Kérjük, az itt következô részt (311 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (201)338-4736 Fax: (201)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt, 2. betűtípus: Arial, 10 pontos, 3. alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt), 4. tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani), 5. semmilyan más formálási kód nem megengedett. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.hungary.com/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Távlatok 27. szám ======================================================================== Tartalomjegyzék A folyóirat elektronikus kiadása Szerkesztôi bevezetés Mi érdekli az olvasót? PROHÁSZKA TEGNAP ÉS MA Szabó Ferenc: Prohászka idôszerűsége Prohászka tegnap -- visszaemlékezések 1. A Prohászka-riportokból 2. Barankovics István: A Prohászka-szobor ledöntése után 3. Bellon Gellért: Prohászka lelkisége Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka Ottokár lelki élete Rómában Bella Lászlóné: Prohászka Ottokár, a lelki atya LELKISÉG Prohászka Ottokár: Húsvéti hitünk Lelóczky Donát: ,,Az isteni szeretet követei'' Ugróczky Gyula: A megtalált boldogság LELKIPÁSZTORKODÁS Babos István: Van-e értelme a gyermekkeresztségnek? Nagy Ferenc: Lelkipásztori kérdések a gyermekkeresztséggel kapcsolatban FIGYELÔ Frank Miklós: A szeretet negyedik dimenziója I. Hartai Éva: Egyház és kommunikáció KULTÚRA ES ÉLET Nemeshegyi Péter: ,,Terjedjen az Úr igéje'' Dér Katalin: A szófelejtés a létfelejtés kezdete Rónai Zoltán: A Megfeszített és a próféta Szônyi Zsuzsa: Százéves a film SZEMLE Kereszty Rókus: Jézus Krisztus (Szabó Ferenc) Szabó Ferenc: Szomjazod hogy szomjúhozzalak (Dékány Endre) Tomka Miklós: Csak katolikusoknak (Szabó Ferenc) Bozsóky Pál Gerô: Keresztes hadjáratok (R) ======================================================================== A folyóirat elektronikus kiadása Az itt található elektronikus változat a folyóirat nyomtatott eredetijének hű másolata (kivételt képez néhány hirdetés és a terjesztéssel kapcsolatos felhívás, amelyeket kihagytunk ebbôl a programból). Az apróbetűs részeket beljebb kezdett bekezdésekben, vízszintes vonalakkal elválasztva hozzuk. A kis hivatkozási számokat teljes nagyságban, zárójelben írjuk. Az eredeti folyóirat azonosítószáma: HU ISSN 1215-282X. A még hiányzó, régebbi számokat a program újabb változatában fogjuk közreadni. A folyóirat ezen elektronikus kiadását a Jezsuita rend magyarországi tartományfônöke engedélyezte 1996-ban. ======================================================================== SZERKESZTŐI BEVEZETŐ Tavaly október 10-én egésznapos konferenciát rendeztünk Székesfehérvárott ,,Prohászka ébresztése'' címmel. Az egy évvel ezelőtt megalakult kutatócsoport számolt be Prohászkára vonatkozó munkáiról. Jóllehet a konferencia teljes anyaga, illetve azok a dolgozatok, amelyekből az előadók ízelítőt adtak, a terv szerint e számunkkal egy időben külön gyűjtőkötetben megjelenik, hasznosnak gondoltuk, hogy ez évi első számunkat Prohászka Ottokárnak szenteljük. Néhány újabb tanulmányon kívül szemelvényeket nyújtunk Prohászka tegnapi értékeléséből is: visszaemlékezések, vallomások tanúsítják azt, ki volt Prohászka a század első felében magyar katolikusoknak és másoknak -- protestánsoknak, a magyar irodalomnak, a magyarországi lelki újjászületésnek. ,,Magyarország apostola és tanítómestere'' -- ez áll Prohászka Ottokár (1858--1927) székesfehérvári síremlékén. Valóban ez a két szó -- apostolus és praeceptor -- jól jellemzi országos szerepét a magyar katolicizmus megújításában. Mindazok, akik személyesen ismerték, látták, hallották, egyénisége varázsának bűvöletében éltek, ahogy Sík Sándor hangoztatta 1935-ben ,,Az élő Prohászka'' című tanulmányában: ,,Az a nemzedék, amely ifjúságának nagy szenzációjaként élte át Ady Endre költészetét, mindennemű költészetet többé-kevésbé mindig az ő mintája szerint fog elképzelni. Lehet-e csodálkozni, hogy a XX. századi Magyarországnak az a csodálatos tüneménye, akit Prohászkának nevezünk, nemcsak tömegeket bűvölt el páratlan lendületével, hanem mélyebb és előkelőbb szellemek ezrei számára is termékenyítő, életalakító élménnyé lett?'' Ravasz László református püspök 1931-ben arról írt, hogy mit jelentett Prohászka a magyar irodalomnak. Így magasztalta a nagy püspöktestvért: ,,Prohászka bizonyságtételéből mindenki megtermékenyedik, aki a kereszténységgel kapcsolatban áll. Éppen ezért ebben a vontkozásban is egyetemes érték, mint mindenki, akinek belső nagysága a korszak színvonala fölé nő. Egyházára nézve küldetése fölér egy megnyert háborúval, de nyereségajándékaival gazdagabbá lesznek ellenfelei is.'' És a sokáig ateista, antiklerikális Gárdonyi Géza 1912. december 22-i levelében így gratulált Prohászkának: ,,Köszöntöm a Napba öltözött embert, kit Isten homlokon jelölt a kiválasztottság jelével. . .'' Nem feladatom itt, hogy vázoljam a század első felének magyar katolikus újjászületését. (Lásd: Nyisztor Zoltán: Ötven esztendő, Bécs 1962.) Nyisztor -- aki Bangha mellett jelentős szerepet játszott a Magyar Kultúra szerkesztésében, és közelről látta a kibontakozást -- a ,,hódítók'' élén szól Prohászkáról, majd mindjárt a másik ,,nyitrait'', P. Banghát mutatja be. Nyisztor is szuperlatívuszokban szól Prohászkáról, aki mint ,,üstökös a csillagtáborban'' ragyog, és Pázmány Péterhez hasonló szerepet tulajdonít neki a katolikus megújhodásban. Meg kell vallanunk: manapság sokszor már fárasztó a kortársak Prohászkára való emlékezésének olvasása. A sok-sok szuperlatívusz és dicshimnusz mögött a későbbi nemzedékek nem látják -- mert nem ismerik, nem tapasztalhatták meg -- a roppant apostoli erőfeszítést és e munka gyümölcseit, ahogy ezt a kortársak megtehették. Ezért sürgető feladat Prohászka ,,ébresztése'' , vagyis életművének, szellemi örökségének feldolgozása és bemutatása, annak megvilágítása, hogy miért is nagy Prohászka, és hogy ma is miért időszerűek eszméi. Belon Gellért, aki Vass Péter piarista mellett az egyik legjelesebb Prohászka-kutató volt, már 1959-ben felhívta a figyelmet (Vigilia, 1959. január, 14 old.): ,,»Nem elég a Prohászkát méltató nagy kortársak végső megállapításait továbbadni«; mert bár szolgálatot teszünk a felnövekvő fiatalabb nemzedéknek, »a nagy megállapítások lelkes szavakba való burkolásával«, az ünnepi megemlékezések szuperlatívuszaival igen nagy kárt is okozunk. -- »Ahogy a feltorlódó villamos áram rendkívüli fényességre lobbantja lámpánkat, de rövidesen ki is égeti, úgy vagyunk Prohászka dicséretével is: a rendkívüli nagyság hangoztatása a saruszíjat megoldani nem merők kicsiségének és méltatlanságának érzetét neveli ki bennünk. És ha van panasz, hogy Prohászkát nem sokan olvassák -- és sajnos, jogosult panasz --, akkor ennek okát itt kell keresnünk. És amíg egy jól megírt és teljes Prohászka- életrajz el nem készül, addig e babonás tiszteletből származó bénultság aligha fog eltűnni.«'' Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy nem csupán egy új életrajz megírásáról van szó, hanem a teljes életmű kritikus/tárgyilagos feltárásáról és bemutatásáról. * * * Karácsonyi számunkban jelentős helyet foglalt el a ,,Fórum az egyházról'', ahol a világegyház és a magyarországi egyház jó néhány égető kérdését érintettük, különböző véleményeknek is helyet adva. A ,,Fórum'' folytatódik, a beérkező visszhangokra majd reagálunk is, de ez túl korai lenne ez évi első számunkban. Hogy mindenféle találgatásnak elejét vegyük, leszögezzük: senkitől, se vatikáni, se hazai egyházi felsőbbségtől nem kaptunk megbízást vagy ösztönzést arra, hogy a ,,Bulányi-üggyel'' foglalkozzunk. A Máté-Tóth András-cikknek és az András--Szabó- beszélgetésnek közlése kizárólag a Távlatok szerkesztőségének kezdeményezése volt. Úgy gondoltuk, hogy ha a ,,Fórum az egyházról'' rovatban a magyarországi egyház helyzetét és feladatait elemezzük, nem hallgathatunk e fájdalmas tényről. A konfliktusok megoldásának útja nem lehet a felek kölcsönös elzárkózása, hanem csakis a kapcsolattartás és a párbeszéd. A hierarchia és P. Bulányi közötti ,,peres ügyben'' nem kívánunk döntőbíróként fellépni, ez nem tartozik illetékességi körünkhöz. De mivel a magyar egyház megújulása, az új evangelizálás a mi ügyünk is, mivel fontosnak tartjuk az egyházon belüli kommunikációt és az eszmecserét, elmondtuk véleményünket bizonyos kiadványokról, megnyilatkozásokról, amelyek -- szerintünk -- nem szolgálják az egyház építését. Várjuk a hozzászólásokat, amelyeknek következő számunkban helyet adunk. A Távlatok főszerkesztője az Új Ember 1995. november 26-i számában cikket írt Karl Herbst A valódi Jézus című könyvéről, amelynek magyar fordítása (Gromon András munkája) az Elpídia kiadónál jelent meg. Mivel a német pap munkája sokakat megbotránkoztatott a katolikus hit lényegét kikezdő állításaival, a magyar hívőknek eligazítást akartunk nyújtani. Ezért is részletesen ismertette és bírálta a könyvet a Távlatok előző számában Nemeshegyi Péter jezsuita teológus (a Nemzetközi Teológiai Bizottság volt tagja), megállapítva, hogy Herbst Jézus-felfogása leginkább az unitáriusokéhoz hasonlít. A Távlatok főszerkesztője ,,Az ál-Jézus és hamis prófétái'' című cikkben főleg azt akarta hangsúlyozni, hogy teológiatanár vagy prédikáló pap a katolikus egyház nevében ne hirdessen hamis tanokat, tévedéseket, amikor hitünk központi titkáról, Krisztus haláláról és feltámadásáról van szó. A Krisztus-dogmát el lehet mélyíteni -- újabb értelmezésekkel kiegészíteni a korábbi megfogalmazásokat --; de nem lehet ideológiának nevezni az egyetemes zsinatok ünnepélyes definícióit. * * * Októberi számunkhoz egy kérdőívet mellékeltünk, amely húsz kérdést tartalmazott: a magyar médiumokról, elsősorban a katolikus sajtóról, nevezetesen a Távlatokról kérdeztük meg olvasóinkat. Hálás köszönetet mondunk mindazoknak, akik gyorsan teljesítették kívánságunkat, és közreműködtek a felmérésben. Több mint hatszázan küldték vissza a kitöltött kérdőívet, ami jelentős eredmény. Az adatok feldolgozása folyamatban van. Kiss Ulrich jezsuita, aki most fejezi be rendi tanulmányait Rómában, diplomadolgozatához szervezte meg ezt a felmérést. (Némileg módosítva a kérdőívet a Vatikáni Rádió pár ezer hallgatójának is szétküldték az év végén: azokat kértük a közreműködésre, akik megkapják a rádió műsorfüzetét.) A közvéleménykutatás eredményeiről majd tájékoztatjuk olvasóinkat. * * * Ez évtől rendszeres mellékletet csatolunk a Távlatok évi 3-4 számához (a nyári kettős számhoz nem). A Magyar Papi Egység füzetének felelős szerkesztője, Beran Ferenc esztergomi egyházmegyés pap, aki az első számban bemutatja az Unio Cleri mozgalom történetét. Nem ,,véletlen'', hogy az Unio Cleri füzete a Távlatok mellékleteként jut el a papokhoz és szerzetesekhez, hiszen -- mint ismeretes -- folyóiratunk részben a Szolgálat szerepét folytatja. Ez utóbbi pedig a P. Hunya Dániel S.J. által kezdeményezett Papi Lelkiség (1941), illetve utóda, a külföldön P. Őry Miklós S.J. által szerkesztett Magyar Papi Egység folytatása, az Unio Cleri magyar ágának lapja volt: a papi egység ápolását tűzte ki fő céljának. 1969 húsvétján indítottuk el a Szolgálat-ot. Amikor ,,Programunk''-at megjelöltük, hangsúlyoztuk, hogy a II. vatikáni zsinat szellemét, teológiáját, lelkiségét és lelkipásztori irányvonalát kívánjuk képviselni és szolgálni. Mivel a zsinat után némi rés nyílt, hogy lapunkat Magyarországra is beküldhessük, elhagytuk a ,,hazai helyzet'' című rovatot, amely megakadályozta volna a Szolgálat hazaküldését; továbbá egyre inkább figyelemmel voltunk a világi olvasókra is. A folyóirat ténylegesen papi körökön messze túlterjedő olvasóközönséghez jutott el. Amikor a politikai helyzet lehetővé tette az újabb profilmódosítást, a Távlatok még fokozottabban figyelembe vette a nem egyházi értelmiségi tábort, ezért elhagytuk a ,,Halottaink'' című rovatot. A most induló füzetmelléklet újrakezdi majd e rovatot többek kívánságára; mellette a kifejezetten papi problematikát tárgyaló írásokat közli. Az egy ívnyi füzetet csak pap olvasóinknak postázzuk. ======================================================================== PROHÁSZKA TEGNAP ÉS MA / Szabó Ferenc: PROHÁSZKA IDŐSZERŰSÉGE Az utóbbi időben gyakran írtam, beszéltem Prohászka Ottokár időszerűségéről, rámutatva arra, hogy modern eszméi fél évszázaddal megelőzték a II. vatikáni zsinatot. Sok tekintetben egy másik bergsonista, Teilhard de Chardin életművéhez hasonlíthatnám Prohászkáét: a modern világ, a fejlődés, az evilági valóságok, a tudományos haladás, a katolikus tanítás korszerűsítése szempontjából mindketten a hit vidám merészségével néztek szembe a modernség kihívásával. Mindketten gyanúsítottak voltak a modernizmus, illetve az ,,új teológia'' válsága idején. Bergsonista gyökereikre még jobban rávilágítottam legújabb tanulmányomban, amely a bevezetőben említett gyűjtőkötetben jelenik meg ,,Prohászka és a modernizmus'' címmel. Nevezetesen, Prohászka székfoglalójának kéziratát, első fogalmazványait tanulmányozva, világosan láttam, milyen döntő befolyást gyakorolt Prohászkára Edouard Le Roy francia filozófus, aki Bergson katedráját vette át a Collčge de France-ban, és aki egy ideig kapcsolatban állt Teilhard de Chardinnel is: együtt dolgozták ki Le Roy egyik fejlődésről szóló könyvének pár fejezetét. Nos, Le Roy, a modernista viták egyik főszereplője, Dogma és kritika című kötetében gyűjtötte össze a dogmaértelmezésről szóló vitairatait. Ezt a francia könyvet bőségesen használta Prohászka, amikor székfoglalóját, Az intellektualizmus túlhajtásai című disszertációját kidolgozta. E függés ellenére megmutatom, hogy Prohászka, akinek e székfoglalója, valamint Modern katolicizmus című füzete és egy karácsonyi cikke (,,Több békességet!'') 1911-ben indexre került, modern volt, de nem volt modernista. Ahelyett, hogy itt említett hosszú tanulmányomat részletesebben ismertetném, a Prohászka-kutatás mai állását világítom meg, és ismételten rávilágítok Prohászka püspök eszméinek időszerűségére. ,,Prohászka ébresztése'' Rögtön leszögezem, hogy nem a hungarista vagy ,,antiszemita'' Prohászka ébresztéséről van szó, ahogy azt az egyik újságcikk inszinuálta, hanem a teológus, a misztikus, az egyház korszerűsödését szorgalmazó, szociális érzékű főpásztor szellemének élesztéséről. Prohászka szerepét és jelentőségét csak úgy mérhetjük fel, ha ismerjük a XIX. század végének és a mi századunk elejének szellemi és vallási/egyházi helyzetrét. Schütz Antal, Prohászka életművének egyik legjobb ismerője írta 1936-ban (Prohászka mint akadémikus, 22. old.): A század utolsó negyedében a legtöbb ún. művelt embernek már így kezdődött a hitvallása: Hiszek a tudományban és annak haladásában, mindenható teremtőben és megváltóban. Ez a hit, mint láttuk, a századforduló körül megingott, és a háború nyomán hirtelen összeomlott -- jól értsük meg, nem maga a tudomány, hanem az a hit, hogy a tudomány megoldja a nagy életföladatokat, és orvosolja az ősi bajokat. Most egy kiábrándult nemzedék keres és követel új eligazodást, új reményt és erőt. Prohászka divinatórius szelleme megérezte és teljes határozottsággal diagnosztizálta ezt a jelentős fordulót akkor, mikor az átlagot még fogva tartotta a XIX. századi tudományeszmény igézete és hite. Nem támadta ő magát a tudományt, de kortársait meg akarta győzni, hogy hiába várják ők a tudománytól azt, amit nem adhat: az élet rejtélyének megoldását és a diadalmas életalakító erők folyósítását. Nem tett ő mást, mint előtte egy nemzedékkel Kierkegaard és Nietzsche, mint valamivel őutána Ady Endre -- csak a vele nagyjából egyenlő rangú vátesi írókat említem --, mikor a racionalista, mechanista, fölvilágosodási és liberális haladásos világnézet csődjét jelentették be. A századvég és a századforduló európai vallási helyzetét tehát az elkereszténytelenedés, a szekularizmus térhódítása jellemezte. A szellemtudományokban a pozitivizmus, a természettudományos materializmus dívott, a liberális szabadságeszmény érvényesült a politikában; a teológiában pedig a protestáns liberális szentíráskritika keltett zavart, ami azután az ún. modernizmushoz vezetett. (A. Loisy kezdetben A. von Harnack nézeteit igyekezett cáfolni.) A liberális szekularizmus felerősödése európai jelenség volt; ez többek között az állam és az egyház szétválasztásában és különféle egyházellenes törvényekben is megnyilatkozott. (Vö. a francia példát: P. Bozsóky tanulmánya a Távlatok 20. számában 670kk.) Hogy a probléma még ma is időszerű, azt jól mutatják annak a konferenciának előadásai, amelyet a Faludi Ferenc Akadémia szervezett ez év tavaszán. (Az állam és az egyház elválasztása, Faludi Ferenc Akadémia--Távlatok kiadása, 1995.) Ismeretes, hogy Prohászka művei kommunista ,,indexen'' voltak, jórészt azért, amit az 1919-es vörös terrorról írt, továbbá a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja miatt. ,,Antiszemitizmusát'' ma is, 1989/90 után is emlegetik, ha már az 1919-es vörös terror bírálatát nem róhatják fel neki, -- legalábbis nem teszik nyíltan a kriptokommunisták. 1947-ben ledöntötték Prohászka szobrát a Károlyi- kertben: ez jelképes tett is volt. Következett a ,,fordulat éve'', 1949-től berendezkedett a vörös diktatúra. Prohászkáról hallgatni kellett. Mégis ezekben a sötét években is történt némi kísérlet a nagy püspök ,,rehabilitálására''. Gergely Jenő, aki a magyar politikai katolicizmust és a keresztényszocializmust tanulmányozta, Prohászka művével is foglalkozott, és pozitívan szólt legalább a püspök 1919 előtti szerepéről. (Az 1919 utáni életszakaszról a hivatalos véleményt kellett elfogadnia, amit azóta módosított, helyreigazított Prohászka Ottokár című könyvében is, meg a fehérvári konferencián is.) Annak idején Gergely egyik Prohászka-tanulmányát ismertettem és bíráltam a Vatikáni Rádióban. Ezután beszéltük meg Rónay Györggyel a Vigilia Prohászka-számát, amely 1974 karácsonyára jelent meg. Elévülhetetlen érdemei vannak a Prohászka-kutatásban Vass Péter piaristának és Belon Gellértnek, akik egy többkötetes Prohászka-antológiát készítettek elő (ebben szerepeltek volna az 1911-ben indexre tett írások és a még kiadatlan naplók is); az állami és egyházi cenzúra azonban megakadályozta az antológia kiadását. Csak az 1989/90-es fordulat után jelent meg egykötetes válogatás Modern katolicizmus címmel Koncz Lajos gondozásában. Egyébként az egész kérdéskörről és az újabb kutatásokról is beszámol Koncz Lajos: ,,Prohászka korszerű és teljes értékelése felé'' (Jel, 1995. február). Gergely Jenő könyve elején (vö. Távlatok, 1994/6, 769--770) szerényen megjegyzi, hogy ő maga csupán Prohászka életútját akarta felvázolni, és bemutatni társadalmi, közéleti, kulturális, tudományos és egyházpolitikai szerepét. Nem vállalkozhatott viszont ,,a filozófus- teológus részletes elemzésére, lelki és spirituális problémáinak tárgyalására; erre a katolikus tudósok a hivatottak.'' (10--11.old.) Ez a megjegyzés egyben felszólítás is nekünk, hogy fogjunk hozzá a munkához, mert ezt helyettünk más nem végzi el. Prohászka szellemi örökségét bűn lenne elherdálni! Prohászka időszerűsége Nem szólam, hanem szó szerint értendô tény, hogy a fehérvári püspök modern nézetei nemcsak fél évszázaddal megelôzték a II. vatikáni zsinatot, hanem még ma is részben megvalósulásra várnak. Éppen a Modern katolicizmus című, 1907-ben megjelent füzet, gondolatai (valamint hasonló szellemben született 1919-es naplójegyzetei) tanúsítják, milyen merészen szembenézett a modernség kihívásaival, és hogy mennyire modern volt, anélkül, hogy a szó elítélt értelmében modernista lett volna. ,,Értsük meg tehát a helyzetet, s állítsuk bele a kereszténységet a kultúrvilágba, megfelelő belátást teremtvén a régi igazságokba, s érvényesítvén azokat a modern érzésben. Kössük össze a természetet a természetfölötti világgal, a szabadságot a tekintéllyel, a földi célokat az örök céllal. Ne rögzítsük az örvényeket, hanem építsünk rajta hidakat. Ne hegyezzük ki az ellentéteket egyház és kultúra közt, s ne azonosítsuk a kultúra művét a hitetlenséggel; hanem tartsunk feléje, s segítsünk a profán kultúrában ki nem elégített lelkeken igaz, mély, pünkösdi hitünk őserejével s melegével. Ez a törekvés eltalálja a helyes s jogos alkalmazkodást . . .'' (Modern katolicizmus, 1990, 135--136.) Mi más ez, mint a korszerűsödés programja, amelyet Prohászka a következőkben részletesebben kifejt. Az egyház és a modern világ kapcsolatával foglalkozó, Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció egyes szakaszai mellé állíthatunk hasonló Prohászka-szövegeket, amelyekben a püspök -- miként Teilhard de Chardin -- igenli a földi valóságokat, de a természetfelettihez kapcsolja őket, elfogadja a fejlődést/haladást, de nem bálványozza azt, nyitott a modern tudomány vívmányaival szemben, és azokat integrálni akarja teológiájában. ,,Legyen a vallás minél emberibb s minél bensőségesebb érzelem, hiszen Krisztusban is az Isten ember lett. Baj, ha az isteni elemet az emberivel elfojtjuk, ha a racionalizmusban az ész túltengése elsorvasztja a vallást (ez Az intellektualizmus túlhajtásai című székfoglaló központi témája -- Sz. F.), vagy ha a világ szeretetétől, mechanikától s technikától elhanyagoljuk az istenit. De az emberi elemet is el lehet hanyagolni, még pedig a lelki élet hátrányára. . . A nemes természet, a nemes emberség mindenestül bevezethető az isteni életbe. . .'' (Uo. 144.) ,,Két világnézet, a tudományos s a vallásos harcol most egymással a világ meghódításáért -- így szokás ezt mondani. A harc megvan, de a szembeállítás téves, mert jóllehet a tudomány nem vallás, s a vallás nem tudomány, de nemcsak nincs ellentét köztük, hanem mélységes tendenciájuk van belső egyesülésre. [ . . .] Különböztessünk mindig a világnézet örök s ideiglenes elemei, a vallás örök igazságai s tényleg ideológiának mondható betétei között. . . Ezt szem előtt tartva dolgozunk a hitet és vallást érintő kérdések kifejlesztésén, s nevezetesen a biblikus tudományok terén. [. . .] Nagy szívvel kell fogadnunk, ami jót találunk, vívta ki azt bár akár a protestáns bibliamagyarázat, akár a valástudomány vagy a filológia, s ha néha idegenszerű is egyik-másik nézet, bizonyára nem következik abból az is, hogy téves. Hányféleképpen változott már el nézetünk a Pentateuchus első fejezetéről. . .'' (Uo. 148--149.) Az ,,Egyházias érzületünk'' című VII. fejezet pedig a Lumen gentium kezdetű, az egyházról szóló konstitúcióval állítható párhuzamba. Prohászka is az egyház isteni és emberi elemeiről beszél; arról, hogy ezt a közösséget a Szentlélek élteti, de mivel bűnös tagokból áll, azért reformra szorul. Sok benne a maradiság intellektuális, szociális, politikai téren egyaránt; nem értik -- a papok sem -- a demokratikusabb fejlődést. Fontos az engedelmesség az Anyaszentegyház iránt; de ,,engedelmességünk az egyház iránt »rationabile obsequium«, értelmes szolgálat s hódolat legyen, mely számot tudjon adni eljárásának ésszerűségéről. . .'' A nagykorúságra törekvő modern embert megfelelően kell vezetni, helyet kell adni a demokráciának az egyházban is. Szeretem az egyházat, intézményeit is, ,,de ezzel a szeretettel megegyeztethetőnek tartom azt is, hogy elválni tudjak attól, ami emberi, történeti, ha átcsap rajta a fejlődésnek hulláma. [ . . .] Az emberi intézményekből az elváltozott korban koporsódeszkák, a jogi kapcsokból koporsószegek válnának, ha nem tudnánk elszakadni tőlük, mikor az élet vágya sugalmazza, s a szükség késztet rá.'' Ugyanígy a ,,Klerus -- laikus'' című IX. fejezet is a legutolsó zsinat szellemét idézi. ,,Az apostoli egyházat a testvériség jellemzi, s Krisztus egyházának legnagyobb dicsérete, hogy az testvérek szerető közössége volt.'' ,,Legyen tehát testvér laikus, klerus, apáca és hitves; legyenek apostolok, próféták, doktorok nem a rend, hanem a bennük lángadozó szellem erejében, s ne tartsa magát a laikus az egyházban másodrendű katolikusnak. E fölfogás ellen elszántan kell síkra szállnunk, mert az méreg és halál; mérge az érdeklődésnek s halála a buzgalomnak. Ahol másodrendű katolikusok vannak alakulóban, ott az evangélium a Jordán eleven folyásairól a Holt-tengerre csúszott le. [. . .] A XX. század hullámzó tengerén küzdő egyháznak millió és millió szívre s kétszer annyi kézre van szüksége; szüksége van a régi apostoli szellemre, mely klérust, laikust, apácát és hitvest szoros kapcsolatba hozzon, s bennük a testvériség erejével érvényesüljön. Szükségünk van közeledésre, a klérusnak és laikusnak, a szerzetesi s világi életnek helyes méltatására, mely mindnyájunkat fölemeljen, s törekvéseinknek s munkánknak helyes irányt adjon. Ezt a megvilágítást s eligazítást akarom én itt nyújtani.'' 1919. július 7-én Prohászka Ottokár 61 éves, amikor így reflektál az első világháborút követő földindulás és a terror idején, keresve az egyház holnapi feladatát, mindig a lényegre irányítva a figyelmet: ,,Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égből jött, s mint erő lépett a világba; szellem és lélek és élet volt, s történelmi csak akkor kezdett lenni, mikor emberi viszonyok közé lépve elhelyezkedett. . .'' Miután jellemezte a kereszténység alakváltozásait az őskeresztény közösségektől a középkoron át az újkorig, arról szól, hogy a korszerűség megítélésében a haladó és maradi irányzat ütközik. A maradiak a múlt formáihoz ragaszkodnak, megszentelt hagyományaikat akarják fönntartani még akkor is, amikor azok már nem szolgálják a lelki életet. A haladók ,,nem kisebb szeretetből az egyház iránt, de talán nagyobb megértésével az új idők igényeinek, az új formákat sürgetik. Ez utóbbiak szeretetének bátornak is kell lennie, mely nemcsak küzdeni kész a konzervatív elemek nehézkességével, de a rossz értelemben vett modernizmus vádját is tudja nagylelkűen elviselni, s a gyanúsítgatást szívére nem veszi.'' Így volt ez mindig, sokféle félreértés, ragaszkodás és féltés, hatalmi vágy, egyéni érzések, rokon- és ellenszenvek és szenvedélyek járnak az egyháztörténelemben is. Miért is ne? Hiszen emberi története az isteni erőknek! . . . Prohászka minden emberi elemet a történelmi fejlődés szempontjából tekint és értékel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a múltból okulnunk kell, és azt kell kutatnunk, hogy miként valósíthatjuk meg az igazi reformot az egyházban, amelyben -- a hívők szeretetközösségében -- kétségtelenül benne működik Isten pünkösdi Lelke. ,,A főindulat a szeretet az egyház iránt. Szeretjük az egyházat, benne gyökerezünk, belőle élünk. Mint Szent Athanáz és Görres József, az isteni erőknek megtestesülését látjuk benne végig a történelmen -- a történelmi ballépésekkel, hiányokkal, gyarlóságokkal. . .'' Ezekből az alapelvekből Prohászka olyan gyakorlati következtetéseket von le az egyházi reformhoz, amelyeket a II. vatikáni zsinat fogalmazott meg: -- megfelelő papnevelés, a papok kellő szellemi kiképzése akár külföldön is; -- a papok ne szigetelődjenek el a hívektől, ne a hatalmi érdek, hanem a szolgálat szelleme vezesse őket; -- legyenek demokratikus érzelműek; -- szükséges a nép nyelvének a használata a liturgiában; -- együttműködés az állammal a pluralista társadalomban. . . Mindezek Prohászka prófétai alakjára világítanak rá, és szembeötlően tanúsítják szellemisége időszerűségét. A mai magyar társadalomban helyét és az evangelizálás távlatait kereső egyház sokat tanulhat Magyarország tanítómesterétől. ======================================================================== PROHÁSZKA OTTOKÁR -- TEGNAP / Emlékezések -- vallomások Prohászka Ottokár születésének 100. évfordulóján, 1958-ban Sík Sándor írást kért a Vigilia számára Belon Gellérttől (megjelent az 1959. januári számban). Amikor átolvasta, váratlanul ezt kérdezte B. Gellérttől: Láttad-e életében Prohászkát? Tagadó válaszára ezt felelte: Örökké sajnálhatod! Mert ő mint jelenség volt nagy! Ehhez hasonló tanúságtételeket bőven idézhetnénk a kortársaktól: Prohászka lenyűgöző alakja, személyisége kitörölhetetlen benyomást tett mindazokra, akik ismerték, akik eleven kapcsolatba kerültek vele. Nekünk már csak Összegyűjtött Munkáinak 25 kötete és még közzé nem tett (jelentékeny!) szellemi hagyatéka maradt. Horváth Kálmán, a későbbi váli plébános, aki 1954. január 16- án átvette a székesfehérvári vasútvidéki plébánia vezetését, Shvoy Lajos püspöktől azt a megbízást kapta, hogy mint az Ottokár püspök templomának plébánosa gyűjtse Ottokár püspök szellemi hagyatékát. Horváth Kálmán nagyon sokat tett a Prohászka-emlékek gyűjtése érdekében. 1972-ben elkészített egy gyűjteményt Ottokár püspök a szívekben címmel (Prohászka-riportok). Ez a még kéziratban levő kötet számtalan érdekes, értékes visszaemlékezést tartalmaz. Az élő Prohászkát mutatja be, azt a püspököt, aki elevenen élt az egyházmegye papjainak és híveinek emlékezetében. Legelőször ebből idézünk néhány ,,riportot''. ======================================================================== 1. A Prohászka-riportokból Shvoy Lajos megyéspüspök, Prohászka utóda (1927--1968): 1894 őszén kerültem Esztergomba a szemináriumba mint VII-es gimnazista. Prohászka Ottokár a teológusok spirituálisa és a dogmatika tanára volt, már akkor a szeminárium szellemi vezére. Legtöbben őt választottuk gyóntatónknak. Csodálatos, hogy a teológiai tanár, aki a lakása melletti tanári könyvtárban töltötte a nap legnagyobb részét, milyen szeretettel és megértéssel ereszkedett le hozzánk, VII-es gimnazistákhoz, és foglalkozott velünk. Csodálatos szuggesztív ereje volt. Alig vártuk a szombatot, hogy bemehessünk hozzá a heti szentgyónást elvégezni. Még most is emlékszem rá, hogyan tanított összeszedettségre, figyelmes olvasásra, s hogy tudott örülni, ha egy negyedórát tudtunk teljes elmerüléssel olvasni. I. éves teológus koromban Faber ,,Alles für Jesus'' könyvét kaptam tőle olvasásra. Ez a könyv fordulópontot jelentett lelki életemben, s öntudatossá tette hivatásomat. A teológián az ő dogmatikai órái voltak a legnagyobb szellemi élmény. Épp az Ég és föld könyvét írta akkor, s a teológiában Istenről, a teremtőről magyarázott. Az óra elején kezdtük lejegyezni magyarázatát, de rövidesen az egész osztály abbahagyta az írást, s lélegzetvisszafojtva hallgatta magyarázatát. Csodálatos világ tárult fel lelkünk előtt. Néha 1-2 hétig is magyarázott, s mi elbűvölve hallgattuk szavait, s elmerültünk Isten csodálatos világában, amelyről még sohasem hallottunk így beszélni. Mikor befejezte a dogma egy-egy fejezetét, föladta a könyv 20-30 oldalát a következő órára. És ezt megkövetelte, de alaposan. Ha egy-egy gyöngébb tanuló felelt, türelmesen várt, nem segített, s ha már túl hosszú volt a pauza, a reverendájáról fricskázta a porszemeket. Az egész osztály szenvedett a döcögés alatt, mindenki érezte, hogy ez nem méltó az ő fönséges dogmatanításához. Tanult is mindenki teljes erejéből. Minden este elmélkedési pontokat adott kedves, szellemes, közvetlen előadásban. Ezekből született meg az Elmélkedések az Evangéliumról. Csodálatosan hangulatosak, szépek, színesek voltak az elmélkedések. Látszott, hogy mestere ennek a művészetnek. De még szebbek és színesebbek voltak a vasárnapi exhortációk, amelyeket egy negyedóráig tartott minden vasárnap reggel elmélkedés helyett. Remekbe készült beszédek voltak ezek. Egy kínos esetre emlékszem. Egyik teológus elaludt a punkták alatt és horkolt. A spirituális fölállt, a szószékről lejött, becsapta az ajtót, és kiment a kápolnából. Halálos csönd töltötte be a kápolnát vagy 10 percig. A főduktor kiment hozzá, s visszajött, hogy mindenki maga tartson elmélkedést. Volt miről. Minden csütörtök este, esti ima után megtartotta szentségimádási óráját a kápolnában. Ilyenkor mi kispapok is bent maradtunk, s figyeltük, amint egy óra hosszat feszesen térdelve, átszellemülten imádta a szentségi Úr Jézust. Mint Bethániában az egész ház eltelt Mária kenetének illatával, a kápolna is betelt az ő imádságos és bensőséges lelkének áhítatával, s boldogok voltunk, hogy abból ránk is áradt egy kevés. Naponkint reggel 6 órakor misézett a teológusoknak. Összeszedett, áhítatos misézése eleven illusztrálása volt elmélkedéseinek és exhortációinak. A teológusok nevelése a kilencvenes években még a régi jozefinista szellem élettelen szellemtelenségében folyt. Büszke örömmel hallottuk, hogy Prohászka Ottokár -- mikor spirituálissá kinevezte a hercegprímás -- kikötötte, hogy szabad kezet kap a teológusok nevelésében, és bevezeti a naponkénti elmélkedést. Egész új szellem vonult be személyében a magyar szemináriumba, s ami egész hallatlan volt, a gyakori szentáldozás és a komoly eucharisztikus élet volt a legerőteljesebb nevelőeszköze. Én már ebbe a szellembe kerültem bele, de a ,,régiek'' a régi világról szomorú dolgokat meséltek. [. . .] Az ő keze alatt felnövekedett papi generáció tudatosan kereste a komolyabb papi életet, s Kanter Károly királyi várplébános pártfogása alatt a Damjanich utca 28/b szám alatt egy hitoktatói otthont Philippinum név alatt Néri Szent Fülöp oratóriumainak mintájára létesített. Prohászka Ottokár meg-meglátogatta ezt a 10-20 tagból álló lelkes hitoktatói gárdát, tartott nekik konferenciákat, s buzdította őket a komolyabb papi életre. 1901 nyarán a Damjanich utca 50. sz. alatt sikerült venni egy háromemeletes házat, s rövidesen ide került át a hitoktatói otthon. Itt alakult meg 1903-ban a Regnum Marianum. Mikor a házvétel sikerült, egy háromtagú küldöttség ment Esztergomba Prohászka Ottokár spirituális úrhoz, s fölszólította Őt, hogy jöjjön Pestre, vegye át a ház vezetését, s legyen az egyházmegye fiatal papi generációjának vezére. A kérés meglepte őt, s kacagva hárította el mondván: ,,Hi ebri sont et musto pleni.'' -- ,,Teleitták magukat édes borral!'' Tényleg azt hitte, hogy a fiatalos hév ragadta el tanítványait. De attól kezdve, ha Pestre jött, mindig betért a Regnumba, ott is szállt meg, s melegen érdeklődött a fiatal papi generáció problémái és nagyszerű munkája iránt, s állandóan irányította Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök úrral, mint a Regnum Marianum elnöke, azok munkáját. Nagyszerű szellemi együttes volt akkor a Regnum Marianum, a főváros középiskoláinak 14 hittanára élt itt együtt, az ifjúság nevelésének és a férfipasztorációnak problémáit közösen megtárgyalva és földolgozva. Itt született meg a férfikongregációk gondolata. Itt tartotta meg Prohászka Ottokár az első férfikongregációt még a legsötétebb liberális világban, mikor a Regnum Marianum kápolnája csak férfiak számára volt nyitva, mert művelt férfihez nem illett akkor templomba járni. Itt született meg a Zászlónk, itt vett országos lendületet a középiskolai ifjúsági kongregáció teljesen Prohászka Ottokár szellemében. És itt született meg a magyar cserkészmozgalom a Zászlónk nagyszerű toborzása és világviszonylatban is elsőrendű irányítása, vezetése nyomán. Amit 1901-ben Prohászka Ottokár még túlzásnak és kivihetetlennek talált, 1904-ben, mikor a Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán a dogmatika tanárának kinevezték, maga tartotta elérkezett és szükséges dolognak, maga ajánlkozott, hogy átveszi a Regnum Marianum vezetését. Így lett ő a Regnum Marianum házfőnöke és vezére, s innen irányította Budapest és az ország fiatal hittanárainak és papjainak restaurációs munkáját egyetemi tanársága alatt. Az ő vezetése és szellemi irányítása mellett kezdődtek meg azok a nagyszerű hittanári és prézesi konferenciák a Regnum Marianumban, amelyeken összejött az iskolaév végén az ország csaknem valamennyi hittanára és prézese, hogy megbeszéljék a diákpasztoráció, férfipasztoráció égető problémáit s a fiatal papi élet nagy kérdéseit. A legkiválóbb előadók, a magyar papság elitjeinek nagyszerű előadásai világították meg a századforduló nagy szellemi problémáit az ország ifjúsági nevelőinek és a legszélesebb körben érdeklődő komoly papoknak élénk részvéte és hozzászólása mellett. A tanácskozás fénypontja természetesen mindig Prohászka Ottokár beszéde volt. Mint fehérvári püspök is részt vett ebben a komoly szellemi munkában, és az első világháborúig szellemi vezére lett ennek az eredeti, egyedülálló papi mozgalomnak és papi szellemnek. * * * Dr. Winkler József, volt germanikus és később szombathelyi segédpüspök (+1981): 1932 őszén 10 napot töltöttem az esztergomi szemináriumban. Az ottani levéltárakban dolgoztam. Ugyanaz az alkalmazott takarított rám, aki ifjúkorában Prohászka inasa volt. Ő beszélte: 1900-ban kispapjaival Dobogókőre rándult ki, engem is magukkal vittek, hogy az étkezésnél felszolgáljak. Étkezés után kezébe vette poharát, s minden kispappal külön koccintott. Mindegyikhez volt valami kedves szava. Mikor ezzel végzett, komolyra fordította a szót, és ezt mondta: Volt idő, amikor a papok fakehelyből miséztek, de arany volt a szájuk. Bátran hirdették az Evangéliumot, szembeszálltak a császárokkal, nagyurakkal is, ha a szegények és az Evangélium érdekében kellett. . . Ma aranykehelyből misézünk, de fából van a szánk. Nem emelünk szót a szegények érdekében. . . Ha ezen nem változtatunk, az Úristen megbüntet bennünket nagyon, ránk küldi a kommunizmust. . . Én nem értettem ezt a szót, megkérdeztem a kispapoktól, mit jelent. 