogy a vesék csupán afféle különleges szűrôk, a vért tisztítják. Már ez sem volna jelentéktelen dolog: hetven-egynéhány év alatt naponta mintegy 1000 liter vért tisztítani. Manapság azonban tudjuk, hogy a vesék ennél többet is tesznek: ôk felelôsek szervezetünk vegyi egyensúlyáért. Nem engedik meg, hogy a szervezetünk megmérgezze önmagát. A vérben sok elem és vegyület van, de pontosan meghatározott arányokban. Ha csak egy elembôl néhány százaléknyival többet találnánk, rövid idôn belül bekövetkezne a halál. Valamivel több kálium például azonnal megállítaná a szívverést. A vérben a vegyületek azonos arányban kell, hogy szerepeljenek, ez pedig, jól tudjuk, az élelmiszerek esetében nem így van. Az egyik élelmiszer többet, a másik viszont kevesebb tápanyagot tartalmaz, és mindez bejut a vérbe. Vajon ki ügyel arra, hogy a vér összetétele meg ne bomoljon? A két vese! Elmondtuk, hogy a veséken keresztül egy nap és egy éjszaka leforgása alatt mintegy ezerliternyi vér áramlik. Ennyi vér nincs a szervezetünkben, de ugyanaz a vér sokszor kerül tisztításra -- így ,,jön össze'' ennyi liter. Nagyon sok az egy tonna vér! A vesék pedig, felépítésüknél, működésüknél fogva, képesek volnának ennél kilencszer több mennyiséget is megtisztítani. Minek akkor ez a nagy kapacitás? Vagy talán ez a természet üresjárata? Hasonlóan tesznek a jó mérnökök is. Ha például egy híd elôtt a közlekedési tábla jelei, hogy azon legfeljebb az 5 tonnás járművek haladhatnak át, a híd valószínűleg nem szakadna le, ha áthaladna rajta egy 10 tonnás gépjármű. Többet elbír, mint amennyit a híd biztonsága érdekében feltűntettek rajta. A vesék is a szükségesnél sokkal ,,munkabíróbbak'', mert mindenre kell számítani. Vese nélkül nem élhet az ember. Ezért a természet felkészült arra a helyzetre, ha az egyik vese teljesen megbetegszik. Akkor a másik képes, minden nehézség nélkül, dolgozni helyette. S ha netán csak a jobb vagy csak a bal vese maradna egészséges, az ember életben maradna, mert még ez a rész is képes naponta 1000 liter vér megtisztítására. Szabad szemmel látjuk, a vese belülrôl szivacsos velôállományból áll. Minden szemcse a mikroszkóp alatt csövecskéknek látszik, ezek az úgynevezett nephronok. A nephron gomolyagból (glomerulus) és csatornácskából (tubulus) áll. A gomolyag az apró hajszálereken át felszívja a vért, de a vérsejtecskék nélkül. Minden vesében körülbelül 250 kilométernyi csatornácska (tubulus) van. A csövecskék megtartják a vér számára szükséges és nélkülözhetetlen alkotóelemeket, a káros vagy felesleges alkotóelemeket pedig a húgyhólyagon keresztül távolítja el a szervezet. Mindezt már tudjuk a természettudományoknak, az emberi test anatómiájának és fiziológiájának köszönhetôen. Mi köze van ehhez a vallásnak? Van is, meg nincs is köze. A vese felépítését nem a vallásból, hanem a természettudományok révén ismertük meg. Elfogadtuk a tudósok magyarázatát. De elgondolkozunk a tényeken. Lehetséges-e, hogy egy ilyen bonyolult és értékes vegyi laboratórium létrejöhetett valamilyen Ész tevékenysége nélkül? Hihetjük-e azt, hogy sok millió évvel ezelôtt, amikor megjelent az elsô élôlény vesével, az ,,anyatermészet'' úgy öntudatlanul és értetlenül, mit sem tudva a vese szerkezetérôl, ilyen bölcs tervet ötlött ki? Hogy öntudatlanul kiszámította a vérben a különféle elemek és vegyületek százalékarányát, és megtanította a veséket, hogy önállóan megkülönböztessék a savakat, bázisokat és sókat, a fontos és káros anyagokat? Hogy 250 kilométernyi finom csövecskét 15 dekagramm húsba helyezett el, egy olyan berendezésbe, amely vagy 70 évig dolgozik szünet és minden javítás nélkül, teljesen önműködôen? A tényekrôl személyes tapasztalatunkból szerzünk tudomást, vagy a természettudományok közlik velünk. Ha e tények alapján arra következtetünk, hogy a természet nem a vak erôk véletlen és öntudatlan fejlôdésének műve, hogy egy ilyen világ teremtésében valamilyen Értelem kellett hogy közreműködjék, ez már a józanész filozófiája. Ha ezt az Értelmet felismerjük, és Istennek ismerjük el, aki nemcsak töményeket adott a természetnek, hogy igazi természetté legyen, hanem nekünk is a maga erkölcsi törvényét, hogy igazi emberekké váljunk -- akkor ez már hit. ======================================================================== 34. A lövöldözô rák Egy filmmagazinban olvastuk, hogy azokat a pisztolyos férfiakat, akik villámgyorsan húzzák meg a ravaszt, a filmgyártók találták ki, mert a valódi forgópisztolyos vadnyugati hôsök bizony odalopakodtak az áldozat mögé, és csak biztosra céloztak elég egyszerű kidolgozású pisztolyaikból. A lövöldözô hôsöket nem a filmproducerek agyalták ki, mert ezzel a munkával már ôsidôk óta foglalkoznak a melia fajhoz tartozó kis tengeri rákok. És senki nem vitathatja el tôlük az eredetiséget, mert a rákok közül senki nem nézte a vadnyugati filmeket, így nem volt kitôl ellesniük a fegyverforgatás csínját- bínját. Sôt, a biológusok szerint egyetlen rák sem járt a Vadnyugaton, hogy ott elsô kézbôl sajátítsa el a szakmát. E rákfaj Európában él, nem pedig Amerikában, az Atlanti-óceán partjain. Ezek az apró rákok ellenségeikre kétcsövű ,,pisztolyból'' lövöldöznek, amelyet ollóikban tartanak, éppen úgy, mint a vérbeli pisztolyforgatók. Hogy kerül a rákhoz a revolver? Nem vásárolja a boltban, a tengerfenéken pedig nincsenek fegyvergyárak. Az élô ,,pisztolyok'' a rák közvetlen környezetében úszkálnak. Apró állatok, amelyek a virágállatok családjába tartoznak, s a természet jó golyókkal, lövedékkel látta el ôket. Veszély esetén ezek a virágállatocskák elég nagy távolságra lövik ki apró, mérgezô tüskéiket, nyilaikat. Egyetlen hal sem kívánja, hogy húsába fúródjanak a mérgezô nyilak. A kis rákot a természet nem védte meg, gyönge ollóitól senki nem fél, ô azonban ,,feltalálja'' magát. Minden ollójában egy-egy élô pisztolyt tart. Érdekes módon a kis virágállatok ez ellen nem tiltakoznak. Mintha büszkeség töltené el ôket, hogy lám, egy nagyobb állatot védelmeznek. A kis rák pedig felfegyverkezve, elégedetten ring a tengerfenéken. Vadászatra készül, minden percben készenlétben áll a védekezésre. Szükség esetén picit megnyomja a pisztolyát, az pedig kilövelli az ellenségre a méreggolyót. Gyakran elegendô, hogy a kis rák ráirányítsa fegyverét a nálánál sokkal nagyobb ellenségre, s az hanyatt-homlok elmeneküljön. A rák nem rejtôzik el, nem lopózik az ellenség háta mögé. Vagyis ellentípusa a filmbeli forgópisztolyos hôsöknek. Ilyen esettel még nem találkoztunk. Eddig megcsodáltuk az élôlények bölcsen megszerkesztett szerveit, okos