Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Szunyogh X. Ferenc: A szent zsolozsma története, szerkezete, szelleme és magyarázata Egyházi és világi hívôk számára A képeket rajzolta: Kákonyi Mária Constantina iskolanôvér, Baja. Nihil obstat, Budapestini, die 23. Aprilis 1941. Dr. Polycarpus Radó O. S. B, cens. deputatus. Nr. 473/1941. Imprimi permittitur. In S. Monte Pannoniae, die 24. Aprilis 1941. Chrysostomus Kelemen archiabbas. Nihil obstat. P. Joannes Hemm S. J. cens. dioec. Nr. 2965/1941. Imprimatur. Strigonii, die 13. Maii 1941. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Dicsôítés Elôszó I. rész: Mikor imádkozik az Egyház? I. fejezet: A hórákról általában II. fejezet: Az éjszaka hórája III. fejezet: A hajnal hórája IV fejezet: A reggel hórája V. fejezet: A nappal kis hórái VI. fejezet: Az esti szürkület hórája VII. fejezet: Az este hórája II. rész: Mit imádkozik az Egyház? I. fejezet: A krisztusi hívôk legelsô imádságai II. fejezet: A zsoltárok és bibliai énekek III. fejezet: A himnuszok IV. fejezet: A szentolvasmányok V. fejezet: Antiphona, responsorium, versiculus VI. fejezet: Acclamatiok, invocatiok VII. fejezet: Imádságok a zsolozsmában VIII. fejezet: Szűz Mária tisztelete a zsolozsmában IX. fejezet: Elfelejtett alkotórészek X. fejezet: Összefoglalás III. rész: Hogyan imádkozik az Egyház? I. fejezet: A szent zsolozsmát alakító tényezôk II. fejezet: A történeti fejlôdés rövid vázlata III. fejezet: A szent virrasztás IV. fejezet: A hajnali dicséret V. fejezet: A munka megszentelése VI. fejezet: Három égbepillantás VII fejezet: Imádságos hála VIII. fejezet: Isten kezében Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1942-ben jelent meg a Korda Kiadó gondozásában. A könyv apróbetűs részeit a program beljebb kezdve jelzi. ======================================================================== Dicsôítés Sacrosanctae et individuae Trinitati, Crucifixi Domini nostri Jesu Christi humanitati, Beatissimae et gloriosissimae semperque Virginis Mariae faecundae integritati, Et omnium Sanctorum universitati Sit sempiterna laus, honor, virtus et gloria Ab omni creatura. A szentséges és oszthatatlan Háromságot, A megfeszített Urunk Jézus Krisztus emberiségét, A boldogságos és dicsôséges, mindenkoron Szűz Mária termékeny szüzességét, És minden szentek egyetemességét Örökké dicsérje, tisztelje, magasztalja és dicsôítse Minden teremtmény! ======================================================================== Elôszó Húsz esztendôvel ezelôtt egy nagyon kedves pozsonyi Notre Dame-apáca megígérte, hogy minden zsolozsmáját értem fogja elmondani, -- de arra kért viszonzásul, hogy tanítsam meg ôt a szent zsolozsma jó végzésére. Nagy dolgot kért, mert húsz évvel ezelôtt nem tudtam megtenni. Kellett a magam számára is két évtizednek tanulása és tapasztalata, elmélkedése és átélése, hogy neki merjek fogni imádkozó testvéreimnek, imádkozó nôvéreimnek segítségére ehhez a tárgyhoz. Tudom, hogy most sem tökéletes és most sem teljes, amit adhatok. De azt is tudom, hogy magyar nyelven még egyetlenegy könyv sem jelent meg errôl az olyan fontos kötelességünkrôl. A magyar liturgikus apostolság ebben az irányban még nagyon keveset tett. Van hazánkban is vagy tízezer lélek, akinek kötelessége a szent zsolozsma végzése és vannak még sokkal többen, akik szívvel-lélekkel csatlakoznának önként ezeknek seregéhez, ha tudnák, mi az a szent zsolozsma és volna könyvük annak végzésére. Megható részletet olvashatunk egy XVII. századbeli jámbor papnak, Roussier Antalnak az életében. Mindig nagy buzgóságot fejtett ki a szent zsolozsma iránt. Egyetlenegy alkalmat se mulasztott el, hogy ne szólt volna nagy értékérôl és ne igyekezett volna megszerettetni. Halála elôtt napi zsolozsmáját hangosan végezte el a papságért. Befejezte ezzel a könyörgéssel: ,,Uram, add meg papjaidnak a kegyelmet, hogy mindig jól mondják el a breviáriumot.'' Nagyobb kegyelmet és áldást aligha kívánhatott volna ennél! Szent De Paul Vince kedves tanítványának, Perboire atyának életrajzában pedig a következô részletet találhatjuk: Egy napon kispapokkal sétált. Azok követték ôt, hogy épüljenek tanításán. Ô pedig arról beszélt, hogy milyen sok világosság sugárzik a szent zsolozsmából! Azt mondotta hogy ez minden erénynek az iskolája. A Mester, akit ebben az iskolában hallgatunk: a Szentlélek maga, mert ô oktat minket minden igazságra. De tanítanak még benne a próféták, az apostolok és a szentek. Ez mind együttvéve adja az élet könyvét, a Fölséges tanúbizonyságát és az igazság megismerését. Ki tudná felmérni ezt a nagy kegyelmet!... Azután hozzátette: Gyakran jut eszembe az a gondolat, hogy a breviáriumra is lehet alkalmazni az öreg Simeonnak az Úr Jézusra mondott szavait: Íme, ez tétetett sokak romlására és sokak feltámadására Izraelben. (Lk 2,34) R u i n a ! R e s u r r e c t i o ! Romlás! Föltámadás! Mily megdöbbentô ez a két szó egymás mellett! Szeretnék ezzel az írással hozzájárulni, hogy a szent zsolozsma ne a papok romlása, hanem föltámadása legyen. Nem a saját tudományomat akarom mutogatni ezzel a könyvvel. Összeszedtem mind, amit a szent zsolozsmáról írt könyvekben szépnek, jónak, hasznosnak találtam. Bäumer, Casel, Brinktrine, Parsch, Bacuez voltak fômestereim. ,,Csalárdság nélkül tanultam, irigység nélkül adom tovább, nem rejtem el gazdagságát.'' (Bölcs 8,1) Azért közlöm majd a művek jegyzékét; közülük a gyakrabban felhasználtakat ki is emeljük, meg a megfelelô helyen a lap alján is pontosan részletezzük, hogy hol használtuk. De nemcsak papok és szerzetesek számára szántuk ezt a könyvet, hanem a világi hívôk lelki hasznára is gondoltunk. A jó Isten kegyelmébôl az ô számukra is feltörhettünk már egy hét pecséttel lezárt liturgikus könyvet: a Misszálét. Ugyanilyen lezárt könyvnek láttuk a zsolozsmás könyvet is és egy-egy pecsétjét megpróbáltuk feltörni, amikor a nap megszentelésére külön füzetben kiadtuk a primát és a completóriumot (melyet azután más testületek is újra kiadtak). Majd késôbb egy második pecsétet akartunk feltörni, amikor az Officium Divinumban a teljes vasárnapi állandó részt közöltük, hogy legalább ezen a napon csatlakozhassanak a buzgó hívôk a helyettük és érettük imádkozó Egyházhoz. Egy harmadik pecsét volt, melyet feltörtünk, mikor ugyanott minden vasárnapra és ünnepre közöltük a teljes vecsernyét, himnuszaival és zsoltáraival, hogy legalább az ünnepek délutánját az örökösen egyforma litániák helyett az Egyház változó és mindig megfelelô hangulatú vesperájával szentelhetnénk meg. Hála Istennek, hogy mások is beálltak azután a liturgikus apostolság ezen munkájába és ahelyett, hogy újra azt fordítanák és azt adnák ki, amit már nem is egy szerzô megtett, az Egyház fôbb ünnepeire kiadták a zsolozsmás könyvet latin és magyar nyelven. Természetesen a legnagyobb feladat itt is az lenne, ha legalább a teljes psalteriumot kiadhatnók, akkor nálunk is megvalósulhatna, amit a külföldi liturgikus apostolságban láttunk megvalósulva. Angliában ,,Society of the Magnificat'' néven 1927-ben katolikus laikus hívôk, akik néha különbözô vidéken laktak, lelki közösségben egyesültek és ennek a közösségnek középpontja a breviárium. Nyolc-nyolc résztvevô alkot együtt egy-egy világi konventet; ennek a kis konventnek mindenegyes tagja magára vállalta, hogy naponként elvégzi a zsolozsma egy-egy hóráját. Így tehát az egész kis konvent naponként az egész zsolozsmát elimádkozta, mégpedig latin nyelven. Szombaton este minden résztvevô tag a következô hóra elvégzését vállalta magára az új hétre, mégpedig úgy, hogy a legutolsó hóra elvégzôje újra az elsôt kezdte el. Így tehát nyolc hét múlva ennek a kis lelki kolostornak minden tagja egyszer minden hórán átment. (Olyanforma egyesülés tehát ez, mint az ,,Élô Rózsafüzér Egyesület''.) Ez a társaság megkapta az egyházi jóváhagyást is a westminsteri bíboros-érsek és több más püspök részérôl és követésre talált Franciaországban is, ahol a ,,Bulletin Paroissial Liturgique" 1936-ban tett felszólítást és meglepôen nagy eredményt ért el. Minálunk megpróbáltam megvalósítani az én lelki vezetésem alatt álló obláták között és így nálunk is megvan már ez a kis ,,lelki bencés apátság''. Részletesebben késôbb szólunk errôl az ötödik részben. Ott megadjuk a ,,Magnificat-szövetség'' szabályait, hogy hazánkban még több ilyen ,,lelki apátság'' és ,,lelki káptalan'' keletkezhessék és így mi is hozzájárulhatunk hogy a Te Deum szava a magyar földön is valósággá lehessen: ,,Téged a föld kerekségén szent Egyházad vall és dicsér!'' Mégpedig papok és világiak a szent zsolozsmában egyesülve egyforma hittel, reménnyel és szeretettel. Quod faxit Deus. ======================================================================== A hórákról általában Mikor imádkozik az Egyház Legelsô helyen az imádságra szentelt idôk kialakulását és lelkét akarjuk megismerni, mert a zsolozsma jó végzésének talán legelsô szabálya, hogy ne egyszerre, hanem részekre osztva és lehetôleg mindent a maga idején végezzünk el.[1] Legfeljebb szükség esetén, elôrelátásból elôbb is elmondhatunk belôle valamit (anticipálhatunk), de általános szabálynak kellene lennie, hogy hacsak lehet, soha utána ne végezzük. Nagyon szépen mondja Hugo a S. Victore: ,,Az idô elôtt imádkozni elôrelátás a meghatározott idôben imádkozni engedelmesség: de az idôt elmulasztani hanyagság.'' Bérulle kardinálisról fel van jegyezve, hogy amikor az imádság ideje elérkezett, azt szokta mondani: ,,Venit hora'' -- és a legnagyobb pontossággal végezte a maga idejében a zsolozsmát. Amint az Úr Jézus Krisztus is, amikor eljött az órája, melyet az Atya számára meghatározott, megtette az Atya akaratát. A bencés történelemben pedig Szent Damiáni Péter ad példát nekünk erre a pontosságra. Egy szentség hírében meghalt püspökrôl írja egyik levelében, hogy halála után megjelent egyik paptestvérének és megmutatta, hogy a tisztítóhelyen keményen szenved azért a szokásáért, hogy földi életének sok gondja és munkája között az egész napi officiumot reggelenként egyszerre szokta elmondani. (Mit szóljunk akkor azokról, kik szintén egyszerre mondják el az egészet, de az est utolsó órájában, azzal a fohásszal elkezdve: Deus ad festinandum me adiuva!?) Bizony, az imádságra szentelt idôk megismerésébe és átélésére annyira rá kellene magunkat nevelnünk, hogy lelkiismeretvizsgálatkor ne az fájjon, hogy ,,a tertiát'' még nem mondottuk el, hanem hogy ,,tertiakor'' nem imádkoztunk. De hogy ezt megvalósíthassuk, legelôször is azokat az indításokat kell ismernünk, amelyek végül is elvezettek az imádságos órák végsô kialakulásáig.[2] Ez az elsô öt század alatt ment végbe és az elsô törvénybefoglalójuk és rendszerezôjük Szent Benedek volt, aki meg is okolta a ma is szokásos idôbeosztást: A próféta ezt mondja: ,,Napjában hétszer mondok neked dicséretet. (Zsolt 118,164) Mi ezt a szent hetes számot úgy fogjuk betölteni, ha reggel, azután az elsô, harmadik, a hatodik és a kilencedik órában, a vecsernyekor és az esti lefekvés idején végezzük el köteles szolgálatunkat. Ezekrôl az órákról mondotta ugyanis a próféta: Napjában hétszer mondok dicséretet neked. És ugyancsak a próféta az éjjeli szolgálatról azt mondotta: Éjfélkor felkelek, hogy neked hálát adjak. (Zsolt 118,62) Ezekben az idôkben mondjunk tehát hálát mi is a Teremtônek igazságos ítéletei miatt (Zsolt 118,164): azaz hajnalban, azután az elsô, harmadik, hatodik, kilencedik órában vecsernyére és kompletóriumra; -- és éjjel is keljünk fel ôt dicsérni.'' (Reg. 16. fej.) Ma is ez a nyolc hóra van a szent zsolozsmában: matutinum = az éjszaka hórája, laudes = a hajnali dicséret, prima = a nap kezdete (reggel 6 óra), tertia = a délelôttre (9 óra), sexta = a nap közepére (12 óra), nona = a délutánra (3 óra), vesperae = a szürkület idejére (6 óra), completorium = a nap befejezése (lefekvésre). A szentmisében mindennap mondja az Egyház a prefáció szép felszólítását: ,,Valóban méltó és igazságos, illô és üdvöt szerzô, hogy mi mindenkor és mindenhol hálát adjunk az Istennek.'' Ez a két szó: semper et ubique, az idôben mindenkor és a térben mindenhol, ez lett a liturgia szent idôi kialakulásának egyik mozgató ereje. Azt mondhatnók, hogy a teret megszenteli a szentmise áldozata; hiszen majdnem egy félmillió szentmisét mutatnak be mindennap a földkerekségen és így nyugodtan mondhatjuk, hogy talán egy perc sincsen, amelyben valahol a földkerekségen egy pap éppen abban a pillanatban ne mutatná fel az ég felé a kenyérruhába öltözött Úr Jézus Krisztusunkat, hogy az Istent benne, vele és általa dicsôítse és a föld számára benne, vele és általa megszerezzen minden kegyelmet. Viszont a szentmise köré fonódó szent zsolozsmát jogosan tekinthetjük az idô megszentelésének, mert nincs a napnak olyan ideje, hogy valahol a földön egy szerzeteskórus ne kezdené el a ,,laus perennis"-t, Isten örök dicséretét az idôben vagy legalább egy magános szerzetes vagy felszentelt pap ne vetne keresztet ajkára, hogy megnyithassa azt Isten dicséretére. Az idô megszentelését is az Úr Jézus Krisztus rendelésére vezethetjük vissza. A zsolozsmánál is azt látjuk ugyanis, mint a szentmisénél és a szakramentumoknál, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megadta a magot, melybôl azután a Szentlélek Isten napsugara alatt kifejlôdhetett a szentmisének, a szentségeknek és a zsolozsmának is a gyönyörű virága. A zsolozsma magját az Úr Jézus azon parancsában találhatjuk, melyben elrendelte, hogy mindenkor és szünet nélkül imádkozzunk. Ez a mindenkori és ez a szünetnélküli imádság lebegett eszményként mindazok elôtt, akik a zsolozsmával akarták megvalósítani az Úr parancsát. Kétféle módon gondolták ezt betölthetônek. Az egyiket Szent Ágoston tárja fel, amikor azt mondja, hogy bár szoros értelemben szavakkal és tényleges istentiszteleti cselekedettel nem imádkozhatunk a napnak mind a 24 órájában, de imádkozhatunk mindig vággyal. Szívünk állandóan Isten felé irányulhat, mint a napraforgó a nap felé. Egész valónk úgy élhet a természetfeletti lelkületben, mint ahogy fizikai valónk él a levegôben. Minden pillanatban, tudatos rágondolás nélkül is folyton utána vágyódhatunk, benne élhetünk. A másik megoldást is a szentatyák írásaiban találhatjuk meg, akik azt mondották, hogy mindig imádkozik az, aki az imádságra rendelt szent idôket gondosan és pontosan megtartja. És ez az utóbbi elgondolás alakította ki az imádságra szentelt idôket, melyeket latinos szóval hóráknak nevezünk el. Ezeknek a hóráknak a kialakulását és szellemét szeretnénk tehát megmutatni. A történetnél fontosabbnak tartjuk azonban a lelkületnek, a szellemnek megismerését, már csak azért is, hogy ha a zsolozsmát nem sikerül mindig a megfelelô idôben elmondani, azért mindig megtehetjük, hogy a megfelelô hangulatban, az illetô hórához illô lélekkel végezzük el azt. A világi hívôk számára annyiban lesz hasznos ez a fejezet, hogy elôször is megtanulják ismerni a hórákat, vagyis a liturgiának imádságra szánt idôit, hogy lehetôleg maguk is ezekben az idôkben imádkozzanak. De azután a szellemét megismerve, ôk is ugyanilyen lelkületet iparkodhatnak magukban kialakítani. A hórák történetének megértéséhez legelôször is a régi népeknek, elsôsorban a zsidóknak, azután a latin és görög népeknek idôszámítását kell megismernünk. A természetes népek[3] általában úgy érzik, hogy egy-egy napjukat az este fejezi be. Így tehát az éjszakát ôk már a következô naphoz tartozónak tekintik. Így gondolkodik még ma is természetes ösztönével a gyermek, amikor azt számlálja, hogy hányszor kell még aludni, míg eljön a kis Jézus. Ebbôl következik, hogy fontos napoknak már az elôestéjét is mintegy a következô napnak a hangulatában töltik el. Ez a természetes szemlélet látszik meg a zsolozsmában is, mikor általában az estével, nagy ünnepeken pedig már az elôzô nap késô délutánjával kezdi az ünneplést. A napnak és az éjszakának a felosztásában is természetesebb volt a régi népnek a számítása. Igaz lehet csillagászati szempontból, hogy éjféltôl éjfélig osztják be a napnak óráit, de a valóságos naphoz igazodó és nem a zsebóra szerint élô természetes ember mégis csak reggeltôl-estig vette egésznek a napot és így osztotta be annak részeit. Mégpedig eleinte még ebben a beosztásban sem érvényesült az oly sokat elrontó gépiesség és egyformaság. Nem hatvanperces órák szerint osztották be a maguk idejét, hanem a nap járásához igazodtak. Erre mutatnak a régi elnevezések, melyek közül a liturgia is sokat megtartott. Nox media: az éjfél kb. 2 óráig tartott; jelentette tehát az éj közepét vagy mélyét. Gallicinium vagy gallicantus canticinium volt az elsô kakasszó ideje. Maga az Úr Jézus Krisztus is erre az idôbeosztásra gondolva mondotta Péternek, hogy mielôtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem. Ez nyáron mintegy 2 órától, télen pedig mintegy 5 órától kezdve a hajnali szürkületig tartott. Diluculum: a napfelkelte elsô fénye, a hasadó reggel ideje volt. Mane névvel nevezték el a kora reggelt a napfelkelté után; tehát nyáron 5-tôl 7-ig, télen 8-tól 10-ig terjedô idôt. A nap középpontját természetesen a dél, a meridies alkotta és az elôtte és utána következô idôt ma is róla nevezzük el délelôttnek s délutánnak, régen ad meridiem és post meridiem néven. Suprema a világos nap utolsó ideje volt. Vesperae: a naplemente és az esti csillag feljötte közti idôt jelentette. Crepusculum: esti szürkület, tartott egy félóráig még a vecsernye ideje után. Lucernarium, prima luce, luminibus accensis: a lámpagyújtás ideje volt; magában foglalta a nyári idôn kívül az éjszakának is az elsô két vagy három óráját. Ezután következett a concubitum: a lefekvés órája; télen 7-tôl 9-ig, nyáron 10 óra tájban. Intempesta nox: az éjszaka mélye; télen 7 órától nyáron 10 órától kezdve éjfélig. Ezt a természetes felosztást, amelynek párját megtaláljuk hazánkban is az alföldi pásztorok között, kik nem hordanak maguknál órát, már a rómaiak idejében (159. táján Krisztus elôtt) megzavarta a mechanikus idôszámítás. Ekkortájban kezdték alkalmazni ugyanis a vízórát és a homokórát. Egy edénybôl egy bizonyos mennyiségű vizet vagy homokot egy meghatározott idô alatt engedtek át egy szűk nyíláson és ezzel az idôt egyenlô órákra osztották fel reggel 6-tól este 6-ig. De amint Szent Benedek Regulájából kitűnik, a közhasználatban ez az órabeosztás még nem lett egészen gépszerű és bizony egy-egy nyári óra a mai számítás szerint kb. 75 perc is volt, de viszont télen a nappal órái alig 50 percesek voltak. Ezeket az órákat azután egyszerűen a sorszámmal jelölték: prima, secunda, tertia, quarta... elsô, második, harmadik, negyedik, stb. órának. Az egyes órák közül némelyek nagyobb jelentôségre tettek szert, azt megérthetjük megint csak a zsidó meg a görög-római régiségtanból; mégpedig a katonai életnek az ismeretébôl. Általános szokás volt, hogy nappal négyszer volt ôrségváltás s így a tertia, sexta és nona, mint az ôrségváltás ideje is, jelentôsebb lett. Egy-egy ilyen háromórás ôrségállást neveztek stációnak. Ennek emlékét ôrzi a liturgia ma is a stációs-templomokban és a stációs napokban. Az éjszakát viszont háromszor négy-négy órán át tartó virrasztásra (vigilia) osztották. Ez a virrasztás is átment a liturgiába és ma is, ha nem is virrasztunk, legalább beszélünk vigiliáról és vigiliás böjtrôl. A természetbôl és a történetbôl meg a régiségtanból felhozható magyarázatok mellé más motívumok is társultak a liturgia fejlôdése folyamán. Mégpedig a kialakulása idején az üdvösség történetének fontos mozzanatai voltak az elsô imádkozók bensô indítói. Mert pl. a tertia hóra (=harmadik óra), mai idôszámítás szerint a délelôtt 9. órája volt a Szentlélek-Isten eljövetelének órája, sexta hórakor, vagyis délben emelték fel Krisztus Urunkat a keresztre és circa horam nonam -- 9 óra tájban, vagyis a mai délután 3 órakor hajtotta le fejét és adta át lelkét mennyei Atyjának. A középkor azonban nem értette meg sem a természetes gondolatát az egyes hóráknak, sem a történeti magyarázatot nem ismerte, hiszen történeti szemlélete nem volt, de még az üdvtörténeti események helyett is különféle allegóriákat erôszakolt bele a maga magyarázatába. Ezzel azonban a zsolozsma igazi átélését is meggátolta, úgyhogy a liturgikus apostolság kötelessége visszatérni újra az eredeti gondolat megismeréséhez és átéléséhez. A legkedvesebb allegóriájuk volt az Úr Jézus Krisztus szenvedését hozzáfűzni a zsolozsma hóráihoz. Nagyon sok breviáriumban megtaláljuk ma is ezt a kis emlékeztetô verset: A matutinum megköti Krisztust, a bűneinket megváltót; A prima köpéssel fedi be; s halálra adja a tertia Keresztre szögezi a sexta; nona oldalát megnyitja; Keresztrôl leveszi a vesperae és sírjába helyezi a completa: Ez, amiért hét hórában zsolozsmázunk. Ez a szemlélet eljutott mihozzánk is és egy magyarországi névtelen költônek ,,Hóra-énekét a Hétfájdalmú Szűzrôl'' megtaláljuk Babits Mihály virtuóz fordításában is. Az eredetijét a Kajoni-féle énekeskönyvben találjuk meg, de hogy a külföldi hatást magyarrá tette az ismeretlen költô, mutatja a balladás ritmus. Jóság anyja aki volt, tövistelen rózsa, sírva lelte Máriát a hajnali óra. Fülébe ért szent Fia elfogattatása: ment Jeruzsálembe, hogy szülöttét meglássa. S látta megtört tetemét az elsô hórában, összeverve és gonosz kötelek jármában, Pilátushoz vitetvén iszonyú lármában; egész teste remegett ô nagy fájdalmában. Harmadhórán hallotta népek üvöltését: ,,Feszítsd meg!'' és szívében nôtt a keserűség. Szent Fia kereszt alatt, töviskoszorúval! Ment, ment a Kereszt után telisteli búval. Vasszögekkel szögezve hatodik hórára szeme elôtt vonták a magas Keresztfára. Megzúzva szent tagjait, folyt a vér belôle; s búbánattal töltözött a Világ Úrnôje. Kilencedik óra jött. Hangosan kiáltva akkor bús lelkét az Úr Atyjának ajálta. Amikor szent oldalát átfúrta a dárda, vashegye a Szűzanya szívét is bejárta. Keresztrôl levétetett vecsernye hóráján: úgy hevert a Királynô karja közt a Bárány; ki míg vérzô sebeit könnyeivel mosta; kínban a vér ôt magát fecskelte pirosra. Komplétának idején, mikor sírnak adták szent testét, a Szűzanya jajjai siratták. Sírt, hogy egyedül maradt, vigasztalás nélkül, s így kell megfosztatnia égi Szülöttétül! E szent hórák énekét szeretet jelébe ajánlom föl, Mária, kínod érdemébe, hogy ki Fia keresztjét viselte lelkébe', vezessen majd Krisztusa örök örömébe. Lehet, hogy néhanapján segíthetett ez az allegória a zsolozsma jobb végzésében, de mily erôszakoltnak tűnhetik ez fel karácsony, húsvét, pünkösd ünnepén. A másfajta allegorikus magyarázatokra csak egy példát hozunk fel: Szent Bonaventuráét. A zsolozsmáról szóló tanításában azt ajánlja, hogy az éjszaka hórájában gondoljunk a kis Jézusra, ki éjszaka született Szűz Máriából, hajnalban álljunk az ítélôszék elôtt lévô Jézus mellé, reggel gondoljunk a feltámadott Úr Jézusra, a harmadik hórában az ô megostorozására és arra, hogy ebben az órában küldte el a Szentlelket az apostolokra, sextakor nézzük az értünk keresztrefeszítettet, nonakor a kereszten értünk meghaltat, vesperae idején adjunk hálát az utolsó vacsoráért és az Oltáriszentségnek alapításáért, a completoriumkor köszöntsük az eltemetett Üdvözítôt. Ebben a magyarázatban legalább egy kicsit felcsillan a történeti múlt megértése, de lényegében ez is erôltetett és alkalmatlan. Az erôltetett magyarázás lehetett az oka annak, hogy késôbb semmit sem magyaráztak, hanem az imádságoskönyvek, köztük Pázmány Péter imakönyve is, puszta elnevezésként megtartották a zsolozsma elnevezéseit, de ezen a címen egészen önkényes imádságokat állítottak vssze Szent Alajos, Szent Nepomuki János és más szentek tiszteletére. A mi törekvésünk minden hóra magyarázatánál arra irányul, hogy megmutassuk a történeti fejlôdést, azután kiemeljük a természetes és a nap járásával összefüggô vonását és megadjuk harmadszor az üdvösségtörténeti hátteret. Mielôtt azonban áttérnénk az egyes hórák magyarázatára, megemlítjük, hogy ebben a mai breviáriumot és nem a történeti fejlôdést követjük. Egész röviden ugyanis a breviárium kialakulásában három egymásután következô állomást különböztethetünk meg. a) Az elsô században alakult ki a matutinum, laudes és a vesperae. Mind a három imádságos idô (melyet ,,horae maiores''-nek, azaz idôsebb, vagy ha úgy tetszik, nagyobb hóráknak nevezhetünk), a zsidóknál szokásos reggeli és esti imádság, azután az ugyancsak náluk meg a pogányságnál is meglévô esti imádság volt az alapja. b) Az ún. kis hórák vagy fiatalabb hórák a II. században alakulnak ki, amikor az Apostolok Cselekedetében említett, de késôbb elfeledett szokást felújították. c) A harmadik állomás a szerzetesi kolostorokban volt, ahol korábban kezdték a napot és szükséges lett a prima beiktatása mint reggeli imádság. És hogy a szent hetes szám betöltessék, Szent Benedek megalkotta a completoriumot. Részletesen ezekrôl az egyes hórákról emlékezünk meg, itt csak azt említjük meg, hogy a hetes számot nem mindenhol tartották meg. Így pl. az örmény ritus a vesperae és completorium mellett ismer egy harmadik esti imádságot. A görög ritusban megtaláljuk a prima, tertia, sexta és nona kettôzését. Azonkívül, mert a görögöknél a vigilia és a laudes összetartoztak, kialakult egy új éjszakai istentisztelet, a ,,Mezonüktikon''. Hasonlóképpen a mozarabikus ritusban is megvan a hórák kettôzése. Táblázatba foglalva áttekinthetjük a fejlôdést: +-----------+-----------+--------+--------+----------+--------------+ | 1. század | Matutinum | Laudes | | Vesperae | | +-----------+-----------+--------+--------+----------+--------------+ | 2. század | | | Tertia | | | | | | | Sexta | | | | | | | Nona | | | +-----------+-----------+--------+--------+----------+--------------+ | 3. század | | | | | | +-----------+-----------+--------+--------+----------+--------------+ | 4. század | | | | | | +-----------+-----------+--------+ Prima +----------+--------------+ | 5. század | | | | | Completorium | +-----------+-----------+--------+--------+----------+--------------+ A szent hetes számnak a liturgikus zsolozsmában is misztikus jelentôséget tulajdonítottak. Már Illés próféta azt mondja Námánnak: Mosd meg magad hétszer a Jordán szent vizében. De eleinte ezt a számot nem vették szoros értelemben, hanem inkább csak annyit jelentett, hogy gyakran, nagyon sokszor. Ily értelemben mondja a Szentírás: Az igaz is hétszer botlik. (Péld 24,16.) Maga az Úr Jézus Krisztus is ehhez alkalmazkodik, amikor azt tanácsolja arra a kérdésre, hogy hányszor kell megbocsátanunk az ellenünk vétôknek: ,,Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer.'' (Mt 18,22) Késôbb azonban szám szerint pontosan vették és összehasonlították majd az Úr imádságának hét kérésével, majd a szentségek hét folyójával, melyeken keresztül Isten kegyelme lelkünkbe jut, hogy általa a hét fôbűnt legyôzhessük és lelkünkbe ültethessük a hét fôerényt, azaz az Istenre irányuló hármas erényt: a hitet, reményt és szeretetet, meg a négy sarkalatos erkölcsi erényt: az okosságot, igazságosságot, mértékletességet és lelki erôsséget. Íme, ennyi tényezô hatott az imádságos hórák kialakulására: az Úr Jézus tanácsa, a nap természetes járása, az ókori népek idôszámítása, az üdvösségtörténetnek nagy eseményei, a középkor allegória-szeretete. Mindezeket tudatosítanunk kell, ha meg akarjuk teljes valójában ismerni a hórák lelkét. ======================================================================== Az éjszaka hórája Mikor imádkozik az Egyház Az éjszaka arca kettôs. Az egyik arcon elcsitulnak a nap gondjai, kisimulnak a barázdák, megszűnnek a gondok, pihenést hoz magával a nap sok fáradalma után. A másik arc azonban ijesztô, rémes arc: -- hol a halál képét ölti magára és ijeszt azzal, hogy az álom nem más, mint kis meghalás; -- hol a kísértônek rémes alakjaival zaklat, mint Szent Antalt üldözte a rémek serege a pusztaságban; -- hol pedig a gonosznak képét ölti fel, amint feni tôrét és készül gyilkolásra, rablásra, paráznaságra, mert azt hiszi, hogy az éj leple eltakarja gonoszságát, pedig csak abban van igaza, hogy bűne is olyan sötét, mint néha a csillagtalan éjszaka. Az imádkozó ember lelkében benne van az utóbbi kép is. Ezért kéri maga számára Isten kegyelmét az éjszaka ártó hatalmaival szemben, azután kéri az ég oltalmát az ártatlanok számára is és a megtérés kegyelmét a bűnösöknek. A liturgiában is halvány alaphangulatként megtaláljuk ezt az érzést is, de a matutinum egész gondolatvilágát más tényezôk alakították ki. Elsônek vehetjük az Úr Jézus Krisztus példáját, akirôl a Szentírás nem egy helyen megemlíti, hogy az egész éjszakát imádságban töltötte. Az ô példáját követték egész napjainkig a szentek és a nagy emberek. Prohászka püspökrôl is megírja életrajza, hogy hosszú órákat töltött az éjszaka csendjében az Úr oltára elôtt. Az üdvösség történetének nagy eseményei az éjszaka csendjében történtek meg. Az egész földön zűrzavar, sötétség és éjszaka volt, mikor elhangzott a teremtô szózat: Fiat lux -- legyen világosság és megszületett az éjszakában az elsô fény. Sokak szerint éjszaka volt, mikor a názáreti Szűz csendes elvonultságban könyörgött a Messiás eljöveteléért és az Úr angyala köszöntötte ôt, az áldottat az asszonyok között. A szentmise oly gyönyörűen mondja karácsony éjszakájáról, hogy míg mélységes csönd volt az éjjel közepén, leszállt a földre és testet öltött az Ige. Az éjszaka látta az angyalt leszállni az égbôl, elhengergetni a követ a sírról és feltámadni az élet Urát. Nem csoda tehát, hogy ujjongó himnuszában bôségesen árad az Egyház szívébôl az éjszakának dicsérete: Ó, valóban boldog éj, mely egymaga volt méltó tudni az idôt és az órát, melyben Krisztus halottaiból föltámadott. Ez az az éj, melyrôl írva áll: És az éjjel oly világos lesz, mint a nappal és az éj világosságot derít rám gyönyöreimben. Ennek az éjnek megszentelô ereje elűzi a gonoszságot, lemossa a bűnöket és visszaszerzi az elesettnek az ártatlanságot, a szomorúaknak a vigasztalást; elűzi a gyűlölséget, kieszközli az egyetértést s megalázza a birodalmakat. Nem csoda az sem, hogy keresztény ôseink ezért is szerettek éjszaka imádkozni. De erre bíztatta ôket nemcsak a múlt nagy eseményeinek a gondolata, hanem a jövôbe vetett tekintet is. Az egyházatyáknál nem egyszer találjuk azt a figyelmeztetést, hogy az Úr Jézus Krisztus éjjel jön el a második eljövetelekor. És mivel az ôskeresztények lelkületére jellemzô ez az eschatologikus vonás, vagyis a világ végét váró és sóvárgó lelkület, azért akarták az okos szüzek módjára égô mécses mellett, imádságban várni az Eljövendôt, akinek megjelenését sokan nem is tartották olyan messzi lehetôségnek. Ez volt a fômozgatója a matutinum kialakulásának. Mellékes indításként hozzájárulhatott és megerôsíthette az a tény is hogy a keresztényüldözések idején kénytelenek voltak éjszaka, titokban összegyűlni a keresztények és a pogányok szeme elôl elrejtve bemutatni áldozatukat. Azt azonban kevésbé tudjuk elfogadni, hogy a pogány misztérium-kultuszokban szokásos ,,pannüchides'': egész éjszakán át tartó és titokzatos szertartások lettek volna hatással a matutinum kialakulására. Inkább fogadjuk el azt a nézetet, hogy talán a zsidók szokása volt hatással. Ôk ugyanis azt hitték, hogy a Messiás a Pászka ünnepség (húsvét) éjfélén fog megjelenni. Továbbá a zsidóknál megvolt az a szokás, hogy a nagy ünnepeket éjszakai tisztelettel vezették be. Erre céloz Izaiás szava: ,,Énektek leszen nektek mint a szent ünnep éjszakáján.'' (30,29) És erre bíztat a zsoltáros: ,,Emeljétek föl éjjel kezeiteket a szent helyen és áldjátok az Urat.'' (133,2) Josephus Flavius pedig világosan megírja, hogy a papok az éjjelt is a templomban töltötték, szent tiszteletet tartva. Még a Misna is megemlékezik a sátoros ünnepek alkalmával szokásos éjszakai istentiszteletrôl. Erre céloz a pogány és keresztény misztériumok nagy tudósa: Odo Casel is.[4] ,,Az éjszaka a maga homályával, mély hallgatásával, a csillagokra való tekintetével, az elrejtettségnek és a borzalomnak az érzéseivel az emberi kicsiséget, de e mellett a lélek nagyságát hatalmas módon tudja egybefoglalni, -- a keresztény ember számára elvesztette ijesztô jellegét, melyet a meg nem váltott emberiségre gyakorolt, de megtartotta édességét, összeszedettségét és enyhe borzongását. Így tehát valóban az imádságnak, vagyis a léleknek az örök Istenhez való felemelésének idejévé lehetett. A nap fáradságos munkája elmúlt. Az érzékeket nem zavarja a külsô világ, a fül gyönyörködhetik a fölséges csöndben és az örök csillagok nyugodt fényükkel belesugározhatnak a szembe. Valóban az örökkévalóság fénye csillog az éjszaka fölött. Mintha az idô megállna. Ezért nevezték a rómaiak az éjszaka közepét ,,intempesta nox''-nak, azaz idôtlennek. Ezért már a pogányok is nagy szeretettel helyezték az éjszaka idejére a valóban rejtett istentiszteleteiket. A pogány misztériumokat ugyanis, melyekben az istenséggel való egyesülést remélték, éjszaka ünnepelték meg, amikor csak a fáklyák bizonytalan fénye világította meg a helyet, míg föl nem ragyogott végül a misztérium fénye és nem hirdette az istenség közeledését. Az Egyház is legnagyobb misztériumait, az emberrélevést és a föltámadást, melyek egykor az éjszaka homályában történtek meg, a csendes és titokkal teljes éjszakában szereti megünnepelni. Késôbb minden nagyobb ünnepet éjszakai virrasztással, vigiliával vezetett be. Amint már a görögök ismerték a ,,Pannüchisz''-t, az egész éjszakán át tartó ünnepséget, ugyanúgy virrasztott az ôsegyház is minden nagyobb ünnep elôtt. Egész éjszakán át imádkozott, énekelt és szent olvasmányokat hallgatott. Különösen szentséges volt elôttük húsvét éjszakája, a feltámadás és a Krisztusba való belekapcsolódás, a krisztusivá való felszentelés éjszakája. Lactantius fejezi ki az ôskeresztények Krisztus-várását: ,,Ez az az éjszaka, melyet a mi Királyunknak és Istenünknek eljövetele végett (adventus, parúzia, újraeljövetel) éjszakai virrasztással ünnepelünk meg; kettôs ennek az éjszakának a lényege: szenvedése után ezen az éjjelen tért vissza az életbe és késôbb majd ezen az éjszakán fogja élvezni az uralmat az egész földkerekség felett.'' Ebbôl a misztikus várásból maradt meg valami minden vigiliában. A keleti szerzetesek eleinte minden éjszaka tartottak ilyen vigiliát, de mert ekkor már nem volt lehetséges, hogy mindig és végig ébren maradjanak, az éjszakának néhány óráját használták fel erre. És már nem is egészen a Krisztus-várás parúziás lelkületével ünnepelték meg, hanem a szemlélôdésnek szentelték, mert a kora reggel, a matutinum órája erre volt alkalmas. A lélek elmélkedve, imádkozva és szeretve behatol a végtelen Isten-gondolatba, küszködik Isten lelkével, mint egykor Jákob küzdött az angyallal a hajnal hasadásáig, míg meg nem szerezte Isten áldását és az Izrael: Istennel küzdô nevet. Így megerôsítve odajárulhat most már a lélek a szentmise nagy, misztériumos cselekedetéhez és azt megértéssel és méltósággal végezheti.'' A magunk részérôl inkább szeretjük Krisztus példájára visszavezetni ennek a hórának keletkezését, mert bizonyos, hogy a ,,vigilia vigiliarum'', a legelsô éjszakai virrasztás a keresztény hívôk közt is húsvétkor kezdôdött el, amikor részben a feltámadás nagy csodájáról emlékeztek meg, részben pedig az Úr második eljövetelét, a végsô és diadalmas megjelenését várták egész éjszakai közös imádságban. Csak késôbb vitték át ezt a szokást a vasárnapokat és a mártírok ünnepeit bevezetô éjszakára. Ezekbôl a körülményekbôl meghatározhatjuk már a matutinum jellemzô vonásait. Az éjszaka beálltával megszűnik a nappal munkája és üzleti tülekedése. A lelket nem akadályozza tovább a nap sok munkája, gondja. Van ideje, hogy az imádságnak és az isteni igazságok szemléletére szentelje magát. Ezért a matutinumon végigvonul bizonyos szélesség és kiterjedtség. Gondoljunk csak az ünnepélyes invitatoriumra, a három nocturnumra, a sok zsoltárra és a hosszú olvasmányokra. Még szembeötlôbb ez, ha a három nocturnum hosszúságát összevetjük a három nappali hóra, a tertia, sexta és nona rövidségével és tömörségével. Az éjszaka csendje továbbá magától is komolyságra int, imádságra szólít és az örök igazságokról való elmélkedésekre vezet rá. Ezért kellene -- bármikor is mondjuk el ezt a hórát -- csendesen magunkba térni, mentôl jobban kiszakadni a napi gondokból és elfoglaltságból és magunkat a zsoltárokban egészen az imádságnak és az olvasmányokban az isteni igazságok szemléletének szentelni. Ha nem is tudjuk az éjszaka csendjében végezni, meneküljünk, ha tudunk, a lármából és valahol csendes helyen, nyugalomban próbáljuk elimádkozni ezt a hórát. De a természetes hangulathoz hozzájárul még az ôskeresztény világból bizonyos ádventi hangulat is. Mégpedig az ôsi értelemben vett ádventi hangulat, mely nem annyira az elsô, történelmi eljövetelnek megünneplésére készült, hanem a jövendô, második eljövetelt várta a ,,Maranata'' érzelmével. Mi is sötétben élünk a földön és mi is várjuk Krisztusnak, az igazság napjának eljövetelét. Ezzel kapcsolatban gondolhatunk az utolsó dolgokra is, amint az invitatorium oly nyomatékosan figyelmeztet is minket: ,,Ma, ha az ô szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket'', mert lehet, hogy ez az utolsó nap, mely után jön a halál s a halál után jön az ítélet s az ítélet után jön az örök élet, de ki tudja, hogy hol? Ez a gondolat is segíthet ennek a hórának bensôségesebb végzésére, amint nem egy szent imádkozó próbálta azzal serkenteni magát a zsolozsma jobb végzésére, hogy hátha ez az utolsó, amit még a földön elmondhat. Legmélyebben azonban akkor járunk, hogyha az ôskereszténység parúziás, azaz az Úr eljövetelét váró lelkületével végezzük. Erre mutat rá nagyon szépen Parsch Piusz is[5]: ,,Éjszaka van. A nap zaja elnémult; csend van körülöttünk. Az Egyház imádkozik; megemlékezik Jegyesének éjszakai imádságairól, megemlékezik az elsô krisztusi hívôk éjszakai imádásáról a katakombákban. Ha az idôk változtak is, az Egyház ragaszkodik ahhoz, hogy az éjszaka nemcsak az alvásra való, hanem az imádságra is. A matutinum volt hajdanában az Egyház parúzia-imádsága, mellyel Krisztus visszatérését várta. Az éjszaka a földi élet jelképe. A jegyeshez hasonlítunk, aki az istenszeretet mécsesével vár a Vôlegényre.'' Hallgassuk meg, hogy a római hívôk Krisztus után 200-ban hogyan gondolkodtak a matutinumról! Szent Hippolytus írja az Apostoli hagyományok című könyvében (32,19-27): ,,Éjfélkor kelj fel ágyadról, mosakodjál meg és imádkozzál; mosakodjál meg tiszta vízzel. Ha feleséged van, imádkozzatok felváltva együtt. Ha ô még nem hívô, vonulj vissza magad, imádkozzál egyedül s azután térj vissza helyedre. De ha házassági viszony köt is, ne hagyd el az imádságot; mert nem vagytok tisztátalanok... Szükséges, hogy ebben az órában még egyszer imádkozzunk, mert a régiek hagyták ránk ezt a szokást és tanítottak bennünket arra tehát, hogy megmosakodjunk. Mert ebben az órában pihen az egész mindenség és dicséri Istent. A csillagok, fák és vizek csendben állnak, az angyalok egész serege istentiszteletet tart az igazak lelkeivel együtt. Dicsôítik a mindenható Istent ebben az órában; ezért imádkozzanak a hívôk is ebben az idôben. Így szólt az Úr, aki ezt bizonyítja: Éjfélkor kiáltás hangzik: Íme, a Vôlegény jön! menjetek elébe! És még hozzátett valamit, midôn ezt mondotta: Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát, amikor eljön az Emberfia.'' Mégis azt kell mondanunk, hogy ma a matutinum minden hóra között a legkevésbé hóra-imádság, tehát meghatározott idôhöz kötött jellegű. Nincs igen az éjszakai imádság idejéhez kötve, ezért minden különösebb veszteség nélkül lehet az elôzô napon vagy reggel imádkozni. Az idôhöz, órához kötött gondolatok helyébe lép az ünnep gondolata, mely az olvasmányokban és a breviárium egyéb változó részeiben kerül kifejezésre. Ünnepeken a matutinum elmélkedés, imádság-drámája az ünnepnek; ha az ünnepet tanulmányozni akarjuk, a matutinumot kell átelmélkednünk. Némelyik ünnepi matutinum az imádság művészetének mesteri alkotása (pl. az elhunytak, a templomszentelés és Úrnapjának matutinuma és nagyhét három utolsó napja). A hét folyamán imádkozott matutinumok legnagyobbrészt imádságos szemlélôdések Isten országáról, melynek a felszabadulás napját kell megelôznie. A matutinumnak fölséges bevezetése az invitatorium és ünnepeken, örömet ünneplô vasárnapokon és húsvéti idôben nagyszerű befejezése a Te Deum. Az invitatorium (a bevezetô ének) a 94. zsoltárral liturgikus mestermű; hogy az invitatorium megrázó benyomását érezzük, azt a liturgia teljes pompájában, kifejlettségében kell hallanunk, tehát éjszaka és elénekelve. Itt zeng pl. a jó hír: Christus natus est nobis -- Krisztus született nekünk (karácsony ünnepének invitatoriuma), mint örömteli hírnöki szózat, igazi ,,evangelium'' az éjszakai csendben. Ez valóban fölséges nyitánya a nap ünneplésének. A Te Deum az egész Egyház dicsérô éneke a Háromegy Istenhez, s fôleg Jézus Krisztushoz és bensôséges imádsággal végzôdik. A Te Deum szép atmenet a laudeshez. Kétféle módon szeretnôk még elmélyíteni a matutinum megismerését. Az egyik egy kép, a másik egy leírás. A képeket Mária Constantina nôvér rajzolta mély megértéssel és kifejezô finomsággal. Minden hóra kapott egy teljes képet, s késôbb a harmadik részben jellemzô szimbólumot. {kép} Matutinum szimbolikája. A régi vigiliákban és a belôle fejlôdött mai matutinumban régente az ôskeresztény parúzia-gondolat uralkodott: az Úr újra való eljövetele utáni vágyakozás. Az éjszaka a földi élet jelképe, a reggeli világosság pedig az ismét eljövô Krisztus képe, aki a szent Eucharisztiában misztériumos valósággal elôre megvalósítja a maga parúziáját. Szívesen hasonlították össze ezt a hórát magyarázatként az okos és a balga szüzekrôl szóló hasonlattal... A mellékelt kép ehhez a parabolához és a parúziaváráshoz kapcsolódik. Látjuk az öt okos szüzet mint kórusközösséget, amint imádkozza: ,,Jöjj Uram Jézus.'' Mindegyik égô lámpást tart kezében. Imádkoznak és hallgatnak. (Olvasmány és zsoltározás a matutinum fôrészei.) Menyegzôs öltözetben vannak és korsóik olajjal telve. Felettük az elkészített trón a visszatérô és reggel az Eucharisztiában megjelenô Úr részére. A matutinum tehát parúzia-hóra is és elôkészület a jövô napra. A leírás pedig Schneider munkájából való: Ebben[6] fôként a liturgia hóráinak megvalósítását ismerteti a benedeki napirend keretében, amint a francia cím is mutatja: ,,Les heures bénédictines'', azaz ,,benedeki hórák''. Leírja, hogy mit érzett, amikor elôször vett részt egy bencés apátságban a matutinumon. ,,Manapság, mikor az istentiszteletre hívó csengô vagy harang megszólal, egy szerzetes lámpával a kezében celláról-cellára jár s e szavakat mondja: Benedicamus Domino, mire belülrôl rögtön felhangzik a felelet: Deo gratias. Bármennyire megváltoztak is azonban a viszonyok, a matutinum mostanig is megôrizte az elsô idôk friss szépségét. Éneklésében most is a hajdani szabályokat követik. Mindig az Isten segítségül hívásával kezdôdnek: Deus in adiutorium meum intende (Isten, siess a segítségemre) és a Domine labia mea aperies (Uram, nyisd meg ajkamat) kéréssel, amely úgy emelkedik a templom ívei közt az ég felé, mint a gyermek esdô kiáltása atyja felé, hogy nyissa meg ajkait, hadd öntse ki elôtte imádságában a lelkét. És az egész kórus a csengô Gloria Patri- val hirdeti a korai foglalkozás célját. Majd hirtelen az imádság hulláma csap a templom homályba borult boltozata felé s azokon áthatolva a mennyekbe. Két fiatal szerzetes közeledik az olvasó-emelvényhez és elkezdik a Venite exultemus zsoltárt: Jöjjetek, örvendezzünk. Ez az invitatorium, mert ezzel szólítják a testvéreket Isten imádására. Mindegyik érzi lelkében az újraéledô hit hevét. Az álmos éjszaka utolsó árnyai tünedeznek, az istentisztelet kifejtheti teljes pompáját. Tizenkét zsoltárt énekelnek el, megemlékezve ezáltal az Örök Város tizenkét kapujáról s az éjszaka tizenkét órájáról. A zsoltárok között mindig megismétlôdik a Gloria Patri dallama. Tömör, magasztos dallamával mintegy az örökkévalóság elôéneke. Doxológiának, dicséretnek nevezzük és a szerzetesek is, kik eddig allottak, most mélyen meghajolnak s egy rövidke imát mondanak magukban. A kar válaszul a lekcióra, responsoriumokat énekel a kántorral fölváltva. Az apát áldást ad, a hetes az imádságokat mondja el; valamennyien az oltár felé fordulva meghajolnak s egy pillanatig magukban buzgón imádkoznak; ez olyan megindító jelenet, hogy fogalma sem lehet róla annak, aki még sohasem lépte át egy kolostor küszöbét. Majd fejükbe húzva a csuklyát, újra leülnek a helyükre, míg csak el nem kezdik Szent Nicetasnak, Dácia hittérítô püspökének ôsrégi, nagyszerű himnuszát: a Te Deum-ot. Majd egy akolithus kinyitja a szent könyvet s az apát a gyertya reszketô fénye mellett hangosan olvassa a napi evangéliumot. A templom bolthajtásaiban, a csúcsívek és oszlopfôk között még homály borong, de a matutinum utolsó szavainál már ezernyi finom hang hirdeti a hajnalpirkadást, az egész rejtelmes természet csengô himnuszokat zeng: a hajnalt sóhajtják a félig nyílt virágkelyhek... Mintha az örök élet szent fénye ragyogna fel a hajnalban... Még az éjszaka virrasztott szobámban, mikor alig észrevehetô zaj ébresztett fel. Sajátságos, elnyújtott mormogásféle volt, mely éppen hogy eljutott a fülembe s ott elhalt anélkül, hogy ki tudtam volna venni, mi az, merrôl jött. Gyorsan felöltöztem, elhagytam cellámat s nesztelenül lépkedve, lélekzetvisszafojtva indultam el, s feszült figyelemmel osontam a mormoló zaj irányában. Ez a mormolás olyan volt, mint valami földalatti forrás buzogása, csaknem néma, alig kivehetô, el-elhalkuló zümmögés. Idônkint teljes hanggal csapott fel, mint a fájdalmas siránkozás, de azonnal újra csöndbe halkuló, hangjavesztett visszhanggá lett. Néha teljes, síri csend. Végül egy kapuhoz jutottam s kivettem, hogy e mögött remeg az imádság halk zümmögése. E kapun átjutva, egyszerre egy alacsony boltív alatt találtam magam, tátongó mélység partján, dallamos, összehangzó ének hullámzott felém, mely valami rendkívül finom ritmussal lüktetett. A boltozat, amely alatt álltam, egy régi karzat boltíve volt; a kórus két oszlopának a gyámkövein nyugodott. A mélység a pompás templomhajó volt, melyet a templomban meghúzódó homály még terjedelmesebbnek mutatott. A hangok a stallumokból törtek fel, de a homályba burkolt szerzetesek elmosódó körvonalait nem tudtam kivenni, bár a kántorok emelvényén lámpa égett. Ez volt az én elsô benyomásom a matutinumról. Emlékeim homályából most egyszerre élesen rajzolódott ki egy régi katekizmus-óra emléke, amelyen gyengéd, ráfeledkezô figyelemmel szívtam lelkembe szeretett hitoktatónk szavait a régi keresztények vigiliáiról. Éjnek idején összegyűltek a keresztények Isten dicséretét zengeni. A hosszú római utakon, a sötét fasorok és sírhelyek közt láthatták ôket a megkésett pogányok, amint csendes sziluettjük lopva surrant tova és mivel nem tudták elképzelni éjszakai bolyongásuk célját, a leggonoszabb vádakat találták ki ellenük. Hajdani keresztény összejövetelek! E szavak lelkem mélyén valami titokzatos szépséget sejtettek. Az éjszakai összejövetelek, ez az istenimádásra szentelt élet, mely a hajnal pírját is meg akarta elôzni, ez a sok szent szív, melyeket az a vágy dobogtatott, hogy elôbb üdvözöljék választott Mesterüket, mint a nap királyi sugarai köszöntik ôt: mindez szent ábrándozásba ringatta megigézett képzeletemet. A hajnal friss hangulata cirógatott meg. Körülöttem a hangok úgy szárnyaltak, mintha sohasem sejtett magasságokba akartak volna magukkal ragadni és ebben az édes bódító forgatagban a szent dallam fehérszárnyú szavakat sodort felém; mintha gyermekkorom emlékei gyúltak volna ki újra, a langyos lelki légkört lehelô oltárgyertyák. ,,Deus meus ad te de luce vigilo'', ,,Istenem, hozzád ébredek virradatkor''; ,,Praevenerunt oculi mei ad te diluculo, ut meditarer eloquia tua''; ,,Feléd fordítom szememet napvirradatkor, hogy jótéteményeiden elmélkedjem. A hajnalnak, mint a kezdôdô lét szimbólumának idején mondott matutinum, mintegy a messze múlt és a távoli jövô küszöbén áll. Valami természetfelettiség sugárzik ezekbôl a legelsô századok óta szüntelen tartó éjszakai istentiszteletekbôl. A kereszténység örök jelene él bennük: mindig ugyanazok a mozdulatok, mindig ugyanaz a hajnali ima, a mostani hajnalé és az örök életé. És ez a Lélek örökké égô lámpása is: mikor az álom már egy gomolyagba kever mindent, ez a szűzi láng virraszt fáradhatatlanul, az emberek üdvéért itt túl e titokzatos küszöbön. És e titokzatos küszöb, melyre gyakran aggódó lélekkel gondolunk, innen a kolostorból nézve, boldogító fénnyel ragyog. A remény remeg itt lázas örömmel, a szeretet dalol itt lélekformáló hangon. Az imádság ideje, ezek a percekbôl nôtt órák, túlszárnyalják az idôt: az örökkévalóság idôtlen idejébe olvadnak. És a világ nem is sejti, hogy a kolostorok lakói, akik elôbb ébrednek, mint a jó Isten madarai megmozdulnának fészkükben, hogy ezek az emberek az álomba merült, nagy, szegény emberiségnek a fiai. Mikor elsô ízben hallgattam kolostorban a reggeli zsoltározást, eszembe jutott Krizosztomusz, aki oly lelkesedéssel írt az antiochiai szerzetesekrôl: ,,Alig kelnek fel, Dávid zsoltárait zengik és micsoda édes dallammal! Sem hárfa, sem fuvola, sem bármi más hangszer nem tud olyan harmóniát elôvarázsolni, mint aminô a magány csendjében száll ég felé e szent ajkakról. Mikor az angyalokkal, igenis: az angyalokkal együtt éneklik a Laudate Dominum de caelis-t, ezalatt mi, világi emberek, még félálomban szendergünk vagy ügyes-bajos dolgainkat tervezgetjük.'' Az is eszembe jutott, hogy a régi idôben nemcsak papi emberek vettek részt az éjszakai istentiszteleten, hanem laikus hívôk is. Bizonyítja ezt egy jámbor galloromán asszony, aki a IV. században a Szentföldön járt, s útjáról írt kedves naplójában ezeket írja: ,,Mindennap -- írja Aetheria apátnô, mert róla beszélek -- mindennap, a kakas kukorékolása elôtt megnyílnak a Szent Anasztáz-templom kapui s belépnek a monazontes, azaz aszkéták és a parthenae, azaz szüzek és nem csupán ezek, hanem egyszerű hívôk is, nôk és férfiak, akik részt óhajtanak venni a vigilián.'' A mai szerzetesek tehát csupán a régi hagyományt folytatják, mikor a hajnali órákat Isten dicsérésére szentelik, ugyanazt teszik, amit az elsô keresztény századokban Jeruzsálemben Antiochiában s másutt az aszkéták. Ezek az érzelmek s gondolatok járták át lelkem eme éjszakán, amelyen egy kis harang hangja s a zsoltározás visszhangja ébresztett fel álmomból, mikor a természet maga még mély álomban szendergett. Gyermeki örömet éreztem szívemben, mert hiszen nem csupán egykori hittanórám emléke csendült meg lelkemben, hanem azok a szent órák is, melyeken Jézus elsô barátai, Krisztus legelsô hívei énekeltek Mesterüknek. A gyermekkorom volt ez, de több is mint az én gyermekkorom: egy egész nagy, szent családnak, az egész kereszténységnek a gyermekkora. A matutinum üde imádsága együtt emelkedett ég felé a harmat illatos gôzével, mely a gótikus ablakíveken át beáradt, együtt a hanga balzsamos illatával, a friss széna, a virágok, a patakok, tavak, az álombamerült erdôk párájával. Ezek illata áradt szét a kolostor udvarán, a hosszú folyosókon a kórus csendjén, finom lehelletük beleolvadt a szent dallamok harmóniájába, s az alázatos lelkű testvérek velük a tiszta ég lehelletét lélekezték be. Hogy most viszontlátlak benneteket, árván, a jó testvérektôl elhagyottan, úgy érzem, hogy a ti illatotokból, békés életetekbôl is hiányzik valami fontos dolog. Ti is együtt énekeltétek a hajnali officiumot. Ezt jelentette számomra a matutinum, ezeket az emlékeket ébresztette. De mindezt csak az értheti meg igazán, akinek a lelkében visszhangra talált az imádságra hívogató kis harang szűzi hangja s az isteni kegyelem harmata. ======================================================================== A hajnal hórája Mikor imádkozik az Egyház A matutinummal a legszorosabb kapcsolatban áll a laudes.