1919-ben azután visszaemlékeztem rá, hogy előre megmondotta a jövőt. * * * Kriegs-Au Emil ny. városmajori plébános (+1957): Hogyan láttam én Prohászka Ottokár szent életű püspök atyánkat? Budapest, 1954. május 24. A liberális években találkoztam az áldott emlékű püspök atyával először. A hitben ingadozó, a liberális sajtó hangjától elkábított lelkű egyetemi hallgató voltam, amikor a püspök atyánk Föld és Ég című könyvét olvastam. Már az előszó, mint egy sasmadár, megragadta a lelkemet. Levelet írtam a püspök atyának. Ő válaszolt, szent szeretettel. Meghódított. Lelki fia lettem. Azóta mindenüvé követtem. Bámultam lángeszét. Az Evangélium szellemét láttam megtestesülve, megvalósítva benne. Esztergomban, a szemináriumban találkoztam ismét vele. Püspök volt már, és eljött a neki oly kedves szemináriumba. Bementem a szobájába. Pünkösd előtt voltunk. A Szentlélekről beszéltünk. Egyszer csak elhallgat, a nap felé kitárt ablakhoz megy, karjait az ég felé terjeszti, és angyali édes szóval sóhajtja: ,,Veni Sancte Spiritus!'' Első állomásom volt a belvárosi káplánság. Ő is ott kezdte valamikor papi működését. A szent, a nagy püspök ide eljött hozzám, a kezdő kis káplánhoz. Mikor elbúcsúzott, azt mondotta: ,,Kívánom, kedves Emil, hogy minden szentmiséjéhez az első mise lángbuzgalmával menjen.'' Lehet-e szebb életprogramot adni egy fiatal kezdő papnak? Mikor Budapesten Angyalföldön működtem mint munkásgyermekek hitoktatója, mint lelkipásztor a Szent László-házban, az akkor épült első szükségkápolnában, és mint a mukáspasztoráció egyik első papja a katolikus munkásnő-egyesületeknek országos szervezésében és vezetésében, akkor is eljött hozzánk angyalföldi otthonunkba, és a legnagyobb megértéssel támogatta szociális tevékenységünket. Ő volt az igazi szociális apostol az Evangélium szellemében. Felejthetetlen számomra az a lelkigyakorlat, amit nála, az ő vezetésével tartottam. Némethy Ernővel mindig ott voltam mellette, amikor Budapesten gyönyörű lelkigyakorlatokat adott a Szociális Misszió Társulat rendezésében híveinek. Mikor a jó Isten az egyetemi templom szószékéből az égbe ragadta, másnap ott voltam a szemináriumban szent holtteste mellett. Sokan jöttek. Rózsafüzéreket érintettek szent kezéhez. Szent béke ömlött le az arcán. Azóta a Városmajorban minden hó 21-én az ő áldott emlékére lelkiórát tartottunk, melyen sokan, nagy épüléssel vettek részt. Beszélgetés közben Kriegs-Au Emil és nővére a következő kedves történeteket mondották el Prohászka Ottokárral kapcsolatban. 1. Egyszer ebéd után mondottuk, hogy bemegyünk a városba, és szentgyónásunkat is elvégezzük. Én is elmegyek -- mondotta Prohászka Ottokár. Rám fér. Amikor kijött a gyóntatószékből, annyira kacagott, hogy a teste mozgott a nevetéstől. Karjára dőlt, és a falnak támaszkodott, úgy nevetett. Nem tudtuk elgondolni, hogy mi történhetett. Amikor kimentünk a ferencesektől, mondotta: Nem tudják, ugye, hogy miért nevettem annyira? Meggyóntam -- mondotta --, hogy az egyik papommal goromba voltam. El is mondottam az esetet. Erre azt a választ kaptam: ,,Jól méltóztatott tenni, Kegyelmes Uram, mert ha ezen esetben nem kegyeskedett volna ugatni, nem méltóztatott volna jó kutya lenni.'' Képzeljék, ezt mondotta az öreg barát -- tette hozzá még mindig nevetve. 2. Ebéden voltunk Prohászka püspök úrnál. Amikor már mindenki jóllakott, kedvesen megkérdezte: Ugye nem kér többet? 24 szegény gyermek vár ám arra, amit mi meghagyunk. 3. Egyszer az inas a feketét szolgálta fel, azonban megbotlott az úton, és a kávé mind kifolyt. Kedvesen mondotta Prohászka püspök úr: Nem baj, az én kedves vendégeim megelégszenek a kávé illatával is. 4. Mint fiatal kisleány részt vettem már Budapesten a szociális munkában -- mondja Kriegs-Au Emil nővére. Egyszer meghívtuk egy előadásra Prohászka püspök urat is. Mivel ismeretlen volt az előadás színhelye, mondottam, hogy én majd elkalauzolom. Engem pedig arról fog megismerni, hogy matrózsapka lesz a fejemen, és szegfű a gomblyukamban. Jártam is nagy fontoskodva, amíg csak meg nem látott Prohászka püspök úr. Az előadás után nevetve mondotta Turi Bélának: Képzelje, randevút adott nekem piros szegfűvel az a ,,Prötty''. * * * Dr. Dienes Valéria (+1978): Prohászka Ottokárral halála előtt három évvel találkoztam először. Két dolog vitt hozzá. Férjem gyermekeimet el akarta vetetni tőlem azon a címen, hogy nincsen anyagi lehetőségem a neveltetésükhöz. Az Árvaszéknél közbenjárt, és így gyermekeim továbbra is nálam maradhattak. Szerzetes gyóntatóm megtiltotta, hogy Bergsont magyarra fordítsam. Amikor Bergson nevét említettem, felfigyelt a névre, és ettől kezdve három éven keresztül állandó társalgási téma lett közöttünk Bergson és filozófiája. Elvállalta Prohászka püspök úr lelki vezetésemet. Ekkor, hogy megismerjen, megírtam életrajzomat, és elvittem neki. Bevitte hálószobájába, és ott olvasta el. Mikor kijött, megfogta kezemet, és e szavakat mondta: ,,Isten hozta, kedves lányom.'' -- Mielőtt Bergsont hallgattam Párizsban, mint istentagadó éltem idehaza. Hogy istenhívő lettem, Bergsonnak köszönhetem. Szerintem filozófiája legjobb alátámasztója a keresztény hitnek. 1910, 11 és 12-ben hallgattam Bergsont. Filozófiájában a természetfölöttiig nem jutott el. Ez a fejlődésnek a következő foka lett volna nála. Amikor a misztikusokról tárgyalt, mint ,,akiknek kapcsolatuk van Istennel'', úgy beszélt róluk. Prohászka Ottokárt érdekelte az egész bergsonizmus. Megkérdeztem tőle egyszer, hogy régi cikkeiben miért támadta? Mert csak másodkézből ismertem, mondotta. Egyik beszédében meg is említette: ,,Tegnap beszéltem egy emberrel, aki Bergsonnak tanítványa, és őt hallgatta.'' Beszélgetésünkben állandóan így tette fel a kérdést: ,,Mi -- Szent Tamás és ő -- így gondoljuk. Maguk hogy gondolják?'' Hogyan került indexre Bergson? Bocsánat a kifejezésért, de hasonlattal úgy tudnám megvilágítani, hogy a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyermeket is. A hamis nézeteket felhasználták, és velük együtt indexre tették őt is. Mint materialista mentem ki Párizsba. A Huszadik század-nak voltam a munkatársa. Bergsonnak A lélek és test című előadása térített meg. Mint istenhívő jöttem haza. Sokat sétálgattunk ezután régi munkatársaimmal: Jászi Oszkárral és Szabó Ervinnel. Őszintén megmondottam nekik, hogy otthagyom őket, mert már nem írhatok úgy, ahogy azelőtt írtam. Azt válaszolták, hogy jellemtelen emberek lennének, ha a gondolatszabadságot nem tartanák tiszteletben. Írjak úgy -- mondották --, ahogyan akarok. Bergson halála után megjelent egy könyv, melyet tanítványai írtak. Címe: Henri Bergson, Essais et Témoignages inédits. Magam is írtam ebbe a könyvbe. Fel van sorolva a kötetben mindazok neve, akik ugyanúgy tértek meg Bergson hatására, mint én. Prohászka Ottokár a Szent Tamás Társaságban a székfoglaló beszédet a következő címen tartotta: ,,Bergson filozófiájának alapvonalai.'' Bergsonnak volt még egy utolsó munkája, mely már nem jelent meg nyomtatásban. Felesége mutatta meg nekem. Ebben a művében írta a következőket: Mielőtt elmennék erről a planétáról, szeretném még elmondani a következőket. Itt következtek volna az Istennel kapcsolatos dolgai. Felesége kérésére azonban elégette ezt a művét. ======================================================================== 2. Barankovics István beszéde a Prohászka-szobor ledöntése után (Részlet) Az 1947. április 27-ére (vasárnapra) virradó éjjel a kommunisták barbár módon ledöntötték Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök szobrát, amelyet halála után a magyar nemzet Budapesten, a Károlyi-kertben állított neki. (Vö. Vigilia 1995/8, 598--599.) Mindez a nagy püspök halálának 20. évfordulóján történt. Még aznap, vasárnap reggel valóságos zarándoklás indult a ledöntött szoborhoz. Mindszenty bíboros is megjelent, és ezt mondta: ,,Ez által Prohászka nem kisebb, hanem nagyobb lett.'' Később kiderült, hogy a szoborrombolók vezetője Faludy György költő volt. (Aki később a kommunisták börtönét is megjárta.) 1947 májusában a budapesti Katolikus Kör helyiségében az Actio Catholica kulturális szakosztálya Prohászka-emlékülést tartott. Itt hangzott el Barankovics István ,,Prohászka Ottokár emlékezete'' című előadása, amelynek elejéről most egy részletet közlünk. (A kiadatlan, sokat javított kézirat a Barankovics Alapítvány tulajdonában van.) Prohászka a XIX. század utolsó és a XX. század első negyedében szelte át a magyar katolicizmus égboltját. A XIX. század utolsó negyedében sokan azt hitték, hogy a diadalmaskodó, hitetlen liberalizmus és a materializmusban gyökeredző természettudományos világnézet végleg elhomályosítja, sőt kioltja az evangélium világosságát, és a katolikus egyházra ráborítja a történeti alkony szemfedőjét. A tudomány azzal az igénnyel lépett fel, hogy fölöslegessé teszi a Bibliát, az ész pedig az oltár lépcsőire tolakodott, hogy hamarosan véglegesen elfoglalja a hit királyi trónját. A technika robogó szárnyalása megszédítette az embert, aki a teremtés titkának megragadásában bízva, kinyújtotta kezét a szuverén és teremtő Isten jogara után. Az übermensch, az Isten rangjára emelt ember kora ez. Magyarországon pedig még hatottak a jozefinizmus hagyományai is a papság elvilágiasodásában, a teológia elmaradottságában, az egyháziak liberalizmusában és materiális optimizmusában. Ez az intelligencia teljes hitközönyének és a mindenki által elhagyott, az állam és az uralkodó rétegek által pedig megtiport proletárok kezdődő aposztáziájának, hitehagyásának kora. Tudomány és hit, egyház és haladás, evangélium és szociális igazságosság, egyház és demokrácia hamisan, bűnösen és közönyösen megteremtett szembenállásának időszaka ez. A millenniumi hangulattal átszőtt századév, amikor csak a nemzet alig egy-két kivételes fia érezte meg, hogy az állam, a hadsereg, a városok, a gyárak, a bankok, a bürokrácia és a fényűzés gyors ütemű és hatalmas arányú tenyészete a nemzet biológiai, szellemi, erkölcsi és lelki erőit vészesen fogyasztja és fojtja el. Hányan törődtek azzal, hogy a kevesek fényűző utcája milliók sanyargó szívével van kikövezve? Hogy a liberális államnak, a kapitalista gazdaságnak, a legszélesebb néprétegeket rabszolgaság jármába hajtó szabad versenynek, az erkölcs alól magát emancipált társadalomnak hatalmas gépezetét a nemzet legdrágább kincse, a nyomorultak verejtéke és patakzó vére olajozza; hogy az uralkodó rétegeket elárasztó derűlátás, a dicsőhödő biztonság és a dús beteltség érzete csak ópiumos álom, amelyből rettenetes lesz az ébredés. A katolikus öntudat, a keresztény öntudat pedig, melynek ebben a szemérmetlen vásárban és egyetemes dáridóban a nemzet lelki és erkölcsi értékei felett kellett volna virrasztania, Prohászka szavai szerint ,,alvó pimaszként hevert jóléte párnáin, és a lerombolt templom megszentelt köveiből rakott palotát heverőhelyének. Ebben a poshadt nyugalomban lép föl -- nem, ebbe a nagy farsangi bálba robban bele Prohászka Ottokár, mint pünkösdi tüzes szél, amely ébreszt, józanít, perzsel, lángra gyújt, ítél és munkára sarkall. Felméri a vészt, kiszabja a feladatot és egyedül munkába áll. Mit kellett tennie? Feladata volt: tanúságot tenni a világban arról, hogy a kereszténység örök lényege, a természetfelettiség az az anyaméh, amelyben a modern kor minden gyötrő problémájának megoldása nyugszik, hogy a legmagasabb kegyelmi élet, a modern életöröm és életigények kivirágzásának táptalaja, napsugara és levegője, hogy az örömmel töltekezni vágyó modern életigenlés és az Istenbe merülő szeráfi szeretet nem ellentétek, hanem a legösszhangzatosabban egymásra csendülő rímek, hogy a modern élet integrális kibontakozásának minden síkján az utat, az igazságot és az életet ma sem jelenti más, mint az evangélium Jézusa. A kezdést a kor tette föl, megválaszolását a XIX. század emberének szellemi, erkölcsi és anyagi nyomora sürgette. A feladatot igazán nem kellett kitalálni: irtózatos szenvedések és borzasztó elaljasodások ökleivel dörömbölt az a keresztény lelkiismeret kapuján. Csak fül kellett, amely meghallja. Ez a kor valósággal viviszekciót végzett az emberen: valósággal szétdarabolta az embert. Aki jólétet akart, abban a hiedelemben élt, hogy eléréséhez meg kell tagadnia az erkölcsöt; aki a tudós rangjára vágyott, azt hitte, hogy szembe kell fordulnia az evangéliumi hittel; aki az erkölcsi törvényektől nem akart tágítani, attól félt, hogy le kell mondania a modern világ örömeiről; aki mint nyomorult munkás a proletársors megbecstelenítő nyomorfertőjéből ki akart lábolni, azt hitte, hogy kezét nem kinyújtania kell az egyház felé, hanem öklét kell felemelnie az egyházra, és meg kell tapodnia a természetfelettiség evangéliumát; aki örömet akart szüretelni az életből, azt gyanította, hogy ezt csak a kegyelmi életről való lemondás árán teheti meg; s aki hívő akart maradni, azt hitte, ki kell vonulni a modern világból, amely csak bűnt terem és kárhozatot arat. Ez a lemondás a teljes emberségről, vagy ez a lázadás a teljes emberség ellen jellemezte a kort, ebben állt, s részben még ma is áll egész válsága. A teljes, egyetemes, Istenbe táguló embernek még az eszméje is kiesett a kor öntudatából. A feladat volt a teljes kereszténység jegyében visszaadni a modern embernek az életszemlélet, az életakarat, az örömre szomjas életigenlés és cselekvés végzetesen darabokra szaggatott egységét; a modern embert minden gondolatával, vágyával, akaratával, cselekedetével belekapcsolni a kegyelemmel telített természetfölöttiségnek áramkörébe; megmutatni a kornak, hogy az ember minden igényének, vágyának, feszülésének deltája, kikötője, legnagyobb lehetősége, fölülmúlhatatlan kiteljesedése nem más, mint maga az Isten. Ez volt az az igény is, amelyet a kor gyógyulni vágyó embere öntudatlanul is magában hordozott. * * * ======================================================================== 3. Belon Gellért: Prohászka lelkisége Belon Gellért (1911--1987) 1977-ben a Szolgálat kérésére írta ezt a tanulmányt; ekkor emlékeztünk ugyanis Prohászka Ottokár halálának 50. évfordulójára. Belon kispapkora óta nagy tisztelője volt a fehérvári püspöknek; olvasta és újra olvasta műveit. Később Vass Péter piaristával részt vett egy három kötetre tervezett Prohászka-antológia előkészítésében. Az ÁEH nem engedélyezte a tanulmány külföldi közlését. A magyarázat világos: egyrészt Belon Gellért, akit János pápa 1959-ben címzetes püspökké nevezett ki, a kommunista hatóságok vétója alatt akadályozva volt egészen 1982-ig, másrészt Prohászka is kommunista ,,indexen'' volt. A tanulmány végre megjelent -- Belon Gellért akkor már halott volt -- a Szent István Társulatnál 1987-ben a Bibliai elmélődések című kötetben. (724--736. old.) Itt most néhány részletet közlünk belőle. A szeretet Jézusi stílusa Minthogy az Úr Jézus is meghirdette az ószövetségben elhangzó főparancsot a szeretetről, azt gondolhatjuk, hogy a magunk szeretéséhez mért szeretet a szeretet jézusi stílusa. Bár már az is nagy szó, ha úgy szeretjük felebarátainkat, mint önmagunkat, Jézus új parancsot hirdet: ,,Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.'' (Jn 13,34) Ezzel mintegy tanba foglalja, amit röviddel azelőtt tett: ,,Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. . . Ha én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.'' (Jn 13,14.13) A lábmosásban tükröződik az a magát pazarló szeretete, mellyel életét adta a halálban, és kegyelmeit az oltáriszentségben. Szent János így is fogalmazza meg: ,,A szeretetet arról ismertük meg, hogy életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért.'' (1Jn 3,16) És ezt minden apostol hangsúlyozza. Szent Péter: ,,Ti is hasonló érzülettel teljetek el!'' (1Pét 4,1) De különösen Szent Pál: ,,Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.'' (Fil 2,5) Így vezeti be Jézus önmagát kiüresítő és megalázó szeretetét a megváltásban. Ezt a jézusi szeretetet sürgeti Ottokár püspök is. ,,A szeretet nem lenni akar, a szeretet adni és elveszni akar. Át akarok változni Krisztussá. Élni akarok, de ne úgy, hogy én éljek, hanem Krisztus éljen bennem. Neki adom szememet és fülemet, hogy lásson és halljon velük. Neki adom kezemet, hogy dolgozzon velük, neki adom elmémet, képzeleteimet és emlékezetemet, hogy isteni tetszése szerint éljen velük. Neki adom a szívemet, hogy szeressen vele, neki adom szabadságomat és az örökkévalóságomat, hogy akarjon és éljen, imádkozzék és örvendezzen helyettem és bennem minden időkön át.'' (Élő vizek, XVI. 1.) * * * Ha valamit el lehet mondani Prohászkáról, akkor ezt kellene jelszavául megjelölnünk: adni! Persze az adást mi elsősorban pénzre, ruhára, kenyérre értjük. Ebben is nagy volt, kezdve attól, hogy esztergomi tanár korában a kispapok ebédlőjében összeszedegette az étkezés után a kenyér- s ételmaradékot, és vitte a Tamás-hegy szegényeinek, egészen addig, hogy öreg püspök korában is úgy kellett eldugdosni ruháit-cipőit, nehogy elosztogassa nála jelentkező szegényeknek. Pénze szinte sohasem volt, és mintha csak nem ismerné a pénz értékét, képes volt birtokát (és becsületét is) kockára tenni, hogy megmentse az öngyilkosságtól egy az ő égisze alatt indult irodalmi vállalkozás föltehetően hibás intézőjét. De az anyagiaknál sokkal inkább szemügyre kell vennünk a szellemiekben mutatkozó maga pazarlását. Minden levélre válaszolt (Schütz szerint mintegy 15 000 levelet írt, és ez az összegyűjtött mintegy ezer levélből valószínűsíthető is). Összegyűjtött munkái 25 kötetben írásainak csak egy részét foglalja magában. A fehérvári Múzeumban elfekvő kéziratok tömege láttán (ezek legtöbbje irattöredék, gondolatok, megjegyzések, vázlatok) szinte elrémül az ember, hogy mit írhatott egész életében az a kéz! Ha hozzávesszük, hány beszédet mondott (utolsó évének három hónapjában négy lelkigyakorlatot tartott 69 éves korában!), és hány helyen (alig volt a régi Magyarországnak városa, ahol ne szerepelt volna, a faluk száma is sok), igazat adunk Schütz Antalnak, hogy Prohászka csodája az a pszichofizikai csoda, mellyel a térnek és időnek kategóriáiból mintegy kinőni látszik. Mert hiszen mindemellett nemcsak országos ügyekben, gyűléseken és tárgyalásokon járt el, illetve jelent meg, de Fehérvárt a legtöbbet ő ült a gyóntatószékben, rengeteg ideje ment el a fogadásokkal és látogatásokkal, mégpedig úgy, hogy az a Prohászka, aki percnyi pontossággal pattant fel az előkelőségek kárpitozott foteljairól, órák hosszat tudott elüldögélni egy-egy beteg cseléd ágya mellett. (Prohászka pályája, vö. 25,139.) ,,Tegyünk mindent szívvel, szeretettel, mosolygó arccal'' -- mondja az Élő vizek forrásá-ban (VII. fej.). Sokan jegyezték meg visszaemlékezéseikben, hogy akikkel beszélt, olyan odaadottan figyelt rájuk, mintha csak az az egyetlen ügye lett volna arra a napra. És érdekes, hogy a majd ezer levél átolvasása során egyetlen egyszer sem találtam ezeket a kifejezéseket: Sok a dolgom. Nincs időm. Nem érek rá. -- Méltán állapítja meg Schütz Antal, Prohászkának egy emberöltőn át figyelője, tisztelője és benső embere: ,,nagy szent emberek kitörtek az idő sorompóiból, s valamiképpen egy darab valóságot állítottak bele az idő sodró árjába. Ezt néhány utalással megmutatom Prohászkán, akinek rendkívülisége többek között abban is elénk lobban, hogy volt ideje mindenre, mindenki számára, mindenkor . . . és volt ideje csinálni azt, amit csinált.'' (Eszmék és eszmények, 199.) * * * Ha Prohászka lelkiségét jellemezni akarjuk, akkor -- a bibliai nyomokat követve -- a szeretetre bukkanunk. És ha ezt csak nagy vonásokban kifejtjük, rájövünk, hogy ez nem leszűkítése lelkiségének, hanem kibontása. Igaz, hogy a mindennapi élet szürke és észrevétlen formáiban mutattuk meg e lelkiséget. De ebben Ottokár püspököt követtük, aki egyik utolsó dolgozatában program szerint is kifejtette ezt. ,,Szerénység és hősiesség'' címet adta neki (Magasságok felé, Ö. M. VIII. 253). Ugyanezt a gondolatot páratlan bájjal és művészi látással fejezte ki egy 1911-ben készült írásában ,,A repkény és a szironták'' címen. (Uo. 33.) Ebben a földön kúszó repkény és az aranylóan virágzó szironták [boglárka] beszélgetésében írja le azt a lelkiséget, amit az embernek lényegévé kellene tennie. ,,Jót tévén még jobb vagyok -- mondja a szironták --, s lelkem sugárzásától el nem fogyok, hanem még jobban kigyulladok. Hanem hát -- fejezte be a szironták -- ezt csak az érti, aki megteszi. Elég hát a szóból; ne beszéljünk, hanem tegyünk. Te is tégy (te repkény); pillants föl, emelkedjél föl, hasonulj a naphoz, s ha elváltoztál, adj a jóból, adj magadból, s ne nézd, hogy kinek, hanem mindenkinek!'' Mindenek összefoglalójául tegyük ide a szeretethimnuszt, amit szerte az országban énekelnek. És ezt egy leányjavító intézet nevelőnőjéhez írta egy szürke postai levelezőlapon. Eredetije a fehérvári Prohászka Múzeumban van. Hiszek a Szent Szívben és szeretetében! Hiszek a lelkeknek szent közösségében! Hiszek a szeretet végső győzelmében! Ámen. ======================================================================== Barlay Ö. Szabolcs: PROHÁSZKA OTTOKÁR LELKI ÉLETE RÓMÁBAN. 1875--1882 A Prohászkáról szóló irodalom ritkán nyúl ehhez a témához. Bizonyára azért, mert az egész életműhöz viszonyítva eseményben szegényesebbnek gondolják. Látszatra valóban nem sok történik a Gergely Egyetemre küldött fiatal szeminarista hétéves római tartózkodása alatt. Egyedül Schütz Antal hívja fel a figyelmet a kollégiumban töltött, élményekben gazdag évek sorsdöntő szerepére. Nem kevesebbet állít, mint: ,,Életének semmiféle más eseménye vagy szakasza megközelítőleg sem markolt bele oly mélyen, maradandóan a lelkébe, mint az a hét év.'' (25,24) Ez a rövid tanulmány épp ennek a kijelentésnek az igazát kívánja alátámasztani. A bizonyításhoz természetesen hiteles forrásokat használok fel: Prohászka saját írásait. Ezeknek csak egy része jelent meg nyomtatásban; a legfontosabbak, vagyis saját naplójának teljes szövege csak a naplók tervezett kritikai kiadásában fog megjelenni. A kollégista Prohászka lelki életére vonatkozó források tehát a következők: 1. Lelki naplójának kézirata 1877--1882. (A székesfehérvári Prohászka Archívumban.) 2. Prohászka O.: A Collegium Germanico-Hungaricumban (1887), ÖM 16,158--271. 3. Prohászka O.: Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme (1895), ÖM 8, 259--322. * * * Egy érthető, de mégis hibás praeconcepta idea szorítójából kell kitörnünk ahhoz, hogy megértsük, mi is történt valójában Prohászka lelkében e hét év alatt. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a maga elé tűzött célok közül első helyen a filozófiai és a teológiai doktorátus elnyerése szerepel. Elvégre minden kispapot a felsőfokú tanulmányok elvégzése miatt küldenek Rómába! Igaz ugyan, hogy ő ennek is messzemenően megfelelt; naplóiból mégis egyértelműen kitűnik, hogy a doktorátusokhoz nélkülözhetetlen kemény stúdiumok is, mint minden más, csak eszköz volt egy sokkal fontosabb cél eléréséhez, és ennek önmegszentelés a neve. Hogy semmi félreértés ne legyen, ezért magyarán és tömören így fogalmazok: római tartózkodásának első és legfontosabb célja, hogy szentté váljék. ,,Hivatásod az istenülés.'' (8, 261.) Tudnunk kell azt is, hogy Rómába érkezése előtt már foglalkozott ezzel a kérdéssel. Tizenkét éves kora óta ugyanis három olyan gimnáziumba járt, amelyet szerzetesek vezettek: Nyitrán a piaristáknál, Kalocsán a jezsuitáknál, Esztergomban a bencéseknél végezte iskoláit. Mindegyik helyen felfigyeltek Prohászka kiváló tehetségére és szorgalmára. De -- és számunkra most ez a legfontosabb -- különösen arra lettek figyelmesek, hogy tanítványuk milyen ajtatosan és buzgón végzi imádságát a közösségben tartott istentiszteleteken, és részt vett a nem kötelezőkön is: rózsafüzér, keresztút, Mária Kongregáció. A három szerzetesiskola közül a jezsuiták stílusa, lelkisége ragadta meg leginkább. A kamaszkorba lépő Prohászkát oly mélyen érintette a kalocsai atyák Isten- és emberszeretete, hogy engedélyt kért szüleitől a rendjükbe lépésre. Csak édesapja külön kérésére halasztotta el szándékának megvalósítását, de élete végéig legszívesebben jezsuita lett volna. Ennek dokumentumai megtalálhatók a Prohászka Archívumban. . . Amikor 1875 őszén Simor János bíboros Esztergomból Rómába küldte Ottokárt, eleve eldőlt, hogy a Collegium Germanico-Hungaricum lakójaként a jezsuiták neveltje lesz. Ilyen értelemben a Kalocsán elvetett mag szárba szökkenésének lehetünk tanúi. Ez azt is jelenti, hogy Prohászka számára -- saját szavait használva -- az esprit de corps elfogadása, a vele való azonosulás sokkal könnyebb volt, mint azoknak, akik nem ismerték a jezsuiták közismerten kemény fegyelmi rendszerét, a Szent Ignác-i ,,iskolát''. Hogy számára ez milyen nélkülözhetetlen volt, hogy mennyire és milyen mélyen épült bele ez a szellem személyiségének alapjaiba, ,,pszichofizikai sejtrendszerébe'', arról időközönként megható, hiteles vallomások százait mondta el és írta le. Íme egy a sok közül: ,,. . . oly hálás vagyok mindazért, amit kaptam, s annyira becsülöm a nagy javakat . . . ezek nélkül semmi, céltalan, zavaros, kapkodó, karikatúra volnék. . .'' (1919. júl. 17; 23, 335.) A korabeli és későbbi megnyilatkozásaiból pontosan kivehető, hogy melyek azok az elemek, amelyek számára a legmaradandóbb és legmarkánsabb értékeket jelentették. Mivel lelke legmélyén szerzetesi hivatás szunnyadt, érthető, hogy nemcsak rokonszenvezett, hanem feltűnően lelkesedett is a jezsuita lelkiség egészét összefogó, imponáló külső keretért, vagyis azért a fegyelemért, regulás diszciplináért, melyet az első perctől magáévá tett, és élete végéig rendíthetetlen következetességgel megtartott. A napirend szerinti életritmus a felkeléstől a lefekvésig, a szentmise, az elmélkedés, a stúdium, a séta, az étkezés, a rekreáció időpontjainak nemcsak pontos megtartása, hanem lélekkel, kegyelemmel való megtöltése olyan szervesen beleépült mindennapi életébe, hogy személyiségének kibontakozása és felépítése elképzelhetetlen lett volna e nélkül. Ezt a ,,keretet'', a mindent szabályozó direktívákat természetesen ő is csak azért tudta lelkesen elfogadni, mert látta, tapasztalta, hogy a krisztocentrikus élet megvalósításának nélkülözhetetlen eszközei. A cella magányát, ridegnek tűnő eszköztelenségét és radikális egyszerűségét, a silentium religiosumot olyan épületköveknek tekintette, melyeknek segítségével saját maga tervezte meg és építette fel Istennek szentelt belső templomát. E templomnak, vagyis a személyiségét formáló lelkiségnek pilléreiről utolérhetetlen leírásokat, beszámolókat készített -- és itt éppen ezért csak utalok ezekre a művészi ihletettséggel megírt gondolataira (16, 158--271) --, hogy elemezni kezdhessem a germanista Prohászka lelki életének legfőbb sajátságait. Hogy ne essék széjjel és ne váljék parttalanná ez a ,,psychoanalysis prohászkiana'', segítségül hívom őt magát, aki mindenkinél jobban és tudatosabban végezte ezt az elemzést, különösen lelki naplójába írt beszámolóiban. A székesfehérvári Prohászka Archívum féltve őrzött kincsei között található az a keménytáblájú, zöld márványpapírral borított és merített papírlapokra írt napló, melynek jobb felső részére ezt a mondatot írta a 19 éves Ottokár: ,,Lángoló szívvel kívánlak keresni Istenem: küzdve érted v. bírva téged egyaránt szolgálok neked.'' -- Felbontva és egészen a gyökerekig hatolva, ezt a mondatot így lehetne összegezni: lángoló szívvel akarok küzdeni érted, Istenem, hogy téged birtokolva szolgálhassak Neked! Itt minden fogalom, minden egyes szó lényegre mutató: ,,Küzdve érted!'' Prohászka azért jött Rómába, hogy a Deus absconditust keresse és megtalálja. Ezt a nagy munkát, ,,művet'' (saját szavai) nem lehet nagy küzdelem nélkül megvalósítani. A küzdelem nem más, mint az aszkézis, mégpedig annak Szent Ignác-i változata. De ezt a küzdelmet is ,,lángoló szívvel'' akarja végigharcolni, vagyis szenvedélyesen, lovagokhoz méltón, és abban a tudatban, hogy a küzdelemnek, agóniának ő lesz a győztese! Ezért tartozik szervesen a mondat lényegéhez a ,,bírva téged''. Ez pedig más szóval a misztika, melynek jeleivel már a római évek kezdetén találkozunk. De a sokszor könyörtelenül végrehajtott aszketikus gyakorlatok segítségével tapasztalt misztikus élmények sem öncélúak, hiszen mind az aszkézis, mind a misztika végső soron a mondat utolsó szavainak tartalmába torkollik, vagyis az ,,egyaránt szolgálok neked'' célkitűzésbe! Mind a három feladatra vonatkozik viszont az imaértékű jelmondat első két szava, a ,,lángoló szívvel''. Ha röviden, egy mondatba sűrítve kellene megfogalmaznom Prohászka római tartózkodásának célját és tartalmát, akkor első naplójának imént idézett mondatát említeném azzal a megjegyzéssel, hogy ebben, mint valami tenger mélyéről hozott kagylóban, rejlik az ő későbbi életének is legdrágább gyöngyszeme, lelki életének legfőbb jellegzetessége: lángoló szívvel szeretni és szolgálni az Istent! * * * A germanikus Prohászka lelki életének küzdelmeivel kapcsolatban néhány megjegyzést kell tenni, hogy tisztán lássuk az okokat és azok hátterét. Mindenekelőtt Schütz Antal klasszikus megállapítását idézem: ,,Az igazi férfiú mindig kínnal születik meg az ifjúból, s a géniusz születése ezeket a kínokat megsokszorosítja. Ezektől Prohászka sem maradt ment.'' (25, 30) Hogy mennyire nem, azt naplójából pontosan nyomon követhetjük. Az adatok részleges közlése és felsorolása helyett elegendő, ha összegezésként saját szavait idézem 1882. aug. 12-i feljegyzéséből, vagyis abból a naplórészletből, melyet közvetlen Rómából hazatérve írt: ,,Átlapozgattam irataimat. . . Az első években nagy teher nehezedett lelkemre, s elfojtá az ifjú kedvet. . .'' (23, 31) Ez a nagy teher, az ifjú kedvet elfojtó lelki gyötrődés nem ismeretlen a lelki élettel foglalkozók számára. Minél érzékenyebb lelkiismerettel rendelkezik valaki, annál könnyebb lemérni az actus humanus erkölcsi fajsúlyát, sokkal nehezebb és összetettebb problémát okoz a gondolatok terén meghúzni a határt a kísértés és a szándékkal elkövetett actus hominis között. Lényegét tekintve ebben a témakörben kell keresnünk azt a nagy és kínzó terhet, ami a fiatal Prohászka lelkére nehezedett. 1878. okt. 17- én ezzel kapcsolatban igen fontos megjegyzést találunk naplójában. Ebből megtudjuk, hogy évek óta gyötri ez a lelkiállapot, és már Kalocsán is segítséget kért lelkiatyjától. .,,Már öt éve, hogy e nyomorban felette nagyon sínlődöm. Kalocsán is, jól emlékszem, kérdezém P. Uhlarikot, min vehetem észre, hogy beleegyeztem-e valami gondolatba.'' A kérdéssel Schütz is foglalkozik. ,,Az ifjú ilyenkor önmagát nem érti, a világgal, az emberekkel, sokszor az elvekkel is nem tud igazán mit kezdeni, igazi megértésre nem talál; és kínjával magára marad: kiforratlan ítéleteire és még biztos mederbe nem jutott lelkiismeretére.'' (25, 30) És finom lélekelemzését azzal a megállapítással összegzi, hogy itt bizony kishitűségnek és némi skrupulozitásnak nyomai mutatkoznak. (Uo.) Ilyen eseteknél kap fontos szerepet a P. Spirituális. Ő az, aki tanácsaival segít, irányít, nyes, jobbára mérsékel. A kegyelemmel megtámogatott személyiségformálás a lelkivezető legszentebb és legfelelősségteljesebb feladata. Prohászka is hozzá fordult segítségért, útbaigazításért. Naplójában többször kitér ezekre a beszélgetésekre. Ennek köszönhető, hogy úrrá tudott lenni nehézségein, és ilyenkor boldogan írja: ,,Ha aggály elfogott, akkor Uramhoz lépek . . . és legyőzöm magam.'' (1881. nov. 20.) A figyelmeztetés hatott, mert igyekszik mindent a maga helyére tenni: ,,Vigyázok, hogy ne túlozzak, mert nem sanyargatni magamat jöttem ide.'' (1878. febr. 2.) Mielőtt továbbmennék Prohászka lelki életének elemzésében, megemlítem a hatvanéves korában írt visszaemlékezését, mely lényegében épp a Collegium Romanum, illetve Germanico-Hungaricum nevelési elveit elemzi. Ebben ismét nagy elismeréssel szól mindarról, amit Rómában kapott, de negyven év távlatából észreveszi a hiányosságokat is. Nem volt helyes, hogy mindent az aszkétaság szemüvegén át nézett. A római évek után -- idézem szavait -- ,,jellemének hiányosságát'' vette észre, és ennek okát abban látja, hogy ,,embertársai iránti lovagiasságra nem nevelték'' (23, 335). Ezt a későbbi évek során kellett megtanulnia, hogy meg tudjon felelni az elvárásoknak, amelyek rá vártak a mindennapi életben. Pascal szavait idézi, hogy jobban megértesse, miben látja a római nevelés hiányát: ,,Il faut aimer les hommes, pour les comprendre.'' De ugyanakkor mindjárt megjegyzi azt is, hogy aligha van intézet, hívják azt akár Collegium Romanumnak is, mely ne tüntetné fel magán ezt a hiányt. A ,,totus homo''-t mindenütt csak fundamentaliter és initialiter, de nem totaliter és perfectionaliter indíthatja útnak egy nevelőintézet. Ezt is csak kint az életben lehet megvalósítani. * * * E reflexió után térjünk vissza Rómába ahhoz a germanista Prohászka Ottokárhoz, akinek lelki életét kívánom tovább elemezni. Míg eddig a ,,küzdve érted'' szemszögén keresztül vizsgáltuk a fiatal klerikust, most a ,,bírva téged'' jegyében közelítek legbensőbb világához. És erre azért is szükség van, mert lelki életében ez utóbbin van a hangsúly. ,,Istennek tetszeni, ez a célom! . . . Én kész vagyok mindenre Istenért. Odaadom, ha kell, az életemet. Ha pedig ez elhatározásom őszinte, akkor minden más mellékes és könnyű.'' (1878. febr. 2.) Ezeket és ehhez hasonló kijelentéseket vizsgálva és mondanivalójuk gyökeréig hatolva azt kell mondanunk, hogy itt érjük tetten Prohászka római és későbbi lelki életének legbensőbb mozgató rugóját. ,,Szent akarok lenni, minden áron. . . Szent és egyszerű pap. . . Erősen kell hozzáfognom e nagy műhöz, nem kímélve határozottan semmit, mi akadályoz. . . Nem mostani felhevülés műve ez, hanem régi emlékezet előtűnése.'' (1881. okt. 9: 18,19). Vagyis nemcsak a szentelés előtti ,,felhevülés'' mondatja vele ezeket a szép szavakat, hanem kezdettől fogva (,,régi emlékezet'') ez volt az igénye és célja! Mindezt ő alkotásnak, ,,nagy műnek'' nevezi, és a hasonlatot a szobrásztól veszi, hiszen a michelangelói capolavoro is csak igen kemény faragással, márványtömbök leszakításával, vésővel, kalapáccsal történő formálás útján jöhet létre. Szentelés előtt életgyónást végez, és utána nyugodt lelkiismerettel le meri írni: ,,én szent és tiszta vagyok'' (okt. 9.). Tehát az isteni kegyelem remekművének már látja, látnia kell halvány körvonalait. . . Amíg lelki küzdelmeinek leírásánál olykor igen keserű kifejezéseket használ, addig a ,,bírva téged'' élményéről megdöbbentő, mert rendkívüli beszámolókat, misztikus hangvételű kijelentéseket közöl. Hogy ez meny-nyire szokatlan és hazai vonatkozásban majdhogynem ismeretlen volt, Schütz szükségesnek látta felhívni az olvasók figyelmét: ne ütközzenek meg ezen a stíluson, mert ez az egyház nagy misztikusainak rendes ,,nyelve''. Nem megütközni, hanem inkább örülni kell, hogy végre ,,vox hungarica'' is megszólal ebben a fölséges kórusban. (23,VI.) Ha megütközni nem is, de azon mindenképpen el kell gondolkodnunk és ámulnunk, hogy ezek a misztikus élményekre utaló mondatok, Jézussal folytatott párbeszédek már itt Rómában egyre gyakrabban eltöltik a mindössze húszegynéhány éves szeminarista lelkét. Ti. olyan élményekről van itt szó, amelyekről a lelki élet későbbi szakaszában szoktak beszámolni a misztikusok. A Rómában írt lelki naplót ez teszi nélkülözhetetlen forrássá, hiszen ennek segítségével és csak ezeknek a párbeszédeknek ismeretével lehet és szabad Prohászka fiatal és későbbi lelki életéről hitelesen szólni. Amit ugyanis püspökkorszakához fűz a róla szóló irodalom, az már ezekben a ,,kezdő'' években is él és virágzik lelkében. Sőt! -- és épp ez lenne ennek a dolgozatnak egyik célja -- észre kell vennünk azt a töretlen ívelést, amely összeköti római adorációinak élményvilágát az esztergomi, majd a székesfehérvári adorációk misztikájával. Az Élő vizek forrása, az Élet kenyeré-nek forrásvidéke -- véleményem szerint -- itt keresendő. Ennek feltárása és bizonyítása még további kutatásokat követel, itt csupán néhány római naplórészletre utalok illusztrációként. ,,Édes Jegyesem! Akarok készülni a Te szereteted, a Te buzgalmad edényének lenni. Készülök, hogy Te bennem hajlékodra, nyugalmad helyére ismerj és találj.'' (1878. júl.7.) ,,A szolga édesen hordozza Urát. . . Én és Istenem -- ez minden. Szívem és Uram! Ó, bár nem kellene kilépnem e körből. . . Szolgálhatnék csendesen, másra nem figyelnék.'' (okt. 17.) ,,Add, hogy én mindig veled legyek mindenben, és semmiben ne akadjak meg, én Édesem.'' (okt. 17.) ,,Uram, királyom, Te ne vérezz üdvömért, íme itt vagyok. . . Ó, Uram, megyek, szállok. . .'' (Uo.) ,,Én egészen a jó Jézusnak áldoztam föl életemet, halálomat, egészen rendelkezésére állok. Mit adhatnék az isteni Kisdednek? Jézusom, tied akarok lenni: Ima és tanulás és társalgás.'' (1879. febr. 2.) ,,Az ima előtt gondold meg, hogy koldusként állsz az Úr előtt könyörögve, állhatatosan esedezzél: az ima tüzes ajkakkal folyjon, mélyen érző szívből. Csak jól imádkozni, csak jól! Ez támaszunk, ez hidunk, ez erőnk.'' (1880. máj. 30.) ,,Érted kívánok valamit tenni. Jézus, tied vagyok. . . nem kell tekintenem mások nagy tehetségét és erejét, mások nemességét. Szép ez, szép, de én e szív, e lélek ily kicsinységében vagyok tied és szolgálok Neked. . .'' (1880. okt. 19.) Az önmegszentelés, vagy ahogy Prohászka nevezi: ,,istenülés'' eme fázisában a lélek eljut az Isten birtoklásának egy-egy pillanatnyi élményéhez (,,bírva téged''): ,,Ki hitte volna, hogy ily boldog lehetek, előíze ez a mennyei örömnek. Alleluja! -- Ismét a kikötőbe hajóztam, csendesen megpihenek, édesen megnyugszom. Ó, kedves Jézusom, lángoló szívvel karollak át Téged. Véredbe mártom lelkemet, hogy termékeny talaja legyen a szeretetnek, hogy gyümölcsöt hozzon, édeset és tetszőt neked. Ó, hogyha szerethetnélek, hogyha érted élhetnék s halhatnék! Kedvesem!'' (1881. aug. 15-- 22.) ,,Ma délelőtt gyóntam. . . Most tehát minden rendben. . . Ó, irgalmas Jézus, ó, most meghúzódom lábaidhoz, hogy ezentúl halljam szavaidat, és figyelek minden sugallatodra, és szívembe térve élek neked.'' (1881. okt. 21.) Ez a közvetlen, meleg hangulat, elmélyült párbeszéd különösen szentelése előtt fokozódik: ,,Égnem kell a szeretetben . . . Pappá szenteltettem. Jézus, csókolom lábaidat földre terülve . . . nem akarok pihenni, aludni, nehogy elmulasszam az időt. . .'' (1881. okt. 21--30. nov. 20.) 