viselkedésüket, annak ellenére, hogy ôk maguk nem bölcsek. Ebbôl arra következtettünk, hogy rajtuk, illetve a természeten kívül léteznie kell egy Észnek, aki a teremtményekben nyilatkozik meg. Történetünk rákfajtája azonban a másik élôlényt a maga fegyveréül használja. Mire következtethetünk az ilyen példából? Bizonyára nem arra, hogy a rák intelligens élôlény, hiszen valóban nem az. Sôt sokkal kevésbé az, mint a kutya, a delfin vagy az elefánt. Ollói között a kis élôlény, amelyeket fegyverként használ, ugyanolyan rejtélyes jelenség, mint amilyen fejünkön a fül vagy a messze tájakra iránytű nélkül költözködô madarak útja. Ez ugyanannak a titoknak újabb formája, megnyilvánulása. S egyben újabb bizonyítéka annak, hogy a természetben minden összefügg annak a Valakinek a tevékenykedésével, aki szem elôtt tartja a célokat, látja a problémákat, és megoldást talál rájuk. ======================================================================== 35. A fotocella, a televízió és az Isten A fényképezôgépekben minden egyes felvételkor vagy a lemezt, vagy a film egy részét kell kicserélni. Ha beakad a film, és kétszer ugyanarra a részre fényképezünk, mind a két felvétel tönkremegy. A nagy tévékamerákban, a felvevôgépeken, amelyek egyenes adásban közvetített televíziós eseményeket rögzítenek, nem cserélik sem a lemezeket, sem a filmeket. A kamerát a közvetítendô eseményekre irányítják, a világ pedig a városokban és a falvakban egyidejűleg látja ezeket az eseményeket a televízió képernyôjén. A televízió által mi valamilyen módon eljutunk a legtávolabbi helyekre is. Mintha a szemünket küldtük volna oda, a szemünk pedig hosszú, láthatatlan idegszálakkal továbbra is összeköttetésben maradt volna agyunkkal. A szemünk azonban a fejünkben marad, azok a kamerák pedig, amelyekkel ott, távol az operatôrök rögzítik az eseményeket, valójában szemünk nagyon ügyes utánzatai. Sikeresebb utánzatok, mint a közönséges fényképezôgépek, sôt sikeresebbek a mozifilmkameránál is. A televíziós kamerák, a szemünkhöz hasonlóan nem cserélik a filmeket. Mindent egyetlen lemezre fényképeznek, de mégsem keverednek össze a képek. Mi történik valójában a szemben? Ezt nem is olyan könnyű kivizsgálni. De a tévékamerák működésérôl beszámolhatnak a tévémechanikusok. Az objektív lencséje által kapott kép nem a fényképezôgép lemezére vagy a filmre esik, hanem teljesen apró fotocellákkal beborított lemezre. Ezek az apró műszerek, különleges lemezecskék, rendkívül fényérzékenyek. Ha rájuk esik a fény, akkor átáramlik rajtuk az elektromos áram, amikor azonban sötétben maradnak, megszakad az áram. Így az objektív által kapott világos és sötét képek elektromos lökések sorozatává alakulnak át. A lemez másik oldalának teljes felületén gyorsan siklik a vékony elektroncsík, amely az elektromos lökéseket minden egyes fotocellában eljuttatja a különleges erôsítôkig, s ezek aztán rádióhullámok által közvetítik a mi televízió készülékeinkhez. A mi ,,házi'' televíziónkon ennek a fordítottja történik: a villamos jelzések fényjelzésekké alakulnak vissza, a képernyôn az a kép ismétlôdik meg, amelyet a kamera az események színhelyén rögzített. A tévéfelszerelések tökéletesítésével mind apróbb és apróbb fotocellákat dolgoznak ki, mind több fér rá a kamera lemezére, így a fehér és fekete pontocskák a képernyôn mind apróbbak és apróbbak, a kép sűrűbb és szebb. De még messze vagyunk attól, hogy a tévékamera olyan apró legyen, mint az emberi szem. Ha napjaink egyetemi hallgatója ennyit és még ennél is több és bonyolultabb dolgot hall a tévékamera felépítésérôl, alig hiszi el, hogy ugyanezt, de sokkal tökéletesebb formában már feltalálták és alkalmazták jóval elôbb az ember megjelenése elôtt a Földön. Mert minden szem a fentebb leírt elv alapján működik. Hogy szemünk tökéletes fotókamera, tökéletes objektívvel és ,,blendével'', ez már ismeretes számunkra. A televíziós megoldás a recehártyán kezdôdik. A szem alján, a szembogárral szemben található ez a recehártya, amely több mint százmillió fényérzékeny élô sejtbôl áll. Ami a televízió esetében még fejlôdô folyamat (a színben való közvetítés), az az emberi szem esetében régi dolog. A recehártyában a fénysejtek nem egyformák. Alakjuk szerint lehetnek pálcikák vagy csapocskák. A pálcikák fényérzékenyek, általuk fehér- feketében látunk, a csapocskák megkülönböztetik a színeket. A csapocskák és a pálcikák felváltva helyezkednek el a recehártyán. Megannyi színnel és árnyalattal megbirkózik a háromféle látóanyag (a fehér-fekete, piros-zöld és a kék-sárga számára), mint ahogy a három alapszín (sárga, vörös és kék) kombinációjával minden színárnyalatú kép nyomtatható. Így, mint a tévékamerákban, a szem ,,recehártyáján'' a külvilág tárgyainak a képe milliónyi pont alakú impulzusra tevôdik, alakul át. Ezek a jelzések az agyba jutnak el. Itt a természet nem volt annyira gazdaságos, mint a tv-műszerek: minden egyes fénysejt egy különleges vezetékkel és a látóközponttal van összeköttetésben az agyban. A látóideg milliónyi apró szálból fonódik össze, minden sejtre jut egy. E kábelen keresztül jutnak el az elektromos jelzések, amelyek a recehártyán keletkeztek. Minden érzet az idegeken keresztül az agyig, és minden jelzés az agytól az idegeken keresztül továbbítódik elektrokémiai impulzusként. Így a külvilágból kapott kép a szembogár segítségével ismétlôdik meg a recehártyán, a recehártyáról pedig a kép az elektromos impulzusok segítségével az agyban fényképezôdik át. Itt, az agyban történik az, ami a legérdekesebb: tudatosul bennünk, hogy látunk. Az agy és a tudat közötti viszony azonban nem magyarázható meg a televíziós technika segítségével sem. Az emberi tudat, a saját énünk, mindenütt a természetben és a magunk testében bölcs megoldásokra lel, amelyekben megnyilatkozik egy másik Tudat, aki elôttünk működött, és aki tartósan működik. Mi minden találmányunkkal a tanítványai vagyunk. Boldogok vagyunk, ha a nagy készülékekben legalább részben meg tudjuk ismételni azt, amit a Teremtô megvalósított az apró élô szervekben. A tévékamera hasonló a szemhez, a mikrofon a fülhöz, a gyomor a vegyi laboratóriumhoz, a vese a legfinomabb szűrökhöz, a saját tudatunk pedig egyedül a mindenhol jelenlevô és elérhetetlen Tudathoz, a Teremtô Istenhez hasonló. Habár sehol nem érinthetjük meg, minden Róla vall, még a televízió is. ======================================================================== 36. A föld láthatatlan burka Ha háborúra kerülne sor, amelyben a hatalmas rakéták szállítanák a bombát a távoli városok fölé, nagyon