[7] Ez a kapcsolat oly szoros, hogy a hivatalos és nyilvános karimádságban nem szabad elválasztani. Kivétel csak karácsony éjszakája, amelyen a matutinum, az éjféli mise és a rákövetkezô laudes alkotnak egy egységet. A régi idôben ennek is a neve matutini vagy matutinae volt, mert kora reggel a felkelô nap elsô sugaránál imádkozták. De mivel ennek a hórának a végén rendszeresen a 148-150. zsoltárt imádkozták, amelyet latinul laudesnek, görögül ainoi-nak neveztek, lassan az egész hórát Laudes matutinae-nek nevezték el. Késôbb a matutinum név átment a régi vigiliára és a három nocturnumot nevezték így el összefoglaló néven, azért az eredeti ,,hora matutina'' pedig egyszerűen a laudes nevet tartotta meg. Eredetére nézve a valószínűbb és elfogadhatóbb magyarázat szerint, az Ószövetség szokásából lehet levezetni a laudest.[8] A zsinagógában ugyanis reggel és este, napfelkeltekor és szürkületkor szokásos volt az illatáldozat bemutatása. Ezt mindig a soron levô pap végezte egy héten át. Egy ilyen alkalommal jelent meg Zakariásnak is az Úr angyala és jelentette neki fia születését. Hogy ez a zsinagógai liturgia lehetett ennek a két hórának a megindítója, bizonyítja az a tény, hogy a zsolozsma ünnepélyes végzésénél ebben a két hórában mutat be az Egyház is illatáldozatot: a laudes végén a Benedictus elmondása alatt és a vecsernyében a Magnificat éneklése közben. A történelem maga azonban nem mutatja meg nekünk ennek a hórának a lelkét. Ismernünk kell a liturgiának a természethez való viszonyát is, mely ebben a hórában is gyönyörű szépen megnyilatkozik. Errôl a viszonyról írja Casel, hogy a pogány politeizmus, a sokistenhívés a természet erôit istenítette és magát alájuk vetette. Az elemeknek ez a szolgálata gyakran tele lehetett érzéki örömökkel, de végül a gonoszban és a titokzatos természeti hatalmaktól való borzongásban végzôdött, az embert lerántotta magához és rövid gyönyör után elpusztította. A panteizmus már másként nézi a természetet. Magát egynek érzi a mindenség egész szövedékével; de ez az érzelem is a szelleminek szolgaságbavetésére vezet az emberben, az érzékiség igájába kerít és ,,páni félelmet'' kelt a vadállatok iránt, melyek a meg nem váltott természetben leskelôdnek. A romantikus természet-átérzés többé-kevésbé panteisztikus és ezért oly nyugtalan és oly bánattal teli, ezért oly ,,szentimentális''. A gnosztikus pedig a természet veszélyeit túlozza, a természetet gonosznak nézi, fél tôle és menekül elôle, tele világfájdalommal. A krisztusi lélek azonban tudja, hogy a természet az emberrel együtt sóhajt a bűn terhe alatt és hogy vágyódik a megváltás után, mely számára is eljön az Isten gyermekeivel együtt. De tudja azt is, hogy a természet Isten műve. Ebben az értelemben szereti a természetet, mert meglátja benne az Isten nyomát. A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél Benne az Istennek képe leírva vagyon. (Vörösmarty) A krisztusi ember tehát a természet fölött áll; számára a természet eszközzé lesz és a lelki dolgok jelképévé. A liturgia kezdettôl fogva így szemlélte a természetet, amióta az Úr a kenyeret és a bort tette a miseáldozat alkotó elemeivé. Az Egyház nem fél átvenni azokat a természetes szimbólumokat, miket a pogányok is alkalmaztak a maguk kultuszában, mert meg tudta adni azoknak igazi értelmét és a megfelelô helyre tudta állítani. Ezzel megajándékozta az Egyház a külsô természetnek a megdicsôülés elsô sugarát, melynek az Isten gyermekeibôl ki kell áradnia a természetre úgy, amint magát az emberi testet is a szakramentumokkal és az istentiszteletben gyakorolt testtartásokkal megszentelte. Különösen a fény és világosság szimbolikáját kell figyelembe vennünk, mely elsôsorban a nap pályájához kapcsolódik.[9] Különösen délvidéken ez a hatalmas természeti jelenség valóban úgy tűnik fel a természetes ember elôtt, mint áldást is, de meg rémületet is terjesztô király az égen. Mint ,,Sol invictus'', -- legyôzhetetlen nap, ahogyan fôként Mitrast, a napistent tisztelték és nevezték a régiek. De így mutatja be a napot a 18. zsoltár is. Félelmetes fönséggel világít és izzik az égrôl felénk, életet ébreszt és életet öl. Világosságot áraszt, de megvakítja a belétekintô vakmerô szemet. Nem csoda hogy a keletiek és késôbb a Földközi-tenger partlakói a napkirályt tisztelték legfôbb istenként. Még a filozófia is meghódolt ezen kultusz elôtt. Platon ugyan a látható napot csak a jó ideájának szimbólumaként nézi, de a késôbbi neo-platonizmusban és az elsô keresztény századok idején meglévô pogány vallásokban a legyôzhetetlen napisten lett a kultusz középpontja. Ez jutott kifejezésre imádságformáikban is. Mégpedig a hajnalfény volt elsôsorban, amelyet mint valami istenit tiszteltek. Az északi ember jobban szereti a megtört színeket, a félhomályos hangulatot, melyekben a képzelet és az érzelem kiáradhat. Az antik emberben volt érzék a tiszta és igaz, a valódi és az egész iránt és azért a reggeli fényt becsülte elsôsorban, melyet még semmi sem akadályoz meg ragyogásának teljességében, hanem oly pompás, mint az elsô nap, mintha éppen most került volna ki Isten kezébôl és az elôbb még homályban fekvô tájra szerteárad, mindent láthatóvá és világossá tesz, életet, örömet, tevékenységet ébreszt. A keletiek számára így lett az isteninek a jelképe, sôt így lett maga az isten. Ezért fordultak feléje szeretettel, amikor imádságban keresték az istenséget. De a nap futásának többi mozzanata is jelentôs lett a kultuszban és az estét is a reggelhez hasonlóan szerették az imádságnak szentelni. Az Egyház ezeket a gondolatokat felkarolta, amennyiben azok jók, de megtisztította ,,az elemeknek való szolgálattól'' és nem maradt a teremtettnek a körében. Számára a látható égitest nem az istenség, de amint már Platon megérezte: a lelki napnak szimbóluma, az emberré lett Logosnak a jelképe, aki a természet életében éppúgy, mint a természetfölötti világban életet ébreszt és világosságot terjeszt, amint ô mondotta magáról: ,,Én vagyok a világ világossága.'' (Jn 8,12) A zsolozsma többi hórája a napnak változó pályafutásához alkalmazkodik és ezzel kap új, csodálatos szépséget és igazi belsô mélységet. Itt is érvényesül a mondás: ,,A kegyelem a természetre épít.''[10] A történet és a természet mellett a harmadik motívumot az üdvösség történetének az eseménye szolgáltatja. Erre mutat rá korunk másik liturgikus apostola, Parsch Piusz. Azt mondja a laudesrôl, hogy ez az egész napnak talán a legszebb hórája, igazi ujjongó, harmatcsöpptôl ragyogó hóra. Merüljünk csak el vele együtt ennek a hórának szimbólikájába:[11] ,,Éjszaka van. A természet és az ember alszanak. De keleten már szürkül, már pirkad; a hajnalpír, a nap követe felemelkedik és megkezdôdik a természet ébredése. De ez csak kép és hasonlat az üdvösség történetének egy más, nagy eseménye számára: ez az óra volt az, melyben az Üdvözítô a halál bilincseit széttörte. A feltámadás megünneplése az üdvösségtörténeti háttér. De ez a két pompás kép figyelmeztet minket egy harmadik felébredésre is: az ember lelki feltámadására. Tehát három feltámadás alkotja azt a hátteret, mely elôtt a laudest imádkoznunk kell: felébred a természet, az Üdvözítô feltámad halottaiból s az ember megünnepli lelki feltámadását. Ennek a hórának a gondolata tehát kimondottan a dicséret. Aki ezt a három egymásba fonódó gondolatot és képet engedi, hogy igazában lelkére hasson, aki maga is beáll ebbe ,,a felkelésbe'', aki engedi a természetet magával együtt imádkozni, együtt dicsérni, együtt ujjongani, aki általában ezt a hórát jó korán és lehetôleg a természetben imádkozza, azt hatalmas erôvel kell átjárnia ezeknek a gondolatoknak. Éppen a laudes kitűnô példa arra, hogy mit jelent a zsolozsma hóráinak ájtatos imádságára a természet és az üdvtörténeti háttér figyelembevétele. Ezért vannak a laudesben összegyűjtve a dicsérô zsoltárok. Ezért találunk abban természeti motívumokat. A föltámadás gondolata legtöbbször a laudest keretbefoglaló antifonában jelenik meg, melyben újra és újra felcsendül az Alleluja. Különösen figyeljük meg vasárnapon, a feltámadás tulajdonképpeni napján, hogy mint találkozik össze a feltámadás napja és a feltámadás hórája; és háromszoros erôt nyer ez a gondolat húsvét ünnepén! A matutinummal összehasonlítva a laudes nem olyan széles, mert pl. a hosszú olvasmányok helyett csak egész rövid capitulum van. A zsoltárok elhelyezése is mintegy emelkedô vonalat mutat és mintegy utánozza a nap felkeltét. A különbözô imádság-részletek (capitulum, himnus, versiculus, canticum, preces) gyorsan váltakoznak a második és befejezô részben, melyet az elsôvel ellentétben állva mondunk el. Minden arra vall, hogy a matutinum és laudes végéhez közeledünk, jön már, akit az utolsó ének köszönt: ,,Áldott, ki az Úr nevében jön'' (Benedictus) és így elôkészíti a laudes az Úr megjelenésének az útját. Ha a matutinumban még sokszor az Ószövetség prófétáit halljuk szólani, a laudesben már Keresztelô Szent Jánost látjuk rámutatni az utána jövôre, ki elôtte volt. Ezért iparkodjunk ezt a hórát még a mise elôtt elmondani, mert kevés jobb ,,praeparatio ad missam'' -- a misére elôkészítô imádság van, mint a laudesnek átértett és a fentebbiek alapján átérzett elmondása. {kép} Befejezésül -- hogy az elmondottak jobban bevésôdjenek -- nézzük meg a fejezet elején közölt képet. A kora reggeli dicsérô imádásnak, a laudesnek alapmotívumai tehát a nap feljötte és a feltámadás. Hármas föltámadást látunk: Krisztus föltámadását (ez az üdvösségtörténeti háttér), a természet feltámadását és az ember lelki feltámadását (a hóra gondolata). Ez a három gondolat fonódik egymásba a laudesben. A laudes csúcspontja Zakariás éneke, a Benedictus, melyben Krisztust mint, ,,Oriens ex alto''-t, a magasságból felkelôt, mint a kegyelem napját üdvözöljük.[12] Ezt mutatja be a kép, mely a fehérbe öltözött Krisztus Királyt ábrázolja. Felhôkön trónol, melyek a hajnali rózsaszínben világítanak. Ez fejezi ki, hogy Krisztus a megváltás napjának fénylô Napja, aki az Eucharisztiában számunkra fölkel és kegyelmeivel meglátogat. Ó, bár mindig a szentmise elôtt reggel és ily feltámadó lélekkel tudnók ezután imádkozni ezt a hórát! ======================================================================== A reggel hórája Mikor imádkozik az Egyház Ha az elsô két hóra fölé ezt írhatnánk: Vigilate et orate: legyetek ébren és imádsággal szenteljétek meg a virrasztást, mert valóban a matutinum és a laudes az Úr Jézusnak ezt a parancsát teljesíti, -- akkor a következô négy hóra fölé, melyet összefoglaló néven kis hóráknak is neveznek, ezt lehetne odaírnunk: Ora et labora -- imádságos lélekkel dolgozzál és munkádat szakítsd meg, szenteld meg az imádsággal. Elmúlt ugyanis az éjszaka, megszűnt a nyugalom és kezdôdik a küzdelem, a megpróbáltatás. ,,Dolgoznunk kell, amíg a nap tart.'' (Jn 9,4) Ez az Isten rendelése! De nem szabad úgy elmerülnünk a munkába, hogy tekintetünket közbe-közbe az égre ne vetnénk. A mai ember nem mindig érti meg, hogy mit jelent akárcsak egy percnyi csend, befelé fordulás, mert megfertôzte gondolkodását az ,,amerikanizmus", a ,,taylorizmus'', melyet betetôzött aztán a Bedaux-rendszer. Pedig a munkának is a célja csak az lehet, hogy Istenhez vezessen minket. Azért ma is életprogram maradhat Szent Ágoston szava: ,,Szükséges, hogy az ember gondolkozzék és megismerje, mint járjon az égbevezetô úton, hogy el ne maradjon vagy vissza ne forduljon, hogy el ne tévelyegjen és ne is sántikáljon.'' Az Úr Jézus Krisztus, mikor meggyógyította a tíz bélpoklost és azok közül csak egy tért vissza hálát adni, számonkérte, hogy hol van a többi kilenc. Mintha ugyanezt a szemrehányást érezhetnôk ki az evangéliumnak egy másik helyén felvetett kérdésébôl: ,,Nemde, tizenkét órából áll a nap'' (Jn 11,9) és ebbôl vajon mennyit szenteltünk Istennek? A liturgia mind a tizenkettôt legalább azzal akarja megszentelni, hogy közbeilleszt ,,teremtô szüneteket'', mikor néhány percre az égre tekint, megtelítôdik a természetfölötti szellemével és úgy folytatja a napi munkáját. A nap 12 óráját, mint föntebb már láttuk, négyszer három-három órás csoportra osztották a régiek és egy ilyen részt Ausonius feljegyzése szerint trihoria-nak neveztek. Egy-egy ilyen szakasznak a kezdete az elsô, a harmadik, a hatodik és a kilencedik órára esett, de a régiek számítása szerint. Ezt a négy idôszakot szentelte meg a liturgia is rövid imádsággal. Tudjuk azonban, hogy ezeknek a kis hóráknak kialakulásában sok más körülmény is közrejátszott, de úgy érezzük, hogy az igazi krisztusi hívôk lelke elôtt mindig ott lebegett az Úr Jézus Krisztus parabolája a családatyáról, ki szôlôjébe munkásokat keres és éppen ezekben az idôkben az elsô, a harmadik, a hatodik és a kilencedik órában ment ki a piacra, hogy munkásokat találjon. Azt akarták, hogy amikor jön az Úr és keresi szolgáit, ôket mindig az imádsággal foglalkozva találja. Érdekes megjegyeznünk azt a tényt, amirôl késôbb részletesebben szólunk, hogy ezeknek a kis hóráknak mindegyike 3-3 zsoltárt foglal magában, összesen tehát 12 zsoltárt, tehát a nap mind a 12 órájára esik így egy-egy kis részlet és betölthetjük a Szentlélek szándékát: ,,Szünet nélkül imádkozzatok'' (1Tessz 5,17). A nap kis hórái közül az elsô tehát az, amelynek neve is ,,Prima hora'' (elsô óra). Eredete a szerzetesintézményre vezethetô vissza. Cassianus (+ 435) meglátogatta a keleti szerzetes-laurákat (kolostorokat) és ô beszéli, hogy Palesztina kolostoraiban az volt a szokás, hogy a nocturnumok és a laudes elvégzése után a szerzetesek celláikba vonultak vissza, hogy ott pihenjenek és imádkozzanak. Hivatalos elfoglaltságuk ugyanis tertiáig (vagyis a mai számítás szerint a délelôtt 9-ik órájáig) nem volt. Eleinte az ellenôrzés hiánya kedvezett a lustáknak és azok bizony inkább aludtak, ahelyett, hogy imádkoztak vagy a Szentírást olvasták volna. A buzgók ezen megbotránkoztak és elhatározták, hogy ennek megakadályozására még egy közös imádságot iktatnak közbe. Ezt írja többek közt Cassianus: ,,Régóta szokás a tertiát és sextát megünnepelni, hogy megvalljuk a Háromságban való hitünket, de közbeiktatunk egy másik imádságot is a munka megkezdésére és ebben három zsoltárt és több imádságot mondunk el.'' Ez történt Betlehem kolostorában a 382. év tájékán. Cassianus ezt a gyakorlatot ,,novella solemnitas, altera matutina'' (új istentisztelet, második reggeli imádság) névvel jelöli. A ,,prima'' nevet Szent Benedek adta Regulájában és attól kezdve ez a név terjedt el. A prima sajátságosan kiválik a zsolozsma egészébôl. Míg a matutinum és laudes elsôsorban a megünnepelt titkokról elmélkedik, a többi hórákban pedig a természetbe kapcsolódás és az üdvtörténeti háttér érvényesül, addig a primában mindebbôl semmit sem látunk. Napról-napra, ünneprôl-ünnepre talán két vagy három sor kivételével mindig ugyanaz. Legjobban akkor értjük meg, hogy ha annak tekintjük, amit a keletkezésérôl mondott történeti adat mutat: ,,a munka megszentelésének''. Ezért írja Casel a következôket: ,,A nap emelkedni kezd, a világosság munkára szólít, a nap terhének és forróságának elviselésére. Ez tehát az elsô óra, a prima. De mielôtt a munkához látna, a krisztusi ember mégegyszer az imádsággal vértezi fel magát. Egyszerű igénytelen imádság ez, tele a munkára való gondolattal, a munka komolyságának megfontolásával és tele kéréssel hogy segítséget kapjon minden akadállyal szemben, mely a gonosz lelkek és az emberek részérôl egyformán érheti. A kis hórák valamennyien erôsen kérô imádság jelleggel bírnak, de fôként ilyen a prima. Az éjszakai és a hajnali istentiszteletnek mély értelme és lélekkel telítettsége nem szűnt meg, csak a szívekbe elrejtve szunnyad. Most ugyanis a feladat a gyakorlati munka. A nap már nem úgy simogat, mint amikor az elsô sugára bearanyozta a földet. Forróbban ragyog ránk az égrôl, de benne érik a gyümölcs.''[13] Sem pap, sem szerzetes, sem világi hívô számára alkalmasabb és szebb reggeli imádságot keresve sem találhatnánk a primánál. Akik nincsenek kötelezve a zsolozsma végzésére, ezt azok is elimádkozhatnák. Akiknek pedig kötelességük ez a szent isteni szolgálat, azoknak legmegfelelôbb idôpont a hivatásbeli munkájuk megkezdése. Hogy még mélyebben belehatoljunk ennek a hórának lelkébe, hallgassuk meg Parsch magyarázatát is: ,,A prima az Egyház második reggeli imádsága, de nagyon különbözik a laudestôl. Ez utóbbi az ideális reggeli imádság, a teremtésnek és az Egyháznak feltámadási imádsága; -- a prima a bűnös ember reggeli imádsága, valóban alanyi imádság. Alapgondolata a jószándék vagy a nap harcára való felkészülés. Ez a gondolat vonul végig az egész hórán. Üdvtörténeti hátteret nem találunk benne. Az alapgondolat, a nap munkájára való felkészülés annyira igénybe vesz minden figyelmet, hogy az ünnepi gondolat még magukon az ünnepnapokon is majdnem teljesen háttérbe szorul.''[14] Ha a szoros értelemben vett üdvtörténeti gondolat nem is ad ennek a hórának olyan aranyos hátteret, mint amilyen a mozaikképeken a szentek mögött aranyló háttér, azért az Úr Jézus Krisztus életébôl találunk olyan mozzanatokat, melyek segíthetnek megaranyozni munkára készülésünket. Szent János írja, hogy az Úr Jézus Krisztus ,,diluculo'' a nap elsô sugarának fölcsillanásakor elment imádkozni a templomba. (Jn 8,2) De gondolhatunk arra a pillanatra is, mikor az Úr ott volt a fôpap börtönében és ellenségei korán reggel, ,,mane facto'' tanácsot tartanak, hogy adják ôt át a halálnak; -- Jézus pedig csendben készült, hogy elfogadja a döntést és bemutassa az Atyának magamagát mint áldozatot. Még kedvesebb lesz ennek a hórának a hangulata, ha arra a jelenetre gondolunk, mely az Úr feltámadása után játszódott le a tó partján. Ott várta az Úr gondoskodó apostolait lakomájával (gondolhatunk mi a szentmisére) és azután azt mondotta nékik: ,,Vessétek ki a hálót.'' (Jn 21,4) Nekünk is, akiket az emberek halászaivá tett, a most következô napon is ki kell vetnünk a hálót. ,,Napunkat és munkánkat vezesse a mindenható Isten az ô békéjében.'' Az áldásnak ezekben a szavaiban találjuk a második reggeli imádságnak: a primának az értelmét. Míg a laudest teljesen az Isten dicsérete tölti be, addig a prima inkább az emberre gondol, annak harcaira, de napjának munkáira is. A prima tehát a munka megáldása, felfegyverkezés a mindennapi harcra és jószándék. A kép ennek a hórának gondolatait a szôlôhegy munkásairól szóló parabolába öltözteti (Mt 20,1 s köv.) A szôlôhegy az Egyház, a misztikus Krisztus. Isten naponta hív ide bennünket munkára. ,,Menjetek az én szôlômbe.'' Napi munkánk legyen részvétel Krisztus megváltói munkájában. Isten áldása vezesse a napnak munkáját. {kép} ======================================================================== A nappal kis hórái Mikor imádkozik az Egyház Az éjszakai istentiszteletnek, a matutinumnak három részlete van a három éjszakai vigyázatnak, vigiliának megfelelô három nocturnum. Ehhez hasonlóan a nappali istentisztelet is a három ôrállásnak, stációnak megfelelôen három egyforma hórára oszlik, amelyek egész fölépítésükben és hangulatukban is egymáshoz teljesen hasonlítanak. Már az ószövetségben megtaláljuk a napi háromszori magános imádságot. Legalább is a babiloni fogság idején a jámbor zsidók között megvolt ez a szokás, mert Dánielrôl fel van jegyezve, hogy ,,napjában háromszor térdre borult és úgy dicsérte Istent.'' (Dán 6,10.) A fogság után a nyilvános istentiszteletben is mind a jeruzsálemi templomban, mind a szerteszét levô zsinagógákban közös imádságra is összegyűltek a buzgó hívôk. Az Apostolok Cselekedetei könyvben mind a három imádságos hóráról találunk megemlékezést. Tertia hora (a délelôtt 9 órája volt) amikor az apostolok a Szent Szűz köré imádságra jöttek össze a coenaculumban és megkapták a Szentlelket (2,15.). -- Sexta hora, a nap közepe volt, amikor Péter Jaffában imádkozni ment a ház lapos tetejére; itt látomást kapott és ezzel megindult a pogány világ megtérítése elsô képviselôjében, Cornelius centurióban (10,9.). -- Nona hora, a délután közepe volt, amikor Szent Péter Szent Jánossal együtt felment a templomba a közös imádságra és ott a templom ajtajában meggyógyította a születésétôl fogva béna koldust és a csoda hatására ötezer ember tért Krisztus megvallására. Úgy látszik azonban, hogy egy idôben megfeledkeztek errôl a szokásról, de rövidesen ismét felújították, mert Alexandriai Kelemennél már ezt találjuk: ,,Ha valaki megszenteli az imádságra szánt órákat, amelyek a harmadik, a hatodik és a kilencedik óra, akkor az egész életét imádságban tölti, mint gnosztikus bölcs.'' Ebbôl a szövegbôl az következik, hogy újra, legalább is magános imádsággal megszentelték ezeket a hórákat. Tertullianus azt írja: ,,Ezek az órák a legfontosabbak az emberéletben, mert ezek osztják fel a napot, a nyilvános életben ezekhez igazodnak a hivatalokban, ezeknek kell tehát imádság által megkülönböztetett helyet adni.'' És ô már misztikus elmélkedést is fűz ehhez a három hórához; a fentemlített három eseményt idézi ô is az Apostolok Cselekedetébôl, de azután hozzáteszi: ,,Naponként háromszor kell imádkoznunk, hogy lerójuk köteles adónkat az Atyának, Fiúnak és a Szentlélek Istennek.'' Ami a harmadik században a hívôk számára mégcsak tanács volt, az lassan kötelességgé vált azok számára, akik remeték vagy szerzetesek lettek, mert átlátták, amit Szent Krizosztomusz János kételkedve kérdez hallgatóitól: ,,Lehetséges-e, hogy egy világban élô ember, akit bilincsekbe ver hivatásának teljesítése, kiszabaduljon napjában háromszor is, hogy elmenjen a templomba?'' Voltak azonban már ebben az idôben is férfiak és nôk, akik bár megmaradtak családjuk körében, mégis kötelezték magukat a tisztaság megôrzésére, a böjtök megtartására és a naponkénti imádságra. Ezeket hívták ,,monazontes'' és ,,parthenae''-nak, vagyis aszkétáknak és szüzeknek. Ezeknek az is kötelességük volt, hogy összejöjjenek a templomban, mégpedig nemcsak a hivatalos vigiliákon, hanem minden nap. Aranyszájú Szent János megcsodálja ôket és az idézett homiliájában elmondja, hogy az angyalokkal dicsérik az Istent a kakas szólásakor (nocturnum), a nap felkeltekor (laudes), a harmadik, a hatodik és a kilencedik órában (kis hórák) és végül az esti szürkületkor (vesperae). Ez az imádság még szabad választás dolga volt és inkább tanács jelleggel bírt az egyszerű hívôk számára, akiket meghívtak, hogy egyesüljenek az ô imádságukkal a tôlük telhetô mértékben. Hogy mikor lett a magánájtatosságból az Egyháznak hivatalos hórája ez a három idôpont, arról a történettudósok vitatkoznak. Mi az elméletek ismertetése helyett inkább ezeknek a hóráknak a lelkét szeretnénk megmutatni. A tertia hóráról Casel ezt írja: ,,A nap Istentôl eredô élete, melegítô, mindent megérlelô erejére gondoljunk ebben a hórában, mely az isteni Pneumának, a ,,calor Verbi'' az Ige melegének eljövetelét ünnepli meg, amint a himnuszban énekeljük: Lobogjon fel lángokban a szeretet és hevével járjon át. Ezzel ellentétként azonban a zsoltárok a száműzetés és számkivetés nyomorúságáról az otthon után való vágyódásról, az üdvösség örök hegyeire való pillantásról, az Úr városáról, Jeruzsálemrôl énekelnek.''[15] Másik liturgikusunk, Parsch pedig ezt írja: ,,Az Egyház azt kívánja, hogy napi munkánk közepette rövid idôre emeljük fel szívünket Istenhez. Ez az értelme a kis hóráknak. Lélekzetvételek ezek a lélek számára, oázisok az élet pusztaságában vándorlóknak. Éppen ezért kellene nem egyszerre elimádkoznunk valamennyit, hanem mindegyiket a maga idejében, hogy a nap megfelelô óráját megszenteljük. Hisz éppen azért olyan rövidek ezek a hórák, mert a nap tulajdonképpen a munkáé. A tertiában az üdvtörténeti háttérnek is szerepe van. Ebben az idôben szállt le pünkösd ünnepén a Szentlélek-Isten az apostolokra és felavatta az elsô Krisztus-hívôket. (Pünkösdkor ezért énekeljük a tertiára a Veni Creator himnuszt.) Az üdvösség történetének erre az eseményére emlékszik vissza az Egyház ebben a hórában. Ezért a tertia a bérmálás, a megerôsítés a nap küzdelmére. Valóban, Veni Sancte Spiritus a napi munkánkra.''[16] Gyakorlatban kipróbálva ajánlhatjuk, hogy a primához kapcsolva, ily lélekkel imádkozva, összefüggô egészet alkothat a két hóra és amit a prima kér, a tertiában a Szentlélek-Isten mintegy már meg is adja, hogy felkészülve állhassuk életharcunkat. Vasárnapokon és ünnepeken a liturgia elôírásai szerint ehhez a hórához kapcsolódik a szentmiseáldozat bemutatása; tehát a tertia az utolsó elôkészület a szentmisére. Végül pedig ez a hóra a megáldása a következô három órának (9-12 óráig). A mellékelt kép összekapcsolja a Szentlélek-Isten eljövetelének misztériumát a szentmise hatásairól való megemlékezéssel. A Szentlélek- Istent az Egyház közli a hívekkel a megváltói áldozat erejében és a papságban. A pap a szentáldozatot mutatja be, melyben a Szentlélek által a bor és kenyér Krisztus testévé és vérévé változik. Azonban a krisztusi hívô az általános papság révén szintén cselekvôen vesz részt a szentáldozat bemutatásában. {kép} * * * A sexta hórát a természettel való együttérzés és az üdvösség történetének eszünkbe idézése tudja lélekkel átjáratni. A természetben itt van a dél fülledt órája, melyben a ,,daemonium meridianum'', a lustaság ördöge körüljár, hogy megrontsa az ember testét-lelkét. Az imádság tehát kéri az enyhülést a gyilkos forrósággal szemben, a felfrissülést a folytatódó harcra, egészséget a test és lélek számára. Mindezt pedig egyedül az Úrtól várhatjuk. Valóban ,,a nap küzdelme tetôponton áll, a szenvedélyek forrósága is a legerôsebb. A pokol erôszakot vesz az emberen. Az alacsonyabb ember felülkerekedik''. Kell, ó de mennyire kell a kegyelem erejét kérni! Az ég magaslatán trónoló nap azonban eszünkbe juttatja a mi Urunk Jézus Krisztust, akit ellenségei ebben a hórában emeltek fel a keresztre. Mintha ôrajta is gyôzött volna a gonosz és diadalt aratott volna a pokol. De a liturgia valahányszor a kereszten látja az Urat, szívében érzi csengeni az Úr szavát: ,,Ha engem felmagasztalnak, mindeneket magam után vonzok.'' Ha tehát a küszködô, vergôdô, a maga erejébôl felfelé törekedô ember imádsága a dél küzdelmeinek közepette csak az lehet: ,,Ne vígy minket a kísértésbe és szabadíts meg a gonosztól'', -- a liturgiából és a liturgiával élô és így természetfelettien gondolkodó ember a diadalmas Királyt is köszönti az egek trónján. Égi királyunk földi életében is találunk néhány mozzanatot, melyek segítenek ennek a hórának az átlelkesítésében. Ez volt az az óra, melyben az Isten Fia elfeledkezett arról, hogy magának is szüksége van táplálékra és nyugalomra és Jákob kútja mellett oktatta a szamariai asszonyt az igazságnak és üdvösségnek útjára. Kérhetjük mi is ôt: ,,Adj nekem innom!'', -- mert mint ô szomjazott a kereszten, mi is szomjazzuk a segítséget a magunk keresztjén. Ha eszünkbe idézzük még, hogy ebben az órában küldötte el Péter apostolt a Lélek, hogy megkezdje a világ megtérítését, akkor találunk még újabb motívumot ennek a hórának lélekkel való imádkozására. Összefoglalva mindezeket, imádkozzuk tehát Jézus Krisztussal egyesülve ezt a hórát, necsak a magunk veszélyére gondolva, hanem a lelkek megszentelésére, az Anyaszentegyház terjedésére és Isten akaratának beteljesedésére a földön. A képen Krisztust mint fôpapot és királyt látjuk a kereszt trónján. Ahogy a nap a természetben életet és növekedést hoz létre, úgy adja a Megváltó keresztáldozatával ,,az élet teljességét''. Szétzúzta a pokoli kígyó fejét. Az egész kép az isteni Napnak üdvözítô erejét állítja elénk. {kép} * * * A nona hóra idején a nap már hanyatlani kezd. A tertia még szentlelkes örömmel, bérmálási lelkesültséggel készült a nap munkájára, a sexta még részben ennek az örömnek hatása alatt tekintett az égre, de már abba is beleszövôdött a következô hóra mélabús hangulata, mert a nona már egészen szomorú hangulatú. A zsolozsma minden hórája között a legfátyolozottabb. De nemcsak sötét, hanem olyan, mint a ,,chiara oscura'' Rembrandt képein, a világosságnak és az árnyéknak csodás egybeszövôdésé. A nap már hanyatlóban, enyhül a forróság, közeledik az este. Az ember szívében megerôsödik a vágy a béke, a harmónia, az egység után. A hanyatló nap újra és újra eszünkbe juttatja, hogy egy nappal közelebb van életünk vége. A lelki életet élô ember elôtt felmerül a kérdés: Kitartok-e mindvégig? És ha a természetes ember nem tudna erre felelni, a természetfeletti ember rátekint a keresztre és megnyugvást talál. Ez az az óra, melyben elhangzott az Úr ajkáról a két utolsó szó: ,,Elvégeztetett.'' ,,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.'' Utána lehajtá fejét és kiadá lelkét. (Mt 27,50) Ekkor lett teljessé a keresztáldozat. A Megváltó átdöfött szívébôl vér és víz ömlött. Ez az Egyház szimbóluma a keresztségben és az Eucharisztiában. Mint egykor Éva az alvó Ádám oldalából lépett elô, úgy született az Egyház, Krisztus jegyese ôbelôle, a második Ádámból. A nona az utolsó nappali hóra (3-6 óra) és gondolatainkat a halálra irányítja és ,,a szent halál örök jutalmára''. Állhatatosságért könyörgünk. A képen a bevégzett szenvedésnek szimbóluma a kereszt a gyôzelmi pálmával. Az Egyház úgy lép elô Krisztus oldalából, mint ifjú menyasszony, fehér ruhát visel. Hajócskán evez az örök kikötô felé. A hajó régi szimbóluma a másvilágra való átmenetnek, de az Egyháznak is. A hajóban látjuk az örök ,,felajánlás'' adományait. Ily gazdagon tér haza az Egyház, hogy az örök jutalmat megkapja, melyet Isten sugároz feléje. {kép} ======================================================================== Az esti szürkület hórája Mikor imádkozik az Egyház A liturgia imádságos szent idôi közül a legkedvesebbé a vesperae vált a magyar nép elôtt is.[17] Mutatja az az egy tény, hogy míg a többi hórának nincs magyar neve, ezt magyaros alakban vecsernye néven emlegeti a nép is. Hogy sokáig megvolt még falun is a vecsernye, azt tudom abból, hogy gyerekkoromban egy kis palóc faluban, a nógrádmegyei Tereskén hallottam Nagyboldogasszony ünnepén a néptôl is énekelni az ünnepi vecsernyét. Korunk liturgikus apostolsága már a kezdetén egyik feladatául tűzte ki a vecsernye felújítását.[18] Megokolása nagyon egyszerű: a hivatalos elôírás megengedi hogy vecsernyéhez szabad hozzáfűzni litániát és szentséggel való áldást. A megengedett hozzátétel azután elnyomta a fôrészt magát. Természetes tehát, hogy ismét azt akarják, hogy a liturgia eredeti elgondolása érvényesüljön és amint a délelôtt legszebb órája az ünnepélyes szentmise, úgy szentelje meg a vasárnapdélutánt is a vecsernye szép, ünnepélyes elmondása. Egy gyönyörű példáját át is éltük ennek. Az Eucharisztikus Szentév megnyitása alkalmával a Szent István Bazilikában 3.000 ember énekelte buzgón és lelkesülten a megnyitó vecsernyét. És talán az éjszakai szentségimádáson kívül kevés hasonló szép emlék maradt ezekbôl a szent ünnepségekbôl. Kár, hogy csak emlék! (És kár, hogy a felújító kísérletek nem járnak nagyobb sikerrel.) A vecsernye elnevezése a latin vesper szóból származik és ez elsôsorban jelentette az esti csillagot, de azután magát az estét is. Eredetileg ugyanis abban az idôben imádkozták ezt a hórát, mikor az esti csillag feljött az égre. Ünnepélyes alkalmakkor fényesen kivilágították a templomot erre a hórára, azért nevezték lucernariumnak is; ugyanezt jelenti a görög neve is ,,lychnikon'', vagy ,,epilychnikon''. Egyes breviáriumokban még ma is van külön imádság a világosság gyújtására. Cassianus a vesperást ,,Eucharistia lucernalis'', ,,Gratiarum actio vespertina'' névvel említi, tehát esti hálaadásnak, gyertyafényes köszönetnek nevezi. Története messze idôkbe nyúlik vissza és sok változáson ment keresztül.[19] Már az ószövetség is ismert reggeli és esti áldozatot, megemlékezve a Genezis szaváról: ,,Lôn este és reggel és lett az elsô nap.'' (1,5.) Mózes pedig a következô rendeletet írja le: ,,Áldozz az oltáron két egyesztendôs bárányt minden nap; egyik bárányt reggel, másikat este... ezeket áldozd fel, amint mondatott, kellemes illatul.'' (Kiv 29,38-41) Érdekes, hogy a Genezis az estét a reggel elôtt említi és valóban, az üdvösségnek sok eseménye történt este. Így este jelent meg Gábor arkangyal Dánielnek és tárta föl elôtte Isten titkait. (Dán 9,21.) Ezdrás este térdelt Isten színe elôtt és imádkozott bűnös népéért. (Ezd 9,4-5) Dávid király zsoltárában így énekel: ,,Jusson imádságom, mint jó illatszer a te színed elé, kezeim felemelése legyen mint az esti áldozat.'' (140,2) Ennek az esti áldozatnak bemutatása alkalmával jelent meg az angyal Zakariásnak (Lk 1,9-10) és ezt az esti áldozatot tette az Úr örökkétartó, szent és tiszta, vérontás nélküli áldozattá, mikor megalapította nagycsütörtök estéjén a szent Eucharisztiát. Nem lehet csodálkozni tehát, ha az elsô krisztusiak a napnak ebben az órájában szerettek összejönni, hogy imádkozzanak, amint Szent Pál inti is ôket: ,,Tanítsátok és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel és lelki énekekkel, hálát adva énekeljetek szívbôl az Istennek.'' (Kol 3,16) Különösen szombat este tették ezt meg, de kiterjesztették ezt a szokást más napokra is, amint Origenes mondja: ,,Az igazi krisztusi meg van gyôzôdve arról, hogy számára minden nap vasárnap, az Úrnak a napja.'' Már az ,,Apostoli Konstitúciók'' azt kívánják a hívôktôl, hogy ,,napjában kétszer jöjjenek össze a templomban, reggel és este, hogy ott zsoltárokat énekeljenek és imádságokat végezzenek.'' Míg tehát a tertia, sexta és a nona hosszú idôn át magános imádság volt és közösen legfeljebb a stációs napokon mondották a hívôk, máskor csak az aszkéták és szüzek, a vesperae mindig nyilvános istentisztelet volt. Kialakulására nagy hatással volt, hogy különbözô idôben más-más szimbólumot láttak benne. Így az ôsi magyarázat szerint az este jelképezi a bűnbánatot, böjtöt, könnyeket és a munkát. Esti osztályrészünk a könny, de a reggel az öröm órája. Az est munkája, ennek az életnek megpróbáltatása és szenvedése nélkül azonban nincs örök reggel, nincs mennyei boldogság. -- Az este szimbolizálja még a világ végét is, azt az órát, amelyen az Úr megfizet mindenkinek munkája szerint, amint elôre jelezte ezt azzal, amikor két angyalát küldötte el este látogatóba a bűnös Szodomába. -- Végül az este a mi halálunk órája. Betakarva már most a sötétségbe, sóhajtozunk az örök nap hajnala után, mert életünk minden napja elôkészület erre az utolsó estére. Egész más szimbolizmust rejt a ,,lucernarium'' név. A hívek egybegyülekezése a világosság gyújtásának idején kezdôdött, mikor a kihunyó nap fényét kellett így helyettesíteni. Az ünnepek napjain ez a kivilágítás valóban ragyogó volt. Igen, de Krisztus magát nevezte a világ Világosságának és valóban az is az Úr: a vecsernyét tehát neki szentelték, a megváltó világosságnak, mint ahogy a reggeli laudes a teremtô Isten felé fordul. A természettel való egybekapcsolódás is erre mutat rá. A vecsernye a nap befejezésének officiuma. A nap letűnik a látóhatáron, árnyék födi be a földet, eljött a nyugalom órája. Azt érzi minden ember, amit a magyar költô oly szépen kifejezett: ,,Hála Isten, este van megint, Mával is fogyott a földi kín... Kis kacsóid összetéve szépen Imádkozzál édes gyermekem.'' Igaz, hogy a városi esték nem ilyenek. Kigyulladnak a mulatóhelyek csábító hirdetései, az emberek gyönyörködni akarnak. De a természettel együtt érzô és vele együtt élô egyszerű ember még ma is ezt az imádságos hangulatot érzi. Isten szolgái pedig még mélyebbre látnak és bensôségesebben gondolkodnak. Látják ôk is, hogy a sötétséggel felszabadul és a földre ront a gonosz szellemek csapata. Érzik, hogy az éjszaka a veszedelmes megpróbáltatásoknak és az egyedüllétnek az ideje; az embert bágyadtság lepi meg lelkében is, mikor a test álomra készül. Az akarat meggyöngül, a képzelet csapongóbbá válik, a lelkiismeret ingadozóbb lesz... nagyobb erôre van tehát szükség, hogy a gonoszlelket visszakergethessük, a kísértésnek ellenállhassunk, a gyarló test felett a lélek legyen az úr. Ezért bensôségesebben, buzgóbban kell imádkozni, amikor eljön a , ,,sacrificium vespertinum'', az esti áldozatnak sejtelmes órája. Nem szabad megfeledkeznünk ezek mellett a történeti és természetes motívumok mellett az üdvösség történetének nagy eseményérôl, melynek elbeszélését így kezdi az evangélista: ,,Vespere facto -- estére hajolván az idô, asztalhoz ült tanítványaival.'' Az utolsó alkalom volt, hogy velük együtt lehessen; lelkében a legmagasabbra csapott a szeretet lángja; kigondolta, amit emberszív csak nem is sejthetett és megtette, amit csak Isten tudott megtenni: itthagyta örök zálogul a szent Eucharisztiát. Estére hajlott már az idô, akkor is, mikor az Úr a két tanítvánnyal együtt Emmauszba ért. És amit az utolsó vacsorán tanítványainak hagyott meg, hogy cselekedjék az ô emlékezetére, legelôször ô maga tette meg. Képzeljük el magunkat az emmauszi tanítványok lelkületébe, hogy mily buzgón kérték az Urat: Mane nobiscum -- maradj velünk, mert esteledik - - és akkor megtaláljuk, hogy milyen lélekkel kell nekünk is mondanunk a vecsernye imádságát. Foglaljuk össze tehát ezeket a gondolatokat: ,,A vecsernye az Egyház esti imádsága; mind felépítésében, mind alapgondolatában nagyon hasonlít a laudeshez. Az Egyház visszatekint az elmúlt napra, mely a megváltás napja az ô gyermekei számára és tele van a megváltás kegyelmeivel, azért most bensôségesen hálát ad. A hála tehát a fô gondolat, azért a vecsernye legmagasabb pontja a Magnificat: az Egyház nagy hálaadó imája. Az Egyház vagy a lélek az, aki mondja és a maga hálás érzelmét Mária ajkára adja. Az idôponttal adódó gondolat tehát hála az elmúlt megváltási napért, mind az egyes lélekben, mind az egész Egyházban, hála minden megváltói kegyelemért.''[20] A teljes megértés kedvéért azonban tudnunk kell, hogy a fôbb ünnepeken két vecsernyét ismer az Egyház, az egyiket az ünnep szombatján tartja, másikat magán az ünnepen. A kettônek hangulata nem egészen egyezik meg, azért külön is meg kell tekintenünk. A régebbi az elsô vesperás, és a legtöbbször az is a szebb. A második abból a vágyból származott, hogy a nagy ünnepek esti óráját is ünnepélyesebben megüljék. De ez csak a római ritus területén és ott is csak a nagyobb ünnepeken tudott érvényesülni. Eredetileg ugyanis a szentáldozat bemutatásával befejezôdött az ünneplés. Liturgikus szempontból még ma is az elsô vesperás nagyobbrangú, mint a második. Így pl. a ,,Caerimoniale episcoporum'', a püspökök szertartáskönyve a második vecsernye bemutatását a püspök tetszésére bízza, az elsônél azonban kifejezetten megkívánja, hogy azt ô maga mutassa be. Régente a nép is inkább az elsô vecsernyén vett részt, még pl. Amalarius idején is, aki azt írja, hogy az elsô vecsernyét a nép nagyobb részvételével szokták tartani. Ma a nép számára a második vecsernyének van nagyobb jelentôsége, mert kiveszett a köztudatból, hogy az ünnep már az elôzô nap vecsernyéjével kezdôdik. A régi ember természetszemlélete érvényesült ebben, melyet még nem a géppel és tudományos eszközökkel megállapított órabeosztás irányított, hanem akinek a számára a naplementével befejezôdött az elôzô nap és kezdôdött már az új nap. Így az az istentisztelet, melyet az esti szürkület idején tartottak, idôben ugyan még az elôzô naphoz tartozott, de már átvezetett a következô nap megünneplésére. Így tehát az elsô vecsernye mintegy elôre megízlelése az ünnepnek, amint kitűnô példa erre karácsony elsô vecsernyéje. Tehát valami örvendetes várakozás hangulata vonul rajta végig. Ezért régente csak az örvendezô zsoltárokat imádkozták ezen alkalommal. A második vecsernye ellenben mintegy utóünneplés, ezért nem egyszer mintha fáradtabb és bágyadtabb is lenne. Ez természetes is, hiszen a szentmise misztériuma után emelkedés már nem lehetséges a liturgiában sem. Ezért legfeljebb úgy tudjuk élettel átjáratni a második vecsernyét, ha összekapcsoljuk a reggeli szentmiseáldozattal és mint eucharisztikus, hálaadó imádságot végezzük el az elmúlt kegyelemért. A második vecsernyének ezzel a jellegével függ össze az is, hogy valami komolyság, nehéz lelkület vonul rajta végig, ellentétben az elsô vecsernyével, mely az ünnepnek örvendezô megízlelése. Ezzel szemben a második vesperás már búcsúzás az ünneptôl és búcsúzni mindig fáj. Arra int a legnagyobb ünnepen is, hogy minden földi ünnep elmúlik itt a földön és per omnia saecula saeculorum, minden korokon keresztül majd csak ott, a másvilágon ünnepelhetünk, szünet nélkül, vég nélkül. Ezt érezte Lisieuxi Szent Terézke is. Önéletrajzában így ír: ,,Visszatérek az én vasárnapomra. Ez örömteljes napnak is, mely oly gyorsan múlt el, megvolt a maga mélabús vonása: a vecsernyéig zavartalan volt a boldogságom, de az esti ájtatosság után mélységes szomorúság borította el lelkemet; arra gondoltam, hogy holnap újra megkezdôdik a hétköznapi élet, dolgozni, tanulni kell újra és teljes szürkeségében éreztem azt, hogy a föld siralomnak völgye; az ég nyugalmára áhítoztam és a mennyei város örök ,,vasárnapjára'' vágyakoztam!'' Nézzük itt is befejezôként a fejezetet bevezetô mélyértelmű képet. Azt a gondolatot szeretné lelkünkbe vésni, hogy a vesperae az Egyház esti dicsôítô imádsága, fôként pedig köszönet a megváltás napjáért. Üdvösségtörténeti háttérként gondolhatunk az utolsó vacsorára; ezzel kapcsolódik ez a hóra az Eucharisztiához és úgy foghatjuk fel, mint végsô hálaadást a szentmiséért, szentáldozásért. A vesperae csúcspontja a Magnificat, az Egyház hálaimádsága Krisztus bennünklakásáért, mint ahogy Szűz Máriának hálaadó imádsága volt az istenanyai méltóságért. A képen látjuk az apokaliptikus Isten Bárányát, napszerű dicsfény veszi körül. A nôalak az Egyházat jelképezi, aki a megváltás kegyelmeiért Magnificatot énekel a Báránynak. A nô azonban Isten Anyja is, akinek Gábriel arkangyal Isten üzenetét hozza. {kép} A bencés apátságokban különösen szépen fejtik ki a vecsernye pompáját. Schneider így írja le a maga átélését:[21] ,,A nap már hanyatlóban van, s magával viszi a horizont felé a nappal ragyogó fényét is. Békés csend borul a kolostorra. Szinte azt hinné az ember, hogy a természet lüktetô szíve megszűnt dobogni. Ezt az idôpontot nevezi Szent Ambrus ,,hora incensi''-nek, vagyis amikor lámpát kell gyújtani, ez a régiek lucernariuma, amikor az elsô lámpák kigyulladnak, ez a vesperae, az alkonyat órája; ekkor mondták az apostolok idejétôl kezdve a vesperaet. Ezt a hórát az Egyház a zsidó szertartásból vette át, mert a zsidók ekkor mutatták be az esti áldozatot, az illat- és tömjénáldozatot. Az elsô krisztusiak napnyugtakor hálát adtak Istennek a tôle nyert jókért. Arról sem feledkeztek meg, hogy ezen idôtájt alapította Jézus az Eucharisztia szeretet-áldozatát. A vesperaehoz fűzôdô megható emlékek gyönyörű himnuszokban és ragyogó, fényes istentiszteletben jutottak kifejezésre. Meggyôzôdhetünk errôl, ha elolvassuk Aetheria apátnô idevonatkozó szavait: ,,A tizedik órakor, amit itt lycnian-nak neveznek, nálunk pedig lucernare néven ismerôs, a nép az Anastasis-ban gyűl egybe. Minden gyertyát meggyújtanak s ettôl az egész templom fényárban úszik. Elôször az esti zsoltárokat éneklik el, a psalmi lucernares-t, amik igen hosszú antifonákkal végzôdnek. Alkalmas pillanatban értesítik a püspököt; aki lejön és leül a többinél magasabbra helyezett székére, a papok pedig köréje. Ezalatt a diakonus névszerint említi mindegyiket, s a pisinni, azaz a nagyszámú fiatalság, mindenegyes névnél Kyrie eleison-t mond. Ez a felelet szinte végtelenszer ismétlôdik. Mihelyt a diakonus befejezte az elsorolást, a püspök elmond egy imádságot: ez az egész népért mondott imádság; a jelenlevôk mindnyájan, a hívôk is, a katekumenek is, lehajtják alatta a fejüket. Majd a katekumenekért imádkozik a püspök s ekkor csak ezek hajtják le a fejüket. Végül a püspök a hívôkért imádkozik s most ezek hajtják le a fejüket a püspöki áldás alatt. Ezzel az istentisztelet bevégzôdik: kiki kezet csókol a püspöknek s eltávozik... ekkorra már sötét éjszaka van.'' Így folyt le az estéli istentisztelet, a vesperae, Jeruzsálemben a IV. század vége felé. Cassianus a vesperaet még esti imádságnak tartja, ezért lucernaris hora-nak, azaz: a lámpagyújtás hórájának nevezi, jelezve a névvel, hogy meglehetôsen késô mondták. Szent Benedek által lett a vesperae a délutáni idôszak imádsága. Fényét azonban ô is, fiai is hűen megôrizték, sôt gyarapították gyönyörű himnuszokkal, a keresztény tradíció legbájosabb dallamaival. Így a vesperae is testvérével, a korai laudessel együtt a benediktinus liturgia fényes, pompás alkotása... A harangszó elhangzott már, a nonát is elénekelték már. Pluviáléba öltözött papok és akolitusok lépkednek az oltár felé. A kezükben levô gyertyák fénybarázdát vágnak a tömjén sűrű, illatos füstjében. Az orgona hatalmas hangja megtölti az egész templomot. Majd hirtelen csend áll be, a celebráns ajkáról elhangzik az elsô antifona s utána rögtön a ,,Dixit Dominus Domini meo'' messzianikus zsoltár következik. Ennek a zsoltárnak az örökéletű, dicsôséges szövege már a bibliai kortól kezdve mindig megdobogtatta a hívôk szívét. A kórus ajkáról egyik sora a másik után pereg le, mint megannyi igazgyöngy, hol gyorsabban, hol lassabban. Mintha csak a kórus keblébôl szakadna ki; mintha Izrael lelkének továbbélô dala volna ez a zsoltározás; egyfolytában, megszakítás nélkül jön egyik zsoltár a másik után, mindegyik végén a doxológia, aminek békés végtelenségébe szinte belevész minden zsoltár. A zsoltárok után rövidke lectio következik, responsorium és a himnusz majd a Magnificat, a Szent Szűz öröm-éneke, amelyben az alázatosság felmagasztalása, a dicséret, boldogság, imádás oly nagyszerű, oly mámoros oly mélységes kifejezésre talál, hogy énekléséhez valamennyien tisztelettel felállanak, és az elején keresztet vetnek magukra. A pap is, az oltár felsô lépcsôjén, a tabernákulum elôtt tömjént áldoz; sűrű, illatos füstje ég felé száll az égô gyertyaszálak között, mint a szeretet és tisztaság szimbóluma.'' ======================================================================== Az este hórája Mikor imádkozik az Egyház A nap utolsó hórája éppúgy a szerzetesi élet alkotása, mint a prima hora volt; a világi papság azonban átvette és beillesztette a kánoni officiumba. Nyugaton általában Szent Benedeknek tulajdonítják a completorium bevezetését. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ô adta meg a mai alakját és valószínű, a régi lucernarium officiumából átvett néhány elemet, hogy a completoriumot azzal gazdagítsa és részben a nap befejezô imádságává, részben pedig az éjszakára való elôkészületté tette. Utána még néhány kis változtatás történt és így nyerte el azt a csodálatos szép felépítését, amelyet ma is megcsodálunk. Neve is Szent Benedektôl származott, de a kiválasztásában a szent rendalapító szívében visszacsenghetett a misét befejezô imádságnak régi neve: ad complendum. Volt még egy másik, ma már elfelejtett neve is: conticinium, mert Szent Benedek utasítása nyomán minden kolostorban a completorium után szigorú csendet kellett tartani.