1882 augusztusában Prohászka Ottokár a hét év leteltével Istent lángoló szívvel szolgálni akaró, érte minden áldozatot meghozó papként tért haza. A római nevelésnek hatásaként fizikumát, testének szinte minden sejtjét szellemének, akaratának irányítása alá hajtotta. Ezáltal a természetes és természetfeletti élet erényeinek olyan harmóniáját hozta létre önmagában, amire mindenki felfigyelt: tekintetén, járásán, beszédén, mozdulatain megérződött valami belső erő, az aszkézis és a misztika harmóniájának ereje. Ezt érezte meg Simor bíboros, amikor jelentkezett nála, és elbeszélgetett vele. Távozása után csak ennyit mondott aulistáinak: ,,Meglátjátok, ebből a fiatalemberből nagy ember lesz.'' Azt csak a következő években értették meg, elsősorban kispapjai, hogy ,,nagysága'' lelki életében rejlett. Tény, hogy hazatértekor Esztergom megkapta hosszú századokra legmélyebb spirituálisát. Ő tanította meg papjait, híveit imádkozni, lelki életet élni. Rómából hozott kincsei közül ez a legidőtállóbb, és máig a legidőszerűbb! ,,Jól imádkozni, csak jól! Ez támaszunk, ez hidunk, ez erőnk!'' 1875-ben adorált először Rómában. 1885-ben az esztergomi szeminárium Tabernákuluma előtt imádkozik, és tekintete fennakad az örökmécs tartójára vésett évszámon: 1875! Rómába érkezésének dátuma.Vagyis az Istenért küzdő, Jézust birtokló lelki élete kezdetének az évszáma. És lelkét elöntik a felejthetetlen élmények: ,,1 8 7 5 van vésve, ifjú szívem forró vágyai és lángoló érzelmei száma. De most is úgy érzek . . . vagyis az Isten-szeretet mezőin járok, játszom, enyelgek, mert szeretek.'' (Esztergom, 1885. júl. 22.) * * * Összegzésként azt mindenképpen megszívlelendőnek, hangsúlyozandónak tartom a későbbi kutatások és kutatók számára, hogy Prohászkának bármelyik tevékenységét -- az apostolitól kezdve a közéleti szerepléséig -- megközelíteni, megérteni vagy torzítás nélkül, hitelesen értékelni csak az tudja, aki igyekszik belehelyezni önmagát krisztocentrikus aszkézisének és misztikájának világába. Tudniillik én magam is kutatásaim közben találtam rá Prohászka életének, titkokkal teli világának kulcsára. Ő ugyanis mindent a Szent Ignác-i értelemben vett ,,Ad maiorem Dei gloriam'' jegyében tett. A ,,lakat'' (= a zár) kulcsa itt van elrejtve! Ha valaki ki akarja nyitni, és beljebb szeretne hatolni életének szentélyébe, -- szerintem -- csak ennek a kulcsnak birtokában lesz képes. Ez a magyarázata annak, hogy akik ,,kívülről'' próbálják megközelíteni, ,,megmagyarázni'' a Prohászka-jelenséget, érthetetlenül állnak előtte, sőt valósággal irritálja őket, és demagógnak, intoleránsnak stb. nevezik. A természetfelettit ugyanis lehetetlenség a pusztán természeti kategóriák síkján megérteni. Márpedig Prohászka az Isten természetfeletti világának intimusa (saját maga nevezi így önmagát!), élete az Istennek teljesen átadott élet csodája! ,,Prohászka ébresztését'' én tehát a magam számára úgy értelmezem, hogy magamat kell ,,ébreszteni'', hogy valamiképpen -- saruszíjat megoldó alázattal -- megközelíthessem, és lelki életének mélységeibe elmerülhessek. Vagyis nem Prohászkát kellene ,,ébreszteni'', hanem önmagunkat, a hozzá hűtleneket. Dum spiro, spero. ======================================================================== Bella Lászlóné: PROHÁSZKA OTTOKÁR, A LELKI ATYA. A nőknek írott levelei tükrében Prohászka Ottokár hagyatékában mintegy 500 nőknek írt levelet őriznek. Ezenkívül közel 100 részletet ismerünk a Farkas Editnek írt 630 -- sajnos, egészében meg nem őrzött -- levélből. A levelek az 1899 és 1927 közötti évekből származnak, vagyis az érett férfikor és az idősödő ember levelei, az esztergomi spirituálisi (1899--1904), a budapesti egyetemi tanári (1904--1905), majd a székesfehérvári püspöki (1905--1927) korszakból. A levelek jelentős számuk ellenére is csak töredékét képezik a ténylegesen megírtaknak. Ennek ellenére nemcsak abba engednek betekintést, hogy mennyi ügyes-bajos dologgal, családi problémával (állás, betegség, haláleset, katonafiú, papnak készülő fiú stb.) fordultak hozzá (kb. 120 levél), s hogy mennyi együttérzéssel, figyelemmel reagált ezekre a problémákra, hanem jól tükrözik egész egyéniségét, lelkiségét, minden értékre nyitott szellemét és lelkivezetői stílusát. E levelek nagyobb részét ugyanis (kb. 280 levél) lelki lányainak írta, s további 70 levél, valamint a Farkas Editnek írt levélkivágások egy része is lelki tárgyú eligazítást, tanácsot tartalmaz. Főként ezekben a levelekben rajzolódik ki előttünk Prohászka Ottokár színes egyénisége, sokirányú, de különösen szociális érzékenysége, csaknem nőiesen finom érzelemvilága, ugyanakkor az igazsághoz rendíthetetlenül ragaszkodó, nagyon is szilárd, reális talajon álló férfiassága. Ebben a munkában, amint azt a cím is jelzi, Prohászka Ottokárt elsősorban mint lelki atyát, lelkivezetőt kívánom bemutatni, de eközben elkerülhetetlenül rajzolódik ki előttünk egész egyénisége, lelkisége. Így, míg a levelek tükrében a lelki atyát szemléljük, megismerhetjük a teljes Prohászkát. A levelek gondolati gazdagsága, a reflexiók színessége, érzelmi töltete, sok esetben szinte költői ihletettsége nagyon megnehezítette számomra az idézetek közötti válogatást. Úgy gondolom, a közölt idézetek önmagukért beszélnek, többnyire tökéletesebben, mint a hozzáfűzött magyarázat. Lelki lányaihoz fűződő kapcsolata A lelkivezetői, illetve lelki tanácsokat tartalmazó levelek címzettjei többségükben a Szociális Missziótársulattal álltak valamilyen kapcsolatban. Ez érthető, hiszen Prohászka Ottokár volt az 1908-ban alapított Szociális Missziótársulat védnöke. ,,Ottokár püspök hatására sokan adták kezüket az Úrnak, hogy dolgozzék velük, szívüket, hogy szeressen velük, szabadságukat, hogy akarjon és éljen velük a szenvedők és elhagyottak szolgálatában.''(1) A Szociális Missziótársulat hármas fogadalommal elkötelezett nővérei voltak a ,,beltagok'', utánuk következtek a ,,kültagok'' (külsősök), akik világiként tették magukévá, és hivatásbeli körülményeikhez képest szolgálták a Társulat programját. Ottokár püspök ,,a nővéreket mind leányainak nevezte; -- de nemcsak a beltagokra áradt ki nagy szívének kegyelmes szeretete; -- hanem a kültagok, országos szervezeti tagok is mind igazi atyának ismerték őt, kihez mindig megtalálhatták az utat.''(2) Prohászka lelki atyja volt Farkas Editnek, a Társulat alapító főnökasszonyának. A levelek címzettjei közül tudjuk, hogy Grasselli Norberta, Kerényi Bernadett és Mócsy Gabriella nővérek voltak, utóbbi a Balatonboglári Missziósház főnökasszonya volt. ,,Külsős'' volt dr. Endrődy Ignácné, báró Manndorff Gézáné, Oppenhauser Elvira, a Rákospalotai Leánynevelő (Javító) Intézet vezetője, Prohászka Angela tanítónő, aki a püspök lelkigyakorlatos beszédeit jegyezte le, Frenyó Ágnes, Rónai Erzsébet, aki Szegeden a Katolikus Nővédelem Székházában működött, és Stoffer Mici, aki ,,a lelkigyakorlatok rendezésének nagy munkáját a Főnökasszony irányítása mellett végezte mint főrendező.''(3) Minden levél személyhez szóló, közvetlen, meleg, emberi kapcsolatra utal. Érződik, hogy Prohászka nemcsak a szorosan vett lelki problémákra figyelt, hanem érdekelték a hétköznapi élet ügyes- bajos dolgai is. A címzettek közül a Dienes Valériának, Farkas Editnek és Stoffer Micinek írt levelek utalnak az átlagosnál is mélyebb, szorosabb, személyesebb kapcsolatra. Mindegyik esetben az összekötő ,,nagy krisztusi szeretet''-et hordozó, sajátos motívum ismerhető fel. Dienes Valériával a közös filozófiai gondolkodás, a nagy művészi és misztikus élmények mélyítették el 1923 és 1927 között a lelki barátságot.(4) Farkas Edit Prohászka szociális terveinek, törekvéseinek volt kiváló adottságokkal, szervezőképességgel megáldott partnere, megvalósítja, ,,harcos társa''. (1899 és 1927 között 630 levél.) Prohászka 1898-ban, az angolkisasszonyoknál tartott beszéde alkalmával ismerkedett meg az akkor 22 éves Farkas Edittel, ,,. . . aki csupa lélek és tűz volt, ki nekem pretiosa margarita, s kinek élete és működése velem kapcsolódik . . .'' -- írja Prohászka 1912-ben.(5). A közös nagy eszme, ami összetartozásukat egyre szorosabbra fűzte, a krisztusi szeretet szervezett szociális tevékenységben történő megvalósítása volt. Ottokár püspök Farkas Editben megtalálta azt a nagyformátumú munkatársat, aki képes volt megvalósítani, gyakorlatba átültetni Prohászka nagyívű szociális elgondolásait: ,,. . . az inspiratrix Farkas Edit volt, ez a buzgó, kedves lélek, aki szívvel- lélekkel csatlakozott hozzám s igazán leader spirit lett . . . Ő vonzott Budapestre, lelkesített, dicsért, kért . . . Isten áldja meg! Pálffy grófné Őt szemelte ki művének hordozójává, s nagyon bevált . . .'' -- emlékezik Prohászka 1913 februárjában.(6). 1904 júliusában Farkas Editnek a következőket írja: ,,. . . úgy tetszik nekem, mintha szorosabban működnénk közre egy célra: kegyed inspirál engem, én kegyedet, de más-más célból és iránnyal. Nagy örömömre szolgál. Az ember szívesen néz körül, hogy hol talál lelkekre, kik őt megértik, s rögtön az egymást értő lelkekből apostolokat nevel. Tehát: Kegyed lesz a főmunkatárs: ugye elfogadja ezt a kinevezést.'' Stoffer Micit Farkas Edit mutatta be Prohászkának, feltehetően 1900 folyamán. Az első megőrzött levél ugyanis 1900. nov. 30-i keltezésű, s tartalmában még a lelki vezetés kezdetére utal: ,,Mélyen tisztelt Kisasszony! Örülök, hogy a mi közös »jó lelkünk« bemutatta Önt nekem, s még inkább örülök, hogy Edithtel való tiszta, nemes, ideális barátsága megsegíti arra, hogy megértse saját szívének Istentől sugalmazott vágyát, s hogy jól belehelyezkedjék a lelki derűnek s a szeretetnek zónája alá, mely alatt a lelkek maguktól nőnek. Meg vagyok győződve, m.t. Kisasszony, hogy nem kell más e léleknek, csak az, hogy hazai földjébe ereszthesse gyökereit, akkor kifejlődik: de a lélek hazai földje nem az érzék, nem az önzés, nem a világ, hanem más tűz és más fény: az Isten.'' Ezt az első levelet 118 levél (és lap) követi 26 esztendő során, egészen Prohászka haláláig. A levelekből megtudjuk, hogy Stoffer Mici ,,kisasszony'' nagyon tevékeny, mosolygós, szeretetet sugárzó egyéniség, aki teljesen ráhangolódott Prohászka Ottokár ,,hitvallására'', ,,. . . a legnemesebb hivatás, s a legfölségesebb küldetés, s legértékesebb tevékenység mégis az, hogy szeressük az Istent az emberekben, s segítsük szeretetünk által őket közelebb az Istenhez.'' (StM. 1914. nov. 28.) Vagy gyakorlatilag ugyanez a gondolat másként megfogalmazva pár évvel későbbről: ,,Szeresd az Istent, s Istenért az embereket . . .'' (StM. 1918. nov. 28.) Prohászka ki is fejezi már 1906-ban egyik levelében: ,,Tudom, hogy Kegyed megértett a lelki életet illetőleg: fejlessze magában lelkesen s türelemmel . . .'' (StM.1906.okt. 24.) Prohászka Ottokár, Farkas Edit és Stoffer Mici mai kifejezéssel élve ,,team''-et alkottak, a szociális tevékenység szervezett kibontakoztatására, lelkek megnyerésére, az Isten Országának építésére: ,, Látja azt, hogy Isten egymáshoz hozott minket, hogy Edittel együtt dolgozzunk s egymást támogassuk -- összehozott, hogy a világgal szemben egymást védjük . . .'' (StM. 19. . .) Prohászka Ottokárnak, a lelkivezetőnek megismeréséhez a leggazdagabb anyagot a Stoffer Micinek írt 119 levél szolgáltatja. Nagy kár, hogy a Farkas Editnek írott levelekből csupán töredékek maradtak meg. Lelkivezetői stílus Prohászka lelkivezetői stílusát, magatartását természetesen határozta meg a lelkivezetés mibenlétéről vallott nézete: ,,. . . Bár fölvilágosítaná az Isten Önt egyre jobban, hogy a megkezdett úton haladhasson, s a tisztulásnak, a fejlődésnek az egyesülésnek a fokain feljuthasson oda, ahol édes béke és folytonos vigasz lesz a lélek része, s fölvilágosítana bár az Úr engem is, hogy tudjam, mit kell kegyednek mindenekelőtt nyújtanom. . .'' (StM. 1903. szept. 12.) ,,. . . Adjon Isten növekedést és erőt lelkének, adja az Úr, hogy minél jobban megismerje Őt, s idomítsa nevelje, fegyelmezze önmagát . . Látni és szerencsés kézzel bírni, hogy az eszményi vonásokat, melyek megigéznek, lelkünkre átvihessük, ez kegyelem és hivatás a lelki életre. Ezt a kegyelmet és hivatást kívánom én kegyednek gazdag mérvben, isteni bőségben, hogy a szívét kitöltse, s a lelkét önérzettel telítse. . . Legyen erős és ügyes keze, kedves Miczi: alkosson igazán művet a javából -- a legszebb mű az isteni lélek. . . Bírja ezt, nevelje ezt, élvezze ezt, hogy napról napra egyre jobban hevüljön, égjen, lelkesüljön érte. . .'' (1905. szept. 7.) A legszebb mű tehát az isteni lélek. Ennek megalkotásában hárman működnek együtt: Isten, az Isten felé törekvő lélek és a lelkivezető. Isten, aki elgondolta, csírájában megalkotta, kegyelmével kibontakozásra ösztönzi és növeli az ember lelkét; az Istenre figyelő lélek, aki a kegyelem segítségével szabadon és öntevékenyen működik együtt a kegyelemmel az Isten róla alkotott tervének megvalósításán; és végül a lelkivezető, aki szintén Isten kegyelmének segítségével támogat, útbaigazít, biztat és vigasztal. Szent Pál a növény és kertész hasonlatával ugyanezt mondja: ,,Mi az Apolló? Mi a Pál? Csak szolgák, akik a hitre vezettek, úgy, amint nekik az Úr megadta. Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. Ezért nem az számít, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja . . . Istennek vagyunk ugyanis munkatársai, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.'' (1Kor 3,5--7.9.) Isten szolgájának ez az alázata és Isten munkatársának ez a felelőssége érződik minden lelkivezetői megnyilatkozásán. A növekedést az Isten adja, ezért a lelki életben s a lelkivezetésben türelmetlenségnek egyáltalán nincs helye. Ő maga türelmes és lelki leányaitól is ezt a türelmet kéri: ,,Bízza magát és sorsát hivatása tekintetében az Úrra -- kívánja meg azt, s tartson ki mellette, de erőszak és törés nélkül: ekkor majd kellő időben megérik a gyümölcs, s magától hull ölébe.'' (Prohászka Angéla 1917. jún. 27.)(7) A leveleknek szinte minden sorából a személyiség tisztelete, az önnevelés, az önépítés szabadságának tiszteletben tartása nyilvánul meg. Sosem erőltet, nem parancsol, csak kér, tanácsol. A többszáz levélben mindössze háromszor fordul elő nyomatékosabb felszólítás, mint: ,,Ez az én kívánságom most kegyed számára'' (StM. 1901. jan.2.), vagy ,,. . . Ezt én elvárom az én kedves Angélámtól!'' (PrA. 1922. szept. 24.) -- de ez is milyen gyengédséggel! Iránta mint lelkivezető iránti engedelmesség kéréséről egyetlen egy esetben van szó. S mennyi előzékenységet és tiszteletet, tapintatot tanúsít vezetettjei iránt! Farkas Editnek a Társulat szabályzatával kapcsolatosan fogalmazta meg azt az elvet, amit a lelkivezetésben ő alkalmazott: ,,Fontos dolog a kellő szabadságot biztosítani a kongregációban is, az engedelmesség keretében: ez lesz a legnehezebb. Hidd el, ez az új típus szignatúrája: szabadon érvényesülni!'' (FE. 1909. jan. 16. 271. levél) Lelkivezetői stílusának egyik legjellemzőbb vonása a figyelemnek, az akaratnak pozitív eszmékre történő irányítása. Leveleiben egyetlen sort nem találni, amely valamiféle félelmet, szorongást, aggodalmat, ,,fenyegetést'', valamitől való menekvést ébreszthetne a lélekben. Mindig a szeretetnek, az isteni tűz lobogásának, a nagylelkűségnek és irgalmasságnak vonzásába igyekszik a lelkeket bevonni, mindig, mindenben a pozitív vonásokat észrevétetni. A hibák elleni küzdelmet is az erényekért való törekvésre fordítja át: ,,Ne bíbelődjék egyes természetes hibáival, hanem tűzzön ki magának egy aktust, pl. a szent örömöt minden fölött, amije van, s ebből csináljon készültséget magának.'' (Oppenhauser Elvira 1924. ápr. 26.) Különösen szembetűnő ez a mindenben a pozitív értéket észrevevő attitűdje a bűn és bűnbánat kapcsán: ,,Kedves Gizi, mikor szinte megsemmisül a bűnösség tudatában, s minden áldozatot kész volna hozni a megújhodásért, akkor van szüksége, hogy nézzen az Isten nagy gondolatai szemébe, aki mindenen át, a bűnön s az emberi bukáson keresztül is a több, szebb, az isteni életet szolgálja, azaz hogy fakasztja, s formába öltözteti. Isten nem akar karikatúrát az emberben, hanem hasonmást, a bűnös emberben is. Bennünk is!'' (dr. Dessewffy Aladárné 1926. febr. 9.) Ez a nem kicsinyeskedő, soha nem hátra, vissza-visszatekintő, a rossznál nem megrekedő, hanem mindig az igaz, a jó, a szép felé lendülő stílus bizonyára Prohászka lelkületéből, egyéniségéből fakad, hiszen olyan őszinte erővel tör elő szinte minden sorából, szavából, még akkor is, ha a lelkivezetésben feltehetően ez nemcsak ösztönös magatartás nála, hanem tudatosan alkalmazott nevelési módszer. Úgy gondolom, nem állunk messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk azt a megállapítást, hogy Prohászka e tekintetben is megelőzte korát. Hiszen a századelőn gyakrabban esett szó a haragvó, az ítélő, az igazságot osztó, büntető Istenről, mint a szerető, irgalmas Istenről. A lelkivezetés sarokpontjai Az önismeret fontossága, Isten akaratának teljesítése, szolgálat, szeretet, ész és érzelem helyes egyensúlya, öröm -- a levelekben többször is vissza-visszatérő gondolatok. A lelkiélet kezdetén nagy súlyt fektet Prohászka az önismeret megszerzésére: ,,Tehát, kedves leányom, ismerje föl önmagát, s hogy milyen psichikai anyagból való, s higyje el, hogy minden anyagból lehet szépet teremteni -- márványból s agyagból egyaránt. S ne becsmérelje egyiket sem, hanem vegye munkába. Különben látom, hogy azt is, hogy megismerje magát, azt is, hogy dolgozzék önmagán, megteszi.'' (Dr. DA.-né 1923. augusztus 19.) Az önismeret célja azonban nem pusztán a ma annyira hangoztatott önmegvalósítás! A velünk született képességek, adottságok úgy tekintendők, mint Isten első jelzései, amelyekben a világban ránk váró feladatokat, Isten velünk, rólunk való terveit felismerhetjük. ,,Lépj az Isten elé s mondjad: mit akarsz tőlem? Kérlek, át akarom élni magamnak és másoknak, amit kegyelemben és természetben fektettél belém, hadd ébredjen az mind, ami vagyok, s amim van; úgy gondolom, hogy a legjobbak ébresztgetik azt, ami az emberben pihen, s amit csak jó lesz mindnyájunknak átélni.'' (FE.) Az önismeret alapján elinduló önmegvalósítás vezet el Isten akaratának teljesítéséhez, a valódi szolgálathoz. A jó irányban fejlődő lelki életnek ez, az Isten akaratának keresése és megvalósítása, a legalapvetőbb attitűdje. Ez a gondolat újra és újra megjelenik a különböző lelki leányainak, különböző alkalmakkor írt leveleiben: ,,Először is azt kérdezze, mit akar tőlem az Isten itt és most? Ne törődjék avval, hogy mi lesz, sem avval, hogy mi volt, hanem először is azzal, hogy itt és most hogyan teljesítse Isten akaratát. Az megóvja Önt sok túl lágy és érzelgős, alapjában nem igaz gondolattól. Sőt ez az irányzat több keménységet és acélosságot is kölcsönöz lelkének.'' (StM. 1908. febr. 17.) ,,. . . Legyen az élet súlypontja mindig a jelen, s az a hely, ahol vagyunk, s az a tennivaló, ami kötelesség, akkor aztán meg lehet győződve, hogy jól sikerül élete, s hogy tartalmas lesz öntudata. . .'' -- írja 1926. március 7-én egyik lelki leányának. Hogy ma mennyire aktuálisak ezek a gondolatok, mi sem bizonyítja jobban, mint II. János Pál Christifideles laici kezdetű enciklikájának vonatkozó sorai: ,,Most pedig ahhoz, hogy Isten konkrét akaratát életünkkel kapcsolatban fölfedezzük, mindig nélkülözhetetlenek a következők: Isten és az Egyház szavának engedelmes és figyelmes meghallgatása, a gyermeki és állandó imádság, a bölcs és jóakaratú lelkivezetővel fönntartott kapcsolat, a kapott talentumok és adományok hitben történő értelmezése, s ugyanakkor a társadalmi és történelmi körülmények figyelembevétele, amelyek között a hívő él.''(8). S hogy mi lehet egyedüli motívuma Isten akarata teljesítésének, a szolgálatnak? Prohászka leveleinek szinte minden sorából sugárzik a válasz: a szeretet! ,,. . . az Isten szeretete kiömlik lelkünkre a bennünk lakozó Szentlélekből. Jaj, az erős, hatalmas Lélek majd csak megsegít, hogy baj és kereszt dacára sohase felejtsünk el szeretni és szeretni és nagyon szeretni és jónak lenni! Amen, úgy legyen.'' (StM. 1919. június.) Szent János apostolra kell gondolnunk, aki az élete vége felé szinte már másról, mint a szeretetről nem is tudott írni. Prohászka is, ahogy múlnak az évek, egyre gyakrabban, egyre átéltebben sürgeti: ,,Kedves Méltóságos Asszonyomat segítse az Isten sokféle vigasza, s az Úr Jézus szeretete. Csak szeressünk, hogy minél jobban tetszhessünk Urunknak, ki szeretetünket kívánja, s örül neki. . .'' (báró Manndorff Gézáné 1920. április 23.) ,, . . . Szeretni az Istent sötétben is, hidegben is: mert kis szeretet volna az, mely Őt csak akkor és azért szeretné, ha simogat: szeressük Őt akkor is, amikor ver . . .'' (PrA. 1922. szeptember 24.) Ez az Isten felé feszülő nagy-nagy szeretet Prohászka megfogalmazásában sohasem szakadhat el a világ, a ,,profán'' világ valóságától: ,,. . . Szeretni kell! ez az élet nagy értéke. S szeretni nem úgy, hogy az élet nagy mezőit és pagonyait mint profánokat kivesszük ennek a szeretetnek légköréből, hanem úgy, hogy az egész életet belé állítjuk. Azért nincs előttem, ami nem szent, s csak arra ügyelek, hogy az isteni mértékek titka meg legyen rajta valósítva. . .'' (FE. 1911) ,,Azért nincs előttem, ami nem szent . . .'' -- a Bölcsesség könyvének sorait juttatja eszünkbe: ,,Mert szeretsz mindent, ami van, és mit sem utálsz abból, amit alkottál. . . Mert a te el nem múló szellemed van mindenben.'' (Bölcs 11,24; 12,1.) Ugyanakkor Prohászka szemléletében már elővételeződik a II. vatikáni zsinat egyik igen fontos, a szinódusi atyák által megfogalmazódott tanítása: ,,A világi hívők életének egysége rendkívüli fontosságú; nekik ugyanis a mindennapos foglalkozásbeli és társadalmi életet kell megszentelniök. Tehát, hogy a hivatásuknak megfeleljenek, a világi hívőknek úgy kell tekinteniük a mindennapi foglalatosságot, mint lehetőséget, amely által önmagukat Istenhez kapcsolva az Ő akaratát teljesítik. Ugyanakkor a mindennapi foglalatosság lehetőség a többi ember szolgálatára, valamint arra, hogy őket Krisztusban az Istennel megvalósuló közösségre elvezessék.''(9) ,,Nem szabad tehát a hivatásbeli és társadalmi tevékenységet egyfelől, a vallási életet másfelől fonákul egymással szembeállítani.''(10) Ebben a szellemben inti, sürgeti szüntelenül kedves leányait Prohászka a tevékeny szeretet megélésére, gyakorlására: ,,. . . Csak tenni, dolgozni, működni -- ez kell kegyeteknek, hogy az érzelem melegét eleven munkává változtathassák.'' (StM. 1902. febr. 2.) Prohászka következetesen óvja kedves leányait attól, hogy érzelmeik irányítsák őket, érzelmeik befolyása alatt ítéljenek. Jól ismerte a női természetet, ezért is tartotta szükségesnek, hogy ,,az érzelem melegét eleven munkává változtassák'', ami az ész és szív, értelem és érzelem szükségképpeni egyensúlyát segíti elő. Nem akarta ő az érzelmeket kiirtani a lelkekből. Ezt nem is tehette, hiszen minden megnyilvánulása azt jelzi, hogy az ő érzelemvilága is rendkívülien gazdag volt. Számtalan megnyilvánulása mutatja, hogy jól tudta, hogy a tevékenység motorja az érzelemvilág, de a kormányos az értelem. Ilyen értelemben írja: ,,. . . én arra akarom segíteni, hogy érzelmes maradjon, s a természetnek ezt a gazdag forrását hasznosítsa, de szabályozza és mérsékelje természetét. Kegyed belépett a természetfeletti élet szentélyébe, most arra törekedjék, hogy szolid alapra álljon, s a szubjektív benyomásokat és érzelmeket az ésszerűség ellenőrzése alá állítsa. . . Így kitisztul a lélek, szétválik benne az érzelmek hatalma a jó, józan cselekvés öntudatától.'' (StM. 1901. nov. 24.) Fontosnak tartotta a reális alapokat. Ezt nemcsak az ilyen levélrészlet igazolja: ,,. . . ha pedig valami rendkívülit akar kegyed, azt külön kell megfontolni, s azt kivált az önszeretetnek s a szenvelgő negédes hajlandóságnak ködös légköréből kell kiemelni.'' (StM. 1902. szept. 13.), hanem kifejezetten megfogalmazta Farkas Edit számára, amikor az Berlinben tartózkodott: ,,Egyre várom továbbra s remélem, hogy a német realizmust jól elsajátítod, s belehozod a mi túl finom s gyenge, beteges társadalmunkba. Én azt látom, hogy nálunk ijesztően kevés a tartalom, és gyengék vagyunk. Ott fönn pedig imponál az igénytelen, egyszerű erő.'' (FE. 1908. máj. 17, 254. levél) S hogy az érzelmek, az érzelmi élet szabályozásával nem az érzelmek elsorvasztása volt a célja, azt mi sem bizonyította jobban, mint az örömre való felhívás szüntelen ismétlődése leveleiben. ,,Minden jó tettet élvezzen, élje át annak jóságát örömben: akárcsak kivirágoznék benne a lelke; élje át annak isteni rokonságát, s örüljön az értéknek, melyre ezáltal lelke önmagában szert tesz.'' (StM. 1903. jún. 21.) Az öröm esélyét még a gyászban is megtalálja: ,,Töltse el a világ, a sors s az Isten látogatásának szemfödele alatt szívét tavaszi öröm, szent remény s diadalmas hit. Mit mond nekünk a húsvét, s mit ígér s mivel biztat? S az mind álljon lelkünkben mint a szirt, s úgy emelje szívünket szent örömre, mint a tenger dagálya a partról belesodródott virágot!'' (Br. MGné 1926. ápr. 5.) Nem számoltuk meg, de az az ember benyomása, hogy a levelekben leggyakrabban előforduló két szó: a szeretet és az öröm. Az eddigiekben elemzett általános és alapvető szempontokkal szemben az, hogy Prohászka erényekről, erénygyakorlatokról mit írt leveleiben, javarészt függött attól, hogy éppen milyen lelkiállapotban, milyen nehézségekkel, kérdésekkel fordultak hozzá. Ima, alázat, hála, önzés-önmegtagadás, szenvedés, aszkézis, szegénység azok az elemek, melyek leggyakrabban előfordulnak lelkivezetői leveleiben.* * Prohászka meggyőződése, hogy a lelki életet a fejlődés dinamizmusa járja át. Ennek a fejlődésnek nincs korhoz kötött korlátja, földi életünk végéig elkísér. ,,. . . mily titok az élet, s mily csodás mélységek vannak benne, mélységek, melyekből folyton új követelmények, új sejtelmek új tehetségek s alakulások állnak elő, melyekről fogalmunk sem volt. Néha ámulatba ejt életünk nagy kilengési képessége, s az ember azt mondhatná: Isten, nem értem magamat: vagyok, fejlem, de nem tudom, hová: Uram te vezess s óvj meg engem!'' (StM. 1909. nov. 29.) Befejezésül álljon itt mindenki számára, aki a lelki élet útját járja, Prohászka Ottokár buzdítása: ,,Tartson ki, s meglátja, hogy bízva kell bíznia, s nem szabad kételkednie: az Isten fölvilágosít, s egészen átformálja lelkünket, s mi akkor élvezzük majd csak igazán mindannak az áldozatnak s küzdésnek gyümölcsét, melyeken tán hosszú évek során át kellett gázolnunk.'' (StM. 1904. aug. 1.) Hivatkozások: 1 A 20 éves Szociális Missziótársulat. Budapest, 1928. 23.o. 2 Uo. 3 Uo. 25.o. 4,5,6 Prohászka kiadatlan naplója. 7 ,,Hadd érezzék meg kegyeden, hogy Angela.'' Közzétette: Frenyó Zoltán. ÁRGUS VI. évf. 4-5. sz. p. 43. 8 Christifideles laici 58. pontban. 9 Christifideles laici 17. pontban. 10 Gaudium et spes 43. pont. * Mindezt bővebben illusztrálja a szerző, és még a levelezés más szempontjaira is kitér a Prohászka ébresztése című gyűjtőkötetben. (Szerk.) ======================================================================== Prohászka Ottokár: HÚSVÉTI HITÜNK* Nem ünnepel az élet sehol oly föltámadást, mint Krisztus sírjában. Van ugyan sokszoros föltámadása a szellemi világban, mikor oly eszméket gyújt ki újra, melyek valamikor már kialudtak, s oly irányzatokat támaszt föl, melyek feledésbe mentek; ugyancsak ismerünk föltámadást a természetben is, mikor a tavasz évenként csírát s rügyet ébreszt, s lombot s virágot fakaszt; de föltámadást, mely a halandó embert halhatatlanságba s az elmúló életet dicsôségbe öltöztesse, csak hitben ismerünk, a föltámadt s megdicsôült Krisztusban. A föltámadt Krisztus oly életet állít a világba, mely a halált legyôzi, jobban mondva olyat, mely a megdicsôült lélek erejét s életét a hervadó s hanyatló testre tudja kiárasztani. -- Egy bizonyos pontig értjük e folyamatot, hiszen halandó testünkben is az élet árama a lélekbôl árad ki, s végre is azért élünk, mert van lelkünk. Értjük azt is, hogy az egészséges, erôteljes, lendületes lélek a testet is egészségessé, éppé s ruganyossá teszi, s megfordítva, az elgyötört s elsötétedett lélek a testet is gyöngíti, s az anyagcsere s a vérkeringés folyamatát zavarja. A jókedvű lélekbôl egészség és szépség -- a haragos s epés lélekbôl pedig méreg és hervadás való. Az epés, indulatos embernek még a nyála is mérges, s volt már úgy, hogy a feldühödött szoptatós anya tejétôl a csecsemô meghalt -- tehát a mérges anya teje is méreg. Van tehát egy csodálatos kölcsönösség test és lélek közt, s a lélek hangulata, frissesége s ruganyossága megifjítja a testet is. Van azonban egy pont, melyen túl a lélek a testet fönn nem tarthatja, s a pusztulás elônyomulását meg nem akadályozhatja; van határvonal, melyen túl a klasszikus mosoly is a halál merevségébe fagy, melyen túl a legerôteljesebb akarat sem reparálhatja ki a szív csodálatos, kis malmát, s akkor meg kell halnunk, s bármily ragyogó lélek lakott is valakiben, a test széthull, s természet s tudomány azontúl föltámadásról, az élet dicsőséges húsvétjáról mitsem tudnak. De tudnak róla a hit s a remény! Mi hisszük, hogy a lelkek valamikor ismét testet öltenek, s a húsvéti Krisztus a megdicsőült léleknek épp azt a testre is kiáradó erejét mutatja be magán, s ígéri nekünk is. Hirdeti, hogy a megdicsőült lélek képes a testet is dicsőségbe s szellemiségbe öltöztetni. Aki ebben nehézséget lát, az gondoljon azokra a csodálatos tünetekre, melyeket a magnetizmus, a hipnotizmus, az alvajárás, a távolba való látás és megérzés nevén ismerünk. Ezek oly állapotok, melyek megsejtetik velünk, hogy mire képes a lélek, ha finom szervezet áll rendelkezésére; mintha csak kiemelkednék a tér s idő korlátaiból, s valamiképp legyőzné a fizikai nehézségeket. Fokozzuk már most a lélek e csodálatos tehetségeit; képzeljük el, hogy azok kiáradnak, s hatalmukba ejtik s áthatják a durva testet: mily új, csodálatos élet támadna a lélek ez elhatalmasodásának nyomában! A hit mondja, hogy Krisztus megdicsőült testtel támadt föl, s ugyanaz a hit azt is, hogy mindazok, kik Krisztussal s Krisztusból ilnek, oly finom s erős lelkiségre tesznek majd szert, hogy valamikor megdicsőült, vagyis erős lélektől átjárt s átszellemesített testben fognak élni. Ezt hisszük s várjuk. Szemeinkkel ezt az elváltozást még nem láttuk, s azok közé tartozunk, kikről az Úr mondja, hogy boldogok, akik nem láttak, s mégis hisznek; de azért megsejtjük. Sejtjük, hogy a lélekben titokzatos erők pihennek; sejtjük, hogy lelkünk sokkal finomabb s lelkibb életre volna alkalmas; sejtjük, hogy önmagunk is titkok vagyunk, s az apostol szerint még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mi lesz belőlünk. Várjunk hát türelemmel s fejlesszük ki magunkban a krisztusi életet, hogy valamikor megdicsőüljön lelkünk, s ez a megdicsőült lélek a szellemszerű s halhatatlan testnek szépségébe öltözködjék. Az lesz aztán a mi húsvétunk, mely már nemcsak ünnep, hanem valóság s élet lesz. Jegyzet * Kiadatlan kézirat Prohászka fehérvári hagyatékában. ======================================================================== Lelóczky Donát: GONDOLATOK SZENT VALENTIN NAPJÁN. Örök szerelem? Február 14. a szívek napja. Amerikában már évszázados szokás, Magyarországon most kezd divatba jönni, hogy ezt a napot, Szent Bálint vagy Valentin vértanú ünnepét a szeretet, szerelem, barátság gondolatának szentelik, és jó barátok, szerelmesek valami módon kifejezik vonzalmukat egymásnak.* E nap közeledtét nem lehet nem észrevenni az Egyesült Államokban: üzletekben, utcán, hivatalokban piros szívekkel van díszítve minden. Mit mond nekünk ez a millió szív? A szerelem és a barátság fontosságáról beszélnek. Azt mondják, hogy ami végső soron mozgatja a világot, az nem a nagy felfedezések, nem a világ vezetőinek a bölcsessége, nem a világgazdaság változhatatlan törvényei, hanem az az egyszerű tény, hogy az emberek szeretik egymást, hogy az emberek készek dolgozni, nagy áldozatokat hozni barátjaikért és családtagjaikért, emberekért, akik gondjaikra vannak bízva. De a Valentin napjának millió szíve sem tudja elfelejtetni a millió összetört szívet, a millió összetört barátságot és házasságot, mert mindennapi életünk állandóan emlékeztet bennünket arra, milyen törékeny jószág is a szeretet. Ezért aztán Valentin-nap millió szíve inkább az emberi szív szeretet utáni éhségéről beszél, mint annak a szeretetnek a beteljesedéséről. Szüntelenül éhezünk tartós szeretet után, olyan szeretet, szerelem után, amely legyőz minden akadályt, áthidal minden nehézséget, minden távolságot. Minden barát, minden szerelmes ezt ígéri: ,,Örökké foglak szeretni.'' Minden szeretet, minden szerelem magában foglalja az igényt és az ígéretet, hogy örökké tart, és keserűen látjuk, hogy a legtöbbje mégis milyen kérészéletű. Létezik egyáltalán Örök Szerelem? Igen, létezik; igaz, hogy csak egy, de az is elég. Ez az egyetlen Örök Szerelem Annak a Szívében lakik, Akiben az egész örökkévalóság jelen van, az Isten-ember Szívében, a megtestesült Ige Szívében, Jézus Krisztus Szívében. Ez a lándzsával átszúrt Szív Isten Örök Szerelmének az ikonja, s egyúttal lakóhelye. Tehát a Valentin-nap millió szíve végső soron egyetlen szív felé mutat, Jézus átszúrt Szíve felé. Szent János azt állítja levelében, hogy Isten szeretet. Kezdetben, mielőtt bármilyen teremtmény létezett volna, létezett a végtelen szeretet örök áramlása az Atya, Fiú és Szentlélek között, a háromságos egy Istenen belül. Ez a szeretet indította Istent, hogy teremtményeket hozzon létre, akikkel megoszthatja ennek a szeretetnek a boldogságát, s azóta is ez a szeretet tartja fenn, tartja meg a létben valamennyi teremtményét. Minden egyes személyt ezzel a szeretettel teremtett, és szeretete elkísér bennünket, akárhová vet is bennünket a sors. Örök szeretetével szeret Isten mindegyikünket. Annyira szerette Isten ezt a világot, ezt a küzdő, remélő, botladozó emberiséget, hogy a történelem egy pontján elküldte közénk Fiát, hogy olyan emberré legyen, mint mi vagyunk, elküldte örök Szavát, hogy emberi szavakkal beszéljen hozzánk, végtelen isteni szeretetét egyetlen emberi Szívbe rejtette, Jézus Szívébe. Igen, Isten egész örök szeretete ott rejtőzik Jézus Szívében. Az emberek szeretnek dicsekedni a számítógép-technológia hihetetlenül gyors fejlődésével, egyre fantasztikusabbnak hangzó eredményeivel. Büszkék arra, hogy egyre több és több ,,memóriát'' tudnak tárolni egyre kisebb és kiesebb memória-,,chip''-ben, hogy ma egyetlen apró lemez pl. sokkötetes lexikon teljes szövegét, valamennyi ábráját és képét magába tudja fogadni. Ilyenfokú sűrítés csakugyan minden elismerést megérdemel, mégis elenyészőnek látszik, ha azt Isten örök szeretetének egyetlen emberi Szívbe, Jézus Szívébe történő sűrítésével hasonlítjuk össze. Jézus emberi Szívével a végtelen Isten szeret bennünket. Isten szeretetének teljessége, mind a Szentháromságon belüli örök szeretetáramlás, mind az egész teremtést létrehozó, fenntartó isteni szeretet, Isten minden teremtménye iránti, minden egyes emberi személy iránti kimondhatatlan szeretete van elrejtve Jézus Szívében. Igen, egyetlen Örök Szerelem létezik a világon, s ez az egyetlen Örök Szerelem Jézus Szívében van elrejtve. És mivel Jézus Szíve Isten egész örök szeretetét magában foglalja, ez a Szív egyúttal forrása is a világon létező minden hiteles szeretetnek, amely az embereket egymáshoz köti. Jézus Szívéből szüntelenül örök szeretet árad az emberi szívek millióiba. Szent János nemcsak azt állította, hogy Isten a Szeretet, hanem azt is, hogy mindenki, aki igazi szeretettel szeret, az Istenben van, és Isten őbenne. Minden igazi szeretet isteni valóság, Istentől ered, és Jézus Szívén át ér el hozzánk. Ez az igazi szeretet nem futó érzelem, hanem cselekvő szeretet, amely hűséggel és alázattal szolgál másokat, szeretet, amely együtt tart barátokat és családokat, szeretet, amely végső soron csakugyan a világot mozgatja. Azt mondhatjuk, hogy Jézus Szent Szíve a világegyetem igazi középpontja, hisz Isten szeretetének a teljessége van beléje sűrítve, és minden hiteles szeretet belőle folyik. Hozzá kell mennünk, ha azt akarjuk, hogy emberi szeretetünk valamennyire is hasonló legyen az Örök Szerelemhez. Hozzá kell mennünk, hogy belőle szegény emberi szeretetünk számára valami állandóságot, valami melegséget, valami szilárdságot merítsünk. S ha ez kevés, még többet is tehetünk. * * * Patti Szuber fiatal amerikai lány Tennessee államban járt egyetemre, ápolónőnek készült. A fiatal lány egész lényét átjárta a vágy, hogy embertársain segítsen, nemcsak a földi életben, de még halála után is, s ezért szerveit hivatalosan orvosi célokra ajándékozta arra az esetre, ha vele bármi történne. Sajnos, ez a ,,bármi'' túlságosan is hamar megtörtént. 