idôszerű lenne a kérdés (amelyrôl már most sok szakember gondolkozik), hogyan lehetne megvédeni ezeket a városokat a halálos lövedékek záporától. Nem lenne hathatós eszköz, ha a városok fölé hálót feszítenének ki. Milyen nagy dicsôségre tenne szert az a tudós, aki feltalálná a láthatatlan, tökéletesen átlátszó ,,tetôt'', amely a levegôben megállítana minden golyót, minden bombát! Az egész Földünk és a világűr körül azonban a kezdetek kezdetétôl éppen ilyen láthatatlan, áthatolhatatlan függöny feszül. A Föld nem más, mint egy hatalmas mágnes, a maga körüli mágneses térrel. Az erôs mágneses erôvonalak az Északi-sarktól a Déli-sarkig haladnak. Ez jobbára ismert tény, és az is, hogy ezt a térben való tájékozódáskor figyelembe vesszük. Az iránytűben a kis mágneses tű állandóan északdél irányt mutat, és így a tengerészek és az utasok éjszaka is, ködben is tudnak tájékozódni. Ha egy diáktól megkérdeznénk, mire szolgált a Föld mágneses tere az iránytű feltalálása elôtt, azt felelné, hogy nem szolgált semmire. Az utóbbi idôben azonban a Földnek ezzel a mágneses terével valami történik, mert lázba jöttek a tudósok. Nem az iránytű sorsa miatt aggódnak, hanem a Föld élôlényeiért. A pontos számítások alapján a Föld mágneses tere változik és gyengül. Egy amerikai tudós, Heezen Bruce igen gondterhelt lett. Errôl így cikkeztek a napilapok: (Heezen Bruce) ,,Állítása szerint a Föld mágneses tere idôrôl idôre (természetesen a geológiai változásokkal összhangban) egyszerűen eltűnik. A professzor számításai szerint a mágneses tér olyan rohamosan csökken, hogy már 2000 év múlva teljesen eltűnik. Ha pedig eltűnik, akkor nem lesz, ami visszaveri a tonnányi részecskéket, amelyek a világűrbôl bombázzák a Földet. A Föld egyszerűen elveszíti mágneses védôpajzsát. Ebben az esetben, ha idôben a Föld felszíne alatt nem építünk megfelelô óvóhelyeket, amelyekbe leszáll az emberiség a legfontosabb állatokkal és növényekkel, bolygónk felszínén egyetlen élôlény sem marad.'' (Vjesnik c. zágrábi napilap, 1966. VII. 14.) Ettôl fél az említett professzor. Mások azzal nyugtatnak bennünket, hogy a Föld mágnesessége hol erôsödik, hol csökken, de bizonyára nem fog teljesen eltűnni. Bárhogy is történjen, nyilvánvaló, hogy ez a mágnesesség a kezdetek kezdetétôl nagyon fontos feladatot látott el: visszavert megannyi kisebb-nagyobb részecskét, amely a világűrben ide-oda kering, visszaverte, hogy ne hulljanak a Földre, és ne taroljanak le minden élôt. Így a mi bolygónkat láthatatlan mágneses burok veszi körül, éppen úgy, mint ahogy a virág gyönge csíráját bimbólevelek ölelik körül, vagy amint a kemény héj védi az élet csíráját a magban. Az idézett tudós félelmébôl ítélve nyilvánvaló, hogy a Föld körüli mágneses tér el is tűnhet, hogy a bolygó létezhet, ha nem is mágneses. Ha ezt tudjuk (s ki tudja, mennyi ehhez hasonló példát fedeznek fel, amivel bizonyítható, hogy mi földlakók jól meg vagyunk óva), még nehezebb elhinni, hogy mi ezen a bolygón véletlenül jelentünk meg, hogy a Teremtô nem kívánt és nem teremtett meg bennünket, és nem biztosította fennmaradásunkat. ======================================================================== 37. Egy agyféltekével -- egész személyiség Az omahai kórházban az orvosok eltávolították a páciens agyának bal féltekéjét. Errôl cikkezett a New York-i Newsweek, amelynek cikkét átvette a zágrábi Vjesnik Izbor című rovata. Az orvostudományi szempontból igen érdekes eset kapcsán felvetôdik néhány kérdés. A 47 esztendôs Ernest Coe agytumorban betegedett meg. Az orvosok megállapították, hogy nincs mentség, de némi reménnyel javasolták a beteg agyfélteke eltávolítását. Elvégezték a műtétet. Az orvosok érdeklôdéssel figyelték a narkózisból ébredô pácienst: csupán az egyik agyféltekével vajon teljesen ép ember lesz-e? E kérdés különösen azokat foglalkoztatta, akik szerint az embernek nincs lelke, a tudat központja, a gondolat termelôje az agy. ,,Coe beteg agyféltekéjében'' -- áll az említett cikkben -- ,,megannyi fontos központ (a beszéd, az írás és az olvasás, a fizikai aktivitás) helyezkedett el, s ezt a fontosabb, dominánsabb agyféltekéjét távolították el.'' A műtét után egy ideig teljesen béna volt a páciens jobb keze, de fokozatosan hajlékonnyá kezdett válni. Ernest Coe nem beszélt olyan folyékonyan és ügyesen, mint műtét elôtt, de értelmesen megszólalt, és tudott magáról. Megmaradt teljes személyiségnek. A jobb agyfélteke lassacskán, apránként átvette az amputált félteke összes funkcióit. Mintha egy automatizált gyárban eltört volna a vezérlôtábla fele. A mérnök minden vezetéket és utasítást összekötött a megmaradt résszel, és az egész gyár ismét termel. Különösen a tudósok csodálkoztak el, amikor kitűnt, hogy a megműtött Coe képes a színek megkülönböztetésére, sok olyan dalt énekelget, amit korábban is tudott. Az orrosok addig meg voltak gyôzôdve, hogy a színek megkülönböztetésének központja és a zenei hallás kizárólag a bal agyféltekében található. Az agyféltekének az automatizált gyár vezérlôtáblájával történô összehasonlítása igen találó. Ismeretes, hogy az emberi szervezet, illetve a testrészek működése az agyból ered, és ezt a működést az idegeken keresztül az agy hangolja össze, s küldi a villamosság útján utazó utasításokat. Mégis nehéz elképzelni, hogyan vehetné át a vezérlôtábla fele az egész gyár feletti irányítást, ha nem teremne ott a mérnök, aki errôl gondoskodna. S ekkor Coe esete bizonyítja, hogy az egyik agyféltekével is teljes személyiség maradhat az ember. Feltevôdik a kérdés, hogy a személyiség valami teljesen más-e, mint az agy vagy az agy terméke. Ezek után mintha könnyebb volna elhinni, hogy az ember személyisége akkor sem csorbulna, ha mindkét agyféltekét megsemmisítenék, csakhogy így, agy nélkül a személyiség nem tudna hatást gyakorolni a testre. Sôt, bátran gondolhatunk arra is, hogy amikor az agy a testtel együtt felbomlik, elporlad, a személyiség egészben és élve marad valahol, s vár, amíg nem tér vissza hozzá a test. Mint a sofôr, aki az évi szabadság alatt várja, hogy a mechanikusok megjavítsák a karambolozott autót, s hogy utána ismét a kormánykerék mögé üljön, és útnak induljon. Dióhéjban: talán nem is olyan érthetetlen és elfogadhatatlan a keresztény tudomány nézete az anyagtalan lélekrôl, amelyre az ember életének és személyiségének eredetét alapozza (a személyiség más, mint a test és az agy). Bizony, mondhatnánk úgy, hogy a két agyfélteke többé-kevésbé egymás hű másolata, hogy az ember agya ,,két példányban'' van meg, mint ahogy két vesénk, két szemünk, két