[22] A történetbôl csak annyit említünk meg, hogy valami esti imádságot már Szent Vazul is említ: ,,Miután a vecsernyét elimádkoztuk, ismét imádkoznunk kell az éjszaka kezdetekor, hogy gáncs nélkül és minden fantáziaképtôl szabad nyugalmat élvezhessünk. Ebben az idôben tehát a 90. zsoltárt kell imádkoznunk.'' Ebben a rendelkezésben kell látnunk legalább is a magot, melybôl a késôbbi completorium kifejlôdött. Keleten Konstantinápolyban már az V. század elején volt egy kánoni hóra, melyet ,,prothypnia''-nak neveztek és megfelelt a mai ,,apodeipnon''-nak; mind a két szó befejezô esti imádságot jelent. Pusztán külsôleg tekintve a completorium a primával mutat fel szerkezetében is sok hasonlatosságot, nemcsak keletkezésében. Amint a primában a nap kezdetét, a completoriumban a végét szenteljük meg imádsággal. Így felfoghatnók hálaadó imádságnak is az elmúlt nap folyamán kapott jótéteményekért, de ez a gondolat háttérbe szorul és mint láttuk, inkább a vesperaeban érvényesül. Jobban elôtérbe nyomul azonban egy másik gondolat. Amint a prima az utána következô napnak és a nap munkájának a bevezetése, hasonlóképpen a completorium a közeledô éjszakára való elôkészítés. Mivel pedig éjjel nagyobb veszélyek lesnek az emberre és teste-lelke jobban rászorul az ôrizetre, azért nagyon kell az isteni oltalmat kérni az egyes ember számára. De a liturgia az énes gondolaton mindig felülemelkedik és mindig gondol a lelkek közösségének érdekeivel, azért a completorium is utal arra, hogy a sötétség a gonoszlélek birodalma és a sötétség fejedelmével szemben kell nekünk Krisztus királyunk mellé állnunk. Ha jól átimádkozzuk, akkor talán ezt találjuk a leguralkodóbb gondolatnak. Csodálatos azonban, hogy a liturgiában milyen zökkenésnélküli átmenetek vannak. Példának elég csak az egyházi év utolsó és elsô vasárnapjára rámutatnunk és meglátjuk, hogy az Úr második eljövetelének várása mily természetesen fonódik össze az elsô eljövetelérôl való megemlékezéssel. Hasonlót látunk a zsolozsmában is, mert a completorium nemcsak befejezi az elôzô napot, hanem már készít a következô nap zsolozsmájára, mikor figyelmeztet: ,,Testvérek, józanok legyetek és vigyázzatok.'' Vigilate! -- hangzik a felszólítás és belekapcsol mindjárt a következô nap vigiliájába, éjszakai zsolozsmájába. A completorium abban is hasonlít a primához, hogy állandó jellegű. A liturgikus év változó gondolata szinte egyáltalában semmiféle hatással nincs rá. Így tehát szerkezetében olyan zárt és kerek egészet alkot, mely ebben a tekintetben az összes hórákat túlszárnyalja. Rá lehet mutatnunk még arra a párhuzamra is, ami a laudes és prima, meg a vesperae és completorium között fennáll. Az elsô kettô reggeli imádság, de a laudes az Egyház egyetemes dicsérô imádsága, a prima az egyes embernek a munkára készülôdése, szubjektív reggeli imádsága. Hasonlóképpen a vesperae az Egyház egyetemes hálaadó esti imádsága, míg a completorium az egyes embernek, a bűnös léleknek szubjektív imádsága, mielôtt az Úrban elpihenne. Szép a completorium szimbolikája, melyre Parsch mutat rá:[23] ,,A hóra közvetlenül, bevezetô imádság nélkül kezdôdik, lelkiismeretvizsgálatot tart és bánatot kelt. A világosság és a nap a Szentírásban éppúgy, mint a liturgiában is, kedvelt képei és hasonlatai az istenségnek, Krisztusnak és az isteni életnek. Krisztus az isteni nap, a krisztusi hívô pedig a napnak gyermeke. Ezeket a gondolatokat gyakran találjuk a hórákban. De a világosságnak az ellentéte, az éjszaka, a sötétség is szívesen használt szimbóluma a bibliának, liturgiának a pokol sötét hatalmainak megfestésére. Ez az éjszakai gondolat uralkodik az egész completoriumban. Az imádkozó a sötétségben az ördögnek elemét látja, az éjszaka a világon uralkodó bűnös hatalomnak köpenye. Isten gyermeke, mint világosságból lett lény, fél az éjszakától, s mint csibe a keselyű elôl a tyúk szárnyai alá, úgy menekül a sátántól Isten oltalmába. Legyünk figyelemmel arra is, hogy a liturgikus imádságban nemcsak magunkra gondolunk, hanem embertestvéreinkre is, akiknél ,,este'' lesz, a kísértés, a bűn, a halál estéje. És valójában, gonosz ellenségünk mily szívesen használja fel az éjszakát a csábításra! Mintha a sötétség beálltával a pokol elnéptelenedne, a földre küldené követeit, hogy behálózzák az embereket. Mennyi bűnt takar az éj fátyola! A pap esti imádságában ezért oltalmat kér a pokol hatalmával szemben a maga és testvérei számára. Az alvás a halálnak is képe, szimbóluma; mikor aludni megyünk, önkénytelenül is a halálra gondolunk s így a completorium ,,életünknek esti imádsága'' is, boldog halál kérése; éppen ebben a vonatkozásban fölséges gondolatokat rejt magában. Röviden és hatásosan fejezi ki az esti imádságnak ezt a kettôs jelentését a completorium kezdetén az áldás. ,,Most nyugalmas éjszakát és egykor boldog véget engedjen nekünk a mindenható Úr.'' Végül imádságunknak üdvösségtörténeti háttere az Úr Jézus Krisztusnak halálküzdelme az Olajfák-hegyén. A completoriumot életünk és testvéreink életének ilyen küzdelmes óráiért is imádkozzuk. Komoly kérô imádság ez! Fôelemei: megbánás, védelemért való könyörgés, mélységes bizalom. Különösen szép a zsoltárok után következô állandó rész. A himnuszt követi a szép capitulum: ,,Uram, te itt vagy közöttünk!'' Jézus van közöttünk, az ô nevében gyűltünk össze. ,,Ne hagyj el minket'', ez a fôgondolat, a fôkérés, ehhez kapcsolódik a rákövetkezô responsorium. Most két képet akar belénk rögzíteni. Az elsô a responsoriumban van: Jézus a kereszten függ és utolsó szavait mondja: ,,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!'' Ismételjük átelmélkedve ezeket a bensôséges szavakat: Ó Megváltóm, neked ajánlom lelkemet e napnak, az életnek és a léleknek éjszakáján! Az utána következô versiculus a két legkedvesebb éjszakai képet adja: Elôször ôrizz meg engem, mint szemed fényét! Olyan nagy szükségem van a védelemre, mint a szemnek, de szeretnék számodra is olyan kedves és drága lenni, mint a szem. Azután mint kis csibék menekülünk oltalmazó szárnyaid alá! A halálnak másik képét az evangélium canticumában találjuk: az agg Simeon hattyúdalát énekli; a kis Jézust tartja karjaiban, sóvárgó vágya beteljesült, látta a Megváltót, most már kéri Istent, hogy bocsássa el földi szolgálatából. Az imádkozó ugyanilyen helyzetben van; a misztikus Üdvözítôt tartja kezeiben és a napnak megváltói kegyelmeit hordozza szívében; szemei megint ,,látták az üdvösséget'', az isteni ,,Fény'' ragyogott fel számára, Krisztus lett az ô ,,dicsôsége''. Kéri, hogy szolgálatából elbocsátást nyerjen, vége a napi munkának, talán az élet munkája is megszűnik. Hiszen Isten napszámosai vagyunk és minden nap készen kell lennünk arra, hogy ô ,,elbocsát'' bennünket. A halál e két képének nagyszerű hatása van. Simeon énekének keretverse szintén nagyon gazdag gondolatokban; testi és lelki ôrködés és álom szövôdnek össze: Védj minket, amikor ébren vagyunk (nappal), ôrizz bennünket, amikor alszunk (éjszaka), hogy Krisztussal virrasszunk (az életben, a kegyelem által) és békében nyugodjunk (a boldog halálban). Itt is látjuk, hogy a completorium nemcsak esti, hanem egyben a halálra is elôkészítô imádság. Az oráció mindezeket a gondolatokat rövid, magvas kérésbe foglalja össze. Négy gondolatot találunk itt: 1. Látogatás. Meghívjuk az Urat, hogy lakjék nálunk, kegyelmi jelenlétével és védelmével. Ahogy az ószövetségben a pusztaságban népe között lakott, úgy látogasson meg minket is és maradjon nálunk! 2. Kérés. Isten azonban a lélek várának védôje is, tartsa tôle távol az ellenséget. 3. Közbenjárás. A jó angyalok, az ôrzôangyal lakjanak ebben a házban. Önkénytelenül Jákob pátriárkának álmára gondolunk, a mennyei létrára; az angyalok fel- és lejárnak rajta. Felviszik az imádságot és a jócselekedeteket, lehozzák a kegyelmet és meghallgatást. 4. A mennyei Atyának áldása legyen egész éjszakán át rajtunk. Így halkul el lassan az esti imádság: egynéhány vers, a mennyei Atyának áldása, a ház Urának áldása! Elmondjuk még égi Anyánknak esti köszöntésünket, a Mária-antifonát. Egyik szebb, mint a másik. Azután csend lesz a kórusban. Az imádkozók csendben, magános imádságként elmondják a Miatyánkot és a Hiszekegyet; ez utóbbival végzôdik az egész officium, amint a matutinumban ezzel kezdôdött: a hit éppúgy kezdete, mint vége egész életünknek. Képünk a completoriumot befejezô Mária-antifonákhoz kapcsolódik. Amint a Szűzanya elaltatja keblén kis Jézusát, úgy szeretnénk mi is az ô oltalmában nyugovóra térni. Az utolsó hangosan mondott vagy énekelt rész a Szent Szűz köszöntése, és valóban, aki a liturgia szellemében imádkozik, annak ez az ének visszhangzik lelkében utolsó elsimuló akkord gyanánt. {kép} Ennek a varázsos hatású hórának egész szépségét csak a liturgiát teljesen megvalósító bencés apátságokban élhetjük át. De aki csak egyszer átélte, soha nem tud megszabadulni hatásától. Hallgassuk csak meg, mit ír róla az, aki ezt megtapasztalta:[24] Eszembe jut egy csendes szeptemberi este. A természeten borongó, melankolikus nyugalom ömlött szét, bágyadt mosollyal búcsúzott minden a nyártól. Valami meghatározhatatlan, átmeneti este volt ez, mikor a csípôs ôszi szelek még nem zörögnek az elsárgult levelek között, de érezzük, hogy a nyár búcsút int, olyan szép, hangulatos este, mikor az ember úgy érzi, hogy más lélek van a lelke helyén, mikor a titokzatos percek titokzatos hangulata könnyet csal a szemünkbe. A költôk kedvenc témája ez az este, s a betegek bágyasztó, melankolikus estéje. De ez a completorium ideje is, mikor megszűnnek a fáradalmak, megenyhülnek a bajok, szenvedések, elszunnyadnak a gyötrôdések. S ez Krisztus órája is, az az idô, amikor a sírban pihent drága teste... A küszöböt átlépve, egyenest a templomba akartam menni, amikor megláttam, hogy mindenfelôl szerzetesek jönnek mélyen a szemükbe húzott kámzsával, nesztelen léptekkel s hosszú, kettôs sorban helyezkednek el a bejárat mellett. Ez a statio, a gyülekezés az ünnepélyes bevonulás elôtt. Az apáttól adott jelre a menet csendben megindul. Az ajtóban egy novicius áll szenteltvízzel, mindenki meghinti magát vele s elfoglalja a stallumát. Erre magam is beléptem a templomba. A fôhajó is, a mellékhajók is homályban voltak. Hirtelen valami végtelen nyugalom, természetfeletti béke érzése vett rajtam erôt. Mindössze egyetlen lámpa próbálta gyenge fényével megvilágítani a templomot; az öröklámpa imbolygó lángja úgy vergôdött, mint egy nyugtalan, lázas lélek. A szerzetesek stallumaik elôtt egy rövidke imára térdeltek le. Csakhamar az apáttól áldást kapva, a lektor felment emelvényére s Szent Gergely egyik homiliájából olvasott fel egy fejezetet, majd utána Cassianus híres gyűjteményébôl, a Collationes-bôl egy részt. Innen vette a nevét az esti étkezés: a collatio, mert ezt olvasták régente a könnyű, rövidke esti étkezés alkalmával. Néhány perc múlva az apát jelt adott s erre a lektor azonnal abbahagyta az olvasást e szavakkal: Tu autem Domine miserere nobis. Az apát hozzáfűzte: Adjutorium nostrum in nomine Domini. Mindnyájan feleltek: Qui fecit caelum et terram. E szavakra a szerzetesek felálltak. Elérkezett a completorium ideje. Completorium annyit jelent, mint: befejezés. A régi szerzetesek még nem ismerték, mert ezt az istentiszteleti hórát Szent Benedek hozta be. Csak a hatodik században hangzott fel elôször a csendes estéken a breviáriumnak ez a része, mely a kora reggeli imádsággal, a primával rokon. A completorium a fáradtságnak, a csendes szomorúságnak a hórája. Mert mi más is rejtôzik a zsoltárai mélyén, mint a közeledô éjszaka remegése, mint Krisztus kereszthalálának az emléke? Zsoltárai, himnuszai, imádságai is nemde azért esdekelnek oly nagy hévvel, hogy elűzzék az éjszaka ismert rémeit? -- ,,Békés éjszakát adjon nekünk az Isten, adjon nekünk boldog kimúlást!'' hangzik az apát szava. És a testvérek rákezdik a zsoltárt: ,,Mivel bennem bízott, mondja az Úr, én fogom védelmezni; én leszek a védelmezôje, mert ismerte nevemet.'' Ezek az elhangzó ôsrégi szavak bíztatóan átfogják az összekulcsolt kezeket, békecsókot lehelnek az ajkakra, megnyugtatják a szíveket. Mennyi áhítat van ebben a completoriumban!... Mikor elôször jártam a kolostorban, mindjárt a megérkezésem utáni éjszakán meghallgattam a matutinumot: a zsoltározás halk zümmögése maga után csalt, felmentem a kórus fölötti erkélyre. Egészen egyedül voltam; alig tudtam a homályban megkülönböztetni a stallumokat s a szerzetesek sziluettjeit. A templomhajóban ének szárnyalt s ég felé törô útjában engem is megcsapott. Nem láttam, csak hallottam és éreztem. Ez a hangulat támadt most fel bennem, mikor a completoriumon résztvettem. Ez az istenházáhan a legbensôségesebb óra, mikor a szív felszabadul, a lélek kibontja szárnyait s túlrepül a természetszabta korlátokon. Mennyi gyönyör van a homályban! Valami titokzatos tűzhelybôl meleg árad, mely bôségesen ontja édes, cirógató sugarait a hívô lélekre, s azt egy más világba ragadja, átalakítja. A szív fiatalos tűzzel telik meg s úgy érzi magát az ember, mintha angyalajkak oktatnák a hit titkaira. A szavak lánggal égnek, jelentésük természetfeletti fényben ragyog. Majd hirtelen, mintha mély örvény nyelte volna el a kórust, mélységes csönd állt be; a lehajtott homlokokra meleg, boldog áldás hullt a sötét ívek ölébôl. Mennyire emlékszem én mindenre! Ezután az apát keresztet vetett a testvérek felé. Erre egy ének zendült fel, egy utolsó ének; páratlanul szép, hiszen akkordjait a szeretet szôtte, melódiájában könnycseppek csillognak, benne zokog a szeretet öröme és bánata: ez a Szűzanya éneke, a Salve Regina; a hit által ihletett emberi szív kiapadhatatlan, nagy, gyermeki bizalma és ereje szólal meg benne. Micsoda sohasem sejtett távlatokat tár fel elôttem ez a telt hangú, finom gregorián ének! Az esdeklés, a remény szavai, Mater misericordiae, Vita, Dulcedo, O clemens, O pia, elôbb a kórus felett keringtek, majd könnyed szárnyukon fölröppentek a templomhajó ívei közé s ott eltűntek Isten felé törô útjukon! Még néhány imádság következett, megemlékezés az elhunytakról, Szent Benedekhez s beállt a teljes csend, az éjszaka szilenciuma. Szobámba visszatérve láttam, hogy negyedkilenc van, a szerzetesek lepihenésének az ideje. Ekkor tűnt fel mégcsak igazán a csend, melybe az egész kolostor elmerült, ez az abszolút csend, mely annyira nyugtalanítja a vendég szívét, ki elôször tartózkodik kolostorban. Csak a toronyóra ütése hallatszik negyedóránként. Lámpámat fejem fölé emeltem s elolvastam az ágyam fejére írt szavakat: Salva nos Domine vigilantes, custodi nos dormientes: ,,Ments meg bennünket, Urunk, ébrenlétünkben, ôrizz bennünket álmunkban.'' Szívem túláradt, szinte megfájdult ennyi benyomástól, ennyi bensôséges lelki élménytôl, aminek tanúja és alanya voltam és semmi kedvem sem volt gondolkodni. Csak a ,,Lelkek útjára'' gondoltam, amit oly gazdag színekkel írt le Avilai Teréz. Elképzeltem, hogy milyen lehet a misztikus elragadtatás elsô összeborzongása, az eksztázis elsô ihlete. Majd eloltva lámpámat, az ágyba bújtam s még hallottam néhány pillanatig lelkem visszhangját, mely dallamosan, csendesen, elhalkulóan suttogta: completorium, completorium. S azóta is sokszor csendült már meg szívemben ez a borongós, alkonyi szó. Mikor az est leszáll s árnyékában elpihennek a nappal fáradalmai, sokszor hallom fülemben megcsendülni ezt a dallamos szót, mely úgy él tovább a lelkemben, mint a tengeri kagylók mélyén a tenger zúgása. S ilyenkor feltámad elôttem az egész múlt minden kedves benyomásával és szinte szentségtörésnek tartom mikor a lámpát meggyújtják s ezzel szétszaggatják ezt a kedves délibábot. Végezetül két tanácsot szeretnénk adni. Az egyiket a világi hívôk számára. Régi szokás és a bencés oblátusok számára mintegy kötelesség is volna, hogy a nappal hét liturgikus hórája idején a következô kis imádságot ismételjék el. Rövid az egész; nyugodtan el tudják tehát a megfelelô idôben mondani. Az pedig, hogy mindig ugyanaz marad, ne zavarja meg ôket, mert csak a földi ember kíván mindig újat, mindig változót, az égben örökké egy lesz lelkünk minden vágya, hogy szünet nélkül dicsérhessük Istent. V. Istenem, ügyelj segítségemre. F. Uram, siess megsegítésemre. V. Dicsôség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek. F. Miképpen kezdetben volt és van most és lesz mindig, mindörökkön-örökké. Amen. 116. zsolt. Dicsérjétek az Urat minden nemzetek: dicsérjétek ôt minden népek. Mert megerôsödött rajtunk az Ô irgalmassága: és az Úr igazvolta mindörökké megmarad. V. Dicsôség az Atyának... F. Miképpen kezdetben... V. Adjunk hálát az Úrnak! F. Hála legyen Istennek. V. A megholt hívek Isten irgalmasságából békességben nyugodjanak. F. Amen. A papok számára pedig azt ismételjük el, amivel ezt az egész részt kezdettük. Végigelmélkedve ugyanis az imádságos hórák történetét és szellemét, most el tudják fogadni tanácsunkat: a) Lehetôleg mindig, minden hórát a maga idejében imádkozzunk el. b) Ha ezt nem tehetjük meg, akkor inkább elôre végezzük el és majdnem soha késôbben. c) De mindig és minden körülmények között a most megismert lelkülettel mondjuk. Ehhez segítse el minden olvasómat a bennünk imádkozó Szentlélek Isten! ======================================================================== A krisztusi hívôk legelsô imádságai Mit imádkozik az Egyház Az elsô részben láttuk, hogy mikor imádkozik az Egyház, -- most azt szeretnôk összefoglalni, hogy ezen alkalmakkor mit imádkozik. Mégpedig legelôször azokat az ,,imádság-magokat'' kell megismernünk, amikbôl a századok folyamán kifejlôdött az Egyház liturgikus élete. Ezeket pedig megtaláljuk a Szentírásban, mert Jézus imádsága lesz a legfôbb példa és maga a Biblia lesz a legelsô anyagforrás. Nézzük meg elôször az Úr Jézus példáját és szedjük össze magának az Úrnak valamennyi imádságát, hogy levonhassuk belôlük a tanulságot. Mikor a tanítványok kérték a Mestert, hogy tanítsa meg ôket imádkozni, akkor Jézus ezt mondotta: Ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is. Életünkre szükséges kenyerünket add meg nekünk ma és bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek; és ne vígy minket a kísértetbe, de szabadíts meg a gonosztól. Amen. (Mt 6,9-13) De vannak az Úrnak más imádságai is. Így fel van jegyezve egy hálaadása: ,,Hálát adok neked, Atyám! mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsektôl és okosaktól és kinyilatkoztattad a kisdedeknek. Igen, Atyám, mert így tetszett neked.'' (Mt 11,25) Lázár sírjánál is hálát adott és így imádkozott: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Én ugyan tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló népért mondám, hogy higgyék, hogy te küldöttél engem.'' (Jn 11,41-42) Jeruzsálembe vonulásakor mondotta a következô imádságot: ,,Most az én lelkem megrendült; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettôl az órától. De hiszen azért jöttem ez órára. Atyám! dicsôítsd meg nevedet.'' (Jn 12,27-48) Fôpapi imádsága azonban a legszebb és leghosszabb. Olvassuk el imádságos lélekkel: ,,Atyám! Eljött az óra, dicsôítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsôítsen téged; aminthogy hatalommal ruháztad fel ôt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, egykor örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldöttél, Jézus Krisztust. Én téged megdicsôítettelek a földön, a munkát elvégeztem, melyet rám bíztál, hogy azt megtegyem; és most te dicsôíts meg engem, Atyám, tenmagadnál, azzal a dicsôséggel, mely enyém volt nálad, mielôtt a világ lett. Megismertettem nevedet az emberekkel, kiket e világból nekem adtál. Tieid voltak és nekem adtad ôket és a te beszédedet megtartották. Most már megtudták, hogy minden, amit nekem adtál, tetôled vagyon; mert az igéket, melyeket nekem adtál, átadtam nekik és ôk elfogadták és az igazságot megismerték, hogy tôled jöttem ki és elhitték, hogy te küldöttél engem. Én ôérettük könyörgök, nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ôk tieid és az enyémek mind tieid és a tieid enyémek és én megdicsôültem bennük. Én már nem vagyok a világban, ôk meg a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg ôket a te nevedben, kiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. Míg velük voltam, én tartottam meg ôket a te nevedben. Akiket nekem adtál, megôriztem és senki sem veszett el közülük más, mint a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék. Most pedig Hozzád megyek és ezeket beszélem a világon, hogy az én örömöm bennük teljes legyen. Én a te igédet közöltem velük és a világ gyűlölte ôket, mert nem e világból valók, amint én sem vagyok e világból. Nem kérem, hogy vedd el ôket a világból, hanem hogy óvd meg ôket a gonosztól. Nem e világból valók ôk, amint hogy én sem vagyok e világból. Szenteld meg ôket az igazságban. A te igéd igazság. Amint te küldöttél engem a világba, úgy küldöttem én is ôket a világba. És én ôérettük szentelem magamat, hogy ôk is meg legyenek szentelve. De nem csupán ôérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ô szavuk által hinni fognak énbennem, hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te Atyám, énbennem és én tebenned, úgy ôk is egyek legyenek bennünk és így elhiggye a világ, hogy te küldöttél engem. Én pedig a dicsôséget, melyet nekem adtál, közöltem velük, hogy egyek legyenek, amint mi egyek vagyunk, én ôbennük, te meg énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek és megismerje a világ, hogy te küldöttél engem és szeretted ôket, miként engem is szerettél. Atyám! akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, ôk is velem legyenek, hogy lássák az én dicsôségemet, melyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ alkotása elôtt. Én igaz Atyám! a világ nem ismert meg téged; én pedig ismertelek téged. Ezek is megismerték, hogy te küldöttél engem. És én megismertettem velük a te nevedet, hogy a szeretet, mellyel engem szerettél, bennük legyen és én ôbennük.'' Az Olajfák-hegyén megrendítô az Úr vérkönnyes imádsága: ,,Atyám, ha lehetséges, múljék el tôlem e pohár, mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te. (Mt 26,39.) Abba, Atyám, minden lehetséges neked, vedd el tôlem e poharat; de ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te.'' (Mk 14,36) A keresztfán függve is csak imádkozott az Úr, hogy példát adjon: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.'' (Lk 23,34) ,,Eli, Eli lamma sabaktani?'' Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? (Mt 27,46) ,,Atyám, a te kezeidbe ajánlom lelkemet!'' (Lk 23,46.) Íme, ezek az Úr Jézus drága ereklyéi. Gyöngyszemek az ô imádságos lelkébôl. De termékeny szemek voltak, mert ezekbôl sarjadzott ki az egész krisztusi imádság, húsz évszázad eget keresô és kegyelmet leesdô szíváradása. Ez a néhány szó kevésnek látszik, de súlyt ad neki az Úr Jézus példája. A szent evangéliumok hetvenháromszor említik azt a fölséges tényt, hogy az Isten-ember imádkozott! Jézus sokat imádkozott egyedül. Tanúja ennek az imádságnak legtöbbször az éjszaka csillagserege volt. Emberi fül nem hallotta meg, mily ima szállt Jézus lelkébôl az ég felé. Az örökkévalóság fölsége borul erre a felmérhetetlen hallgatásra egészen az Úr eljövetele napjáig. Akkor majd kinyilvánul, hogy ezeknek a szent éjszakáknak hallgatásaiban mi hozta le az eget a földre. De ebben a néhány imádságban is találunk valami szilárd külsô formát és felismerjük tisztán a krisztusi lélek imádságos magatartását. Elôször is valamennyi az Atyához szól. Mindaz, amit az emberi értelem elgondol, ami után az emberi szív vágyódik szeretetben, jóságban, irgalomban, gondoskodásban, vigasztalásban és bizalomban, az Úr keze megrajzolta a mennyei Atya képén. Az Atya maga a teljes szeretet és boldogítani akarás. ,,Az Atya nem ítél el senkit.'' (Jn 5,22) Kezében van az örök élet jutalma és ô ajándékozza a kiválasztottság kegyelmét. Senki sem mehet Jézushoz, hacsak az Atya nem vonzotta ôt, ha az ember szívét és akaratát megelôzô kegyelmével nem tette alkalmassá. Másodszor Jézusban megvan a teljes megadás. ,,Legyen meg a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is.'' ,,Az én életem, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött.'' (Jn 4,34) A jövôben tehát az ember szentségét nem a teljesített munka szerint mérik; aki egész nap fárad és dolgozik, az is kénytelen elismerni: haszontalan szolga vagyok! De mentôl jobban megadja magát az emberi akarat az isteni akaratnak, annál nagyobb lesz a tökéletessége. Az Egyház nyilvános liturgikus imádságában követi Mesterének és Urának példáját. A mennyei Atyához fordul és a hívôk szívét akarja kitágítani és bizalomra indítani. Azután az imádkozó Egyház lelke is alázattal és megadással teljes. Mindig alázatosan áll az isteni Fölség színe elôtt. Az Egyház imádságaiban van igazság és tartalom, erô és nagyság. Földi életének napjaiban így imádkozhatott az Úr maga. Az ô imádságának folytatása csupán az Egyház imádsága a szent zsolozsmában. Ugyanígy imádkozott a Boldogságos Szent Szűz is, akinek legelsô feljegyzett szava is már igazi imádság: ,,Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.'' (Lk 1,38) Gyönyörű szép azonban Istenhez ujjongó hálaadó imádsága. Oly szép, hogy azóta nincsen nap, melyen az Egyház el ne mondaná a vecsernye sejtelmes, hangulatos hórájában. Találunk azonban az evangéliumokban értékes gyöngyöket, imádságos fohászokat. Zakariás énekét (Benedictus, Lk 1,68-79) és Simeon imádságát (Nunc dimittis, Lk 2,29-32) elhagyjuk most, csak az evangéliumi fohászokat szedjük csokorba. Péter bűnvallomása ez volt: ,,Uram, menj el tôlem, mert bűnös ember vagyok.'' (Lk 5,8) A poklos kérése így hangzott: ,,Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem.'' (Lk 5,12.) A két vak kérése a jerikói út mentén ez volt: ,,Dávid fia, könyörülj rajtunk!'' (Mt 9,27) A százados imádságát örökkön ismételjük szentáldozásaink elôtt: ,,Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak szóval mondjad és meggyógyul az én szolgám.'' (Mt 8,8) A vámos imádsága nekünk is megszerzi a megigazulást, ha az ô lelkével mondjuk: ,,Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.'' (Lk 18,13)][25] A tanítványok felsikoltása a mienk is lehet, valahányszor bajba kerülünk: ,,Uram, segíts rajtunk, mert elveszünk!'' (Mt 8,25) Keresztelô Szent János hitvallása is újra meg újra felhangzik a litániákban: ,,Íme, az Isten Báránya, ki elveszi a világ bűneit.'' (Jn l,29) Péter bizonyságtétele a mi hitünk sziklaszilárd alapja: ,,Te Krisztus vagy, az élô Isten Fia.'' (Mt 16,16) Az ismeretlen asszonynak Szűz Máriáról mondott dicséreté pedig Mária- tiszteletünk alapja: ,,Boldog a méh, mely téged hordozott és az emlôk, melyeket szoptál.'' (Lk 11,27) A jobb lator bánata a mi szívünkbe is belevág: ,,Uram, emlékezzél meg rólam, midôn eljössz királyságodba.'' (Lk 23,42) Szent Tamás apostol vallomását ismételjük minden misében az Úrfelmutatáskor: ,,Én Uram és én Istenem!'' (Jn 20,28) Szent Istvánnak a halál elôtti imádsága megtanít minket is, megnyugvásra: ,,Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet.'' (ApCsel 8,59) A Szentírás zárószava pedig az ókeresztények parúzia-vágyának szép kifejezése: ,,Jöjj el, Uram Jézus.'' Az Egyház legrégibb múltjából majdnem kizárólag nyilvános imádságok maradtak ránk. A magános imádságnak magától értetôdôen csak néhány nyomát találhatjuk. Ilyenek ezek a fohászok, fôként a két utolsó. Íme, ahol ezekkel a nyomokkal találkozunk, megihlet minket is az érzelemtôl átjárt szent izzás és a bensôséges kapcsolat az Úr Jézushoz. Ebbôl a két alapvetô tulajdonságból nôtt ki az imádságos életnek csodás virágzása, melynek egyik legszebb alkotása a szent zsolozsma. A hívôknek is voltak imádságaik az ôsegyházban. Azokból is néhányat idézünk a Szentírásból: ,,Urunk, te vagy az, ki alkottad az eget és a földet, a tengert és mindent, ami ezekben van. Aki Dávidnak, a mi atyánknak, a te szolgádnak szájával a Szentlélek által mondottad: Miért agyarkodnak a pogányok és törik fejüket hiábavalóságokon a népek. A föld királyai felkeltenek, a fejedelmek egybegyülekeztek az Úr ellen és Fölkentje ellen. Mert valóban egybegyűltek e városban a te szent Fiad, Jézus ellen, akit felkentél: Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népeivel, hogy végrehajtsák, amirôl kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék. Most tehát, Urunk, lásd fenyegetéseiket és add meg szolgáidnak, hogy teljes bizalommal hirdessék igédet. Te pedig nyújtsd ki kezedet gyógyításokra, hogy jelek és csodák történjenek szent Fiadnak Jézusnak neve által.'' (ApCsel 4,25-30) ,,Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt és aki van és aki eljövendô.'' (Jel 4,3) ,,Méltó vagy, ó Urunk, Istenünk, hogy tied legyen a dicsôség és a tisztelet és a hatalom, mert te teremtettél mindent és a te akaratod által jöttek létre és teremtettek.'' (Jel 4,11). ,,Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak! -- Amen. Az áldás és a dicsôség és a bölcsesség és a hálaadás, a tisztelet és a hatalom és az erôsség a mi Istenünké, örökkön-örökké. Amen.'' (Jel 3,11- 12) ,,Méltó vagy, Uram, hogy elvedd a könyvet és megnyissad annak pecsétjeit, mert megölettél, és megváltottál minket Istennek önvéreddel, minden törzsbôl és nyelvbôl és népbôl és nemzetbôl, és királysággá és papokká tettél bennünket Istenünknek, és uralkodni fogunk a föld felett!'' (Jel 5, 9-10) ,,Méltó a Bárány, aki megöletett, hogy övé legyen a hatalom és istenség és bölcsesség és erô és tisztelet és dicsôség és áldás! A trónon ülônek és a Báránynak áldás és tisztelet és dicsôség és hatalom, örökkön-örökké.' (Jel 5,12-13) ,,Most lôn az üdvösség és az erô és a mi Istenünknek a királysága és az ô Krisztusának hatalma, mert levettetett a mi testvéreinknek vádlója, aki vádat emelt ellenünk Istenünk színe elôtt éjjel-nappal. Azok pedig legyôzték ôt a Bárány vére és tanúbizonyságának igéje által; és nem kímélték önéletüket mindhalálig. Ezért örvendezzetek egek, és akik azokban laktok! Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal, tudván, hogy kevés ideje vagyon!'' (Jel 12,10-13) ,,Nagyok és csodálatosak a te műveid, ó Uram, mindenható Isten! igazságosak és igazak a te utaid, ó századok királya! Ki ne félne téged, ó Uram, és ki ne magasztalná nevedet? mert te vagy egyedül szent, mert minden nemzet eljô és leborul színed elôtt, mert ítéleteid nyilvánvalók lettek.'' (Jel 15,3-4) Szent Pál fohászaiból és ima-áldásaiból is következtethetünk az imádság ôsi anyagára: ,,Kegyelem nektek és békesség.'' (1Tessz 2,1) ,,Kegyelem és békesség nektek Istentôl, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.'' (2Tessz 1,2) ,,Az Úr igazgassa szíveteket az Isten szeretetére és Krisztus béketűrésére.'' (2Tessz 3,5) ,,A békesség Ura adjon nektek örök békességet. Az Úr legyen mindnyájatokkal. Urunknak, Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájatokkal. Amen.'' (2Tessz 3,16-18) ,,Kegyelem nektek és békesség az Atyaistentôl és a mi Urunk Jézus Krisztustól, ki önmagát adta bűneinkért, hogy kiragadjon minket a jelen gonosz világból Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint, kinek dicsôség mindörökkön-örökké. Amen.'' (Gal l,3-5 ???) ,,A békesség Istene, aki a halálból kivezette a juhok nagy pásztorát az örök szövetség vérében, a mi Urunkat, Jézus Krisztust, tegyen tökéletessé titeket minden jóban, hogy megcselekedjétek az ô akaratát, azt munkálván bennetek, ami elôtte kedves, Jézus Krisztus által, kié a dicsôség örökkön-örökké. Amen.'' (Zsid 13,20-21) A krisztusi imádság csírái ezek a szavak. Belôlük nôttek ki azok a virágok, melyek a zsolozsma anyagát alkotják. A legôsibb idôk imádságait valami igazán katolikus, azaz mindenkit és mindent felölelô szellem jellemzi.[26] Ha errôl a lelkületrôl igazán lenyűgözô képet akarnánk kapni, olvassuk el a nagypénteki könyörgéseket és megragad az ôsegyház imádságos lelkülete. Szent Egyházunk egyetemes volta sehol sem lép elragadóbban elénk. Voltak az Egyház ôsidejében a világban is bölcs emberek, kik az általános emberszeretetet hirdették és élt bennük valami halk, távoli sejtés azokról a fölséges és szent dolgokról, miket a mi Urunk ajka suttogott bele egyszersmindenkorra az emberiség szívébe. A szentatyák az Írás szellemétôl vezetve hirdetik, hogy az Isten Fia nem jött el elôkészítés nélkül a megváltás után sóvárgó emberiséghez. A pogány emberiség szíve is a vágyakozás szent lelkével várt; ez irányította tévelygô lelkük célnélküli ingadozását az út felé, melyen át az örök végzés szerint Isten irgalmához közeledniök kell. Az Egyház univerzálizmusa a Szentlélektôl való; nem a fontolgató észbôl, nem a hasznos számítgatásból. Az Egyház egyetemessége az Úr Jézusban, mint az Isten Fiában és az egész világ Üdvözítôjében való hit. Ez a krisztusi imádságnak, tehát a szent zsolozsmának is legmélyebb gyökere. A szent szeretet, a közösség lelke, a magasabb összetartozás tudata is átjárja krisztusi ôseink érzelemvilágát. Ez is kiviláglik imádságaikból. Nincs egyházi állás, földi hivatás, emberi állapot, életviszony, hogy az Egyház nyilvános imádságaiban helyet ne kapna. Király és koldus, pap és házasember, szűz és özvegy, katona és polgár, remete és utas, gyermek és elaggott, egészséges és beteg -- mindegy, az Egyház egyformán ajánlja valamennyit Isten irgalmasságába. Nincs itt pogány, sem zsidó, sem görög, sem barbár, mindnyájan egyek lettek az Isten Fiában való hitben. A szent Eucharisztia bora és kenyere élô jelképe lett mindenki Krisztusban testvérré válásának. Mint a kenyér is egykor a kalászokban szétszórva volt a földeken és lett egy kenyér és amint a bor is a szôlôhegyeken szerteszét volt oszolva a fürtökben és lett egy ital, úgy gyűjti egybe Isten mindenható keze a hívôket a világ minden tájáról Egyházába, hogy Krisztus misztikus testét felépítse belôlük. A liturgikus imádságokban az egyén személyes kapcsolatai Istennel felolvadnak az imádság nagy tárgyában. Közös imádságok lévén minden személyi vonatkozás a legcsekélyebbre szorult. Abban a határozottságban, mellyel az ôskeresztény imádságában lemondott szinte teljesen személyes érzelmének és hangulatának kifejezésérôl, van valami bensô nagyság. Ezzel aztán imádságuknak igazán katolikus fogalmazást adtak és ez volt oly nagyvonalú, hogy a személyes élet sokszerű szükségleteinek is helyet adjon. Mint az ókori épületek csak a lényegesre gondoltak és csak a gyakorlati célra törtek és éppen ezáltal egyszerűséget és biztonságot nyertek, olyanok ezek az imádságok is. Az eszmény az marad tehát, hogy úgy bele tudjuk magunkat élni az Egyház imádságos lelkébe, hogy azokat a saját érzelmeink és hangulataink hamisítatlan kifejezésévé tudnók tenni. Az Úr a szamariai asszony elôtt a megváltott emberiség lelkét oly forráshoz hasonlította, mely az örök élet felé árad. (Jn 4,14) Ilyen az Egyház imádsága is. Az egyes lelkek imádságai pedig virágok, melyek Isten éltetô lehelletére az egyházi imádság kristálytiszta folyója partján teremnek. Ha azonban az itt idézett szentírási imádságokat összevetjük a késôbbi zsolozsma közös imádságaival, több eltérést fogunk találni. A Szentírás imádságai szívvel telítettebbek, mintha frissebben és közvetlenebben fakadnának. Az Egyház közös imádságaiban a zsolozsmában lesz valami gondolattal megrakott, ünnepélyes lassúság; mintha régi elôkelô családok tagjaival érintkeznénk: zárkózottság és kimértség található bennük. Mégis mind a két imádság együtt nôtt és fejlôdött. Sokkal jobban egybekapcsolódnak, mintsem a felületes gondolkodás az elsô pillanatra meglátná. A teremtô imádságos élet és a kötött imádkozási mód szétválaszthatatlan szerves egészet alkotnak. A Szentírás imádságai (és a nyomukban fakadó egyéni imádságok) az édes, finom, ízes mag; -- az Egyház imádsága (melyek a Misszáléban, a Breviáriumban és a Rituáléban vannak) a kemény héj, mely az érzékeny, értékes magot óvja. A teremtô imádság Isten nagy kegyelme és mint a húsz századon át, úgy ma is a Szentlélek-Isten jelenlétének élô tanúsága. Az ôsegyházban tavaszi erôvel tört ki a lelkekbôl. Szent Pál elsô levele a korintusiakhoz csodás dolgokat mond el az ôsegyház teremtô imádságos életérôl. De mutatja azt is, hogy mint dolgozott az apostol, hogy a teremtô pillanat áradó gazdagságát megragadja és csatornákba vezesse, hogy a tapasztaltak a közösség hasznára legyenek. A teremtô imádság karizmája az Egyházban sohasem szűnt meg; az egyházi közös imádságok formáinak szent fegyelme alatt tovább terjed, egészen a világ végezetéig. A teremtô imádság a közös imádság lelke, de az Egyház mély bölcsességgel a közösségben nem adta meg neki a vezetôszerepet. Az apostol példájára rendezi és az egyesek megtapasztalta kegyelmi tényeket az egész test épülésére használja. ,,Isten nem a rendetlenség Istene, hanem a békéé.'' (1Kor 14,33) A Szentlélek-Istentôl adott nagy törvény szerint csak az Egyház áldó keze ad a hívôk imádságainak termékenyítô erôt. Ez Szent Benedek élettapasztalata is, pedig ôt elsôsorban a liturgikus imádság és a belôle fakadó életstílus szentjének tekinthetjük. A teremtô imádságot saját megtapasztalásából ismerte meg, a közös imádságnak pedig legelsô megszervezôje és törvénybe foglalója. (Az igazi szentbenedeki imádságos életet a késôbbi századokban is ennek a kettônek egységbe olvadása, harmóniája jellemezte. Innen tanultuk meg mi is azt, amit ezzel a könyvvel is szeretnénk ismertetni: egyéni, papi lelki életünket nem ,,praeter'' liturgikus, sôt nem egyszer ,,contra'' liturgikus magán áhítatgyakorlatokkal fejleszteni, hanem maguknak a kötelezô erôvel megparancsolt liturgikus ténykedéseknek megfelelô végzésével.)[27] * * * Mikor az egyéni teremtô imádság kezdett hivatalos, közös és kötött imádság lenni, akkor a Biblia lett ennek a folyamatnak a szabályozója is, de fôként anyagot bôségesen szolgáltató kincsesbányája.[28] Az egész ôskereszténység, de a mai liturgia és a belôle táplálkozó liturgikus lelkiség egyik fôforrása a Biblia volt. A Szentírásnak minden könyve a Genezistôl kezdve egészen az Apokalipszisig megvan a szent zsolozsmában a liturgikus év folyamára szétosztva. A szent zsolozsma jórésze a zsoltárokból és a szentírási olvasmányokból áll; de a többi rész is sokszor való a Bibliából. Régebben ez még világosabban meglátszott, mert akkor a ma már csak megrövidített alakjukban meglévô részeket még teljes egészében énekelték. A szentírási szakaszok is jóval hosszabbak voltak a mainál, majdnem teljesen elolvasták az egészet. Akárhány liturgikus könyv nem is állott másból, mint csupa szentírási részbôl. (Psalterium, Lectionarium, Evangeliarium) Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy a liturgiában csak a Bibliából vett rész lehet, mert ez protestáns és janzenista felfogás lenne. Szent Pál levelei bizonyítják, hogy már a legôsibb idôben is voltak a szentírási olvasmányok és zsoltárok mellett himnuszok és imádságok. Mégpedig olyan imádságok, melyek Isten Lelkének sugallatára közvetlenül fakadtak a hívôk szívébôl, ott rögtönözték azokat. Olvasmányokat is választottak a mártír-akták kincsestárából vagy a szentek életébôl, esetleg az atyák írásaiból. Tanulság tehát, hogy a Biblia könyvei az ôskeresztény és liturgikus ájtatosság fôforrásai. Az Egyház minden idôben itt kereste a maga imádságának lényeges részét. Ezen nem is lehet csodálkozni. A hívô a Biblia minden könyvét a Szentlélektôl sugalltnak tekinti és mindegyikben elsôsorban Isten szavát látja. A Bibliával imádkozni annyit jelent tehát, mint Isten nyelvét használni arra, hogy Istenhez szóljunk. Mintegy visszaadjuk saját szavait Istennek, amiket ô egykoron az embereknek mondott. A Biblia csodálatos könyv még azok elôtt. is, akik nem ismerik el az Egyház tekintélyét; mert azt meg kell vallaniok, hogy soha ember ajkáról ékesebben szóló és fenségesebb kifejezés nem szállt Istenhez. Soha nép még úgy nem imádkozott, mint Isten választott népe. Az ószövetségi ember bele tudta imádságába vinni az alázatos könyörgés, a dicséret, a tisztelet, a szeretet és bensôség hangját. Ki tudta fejezni felváltva a lélek félelmét Isten ítéletétôl, a rossztól és a bűntôl való irtózását, a bűnös remegését Isten színe elôtt, de ugyanakkor a végtelen bizalmat is az ô ítéletének irgalmasságában, a gyűlöletet Isten ellenségeivel szemben, az Úr művei iránt való csodálatot, a teremtmény tehetetlenségének átérzését az isteni mindenhatósággal szemben. Ha tehát meg akarunk tanulni az Egyház szellemében imádkozni, akkor a Szentírás olvasásából kell anyagot merítenünk imádságunk számára. Megállapítható, hogy a krisztusi hívôk az imádság adományát az ószövetség népétôl kapták örökségül, de azután híven megôrizték ezt a drága örökséget. De természetesen magának is voltak imádságai. Ha a kétfajta imádságot összehasonlítjuk: az örököltet és a maga lelkébôl fakadottat, -- akkor az újban is megtaláljuk a régi bizalmat, imádást, de a krisztusi imádság általánosabb lett. Többé nem egy népnek az imádsága, amely nép Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét hívja, hanem minden népé, az Egyházba meghívott minden embernek, görögnek és rómainak, zsidónak és barbárnak imádsága lett. Igazi katolikus imádság, mely az Úrhoz, az örök, mindenható Atyaistenhez fordul, -- és ha elôfordul is benne az Izrael és Jeruzsálem elnevezés, már átvitt értelme van és az egész Egyházra vonatkozik. Kevesebb ezenkívül az ellenség megbüntetését kívánó imádság, mert a régi bosszú és átok megszűnt. A legfôbb jellemzôje pedig egy egészen új vonás, a krisztusi imádságnak legsajátosabb vonása: hogy mindent ,,a mi Urunk Jézus Krisztus által'' kér, ,,ki az Atyával és Szentlélekkel uralkodik mint Isten mindörökkön-örökké''. Van azonban az ószövetségi Szentírás könyvei közt egy, melyrôl külön fejezetben kell még elmélkednünk: a zsoltárok könyve. Ez egész különösen az imádságnak szentelt könyv, azért lett nemcsak az ószövetségben, hanem krisztusi ôseinknél a legkedveltebb imádságoskönyvvé.[29] ======================================================================== A zsoltárok és bibliai énekek Mit imádkozik az Egyház A Szentírás valamennyi könyve közül elsôsorban a zsoltárok könyve lett teljes egészében a zsolozsma fôalkotórésze. Míg a Szentírás többi könyve csak részletekben és a legtöbbje egy évben csak egyszer fordul elô, addig a zsoltárok könyvét teljes egészében imádkozzuk. És mióta Szent Benedek Regulájában kimondotta elvként, hogy bármint osszuk is be a zsoltárokat, a fôdolog az, hogy a hét folyamán mind a 150 zsoltárt elimádkozzuk, azóta ez minden breviárium-reform alapgondolata maradt. Annyira lényeges része a zsolozsmának a zsoltárok mondása, hogy nagyon sokszor azonosítják a kettôt egymással és zsolozsmát mondani helyett azt mondják ,,pszallálunk''. Ez a szó: psalmus, a görög psallein igébôl származik és annyit jelent, mint pálcával egy húros hangszernek, a psalterionnak húrjait ütögetni. Tehát eredetileg a zenei kíséretet jelentette az énekhez, késôbb vette fel azután azt az értelmet: valamilyen vallásos éneket húros hangszer kíséretével énekelni. Tudjuk, hogy a zsoltároknak imádságként való felfogása több nehézséget foglal magában és azoknak jórészét itt eloszlatni nem is tudjuk, csak rámutatunk a nehézségre és arra, hogy hol találunk rá feleletet.[30] A legelsô nehézséget az okozza, hogy nem az eredeti zsidó szöveget énekeljük, hanem annak görög után készült latin fordítását, mégpedig elismerjük, hogy nem a legjobb fordítását. A zsoltárok könyve (Liber psalmorum) 150 éneket tartalmaz, melyek közül mintegy a felének szerzôje valószínűen Dávid király. Ezeket a zsidó énekeket kb. Krisztus elôtt 130 táján más ószövetségi írásokkal a héber ôsszövegbôl görögre fordították; majd Krisztus után a második század elsô felében görögrôl latinra fordították. Eleinte ezt az ôsi latin fordítást használták a római liturgiában. Késôbb azonban I. Damazusz pápa meghagyására Szent Jeromos (+ 419) gondoskodott ennek a latin fordításnak egy új kiadásáról s azt Róma liturgiájába is bevették, ezért ezt az átdolgozást nevezik Psalterium Romanumnak. Tíz évvel késôbb, 392 körül ugyancsak Szent Jeromos egy második átdolgozást is kiadott, ezt pedig fôként a gallikán egyházban fogadták el s ezért Psalterium Gallicanumnak nevezik. Szent Jeromos azonban egyik átdolgozásában sem mert a maga kitűnô latinságával hozzányúlni a régi és a szokástól megszentelt szöveghez, fôként mert a nép is énekelte azokat és az éneklés általában megrögzíti a köztudatban a régebbi szöveget. Ezért bizony több kifogásolnivalót lehet találni mind a két psaltériumban, -- igaz, hogy csak nyelvészeti szempontból. Mikor V. Pius pápa (+ 1572) elrendelte a breviárium reformját, a zsolozsma számára a Psalterium Gallicanumot rendelte el, míg a Psalterium Romanum megmaradt a misekönyvekben, továbbá a római Szent Péter- és a milánói Szent Ambrus-templom liturgiájában. Innen van az, hogy a zsoltárok szövege nem egyszer más a Misszáléban és más a breviáriumban. 1907-ben X. Pius pápa megbízott egy, a bencés rend tudósaiból alakult bizottságot, hogy a különbözô kéziratok alapján tudományosan dolgozzák át Szent Jeromos fordításait. Ezen kutatások eredménye felett azonban, ha a liturgiában változást okozna, az Egyház dönt. Hogy a közhasználat megtart régi formákat, azt magyar példával is lehet igazolni, hiszen még ma is van falvakon öreg elôimádkozó asszony, aki azt mondja: Áldott vagy te az asszonyi állatok között. Az imakönyvekben is a legújabb idôkig a VII. parancs így hangzott: Ne orozz! Más nehézséget okoz a zsoltároskönyvnek mint zsidó irodalmi alkotásnak a megértése.[31] Meg kellene ismernünk annak nyelvi sajátságait, világfelfogását és történetszemléletét. Azután mint költôi művet is műfaj és ritmus szerint elemezni kellene, de ezt a munkát már kitűnôen elvégezte Horváth Konstantin, így mindenkit az ô munkájához tudunk utasítani. Itt csak a költészeti sajátságából egyet emelünk ki: azt, amit már Cabrol is megemlített. A zsoltárok, mint már mondottuk, a zsidó lírai költészet körébe tartoznak és a legnagyobb kritikusok ítélete szerint nincs nép, -- a görögöket sem véve ki -- amely ebben a műfajban ily magasra emelkedett volna. Így De Maistre joggal. írhatja: ,,Pindaros ódái ma már holt alkotások, a lélek örökre eltávozott belôlük. Nincs többé Olympus, sem Elida, sem Alfeos, Dávid ellenben legyôzi a tért és idôt, mert nem alkalmazkodott az idôhöz és körülményekhez. Csak Istenrôl énekelt és az igazságról s ezek halhatatlanok. Jeruzsálem nem tűnt el számunkra. Ott van a szent város, ahol mi vagyunk, s Dávid az, ki elénk tárja.'' -- Nincs egyetlenegy lírai költôben oly merész és hatalmas lendület, mint Dávid és a próféták írásaiban és nincs erôsebb, tisztább és jobban a szívbôl fakadó hang, mint az övék. Ami a külsô szerkezetet meg a zsidó költészet ritmusát illeti, errôl a tudósok vitatkoznak, de eredményre jutni még nem tudtak. Egy költôi sajátságot azonban ki kell emelnünk, mert éppen ez tette a zsoltárokat alkalmassá a liturgiában való felhasználásra: és ez a parallelizmus, melyet valaki éles elmével a gondolatok és érzelmek rímjének nevezett. (Nekünk magyaroknak könnyű ezt megértenünk, mert a magyar ôsköltészet alapformája és a népi költészetnek ma is lényeges alkotóeleme ez a gondolat-ritmus.) Ez a párhuzamosság abban áll, hogy két-két mondat mindig megfelel egymásnak. Vagy kiegészítik egymást vagy megerôsítik vagy az ellentétbeállítással egy gondolatot tesznek hatásosabbá. Példának a legismertebbeket hozzuk fel: Uram, hallgasd meg könyörgésemet -- mondja az egyik mondat -- és kiáltásom jusson eléd -- erôsíti meg a második fele. A mélységbôl kiáltok, Uram, hozzád -- mondja az elsô fél -- és még erôsebben visszhangzik a másik részben: Uram, hallgasd meg szavamat. Ez a párhuzamosság, melyet a Biblia más könyveiben is megfigyelhetünk, gyakran bír megragadó hatással. Az állandó váltakozás, a gondolatoknak lépésrôl-lépésre való haladása és ismétlôdése mintegy belesimul a lélekbe. Máskor meg a váratlan ellentét riaszt fel és érezteti költôi erejét. A kimondott gondolat ezen forma által gyakran kap nagy erôt és csodálatos szépséget. S ha majd megismerjük a zsoltárok elôadási módját, akkor látjuk meg, hogy ezzel milyen szépen egyezik ez a gondolatritmus. Harmadik problémaként felvethetjük, hogy miért lettek a zsoltárok az istentisztelet anyagává. Erre feleletül elôször a zsidók szokására, az Zr Jézus példájára és az ôskeresztények gyakorlatára mutathatunk rá. Már az ószövetségben a zsoltárok a liturgikus istentisztelet énekei voltak és ezért lettek az újszövetségben is Szent Ambrus szavai szerint az Egyház hangjává. De a keresztényekre talán nem is annyira a zsinagóga szokása, mint inkább az Úr Jézus példája volt a döntô hatású. Az ószövetségnek ezeket a szent énekeit Krisztus Urunk különös szentséggel és magasabb erôvel töltötte meg azáltal, hogy ô maga gyermekkorától kezdve a zsoltárokat imádkozta. A názáreti ház csendes magányában, Galilea és Judea zsinagógáiban, a sabbath-esti összejöveteleken, a Jeruzsálembe való zarándokutakon, magában a jeruzsálemi templomban az ószövetség nagy ünnepein, a mi Istenemberünk ajkán ezek a zsoltárok hangzottak fel. Zsolozsmázó ajka csak akkor szűnt meg ezeket énekelni, amikor a kereszten a szörnyű áldozatban az Úr legszentebb Szívének hárfája összetörött. De még itt is a 21. zsoltár szavával kiáltott fel: Eli, Eli, lamma sabaktani! És ugyancsak a zsoltáros szavával mondotta: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. Azért ezeket az énekeket szinte úgy tekintette az Egyház, mint Urának ereklyéit és ma is mintegy az Egyházban továbbműködô Krisztus fohászaiként szállanak az égbe. Ezeket a zsoltárokat énekelték a szent apostolok missziós vándorútjaikon. Belôlük merítettek vigasztalást és erôt az elsô keresztények a börtön gyötrelmes éjszakáiban és a mártírhalál elé tartó diadalmenetükben. A zsoltárok éneke zsongta körül még sírboltjaikat is a katakombák homályában. Valóban a zsoltárok könyve tulajdonképpen a keresztény értelmezésben és az Egyház alkalmazásában érte el isteni rendelését. Az Úr Lelke különös varázst lehelt a zsoltárokba és azt mindig üdítô forrássá tette, amelybôl minden kor jámbor imádkozója új meg új áhítatot, serkentést, megvilágítást kapott. Ezért mondja Szent Vazul: ,,A zsoltár éneke felvidítja a szívet, elűzi a gondot és a bánatot, megengeszteli a gyűlölséget, sarkallja a lanyhákat és a bűnösökben bánatot kelt.'' A zsoltároskönyv lett a keresztények imakönyve és maradt azután majdnem egyedüli könyve is egészen a késôi középkorig. Egy Szent Mechtild, Gertrudis, Hildegard, azután késôbb Klára, majd századok múlva Nagy Szent Teréz mélységes istenszeretetüket annál a szent tűznél gyújtották meg, mely a zsoltárokból lángolt. Árpádházunk legszebb virága, Szent Erzsébet tiszta lelkét már zsenge gyermekkorában a zsoltárok jámbor versével élesztgette, melyekben a legfôbb Úrnak minden teremtménye énekel és játszik, melyekben az ég Istenrôl mesél, a föld neki ujjong, a hegyek ugrálnak és a kis patakok róla csobognak. Az ôskeresztény korban Szent Vazul szava szerint a zsoltárok éneke a gyermekkor menedékét, a virágzó fiatalság ékszerét, az aggastyán vigasztalását és az asszony legnemesebb ékszerét jelentette. Szent Ambrus pedig azt mondja a zsoltárénekrôl: ,,Aggastyánok, ifjak, szüzek és fiatal lányok fölemelik hangjukat. A zsoltár az egyenetleneket egyesíti, az ellenséges lelkületűeket kibékíti. Mert ki nem akarna megbocsátani, mikor egy és ugyanazon kérést küldi fel ô is Istenhez?'' Elmondhatjuk mi is, hogy a vallásos élet szegényedését és mérhetetlen hiányát mutatja, hogy a katolikus világiak nem imádkozzák eléggé a zsoltárokat és igen sokan még csak a nevüket sem ismerik. Pedig nincs az az imádságoskönyv, melyben a lélek megtalálná azt az imádságos lelkületet, ennek a lelkületnek olyan szép kifejezését és ebbôl a lélek átizzását, mint a zsoltárok könyvébôl. A zsoltárokat a liturgiában kétféleképen használták. Az egyik szerint a zsoltárok a legszorosabb kapcsolatban voltak az elhangzott olvasmánnyal és azokkal váltakoztak. Természetesen ehhez mindenkor a legmegfelelôbb zsoltárt választották ki. Ennek a szokásnak felel meg a szentmisében a szentlecke után felhangzó Graduale, mely nem más, mint lerövidített zsoltár; továbbá a zsolozsmában az olvasmányokat követô Responsoriumok, végül az ún. Capitulumok. A második mód nem kapcsolta össze a zsoltárokat az olvasmányokkal, hanem önmagukban használta fel. Néha ugyan csoportosították valami közös gondolat szerint, de akárhányszor csak egymásután mondták el azokat, mint pl. még ma is a vecsernyében a 109, 110, 111, 112. zsoltár így következik és csak a késôbbi magyarázók iparkodtak valami összefüggést beleolvasni ezekbe. A szentmisében is megtaláljuk ezt a módját a zsoltárok alkalmazásának a pünkösd utáni vasárnapokon, amikor -- tekintet nélkül a szentleckére és evangéliumra -- az Introitus és Communio egymásután, számszerint veszi a zsoltárokat. Egyes zsoltárok között találunk valami megegyezô vonást, azért lehet így alkalmazni a liturgiában. Ilyen pl. az ún. hét bűnbánati zsoltár. (6, 31, 33, 50, 101, 129, 142.) Tartalmuk alázatos bűnvallomás, mélységesen átérzett bánat és bizalom az Isten irgalmában. Ezért már az elsô egyházatyák így ismerték és így alkalmazták. Közülük ma is a leginkább használt és legjobban ismert az 50-ik: Dávid Misereré-je és a 129-ik: a De Profundis zsoltár. Egy másik liturgikus zsoltárcsoport a 119-tôl 133-ig tart. Ezeknek felírása minden Szentírásban: Canticum graduum -- lépcsôének. Az ószövetségben zarándokénekül szolgáltak a jeruzsálemi ünnepekre felmenô hívôk számára. A keresztény liturgiában a clunyi bencések használták és hajnalban, a mise elôtt imádkozták. Ugyanígy összefüggenek az utolsó zsoltárok, melyek mind Istent dicsérik s ezért a hajnali istentiszteletben használták fel s tôlük kapta ez a hóra a laudes nevet is. Az összes zsoltárbeosztások közül talán legjobban a maurinus bencések felosztása találta meg a zsoltároknak értelem szerint és közös gondolat szerint való csoportosítását. Ezt a zsolozsmát azonban most már csak a magyarországi bencések használják, pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy minden reform számára mintaképül szolgálhatnának ebbôl a szempontból. - - Mint érdekességet megemlítjük, hogy maguk az alkotók aligha imádkozhatták már ezt, mert közvetlenül a francia forradalom elôtt lettek készen ezzel a gyönyörű munkával, de a forradalom az egész kongregációt megszüntette. Talán ez az oka, hogy nem vált általánosabban ismertté.