1994. augusztus 18. éjszakáján, amikor Patti udvarlójával hétvégi kiránduláson a Great Smoky Mountains nevű nemzeti park kanyargós hegyi útjain autózott, a fiú elvesztette uralmát a kocsi felett, és az autó nekiment a sziklafalnak. A sebesülteket helikopterrel szállították a legközelebbi kórházba, de ott Patti életét vesztette. Patti családja Michigan állam Berkeley nevű városkájában lakott. Chester Szuber, Patti 58 éves édesapja életveszélyes szívbajban szenvedett. Élete során két kisebb és három igen kockázatos szívműtéten esett át. Úgy látszott, az orvosok már mindent megpróbáltak, és megmentésére csak egyetlen remény maradt: egy esetleges új szív, szívátültetés révén. De Amerikában közel háromezer ember várt új szívre: mikor kerülhet sorra Chester? Az autóbalesetről értesülve a család néhány tagja Tennesseebe repült, hogy Patti mellett legyen, de ott már a lány halálának híre fogadta őket. Olyan egyén halála esetén, aki szerveit orvosi célra ajándékozta, a hozzátartozóknak joguk van megnevezni a személyt, akinek az elhunyt valamely szervét szánják. Rövid habozás után a család megkérdezte az illetékeseket, megkaphatná-e Patti szívét saját édesapja? A válasz igenlő volt. Az apa először nem akarta elfogadni lánya szívét, de aztán beleegyezett azzal a meggondolással, hogy Patti maga is bizonyára ezt akarná. A szívet orvosi csoport szállította külön repülővel Michigan államba, és hat órával az után, hogy Patti meghalt a tennesseei kórházban, a lány szíve saját édesapja, Chester testében kezdett el dobogni. Chester két héttel később gyakorlatilag egészségesen hagyta el a kórházat. * * * Amit ma az orvostudomány csodájának tekintünk, azt hétszáz évvel ezelőtt Jézus maga ajánlotta fel egy Istent rendkívüli módon szerető asszonynak. Szent Gertrúd a 13. században élt a németországi Helfta kolostorában. A kolostor nem tartozott kifejezetten a ciszterci rendhez, de több szokást átvettek a ciszterciektől, és a közösség lelkiségében is a cisztercieket, elsősorban Szent Bernátot követte. A kiváló szellemű monostorban több nővér is az életszentség magas fokát érte el. Ezek között a leghíresebb Szent Gertrúd, misztikus írásai következtében. Gertrúd írásai erősen befolyásolták a Jézus Szíve- tisztelet kialakulását. Ahogy Gertrúd egyre növekedett Jézushoz fűződő bensőséges kapcsolatában, egy misztikus élményben Jézus azt ajánlotta fel neki, hogy cseréljék ki egymással szívüket. Gertrúd maga így emlékezik meg erről, írás közben Jézushoz beszélve: ,,Jóságodnak minden eddigi jelén felül bensőséges barátságod felbecsülhetetlen ajándékával is elárasztottál, és nekem ajándékoztad nagy gyönyörűségemre istenséged legnemesebb kincsét, isteni Szívedet, azt hol ingyenesen nekem ajándékozva, hol, kölcsönös meghittségünk jeleként, cserébe adva az enyémért.'' (Az isteni szeretet követe 2,23) Elfogadnál-e te is ilyen ajánlatot? Elfogadnád-e te is Jézusnak ezt az ajándékát? Megengednéd-e, hogy Jézus szeretete dobogjon a te kebledben, hogy másokat Jézus szeretetével szeressél? Akarod-e a szívcserét? Nemcsak mi vágyunk szeretet után: Jézus is vágyik a mi szeretetünk után. A kereszten halála órájában elhangzott sóhaja: ,,Szomjúhozom!'' erre a szeretetünk utáni vágyra utal, és megadja egyúttal halála célokát is. Az egész üdvösségtörténet célja helyreállítani azt az Isten és ember közötti szeretetkapcsolatot, amely az ember történelem hajnalán olyan tragikusan megszakadt. Az Ószövetség minden eseménye, a pátriárkák minden álma, a próféták minden jövendölése e felé a helyreállítás felé irányult. Jézus minden csodája, minden bűnbocsánata, minden tanítása, keresztje, halála, feltámadása ezt a végső helyreállítást célozta. A szeretet tüze volt, amit Jézus lehozott a mennyből, és minden vágya az volt, hogy ez a tűz meggyulladjon (vö. Lk 12,49). Ellen tudsz állni Isten epedő vágyakozásának? Magunk szempontjából az egész üdvösségtörténet, Jézus egész megváltó műve hiábavaló volt, ha az minket nem tud elérni, ha mi ellenállunk a szívünk ajtaján kopogtató Istennek. Megrázó festményt láttam évekkel ezelőtt egy ikonográfiai kiállításon. Régi mexikói oltárképek voltak kiállítva; a primitív ecsetvonásokkal megalkotott képek mindegyike Jézust, a Szűzanyát vagy valamelyik szentet ábrázolta. Az egyik kép festője Szent Gertrúd alakját vetette vászonra, amint egy tálcán felajánló mozdulattal mintegy két tucat piros emberi szívet tart az ég felé. Bizonyára az azték véres szívkultusz emléke adta a gondolatot a festőnek képe megalkotására. Szokatlan módon fejezi ki azt a valóságot, hogy a szentek részt vesznek Jézus megváltó munkájában, közreműködnek a megváltás teljessé tételében. Szent Gertrúd nemcsak saját szívét akarja Jézusnak adni, hanem a miénket is. Ugyanakkor Jézus a mi szívünkért a sajátját akarja adni cserébe. Bennünk akar szállást venni, bennünk akar élni, bennünk akarja velünk szeretetét megosztani. Bennünk és általunk akar Szívével ma jelen lenni a világban. Jézus azt akarja, hogy, Gertrúd legismertebb művének a címét alkalmazva, ,,az isteni szeretet követe'' legyünk a világban. Jézus saját bennünk élő Szívével akar együttérző szeretetre bírni testvéreink iránt, hogy meglássunk magunk körül minden szükséget, és szavainkkal, tetteinkkel, vagy akárcsak érintéssel, szerető tekintettel enyhíteni próbáljuk azt. És akkor Jézus Szíve szeretetével fogjuk szeretni barátainkat, szeretteinket is. Így válik valóra a Szent Valentin-napi vágy, hogy ne csak reménytelenül éhezzünk szeretet után, hanem már itt a földön birtokoljuk magunkban az egyetlen Örök Szerelmet, és bizonyos fokig már itt a földön megéljük a szeretet beteljesedését. Ez talán a Szent Valentin-nap igazi értelme. Jegyzet * Szent Valentin a III. században Rómában szenvedett vértanúhalált; úgy tűnik, Terni püspöke volt. A XIV. században kezdték a szerelmesek védőszentjeként tisztelni, és ünnepére egymásnak szerelmes üdvözleteket küldeni. A szokás nem magához a szenthez, hanem a Valentin-naphoz kapcsolódik: úgy tartották, hogy akkor kezdődik a madarak párzásának időszaka. ======================================================================== Ugróczky Gyula: A MEGTALÁLT BOLDOGSÁG. Bleiziffer Laura 1903. aug. 28.--1994. aug. 20. ,,Én Jézusban megtaláltam a boldogságomat, ahogy a világ mondaná: a szerencsémet! Mindig, minden boldogít minden körülmények között. Mérhetetlen, kiapadhatatlan az én boldogságom! . . . Mint a tenger, úgy vesz körül! . . . Ezt kiárasztani a lelkek millióiba a nagyböjti munkával. . . , -- a papjaim szavaival! . . .'' (Feljegyzések: 1953. március 15.) Aki ezeket írta, valóban boldog ember volt egész életében. I. Élete Bleiziffer (Anna) Laura Erdélyben született Pankotán, 1903. augusztus 28-án. A család Aradra, majd 1914-ben Budapestre költözött. A Szent Margit Intézetbe íratták iskolába, a IX. kerületi Knézich utcába, ahol az Isteni Szeretet Leányai tanítottak. Itt ismeri meg az Oltáriszentség jelentőségét, az Úr Jézus köztünk maradását. Ekkor kezdődik lelkiségének Istenhez kapcsolódása és lelki életének páratlan gazdagodása. A kedvesnővérek csodálattal nézik lelkiségének rendkívüli alakulását, és jóval a korhatár elérése előtt, tizenkét évesen felveszik a Mária Kongregáció tagjai közé. Tizenegy évesen az Arad- hegyaljai nyaralás alkalmával érzi a jó Isten hívását a szerzetesrendbe. 1917-ben szülei átíratták egy világi iskolába, hogy szerzetesi hivatását megakadályozzák. Egyik fiútestvére Oroszországban tűnt el szökés közben, a másikat ott tartották nagy nyelvtudása miatt, de a második világháború idején ő is eltűnt. Az édesanya a megmaradt három lányát nem akarta ,,elveszíteni''. Ezért ellenezte a szerzetbe lépést. Tizennyolc évesen, az érettségi évében kapott egy könyvet Puskási Pál lazarista gyóntatójától, hogy megtalálja a szerzetesrendet, ahová hivatása szól. Amikor rátalált a könyvben a kármelita rend rövidke leírására, eltöltötte lelkét az isteni kegyelem. Ettől kezdve hivatása nem volt kérdéses számára. A soproni kármelitákhoz azonnal felvették, de a szülői beleegyezés hiánya miatt várnia kellett. Munkája mellett titokban végezte a Ward Mária Kollégiumot, a hitoktatóképzőt. Egy év után, tizenkilenc évesen már hittant tanított, mert kevés volt a hitoktató pap. Szülei ebbe belenyugodtak, Puskási atya rábeszélésére. A leányiskolából, ahol tanított, két év alatt tizenhatan mentek szerzetesnővérnek. Huszonheten lettek szerzetesnők, és 7-8 papi hivatás is született tanítványai köréből. Heti 28-30 hittanóra mellett Szívgárdát és Mária Kongregációt vezetett különböző iskolákban, valamint a Haller téri plébánián a Dolgozó Lányok Egyesületét. Minden nap több órát imádkozott az örökimádó-templomban délután is este. Hosszú ideig titkára volt a Sodalitium doctrinae christianae- nak, a hitoktatónők egyesületének, amelyet Bernhard Zsigmond jezsuita atya alapított. Elnöke csak jezsuita lehetett. Hitoktatónők közül választották a titkárt, akinek minden tekintetben a legnagyobb példaértékűnek kellett lennie a többiek előtt. Lelki vezetője engedélyével sorra teszi le fogadalmait és felajánlásait a tisztaságra, szegénységre, lelki vigasztalanságra, a szeretet tökéletes gyakorlására, a szenvedések vállalására, a tökéletesebb út választására. 1956 után a hazáért ajánlotta fel életét. 1925-től Puskási atya tanácsára rendszeresen konzultálnia kell lelki életéről Csávossy Elemér jezsuita atyával. Puskási atya halála után, 1937 februárjától ő lesz a lelki vezetője. Jó kapcsolat fűzte Mester Margithoz, az Unum alapítójához, Szeghy Ernő és Marton Marcell Boldizsár kármelita atyákhoz, Salkaházi Sárához és Slachta Margithoz, a Szociális Testvérek Társasága alapítójához, és a kor más jeles lelki embereihez, mint például Bíró Xavér Ferenc és Müller Lajos jezsuitákhoz. Huszonhét évig kellett várnia a Kármelbe lépésével. Huszonnégy éves korától kezdve minden iskolaévet azzal a tudattal kezd, hogy jövőre már a Kármelben lesz. 1948-ban bejelentette, hogy nem tud tovább várni, küldjék az engedélyt. A hitoktatási felügyelő viszont nem kívánta elengedni az ország legjobb hitoktatónőjét. Mindszenty bíborosnak kellett intézkednie. Az édesapa már nem élt, de az édesanya a 27 év elôtti szörnyű jeleneténél még borzalmasabb küzdelembe kezdett lánya megtartásáért. A búcsúzás percében azonban kiengesztelôdve vált el gyermekétôl, áldását adva reá. 1949-ben volt a beöltözés Pécsett, és 1950-ben az internálás helyén, Tiszaújfalun a bencés nôvéreknél az örökfogadalom. A szükséghelyzetre való tekintettel, és a szerzetesrendben mutatott állhatatossága, nyilvánvaló életszentsége, teljesen egyértelmű kármelita hivatása, valamint a befogadás halasztása miatt elengedték a hátralévô másfél próbaévet. Az internálás után újra Budapesten van, és bedolgozást vállal. Titokban hitoktat lakásán és tanítványai otthonában. 1956-ban a forradalom után újra indul az iskolai hittan, két évig. A püspökség behívja tanítani. Az iskolából való kiszorulás után újra titokban tanítja a hittant. Házkutatások ,,tarkították'' az állandó megfigyelést. Rendkívüli egyénisége és a belôle áradó életszentség még üldözôit is elbizonytalanították. A vértanúságra és a többiekkel megosztható börtönre irányuló vágya nem teljesült. Világosságot kellett vinnie sokak közé. Megromlott egészségi állapota miatt -- szíve súlyosan megbetegedett -- 1979-ben elöljárói akaratából a verôcemarosi Migazzi egyházi szociális otthonba költözött. Ott érte a boldog hazaköltözés 1994. augusztus 20-án, Szűz Mária szombati napján, Szent István király ünnepén, a szentmise ideje alatt. Boldogságát a ,,halál'' tökéletessé tette, mert találkozhatott az Úr Jézussal, akit mindennél jobban szeretett, és a Szentháromsággal, Szűz Máriával, az apostolokkal és a szentekkel, akik után nagyon vágyódott. II. Szemelvények naplóiból Térjünk vissza életéhez, és a naplóiban leírt csodálatos gondolatokhoz. Kétszer élt át lelki vihart, de a szentháromságos Isten mindig töretlenül működött lelkében közben is, utánuk pedig még inkább. Az elsô vihart egy hitetlen tanára kavarta 1918--19-ben az órákon folytatott ,,felvilágosító'' munkájával: Jézust csupán jó embernek tartotta. Egyetlen tanítványa tiltakozott ez ellen: Bleiziffer Laura. Ádáz küzdelem kezdődött lelkében és a tanárral. Pár hónap alatt elolvasta a dogmatikai és hitvédelmi könyveket, és megtanult latinul. Így jutott el a hit értelmi megalapozásához. Ekkor tizenöt éves volt. Közben sok-sok iskolai órán át küzdött tanárával, az utolsó 15--20 percben. Egy alkalommal sírva mondta: ,,A tanár úr el akarja rabolni hitemet.'' Majd kerülte dr. Boér Jenő óráit, aki végül bocsánatot kért tőle, és megígérte, hogy többé nem beszél hitet sértő elméletekről. Az érettségi után -- 1921-ben -- tanára megállította a folyosón, gratulált, és őszintén mondta: ,,Magát soha nem fogom elfelejteni.'' ,,Én sem a tanár urat. Soha! Soha! Soha! A tanár úrnak köszönhetem, hogy elolvastam és megtanultam a dogmákat, a hitvédelmi könyveket. Hitem megszilárdulását és nagy tudást kaptam ezekből a könyvekből. Köszönöm. Imádkozni fogok Önért, hogy megtérjen!'' Valóban imádkozott. A tanár feleségül vett egy katolikus lányt, akinek a kedvéért katolizált. A második világháború után Laura kezébe került egy levél, amelyben a tanár mély hittel adott hálát Istennek, hogy megtalálta benne élete értelmét. * Tizenegy évesen örökre eljegyezte magát az isteni Vőlegénnyel. A magyar szentek és a lelki naplót írók között senkiről sem tudok, aki Jézust Vérvőlegényének nevezte, valószínűleg már a húszas évek elejétől, alig húsz évesen. Boldogította az Isten Fiának odaadott élete, melyet viszontszeretetével halmozott el Jézus. A hit elleni kísértés után jött az utolsó vihar. Tizenkilenc évesen 1922-ben egy évi Ward Kollégium után hitoktatni küldték. Tanítás három iskolában, tanulni a Ward Kollégiumban, és választ adni leánytanulók serdülőkori problémáira. Fizikai és szellemi küzdelem, lelki sötétséggel és szárazsággal. Puskási Pál lazarista gyóntató engedélyével az Oltáriszentség elé térdelt, és felajánlotta magát egész életére a lelki vigasztalanságra, ha Isten és a lelkek megmentése így kívánja. Ez 1924. december 8-án történt. Olyan mérhetetlenül nagy lelki béke és vigasztalás öntötte el lelkét, hogy azt hetven éven keresztül, haláláig semmi sem tudta megzavarni itt a földi életben. * Nemcsak nagy dogmatudása, de a misztikában Istentől vezetett lelke is biztosította, hogy biztonságosan és könnyedén kezelte a legnehezebb dogmatikai fogalmakat is. Bennük élt. Nekünk, akik rendszeresen olvassuk naplóját, újra kellett tanulnunk a dogmát, hogy alapjaiban értsük gondolatait, ellenőrizzük azonosságait a hivatalos tanítással. Naplóinak minden sora igaz. Nem tévedett. ,,A Szentlélek a tökéletesség Lelke és minden tökéletesség Forrása: 1. mert Isten belső életének végső célja, beteljesedése. (Az Atya megismeri Önmagát. Ezt a megismerést egy végtelen Szóban , az Igében jelenti ki. Ez a Fiú. Az Atya és a Fiú közös és kölcsönös szeretettel vonzódik egyáshoz, egyesülnek; ez a személyes Szeretet: a Szentlélek.) A Szentlélek 2 . hivatásszerűen tökéletesíti, tisztogatja, megszenteli a világot: Megszentelő!'' (Feljegyzések 1953. júl. 3.) * Bleiziffer Laura olyan könnyedén haladt a legnehezebb fogalmak között, mint a szellő a védett park ősi fái és virágai között. Otthon volt közöttük az Isten életében, dolgaiban. Belülről. Ez mérhetetlenül boldogította. Állandóan visszatérő gondolat írásaiban a szentmise csúcspontja, az Őáltala, Ővele és Őbenne, fölajánlás az Atyának. Jézus által jutni el az Atyához, Vele cselekedni és élni, Benne lenni, Ő pedig a mi lelkünkben. Legfőbb örömét és lelke gazdagságát az Oltáriszentségből és az előtte való imádkozásból kapta. ,,Az egész ház (plébánia) bement Budapestre egy ezüstmisére, és engedélyt adtak, hogy addig maradhatok a templomban, míg ők megjönnek. Így háromnegyed kettőig Vele lehettem. Ó, mit jelentett: az Ő csendjében megsemmisülni. . ., isteni életéből táplálkozni, és kiárasztani a C. Chr. M.-ban [=Corpus Christi Mysticumban]. . . nem tudok mással foglalkozni, csak amivel Ő foglalkoztat (pedig mennyi tervvel jöttem). -- Az örökkévalók szemlélete. . . úgy, ahogy a Szentlélek éppen hozza, az én ételem, italom, fürdőm, és apostoli kiáradásom is. Mindent, mindent ki akarok árasztani a milliókba! És ez annyira sikerül, amennyire a magányban megtisztulok az Ő szerelmének a lángjaiban. . ., a Benne való eltemettetésben. . . '', egyre mélyebben és mélyebben! . . . Csak ez lehet az útja annak, amit Szent Pál az efezusiaknak mond: »Akkor majd fel tudjátok fogni. . ., hogy mi a szélesség és a hosszúság, magasság és mélység, és beteltek Isten egész teljességével.« (Ef 3,18)'' * Abból a kegyelmi boldogságból, amelyet lelkében hordozott, és amelyet szüntelenül gyarapított a jó Isten, adni kívánt a lelkipásztoroknak, különösen a legfőbb vezetőknek, a pápáknak. Ahogyan a szülő táplálja gyermekét, táplálni kívánta lelke kincseiből, Jézusból, a Szentlélekből, a mennyei Atyából a pásztorokat, hogy tökéletesen teljesítsék az égi elvárásokat, és Krisztus éljen bennük, általuk a híveknek. ,,Tegnap, Jézus Szíve ünnepén (Szent Alajos ünnepén) választották meg az új pápát, Montini Jánost, a milanói érseket, aki a VI. Pál nevet választotta. -- Ó, ha Szent Pál tüzével meghódíthatná a modern pogányokat, és a C. Chr. M. egységébe vonhatná a milliókat! . . . Jöjj, Szentlélek Úristen! -- Hallom, első útja a Szent Pál-bazilikába vezetett! . . . Bizonyára nagyon tiszteli Szent Pált, ezért vette fel a nevét is!? -- Átvillant a lelkemen, hogy azt a felajánlást, amit Szent Pállal tettem (Ő a »nagy titok szolgálója« -- az én kicsi lelkem hadd legyen kicsi szolgálója. . .) nem kell-e új Szentatyánkkal megvalósítanom, hogy egészen benne élhessen, kiáradhasson nagy védőszentje!? Tegnap este úgy elgondoltam, hogy most, amikor már magára maradt, ugyan mit élhetett át?! . . . Úgy érzem, hogy átéli súlyos feladatát, az egész világ terhét. . . Egész lelkemmel Vele vagyok. . . és bár talán nevetséges is, de szeretetem azt súgja a lelkébe, hogy segíteni akarom . . . egész kis életemmel. . . A közös vonás: Szent Pál apostol különös szeretete mélyen a lelkébe kapcsolt.'' (Feljegyzések 1963. június 22.) Szerette az egyházat úgy, ahogyan van. Kármelita elhivatottságának egyik legfontosabb következménye, hogy az egyház vezetőiért imádkozzon, vezekeljen, értük áldozza életét. Már fiatalon szenvedélyesen megszerette a vezeklést, és haláláig kitartott ebben. Nem magáért kellett vezekelnie, másokért tette! ,,Az áldott Csőgl* ezt így fogalmazza: »Áldozattá válni annyi, mint máris megtalálni az életet, ott, ahol az istengyermekségre meghívott ember egyedül lehet otthon a maga életében. De ugyanakkor az áldozattá válás valóban keresztutat jelent, mert a bennünk maradó (hatékony) Ádám-ember miatt nem illünk bele mégsem Jézusba, az Ő életébe, sem Atyánk ölelésébe.«'' (Feljegyzések 1974. jan. 14.) * Nem maradt elméleti és sivatagi imádkozó ember. Bármit kértek tőle, mindenkinek mindenben segített. Nyolcvanéves korában az elöljáróknak kellett megtiltani, hogy a szociális otthon kerti munkáiban, a gyümölcsszüreteléseken részt vegyen. Szívbetegségének súlyosbodása miatt pár év múlva a konyhai idénymunkáktól kellett eltiltani (befőzések, raktározás). Sokan mentek hozzá segítséget kérni. Naplóiban szüntelenül visszatérő gondolat: ,,szétszednek.'' Szívesen vállalta! ,,A halálomat úgy szeretném várni, mint egy szent szertartást, amely hivatva van Imádottam halálával egyesíteni, hogy az Ő feltámadásának részesévé lehessek.'' (Feljegyzések, 1990. jan. 1.) Így történt. Rosszul érezte magát. Nem engedték a kápolnába menni augusztus 20-án a 8 órakor kezdődő szentmisére. Körülbelül nyolc óra tíz perckor belépett szobájába az ápolónővér. Holtan találta. Ajka nem esett le, szemei becsukva, az arcán mosoly és szelíd béke. Sokszor mondta utolsó éveiben: ,,Nagyon szeretnék már az Úr Jézussal találkozni odaát. Életem legboldogabb pillanata lesz. De legyen, amikor a mennyei Atyám akarja.'' Jegyzet: * Csőgl János plébános, püspöki tanácsos, több más könyvvel együtt a Szentmiseáldozat és Oltáriszentség, valamint A szentségek életértéke című könyvek írója. ======================================================================== Babos István: VAN-E ÉRTELME A GYERMEKKERESZTSÉGNEK? Teológiai és lelkipásztori megfontolások Miért kéritek a keresztséget gyermeketek számára?'' -- kérdi a pap a szülőktől. ,,Miért kereszteltessem meg gyermekemet?'' -- veti fel a kérdést a szülő is, még a hívő keresztény is. Mindkét kérdés jogos. Manapság Magyarországon is egyre gyakrabban felmerül a kérdés, főleg azért, mert a szekularizált környezetben nincs biztosítva a gyermek bevezetése a keresztény hitbe. Az egyház és szentségei -- Keresztség Az egyház szentségei a Krisztus alapította és Krisztus életében osztozó közösség életjelei. Ezek útján növekszik, erősödik, terjed, új erőre kap, és betölti hivatását a közösség mint a föltámadt Krisztus életadó jele a világban. Az egyház liturgikus cselekményeiben minden szóban és gesztusban, a szentségekben különösen hathatós módon, Isten ajánlja föl kegyelmét: amikor ezeken részt veszünk, és csatlakozunk Krisztus Atyjának mondott ,,Ámen''-jához, Istennek válaszolunk, és az Istennel találkozunk. Egyelőre emberi gesztusokban ebben az életben, majd színről színre az örökkévalóságban. Most vizsgáljuk meg közelebbről a keresztség szentségét. A II. vatikáni zsinat, amely nem tévtanok ellen küzdött, hanem az egyház tanítását akarta érthetőbbé tenni a mai ember számára, két szempontot domborított ki a keresztséggel kapcsolatban: 1. A keresztség (amelynek folytatása a bérmálás, és célja az Eucharisztiában való részesedés) avató szentség. Első és legfontosabb hatása az, hogy az egyház tagjává tesz. A liturgiáról szóló konstitúció szerint a szükségkeresztségben részesült gyermek már fölvételt nyert az egyházba (69. pont). Az egyházról szóló konstitúció szerint: ,,Isten a keresztség által az egyház testébe beépült hívőket eltörölhetetlen szentségi jellel arra rendeli, hogy részt vegyenek a keresztény vallás istentiszteletében, és minthogy az újjászületés által az ő gyermekei, arra kötelezi őket, hogy az emberek előtt vallják meg azt a hitet, amelyet az Istentől kaptak az egyház közvetítésével.'' (11. pont.) 2. A keresztség kezdet -- első fontos lépés abban a folyamatban, amelyben a megkeresztelt hívő magáévá teszi a közösség hitét. Az ökumenizmusról szóló zsinati határozat szerint: ,,Maga a keresztség azonban csak kezdet és kiindulás, és mindenestől a Krisztusban való élet teljességének megszerzésére irányul. A keresztség célja tehát az, hogy a hitet teljességében valljuk, hogy teljesen beletestesüljünk az üdvösség intézményébe, amiként ezt maga Krisztus akarta, végül pedig, hogy tökéletesen beléoltódjunk az eucharisztikus közösségbe.'' (22. pont.) Van-e értelme a gyermekkeresztségnek? A kérdést Karl Barth vetette föl újabban(1), és válaszában határozottan elítélte mint mély sebet az egyház testén. Szerinte Kálvin is így vélekedik: az Újszövetségben a keresztség az üdvösség felismerése. Az egyén tudatára ébred annak, felismeri, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása üdvözíti. A gyermek képtelen ezt a kérdést felfogni, és még kevésbé arra válaszolni. Ha a hitet és ennek következtében a keresztséget mint felismerést értelmezzük, akkor érthető és elfogadható Barth véleménye. De mások szerint a keresztség az Újszövetségben nemcsak az üdvösség felismerése, hanem olyan történés, amelynek eredménye, hatása van. Mi ez a hatás? Mi a keresztség lényege, teológiai tartalma? Erre a kérdésre a kinyilatkoztatásban keressük a választ. Ezt követően a teológiának a feladata az is, hogy a meglévő szokások eredetét visszavezesse a Szentíráshoz. A teológiának tehát kettős feladata van: 1. kifejteni a Szentírás és szenthagyomány tanítását, a mi esetünkben a keresztségről, 2. összeegyeztetni, megtalálni a mai gyakorlat gyökerét, a mi esetünkben a gyermekkeresztség ősi gyakorlatát, a Szentírásban és a szenthagyományban. A két kérdés szorosan egybetartozik. Ha a keresztségre utaló újszövetségi részleteket végigolvassuk, a következő pontok emelkednek ki: A keresztség középpontja Jézus. Vele egyesül a hívő, ugyanakkor a vízkeresztség közli a Szentlelket is. Nincs semmi alapja annak a ma divatos megkülönböztetésnek, hogy a Szentlelket nem a vízkeresztség közli, hanem az egy későbbi esemény. A keresztség nem privát, még csak nem is családi esemény, hanem a Jézus nevében egybegyűlt közösség cselekménye, amelynek folyamán a közösség egy új tagot befogad. Az Újszövetségben az új tag mindig felnőtt személy. A keresztség tehát vallási esemény, hitvallás a közösség és a befogadott részéről. A megkeresztelt válaszol az Isten hívására, amelyet az evangélium hirdetése közvetített neki, a keresztvíz lemossa bűneit, és Jézushoz, a Főhöz kapcsolja mint tagot. A keresztség tehát nem a parancsok megtartása vagy jócselekedet, hanem Isten ajándéka, kegyelem. Nem világos, hogy a Szentlélek közlése hozzátartozik-e a vízkeresztséghez. Szent Lukács szerint Kornéliusz esetében az izraeliták és pogányok a Szentlelket megkapták a keresztelés előtt. (ApCsel 10,47) Ezt az időbeli szétválasztást nem szabad túlhangsúlyozni: szerinte a Szentlélek ajándékai teszik a hívőt az egyházi közösség tagjává, és ezeket az ajándékokat az apostoli kollégium tagjai, a hivatalos egyház képviselői közvetítik. Mi volt az ősegyház gyakorlata? Kiket kereszteltek meg? A válasz a kérdésre nem egyöntetű. Kurt Aland(2) szerint a második század végéig, talán még később sem keresztelték meg a gyermekeket. Oscar Cullmann és Joachim Jeremias(3) nem fogadják el ezt a véleményt. Szerintük se találunk kifejezett utalást a gyermekkeresztségre, mert ahol valakinek ,,egész házanépe'' (ApCsel 10,2; 11,4; 16,31. Jn 4,53; 1Kor 1,16) hívő lett vagy megkeresztelkedett, nem említi kifejezetten a gyermekeket. De az sem következik, amit Kurt Aland állít, hogy a ,,háznépe'' csak felnőttekre utal. A baptistákat kivéve a legtöbb egyházban elfogadott az a vélemény, amit az 1982-ben Limában összejött, szinte minden keresztény egyházat képviselő 100 teológus fogalmazott meg: ,,Nem lehet teljesem kizárni annak a lehetőségét, hogy az apostoli egyházban gyermekeket is kereszteltek; ugyanakkor az Újszövetségben a keresztség legvilágosabb formája a személyes hitvallást követő keresztség.''(4)* Az első jel, amely arra mutat, hogy a gyermekkeresztséget külön kategóriába kellene helyezni, ''rigenésztől (184--254) ered. Elfogadott elv volt az, hogy a keresztség eltörli a bűnöket. A gyermekek viszont képtelenek vétkezni. Nincs bűnük. Akkor miért kereszteljük meg őket? A választ Szent Ciprián (+258) fogalmazta meg: A keresztség eltörli Ádám bűnét (Róm 5,12). A Római levélben Szent Pál összehasonlítja a bűnt és a kegyelmet, és aláhúzza a kegyelem túláradását. Ciprián viszont hangsúlyozza a bűnre utaló mondatot: ,,a bűn egy ember által lépett a világba, . . . mert mindnyájan bűnbe estek.'' A Szentírásra és az egyház gyakorlatára utalva Ciprián azt tanította, hogy a keresztség eltörli azt a büntetést, amelyet az emberi nem Ádám bűnében kiérdemelt. A gyermekek halálozási statisztikája és a meggyőződés, hogy Ádám bűne mindenkit terhel, késztette az egyházat arra, hogy sürgessék a keresztség felvételét, a szülőket pedig arra, hogy azt mielőbb kérjék. A Ciprián-féle magyarázat elfogadhatónak látszott, de újabb kérdések merültek föl, főképpen a bűnösség átszármaztatásával kapcsolatban. Erre a választ Szent Ágoston dolgozta ki száz évvel később, az eretnekekkel folytatott vitáiban. Ebben a vitafolyamatban alakult ki az eredeti bűn fogalma, ami ismeretlen az Újszövetségben. Szent Ágoston tanításának negatív oldala Nem tudjuk pontosan, hogy mikor, de még Szent Ágoston (354--430) előtt elterjedt a gyermekkeresztség. A gyakorlatot azzal igazolták, hogy az egész emberiség vétkezett Ádámban, és ennek a bűnnek (meg minden más bűnnek) a foltját lemossa a keresztség. De hogyan történik ez a folyamat? Szent Ágoston dolgozta ki ennek részleteit; tanításait itt röviden összefoglaljuk. A terminológia a tévtanítókkal folytatott vitákban alakult ki. A donatistákkal folytatott vitát a Diocletianus-féle üldözés (303) robbantotta ki. Az üldözés alatt több pap megtagadta a hitet. Az üldözések befejeztével elkezdtek működni, mint régen. Akik hűek maradtak, úgy vélték, hogy az aposztaták papi tevékenysége érvénytelen, ezért az ilyen esetekben a keresztséget és a pap- vagy püspökszentelést meg kell ismételni. 314-ben Arles-ban az egybegyűlt püspökök úgy döntöttek, hogy nem kell megismételni az aposztaták által kiszolgáltatott szentségeket. Szent Ágoston az egyház gyakorlatából indult ki, és arra építve dolgozta ki elméletét. Ha az egyház nem kereszteli újra az aposztaták által keresztelt hívőket, akkor a keresztségben valami olyasmit találunk, ami független a kiszolgáltató személyétől. Ugyancsak elfogadott tanítás volt az, hogy a keresztség eltörli a bűnöket. De ha a megkeresztelt hívő bűnt követett el a keresztség után, elveszíti ártatlanságát, és újra nem a keresztség által, hanem valami más módon kell keresnie a kibékülést Istennel. Ezért, Ágoston szerint, a keresztség két dolgot eredményez: 1. Maradandó eredmény (sancitas permanens), amely egyszer s mindenkorra megjelöli a hívőt; 2. Kegyelem: Isten soha nem szűnő, minket magához ölelő szeretete, amelynek, sajnos, az ember nemet mondott és nemet mond, tehát elveszíthető a bűn által. A keresztség új kezdet, amikor Jézushoz csatlakozunk, és vele együtt azon dolgozunk, hogy Isten országa megvalósuljon, és a sátán hatalma, a bűn uralma megszűnjön. Ez nem azonos az eredeti bűnnel. Ágoston szerint -- ő volt az első teológus, aki ezt állította -- az eredeti bűn az, hogy mi, emberek, még mielőtt személyesen vétkeznénk, vagy különbséget tudnánk tenni a jó és a rossz között, felelősek vagyunk a világban található bűn okozta rosszért és annak gyümölcseiért, amelyek a halál és a szenvedés, mert Ádámban mindannyian vétkeztünk. Ez a szélsőséges megfogalmazás részben a Pelagiusszal folytatott vita számlájára írható. Sajnos, Szent Ágoston, azért, hogy a kegyelem fontosságát hangsúlyozza, túlzottan aláhúzta a bűn és a bűnösség tényét a tévtanítókkal folytatott vitáiban. A gyermekkeresztség nem azért lett fontos, mert Jézusban Isten az ő családjába fogad, közli velünk szeretetét, hanem azért, mert megszabadít az eredeti bűntől. Ez volt a teológiai alapja annak az egyházi rendelkezésnek, hogy az újszülöttet ,,mielőbb'' meg kellett keresztelni, amit még sürgetőbbé tett a szülők szemében a magas csecsemőhalál. Új kiindulópont: a szeretet Szent Ágoston tanítása az eredeti bűnről sok igazságot tartalmaz. A világban, amelybe születtünk, szemben áll egymással a szeretet és a gyűlölet; hamar felfedezzük magunkban az önzést és a rosszra való hajlamot. De ez csak az egyik dimenziója az ember vallásos életének. A keresztény tanítás elsősorban a szeretetet hangsúlyozza. ,,Nem mi szerettük Istent, hanem Ő szeretett minket.'' (1Jn 4,10.) Isten, még mielőtt mi válaszolni tudtunk volna, szeretett, és soha meg nem szűnik szeretni minket, mint ahogy soha nem szűnt meg szeretni az evangéliumi apa tékozló és otthon maradt fiát. (Lk 15,11--32.) Olyan világba születünk, ahol a szeretet és a gonoszság misztériuma körülvesz bennünket. Isten létezésünk első pillanatától szeret minket, és nem csupán a keresztség után mutat valami érdeklődést irántunk. Ezt a sarkalatos igazságot nem vette figyelembe a Szent Ágoston és Pelagius közötti vitából kifejlődött teológiai iskola. Figyelmük a gonoszság misztériumára irányult, és egyszerűen elsiklott a szeretet misztériuma fölött. Elméletük szerint az ember legelőször a gonoszság misztériumával találkozott, és csak a keresztség útján teremtett kapcsolatot a szeretet misztériumával. A kocsit a lovak elé fogták, mintha a keresztség lett volna az oka a kegyelem jelenlétének a világban. Akik nem részesültek a keresztségben, akár hallották az evangéliumot, akár nem, ki voltak zárva az Isten országából. A II. vatikáni zsinat szakított ezzel a nagyon egyoldalú teológiai irányzattal. ,,Az Üdvözítő is azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1Tim 2,4). Elnyerhetik az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel.'' (LG 16.) Még az Istent nem ismerők sincsenek kizárva az üdvösségből, ha becsületesen iparkodnak élni. Ezt követően a felnőttek keresztelésének a szertartása -- a trentói zsinat utáni kiadáshoz hasonlítva -- forradalminak tűnik. Kiindulópontja Isten mérhetetlen szeretete, azé az Istené, aki szeret minket a keresztség előtt, és szeret minden embert, akár meg van keresztelve, akár nem. Az Istenhez kötő barátság, legalábbis Isten részéről, állandó és soha meg nem szűnik. A mi válaszunk akadozó, de ennek a találkozásnak is megvannak a kiemelkedő pontjai, amelyek a szentségek. Ezért a szentségek ünneplésekor nem a távollévő Istent teszi a kiszolgáltató jelenlevővé, hanem a mindig jelenlevő Isten szeretete miatt örvendezünk, és ezért fejezzük ki hálánkat, egyszóval Isten szeretetét ünnepeljük. Mert Aranyszájú Szent János szerint: ahol a szeretet örvendezik, ott ünnep van. Századunkban a liturgikus mozgalom hatására, főleg a buzgóbb hívek és lelkipásztorok, eleinte félve, de egyre hangosabban adtak kifejezést nemtetszésüknek a személytelen, gépies, egyszer s mindenkorra szóló, sokak képzeletében mágikus erejű keresztségekkel kapcsolatban. Az újszülöttet megkeresztelték, de ezt nem követte a hit átadása. Sokak szemében a keresztség súlyos terheket rakott a megkeresztelt gyermek vállára anélkül, hogy arról tudomása lett volna. Észak-Franciaországban, olyan vidéken, ahol szinte mindenkit megkereszteltek (mivel az volt a szokás, hogy az édesanya addig nem ment társaságba, amíg gyermekét meg nem keresztelték), de a keresztséget nem követte a hit átadása, a helyzet orvoslására bevezették a fokozatosan kiszolgáltatott keresztséget. Ez nem is annyira a keresztséget, hanem annak formáját és a szülőket érintette. A keresztség liturgiája ugyanaz maradt; csak aszerint, ahogy a szülők elsajátították vallási ismereteiket, és -- ami még fontosabb -- bekapcsolódtak a helyi közösség életébe, lépésről lépésre szolgáltatták ki a keresztséget(5). Sajnos, minden kezdet nehéz. Parázs vita alakult ki a gyakorlattal kapcsolatban. Voltak, akik úgy magyarázták az elhalasztást, mint a szentség megtagadását. A vallásukat nem gyakorló családokat se szabad elutasítani, ha véletlenül nem is annyira vallási, hanem más okokból kérik a keresztséget. Az ilyen esetekben a fentebb említett fokozatokban kiszolgáltatott keresztség lehet a megoldás. A szülőket dialógusra hívja meg a vallási közösség, és így megismerik az egyház hitét, tisztázzák a keresztséget kérő motívumaikat. A keresztség egyes szertartásait -- névadás, a kereszt jelének kirajzolása, olajjal való megkenés -- fokozatosan ünneplik, és így egyre jobban elmélyítik hitüket. A dialógus megkezdődhet (és a jobbik eset, ha megkezdődik) már a gyermek születése előtt. A francia püspökök a keresztség bejelentése és ünneplése közötti hetekben legalább három-négy találkozást ajánlanak a lelkipásztor és a szülők között, ahol a keresztszülőket is szívesen látják. A két esemény között több hét is eltelhet. Minket itt nem annyira a liturgia, a keresztség kiszolgáltatásának módja érdekel, hanem az, hogy a zsinat utáni teológia fel tud-e tárni olyan értékeket a gyermekkeresztségben, amelyek összeegyeztethetők az új egyháztannal és a keresztségről vallott nézetekkel. A keresztség a hit szentsége A keresztség hitvallás, ez pedig feltételezi a szabad akaratot és felelősséget, amire a gyermek nem képes. Éppen ezért a hit problémája központi helyet foglal el a gyermekkeresztséggel kapcsolatos vitában. Elfogadhatatlan az az állítás, hogy a szülők vagy a keresztszülők helyettesítik a gyermek hitét, azon egyszerű oknál fogva, hogy senki se tehet hitvallást mások helyett. A probléma megoldhatatlannak tűnik, ha a gyermektől ugyanolyan hitvallást, választ várunk, mind a felnőttektől. (A zsinat előtti liturgia a felnőttkeresztséget alkalmazta a gyermekeknél. A gyermeket úgy szólították meg, mint felnőttet.) A gyermekek keresztelésének új liturgiájában a gyermek teljesen passzív. Nem kell válaszolnia. Ha nem válaszol a gyermek, akkor ki válaszol? Kinek a hitében keresztelik meg az újszülöttet? Szent Ágoston szerint, akit ebben a pontban sokan követnek, a gyermek hitét az egyházi közösség pótolja. Lombardiai Péter megkülönböztetésével (munus és usus) napjainkban is elfogadott ez a vélemény. Meg kell különböztetni a hitnél azt, ,,amit hiszünk'', vagyis a hit tárgyát (evangéliumok, egyház tanítása, szervezete és struktúrája), és a hit aktusát, amellyel elfogadom a hit tárgyát. Ez utóbbi esetben nem lehet helyettesítés. Mindenki maga, szabadon határozza el magát. Az első esetben a szülők és a közösség felajánlják elfogadásra a hit tartalmát. Kétségtelen, hogy a gyermek képtelen felnőtt módjára válaszolni, ugyanakkor képes a maga módján reagálni. Pszichológiai tanulmányok kimutatták, ami minden tanulmány nélkül világos a szülők előtt, hogy a gyermek képes kapcsolatot teremteni. Egész kicsi korukban felismerik szüleiket, megkülönböztetik az idegenektől. A szülők mindent megtesznek a gyermek érdekében. A vallásukat komolyan vevő szülők és keresztszülők, akik nemcsak mint szülők, hanem mint az egyházi közösség tagjai vannak jelen a keresztelésnél, hitet tesznek Krisztus mellett, megígérik, hogy gyermekük tekintetét Jézus Krisztus felé fordítják. Az egyházi közösség nevében felelősséget vállalnak a gyermekért, átadják neki, szellemi és fizikai fejlődésének megfelelően, a hit elemeit, remélve, hogy ezt magáévá teszi a gyermek, és eszerint rendezi életét. Ratzinger bíboros szerint ,,a hitújonci idő része a keresztségnek. Az egyház nem változtatta meg álláspontját akkor sem, amikor elterjedt a gyermekkeresztség. A katekizálás megelőzheti vagy követheti a keresztséget. A rítus »előrevételezi« a hitújonci időt, kezdetét veszi a szülőkkel és a keresztszülőkkel. Itt két gondolat dominál: felelősség és előrevételezés. A szülők és barátok úgy mutatnak felelősséget a gyermekért, hogy sorsközösséget vállalnak vele. Nemcsak biológiai életéért, hanem lelki fejlődéséért is felelősséget éreznek. A gyermek élete hozzákapcsolódik szülei és tanítói lelki életéhez. Ez a felelősségvállalás előrevételezett életünk kezdete. A mi életünk másokéból ered. Az egész élet előrevételezés. Ajándék, amelyet kérés nélkül kaptunk. Ez áll a keresztségről is: ajándék, kegyelem, és a mi kétkedő világunkban egyedül ez képesít arra, hogy örömünket leljük abban, hogy emberek vagyunk.''