fülünk stb. van. Mégis a szemrôl tudjuk, hogy azt nemegyszer elveszíti az ember, s a természet ,,bölcsen cselekedett'', hogy pótszervvel ajándékozott meg bennünket. De nehezen hihetjük el, hogy a természet ,,elôirányzott'' olyan műtéteket, amelyekkel eltávolítják az ember agyának egyik felét, s hogy ilyen esetre is tartalékol egy pótszervet. Egyébként, ha elfogadtuk volna, hogy a természet erre ,,gondolt'' sokkal-sokkal elôbb, mint hogy az emberi agy elkezdett volna gondolkodni, akkor még inkább arra a meggyôzôdésre jutottunk volna, hogy a természet ilyesmire mégsem képes. Hogy mindezt az örök Ész, a Teremtô Isten kellett hogy megtervezze. És ehhez közel áll az a gondolat, hogy a mi szervezetünkben is valami olyasmi működik, ami hasonlít ehhez a láthatatlan, bölcs és szabad Istenhez, egy szellemi lélek, értelmes és öntudatos személyiség, aki nem az agy szüleménye, terméke, hanem -- még nem eléggé ismert módon -- az agy- és a idegrendszeren keresztül kommunikál a testtel, életben tartja, összehangolja és irányítja. ======================================================================== 38. A legboldogabb lustálkodó Nincs boldogabb lustálkodó a kaméleonnál. Ez a gyík nemcsak hidegvérű -- mint a többi -, hanem azt is szilárdan elhatározta, hogy ha csak teheti, pihen. Ô egyszerűen nem hajlandó szaladni a zsákmány után, még kevésbé utána ugrani. Sôt ahhoz sincs kedve, hogy veszély esetén megszökjön. Napokon át, órák hosszat ül egy- egy ágon. Csak azzal táplálkozik, ami a szájába pottyan. Ha egy elkényeztetett gyermeknek akadnának ilyen kívánságai, nehéz volna teljesíteni ôket. Szinte fölfoghatatlan, hogyan adja magát ilyesmire egy kicsi és puha állatocska a vadon rengetegében, ahol minden oldalról veszély fenyegeti, és ahol minden falatért kemény harcot kell vívni. A kaméleon mégsem ,,akart'' lemondani kívánságocskáiról. Az ,,anyatermészet''-nek pedig nem maradt más hátra, minthogy eleget tegyen elkényeztetett gyermeke vágyainak. Biztosította számára annak a lehetôségét, hogy mindent lásson, de ôt senki se lássa, hogy sehová se kelljen mozdulnia, hogy még az étel is csak belepottyanjon a szájába. Elkényeztetett állatocskánkat elôbb el kellett rejteni az ellenség elôl. Álcázni kellett, de egyszerű, biztos és önműködô módon. A kaméleon nem egyezett bele abba, hogy elbújjon a levelek közé, hogy elrejtôzzön valamelyik lyukba, vagy akár bármivel is betakarózzon. A katonáknál az a szokás, hogy a hóban lepedôbe burkolóznak, míg a fűben, bozótban és az erdôben tarka sátorlapba. Ez teljesen elfogadhatatlannak tűnt a kaméleon számára. Ezért számára a természet kitalálta a legtökéletesebb álcázást: bôrének színe a környezet színéhez alkalmazkodik. A füvön zölddé válik, a kövön fehérré. Bôre a szivárvány minden színét képes magára ölteni. De -- ezen nem kell külön törnie a fejét. A bôrnek kell ,,körülnéznie'', és megfelelô színűvé változnia. Minden önműködô. Az ,,anyatermészet''-nek nagyon meg kellett izzadnia, mire kigondolta ezt a zseniális és egyszerű megoldást. Korunk minden tudósa félne egy ilyen feladat megvalósításától. Mennyi mindent kellene tudnia arról, hogyan reagálnak a kaméleon bôrét képezô anyagok, milyen vegyi reakciók mennek végbe benne; arról is tudniuk kellene, hogyan ismeri fel a bôr a körülötte levô színeket. Ilyen tudással szívesen rendelkezne minden színes fényképezés-szakértô. A világ minden véderô-minisztériuma szívesen áldozna milliókat, ha a katonák számára sikerülne kitalálni olyan egyenruhákat, amelyek a kaméleon bôréhez hasonlóan változtatnák színüket. Ilyen eredményt azonban még egyetlen feltaláló sem tud felmutatni. A mi kaméleonunk azonban nem elégedett meg csak azzal, hogy elrejtsék a kíváncsi szemek elôl. Ô mindent akar látni, éspedig úgy, hogy ehhez még a fejét se kelljen megmozdítania. Ezt az óhaját is teljesítették. Olyan dülledt szemet kapott, amellyel beláthatja az egész látóhatárt. De még ez sem volt neki elég! Mindkét szeme, függetlenül a másiktól, önállóan mozoghat minden irányban. A táplálkozás kérdését még egyszerűbben oldotta meg. A kaméleon nyelve húsz centiméteres szalaggá hosszabbodott, melynek vége ragadós. Amikor valamilyen muslinca a közelbe téved, a kaméleon lassan kinyitja száját, lasszónyelvét villámgyorsan kilövelli, ez ráragad az áldozatra, majd még gyorsabban visszahúzódik a szájba. A kaméleonok már több száz éve élnek így, mint az ,,anyatermészet'' rendkívüli találmányai. A tudósok és a szakértôk állandóan arra törekednek, hogy fölfedezzék e találmány titkát. A kaméleont hiába kérdezzük ezek felôl. Vele és benne minden automatikusan történik. Neki fogalma sincs a kémiáról, az optikáról vagy a mechanikáról. Ezt nem ô találta ki... ======================================================================== 39. Ha a tüske meg a levél járni kezd A kaméleon túl általános jellegű. Minden percben színt változtat, attól függôen, milyen környezetben él, milyen talajon mozog. Rajta kívül azonban az erdôkben és a mezôkön az álcázás mestereinek egész serege él. Ezek a különleges helyzetekre szakosították magukat. És mindegyikük valóságos remekmű, igazi talány. Sok rovar mintha összebeszélt volna, hogy versenyezik abban, ki tudja jobban utánozni a különféle növényeket és azok részeit. Jáva szigetén él egy rovar, amelyet ,,sétáló levél''-nek neveznek. Valamilyen csodálatos módon sikerült széles szárnyait a falevél hű utánzatává alakítania. Nemcsak alakban és színben hasonult annak a fának a leveléhez, amelyen sétál, hanem szárnyai a valódi levelek ereit, gyűrôdéseit lopták el. Ha megpihen a fatörzsön, a legélesebb szem sem tudja megkülönböztetni a rovart a levéltôl. A ,,tüskerovar'', amely Dél-Amerikában él, valami biztosabbat ,,ötlött ki''. A növénnyé álcázott rovart ugyan nem találja, és nem eszi meg az az állat, amelynek tápláléka, ám tévedésbôl a falevelekkel táplálkozó állatok áldozatául eshet. A ,,tüskerovar'' ezért gondolt egyet: ,,Inkább szúrós tüskévé változom! Így senki sem éhezik meg rám.'' Ezért megnyújtotta és elkeskenyítette hátát, és teljesen hasonult azokhoz a tüskékhez, amelyek az általa látogatott ágakon nônek. Egy hosszúkás indiai szöcske más megoldást ,,talált'': hasonlóvá vált a száraz tölgyfaághoz. Sokáig és teljesen közelrôl kell szemügyre vennünk, ha meg akarjuk különböztetni a valódi ágacskáktól. Léteznek zöld bogarak, amelyek nagyon hasonlítanak a zsenge, zöld rügyekhez. Különbözôképpen értelmezhetjük ezt a jelenséget. De kétségtelen tény, hogy ez teljes álcázás, hogy az állatok meghatározott célból, rejtôzködésbôl változtatják meg