[32] Az elôadás módjában is találunk különbségeket, amelyekbôl azután önálló rész is lett a zsolozsmában. Az egyik mód már az elsô keresztényeknél használatos volt, mert valószínűleg a babiloniak, a görögök, a zsidók hasonló módon imádkoztak és így a zsinagóga szokásából közvetlenül átjöhetett a keresztény liturgiába; ez az ún. responsorialis. Az elsô keresztény századokban ugyanis a nép közös kincse volt a zsoltárok könyve. Már a gyermekek megtanulták kívülrôl, a remeték között sokan voltak, kik naponként az egészet elimádkozták. Az ôsegyház nem is tudott elképzelni liturgikus ünnepet, amelyen a zsoltárének ne foglalt volna el tiszteletreméltó helyet. Mégpedig mint egy vagy több elôénekes magános éneke, ,,szólója''. Hamarosan azonban a nép is résztvett minden szakasz után egy ismétlôdô válaszének (responsorium) közbeszúrásával. Erre példa ma is még minden zsolozsma invitatoriuma. Példának a legismertebbet hozzuk fel, melyet a temetésekrôl a nép is ismer. A mai temetési szertartásunk elsô része ugyanis a régi halotti zsolozsma bevezetô része. Ezért éneklik a kántorok a 94. Venite zsoltárt, a résztvevôk pedig minden szakasz után közbefűzik a responsoriumot: ,,Circumdederunt me...'' Ez az ún. cantus responsorius már Tertullianus idejében megvolt, mert ô is említi és talán az apostolok vagy az apostol-tanítványok hozták be a latin Egyházba. A másik éneklési mód: az antiphonalis. Szíriában és Antiochiában a zsoltárokat váltakozó karban énekelték, mégpedig volt egy férfikar és annak mélyebb énekére egy nôi és gyermekkar egy oktávval magasabban válaszolt. Antiphona ugyanis eredetileg oktávát jelent. Nyugaton ezt az éneklési módot Szent Ambrus vezette be Milanóban és onnan terjedt el egész Nyugaton. Rómába Celesztin pápa (+ 432) vezette be oly módon, hogy a papság a néppel felváltva mondotta. Mivel azonban a nép nem ismerte kívülrôl az egész zsoltárt, antiphona gyanánt a legjellegzetesebb mondatát ismételgették. Ebbôl alakult ki a mai használat, amikor a zsoltár elején és végén mintegy keretbe foglalja az antiphona az egész zsoltárt. A harmadik módja volt a zsoltáréneklésnek az ún. ,,cantus in directum'' vagy ,,directaneus'', amikor a zsoltárt elejétôl végig válaszénekek közbeszúrása nélkül énekelték el. Ebbôl a három énekmódból fejlôdött ki a most is használatos liturgikus éneklési forma, sôt a liturgikus népének is. Az elmondottakból kiviláglik, hogy elôször a zsoltárok költôi formája, a gondolatritmus tette alkalmassá liturgikus használatra a zsoltárokat, másodszor pedig ez a most ismertetett három éneklési mód. Igaza van azonban Cabrolnak, hogy ez magában nem lett volna elégséges, mert a zsoltárokat valóban nemcsak a költôi kifejezésmód és nem is csak a nép között elterjedt elôadásmód tette imádságoskönyvvé, hanem elsôsorban a tartalma.[33] Szent Vazul mondja: ,,A zsoltárok könyve egész teológiát magában foglal.'' Mégpedig milyen teológiát! Isten, az égnek és földnek teremtôje, a Mindenható, ki csak egy szót szól, hogy ,,legyen'' és meglesz minden, áll elôttünk ezekben a zsoltárokban. Ô az igaz Isten, a mi Istenünk, a mi Urunk és parancsolónk; ô az Isten, aki mindent hall, mindent lát, mindenütt jelen van, mindörökké lesz. Ô alkotta meg testünket; az ô lehellete a lelkünk. Ismer minket, mert ô teremtett, megvizsgálja lelkünk legmélyebb redôit, tudja legtitkosabb gondolatunkat. Elôtte van lelkiismeretünk harcaival, gyöngeségeivel és vétségeivel mint nyitott könyv, melynek lapjait tetszése szerint forgatja; egyetlen hajlamunk sem kerüli ki figyelmét. Nem, valóban ô nem a holtak Istene, hanem az élôké, ô maga az élô, személyes Isten, rettenetes igazságosságában, félelmetes bosszújában, aki megsemmisíti ellenségeit, porrá teszi ôket. De ô a jó Isten is, az irgalmas, akit a bűnösnek imádsága és könnye meglágyít. Ô az Isten, aki erôsít, vigasztal, gyógyít és megment. Titokzatos sötétjébôl sugarak áradnak széjjel: a Messiásnak, a megígért Megváltónak hírüladása, aki az Atya jobbján ül, akinek a föld minden nemzetségét odaadta. A messiási zsoltárok hirdetik Jézus Krisztus eljövendô országát, Egyházának általánosságát, az igazi Jeruzsálemet, melyben minden nép otthonra talál. Ô az Isten, aki az embereket alkotta, életrehívta, aki e földön minden lépésüket figyelemmel kíséri, mindig mellettük van mint társ, jóbarát, nemritkán mint tanácsadó, mint bosszúálló vagy rettenetes bíró. Mi az ember Isten elôtt? Virág, mely elhervad, fűszál, mely elszárad. Ez minden zsoltárnak a tárgya, alapjában véve az egyetlen tárgya, mely méltó anyaga minden igazi filozófiának: Isten és az ember az ô Istenével szemben. A zsoltár a léleknek Istenhez való kiáltása, a dicséret, a hála, a félelem, a bánat szava; a megpróbált embernek kétségbeesett kiáltása, a nyomorúságos emberi létnek keserű könnye, melyet hatalmas ellenségek zúznak össze; olyan, mint a madár a madarász hálójában; egyedül Isten mentheti ki fogságából; Isten az ô menedéke; annak az embernek, aki Istenben bízik, nem kell semmitôl sem félnie; Isten az ô erôssége és reménye; csak egytôl fél, hogy Isten elfordítja tôle arcát. Hogyan adjon hálát Istennek minden jótéteményeért? Az Úr fölségét, nagyságát, jóságát hogyan dicsérje? Az ember érzi tehetetlenségét. Isten dicséretére hívja fel az ég angyalait, a napot és a holdat, az egek egeit, minden vizeket az ég alatt, a jégesôt, a havat, az esôt, a vihart, az ég madarait, a hegyek vadait, végül mind az embereket, a föld királyait és minden népeket, az ifjakat és a szüzeket, a gyermekeket és aggokat -- hogy dicsôítsék mindnyájan az Úr nevét. Cabrol ezen gyönyörű szavaihoz hozzátehetjük mi is az ô intését, hogy a krisztusi hívôk, akik a liturgiába behatolnak és imádságukat az Egyház imádságával egyezôvé akarják tenni, vegyék bizalommal telve a zsoltárok könyvét és olvassanak belôle naponként! A szentek a zsoltárokban találták meg a saját imádságuk legjobb formáit és minden krisztushívô nemzedék ezeket a magasztos dicsérô énekeket zengte, melyekben az imádság a legkülönbözôbb hangokon emelkedik az ég felé, majd mint Isten dicsérete, majd mint alázatos könyörgés, egyszer ôszinte töredelemként, máskor forró kérés gyanánt és mindig mint a teremtmények legmélyebb megalázódása Isten elôtt. ,,Fiam, tanulmányozd ezt a könyvet; ha sírsz, veled fog sírni; ha örülsz, meg fogod benne találni az örömnek énekeit; ha bűneid reád súlyosodnak, fog neked szavakat adni, melyekkel fájdalmadat és bánatodat kifejezheted; ha lelkedet kétségek aggasztják, mikor érzed minden emberi dolgoknak semmiségét, a zsoltárok megnyitják szemeidet az égi remények világosságának; ha atyádat, anyádat, gyermekedet, ifjúságod barátját, férfikorod társát elvesztetted, ezeken a lapokon találsz szavakat, melyek a te fájdalmadat mondják el; ha úgy érzed, hogy lelked olyan Isten elôtt, mint a terméketlen föld, melybôl nem fakad imádság, nyisd fel ezt a könyvet és megtanulsz imádkozni.'' A legfontosabb kérdés a mi szempontunkból, hogy hogyan kell nekünk a zsoltárokat imádkoznunk. Errôl két nagy rendalapító és az imádságnak két nagy mestere: Szent Benedek és Assisi Szent Ferenc szóltak és rámutattak két legfontosabb állásfoglalásra. Szent Benedek azt mondja Regulájában: ,,A zsoltárok imádságánál úgy kell viselkednünk és arra kell iparkodnunk, hogy lelkünk összhangban legyen hangunkkal, -- ,,ut mens nostra concordet voci nostrae''. A liturgikus lelkiség ôsatyja szerint tehát maga az illetô zsoltár az iránytadó és lelkünknek hozzá kell igazodnia. Így tehát elsôsorban az utánzás mozzanata lesz fontossá. Ez az eszköz könnyű, csak tiszta, alázatos és készséges szívet tételez fel. Azonkívül alkalmas nemcsak a lelki életben elôbbre haladottak számára, hanem a kezdôknek is jó s így megfelel egészen Szent Benedek szellemének, mert a nagy pátriárka bölcsen tudott alkalmazkodni az emberi természet gyöngeségeihez. Szent Ferenc részben Szent Benedekre támaszkodik, de részben tovább is fejleszti az átvett gondolatot.[34] Ezt írja: ,,Kérlek azért titeket minden erômbôl, hogy az isteni zsolozsmát ájtatosan végezzétek az Úr elôtt s végzése közben ne annyira a hang dallamára, mint a szív harmóniájára ügyeljetek, úgyhogy hangotok a lélekkel, a lélek pedig Istennel egyesüljön, -- ut vox concordet menti, mens vero concordet cum Deo -- és így a zsolozsmátok a lelkiismeret tisztasága által Isten tetszésére legyen, ne a nép fülének hízelegjen hangotok lágyságával.'' Szent Ferenc tehát ellenkezô úton halad, mint Szent Benedek; ô nem az imádságból indul ki, hanem az ember lelkébôl, illetve Istenbôl: A hangnak a lélekkel, a léleknek Istennel kell egyesülnie. Lelkemnek kell tehát úgy egybekapcsolódnia Istennel, hogy ez az egyesülés természetes kifejezését találhassa meg Isten sugalmazott szavaiban. Így lesz gyönyörű az összhang: Isten, a lélek és a szent ének között. Az imádkozó tehát Szent Ferenc módját követve, inkább lesz öntevékeny, mint a Szent Benedektôl ajánlott imádságmód követésekor. Szent Ferenc eszköze tehát magábanvéve nehezebben alkalmazható, mert feltételezi az Istennel való egybekapcsolódás magasabb fokát. Mások ismét más módot ajánlanak. Cassianus inkább Szent Benedekhez hasonlít, mikor azt kívánja, hogy úgy imádkozzák a zsoltárt, mintha ôk maguk alkotnák abban a pillanatban. A modern liturgikus megint más utakat ajánl. Hallgassuk csak meg az ô szavát. A breviárium imádkozását -- mondja Parsch[35] -- oly széppé, de oly nehézzé is a zsoltárok teszik. Gyümölcsözô zsolozsmázásnak sarkalatos kérdése: hogyan imádkozzam a zsoltárokat? Hiszen azok a régi idôkbôl származó, a zsidó gondolatvilágból való imádságok, énekek; ezenkívül fordításuk tökéletlen, olykor bizony rossz is. Ha a zsoltárok inspirált imádságok is, még mindig kérdezhetjük: lehetnek-e azok az én imádságos életemnek kifejezôi? Az az eledel, amit nem tudok magamhoz hasonítani, nem táplálhat. Kérdezhetjük tehát: tudjuk-e imádságos táplálékként magunkévá tenni a zsoltárokat? Nem kell tagadnunk, hogy ezek a megfontolások, kétségek komoly nehézségek lehetnek. És láthatjuk a valóságban is, hogy nem egy zsolozsmaimádkozó -- bocsánat a kifejezésért -- a megemésztetlen eledellel elrontja a gyomrát, azaz a meg nem értett zsoltárok imádkozásával lelki életét veszélyezteti. -- De ezeket a nehézségeket mégis le lehet gyôzni. Tény az, hogy egyik zsoltárt könnyebb, másikat nehezebb imádságos életünkbe beleilleszteni. De lehetséges, csak mintegy a sajátunkká kell tenni azokat. Mert minden idôben a zsoltárok adják azt a sokhúrú hárfát, melyen oly sokfajta imádságos szükségletünket kifejezhetjük és szívünknek minden hangját, minden rezdülését eljátszhatjuk. Ennek feltétele csak az, hogy megtanuljunk ezen a hangszeren játszani, s ehhez a mennyei vezetés nem hiányozhatik. Bizonyára nem kell sokat mondanunk a zsoltárok esztétikai szépségeirôl; vannak köztük olyanok, melyek a világirodalomban díszhelyet foglalnak el. Azt sem kell különösebben hangsúlyoznunk, hogy a zsoltároknak elôttünk, Krisztus hívei elôtt kedveseknek kell lenniök, mert azokat az Úr és az apostolok imádkozták s mert a liturgia ôsi alkotóelemei. Kell-e emlékeztetnünk arra, hogy azok inspirált imádságok, vagyis Isten szavát adják és a Szentlélek-Isten imádságformái? Ezeket gyakran kell emlékezetünkbe idézni, hogy nagy tisztelettel tudjunk a zsoltárokra tekinteni. Érdekes volna követni a zsoltárimádkozás és a zsoltármegértés történetét. Az elsô krisztusi századokban valóban a zsoltárok voltak az imádságos életnek jóformán egyedüli kifejezôi; ebbôl az idôbôl származik az Egyház szava: Minden héten az egész psalteriumot! Amidôn olvassuk, hogy Szent Jeromos idejében a földmívelô az eke mögött, a kézműves műhelyében zsoltárokat énekelt, nekünk ma hallatlannak tűnik. A zsoltárokat tehát nemcsak a papok, hanem a laikusok is teljesen a magukévá tették. És hogy a zsoltárokat nemcsak gépiesen elmondották, hanem azokat átélték, azt bizonyítják a keresztény ókorból Origenes, Szent Özséb, Nissai Szent Gergely, Szent Hilarius, Aranyszájú Szent János, Szent Ambrus, Szent Ágoston zsoltár-homiliái. A nagy egyházatyák kora után a zsoltárimádkozás és -megértés mindinkább megszűnik. De az Egyház erôsen tartja, hogy az objektív imádságos élet a zsoltárokon épül fel. Kérdezzük: a zsolozsmát imádkozók minden idôben a zsoltárokat tették bensô imádságos érzelmeik kifejezôivé? Nagyjában -- általában igennel lehet felelni erre a kérdésre, de nem mindig, mert bár az officiumot mint az Egyház imádságát nagyra becsülték, mégis sokan tulajdonképpeni imádságos életüket sokszor más formákba öntötték. Ma a papok nagyrésze gépiesen, megértés nélkül imádkozza a zsoltárokat; ha áhítattal és buzgón akar imádkozni, akkor a rózsafüzért végzi vagy más ájtatosságot. Igen, sokszor kötik a lelkükre, hogy a kötelességszerű breviáriumon kívül elmondják ám az esti és reggeli imádságot. Ebbôl a tanácsból kitűnik, hogy a zsolozsmát már nem mint órákhoz kötött imádságot ismerik. Pedig a pap a zsolozsmában elég sok imádságos formát talál, melybe beleöntheti lelki életét, a legideálisabb formában találja meg minden imádságos igényének kielégítését, -- csak meg kell tanulnia, hogy az officiumot a maga idejében és jól végezze. A papnak a zsolozsmán kívül tulajdonképpen még egy Miatyánkot sem kellene elimádkoznia. Imádság-formát talál itt eleget és imádság-tartalmat -- hisz egyedül ezen fordul meg minden -- annyit önthet bele ezekbe a szép formákba, amennyit csak akar; ha hosszabb imádkozásra érez ösztönzést, akkor kétannyi idôt fordítson zsolozsmája elmondására. Meg kell tanulnunk újra, hogy imádságos életünket a zsolozsmába, a zsoltárokba öntsük. Kérdezzük mégis, hogyan tehetjük azt az imádságformát, mely egészen más gondolatkörbôl, az ószövetségbôl való, bensô életünk kifejezôjévé? A zsoltárok az imádságos érzések egész skáláját adják és használhatom azokat a magam számára is, ha két dologra ügyelek: 1. Ki kell vennem azokat a konkrét szituációból s egy általános és nekem személyileg megfelelô értelmezésben kell használnom (vagyis: kiveszem a zsidó történelem harcaiból és alkalmazom az én szívem harcaira vagy Isten országának küzdelmeire); 2. Ha az eszméket és gondolatokat krisztusivá teszem (ezt nevezik az egyes helyek teljes értelmének). Ez lehetséges éppen azért, mert az ószövetség nem különbözik olyan áthidalhatatlanul az újtól és mert ugyanaz a Szentlélek szól ezekbôl az énekekbôl, aki a mi szívünkben is imádkozik. Tartsuk magunkat ehhez az alapelvhez: igyekezzünk lehetôleg megérteni a zsoltárok betűszerinti tartalmát; a betűszerinti tartalomból hozzuk ki azt, amit kihozni tudunk és sokat fogunk találni, ha komolyan vesszük a dolgunkat. Sokan megütköznek az aránylag nagyszámú kérô, panaszkodó, fájdalmat kifejezô és átkozódó zsoltáron. Elsô tekintetre úgy tűnik, mintha ezeknél nem találhatnánk semmi lelki kapcsolatot, mert az imádkozó rendszerint nincs kitéve olyan üldözéseknek és áskálódásoknak. mint a zsoltárénekes. Ezeket ki kell emelnünk a történelmi és személyes vonatkozás szűk keretébôl: ezek a zsoltárok a pokolnak az Isten országa elleni harcát (az Egyházban és a lelkekben) állítják elénk. Minden idôkön át tombol a pokol harca Isten ellen és az ô országa ellen, minden idôkön át imádkozza az Egyház a zsolozsmában a Miatyánk három utolsó kérését, de bô körülírással: bocsásd meg a mi vétkeinket, ne vígy minket a kísértésbe, szabadíts meg a gonosztól. És ne feledjük el, hogy mi az Egyház nevében imádkozunk. Itt még egypár szót az ún. átkozó zsoltárokról, melyek a krisztusi hívônek a legnagyobb nehézséget jelentik. A panasz és a kérés a zsoltárokban gyakran a természetes, tôrôlmetszett átkozó formába van öltöztetve. A természetes ember a rossz elleni bosszúságát ebben a formában fejezi ki. Hogy mi, krisztusi hívôk a javulásra képes bűnösöknek nem kívánunk semmi rosszat, az egészen magától értetôdô. A zsoltárok sem személyes ellenségeskedést fejeznek ki. Minden imádságunk tárgya Isten országa és a bűn, és a zsoltárokban az átkozódás csak eredeti formája a bűn és pokol elleni teljes tiltakozásunknakˇ Tegyük át tehát az átkozódást óhajtó alakból jelentô alakba; így az átok az isteni igazságosság kifejezése lesz, s akkor nem a mi ajkunkkal mondjuk, hanem Krisztus vagy az Egyház ajkáról fog az hangzani. Az átkozódás így olyan lesz, mint az a nyolcszoros ,,jaj'', amit az Üdvözítô a farizeusokra mondott. Éppen ezekben az átkozó részekben találunk valami megrendítôt és nagyszerűt: az igazságos Isten és Bíró lép itt az imádkozó elé és óvja a pokoltól. Jól jegyezzük meg a zsoltárimádkozásnál, hogy itt nem életünk kicsinyes, földi, énes céljairól van szó. Állítsuk be egész liturgikus imádságunkat az Isten országa és a pokol közötti harc nagyszerű kereteibe. Így könnyen találunk belsô kapcsolatot ennél az imádságnál. Akkor nagy része lesz az imádságunkban az Egyháznak -- kinek szívében a lelkek nagy szükségletei helyet találnak -- és a léleknek, aki felfelé törekszik az alacsony emberibôl az istenihez. Még egy gondolatot a zsoltárok imádsággá tételéhez: a legtöbb zsoltárt úgy tekinthetjük, mint imádsághasonlatot. A hasonlatok megértéséhez a kulcsot a ,,tertium comparationis'' adja, ezt kell megtalálnunk. Ebbôl mindjárt következik, hogy mit lehet az imádságba átvinni és mi pusztán csak kiszínezése a képnek. Amint a hasonlatban a képnek minden vonása nem vihetô át, úgy a zsoltárokban sem lehet minden verset és minden gondolatot felhasználni. Ha ezt nem vesszük figyelembe, kicsavart és természetellenes, sôt visszariasztó zsoltármagyarázatok jönnek létre. A hasonlatossági pontra való tekintet megóv bennünket ilyen tévedésektôl. És ennek a módszernek még az az elônye is megvan, hogy teljesen a betűszerinti értelemre támaszkodik. Mert csak az eredeti képnek teljes felfogása alapján érthetjük meg a hasonlatot. Olykor az összehasonlítási pont csupán egy nagy, erôs érzelem, melyet a zsoltárnak kell kiváltania; pl. a 136. zsoltár: Super flumina Babylonis -- nagyszerű elégia a fogságból; itt a tertium comparationis talán a hűséges és mély szeretet Jeruzsálem iránt -- ezt átvihetjük az Egyházra, az Eucharisztiára, az Úr Jézus Krisztusra. Ezt feltételezve, az utolsó két versben foglalt átok nem fog bennünket megzavarni, mert az csak a képnek színezése, melynek ezt az érzelmet kell kiváltania. Végezetül még egy tanács: ne legyen valótlan a mi zsoltárimádságunk; ha kérünk, kell hogy legyen kérnivalónk. Ha mi az üldözésben védelmet kérünk, valójában pedig biztonságban és rejtve vagyunk, az imádságunk valótlan. Ha zsoltárt imádkozunk, annak igazi szükségletünk kifejezésének kell lennie, legyen az a lélekben vagy az Egyházban, különben a zsoltár számunkra ,,zengô érc és pengô cimbalom''. De a szükség mindig megvan, csak fel kell rá figyelnünk, ha nem az egyes imádkozó lélekben, az Egyházban egészen biztosan. Azonban a zsoltárimádkozásra fordított minden fáradságunk eredménytelen lesz, ha nem fogunk végre hozzá azokat egyszer alaposan áttanulmányozni. Tulajdonképpen ennek elôször a szemináriumban kellene történnie. Valamikor a régi idôben senkit sem szenteltek fel, aki az összes zsoltárokat nem tudta kívülrôl. Ma pedig nem kellene addig senkit felszentelni, míg az összes zsoltárokat jól nem érti. Életünk folyamán még többször kell ismételni ezt a stúdiumot, csak így tehetjük magunkévá a zsoltárokat. Így aztán olyan mélyen hatnának lelkünkre, hogy azt semmi sem tudná többé elhomályosítani s úgy hangolnának bennünket, mint kedves énekünk. Dolgozzunk komolyan rajta, hogy a zsolozsmáskönyv hamupipôke szerepébôl ismét a maga díszhelyére kerüljön és tegyük azt kísérô angyalunkká. Szent örökséget kaptunk, az Egyház imádságos kincsét, készen áll, csak meg kell szerezni a magunk számára és lelki tulajdonunkká tenni.[36] Bármily tetszetôs is Parsch gondolata a zsoltárok könyvérôl mint imádságoskönyvrôl, de a régiek tanításával összehasonlítva a felületen marad. Azért szeretnénk most néhány gondolatot a régiek felfogásából is ismertetni, hogy jobban magunkévá tudjuk tenni a zsolozsmáskönyvet és így igazi imádságoskönyvünkké válhassék. Nem lehet eléggé nyomatékosan hangsúlyozni, fôként a kezdô imádkozó elôtt -- hogy a zsoltárok könyvét egészében kell tekintenünk, nem szabad belebonyolódnunk a részletkérdésekbe és a nehézségeket még túloznunk is. Az Egyház mindig így tekintette a zsoltárok könyvét és a régi egyházatyák s a lelki élet nagy doktorai mind hasonlóképpen gondolkoztak.[37] Úgy érezték, hogy a szentmiseáldozaton kívül a zsoltárok könyve valósítja meg azt a fölséges gondolatot, amivel a szentmise kánonja is végzôdik: ,,Általa és vele és benne adatik meg néked, mindenható Atya a Szentlélekkel egyetemben minden dicsôség és tisztelet.'' Ezért elsôsorban nem Dávidnak, a költô-királynak az alkotását látták a zsoltárokban, hanem úgy érezték hogy az Istenember Szíve dobog azokban és imádkozik bennük az Atyához, akirôl minden prefáció hirdeti: ,,per quem laudant angeli, adorant dominationes...'' -- általa dicsérnek téged az angyalok és imádnak az uraságok. Szent Péter apostol szava, amit Szent Benedek is idéz és bencés jelszóvá vált: ,,ut in omnibus glorificetur Deus'' (4,1) -- hogy mindenben Isten dicsôíttessék, megoldását abban a kis szóban találja, mit Péter apostol még hozzáfűz, de nem szokták idézni: ,,per Jesum Christum''. Ez a gondolat irányítja Cassiodorust is. amikor Szent Benedek tanácsára zsoltármagyarázatokat ír, hogy a szerzetesek ,,szava megegyezzék a lelkükkel''. Ô mondja egyik helyen, hogy a zsoltárok háromféle módon szólanak Krisztus személyérôl. Vannak részletek, melyekrôl világosan felismerhetôk, hogy emberségére vonatkoznak, mint pl. ,,Fölállanak a föld királyai és a fejedelmek egybegyűlnek az Úr ellen és az ô Fölkentje ellen'' (Zsolt 2,2). Más zsoltárok úgy mutatják be ôt, mint aki az Atyával egyenlô és örökkévaló; pl.: Az Úr mondá nekem: ,,Fiam vagy te, én ma szültelek téged'' (Zsolt 2,7). Végül harmadszor úgy szól róla, mint fejérôl és vezérérôl beszél az Egyház. Igaza van Cassiodorusnak, hogy ha ebbe a lélekbe elmerülünk, akkor semmiféle zavar nem fog minket érni. De Krisztust nem lehet elválasztani az ô jegyesétôl, az Egyháztól. Ebben is megegyeznek mind az egyházatyák, de különösen Szent Ágoston akarja erôsen lelkünkbe vésni ezt az igazságot: ,,Gyakran ajánljuk, mondja, és nem restelljük ismételni, ami számotokra hasznos, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus szól a legtöbbször a zsoltárokból, a saját személyében, de ô a mi fejünk is; azért szól az ô testének a nevében is, ez pedig mi vagyunk és az ô Egyháza; de így úgy foghatjuk fel a zsolozsmát, mintha egy embernek a szájából hangzanának e szavak, ha megértjük, hogy a fej és a test sértetlen egységben állanak egymással s egyiket a másiktól elválasztani nem lehet, azért teljes mértékben áll itt is, amit a házasságról mond az Írás: Lesznek ketten egy testben. Ha tehát felismerjük a kettôt az egy testben, ismerjük fel ezt a kettôt -- Krisztust és Egyházát -- az egy hangban.'' Még szebben kifejezi ezt a gondolatot egy másik helyen: ,,Én vagyok; én egy vagyok; velem mindnyájan egységben egyek lesznek... Nem akart az Úr különválva imádkozni, mert nem akart tôlünk különválva lenni. Hiszen ô mondotta: Én veletek vagyok mindörökkön-örökké. Ha velünk van, akkor ô szól bennünk, ô szól rólunk, ô szól általunk, mert mi is ôbenne beszélünk.'' De ha a zsoltárokat így az Egyház imádságának fogjuk fel, akkor csodálatosan meg kell éreznünk az Egyház egyetemességét, mely éppen a zsolozsmában nyilvánul meg. Maguk a zsoltárok sokszor megjövendölték ezt az egyetemes Isten-dicséretet. ,,Hálát adok neked, Uram, a népek között.'' (Zsolt 17,50) ,,Hálát adok neked, Uram, a népek között és dicséretet mondok neked a nemzetek között.'' (Zsolt 56,10) ,,Hálát adok neked a nagy gyülekezetben, a sok nép között dicsérni foglak téged. (Zsolt 34,18) ,,A gyülekezetekben áldalak téged, Uram.'' (Zsolt 25,23) ,,Hirdetni fogom nevedet atyámfiainak -- in medio Ecclesiae -- a gyülekezetnek közepette dicsérlek téged.'' (Zsolt 21,23) Végül: ,,Így dicséretet mondok a te nevednek mindörökkön-örökké, hogy teljesítsem fogadásaimat napról-napra.'' (Zsolt 60,8) Mindez, amit a térrôl és az idôrôl hirdet a zsoltár, ez az igazi ,,semper et ubique'' nem valósulhatott meg az ószövetségi zsinagóga partikularizmusában, igaz valósággá az egy, szent, apostoli és egyetemes Egyház univerzalizmusában válhatott. Ez kapja meg De Maistre lelkét: ,,A zsoltárosnak lángoló szavai visszhangoznak a világegyetem minden részében. A nap nem szűnik meg rávilágítani egy-egy templomra, melynek boltívei ezektôl a szent énekektôl visszhangoznak. Ezeket éneklik Rómában, Genfben, Madridban, Londonban, Quebekben, Quitóban, Moszkvában, Pekingben, Botany-Bayban, ezeket suttogják Japánban.'' Mily két fölséges imádkozó imádkozik ezekben! Az egyik tehát a mi Urunk Jézus Krisztus, akirôl tetszett az Atyának, hogy ,,minden teljesség ôbenne lakjék''. (Kol 1,19) A másik pedig Jézus örök jegyese, az Egyház, akit soha el nem választhatunk Fejétôl. Ezekhez csatlakozhatunk harmadik imádkozóként mi is, egyes emberek, mint egyéniségek is, nemcsak mint a közösségben eltűnô tagok. De éppen ebbôl a szempontból állandó feladatunk marad, hogy -- legendo et inhiando -- tanulmányozással és belemerüléssel megértsük a zsoltárok szellemét és titkába belehatoljunk. Akkor ránk is állni fog, amit Cassiodorus mond az elsô bencések számára írt zsoltármagyarázatában: ,,Beatus populus, qui intelligit jubilationem -- boldog az imádkozóknak az a serege, mely érti is az égre ujjongó zsolozsma szavait.'' De igazi elmerülésre van szükség, mert amit Szent Bernát általában mond a Szentírásról, azt nyomatékosabban mondhatjuk a zsolozsmáról, hogy ,,a belemerülô tanulmányozás oly messze áll az egyszerű elolvasástól, mint amily messze van a barátság a vendéglátástól, a bensôséges közösség a puszta köszöntô viszonytól''. Hogy rádöbbenjünk ezeknek a gondolatoknak igazi mélységére és kövessük az elhangzott tanácsokat, elmélkedjünk még két gondolat fölött. Az egyiket Szent Krizosztomusz mondotta egyházának híveire, de talán a papokra is elmondhatta volna: ,,Ti, akik gyermekkorotoktól késô öregségtekig ezt a zsoltárt mondjátok, de örökké csak a szavaknál maradtok, nem ugyanazt teszitek-e, mint aki elrejtett kincsen ül és lepecsételt pénzeszacskót hordoz mert még csak kíváncsiságtól ösztönözve sem mondjátok: Mi is ez, amit mondunk?'' A másik gondolatnak napról-napra fel kellene ráznia minket, mert napról-napra mondjuk az invitatoriumban: ,,Ma ha az ô szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket, mint atyáitok megkísértettek... negyven évig voltam közel e nemzedékhez és negyven esztendeig bosszantott e nemzedék, azért mondám: Ezek szívükben mindenkor tévelygenek.'' Megeshetik, hogy a zsolozsmában valakihez egy életen át napról-napra közel volt az Úr, de értelmetlen imádságával csak bosszantotta az Urat! Feleljünk! Nem állhat ránk is Aranyszájú Szent János vádja? Mi sem kerestük, mi az, amit mondunk? Azután nem bosszantjuk-e mi is csak az Urat értelmetlen, tehát lélektelen, érzéstelen zsolozsmánkkal? Változtassunk ezen![38] A zsoltárokkal kapcsolatban kell szólanunk az ún. Canticumokról, a szentírási énekekrôl.[39] Formában hasonlítanak a zsoltárokhoz és megvannak nemcsak az ószövetségben, hanem találunk ilyeneket az újszövetségben is. Összesen 13 canticum használatos a görög és részben a római liturgiában. Ezek a következôk: Mózes két éneke, az egyik a Vörös-tengeren való átvonulás után, a másik a halála elôtt mondott éneke. Anna asszonynak, Sámuel édesanyjának az imádsága, mellyel megköszönte Istennek, hogy a hosszú terméketlenség után fiúgyermekkel ajándékozta meg ôt. Az elsô tekintetre a hasonlóság tűnik fel a Boldogságos Szent Szűz hálaénekével. De ha jobban megvizsgáljuk, akkor a különbséget is megtaláljuk, azt a különbséget, mely általában az ó- és az újszövetség imádságai között fennáll. Szűz Mária éneke sokkal egyetemesebb kiterjedésű, nemcsak Izrael népe számára bír jelentéssel, hanem valóban katolikus, azaz egyetemes ének. Benne csak a dicséret, az öröm és a szeretet hangját halljuk, míg az ószövetség canticumába belevegyül az ellenség fölött aratott gyôzelem hangulata, mellyel vetélytársnôjét maga alatt állónak érzi és ezt vele is éreztetni akarja. Idetartozik azután Jónás imádsága, Habakuk és Ezekiás próféták dicsérô éneke. Van azután egy apokrif canticum is, Manasses imádsága. De a legszebb valamennyi között a három ifjú éneke a tüzes kemencében. Ebben az énekben a három ifjú felszólít minden teremtményt, hogy segítsenek nekik Istent dicsérni. Talán soha nem talált nagyszerűbb kifejezést az Istenhez való könyörgés, a vallásos lelkesedés, az Isten dicsôségéért való buzgólkodás, mint ebben a költeményben. Az ember ebben mintegy az egész teremtés énekese lett. A világmindenség papjává vált az imádkozó, aki az egész természettel kapcsolatba lép és minden létezôt meghív Isten dicséretére. Ebben a fölséges kórusban azonban ô maga lesz az elôénekes és így mutatja be Istennek az egész földkerekség dicséretét. Hozzá hasonló költeményt még csak egyet találunk az egész vallásos világirodalomban. Assisi Szent Ferenc gyönyörű Nap-himnuszát, mely azonban nemcsak az új idôk emberének vallásos érzését fejezi ki legtökéletesebben még egy Renan szerint is, hanem katolikus párja az ószövetség legszebb énekeinek. A felsoroltakon kívül vannak más canticumok is még, melyeket késôbbi kor közös könyvbe is összefoglalt és a zsoltárok könyvéhez csatolt. A legrégibb példája az V. századból való Codex Alexandrinus, a londoni British-múzeumban. Ezeknek az ószövetségi szentírási énekeknek van három újszövetségi folytatása is. Mind a három újszövetségi éneket beleolvasztja a liturgia a zsolozsmába. Zakariás énekével, a Benedictussal a Laudes végén köszönti a mindennap közénk jövô igaz Napunkat, Jézus Krisztusunkat. Igazi férfias ének ez, keménység, határozottság, elôretekintés nyilatkozik meg benne. A Magnificatban napról-napra zeng Szűz Mária dicsérete, melyben a Mater Ecclesia magáévá teszi az Istenanyának érzelmeit és édesanyai szívével visszatekintve a napra, egészen meghatódott szívvel mond köszönetet az Úrnak az ô nagy tetteiért. Az öreg Simeon énekét pedig a Completoriumban teszi magáévá a liturgia és este a naptól, de lehet, hogy esetleg az élettôl való búcsúzásként imádkozza Istenben megnyugodó lélekkel: ,,Nunc dimittis servum tuum, Domine -- most bocsátod el szolgádat, Uram.'' A nyugati egyház liturgiájában a zsoltárokat és énekeket az ún. kis ,,doxologia''-val fejezik be.[40] ,,Dicsôség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen volt kezdetben és van most és lesz mindig, mindörökkön-örökké. Amen.'' Ennek a Szentháromságot dicsôítô éneknek gyakori visszatérése eszünkbe idézi minden alkalommal, hogy a liturgia legvégsô és legmagasabb, sôt úgy is mondhatnánk egyetlen célja a háromszemélyű egy Isten magasztalása. A kórusban mondott zsolozsma alkalmával erre a doxologiára valamennyien felállnak és mélyen meghajolnak a Szentháromság dicsôítésére. A nagyhét három utolsó napján elmarad ez a záró dicséret. Talán azért, mert nem illik be ennek a három napnak hangulatába, de lehet, hogy azért, mert a zsoltározásnak régebbi állapotát tartja fenn, amikor még nem használták a doxologiát. A felnôtt halottakért mondott gyász-zsolozsmában a doxologia helyett azt kérjük Istentôl: ,,Örök nyugodalmat adj neki, Urunk és az örök világosság fényeskedjék néki.'' Megtaláljuk ezt a doxologiát tartalmilag a himnuszok befejezéseként is, de kifejezésében és ritmusában a himnusz hangulatához alkalmazza. A leghíresebb és legismertebb ezek közül a ,,Genitori Genitoque'', melyet a szentségi áldásnál énekelünk és amely tulajdonképpen nem más, mint a ,,Pange lingua'' himnuszt befejezô doxologia. A fentemlített dicsôítést azért hívják kis doxologiának, hogy megkülönböztessék a szentmisében használt nagy doxologiától, a ,,Gloria in excelsis Deo''-tól. A doxologia mostani formájában mintegy a IV. század óta használatos a liturgiában és mintegy tiltakozás Arius téves tanítása ellen, aki a Fiú istenségét és örökkévalóságát elvetette. De alapját és elôképét azokban a záróversekben kell keresnünk, melyeket a zsoltárok könyvében találunk több helyen is: ,,Magasztaltassék az Úr, Izrael Istene mindörökkön- örökké. Amen. Amen.'' (Zsolt 40) Hasonló dicsôítéseket találunk Szent Pál leveleiben is; pl. a rómaiakhoz írt levelét így fejezi be: ,,Az egyedül bölcs Istennek Jézus Krisztus által, kinek tisztelet és dicsôség mindörökkön-örökké. Amen.'' (16,27; vö. még Gal 1,5; Zsid 13,21; 2Pt 3,18) Különben is minden Krisztus-hívô a háromszemélyű egy Isten nevében nyerte meg a keresztséget. Így tehát a keresztelési formula is hathatott a doxologia kialakulására, és valahányszor mondjuk, hálával köszönjük meg ezzel az életünkben kapott egyik legnagyobb kegyelmet. ======================================================================== A himnuszok Mit imádkozik az Egyház Míg a zsoltárokban az ószövetség szent és imádságos lelkülete nyilatkozik meg, a himnuszokban az újszövetség Krisztus szeretetétôl lángoló szíve találta meg a maga érzelmének világszép kifejezését. Nem kell vallásos embernek sem lennünk ahhoz, hogy ezeknek a himnuszoknak szépségét dicsérjük és magasztaljuk. Elég csak olyan fogékony lélekkel bírni és csupán irodalmi szempontból nézni ezeket az alkotásokat, mint ahogy Herder nézte s el kell vele együtt ismernünk: ,,Ezek az évszázados himnuszok hatásukban ma is újak és teljesek; ezek a szegény emberiség jótevôi. Aki énekli, elfelejti fáradtságát; a fáradt, szomorú lélek új lendületre kap.'' És amint megcsodáljuk a kölni dómot és e nagyszerű emlék meghódolásra késztet azon szellem elôtt, mely azt a magasba emelte, hasonló módon a himnuszok is beláttatnak a nagy keresztény századok lelki világába. Elmondhatjuk, hogy a világirodalom legszebb költôi alkotásai közé tartoznak a himnuszok. Az emberi lélek meghódolását a végtelen hatalmas Alkotó, a legfölségesebb Úr elôtt nem lehet szebben kifejezni, mint ahogy ezek a himnuszköltôk megénekelték. Nem lehet valóban -- a szó igazi értelmét véve -- művelt ember, bármilyen vallású is, aki legalább a legszebb himnuszokat nem ismeri, annál kevésbé lehet katolikus műveltségű az, aki nem ismeri vallásának ezeket a legszebb virágait. A zsoltárokkal való összefüggésére szépen rámutat Cabrol: ,,A krisztusi lélek a zsoltárokban megtalálta a maga hitének és vallásos lelkesedésének legmegfelelôbb és legékesebben szóló kifejezését. Megérezték benne a Legfölségesebbnek dicséretét, az ô hatalmát, igazságosságát és haragját, a Messiás feladatát, lealacsonyítását és diadalát, Jeruzsálemnek, az Egyház elôképének dicsôségét, az ellene irányuló támadásokat és a gyôzelmet minden ellensége fölött. Ezért a zsoltárokat a keresztények minden imádságában és istentiszteletének minden részében kitüntetô hely illette meg és azt meg is kapták, mert mint láttuk, a hivatalos egyházi imádságnak fô alkotó eleme. De ha a keresztények a maguk imádságait a zsoltárok fönséges formájába öltöztették, mégis érezték idôrôl-idôre, hogy a belsô lelkesedés úrrá lesz fölöttük és a szent zsoltárossal vetélkedve, éneket zengettek ôk is és ájtatos érzelmeiket, lelkük szétáradását új költôi formába öntötték. Csak Szent Pál leveleit kell olvasni és megtaláljuk abban is, hogy az elsô krisztusi közösségek vallásos lelkesedésüket imádsággal és énekkel, sôt nem egyszer tagolatlan hangokkal fejezték ki. Így keletkezett a liturgiában az imádságos éneknek és énekelt imádságnak új műfaja, melyet himnusznak neveztek. A kereszténység kezdetén sok ilyen kompozíció volt. Természetesen csatlakoztak az ôsliturgiát alkotó zsoltárokhoz, imádságokhoz és énekekhez. Újabban a tudósok összegyűjtötték az elsô századnak bizonyságait és kitűnik ezekbôl, hogy a kezdet kezdetén mily gyakoriak voltak ezek az énekek, melyek közül nem egynek nyomát megtaláljuk az újszövetségi Szentírás könyveiben is.''[41] Helyesen állapítja meg azonban Babits,[42] hogy ez az áradata a költészetnek, ez a szabadsága az egyéni ihletnek, bizonnyal nem járt teológiai veszély nélkül... A laodiceai zsinat a IV. század közepén szigorú végzést hozott, mely szerint ,,tilos a templomokban magakészítette zsoltárokat énekelni vagy az ó- és újszövetség könyvein kívül egyéb könyvekbôl olvasni költeményeket''. A fôokot erre a tilalomra az szolgáltatta, hogy az eretnekek a maguk tanítását ilyen himnuszokban fejezték ki és a költôi kifejezésnek az újságja és varázsa belopta a szívekbe az eretnek tanítást. Ezért beszél Szent Efrém ,,édességbe burkolt méregrôl''. Ebben találjuk meg annak okát is, hogy miért maradt meg több eretnek himnusz részlete ebbôl a korból, mint a nagyszámú keresztény himnuszból. A tilalom hatása alatt ugyanis mintha egy idôre elfelejtették volna ezeket. Hálát adhatunk azonban a Gondviselésnek, hogy ennek az ôsi himnuszköltészetnek két legszebb alkotása azért megmaradt számunkra és felzeng ma is szentmiséinkben a Gloria in excelsis Deo meg a zsolozsmákban a vele rokon Te Deum. E két ismerôs ôs-himnusz mellé még két másikat idézhetünk, hogy képünk legyen az egészrôl. Az egyik még ma is használatos a bizánci ritusban mint a vecsernye himnusza. Tudnunk kell ugyanis, hogy a legrégibb keresztény himnuszok a görög nyelvterületen keletkeztek. Fordításban így hangzik: ,,Szent dicsôségnek vidám fénye A halhatatlan mennyei Atyának fénye Szent és boldog Fiú, Jézus Krisztus! A nap leszáll, kigyúl az esti fény: Himnuszt zengünk az Atyának, Fiúnak És a Szentlélek-Istennek. Méltó vagy te minden idôben, Hogy bűntelen ajkak dicsérjenek Téged Ó Isten Fia, élet adója, Kit ezért az egész világ dicsér.'' A másik ránkmaradt himnusz is esti imádság volt és a bencés liturgia latin fordításban ma is használja még: ,,Dicsérünk téged, éneket zengünk neked, Áldunk téged, Király Urunk A te nagy dicsôségedért! Krisztusnak, a föláldozott Báránynak Atyja Téged illet a dicséret, téged illet az ének, Tied a dicsôség, mert te vagy az Isten és az Atya A Fiú által a Szentlélekben, mindörökkön-örökké.'' A görög himnuszoknak egyrésze szír fordításban maradt meg, de a szíreknek is volt nagy himnuszköltészetük. Köztük a legrégibb katolikus himnuszköltô Aswana, a legnagyobb pedig Szent Efrém. Figyelemreméltó, hogy ebben a metrika a szótagok számán és a hangsúly figyelembevételén alapul. Ez a szír költészet lett azután hatással a görögre is, mert a himnuszköltôk a hosszúság- és rövidségen alapuló verselés helyett áttértek a szótagokat számoló és a hangsúlyon alapuló metrikára. A legrégibb alkotásokat troparion- nak nevezték. Ezekbôl fejlôdött ki a kontakion, melynek legnagyobb mestere Romanos, a ,,melodes'', azaz énekes. Aleppoban született zsidó szülôktôl és Anastasius császár idejében jött Konstantinápolyba (500 körül). Ôt tartják Dante Allighieri elôtt a keresztény gondolat legnagyobb költôi képviselôjének. Késôbb a szír liturgiában más műfajok is keletkeztek, így az ún. canones-ek, amely műfajnak fôképviselôi Damaskusi János és mostohatestvére, Kosmas. Nyugaton a himnuszokat poitiersi Szent Hilarius (+ 366) hozta be. Ô maga is irodalmilag tanult neofita volt s filozofikus töprengések vezették a kereszténységhez. A Kelet himnuszköltészetét akkor ismerte meg, mikor magát is Keletre száműzték. De a magával hozott új metrikát Nyugat eleinte nem tudta elfogadni, mert még mindig erôs volt Vergilius és Horatius hatása. Nagyobb ereje volt és így nagyobb eredményt ért el az elsô nagy keresztény költô, Szent Ambrus, mert költeményeit a nép is átvette és énekelte. Nem papnak készült. Jogot tanult és állami szolgálatba állott be Milánóban. Itt választotta meg a nép fölkiáltás útján püspöknek, bár akkor még meg sem volt keresztelve, csak katechumen volt. Mikor már püspök volt, az ariánusok ôt és híveit annyira üldözték, hogy egy alkalommal a templomba kellett menekülniök. A hívôk vigasztalására és lelkesítésére írta meg elsô verseit és az ariánusok meg is vádolták, hogy azokkal ,,megboszorkányozta'' a hívôket. Ezt maga is elismeri, de azt mondja, hogy ez a boszorkányerô a himnuszokban kifejezett hittitkok varázsa. És hogy mily erôs volt ez a varázs, hatását nem kisebb ember rajzolta meg számunkra mint Szent Ágoston, ki maga is az elvarázsoltak közé tartozott. Birraghi, a nagy himnuszkutató írja ezekrôl a költeményekrôl: ,,Szent Ambrus himnuszai hasonlítanak az ôskeresztény kôfeliratokhoz; néhány rövid verse is maradandó, mély hatást ért el. Nem lehet lángját látni és mégis izzik a benseje; szinte érezzük az egyszerű, komoly, természetfölötti lelkesedés hevét. A gyengéd vallásos érzelem megéreztetése helyett inkább a kereszt ereje, a hit adta bátorság, az evangéliumnak a világon aratott gyôzelme jut kifejezésre.'' Sajátos versmértéket is alkotott, a jambikus dimétert (: u -- / u -- // u -- / u -- ), amelyben azonban csak az utolsó láb jambusára ügyeltek, a többivel nem sokat törôdtek. Ettôl kezdve az ôskeresztény himnuszok klasszikus formája lett. Nagy hatására szebb példát felhozni nem lehet, mint azt, hogy egy magyar irodalomtörténetíró, az egyébként protestáns vallású Horváth János még az ôsmagyarnak tartott versformát, az ún. ôsi nyolcast is ezeknek a latin himnuszoknak hatására vezeti vissza. Mi talán nem állítanók ezt ilyen határozottan, inkább azt lehetne mondanunk, hogy szerencsésen találkozott a finn-ugor költészetnek ez az ôsi formája Szent Ambrus jambikus diméterjével. Szent Ambrust elsôsorban a galliai szerzetesség követte, mint az kitűnik Caesarius regulájából; utána azonban Szent Benedek is bekapcsolta a zsolozsmába. A himnuszok ebben az idôben még oly szorosan egybe voltak kapcsolódva Szent Ambrus személyével, hogy Szent Benedek a Regulájában a himnuszt egyszerűen ,,Ambrosianus''-nak nevezi. Szent Benedek hatása azonban csak a kolostor liturgiájában érvényesült, mert a római ritus még századokon át elutasította a himnuszokat. Így pl. a Laterán zsolozsmájában még 1145-ben nincs egyetlenegy himnusz sem. A pápa házikápolnájában talált elôször helyet a liturgiában, onnan jutott be a római breviáriumba. De még ma is megvan ennek a himnuszt nem ismerô régi kornak az emléke a nagyhét három utolsó napjának zsolozsmájában; ebbôl ugyanis hiányoznak a himnuszok. Ezeken a nyomokon halad a latin himnusz-költészet elsô korának többi költôje is. Valamennyit jellemzi Szent Ambrus szava: Nem kell ügyelnünk a szavakra, hanem merüljünk el a misztériumba. Nem a költôi alkotás lebegett szemük elôtt, hanem Isten dicsérete, a megünnepelt misztérium objektív tartalma. Még Szent Bernát is azt írja: ,,Himnuszt szerzettem, de a versmértéket elhanyagoltam, hogy az értelembôl semmi se hiányozzék. Nem szabad, hogy a szavak jelentése engedjen a versnek, hanem a versnek kell meghajolnia az értelem elôtt, hogy az értelmet a szó ne fossza meg, hanem még termékenyebbé tegye.'' ,,Metri negligens...'' ez az elv is sokat megmagyaráz, de nem mindent. Babits himnusz-fordítása közt megérzett mint költô egy másik tényezôt és bevezetésében meg is mondja. ,,A jámbor költôk -- fôként a következô korban -- nem voltak már rómaiak. Még a nyelvet sem kezelték teljes biztonsággal; s bizonnyal nem csupán az egyszerűség bájáért kerülték a művészibb szerkezeteket. A klasszikus versforma azonnal leleplezte volna ôket. A szótagok hosszúságát és rövidségét nem jól érezte meg barbár fülük; lelkükben egy másik, vadabb zene zenélt, a saját nyelvük, gyermekkorukban hallott törzsi énekek zenéje. Hexametereik s sapphoi strófáik rosszak, döcögôsek; ritmikus soraikon átüt egy másik ritmus, mely tapogatózva valami barbár anyanyelv hangsúlyába kapaszkodik.''[43] És az új ritmizálás mellett megjelenik a keresztény versnek egy oly alkotása, mely azután diadalmas lett: a rím. Errôl is nagyon szépen ír Babits. Szebbet talán sehol sem írtak a rímrôl és jobban rá nem mutattak keresztény voltára. ,,Ambrusnál s másutt már meg-megcsendül itt-ott ez a különös csókja a soroknak, még nem szabályosan, de már tudatosan. Ez az édes és méla csengés, mely oly tipikusan keresztény és modern. Rím, rím, egy új világ naiv csengettyűje, betlehemi csengô barikák nyakán, a megszületett Jézus jászolánál...''[44] Szent Ambrus társa volt Prudentius. Az egyik munkájában, a ,,Kathémerinon''-ban a nap egyes szakaszaira írt költôi imádságokat és ezzel is készítette a lelkekben az ,,Óra-imádságnak'', a zsolozsmának a kialakulását. A másik versében pedig az ó-kereszténység lelkülete nyilatkozik meg, amelyet szintén megôrzött a liturgia: és ez a vértanúk dicsôítése, ,,Peri stephanón'', a számukra fűzött koszorú. A két ôsi költôt összehasonlítva mondhatjuk, hogy Prudentius lendületesebb tartalomban, gazdagabb formában, mint Ambrosius, akit klasszikusnak neveznek, míg Prudentiust romantikusnak. Prudentius költészetében rejlô erôrôl, lendületrôl, tűzrôl, mély és változatos érzelemvilágáról temetési éneke nyújt igazi képet. Oly mélyen emberi és oly tiszta keresztényi ez a költemény, hogy Holstenius bíboros halálos ágyán arra kérte barátját, olvassa fel neki, mert ebben talált vigaszt és erôsítést a halállal szemben. Errôl az elsô korszakról szólva meg kell még említenünk Seduliust, mert az ô hexametere a Misszáléba is utat talált és a Szűzanyát ezzel köszönti több miséjének introitusa. Venantius Fortunatus írta meg a kereszt diadalmas himnuszát. Királyi jelvényt, diadalmas vexillumot lát benne és mint a király trónja elôtt hódol a keresztnek. -- Végül a római liturgia nagy szervezôje: Nagy Szent Gergely pápa is írt mind a mai napig élô himnuszokat. Ezekben a teremtés hat korszakának dicsôségét hirdeti s a vecsernyében még ma is ezek a gondolatok élnek, nagyrészben még az ô fogalmazásában is. A nyolcadik században megjelenik (lehet, hogy valóban Paulus diakonus írta): az Ave Maris stella éneke. Ebben a ritmus is egészen új, középkori. Szinte pontosan megegyezik a magyar ,,ôsi hatossal''. Lassan a szavak hosszúságán és rövidségén alapuló klasszikus versmértékek eltűnnek és helyükbe lép a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozásán alapuló új verselés. De még az új ritmus törvényeivel nincsenek nagyon tisztában a költôk. Prózának nevezték: s ezt a szót profusara vezették vissza, mert a szabályos versmértéktôl feloldott és áradóbb lett. De viszont érezték, hogy a prózában is lehet ritmus. -- (Segítette ebben talán a liturgia oratioinak szép hullámzása, ,,cursus''-a melyrôl késôbb szólunk.) Egészen modern elvet mondtak ki: ritmus szoros értelemben vett mérték nélkül is lehet, de mérték ritmus nélkül nem létezik. Ez a modern ,,szabadvers'' elvével azonos. Megindulnak a különbözô műfajok. A szentmise allelujájának utolsó a- ja valóságos ujjongássá, jubilussá lesz az énekes ajkán. Ezen hang alá írt szövegbôl lett a ,,sequentia'', a szentmisében használt himnusz, amelynek áradatából mindössze ötöt ôrzött meg a mai liturgia, de el kell ismerni, hogy talán ez az öt a legszebb. Ugyancsak a misében használták a ,,tropus''-t, az egyes énekeknek, mint pl. a Kyrienek kibôvítését, kicifrázását. De mindezek ellenkeztek a római liturgia igazi szellemével és azért el is tűntek a használatból. A zsolozsma számára pedig megalkották a rímes-officiumot, melyekben már több volt a mesterkedés, mint az áhítat, azért nem is maradtak meg. A középkorban szinte azt mondhatjuk, hogy ,,felburjánzott'' a himnuszköltészet. A világirodalmi remekek mellett egyre nagyobb számmal keletkeztek himnuszok, de két hiba is egyre kirívóbbá vált. Az egyik az ellaposodás; a ,,profusio'', a szentlelkes kiáradás szétterülés, elposványosodás lett. A másik a túlzásba vitt műgond, amit fôként a reneszánsz és a nyomába lépô humanizmus hozott. Jobban ügyeltek a helyes verselés szabályaira, mint az érzés igaz voltára. Még a VIII. Orbán pápa idejében történô breviárium-reformra és abban a régi himnuszok átköltésére is ráillik: Accessit latinitas, recessit pietas. Amennyivel jobb lett a latinság, annyival csökkent az igazi áhítat és bensôség ezekben a himnuszokban, amelyekben a mennyország olimpusszá vált és más ehhez hasonló ,,neo-pogány'' szólások terjedtek el. A régi mesterek fenséges műveit igyekeztek a humanizmus szellemében kijavítani vagy újjal pótolni. Csak a régi rendek: a bencések, ciszterciták, karthauziak, domonkosok óvakodtak ezektôl az újításoktól. S lassan gyôzött is a helyesebb irány s az újabb kor liturgiájában ismét a régi módon nyilatkozik meg az igazi vallásos szellem. Hogy a himnuszokat helyesen tudjuk imádkozni, nekünk is rá kell nevelni magunkat arra a lelkiségre, amelybôl fakadtak a liturgia örökszép költeményei és amely a lelket sugároztatja át a századokon minden idôkre. Ha mi is ,,humanisták'' leszünk, akkor soha nem tudjuk jól elimádkozni. Nagy különbség van ugyanis világi költészet és vallásos költészet között. A latin nyelv ismerete, az esztétikai érzék, a történelem tudása nem elég a szent könyvek valódi ízének megízlelésére. Szent Ágoston vallja meg, hogy elôször a Szentírás kifejezéseit Ciceró mértékével ítélte meg és ekkor még csak nagyon keveset értett meg igazi mélységeibôl. Ugyanezt mondja Szent Jeromos is magáról, hogy amikor a klasszikus latin írókon kifinomult érzékkel olvasta a prófétákat, akkor keményeknek, nyerseknek találta azokat az írásokat és vak szemmel nem is látta meg a belôlük áradó fényt. De mikor lelkülete megváltozott, akkor meg azt írja a nólai püspöknek: A szentiratok tanulmányozása szerintem maga a földi paradicsom. Szent Ágostonnak pedig igazi tiszta, szűzies örömöt adott a Szentírás -- amikor a lelke megváltozott. Magyar példával is meg lehet mutatni, hogy a himnuszokkal szemben is milyen lényegesen döntô a helyes lelkület. Napjainkban két nagy költô ajándékozott meg minket a legszebb himnuszok fordításával: Babits Mihály és Sík Sándor. De Babits maga vallja meg, hogy csak ,,irodalmi célja'' volt művének kiadásával. Mintha nem érezte volna meg, hogy azok imádságok elsôsorban és csak azután költôi alkotások. Nem is szánta imádságoknak a maga fordítását. Bravúros munkát végzett; sokszor kell megcsodálnunk a technikáját, verselésben való ügyességét; csak imádkozni nem lehet ôket. Tudom, hogy újabban imádságoskönyvekbe is átveszik, de aki oly kanyargós utakon járt, aki az ,,Eratotól'' jutott el az ,,Amor sanctus''-ig, mint Babits, annál nem lehet csodálkoznunk, hogy éppen az imádságos lelket nem érezte meg és nem tudta megéreztetni fordításában. Sík Sándor pedig a legtöbb himnuszát egyenesen imádságoskönyv számára fordította le; tehát ez a cél is, de meg a maga imádságos papi lelkülete is segítette, hogy valóban imádkozható fordítást adott. Nagyon várjuk, hogy egy teljes gyűjteménnyel nyújtson támogatást a zsolozsma helyes imádsága után vágyó lelkeknek. Még egy utolsó tanácsot szeretnénk adni a himnuszokkal kapcsolatban. Ennek a fejezetnek az elején Cabrollal együtt összehasonlítottuk az újszövetség himnuszait az ószövetség zsoltáraival; de meg kell említenünk azt is, hogy nem szabad a himnuszokban valami keresztény zsoltár-félét látnunk. A keresztények zsoltároskönyve Dávid zsoltároskönyve; a próféta-király egyszerre az ó- és az újszövetségnek is az énekese. Csak egy Psalterium van. A himnuszoknak nem az a feladatuk, hogy ezt pótolják; ez a keresztény költô feladatának kínos összeszorítása lenne. A himnuszköltô igazi célja, hogy egy-egy liturgikus ünnepnek az értelmét, egy-egy liturgikus cselekedetnek a jelentését megmagyarázza és hogy az isteni dicséret koncertjébe a költészetet is belevonja. Bizony nagyon sokszor megakadnánk valamely nap vagy idôszak liturgiájának a megmagyarázásával, ha a himnuszok a liturgia szívét fel nem tárnák elôttünk.