(6) Ha úgy tekintjük a keresztséget, mint az egyént -- majdnem mágikus módon, egyik pillanatról a másikra -- Jézus Krisztushoz csatoló szertartást, amely a gyermek vállára, tudtán kívül, kö telességeket ró, akkor sok meg oldhatatlan problémával állunk szemben. Ha viszont -- helyesen -- úgy tekintjük a gyermeket, mint akit Isten szeretete kísér élete első pillanatától, és a szülők nemcsak az ösztön diktálta szeretetet, hanem mint az egyház tagjai az Isten szeretetét sugározzák felé, a kép megváltozik. Középponti helyet kap a közösség, amely látható módon az újszülött felé irányítja az Atya szeretetét, amelyet a Fiú közvetít hozzánk a Lélek által az egyházban, abban a reményben, hogy amint a gyermek válaszol a szülők szeretetére, ugyanúgy, mihelyt fizikai és lelki képességei kifejlődtek, válaszol majd Isten hívására és szeretetére is. A keresztség az egyházi közösség hitvallása, hitének kifejezése. De nemcsak egyszerű, hanem szentségi jel, ahol a liturgikus cselekmény nemcsak jelzi, hanem közli is a jelzett kegyelmet. A keresztség nemcsak egy pillanatnyi, múló esemény, hanem az egyén bekapcsolása Isten zarándok népének soraiba az üdvösség felé vezető úton. Éppen ezért a hitüket gyakorló családok gyermekeinek a megkeresztelése mélyen vallásos esemény, amelyben mint az egyházi közösség tagjai megvallják a közösség hitét, közlik a gyermekkel a hit, remény és szeretet erényét, az isteni életet, és nemcsak a szülők, hanem az egész közösség sorsközösséget vállal a gyermekkel. A szülők és az egyházi közösség szimbolizálják, megjelenítik a gyermeknek Isten minket megelőző és magához ölelő kegyelmét. Ezért a vallásukat gyakorló szülők esetében, akik mögött ott áll az egyházi közösség, a gyermek megkeresztelése kegyelmi pillanat. Nem lehet eléggé hangsúlyozni az egyházi közösség fontosságát. A vallásos szülők hitüket nem egyedül, hanem közösségben gyakorolják, és ugyanott a közösségben, annak hatására éledhet meg a hit magva azokban, akiknél ez a mag az útfélre vagy a tövisek közé esett. A magyar fordításban 1973. október 23-án jóváhagyott A gyermekkeresztelés szertartása című kötet általános tudnivalóinak 10. pontja szerint: ,,Tűnjék ki minél világosabban, hogy a keresztség az Egyház hitének és az Isten népébe való bekapcsolódásnak a szentsége. Ezért általában a plébániatemplomban kell kiszolgáltatni, ahol a keresztkútnak kell állnia.'' Rövid pillantás a jövőbe (7) A II. vatikáni zsinat egyik kiemelkedő és áldásos eredménye volt a hitújonci idő visszaállítása azoknak a felnőtteknek, akik meghallották Krisztus misztériumát, szabadon és tudatosan keresik az Istent. Mivel a program, főleg ott, ahol komolyan és hűen követik, igen sikeresnek bizonyult, felmerült a kérdés: alkalmazható-e a program azon gyermekek oktatásában, akiket kiskorukban kereszteltek meg, de még nem katekizáltak? (A megkeresztelt és vallásukat nem gyakorló szülők esetében, akik valami okból mégis kérik a keresztséget, a program igen sikeresnek mondható.) A hit átadása a gyermekkorban megkeresztelteknek nemcsak katolikus, hanem egyetemes probléma azokban az egyházakban, ahol gyakorlatban van a gyermekkeresztség. Egy baptista folyóiratban ezt olvassuk: ,,A megkeresztelt gyermek kapcsolata az egyházzal azonos a hitújoncéval, azzal a különbséggel, hogy ez tovább tart. . . A különböző, őt érintő szolgálatok célja azonos a hitújoncokéval. Minden azért történik, hogy végül is személyesen válaszoljon a hitújonc. A hitújonci idő pasztorális tényei világosak számunkra. Feladatunk az, hogy ennek (a megkeresztelt hitújoncok témájának) helyet találjunk az egyházról szóló teológiánkban.''(8) Az afrikai Togóban levő Dapango egyházmegye püspöke a fenti problémával rokon kérdésben fordult Rómához. Bennszülött törzsekhez tartozó szülők kérték a keresztséget gyermekeik számára, annak ellenére, hogy ők nem voltak megkeresztelve, és nem is szándékoztak megkeresztelkedni, de valami oknál fogva jónak látták a keresztséget gyermekeik számára. Mivel a gyermekek vallásos nevelése nem volt biztosítva, a keresztség ki volt zárva. Viszont a hithirdető buzgóság szeretett volna valamit tenni a gyermekekért. De mit? Róma válasza az volt, hogy az ilyen esetekben a ,,gyermek nevét írják be''9. Így teljesítették a szülők kérését, és kapcsolatot teremtettek a gyermek és az egyház között, remélve, hogy ez erősödik a gyermek növekedésével. Mint első lépés érdekesnek, talán elfogadhatónak látszik ez a megoldás? A név beírása hasonló a felnőtt hitújoncokéhoz. (Ordo Baptismi Adultorum = OBA 75.) A Hittani Kongregáció fenti megoldása a felnőttek szertartását alkalmazza a gyermekekre? (Ordo Baptismi Parvulorum = OBP) Talán ezzel azt sejteti, hogy az említett gyermekek hitújoncok? Az ilyen szemléletnek van pozitív oldala. Ha mint hitújoncokat tekintené őket az egyház, akkor a hit lenne a közösségbe való belépés egyetlen kritériuma. Ahelyett, hogy a hitnek valami halvány jelét keresnénk a szülőkben, a katekumen a hitújonci idő alatt ,,hívővé válna'', és érett korban mint felelős személy részesülne az avató szentségekben (keresztség, bérmálás és az Eucharisztia). Ez nem vetne véget a gyermekkeresztségnek, ugyanakkor a felnőttkeresztséget nemcsak elvben, hanem a gyakorlatban is normává tenné. Mint minden új megoldás, ez is új problémákat vet föl. Az OBA 75. pontja szerint a hitújoncok nem tesznek hitvallást, de kérik a hitet az egyháztól. Újszülöttek képtelenek ezt kérni, mint ahogy képtelenek a hitüket megvallani. Itt megint csak a szülők és a közösség tudna megoldást találni, kérve az egyházi közösséget, hogy a hit elemeit adják át gyermekeiknek azzal a reménnyel, hogy azokat növekedve magukévá teszik, aszerint rendezik be életüket. Békés együttélés Volt példa arra az egyházban, hogy két, ugyanazon lényegre utaló forma (kiengesztelődés közösségi és egyéni formája) egyszerre érvényben volt. A gyakorlatban a hívővé válásnak is két módja van. A vallásos szülők gyermekei megtapasztalják a hitet szüleikkel és a közösséggel való kapcsolat útján. Azok viszont, akiket nem a hit, hanem megszokás, pszichológiai nyomás vezetett a keresztségre, a legtöbb esetben soha vagy igen ritkán tapasztalják meg azt, hogy mi a hit, és mi a kereszténység. Hosszú távon milyen előnyökkel járna, ha a gyermekkeresztség mellett bevezetnék a hitújonci időt a gyermekek részére? 1. Pasztorális szempontból több lehetőséget teremtene. A jelenlegi válasz: keresztség vagy semmi. Az olyan esetekben, ahol a vallási képzés nem látszik valószínűnek, a lelkipásztor felajánlhatná a felvételt a hitújoncok közé. 2. Az egyház közösségi jellege jobban kidomborodna. Az egész elgondolás sikere attól függ, hogy hajlandó-e a közösség időt, energiát, anyagi javakat áldozni azért, hogy a hitet átadják a marginálisan hívők vagy éppen a nem hívők gyermekeinek. 3. Lélektanilag nagy áldás lenne az, hogy a szülők megszabadulnának a szükségtelen félelemtől, a meg nem keresztelt gyermekeik üdvösségét illetően. ,,Mivel a kereszt jele van a hitújonc homlokán, a nagy házban van.'' (Ágoston, Tract. in Johannem 11,4 (OBA 18 -- a hitújoncok státusáról.) 4. A hitújonci idő bevezetése felébresztené a felelősséget a közösségben a gyermekek iránt a hit átadása terén. Sajnos, sok esetben a keresztség után a közösség megfeledkezik a gyermekről. Amíg iskolába nem megy, alig van olyan program, amely a hitet közvetíti. A homília nem nekik szól, és ha ezért kifejezik nemtetszésüket és unalmukat, nem a homíliát alkalmazzák hozzájuk, hanem a gyermekeket a homíliához -- kiviszik őket a templomból. Eredeményesebb lenne a hit átadása a gyermekek számára kidolgozott hitújonci idő bevezetésével? Erre akkor tudunk választ adni, ha megkíséreltük. Jegyzet 1 Barth, Karl: The Teaching of the Church Regarding Baptism, SCM Press, London, 1948. 2 Aland, Kurt: Did the Church Baptise Infants? Westminster Press, Philadelphia,1963. 3 Jeremias, Joachim: The Origins of Infant Baptism, SCM Press, London, 1963, 83--84. Vö. Cullmann, Oscar: Baptism in the New Testament, SCM Press, London, 1950. 4 Baptism, Eucharist, Ministry, Word Council of Churches, 1982 (Faith and Order Paper No 111), 4. o. 5 J. P. Manigne: ,,Nous ne voulons plus de »sacrements menteurs« disent les prętres de Bruay'', Informations Catholiques Internationales, 388 (1971) 3--5; (380,27--32). 6 Ratzinger, J.: ,,Baptism, Faith, and Membership in the Church.'' Theology Digest 25 (1977) 126--131. 7 Az itt közölt gondolatok Julia Upton Church for Next Generation (The Liturgical Press, 1990) című könyvében található, ,,A Future for Infant Baptism'' című fejezetére támaszkodik. Az egész könyv gondolatai egy szeminárium anyagát képezték. 8 Rusliong, G.: ,,The Status of Children'', Baptist Quarterly 18 (1959/60) 245--57. 9 Vanbergen, P.: ,,Baptism of the Infants of »non satis credentes« Parents'', Studia Liturgica 12 (1977) 195--200. * (Nagy Ferenc jegyzete) Röviden összefoglalom a gyermekkeresztségről szóló legrégibb tanúságokat, a Pastoralis actio kezdetű instrukció 4. pontja nyomán, amely instrukciót következő írásomban bőségesen idézek. [Szövegkiadásként az Enchiridion patristicum-ra (EP) és Kirch régi egyháztörténeti forrásokból összeállított Enchiridion-jára (K) utalok.] Keleten és Nyugaton egyaránt úgy értékelték a kisgyermekek megkeresztelésének gyakorlatát, mint ősrégi hagyományon alapuló normát. Órigenész (244 után: K 249, EP 501) és Ágoston (400 után: EP 1705) az apostoloktól kapott hagyománynak tekintik. Iréneusz (180 körül: EP 201) magától értetődőnek tartja, hogy a keresztelendők között egyaránt vannak csecsemők, picinyek, gyermekek, ifjak, öregek. Már a II. században keresztény feliratok elhunyt apróságokat ,,Isten gyermekeinek'', vagyis a keresztségben részesülteknek neveznek. Római Hippolütosz 220 táján állította össze a legrégibb fennmaradt szertartáskönyvet, az Apostoli hagyomány-t; benne ez áll: ,,Elsőnek a gyermekeket keresztelik meg; mindazok, akik tudnak beszélni, önmaguk nevében beszélnek; azok helyett pedig, akik nem tudnak, a szüleik beszélnek vagy a családjukból valaki.'' Ciprián, aki 66 más afrikai püspökkel együtt zsinatot tartott (252: K 295--297, EP 585), zsinati levélben írta meg, hogy a keresztelés elhalasztását senki sem helyeselte, hanem mindenki azon a véleményen volt: ,,Isten irgalmát és kegyelmét nem szabad megtagadni senki megszületett embertől''; lélekben mindenki egyenlő, termetére vagy korára való tekintet nélkül; a gyermekeket meg kell keresztelni ,,a születésük utáni második vagy harmadik napon belül''. Ez volt az afrikai egyház szilárd álláspontja, annak ellenére (vagy éppen azért), hogy Tertullianus (200 körül: K 197) a gyermekek keresztségének elhalasztását javasolta, ártatlanságukra és az ifjúkori bukások, hitehagyás veszélyére hivatkozva. -- A IV. század során aztán a gyermekkeresztelés gyakorlata visszaesést mutatott; ennek az újabb fejleménynek főbb okait az instrukció az 5. pontban említi. Érdemes emlékeztetni arra, hogy számos nagy egyházatya -- Nagy Szt. Vazul, Nüsszai Szt. Gergely, Szent Ambrus, Aranyszájú Szt. János, Szent Jeromos, Szent Ágoston és mások --, akik felnőttként vették fel a keresztséget, hevesen reagáltak a gyermekkeresztelés elhanyagolása ellen. ======================================================================== Nagy Ferenc: LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK A GYERMEKKERESZTSÉGGEL KAPCSOLTBAN A Nők Lapja (NL) 1994. szeptember 21-én a ,,Hölgyválasz'' rovatban A pap és a kisded címen budapesti anya levelét közölte Scipiades Erzsébet válaszával. A levél szerint több plébános megtagadta egy csecsemő megkeresztelését, mert a szülők nem élnek egyházi házasságban, sőt Magdolna, a levélíró édesanya (magyar apa és cigány anya lánya, aki gyermekkorában állami gondozott volt) nincs is megkeresztelve. A november 2-i szám csokrot mutatott be a hozzászólásokból; 1995-ben pedig több katolikus lap is visszatért a kérdésre. Néhány mondatot idézünk az édesanya leveléből: ,,A kisfiam most nyolchónapos. Szeretném őt a társammal úgy felnevelni, hogy felnőttként tudjon hinni Krisztus végtelen, soha nem szortírozó szeretetében. De látja, akik ezt a szeretetet hirdetik, nem fogadják be az én ártatlan gyermekemet.'' Magdolna helyzetének teljesebb képéhez egyéb adatok is kellenének. a) A Nők Lapjá-ból ,,nem derül ki, hogy az édesanya is meg akart-e keresztelkedni, vagy felajánlották-e neki ezt a lehetőséget.'' (KS1) b) A hozzászólásokban több lelkipásztor jóakaratot és nyitottságot mutatott; de kérdezősködésünkre nem kaptunk olyan választ, hogy Magdolna kereste volna őket, hogy olyan lépéseket tett volna, amelyek kedvező kibontakozás felé mutatnának. Persze lehet, hogy csalódása már túlcsordult az elviselhetőség mértékén. Valószínűnek tartjuk, hogy az elmúlt évtizedekre jellemző magyarországi magatartást nemcsak jól tükrözi, hanem jelentékeny mértékben meg is határozta a Hitünk és életünk című hittankönyv (1975, 118): ,,Korunkban a gyermekkeresztelés csak akkor indokolt, ha a szülő saját maga is éli és gyakorolja hitét. Ez ugyanis a legjobb biztosíték arra, hogy a gyermekből hívő keresztény lesz. . . Csak akkor van értelme a gyermekkeresztelésnek, ha remélhető, hogy szülei biztosítják vallásos nevelését. Ha ez nem biztosítható, el kell halasztani a keresztelést addig, amíg a keresztelendő elég érett lesz arra, hogy saját maga foglaljon állást.'' Az itt megfogalmazott álláspont, mint látni fogjuk, némi módosításra szorul. Az alábbiakban szeretnénk a gyakorlati kérdést minél több oldalról megvilágítani, és szilárd pontokat nyújtani ahhoz, hogy ennek a hazánkban is sokféle módon jelentkező és égetően sürgető problémának a megítélése és jó megoldása lehetővé váljék. Sokat merítünk a Hittani Kongregációnak 1980. október 20-án kelt, Pastoralis actio kezdetű instrukciójából (PA). Az egyházi dokumentumok gyűjteménye a Denzinger-Schönmetzer kiadásában megjelent Enchiridion symbolorum, definitionum et declarationum című könyv (DS). A keresztelési szertartáskönyvnek három bevezető szakasza érdekel bennünket: a kereszténységbe avatás általános tudnivalói (KAÁT), a gyermekkeresztelés általános tudnivalói (GYÁT) és a magyar püspöki kar 1973-as előszava (PE). Idézzük két magyar egyházmegye 1995-ös zsinati könyvét: az esztergom- budapesti főegyházmegyéét (EB) meg a szeged-csanádi egyházmegyéét (SZCS). Felhasználjuk Erdő Péter tanulmányát (Teológia 12, 1978, 62-64: EP). Hivatkozunk két lelkipásztorra: Zsolnay Bélára (NL 1994.XI.2: ZSB1; Igen 1995.V.26: ZSB2) és Kárpáti Sándorra (Új Ember 1995.V.26: KS1; Igen 1995.VI.23: KS2). Magyarországi helyzetkép A szeged-csanádi egyházmegye zsinati könyve a következő helyzetképet festi a kisgyermekeiknek keresztséget kérő szülőkről és a lehetséges keresztszülőkről (SZCS 006--013). Ez a leírás, ha nem is minden további nélkül, bizonyára jellemzi az egész magyarországi helyzetet. ,,A szülők kisebbsége kéri meggyőződésből a keresztség szentségének kiszolgáltatását. A többség pedig a társadalmi szokásoknak eleget téve kéri gyermeke számára a keresztséget. Ennek következtében -- még ha jószándékkal meg is ígéri a gyermeke keresztény nevelését -- hitbeli járatlansága miatt nem képes erre. (Akik ma gyermekeik számára a keresztséget kérik, az elmúlt 40 év vallásellenes légköre miatt nem, vagy csak alig részesültek keresztény szellemű oktatásban és nevelésben.) Nem kevesen vannak olyanok is, akik megmondják, hogy ők nem tudják jó lélekkel megígérni a gyermek keresztény nevelését. ,,Előfordul olyan eset is, hogy a szülők élettársi kapcsolatban vannak, és nemhogy egyházi házasságot nem kötnek, hanem polgári kötésre sem hajlandók. Napjainkban jelentkezik az a szülőkorosztály, amelynek tagjai meg sincsenek keresztelve, esetleg nyíltan ateistának vallják magukat. ,,Ezek miatt a lelkipásztorok között a legszélsőségesebb felfogás és magatartás tapasztalható: -- van, aki csak az első csoportba tartozókat hajlandó megkeresztelni (öntudatosan vallásosak); -- mások megkeresztelik ugyan a vallásban járatlanok gyermekeit a szülők ígéretében bízva, és különböző feltételeket szabnak, például hogy ismerjék meg a katolikus hitet legalább alapelemeiben, pótolják az első szentáldozást, és rendezzék házasságukat; -- akadnak olyan lelkipásztorok is, akik úgy vélekednek, hogy az a tény, hogy valaki kéri gyermekének megkeresztelését, elegendő biztosíték a keresztség szentségének kiszolgáltatására (ne a lelkipásztor legyen az, aki elszakítja azt a vékony szálat, amely a kérelmezőt még az Egyházhoz köti), és az egyházjog szabta feltételeket nem kérik a szülőktől. ,,Még nehezebb problémákat vet föl a keresztszülők kiválasztása. Egyházmegyénkben azokat a föltételeket, amelyeket a jog előír a keresztszülői tisztséghez, majdnem lehetetlen megkövetelni (vö. 874. kánon [és KAÁT 10]). Különösen problémát jelent az, hogy a megkeresztelt katolikusoknak csak kis töredéke bérmálkozik meg, sokan vannak, akik csak polgári házasságot kötöttek, és igen gyakran előfordul, hogy elvált és újraházasodott rokonokat vagy barátokat kérnek föl keresztszülőnek. Az is gyakran megtörténik, hogy baráti vagy szomszédi kapcsolatokat előtérbe helyezve más vallású keresztényeket választanak keresztszülőnek. A leggyakoribb probléma pedig az, hogy a felkért keresztszülők nagy százaléka nem gyakorolja vallását. ,,A migráció következtében az is előfordul, hogy a szülőknek nincsen rokona vagy olyan jóbarátja, esetleg közeli ismerőse, aki a keresztszülői tisztséget hajlandó lenne vállalni. ,,Fokozza a nehézséget, hogy mivel a probléma megoldhatatlannak látszik, a lelkipásztorok nagy része nem is sürgeti ezeknek az előírásoknak a megtartását. Ez azért is vált gyakorlattá, mert a kereszteltetők nagy része a közgondolkodás hatására nemcsak hogy nem tartja fontosnak ezeket az előírásokat, hanem a pap akadékoskodásának tekinti.'' Hívek és papok véleményeinek sokféleségét még néhány tarka idézettel világítjuk meg. A törvényt ,,minden esetben a papnak kell alkalmaznia, sokféle szempontot mérlegelve. Döntésükbe belejátszik egyéniségük is: egyikük szigorúbb, másikuk engedékenyebb. Van, aki megköveteli az egyházi házasság megkötését (amennyiben ez lehetséges) -- még ha a szülők hitetlenek is --, és akkor keresztel; és van, aki a templomi esküvőtől nagyvonalúan eltekint, ha egyébként a szülőktől ígéretet kap a gyermek vallásos nevelésére. S akad olyan lelkipásztor is, aki még ez utóbbit sem szorgalmazza. Van, aki több előkészítő oktatást kap, van, aki egyet sem.'' (KS1) ,,Ha betűről betűre betartanák azt, amit az egyházi törvénykönyv előír, akkor bizony az újszülöttek kétharmada nem lenne megkeresztelve.'' (NL IX.21; ezt az állítást mi nem írjuk alá.) ,,Az igazság az, hogy a megkeresztelt gyermekek tömege nem lesz később keresztény.'' (KS2) ,,Mi, nagymamák, úgy tanultuk, hogy minden ember eredeti bűnnel jön a világra, és csak a keresztség által szabadulhatunk meg tőle. Ennek hiányában pogányként él s hal meg az ember, a lelke pedig örök időre a tisztítótűzig juthat csak el. Hát ezért akarják a nagymamák olyan nagyon megkereszteltetni az unokákat, még akkor is, ha a vejük vagy a menyük vallás- vagy hitoktatásban különböző okok miatt nem részesült.'' (NL XI.2: Anna, rövidítve.) ,,Csak a nagymama kedvéért nem érdemes, és nem is lehet egy gyermeket megkeresztelni. Mert a megkeresztelés nem szolgáltatás. Ahogy az egyház sem szolgáltató vállalat.'' (NL IX.21.) ,,Azon szülőnek, akinek nincs rendben a házassága, az igazán nem is tudja gyakorolni a hitét; vagyis ebből következik, hogy az Istentől való elszakadás állapotában leledzik. Nem keresztényi élet az, ha valaki csak együtt él a társával.'' (NL IX.21.) A vallásszabadság követelményeinek ellentmond ,,az a pap, aki a keresztelés halogatásával akar »rábeszélni« valakit a hitre vagy valamilyen vallási gyakorlatra. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez lelki zsarolás.'' (ZSB1) ,,Sajnos, elég gyakori eset, hogy »visszautasításnak« érzik a lelkipásztor magatartását, amikor pedig végre rászánták magukat arra, hogy tegyenek egy lépést az egyház felé. Úgy látják, hogy ők Istenhez akarják vinni gyermeküket, az egyház pedig akadályt gördít ez elé.'' (KS1) ,,A probléma lényegét abban a »kommunikációs zavarban« látom, hogy mást akarnak ők, és mást a lelkipásztor. A vallásukat nem gyakorló szülők általában csak valamit akarnak kapni az egyháztól -- legtöbbször maguk sem tudják, pontosan mit; az egyház pedig, kis túlzással, mindent vagy semmit akar.'' (KS1) ,,Az »ártatlan« gyermekeket valamilyen templomi szertartással felvehetnénk a keresztségre készülők sorába. A befogadási szertartás történhetne például igeliturgia keretében, amikor Istennek ajánljuk a gyermeket, könyörgünk érte, megkenhetnénk a keresztelendők olajával, megáldhatnánk a szülőket és a (leendő) keresztszülőket. A legtöbb szülőt ez bizonyára megnyugtatná.'' (KS1) [Nem idézzük KS1 hosszú szövegét, amelyben a gyermekkatekumenátust írja le és ajánlja megoldásnak.] Korunkban felvetődő problémák és megválaszolásuk Próbáljuk a hiteles egyházi tanítás keretében rendszerezni és megoldani a felsorolt és a felsoroltakkal rokon nehézségeket. 1. ,,Az újszövetségi iratokban a keresztelés az evangélium hirdetését követi, feltételezi a megtérést, és a hit megvallásával jár együtt; a Biblia a kegyelem hatásait (a bűnök megbocsátását, a megigazulást, az újjászületést, az isteni életben való részesedést) általában inkább a hittel, mint a szentséggel hozza kapcsolatba. Ezen az alapon'' ajánlatos, ,,hogy normatív ereje legyen ennek a sorrendnek: evangéliumhirdetés -- hit -- szentség. A halálveszély esetén kívül ezt a normát ki kellene terjeszteni a kisgyermekekre is, és számukra kötelező katekumenátust kellene felállítani.'' (PA 17.) -- ,,A gyermekkeresztség gyakorlata olyan ősi hagyományra támaszkodik, amely az apostoloktól ered, és amelynek fontosságát nem lehet elvetni. Ezenkívül a keresztséget sohasem szolgáltatják ki a hit nélkül; a kisgyermekek esetében ez az Egyház hite.'' -- ,,Ráadásul a trentói zsinatnak a szentségekről szóló tanítása szerint a keresztség nem pusztán a hit jele, hanem a hit oka is. (DS 1606.) A megkereszteltekben a »belső megvilágosítást« hozza létre.'' (PA 18.) 2. ,,Bármilyen kegyelmet, mivel egy bizonyos személynek szól, annak, aki kapja, tudatosan kell befogadnia és magáévá tennie; erre viszont a kisgyermek teljesen képtelen.'' (PA 19.) -- ,,Valójában a kisgyermek személy, jóval előbb, mintsem ezt ki tudná nyilvánítani öntudatának és szabadságának ténykedéseivel; mint ilyen a keresztség szentsége által már Isten gyermekévé és Krisztus társörökösévé válhat.'' Be tudja fogadni a keresztségi kegyelmet és a lelkébe ezzel a kegyelemmel beáradó erőket; ezekkel aztán rendelkezni tud, mihelyt öntudata és szabadsága ténylegessé válik. (PA 20.) 3. ,,A kisgyermekek megkeresztelése megsérti szabadságukat. Személyi méltóságuk ellen van ugyanis, hogy olyan a jövőben megtartandó vallási kötelességekkel terheljük meg őket, amelyeket később talán majd elutasítanak. Jobb lenne tehát, ha csak olyan korban szolgáltatnák ki nekik a szentséget, amelyben képessé váltak a szabad vállalásra. Közben szülőknek és nevelőknek óvatosan kell viselkedniük, és tartózkodniuk minden nyomásgyakorlástól.'' (PA 21.) -- Megtévesztő megoldási javaslat ez. ,,Nem létezik annyira tiszta emberi szabadság, hogy mentes lehetne minden befolyástól. Ha magát a dolgok természetes rendjét vesszük szemügyre, megállapíthatjuk, hogy a szülők gyermekeik részére olyan választásokat tesznek, amelyek szükségesek életük számára, és az igazi értékek felé irányítják őket. Olyan eljárásmód, amely a gyermek vallási életét illetően semlegesnek jelenti ki magát, valójában káros választás, mint amely valami lényeges jótól fosztja meg.'' -- Nem kell szem elől tévesztenünk, ,,hogy minden ember -- azok is, akik nincsenek megkeresztelve -- mint teremtmény Istennek elévülhetetlen kötelezettségekkel tartozik, amelyeket a keresztség ratifikál, és felemel a gyermekké fogadásba. . . Az Újszövetség a keresztény életbe való belépést nem mint valami szolgaságot vagy kényszert állítja elénk, hanem mint az igazi szabadságra való eljutást.'' -- Ha ,,a gyermek, amikor felnőtt, elutasítja a keresztségéből folyó kötelezettségeket'', szüleinek ,,semmi okuk sincs arra, hogy önmaguknak szemrehányást tegyenek azért, mert joguknak és kötelességüknek megfelelően gondoskodtak gyermekük megkereszteléséről és vallásos neveléséről. Mert -- minden ellenkező látszat ellenére -- a hitnek a gyermek lelkébe elrejtett csírái valamikor talán felélednek; és ehhez a szülők is hozzájárulnak türelmükkel és szeretetükkel, imádságukkal és saját hitük hiteles tanúságával.'' (PA 22.) 4. ,,Megfelel ugyan, hogy a kisgyermekeket megkereszteljék egy homogén típusú társadalomban, amelyben tehát az értékek, az ítéletek és a magatartások összefüggő rendszert alkotnak; viszont nem javallható a mai ún. pluralista társadalmakban, amelyeket az értékek bizonytalan ingadozása és a vélemények összeütközése jellemez.'' (PA 23.) -- Számot kell vetni a társadalmi valósággal. ,,Mindazonáltal a homogeneitás és a pluralizmus ismérveinek csak jelzésértékük van, nem lehet azokat normatív elveknek venni, mivel nem alkalmasak egy sajátosan vallási kérdés megoldására.'' -- ,,A »homogén társadalom« ismérve megengedi, hogy törvényesnek ítéljük a kisgyermekek megkeresztelését, ha a társadalom keresztény; ugyanaz az ismérv viszont ennek a törvényességnek a tagadására vezet, amikor a keresztény családok számbeli kisebbségben vannak, mert nagyobbrészt még pogány társadalomban élnek, vagy olyan államban, amely a harcos istentelenség megvalósításáért küzd. Mindez pedig nyilvánvalóan elfogadhatatlan.'' -- ,,A »pluralista társadalom« ismérve semmivel sem ér többet, mert az ilyen típusú társadalomban a család és az Egyház cselekvési szabadságot élvez, tehát a keresztény nevelésről gondoskodni tud.'' -- Igencsak ,,megbénult volna az első századokban az Egyház misz- sziós terjeszkedése, ha akkoriban ezeket a »szociológiai« ismérveket alkalmazták volna. Hozzájön még, hogy korunkban túlságosan gyakran hivatkoznak a »pluralizmusra«, hogy nem várt módon a hívekre kényszerítsenek olyan eljárásmódokat, amelyek valójában akadályozzák őket a keresztény szabadságot illető jogukban.'' -- ,,A kisgyermekek megkeresztelésével kapcsolatban támadó kérdések végiggondolásához elsősorban az Egyház természetével és sajátos küldetésével kell számolni. Isten népének, jóllehet belevegyül az emberi társadalomba, és különféle nemzetekből és különféle kultúrákból áll, megvan a saját azonossága, amelyet a hit és a szentségek egysége jellemez. Ugyanaz a szellem és ugyanaz a remény ilteti, és bizonyos szerves egészet alkot, amely képes arra, hogy a különféle emberi csoportosulásokban megteremtse a saját növekedéséhez szükséges struktúrákat. Az Egyház szentségekkel, különösen is a kisgyermekek megkeresztelésével kapcsolatos lelkipásztori tevékenységét hozzá kell alkalmazni ehhez az összvalósághoz, nem pedig olyan ismérvektől tenni függővé, amelyeket csupán az embertudományokból merítünk.'' (PA 24.) 5. Mintha a gyermekkeresztség gyakorlata ,,olyan lelkipásztori meggondolásból eredne, amely híjával van a missziós lendületnek, és amely nagyobb gondot fordít a szentség kiszolgáltatására, mint a hit felkeltésére és az evangéliumi elkötelezettség előmozdítására. E szokás fenntartásával az Egyház, mondják, enged annak a kísértésnek, hogy a létszámra legyen tekintettel, és a társadalmi berendezkedést építse ki; a szentségek valamiféle mágikus értelmezését serkenti, holott az lenne a feladata, hogy a missziós tevékenységgel törődjön, a keresztények hitét érettségre segítse, előmozdítsa szabad és tudatos elkötelezettségüket, és éppen ezért fejlődési fokozatokat fogadjon el a szentségekkel kapcsolatos lelkipásztorkodásában.'' (PA 25.) -- ,,Persze az Egyház apostolkodásának arra kell irányulnia, hogy élő hit támadjon, és hamisítatlan keresztény élet viruljon; de mindazt, amit a lelkipásztori szempont a szentségek kiszolgáltatásában a felnőtteket illetően megkíván, nem lehet minden további nélkül a kisgyermekekre alkalmazni: őket, mint már említettük, »az Egyház hitében« kereszteljük meg. Azonfelül nem szabad kevésre tartani a szentség szükségességét, amely egész jelentőségét és sürgető jellegét megtartja, különösen amikor arról van szó, hogy egy gyermeknek biztosítani kell az örök élet végtelen javát.'' -- ,,Ami pedig a szám növelésének gondját illeti, az ilyesmi, ha helyesen értjük, az Egyház számára nemcsak nem kísértés vagy rossz, hanem inkább az Egyház kötelessége és java. Az Egyház ugyanis, amelyet Szent Pál Krisztus »testeként« és »teljességeként« határoz meg (Ef 1,23), Krisztus látható szentsége a világban; küldetése az, hogy minden emberre kiterjessze azt a szentségi köteléket, amely megdicsőült Urával kapcsolja egybe. Ezt pedig csak akkor képes megvalósítani, ha amellett dönt, hogy az első és alapvető szentséget, vagyis a keresztséget megadjuk mindenkinek, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt.'' -- Ilyen értelemben a gyermekkeresztelés ,,igazán evangéliumi gyakorlat, minthogy tanúságértékkel bír; kinyilvánítja ugyanis, hogy Isten megelőz minket, és az ő ingyenes szeretete beburkolja életünket. . . Mindaz pedig, ami a keresztség felvételéhez a felnőttektől megkívántatik (vö. trentói zsinat: DS 1525--1526, 1554, 1559), nem feledtetheti velünk azt, ami meg van írva: »Nem azért, mert igazak voltak tetteink, hanem irgalmassága szerint üdvözített minket, a Szentlélekben való újjászületés és megújulás fürdőjében.« (Tit 3,5.)'' (PA 26.) Néhány lelkipásztori irányelv Szükség van elmélyült és megújult lelkipásztori erőfeszítésre, amely két nagy elvhez igazodik (PA 28): ,,1) A keresztség, amely szükséges az üdvösséghez, jele és eszköze Isten megelőző szeretének, amely megszabadít a bűntől, és közli az isteni életben való részesedést; önmagában e javak adományát kisgyermekeknek nem szabad elodázni. 2) Biztosítékokról kell gondoskodni, hogy ez az adomány a hitre és a keresztény életre való igazi nevelés által úgy kibontakozhasson, hogy a szentség eljusson teljes valóságára. Ezeket a biztosítékokat normálisan a szülők vagy a családtagok nyújtják, bár különféle más módokon is pótolhatók a keresztény közösségben. Ha azonban ezek a biztosítékok nem igazán komolyak, ez ok lehet arra, hogy a szentséget elodázzák; ha pedig biztosan nem léteznek, a szentséget meg kell tagadni.'' Konkrét esetekre a pap és a család közötti párbeszédben kell fényt deríteni. Hívő és gyakorló családok A keresztségi szertartáskönyv bevezetője megadja a szükséges irányelveket. Közülük kettőt kell kiemelni. (PA 29.) -- Nagyon fontos a szülők tevékeny részvétele; a keresztszülőkhöz képest elsőbbség illeti meg őket. (Vö. GYÁT 5.) -- Alapos előkészületre van szükség, amely jóval megelőzi a gyermek születését. A lelkipásztorok ilyen céllal látogassák és hívják össze a szülőket. (Vö GYÁT 7.) Kevéssé hívő, nem gyakorló, nem keresztény családok Előfordul, hogy ilyen családok is figyelemre méltó megindokolással kérik kisgyermekük megkeresztelését. A következő alapelv (PA 30; vö. 868. kánon) hármas tagozódásúnak tekinthető. (Ezt az elvet a Hittani Kongregáció legelőször, tíz évvel a PA előtt, a dapangói püspöknek küldte meg; jó tudni, hogy ebben az afrikai, togói egyházmegyében a lakosságnak csupán 1/35 része katolikus.) 1) ,,Ha kielégítőek a felhozott biztosítékok -- például olyan keresztszülők kiválasztása, akik komolyan gondjukba veszik a gyermeket, vagy pedig a hívők többségének támogató segítsége --, akkor a pap nem utasíthatja vissza a keresztség késedelem nélküli kiszolgáltatását, ugyanúgy, ahogy a keresztény családok gyermekeivel teszi.'' 2) ,,Ha ellenben a biztosítékok elégtelenek, a keresztséget okosan halasszák el; a lelkipásztoroknak azonban fenn kell tartaniuk a kapcsolatot a szülőkkel, úgyhogy lehetőleg megkapják tőlük az általuk biztosítandó feltételeket, amelyek szükségesek a szentség kiszolgáltatásához.'' 3) ,,Végül, ha ez sem lehetséges, végső megoldásként fel lehet kínálni a gyermek beírását egy hitújonci kurzusra, amelyet majd iskolás korában végez el.'' Ezek az irányelvek némi magyarázatot igényelnek. (PA 31.) -- Nincs itt szó a keresztség megtagadásáról, még kevésbé személyválogatásról, hanem pedagógiai jellegű elhalasztásról, amely nem valamiféle kényszerítés jellegét viseli, hanem azt célozza, hogy a család a lehetőségeihez képest haladást tegyen a hitben, vagy jobban tudatosítsa kötelezettségeit. -- Biztosítéknak elég olyan ígéret, amely megalapozott reményt kelt arra, hogy a gyermekeket a keresztény vallásban fogják nevelni. -- A jövendő katekumenátusra való feljegyzésnek nem lehet szertartásjellege, mert azt összetéveszthetnék magával a szentséggel. A beiratkozás nem felvétel a hitújonci státusba, és annak előjogait sem hozza magával. Megfelelő időben a gyermeket majd be kell jelenteni és felvenni hitújoncnak. -- Ahol a nem gyakorló vagy nem keresztény családok vannak többségben, és a püspöki konferencia általános lelkipásztori normákat szab meg a keresztségre való hosszabb előkészület ügyében, a hívő és gyakorló családoknak joga van ahhoz, hogy gyermekeiket késedelem nélkül megkereszteljék. Magyarországi megoldások Természetesen a kevéssé hívő, nem gyakorló és nem keresztény családokra vonatkozó rendezés érdekel itt bennünket. Azokban a példákban, amelyeket idézni tudunk, jelentékeny hangsúlyeltolódások mutatkoznak ugyan, de a mozaikkockákból talán kibontakozik valami világos és egységes (vagy egységbe hozható) összkép. A szintézis megfogalmazására itt most nem vállalkozunk. a) Maga a magyar püspöki kar 1973-ban ezt írta: ,,Egy bizonyos ideig el is lehet halasztani annak a kisdednek a megkeresztelését [ezt a mondatkezdetet az EB a 23.§-ban így idézi: ,,El kell halasztani az olyan gyermek megkeresztelését''], akinek egyik szülője sem kész a hitvallásra és annak vállalására, hogy őt katolikus keresztény módon neveli. [Vö. GYÁT 25.] Magatartásunk azonban ilyenkor se legyen elutasító, hanem nagyon szerény, szeretetteljes és előzékeny! Kérjük tehát a szülőket, hogy jöjjenek minél előbb újra, mert a gyermek megkeresztelhető, mihelyt a legszükségesebb előfeltételek teljesülnek.'' (PE) ,,Kötelező halasztást semmilyen körülmények között nem ír elő a Püspöki Kar. A halasztás megmarad lehetőségnek.'' (EP) b) Az esztergom-budapesti zsinat aktáiban a következőket találjuk. ,,Ha a szülők kívánják gyermekük megkeresztelését, ők maguk azonban nem vállalják keresztény nevelését, vagy erre nem alkalmasak, akkor ez a feladat rábízható olyan másik személyre, aki a családdal közvetlen és hosszú ideje meglévő kapcsolatban áll (pl. nagyszülő, a szülők testvére vagy más közeli rokon). Ilyenkor ez a személy is vegyen részt az előkészítő beszélgetéseken. Ez azonban nem menti fel a szülőket azon kötelességük alól, hogy a hithez és az egyházhoz való viszonyukat alaposan átgondolják, s lehetőleg meginduljon bennük a keresztény hit és elkötelezettség növekedése.'' (EB 2109; vö. 2106.) ,,A keresztelést nem szabad elhalasztani azokban a rendkívüli esetekben, amikor a szülők -- még ha nem is katolikusok -- vallási okból kérik gyermekük keresztelését, és kijelentik, hogy a gyermek katolikus nevelésével egyetértenek, de azt maguk nem tudják vállalni. Ilyenkor más hívő katolikusnak kell ezt a feladatot kifejezetten és a szülők beleegyezésével vállalnia, mégpedig olyannak, aki az adott település polgári határain belül lakik. Ez a személy lehetőleg a keresztszülő legyen, de lehet a család egy ismerőse vagy rokona is, aki egyébként a keresztszülőség feltételeinek megfelel.'' (EB 24.