magukat. Ha az állatok értelmes lények volnának, kiderülnének a titkok. Megtudnánk, ki az, aki mindezt kigondolja. Így azonban nehezen kerülhetjük meg a következtetést, hogy a természetben az emberen kívül még egy nagy, titokzatos Intelligencia szorgoskodik. ======================================================================== 40. Kovacsipkék A kovamoszatok egészen egyszerű élôlények. Minden moszat egy szabad szemmel nem látható élô sejtbôl áll. A sejt élô plazma. A kovamoszatnak a középkori lovagokhoz hasonló kemény kovapáncélja van. Ez védi a puha, egysejtű moszatot. A jelenséget magyarázhatnánk a természetes kiválasztódással. Ám ezek a páncélok rendkívül díszesek. Nem olyan szépek, mint amilyenek a természeti képek, a lenyugvó nap, a színhatások, árnyalatok a határtalan égen vagy a nyílt tengeren. Nem, ezek a páncélok olyan szépek, mint az emberi kézzel kidolgozott díszítô elemek: népi hímzés, csipke, gótikus templomablakok. Szimmetrikusan, aprólékosan kidolgozottak, arányosak és harmonikusak. A cseppecske fennmaradásában nem nélkülözhetetlen a szépség. Életében szükségtelenek ezek az aprólékos rajzolatok. Jusson eszünkbe, hogy e szépségben senki emberfia nem gyönyörködhetett, amíg az ember nem találta fel a mikroszkópot, amíg különleges szerszámaival nem csiszolta le a parányi páncélok vékony metszeteit, és nem helyezte ôket mikroszkóp alá, gyönyörködés céljából. A művészeket, akik a középkorban megtervezték és kidolgozták a gótikus templomablak- rozetták kôcsipkéit, nem ihlethették meg ezek a páncélok, mert e rozetták a mikroszkóp feltalálása elôtt készültek. Nyilvánvaló, hogy a csipkékben és a rozettákban tükrözôdött az ember szépség iránti érzéke, a kovapáncélokban viszont egy másik Művészé, amelyhez képességben és ízlésben (,,És az Isten embert teremtett a maga képmására...'' -- Szentírás) részben hasonlítanak az emberi művészek. A tudomány és a művészet mindig karöltve jár. A kovamoszatok esetében is felvetôdött egy tudományos, hidraulikai probléma. A moszatnak lebegnie kellene a víz felszínén, a kovapáncél viszont súlyos. Meg kellett gátolni a kovamoszat tengerfenékre, iszapba süllyedését. Igen egyszerűen született meg a megoldás. Minden ember erre rájött volna, ha egy kevéssé emlékezne, amit a folyadékok fajsúlyáról és a felhajtó erôrôl, Archimédesz réges- régi felfedezésérôl tanult. Minden egyes moszat egy olajcseppel szereli fel magát. Az olaj fajsúlya pedig kisebb, mint a vizé, s ez a csepp a vízben úgy viselkedik, mint egy könnyebb gázzal megtöltött léggömb. A moszat nem süllyed el, hanem lebeg a folyadékon. ======================================================================== 41. A kémelhárítók A kémek, különösen háború idején, titkos rádióállomásokat használnak. Általuk titkos jeleket adnak le. Ha az ellenség meg is hallja ezeket a jeleket, nem tudja kitalálni, mirôl is van szó. Csak a kémek és az ô munkaadóik ismerik a titkos üzenetek olvasásának és megértésének kulcsát. A kémelhárítók (azok, akik harcolnak az ilyen kémek ellen) mindenáron meg akarják tudni az ellenség titkos üzenetét. Többször sikerül is nekik. Néha elfogják a kémet, és addig kínozzák, amíg el nem mondja a titkot. Máskor maguk találják ki a megoldást. Akkor pedig arra ügyelnek, hogy a kémek nehogy észrevegyék, hogy ôk már tudják titkukat. Okosan lehallgatják a titkos üzeneteket, megfejtik ôket, és így tudják meg, milyen tervei vannak az ellenségnek. Hasonló történik meg a denevérrel és egy kis pillangóval. A denevér vadászik a pillangókra, mert azok számára zamatos falatot jelentenek. Tudjuk, hogy hogyan találja meg a denevér a pillangókat a sötétben. Radarberendezéssel rendelkezik! Különös, magas frekvenciájú hangokat ad, amelyeket a közönséges fül nem hall meg. A denevér úgy gondolja, hogy áldozatai nem hallják. Ezek a hangok visszaverôdnek, és visszatérnek az ô speciális fülébe, amely meghallja ôket. Így, a visszhang segítségével, a denevér a legnagyobb sötétben is megtalálja és elfogja áldozatát. Elképzelhetjük, milyen kiszolgáltatottak a pillangócskák és a többi bogarak. Éppen ôk, akik egész nap bujdosnak, és csak az éj leple alatt szállnak ki. Lebegnek a sötétben, abban a meggyôzôdésben, hogy senki sem látja ôket. A denevér nesztelenül száll, kinyitja száját, és a pillangó váratlanul benn találja magát. Ki tudja, hány évszázadig ment ez így. Akkor valami csodálatos dolog történt. A denevérek azt vették észre, hogy egyre nehezebb elcsípni a legízesebb pillangók egyik fajtáját. Mintha kihaltak volna. Ha a denevérek tudnának gondolkodni, biztosan abban a meggyôzôdésben élnének, hogy a pillangócskáknak ez a fajtája teljesen kihalt. De nem úgy van. Ezek a pillangók örömmel szaporodnak, úgy, mint azelôtt is, de valahogy kitalálták a denevér titkát. Mintha jól szervezett kémelhárító szolgálatuk volna. Mintha fölfedezték volna, hogyan fogják el ôket a denevérek. És olyan speciális fülek beszerzésére határozták el magukat, amelyek érzékenyek a denevérek radarjának magas hangjaira. Ez megmagyarázhatatlan módon sikerült is nekik. Ezek a pillangók most már születésüktôl fogva rendelkeznek ilyen fülekkel. Mihelyt megjelenik a denevér, mihelyt működésbe lép a ,,radarja'', míg a többi pillangók és a bogarak békésen szálldogálnak, nem sejtvén semmit, ez a találékony fajuk azonnal meghallja az ellenséget, és megszökik elôle. Még nem tudjuk, hogy a denevér megpróbálja-e valamilyen kémelhárító szolgálattal fölfedezni, mi történt a kis lepkékkel. Lehet, hogy a denevérek túljárhatnának a kis pillangók eszén azáltal, hogy változtatnának a hangrezgés magasságán, mint ahogy azt a kémek rádióállomása teszi, amikor rájön arra, hogy az ellenség fölfedte. Ez a kis lepkékre új feladatokat róna, de egyelôre nyugodtak lehetnek. És mindebben az a legnagyobb érdekesség, hogy sem a denevéreknek, sem a pillangóknak nincs értelmük, gondolkodásukkal nem tudnak semmit elérni vagy fölfedezni. De mégis mindez úgy történik, mintha valaki gondolkodna, föltalálna, eszébe jutna, és általános megoldásokat találna. Ez mindig arra a gondolatra tereli a figyelmünket, hogy az ember a valóságban nem az elsô értelmes lény, hogy valahol a dolgok legmélyén jelen van egy titokzatos Ész. Ezek az adatok lehetôvé teszik, hogy megsejtsük, hogy megtapogathassuk jelenlétének nyomait. De mindez egész sor új kérdést vet föl, amelyekre nem könnyű választ adni. Ezért növekszik bennünk a kívánság, hogy a sejtelemtôl eljussunk a tudásig, hogy beszélgetésbe lépjen velünk Az, hogy jelentkezzen nekünk, Aki mindenütt otthagyta titokzatos nyomait. Így