[45] ======================================================================== A szentolvasmányok Mit imádkozik az Egyház A zsoltárok után a zsolozsmáskönyv legjelentôségteljesebb részét a szentolvasmányok alkotják. Sôt ha a terjedelmet, vagyis pusztán a lapszámot nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a legnagyobb részt az olvasmányok foglalják el. Ezeket az olvasmányokat részben tartalom szerint figyelhetjük, részben terjedelem és szerep szerint. Az elsô szempontból megkülönböztetjük a bibliai olvasmányokat, a szentatyák írásait és a szentek élettörténetét; az utóbbi szempontból az ún. ,,capitulum''-ról kell szólnunk. Vegyük tehát egymás alá ezt a négy csoportot. a) A Szentírás a zsolozsmában.[46] A zsolozsmában oly nagy szerepe van a Szentírásnak, hogy nyugodtan elmondhatjuk: a breviárium nem más, mint az elimádkozott Szentírás. ,,Valóban, mikor a katolikus Egyház imádkozik, akkor az Úr Isten a saját szavát hallja mindenhol!'' Korunk liturgikus apostolkodásának egyik értékes gyümölcse a biblikus apostolkodás, mely különösen Németországban lett valóságos ,,Bibel- Bewegung''. És így lett újra elevenen ható erô az a gondolat, amit már Origenes így fogalmazott meg: ,,Az Írásban az Ige testté lôn, hogy miköztünk lakozzék.'' Ma ha ezt a szót halljuk: És az Ige testté lôn, csak a Fiú-Isten megtestesülésére, a karácsony szent misztériumára gondolunk. De a régiek, mint Origenes szava mutatja, ismerték az Ige más megtestesülését is. Így Tertullianus szerint Krisztus, az Ige ittmaradt köztünk a leírt Igében, mely az ô második teste. Szent Ágoston még élesebben mondja: Verus Christus in verbo et in carne: Az igazi Krisztus jött közénk a szóban és a testben. És egy modern hittudós szerint ,,a testté lett Ige'' (Logosz enszarkosz) mennybemenetele után két alakban köztünk maradt: az Oltáriszentségben ,,mint kenyérré lett Ige'' (Logosz eucharisztikosz) és a Szentírásban mint szóval kifejezett és a ,,Könyvek Könyvében'' írásba foglalt Ige (Logosz embiblosz). Egyébként, ha a zsolozsma aszkézisét nézzük, ugyanazt a felfogást találjuk meg benne, amit Szent Benedek regulájában. Még nagyon tartja az imádság műfajai közt a tökéletessé lett szóbeli imádságot, melyben a lélek szól Istenhez -- s azután elmélkedési módszerek és rendszerek helyett az olvasást hangsúlyozta, mert abban Isten szól hozzánk. A Szentírásnak a liturgiában való alkalmazása csak a zsinagógai szokásnak a folytatása. Jusztinusz írja elsô Apológiájában a II. század derekán, hogy az istentisztelet alkalmával elôször az apostolok emlékiratait Jézusról (apomnémoneumata) s azután a próféták írásait (syngrammata) olvasták fel. Így már korán kialakult bizonyos rend az olvasásban. A római ritus számára valószínűleg Gelasius pápa (Decretum Gratiani c. 3.) állított fel ilyen olvasmány-rendet és nagyjában ez van érvényben ma is. A kialakulás útja a következô lehetett: A legrégibb idôben a sorrend egyforma volt a zsinagógai istentiszteleten szokásos renddel: elôször a törvényt olvasták, azután a prófétákat és ehhez fűzték hozzá az apostolok leveleit és az evangéliumot. És ezeket sorban elolvasták, de egészen természetes, hogy ezt a sorrendet meg-megváltoztatták, hogy tehát például az Úr halála és feltámadása napján nem a soron levô részt folytatták, hanem a nagy eseményeket tárgyaló részeket vették elô. A szenvedés idejére Jeremiás próféta szavai, Izaiás több részlete és Jób könyve ad megfelelô olvasmányt. Mennybemenetel és pünkösd idején az Apostolok Cselekedetének kezdete mondja el az eseményeket, azért ekkor ezt olvasták. Advent idejének prófétája Izaiás, aki látta már az Emmanuelt szülô Szüzet, míg a megtestesülés felfoghatatlan misztériumát, karácsony mélységes titkát Szent Pál levelei fejtegetik. A Quadragesima tartalma gazdag: a hívôk számára az önmegtagadás és böjt ideje, a hittanulók a keresztségre, a vezeklôk az Egyházba való visszatérésre készülnek. Azért ezeknek a nagy céloknak megfelelô olvasmányokat választották ki az ó- és újszövetségbôl. A vezeklôk és bűnösök tulajdonképpen betegek, illetve a Szentírás hasonlata szerint halottak. Azért nekik szólnak azok az olvasmányok, melyek elmondják a százados szolgájának, a bélpoklos Naamannak meggyógyítását, a Sunámi asszony gyermekének feltámasztását Elizeus által, kinek csodáját megismétli Illés; azután a naimi ifjú és Lázár feltámasztása, a tékozló fiúról, az elveszett, de megkerült drachmáról szóló hasonlatok stb. A katechumeneknek is magukra kellett érteniök Jónás próféta beszédét a niniveiek közt, mert ôket is a pogányságból hívta meg a kegyelem. Nekik szólt a három ifjú története a tüzes kemencében; ezek sem akartak a bálvány elôtt áldozni, úgy cselekedtek, mint a krisztusiak a pogány rómaiakkal szemben, Sára és Hágár Izsák és Ézsau mind elôképek voltak azok számára, kik a pogányságból nyertek meghívást Krisztus keresztségére stb. A Genezis és a pentateuchus többi könyve, miket ma is hetvenedvasárnapon kezd el olvasni a liturgia, szintén a hittanulók oktatásának a maradványa, mert ezt az oktatást a teremtés művének ismertetésével kezdették. Jób panasza és mégis feltörô reménye alkalmas a halotti officium számára. A zsoltárok közt is vannak olyanok, amelyek inkább a vértanúk ünnepeire valók (32., 33., 88., 111., 115., 138.), míg mások a szüzekre alkalmazhatók (45., 47., 121.). A megfelelô vonatkozásokat könnyű megtalálnunk. A lényeges az, hogy már a legrégibb idôkben voltak egyes ünnepekre vagy egyes idôszakokra felhasznált könyvek. Ha az ôs- krisztusi lelkiségbe jobban bele akarunk hatolni, akkor többször kellene elmélkednünk a miért felett; vagyis felelnünk kellene, hogy miért éppen ezt a részt vették be keresztény ôseink a liturgiába. Ez sok új felfedezést hozna és mindenesetre egyben nagy segítség lenne: a liturgikus ünnep jobb megértésében. Eleinte a-püspöknek, sôt a papoknak is nagyobb szabadságuk volt, hogy a Szentírás melyik részét olvastassák fel a liturgia végzése közben. És abban is, hogy mennyit olvassanak fel, hogy azután ô hozzáfűzze a maga magyarázatát. Késôbb állandósult bizonyos rend: ma már pontosan meg van állapítva, hogy melyik idôben mit és mennyit kell olvasni. Hogy lelki életükben a világi hívôk is fel tudják használni, közöljük a római liturgia rendjét. A liturgia szent olvasmányai Adventben... Izaiás jövendölései és Szent Pál levelei. Karácsonyi idôben... Szent Pál levelei az ôsi kánoni sorrendben (rómaiak, korintusiak, galaták, efezusiak, filippibeliek, kolosszabeliek, tesszalonikaiak számára, Timóteus, Titusz és Filemon számára, végül a zsidóknak írt levél). Hetvenedvasárnaptól... Mózes öt könyve a zsolozsmában, a misében még Izaiás, Ezekiel, Királyok könyve, Eszter, Jónás, Dániel stb. A szenvedés idején... Jeremiás próféta. Húsvéti idôben... az Apostolok Cselekedetei, az Apokalipszis, Szent Jakab, Péter és János levelei. Pünkösd utáni idôben... a szentmisében Szent Pál levelei, a zsolozsmában a Királyok könyve, illetve Augusztusban... a Példabeszédek, a Prédikátor, a Bölcsesség és Sirák fiának könyve. Szeptemberben... Jób, Tóbiás, Judit és Eszter könyve. Októberben... a Makkabeusok könyve, Novemberben... Ezekiel, Dániel és a 12 kis próféta könyve. A mai katolikus társadalomnak -- papoknak is! -- meg kell találniok újra az utat vissza a Szentíráshoz. Az egyik út a Biblia természetes nagyságának megsejtése. Ennek három állomása is van. Az egyik az Írás különleges szépségeinek megismerése. Nem könnyű, mert más idôk, más nép, más földrész adta ezeket a könyveket. De aki egyszer annak belsô szellemi szépségét megérezte, az nem fog többé fennakadni a forma idegenségén. Az igazság fénye -- splendor veri -- átragyogja és megszépíti a Biblia könyveit. A másik állomás az Írás kultúr-értékeire mutat rá. Mit köszön neki művészet, tudomány, irodalom, társadalom. A harmadik állomás az etika szempontjának az Írásra való alkalmazása. Éppen a világháború mutatta meg, hogy a harctereken egyetlenegy vallásos könyv nem ,,bukott meg'', és ez a Biblia volt, mert valóban az ,,élet könyve''. Méginkább látjuk ezt bizonyítva a szentek életében. De ez a megfontolás már átvezet a másik útra a Bibliához. Ez a másik út úgy ismerteti meg a Bibliát, mint szent könyvet, melyrôl a dogmatika is azt tanítja, hogy Istentôl sugallt könyv. Ennek az útnak is három állomása van és mind a háromra az Egyház maga mutat rá, mégpedig elsôsorban a liturgiában.[47] Az egyházias-liturgikus útnak ezt a három állomását három idegen szóval jellemezhetjük: Eucharisztia, szakramentum, misztérium. Az Eucharisztia és a Szentírás belsô kapcsolatát sejtette meg már Kempis Tamás, mikor Krisztus követésében ezeket írja: ,,A Szentírás lesz vigasztalásom és éltem tüköre; s mindenekfölött pedig szent tested lesz különös orvosságom és menedékem. Kettôt ugyanis módfölött szükségesnek tartok ezen életben, amelyek nélkül e nyomorult élet szinte elviselhetetlen lenne. Ameddig a test békóiban vagyok, bevallom, két dologra szorulok nagyon: tudniillik világosságra és táplálékra. Éppen azért nekem, erôtlennek szent testedet adtad testem s lelkem táplálására és lábaimnak igéidet adtad szövétnekül. Ezek nélkül jól nem is élhetnék; mert Isten igéje lelkemnek világossága és az Oltáriszentség életemnek kenyere. Két asztalnak is mondhatjuk ôket, melyek az Anyaszentegyház tárházában vannak elhelyezve. Egyik az oltárnak asztala; rajta van a szent kenyér, Krisztusnak drágalátos teste; a másik az isteni törvénynek asztala s ezen van az isteni tanítás, mely az igaz hitre oktat s a kárpit rejteke mögé, a szentek szentjébe biztosan elvezet bennünket.''[48] De meggyôzôen a szentmise liturgiája vési lelkünkbe az Eucharisztia és a Szentírás kapcsolatát. A szentmise egész felépítése meggyôz minket, hogy a Könyv olvasása, ha nem jönne utána az Eucharisztia, élettelen, holt valami lenne, a múlt idô eltűnt emlékeinek idézgetése, mert a múltból jelenné, az elôképbôl valósággá a szentmise második fele teszi a felolvasott evangéliumot. Amit az evangéliumban hallottunk, az az Eucharisztiában lesz ,,misztériumos-szakramentális realitás''. De fordítva is mondhatjuk: ha csak a kenyérben maradt volna köztünk Krisztus és ôt, az Isten kimondott Szavát az Írás is nem ôrizte volna meg, akkor néma lenne. Mert az Írás útján szól hozzánk a Kenyér és azáltal mondja nekünk: ,,Én veletek vagyok... jöjjetek hozzám mindnyájan!'' Ha ezt átlátjuk, akkor mi is elismerjük: ,,Eucharistie, wie Bibel ist Christus-Gegenwart'', mind a kettô, a Könyv is és a Kenyér is Krisztus- jelenlét, éppen azért mind a kettô ,,Heilserfüllte Gegenwart'', üdvözítô erôvel teljes, kegyelem-áradással gazdag jelenvalóság. Ez azonban már a második állomás az Egyház liturgikus útján a Biblia felé. Érdekes azonban megfigyelnünk, hogy az ôsi hívô századok írói mennyivel bátrabban szólnak az Írás-olvasás mintegy szakramentális erejérôl, mint a maiak, akik ha egy kicsit hitbôl fakadóbb kifejezést találnak mondani, nyomban hozzáteszik az ész hidegebb és lelohasztóbb szavát, ,,természetesen ezt nem úgy értjük, hogy maga az Írás-olvasása -- ex opere operato -- magának az olvasásnak az erejénél fogva működne, hanem épp az olvasó lelki felkészültségének mértéke szerint -- ex opere operantis -- önt isteni világosságot és isteni erôt a lélekbe''. De ezzel az okoskodó és szűkkeblű felfogással szemben felvethetjük a következô két kérdést: Vajon nem szerez-e bármilyen jócselekedet, bármilyen imádság, bármilyen lelkigyakorlat a cselekvô lelke és buzgósága szerint -- ex opere operantis -- kegyelmet? És erre az elsô kérdésre azt kell felelnünk: Igenis, szerez kegyelmet! De akkor magától is felvetôdik a második kérdés: Mivel több a szentelmény az említett módon kegyelmet szerzô többi jócselekedetnél? Azzal, amit nemigen említenek, hogy az már nemcsak az egyén munkájának minôsége szerint szerez kegyelmet, hanem az egyénnel közreműködô Egyház erejénél fogva -- ex opere cooperantis Ecclesiae -- közöl is kegyelmet. Éppen mert nemcsak kegyelemszerzô módok, hanem kegyelemközlô eszközök, azért válnak a szentségekhez hasonlóvá, tehát ,,kis szentségekké'', szakramentáliákká. A Szentírásra alkalmazva ezt a két feleletet, két következtetést vonhatjuk le: Elôször is a Szentírás magános olvasása is már több, mint valamely más vallásos könyvnek az olvasása. Hasonlóképpen ír Nagy Szent Gergely is Theodoros barátjának, a császár orvosának: ,,Mi más a Szentírás, mint a mindenható Isten levele teremtményeihez! Biztos, hogy ha máshol lenne Fölséged és a földi császár levelét kapnád meg, nem nyugodnál meg is szemeid nem ismernének álmot, mielôtt el nem olvastad, mit ír neked a földi uralkodó. De most az egek császára, az emberek és angyalok ura, levelet küldött a ti életetek számára és ennek ellenére, szeretett fiam, elhanyagolod, hogy égô szívvel ezt a levelet olvasd. Iparkodj tehát, kérlek és naponként elmélkedj, quotidie meditare, Teremtôdnek szavai felett. Tanuld megismerni Isten Szívét Isten szavaiból. Disce cor Dei in verbis Dei!... Hogy ezt meg tudd tenni, küldje el rád a mindenható Isten a Vigasztalót, a Szentlelket. Ô töltse be szívedet jelenlétével és vigye fel a magasba.'' De másodszor a magános olvasásnál is hathatósabb a liturgiában, tehát a zsolozsmában való olvasása, mert akkor az Egyház is közreműködik az olvasással és mentôl jobban értjük; hogy ki az Egyház, annál többre becsüljük ezt a közreműködést. Ezt értékelték a régiek, akik közül kettônek a bizonyságát hozzuk fel állításunk erôsítésére. Szent Chrysostomus ezt meri írni: ,,Onnan, ahol a Szent Könyv megtalálható, távol van minden ördögi hatalom és az ott lakók gazdag vigasztalást nyernek, mert az Írásnak már a puszta megpillantása is elijeszt a bűntôl. Azért ne hanyagoljuk el üdvünket!... Nagy védelem a bűnök ellen az Írás olvasása és veszedelmes szakadék, ijesztô mélység a Biblia nem ismerése; nagy veszteség üdvünkre mitsem tudni az isteni rendelésekbôl. Ez szüli az eretnekségeket és a bűnös életet, ez kever össze mindent, felsôt és alsót. Nem történhetik meg, hogy bárki számára gyümölcsöt ne hozzon a szorgalmas és figyelmes Írás-olvasás.'' És igazat ad a nagy egyháztanítónak az, aki tudja, hogy az Úr maga mondotta: ,,Az én szavam: lélek és élet.'' (Jn 6,64) Szent Jeromos pedig ezt írja: ,,Ha Szent Pál apostol szerint Krisztus az Isten ereje és az Isten bölcsessége, akkor az, aki az Írást nem ismeri, nem érti Isten erejét és Isten bölcsességét sem. A Szentírás ugyanis Istennek, az örök Logosznak látható alakban való megjelenése a betű ruhájában, mint az emberi kifejezésmódnak a ruhájában; de Istennek ez a láthatóváválása nem olyan, mint a teremtett világban, hanem ahhoz hasonló, amint a szakramentumok látható jele mögött kegyelmével jelen van.'' Legújabban akadnak ugyan a hit nyelvén író és nem szárazon okoskodó tudósok, akik újra visszatértek ehhez az ôsi felfogáshoz. Így N. Peters elôször az Úr szavára hivatkozik, hogy nemcsak kenyérrel (Eucharisztiával) él az ember, hanem minden igével, mely Isten ajkáról fakad (és melyet az Írás megörökített). Azután így folytatja: ,,A Biblia, mint az élet forrása a szakramentumokhoz hasonló kegyelmi eszköz. Az olvasása szakrális cselekedet és mint ilyent besorozhatjuk azon cselekedetek közé, melyeket a dogmatikusok szakramenteliáknak, szentelményeknek neveznek.''[49] Szavainak megerôsítése végett idézi Colund püspökének, egy kiváló dogmatikusnak a szavát: ,,Ôsi és ma is vitathatatlan axioma, hogy az Isten szava, mely a Szentírásból közvetlenül szól hozzánk, csodálatos erôt és megszentelést rejt magában, úgyhogy a szakramentaliákhoz hasonlíthatjuk; és az emberi szívre jobban hat, mint bármely más elmélkedô vagy jámbor könyvnek a legszebb fejtegetése.'' Igen, mert a Szentírásban is benne van a ,,dynamisz theon'', az Isten ereje és az kiárad az olvasóra, mint ahogy kiáradt az erô földi tartózkodása idején arra is, aki csak ruhája szegélyét érintette. A legmélyebb kapcsolatra a Szentírás és a liturgia közt az Írás- olvasás misztériumos jellegének felismerése mutat rá. Ennek megismerésére Herwegen Ildefonz O. S. B. apát indította el a kutatásokat.[50] Ô a szentbeszédrôl és liturgiáról szólva említi meg, hogy az Írás szava, amikor azt a liturgia bevonja a maga világába, részt kap a liturgia üdv-közlô jellegébôl. Ez az a ,,plus'', ami fennáll a Szentírás magános olvasása és a liturgiában történô olvasása közt. A misztérium mint cselekedet (tehát nem mint hit-titok, hanem mint kultusz-tény) nem más, mint az üdvösség tényeinek megjelenítése, hogy a benne való részvétel útján az ember az istenivel egyesülhessen. A Szentírás liturgikus olvasásában pedig van ilyen ,,Gegenwartsmoment'', ilyen megjelenítô mozzanat, amint Romano Guardini rámutat[51] és éppen ebben van a ma számára való életértéke. De ezek az újszerű szavak tulajdonképpen Szent Pál tanításának alkalmazása a mai ember számára: ,,Mivel ami elôre megiratott, okulásunkra iratott meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból merített béketűrés és vigasz által.'' (Róm 15,4.) Ez egyúttal az atyák Írás-magyarázatának a legjellemzôbb vonása, amint erre majd rámutatunk. A Szentírás valóban ,,ktéma eis aei'', örök érték. Nem olyan, mint Caesar vagy Homerosz vagy Shakespeare vagy akármelyik klasszikus író! Ezt mindenki tekintheti a legélôbb jelenvalóságnak, mely nekünk, sôt így is mondhatja mindenki: mely nekem, személyemnek szól. Ez az a titkos szó, amilyen a kincses barlangot kinyitó ,,Szezám, nyílj ki''. Ha azzal az érzéssel olvassuk a zsolozsmában az Írást, hogy ebben Isten maga mond valami éppen nekem szólót; akkor meg is halljuk majd az ô szavát. Miért kezdi a liturgia a Szentírás újraolvasását hetvenedvasárnapján a Genezis könyvével? Talán új idôszakot, új évet akar kezdeni? A rómaiak valóban március elejével kezdették az évet és szeptember- december valóban a hetedik-tizedik hónap volt. Hetvened vasárnapja pedig kb. összeesik március elejével. Így tehát lehetségesnek látszik, hogy most kezdôdik a liturgiában is az újév. Más magyarázat szerint azonban húsvét a ,,sollemnitas sollemnitatum'', a legnagyobb ünnep, melyet nagy oktáván át, azaz hétszer hét napon át ünnepeltek s az ötvenediken, pünkösdön fejezték be az ünneplést. Ilyen nagy ünnepre való elôkészület is kell s ez kívánta meg, hogy az Írás olvasásával kezdjék. S ehhez figyelembe vesszük még azt is, hogy ez az idô volt a keresztségre készülôk tanításának ideje is, akkor ezt a nézetet kell elfogadnunk, mert hitünk elsô nagy igazságait: a teremtô Istent, a bűnbeesést, az áteredô bűnt, a Megváltó megígérését éppen a Szentírás elsô könyve tárja elénk. Az ünnepélyes olvasás szertartása ma a következô: Az elején van az áldás-kérés és az áldás, Ez ôsrégi szokás, mert már Szent Benedek elrendeli. (Ha a pap maga végzi a zsolozsmát, akkor az Istentôl kéri az áldást. A különbség a megszólításban van. A földi elöljárót: Domne, az egek urát: Domine szóval kéri.) A megjelölt szakaszt ezzel a szóval fejezzük be: Tu autem, Domine, miserere nobis. A felelet erre: Deo gratias. Ennek a szokásnak az eredete arra a törekvésre vezethetô vissza, hogy az olvasást is istentiszteleti -- latreutikus -- színezetűvé és így imádságszerűvé tegyék ezzel a kis könyörgéssel, mellyel imádságot is szoktak végezni.[52] A görög liturgiában még gyakrabban fordul elô. Össze lehet hasonlítani a zsolozsma olvasmányait a szentmise leckéjével és evangéliumával, mert ez utóbbit is az áldás meg a befejezô felelet imádságszerűvé változtatják. Magábanvéve ugyanis az olvasás nem istentiszteleti tény, legfeljebb annyiban, amennyiben sugalmazott, szent szövegeket használ erre a célra. Fôcélja tehát Brinktrine szerint, de a régi bencés aszketikus iskola szerint is, hogy elvezessen a meditatio-hoz, az isteni igazságokba való elmélkedô elmerüléshez, ez pedig tovább segítsen azután a devotio-hoz, az igazi imádságos lelkülethez. Van ugyan más felfogás is, de az kevésbé elfogadható. Több -- de újabbkori -- író állítása, hogy az olvasmányoknak ,,szoterikus'', az ember üdvösségét szolgáló célja van. Ez azonban az újabb kor ájtatosságainak: a szisztematikus elmélkedésnek, részletes lelkiismeretvizsgálatnak, lelkigyakorlatoknak stb. a célkitűzése. Nem szabad ezt visszavetíteni a liturgiának ôsibb gondolatvilágába. Ott az elsô és majdnem egyetlen cél a Miatyánk elsô könyörgésének megvalósítása: Szenteltessék meg a te neved. Az ember megszentelése igazában nem is célja, hanem gyümölcse a liturgiának, mégpedig az isteni kegyelem áradása alatt szinte magától érlelôdô mennyei gyümölcse. A szentírási olvasmányokkal kapcsolatban emlékezzünk meg a ,,Capitulum''-ról, azaz a rövid olvasmányról.[53] A szó ugyanis ezt fejezi ki: caput = fejezet, capitulum = kis fejezet, kis részlet. Már Szent Benedek megemlíti Regulájában. Ennél nincs áldás és a karvezetô maga mondja, mégpedig kívülrôl. Valamikor minden hórának megvolt a maga Capitulumja, mint még ma is megvan a Completoriumban. Késôbb a Capitulumok száma nagyobb lett. Louvaini István püspök (+ 920) egész sereg megfelelô és alkalmas capitulumokat állított össze. Így az év ünnepei és a liturgia szent idôszakai mind külön rövid olvasmányt kaptak s azokat könyvbe is foglalták. Az ilyen könyvnek neve volt: Capitulare; de néha az oratiokkal közös könyvbe írták s akkor Collectarium volt a neve. A 13. század után újra nagyobb egyszerűség lett az uralkodó a római liturgiában és egyre jobban csökkent az önálló capitulumok száma. Ma a vesperae, laudes és tertia rövid olvasmánya rendesen megegyezik, csak a sextában és nonában van külön capitulum. A completoriumé állandóan ugyanaz az egész éven át, míg a primában kettô van, az egyik vasárnapokra és ünnepekre, a másik a hétköznapokra. Az olvasmányok megrövidítésével kettôs célt értek el: Elôször a megfelelô idôre legjellemzôbb szöveg érvényesülhetett. A Szentírásnak egy-egy olyan mondatát választották ki, mely a napnak, az ünnepnek, az idôszaknak a gondolatát adja vissza. Másodszor ilyen módon még jobban kitűnt az olvasmány latreutikus jellege. Nézzük meg csak a vasárnapi vesperae, a completorium és a prima rövid olvasmányait és látjuk, hogy azok valóságos imádságok. Így azután nem is lehet csodálkozni, hogy a capitulumot, mely ha rövid is, de mégis csak olvasmány, nem a lector olvassa, hanem mint az oratiokat, mindenkor a hebdomadarius, a hetes pap imádkozza el. Befejezésül ehhez csak annyit: ha a napi vagy az ünnepi liturgia szellemébe akarunk belehatolni, akkor ezekre a rövid olvasmányokra különös gondot kell fordítanunk. b) A szentatyák írásai.[54] A zsolozsma olvasmányainak második csoportját alkotják a szentatyák írásai. Ma egyre többször felhangzik a jelszó: Vissza a forrásokhoz! A zsolozsmára ez nem áll, mert soha el nem hagyta hitünk igazi forrásait és a Szentírás mellett a hagyomány tanúi: az egyháztudósok és szentatyák írásai voltak legkedvesebb olvasmányaik. A szentatyákról azonban tudnunk kell, hogy ôk nem voltak kimondottan írók, tehát retorikára, szép stílusratörô művészek, hanem az Egyház pásztorai, Isten szolgái. Mindnyájukról el lehet mondani, amit Szent Ágoston mond Szent Cyprianusról. ,,Ez a szent püspök megtérése elôtt professzor volt. Tudott válogatottan és szépen írni, mint mesterei, kiket követett és tanítványai, kiket ô alakított. És amikor megtérése után nem törekedett ilyen stílus-szépségekre, ez tudatos volt nála. Megmutatta máshol ez a szent férfi, hogyha akar, tud így is írni; de megmutatta, hogy nem akar, amikor utána sohasem írt így.'' Természetesen ez nem annyit jelent, hogy náluk nincs többé szép stílus. Találunk a világirodalom remekeivel vetekedô részeket is. De ez csak másodlagos és mellékes náluk, mert a fôcél vallásos volt. Nem a fület akarták csiklandozni, mint az apostol mondja: prurientes auribus, hanem a lelket akarták felemelni. Jellemvonásuk Szent Ágoston szerint, hogy a szavakban az igazat és nem a szavakat szerették. Mit használ ugyanis az aranykulcs, ha nem tudja kinyitni, amit akarunk; vagy mit ártana a fából való kulcs, ha ezt meg tudja tenni, amikor semmi mást nem akarunk, mint kinyitni azt, ami eddig zárva volt. Példaképük ebben az Úr Jézus volt, maga az örök Bölcsesség, aki földi életében mindenki számára hozzáférhetô volt, bárcsak kevesek számára átjárható. A szentatyák írásait olvasva érezhetjük a belôlük kiáradó lelkiséget és ez fog meg minket. Világi írók alkothatnak az esztétika mértéke szerint tökéletesebb, klasszikusabb műveket, és mégsem lesz annyi gyümölcsük, mint ezeknek a sokszor nagyon is egyszerű műveknek. Hogy a keresztény irodalomnak mily gazdag kincsestára van a zsolozsmában, mutatja a következô kis felsorolás, hogy kiktôl és hányszor kölcsönöz a zsolozsma. olvasmány 1. Szent Cyprianus (200-258) karthagói püspöktôl való 15 2. Szent Hilarius (300-368) poitiersi püspöktôl 36 3. Szent Atanáz (293-373) alexandriai pátriárkától 9 4. Szent Vazul (329-379) cesareai érsektôl 14 5. Szent Cyrillus (315-386) jeruzsálemi pátriárkától 3 6. Szent Nazianzi Gergely (328-389) konstantinápolyi pátriárkától 9 7. Szent Ambrus (340-397) milánói érsektôl 180 8. Szent Epiphanius (316-403) érsektôl 9 9. Szent Aranyszájú János (344-407) konstantinápolyi érsektôl 117 10. Szent Jeromos (331-420) egyházdoktortól 129 11. Szent Ágoston (354-430) hippói püspöktôl 363 12. Szent Cyrillus (365-444) alexandriai pátriárkától 3 13. Szent Chrysologus Péter (390-452) ravennai érsektôl 6 14. Szent Maximus (390-466) turini püspöktôl 18 15. Nagy Szent Leó (390-461) pápától 75 16. IV. Félix (470-530) pápától 3 17. Szent Fulgentius (468-533) afrikai püspöktôl 9 18. Nagy Szent Gergely (540-604) pápától 220 19. Szent Izidor (565-636) sevillai püspöktôl 3 20. Szent Sophron (576-636) jeruzsálemi pátriárkától 6 21. Szent Germanus (670-733) konstantinápolyi pátriárkától 3 22. Szent Beda Venerabilis (672-735) yarrowi bencéstôl 57 23. Szent Damascusi János (676-760) görög szerzetestôl 15 24. Szent Tarasius (760-806) konstantinápolyi érsektôl 3 25. Szent Bernát (1091-1153) clairvauxi apáttól 43 26. Szent Aquinói Tamás (1227-1274) egyházdoktortól 6 27. Szent Bernardin (1380-1444) sienai ferencestôl 3 Ha anthologiát akarnánk összeállítani, akkor is ezeknek bent kellene lenniök. Kár, hogy magyarban oly keveset olvashatunk a szentatyáktól.[55] c) A szentek élete[56] Az olvasmányok harmadik csoportját szokták a reformátorok a legtöbb kritikával illetni s valóban itt lehetne még javítani: s ezek a szentek története a zsolozsmában. De két gondolat azonnal jobb állásfoglalásra segít. Az elsô a korszellem megismerése. Tudnunk kell, hogy a szentekkel szemben minden korszaknak más volt az állásfoglalása. Az ó-keresztény korszak még annyira ,,Christocentrikus'' volt, hogy az Úr fényében nem is vette észre a szenteket s amikor észrevette, akkor is a személyes vonásokat eltűntette s meghagyta a legjellemzôbb közös vonásokat. Ebbe az idôbe vezetnek minket a ,,commune sanctorum'' miséi és zsolozsmái. Ez az oka, hogy a régi világ nagy szentjeinek, pl. egy Szent Benedeknek nincs külön miséje a római liturgiában. Csak a közös, a kidomborodó, a típus érdekelte. Az apostolt, a vértanút, a hitvallót, az egyháztanítót, a szerzetest, az igazat, a szüzet, az özvegyet látta meg az egyénben is.[57] A középkor a legendákat szerette. Eleinte történelmek voltak, a szentek igazi ,,acta''-it, cselekedeteit ôrizték meg, de olvasásra szánva (legenda). Lassan az olvasás gyôzött a történelmen és a tények száraz törzsét körülvették a képzelet virágai. Sokszor nem igazak a történelem kritikájával, mindig igazak azonban a lelki átélés szempontjából. Hogy Szent György valóságos sárkányt gyôzött le vagy allegorikus szörnyön aratott diadalt, ez mellékes annak, aki a maga lelki küzdelmében pártfogót keres az ég szentjei közt. A lelki épülés mellett a gyönyörködtetés is irányította az írók tollát s bizony nagyon sokszor szépek is ezek a legendák. Fiorettit, igazi virágos kertet találunk bennük s kedves illatuk nem veszett el a századok folyamán sem. Az újabb kor bálványa a ,,historia''. Az egyéni történet. Lehetôleg sok adattal alátámasztva, mert azt hiszik, a jegyzetek tömege igazabbá teszik az életrajzot. Szerencse, hogy ez az elv nem tudott egészen érvényesülni a szent zsolozsmában, mert a zsolozsma végül mégis csak imádság. Jól tudjuk, hogy a szentek is emberek voltak s igaza van Szent Liguori Alfonznak, hogy ha életrajzuk a hibáikat is megírná, az a legtöbbnél kétszer oly vastag kötetet megtöltene, mint az erényeik. Ma a világban divatozó életrajz-regények, mintha ezt a ,,cronique scandaleuse''-t keresnék és a nagyokat le akarják hozni a tömeg-olvasó átlagszintjére. Az imádságos lélek ellenben nem azt akarja tudni, hogy szentjeink miben voltak emberek, tehát hozzánk hasonlók, hanem hogy miben voltak szentek, tehát nálunk különbek. S ezzel eljutottunk a másik elirányító gondolathoz: a szentekrôl olvasva az ész világosságot, a lélek gyarapodást nyer. Már Paschasius Radbertus írja: ,,Ha egy kis ruhadarab vagy a porrávált testnek egy kis porszeme, a szenteknek ezek az emlékei hitünk szerint nagy oltalmat jelentenek a hívôk számára, ki tudná kifejteni vagy elgondolni is, hogy az ô életük és erényeik mekkora anyagot adnak az üdvösségre, mikor azokat jámbor lélekkel szemléljük? Ez az olvasás hitünket erôsíti, jámborságunkat táplálja, a világ megvetésében gyarapít és megadja az égiek után való vágyódást. Innen magyarázható, hogy a legbuzgóbb lelkek mindig vonzódtak a szentek életének olvasása, megismerése után. Csak néhány nevet sorolunk fel: Nagy Szent Gergely, Szent Beda Venerabilis, Szent Assisi Ferenc, Szent Aquinói Tamás, Szent Néri Fülöp stb.! Ez elég is arra, hogy buzgóbb olvasásra serkentsen. A zsolozsmában találunk azonban történeti tévedéseket, meg olvasunk sok hihetetlen csodáról! Mit kell ezekrôl gondolnunk? Elôször is az Egyház ebben soha nem tekintette a zsolozsmát véglegesnek. Bizonyítja, hogy maga a Szentszék többször elrendelte a martyrologium kiigazítását. Így történt ez 1584-ben XIII. Gergely alatt, 1630-ban VIII. Orbán rendeletére, 1749-ben XIV. Benedek pedig egyenesen ki is mondja: ,,A martyrologiumba soroltaknak nem mindegyike megtámadhatatlan igazság, amint ez az ismételt javításokból is kitűnik.'' Itt helye van tehát további kutató, helyesbítô munkásságnak. Azután a csodák, rendkívüli jelenségek, látomások és hallások, nem lényeges jelei a szentségnek. De elvszerűen tagadni ezeket, nem katolikus gondolat. Sôt nem is krisztusi, mert a csoda-tagadó protestánsok is olvashatnák az Úr szavát: ,,Azokat pedig, akik hisznek, ezen jelek fogják kísérni: Az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, a betegekre kezeiket teszik, és meggyógyulnak.'' (Mk 16,17) Mit állnak hitetlenkedve, mikor az Úr ígéretét teljesedni látják. Igenis történtek csodák, beszéltek a szentek addig nem ismert és nem tanult új nyelveken, mérgezô ital nem ártott nekik, betegeket gyógyítottak, sôt halottakat is feltámasztottak -- ha az egyes elmesélt eset talán nem is bizonyítható. Végül amikor érthetetlen cselekedetekrôl, -- bátran mondhatjuk különcködésekrôl olvasunk -- akkor Szent Szalézi Ferenc állásfoglalását tehetjük magunkévá: ,,Van a szentek életében sok oly dolog, amik inkább csodálatunk, mint követésünk tárgya lehet; ilyent találunk Szent Egyiptomi Mária, Szent Sienai és Genovai Katalin és mások életében; de ezek is adnak valamit: az Isten szent szeretetének nagy megízlelését.'' Akár igaz történet, akár szép legenda, amit róluk olvasunk -- és cselekedeteik akár csodálandók, de nem követhetôk, akár hozzánk közelebb állók és megvalósíthatók a mi életünkben is, egy bizonyos: ôk mindnyájan Isten barátai! Ez az egy gondolat is elég, hogy tisztelettel tekintsünk rájuk. A szentek életével kapcsolatban meg kell emlékeznünk még egy tényrôl: a liturgikus év folyamán a szentmise szövegei és a zsolozsma olvasmányai elénk adják az Egyház történetét is, de nem a tankönyvekben szokásos módon, hanem az élet számára gyümölcsözôbben. A tankönyvekben néha többet tanulunk az eretnekek tévedéseirôl, mint a szentek helyes és szép tanításáról: apologetikai szempontból a vádakat, a pápák, papok botlásait bôvebben tárgyaljuk, mint a nagy emberek erényeit. A liturgiában ezek csak a hátteret alkotják, de a kidomborodó az Egyház belsô története szentjeiben.[58] ======================================================================== Antiphona, responsorium, versiculus Mit imádkozik az Egyház A zsolozsmának ez a három alkotó része az elôadásmódból lett önálló alkotórész, azért már említettük a zsoltározással kapcsolatban is. 1. Az antiphona eredetileg nyolcadhanggal magasabban váltakozó ének volt a férfi meg a gyermek és nôi kórus között. Ebben különbözik a következô responsoriumtól. Itt két kar mondotta felváltva, míg a responsorium jellemzôje, hogy egy jó énekes és az egész kar váltotta fel egymást. A fejlôdés útja az volt, hogy a nép nem ismerte az egész zsoltárt, tehát csak a legfontosabb részt ismételte minden vers után. Ezzel vagy a zsoltárra jellemzô sor emelkedett ki vagy esetleg az ünnepnek megfelelô részlet. Ha ilyen nem volt a zsoltárban, akkor vettek máshonnan; legtöbbször a Szentírásból, de késôbb költöttek is megfelelô antiphonát. Mivel az antiphona volt a jellemzô, azért az lett sokszor a maradandóbb is. Így a szentmisében az introitusnál az antiphona egészen megmaradt, a zsoltárból csak egy vers és az sem mindig a jellemzô, hanem az elsô szakasz. Ezért sokszor csak úgy lehet megérteni az introitust, ha az egész zsoltárt belevonjuk a magyarázatba. A zsolozsmában pedig a zsoltár domborodott ki és a minden vers közé iktatott antiphona maradt el. Így alakult ki a ,,keret-vers'', mert csak a zsoltár elején és végén mondották el. Sôt még késôbbi korban már ezt sem teljesen. Nagyobb ünnepeken még ma is nemcsak a végén, hanem az elején is végig mondják az egész antiphonát; -- innen van az ünnep rangja ,,Duplex'', azaz két teljes antiphonával imádkozott ünnep. Más alkalommal azonban az elején csak a kezdô szavát mondják el, -- az ilyen ünnepnek ,,semi-duplex'' a neve. Sôt a visszafejlôdés még tovább is ment és lassan nem is minden zsoltárhoz mondottak antiphonát, hanem egy csoportnak a végén van mindössze antiphona. Az antiphonának azonban nemcsak az értelem szempontjából van szerepe a zsolozsmában, hanem zenei jelentôsége is van. Az antiphona hangneme lesz irányadó az utána következô zsoltár tónusára az énekes zsolozsma alkalmával. A mai helyzet a következô: minden zsoltárnak vagy zsoltárcsoportnak van antiphonája. Ez egy rövid énekelt részlet vagy magából a zsoltárból vagy máshonnan és elsôsorban vagy a zsoltár értelmét világítja meg vagy az ünnep hangulatát fejezi ki. De egyúttal dallamukkal kidomborítják a következô zsoltár alaphangját. Példának a legismertebbeket vesszük. A szentmise lépcsôimádságában a 42. zsoltárt imádkozzuk, de hogy miért, azt mutatja az elején és a végén elmondott antiphona ,,Introibo ad altare Dei, ad Deum, qui laetificat juventutem meam''. Itt tehát a zsoltár értelmét világítja meg az antiphona és lesz valóban ,,a zsoltár kulcsa''. De például a Szentolvasó Királynéjának az ünnepén az antiphonák a zsoltártól függetlenül egymásután a rózsafüzér titkait világítják meg. Húsvéti idôben az antiphonák helyett háromszor vagy többször is elismételt alleluját mond a zsolozsma. Errôl az allelujáról a következô fejezetben lesz szó. -- A római liturgiában az antiphonákat a kar mindig állva imádkozza vagy énekeli. -- Itt említjük meg, hogy a zsolozsma végén a Szent Szűz tiszteletére van négy évszakonként változó négy ,,karének'', ezeket is antiphonának nevezik, de a zsoltárokhoz fűzött antiphonákkal csak névrokonságban vannak, azért ezeket is a maguk helyén késôbb magyarázzuk meg. Csodálatosan szépek sokszor ezek az antiphonák és mély értelmük van. Akárhányszor csak egymás után olvasva valóságos elmélkedési anyagot nyújtanak. Másoknak kiváltságos helyük is van; így a karácsonyt megelôzô napokban az ún. ,,O-antiphonáknak''.[59] Különösen fel kell hívnunk a figyelmet két antiphonára. Az egyik a Benedictushoz csatlakozik a laudesben, a másik a Magnificaté a vecsernyében. Ezekbôl megismerhetjük a nap vezetô gondolatát; mégpedig nem önkényesen, hanem az Egyház felfogása szerint. Amint az antiphonák változatosságukkal a zsoltárénekeket élénkítik fel, -- hasonló módon a responsoriumok a liturgikus felolvasásokat segítik imádsággá alakuláshoz.[60] Eredetileg ugyanis a liturgikus vigiliákon a szent szövegek olvasását idônként zsoltárénekekkel megszakították. Eleinte a teljes zsoltárt elénekelték, de a hosszabbakat már jókor megrövidítették, illetve részben a ma is használatos responsoriumokkal pótolták. 2. A responsoriumok ma szabály szerint két énekelt szövegrészbôl állanak. Az elsôt R betű jelöli; ezt az elôénekes kezdi meg és a kar folytatja. Megfelel körülbelül az antiphonáknak a régi responzális énekmódban. -- Ezután az elôénekes a második verset énekeli, amelyet V betű jelöl; a kar erre felel -- respondet, (innen a neve: responsorium) az elsô szöveg második felével, amint ez már a IX. században Galliában szokásos volt és ahonnan lassankint a római egyházba is átment. A római egyházban a kar eleinte az egész responsorium-szöveggel felelt, amint ez még a kis responsoriumoknál szokásos, melyeket a kis hórákon, a bencések pedig a laudesben és a vecsernyében is énekelnek. Advent elsô vasárnapján, karácsonykor és húsvétkor és még néhány más alkalommal az éjszakai responsoriumok szövege dúsabb és több részre van elválasztva, úgyhogy a dicséret elsô részét zárják be. Azokat a responsoriumokat, amelyeknek szövege az elôtte lévô olvasmányokból való, vagy pedig tartalmuk szerint ugyanazon tárgynál idôznek; ,,historia''-nak is nevezték. A rövidítés miatt, de a szükséges énekesek hiánya miatt is sok helyen a responsoriumokat nem éneklik többé, hanem csak olvassák. Így alakult ki az a szokás, hogy az Egyház a responsoriumokat az olvasmányoktól függetlenül is kezdte használni különbözô liturgikus cselekedeteknél. Így lehet tehát nemcsak az elhangzott olvasmányra felelet, hanem pl. bensôséges kérés, egy elhunyt lelkéért a temetési szertartásokban. (Exequiae.) Ehhez hasonló a gyászmisében a felajánlás és áldozási ének, valamint a mise végén az ún. feloldozás. Találunk még ilyen önálló responsoriumot a gyertya-, hamu- és pálmaszentelés liturgiájában; -- a lábmosásnál nagycsütörtökön; -- azután a pap-, templom- és oltárszentelésnél; -- végül a fôpap vagy az uralkodó liturgikus fogadásánál. 3. A zsoltároktól az olvasmányokra, -- a himnuszoktól az antiphonára, -- az antiphonától az oratiora: azaz a költészettôl a prózára való áttérést alkotja a versiculus (kis vers). Ez néha rövid, ujjongó kiáltás az éghez: pl. Légy áldva, Uram, az ég erôsségében. Máskor a szentekrôl való dicséret: pl. Szerette ôt az Úr és kitüntette. De lehet sürgetô kérés, mint pl. Harmatozzatok egek felülrôl és felhôk adják meg az igazat. A versiculus nagyon hasonlít a zsoltárok egy-egy verséhez, ezért némelyek szerint innen van az elnevezése is. Mások azonban a versus szóból származtatják, amely fordulást jelent, mert a kórus mindig az oltár felé fordulva mondja. A legtöbb zsoltár verseinek gondolatritmusával kiválóan alkalmas versiculusként való felhasználásra. V. Ezután kegyelmességed telít meg minket, R. Remegtünk az ujjongástól és örvendeztünk. V. Pajzzsal vesz körül az ô hűsége, R. Ne félj a rémtôl, mely éjszaka jár. V. A bűnösökkel lelkem ne veszejtsd el, R. Életemet a véres emberekkel együtt. V. Mint szemed fényét, oltalmazz meg engem, R. Szárnyaid árnyékával boríts be engem. Mivel a versiculus rendesen a fejezetek vagy a zsoltárok után jön, pótolja a responsoriumot, de nem áll oly szoros kapcsolatban a zsoltárral és lectioval. Használata nagyon régi a liturgiában. Baumer szerint az elsô nyomok már a második évszázad liturgiájában felfedezhetôk. A Peregrinatióban már bizonyítékot találunk a nagy officiumban való helyzetére és jelentôségére is. Ekkor már a zsolozsmák a zsoltárok és az oratiók összekötésére használták. Ma is ez az igazi szerepe. ======================================================================== Acclamatiok, invocatiok[61] Mit imádkozik az Egyház Az Anyaszentegyház nevelôi bölcsességét és a szép iránt való érzékét mutatják a római liturgia végzésére adott utasítások. Tapasztalat mutatja, hogy a tömeg egy Ave-t sem tud rendesen elmondani begyakorlás nélkül. Azért mentôl nagyobb a résztvevôk száma vagy mentôl kevésbé begyakorlottak, annál inkább szükséges a hosszú közös imádságok eltörlése. Az együttmondás helyett rövid, jelszószerű közbeszólásokkal, kezdô és befejezô fohászokkal kell a tömeget bekapcsolni. Így alakultak ki a szent zsolozsmában is az acclamatiok és invocatiok, amiket Cabrol nyomán ismertetünk.[62] Acclamatio neve alatt számos imádságos formát foglalhatunk egybe, melyek sem nem antiphonák, sem nem responsoriumok, sem nem oratiok, hanem amelyek röviden valamely óhajnak vagy lelkünk hangulatának kifejezését jelentik. Többnyire az ó- és újszövetségbôl valók, mint az Amen, Alleluja, Pax vobis, stb. Az elsô krisztusi hívôk kedvelték ezeket a formulákat és köszöntésképpen is használták, mint a barátság vagy a hála kifejezését vagy sokszor mint jelszót. Ez a szokás a mai krisztusiaknál már nincs meg vagy csak nagyon ritka. A szerzetesek és az apácák, akik mint Krisztus igaz fiai ôrködnek a felett, hogy az evangélium hagyományaiból semmi el ne vesszék, megtartottak közülök néhányat, így pl. a Deo gratiast és azt a szertartásokon kívül is használják. De mégis leginkább a liturgiában maradtak fenn ezek a szólások. Ott mint az imádság legôsibb maradványai megvannak és így jelentik a mai és az ôsi kor közt az egységet, mert mint régi kövek vannak befalazva egy modern épületbe. 1. Amen.[63] Ez a zsidók által már igen régóta használt héber szó. Mikor a leviták Mózes parancsára kimondták az átkot a bálványimádók, a tolvajok és a házasságtörôk felett, a nép minden átokra azt felelte: Amen. Vagyis igenlés értelemben: Úgy van! Igaz! Ily értelmezésben használja Krisztus Urunk is gyakran beszédeiben és az apostolok megtartották ezt a szokást, bevitték az Egyházba. Szent János is használja ezt a szót az Apokalipszisben és Szent Pál is leveleiben a könyörgô imák befejezéséül. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme mindnyájatokkal! Amen. (Jel 22,21) Kegyelem veled. Amen. (Tim 6,21) Az Isten kegyelme legyen mindnyájatokkal. Amen. (Tit 3,15) Övé a dicsôség és a hatalom örökkön örökké. Amen. (Jel 1,4-6) Amint látható, egyrészt megerôsítés, másrészt valami óhajt tartalmaz. Tehát vagy azt jelenti: így van, vagy azt: így legyen. A római liturgia leginkább ez utóbbi értelemben használja. A franciák is mondják: Ainsi soit il. Mi magyarok megtartottuk a héber szót. Szent Jusztinusz és más egyházatyák mondják, hogy az eucharisztikus imádság után a nép felelte: Amen. Ebben a szokásban a harmadik értelmét látjuk, mert ezen a helyen nem más, mint a hitnek megnyilatkozása a hívôk részérôl, hogy az átváltozás szavaira szerintük megtörtént az átlényegülés. Az elsô századokban a nép akkor is ament mondott, mikor az Úr testét magához vette. Ez általános szokás lehetett, ami abból látszik, hogy Novatianus, a III. század egyik eretneke azt követelte híveitôl, hogy áldozás után amen helyett ezt mondják: Nem fogok visszatérni Korneliushoz. (Ez volt akkor a pápa.) -- Szent Perpetua meséli vízióiban, hogy mialatt ô áldozott, a körülállók ament mondottak. És már Szent Jeruzsálemi Cyrill említi, hogy a Miatyánkot az amennel pecsételik meg. Mindezt azért említettük meg, hogy ne legyen ajkunkon az amen minden gondolat és tartalom nélkül kiejtett szó. Vigyük bele újra hitünket, reményünket, bizodalmunkat. Gyakorlati tanácsunk: Ne mondjuk ki nyomaték nélkül, hangsúlytalanul, az elôzményekhez csak úgy odacsapva. Tartsunk elôtte egy pillanatnyi szünetet és az ament külön hangsúlyozva mondjuk ki még magános imádságainkban is, hogy újra tartalmat nyerjen. 2. Alleluja. Ez is héber szó, fordítása: Dicsérjétek Istent vagy: Dicséret Istennek! Ily jelentésben találjuk az Alleluját a legtöbb zsoltárban. Különösen nagy szerepe van a 113-118. zsoltárokban, amelyek, mint a zsidók mondják, a Hallel-zsoltárt, vagyis a nagy alleluját alkották. Krisztus Urunk is ezt imádkozta az utolsó vacsorán és a krisztusiak átvették az ószövetségiektôl ezt a szólást. Az Egyháznak ugyanis, amikor a zsoltárokat átvette, át kellett vennie ezeket is, mert a zsoltárokban szervesen benne van. Az alleluja története egymagában is már valóságos költemény -- mondja Pitra bíboros. Szent János ezt írja: ,,Mint egy nagy sereg szózatot hallám és mint sok vizek zúgását és mint nagy mennydörgések hangját, így szólni: Alleluja! Mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható. (Jel 19,6) A hívôk a liturgián kívül örömkiáltásként használták munkáikban, gyakorlataikban. Angolország keresztény bretonjai 429-ben az ellenséget ismételt alleluja-kiáltásokkal rohanták meg, ez tüzelte bátorságukat, ez adta meg nekik a gyôzelmet. -- Beszélik, hogy a vandálok üldözése alatt Afrikában az V. században a barbárok benyomultak egy templomba és a lectort egy nyíl a nyakán találta, mialatt az alleluját énekelte. -- Nagy Szent Gergely pápa pedig csodálkozva kiált fel az egyik könyvében: ,,A bretonok nyelve, mely eddig csak pogány szavakat mormolt, elkezdte zengeni az alleluját is.'' Mivel az alleluját minden liturgiában megtaláljuk, valószínű, hogy miként az amen is, ez is része már az eredeti, ôsi liturgiának. Ma inkább a szentmisében van a helye. Azért ott szóltunk róla bôvebben. Az alleluja örvendezô jellege okozta azt, hogy nemcsak a gyászmisékben, hanem a gyászzsolozsmában is elmaradt az alleluja, amikor az eredeti temetési szertartások eltértek az igazi, ôsi szellemtôl és a szomorúság jellegét öltötték magukra. Eredetileg ugyanis ez nem így volt. A IV. és V. században a halottakat még az alleluja énekével temették; a görög és gallikán liturgia ma is megtartotta ezt a szokást. Az alleluja elhagyása tehát a gyásznak a jele; azért is hagyták el a böjti napokon, a vigiliákon és az egész Szent Negyvennap alatt. II. Sándor óta pedig elhagyják már hetvenedvasárnaptól egészen nagyszombatig. Az alleluja elhagyása a bencés apátságokban egy kedves és mélyen megindító ceremóniának lett a felidézôje. A szent zsolozsma közben az allelujának éppúgy Isten hozzád-ot mondanak, mint amikor valaki kedves személytôl búcsúzik. Nagyszombaton ismét megjelenik és maga a celebráns énekli nagy ünnepélyességgel. Nemcsak a szentmisében, de a misén kívül is az alleluja lesz sokszor az antiphona és a responsorium is a szent zsolozsmában. 3. Dominus vobiscum: És a válasz: Et cum spiritu tuo fontossága a liturgiában még nagyobb, mint az allelujáé. Eredetileg az Emmanuel szónak a fordítása: Nobis cum Deus -- velünk az Isten! Az ószövetségben már köszöntés formájaként használták, mert Booz is aratóit e szavakkal köszönti: Az Úr legyen veletek; ezek válaszolták: Az Isten áldjon meg. (Ruth 2,4) Értelem szerint ugyanezt a köszöntést találjuk meg az ószövetségben különbözô alakokban; pl. az Úr, a ti Istenetek legyen veletek, -- az Úr legyen veled, -- Jákob Istene legyen veletek, -- a hadak Ura lesz veletek, -- én veletek vagyok, mondá az Úr, stb. Az újszövetségben Gábor angyal a Szentszűzet ezekkel a szavakkal köszönti: Az Úr van teveled. Szent Pálnál a köszöntés a következô alakban van: A mi Urunk kegyelme legyen veletek; -- a békesség és szeretet Istene veletek leszen; -- Isten szeretete legyen mindnyájatokkal, stb. A Dominus vobiscum és a feleletnek liturgiai használata minden szertartásban igen gyakori. Nincs kifejezéssel teljesebb és ünnepélyesebb szólás, mint ezeknek a szavaknak a használata, ha az egész szent cselekménnyel való összefüggésüket tekintjük. Ez a papnak rendes köszöntési formája a krisztusi közösséghez. A szent zsolozsma alkalmával is a pap minden hívônek szószólója; összefoglalja kéréseiket és így ô az a fôpap, aki a hívek imádságát Istenhez juttatja. Mielôtt tehát közvetítôjük lenne, hozzájuk fordul. A Dominus vobiscumnak helye tehát természetesen az oratio elôtt van mind a misében, mind a karimában, de azután a prefáció éneklése és az evangélium olvasása elôtt. Ez utóbbi alkalommal a diakonus is mondhatja a Dominus vobiscumot, egyébként csak felszentelt pap. Ezért ha nem ilyen végzi a szent zsolozsmát, az e helyett így mondja: Domine exaudi orationem meam, -- a felelet pedig erre: Et clamor meus ad te veniat. 4. Pax tecum: Az elôzôhöz hasonló, ugyancsak már az ószövetségben használatos köszöntésforma. Egyiptomi József ezekkel a szavakkal köszönti testvéreit: Béke legyen veletek, ne féljetek! -- Isten Gedeonhoz is így szólt: Békesség legyen veled, ne félj. -- Az újszövetségben különösen Szent Pál leveleiben fordul elô sokszor ez a kifejezés: Kegyelem és békesség legyen veletek. Ez a köszöntés is megtalálható minden liturgiában. De a püspöknek fenntartva. Már Szent Krizosztomusz említi, hogy a püspök ezekkel a szavakkal köszönti a hívôket, mikor a templomba lép. A liturgiában a Pax tecum sokszor a békecsók szertartásával van egybekötve, mely a szeretetnek és megbocsátásnak jele. Különösen a megholtakért való liturgiában használják ezt a formát vagy hasonlót. A legrégibb sírfeliratokban olvassuk ezeket a szavakat: Béke! -- Békében! -- Élj békességben! -- Krisztus békessége legyen veled! -- Tiszta lélek, nyugodj békében! -- Aludj békében az Úrban! -- A békesség álmát alussza! -- Lauvinia, méznél édesebb, nyugodj békében! Némely helyen a Béke veletek köszöntést a prédikáló pap használja beszéde elején. 