§) c) A szeged-csanádi egyházmegye zsinati könyve többek között, a 868. kánonra hivatkozva, így rendelkezik (SZCS 027): Ha hiányzik a megalapozott remény a megkeresztelendő gyermek katolikus nevelésére, ,,a keresztséget halasszák el. Nem beszélhetünk megalapozott reményről akkor, ha: az a szülő, aki kéri a keresztséget, nincs megkeresztelve; meg van ugyan keresztelve, de nem tanult hittant, és nem volt elsőáldozó, és nem vállalkozik a vallási alapismeretek elsajátítására sem; ha már van iskoláskorú kereszteletlen vagy megkeresztelt gyermeke, de ezek hitoktatásától elzárkózik; ha élettársi kapcsolatát vagy polgári házasságát rendezhetné, de erre nem hajlandó, még gyökeres orvoslással sem.'' Még egy mondatot idézünk a zsinati szöveg folytatásából, amely bőven szól a pap magatartásáról: ,,A keresztség kiszolgáltatásának vagy az engedély megadásának ne legyen feltétele az egyházi adó azonnali rendezése.'' Ezt a rendelkezést nyilván a tanulmányunk elején idézett helyzetkép összefüggésében kell olvasnunk, nevezetesen annak a ténynek a fényében, hogy nagyon kevesen vannak azok a világi keresztények, akik biztosítékot nyújtanak a megkeresztelt gyermekek keresztény neveléséhez. Ilyenek persze bizonyára akadnak, és az ő bevonásukhoz a római irányelvek, valamint más magyar egyházmegyei rendelkezések nyújtanak támpontokat. d) Ami a váci egyházmegyét illeti, 1976-os rendelkezéseket és akkori autentikus törvényértelmezéseket tudunk idézni (EP nyomán és megjegyzéseivel). ,,A keresztelendő gyermek vallásos nevelését illetően a szülők meglévő szándéka az irányadó. Hogy ez a szándék a későbbiekben esetleg nem valósul meg, nem lehet oka a keresztelés megtagadásának.'' ,,Ha a keresztelést kérő szülők már megkeresztelt idősebb gyermekük vallásos nevelését elhanyagolni látszanak . . . figyelmeztessük nyomatékosan kötelességükre, és szolgáltassuk ki az újszülöttnek a keresztség szentségét.'' ,,Ha a keresztséget kérő szülők nem élnek egyházi házasságban, vagy ha vallási életük leállt -- nem voltak még elsőáldozók, vagy esetleg egyikük sincsen megkeresztelkedve --, nem tagadhatjuk meg a szentség kiszolgáltatását, hanem fel kell ajánlanunk segítségünket az ügy rendezésére. Ilyen esetben -- az előkészítés miatt -- a gyermekkeresztelés időpontja eltolódhat.'' Ez az eltolódás nem feltételt jelent, nem egy feltétel teljesüléséig halasztódik el a keresztelés, mert ez a keresztelés jelenlegi megtagadását rejtené magában. Az eltolódás egyszerűen időt ad a rendezések előkészítésére. Ha a szülők házasságukat vagy vallásgyakorlatukat nem óhajtják rendezni, másrészt viszont biztosítékot nyújtanak gyermekük katolikus nevelésére, akkor gyermeküket meg kell keresztelni. e) Kiegészítésképpen lássuk lelkipásztorok néhány olyan megjegyzését, amely (ha nem is mindig egészen szabatos) beleilleszthető az idézett egyházi dokumentumok vonalába. ,,A megkeresztelés feltételeként szó sincs egyházi házasságról, templomba járásról, sőt még hitről sem. Csak arról, hogy az egyik szülő beleegyezik.'' (ZSB1) ,,Amit [a lelkipásztor] megkövetelhet, az a megalapozott remény. Lehet-e remény olyan szülőknél, akik nem vallásosak? De mennyire! Hányszor halljuk: ilyen meg ilyen vagyok, de gyermekemből jó keresztényt akarok faragni. Mikor keresztelni hozzák a szülők a gyereket, meg kell látni azt a pillanatot, amelyben megnyerhetők az Egyháznak.'' (ZSB2) ,,A remény megalapozott legyen. Alapvető a lelkipásztorkodásban és minden emberi kapcsolatban a bizalom légköre. Hinnünk kell egymásnak, és bíznunk kell az ígéretében. Természetesen felmerülhet az a kérdés is: tud-e vallásos nevelést biztosítani az a szülő, aki nem gyakorolja a vallását? A válaszom: igen. Ha ezt komolyan akarja. Hiszen ha a gyermekemet franciára akarom tanítani, nem feltétlenül kell magamnak is franciául tudnom; arra ott vannak a szakemberek. Igaz, a vallásos nevelés ennél nagyobb feladat. De arra meg ott vannak a papok, a hitoktatók, a templomok, az istentiszteletek. A szülőnek csak támogatnia kell mindezt, jóakaratúlag. Erre tesz ígéretet.'' (ZSB1) ,,Az evangélium tanításai szerint a jó pásztor elhagyja a nyáját, hogy felkeresse az egyetlen elveszett bárányt. A nem jó pásztor a hozzá betérő, eddig távol lévő »bárányt« elküldi. Igazán értékes és a vallás iránt komolyan érdeklődő szülők és fiatalok keresnek meg, és panaszolják el a nem jó pásztorral való találkozásukat. Nem értem. Nem érzik kollégáim a szülők érzéseit, ha gyerekük születik? Előttük az Új Élet, a Csoda, aki az övéké, és mégsem egészen az övéké. Aki hozzájuk tartozik, de biztosan még Valakihez. Áhítat tölti el szívüket, és megérzik gyermekükben Istent, mégha ez nem is mindenkinél tudatos. Talán csak sejtik, hogy az Egyházban »felbecsülhetetlen« kegyelem vár gyermekükre; de együttérző öröm helyett »káderezés« az első fogadtatás. . . Így akarja a pap »megalapozni« a reményt a vallásos nevelésre?'' (ZSB2) E sorok nyomán, amelyek mély igazságot fogalmaznak meg, kiegészítő rákérdezésként idézhetünk egy másik szempontot: az isteni jelenlétet megérző szülők ,,tényleg azt akarják, amit a keresztség jelent, vagy inkább [csupán] ennek az érzésüknek a megerősítését?'' (KS2) A családok és a plébániai közösség szerepe Egészen lényeges pontját érintjük itt a gyermekkeresztség lelkipásztori problémáinak. Nincs kizárva, hogy a mai magyar egyház legnagyobb és jórészt megoldatlan feladatai itt keresendők. El kell mélyíteni a házasságra való felkészítést és a fiatal házasokkal való foglalkozást. ,,A körülményekhez képest be kell vonni az egész egyházi közösséget, és főként a nevelőket, a keresztény házasokat, a családi mozgalmakat, a szerzetesi közösségeket és a világi intézményeket. Nagy fontosságot tulajdonítsanak ennek az apostolkodásnak a papok.'' A szülőket figyelmeztessék és segítsék abban, hogy gyermekeik hitét és keresztény életét nevelve alakítsák. (PA 32.) A plébániai közösség és a keresztényeknek az a csoportja, amely a család emberi közegét alkotja, a saját lelki és apostoli életében is nagy hasznot nyer abból, hogy tevékeny részt vállal a keresztelés szertartásában, főleg pedig akkor, ha ,,a liturgikus ünneplés után a közösség tevékenysége folytatódik: a felnőttek hozzájárulnak a fiatalok hitének neveléséhez, keresztény hitük tanúságtételével éppen úgy, mint a hitoktatási tevékenységekben való részvétellel'' (PA 33). ======================================================================== Frank Miklós: A SZERETET NEGYEDIK DIMENZIÓJA I. Rómában 1995. május 8-a és 14-e közt folyt le a Caritas Internationalis, a világ karitászszervezeteit összefogó csúcsszerv 15. közgyűlése, amelyen 155 országból közel 300 kiküldött vett részt. A világtalálkozó jelentőségét tükrözi, hogy azon jelen voltak -- a Szentszék legfontosabb hivatalainak magas rangú tisztségviselői mellett -- az Egyesült Nemzetek és annak szociális, élelmezési és menekültügyi szervei, a Nemzetközi Vöröskereszt, az Egyházak Világtanácsa, a Lutheránus Világszövetség, valamint számos nemzetközi katolikus intézmény képviselői. Az összejövetelen, amelynek témáját az ,,Igazságosság és szolidaritás -- az élet útja'' címszó foglalta össze, a delegátusok többek között kidolgozták a Caritas Internationalis munkaprogramját az elkövetkező négy esztendőre, jóváhagyták tíz új -- főként kelet-európai -- tagszervezet felvételét(1), és megválasztották a vezetőség és a végrehajtó bizottság tagjait. Szombaton, május 13-án II. János Pál pápa fogadta kihallgatáson a résztvevőket. Hozzájuk intézett beszédében rámutatott a Caritas különlegesen fontos szerepére az Egyház életében, hangsúlyozva, hogy a Cor Unum Pápai Tanácsban tömörült karitatív szervezetek között ,,a Caritas Internationalis első helyen áll''. Kiemelte, hogy az ezredforduló jubileuma előkészítésénél számít a világ karitászszervezeteinek bekapcsolódására, különösen az 1999-es esztendőben, amely a szeretet jegyében fog állni. . .(2) Már ez a néhány utalás is elegendő annak igazolására, hogy ma a Caritas Internationalis, a maga világot átfogó tagszervezet- hálózatával, nemcsak a katolikus egyház részéről élvez teljes bizalmat, amennyiben nagy részben rajta keresztül nyilvánul meg annak Krisztustól kapott szeretetszolgálati, diakoniai küldetése, hanem önzetlen és lelkiismeretes munkája révén kivívta az Egyesült Nemzetek, a kormányok, a hasonló jellegű humanitárius szervezetek osztatlan elismerését. A Caritas Internationalis jelzi az egyház e szeretetszolgálati küldetésének negyedik dimenzióját -- ez a kifejezés szolgál a jelen írás címéül. Ezt a képet kibontva mondhatjuk: az első és alapvető dimenzió a helyi keresztény közösség, elsősorban a plébánia karitatív tevékenységét akarja kifejezni; a második az egyházmegyei karitászra vonatkozik, amely az egyház jogilag körülhatárolt területén plébániai közösségekben élő hívek szeretetszolgálatát fogja össze a püspök vezetése alatt. Az egyes országok püspöki karai által létrehozott országos karitászszervezetek képezik a szeretet harmadik dimenzióját, míg a nemzetközi, az egész világot átfogó láncolat a negyediket. Az Egyház szociális-karitatív tevékenységének alapjai Mielőtt összefoglalnánk annak a fejlődési folyamatnak főbb pontjait, amely a Caritas Internationalis létrejöttéhez és mai szervezetéhez vezetett, hadd emeljünk ki néhány szempontot, amelyre az egyház karitatív-szociális tevékenysége épül. A kereszténység Krisztustól kapott küldetését kezdettől fogva három síkon igyekezett megvalósítani: az evangélium hirdetése vagy evangelizáció -- görögösen: kérügma, az istentisztelet és a szentségek kiszolgáltatása -- a liturgia; és a szeretetszolgálat, azaz a karitatív-szociális elkötelezettség -- a diakonia. Az ősegyház életét dokumentáló iratok, főleg az Apostolok Cselekedetei és Pál levelei erről ékesen tanúskodnak.(3) Az egyház történelmének vizsgálatából az is kiderül, hogy a hármas küldetés egyikét se hanyagolta el az évezredek során, hanem igyekezett őket egymásra hangolni és egymásba kapcsolni, annál is inkább, mert lényegüknél fogva egymásra irányulnak és kiegészítik egymást. Ezt támasztja alá az a tény, hogy az ősegyház Krisztus szeretetparancsának teljesítését nem tekintette -- egyfajta privát jótékonykodás formájában -- csupán a hívek egyéni feladatának, hanem annak kezdete óta közösségi jelleget kölcsönzött. Példaként említhetnénk a hívők vagyonközösségét, a diakónusok megválasztását és ezáltal a karitatív tevékenység intézményesítését(4). Ez bizonyos szervezést követelt meg és tartós struktúra létrehozását. Arra is találunk számos utalást, hogy az igehirdetés, a kenyértörés (eukarisztia) és imádság meg a szeretetlakoma (agapé) voltak a keresztény közösség életének megnyilvánulásai, és ezeket egymással összekapcsolva rendezték meg.(5) De említésre méltó az is, hogy mivel az ősegyházat nem kötötték sem geográfiai, sem nemzeti korlátok, a szeretetszolgálat sem szorítkozott a helyi közösségben élő szegények támogatására, hanem -- amint a Pál apostol által az éhínség következtében megszorult jeruzsálemi egyház javára Macedóniában és Achájában rendezett gyűjtés bizonyítja -- a testvéri szolidaritás jegyében igyekezett segíteni a távoli bajbajutottakon.(6) Pálnak ezt az akcióját a mai nemzetközi karitász-segélyakciók előképének lehetne tekinteni. A karitatív tevékenység a történelemben Mint mondottuk, az egyház szervezett karitatív tevékenysége sose szűnt meg, még az üldözések alatt sem. Kiemelkedő eset Szent Lőrinc római diakónusé, aki midőn a római prefektus az egyház kincseit követelte rajta, összeszedette a szegényeket, és odaállította őket a prefektus elé. Amiből nyilvánvaló, hogy Rómában a 3. században egyházi szegénygondozás folyt. -- A középkorban a betegellátás megszervezése került a középpontba: egyre-másra alakultak a betegápoló szerzetek. Emlékeztessünk itt a különféle lovagrendekre, elsősorban a johannitákra, továbbá az Istenes Szent János alapította irgalmas testvérekre, és nem utolsósorban Árpád-házi Szent Erzsébetre, aki vagyonát kórházak létesítésére fordította, és maga is éjt nappá téve, végkimerülésig ápolta a szenvedőket. -- Az így alapított rendeknek és intézményeknek nemzetközi jellege volt: nemcsak olyan értelemben, hogy a gondozottak pl. a jeruzsálemi kórházakban mindenféle náció zarándokai közül kerültek ki, hanem mert a rendek az akkor ismert világ minden részében elterjedtek. Az egyházi karitatív tevékenység első átfogó, zseniális szervezője, Páli Szent Vince, az irgalmas nővérek alapítója, az újkor szülötte. Nem volt az emberi elesettségnek, nyomornak olyan területe, amelyre ne terjedt volna ki a figyelme: a gályaraboktól a nyomorgó földmunkásokig, a harmincéves háború áldozataitól a nagyvárosi proletárokig, a lelenc csecsemőktől és utcagyerekektől a prostituáltakig, és természetesen a betegek ápolásáig. Különösen jellemző rá -- és ez érvényes az egyházi szociális munka minden korszakára és területére --, hogy a szenvedés és nyomor enyhítésével karöltve mindig gondoskodott védencei lelki igényeiről is. A diakonia az egész emberen segít, és nemcsak annak fizikai szükségleteit igyekszik kielégíteni. Ez különbözteti meg alapvetően a pusztán humanitárius, emberbaráti kezdeményezésektől. A Caritas Internationalis kezdetei 1924--1950 A múlt században, az iparosodással párhuzamosan és annak következményeként, egyre inkább terjedt a sokrétű nyomor. Aki ezen segíteni akart, gyökeresen és hathatósan, annak szaktudással és átgondoltan kellett nekilátni a feladatnak. E célból alakultak meg sorra a karitászszervezetek. Az elsőt egy német prelátus, Lorenz Werthmann hozta létre Freiburg székhellyel, 1897-ben. Az igény központilag szervezett egyházi karitatív tevékenységre a rákövetkező negyedszázad során, különösképpen az 1. világháborút követő nehéz időben, Európa-szerte úgy megnövekedett, hogy 1924-ben, az Amsterdamban megtartott Eucharisztikus Világkongresszus kapcsán, a német Caritas kezdeményezésére, össze lehetett hívni az 1. nemzetközi Caritas-konferenciát. Ezen kilenc európai karitász elhatározta ,,Caritas Catholica Internationalis'' néven egy nemzetközi szervezet létrehozását. Az alapítók között volt az 1. világháború után létesült magyar karitász is, amely 1945-ig folytatta tevékenységét, mikor is a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet tagjának követelésére a többi katolikus világi szervezettel együtt betiltották.(7) A 2. világháború erősen megnehezítette a Svájcban székelő ,,Caritas Catholica'' működését, úgyhogy azt be kellett szüntetni. A mai Caritas Internationalis létrejötte Az 1950-es Szentév új fordulatot hozott a nemzetközi karitászösszefogás számára. Az akkori vatikáni államtitkár-helyettes, Giovanni Battista Montini, a későbbi VI. Pál pápa kezdeményezésére Rómában találkoztak a legfontosabb európai karitászszervezetek. A szeptemberben rendezett megbeszélésen, amelyen Magyarországot az akkor már külföldre menekült Zágon József prelátus, a Nyugaton élő magyarok apostoli vizitátora képviselte, döntés született a nemzetközi karitászegyüttműködés új alapokra helyezéséről és, Caritas Internationalis néven, egy a világ valamennyi karitászszervezetét összefogó csúcsszerv létrehozásáról. Első elnökévé az olasz Pontificia Opera di Assistenza, a Pápai Segélyszolgálat elnökét, Ferdinando Baldellit, főtitkárává a dinamikus fiatal német papot, Carlo Bayert választották. Montini helyettes államtitkár a Caritas Internationalis alapító ülésének résztvevőihez intézett levelében hármas tevékenységet jelölt meg az új szervezet céljaként: koordináció -- információ -- reprezentáció. A koordináció a Caritas-tagszervezetek munkájának összefogására és egymásra hangolására vonatkozott, a reprezentáció azok képviseletét jelentette a Szentszéknél és a különféle nemzetközi szerveknél, az információ pedig a Szentszék, a tagszervezetek és a közvélemény tájékoztatását a Caritas tevékenységét érintő kérdésekről. Montini levelében arra is utalt, hogy a Caritas Internationalis nem arra létesül, hogy egyfajta ,,Szuper-Caritas'' legyen, amely a tagszervezeteket dirigálja. Ellenkezőleg rendkívül fontos, hogy a nemzeti Caritas-szervezetek megtartsák önállóságukat és cselekvési szabadságukat.(8) E szempontok figyelemmel tartásával születtek meg az új szervezet alapszabályai, amelyek elnyerték a Szentszék jóváhagyását. A jelzett három alaptevékenység jegyében kezdte meg a főtitkár, Carlo Bayer a szervezés munkáját. A feladat nem volt könnyű. Nemcsak azért, mert kezdetben az anyagi lehetőségek is szűkösek voltak. A későbbi világszervezet első irodáját a Külföldi Magyar Actio Catholicának köszönhette, amely a Szent Péter-bazilikához vezető sugárút, a Via della Conciliazione 44. alatti épületben bérelt helyiségeiből egy apró szobát rendelkezésre tudott bocsátani; de a legnagyobb nehézségek abból származtak, hogy a Caritas Internationalis akkor még ismeretlen fogalom volt, illetve sokakban -- egyházi vezetőkben is -- téves elképzelések alakultak ki a szervezet célkitűzéseit illetőleg. A tagszervezetek létszáma, az alapító ülésen részt vevő 22, szinte kizárólag európai Caritasból kiindulva, csak lassan emelkedett. Carlo Bayer fáradhatatlanul járta a világot, tárgyalt, szervezett, és nem nyugodott, míg meg nem győzte a püspököket a karitászmunka életbevágó jelentőségéről az Egyház számára. Utazásai nyomán egyre- másra alakultak karitászszervezetek Dél-Amerikában, Ázsiában és Afrikában, kérve felvételüket a Caritas Internationalis tagjai közé. Mégis 15 évig eltartott, míg létszámuk megközelítette a 100-at. Így a koordinációs feladat megvalósításának immár tág tere nyílt. A világ karitászai, elsősorban a tehetősebb európaiak, szolidárisan támogatták a Harmadik Világban létrejött testvérszervezeteket programjaik keresztülvitelében, anyagi segítséggel és szakemberek rendelkezésre bocsátása által. Egyre gyakrabban nyílt lehetőség, főként háborús konfliktusok és természeti katasztrófák esetén, a karitászszervezetek összefogása révén, nagyarányú nemzetközi segélyakciók szervezésére.(9) Az első nagy nemzetközi segélyakció Az első ilyen nagyarányú kihívást a karitászösszefogásra az 1956- os magyar forradalom jelentette. A Caritas Internationalis főtitkára, Carlo Bayer prelátus a Kirche in Not (Szükséget szenvedő egyház) szervezet vezetőjével, Páter Werenfried van Straatennal együtt, az elsők között érkezett Budapestre, hogy tájékozódjék, milyen segítségre van szüksége a magyar lakosságnak. Felkereste Mindszenty bíborost, és vele tárgyalta meg a segélyakció lebonyolításának részleteit. -- Elsőnek az osztrák karitász indított segélyszállítmányokat a magyar főváros felé. Egy részüknek sikerült eljutnia Budapestre, ahol főként kórházakat igyekeztek ellátni gyógyszerrel és élelmiszerrel; egy másik rész kénytelen volt Győrben lerakodni, szállítmányukat a győri püspökre bízva. A szovjet csapatok bevonulása egy időre lehetetlenné tette a további segélyszállításokat. Bécsből indított repülőgépek, amelyek vérplazmát és szérumot vittek, nem szállhattak le Budapesten. Ettől függetlenül a Caritas Internationalis felhívására nyomban válaszoltak az európai karitászszervezetek, és folyamatosan küldték segélyszállítmányaikat az osztrák karitász címére, amely megbízást kapott az akció koordinálására. Bayer prelátus Bécsben létrehozott egy irodát, a ,,Caritas Internationalis bécsi Delegációja'' elnevezéssel, amelynek vezetésével egy premontrei szerzetest, Páter Paulai Károlyt bízták meg. Célja a nemzetközi segélyek kanalizálása, illetve Magyarország felé való továbbítása volt. Paulai atyának valóban sikerült már 1956 decemberében teherautószámra élelmiszer- és gyógyszersegélyt juttatni az országba, sőt 1957 januárjában, a magyar hatóságokkal folytatott tárgyalások eredményeként, vasúti szállítást szervezni. A segélyakció a következő években folytatódott, amelybe az európai karitászok, főleg a német, az osztrák és a svájci mellett, szimbolikusan az akkor még működő vietnami mellett, szíriai, kenyai, és Dél-Amerikából a chilei, argentinai, brazíliai, uruguayi és perui karitászszervezetek is bekapcsolódtak.(10) Az 56-os magyar forradalom áldozatainak felkarolása az ország határain kívül folytatódott. A szovjet harckocsik bevonulása és az azt követő rémuralom elől százezrek menekültek Nyugatra, mindenekelőtt Ausztriába, amely bár egy ilyen áradat fogadására semmiképp se volt felkészülve, senkit sem utasított vissza. Az Ausztriában működő segélyszervezetek, élükön az osztrák karitásszal, a Vöröskereszttel és az időközben bekapcsolódott Caritas Internationalisszal, a hatóságokkal együttműködve néhány nap leforgása alatt megszervezték a menekültek elhelyezését. Ennek kapcsán híressé vált az ún. ,,Vendégfogadó-akció'', amelyből a Caritas Internationalis is kivette részét: százszámra béreltek ki az ország minden tartományában kis vidéki fogadókat, hogy a sokgyermekes családokat és időseket kivonják a nagy menekülttáborok atmoszférájából, és elviselhető körülmények közé kerüljenek addig is, amíg sorsuk végleges megoldást nyer, akár egy ausztriai letelepedés, akár más országba való kivándorlás által.(11) A Caritas Internationalis világszervezetté növi ki magát Az első nagyszabású nemzetközi segélyakciót követő években a Caritas Internationalis három irányban fejlődött: mindenekelőtt rohamosan növekedett nemzeti tagszervezeteinek száma, főleg az ún. Harmadik Világ -- Afrika, Ázsia és Latin-Amerika -- országainak csatlakozásával; ugyanakkor egyre szorosabbá vált az együttműködés az ENSZ különféle kormányközi szervezeteivel; végül -- ezzel párhuzamosan -- kialakultak azok az alapelvek, amelyek tevékenységét a jövőbeli akciók során irányítani voltak hivatottak. A tagszervezetek számának növekedése szükségessé tette a szervezett decentralizációt: a Caritas Internationalis 1962-ben megtartott VI. közgyűlése, egy előzetes határozatnak megfelelőn, nagyjából a kontinentális felosztást követve, ,,régiók''-ra tagolódott, minden régió élére egy-egy helyettes elnököt választva. A Harmadik Világ, mint új karitász-munkaterület, szükségessé tette az egyre szakszerűbb foglalkozást a fejlődésben lévő országok és ebből kifolyólag a fejlődés elősegítésének problematikájával. Ennek következtében a Caritas Internationalis alapszabályaiban lefektetett célkitűzések közé, amilyen a szociális munka és a katasztrófasegély, bekerült a fejlődés előmozdítása. Az ENSZ különféle kormányközi szervezeteivel való együttműködés ezekben az években kezdett konkrét formákat ölteni. Különösen említésre méltó példa erre az ENSZ élelmezési világszervezete, a FAO által 1959-ben indított ,,Hadjárat az éhség ellen''. Ennek előkészítésében a Caritas Internationalis aktív részt vett. Be is választották, mint egyetlen katolikus szervezetet, az akciót irányító tanácsadó bizottságba, és attól fogva az együttműködés rendszeresé vált. Ugyanez mondható az UNESCO-val, az UNHCR-rel, vagyis az ENSZ Menekültügyi Szervezetével, a WHO-val, azaz az Egészségügyi Világszervvel, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatallal (ILO) fenntartott kapcsolatokra; ezek a Caritas Internationalist tanácsadói státussal ruházták fel, ezzel is kifejezésre juttatva a szervezet munkája iránti elismerést. A karitászszervezetek tevékenysége világszerte, a szociális, karitatív és fejlődést elősegítő munka területén, valamint a katasztrófák esetében szervezett segélyakciók révén számos tapasztalattal gazdagították a Caritas Internationalist. Ezekből kristályosodtak ki azok az alapelvek, amelyek munkáját irányították, és azokat ma is jellemezik. Hadd említsünk meg néhányat közülük: ,,A segítségnyújtásnál az egyetlen kritérium a nagyobb szükség''-- más szóval sem a vallási, sem a faji, sem a világnézeti vagy nemzeti hovatartozás nem alapvetően mérvadó. ,,Segítség gyámkodás nélkül'' -- vagyis úgy kell segíteni, hogy a megsegített ne érezze magát megalázva, hanem emberi méltóságában megerősítve. A segítés alapelvei között rendkívül fontos az öntevékenységre serkentés és ehhez az alapfeltételek megteremtése. A Harmadik Világban végrehajtott katasztrófa-segélyakciók tanulsága volt, hogy ezek nem szűnhetnek meg az első segéllyel, hanem folytatódniuk kell, átalakulva fejlődési segéllyé. A segélyakciók egyébként hosszú távon hatástalanná válnak. Ez azonban feltételez jól működő helyi szervezeteket. Jól működő karitászszervezet viszont nem lehet meg jól képzett munkatársak nélkül. A munkatársképzés és a lakosság bekapcsolása döntően fontos feladat. Ilyen és hasonló felismerések nyomták rá bélyegüket a Caritas Internationalis és tagszervezetei munkájára az elkövetkező időben, és tették lehetővé, hogy szembenézzen az egyre szaporodó feladatokkal és kihívásokkal.12 Jegyzet 1 Európa: Albánia, Bulgária, Cseh köztársaság, Macedónia, Oroszország, Románia, Szlovákia, Szlovénia. Közel-Kelet: Irak. Afrika: Eritrea. (Caritas Internationalis 15. Nagygyűlés, Dok.: 15GA/1.3) 2 Sedoc Radio Vaticana No 0916, 13.05.95. 3--6 ApCsel 2,42--47; 6,1--7; 2Kor 8,1--15; 9,1--5; Gal 2,10; 1Kor 16,1--4 7 N. Frank: Europäische Zusammenarbeit derr Caritasververbände. Caritas 80: Jahrbuch des Deutschen Caritasverbandes, 239. old. 8 Caritas -- Atti dell'incontro internazionale. Giornate di studio sulla carita (Évszám nélkül), 187--191. old. 9 Chr. Heidrich: Carlo Bayer -- Ein Römer aus Schlesien, Thorbecke 1992, 158--169. és 187--190. old. 10 Uo. 170--174. és 178. old. -- 11 Uo. 174--175. old. -- 12 Uo. 182--186. old. A tanulmány második részét következő számunkban közöljük. ======================================================================== Hartai Éva: EGYHÁZ ÉS KOMMUNIKÁCIÓ. Beszámoló egy tanulmányi napról Hasznos fél napot töltött együtt az a maroknyi érdeklődő, aki múlt év december 9-én részt vett a jezsuiták Faludi Ferenc Akadémiájának ,,Egyház a kommunikációs társadalomban'' címmel tartott tanulmányi napján. A téma túlmutat a magyar katolikus egyház problémáin; országhatárokon és felekezeti választóvonalakon átívelő, egyetemes gondokat vet fel. Az istenhívők-krisztushívők közössége meg tudja-e ma szólítani a társadalmat, tud-e -- hivatása szerint -- hitet, reményt, szeretetet közvetíteni? Hogyan teszi ezt -- ha teszi --, milyen hatásfokkal? Ha rossz hatásfokkal, mi ennek az oka? Miért szól ma olyan erőtlenül a keresztény üzenet, miért jut el oly kevesekhez? Csak az erős elvilágiasodás felelős ezért? Egyáltalán: kiket, milyen körben kellene megpróbálni -- jobban -- megszólítani? Fontos és súlyos kérdések ezek, amelyekre világszerte keresik a választ a kutatók, egyházi és világi teológusok, lelkipásztorkodó papok és egyházi vezetők. A Faludi Akadémia tanulmányi napja lehetőséget teremtett a résztvevők számára, hogy tapasztalataikat, gondolataikat megoszthassák egymással. Morel Gyula innsbrucki jezsuita szociológus professzor bevezető előadásában a ,,jelentés és jelentőség krízisét'' vizsgálta. Rámutatott arra, hogy maga a ,,kommunikáció'' szó bizonyos együttes, közös, személyes együttlétet, igazi emberi kapcsolatot feltételez, amint hogy feltételezi azt is, hogy a közlésnek megértésre kell találnia. A közlés jelentésének megértésében döntő a használt nyelv: az egyházban tehát nem szabad csak bennfentesek számára érthető nyelvet használni, figyelmen kívül hagyva, hogy számos szavunk, kifejezésünk elvesztette eredeti jelentéstartalmát, a ma embere számára érthetetlenné vált, s az óriási befolyásra szert tett tömegkommunikációs eszközök új kifejezési formákat igényelnek. A jelentés másik hordozója a ,,plauzibilitás'', vagyis hogy van-e a kommunikáló felek között összecsengés, közös vonatkoztatási alap, belső hasonlatosság akkor, amikor már nem tekintélyelvű közlést kell adni analfabéták számára, hanem különböző mértékben tájékozott, esetenként nagyon művelt embereket kell megszólítani. Ugyanakkor csak arra figyelünk oda igazán, ami számunkra fontos, jelentős, ami célokat, feladatokat tűz ki számunkra. Az egyház igehirdetése pedig csődöt mond mindaddig -- mondja Morel Gyula --, amíg nem képes alkalmazkodni a jelentésre és jelentőségre vonatkozó igények alapján azokhoz, akikhez szólni akar. Az unalom, a bágyadtság, a szürkeség, az anakronosztikus megfogalmazások valósággal ,,beoltják'', immunizálják az embereket a hit és a vallás ellen. Pedig ,,az egyház központi feladata a megtestesült Ige szolgálata''. Morel Gyula számos teológus és vallásszociológus véleményét idézi az igehirdetés nyelvével kapcsolatban: Franz-Xaver Kaufmann szociológus például a ,,hitátadás jelenlegi válságáról, vallási elnémulásról és nyelvzavarról'' beszél.1 Mit lehetne tehát tenni? Íme, Morel Gyula javaslatai, pontokba szedve, dióhéjban: 1. Ha jelen kívánunk lenni a mai világban, és felelősséget érzünk iránta, gyökeresen meg kell változtatnunk kifejezési formáinkat. Az utakat, módokat pedig közösen kell keresnünk, mert nem lehet már egyszerűen engedelmességet várni felülről jövő monológokra. A transzcendenciát az éppen megszólítottak nyelvén kell képviselni, számukra érthetően. 2. Legyen az egyházon belül egy bizonyos ,,kétnyelvűség'': az egyik belső használatra, tudósok, teológusok számára; a másik, a közérthetőbb nyelv pedig a keresők, az érdeklődők, a hit felé indulók számára.2 3. Amikor a világban élőknek saját kategóriáikban közvetítjük Isten üzenetét, mindig gondoljuk meg, a kevesebb nem lenne-e több? 4. Ha az egyház nevében szólunk, törekedjünk őszinteségre, szavahihetőségre, hitelességre; ,,miért félünk attól, hogy tudásunk korlátait beismerjük?'' (Kiemelés H. É.) Mindezek a követelmények összefüggenek: új nyelv, új stílus kialakítására, átfogó, gyökeres reformra van szükség, amely rendkívül fáradságos munka, s amelyben elsősorban talán a keresztény értelmiségre lehet majd számítani. A ,,példa és tekintély'' ugyan mindig döntő marad az igazság képviseletében, de elfogadásuk előfeltétele a személyes ,,belátás és döntés'' -- zárta előadását Morel Gyula. Tomka Miklós egyházszociológus is hiányolta a mai magyar egyházban a jó kommunikációt, az összetartozás-érzést, a cselekvő egyháztudatot. Kutatásai alapján rámutatott, hogy ha a magyar katolikus egyház híveit a szociológus szemével vizsgáljuk, akkor meg kell állapítanunk, hogy döntően az idős, alacsony iskolai végzettséggel rendelkező, a tömegkommunikációt alig használó és abban ritkán reprezentált csoportokról van szó, kb. nyolcszázezer, egy millió emberről, akik politikai értelemben is leginkább konzervatívak. Nem változtat lényegesen ezen a képen a nyolcvanas években elsősorban értelmiségi fiatalok körében megindult vallási megújulás sem. Az adott csoportokkal való belső kommunikáción kívül a kilencvenes években sem került hangsúly a kifelé való kommunikálásra, mi több, kifejezetten kommunikációellenes szemlélet alakult ki -- figyelmeztet Tomka Miklós. Úgy tűnik, az egyház lemondott a társadalommal való párbeszéd tudatos irányításáról, s ha résztvevőként nem, partnerként sem tudja azt megszólítani. (A kölcsönös bizalom és megértés minimuma mások nézeteinek és nyelvének ismerete nélkül nem lehetséges.) Miről és hogyan kommunikál tehát a magyar egyház elsősorban? Tomka Miklós szerint az intézményről, a szervezetről, az anyagi gondokról, az ingatlanokról -- de nem szól, vagy nem szól eleget nagy nyilvánosságnak címezve az emberek mindennapi, égető gondjairól. S hogy hogyan szól? A tömmegkommunikációs eszközökben mindenképpen kenetteljes hangon, bennfentes fogalmakkal, egyházi ,,zsargonban'' -- így próbálja megszólítani a lakosság legidősebb, leginkább hagyományőrző egytizedét, miközben az (alakulófélben levő) pluralizmussal nem tud mit kezdeni, a sokszor kimondottan ellenséges társadalmi közeggel pedig különösen nem. Úgy tűnik, 1989 után a katolikus médiában egy korábban teljesen elszigetelt, konzervatív és hierarchikus csoport jutott elsősorban szóhoz, s ez nem mutat a nagyobb nyitottság és őszintébb párbeszéd irányába. Tomka Miklós nemrégen megjelent kötetében3 is részletesen, az önvizsgálat jegyében foglalkozik -- sok minden más mellett -- az egyház ,,belterjes gazdálkodásával'', s ennek ellentmondó, ,,mindenkihez szóló hivatásával'', az egyház és a világ mai viszonyaival. Bencze Lóránt, a zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola főigazgatója igen érdekes előadásában a történelem során kialakult egyházi nyelvrendszerrel, szimbólum- és metaforarendszerrel, kommunikációs paradigmával és annak -- elkerülhetetlen -- változásaival foglalkozott. A keresztény teológiát át- meg átjárja a kommunikáció kérdése -- hangsúlyozta. (Gondoljunk a Szentháromságra, az egyetlen Isten belső életére, kommunikációjára az emberrel a Logoszban, a ,,tanítsatok minden népet. . .'' megbízatásra.) A katolikus egyháznak a kezdetektől szembe kellett néznie a paradigmaváltás kérdésével, s képes is volt rá, ,,mert forrása, léte és küldetése maga a kommunikáció''. Képes volt a ,,kiegyensúlyozott, szervesen kiépülő és lassú cserére, változásra, úgymond az »eredeti hitigazság« elvesztése vagy károsodása nélkül''. Szent Pál és a nagy hittérítők paradigmaváltásai sikeresek voltak, az egyházszakadások viszont a kommunikáció csődjét jelentették. Lehet, hogy ma is szemünk előtt zajlik egy bizonyos ,,reformációs'' folyamat, egy paradigmaváltás -- miközben a tömegtájékoztatás illetékesei mintha még nem vették volna észre, hogy sem a barokkos szentmise, sem a veretes protestáns igehirdetés nem médiaműfaj, s a szinte mindenki által nézett televízióban gyakran ellenkező hatást vált ki. Az egyházi műsorok ,,valósággal egy muzeális szociókulturális paradigmát visznek a képernyőre és a mikrofon elé. . . Meg kell tanulni, nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban a hatékony tájékoztatást abban a paradigmában, amelyben vagyunk, a média nyelvén, eszköztárával, de mégsem azonosan.'' (Kiemelés H. É.) A hitigazságok nem sérülhetnek. Azért beindult már egy bizonyos megújulási folyamat az egyházi kommunikációban, s vannak olyan értelmiségi csoportok, akik készen állnának tervekkel és gyakorlati segítséggel, csak fel kellene őket kérni -- tette hozzá Bencze Lóránt. A tanulmányi nap végén Czakó Gábor író a tőle megszokott szenvedélyességgel panaszolta, hogy a ,,Gazdaságkor'' létrejöttével és uralomra jutásával elvesztettük Istent a kommunikáció középpontjából, s helyébe valláspótlékok léptek. A Gazdaságkor ,,mefisztói szerződéséből eredő négy alapvázlata: az áldozat irányának megfordítása -- más szóval nem adni a sajátunkból Istennek és a közösségnek, hanem elvenni tőlük és a magunk javára birtokolni; a szétválasztás -- a természettől egybetartozók, pl. jog és erkölcs, szerelem és házasság, haza és állam stb. szétkülönítése: a valóság leváltása a mass-média által, s mindezek gyümölcse, aki ezeket műveli és fogyasztja, az új ember, a barbi''. A teljes személyiséghez szóló, ősi, képi nyelvet felváltotta a fogalmi nyelv: a tudomány, a gazdaság, a definíciók, a piac, az információ nyelve. S milyen nehéz szembe menni a korral, a ,,klérus'' szó önmagában negatív töltésű, a magyar, a nemzet, a keresztény szavak egyes körökben ,,kirekesztőnek'' minősülnek; ki beszél itt már Isten országáról, üdvösségről, kárhozatról, ki mer másokat figyelmeztetni; ,,s a rendszeresen templomba járók között is sokan akadnak, ha éppen nem ők a többség, akik az egyházról is mint üzemről, vállalatról gondolkodnak, . . . az egyház »anyagi alapjairól« beszélnek, ahelyett, hogy az egyház jézusi fundamentumára építenének. . .'' Azé a nép, aki megműveli -- ismételte meg Czakó Gábor már ismert mondását. Jegyzetek 1 Lásd Mérleg 1992/4. 