utal bennünket a természet a KINYILATKOZTATÁSRA. ======================================================================== 42. A pingvinek is rejtélyek Az Antarktisz különös állatai a pingvinek. Az örökös jég birodalmában élnek a Déli-sark vidékén. Madarak, de nem tudnak repülni. A szárazföldön meg igen bizonytalanul, totyogva járnak. De jó úszók, s a tengerben találnak eledelt. Ôsszel a végtelen messzeségen keresztül utaznak, katonásan, szépen egymás után. Olyan partot keresnek, ahol a tenger nem fagy be. Hogyan lelik meg az utat a fehér rengetegben, amelyben a bátor sarki expedíció tagjai is alig ismerik ki magukat, noha a legkorszerűbb műszerekkel rendelkeznek? Egy alkalommal a Crozier-hegycsúcs közelében a tudósok 174 pingvint ejtettek zsákmányul. Átlátszó dobozokba zárva 400 kilométernyi távolságra fekvô bázisukba szállították ôket. Csak két hónap múlva kezdték meg szabadon bocsátásukat. Egyikük a másik után indult meg, pontosan a szülôföldjük irányába. Egyik pingvin hátára parányi rádióállomást szereltek, s a radiogoniometria segítségével követték. A többiek útját viszont távcsövön át figyelték. Mindegyik pingvin pontosan a Crozier-csúcs felé haladt, akár reggel, délben vagy este bocsátották ôket útra. De az állatok viselkedésében nem észleltek változást. Amikor azonban a Nap a sűrű felhôk mögé rejtôzött, a pingvinek zavarba jöttek. Határozatlanul sétálgattak erre-arra, amíg ismét elô nem bújt a Nap. Ez azt jelentette, hogy a Nap segítségével tájékozódtak. Hasonló kísérletet végeztek öt nôsténypingvinnel, akiket elválasztottak kicsinyeiktôl, és messzire, 1200 kilométernyire vittek otthonuktól. Gyűrűvel jelölték meg ôket, hogy késôbb meg tudják ôket találni. Tíz hónap után megállapították, hogy az ötbôl három élve hazaért. Pedig nemcsak a síkos jégen, hanem a jéggel borított hegyvidéken is át kellett totyogniuk. A Nap segítségével tájékozódó emberek számára nélkülözhetetlen az óra. Csak ha már tudjuk, hány óra van a helyi idô szerint, és miután pontosan megállapítjuk a Nap állását, akkor tudjuk kiszámítani a világtájakat és meghatározni mozgásunk irányát. Ez azt jelenti, hogy a pingvineknek olyan műszerük van, amely hasonlít a mi iránytűinkhez és óráinkhoz. Ôk ezeket a műszereket nem úgy használják, ahogyan az emberek (ehhez észre is szükségült volna). A műszerek közvetlenül irányítják ôket a tájékozódásban, úgy, mint például bennünket az egyensúlyérzék- szervünk: a fülünkben közvetlenül tájékoztat arról, hogy egyenesen vagy meggörnyedve járunk-e. Hogy a pingvinek tájékozódását szolgáló műszerek igen hasznosak, s az ô körülményeik között nem tudnának élni nélkülük - - ez nyilvánvaló. Kevésbé érthetô, hogyan születhetne meg a pingvinek fejében e műszerek kigondolásának és önálló használatának az ötlete. Sôt, ez teljesen érthetetlen és megfejthetetlen rejtély maradna, ha semmiképp sem hinnénk abban, hogy a természetben egy Ész tevékenykedik, mindenre gondot visel, mindenütt jelen van, mert ,,Még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva'' (Mt 10,30). ======================================================================== 43. De bekey doktor ,,szelepe'' Évekkel ezelôtt a képernyôn láthattuk az amerikai orvost, dr. de Bekeyt, milyen ügyesen nyitja fel egy páciens mellkasát Belgrádban, hogyan vágja ki a fô aorta szívbillentyűit, és cseréli ki ôket műanyag szeleppel. Szelep, mint minden más szelep. Kis golyó, amely ugrándozik, szökdécsel a megengedett határok között, úgy, hogy az egyik irányban átengedi, a másik irányban pedig meggátolja a vér áramlását. A műsorvezetô megmagyarázta nekünk, nézôknek, hogy hasonlóan működik, mint a víz alatti halászat alkalmával használt legegyszerűbb búvársisak levegôadagoló szelepe. Megcsodáltuk a híres sebész ügyes és biztos kezét, nemkülönben a korszerű felszerelést, amelynek segítségével elvégezhetôk az ilyen szívműtétek, a szív és a tüdô megfelelô műszerekkel való ideiglenes helyettesítése. Amikor az orvos a tenyerén tartotta az élô szívet, úgy tűnt, az ember teljesen úrrá lett a természeten. S eközben majdnem teljesen megfeledkeztünk arról, hogy dr. de Bekey szinte a szemünk láttára távolította el a szívbillentyűket a szívbôl, és hogy ezek a billentyűk tökéletes másai a természetes ,,szelepnek'', amely az elsô szíves állatnak a Földön való megjelenése óta minden élô szívben létezik és működik. Eszünkbe se jutott, hogy ezek a természetes, hús-''szelepek'' ugyanolyan fizikai törvényszerűségeken alapszanak, mint dr. de Bekey szelepjei, s hogy nagyságuk megfelel a legtökéletesebb számításoknak, amelyeket a rendelkezésre álló adatok alapján végez el a korszerű elektromos agy. Joggal csodáljuk a neves orvost, de talán elfelejtettük csodálni a nagy Elmét, aki aktívan jelen van a Földön kialakult élet minden korszakában, s közvetlenül minden élô szervezetben, s hogy a legkülönfélébb élô szemek legösszetettebb életfeladatait oldotta meg. Ha az egész természet nem ettôl az Elmétôl ered, hogyan ismerhetnénk fel az emberi értelmet, fedezhetnénk fel titkait, és ismételhetnénk meg megoldásait? Vajon képes volna-e az ember megfejteni, megérteni és átírni a szöveget, amelyet nem egy szintén intelligens Valaki írt volna meg? ======================================================================== 44. A kardhal -- élô torpedó Képzeljék el a sportautót, ahogy a 200 lóerôs motorral és 60 kilométeres óránkénti sebességgel veszi a nehéz akadályokat. Milyen anyagból kellene készíteni az ilyen autó elsô részét, hogyan kellene megszerkeszteni, hogy összeütközéskor egyetlenegy csô, vezeték se szakadjon el; hogy minden műszer és a motor is zavartalanul működjön, hogy világítsanak az égôk, sôt az ember is sérülés, ájulás nélkül ússza meg az autókarambolt? Ilyen műszer még nincs. Ám létezik egy halfajta, a kardhal: Nevét a ,,kardjáról'' kapta, amely valójában a fej kemény, éles nyúlványa. Ez a hal azzal ,,szórakozik'', hogy nekiiramodik a hajóknak, és igen gyakran sikerül is átlyukasztania ôket. Olyan ereje van, mint a 200 lóerôs gépkocsinak, amelyik óránként 60 kilométernyi sebességgel száguld. Porcos váza afféle fémvédô, a gerincoszlop közötti porc teljes mértékben felfogja az ütéseket. Különösen érdekes a kard tövénél, a fejben egy szerv, amely afféle ütéselfojtó. A csont lép alakú, üregeit olaj tölti ki. Az olaj hidraulikus módszerrel tompítja az ütést. Amikor a kardhal megtámadja a hajót, azt torpedóhoz hasonló ütés éri. Megtörtént, hogy a keményfából készült deszkát 12 centiméternyíre átdöfte kardjával, és még 20 centit kivágott a puhafa deszkából, s