5. Kyrie eleison: is a liturgikus invocatiok közé tartozik. A görög felkiáltás magyar értelme: Uram, könyörülj rajtunk! Már a prófétáknál olvassuk: Uram, könyörülj rajtunk, mert benned bízunk -- de az evangéliumban is így kiáltanak a jerikói vakok: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtunk! Ezt mondotta a kánaáni asszony meg a tíz bélpoklos is, mikor meglátták Jézust: Könyörülj rajtunk! Éppen a Szentírásnak ezek a helyei határozzák meg pontosan ennek az értelmét. A betegek, a világ szerencsétlenei kérnek ezzel kegyelmet, könyörögnek Isten irgalmasságáért. Ezek a szavak lettek a krisztusiak könyörgései nyomorúságukban, felkiáltásuk, melyet az ég felé küldtek, hogy Isten haragját enyhítsék vagy könyörületességét elnyerjék. Ez a formula olyan népszerű s egyúttal olyan régi, hogy görög nyelven maradt fenn, holott hasonló értelmű latin is létezik: Miserere nobis. Néha a görög és a latin formát egymás mellett használják mint liturgikus kettôzést. Egyébként ez a kifejezés egyik emléke a liturgia ôsi nyelvének, mert a liturgikus nyelv a III. század közepéig Nyugaton is kétség nélkül a görög volt. Ezt a könyörgést különösen az ún. litánia-alakban (litaneia, supplicatio) használták. A litánia egy kérelem kifejezésébôl áll, melyet a diakonus vagy a pap intéz Istenhez; a nép és azután gyakran a gyermekek kara a kérésre ezeket a szavakat mondja: Uram, könyörülj rajtunk. A litániának igazi régi formáját az apostoli konstitúciókban olvashatjuk. A zsolozsmába is korán belekerült. Szent Benedek Regulájában olvassuk, hogy ekkor már a litánia a Pater nosterrel volt összekapcsolva -- tehát a Kyrie, Pater egybekapcsolása ebben az idôben már általános lehetett és így van mind a mai napig. A római liturgia csak ezen a három helyen használja: a szentmisében -- a zsolozsmában a Pater elôtt -- és az ún. litániák kezdetén és végén. Hivatalosan csak öt ilyen litánia van és a nyilvános istentiszteleteken csak ezeket szabad használni. Egy idôben nagyon divatosak voltak a magánájtatosságra szánt litániák is, de azután egy ,,magasratörô korszak'' elhagyta ezeket, mert az elmélkedô imádságot többre becsülte a szóbeli imádságoknál. Most, amikor a szóbeli imádság újra kezdi visszanyerni értékelését, a magánájtatosságra szánt litániák is megjelennek az imakönyvekben. 6. Deo gratias, To Theo charis. Hála Istennek! Egyike azoknak a liturgikus felkiáltásoknak, melyeket az elsô század krisztusi hívôi igen gyakran ismételtek. Keletkezése apostoli szokásból ered. Szent Pál mondja: Hála legyen Istennek, ki nekünk megadta a gyôzelmet a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ez a kifejezésmód késôbb megszokottá lett a krisztusiaknál, akik Isten iránt való hódolatukat és hálájukat fejezték ki ezzel. Mikor a prefektus megmondta Szent Cyprianusnak: Kard által fogsz meghalni, azt felelte: Deo gratias! Ezt a feleletet több vértanú aktájában megtaláljuk. Sôt személynévként is használták a Deogratiast és Afrikában volt több szent is ezen a néven. Szent Ágoston idejében a Deo gratias mintegy csatakiáltás lett a katolikusok között. A donátisták a hívôket gyakran vad dühvel támadták meg és a Deo gratias helyébe ezt a kiáltást tették: Deo laudes! Szent Ágoston azonban tiltakozott ez ellen és meghagyta népeinek, hogy maradjanak hívek a Deo gratiashoz. Egyik művében így szól róla: Mi jobbat tudhatnánk lelkünkbe felfogni, ajkunkkal kimondani, tollunkkal leírni, mint a Deo gratiast? Nincs szó, mely rövidebben kifejezné, boldogabban hallatná, pontosabban értelmezné, gyümölcsözôbben gyakorolná mindazt, aminek meg kell bennünk lennie Istennel szemben. A nagy tanító mondja azt is, hogy a szerzetesek ilymódon köszöntik egymást. Amikor Exodiust Szent Ágoston utódává tették, a nép többször így kiáltott fel: Deo gratias! Szent Benedek meg azt mondja Regulájában, hogy valahányszor a kolostor kapuján kopognak és valahányszor egy szegény könyörög, a kapus így feleljen: Deo gratias. A formula a kolostori szokásban mindmáig fennmaradt. Az ébresztô harang hangjára és más alkalmakkor a szerzetesek Deo gratiassal felelnek. De a liturgiában is használata éppoly gyakori, mint az amené. A lectio és a capitulum olvasása után -- amely utóbbi szintén rövid lecke -- Deo gratiast mondunk, a Tu autem Domine miserere nobis vers után. Most minden liturgikus officium Deo gratiassal végzôdik. A liturgiában még sok más formulát is találunk, melyeket kevésbé gyakran használnak, de mégis érdekesek. Az evangélium olvasásakor a Gloria tibi Domine a IV. században már szokásos volt és a legtöbb liturgiában megtaláljuk. Audi nos, Domine! Juva nos, Domine! Miserere nobis, Domine! Hallgass meg minket, Uram! Segíts meg minket, Uram! Könyörülj rajtunk, Uram! invocatiokat már Szent Ágoston említi. De a következô felkiáltások is magukon viselik a régiség nyomait: Exsurge Christe, adiuva nos! -- Kelj fel Krisztus, segíts minket! -- Laus tibi Domine, Rex aeternae gloriae -- Dicséret neked, Uram, örök dicsôség Királya! -- Laus tibi, Christe! -- Dicsôség neked, Krisztus! Az acclamatiokat különösen gyakran használták a zsinatok alkalmával. Mikor a 426. esztendôben Szent Ágoston Hippóban a béke templomában zsinatot hívott egybe és ott bemutatta a népnek választott segítôtársát, a nép az ô ajánlatát háromszoros Deo gratiassal üdvözölte, de hozzátette: Christo laudes -- hála Istennek és dicséret Krisztusnak. Azután nyolcszor ezt kiáltotta: Dignum et justum est, majd háromszor: Krisztus, hallgass meg! Éljen Ágoston! Végül nyolcszor ismételték meg e szavakat: Légy a mi atyánk, légy a mi püspökünk. Talán a Gloria Patri is ezen acclamatiok közé sorolható, de e befejezô formulákká vált felkiáltásokról máshol szólunk. -- A többi acclamatio, amiket régi poharakon, gyűrűkön, lámpákon és hasonlókon találunk, a régészeknek érdekesek, de liturgikus használatba nem mentek át. Nem zárhatjuk be jobban ezt a fejezetet, mint Pitra bíborosnak a különbözô liturgikus acclamatiokról írt szavaival: ,,Szent Pál adja a példát, hogyan szólítjuk meg az Úr Jézust a doxologiákban és üdvözlésekben, mert levelei tele vannak ilyen kifejezésekkel. Ez a leggyermekibb, a legkifejezésteljesebb, a legmeghittebb krisztusi imádságfajta nemcsak a régi énekekben maradt ránk, hanem még a sírokon, a templomokban, az otthonokban használt edényeken, a temetôk útjain, a szent helyek küszöbjein és asztalain is találhatunk ilyen kifejezéseket mozaikból kirakva vagy bevésve, odafestve. Azután minden korszakot túlélve eljutott hozzánk is az elsô krisztusiak örökségeként. Így a mieink is lettek a hívô nép acclamatioi, a krisztusi lélek felkiáltásai. Nem múlik el a legelsô századoktól az örökkévalóságig oly nap, melyen a szent zsolozsma ne ismételgetné el ezeket a legôsibb szólamokat.'' Ó, bár ennek tudata átjárná és átéltebbé tenné kimondásukat! ======================================================================== Imádságok a zsolozsmában Mit imádkozik az Egyház Minden hóra a zsoltározás, az olvasás és a himnusz-éneklés után kimondott imádságos résszel végzôdik. Idetartoznak elôször a Pater és a Credo; -- azután a különbözô áldások; -- s végül a collecta oratio. a) 1. A Miatyánk[64] neve az Úr imádsága, mert maga az Üdvözítô tanította meg rá a tanítványokat. Az ô biztatására merjük azóta is az Úristent így szólítani: Mi Atyánk! -- ,,Ki vagy a mennyekben'', ez a jelzôi mellékmondat is az Úr Jézus kedves szólásformája: az Atya nevénél majdnem mindig hozzáteszi, mint például a hegyibeszédben láthatjuk. A megszólítás után jön három kérés; mind a három közvetlenül Istenre vonatkozik. Tárgyuk: Isten neve, Isten országa, Isten akarata. A hit dicsérni kívánja ezt a nevet, a remény vágyódik ez ország után és a szeretet iparkodik az akarat elôtt meghajolni, amint Szent Bonaventura kifejtette ezt. A középsô kérés önmagában áll: követi az elsô három égi és az utolsó három földi kérés. Az elsô helyen kimondja, mire van szükségünk: mindennap a kenyérre. De nemcsak a testet tápláló kenyérre, hanem a lelket tápláló kenyérre. Ez az a ,,panis supersubstantialis, artos epiusios'', amit az Írás említ. Azért vonatkoztatja ezt már Cyprianus az Eucharisztiára és benne Krisztusra, az élet kenyerére. Az utolsó kérés már a földön élôk sorsát nézi és kéri a legnagyobb és egyetlen földi rossztól, a bűntôl való szabadulást, azután a kísértéstôl, tehát a jövô bűntôl, végül a bűnnek forrásától: a gonosztól való szabadulást. A görög szöveg szavát ugyanis: ,,apo tou ponérou'' lehet a személyes bűnre, az ördögre is érteni.[65] A legôsibb idôktôl fogva imádkozták ezt a krisztusi hívôk és a zsolozsmában is sokszor elôfordul. Elimádkozzuk egész magunkban minden hóra elején, hogy összeszedetten, megfelelô hangulatban végezhessük azt el. Azután minden hóra végén, hogy mégegyszer tömören összefoglaljuk az elhangzott kéréseket s így terjesszük az Úr elé. Ekkor az általános szokás szerint a kezdô szavát és az utolsó elôtti könyörgést az elôimádkozó hangosan mondja s a felelet is hangos: az utolsó könyörgés. A többit halkan mondjuk minden alkalommal. Ez még a régi ,,arcanum'', titoktartás emléke. A completoriumban egészen halkan imádkozzuk, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát. Ilyennek tekinthetjük a matutinumban a zsoltárok és az olvasmányok közé esô Miatyánkot. Ez is a liturgiában szentelmény jelleggel bír és bocsánatos bűneinket ,,ex opere cooperantis Ecclesiae'', a velünk együtt imádkozó Egyházanyánk közreműködésével eltörli. A vecsernyében hangosan imádkozzuk végig. Ez Szent Benedek intézkedésére vezethetô vissza. Ô rendeli ezt el így a Regulában. 2. Az apostoli hitvallásról itt kell megemlékeznünk (míg a másikról: Szent Atanáz szimbólumáról a primával kapcsolatban szólunk.) Ez is a Miatyánkkal együtt a legrégibb keresztény imádságunk és ezt is a Miatyánkhoz hasonlóan használja a zsolozsma. Egészen csendben mondjuk el a matutinum és a prima elôtt meg a completorium után. Az elejét és végét hangosan, a többit csendben a prima és a completorium Preceseben. Újabban sokat írtak ennek az eredetérôl. Ezeket a tanulmányokat összefoglalva mondhatjuk, hogy a mai alakjában nem más, mint az ôs- római keresztségi hitvallás kifejtése és három különbözô részbôl fonódott egybe.[66] Az elsô rész: trinitarius, az Atya, Fiú és Szentlélek megvallása, a második: christologicus, Krisztus földi életére, szenvedésére és megdicsôülésére vonatkozik, a harmadik: ecclesiasticus, az Egyházról, a szentek egyességérôl stb. tesz vallomást. Az elsô rész a keresztség elôtt feltett kérdésekre felelt: Hiszel-e az Atyában? A Fiúban? És a Szentlélekben? A kérdések pedig természetesen fakadtak Jézus rendelkezésébôl: Kereszteljetek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. -- Mivel mind megfogalmazásában, mind tartalmában magán viseli az ôsi jelleget, joggal nevezhetjük ,,apostoli hitvallásnak''. b) Az imádságok második csoportjába tartoznak az absolutiok és a benedictiok. A mai világ meggyengült hite meglátszik többek közt abban is, hogy nem hisznek a gonoszlélek erejében s ezért nem élnek a liturgia exorcismusaival. Azután, hogy nem hisznek az áldás erejében s nem kérik a hívek maguk sem a pap áldását, de sokszor mintha maguk a papok is elfelednék a püspök figyelmeztetését, melyet felszentelésükkor adott nekik: ,,A papnak áldozatot kell bemutatnia, áldania, vezetnie, predikálnia és keresztelnie kell.'' Az áldás tehát papi életfeladat és az áldó hatalom a papnak nagyértékű joga és hatalma. A zsolozsma mind a kettôt gyakorolja. Az exorcismusról papnevelés alkalmával azt tanították, hogy az ördögtôl való megszállás a missziós- területeken gyakori és ott van igazi helye az ,,ördögűzés'' gyakorlásának. Az élet azóta megtanított rá, hogy jár az ördög a kultúrvilágban is. Ott van a nagyváros utcáin, vigyorog a nagy, fényes reklámok mögött, meglapul a könyvekben, de csak azért lapul, hogy csellel megejtse a lelkeket. Bizony ma is és minden helyen igaz a zsolozsmában az apostol intése, melyet mindennap és minden helyen kell a completoriumban imádkozni: ,,Ellenségtek, az ördög ordító oroszlánként jár körül és keresi, hogy kit nyeljen el.'' Mentôl mélyebb a hitünk az ég erejében, annál inkább meggyôzôdünk, hogy mint lázad az ég ellen és az égbevágyók ellen a gonosz. Ezért örültem meg nagyon, mikor újabban terjeszteni kezdték XIII. Leó pápa által jóváhagyott exorcismust. Ehhez az ,,ördögűzô'' gyakorlathoz nem kell külön püspöki engedély, de a köztünk is triumfáló sátánnal szemben sikerrel alkalmazhatjuk. De amint említettem, a zsolozsma is ad alkalmat és módot a papi hatalom ilyen irányú erejének érvényesítésére. Mégpedig az exorcismushoz tartozik inkább az ún. ,,absolutio'', a matutinum zsoltáraiból az olvasáshoz vezetô rész; viszont már inkább pozitív, tehát kegyelmet közlô az utána következô áldás. Az absolutiot -- mint már említettük -- tekinthetjük az elôtte levô Miatyánk utolsó kérésének kiterjesztéseként (embolismus). De könyörgô alakban más-más szavakkal mind az Úr segítségét kérik: ,,szabadíts meg a gonosztól!'' ,,Hallgasd meg, Urunk Jézus Krisztus, szolgáid könyörgését és irgalmazz nekünk, ki az Atyával és Fiúval együtt élsz és uralkodol századokról-századokra.'' ,,Annak jósága és irgalma segítsen meg minket, ki az Atyával és Fiúval él és uralkodik századokról-századokra.'' ,,Bűneink bilincseitôl oldozzon fel minket a mindenható és irgalmas Isten.'' ,,A boldogságos, mindenkoron Szűz Máriának és minden szenteknek könyörgése és érdemei által vezessen át minket az Úr a mennyek országába.'' Az áldott papi hatalom gyakorlására még jobban megfelelnek a zsolozsmában levô rövid áldások. Ha egyszer ráeszmélünk, mily nagy dolog a papi áldás, akkor sokkal tudatosabban és átéltebben fogjuk ezeket imádkozni a magunk lelke javára is, de elsôsorban a világ, az emberek s fôként a ránkbízottak javára. Az elsô nocturnum három áldása a Szentháromság három személyéhez fordul s ôket kéri egymásután verses, ritmikus és többször rímes formájával. ,,Örök áldásával áldjon meg minket az örök Atya.'' ,,Isten egyszülött Fia, kegyeskedjék minket megáldani és megsegíteni.'' ,,A Szentlélek kegyelme világosítsa meg eszünket és szívünket.'' Ugyanígy cselekszik a második nocturnum három áldása: ,,A mindenható Atya-Isten legyen hozzánk irgalmas és kegyes.'' ,,Krisztus adja meg nekünk az örök élet örömeit.'' ,,Szeretetének tüzét gyullassza fel szívünkben az Isten.'' A többi áldásokat fel sem soroljuk. Van köztük egészen ismerôs is: ,,Nos cum prole pia, benedicat Virgo Maria.'' ,,Kedves gyermekével áldjon meg minket Szűz Mária.'' Van, amit kár, hogy elfeledtünk, mint: ,,Maga a szüzek Szüze járjon közben értünk az Úrnál.'' ,,A Szűzanya által adjon nekünk az Úr áldást és békét.'' Külön fel kell hívnunk a figyelmet két állandó áldásra. Az egyik a reggeli Primában hangzik el és kéri, hogy ,,egész napunkat és minden cselekedetünket a maga békéjében irányítsa a mindenható Úr.'' A másik pedig az esti completoriumban mondja: ,,Most nyugodalmas éjszakát és egykor boldog véget adjon nekünk a mindenható Úr!'' Egy bizonyos: jobban kellene becsülnünk a papi áldást és többször kellene kérni is, adni is! c) Harmadik csoportba foglaljuk a különbözô oratiokat, miket a szent zsolozsma felhasznál. A legfontosabb a tulajdonképpeni ,,oratio'', mely ezt a nevet is viseli, de amelyet ,,collecta''-nak is neveznek. Ez minden szent zsolozsmában azonos a szentmiséjével. Azért a nevére, eredetére, jellegére, jelentésére és szerepére való tudnivalókat megismerhetjük a szentmise magyarázatából. Itt azonban még néhány kiegészítést kell adnunk.[67] Elôször a szent zsolozsmában való használatáról kell szólnunk. A legrégibb idôben minden hóra a Miatyánk elmondásával befejezôdött. Szent Benedek idejében még így van. Csak a kilencedik században kezdték a Miatyánkhoz kapcsolni a szentmisébôl átvett oratiokat. Ez is mutatja a szentmise és a szent zsolozsma bensô összefüggését. Törekednünk is kell, hogy a napi liturgia teljes megértéséhez és bensô átéléséhez mindig egymásra vonatkoztassuk. De ettôl eltekintve az oratiok önmagukban is az elmélkedés számára kimeríthetetlen anyagul szolgálnak. Nem kellene annyi újabb könyv után kapkodni, ha a Breviáriumot és Missalet kezdenénk felhasználni elmélkedéseink forrásául.[68] De másodszor éppen a megértés kedvéért kell Casellel röviden jellemeznünk a liturgikus imádságot.[69] A liturgikus imádságnak legelsô jellemvonása a nagy tárgyilagosság, melynek alapja Krisztus és az Egyház szoros egymásbakapcsolódása. Amikor ugyanis Krisztusnak a Szentlélekkel betelt jegyese együtt imádkozik fejével és vôlegényével, Krisztussal, akkor imádsága nem egy esetleges emberi lénynek véletlen imádsága, hanem olyan imádság, mely Isten Lelkébôl s ezzel a legobjektívebb igazságból fakad s egyúttal olyan imádság, melyben Krisztus minden tagjának közössége összetalálkozik. -- Hogy ezzel azonban a legbelsôbb és legszemélyesebb együttélést nem tagadjuk, sôt ellenkezôen erre szólít és buzdít a liturgia, az máris világos. Az Egyház így felfogva, nemcsak a jelen minden nemzeti, nacionalista határokon túl terjed el, hanem kitágul az idôben is, a világ kezdetétôl annak végéig; a vezeklô Ádámtól és igazságos Abeltôl egészen a világ végén élô utolsó szentig. Ezek mind együtt imádkoznak, együtt dolgoznak liturgikus szolgálat felépítésén. Vannak idôk, melyekben a liturgikus imádság elevenen, életerôvel telten akad és növekszik, amikor a Krisztus és a közösség lelkébôl való élet olyan erôs, hogy magának hatalmas, tartalmas és művészileg szép kifejezést teremt. Ilyen idôk voltak különösen az Egyháznak elsô századai. Vannak más idôk, szegényebbek, a friss életben lanyhábbak. Az ilyen idôknek a hagyományos javakat kell megôriznie, ápolnia és tovább adnia. Semmiesetre sem ,,hisztoricizmus'', amikor az Egyház az istentiszteletnek ôsi, hagyományos alakjához ragaszkodik; ellenkezôleg, ez a szeretet a hagyomány iránt lényegébôl fakad, az Egyháznak fentebb említett idôkfeletti személyiségébôl, mely bizonyos értelemben részvétel az Istenember örökkévalóságában. Az Egyház nem tegnapi, hogy neki örök változékonyságban mindig újat kelljen elôhoznia; vannak kincsei, melyek soha meg nem öregednek, el nem avulnak. Ezért szereti, ezért ragaszkodik a hagyományhoz. Az ember, ez az egynapi lény, lehet, hogy nem tudja a régit megbecsülni, ôk nem várhatnak, más nemzedékek jönnek, melyek az Egyháznak hálásak lesznek a ,,maradiságért''. Ha tehát napjaink Egyháza szigorúan megállapított liturgiát mutat be, ez egyik következménye az ô tárgyilagosságának és a hagyományhoz való hűségének s mind a kettônek az alapja az örök értékük. A legmélyebb objektivitás azonban nem áll az áthagyományozott formák puszta megtartásában, hanem a liturgia eredetében, Krisztusnak és az Egyháznak személyek feletti lelkébôl. Természetes azonban, hogy amikor az egyházi fegyelem különös szeretettel ôrzi meg és adja tovább a keresztény ôskorban alakult szertartásokat és szövegeket, akkor ez a cselekedete abból a megérzésbôl fakad, hogy azok a régi idôk nagyobb mértékben tudták az Egyház lelkébôl megalkotni a liturgiát. A külsô objektivitás és törvényszerűség tehát itt csak a bensô objektivitást ôrzi; a külsô fegyelem a belsô rendet szolgálja és belôle indul ki. Most nyílik alkalom, hogy a nyelvérôl is szóljunk. Elég sokszor elhangzik ugyanis a kívánság, hogy legalább magános imádkozás alkalmával miért nem az anyanyelven. Így értené mindenki, hogy mit imádkozik. De azután miért kell a közösségben is latinul imádkozni, mondjuk olyan apáca-zárdákban, melyeknek tagjai nem ismerik eléggé. Kora, a hagyománya és története által tiszteletreméltó és tiszteletet érdemlô kultusznyelv nálunk a latin. Ennek a nyelvnek egy külön ismertetôjele éppen abban áll, hogy felülemelkedik az új idôk nacionalista határain és egy vallásos és kulturális egyetemességet, univerzalizmust hirdet. Ezzel visszavezet minket a középkorba, amikor volt ugyan erôvel teljes népiség, de a népi határok fölött valóban európai kultúregység boltozódott. -- Már az egységes latin nyelv által is az Egyház a szellemi és a vallásos világba felemelt ,,Imperium Romanum''-ot képviselte, mint ahogy történelmileg is a latin nyelvnek használata a római birodalom kiterjedésén nyugodott. Keleten, ahol a rómaiak a magasan álló hellenista kultúrára bukkantak, az Egyház is megtartotta a görög, szír és kopt nyelveket. De még ezen részekben is nem az élô nyelvet, hanem annak régebbi, változatlan formáját használják a kultuszban. (Az énekelt kultusznyelv mindig régi, megôrzi a régiségeket.) A kultusz, mely az Istenhez fordul, Istent akarja tisztelni és az embereket Istenhez vezetni; minden népnél szívesen használt a hétköznapi fölé emelt, megszilárdult, a titokkal beburkolt és ezáltal az Istenség örökvoltát megsejtetô formákat. A nyelv ilyenkor nem kifejezni akarja a gondolatot, hanem takarni. A misztérium nem akar fényes világításban, mindenki elôtt láthatóan megjelenni, hanem a maga természetfeletti értékét is értékes és ritka ruhában akarja megmutatni. Régi, de igaz mondás tartja: ,,Quotidiana vilescunt = a mindennapi közönségessé válik''. Az idegen nyelv egyúttal nagyobb nyugalmat is visz bele a liturgiába. Amit saját nyelvén vagy mereven vagy tolakodóan vagy erôszakosan tudna kifejezni, azt lemérsékli és a régi megszentelt szavak nemes ragyogása által nyugodtabb és elôkelôbb mozdulatokat vesz fel. Így szolgál a liturgikus nyelv annak a feladatnak a megoldására is, hogy az emberekhez az Istenrôl szólva, ne feledkezzék meg önámítólag a szenvedésekrôl és bajokról, hanem azokat belsôleg legyôzze és engedje, hogy az ember megízlelhessen valamit a mennyországnak megdicsôülésébôl, annak harmóniájából és boldogságából úgy, amint az esti napsugár a maga izzó sugaraival megaranyozza az emberek fejeit, melyek a napon át a szenvedést és a munkát látták. A negyedik megjegyzésemet a liturgikus oratiok szépségének szántam. Tudom, hogy vannak sokan, akiknek áhítatát növeli a szépség meglátása. Azért szeretnék most rámutatni a collecta-k gyönyörű ritmusára. amelyet némelyek már régebben is megsejtettek, de aminek a törvényét csak újabban ismerték meg.[70] Míg a versnek lelke a ritmus, a ,,taxisz tón chronón'', a szabályos idôközben történô ismétlôdés, addig a klasszikus latin prózának lelke a ,,numerus'', a szavaknak, hangsúlyoknak, hosszúságnak és rövidségnek, a jelzôknek és jelzett szavaknak arányos elhelyezése. Fôként a körmondatokban és azoknak befejezésében érvényesült ez a zeneiség, mely néha egészen a vers ritmusához közeledett. A szónokok öntudatosan iparkodnak úgy befejezni a körmondataikat, hogy a végén az adoniszi sor képletét: -- u u / -- -- hallhatjuk kicsendülni. Például: Ceterum censeo Carthaginem! esse delendam. A klasszikus latin prózának ezt a zeneiségét nevezték el ,,cursus''- nak és ez háromféle is lehetett: ritmikus, metrikus és szillabikus. a) A ritmikus cursus-t fôként Cicero beszédeiben látjuk érvényesülni, de azután a keresztény írók is átvették és így az ôsi liturgia nagy egyéniségei, Szent Leó és Szent Gergely még hűségesen ôrizték ezt a hagyományt. A ritmikus cursus-ban a mondatok harmóniája a rész-mondatok arányosságából keletkezik, azoknak körülbelül egyforma hosszúságából, továbbá az ismétlésbôl vagy bizonyos ritmikus elemek ellentétbe állításából, de elsôsorban a mondatok zenei hangzású befejezésébôl. Ez a befejezés azonban már a metrum alkalmazása, tehát a vers elemeinek a prózába való illesztése. Ezeknek négy fôfaját ismerjük: cursus planus: -- u u / -- -- nóstris infunde, régna coelórum, cursus tardus: -- u u / -- u u incarnatiónem cognóscimus, vírginis úterum cursus velox: -- u u u u: glóriam perducámur, sánguine redemísti cursus dispondaicus: -- u u / -- esse videátur. A régi oratiok közt seregével találunk ezekre példát. Így a Sacramentarium Leonianum 1030 oratioja közt csak kettôbôl hiányzik ez a ritmikus-metrikus mondatbefejezés. Példának csak egyet hozunk fel belôlük: a régi karácsonyi collectat, mely azután a szentmise állandó imádságai közé került a felajánlási részben. Olvassuk el hangosan s az említett cursus-okat éreztetve s akkor megsejtjük szépségét. ,,Deus, qui humanae substantiae dignitatem / et mirabiliter condidisti / et mirabílíus reformásti, / da quaesumus / nobis eius Divinitatis esse consórtes / qui humanitatis nostrae fieri dignátus est párticeps.'' Igaza van Cabrolnak, hogy kis liturgikus költemény ez, tele elegáns egyszerűséggel, élettel teljes józansággal, mély és igaz tartalommal. b) A metrikus ,,cursus'' a görög Isokrates szónoklataiban nyilvánul meg elôször, de azután átvette Demosthenes és tôle Cicero is. Ennek mibenlétét egy példa világítja meg a legjobban. Olvassuk el hangosan a következô imádságot is, de egyúttal vigyázzuk meg, mint felel meg egymásnak egy-egy kereszttel elválasztott részben a szótagok hosszúsága és rövidsége. Spiritum nobis Donine | | | | | | | | | +-----+ | +-+ | +-----------+ | +----------------+ tuae caritatis infunde | | | | | | | | | | | +---+ | | | | | +--------+ | | | +--------------+ | +-------------------+ ut quos sacramentis Paschalibus satiasti | | | | | | | | | | | | | | | +------+ | | | +-+ | | | +------------+ | | | | | +-----------------+ | | | +-----------------------+ | +---------------------------------+ tua facias pietate concordes || | | || | | || | +----+| | | || +-------+ | | |+------------+ | +---------------+ Per Dominum nostrum Jesum Christum Filium tuum | | | | | | | | | | || || | | | | | | +-------+ | | || || | | | | | +--------------+ | || || | | | | +----------------------+ || || | | | +----------------------------+| || | | +-------------------------------+ || | +-------------------------------------+| +------------------------------------------+ qui tecum vivit et regnat | | | | | | | | | | +--|-+-|--+ | | | | | | | | +--------|-+ | | +----------+ | +-----------------+ in unitate ejusdem Spiritus Sancti Deus | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | +----+ | | | | | | | | | | | +---------|-+ | | | | | | | | +-----------|-----+ | | | | | | +-------------+ | | | | | +-------------------------+ | | | +------------------------------+ | +----------------------------------+ per omnia saecula saeculorum | | || | | | | | | |+-----+ | | | | | +--------+ | | | +---------------+ | +--------------------+ Amen. Vagyis lényegében minden mondatszakasz két részre oszlik és a második részben a hosszú és rövid szótagok fordított sorrendben az elsô részhez igazodnak; mégpedig a legtöbbször majdnem ugyanolyan sorrendben egymásután. Legfeljebb néha az elsô rész egy-egy hosszú szótagját a második részben két rövid szótag együtt helyettesíti; vagy néha egy-egy szónak (mint a példában a ,,concordes'' szónak) nincsen párhuzamos párja. Sokszor azután az elsô rész verslába (dactylus, iambus, trochaeus) átmegy a második félbe és a két részt egységbe kapcsolja össze. Ez a két ,,cursus'' a klasszikus latinsággal együtt eltűnt. A 12. században megkísérelték felújítani, de eredmény nélkül. Helyét a 8. századtól kezdve egyre jobban a harmadik: a ,,cursus syllabicus'' foglalta el. c) A ,,cursus syllabicus''-ban a zenei hullámzást az erôsebben, nyomatékosabban kiemelt hangsúlyos szótagoknak a hangsúlytalanokkal való váltakozása adja, mint általában a mai európai nyelvekben és nem a hangmagasság váltakozása, mint a klasszikus latinságban. A régiek zenei hangsúlyozásukat mi már alig tudjuk elképzelni és csodálkozunk, amikor azt olvassuk, hogy Cicerónak fuvolás adta meg az alaphangot, mert beszédét szinte ,,énekelve'' kellett elôadnia. A hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozását látjuk a legtöbb sequentiában. Eleinte rímtelenek voltak a sorok és a váltakozás sem volt egészen egyenlô idôközben történô. Például: ,,Víctimae pascháli láudes / ímmolent Christiáni stb.'' Késôbb teljesen szabályos hullámzás és a rímek játéka költôivé tették az eredetileg ,,prózá''-nak is nevezett cursus-t. Így jöttek létre a ,,Dies irae'' meg a ,,Stabat Mater'' stb. sequentiák. A 16. századtól fogva a cursus-t, a szépen hullámzó, zenei prózának ezt a lényeges elemét egészen elhanyagolták. Ekkor keletkeznek azok a hosszas és bonyolult imádságok, milyenek a Hétfájdalmú Szűz, Szent de La Salle János, Jézus Szent Neve stb. miséjében és zsolozsmájában vannak. Ezek inkább a gallikán-liturgia stílusával rokonok és nincs meg bennük már ,,az a római szellem, melynek jellemzôje a világosság, egyszerűség, szabatosság, rend, gyakorlati érzék, a vonalvezetés szigorúsága és minden érzelgôsségnek, képzeletcsapongásnak, titokzatosságnak a távolléte''. Látszik, hogy ezeket oly korszak alkotta, amely ,,olvasta'' és nem ,,mondotta'' a zsolozsmát. Szerkesztett és nem az ajak meg a fül számára írt imádságok. Már legfeljebb csak az értelmet kapják meg, de hangzásbeli szépségükkel gyönyörködtetni alig tudnak. A collecták a szóbeli kifejezésben nagy tömörséggel, teológiai mélységgel és gondolatuk bôségével tűnnek ki. Különösen a vasárnapi oratiok valódi ékszerei a liturgikus imádság stílusának. Kimeríthetetlen ékesszólással, szelíd bensôséggel, kenetteljes melegséggel, mindig új formában és új változatokban fordul a Legfölségesebbhez és könyörög mindazért, amit emberi szív óhajt és amire üdvösségéhez szükség van. A legtöbb liturgikus oratio a következô részekbôl áll: a) Invocatio -- az Isten megszólítása. Mégpedig az ôsi imádságok majdnem kivétel nélkül ,,a mindenható örök Istenhez'' fordultak, aki mindent megtehet és minden kérést teljesíthet, csak akarnia kell, aki örökké van és változatlan évezredek óta; akinek semmi sem sietôs, aki várakozhat és elhalaszthat. b) Commemoratio: megemlékezés az ünnep tárgyáról vagy az alkalomról; mellyel mintegy megalapozzuk a következô részt. c) Petitio: kérés, mégpedig az elôzô gondolatból természetesen következô kegyelemért. d) Conclusio: befejezés: Per Dominum nostrum Jesum Christum. Ez utóbbihoz meg kell említeni, hogy az Egyház Krisztusban az Elsôszülöttet látja a testvérek között, az emberiség fejét, aki igaz Isten, de igaz ember is és így a bűnöket kivéve, mindenben hasonló lett hozzánk, aki mint Isten Fia egyedül méltó Fôpap és közbenjáró az Isten elôtt. Ezért küldjük minden imádságunkat Krisztuson át az örök mindenható Istenhez, de azért is, mert ô tanított így: Bármit kértek az én nevemben, megadja az Atya. A záróforma lehet hosszabb és rövidebb is. Az utóbbi csak így hangzik: Per Dominum Jesum Christum. Amen. A hosszabb: Per Dominum nostrum Jesum Christum Filium tuum, qui tecum vivit et regnat in unitate Spiritus Sancti Deus, per omnia saecula saeculorum. Amen. Így végzôdik minden oratio, melyet az Atya-Istenhez intéz a szent zsolozsma. Kivétel mindössze az a néhány oratio, melyet egyenesen Krisztus Urunkhoz intézünk és amelyeket ez a vonatkozó mondat fejez be: Qui vivis et regnas cum Deo Patre in unitate Spiritus Sancti Deus, per omnia saecula saeculorum. Amen. Éppen ezekben a sajátságokban különbözik a liturgikus imádság az újabb idôk minden egyéb magános imádságától. Ezekben ugyanis Krisztushoz fordulnak az imádkozók, ôt dicsérik és magasztalják, ôt kérlelik és engesztelik, neki adnak hálát. Bizony a legtöbb magános imádság most christocentrikus és nem theocentrikus. De igaza van Karl Adam professzornak, hogy ahol megvan annak az élénk tudata, hogy az új kegyelmi életnek legbiztosabb zálogát Krisztus emberiségében bírjuk, ott megvan még az igaz ôsi imádságos lélek. De ha ez a tudat meggyengül vagy egészen eltűnik, akkor a meggyengült hit talajából a moralizmus kiaszott virágai fakadnak. Ez a lelkület az imádság helyett valamilyen eltévedt aszketizmusba vezet és nem egyszer idegroncsoló skrupulozusba, mely sok szerencsétlen lelkében az örömhírt vészhírré teszi.[71] Meg kell emlékeznünk még néhány imádságfajtáról: 1. Az elsô az ún. ,,suffragium'' -= oltalomkérés. Bizonyos napokon a napi oratio után következik még egy másik imádság, mely áll egy antiphonából, a versbôl és a feleletbôl meg az ,,A cunctis'' imádságból. X. Pius reformja elôtt több suffragium volt: a Szent Szűz, Szent József, Szent Péter és Pál, a templom védôszentje tiszteletére meg a béke elnyeréséért imádkoztak. X. Pius pápa valamennyit ezzel a ma használatos egyetlen suffragiummal helyettesítette. Eredetük visszavezethetô arra a szokásra, hogy a napi zsolozsma mellett elmondták Szűz Mária zsolozsmáját is meg a halottak officiumát is. Amikor ezek elmaradtak, akkor pótolták ezeket a suffragiumokkal. 2. Tartalmilag rokon az oratioval az ún. Preces = könyörgés is.[72] Ezeket ádvent, a böjti napok, az évnegyedes böjtök, a vigiliákon mondják a laudesben és a vesperaeben -- továbbá a primában. Ebben kétféle is van; amikor a laudesben és vesperaeben is mondjuk a precest, akkor a primában egy hosszabb könyörgés van, míg a többi ünnepnapokon rövidebbet imádkozunk. Van ezenkívül a kis hórákban is preces, mikor a laudesben és a vesperaeben van; azután a completoriumban is, mikor a vecsernyében elimádkozzuk a suffragiumot. Ezek az Egyház általános szükségleteiért imádkoznak. Olyanok tehát, mint a nagypénteki ünnepélyes kérô imádságok meg az ún. ,,általános imádság'', mely a szentmise szertartásában is megvolt az offertorium elôtt, de ma már csak a felszólítás maradt meg. Lehet, hogy ezt helyettesíti a zsolozsmában ez az imádság. Mindenesetre régi, mert már Szent Benedek szintén ismeri s különbözô névvel illeti: supplicatio, litaniae, Kyrie eleison, missae. Eredetére nézve van más felfogás is. Így mint érdekességet említjük meg, hogy Baumstark azt mondja: ,,Hasonló váltakozó imádságokat találunk a mysterium-kultuszokban, így az Izis misztériumaiban... Tisztán formai tekintetben talán ezek a pogány misztérium-vallásokban elôforduló váltakozó imádságok hatással lehettek a mi preceseink keletkezésére.''[73] De ez csak tisztán formai hatás lehetett, mert tartalom szempontjából az elôbb említett véleményt kell elfogadnunk. 3. Befejezésül ezen a helyen emlékezzünk meg arról az imádságról, melyet a zsolozsma befejezése után csendben szoktunk elmondani s melyet a jelen munka bevezetôjeként adtunk: a ,,Sacrosanctae'' kezdetű fohászról. Szent Bonaventurának tulajdonítják. A szent zsolozsmában egy megjegyzés van ehhez az imádsághoz kapcsolva: ,,Aki az officium után ájtatosan elimádkozza, annak X. Leó pápa az emberi gyarlóságból származó minden hiányosságát és vétkét megbocsátja.'' Ehhez a rubrikához érdekes kérdés fűzôdik: vajon búcsúimádság-e ez és így csak a bűnért járó büntetéseket engedi el vagy pedig ennél több és valóságos megbocsátása a mulasztásoknak és vétkeknek, igaz, hogy csak az emberi gyarlóságból elkövetetteknek? Beringer a búcsúról írt könyvében csak búcsúnak tartja. Igaz, hogy ô általában a modern emberként erôsebben értékeli az ,,opus humanum''-ot és kevesebb érzéke van az ,,opus Dei'', az Istennek bennünk való működése iránt.[74] Brinktrine már liturgikusabb és a szentelményekrôl majdnem ezt a felfogást vallja, amit én is megírtam a confiteorral kapcsolatban. Csak nem használja azt a kifejezést, amivel én próbáltam érzékeltetni a szakramentumok, a szakramentaliák és általában az emberi imádságok, jócselekedetek értékét. Újra közlöm, hogy ismertebbé váljon: A szakramentumok biztosan kegyelmet adnak ,,ex opere operato'', a Jézus által rendelt cselekedetek elvégzése által. A szakramentaliák majdnem biztosan kegyelmet közölnek ,,ex opere cooperantis Ecclesiae'', a szentelményeket alapító és velünk közreműködô Egyház biztos és változatlan ereje által. A többi imádságok, jócselekedetek talán kegyelmet nyernek ,,ex opere operantis'', az imádságot és jócselekedetet végzô személy egyéni (változó és bizonytalan) érdemébôl. Ezek után halljuk, mit mond Brinktrine:[75] ,,Ha már egy imádságnak, például a Miatyánknak bánattal való elmondása megszerezheti a bocsánatos bűnöknek szakramentumon kívül való bocsánatát, mennyivel inkább hihetô, hogy ez a ,,Sacrosanctae'' megszerzi a félig akart, az emberi gyarlóságban gyökeredzô hibák bocsánatát. Megerôsíti ezt az is, hogy ennél az imádságnál az Egyház közreműködése is hozzájárul. Ez a közreműködés történhetik az Egyháztól meghatalmazott személynek a közbelépésével, de szakramentumon kívüli módon. Gondoljunk például az áldoztatás alkalmával mondott feloldozásokra: Misereatur... Indulgentiam..., melyeknek a megfelelô módon elôkészített hívek számára bűntörlô erejük van. De nem okvetlenül szükséges a pap közvetítése. Elgondolható az a mód is, hogy az Egyház például egy imádság elvégzését írja elô, mint a jelen esetben.'' Így tehát elfogadhatjuk, hogy ez bocsánatos bűnöket törlô és nem csupán büntetést elengedô imádság. ======================================================================== Szűz Mária tisztelete a zsolozsmában Mit imádkozik az Egyház Sokszor idézik a liturgiára vonatkozóan X. Pius pápa szavát: ,,az igazi krisztusi szellem elsô és nélkülözhetetlen forrása a szent misztériumokban való tevékeny részvétel''. De hogy mennyire igaz ez az állítás, mutatja éppen a Szűzanya iránt való tisztelet megnyilatkozása a liturgiában általában, de azután külön is kiemeljük a zsolozsmát. Errôl a kettôrôl kell tehát szólnunk. 1. A legjobban megmagyarázza a liturgikus Mária-tisztelet lelkét Cabrol.[76] Ô mutat rá, hogy a liturgia a legtágabb értelemben az ember hódolata Isten elôtt. Ehhez a legáltalánosabb meghatározáshoz a krisztusi liturgia egy olyan vonást fűz hozzá, amely megkülönbözteti minden más ,,deista'' kultusztól: nevezetesen azt a tényt, hogy a krisztusi ember imádságát Krisztus által adja át Istennek. Mélységes szakadék választja el Istentôl az embert. Isten korlátlan, a végtelen, a tökéletes lény, minden lét teljessége. A Biblia ezt a legélénkebben tudatosítja. Nem filozófiai okoskodássokkal, nem az ,,ens a se, actus purus, motor primus immobilis, ens absolutum'' stb. elvont fogalmakkal, hanem himnuszos énekekkel és imádságos szavakkal. A Szentírásban Isten az Úr, a korlátlan uralkodó, a királyok királya, az urak ura. Ô veri bilincsbe a szeleket és viharokat, ô boltozza fölénk az eget, az ô parancsára kél föl a nap és a hold, ô szórta tele az eget a csillag-milliárdokkal. lát mindent, mert szeme áthatol a legsötétebb éjszakán és behatol a lélek legrejtettebb zugaiba, nem marad rejtve elôle semmi titok a lelkiismeret mélyén. Elôtte nem több az ember, mint földi féreg, tehetetlen gyermek, egyetlen pillantása megsemmisítheti. Olyan csak az ember, mint a gyorsan hervadó virág, a széltôl sodort levél -- vagy még ennél is kevesebb, csupán por és hamu. Mikor azonban az Isten Fia égbôl földre szállt és emberi testbe öltözött, áthidalta ezt a mérhetetlen űrt Isten és ember között s maga lett a közvetítô, az emberek közbenjárója Isten trónusa elôtt. Jézus az Emmanuel, a ,,köztünk lakó Isten''. Benne jött le az Isten a földre, hogy az embert az égbe emelje. Ez a krisztusi vallás lényege. A közvetítô eszméje Isten és emberek között, amely tehát a krisztusi hit lelke, szükségképpen tovább is ágazott. A krisztusi hívô alapvonása, hogy közvetítôt keres és Krisztushoz menekül azért, hogy elnyerje bűneinek bocsánatát. De azután még más közvetítôt is keres. Mentôl jobban rádöbben Isten nagyságára és a maga nyomorúságára, annál inkább érzi a közvetítô szükségességét. Ezért Isten Fia után annak édesanyjánál is menedéket keres. Azután kéri azok segítségét is, akik Isten barátai voltak és itt a földön Isten iránti szeretetbôl a halálba mentek s azért ott az égben most az örök béke és szünetnélküli boldogság birtokosai. Ezek az alárendeltebb közvetítôk azonban egyáltalában nem kisebbítik a legfôbb közbenjáró hatalmát; ellenkezôleg azt még jobban kidomborítják. Azért kérjük az ô közbenjárásukat mert Isten barátai. De hozzánk mégis közelebb állanak és a bűnös ember hozzájuk mégis csak bátrabban mer közeledni, mint Isten színe elé, mert ôk maguk is egyszerű emberek, bűnös emberek voltak, mint mi; nekik is harcolniok kellett, de hűséges és jó szolgáknak bizonyultak, ezért Isten színe elôtt élhetnek és értünk közbenjárhatnak. Ez a gondolat nyilatkozik meg a zsolozsmában is, mert most a liturgikus Mária-tisztelet többi megnyilatkozásairól nem szólunk. Bizonyos azonban, hogy nem tévelygett el a helyes útról a keresztény jámborság, amikor szíve ösztönzését követve Szűz Máriánál keres menedéket, közbenjárót és szószólót Isten elôtt. Különben is ennek a tiszteletnek gyökerei az evangéliumban vannak s így a Szentírást olvasó protestánsoknak is el kellene ezt ismerniök. Isten maga köszöntötte elôször a Szüzet angyala által: Ave Maria! (Lk 1,28) Azután Erzsébet fűzte hozzá az áldás szavait. (Lk 1,42) Erre fakadt a Boldogságos lelkébôl a Magnificat ujjongó éneke. (Lk 1,42) Az angyalok glóriája, a pásztorok hódolata, a napkeleti mágusok imádása, Simeon jövendölése mind-mind evangéliumi alapját adják a mi Mária- tiszteletünknek. Így látjuk a kisgyermek mellett mindig az édesanyát. De azután ott látjuk a halál pillanatában is a kereszt tövében. És halljuk, amint az Úr Jézus Szent Jánoshoz fordulva nekünk is mondja: ,,Íme, a te anyád!'' Ugyanígy tudjuk, hogy Szent Jánossal együtt minket is anyja oltalmába ajánlott: ,,Íme, a te gyermeked!'' Nem kell tehát Renannal valami eldugott, obszkuus gnosztikusnál keresni Mária-tiszteletünk alapjait. Nem kell az apokrif evangéliumok csodavadászó elbeszéléséhez menni. A Szentírás idézett szavaiban benne van a Szent Szűz minden megtiszteltetô jelzôje: Szűz, Áldott, az Isten Anyja, a Hétfájdalmú, a Megváltó anyja, az emberiség Pártfogója. Azért látjuk már a katakombák falain megfestve és a szarkofágok díszein kifaragva éppen ezeket a jeleneteket: az angyali üdvözletet, az Erzsébettel való találkozást, a betlehemi jelenetet és a leggyakrabban a bölcsek imádását. De amint a kisgyermeket anyja nélkül nem ábrázolhatják, a liturgia mindig ott látja Jézus mellett Szűz Máriát. 2. Ez az oka, hogy a zsolozsma oly sokszor alkalmazza a legôsibb és legszebb Mária-imát: az angyali köszöntést. Minden hóra elején és a végén el kell csendben imádkozni a Miatyánkkal együtt az Üdvözlégy Máriát is. Történetileg bizonyos, hogy elsô fele az angyal üdvözlésébôl és Erzsébet köszöntésébôl tevôdött össze, -- és hogy már a középkorban szerették a Miatyánkhoz csatolni. Elôször egyik párizsi zsinat rendeli ezt el már 1198-ban. De ekkor még csak a két evangéliumi dicsérô szózatot mondták csupán. A 14. század vége felé kezdték hozzáfűzni Jézus nevét Amennel. (A domonkos breviárium még ma is ebben az alakban használja és csak a Mária-zsolozsmák hórái elôtt.) A második rész könyörgô imádság. Elôször szórványosan a 15. század második felében találjuk és csak ennyit: Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis. Ez arra mutat, hogy a litánia könyörgését fűzték a köszöntés szavaihoz. Késôbb -- valószínű ferences predikációk hatására került a befejezô rész is hozzá: nunc et in hora mortis nostrae. Így tehát ez a második rész a középkori ájtatosságnak ma is élô maradványa. A görög liturgiában is van ehhez hasonló imádság, de a kérô rész ebbôl hiányzik, viszont a dicsérô szavak ki vannak bôvítve. ,,Isten szűz Anyja, üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled; -- áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse; - - akit szültél, lelkünk megváltóját.'' A mai alakjában Quińonez breviáriumában találjuk (1535), mégpedig pótlásul az elmaradt kis Mária-zsolozsma helyett. Általánosan kötelezôvé V. Pius pápa tette (1568) a Miatyánk után. Ma már nem az elmaradt zsolozsma pótlását látjuk ebben a szokásban, hanem azt, amit a jelen fejezet elején említettünk. Érezzük ugyanis, hogy milyen gyönge a mi saját imádságunk; -- ennek megjavítására és kiegészítésére kérjük mi gyarló, bűnös emberek a Szűzanya hathatós imádságának közbenjárását. ,,Ora pro nobis peccatoribus'' -- itt mintha azt jelentené: Imádkozz helyettünk, bűnösök helyett; imádkozz te a mi nevünkben. Elôször minden imádságunkat az istenemberi közvetítôre való hivatkozással -- per Dominum nostrum Jesum Christum -- fejezzük be; -- de azután köszöntjük és kérjük a ,,mediatrix nostra'' közbenjárását is. A legtöbbször már fáradtak vagyunk a zsolozsma végén. Sokszor elnapoljuk ezt a különben is magánosan, csendben elmondandó Ave Maria- t. De ha a fönti gondolatot magunkévá tesszük, buzgóságunk fellángolhat a végén, hogy a ,,minden kegyelmek Anyja'' tegye jóvá a mi nem egyszer felületesen elmondott zsolozsmánkat. 3. Mindennapos megnyilatkozása a liturgia Mária-tiszteletében a vesperás Magnificatja. Ez az egyetlen örvendezô hangú imádság, amely még nagypénteken sem hagyja el az Egyház ajkát, mert tudja, hogy éppen akkor tette velünk a legnagyobbat a Fölséges, kinek szent az ô neve. De errôl máshol elmélkedtünk. Ugyanúgy máshol szólunk Szűz Mária kis zsolozsmájáról, melyet egykor a clunyi bencések naponként elmondottak a rendes zsolozsma mellett, de amelyet ma már a rendes zsolozsma helyett végeznek fôként apácazárdákban. Megjegyezzük, hogy a nagyon is egyhangú és szinte állandóan azonos kis zsolozsma helyett jobb lenne, ha ôk is áttérnének legalább a kis hórák végzésére és a megfelelô idôben való mondására. Ez nem jelentene többletet, mert idôben körülbelül egyforma ez a kettô, -- de feltétlenül liturgikusabb lenne. 4. Ezek helyett a liturgia egy másik naponkénti Mária-imádságáról kell még szólnunk, az ún. Mária-antiphonákról. Ennek a négy antiphonának szimbolikus szép képét találhatjuk könyvünknek ebben a második részében négy helyre szétosztva. A legszentebb Szűz mint Istennek Anyja a megváltás művében való különleges szerepe miatt az Egyházban a legrégibb idôk óta egészen kiváló tiszteletet nyer s könyörgésének hathatóssága miatt bizalommal fordulunk hozzá. A loretói litániában egyebek közt ezt a címet is kapta: Vas insigne devotionis: ,,Ájtatosságnak jeles edénye.'' Mi az áhítatnak ebbe a jeles edényébe, a Szent Szűz szeplôtelen anyai szívébe zárjuk bele a napi zsolozsmát, amidôn a zsolozsma végén a megfelelô Mária-antiphonát imádkozzuk a hozzátartozó verssel és könyörgéssel. Így fejezzük ki elôtte tiszteletteljes hódolatunkat és kérjük ôt, hogy ajánlja Istennek a mi egész zsolozsma-imádságunkat, annak elégtelenségeit érdemeivel pótolja és vegyen pártfogásába. Tiszteletünknek és sürgetô kérésünknek kifejezésére mi, Évának síró gyermekei, Szűz Mária antiphonáit a verssel és könyörgéssel együtt térdenállva imádkozzuk (csak a karvezetô imádkozza állva); csak a húsvéti idôben és vasárnapokon -- melyek húsvét ünnepének megismétlôdései -- imádkozzuk állva, az Úr feltámadásának emlékére. {kép} A legismertebb a szokásos négy közül a Salve Regina, Hermannus Contractus bencés imádsága (+ 1054), mert a legtöbbször ezt imádkozzuk: a zsolozsmában Szentháromság vasárnapjáig, tehát féléven át, a csendes misék végén pedig az egész év folyamán. Elôször IX. Szent Lajos király udvari kápolnájában kezdték a completorium után ünnepélyesen énekelni. Bizonyos az, hogy már a XI. században megvolt és elterjedt. Jámbor krónika mondja el, hogy Szent Bernát, Szűz Máriának bensôséges tisztelôje, aki 1143-ben a speieri dómban kereszteshadjáratot hirdetett, ott a Salve Reginát hallva, térdre borult s ô tette hozzá az utolsó szavakat: O clemens, o pia, o dulcis virgo Maria. A XVI. században a Salve Reginát a többi antiphonákkal együtt minden hóra végén elimádkozták Szűz Mária kis zsolozsmájának pótlásaként. Eredetileg így kezdôdött: -- s még a XVI. században is így imádkozták -- Salve, Regina misericordiae. A középkor az Úr Jézusban ugyanis a ,,Rex iustitiae'' fölséges, de sokszor ijesztô képét látta. Templomainak bejárata fölé sokszor ezt faragta. Érezte azonban, hogy kell melléje a vigasztaló, a felemelô vonás is. Ezért köszöntötte az ,,igazság királya'' mellett az ,,irgalmasság királynôjét''. A ,,misericordiae'' szó elé a ,,mater'' késôbb került be, és az ,,irgalmasság Anyjának'' nevezzük Máriát, nemcsak azért, mert irántunk, Krisztusban gyermekei iránt irgalmas, hanem mindenekelôtt azért, mert édesanyja az Istenembernek, az irgalmasszívű Fôpapnak, mert ô a személyes isteni Irgalmasságot adta e világnak. Az Istenember, aki Máriától született, forrása a természetfölötti isteni életnek, amelynek mi a megigazulásban részesei lettünk, és mint Krisztusnak Anyját, aki a mi életünk, nevezzük ôt is életünknek s mint Krisztusnak testvérei, az ô gyermekei vagyunk. Ha tehát Krisztusban a keserű bűn, az örök halál lelkünkbôl távozik és a szenttétevô kegyelemben édes, mennyei béke árad abba, Mária a mi édességünk és reménységünk is. Tôle született az, akitôl mindent kaptunk, akiben örökkévalóságunk édes reménye nyugszik. Csak az örökkévalóságban lesz egészen nyilvánvalóvá, mivé lettünk Krisztusban, Mária Fiában. Idelenn még számkivetésben vagyunk, sóhajtozunk a sokféle nyomorúság nyomása alatt, melyek az elsô Éva bűnébôl származnak. De annál nagyobb bizalommal hívjuk Máriát, a második, a jobb Évát segítségül, hogy mint részvevô, jó anya, Istennél bennünket, az ô gyermekeit hathatósan pártfogoljon s egykor megdicsôült Fiát megmutassa nekünk, hogy ôt örökre láthassuk. Hogy ezt az antiphonát a népájtatosságokon gyakran énekelték, kitűnik nemcsak abból, hogy a délutáni népájtatosságnak a neve franciául ma is ,,Salut'', hanem kitűnik Luther szavaiból is, aki így írt ellene: ,,Ezt az imádságot (Salve Regina) énekelik az egész világon s nagy harangzúgás (Salve-harangszó) jelzi azt. Sajnos, oda jutottunk, hogy szinte nincsen templom, ahol ne honosodott volna meg nagyon is a Salve Regina éneklése.'' {kép} Majdnem általánosan elfogadott vélemény, hogy az ,,Alma Redemptoris mater'' is Hermannus Contractus bencés alkotása. Sürgetô könyörgése ez a gyengéknek, akik beismerik bűneiket és Istennel szemben fennálló adósságukat. Ádám gyermekei Máriához folyamodnak benne, a mindig szűzhöz, aki Gábriel híradására fölséges csoda által Teremtôjének és a mi Megváltónknak anyja lett, és mint ilyen, számunkra az égnek megnyílt kapuja s a földi élet háborgó tengerének fénylô, világító csillaga. Ádventi idôben, mikor az Alma Redemptoris verse és könyörgése oly szépen egybevág a Rorate-misék imádságaival, az Egyház különösen gondol az angyali üdvözletre és Szűz Máriának vágyára az Úr születése után. Régen külön ünnep is volt: a ,,Festum exspectationis partus Mariae'', Szűz Mária várakozásának ünnepe december 18-án. De nemcsak ádventben alkalmazhatjuk ezt az antiphonát a Szent Szűzre, hanem az egész karácsonyi idôben, Gyertyaszentelô Boldogasszony ünnepéig, amikor a Szűzanyát úgy ünnepeljük, mint akitôl nekünk a Megváltó született, mint az Üdvözítônek fönséges Anyját. Ezért az Alma Redemptoris, tartalmát tekintve, egészen különösen illik az ádventi és karácsonyi idôbe. {kép} A harmadik Mária-antiphonának, az Ave regina coelorum-nak szerzôje teljesen ismeretlen. Ez elsôsorban hódoló üdvözlése Máriának mint a menny Királynôjének. Majd mint a Megváltó Anyjának hódolunk benne, valamint a szüzek Szüzének. Csak legvégül ajánljuk magunkat az ô anyai könyörgésébe. {kép} A Regina coeli laetare eredetére vonatkozólag Durandus a következôket írja: I. Gergely pápa idejében egyszer a húsvéti ünnepekben Rómát rettenetesen fertôzött levegô ülte meg. Ennek elmúlásáért a pápa könyörgô körmenetet rendelt el. Ezen a körmeneten az Ara coeli- templomban ôrzött és a hagyomány szerint Szent Lukács által festett Mária-képet hordozták körül. A körmenet alatt, mintegy a Szent Szűz képe elôl, eltűnt ez a rossz levegô s a kép mellett három angyalt hallottak énekelni: Regina coeli laetare, alleluja -- Quia quem meruisti portare, alleluja -- Resurrexit sicut dixit, alleluja. A körmeneten résztvevô pápa maga hozzáfűzte: Ora pro nobis Deum, alleluja. Ekkor az Angyalvár fölött angyalt pillantott meg (a hagyomány szerint Szent Mihályt) aki a pestis megszűnésének jeléül kardját visszatette hüvelyébe. Ettôlfogva nevezték Angyalvárnak. Azóta Rómában a húsvéti idôszakban a Regina coelit énekelik. Durandus elbeszélésébôl mindenesetre megállapítható, hogy már az ô idejében igen tiszteletreméltó kort tulajdonítottak ennek az antiphonának. Az antiphonákhoz tartozó könyörgést minden liturgikus idôben követi ez a rövid fohász: V. Divinum auxilium maneat semper nobiscum; R. Amen. A liturgikus hórákról az ember ugyanis vagy napi foglalkozására indul vagy pedig nyugodni tér. Hogy munkánkban és pihenésünkben mindig és mindenütt velünk legyen Isten kegyelmének segítsége, amit kértünk, azért mondjuk ezt a befejezô imádságot, miközben keresztet vetünk magunkra. Régebben gyakran hozzátették még ezt is: Nos cum prole pia, benedicat virgo Maria. ======================================================================== Elfelejtett alkotórészek Mit imádkozik az Egyház Arra, amit most el szeretnék mondani, elsôsorban a tapasztalat vezetett rá, mert a szent zsolozsmáról szóló irodalomban legtöbbször még megemlítve sem találtam. Hasonlót mindössze Guardini ír a szentmisével kapcsolatban abban a kis könyvében, melyben a szentmisén való részvétel föltételeire szeretne ránevelni.