372--390. old. 2 A szerkesztő, Szabó F. megjegyzése: Az itt érintett kérdéskört Morel Gyula bővebben kifejtette -- ,,kívülállók, keresők és érdeklődők'' nyelvezetéhez igazodva -- A jövő biztosabb, mint a múlt című könyvében (Egyházfórum 1995). A 25. oldalról idézünk: ,,A kereszténységben kialakult egy bizonyos belső gondolkodás- és kifejezésmód, körülötte a modern szekularizált világban egy másik, az előbbitől alaposan különböző. A kölcsönös megértés érdekében a »kétnyelvűség« különleges feladatokat ró ránk. A teológiai képzettség és az elmélkedésekkel járó bensőséges átélés sok vallásos elemet képes beemelni az ún. plauzibilitás síkjába a »jártasak« számára (vagyis abba a gondolatvilágba és gondolkodásmódba, amelyben elfogadhatóvá, valószínűvé vagy egyenesen magától értetődővé válik valami), de tökéletesen értelmetlen maradhat a »kívülállók« számára. Egy ezoterikus, vagyis a csak valamely csoporton belül érthető és »tolvajnyelv« a tagok számára hasznos és fontos lehet ugyan mint a szoros összetartozás kifejezése és érzelmi megerősítése, de a csoport izoláltságát is növeli. A hagyományos formák ápolása mellett ugyanolyan jelentőségteljes kötelesség e hagyományos formák »lefordítása« mindazon potenciálisan érdekelteknek a nyelvére, akikhez a mondanivaló szól.'' 3 Tomka Miklós: Csak katolikusoknak. Corvinus, Bp, 1995. ======================================================================== Nemeshegyi Péter: ,,TERJEDJEN AZ ÚR IGÉJE . . .'' (2 Tessz 3,1). Kell új magyar, ökumenikus szentírásfordítás! Az igeliturgiában a Szentírás szövegének felolvasása után mondjuk: ,,Ez az Isten igéje!'' A II. vatikáni zsinatnak az isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúciója pedig 9. pontjában így ír: ,,A Szentírás, a Szentlélek sugalmazására írott műként, Isten szava.'' Ezért áll a Szentírásra is a zsoltár szava :,,Uram, igéd örökké megmarad.'' (119, 89.) Azonban az isteni ige akkor ,,marad meg'' igazán, amikor emberi szívben megértéssé és hitté válik. Ha csak papírra van leírva az Isten igéje, de senki sem olvassa, érti, hiszi és követi, akkor nem mondhatjuk róla, hogy ,,megmarad''. Ezért mondjuk helyesen, hogy a Jézusban csúcspontjához ért isteni kinyilatkoztatáshoz lényegileg hozzátartozik a világ végéig az emberekben működő Szentlélek műve, aki megnyitja az emberi szíveket Isten igéjének befogadására. A Szentírás fordításai Ilyen okból tartották kötelességüknek Krisztus tanítványai kezdettől fogva, hogy a Szentírást lefordítsák a népek különböző nyelveire. Nincs könyv a világon, melyet annyi nyelvre lefordítottak volna, mint a Szentírás; de nincs oly könyv sem, melyet annyiszor fordítottak volna le ugyanarra a nyelvre, mint a Szentírás. Ugyanis, bár az Isten igazsága változatlan, az emberek nyelve változik. Minden kor minden emberének úgy kell lefordítani a Szentírást, hogy az számára személyes megszólítás legyen. A protestáns egyházak által támogatott Egyesült Bibliatársulatok szereztek nagy érdemeket abban, hogy a legkülönbözőbb nyelveken megszólaltassák az Isten igéjét. A 16. századbeli vallásszakadásnak sajnálatos következménye volt az, hogy a katolikus egyház hivatalos vezetői, bár szorgalmazták a katolikus bibliafordításokat, sokáig gyanúval illették a Bibliatársulatok fordításait, és a katolikusok számára tiltották azok használatát Ökumenikus fordítások Új korszak nyílt meg ezen a téren az ökumenikus mozgalom jóvoltából. Idézzük a II. vatikáni zsinat korszakalkotó kijelentését: ,,A krisztushívők előtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a Szentíráshoz. . . Minthogy Isten igéjének minden korban elérhetőnek kell lennie, az egyház . . . gondoskodik róla, hogy megfelelő és pontos fordítások készüljenek az egyes nyelveken, főleg a Szent Könyvek eredeti szövegei alapján. Ha e fordítások alkalomadtán és az egyházi hatóság jóváhagyásával a különvált testvérekkel (vagyis a nem katolikus keresztényekkel) közösen készülnek, minden keresztény használhatja azokat.'' (Dei verbum 22.) Ez az óvatosan megfogalmazott szöveg úgy hatott, mint valami zsilip megnyitása. A keresztények egységét előmozdító római titkárság a zsinat után felkérte az Egyesült Bibliatársulatokat, hogy együtt fogalmazzák meg a közös bibliafordítások vezérelveit. Ezek nemsokára el is készültek. Megjelenésük után pedig, szerte a világon, száznál több helyen kezdődött meg közös bibliafordító munka. Élénken emlékszem az Amerikai Bibliatársulat egyik vezetőjének Tókióban elhangzott előadására. Beszámolt arról, hogy a II. vatikáni zsinat szövegének olvasása ,,csodálkozást (astonishment)'' idézett fel bennük, de kételkedtek a katolikus egyház szándékának komolyságában. Amikor azonban a keresztények egységének római titkárságától küldött felhívást megkapták, csodálkozásuk ,,izgalommá (excitement)'' változott. Érezték, hogy új kor indult meg a bibliafordítások történetében. Az első katolikus--protestáns közös bibliafordítás francia nyelven készült el. Ennek a világszerte használt kiváló fordításnak (Traduction oecuménique de la Bible, TOB) az a sajátossága, hogy nemcsak a bibliai szöveg, hanem a bőséges magyarázó jegyzetek is közös katolikus--protestáns alkotások. A japán példa Japánban 1969-ben határozták el egy közös katolikus--protestáns bibliafordítás készítését. Mielőtt nekifogtak volna a munkának, az illetékes egyházi vezetők egy bizottságot neveztek ki a közös fordítás lehetőségének megvizsgálására. Ennek a bizottságnak a katolikus püspöki kar által kinevezett tagjai között voltam jómagam is. Ma is élénken emlékszem e bizottság zárójelentésének szavaira: ,,Japánban közös bibliafordítás szükséges és lehetséges.'' Utólag be kell vallanom, hogy e bizottság számára lehetetlen volt megvizsgálni mindazokat a feltételeket, melyek, a ,,lehetséges'' kijelenést megalapozták volna. Azt azonban ez a katolikusokból és protestánsokból álló bizottság világosan megértette, hogy Japánban közös bibliafordítás ,,szükséges''. Hogyan is hirdethetnénk a 120 millió japánnak a kereszténységet mint a szeretet vallását, ha annyira rosszban vagyunk egymással, hogy közös gyökerünket, a Szentírást sem tudjuk együtt lefordítani? Bizottságunk sejtette, hogy nehézséggel kell majd szembenéznünk, de meg voltunk győződve arról, hogy az Isten kívánja ezt a művet, és hogy át fog segíteni minden nehézségen. Úgy is lett. 18 évig tartott a munka, de 1987-ben megjelent a közös japán bibliafordítás. Három év alatt el is kelt már belőle egymillió példány. Isten áldása volt ezen a munkán. Csaknem száz szentírástudós, irodalmár, egyházi vezető és irodai személyzet vett részt a fordítás, szövegegyeztetés, személynevek írásmódjának egyeztetése, stílussimítás stb. munkájában. A kiadások is tetemesek voltak. A végrehajtóbizottság tagjaként magam is minden szöveget átnéztem, és sok száz javítást ajánlottam. Dogmatikai kérdések miatt sohasem volt vita -- ezen már túl vagyunk --, de a személynevek írásmódja, a megfelelő stiláris kifejezések megtalálása, a szöveg lehetőleg pontos, de ugyanakkor a japánok számára olvasmányos, szép stílusú és könnyen érthető fordításának megteremtése rengeteg fáradságba került. Az eredmény ugyan nem tökéletes, de rendkívül örvendetes, hogy van most egy közös japán bibliánk. A japán püspöki kar döntése alapján ezt a közös fordítást használják a liturgiában. A magyar feladat Mindezekről azért írtam ilyen részletesen, mert mióta ismét Magyarországon élek, egyre inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy hazánkban is ,,szükséges'', és ezért Isten segítségével ,,lehetséges'', egy közös bibliafordítás létrehozása. Ennek szükségességét főképpen katolikusként érzem. Igaz, hogy van a magyar püspöki kar megbízásából készült és a Szent István Társulat által 1973- ban kiadott bibliafordítás. Nagy hála és tisztelet illeti meg azokat a személyeket, akik ezt a művet megalkották. Azonban köztudomású, hogy az akkori években milyen mostoha helyzetben volt a magyar katolikus egyház. Hét fordító és egy lektoráló neve szerepel a fordítás címlapján. Bármilyen hősiesen dolgozott is ez a nyolc ember, lehetetlen volt számukra azt a munkát elvégezni, amit ma egy ,,megfelelő és pontos'' biblia-fordítás megkövetelne. Ehhez egy több milliót számláló országban legalább száz ember és minden modern eszközzel felszerelt iroda lenne szükséges. Ezért a magyar katolikus egyház elsőbbségi feladatának gondolnám egy új, ,,megfelelő és pontos'' fordítás elkészítését; ennek megvalósításához pedig a protestáns egyházak szakembereinek tudása, tapasztalata és energiája óriási segítség lenne. De még ennél is fontosabb lenne az a hatalmas ökumenikus közeledés, melyet egy ilyen közös bibliafordítás jelentene. Az ilyen fordításnak kettős követelménynek kellene megfelelnie. Minthogy a Szentírást Isten igéjének hisszük, az első követelmény az, hogy a fordítás ugyanazt mondja, mint az eredeti. A második követelmény pedig az, hogy olyan magyarosan gördüljön a szöveg, mintha csak eredetileg is magyarul írták volna. A Szent István Társulat fordítása (SZIT) mindkét követelmény szempontjából számos javításra szorul. Néhány példa A teljesség minden igénye nélkül legyen szabad az első követelmény szempontjából hiányos néhány (csupán) újszövetségi helyre felhívnom a figyelmet. (A SZIT 1990 évi harmadik kiadását használtam.) Mk 1,15: ,,Tartsatok bűnbánatot'' -- helyesebben: ,,térjetek meg.'' Itt és számos más helyen a SZIT a ,,metanoein'' igét és a ,,metanoia'' főnevet a ,,bűnbánat'' szóval fordítja. A görög szó ,,gondolatmegváltoztatás''-t jelent. A ,,megbánás'' árnyalat is együtt cseng, de nincs az előtérben. A ,,bűn'' szó pedig egyáltalán nem található. A régóta használatos ,,megtérés'' szó sokkal jobban fejezné ki az eredeti szó értelmét. Mk 1,41: ,,Jézusnak megesett rajta a szíve, kinyújtotta a kezét, és így szólt hozzá'' -- helyesen: ,,Jézusnak megesett rajta a szíve, kinyújtotta kezét, megérintette, és így szólt hozzá.'' A ,,megérintette'' (hépszato) szó jelentős, mert mutatja, hogy Jézus számára fontosabb a beteg testi-lelki megsegítése, mint a leprások érintését tiltó mózesi törvény betartása. A SZIT párhuzamos Mt 8,3 és Lk 5, 13 szövegeiben helyesen ott a ,,megérintette'' szó; Mk 1,41-nél azonban még a harmadik kiadásban is hiányzik. Mt 5,4: ,, . . . megvigasztalják őket'' -- helyesen: ,,. . . megvigasztaltatnak.'' Itt és számos más szövegben az eredeti szenvedő igealak helyett a cselekvő igealak többes szám harmadik személyét használja a SZIT. Igaz, hogy a szenvedő igealak használata nem magyaros, azonban ezekben a szövegekben a ,,passivum divinum''-ról, vagyis az Isten működését jelentő igealakról van szó. Tehát nem azt mondja a szöveg, hogy a szomorúakat majd valaki megvigasztalja, a békességeseket majd valaki Isten fiainak hívja (M 5,9), a nem ítélkezők felett mások sem fognak ítélkezni (Lk 6,37), a megbocsátónak majd mások meg fognak bocsátani (uo.), az adakozóknak mások túlcsorduló mértékkel fognak mérni (Lk 6,38). Ezekben a jézusi kijelentésekben mindig Isten működéséről van szó. Az Isten vigasztal, az Isten nevez fiainak, az Isten nem ítél, az Isten bocsát meg, az Isten mér túlcsorduló mértékkel. Ha a szenvedő igealakot a fordításnál mindenáron kerülni akarjuk, akkor az ,,Isten'' szót kell alanyként beillesztenünk, ahogy ezt egyes közérthetőségre törekvő modern szentírásfordításokban látjuk. Mt 8,17: ,,Magára vállalta bajainkat . . .'' helyesen: ,,Gyengélkedéseinket ő vette el . . .'' Máté szándékosan megváltoztatja Iz 53,4 ,,bűneinket ő hordozta'' szavait. Helyettük azt írja, hogy Jézus ,,elvette gyengélkedéseinket'': Jézus nemcsak a ,,betegségeinket hordozó'' szenvedő szolgája az Úrnak, hanem a bennünket gyógyító Üdvözítő is. Mt 9,8: ,,... az embernek ekkora hatalmat adott'' -- helyesen:,,... ekkora hatalmat adott az embereknek.'' A Jézus által gyakorolt bűnbocsánat hatalmáról van szó, és meglepő, hogy Máté nem egyes számot, hanem többes számot használ. Ezzel talán azt akarja jelezni, hogy a Jézus által gyakorolt bűnbocsátó hatalom átszállt az egyház embereire is (vö. Mt 18,18). Mt 9,35: ,,országa örömhírét'' -- helyesen: ,,az Ország örömhírét.'' Máténál az Ország, két szöveg (16,28; 20,21) kivételével, mindig Isten Országát, a Mennyek Országát jelenti, nem pedig Jézus országát.1 Mt 26,26: ,,megáldotta'' -- helyesen: ,,áldást mondott.'' Jézus az utolsó vacsorán nem a kenyeret áldotta meg, hanem Istent áldó imát mondott. A miseliturgia szövegének fordítása a helyes. Lk 1,29: ,,Áldottabb vagy minden asszonynál'' -- helyesen: e szavak e versben kihagyandók. Szerepelnek Lk 1,42-ben, Erzsébet ajkán. -- 1,29-nél, a Nemzetközi Szentírás Társulat kiadásában megjelent görög kritikus szövegben (3. javított kiadás, 1983; e szöveg alapján készül a legtöbb bibliafordítás a világon, a szerkesztőbizottságának tagja Carlo M. Martini bíboros érsek is) e szavak nem szerepelnek. A görög szöveg lábjegyzete szerint néhány kéziratban megtalálhatók ugyan ezek a szavak, de a lábjegyzethez a (B) jelzés van illesztve, mely azt jelenti, hogy a kritikai kiadás által elfogadott szövegre vonatkozólag ,,valamelyes kétely fennáll'' (some degree of doubt), ez azonban nem jelentős. Ilyen esetekben a fordítók nem szoktak eltérni a kritikai kiadás szövegétől, hacsak nem folytattak a kérdésre vonatkozólag beható személyes tanulmányokat. A SZIT néhány más esetben is lábjegyzetbe utalt szövegvariánsokat követ. Gyanítom, hogy azért teszi ezt, mert a latin Vulgata fordítás ezeket a variánsokat követi. Ez azonban manapság már nem érvényes szempont szentírásfordítások készítésénél. -- Lk 1,42-ben e szavak szerepelnek, de sajnos, ott a SZIT, ahelyett, hogy követné az értelem szerinti fordítást, melyet Lk 1,29-nél használt (és melyet több kiváló modern fordításnál is találunk), a szó szerinti fordítást választja: ,,áldott vagy az asszonyok között.'' Nyugodtan lehetne az ,,áldottabb vagy minden asszonynál'' fordítást választani. Lk 4,19: ,,elérkezett az Úr esztendeje'' -- helyesen: ,,elérkezett az Úr kedves esztendeje'', vagy ,,az Úr kegyelmének esztendeje.'' A ,,kedves'' vagy ,,kegyelmének'' szóval fordítható ,,dekton'' szó fontos. Jézus az izajási jövendölést ezekkel a vigasztaló szavakkal zárja, és, a jövendölés felolvasását mondat közben félbeszakítva, nem olvassa fel a befejező ,,Isten bosszújának napját'' (61,2b) szavakat. Jézus Isten irgalmas kegyelmének kinyilatkoztatója. Lk 24,19: ,,aki próféta'' -- helyesen: ,,aki próféta volt.'' A reményüket vesztett emmauszi tanítványok a múltról beszélnek (egeneto). Jn 5,23: ,,örökké él'' -- helyesen: ,,örök élete van.'' János teológiájában fontos állítás, hogy már most, itt e világon megkezdődik az örök élet. ApCsel 2,41: ,,háromezer lélek megtért'' -- helyesen: ,,háromezer ember csatlakozott hozzájuk.'' A ,,prosztithémi'' ige szenvedő alakjának jelentése ,,hozzáadódni''. A kereszténységben a hitre térő ember a hívő közösséghez csatlakozik. A ,,pszükhé'' (= lélek) szó hebraizmus, mely ,,ember''-t jelent. 2Kor 5,19: ,,Ezt az Isten viszi végbe, akit Krisztus kiengesztelt irántunk . . . Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal . . .'' -- helyesen: ,,Ezt Isten viszi végbe, aki Krisztusban kiengesztelt minket önmagával . . . Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelte a világot önmagával.'' Két eltérő szótériológiát tartalmaz a két fordítás. A helyes fordítás szerint nem egy haragvó Atyaistent engesztel ki Krisztus, hanem maga a szerető Atyaisten engeszteli, békíti ki a világot Krisztus által önmagával. ,,Iam diligenti reconciliati sumus (A már bennünket szerető Istennel engesztelődtünk ki)'' -- mondja helyesen Ágoston. A szentgyónásban mondott papi feloldozó ima a fenti szöveg helyes fordítását követi.2 Róm 5, 10: ,,Mert ha Istent Fia halála kiengesztelte . . .'' -- helyesen: ,,Mert ha Isten Fiának halála által kiengesztelődünk az Istennel . . .'' Az előző szöveggel azonos kérdésről van szó. A SZIT fordítása nem követi az eredetit. Gal 5,22: ,,A Lélek gyümölcsei viszont: szeretet . . .'' -- helyesen: ,,A Lélek gyümölcse viszont: szeretet . . .'' Pál a ,,test cselekedetei''-ről többes számban beszél, de a Lélek gyümölcséről szólva szándékosan egyes számot használ. Idézem az e versre vonatkozó TOB-lábjegyzetet: ,,A test cselekedeteivel Pál szembeállítja a Lélek gyümölcsét, mely egyetlen, vagyis a szeretet. A felsorolásában következő szavak a szeretet uralmának jelei (öröm és béke), a szeretet megnyilvánulásai (a türelem, kedvesség és jóság), és a szeretet megszületésének és kiteljesedésének feltételei (hűség, szelídség és önmegtartóztatás).'' Zsid 5,8: ,,műve befejeztével'' -- helyesen: ,,miután tökéletességre jutott.'' A SZIT a ,,teleiún'' igét Zsid 2,10-nél helyesen a ,,tökéletesítse'' szóval fordítja, itt azonban ugyanezt az igét a ,,műve befejeztével'' szóval adja vissza. Így itt eltűnik a Zsidókhoz írt levél eredeti szótérológiája, mely szerint Jézus maga ért el szenvedése által a tökéletességre (vagyis a tökéletes szeretetre, mely megdicsőült életét is képezi), és így lett üdvösségünk szerzője. Alszeghy Zoltán fejtette ki könyveiben és cikkeiben ezt a mély és napjainkban nagyon aktuális szótérológiai felfogást. További részletes vizsgálódással még számos más kisebb-nagyobb pontatlanságot is fel lehet fedezni ebben a fordításban. Tekintettel a hatvanas-hetvenes évek nehéz viszonyaira, ezt nem kritikaként mondom. Viszont arra komolyan gondolnunk kell, hogy a mostani jobb körülmények között új energiával fogjunk bele Isten igéjének ,,magyarosításába''. Ez a liturgia szempontjából is igen fontos feladat lenne, mert azok a szövegek, amelyeket a hétköznapi szentmisék olvasmányaiként ma is használunk, a SZIT fordításánál is jóval pontatlanabbak, és dogmatikai megfogalmazásokat kevernek bele a szentírási szövegbe. Bízzunk Isten igéjének erejében, és közvetítsük az teljes tisztaságában Isten népének, hogy ,,terjedjen az Úr igéje''! Jegyzetek (Nagy Ferenc) 1 A malkút héber és a baszileia görög szót a Biblia általában a magyar ország szóval fordítja; pontos jelentése azonban királyság, uralom. Jelentős nyelvi módosítás lenne, ha ezentúl a Bibliában nem Isten Országáról, hanem Isten Királyságáról, királyi uralmáról olvasnánk. De nem szabad visszarettennünk attól, hogy pl. Jehova tanúitól kell átvennünk egy alapvető bibliai szó helyes magyar formáját. -- Más kifejezésekben, sajnos, le kell mondanunk arról, hogy nyelvünk pontosan tükrözze a bibliai kifejezések igazi értelmét: Szentlélek helyett nem mondhatunk Szent Szellemet; Jézus teste helyett nem állhat Jézus húsa. 2 A hagyományos magyar nyelvhasználattól sokan idegennek tartják az ilyen kifejezést: ,,Isten Krisztusban kiengesztelt minket önmagával.'' Úgy hírlik, hogy a szentségi föloldozás formuláját, ahogy azt Magyarországon lefordították, a Szentszék nem fogadta el; a ,,kiengesztelődött a világgal'' helyébe Róma kívánta a következő megszövegezést: ,,kiengesztelte önmagával a világot.'' Nemegyszer a helyes katolikus szótériológia is megkívánja egy-egy élő nyelv módosulását, gazdagodását. Lehetne a Magyar Bibliatársulat fordítását követve így is fordítani: ,,Isten Krisztusban megbékéltette a világot önmagával''; vagy ,,kibékítette a világot önmagával.'' ======================================================================== Dér Katalin: A SZÓFELEJTÉS A LÉTFELEJTÉS KEZDETE. Egyházi dokumentumok magyarul ,,S Frici bácsi vajon mit szólna, ha ötszáz év múltán rosszul tennék át francia nyelvre műveit, és olvashatná?'' Mire elkomorult, és ,,Szellem nem rúgott elevent -- mondotta -- fenékbe (nem mondotta ilyen finoman) soha még, hanem akkor majd ez történnék!'' Ezt az elrettentő penitenciát helyezte kilátásba ,,Frici bácsi'', azaz Karinthy Frigyes -- a történet idején még ifjú Devecseri Gábor tanúsága szerint -- a majdani műfordítónak arra az esetre, ha műveit az ő halála után netán rosszul találná lefordítani. -- Nagy íróink, költőink mindig örömmel és alázattal szegődtek fordítóként a szellem külföldi nagyságainak szolgálatába, és a helyes fordítás elveiről, de még legapróbb gyakorlati kérdéseiről is heves, olykor évekig tartó viták folytak nálunk. A magyar irodalomban mindenkor elevenen élt az a törekvés, hogy hivatott íróink, fordítóink az olvasók kezébe kiváló, az eredeti művekkel vetekedő minőségű fordításokat adjanak. A magyar Horatius-kiadás tartalomjegyzékében például, amelynek utószavából a fenti idézet származik, a fordítók között Áprily, Babits, Illyés, Jékely, Kosztolányi, Sík Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc, Vas István, Weöres Sándor és még sok más költőóriás nevével találkozunk. Büszkén mondhatjuk: a magyar fordításkultúra a világ élvonalába tartozik. Ennek azonban az egyházi dokumentumok, pápai körlevelek magyar tolmácsolásában szinte semmi nyoma nincs. Hazai fordításirodalmunk híresen magas színvonala és az egyházi megnyilatkozások magyar tolmácsolásainak gyengesége között feszülő ellentét érthetetlen és elszomorító jelenség. A fordító munkája, túl a kötelező nyelv- és szaktudáson, szeretet dolga is. Boldog szolgaság, mely megköveteli a szív és az értelem alázatát, azt, hogy a fordító képességeit, egész személyiségét adja át az idegen szövegnek és szerzője szellemének. A fordító az író prófétája, e szó eredeti, első értelmében, vagyis az író nevében szól, minden kis hibával az ő mondanivalóját torzítja, az ő személyiségi- szellemi jogait sérti. Ha rosszul dolgozik, a szerzőt bírálják, mosolyogják meg, dobják félre. Ugyan miért lenne ez másképp, ha ez a szerző történetesen a pápa vagy a tanítóhivatal? Nem, akkor sincs másképp. Egy költő, egy tudós gondolatainak hű tolmácsolását féltő gonddal illik vigyáznia a fordítónak -- a katolikus egyházfő neve alatt ellenben akadálytalanul jelenhet meg magyarul nyelvi, teológiai, filozófiai szempontból hibás, homályos, pontatlan, értelmetlen mondatok tömege! A klasszikusok szava szent -- a pápáé nem. A tanítóhivatali, pápai dokumentumokat még papi körökben is kevesen olvassák nálunk. A gyenge olvasottság és még gyengébb hatásfok okairól világszerte sokat írnak mostanában. Ezért a visszhangtalanságért, legalábbis Magyarországon, mindenképpen felelősek a rossz fordítások is, amelyek éppen a legjellegzetesebb, az eredeti művek arculatát leginkább meghatározó sajátosságokat sikkasztják el, a határozott, erős, éles, tiszta fogalmazást és a szigorú logikai szerkezetet. Ha a tartalmat nagyjában-egészében visszaadják is, a részletek, az egyes gondolatok mélységét gyakran nem. A Hangot pedig, amely az olvasót megszólítaná, a magyar fordításokban nem halljuk többé. Vegyük példának a körleveleket. Szükségképpen általánosságban szólnak ugyan egy kérdésről, ez azonban nem szürkeséget, erőtlenséget jelent. Szavuk rendszerint erőteljes jézusi szó abban az értelemben, hogy bennük az igen igen, a nem nem. Íróik tudatosan választják meg kifejezéseiket, mindig pontosan azt a szót használják, amit az adott helyen használni szándékoznak. Szigorú logika érvényesül bennük a szöveg egészét, a mondatok egymásutánját és az egy mondaton belüli gondolatmenet felépítését tekintve is. Argumentumaikat két forrásból, a Bibliából és az ésszerű gondolkodásból merítik, érvelésmódjuk racionális, a hit ésszerűségén alapul. Ezek a karakterjegyek a fordításokban gyakran figyelmen kívül maradnak. A határozott, pontos latin szóválasztás a magyar változatokban lapos tautológiákká vagy langyos semmitmondássá változik; a mondatok szép logikai építménye kusza halmazzá omlik össze; és -- ami a legrosszabb -- fordításaink szürkék, hitpróbálóan unalmasak, hamisan kegyes hangvételűek. Esetenként lehetnek persze olyan körülmények, amelyek látszólag gyengítik a latin enciklikák felsorolt karakterjegyeit. ,,Az igazság ragyogása'' (Veritatis splendor) kezdetű körlevélre például jellemző egyfajta óvatosság, nevek nélkül bírál bizonyos jelenségeket. Ez azonban nem befolyásolja elvi állásfoglalásainak határozottságát, amit a fordítónak kötelessége visszaadni a magyar változatban. A másik ilyen körülmény az egyházi megnyilatkozások latinságának változása, ami nagyjából VI. Pált követően figyelhető meg. Az iratok hivatalos nyelve ugyan a latin, de ma már nem latinul fogalmazzák őket. Nyelvezetük nem a klasszikus vagy a középkori latinság szabályait követi, egyre gyakrabban szüremkednek be ,,konyhanyelvi'' elemek, azaz modern idegen nyelvi hatások: az okmányok szövegében sok a germanizmus, anglicizmus stb.(1) De ezzel együtt is világosan érthetőek. A fordítónak egyszerűen tudatosítania kellene ezt az új helyzetet, és alkalmazkodnia kellene hozzá.(2) Az alábbiakban csupán a fordítások leggyakrabban előforduló, tipikus hibáira mutatunk be néhány példát két szöveg alapján. Az egyik a Centesimus annus körlevél (A századik év). Egyrészt nagy jelentősége miatt választjuk, hiszen közvetlenül a rendszerváltás után, arra reagálva írta a pápa. Másrészt pedig azért, mert magyar fordításainak immár szinte külön története van. Először a Vigiliá-ban látott napvilágot egyik legfontosabb részlete, a III. fejezet az 1989-es évről (1991/7, 482-488, a továbbiakban: CA VIG). Amennyire örvendetes, hogy alig hat héttel a hivatalos közzététel után már magyarul olvashattuk, éppoly elszomorító színvonaltalansága, megszámlálhatatlan súlyos nyelvi, logikai, tárgyi hibája. A helyzetet aligha enyhíti, hogy nem ez volt a ,,hivatalos'' magyar változat, rendkívülien súlyosbítja viszont, hogy nagyon sokan olvasták, sokkal többen, mint a későbbi teljes kiadást. Márpedig aki ezt a fordítást kézbe vette, annak talán mindörökre elment a kedve a pápai enciklikáktól. . . Ráadásul a részlet olyan időben jelent meg a folyóiratban, amikor, jól emlékszünk, az egyháznak az új társadalmi kérdésekkel kapcsolatos véleménye iránt volt bizonyos kereslet. Hát ez a hajó, úgy látszik, elment. És hogy elment, azért sok más mellett felelősek az ilyen fordítások is. -- A teljes kiadás fordítása 1991-ben jelent meg (SZIT; a továbbiakban: CA 1991). Kissé módosított változata pedig Az egyház társadalmi tanítása c. gyűjteményes kötetben látott napvilágot évszám nélkül ugyan (miért?), de ténylegesen 1993-ban (SZIT; a továbbiakban: CA 1993). -- A példaként választott másik írás a Veritatis splendor körlevél lesz (Az igazság ragyogása, SZIT 1994; a továbbiakban: VS). 1) Terminológiai pontatlanságok Elméleti fejtegetések fordításánál alapkövetelmény a szakkifejezések szabatos és lehetőleg egységes visszaadása. Ennek a magyar fordítások gyakran nem felelnek meg. Példák: A latin verus szó filozófiai szövegben azt jelenti, hogy valami valóságos, valódi, azaz megfelel fogalmának, Arisztotelésszel vagy Szent Tamással szólva az- ami. Az ,,igaz'', ,,helyes'' és hasonló köznyelvi változatok szakszövegben rendszerint értelmetlenek. Így a pápa nem ,,igaz szabadságról'', ,,igaz közösségről'' beszél (VS 51 és sokszor) -- hiszen ezek a szókapcsolatok itt nem jelentenek semmit --, hanem valóságos, vagyis fogalmának megfelelő szabadságról és közösségről. Nem azt mondja, hogy az egyháznak ,,az ember igazságáról'' van tanítása (?), hanem ,,az ember valóságáról'', még inkább ,,valóságos természetéről'' (uo. 40). A biologizmus erkölcstana sem ,,az ember és szabadsága igazságával'' áll ellentétben (uo. 48), hanem ,,az ember és az emberi szabadság valóságos természetével''. A latin socialis jelzőt többnyire a ,,társadalmi'' szóval kell visszaadnunk: társadalmi tanítás, keresztény társadalmi tanítás, társadalmi kérdés, probléma, gazdasági és társadalmi téren, a munka gazdasági és társadalmi dimenziója stb. A magyar ,,szociális'' szó szűkebb értelmű, speciálisan a szegénység kérdéséhez kapcsolódik. Így a ,,szociális tanítás'', ,,szociális kérdés, probléma'' vagy a ,,szociális dimenzió'' kifejezések (CA 1991 és 1993, sokszor) a magyarban félrevezetőek, mivel a pápa nem csak a szegénységről, hanem a társadalom minden rétegét érintő, vagyis társadalmi kérdésekről kívánt szólni. A ,,sajátosság'' (proprium, proprietas) filozófiai fogalom ugyancsak nem keverendő össze a hasonló, de köznyelvi ,,tulajdonnal'': a munkaerő a személy fogalmához tartozó ,,sajátosság'', nem pedig a személy ,,tulajdona'' (CA 6, 1991). És ha már a ,,fogalom'' szónál tartunk, valaminek a fogalma nem ugyanaz, mint valakinek a felfogása: ,,az emberi személy helyes fogalma'' (conceptus) más, mint a ,,helyes felfogás az emberi személyről'' (uo. 11). Szintén nem cserélhető fel a ,,személy'' filozófiai szakszó a ,,személyiség'' lélektani kategóriával (uo.), a ,,tulajdonos'' a ,,munkaadóval'' (uo. 8), vagy a ,,hajlam'' mint objektív pszichológiai adottság a köznyelvi és szubjektív ,,hajlandósággal'': az embernek nem ,,hajlandósága van a kellő cselekvésre és célra'' (VS 43), hanem hajlama, irányultsága (inclinatio).3 A következő mondatban a fordító egy egyszerű jelentéstani tévedés segélyével a pápát a falfirkákból ismert ,,Semmi Hatalmat Senkinek'' jelszó ultraliberális, anarchista zászlóvivőjeként prezentálja nekünk. Íme: ,,A hatalomnak mindig hazugsággal kell igazolnia önmagát. . .'' (CA 23 VIG). Soha semmiféle keresztény tanítás nem állított ilyesmit a hatalomról általában! A pápa szerint az erőszak (violentia) az, ami így viselkedik. A folytatásból kiderül, hogy ez a hatalom ,,úgy tesz, mintha valamilyen jogot kellene védelmeznie''. Már miért ,,tenne úgy'' a hatalom, ,,mintha'', amikor tényleg ez a feladata? Az eredetiben a dolog egészen másként fest: ,,Az erőszaknak (nem a hatalomnak!) mindig hazugsággal kell igazolnia önmagát, és azzal, hogy úgy tesz -- még akkor is, ha ez hamis --, mintha valamilyen jogot kellene védelmeznie. . .'' -- Vagyis az erőszak illegitim voltának lényeges eleme -- és ez mindenestül kimaradt a magyar szövegből --, hogy hamisan, indokolatlanul hivatkozik jogvédő kötelezettségére. 2) A logika lerombolásának királyi útja Egy szöveg logikáját sokféleképpen összezavarhatjuk. Az egyik leghatásosabb módszer, ha a kötőszókat, módosítószókat és a névmásokat rontjuk el. Ezek kapcsolják ugyanis egybe a szavakat, tagmondatokat, ahogy az izületek a test részeit. A kicsiny de-k, mivel-ek, ámbár-ok és társaik roppant súlyos szavak, fordításuk eltévesztésével egész passzusokat tehetünk végképp érthetetlenné. Egyetlen apró tévedés, és máris az ellenkezőjére ,,fordítottuk'' az eredeti gondolatot. Erre az enciklikafordításokban igen gyakori hibára csak egy-egy példát hozunk a két dokumentumból. ,,Semmilyen politikai társadalom -- bár saját autonómiája és törvényrendszere van -- nem téveszthető össze az Isten Országával.'' (CA 25 VIG) Mi az, hogy ,,bár''? És miféle ,,bár''? Ha ezt állítaná valaki: ,,A kutya -- bár négy lába van -- nem (mégsem) téveszthető össze az emberrel'', nem joggal mondanánk-e esztelennek? Még akkor is, ha pápa az illető. . . De ő nem ezt írta, hanem a következőt: ,,Semmilyen politikai hatalom -- éppen mivel saját autonómiája és törvényrendszere van (esetleg: amelynek saját autonómiája . . . van) - - nem téveszthető össze az Isten Országával.'' Persze, hiszen ha nem lenne saját autonómiája, akkor elvben esetleg ,,összetéveszthető'' volna azzal. Itt egyszerűen a cui latin névmás megengedő (bár neki) és okhatározói (mivel neki) értelmének felcserélése okozta a galibát. Ugyanez történt a másik példában is, csak éppen fordítva: ,,Néhány moralista, mivel az erkölcsi életet meg akarta tartani keresztény keretek között, a katolikus tanítással ellenkező módon különbséget tett egy emberi eredetű . . . rend és egy üdvrend között. . .'' (VS 37) -- Teljes rejtély, hogyan juthat valaki a katolikus tanítással ellentétes következtetésre, éppen azért, mivel meg akarja tartani azt! Nos, itt a cum megengedő, ,,noha'', ,,ámbár'' jelentésű: egyesek, noha szubjektíve meg akarták tartani a keresztény tanítást, objektíve mégis ellentétbe kerültek vele. Vagyis a pápa a jó szándék és a tárgyilag téves végeredmény konfliktusáról kívánt szólni. És így már értjük. 3) A logika lerombolásának egyéb útjai Szinte lehetetlen felsorolni azt a sokféle módot, ahogyan egy mondatot értelmetlenné tehetünk. Be kell érnünk néhány példával. Ezt olvassuk: ,,Az egyén szabadsága számtalan föltétel teljességétől függ.'' (CA 25 VIG). Mi úgy tudjuk, hogy a szabadság egyedül Istentől függ, senki és semmi mástól. Feltételektől a szabadság gyakorlása függ, ahogy a mondat az eredetiben szól: ,,Az egyén szabadságának számtalan feltételtől körülvéve kell működnie.'' -- A következő lépés a fordító szerint: ,,Ezek érintik ugyan a szabadságot, megkötni azonban nem tudják.'' A szembeállítás nem világos, és különösen érthetetlen a két magyar mondat együtt: hogy képes a szabadság ,,függni'' a feltételektől, ha egyszer azok nem tudják őt ,,megkötni''? Ezt még egy egyszerű kugligolyó ,,függéséről'' (lógásáról) sem bírjuk elképzelni. Helyesen: A szabadság gyakorlása feltételeknek van alávetve, ,,ezek hatnak ugyan a szabadságra, de nem determinálják azt''. -- A harmadik mondattal aztán teljessé válik a káosz: A feltételek ,,többé-kevésbé megkönnyíthetik a szabadság gyakorlását, de el nem pusztíthatják''. Már miért akarnák elpusztítani, ha előbb ,,megkönnyítik gyakorlását''? Az eredeti szöveg szerint a feltételek ,,képesek megkönnyíteni, illetve megnehezíteni a szabadság gyakorlását, de nem képesek elpusztítani (magát a szabadságot)''. A következő példában a fordítónak sikerült a mondat értelmét homlokegyenest az ellenkezőjére változtatni: ,,A marxizmus összeomlása természetesen jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Földet egymástól elzárkózó, s egymással féltékenyen harcoló világokra darabolták fel.'' (CA 27 VIG) -- Nincs ember, ide értve a fordítót is, aki értené ezt a mondatot! A pápa a két világrendszer (nem ,,világok''!) megosztottságáról beszél itt, és a marxizmus összeomlásától mindenki éppen e megosztottság végét, megszűntét remélte, nem pedig -- a fordítóval -- annak fokozódását. És mi az, hogy ,,a Földet világokra darabolták''? Kik? És micsodát daraboltak micsodára? -- A latin mondat e magyar szörnyszülöttnek éppen az ellentétéről szól, bár talán valóban bonyolult kissé. Szó szerint így hangzik: ,,A marxizmus összeomlásának nagyon lényeges következményei voltak a Föld (mindeddig) egymástól elzárt, egymással féltékeny versengésben szembenálló világrendszerekre osztott volta tekintetében is.'' A hasonló bonyolult kérdéseket elemző, nehéz mondatoknál van a legnagyobb szükség a fordító alázatára, arra, hogy a szerző precízen mérlegelt gondolatait mi is végigjárjuk, átelmélkedjük, és híven adjuk vissza. Ilyen súlyos mondat pl. a következő: ,,A marxizmus eszméinek bukása egyáltalán nem száműzi a világból az igazságtalanságnak és az elnyomásnak azokat a helyzeteit, amelyekből maga a marxizmus -- mértéktelenül visszaélve ezekkel a helyzetekkel -- tápot merített.'' (CA 26) -- A hosszú kommentárt érdemlő mondat legalább hat fontos információt hordoz: 1.) A marxizmus eszméi megbuktak. 2.) A marxizmus nem oldotta meg az igazságtalanságot teremtő helyzeteket. 3.) Sőt, maga is kitermelt ilyeneket. 4.) Ám ezek a marxizmus bukásával nem szűntek meg automatikusan. 5.) A marxizmus az ilyen a helyzetekre hivatkozott, hogy legitimálja önmagát. 6.) Azonban megoldások helyett visszaélt az igazságtalan helyzetek létével. A Vigilia-beli fordítás a mondatot a felismerhetetlenségig eltorzította, idézhetetlen. Az 1991-es és 1993-as változatról ezt ugyan nem állíthatjuk, de azt sem, hogy visszaadná a fenti hat fontos információt. Így szól: ,,A marxizmus válsága nem szünteti meg a világban az igazságtalanságot és az elnyomást, amit a marxizmus mértéktelenül kiaknázott, és amiből erejét merítette.'' -- A mondat irthetetlen: miért szüntetné meg a marxizmus válsága például az igazságtalanságot? A lényegesebb pontatlanságok a következők. 1.) A marxizmusnak nem a ,,válságáról'', hanem a bukásáról (occasus) van szó. 2.) Nagy különbség van az elvont igazságtalanság (elnyomás), illetve a konkrét igazságtalan (elnyomó) helyzetek között. A pápa szerint nem az elvont ,,igazságtalanságot'' kell megszüntetni -- hisz ez lehetetlen is --, hanem azokat a konkrét helyzeteket, amelyek törvényszerűen vezetnek igazságtalansághoz. 3.) Végül az igazságtalansághoz és elnyomáshoz vezető helyzeteket a marxizmus nem ,,kiaknázta'' (?), hanem ,,visszaélt velük'' (abutens), hogy legitimálja önnön létét. A szöveg teljes gazdagságát számonkérni talán úgyis túlzott szőrszálhasogatásnak tűnnék -- reménytelen. A fenti mondatban például a pápa szerint a marxizmusnak nem is ,,eszméi'' vannak, hanem csak ,,vélekedései'', ,,önkényes döntvényei'' (placita). Ha ezeket az árnyalatokat nem is adjuk vissza, legalább a tárgyilag korrekt fordításhoz ragaszkodnunk kellene. 4) ,,A ti szavatok legyen: igen igen -- nem nem'' Fordításaink tipikus hibája, hogy a pápa erőteljes szavait beteggé gyengítik, határozott kijelentéseit letompítják, sarkos megfogalmazásait szürkévé halványítják. Az ilyen eljárás nagyon nehezen érhető tetten, hiszen, úgymond, nem tartalmi torzítás. A munkások ,,nem támogatták már tovább'' a marxista ideológiát (CA 23, 1991 és 1993) -- ez tényleg ,,csak'' stilárisan különbözik attól, ami az eredetiben áll: a munkások ,,törvénytelennek tekintették'' (exlex), vagy ,,illegitimnek nyilvánították'' azt. Az az éteri megfogalmazás, hogy a marxizmus, önmagát legitimálandó, ,,rájuk hivatkozott'' (ti. a munkásokra; uo.), valóban ,,majdnem'' ugyanaz, mint a szókimondó eredeti: ,,azt állította, hogy őértük emel szót''. ,,Majdnem'' ugyanaz. . . Mégis ez a szürkítő tendencia a legveszedelmesebb, mert elborítja, behálózza az egész szöveget, amely így egyszerre semmitmondó, üres, lapos, olvasásra alig méltó szócsépléssé változik. De az efféle glettelő mechanizmusok alkalmasak arra is, hogy egy ember legjellegzetesebb, legalapvetőbb gondolatait semleges szépelgéssé silányítsuk. Ez történt a következő példában. Ismerjük azokat az eseményeket, amelyek fokozatosan megérlelték II. János Pál teljes és határozott háborúellenességét. A CA-ban már így ír erről: A nemzetközi konfliktusok ,,párbeszéd útján és az egymás iránti szolidaritással oldhatók meg, az ellenfél elpusztítását célzó küzdelem és a háborús erőszak kizárásával'' (bellica vi exclusa; CA 22). A háborút egyszerűen ki kell zárni a konfliktuskezelő eszközök sorából -- ez itt II. János Pál alapvetően lényeges és egyértelmű gondolata, amit a fordítók a legváltozatosabb stílusgyakorlatokkal próbálnak közömbösíteni. A Vigiliában: ,,a népek minden nehézsége (SIC!) . . . könnyebben oldható meg párbeszéd . . . útján, mint háború által.'' Az 1991-es és 1993-as változatban pedig: a konfliktusok ,,háború nélkül is megoldhatók''. -- Megoldhatók tehát a konfliktusok ,,háború nélkül is'', meg háborúval is, csak hát úgy egy kicsikét ,,nehezebben''! Nem vigasztal az sem, hogy a többi idegen nyelvű fordításban is (amelyekhez hozzáférhettem) hasonló elkenésekkel találkozom. A németben a problémák ,,könnyebben oldhatók meg'' békés úton, a franciában pedig párbeszéddel ,,és nem háborúval''. De azt a pápai gondolatot, hogy a vitákat a háború kizárásával kell megoldani, egyetlen fordító sem vállalta. Az efféle fordítások szomorú eredménye az, hogy egy szakmailag, elméletileg, filozófiailag stb. hiányosan művelt, rendezetlen gondolkodású, félszegen fogalmazó szerzőt mutatnak be az olvasónak. Ezzel hamis és méltatlan képet festenek e szerzőről, aki történetesen a katolikus egyházfő, és akinek neve a kiadványok címlapján szerepel. Ez skandalum. -- De még nagyobb baj, hogy miközben az a látszat, mintha teljesítenénk kötelességünket, átadnánk a tanítást -- hiszen az enciklika ,,le van fordítva'', hozzáférhető --, a valóságban nem adjuk át! És ez esetenként talán még rosszabb, mintha semmit sem tettünk volna. A kérdést azonban nem lehet egyszerűen a fordítók hibáztatásával elintézni. Enciklikát fordítani nehéz. A teológiai, filozófiai, stb. szaktudás mellett alapkövetelmény a nyelv kiváló ismerete. Nélkülözhetetlen az ügyszeretet, a pápai, tanítóhivatali megnyilatkozások fontosságának mélységes tudata, minden ezzel ellenkező tendencia dacára. Végül pedig sok időt kell rászánni: szövegeinket Horatiussal szólva valóban ,,éjszakai és nappali kezeinkben'' kell forgatnunk, ha érdemleges munkát akarunk végezni. Mindezeket megfontolva kívánatos lenne, hogy az egyházi dokumentumokat több fordító közös munkával fordítsa magyarra, hogy tolmácsolásukra nálunk is, mint külföldön, fordítói munkaközösség alakuljon a Püspöki Kar Titkársága mellett. Ennek reménybeli megszervezéséig pedig haladéktalanul gondoskodni kellene a fordítások nyelvi és szakmai lektorálásáról. Képtelenség, hogy egy pápai dokumentum fordítása minden szakmai kontroll nélkül juthat az olvasók kezébe! Az itt felsorolt szégyenletes hibák többsége elkerülhető, korrigálható lett volna egy jó lektor segítségével. A lektorálás fontosságának érzékeltetésére hadd hozzak végül egy személyes példát, amelyet -- ennyi bíráló szó után -- önkritikának is szánok. Az Octogesima adveniens fordításában ezt írtam: ,,El kell ismernünk a választás lehetőségét az ember előtt nyitva álló egyformán legitim, ám egymástól eltérő utak között.'' (OA 50) -- Nos, VI. Pál nem mondott olyasmit, hogy a katolikusok által választható politikai alternatívák mind ,,egyformán'' legitimek lennének. Csak annyit mondott, hogy ezek az alternatívák ,,legitimek, ugyanakkor eltérőek'' (legitimas easque varias). A különbség nagyon jelentős, a félreértést mégis egy bosszantó, apró gyengeség, olvasási hiba okozta: a latin szöveg easque szavát (= ,,és ugyanezek'', ,,és ugyanakkor ezek'') aeque-ként olvastam, ami azt jelenti, hogy ,,egyformán''. Így jött létre az ,,egyformán legitimek'' kifejezés, ami azután nem kis vitát kavart. Utólag persze nagyon bántott az eset, de egy dologban bizonyos vagyok. A hasonló félreolvasásokat, amelyek, gondolom, bárkivel megeshetnek, egy gondos lektor nyomban észrevenné és korrigálná. Korunkban, e mai szóözönben létfontosságú lenne, hogy a szavakat tisztán, abban az értelemben vegyük a szánkra, tollunkra, amit valóban jelentenek. A szó szent dolog. Szent, mert szavaink értelmét a Szó, az Ige, a Logosz léte s világba jötte teremti és adja meg. Mi azonban mintha rohamosan felejtenénk el ezt. A szófelejtés pedig a létfelejtés kezdete. Jegyzet 1 Ld. ehhez kedves tanítványom, Rihmer Zoltán latin szakos egyetemi hallgató kitűnő cikkét: Vox Latina XXX (1994) 397--400. ======================================================================== Rónai Zoltán: A MEGFESZÍTETT ÉS A PRÓFÉTA I. Nyírő József, a nagy erdélyi elbeszélő külföldi éveinek (1945-- 1953) nem bőséges terméséből bizonyára legkevesebben két, bibliai tárgyú, drámai művéről szereztek tudomást: A Megfeszített, és A próféta.(1) A Megfeszített ,,bujdosó ruhában'', kezdetlegesen sokszorosítva indult útjára ,,hazátlanságunk ötödik esztendejében kézirat gyanánt''. Mivel a menekülthullámmal a Nyírő házaspár 1945. március 28-án hagyta el az országot, az ötödik év 1949 volt, irodalmi lexikonok azonban a mű megjelentét ,,Passau, 1948''-al adják meg. Nyomtatásban a Katolikus Magyarok Vasárnapja adta ki.