aztán a lyukon keresztül a hajó belsejébe repült, és -- életben maradt. A kardhalvadászok különlegesen felszerelt hajókkal rendelkeznek. Amikor a szigonnyal eltalálják a halat, az még így, sebesült állapotban is körülbelül 20 kilométeren bírja húzni a motorcsónakot. Kardjával nagy, erôs cethalakat támad meg, mert elôszeretettel fogyasztja húsukat. A ,,kard'' felépítése, a csontok, a hidraulikus ütésvédô, a kiválóan megtervezett élô torpedó újra alkalom, hogy elgondolkozzunk, milyen sok minden valósult meg a természetben igen bölcs, aprólékos tervek alapján. S hogy nem az ember kezdett elsôként tetvezni, feladatokat tűzni maga elé, olyan eszközöket, szerszámokat kiagyalni, amelyekkel a legkönnyebben és a lehetô legjobb módon koronázhatja siker vállalkozását. A valóság bizony jóval az ember megjelenése elôtt nemcsak élô volt, hanem teljesen megfontolt és bölcs. Csak a nagyon erôs materialista hit gondolhatja, hogy a tervezésre irányuló elsô ötlet, elgondolás az elsô emberi agy szüleménye. A gondolatnak az ember megjelenése elôtti megléte azonban arra utal, hogy létezik egy Esz, aki nem kötôdik egyetlenegy agyhoz, de amely megnyilvánul a természet számtalan tervszerű megoldásában. ======================================================================== 45. A dongóméh a fizikai törvények ellen Nem nehéz meggyôzôdni, hogy a természetben szinte minduntalan olyan műszaki megoldásokra lelünk, amelyeket az emberek több ezer vagy millió évvel ezelôtt fedeztek fel és alkalmaztak. A denevérek ultrahangos radarkészüléket használnak; egyes darázsfajták az idegsebészet tökéletes módszerét alkalmazzák; minden madár és szinte minden bogár, a denevérek, sôt azok a mókusfajták, amelyek mellsô és hátsó végtagjai között bôr feszül -- az aerodinamika töményszerűségei alapján szállnak. E törvényszerűségeknek megfelelôen tájékozódik mindenki, még a rakéta-repülôgépek is... A természetben azonban olykor találunk olyan megoldásokat is, amelyek ellentétben állnak a már ismert természeti törvényekkel, néha történik olyasmi, aminek a jól ismert fizikai törvények szerint nem volna szabad megtörténnie. Ilyen a közönséges dongóméh esete. A repülôgépek és a madarak, amikor szállnak, a levegôt lefelé nyomják, préselik, mégpedig olyan erôteljesen, hogy ezáltal emelkednek fel, vagy maradnak az elért magasságban. Minden aerodinamikával foglalkozó szakember elég egyszerűen ki tudja számítani a szárny felületének a nagyságát, a motor sebességét és erejét, hogy a repülôgép szállni tudjon. A hatalmas, súlyos, kis sebességű repülôgépek kis szárnyaikkal nem tudnának felszállni. Nagyobb sebesség esetén lehetnek kisebb szárnyaik. Minden madár szigorúan tartja magát ezekhez az aerodinamikai törvényekhez. Mi csodálkozunk, hogyan ismerik a madarak ezeket a törvényeket, ki számította ki nekik a szárnysebesség, a szárnycsapások száma, a törzs tömege és a test aerodinamikus vonala stb. közötti összefüggéseket. Ebbôl a Szellem, az Ész, a Szó, a Logos létezésére következtetünk, amely az egész természetben az emberi értelem megjelenése elôtt és attól teljesen függetlenül működik. De a dongóméh újabb talány elé állít bennünket. Olvasunk az újságokban arról, hogy a légi társaságok szakemberei gondosan tanulmányozzák a madarak és a bogarak repülését, tanulni kívánnak a természettôl, hogy tökéletesítsék az ember repülô szerkezeteit, gépeit. A dongóméh tanulmányozása után megállapították: a dongóméh nem repülhet! Szárnyai ugyanis olyan lanyhán szelik a levegôt, hogy egy könnyebb testet a levegôbe emelhetnének, de az ô nagy dongóméhtestét nem. A dongóméh repülése az aerodinamika törvényei szerint lehetetlen. Ez a repülés természetellenes, s ha a dongóméh megismerné e törvényeket, tudná, hogy képtelen a levegôbe emelkedni. Az eset érdekes is, érthetetlen is. Arra enged következtetni, hogy a természet törvényei mégsem olyan abszolút érvényűek, ahogyan általában gondoljuk. És hogy a logikus törvényszerűség felett végül is nem csak egy Értelem, hanem Akarat, szabad akarat áll, amely számunkra logikátlannak tűnô törvényszerűségek szerint működik, olykor ,,megtréfálva'' bennünket teljesen másféle törvényszerűségek alkalmazásával. Talán egyszer fény derül a dongóméh repülésének a töményszerűségére is. Ezzel tágulnak majd az emberi megismerés határai, ugyanakkor még inkább csodáljuk majd a Teremtôt, aki nem csupán Ész, hanem Akarat is. ======================================================================== 46. Vénuszt dinamittal Egy hasonló rajz egy zágrábi újságban látott napvilágot 1966- ban, a következô képaláírással: ,,A robbantás alkalmával a kôtörôben gyakran érdekes alakú kôdarabok keletkeznek. Elôfordulhat, hogy egy napon letörik egy kôdarab, a milói Vénusz szobrának hű másolata.'' Elképzelhetjük, a tűzmesterek (bányában a robbantást végzô szakképzett dolgozók) lyukat fúrtak, elhelyezték a dinamitot, meggyújtották a gyújtózsinórt, majd eltávolodtak a helyszínrôl. Amikor elégett a gyújtózsinór, a dinamit felrobbant, a kisebb és nagyobb kôtörmelékek pedig szanaszét repültek. Sok különös alakú kôdarabot láthattak. És senki nem állíthatja, hogy egy ilyen robbantás alkalmával nem válhatna le egy olyan kôdarab, amely teljesen hasonlít a híres görög szoborhoz, a milói Vénuszhoz. Teljes képtelenség, de senki nem állíthatja, hogy nem történhet meg. Néhány millió év leforgása alatt, ha állandóan robbantanak, miért ne keletkezhetne ott egy szép napon még egy milói Vénusz''?! Egyes emberek a természet megfontolt megoldásairól- mindazt, amit fejtegetésünkben mi a Teremtô bölcsességeként mutatunk be -- azt gondolják, hogy véletlenül születtek meg a természet hosszú fejlôdése, változása folyamán. Évmilliókon keresztül minden körbeforog, összekeveredik. A legkülönfélébb formák jönnek létre robbantás alkalmával is. Ezek közül egyesek, elsôsorban a növényi és állati alakzatok, a megtervezettség, a célszerűség benyomását keltik. Ahogy az a Vénusz a kôtörôben szobrász nélkül is megjelenhetne, ugyanúgy, gondolják az emberek, mindez a bölcs megoldás a bölcs Isten nélkül is megszülethetne. Mit szóljunk ehhez? Ha tréfás kedvünkben volnánk, a véletlenben bízó embernek azt tanácsolnánk, hogy ha lakásába egy szép szobrot szeretne, akkor ne fáradjon a szobrászhoz, hanem szerezzen sok dinamitot, és addig robbantson, amíg meg nem kapja azt a szobrot, amelyre éppen vágyott. Az illetô erre azt válaszolná, hogy mindez a természetben hosszú millió évek leforgása alatt történhetne meg, s hogy neki nem áll rendelkezésére ennyi idô. Nekünk sem. Ezért jobb, ha elismerjük azt a lehetôséget, hogy egy ilyen szobor talán mégis ,,megjelenne''. Kiugrana a kôbôl. Mit érne azonban az így, véletlenül létrejött szobor, ha senki nem ismerné fel, hogy ez nem személytelen kô, hanem egy szobor? Vagy ha a Vénusz a többi törékeny dologgal együtt szerteszét repülne, és végérvényesen kidobnánk? Mintha soha létre sem jött volna. Vajon ebben az esetben is ,,milói Vénusz'' maradna? Csak akkor, ha egy véletlen járókelô eltenné, megôrizné, esetleg talapzatra állítaná. Fontos, hogy az a Valaki tudja, mit akar. Akkor már nem lényegtelen, hogy a szoborra vágyó személy vésôvel vagy kalapáccsal dolgozza-e ki, vagy -- ha kedvesebb számára -- szándékos robbantásokkal, és várja, mikor válik ki a kôbôl a szobor. Vagyis a természet megalkotásában is fontos az Elme, aki tudja, mit akar -- a Teremtô Isten. Akkor már nem lényeges, hogy az egyes formákat, elsôsorban az élôlényeket közvetlen eljárásokkal teremti meg, vagy hagyja, hogy a természet elemei és erôi keveredjenek egymással, hassanak egymásra, s hogy a milliárd alakzat között -- melyek közül egyesek haszontalannak tűnnek -- megjelenjenek olyanok, amelyek nyilvánvalóan értelmesek, amelyeket Ô kíván, s amelyekben az Ô különös gondolatának megvalósítását látjuk. Ezért a hívô ember -- saját műveltsége és tudása szerint -- gondolhatja azt, hogy Isten a különféle állatokat közvetlenül teremtette meg, vagy minden egyes fajtát végigvezetett a fejlôdés folyamatán, vagy ,,átengedte'' a történéseket az úgynevezett természetes kiválasztódásnak. Itt nem arról van szó, vajon létezik- e Isten vagy nem, hanem arról, milyen módon teremt a káoszból kozmoszt, a rendetlenségbôl rendet. ======================================================================== 47. A véletlen műve? A sajtóban napvilágot látott egy hír, miszerint 1968. június 15-én lesz a ,,világ vége''. A csillagászok jelentették, hogy az Ikarusz kisbolygó a Földünk felé száguld, és hogy a jelzett napon bekövetkezik az összeütközés. Ez az Ikarusz egy óriási, súlyos rög, amely a Nap körül bolyong. A Földnél sokkal kisebb, de az összeütközést bolygónk is megsínylené. Nem esne ugyan szét, de alaposan meginogna, megrengene. Nagy földrengésekre kerülne sor, és az a terület, ahová az Ikarusz hullana, teljesen megsemmisülne. Ezt egy újabb hír követte a sajtóban: Egyelôre nem következik be a ,,világ vége''. És miért nem? Mert az Ikarusz nem tudja eltalálni a Földet. Ezt jelentette ki a belgrádi Csillagvizsgáló Intézet igazgatója, Pero Durkovic: ,,Manapság már mindenki számára világos, hogy nem olyan könnyű a Földrôl eltalálni egy Hold nagyságú célpontot. Sok számítás és kiegészítô motorgyújtás szükséges, hogy sikerüljön célba találni...'' (VUS -- Vjesnik u sredu, 1966. II. 1.) A tudós állításában az a lényeges, hogy biztosan nem történik meg az, aminek a bizonyossági foka jelentéktelen. Vagyis talán mégis bekövetkezhetne, mint pl. hogy valaki elsô próbálkozáskor tűt talál a szalmakazalban, de ilyesmire nem kell számítani, a gyakorlatban ez lehetetlen. A belgrádi tudós ilyen gondolkozásához indítékot szolgáltattak a szovjetek, akik rakétájukat sikeresen küldték fel a Holdra. A Hold nem olyan parányi, és elég közel van bolygónkhoz, de ennek ellenére a szakemberek szerint igen nehéz eltalálni. Elegendô, hogy némi hiba csússzon a számításokba, vagy hogy egy másodpercnyivel késsenek a gyújtással, vagy hogy egy kicsit erôsebben vagy gyengébben működjenek a motorok, és a rakéta elszáguldana a Hold mellett, visszavonhatatlanul eltűnne a végtelen világűrben. Megmutatkozott, hogy nem elegendô csak kilôni a rakétát, hanem rádión keresztül állandóan követni kell útján, újabb számításokat végezni, valamint rakétamotorok pótgyújtásával kijavítani, módosítani pályájának irányát. Ha az emberek ennyit kínlódtak azzal, hogy eltalálják a Holdat, akkor hogyan sikerülne az Ikarusz kisbolygónak a távoli világűrbôl eltalálnia a Földet, ha nincsenek tudósai, űrhajósai, akik számításokat végeznének, és a Föld felé irányíthatnák. Az Ikaruszra minden irányból bolygók hatnak. A Mars, a Vénusz és a Jupiter, mindegyik egy kicsit más irányba ,,húzza'', de szinte hihetetlen lenne, hogy mindezen elmozdulások eredményeként éppen a Földet találná el az Ikarusz. Ennek csupán annyi a valószínűsége, mint annak, hogy valaki bekötött szemmel egy puskából eltalálja az egy kilométernyire repülô szúnyogot. A csillagász szerint a lehetetlen dolgok nem történhetnek meg. Hasonló az emberek véleménye is, és rendszerint ez be is igazolódik. A szakemberek semmilyen komoly következtetéseket nem vonnak le a hihetetlennel határos véletlen alapján. Mégis, ha a Föld keletkezése, a bolygónkon kialakult élet kerül szóba, ezt egyes tudósok igenis a véletlenre merik bízni. Amikor meg kell magyarázniuk, hogyan keletkezett a számtalan igen összetett és rendkívül különös atom- és molekulaszerkezet, az idegsejt, a csuklók, a szervek, a hormonok és az élet birodalmának még több ezer ismeretlen tényezôje, a tudósok ,,megengedik'', hogy mindez a vak természeti erôk egymásra gyakorolt véletlen hatására jött létre. Mintha egy teljes könyv véletlenül, tetszôlegesen össze állhatna a betűk öntudatlan összedobálásából, összekeveredésébôl. A tudósok szerint sok millió év telt el, míg találkoztak, majd felbomlottak, kialakultak az atomok és molekulák legkülönfélébb kombinációi, s hogy így, véletlenül jöhettek létre a Földön az élet legkülönfélébb formái. Ceruzával a kezükben bizonyítják, hogy tisztán matematikailag, elméletileg létezik némi valószínűsége ennek, de sok millió év alatt ilyen valami meg is történhetett, és többször is megismétlôdhetett. Ha az ember hallja a valószínűség számításaira alapozott, komoly fejtegetéseiket, szinte hinni is tudna nekik. Szerencsére a szovjetek annyira megkínlódtak, hogy rakétájukkal eltalálják a Holdat... És hogy a belgrádi csillagász ennek alapján józanul leszögezi, hogy 1968. június 15-én nem következik be ,,a világ vége''. Az Ikarusz kisbolygó nem találhatja el a Földet, intelligens legénység hiányában nincs, aki meghatározná, és menet közben kiigazítaná pályáját. Sokkal kevésbé lehetséges, hogy a számtalan atom és molekula egyetértésben, az Értelem hatása nélkül, egy élô állomást hozna létre. Az Értelem a világűr jövôjét nem a véletlenre bízta. Ezt az Elmét, amelynek jelenléte megnyilvánul az egész természetben, egyesek ,,Kivételnek'', mi viszont emberemlékezet óta Istennek nevezzük. _____________ Ezek az írások 1964 és 1968 között a zágrábi Glas Koncila c. egyházi lapban, A Teremtôrôl rovatban láttak napvilágot.