(2) Az előszó szerint ,,filmnek készült, és ha film is lesz majd belőle, nem magyar nyelven és nem magyar művészek lelkén keresztül'', ami fáj is az írónak. Megfilmesítésre aztán mégsem került sor; a gyártók szórakoztatóbb témát és kevésbé költséges vállalkozást kerestek. ,,Filmdráma'' volta azonban rányomja bélyegét. Mivel nem színpadra szánták, nem oszlik felvonásokra és jelenetekre, s annyi a szereplő meg a színváltozás, hogy előadására színház nem is vállalkozhatna. Mindenesetre Nyírő ,,a világ legnagyobb eseményének, a Golgota drámájának megrázó élményét'' akarja kivetíteni, ,,úgy, ahogy benne él''. A cselekmény hűen követi az evangéliumi elbeszélést a diadalmas, jeruzsálemi bevonulástól a feltámadt Jézus és Mária Magdolna találkozásáig a sírnál. Sokszor szó szerint veszi át a Szentírás szavait, de alkalmat talál arra is, hogy szárnyra engedje képzeletét, s ez egyáltalán nem érdektelen oly történet esetében, melynek lefolyása és kimenetele jól ismert. Így jeleníti meg a szanhedrin tanácskozását, az apostolok vitáját az ülésrendért az utolsó vacsorán, a beszélgetést Annás házában és az Úr látomását az Olajfák hegyén. Csak Ő és az angyal látja a világtörténelem felvillanó képeit tele vérrel, szenvedéssel és bosszúval, úgyhogy az angyal is ,,borzadtan elfordítja a fejét''. A szereplők felsorolása után Nyírő ,,néhány megjegyzést'' tesz, s nemcsak ,,a papok, farizeusok és törvénytudók'' kilétét tisztázza, hanem felvázolja azt is, hogyan képzeli el a főalakokat. Jézus ,,testi megjelenésében is magasabb, mint az apostolok. Minden ízében egészséges és nemes, széles mellel és vállakkal. (. . .) Egyenes orr, magas fehér homlok, ovális arc, melynek színe az érett búzáéhoz hasonló. Világosbarna, tompa fényű, vállig érő haj, de nem göndör. Hasonló színű, kurta szakáll. Járása könnyű, nem földhöz kötött. Mintha a homloka vinné. . .'' Mária ,,magas, nyúlánk, fiatalos kinézésű. (. . .) Barna arcán halvány pír. (. . .) Természetes és magától értetődő minden mozdulata, zajtalan, könnyed, mintha nem is venné körül levegő. . .'' Az apostolok ,,kemény, dolgozó emberek, kik olyannak vették az iletet, mint amilyen. (. . .) Az egyszerű emberek okosságával éltek. (. . .) Fülöp meggondolt, megfontolt, ki egyenesen rámegy a célra. (. . .) Tamás született logikus.'' Másokat a szövegbe iktatott jegyzetekben jellemez: Cedar, vezető szadduceus, ,,csont-bőr ember, csupa ideg, beesett arcú, (. . .) a törvény hideg őre és kíméltelen végrehajtója.'' Nyírő tanúbizonyságát adja vérbeli elbeszélő voltának, s akaratlanul is az olvasó képzelőerejére számít. Mert hogyan lehetne vászonra vinni a járást, ,,mintha a homloka vinné'', vagy a jelenlétet, ,,mintha nem is venné körül levegő''? Szemléletes képet nyújt a feltámadás hajnaláról: ,,A kelő nap derengésében kezd már a világ kibontakozni az éj sötétségéből. A hegyek körvonalai még valószínűtlenek, mintha ködből és sejtelemből valók volnának. A sziklák, falak nedvesek a bőséges harmattól, mintha az éj terhe alatt izzadtak volna meg. A város is kezd már feltetszeni. A látóhatár szélén a felhők hasa már halványan aranyas. A ciprusok még alszanak, a pálmák lecsüggesztett ágakkal hallgatnak, a fű se mozdul, a madár fészkén utolsókat bólogat, de a bagoly már készül elhagyni őrhelyét. Az álmatlanságtól vörösek szemei. (Mindjárt megvirrad.) A katonák Jézus sírja előtt köpenyükbe burkolózva várják a felváltást, mordan, cseres, viharvert ábrázattal, és beszélgetnek durván, mozdulatlanul, ahogyan a zsoldosok szokták. (. . .) »Aszondják, meg akarta váltani a világot.« (. . .) Mindannyian röhögnek a képtelen gondolatra, hogy egy ilyen kódus akarja megváltani a világot.'' A Megfeszített egyik szembeszökő vonása azonban a vallásos és a nemzeti érzés ölelkezése. Az írót nyugatalanítja, hogy magyar templom, iskola, könyv és sajtó híján ,,magunkban vagy utódainkban megszűnünk magyarnak lenni''. ,,Mint az Isten, a haza sem eszme csupán. Mindkettő valóság. Akkor is, ha nem látod, nem érzékeled. . .'' Azonban sokkal messzebb megy, s olyan sorokat ír le, melyek évtizedek múltán, más körülmények között meghökkenthetnek, vagy akár ,,magyarkodásnak'' is tűnhetnek: ,,Ilyen közel még ember és nép nem állott Krisztushoz, mint a magyar.'' ,,Nagy a mi sorsközösségünk a szenvedő és meggyalázott Krisztussal. (. . .) Ártatlan elítélésünk felett Pilátusok mossák kezeiket, és fegyverrel űznek előre a kereszt útján, míg csak ki nem szenvedünk rajta, hogy rongyainkon poroszlók osztozkodjanak, és a gyűlölet lepecsételje még sírunkat is. (. . .) Elesettségünkben és gyengeségünkben nincs és nem is lehet igazabb és nagyobb erőforrásunk, mint ez a soha meg nem szűnő véráldozat, melyet az örök Isten szeretete saját Fiának odaadásával nyújt a szenvedő emberiségnek.'' Ezért a tárgyválasztás, s ezért a buzdítás: ,,Vedd fel keresztedet, és kövesd a Mestert! Csak a kereszt magasságából lehet meglátni a feltámadást!'' Ma más társadalmi helyzetben és más gondok között sem vesztette értékét ezen egyedülállónak minősíthető, mély vallásosság által egy szenvedélyes szellemnek ihletett alkotása. Megfelelő rövidítéssel és átdolgozással talán passiójátékként szolgálhatna. II. A próféta című, háromfelvonásos színmű kézirata végén a pontos dátum: ,,Valdkirchen, 1949. január hó 28.''. Ez is tehát a bajorországi emigrációban született. Nyomtatásban a Szabad Magyar Színpad kötetében látott napvilágot.(3) A Keresztelő Szent Jánost felidéző művel -- ,,történik a palisztinai Macherus erődben, Heródes palotájában, Jézus nyilvános fellépésének kezdetén'' -- az író talán még nagyobb fába vágta a fejszéjét. A lényeg is itt jól ismert: az előfutár tanítása, elfogatása és halála, közben Szalomé táncával. A cselekménynek azonban nem olyan mély az érzelmi tartalma, mint a passióé, a szerző játéktere viszont sokkal szélesebb. Nyírő József nyilván tudatában is volt a nehézségeknek. János alakjával csínján bánik: az első felvonásban csak röviden jelenik meg -- bár Heródes Antipász feddésével akkor vívja ki Heródiás gyűlöletét --, a harmadikban egyáltalán nem, a másodikban pedig csupán három jelenetben. A hangsúly tehát fellépésének, majd halálának visszhangján és következményein van. Az udvar fényűző és fondorsággal teli légkörében hallgatja Heródes főembereivel a bűnbánatot, szeretetet és a Messiás eljövetelét hirdető üzenetet. Érkezését azonban mindenki másként képzeli, ha ugyan hisz benne. A király végül szabadon bocsátja Jánost Mojszesz, a ,,Halál keze'' véleménye ellenére. Nyírő plasztikusan írja le a születésnapi lakomát és leányfüzér élén Szalomé táncát, mely a lefejezéshez vezet, s az író eredetisége éppen ebben az utolsó felvonásban bontakozik ki. Az udvaroncok Heródessel a történteket vitatják; az egyik nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, a másik úgy érzi, hogy a próféta bosszút áll rajtuk. Heródiás eszelősen kacag, a virágok elhervadnak, és kimúlnak a madarak. Szalomé ,,esetlenül vonszolja magát, mint az őszi légy. Feltűnően megcsúnyult. Már nem az, aki volt.'' Átalakuláson ment át azonban Mojszesz is, már nem a ,,Halál keze'', hanem csak egy szegény öreg, s már érti a prófétát. Szalomé mintegy álomban látja az Embert, s hogyan élednek újra szaván a virágok és madarak. Mojszesz tudja, hol találhatják meg, és ki az: ,,Az út, az igazság és az élet!'' S Ők ketten utána is erednek. Humasz megilletődötten János szavait ismétli: ,,Születik egy virág, majd meghal a virág. Helyette születik mind több és több virág, És egyszer majd aztán virág lesz a világ. . .'' III. Valószínűleg a Magyar Életrajzi Lexikon terjesztette el, hogy Nyírő József ,,élete végén megint pap lett''. Tévesen így értelmezték, hogy az író ,,rendezte ügyét az egyházzal''. Hadd használjuk fel az alkalmat a kérdés tisztázására. A mélyen vallásos fiatalember igazi hivatás nélkül lett pap. Mint Isten igájában című, hatásos, önéletrajzi regényében írja: ,,Csak én tolakodtam be a szent falak közé, feláldozva magamat, hogy beteg édesanyámat tudjam eltartani, három testvéremet felnevelni.'' Hónapok telnek belső vívódásokkal, és 1912-ben a papszenteléskor is arra gondol: a Mindenszentek litániája végéig még felállhat és elmehet. De nem teszi meg, s kijelenti: ,,Pap lettem, állom.'' Volt káplán, hittanár, tábori lelkész és plébános, 1919-ben azonban lelki válságok és csalódások után kilépett és megházasodott. A regény szerint Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök így búcsúzott tőle: ,,Nem tehetek semmit érted, de megértelek. (. . .) Még csak arra kérlek, hogy ne bántsd a jó anyát, ki tizenkét esztendeig gondoskodott rólad. -- Viszont szabad nekem is azt kérni, hogy engem se bántsanak, nem az egyház, hanem annak a szolgái, kik sokszor azt hiszik, hogy ők az egyház'' -- szólt a válasz.(4) Molnár lett, majd újságíró, sikeres író, országgyűlési képviselő, végül az emigráció tekintélyes tagja. Lelkére azonban súlyosan nehezedett, hogy ,,az egyház bünteti'', és ,,kegyeiben nem részesülhet''. Helyzete rendezésére, felmentésére spanyolországi tartózkodása alatt, tehát 1950 áprilisa után került sor. A dátumot és a részleteket nem tudjuk; Kada Lajos érsek sem találta nyomát ,,az akkori időkben ilyen ügyekben illetékes Hittani Kongregáció levéltárában''(5). Az indítékot valószínűleg az akkor Madridban élő piarista Megyer József adta, s az ő közvetítésével talán szerepet játszott rendfőnöke, Tomek Vince is. Azt sem tudjuk, mikor járult megint a szentségekhez. Megtette kórházba szállítása előtt, 1953 szeptemberében, de korábban, húsvét után is. ,,Egy szomorú délután'' református felesége ,,titkolt félelemmel és megrendüléssel'' mondja: ,,Holnap meglátogatja egy franciskánus páter. . .'' (Juhász Vince volt.) ,,Meg kellene gyónnia és áldoznia. . .'' Szelíden ránéz, és lecsuklik a feje: ,,Tudok mindent, és már többé nem tervezgetek, fantáziálok, hogy itt a szép tavasz és majd a nyár, a napfény meghozza az egészséget. . .'' Utolsó írását, betegsége történetét 1953 augusztusában vetette papírra. A clevelandi Katolikus Magyarok Vasárnapjánál jelent meg, majd a Kopjafák új, amerikai kiadásának befejező, XXII. fejezeteként.(6) Imával végződik, az őt segítő honfitársakról emlékezik meg, s a hontalan magyaroktól vár el ,,egy kurta, futó Miatyánkot''. De beszél ,,görnyedt, fatigás (légszomjas), hasig dagadt, félig fojtott, rozoga, szerencsétlen'' testéről is, és arra kéri az Urat: ,,Csináld azt és úgy, ahogy Te jónak látod!'' Évekkel korábban, az Íme az emberek! végszavaiban még azt kérte: ,,Uram, ne legyen nehéz, és ne tartson soká!. . .''(7) Jegyzet 1 Nyírő József külföldi éveiről. Rónai Zoltán: Ember a havasokból, Tiszatáj, 1991. 3. sz. 2 Nyírő József: A megfeszített. Katolikus Magyarok Vasárnapja, Youngstown, é.n. (1977?) 3 Szabad Magyar Színpad. Írták: Nyírő József, Albert Mária, Csiky Ágnes Mária, Hanvai Hajnal, Marschalkó Lajos, Pohárnok Jenő, Torjai Szabó István, Újváry Sándor. Amerikai Magyar Kiadó, Köln, é. n. (1956?) 4 Nyírő József: Isten igájában. Révai, Budapest, é. n. II. 104. old. 5 Msgr. Kada Lajos levélbeli közlése 1989. szept. 1-én. 6 Nyírő József: Kopjafák. Katolikus Magyarok Vasárnapja, Cleveland, 1956. 185--196. old. 7 Nyírő József: Íme, az emberek! A Szerző kiadása, Madrid, 1951. Új kiadások: Katolikus Magyarok Vasárnapja, Youngstown, 1979; Csokonai, Debrecen, 1991. ======================================================================== Mi érdekli az olvasót? Kérdőívakciónk ideiglenes mérlegéből Addig is, amíg a Távlatok kérdőíveire beérkezett (január közepéig 630) választ kiértékeljük és pontos adatokat közlünk, néhány észrevételt teszünk közzé a felmérés eredményeiről. Az olvasók elkötelezett hívei a Távlatok-nak. Jóval az átlagon felül elégedettek a folyóirattal (az elégedettség átlagos foka: 4,5 -- 5-ös a legnagyobb!). A válaszolók rendkívül elégedettek azzal, hogy megkérdeztük őket; kétharmaduk kérte, hogy ismertessük a felmérés eredményeit. Az olvasók 87%-a magyarországi lakos, 9%-uk a szomszédos országokban él, 4%-uk pedig Nyugaton. A hazai olvasók 35%-a Budapesten él, 46% vidéki városokban, 19% községekben. Tehát a lap eljut az ország minden részébe. A válaszolók 68%-a férfi; 34%-a 40 évesnél fiatalabb; 62% diplomás; és még 22% mondja magát értelmiségi dolgozónak; további 28% pap vagy szerzetes/nő; további 14% ,,postgraduate'', vagyis az egyetem/főiskola után további diplomát szerzett; 7% egyetemista/diák. Mindezek alapján azt következtetjük, hogy a Távlatok magas végzettséggel rendelkező értelmiségiek folyóirata; inkább férfiak olvassák. Olvasóközönsége -- tekintve a foglalkozásokat -- a magyar katolikus értlemiség reprezentatív keresztmetszete. ======================================================================== Szőnyi Zsuzsa: SZÁZÉVES A FILM. A vallásos témájú filmek történetéből A világ 1995-ben a film születésének századik évfordulóját ünnepelte. Sok vihart látott századunk során a filmművészet is nemegyszer válságba jutott; de úgy tűnik, hogy az utóbbi években ismét felébredt a közönség érdeklődése. 1895-ben a Lumičre fivérek találmányát eleinte csak szórakoztató látványosságnak tartották, bár már akkor is voltak, akik megjósolták, hogy a ,,mozgó képek a történelem legjobb tanítói lesznek''. Valóban, a film azóta társadalmak és kultúrák, egyes népek életének, szenvedésének és reménységének kifejezője lett. Tanúságot tesz írók, művészek törekvéseiről, akik az új művészeti kifejezésmóddal is választ keresnek az emberiség nagy kérdéseire. A filmrendezők közül is sokan megkísérelték, hogy elmélyítsék a vallásos témákat. A ,,Jesus'' című folyóirat kimutatása szerint eddig több, mint kétezer film készült bibliai történetekről, a hit problémáiról, a szentekről, Isten jelenlétéről vagy hiányáról az emberek életében. Már a Lumičre fivérek első kísérletei után két évvel, 1897-ben egymástól függetlenül három filmet is forgattak Jézus életéről, szenvedéséről és haláláról. A fekete-fehér, néma mozgóképek mélységes megdöbbenést keltettek a nézőkben. A század elején, a történelmi regények divatja nyomán megszületnek a statisztatömegeket mozgató, költséges produkciók, mint a Ben Hur és a Quo vadis. A Henryk Sienkiewicz nagysikerű könyvéből, ma azt mondhatnánk, ,,bestseller''-éből készült Quo vadis filmet 1912- ben forgatta az olasz Enrico Guazzoni, akit ma már kevesen ismernek. A Néró Rómájában játszódó történet a pogány Viniciust megtérítő keresztény Lygia szerelmén keresztül a hit erejéről tesz tanúságot. A film olyan hatást tett a közönségre, hogy még a némafilmek korában három új változatot készítettek. 1951-ben pedig Mervin Le Roy látványos, színes amerikai hangosfilmje meg akarta ismételni az első Quo vadis sikerét. Ekkor azonban csak egy monumentális melodrámát hoztak létre. A minél hatásosabb, költséges hollywoodi sikerfilmek mestere az 1881-ben született és 1959-ben elhunyt Cecil B. De Mille volt, aki 1927-ben A királyok Királya címmel Jézusról készített látványos filmet. A nagy sikert látva továbbra is a vallásos témánál maradt: következett A kereszt jelében, A keresztesek, Sámson és Delila és végül az emlékezetes Tízparancsolat. Az első változat 1923-ban készült el, majd De Mille élete végén, 1956-ban a modern technika és az amerikai filmipar minden kellékének felhasználásával kolosszális művet alkot. A központi figura Mózes, körülötte szereplők százai vonulnak fel, különösen az óriási hatást keltő jelenetben, amikor a Vörös- tenger vize kettéválik, hogy Izrael fiai száraz lábbal vonuljanak ki Egyiptomból, míg a fáraó seregét elnyeli az újból visszaömlő áradat. A trükkmester, John Fulton a jelenetért Oscar-díjat kapott. Néhány vallásos témájú nagy amerikai film, így a Ben Hur és A királyok Királya zenéjét a magyar származású Rózsa Miklós szerezte, akit szintén Oscar-díjjal tüntettek ki. A De Mille által megvalósított látványos vallásos filmek annyira vonzották a közönséget, hogy az ötvenes-hatvanas években egymás után készültek hasonló alkotások. Hogy csak a legsikeresebbeket említsük: Henry Koster 1953-ban forgatta az első szélesvásznú ,,cinamascope'' filmet, amely a már jól bevált történetre épült. Pogány római katona a keresztények üldözése közben rádöbben a krisztusi tanítás igazságára, megtér, de életével kell fizetnie hite megvallásáért. Koster A köntös című filmjében Marcellus Gallius római néptribunt Palesztinába küldik, ahol Jézus keresztre feszítése alkalmával a katonákat kell vezényelnie. A Messiás halála után Marcellus kockajátékon megnyeri az elítélt köntösét, azonban nem ölti fel, hanem a földre dobja. A köntöst Demetriusz szolga veszi fel, és ő vezeti be Marcellust a keresztények gyülekezetébe. A fiatal római tribunus menyasszonyával együtt megkeresztelkedik, és a hívők védelmére kötelezi el magát. A világsikert arató filmben tűnt fel először a főszerepet alakító Richard Burton. Egy évvel később készült el Gladiátorok címmel a folytatás, amelyben a rabszolga Demetriusz továbbra is viseli Jézus köntösét, de nem méltó rá, és elhagyja hitét. Ennek a Delmer Daves alkotta filmnek azonban már nem volt átütő sikere. A hatvanas évek kezdetét két híres rendező: Nicholas Ray és Robert Aldrich kolosszális alkotásai jelzik. Az első megkíséreli De Mille Királyok Királya című filmjének régi sikerét felülmúlni. Krisztus életének politikai vetületére teszi a hangsúlyt, de csak eredetinek szánt, félresikerült alkotást hoz létre. Aldrich 1962-ben az Ószövetségből Szodoma és Gomorra történetét viszi filmre, óriási díszletek és tömegjelenetek alkalmazásával, de minden igazi ihlet nélkül. A hollywoodi rendezők az említett kudarcok ellenére sem mondanak le a vallási témákról. 1966-ban egy másik híres rendező, George Stevens próbálkozik újra Jézus életének filmre vitelével, A legnagyobb történet címmel. A kritika ellenségesen fogadja a filmet, amelyben pedig az akkori sztárok, többek között John Wayne, Charlton Heston, Sydney Poitier, Shelley Winters alakítják a mellékfigurákat, míg Krisztust Max von Sydow, az Ingmar Bergman-filmekből ismert, intenzív tekintetű színész jeleníti meg. Eközben az európai filmgyártás is számos kísérletet tett a vallásos témák megközelítésére. A gyakran felületes amerikai produkcióktól eltérően az európai írók, rendezők a költői, elmélyült alkotásokra helyezték a hangsúlyt. Hogy csak a legnagyobbakat említsük: Robert Bresson, Dreyer, Ingmar Bergman, Buńuel, Ermanno Olmi alázattal, beleéléssel tolmácsolták az emberi lélek istenkeresését. Az olasz filmművészet nagy alkotásait gyakran olyan rendezők valósították meg, akik maguk is a keresők sorába tartoztak, Rossellinitől Viscontiig, Pasolinitől Felliniig. A Szentírás ihlette meg Pier Paolo Pasolinit, aki, görög--latin szakos tanár lévén, eredetiben olvashatta az Evangéliumot. Máté elbeszélését szakaszról szakaszra követte a film megvalósításában, amely minden hatásos külsőséget mellőzött. Dél-Olaszország legszegényebb vidékét, Matera barlangjait és kietlen terméketlen környezetét választotta színhelynek, és a szegény, kisemmizett nép szószólójává tette meg Jézust. Pasolini fekete-fehér filmjének erőt, biztonságot, nyugalmat sugárzó Krisztusa az Üdvözítő emberi és isteni valóságát igyekezett kifejezni. Martini bíboros, milánói érsek a lombard fővárosban tartott egyházi-filmművészeti konferencián elmondotta, hogy a Szentírást szereti úgy vizsgálni, mintha filmjeleneteket látna. Megfigyelhető, hogy Márk evangelista egyes szakaszait ugyanaz a leíró folyamat vezeti, mint a filmek egymás után következő jeleneteit. Márk a részletekről lassanként halad a központi probléma felé, de már kezdetben magával ragadja az olvasót. Hasonlóan dolgoznak a filmrendezők. Akkor láttam ezt -- tette hozzá Martini bíboros --, amikor Rossellini segítségemet kérte Az Apostolok Cselekedetei című filmje előkészítéséhez. A bibliai elbeszélőkhöz hasonlóan jelenetről jelenetre építette fel a filmet. A vallásos filmek sorában külön fejezetet képviselnek a szentekről készült alkotások. Szent Ferenc, Szent Johanna, Bernadette és Lisieux-i Teréz élete többször is megihlette a filmírókat és rendezőket. Különösen Ferenc alakja vonzotta az olasz filmeseket. Közülük Zeffirelli színes, megkapó Napfivér-Holdnővér című, Assisiben forgatott filmje aratott világszerte sikert, példát mutatva a látványos amerikai produkcióknak is. Ugyanez a rendező 1978-ban megkísérelte Názáreti Jézus címmel a Messiás életének filmre vitelét, de ez csak gyenge utánzata lett az 1972-ben készült Szent Ferenc- filmnek. Az európai kísérletek után nem maradt el az amerikaiak válasza: Norman Jewison megvalósította 1973-ban a Jesus Christ Superstar zenés filmet, ami az akkori idők nagy sikere volt. A filmgyártás 100. évfordulójának méltó ünneplésére a Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa és a Vatikáni Filmtár összeállítást készített a vallásos témájú, lelki értékeket képviselő filmalkotásokból. Az angol, spanyol, francia, portugál, német és olasz nyelvű válogatást megküldték az egyes püspökkari konferenciáknak, egyetemeknek, plébániáknak. A válogatás nemzetközi szakértőkből álló bizottságnak, valamint a pápai egyetemek képviselőinek közreműködésével készült el. Foley érsek, a Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsának elnöke, az összeállítást bemutató beszédében (1995. okt. 19.) hangsúlyozta, hogy munkájában a bizottság hűségesen követte a szentatya 1995-ös kommunikációs világnapra írt üzenetét, amely arra buzdított, hogy a film legyen a kultúra és az értékek közvetítésének eszköze. Ez az összeállítás elhangzott a Vatikáni Rádió 1995. december 3-i adásában. ======================================================================== Kereszty Rókus O.Ciszt.: Jézus Krisztus. Krisztológiai alapvetés. Szent István Társulat, Budapest 1995, 418 oldal. Örömmel üdvözöljük Kereszty Rókus ciszterci atya új krisztológiáját, amely 1991-es angol nyelvű könyvének (Jesus Christ. Fundamentals of Christology, Alba House, New York, 439 old.) alaposan átdolgozott magyar változata. Kereszty Rókus 1977-ben már megírt egy krisztológiai vázlatot az akkor Rómában megjelent TKK-sorozatban (Krisztus, 260 old.). Ez a füzet is jó szolgálatot tett szeminaristáknak, teológiahallgatóknak. Mostani új könyvét is elsősorban egyetemi, illetve főiskolai tankönyvnek szánta; de haszonnal forgathatják papok és világiak lelki olvasmányként, valláskultúrájuk elmélyítéseként is. Magyarországon az utóbbi időben több olyan könyv jelent meg Jézusról, amelyek vagy a ,,zsidó Jézust'' mutatják be, tehát zsidó szakemberek szemszögéből egyoldalúan közelítik meg Jézus Krisztust (így Vermes és Lapide), vagy a katolikus hittől távol álló, sőt azzal össze nem egyeztethető ,,értelmezést'' nyújtanak (Renan, Herbst). (Vö. Nemeshegyi Péter: ,,A valódi Jézus keresése'' in Távlatok, 1995/6.) Ezért is olyan jelentős Kereszty valóban katolikus krisztológiája: segít helyreigazítani egyoldalúságokat, torzításokat, heterodox nézeteket. Bár a szerző új könyvébe felvette a korábbi Krisztus jó részét, szemléletében sok újat ad; ezenkívül terjedelmében is jó kétszerese az említett füzetnek. Szerencsésen beépítette munkájába az újabb kutatásokat. Az I. rész a biblikus krisztológiát tárgyalja. (Krisztus I. része is ezt a címet viselte: ,,Jézus Krisztus a Szentírásban.'') Hasznos módszertani megfontolásokat olvashatunk arról, hogy mi a teológiai jelentősége Jézus történetiségének. Tehát a mindig időszerű kérdést vitatja: mi a kapcsolat a történeti Jézus és a hit Krisztusa között? Nagyon helyesen, minden további fejtegetést megelőzően, a húsvéti misztériumra, Jézus halálára és feltámadására irányítja a figyelmet, hiszen ez annak az ősi kérügmának a lényege, amelyet az apostoli tanúságtétel továbbadott, amelyet az apostolok hirdettek jóval az evangéliumok megírása előtt. Ezután Kereszty a feltámadás fényében dolgozza fel teológialiag Jézus életének és halálának fontosabb tényeit, éspedig a szűzi fogantatástól kezdődően. Itt az első részben talán túlságosan érvényesül a krisztológiai reflexió, amikor a történetiség szempontjairól van szó. (Egyes történészek bizonyára kritikával illetnék ezért a szerzőt.) Persze, a történeti- kritikai módszer alkalmazása mindig csak hozzávetőleges, igen nehéz elkerülni bizonyos önkényes redukciókat/rekonstrukciókat. Abban igaza van Keresztynek, hogy ,,ha a történész nem képes saját illetékességi körén belül a Jézussal kapcsolatos legfontosabb kérdésekre megfelelni, nem utasíthatja el a priori azt a kísérletet, amely »teológiai történet«-et ír, azaz a Jézus-eseményt Isten üdvösségterve szempontjából értékeli, mint annak beteljesedését: Isten maga jött el és lett valóságos emberré Jézusban.'' (21. old.) A II. rész krisztológiatörténeti válogatás. Nemcsak a patrisztikai tanítás fejlődését foglalja össze, hanem szemelvényeket ad a középkori krisztológiából is: Szent Anzelm, Szent Bernát és Szent Tamás tanítását mutatja be. A modern korból a protestáns krisztológiatörténetet tekinti át Luthertól Bonhoefferig. A XX. század jelesebb katolikus teológusainak krisztológiáit (H. Urs von Balthasar, K. Rahner, Lonergan, Kasper. . .) a rendszerező részben veszi figyelembe. E III. rész -- tehát a rendszerező krisztológia -- a biblikus és patrisztikus krisztológia időtálló eredményeit a mai kor kérdéseinek figyelembevételével dolgozza fel. A ,,közösség'' (koinonia/communio: szeretetegység, amely a Szentháromság személyeinek kapcsolatából eredően az egyházi közösséget is jellemzi) az a kulcsfogalom, amelyet Kereszty a rendszerezésnél felhasznál. Helyesen írja (286): ,,A teológus valóban nem zárkózhat be egy már alig létező klerikális gettó védőfalai mögé. Bármennyire is igaz és átfogó teológiai szintézise, ha nem felel a kor gondolkozó embereinek a problémáira, akkor céljának sem felel meg. Mindig új és új módon kell annak a Krisztusnak a misztériumát érthetővé tenni, aki ugyanaz a teljesség tegnap, ma és mindörökké.'' Persze a teológus sem idomulhat a mai világ ,,elvárásaihoz''. Jézust pl. nem lehet pusztán társadalmi felszabadítónak tartani, vagy egyszerűen ,,szerény istenkereső embernek'' (Herbst). Kereszty e rendszerező részben bőven foglalkozik a bűnnel, mint a többszörös meghasonlás állapotával. Isten Fia a bűnös emberiséggel vállalt szolidaritást megváltó megtestesülésével. A megváltás misztériumát csakis a Szentháromságos Isten misztériumának fényében közelíthetjük meg: kiengesztelődésünk a Szentháromság műve, de az egyes személyeknek sajátos szerepe van üdvösségünkben. A szerző kitér a keresztény teológia feminista kritikájára is (304kk), ami bizonyára Amerikában égetőbb kérdés, mint nálunk. Jelentősnek tartom azokat a lapokat (312--343), amelyek az unio hypostatica metafizikai megfogalmazására, az Isten emberré válására és a Fiú valóságos emberségére vonatkoznak. Itt a szerző gyümölcsözően felhasználja az újabb gondolkodás (perszonalizmus, egzisztencializmus, modern pszichológia) eredményeit. Nagyon jól megmagyarázza, hogy Jézus Krisztusban egy ontológiai személy (a Fiú személye) birtokolja az isteni és az emberi természetet, de Jézusban van igazi emberi személyiség. ,,A személyiség nem az emberi létalanyt, hanem az emberi természet tapasztalati vetületét jelenti. Azon vonások összességére vonatkozik, amelyekből egy konkrét ember megismerhető. Jézus ontológiailag nem emberi személy, de igenis van valódi emberi személyisége.'' (314) Kereszty könyve végén két függeléket találunk. ,,Krisztus és a nem keresztény vallások'' és ,,Ha léteznek más világegyetemek és más égitesteken élő értelmes lények, hogyan viszonyulnak Krisztushoz?'' Mindkét kérdés nagyon időszerű. Az egyes részek végén a jegyzetekben bőséges irodalom a további tájékozódáshoz. Talán a magyar kiadásnál jó lett volna utalni a magyar bibliográfiára is, hiszen a magyar teológiahallgatók nem mindig olvasnak idegen nyelven. Mivel egy helyen a szerző is utal rá, megemlítem a Mérleg krisztológiai szemléit: ezeket magam írtam hosszú éveken át, és tájékoztatnak a legújabb krisztológiai művekről. Szabó Ferenc ======================================================================== Szabó Ferenc: Szomjazod hogy szomjúhozzalak. Válogatott versek. Budapest 1995, Távlatok. Ég és föld gravitációs terében, az abszolút szellem és a kozmikusra vágyakozó természeti jelenségek, tapasztalatok egymásba fonódó erôterében találjuk meg és értjük helyesen Szabó Ferenc életét és költészetét. Egyéb műfajú írásaiban is tág tereket jár be, lelkes csodálatban fogant tudása sajátosan kitágítja az olvasóét is. Az égi s a földi geometria nála organikus egységben halad célja felé. ,,Ég és föld között, / ég és ég között / figyeled az üzenetet'' -- írja Nemes Nagy Ágnesnak. Talán jellemzô és legközelebb visz hozzá az Énekek éneke ciklus misztikussá tágult, lenyűgözô képekbe oldott szerelmi vallomásainak ôszinte forrósága és misztikus áhítata. A ,,nil humanum'', az egész ember vállalása az égtôl vár áldást, megértést, hiszen ô az egész, gyönyörűnek álmodott-festett Természetet, a vágyakat és szépségeket emeli föl áldozó kezeiben. ,,Az öröm lehet csak az áldozatnak anyja'' -- halljuk Claudeltôl, s a nagy franciákon felnôtt Szabó Ferenc, a párizsi doktor teológus élet- és világlátása mindenre rávetíti örömét, amivel s akivel csak találkozik. ,,Légy az, ki vagy, mássá úgyse válhatsz... Költészet nélkül földünk lakhatatlan. '' (Ars poetica) Világjáró és világot csodáló ember ô, aki lelke mélyén, a csodák égisze alatt ôrzi a hűséget s a Miserere belsô hangjait. Igazi lírikus, ezért esszé oldotta prózája, tanulmányai is dinamikusak, életmelegek. Boldogan öleli magához a természet minden megnyilvánulását, nem gyôzi ismételni az élmények dicséretét. ,,Égbe emel az ôszi ámulat! / A dajka nyár / gyümölccsel rakta meg kertem /... Tudom, egyszer el kell menni / mennem kell, de a kerti fák / gyümölcsét belül érlelem tovább. '' (Ôszi ámulat) Egész élete kitárul ebben a kötetben, vallomásainak ember- és Istenközelségét, egy 20. századi misztika villanását éljük át itt, amely felszítja, érleli gondolatainkat, kinyitja szemünket és szívünket az isteni világra. Dékány Endre ======================================================================== Tomka Miklós: Csak katolikusoknak. Budapest, Corvinus Kiadó, 1995. 224 oldal. A vallásfilozófiát, illetve -szociológiát kevesen művelték Magyarországon az elmúlt évtizedekben. Tomka Miklós azon kevés katolikus közé tartozott, aki már az 1989/90-es fordulat előtt is rendszeresen közzétette olyan felmérések, közvélemény-kutatások eredményeit, amelyek a külföldet is tájékoztathatták a magyarországi vallási-egyházi helyzetről. Még szorosabban folytathatja tudományos munkásságát a fordulat óta. Most kiadott tanulmánygyűjteménye ezeket az újabb írásokat teszi közzé. Három már megjelent itt a Távlatokban (1991/1, 1992/5 és 1994/1). A többi más hazai folyóiratban látott napvilágot, illetve egyesek magyarul most jelennek meg először. A zsinat utáni magyar egyházi életnek sürgős szüksége van az alapos felmérésekre és helyzetelemzésekre, hiszen enélkül nemigen lehet tervezni, összehangolni az evangelizálás munkáját. Tomka határozottan a zsinati korszerűsödés mellett száll síkra, és joggal bírálja a ,,maradiságba görcsölődő'', a zsinati megújulást bíráló vagy akadályozó integristákat. (99--116. old.) Mivel a jelent csakis a tegnapi helyzet ismeretében érthetjük meg, hasznosak azok az elemzések, amelyek a Kádár-korszak ún. ,,kislépések'' politikájára vonatkoznak (,,Ellenálló vagy kollaboráns egyház?'' 79--98. old.). Tomka jól jellemzi e korszak egyházüldözését, a papok (,,békepapok'') manipulálását; papok és püspökök elszigetelését, megosztását; az állandó ellenőrzést és az egyházi élet különféle visszaszorítását stb. Mindezeket jól ismerjük. De nem szabad felednünk, hogy a ,,megnyesett fa'' még ma is magán viseli a tegnapi sebeket. Jóllehet az élő egyház nem azonos az ,,ellenőrzött és manipulált hierarchiával'', a ,,kis lépések'' egyházpolitikája az egész egyházi test állapotára kihatott. Mindenképpen hátráltatta a zsinati megújulást. Miklós Imre ügyesen játszotta szerepét -- egyházunk kárára. Tomka Miklós igyekszik megőrizni az egyensúlyt, amikor a Kádár-korszak hierarchiájának szerepét mérlegeli. A ,,kollaborációt'' kiáltó szektásokkal szemben hangsúlyozza a püspökök egyesítő szerepét és a nagy egyház helytállását az elnyomatás éveiben. A szerző az egyház és a politika (pártok, közélet, szociális kérdések) tárgyalásánál az egyház társadalmi tanítására hivatkozik, azt nyugati szakkönyvek szűrőjén át értelmezi. Kétségtelen, hogy nagyon elmaradtunk éppen az egyház szociális tanításának terjesztésében, megismertetésében, jóllehet 1993-ban a Szent István Társulatnál megjelent egy nagy gyűjtemény: Az egyház társadalmi tanítása, amelyhez Tomka Miklós írta a bevezető tanulmányt. Az elvek összefoglalásához nincs különösebb megjegyzésem, bár ott is jobban ki lehetett volna domborítani azt, ami sajátosan evangéliumi, tehát a keresztény világnézet és az erkölcsteológia távlatait érinti. Úgy tűnik, Tomka Miklós különböző tanulmányaiban, de a most ismertetett kötet egy-két írásában is egyoldalúan alkalmazza az egyházi tanítást, amikor a pártokról, a választásokról beszél. Így a ,,Szavazhat-e hívő katolikus az MDF-re vagy a KDNP-re?'' (149--174. old.) című tanulmányában. Ebben egyébként Tomka egy a Vatikáni Rádióban elhangzott, őt bíráló adásommal polemizál. Anélkül, hogy itt újabb vitába keverednék, egészen röviden jelzem azt, ahol elégtelennek tartom Tomka iránymutatását. Mert a hívő katolikusok a választások előtt azt várták, hogy a katolikus szakemberek (vagy a püspökök is) eligazító jelzéseket adjanak nekik az egyház társadalmi tanítása alapján. Nem elégséges azt hangoztatni, hogy az egyház nem köti hozzá magát egyetlen politikai-társadalmi rendszerhez sem; hogy ugyanaz a hit lehetővé tesz különféle (politikai) választásokat; hogy a pluralista társadalomban tiszteletben kell tartani mások választását; stb. Mindez igaz, miként valljuk a zsinattal az evilági valóságok jogos autonómiáját is. Ugyanakkor a pápai dokumentumok jelzéseket adnak arra vonatkozóan is, hogy mit követel az emberi személy transzcendenciája a politikai irányok megítélésében; hogy mozgalmakat befolyásoló háttérideológiáknál milyen óvatosságra van szükség; hogy a közéletben, a politikában a hívő ember törekszik a közjó, az igazságosság, a szolidaritás megvalósítására; ezért a humánusabb, Isten törvényéhez jobban igazodó politikai irányokat előnyben részesíti, miként azokat a pártokat is, amelyek nagyobb szabadságot biztosítanak az egyház evangelizáló, nevelői stb. tevékenységéhez. A keresztény (katolikus) hívő nyugodt lelkiismerettel nem csatlakozhat olyan politikai irányokhoz (pártokhoz), amelyek az emberi személyt egydimenzióssá fokozzák le, amelyek tagadják az ember isteni hivatását, tehát egy bizonyos Istent kizáró evilágiságot vagy gyakorlati ateizmust vallanak, illetve a vallást és az egyházat ki akarják szorítani a kultúrából, iskolából, médiumokból . . . Hogy aztán egy-egy konkrét országban miként kell az általános elveket a gyakorlatban alkalmazni, ahhoz segítséget nyújt a helyi egyházi hierarchia is, konzultálva a szakembereket. Nincsenek receptmegoldások, de bizonyos irányvonalak kivehetők az egyház szociális tanításából. Az elvek és a tények megítélésében mindig figyelembe kell venni a szándékokon túl a politikai eszközöket is; realizmusra és okosságra van szükség a döntéseknél. Szabó Ferenc ======================================================================== Bozsóky Pál Gerô: Keresztes hadjáratok. Szeged, Agapé, 1995, 344 old. Izgalmas olvasmány Bozsóky Pál Gerô Párizsban élô és dolgozó ferences újabb könyve a keresztes hadjáratokról. Az események idôrendi krónikáján kívül, ahol a szerzô különösen is figyel a magyar vonatkozásokra (II. Endrének külön fejezetet szentel); egy-egy fejezetben tárgyal a lovagrendekrôl, a keresztes hadjáratok korában élt nôkrôl, zarándokereklyékrôl, a keresztesek korabeli zsidóüldözésrôl, a hadjáratok szervezési problémáiról és a keresztesek építkezéseirôl. P. Bozsóky mindenekelôtt történészként vázolja a középkori kereszténység egészen sajátos megmozdulásait, amelyeket kezdetben az Üdvözítô szülôhelye, a Szentföld iránti áhítat és a pogány törökkel szembeni védekezés sugallt (csak késôbb fajultak el a hadjáratok politikai hatalomvágy és a Nyugat-Kelet viszályai miatt). A ferences atya gyakran látogatta azokat a helyeket is, amelyek a keresztes vitézek emlékeit ôrzik, így bizonyos részek élménybeszámolóként hatnak. Fény és árny kíséri az emberi történelmet minden korban. Mi, akik a XX. század retteneteit átéltük, nem nagyon dicsekedhetünk azzal, hogy korunk emberiesebb, kevésbé barbár, mint a sokszor ,,sötétnek'' bélyegzett középkor, ahol az egyház és az állam, hit és hatalom összefonódott, így az egyháztörténetet is kétségtelenül árnyak kísérik. De amikor szerzônk szépítés nélkül, tárgyilagosan bemutatja a megtörtént eseményeket, rávilágít bizonyos torz és egyoldalú értelmezésekre is: elsôdlegesen nem politikai és ,,gyarmatosító'' szándékok vezérelték a hadakat és a zarándokokat, hanem a már említett lelki indítékok. Tény az is, hogy a Jeruzsálemi Latin Királyság léte két évszázadig feltartóztatta az iszlám elôrenyomulását Európa felé. Kulturális szempontból is jelentôs volt a keresztes mozgalom: az európaiak megismerhették a keleti, görög és arab kultúrát, elkezdôdött a párbeszéd is Kelet és Nyugat között. Jó szolgálatot tesz P. Bozsóky, amikor a marxista történelmi ferdítések és egyházkritika után helyes fénybe állítja a nagy európai népmozgalmat: a keresztes hadjáratokat. A könyv 296--305. oldalain felsorolt forrásmunkák érzékeltetik, milyen hatalmas irodalma van a témának, és hogy P. Bozsóky milyen alaposan tanulmányozta a történetírókat. Sz. F.