[77] Bizonyos szempontokból a szent zsolozsmát összevethetjük a szentmisével. Így pl. amint liturgikus szempontból teljes csak az énekes és asszisztenciás szentmise, míg a csendes, olvasott mise csak olyan, mint egy operának a zongorakivonata vagy még inkább a szövegkönyve, -- hasonlóképpen a szent zsolozsmát is egészében csak akkor értjük meg, ha nagy kórusban és jól énekelve halljuk. Minthogy azonban a legtöbb zsolozsmázó talán soha életében nem vesz részt egy ilyen kóruson, hanem egész életében csak magában és csendben végzi el a zsolozsmáját, azért merültek feledésbe a szent zsolozsmának azon alkotóelemei, melyekre itt szeretnénk felhívni a figyelmet. Célunk pedig az, hogy ezeknek az elemeknek öntudatosítása után, amennyit csak lehet, vigyünk át belôle a magános zsolozsmákba is, mert csak gazdagodni fog tôle. 1. A legelsô elfeledett elem: a csönd.[78] Guardini azt mondja, ha valaki megkérdezné ôt, mivel kezdje meg a liturgikus életet, azt felelné neki, hogy tanulja meg a csöndet, mert e nélkül a többi mind komolytalan vagy hiábavaló lesz. Ugyanezt a gondolatot továbbfejlesztve azt mondhatnók, hogy ugyancsak a misztikus életnek is a legelsô föltétele, meg azután a zsolozsmának is kegyelmekben gazdagabb végzésének föltétele: a csönd. Ennek hatalmát az Eucharisztikus Világkongresszus csodás éjszakáján éltem át. A vezetôség rosszul számította ki az idôt. Elhangzottak már a beszédek, megszűntek a szavalókórusok is zúgni és a szentmise megkezdéséig maradt még vagy 20 perces szünet. Az elsô öt percben még valami nyugtalanság volt tapasztalható, de azután egyre jobban elhalkult minden suttogás is és egy negyedórás csend borult az egész térre. Magam úgy éreztem és más jelenlévôk is megerôsítették, hogy valami melegség járt át mindenkit és illatosabb lett a levegô. A legfelejthetetlenebb éppen ez a negyedóra. Nem volt ebben a különben jó cél érdekében a szenvedélyek felrázása, nem volt benne Krisztus ügyéért harcrakészülôdés, egyáltalában nem ember próbálkozott meghódítani lelkeket -- hanem volt csendes imádság, a lelkeknek szeretetben egyesülése Krisztussal, kegyelemáradás, lélekkitárulás, Krisztusnak a szívbe vonulása. Most sejtettem meg, milyen lehetett az az égi csönd, amelyet Szent János tapasztalt meg, mikor a Bárány a titkos könyvnek hetedik pecsétjét feltörte és utána félórára csönd lett az égben. Mi elfelejtettünk csöndben lenni. Úgy érezzük, ha a liturgiában is valahol csönd keletkezik, mint valami hiányt, be kell töltenünk. A rendetlenségnek és valami kellemetlennek az érzése támad fel mibennünk, mert üresnek érezzük a csöndet. Nevelôk ezért akarják a szentmise alatt mindig foglalkoztatni a gyermekeket. Ezért csöngettek, harangoztak, imádkoztak hangosan, egészen napjainkig, a liturgiában egyedül megmaradt csönd idején, az Úrfelmutatáskor is, mert valóban még a liturgiából is száműzték a csöndet. Példának csak a nagypénteki imádságokat hozzuk fel. Valamikor a diakonus felszólítására: Flectamus genua, valóban az egész hívôsereg térdre borult és csöndben imádkozott a paptól kitűzött szándékra. Csak egy kis idô elmúltával hangzott fel a szubdiakonus felszólítása: Levate, és ekkor állva hallgatták meg a papnak összefoglaló, a hívôk egyes imádságait valóban összegyűjtô (collecta) imádságát. Ma pedig szünet és csönd nélkül nyomban követi egymást a két felszólítás. De a csönd még nem azonos azzal, hogy nem beszélünk. Nem lehet csupán külsôséges valami, hanem a lélekben kell megteremteni a csönd világát. Ezt komolyan kell akarnunk és keményen kell gyakorolnunk. A csönd építi fel lelkünkben azt a templomot, amelyben majd elhangozhatik Istent- dicsérô szózatunk. Azért a gyakorlat számára jegyezzük meg: egyik legjobb elôkészület a csönd megteremtése. 2. A csöndbôl nô ki az igazi és helyes szó.[79] A szóra vonatkozóan találóan mondja Guardini, hogy az valami titokkal teljes. Olyan röpke, hogy egy pillanatban elszáll, de egyszerre oly hatalmas, hogy sorsokat határoz meg és a lét értelmérôl dönt. Egyszerre egészen gyöngéd, a térben hangokból felépülô alkotás, de ugyanakkor valami örökkétartót tartalmaz: az igazságot. A szó az ember belsejébôl jön: mint hang, testének szervezetébôl -- és mint fogalom, lelkébôl és szívébôl, tehát az ember alkotja. De azért van benne valami, amit az ember nem maga alkot, hanem megtalál, megtanul és felhasznál: és ez az igazság birodalma. A gondolkodó ember Szent Ágostonnal rájut arra a tényre, hogy az igazság tôlem függetlenül, létemet megelôzôen és létemet továbbélve, egyszerűen van. Nem kitalálja az ember, hanem rátalál. -- És ez az igazság adja a szavak lelkét. Most azután folytathatjuk, hogy az igazságot megismerhessük, csöndben kell lennünk. Aki mindig beszél, nem jut el az igazsághoz. Illetve bizonyos igazságokat természetesen felismer, meglát összefüggéseket, levon következtetéseket és készít terveket, de ez még nem a tulajdonképpeni igazság. Ezt akkor látjuk meg, amikor a dolgok lényegét, az összefüggések értelmét, az örökké érvényességeket megérezzük. De aki mindig beszél, az nem jut el soha a magábatéréshez, aki pedig soha nem tér be önmagába, az nem lát meg semmi igazságot. A szó csak akkor lényeges és hatalmas, ha a hallgatásból jön. De a hallgatás nem azonos a némasággal. Némának lenni gyakran olyan rossz, mint fecsegônek. A néma ember olyan, mint a börtönbezárt ember, de ezt a börtönt a szó kitárja. A liturgia, elsôsorban pedig a szent zsolozsma, majdnem kizáróan szavakból áll, miket Isten mond minekünk és mi mondunk el Istennek. Ezeket a szavakat nem szabad lesüllyeszteni. De az történik minden szóval, még a legmélyebbel és legszentebbel is, ha nem helyesen mondják ki. A szent zsolozsma szavaira pedig feltétlenül áll, hogy bennük az igazság ragyog fel, Istennek és a megváltott embernek igazsága; -- bennük a szívnek kell kifejezésre jutnia. Krisztus szívének, melyben az Atya szeretete él és az ember szívének, aki Krisztushoz ragaszkodik. A zsolozsmánál különösen fontos, hogy a szó valóban kimondott szó legyen. Úgy tudom, hogy a montecassinói bencéseknek kiváltságuk, hogy a szent zsolozsmát teljesen magukban végezhetik, minden ajakmozdulat nélkül. Mivel a magyar bencések jogközösségben és kiváltságközösségben vannak velük, megpróbáltam magam is és a következô tapasztalatra jutottam: A tisztán szemmel olvasott és csak lélekben kimondott zsolozsma szinte semmi nyomot nem hagyott lelkemben. Amikor pedig jámbor írók tanácsára kimondottam suttogva a szent zsolozsma szavait, akkor már majdnem mindig akadt egy-egy gondolat, amely megragadt lelkemben. De igazában csak akkor lett élménnyé a zsolozsma, amikor kórusban, az egyik részt magam is hangosan kimondtam, a másik résznél pedig figyeltem a kórus másik felére. Aki nem akarja elhinni ezt azt igazságot, próbálja meg és mondjon el egy Miatyánkot elôször tisztán lélekben. Azután imádkozza el halkan, a szavakat is kimondva. Végül egyszer kísérje figyelemmel és saját érzelmeivel, gondolataival körülfonva, amíg azt más mondja vagy a szentmisében a pap énekeli. Akkor is meg fogja látni a különbséget a három imádság-élménye között. Ez a tapasztalat bizonyítja hogy a zsolozsma szavainak kimondása valóságos lényeges, csak elfelejtett alkotóeleme a helyes zsolozsmázásnak. 3. Amit a kimondott szóról mondottunk, azt állíthatjuk az elénekelt énekrôl.[80] Tudatosan fejeztük ki magunkat így: az elénekelt énekrôl, mert mind a kettônek megvan a maga jelentôsége. Elôször is az ének éppen olyan nem fölösleges és elhanyagolható eleme az imádságnak, mint ahogyan nemcsak költôi játék a szép birodalmában a ritmus meg a rím. Van érzelem, mit szinte szavakban kifejezhetni nem is lehet, mert ,,nem érez az, ki szóval kimondhatót érez''. De mégis, ha belsômet ki akarom tárni, szavakba kell foglalnom. Hogy azonban szavam mögött mily gazdag és bôséges érzelem van, azt legtöbbször úgy tudom kifejezni, hogy el is énekelem a szót. Egy példa világossá teszi gondolatunkat. Milyen szürke és a használattól egészen elkopott lehet ez a szó: Szeretlek. Még akkor is, ha nem egy csélcsap ifjú suttogja el a századik könnyelmű lánynak, hanem akkor is, amikor egy igazán mélyen érzô lélek mondja el a világon legszebbnek: Szeretlek szép Szűz Mária! Próbáljuk azonban elénekelni és színt, életet, csillogást kap a szó. -- De fordítva is meggyôzôdhetünk állításunk helyességérôl. Hányszor van úgy, hogy egy ének megkapta egész valónkat, amikor hallottuk énekelve, -- de amikor megszereztük esetleg a szövegét, azt szinte semmitmondónak találjuk. Tessék csak megpróbálni végigimádkozni a legtöbb templomi énekünket és mindenki megérti, mire gondolunk. Ezért fontos a jelzô is: az elénekelt ének. Az Egyház azért foglalta énekbe lelkének bensô világát, hogy énekelve tegyük mi is azt magunkévá. Van imádság, pl. a Gloria, mit helyesen és jól elmondani talán sohasem lehet. Így a Sanctust is az angyalokkal énekelnünk kellene. Amikor tudunk tehát, vegyünk részt az énekes zsolozsmában és meg fogjuk tapasztalni, hogy sokkal több és mélyebb vallásos átélésünk lesz. Szent Gertrud könyve bizonyítja, hogy legtöbb misztikus átélése a szent liturgia valamely énekéhez kapcsolódott. De még magános zsolozsmázásnál is megtehetjük, hogy bizonyos részeket legalább halkan dúdolva vagy talán nem is hallhatóan de bensôleg átérezve elénekelünk. A legközelebbi hóra végén gyakorlatként köszöntsük énekkel Szűzanyánkat és végezzük el így legalább az antiphonát. Az Egyház énekének jellemzôje Casel szerint nem az érzelmi felfokozottság, a pillanatnyi elfogódottság, az expressionista kiállás.[81] Sôt ellenkezôleg: a szent zsolozsma is az énekben az objektív világosságot keresi. Meg akarja találni a maga személye fölötti, az isteniben és az örökkévalóban gyökerezô tartalmának természetes kifejezését a nyugodt, tartózkodó, mértéket tartó, a gondolatnak és érzelemnek bôségét fékezô, a természetest és az ösztönöst stilizáló formáját. A liturgia ebben is az antik szellem vrököse, mely az élet és művészet legfôbb törvényeként a mértéktartást tisztelte. (Ez a görög: szofroszüné vagy Szent Benedek szavával: discretio.) Az antik szellem éppen ebben a mértékben az isteni számnak és eszménynek tükrözôdését látta. A hellének nem a törvény- és korlátnélküliségben, hanem minden nagyság és mélység mellett kimértben és a kialakítottban látták az istenit. A ,,Bölcsek Könyve'' is azt tanítja, hogy mindent ,,mérték, szám és súly szerint'' elrendezett. Nem a káosz, a tohu va bohu, hanem a kozmosz, a Teremtô Lélek műve. Ebben a küzdô erôk mind célhoz jutottak és összhangra találtak. Így tudja a liturgia is a hatalmas indulatokat, melyek pl. a zsoltárokon átáramlanak, az elôadás formájában okosan mérsékelni és elrendezni. A zsolozsma zenei díszítését is ebbôl a szempontból kell megítélni. Az egyházi zene az istentisztelet lényegébôl tör ki, hiszen az imádság egész bensônknek teljes érzelemvilágunknak felemelése Istenhez és ennek a felemelésnek szükségszerűen meg kell a zenében és az énekben is nyilatkoznia. Ha minden zene eredete egyrészt az ujjongó lendület, az entuziázmus kiemelkedik a mindennapi élet alacsonyságaiból, felemelkedés a lélek szabadabb világába; másrészt, ha minden zene eredete valami mély belepillantás a harmóniába, a mértéknek és a számnak szépségébe, akkor a léleknek és a szívnek vallásos fölemelése is az isteni szabadságba és az isteni törvényszerűségbe kell, hogy a zeneélvezet vezessen el, mégpedig annak klasszikus formájához. Leibnitz is azt mondja: a zene öntudatlan számolás. Szent Ágoston szerint pedig: ,,Aki szeret, az énekel.'' Az Isten iránt való szeretetrôl az Egyház azt vallja: ,,Ô az én szeretetemet rendezte''; a szeretetnek nincs fogalmi szava, tehát az énekének is rendezettnek kell lennie, vagyis vissza kell tükröznie az Isten nyugalmát s a mi nyugalmunkat az Istenben. Ez a nyugalom azonban nem a sír nyugalma. Ez a nyugalom örökké hullámzó mozgás, de céltudatos, tervszerű mozgás, éppen ezért nyugalommal teljes. Így az Egyház zenéje is, melyet rendezôje Nagy Szent Gergely után, gregorián éneknek nevezünk, tele van nyugalmas mozgással és életteljes renddel. A szavaiban és szövegében nem egyszer mennydörög és nagyon gyakran eget ostromol, a muzsikája már elôre kibontja a béke szivárványívét, már elôre megsejtet valamit a végsô harmóniából. Elsôsorban a zsoltárok melódiáját, melyek a zsolozsma éneklésénél elsôsorban jönnek tekintetbe. Azt mondhatnánk, valami epikus nyugalmat terjesztenek a szövegében nagyon gyakran lírikus, megindult énekek felett. Gazdagabban mozognak, de még mindig mértéktartóan az antifónák és a himnuszok, ezek már jobban kifejezik a szent szövegnek és az egyházi ünnepnek megfelelô érzelmet, hangulatot; de azért még inkább csak sejtetik és nem engedik túlzottan kicsengeni s akadálytalanul áradni. Korlátokba szorított telítettség, kimért élettel-teljesség ezeknek a liturgikus formáknak a tulajdonságai. 4. De idetartozik a hallgatás is. A mai ember műveltsége könyvműveltség. Nagyon sok baj származott abból, hogy az emberek olvassák azt, amit hallaniok kellene. Ezáltal halt meg a mese, ezáltal vesztette el a költészet a legjobb erejét, mert minden szép, bölcs, bensôséges és ünnepélyes szót hallanunk és nem olvasnunk kell. Az olvasásnál az az egyszerre gyöngéd és hatalmas valami, amit szónak nevezünk, nem tud helyesen kiemelkedni. Benne ragad a nyomtatásban. Kiesik belôle a testszerű is meg az életszerű is. Pedig a szent szavakat is testi-szellemi valóságukban kell kifejtenünk. Krisztus végre is nem azt mondotta: ,,Akinek szeme van az olvasásra olvassa'', hanem: ,,Akinek füle van a hallásra, hallja.'' (Mt 11,15) Nem akarja ez a megállapítás az olvasás értékét lecsökkenteni, maga helyén jó és szükséges. De nem szabad elnyomnia, ami még szebb, még jobb, még szükségesebb, nevezetesen a hallgatást, amelyrôl Szent Pál mondja, hogy a hit a hallásból fakad. (Róm 10,14) Megengedjük, hogy a hit olvasott szövegeken is fellángolhat de a jó hírnek szava saját erejét akkor kapja meg, amikor hallgatjuk és meghallgatjuk. Mi, örökké olvasó modern emberek, ezt elfelejtettük; mégpedig annyira, hogy nehéz észrevennünk, mi az, ami itt feledésbe merült. Az igazság az, hogy a teljes szó nem a nyomtatott, hanem a kimondott. Még inkább áll ez az Isten szavára, mely ugyanúgy mint az ember, testbôl és lélekbôl áll és amint a szakramentumokban különböztetünk az anyag és az alak között, szintén egyszerre szellemi és testi valóság. Rendeltetése az, hogy az élô ember vegye magába, hogy azt táplálja és hogy abban, mint erô és hatalom működjék. De ehhez teljes alakját kell bírnia. Ha ezen a vonalon elmélkedünk tovább, akkor még mélyebbre jutunk el. Az Isten, aki a megváltásunkra hozzánk eljött, az örök Ige volt; de a mód, ahogy ez az Ige közénk lépett, nem az volt, hogy a gondolatban fölragyogott vagy hogy könyvbe, írásba foglalták, hanem hogy ember lett, ,,testet öltött'', látni, hallani, sôt mint Szent János elsô levelének elején oly nyomatékosan hangoztatja, kezeinkkel fogni lehetett. Ez a titok működik tovább a liturgikus szavakban és ezért oly fontos, hogy azok élô és testetöltött szavak legyenek. Ámde a leírt szó tetszhalott és ebbôl az állapotából a kimondás támasztja fel. 5. Az elmondottakkal rokon az összeszedettség. Nem azonos sem a csönddel, sem a hallgatással. A hallgatás legyôzi a lármát és a beszédet; az összeszedettség a szórakozottságon és a nyugtalanságon arat gyôzelmet. Az összeszedettség épp olyan fontos, mint a hallgatás és az egyik a másik nélkül meg nem lehet. Az összeszedettséget, mely a szent zsolozsma jó végzéséhez feltétlenül szükséges, Guardini így magyarázza meg: Rendesen az ember figyelme a körülötte lévô dolgok és emberek felé fordul, s azért a jelenségek sokfélesége a legkülönbözôbb irányba szétszórja. Ezért bensô világa nyugtalan lesz, érzelmei, vágyai egyik tárgyról a másikra sodródnak. Akarata mindig célokat lát meg és célokra tör, mégpedig nem egyszer ugyanabban az idôben többre is. Így lesz az ember szétszaggatott, fölizgatott és így jut el önmagával is ellentmondásra. Ezekkel szemben hat az összeszedettség. A figyelmet a sokféleségbôl visszatéríti és a lelket önmagával egyesíti. A szellemet visszahívja csapongó gondolataitól és váltakozó kívánságaitól, megszünteti a tervek szövését, célok kitűzését, önmagunkba térít és ezzel elmélyít. A szent zsolozsma helyes végzéséhez éppen erre az elmélyedésre van szükség, míg a mai élet, a minket környezô világ éppen ettôl foszt meg minket. A mai mesterséges életben az ember a gyorsan és szabálytalanul váltakozó hatások áldozata lesz. Ezek egyszerre erôsek is, de felületesek is. Nincs bennük mérték, sem összefüggés. Elterelik lelki világunkat a mélytôl és fontostól az érdekeshez. Mintha a moden ember csak ezt keresné és bizony a szent zsolozsma nem érdekes. De ne feledjük, hogy a mai emberben nincs mélység és nincs középpont, hanem csak a külsôségekben és az esetlegesben él. Nem találja meg magában a lényegest, ezért vágyódik ingerek és szenzációk után. Élvez csak, de azután magát üresnek érzi és új élvezetre vadászik. Éppen mert a mai ilet egész összetettsége ennyire ellenkezik a szent zsolozsma világával, azért van életbevágóan szükség az összeszedettség megtanulására. Liturgia csak az összeszedettségbôl nôhet ki. Különben az egész liturgikus mozgalom csak valami ,,érdekességgé'' lesz, csak divattá, melyért egyesek kis ideig rajonganak, de azután elfelejtik. Amit Guardini az egész liturgiára vonatkoztatva mond, hogy méltó megüléséhez szükséges az összeszedett lelkület, az lényeges alkotóeleme a szent zsolozsma jó végzésének is. Az elsô tehát, amivel a zsolozsmát kezdenünk kell: csönd, nyugalom, összeszedettség. Valóban jelen kell lennünk. Gondolatainkat s érzelmeinket össze kell szednünk: most itt vagyok, most nincs más dolgom, mint a szent ünnepségben részt vennem, most egyedül ez a fontos és én egészen ebben akarok lenni. De igaz, hogy akkor vesszük észre, milyen szórakozottak vagyunk, amikor ezt megpróbáljuk megvalósítani. Gondolataink mindenfelé szertehúznak: az emberekhez, akikkel kapcsolatunk van, családunk, barátaink, ellenfeleink; hivatásunk kötelessége; az otthoni gondok; a nyilvános élet kötelezettsége; a személyes dolgaink, stb. Újra és újra vissza kell magunkat térítenünk, újra és újra erôvel kell jelen lennünk ott, ahol vagyunk és annál, amit imádkozunk. De ha megtanuljuk, akkor az örökkévalóság nyugalmából éreztünk meg valamit lelkünk alapjában. 6. A cselekvésrôl is meg kell emlékeznünk, mert ha a szent zsolozsmának magános végzése ma már szinte csak olvasásból áll, azért lényeges alkotóeleme marad a teljes zsolozsmának bizonyos cselekedeteknek is az öntudatos és megfelelô elvégzése. Nemcsak arról van szó, hogy valami külsôleg is történik, mert van olyan cselekedetünk, melyben szinte semmi lélek nincsen, mikor pl. villanykapcsolót bekapcsolunk. Mentôl nehezebb, fontosabb és nemesebb, amit meg kell tennünk, annál inkább kell figyelmünkkel, komolyságunkkal, szeretetünkkel, lelkünk érzelemvilágának mélységével és akaratunk alkotó erejével jelen lennünk. Különösen fontos ez a liturgiánál, amely nem más, mint: szolgálat Isten elôtt. Talán éppen ez az egyik megkülönböztetôje a magános imádságtól, melyet mindenhol lehet végezni: otthon is és a szabadban is. A liturgia pedig elsôsorban a szent helyen való szolgálatot jelenti. Mikor tehát nem a szent helyen és közösségben cselekedjük a zsolozsmát, akkor is meg kell teremtenünk csöndbôl, összeszedettségbôl, hallgatásból azt a lelki templomot, melyben Isten színe elôtt végezzük szolgálatunkat. Ehhez szükséges az a lelki készség, amit az olasz nyelv oly szépen kifejez: fare atto di presenza. Ezt a jelenlétet kell megvalósítanunk cselekedeteinkben is, mikor a liturgiát, tehát a szent zsolozsmát is végezzük. Amikor ülünk a templomban és a liturgiában, ez nem azt jelenti, hogy a kényelmet keressük, mert ott az ülés az összeszedett figyelemnek a magatartása. A térdelés is egészen más, mint mikor a vadász letérdel és úgy céloz, mert ez az Isten elôtt áldozatot bemutató lélek mozdulata. A felállásnak is nemcsak az az értelme, mint mikor valaki menetközben megáll vagy valamire vár: ez a mennyei Úr elôtt a tiszteletadásnak a magatartása. Dürernek van egy szép rajza. Két sovány kéz van mindössze rajta, imádságosan egybetéve. De annyi lélek és annyi mélység van benne, hogy aláírás nélkül is megértjük: ezek imádkozó kezek. De nemcsak a kéznek kell imádkoznia, hanem az egész testnek. Sajátságos paradoxonnak látszik, de így van, hogy a mai ember annyira akar lelki életet élni, hogy ebben a törekvésében megfeledkezett a testrôl és ezért nem tudta vágyát elérni. Oly sok jó lélek szeretne bensôségesen imádkozni -- lélekben és igazságban, de mert elfelejti, hogy a testnek is imádkoznia kell, nem tud eljutni a bensôséges imáig.[82] Aki nem hiszi, próbálja meg, hogy csak egyetlenegyszer végezze el otthon a szobájában úgy a szent zsolozsmát, hogy feláll vagy letérdel, amikor az utasítások ezt kívánják és maga meg fogja tapasztalni, hogy a testnek összeszedettsége és az imádságba való belevonása mennyivel gazdagabbá és teljesebbé teszi zsolozsmáját. 7. Végül a közösség is egy ilyen elfeledett eleme a szent zsolozsmának, amikor az a papnak egyedül végzett kötelességévé lett.[83] Eredetileg, amint láttuk, a közösségbôl nôtt ki a zsolozsmázás és még ma is a közösség nevében történik. A pap sohasem a maga nevében, mint különálló egyén végzi a zsolozsmát, hanem mint hivatalosan fölszentelt, a közösség nevében, a közösségért. Ez, mondjuk, a lelki közösség, amelyet könnyű ráeszméléssel újra hatóerôvé tenni. De nehezebb a külsô közösséget megvalósítani. Csak törekednünk kellene rá. Buzgó papok életében nem egyszer találunk példát rá, hogy zsolozsmájuk végzésében társat kerestek és igyekeztek mindig legalább kettesben felváltva végezni. Nem merjük ezt általában tanácsként adni, de biztatunk mindenkit, hogy amikor csak lehet és alkalma van rá, álljon be valahol egy-egy imádkozó közösségbe. Amint ugyanis az itt felsorolt alkotóelemek mindegyike elsôsorban a közösen végzett zsolozsmában érvényesülhet, de erejükkel jótékonyan tudják átjárni a magános zsolozsmázást is, ha tudatosítjuk ôket és megfelelô módon meg is valósítjuk. ======================================================================== Összefoglalás Mit imádkozik az Egyház Befejezésként most összefoglaló képet kellene adnunk, de erre alkalmasabbat nem találhatnánk, mint a liturgia misztériumos mélységeit feltáró Caselt. Ô tanítja a szent zsolozsma tartalmára vonatkozóan a következôket:[84] Ami a zsolozsma tartalmát illeti, abban minden kifejezésre jut, ami benne van azon a Krisztus által közvetített kapcsolatban, amely fennáll egyik részrôl Egyház és a lélek, másik részrôl lélek és az Isten között. Végtelenül széleskörű tehát ez a tartalom s azért csak egy-két jellemzô tárgyát emeljük ki. Ha inkább külsôleg nézzük a zsolozsmát, akkor annak tartalma legnagyobb részben az ó- és az újszövetségi Szentírásból vett szövegek. Hiszen valóban az a legközelebbi lehetôség, hogy az Egyház a maga imádságos életében azokat a könyveket használja fel, melyeket Lélektôl sugallt emberei által, Isten maga adott a kezébe. Ki tudna ugyanis jobban és szebben beszélni mindarról, ami az Isten és lélek között végbemegy, mint maga az isteni Lélek és az Istennel telített ember. Igen, hiszen tulajdonképpen az Egyház nem kapta egyszerűen a szentiratokat, hanem a Lélek sugallata és vezetése alatt maga hozta létre. Évezredeken át ebbe helyezte a maga tapasztalását és élményét. Nem csoda, ha istentiszteletében szívesen nyúl vissza ezekhez az írásokhoz. A szoros értelemben vett sugalmazott könyvek véget érnek az apostolokkal, de bizonyos, hogy ezekrôl az írásokról különleges értelemben mondhatjuk, hogy azok az Istennek és az Egyháznak lelkébôl írattak. De a Lélek nem hagyta el Egyházát sohasem. Újra és újra a szeretet énekeire indította és bölcsességének tanítására irányította. Isten világosságában élô férfiak és asszonyok énekeltek és imádkoztak. Amit ôk énekeltek és imádkoztak, az szívüknek legsajátosabb tulajdona volt, de e mellett ugyanakkor Krisztusnak és a keresztény közösségnek lelkébôl is fakadt, tehát az egész közösség tulajdonai lettek. Így váltak azután méltóvá arra, hogy az Egyház kultuszába felvételre találjanak. Így kerültek be a zsolozsmába a szentírási szövegek mellett a himnuszok, antiphonák, az egyházatyák írásai, Istentôl vezetett tudósok magyarázatai. A püspökök és más liturgusok a prófétálás karizmájából vagy a kontemplációból megalkották a maguk ünnepélyes, gondolatokkal teli orációit és prefációit. Sôt a szent szövegeknek az alkalmazása is új művészettel teli költészetté lett. Az egésznek azután a muzsika adott utolsó bevégzettséget és megszentelést, de ez a zene is belülrôl fakadt, mert mint egy régi író mondja: ,,A Szentlélek-Isten dúdolta bele a szent emberek szívébe.'' Ez a szoros egybekapcsolódás isteni és emberi, a kegyelem és a természet között, általában jellemzô a katolikus imaélet lényegére. Eddig erôsen hangsúlyoztuk ennek az objektivitását, mert a mai idônek legnagyobb szüksége éppen az objektív isteni normának való alávetésre van. A modern idôk ugyanis egészen az ember öndicsôítésére és a maga alkotta élményre vannak irányítva. A modern ember individualista lelke ,,felszabadította'' a személyiséget és izolálta is; ezáltal a társadalmat atomjaira bontotta és elvezetett a szocializmushoz, melyben a személyiség a tömegnek feláldoztatott. Az Egyháznak objektív közösség- szelleme aláveti ugyan az egyes személyt a magasabb isteni normának és egy rendbe állítja be, de éppen ezáltal védi meg a személyiséget, elômozdítja annak fejlôdését, megadja neki a maga saját helyét, amelyen nélkülözhetetlen. A modern szisztéma olyan, mint összefüggésnélküli köveknek önkényes összehalmozása; ezeket tetszés szerint lehet eltolni, gyarapítani vagy kisebbíteni és egészben a zavarnak képét adják. A keresztény rendszer azonban olyan, mint azok az antik templomok, amelyek csak úgy és nem másként létezhetnek, amelyben minden oszlop, minden pillér, minden gerenda, minden szobor a maga helyén van, minden darabnak megvan a maga saját szépsége és az egész együtt alkotja ezt a műremeket, melybôl nem szabad egy részt sem elvennünk a nélkül, hogy az egészet el ne rontanánk. Így egyesíti a liturgikus imádság is a szigorú normákat és törvényeket a személyes életnek szabad mozgásával és saját jelentésével. És a liturgián belül is a szabadságnak ismét fokozatai vannak; amint az antik művészet, különösen az egyiptomi és az ó-görög és a beuroni művészet a legfölségesebb isteni dolgok számára a legszigorúbb formákat használja; azonban mentôl jobban közeledik az emberihez, annál szabadabb lesz a mozgása a nélkül, hogy naturalizmusba esnék, hasonlóképpen az egyházi imádság is ismeri az ünnepélyes imádásnak tulajdonképpeni cselekedetei mellett -- a szívnek emberi, mozgalmasabb érzelmeit és tud azoknak kifejezést is adni. Nem lehetséges és nem is szükséges, hogy ezt egész részletesen megmutassuk, elég rámutatnunk a zsoltárokra, melyek a zsolozsmának a magját alkotják. Nincs a vallásos embernek olyan lelki hangulata, melynek a zsoltár kifejezést ne adna. A bánat mélységes lelki fájdalmától és az elhagyatottságnak kietlenségétôl egészen az Istennel való egyesülés ujjongó öröméig -- az Úr nagy közösségével való egységének átérzésétôl egészen a legszemélyesebb és legegyedülállóbb Isten-átélésig. Isten félelmet keltô felségének megismerésétôl az ô édes szeretetének megízleléséig, -- az imádás, dicséret és hálától egészen a gyermeki kérésig. De vegyük még ehhez hozzá az allegorikus alkalmazást Krisztusra és az Egyházra, az újszövetség üdvművére, azután vegyük hozzá azt a változó megvilágítást, melybe a liturgikus ünnepek és a napi hórák állítják a zsoltárt, akkor megsejtünk valamit a liturgikus imádságnak gazdagságából és kimeríthetetlenségébôl. Az Egyház legtöbbször meg is mutatja a zsoltárt bekeretezô vagy kísérô antiphonával azt a különleges szándékot, mellyel aznap a zsoltárt imádkozza és a hangulatot, amelybe azt be akarja meríteni. Eredetileg ezek a refrének, visszatérô versek voltak, melyeket a nép vagy mindenegyes vers után vagy úgy minden harmadik vers után közbeszúrt: most azonban rendesen bekeretezik a zsoltárt és magából a zsoltárból vannak véve, annak ilymódon egyik gondolatát emelik ki különösebben. Késôbb alkottak nagyobb és gazdagabb antiphonákat is, melyek lazább kapcsolatban állanak a zsoltárral, de mégis azon a meghatározott napon egy meghatározott hangszínt adnak neki. A korális dallam is, amely szerint a zsoltárt énekelni kell, az antiphona tónusához igazodik. Hogy mily egyszerű és mély eszközökkel dolgozik itt az Egyház, az meglátszik abból is, hogy pl. a közbeszúrt Allelúja bele tudja vinni a húsvét csengését minden zsoltárba, még az oly komoly Miserere-be is és az egész officiumnak örvendezést, lendületet ad. Mint azok a dalok vagy énekek, melyekhez egykor Dávid és a többi Istennel töltekezett énekesek hárfájukat zengették, úgy lesz az egész ó- és újszövetségi Szentírás már magában is mérhetetlen és kimeríthetetlen tengere a tanításnak, imádságnak, költészetnek és életbölcsességnek. De ahogy a dalokat, úgy alkalmazza a liturgia ezeket a szent szövegeket is is ezek a liturgiában ismét új, meglepôen sokoldalú életet kapnak; mindenki tudja, hogy a próféták szavai, a Bölcsesség könyvének mondásai, a szent énekek, levelek, evangéliumok mind kezdenek élni, csillogni és új fényt sugároztatni, amikor meghatározott napokon és ünnepeken olvassák ôket. A régi liturgia alkotói oly férfiak voltak, mint Justinus a mártír, Ambrosius, Origenes, Nagy Szent Gergely, akik egészen az isteni iratokban éltek, lélekkel gazdag módon tudták a szent szövegeket Krisztusnak és az Egyháznak megülendô misztériumára alkalmazni és ezzel tudtak az Írás gazdag bányájából aranyat kiemelni és drága pénzt verni. Ebben a munkájukban nem a modern filológikus pontosság szerint jártak el, hanem művészi szabadsággal, melyet az antik ember úgy szeretett, de e mellett mégsem estek képzelôdésbe. Pillantásuk, amikor a nagyra és az egészre irányult, a mélybe is hatolt s az Istentôl sugallt könyvek titkai éppen ezért tárultak fel elôttük. Munkájuk ennélfogva nem tudományos idézés, hanem az Isten szavának szabad átköltése, utánköltése. Éppen itt nyilvánul meg, hogy mint lehet az isteni igazság az embernek legsajátosabb tulajdona. Amint Cassianus a szerzetesektôl megkívánta, hogy a zsoltárokat úgy imádkozzák, mintha maguk írták volna, ez valósul meg a liturgiában is. -- A legfôbb példakép maga az Úr Jézus Krisztus, mert a kereszten lelkének végsô szükségében a zsoltáros szavával kiáltott fel az Atyához: ,,Eli, Eli, lama szabaktani!'' Hasonlóképpen tud a liturgia is megfelelô idôben és megfelelô helyen, megfelelô szót találni a Szentírásból és ezzel minden emberi körülménybe tud belevinni természetfölötti világosságot. Említettük már, hogy az Istentôl sugallt szövegek mellé csatlakoznak az Egyház imádságában magának az Egyháznak, szentjeinek, tanítóinak és művészeinek alkotásai is. Itt bámulatraméltó a gazdagsága. A legkülönbözôbb körök, messzeesô népek, eltérô kultúrák, férfiak és asszonyok, tudósok és szemlélôdôk működtek közre, hogy összeszôjék, kihímezzék azt a ruhát, mellyel a liturgia ékesíti magát Isten dicsôségére. Tudjuk pl., hogy a himnuszok megadják minden ünnepi idônek a sajátos hangulati tartalmát úgy, hogy a lélek hacsak egypár szót hall belôle, fel tud lendülni az ünnep gondolatához. Mily fönséges a karácsonyi himnuszban Krisztus, a mindent megváltó, az Atya Fia, az Atya Egyetlenje, Ki kezdetben egyedül született kifejezhetetlen módon... Mint tudja a húsvét vecsernyéje a titkot édesen és bensôségesen összekapcsolni az Eucharisztiával, ezzel az igazi húsvéti szentséggel, a megkereszteltek eledelével: ,,Készülôdjetek a Bárány lakomájára, öltözzetek fehér ruhába. Hátunk mögött a Vörös-tenger, énekeljünk vezetônknek, Krisztusnak. Az Ô szentséges, a kereszt oltárán megtört testét és rózsáló vérét ízleljük és élünk Istenért. A pászka szombatján oltalomra leltünk a pusztító angyal elôl s megszabadultunk Fáraó kemény igájától. A mi pászkánk most már Krisztus, Ô áldoztatott fel mint bárány és mint kovásztalan tiszta kenyeret adja nekünk a maga testét.'' Örömbôl, szeretetbôl, de a búcsúzás fölött érzett fájdalomból alakul egybe a mennybemenetel himnusza. Jézus, megváltásunk, szeretetünk, vágyódásunk, mint Isten minden dolgok teremtôje vagy s az idôk teljében emberré lettél, mint tudott téged szereteted rávenni, hogy magadra vedd bűneinket, elszenvedd a borzasztó halált, hogy minket a haláltól megszabadíts. Légy te a mi örömünk, amint egykor te lész jutalmunk. -- Pünkösdkor felcsendül a Lélek jövetelérôl az ének, erôvel telten, mint a sas szárnysuhanása és mégis szelíden, mint a galamb röpte: ,,Jöjj teremtô Lélek, töltsd be tieid bensejét s tetézd isteni kegyelemmel a szíveket, miket te alkottál. A te neved a Fönséges ajándéka, élô forrás, lelki tűz, szeretet és balzsam. Hétszeres vagy ajándékaidban, ujj az Isten jobbján, az Atya ígérete s a bölcs szó osztogatója. Gyújtsd fel értelmünk világosságát, önts a szívekbe szeretetet és gyenge testünket átjáró erôddel tedd gerincessé.'' Vessünk még egy egészen rövid pillantást az atyák irataiból vett sokszerű olvasmányra, melyek a liturgikus imádságot kellemesen megszakítják. Amint az Atyák mindegyike a kereszténység fényét sajátos módon tükrözte vissza, úgy az ô irataik is különböznek egymástól hangulatban, tartalomban és formában. Egyszer inkább száraz exegézist adnak, máskor mélységbe törô allegorizálás tűnik elô, majd teológus mélybelátás jelentkezik, majd a gyakorlati életbölcsesség jut szóhoz vagy a misztikus izzás hevít, de mindig halljuk a legfinomabb kultúrának mélyeiben felfokozott kereszténységnek hangjait, melyek gyakran formáikban is klasszikus bevégzettséget nyernek. A váltakozó s gazdag tartalomnak megfelelôen a zsolozsma elôadása is gazdag változású és élô erô a liturgiában, úgyhogy sohasem lesz egyhangú, álmosító, hanem a szellemet mindig frissen tartja. A zsoltárokat nyugodt, de folyékony tempóban, egyszerű, de vonzó melódiával adják elô, amelyen minden élénkség mellett, az állandó visszatérés által -- mikor a kórus egyik fele visszaadja a másiknak a verset -- valami epikus nyugalom terjed el az egész felett, más oldalról a zsoltárok elôadása nem nélkülözi a mozgalmas sokféleséget. A nyolc egyházi tónus mindegyikének, amelyek szerint komponálják az antiphonákat és amelyhez alkalmazkodik a zsoltár dallama, megvan a maga jellege és a tónus megválasztása által tud az Egyház az éneknek, ugyanazon szöveg mellett is mindig új és mindig sajátos színt adni. Mily vágyakozóan hangzik pl. a második tónus, mily misztikus a negyedik, mily ünnepélyes a hetedik tónus, mennyire érzelemmel átjárt az ötödik, mennyire férfierôvel átjárt a nyolcadik. Mégjobban hozzáillenek a mindenkori tartalomhoz az antiphonák, amelyek a maguk pontosan vágó, tiszta vonalvezetésével, frissességével és lendületével egy-egy kis remekművet alkotnak és a zsoltárok orientális nyugalma mellett inkább a görög mozgalmasságot fejezik ki. (A nyolc tónus ógörög dallam, ógörög tónus.) Amikor a lélek a gondolatoktól gazdag zsoltárok imádkozásában elfárad, akkor tör át a versiculus, egy kis versecske a maga bezáró sóhajtásával mint kürtszó és megtöri a nyugodt vonalat és egy új részhez vezet át, vagy az olvasmányok meghallgatására vagy a kérô imádságnak vagy pedig a zsolozsma két kimagasló csúcspontjához: a Benedictus és a Magnificat énekéhez. Ezt a kettôt különösen ünnepélyes zsoltár-tónusban éneklik, és a Magnificat a nyolcadik tónus hangjánál oly fenséges, oly nyugalmas, mint a Parthenon oszlopai. Az olvasmányok tónusa az egyszerű felolvasó hang, mely minden szubjektív retorikát megszüntet, de viszont az értelmi szüneteket élesen, tisztán kiemeli. -- Az olvasmányokra következnek a responsoriumok, a visszhangként felelô énekek. Ezeket a vontatott, gazdag s lassanként kibontakozó melódia jellemzi s ezenkívül bizonyos részeknek ismétlése, mellyel az egyik kar mintegy felel a másiknak. Így felkeltik bennünk az utánagondolásnak, a lelki szemlélôdésnek a hangulatát, mely lassan forgatja a mély gondolatokat; majd errôl, majd arról az oldalról nézi és újra vissza-visszatér az egészen soha ki nem meríthetô megfontoláshoz. Kétféle responsorium van. Az egyik az ijszakai zsolozsmában, mely egészében véve szemlélôdô, hosszabb feleletek vannak, melyek az új gondolatokat elvégzô olvasmányokhoz csatlakoznak. A nappali hórákban a rövid responsoriumok vannak inkább s egy példa ezekbôl megmutatja, hogy pszichológiailag mily mélyen átjárja az imádság-forma az ember értelmét és minden egyszerűsége mellett mily művésziesen stilizálja a pszichológiai folyamatot: Schola: A dühöngô sárkánytól -- szabadíts meg Urunk. Chorus: A dühöngô sárkánytól -- szabadíts meg Urunk. Schola: És az egyszarvú támadástól szolgádat. Chorus: Szabadíts meg Urunk. Schola: Dicsôség stb. Chorus: A dühöngô sárkánytól stb. Láthatjuk és hallhatjuk a szövegben és a dallamban, hogy mint fakad az imádság felkiáltása elôször néhány hívô lelkében és mint veszi át azután az egész közösség; ehhez csatlakozik egy második, még erôsebb felkiáltás és a dallamban szenvedélyesebb. A kórus megmarad az elsô könyörgésnél, az egész megnyugszik, lejjebb száll és végzôdik az elsô mondat közös ismétlésében, mely egyúttal a megoldást is jelenti. Gyorsabb folyásban áradnak tova a himnuszok, telve görög bájjal és elevenséggel. Az Egyház hosszú ideig vonakodott ezeket is bevenni az officiumba. Csak mikor Szent Ambrus tevékenységével egyházias komolyságot nyertek a himnuszok, akkor tudtak lassan beleolvadni a zsolozsmába. Könnyen megjegyezhetô, fülbemászó és jellemzô hangadásukkal megadják a különbözô idôknek a hangulatát s egyúttal az egyes imádságos hóráknak is bizonyos lendületet adnak. Mint Nyugat alkotásai, szemben az orientális zsoltárokkal, még az antiphonáknál is nagyobb aktivitást adnak. Íme ezek azok a kövek, amelyekbôl az Egyház megalkotta azt a csodálatos ,,imádság-templomot'', amelynek szerkezetét a következô részben ismertetjük. ======================================================================== A szent zsolozsmát alakító tényezôk Hogyan imádkozik az Egyház A skolasztikus bölcselet mondása: ,,forma dat esse rei'' -- az anyagnak a formábaöntés, az alakítás ad életet. Ugyanaz tehát az anyag számára a forma, mint a test számára a lélek: a létét és igazi bensô valóságát meghatározó mozzanat. Amikor tehát a zsolozsma alakját tárgyaljuk, nem elégszünk meg pusztán a külsô szerkezetnek ismertetésével, hogy melyik hórában hány zsoltárt és milyen sorrendben stb. imádkozunk, hanem fontosabbnak tartanánk a belsô szerkezetnek, az igazi léleknek megsejtetését. A felületes szemlélô elôtt is valami csodálatos alkotássá teszi a zsolozsmát a lírának, epikának és drámának bensôséges egymásbakapcsolódása. Hol a szív árad ki égbecsapó lánggal a zsoltárokban, énekekben és himnuszokban, hol az Úr tanítását hallgatjuk a szentleckében meg a többi epikus jellegű olvasmányokban, de ezeket is meg-megszakítja a responsoriumok lírája. Drámává pedig fôként az elôadás formája, a váltakozó kórusok, a párbeszédek, a hieratikus mozdulatok, felállások, térdhajtások stb. teszik a zsolozsmát. Hogy azonban ezek a lírai, epikai és drámai részek mint váltakoznak egymással, az nem önkényes és tervszerűtlen összeállítás eredménye, hanem az Egyházban működô belsô erôknek organikus, a Szentlélektôl adott szervezetének és szerkezetének természetes kifejlôdései. A zsolozsma egész épületének alapját és vázát a zsoltárok alkotják, meg fôként a matutinumban a szent olvasmányok, elsôsorban a Szentírás. Ezt a kettôt úgy tekinthetjük a zsolozsmában, mint ahogyan nézzük a szentmisében a kánont. Ez az az állandóan megmaradó központ, amely köré csoportosulnak a többi részek. Így a zsoltárokat bekeretezik az antiphonák, az olvasmányokra visszhangot adnak a responsoriumok és az imádsághoz átvezetnek a rövid versiculusok. A zsoltárok és a hozzáfűzött antiphonák, az olvasmányrészletek és a rácsendülô responsoriumok kiválasztását a következô tényezôk szabályozzák:[85] a) Elôször a nap különbözô része, elsôsorban a reggel és az este. A laudes dicsérô zsoltárait, de fôként a primának minden imádságát szinte teljes egészében a reggelnek, a kezdésnek a gondolata járja át. Ugyanígy az esti completorium minden részletében az este gondolatával foglalkozik. Nem is csoda, hogy a prima és a completorium így napról- napra egyforma és alig vesz részt az ünnep gondolatában. De a többi hórában is megtaláljuk azért a nap pályájával való kapcsolatot, legalább célzásaiban. Míg a prima himnusza azzal kezdôdik: ,,Már kél a nap, dereng a fény'', addig a sexta az Urat magasztalja, ki ,,délre fényt ad, lángolót''. Nonakor megérzi a himnusz, hogy a mindent fenntartó örök erô szabja meg: ,,éjszaka kövesse a fénylô napot''. A completoriumot pedig akkor imádkozzuk, mikor: ,,utolsót lángol már a nap, hozzád kiáltunk Istenünk... tartsd távol az éj kísértô rémeit''. Ezekrôl azonban már szóltunk az imádságos szent hórák ismertetésénél, hogy megadjuk minden hórának a maga hangulatát. b) A második alakító tényezô a hét, mégpedig ennek is, mint a napnak, az eleje és a vége, vagyis a keresztény hét elsô napja, a vasárnap és az utolsó, a szombat. A hét napjai közül természetesen a legdöntôbb jelentôségű a vasárnap. Amint megvan minden vasárnapnak a külön miséje, ugyanígy megvan a zsolozsmája is. És mind a kettôt csak akkor lehet elhagyni, amikor valamilyen kiválóbb ünnep esik vasárnapra. A vasárnapi liturgia alapgondolata folytatódik azután az egész hét olvasmányaiban és változó részeiben. A hét utolsó napját a zsolozsma elsôsorban a Boldogságos Szent Szűznek szenteli. Háttérbe szorít minden egyszerű ünnepet és az egyszerű napi zsolozsmát. A szombatnak ez a megszentelése messze visszanyúlik a történelemben, egészen Alkuinig és a francia bencésekig. Elsôsorban Clunyben virágzott fel a Szent Szűznek ez a bensôséges tisztelete és ôk ültették el Európa népeinek szívébe. Így hazánkban is Szent Gellértnek köszönhetô, hogy ,,szívünkbe oltatott s belénk ontatott eleink vérével szeretete, azért fenn is marad, soha ki nem szakad igaz magyar szívbôl tisztelete''. Érdekes azonban, hogy a hét többi napjának a liturgiában nincs különlegesebb jellege. Kialakult ugyan lassan olyan szokás, hogy a hét egyes napjaira votívzsolozsmákat állítottak össze és XIII. Leó pápa még megengedte, hogy ezeket bizonyos megszorításokkal használhassák. Hétfôre volt a szent angyalok zsolozsmája, keddre az apostoloké, szerdára Szent Józsefé, csütörtökre a szent Eucharisztiáé, pénteket az Úr szenvedésének szentelték és szombatot a Szeplôtelenül Fogantatott Szent Szűz zsolozsmájával szentelhették meg. De X. Pius pápa liturgikus reformjainak során ismét eltörölte ezeket a fogadalmi zsolozsmákat és újra ,,de ea'' a napról kell mondani a zsolozsmát, hacsak nem esik rá valamilyen ünnep. Megindult, de nem járta át az egész zsolozsmát a teremtés hat napjára való gondolat. Csak a vecsernye himnuszaiban jut kifejezésre. Vasárnap azért a fénytteremtô Istent dicséri a himnusz: ,,ki nappalokra fényt derítesz, elsônek rendeléd a fényt, mikor világot alkotál, ki estét s reggelt összekötsz, s így lesz, mit összefogsz: a nap''. A második nap választotta el Isten a vizet és a szárazat, azért mondja a himnusz: ,,A mennyek alkotó Ura, ki össze hogy ne folyjanak, vizet víztôl választasz el s az ég határát megszabod.'' Kedden köszönti a földet megalkotó Urat, akinek köszönhetô ,,magot hogy adjon bôven és virágot tarkát, illatost, teremjen dús gyümölcsöket s jó étket adjon, laktatót''. Szerda vecsernyéjében elmondja: ,,Negyednapon te lángoló napod forgását rendezéd s a holdnak rendjét s csillagid fénylô körútját megszabod.'' A mindenséget benépesítô Urat magasztalja a csütörtöki vecsernye himnusza, míg pénteken az emberalkotó Urat köszönti himnuszos szava. (Érdekes, hogy a teremtés hat napjának művét teljes egészében mint tudja beolvasztani az egész zsolozsmába a francia maurinus-bencés kongregáció breviáriuma, melyet most már csak a magyar bencések használnak. Tudom, hogy vádként emlegetik ellenük, hogy egészen ,,tanítókölteménnyé'' tették ezzel a zsolozsmát, de tagadhatatlan, hogy mély hittel, igaz áhítattal alkották meg ezt a művüket és újra meg újra csodálatos kapcsolatokra bukkanunk rá. Nincs helyünk bôvebb ismertetésre, csak minden napnak alapgondolatát közöljük, melyet ôk maguk megadtak a napi zsolozsma fejléceként. Vasárnap gondolata: a feltámadt Krisztus; Istennek és az isteni törvénynek dicsérete és szeretete. Hétfô a teremtô Isten jóságát és szeretetét mutatja meg az emberek iránt és Krisztust mint a kegyelem szerzôjét. Kedd vezetô gondolata Krisztus tanítása: a felebaráti szeretet. Szerda az Istenbe vetett remény és bizalom napja, mert megmutatja Krisztust, az irgalmasság bôkezű osztogatóját. Csütörtök vezetô gondolata Krisztus, ki minket a hittel és a kegyelemmel táplál. Pénteken egyrészt a szenvedô és értünk meghaló Krisztust zengi a zsolozsma, de megmutatja ôt mint segítônket bajainkban. Szombaton pedig rámutat, hogy küzdô Egyházát Krisztus örök békével jutalmazza és az Úr megadja az igazaknak a megígért jutalmat.) c) Az év is döntô hatással volt visszatérô ünnepeivel a liturgia kialakítására. Elsôsorban ez szabályozta a Szentírásból vett részleteket. Nem véletlenség és céltalanság, hogy pl. ádvent idejére Izaiás prófétát választották, karácsonyi idôben a rómaiakhoz írt levelet olvasták, húsvét számára az apostolok cselekedeteit meg az Apokalipszist hagyták. Ha a hétköznapokon a római breviárium zsoltárai és az egyes napnak a teremtésbôl vett gondolata nem állanak majdnem semmiféle kapcsolatban, addig az év és az olvasmány között majdnem mindig megtaláljuk a belsô összefüggést. Érdekes, hogy a Misszálét magyarázók mily kevéssé vették figyelembe a zsolozsma olvasmánya és a szentmise változó részei között meglévô kapcsolatot. Próbáljuk csak meg egybevetni ezt a kettôt és magunk fogjuk megtapasztalni, hogy mennyi új meglátást fogunk ebbôl meríteni. Ezt a három alakító tényezôt három koncentrikus körrel ábrázolhatnánk mi is. Ezek adják a zsolozsmában a változatosságot és a sokszerűséget. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a nap idôszakai -- elsôsorban a prima és completorium, de azután a tertia, sexta, nona is -- Isten működését ünneplik a természetben. A hét -- itt is elsôsorban a szombat és a vasárnap -- Isten működését magasztalja a kegyelem rendjében és megmutatja az üdvösség történetében végbevitt nagy tetteit, Krisztus feltámadását és Mária helyét az isteni üdvösségtervben. Az év is elsôsorban a természetfölötti világban végbevitt nagy tetteket, különösen pedig az üdvösség történetének eseményeit szemlélteti, -- így karácsonykor, húsvétkor és az Úr többi nagy ünnepein -- de azután megmutatja az Úr nagy tetteit az ô szentjeiben, mert valóban: mirabilis Deus in sanctis suis. Mint érdekességet megemlíthetjük, hogy a zsolozsma sem ismeri a hónapnak a megszentelését. Legfeljebb csak egyes rendekben látjuk ennek a gondolatnak az érvényesülését. A hónapoknak megszentelése még ma is csak a népájtatosságban játszik nagy szerepet. Így lett március Szent József hónapja, június Jézus Szívének, július Jézus Szent Vérének hónapja, november a szenvedô lelkek megsegítésének ideje és így kapott a Szentszűz a népi áhítatban négy hónapot is: a rorátés decembert, a virágzó májust, azután a mennybevitel hónapját, augusztust és a szentolvasóval átimádkozott októbert. Újabban szeptember Szent Mihály, illetve az angyalok hónapja lett. Három hónapra nincs kialakult kép, de januárt a kis Jézus, februárt a tanító Jézus és áprilist a szenvedô és feltámadó Jézus havának vehetjük. Alapgondolatban ugyanaz az erô hat ezekben a népi ájtatosságokban, mint ami a liturgiában vezetett a nyolcad kialakítására. A szeretô szívnek kedves ünnepének megülésére nem elég egy nap, ki akarja terjeszteni ezt az idôt, a liturgia legalább egy hétre, a népájtatosságot egy egész hónapra. ======================================================================== A történeti fejlôdés rövid vázlata Hogyan imádkozik az Egyház A zsolozsma ájtatos imádságához tulajdonképpen nincs szükség a zsolozsma történeti fejlôdésének ismeretére. Mégis a teljesség kedvéért legalább is vázlatosan szeretnôk ismertetni. Megjegyezzük azonban, hogy akit a történelem tudása nem hangol különösebb áhítatra, ezt a fejezetet nyugodtan ki is hagyhatja. A zsolozsma fejlôdésében az elsô korszak Szent Benedekig tart. Ebben az idôben alakulnak ki az imádságos szent hórák úgy, amint azt már megismertük. Azonban, hogy az egyes helyeken milyen hórákat tartottak meg és azok alatt mit imádkoztak, abban a legnagyobb változatosságot találjuk. Az elsô, aki ebbe a sokféleségbe valami rendet vitt be és véglegesen szabályozta nemcsak a nyolc imádságos hórát, hanem törvénybe foglalta, hogy az egyes hórákon mit és milyen sorrendben imádkozzanak, az Szent Benedek volt. Regulájának egész tekintélyes részét foglalja el éppen a zsolozsma törvénybefoglalása és ennek az az oka, hogy elôtte ezt még senki meg nem tette, tehát nem hivatkozhatott elôdjeinek példájára. Szent Benedek reformjának két vezetô gondolata volt; az elsô, hogy hetenként az egész zsoltároskönyvet, mind a 150 zsoltárjával végig kell imádkozni, -- és a második, hogy a zsolozsmát úgy kell végezni, hogy ,,értelmünk és szavunk egybehangzók legyenek''. Szent Benedek után az ô lelki gyermekeinek egyike a liturgiát szabályozó Nagy Szent Gergely pápa lett nagy hatással a zsolozsma fejlôdésére. Róla nevezték el a Rómában szokásos imádságot ,,Officium Gregorianum''-nak, mely különbözött a Milánóban használt ,,Officium Ambrosianum''-tól. Hogy nagyobb elterjedésre a római zsolozsma talált, ez elsôsorban a bencések művének az eredménye volt, mert Monte Cassino szétdúlása után a nagy római bazilikák istentiszteletét ôk látták el, majd pedig a missziók apostoli munkáját magukra vállalva, ezt vitték el magukkal mindenfelé. Rómában legnagyobb virágzásra a Szent Péter-templom kórusa emelkedett és a VII. század vége felé ennek a bazilikának a zsolozsmája jutott el Angliába, majd a VIII. században frank földre. Itt már volt egy másik zsolozsma, az ,,Officium Gallicanum'', de ez jóval hosszabb volt, mert pl. a vigiliában nem egyszer 40-50 zsoltárt imádkoztak. Lassan a római zsolozsma háttérbe szorította a gallikán zsolozsmát. A IX. század elején a római és frank zsolozsma alaprajzában már majdnem egészen azonos azzal a zsolozsmával, melyet egészen X. Pius reformjáig használt a római Egyház. A római breviárium Franciaországban a szerzeteskolostorokban néhány toldalékot kapott: a bűnbánati zsoltárokat, a halotti officiumot Clunyben, azután az ún. gradual- zsoltárokat, végül a X. században Szűz Mária zsolozsmáját. A XI. században VII. Gergely reformtevékenységét kell megemlítenünk, aki alatt a római zsolozsma eljutott Spanyolországba s így a század vége felé ez jutott uralomra egész Nyugaton. Csak Toledóban. maradt meg a mozarabikus breviárium, melybôl hiányoznak a változó zsoltárok és Milánóban az Ambrus-féle, mely fôként abban különbözik a rómaitól, hogy a zsoltárokat két hétre osztja el. A következô századból az ún. kúriális breviárium keletkezése figyelemreméltó. A pápai kúriának sok munkával megterhelt hivatalnokai számára, akik gyakran voltak kénytelenek utazni, egy könyvbe foglalták össze a zsolozsmának addig különbözô könyvekben megtartott részeit. Külön psalterium, külön lectios, külön homiliás, stb. könyv helyett egy kötetet kaptak, amelyben a régi római zsolozsmával ellentétben, az olvasmányok nagyon rövidek voltak. Ennek a reformnak szerzôje valószínű III. Ince pápa volt. De elterjesztésében elsôsorban a franciskánusok voltak tevékenyek. Ennek a könyvnek a címe volt: ,,Breviarium secundum consuetudinem Romanae curiae'', mit magyarul így fejezhetnénk ki: rövidített zsolozsma a római kúria szokása szerint. Valószínű, hogy így kapta az egyébként meglehetôsen hosszú zsolozsma a breviárium nevet. Most egy ideig a franciskánusok szerepe lesz jelentôs.[86] A ferencesek negyedik generálisa, Haymot, IX. Gergely parancsára ezen a breviáriumon néhány változtatást és javítást tett. Ezt a javított zsolozsmát vezette be Rómába azután III. Miklós pápa, ki maga is franciskánus volt. Csak a lateráni egyház ragaszkodott továbbra is a régi római szokáshoz, de 100 évvel késôbb XI. Gergely pápa parancsára csatlakozott az új ritushoz. Az új római breviárium elterjedésében szerepe volt még a párizsi egyetemnek is, mert ezt vezették ott be és a Párizsban tanuló papok és szerzetesek továbbvitték hazájukba. Lassan azonban egyre jobban elszaporodtak a szentek ünnepei. És mert ezeknek életét olvasták mind a három nocturnumban, azért a Szentírás olvasása egyre nagyobb mértékben háttérbe szorult. Azután elfelejtették Szent Benedek alapelvét is, hogy hetenként egyszer az egész zsoltároskönyvet végig kell imádkozni; volt zsoltár, melyet mindennap elmondottak s volt olyan, melyre sohasem került a sor. A harmadik ferdeség volt bizonyos túlterhelés. A hétköznapokon és az egyszerű ünnepeken a napi zsolozsma mellett el kellett végezni Szűz Mária officiumát, a halottak zsolozsmáját és böjti napokon a bűnbánati és a graduale-zsoltárokat. Mind a három komoly baj volt és valóban megokolttá tette, hogy a jobbak is reform után vágyakoztak. A korszellembôl fakadt azonban a negyedik kifogás, melyet a humanista műveltségű papok emeltek a zsolozsma ellen, fôként X. Leó pápa idején és ez a zsolozsma rossz latinsága. Ezekre a panaszokra határozta el X. Leó pápa, hogy valami javítást engedélyezzen. Az ô kívánságára Ferreri Zachariás püspök egy egész himnuszos könyvet költött a teljes liturgikus évre, de erôsen humanisztikus jelleggel. A következô pápa, VII. Kelemen megengedte minden papnak, hogy Ambrosius, Gergely és a többi himnuszköltô alkotása helyett ezeket a latin ódák stílusában megírt himnuszokat imádkozhassák. Himnuszos kötetének végén Ferreri megígéri, hogy az egész zsolozsmát át fogja dolgozni és újra kiadja, de művének befejezése elôtt meghalt. Örökét átvette egy spanyol franciskánus, Diego Fernandez de Quńiones, aki a római Santa Croce-templom kardinálisa volt és éppen ezért breviáriumát legtöbbször ,,Breviarium S. Crucis''-nak nevezték. Kihagyta ebben egészen a capitulumokat, versiculusokat és az olvasmányok után a responsoriumokat, de sokat elhagyott az antiphonákból és himnuszokból is. Minden nap miden hórájában 3-3 zsoltárt adott és így vasárnap és ünnepnap egyszerű zsolozsma és ünnepi zsolozsma teljesen egyforma volt. Ezzel szemben nagyobb helyet adott a Szentírás olvasásának: az év folyamán az egész újszövetséget és az ószövetség nagy részét elolvastatta. A világi papok megkapták az engedélyt, hogy magánhasználatra vehetik ezt a zsolozsmát, de a kórusok számára eltiltották. Ennek ellenére is nagyon gyorsan terjedt, nevezetesen Olasz-, Francia- és Spanyolországban, ahol még kóruson is felhasználták. Mint érdekességet megemlítjük, hogy Saragossában és Tarragonában fellázadt a nép, mikor ezt a zsolozsmát bevezették a katedrálisba. Nem ment többé oda, hanem a szerzetesek istentiszteletét látogatta. De mindjárt a breviárium megjelenése után a kritika is felemelte szavát. Nevezetesen kifogásolták, hogy a régi egyházi tradíciót sokszor gyökeresen elhagyja vagy legalább is erôsen elszínteleníti. Azután hogy a didaktikus, oktató cél nyomul elôtérbe és háttérbe szorítja a zsolozsma latreutikus -- Istent dicsérô jellegét; és végül, hogy az ,,oratio publica et communis'' -- a nyilvános közös imádság jellege helyett ez az új zsolozsma egészen magánimádsággá lett. A legjelentôsebb kritikusok voltak Párizsban a Sorbonne tanárai és Rómában Caraffa kardinális. Mikor azután ez utóbbit pápának választották, neki mint IV. Pál pápának, elsô dolga volt eltiltani ennek a breviáriumnak használatát, amely tehát így élt összesen 23 évet. De azok a teológusok is, akiknek nem tetszett a ,,Breviarium Crucis'', elismerték, hogy a római breviárium azért reformra szorul. Így történt azután, hogy a trienti zsinat a zsolozsma megjavításával is foglalkozott. Külön bizottságot állítottak össze erre a célra és mikor ez nem tudta befejezni a zsinat ideje alatt a munkáját, elhatározták, hogy a többit az apostoli Szentszékre bízzák. A pápák azután be is fejezték ezt a munkát. A pápai bizottság tagjai voltak Egidio Foscarari domonkos szerzetes, majd modenai püspök és Giulio Foggiano. Foscarari érdeme volt a szentek életrajzainak átjavítása, Foggianoé pedig a stilisztikai javítások. Reformjukhoz mintának Róma fôtemplomainak és a vatikáni könyvtárnak legrégibb breviáriumait használták fel, de felhasználták Caraffa bíborosnak, a késôbbi pápának az elômunkálatait is. Vezetô alapelvük volt, hogy a régibôl semmi lényegest el ne hagyjanak, stb. és semmi lényegben újat ne alkossanak, hanem a zsolozsmát, amennyire csak lehet, visszavezessék a régi, jobb alakjára, a szellemétôl idegen újításokat és apokrif részeket pedig eltávolítsák belôle. Újra bevezették az ún. scriptura currenset, a Szentírás folytatólagos olvasását, hogy így újra nagyobb tért foglaljon el a Biblia. Az atyák homiliái közül is többet kicseréltek jobbra és megfelelôbbre. A szentek officiumait pedig annyira korlátozták, hogy az év folyamán 200-nál többször a napról kellett imádkozni a zsoltárokat. Most adtak elôször bevezetésként általános rubrikákat, ezeket III. Pál pápa által a ferencesek számára engedélyezett direktóriumból vették át; szerzôjük Ciconiolano ferences páter. Következetesen végigvitték a ,,Proprium de tempore'', ,,Proprium sanctorum'' és a ,,Commune sanctorum'' szétválasztását, melyet azóta minden breviárium követ. A Szűz Mária kis zsolozsmáját, a halottas officiumot, a bűnbánati zsoltárokat mindössze néhány napra szorították, akkor is csak a magános elvégzését tették kötelességgé. Most lett szabállyá, hogy minden hóra elôtt elimádkozzák a Pater-Avet, a matutinum és a prima elôtt még az apostoli hitvallást is. Ezt a zsolozsmát azután V. Szent Pius pápa 1568. július 9-én külön bullával kiadta és kötelezôvé tette mind a nyilvános karimádság számára, mind a magános imádság számára. (Breviarium Pianum.) De azok az egyházmegyék és azok a szerzetesrendek, melyeknek legalább 200 év óta saját breviáriumuk volt, megtarthatták a magukét. Pius pápa breviáriumát még három pápa javította. Elôször VIII. Kelemen, mert az ô idejében történt meg a Vulgata szövegének a revíziója, amelyre azért volt szükség, mert az idôk folyamán sok hiba csúszott be. A pápától kinevezett bizottság tagja volt többek között Baronius, Bellarmin és Gavantus. Ez a bizottság Pius pápa breviáriumának szövegét javítani is igyekezett. És hogy a szövegromlást egyszersmindenkorra megakadályozzák, VIII. Kelemen pápa 1602-ben exkommunikáció terhe alatt megtiltotta, hogy a hivatalos római breviáriumot a püspöknek engedélye nélkül ki lehessen még egyszer nyomatni és ez a rendelet még ma is érvényben van. A második javítgató VIII. Orbán pápa volt és az ô munkája fôként a himnuszok versmértékére vonatkozott. A humanizmus hatása alatt a régi metrikát és stilisztikát négy jezsuita próbálta megjavítani: Famiano Strada, Tarquinio Galluzzi, Girolamo Petrucci és Mathias Sorbiewski -- de maga a pápa is írt több himnuszt, így Szent Martina, Szent Hermenegild és Szent portugáliai Erzsébet zsolozsmája számára. A himnuszoknak ezt a kijavítását gyakran meglehetôsen erôs hangon bírálták. Nekünk is meg kell engednünk, hogy az ókeresztény és a középkori erôbôl és eredetiségbôl sokat veszítettek ezek a himnuszok, de mi is igazat adunk Baumstarknak, hogy ezt a reformot a kor szellemével kell néznünk és megítélnünk. Bizonyos, hogy az Egyház ezzel a késôi humanizmusnak a szolgálatában állott. De a népek apostola (Fil 4,8) szerint az Egyháznak nem utolsó feladata minden idôben, hogy a kor fôbb áramlatait, fôként ha azok az emberek gondolkodása és cselekvése részére nagy hatással vannak, figyelembe vegye és alkalmazkodjék hozzá, amennyiben semmi hit- és erkölcsellenes nincs bennük, hogy ami jó és helyes, azt lélekkel töltse be és ezzel természetfölötti magaslatra emelje. Ez alkalommal vezették be a csillagot (asteriscus), mely a zsoltár verseit két részre osztja. A harmadik breviáriumjavító pápa XIV. Benedek volt, aki erre a célra bizottságot nevezett ki, de a bizottság munkájával nem volt megelégedve, hanem azt elvetve, maga akart javítani a zsolozsmán, de közben meghalt. Azóta a reformtörekvés szinte teljesen elnyugodott napjainkig. A római breviáriummal szemben Franciaországban a XVII. és XVIII: században bizonyos ellenáramlatok merültek fel és több egyházmegye külön breviáriumot szerkesztett. De a XIX. század elején a solesmesi kolostor nagy apátja és a modern liturgikus mozgalom megindítója, Prosper Guéranger kitartó munkával elérte, hogy újra mindenütt a római breviárium lett az általános. Korunkban a liturgikus mozgalom nagy pápája, X. Pius vette kezébe a breviárium reformját és legalább átmenetileg valami befejezést is nyert. Leszállította a zsoltárok számát a matutinumban kilencre, azután a hétköznap kis hóráinak külön zsoltárokat adott; a hosszabb zsoltárokat két vagy több részre osztotta szét. A kisebb ünnepeken a zsoltárokat nem a közösbôl kell venni, mint régen, hanem a napról és így újra érvényesül az ôsi szentbenedeki elv, hogy az összes zsoltárokat végigimádkozzák a hét folyamán. De X. Pius reformja sem teljes, mert nevezetesen az általános utasítások, de fôként a lectiok s különösen a történeti olvasmányok, a szentek legendái még mindig javításra szorulnak.[87] De X. Pius óta más változás nem történt, mint hogy XV. Benedek pápa alatt is meg XI. Pius pápa alatt is több új |nnepet (Krisztus Király, Szűz Mária anyasága, stb.) soroztak be a zsolozsmába. ======================================================================== A szent virrasztás Hogyan imádkozik az Egyház Az éjszaka hórája a matutinum. Tudjuk már, hogy a virrasztás lelke járja át egészen ezt a hórát. Mint az okos szüzek égô méccsel várták az Urat, úgy akarjuk mi is imádságos lélekkel várni ôt. És amint az elsô hívôk lelke sóvárogva szólítgatta az Urat: ,,Jöjj el, Urunk Jézus!'', úgy hívjuk, kérjük, óhajtjuk mi is az ô eljövetelét. Ezzel a hangulattal kezdjük meg a matutinum szerkezetének megismerését. {kép} Mindenegyes imádságos hóra tárgyalásánál elôször megadjuk a vázlatát és azután beszélünk részletesebben egyes részletkérdésekrôl. Így a matutinum vázlata a következô: Bevezetô a) Miatyánk... Üdvözlégy... Hiszekegy b) Két vers (Uram, nyisd meg ajkam... Isten, ügyelj segítségemre) a Dicsôséggel és Allelujával. c) A 94. zsoltár, a meghívó versnek ôsi antiphonás módján történô beiktatásával. d) Himnusz. I. rész Elsô éjszakai hóra -- nocturnus a) Három zsoltár, elején és végén antiphonával. b) Átmenet az olvasmányra (vers és felelet, Miatyánk és feloldozás). c) Három olvasmány, mindegyik elôtt áldás, utána pedig responsorium. II. rész Második éjszakai hóra -- nocturnus Teljesen azonos az elsôvel. III. rész. Harmadik éjszakai hóra -- nocturnus Teljesen azonos az elsôvel; a kilencedik olvasmány után következik a Befejezés Te Deum. Ha a laudestôl elválasztjuk és befejezzük ezt a részt, akkor: V. Az Úr legyen veletek. Könyörgés. V. Az Úr legyen veletek. V. Áldjuk az Urat. V. A meghalt hívek..: Miatyánk. Lássuk ezeket részletesebben. a) Ôsi szokás az, hogy az isteni zsolozsma végzésébe nem fogtak bele elôkészítés nélkül. Így már a clunyi bencések három orációt és a 15 gradual-zsoltárt elmondották. Ma csendes bevezetésként a Pater, Ave, Credo szolgál. Ebbôl már Maiuma János püspök 515 körül írt ,,Pleropholion'' munkájában ajánlja a Miatyánkot és a hitvallást mint legjobb elôkészületet. Valóban, a szent zsolozsma végzésére mi mindnyájan ,,divina institutione formati'' -- isteni tanítástól oktatva kezdünk, azért méltán imádkozzuk a Miatyánkot, mert az Úr mondotta: Így imádkozzatok. A Miatyánk hét kérése magában foglalja az Úr Lelkét az Atya iránt, de magában foglalja az Egyház minden óhajtását és magában foglalja mindazt, amit mi fel tudunk ajánlani. Tertullianus a Miatyánkot magát breviáriumnak nevezi: ,,Breviarium totius evangelii -- az egész evangélium rövid összefoglalása.'' Szűz Máriát pedig azért köszöntjük, mert benne csodálja meg az Egyház az Istenemberrel való legbensôségesebb kapcsolatot. Szent Ambrus azt mondja: ,,Legyen meg mindenkiben Mária lelke, hogy magasztalja az Urat'' -- és valóban a szent zsolozsmát csak ezzel a lélekkel lehet végezni. A hitvallást pedig azért kell imádkoznunk, mint Szent Pál mondja: ,,Hinni kell annak, ki az Istenhez járul'' (Zsid 11,6), ,,Mert a szívbôl fakad a hit a megigazulásra és az ajakkal történik a megvallás az üdvösségre.'' (Róm 10,10) b) A hangos mondás két verssel kezdôdik. Az egyik: ,,Uram, nyisd meg ajkamat.'' Ezt a kezdetet igazában Szent Benedek Regulájából és a nyomában fakadó kolostori szokásból érthetjük meg. A szent pátriárka napközben csak a hallgatagságot (taciturnitas) ajánlja, de éjszakára a szigorú hallgatást (silentium) rendeli el. Megparancsolja, hogy a completorium után senkinek nem szabad beszélnie. Ezt mindenkor megtartották a kolostorokban és azért mikor az egész éjszakai hallgatás után beszédre nyitották ajkukat, akkor az elsô céljuk volt, hogy az Úr dicsôségét magasztalják és az ô nevében nyissák meg ajkukat. (Egyébként ez a vers a mai zsidó istentiszteletben is megvan. Pl. az engesztelés napján elmondott imádságok elôtt.) A másik vers: ,,Uram, siess segítségemre'', már a régi aszkéták elôtt nagy tekintélyben állott, amint ezt Cassianus elmélkedéseibôl tudjuk. Szent Benedek Regulájában megparancsolja, hogy minden hóra elôtt elimádkozzuk. Ôt ugyanis egészen átjárta az a hit, hogy minden munkánkhoz, bármilyen fajta is legyen az, elôször az isteni kegyelem segítségét kell kérnünk. ,,Legelôször is bármi jót kezdesz cselekedni, a legállhatatosabb imádsággal az Úrtól kérd annak véghezvitelét.'' Nem lehet csodálkoznunk azon, hogy aki ezt a parancsot adja gyermekeinek, az minden imádságos hórát ezzel a verssel akar kezdeni. És nem csodálkozhatunk, hogy tanítványai nemcsak az imádság kezdetén, hanem minden munkájuk elején segítségül kérték az Isten kegyelmét. (A bencés zsolozsma a világiakétól abban különbözik, hogy a két vers sorrendje fordított és az Úr segítségét kérô verset háromszor kell elismételni.) Mondjuk az elsô kérést alázattal, bizalommal és buzgósággal. Hogy ajkunk ne legyen olyan, mint a zengô érc és csengô cimbalom. És ne legyen olyan, mint a gôgös, magabízott ember, ki dölyfében azt mondja: ,,Labia nostra a nobis sunt.'' (Zsolt 11,5) Hanem hirdessük a prófétával, hogy ,,az én dicséretem te vagy''. (Jer 17,14) De mondjuk még nagyobb alázattal és tehetetlenségünk egész átérzésével a második fohászt. Mert mi is elmondhatjuk Szent Ágostonnal: ,,Nem dicsér majd téged az én ajkam, ha meg nem elôz engem a te irgalmad. A te ajándékod, hogy téged dicsérhetlek. Nem tudom magam dicsérni Istent, hacsak ô nem adja meg nékem, hogy dicsérhessem ôt.'' És mély átérzéssel jelöljük meg ajkunkat a kereszt jelével. Mert imádság közben támad ránk akárhányszor leghevesebben az ellenség, de mi elmondhatjuk Szent Mártonnal: ,,Engem a kereszt jele véd, azért az ellenség sorain is átmegyek biztonságban.'' Kövessük a régi szerzetesek példáját, hallgassunk mindnyájan Szent Benedek atyánk tanácsára és használjuk gyakran, minden napunk, munkánk, imádságunk kezdetén ezt a rövid fohászt, melyet Cassianus az áhítatos érzelem összefoglalásának, örökös imádságnak nevez: ,,Formula pietatis, jugis oratio.'' c) Az igazi bevezetés a matutinumhoz a 94. zsoltár és a meghívó vers, az invitatorium, amelynek szerepe körülbelül olyan, mint a szentmisében az introitusé: az egyik a szent zsolozsma, a másik a szentmise megértésének kulcsa. Az invitatorium célja egyrészt, hogy lelkünket az imádságra hangolja, másrészt imádásunk és dicséretünk tárgyára rávilágítson. Ez az a vezetô gondolat, mely alá sorakozik a zsolozsma folyamán minden más gondolat, a középpont, melyre irányulnak érzelmeink, a cél, amelyre kell törnie mindennek. Az ôsi szokás szerint mindjárt az elején kétszer elmondjuk, majd minden szakasz után teljesen vagy részben ismételjük, hogy egészen átértsük, teljesen magunkévá tegyük és mélységeibe belehatoljunk. Hallgassuk úgy, mint az Isten követének szavát, mellyel a Jegyes barátait meghívja a menyegzôs asztalhoz. Vagy fogjuk úgy fel, mint az égi Egyház szavát, mellyel felszólítja a földi Egyház imádkozóit, hogy vele egyesüljenek közös imádásban. Ez a gondolat nekünk is tud olyan lendületet és derűt adni, minô Szalézi Szent Ferenc szívét töltötte el saját vallomása szerint: ,,Tegnap, Szent Péter bilincseinek ünnepén, míg a kórus a meghívó verset énekelte: ,Éljen az apostolok Királya; Jertek és imádjuk ôt' -- oly édes és szeretetreméltó érzés járt át, minô még soha. És azt kívántam, hogy árassza el szívemet egészen.'' (Ajánljuk, hogy elmélkedéseinkben vessük össze az invitatoriumot és az introitust, mert sokszor egészen csodálatos fényt vetnek az egész napunkra.[88]) A bevezetô zsoltár is minden szakaszával figyelemreméltó. És ezt is összevethetjük a lépcsôimádsággal a szentmisében. A Judica zsoltár is boldogságot, derűt és az ebbôl fakadó vágyat fejezi ki a szentáldozat után, de azután ezt a hangulatot felváltja a Confiteor alázatos bűnvallomása. A Venite zsoltár is örvendezéssel kezdôdik, de a végén ez is komoly lesz, magunkbaszállásra, lelkiismeretvizsgálatra, bűnbánatra serkent, hogy ha majd a mi égbeszálló szavunkra Isten válaszol a zsolozsma folyamán, -- és válaszol is minden alkalommal, csak mi nem figyelünk rá -- ne keményítsük meg szívünket. Elmélkedjük végig ezt a zsoltárt, hogy mindig jól végezhessük. A jó kezdés máris fél eredmény. ,,Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak, ujjongjunk Istenünknek, ki a mi üdvösségünk; valljuk meg ôt az ô színe elôtt és zsoltárokkal ujjongjunk neki. Jöjjetek: Intézzük e szavakat mindazokhoz, akiknek velünk kell áldaniok az Urat: mondjuk a magunk lelkének és a magunk szívének, hisz oly sokszor vagyunk távol az Istentôl. ,,Szándékaim, gondolataim, akaratom, érzéseim, egész belsô világom, jöjjetek, menjünk fel a hegyre, ahol az Isten lát és ahol az Istent látjuk.'' (Szent Bernát.) -- Örvendezzünk az Úrnak: Isten azt akarja, hogy örömmel dicsérjük ôt, akarja, hogy szeretettel, gyönyörűséggel merüljünk el tökéletességeinek szemléletébe. -- A mi üdvösségünknek: Jézusunknak tehát, -- mondja Szent Jeromos; mint a Szentszűz énekeli: Istenben, az én üdvösségemben. -- Az ô színe elôtt: hogy betöltsön bennünket az ô jelenléte, mint a bölcs szüzeket. -- Valljuk meg: ismerjük el nagyságát és a magunk semmiségét. Mert nagy Úr az Isten, király mindenek felett; mert nem veti el az Úr az ô népét; az ô kezében van a föld minden határa, s látja a hegyek magasságát. Nagy: Bármily kicsinnyé tette magát az Isten, ô mindig a végtelen, az egyedül nagy; imádjuk nagyságát s áldjuk irgalmasságát. -- Az ô kezében: Uralma feltétlen, amint nagysága végtelen. Mi mindig az ô kezében vagyunk, akár szeretetét, akár igazságát érezzük. Mert övé a tenger, ô alkotta azt, s kezei alapozták meg a földet. Jöjjetek, boruljunk le az Úr elôtt, imádjuk ôt, sírjunk az Isten elôtt, aki teremtett bennünket, mert ô a mi Urunk Istenünk, mi pedig az ô népe és legelôjének bárányai vagyunk. Mélységesen alázzuk meg magunkat az üdvözítô Isten elôtt látva az ô végtelen hatalmát. -- Boruljunk le: Emlékezzünk arra, hogy a kórusban erre a szóra mindnyájan letérdelnek az oltár elôtt. A mi Istenünk: Egészen a mienk az ô gyöngédségében és jótéteményeivel. -- Mi pedig az ô népe vagyunk: tehát alávetettség, szeretet, odaadás kell részünkrôl. Ma ha az ô szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket, mint a lázadók a kísértés napján a pusztában, ahol kísértettek engem atyáitok, megpróbáltak és látták az én műveimet. Ezt a részt Szent Pál idézi, hogy emlékeztessen arra, hogy az evangéliumnak vagyunk alávetve. (Zsid 4) ,,Ki Istentôl van, Isten igéjét hallgatja.'' (Jn 8) -- Ma: az élet eltűnik, mint egy nap: ,,Intsétek egymást mindennap, míg azt mondják: ma.'' (Zsid 3) -- Ne keményítsétek meg: Mindenekelôtt a szív keménységétôl féljünk és Isten Lelkének való ellenállástól. (Szent Bernát, a vigasztalásról. I., II.) -- Ahol megkísértettek: ,,Ne kísértsük Krisztust, mint némelyek kísértették és elpusztultak. Mindezek jelképül történtek ... a mi oktatásunkra.'' (1Kor 10) Negyven esztendeig voltam közel ehhez a néphez és mondottam: Mindig tévelyegnek szívükben; nem ismerték meg az én utaimat; s ezért haragomban megesküdtem, nem jutnak el az én nyugalmamba. Ahogy haladunk korban, úgy kell egyre tanulékonyabbaknak lennünk. -- A nyugalom, amit Isten akart adni Palesztinában az ô népének, elôképe volt annak, amit lelkünknek ígér ennek a földi zarándoklásnak végével: ,,Mert nekünk is hirdettetett ez úgy, mint azoknak. Siessünk tehát bemenni ama nyugalomba.''[89] d) A meghívó vers gondolatát és érzelmét emeli ki még jobban a legtöbb alkalommal a most következô himnusz. De míg az invitatorium talán jobban az eszünkhöz szól és értelmünkön át akarja szívünket meghódítani és akaratunkat meghajlítani, addig a himnusz -- fôként, ha énekeljük -- szívünket akarja varázsával megejteni és egész nap az Isten szolgálatába állítani. Aki átélte, az mind megvallhatja, hogy valóban egy ünnepélyesen elénekelt invitatorium hangulata döntô volt egész napjára. Világi hívôk is, akik a 94. zsoltárnak, az invitatoriumnak liturgikus énekét csak egy alkalommal hallhatják legtöbbször és ez a temetés, igazat adnak, hogy a ,,Circumdederunt'' szava és a Venite zsoltár éneke mélyen átjárja egész valónkat. Jegyezzük meg a himnuszokról Szent Ágoston szavát: ,,A himnuszok Isten dicséretét tartalmazó énekek. Ha megvan a dicséret, de az nem Istené, akkor nem himnusz. De ha megvan a dicséret és az Istené is, de nem énekelik, akkor sem himnusz. Hogy himnusz legyen, ahhoz ez a három kell: hogy dicséret legyen, Istené legyén és énekelt legyen.'' Ezért mondja egyik zsinat, hogy a matutinum és a vesperae himnuszát mindenképpen énekeljék. A nocturnumok, mint a megadott vázlatból láthatjuk, most következnek. Mind a három együtt a matutinumnak tulajdonképpeni magja és fôrésze. Két-két részre oszthatjuk: az egyik a zsoltárok az antiphonával és a második az olvasmányok a responsoriummal. Mégpedig hétköznapi zsolozsmákban ez a két rész külön van választva, elôször jön a kilenc zsoltár, utána következik a három olvasmány. A vasárnapi és ünnepi zsolozsmákban azonban a két rész váltakozik egymással: minden nocturnumban három-három zsoltár és három-három olvasmány van. Három szám[90] érvényesül a matutinum szerkezetében: a hármas, a kilences és a tizenkettes. Ehhez a három számhoz fűznek a magyarázók többé vagy kevésbé találó szimbolikus gondolatot. Elmondjuk mi is azokat, melyek ebbôl a mi ájtatosságunkat is növelni tudják. Minden hármas felosztás elsôsorban a három isteni Személyre hívja fel figyelmünket, kiktôl származik minden isteni adomány és akikre vissza kell sugároznia minden dicsôségnek. Gondolhatunk az Istenre irányuló három fôerényre is, a hit, remény, szeretetre, mert ezek alkotják az isteni kultusz lényegét és ezek minden igazi érdemnek forrásai. A három nocturnumnak egymásután következése és mégis kissé szétválasztása két mélyebb gondolatot is adhat. Az egyik szerint a három történelmi fejlôdési fokot láthatjuk benne: az ôsi korszakot, a mózesi törvény korszakát és a krisztusi szeretet korát, mert az olvasmányok így lesznek egyre világosabbak, míg az evangéliumban és a Te Deumban nem végzôdnek. A másik gondolat a legmélyebb s azért ezt tudjuk leginkább ajánlani, hogy megfelelô hangulattal végezhessük az éjszakai virrasztás három szakaszát. Gondoljunk az Úr Krisztus virrasztására áldozata elôtt, amikor a Getszemáni-kertben egymásután háromszor ment imádkozni és közben megnézte tanítványait, de azok aludtak. Ne legyünk mi aluszékonyak, imádkozzuk mind a három nocturnumot Üdvözítônk szívével, hogy legyen meg az Isten akarata. A kilences szám legfôképpen az angyalok kilenc karát juttathatja eszünkbe, akiknek énekével egyesülünk mi is zsolozsmázás közben. Az Istenség szolgálatában állanak a kerubok (az igazság), a szeráfok (a szeretet) és a trónállók (az erô angyalai). A világmindenség angyalai: az urak, a hatalmasságok és az erôk. Az emberek számára vannak rendelve: a fejedelmek (a népek számára), a fôangyalok (a népek vezetôi számára) és az angyalok (az egyesek védelmére és oltalmára). A tizenkettes számnál pedig gondolhatunk a tizenkét apostolra, de gondolhatunk arra is, hogy a tizenkét zsoltár a kis hórákban és a tizenkét zsoltár az éjszakai imádságban a nappal és az éjszaka minden órájának megszentelése. További részletezés helyett egy gyakorlati tanácsot adunk. Figyeljük meg jól és elmélkedjük át elsôsorban az antiphonákat, mert azok világítják meg a legjobban az okot, ami a zsoltár kiválasztásának alapja volt; -- vagy pedig az ünnep gondolatát, melyet azonban kapcsolatba hozhatunk a rákövetkezô zsoltárral. Példának egyet mutatunk be, a templomszentelés zsolozsmáját. 1. nocturnum: A templomszentelés eszméje. a) 23. zs. Domini est: A templomot megtisztítjuk és megáldjuk, hogy az Úr lakóhelye legyen. b) 45. zs. Deus noster: És felszenteljük a templomot, hogy örökre az Úr tulajdona legyen. c) 43. zs. Magnus Dominus: Rendeltetése lesz az isteni áldozat bemutatása. 2. nocturnum: A felszentelés hatása. a) 83. zs. Quam dilecta: Szeretjük, mert Isten háza lett. b) 86. zs. Fundamenta: Mert az Úr birodalma és a mennyország kapuja. c) 87. zs. Domine Deus: Mert szentté lett az Úr és az ô tagjainak feláldozása számára. 3. nocturnum: Az elrejtett misztérium értelme. a) 90. zs. Qui habitat: A templom a mennyország képe lesz, hol az Úr lakik s ahonnan gyakorolja hatalmát. b) 95. zs. Cantate: A templom mása a lelki templomnak, melyet az Úr emel Atyjának azokkal a lelkekkel együtt, kik neki adják magukat. c) 98. zs. Dominus regnavit: A földi templom a szent város képe, hol az isteni Fölség kitárja nagyságát és meghallgatja fogadalmunkat.[91] Ebbôl a példából is láthatjuk, hogy a zsoltároknál nem szabad a részletekbe elmerülnünk, hanem abban a megvilágításban kell meglátnunk és abban a hangulatban kell elimádkoznunk, melyet az invitatorium és a himnusz már felkeltett bennünk és most az antiphonák elmélyítenek és tudatosítanak. A zsoltárok a breviárium lírai elemét alkotják, míg a szent olvasmányok az epikáját. A kettô között kell tehát valami átmenetnek lennie. Erre szolgálnak a vers, a Miatyánk és a feloldozás. A vers ezen a helyen már ôsrégi, mert Szent Benedek is azt mondja, hogy ,,a zsoltároknak és egy versnek az elmondása után következzenek az olvasmányok, amelyek között egy-egy feleletet énekeljenek''. A Miatyánk már újabb eredetű, Szent Benedek nem említi és pl. a ciszterciták breviáriumában ma is hiányzik. Sôt a római breviáriumban is eredetileg a versiculus után nyomban következtek az olvasmányok, mint a halotti officiumban és a nagyhét három utolsó napján ma is így van. A feloldozás, amint a neve is: absolutio, mutatja, tulajdonképpen a Miatyánk utolsó részének olyanforma kibôvítése, mint az embolismus a szentmisében. Mások szerint azonban -- és ez a valószínűbb -- eredetileg valóban a bűnöktôl való feloldozás volt, mert Isten szavát csak megtisztított lélekkel szabad hirdetni. Ha ezt a szertartást összevetjük a szentmisében az evangéliumot megelôzô imádsággal és áldással, akkor az utóbbi véleményt kell elfogadnunk, melyet megerôsít némely ma is használatos absolutio szava: ,,A vinculis peccatorum... A bűnök bilincseitôl oldozzon fel az Úr.'' Ennél az átvezetô résznél is kitűnik, hogy a zsolozsmát tulajdonképpen hangosan, közösen kellene mondani, mert az olyan, mint egy dráma, dialógusokkal kísért cselekedet. Ezek a párbeszédek azonban amily természetesek a közös mondásban, éppolyan feltűnôk, amikor valaki magánosan imádkozza azokat. De ha magánosan imádkozva is nem érezzük azt, hogy egyedül imádkozunk, hanem gondolunk mindig a velünk együtt imádkozó földi és égi egyházra, akkor még a magános zsolozsmázást is átjárja valami bensôség. Sôt mivel a magános imádkozó áldásért közvetlenül az Üdvözítôhöz fordul, sokszor jobban érezheti, hogy az Úr kegyelme kíséri imádságát. Akkor talán ô is átérzi, amit Olier ír le emlékiratában: ,,Szent József napján, mikor a zsolozsma következô szavait mondottam: Benedictione perpetua... úgy éreztem, hogy Istenemnek ajándékos gazdag keze osztogatja bôkezűen kegyelmét szívemben. Lelkem úgy eltelt erre és oly nagy szeretetet éreztem, hogy negyedórán át nem tudtam mást tenni, mint szünet nélkül ismételni: Ó szeretet, ó szeretet, mit tegyek érted? Ó Szerelmem, miért szeretsz engem annyira és miért ez a sok kegyelem?'' Valahányszor zsolozsmázás közben a szent olvasmányokhoz érünk, fülünkbe kellene csendülnie annak a tanácsnak, amit Szent Pál apostol adott kedves tanítványának, Timoteusnak: ,,Attende lectioni!'' (4,13) Feszülten fogjunk hozzá az olvasáshoz. Minden más elmélkedési könyvet helyettesít ugyanis a zsolozsma szent olvasmánya, ha olyan lélekkel olvassuk, amilyenre Szent Gergely tanít minket szeptember elsô vasárnapján a negyedik olvasmányban: ,,A szent olvasmány lelki szemünk elé mintegy tükröt tár, hogy abban meglássuk belsô arcvonásainkat. Ebbôl megismerhetjük ugyanis csúnyaságunkat meg szépségünket; az olvasmányból megérezzük, mennyit haladtunk, vagy hogy a haladástól mily messze állunk. Elmondja a szentek tetteit, hogy a gyöngék szívét az ô követésükre sarkallja. Néha az ô hibájuk is ismerôssé válik, hogy az erôsek gyôzelmében meglássuk, mit kell, ôket követve, nekünk is gyakorolnunk és a bukásukban ismét meglássuk, mitôl kell nekünk is félnünk.'' És mily csodálatos nevelôi bölcsesség van az Egyház eljárásában, hogy elôször himnuszokkal és zsoltárokkal a szívünket akarja fellángoltatni és így alkalmassá tenni az olvasmányok megértésére és befogadására, hogy mi már elôre átérezzük, amit az emmauszi tanítványok csak utólag tudatosítottak magukban: ,,Nemde lángolt bennünk a szív, mikor hozzánk szólt az úton.'' (Lk 24,32) Valóban bennünk is felcsap ez a csodálatos láng, ha úgy gondolkozunk, mint egy szent szerzetes: ,,Én csodálatos ízt találok ezekben az olvasmányokban. Valósággal elragad, amikor látom, hogy mindig Isten az, aki szól hozzám, mindig Isten cselekszik, mindig Isten parancsol, Isten büntet, Isten bocsát meg, Isten fizet vissza, Isten az, ki összetör, de ugyancsak Isten az, ki újra visszaállít. Ó, mennyi jó van az Isten könyvében!'' Így segít el a zsolozsma imádkozása a szent szövegek megértésének ôsi és az Egyház liturgiájában ma is használt módszeréhez, mint ezt Casel szépen kimutatta:[92] Azt mondja, ezen a módszeren értjük az olvasmányoknak és az imaszövegeknek allegorikus magyarázatát. ,,Mint magyarázó elvet alkalmazták már a Szentírás magyarázatánál is, sôt ennél jobban, mint az imádság magyarázatánál. Maga az Úr Jézus Krisztus ezt a módszert alkalmazta, ,,mikor tanítványainak lelkét megnyitotta, hogy ôk az Írást megértsék''. Az apostolok és az egyházatyák azután az írásmagyarázataikban gazdagon kialakították ezt az allegorikus módszert, de talán még fontosabb szerepe van a liturgiában és a liturgikus imádságok magyarázatában. Természetesen a biblikus és liturgikus allegóriák tárgyban és módszerben gyakran majdnem egészen egybeesnek és mindenekelôtt ugyanaz mindkettôben az alapelv. De a liturgia a szövegeknek kiválasztásával, helyével és megvilágításával az allegóriának új és sajátságos szerepet ad s ezáltal új virágzást, frissességet és sokoldalúságot ad neki. Allegória görög szó és az allegorein igébôl származik, ez pedig össze van téve ebbôl a két szóból: allos = más és agorein = beszélni. Az allegória tehát azt jelenti, hogy aki allegóriát mond, még mást is akar mondani, mint amit közvetlenül elmond, hogy tehát a szavaknak megszokott értelme mellett még egy második értelmet is rejt mögéjük és engedtet kihallanunk, kiolvasnunk. A vallásos allegória azon a nézeten alapul, hogy az Isten Lelkétôl inspirált író vagy méginkább maga az isteni Inspirátor részben azért, mert az isteni dolgokat földi szavakkal kifejezni lehetetlen, részben azért, mert tekintettel van az emberi szellem gyöngeségére és fejletlenségére, titokkal teljes rejtvényszerű képekben szólott, melyek azonban a mélyre tekintô szemnek többet lelepleznek, mint amennyit a felületen mondani látszik. A szószerinti értelem felett tornyosodik egy lelki értelem, melynek magasságai nem mindenki számára járhatók, mely csak lassanként, a késôbbi eseménynek és kinyilatkoztatásoknak fényében lép elô a felhôkbôl, akkor azonban királyi fényben az Isten gondolatainak örök mennyei magasságába emelkedik fel, azokra mutat rá. Különösen az ószövetség volt az allegorikus magyarázatok tárgya. Az egyházatyáknak a hittôl megvilágosított értelme belelátott a törvény parancsainak, a próféták szavainak, az ótestamentomi királyok és szentek cselekedeteinek fátyola mögé és mindenütt meglátta majd több, majd kevesebb világossággal félhomályban csillogni Jézus Krisztus alakját, míg az evangéliumban egészen világosan elénk nem lép. Amit az ôsök csak fáradságosan sejtettek, az most, mikor maga a világ Világossága megjelent, egyszerre napnál világosabb lett. Minden titokhoz megadatott a kulcs Krisztusban, mint ,,Dávid Kulcsában''. Ha ezáltal a keresztény teológia csalhatatlan útmutatót kapott a Szentírás megmagyarázására, akkor a krisztusi allegória megértése, egész szépsége, mélysége és tiszta világossága igazában csak a liturgiában lép elô, mert ennek szíve Krisztus megváltói műve és mindent, de mindent erre vonatkoztat, amit a szent szövegekben olvas vagy imádkozik. A liturgia minden szent olvasmányának és imádságának mélyebb értelmét ennek a gondolatnak a segítségével találjuk meg, mert az Egyház ajkán valamennyi a Megváltóra énekelt dallá lesz. Mint a menyasszony az ô szeretettjérôl majd nyíltan dicsérô szavakban, majd elrejtett célzásokban beszél, úgy énekel az Egyház és a Lélek is a mennyei Vôlegényrôl majd tiszta, dogmatikusan megformulált mondatokban, majd -- és gyakran ez az izzó szerelemnek nyelve -- titokzatos képekben és költeményekben, melyek egész mélységüket és szépségüket csak a beavatottak elôtt tárják ki. Az emberiség sorsa, az ószövetség üdvösségtörténete, úgy amint a liturgia olvasmányaiban elénk tárul, legmélyebb értelmüket azáltal kapják, hogy az Isten Fia a közvetítô Isten és az ember között, úgy jelenik meg bennük, mint középpont és mint végsô cél, kiben a világ és az idô megtalálja a maga beteljesedését. Így nyilatkozik ki Krisztus a liturgiában, mint minden idôk Ura és a földkerekség Kormányzója, mint a királyok Királya és a seregek Ura, mint az Isten népének Vezére az örök üdvösségre: egyszóval mint Isten és ember, mert mindez csak az Isten-ember tudott lenni. A matutinum végsô kicsendülését a Te Deumban nyeri el. Miután a lélek a három nocturnum három állomásán elmerült az isteni igazságok és az üdvösség történetének nagy tényeibe, miután ezekbôl világosság árasztotta el belsejét és világosság nyomán az érzelem melege járta át valóját: -- énekelni kezd. Elmélkedjük át még ezt a csodálatos éneket.[93] A Te Deum himnusza két, körülbelül egyenlô részbôl áll: az elsô részt a Szentháromsághoz intézzük, dicsôítjük elôször legfôbb tökéletességeit, azután megkülönböztetjük az imádandó személyeket; a második résznek tárgya az Isten Fia. Miután imádtuk az ô kettôs természetét és magasztaltuk fô misztériumait, a megtestesülést, a megváltást, a jövendô ítéletet, kérjük, hogy ôrködjék Egyháza felett s vezesse az égbe azokat, akik hisznek ôbenne. Téged Istenünk, dicsérünk, téged Urunknak vallunk. ,,Ez a szív tollával van írva és a szívnek hangjával kell elzengenünk. Vigyázz, ne mondj hazugságot, amikor imádkozod.'' Téged örök Atya, az egész föld tisztel. Atya: Minden megkülönböztetés nélkül és senki sincs kizárva a gyermeki viszonyból, mint az Úr imádságában mondjuk: Mi Atyánk. -- Az egész föld: tehát a föld és annak teljessége. (23. zs.) Egyesüljünk mindig az Egyházzal imádásunkban az Isten elôtt, az egész világ minden táján élô, minden tagjával. Téged mind az angyalok, az egek és minden hatalmasságok. Angyalok: Általában a boldog lelkek: -- Az egek, a trónusok, mert az Úr mondja: az én székem az ég. (ApCsel 7) Téged a kerubok és szeráfok szüntelen így dicsôítenek: ,,Az angyalok hierarchiájából a legmagasabbra emelteket említjük meg, akik a legnagyobb világosságot és szeretetet nyerték. -- Utalás egyúttal Izaiás látomására: ,,Láttam az Urat ülni magas királyi széken, Szeráfok kiáltottak egymásnak: Szent, szent, szent.'' Szent, szent, szent a seregek Ura Istene. Minél jobban kinyilvánítja magát az Isten, annál inkább kelt tiszteletet és szent félelmet. Érezzünk úgy, mint az angyalok az ô végtelen fölsége elôtt. (Jel 6) Tele van az ég és föld dicsôséged magasztosságával. Minden az ô dicsôségével van telve, abban az értelemben, hogy minden az ô tökéletességét fejezi ki és nyilvánítja; abban az értelemben is, hogy az ô fölségét tiszteli vagy legalább is elismeri a teremtés minden része. Téged az apostolok dicsôséges kara. Az angyalok után az emberek. Mindenekelôtt a szentek s elsô helyen az apostolok, mert ôk közölték a többiekkel az Üdvözítô kegyelmét és mert Szent Cyprianus szerint az apostolok Krisztus dicsôsége (2Kor 8). Téged a próféták dicsôséges száma. Próféták, a szó legtágabb értelmében: mindazok, kiket Isten felhasznált arra, hogy testvéreiket természetfölötti módon megvilágosítsák. Téged a mártírok fényes serege dicsér. Az apostolokat a mártírok követik. S megelôzik a mártírok az apostolokat, ha azok nem voltak vértanúk is, mert a vértanúság mindennél dicsôségesebb. -- Az ô seregük valóban fényes, ragyogó fehér, mert: ,,Ezek azok, akik nagy szorongatásból jönnek és megmosták ruhájukat a Bárány vérében.'' (Jel 7) Téged az egész földkerekségen megvall az Anyaszentegyház. A földi Egyház egy az égivel: a kettônek ugyanaz a lelke. Végtelen Fölségű Atya. A te imádandó, igaz és egyetlen Fiadat. És a vigasztaló Szentlelket. Három isteni név, a legfölségesebbek, amit nyelv kimondhat; micsoda fölséggel adja elénk az Egyház, hogy imádjuk! Itt végzôdik a Szentháromsághoz szóló rész. II. Krisztusunk, dicsôség királya. Emlékeztetô a 23. zsoltárra. Ki a dicsôség királya? -- Szent Tamás különösen szerette ezeket a szavakat. Szokása volt ismételni a rákövetkezô versekkel együtt a szentmisén az átlényegülés és szentáldozás közötti idôben. Te, ki emberré lettél, hogy megmentsed az embert, nem irtóztál a Szűznek méhétôl. Emberré lett, vagyis felvette az emberi természetet, egy lett a személy egységében, hogy az embert megmentse. Nem irtóztál, Uram, ily kicsinnyé lenni?! -- Szent Damiáni Péter mondja, hogy Szent Odilo ezeknél a szavaknál mindig mélyen meghajolt. Te legyôzted a halál fullánkját és megnyitottad híveidnek a mennyország kapuját. ,,Halálával megrontotta a halált és feltámadásával megújította az életet.'' (Mennybemenetel ünnepének prefációja.) -- Hála a mi Urunknak, a halál a mennyországba emel bennünket, nem a mélységbe taszít. Te az Isten jobbján ülsz, az Atya dicsôségében. Amint a 109. zsoltár zengi: Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra. Hisszük, hogy mint bíránk jössz el ismét. Ugyanott imádkozzuk: Ítél a nemzetek között... -- Ne feledjük el soha, hogy az irgalmasság ideje után következik az igazságosság ideje. Könyörgünk tehát, hogy segítsed a tieidet, akiket szent véreddel váltottál meg. A dicsôítés után következik a könyörgés, ahogy az Úr imádságában is. Ha a Te Deumot énekeljük, ennél a résznél letérdelünk. -- Akiket megváltottál, visszavásároltál. Ez a mi reménységünk alapja. Szent Lellisi Kamill haldokolva ezeket a szavakat suttogta. Add, hogy a te szentjeiddel együtt részünk legyen az örök dicsôségben. Valószínű, hogy a Te Deum eredetileg itt végzôdött. Mentsd meg Uram, a te népedet és áldd meg örökségedet és vezesd ôket és magasztald fel ôket örökre. Ha ezek az utolsó verssorok különbözô zsoltárokból kölcsönözve mindig részei voltak a Te Deumnak, azt kell mondanunk, hogy a szerzô mikor megalkotta, egyenesen az Egyház officiuma részére állította össze. Mindennap dicsérünk téged és áldjuk nevedet örökkön-örökké. 144. zsoltár. -- A papnak erejét és életét erre a feladatra kell áldoznia. Kegyeskedjél minket megôrizni, Uram, e napon minden bűntôl. A 120.zsoltár vége. A napnak elsô felajánlása: egész szívbôl történjék. Irgalmazz nekünk, Uram, irgalmazz nekünk. A 122.zsoltár. -- Nyomorúságunkban nincsen egyebünk, mint Isten irgalmassága. Legyen a te irgalmad, Uram, mirajtunk, amint reménylünk benned. A 32. zsoltár vége. Remény és bizakodás, ez minden imádságnak gyümölcse. Benned reménylek, Uram; add, hogy ne szégyenüljek meg sohasem. 30. zsoltár. -- ,,Miért féltek, kishitűek, hogy az Úr a bűnt nem bocsátja meg? Saját kezével a keresztre függesztette azokat.'' (Szent Bernát.) Gyakorlati tanácsunk most az, hogy ne térjünk át azonnal a következô rész elolvasására, hanem elôbb elmélkedjük át a második kötet elsô fejezetébôl mindenegyes nap matutinumáról szóló részt. Kezdjük el vasárnap és folytassuk az egész héten át. A megfelelô napon zsolozsmázás közben különösen a napi matutinumra ügyeljünk. Így tehát egy hét leforgása után térjünk át a következô fejezet elolvasására. ======================================================================== A hajnali dicséret Hogyan imádkozik az Egyház Allelujás, ujjongó lélekkel köszönti az Egyház a hajnali hórában a mi igaz napunkat, a feltámadott Üdvözítôt. Új nap támadtával új szívvel dicsérjük Jézust énekünkkel. {kép} A gyakorlatban a matutinum és laudes szorosan összetartoznak, mert mint említettük, a kórusban nem szabad elválasztani, hanem rögtön egymásután következnek és egy közös befejezést kapnak. Hogy mégis különálló hóra, mutatja, hogy ismételjük a szokásos kezdést. Ez azonban nemcsak történeti emléke annak, hogy a laudes már a nappal hét hórája közé tartozik, hanem egyúttal intés, hogy újult buzgalommal folytassuk imádságunkat és a most kezdôdô napon is iparkodjunk valósággá váltani a liturgia programját: ,,ut in omnibus glorificetur Deus -- hogy mindenben Isten dicsôíttessék''. A laudes szerkezete a következô: Bevezetés: a) Miatyánk, Üdvözlégy b) Isten, siess segítségemre... Dicsôség... Alleluja. Imádság: a) 5 zsoltár, a megfelelô antiphonával. (Megjegyzendô, hogy a negyedik zsoltárt mindig egy bibliai ének helyettesíti.) b) Rövid olvasmány c) Himnusz, a versiculussal d) Benedictus, antiphonával. Befejezés: a) Köszöntés b) A napi imádság c) Befejezô versek. Részletesebben a zsoltárok választásáról kell szólanunk. Ezek rendesen a dicsérô zsoltárokból valók. De a második zsoltár (vasárnap és szombat kivételével) kérô jelleggel bír és ebben még ma is Szent Benedek Regulájának hatását láthatjuk. Ugyancsak ô rendelte el, hogy a negyedik helyen az ószövetségbôl való bibliai éneket imádkozzuk el. Ötödik helyen egészen X. Pius pápáig a psalteriumnak három utolsó zsoltárát mondották el együtt. Ezt megtaláljuk még ma is minden keleti ritusban, sôt valószínű, hogy a zsidók is ezt a három zsoltárt imádkozták reggeli imádságuk alkalmával. Van azonban a laudesnek egy másik szerkezete is, a böjtbevezetô, azután a nagyböjti idôszak minden napjára és az ádventi idôszak hétköznapjaira. Ezeken a napokon ugyanis elsô helyen mindig a Miserere zsoltárt kell elimádkozni és az így kiesô zsoltárt pedig a primához kapcsolják hozzá negyedik zsoltárként. Figyelemreméltó ennek a hórának a szép felépítése, fôként a második szerkezetben. Mint a nagy művész a hangszerén, úgy játszik a liturgia az emberi szív érzelmeivel. A bűnbánat hangulatából, a kérô zsoltár könyörgésébôl az ószövetségi ének átvezet a dicsérô zsoltárok magaslatáig, úgy amint a természetben is a hajnal idején a diadalmasan felkelô nap a sötétséget világosságra varázsolja.[94] A rövid olvasmányt, amelyet capitulumnak neveznek, már Szent Benedek is megemlíti. Eleinte a kórus vezetôje maga mondotta ezeket, mégpedig kívülrôl. Szent Benedek szerint rövid olvasmányul az Apokalipszisnek és a rómaiakhoz írt levélnek egy kis részletét kell mondani. A római zsolozsmában vasárnapokon és azokon a hétköznapokon, melyekre semmi szentnek az ünnepe nem esik, ma is ez a kettô van szokásban. Igazi jókívánság mind a kettô s egyúttal program a következô nap számára. ,,Áldás, dicsôség és bölcsesség, hálaadás és tisztelet, hatalom és erôsség a mi Istenünknek mindörökkön-örökké! Amen.'' (Jel 3,12) ,,Az éj elmúlt, a nap pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit és öltözzünk a világosság fegyvereibe; mint nappal, tisztességesen járjunk.'' (Róm 13,12) Szent Ágostont egész életének megváltoztatására bírták ezek a szavak, minket is serkenthetnek a kezdôdô nap megszentelésére. Figyelemreméltók minden zsolozsmában a laudes zsoltáraihoz kapcsolódó antiphonák. Fontosságukat mutatja, hogy nagyon sok zsolozsmában más alkalommal is ezeket kell ismételni; továbbá az a tény, hogy nagyon sok alkalommal csak a laudesnek vannak külön antiphonái. Ezekbôl láthatjuk meg legvilágosabban, hogy az Egyház a nap liturgiájából milyen gondolatokat akar kiemelni és a lelkünkbe ültetni. A laudes himnusza majdnem minden zsolozsmában egyúttal reggeli ének is. Rámutat a most felragyogó napvilágra és Krisztus jelképét látja benne, ki a bűn éjszakáját elűzi, s azután ehhez a gondolathoz kapcsolja kérését. Hogy tartalmának költôiségét megismerjük, egy ilyen himnusznak prózai fordítását közöljük a maurinus bencések breviáriumából. ,,A felkelô nap ragyogása újra a templomba hív minket és int mindnyájunkat, hogy a derűt adó ajándékért új hálát adjunk most. De a hajnal ragyogását is felülmúlja a gyôztes Krisztus a maga fényével és kell tapsolnunk ennek a gyôzelemnek is, hiszen magunk is részesei vagyunk. Midôn a sötétségbôl kibontakozó világ tiszta fénnyel felragyogva hirtelenül elôállt: mekkora erônek műve volt ez. De mikor az Atya visszaadja az életnek Fiát, kit pedig a halálnak adott át, hogy a bűnösöknek életük legyen: mekkora szeretetnek műve volt ez! Mikor a világ örök Teremtôje megtekintette a világot, ragyogó fényben tündöklô művét maga is jónak találta. De mennyivel örömet szerzôbb látvány tárult az Atya elé, mikor az égi Bárány szűz vérében tisztára mosott föld ragyogott elébe. Midôn a felkelô nappal újra megadatik nékünk az újraszületô világnak ragyogása, általa lelkünk Isten nagy tetteinek megismerésére juthat el. De az örök Atyának fénye, szívünk világossága, Krisztus testének felhôjében megláttatja velünk önmagában az Istent. Add meg nekünk, boldog Háromság, hogy törvényednek világosságánál kerüljük mind, amit tiltasz és megtegyük mind, amit parancsolsz.'' Rövid versiculus után következik egy újszövetségi ének, Zakariás örvendezô szózata, amelyben a Szentlélektôl ihletett lélekkel köszönti az ószövetség papja a felkelô Világosságot. Reggeli imádságban alkalmasabbat aligha tudnánk találni ennél az éneknél. Napról-napra újra és újra fellángoló buzgósággal kellene imádkoznunk, hogy ezzel köszönthessük, aki a mai szentmisében is eljön a mi meglátogatásunkra és a mi megszabadításunkra. Talán a következô kis elmélkedés segítséget nyújt ehhez is (melyet szintén Bacuez könyvébôl vettünk). Ez a gyönyörű canticum hálaadás a megváltás jótéteményeiért, ami minden más jónak záloga. -- Adjuk át magunkat a Szentléleknek, aki Zakariást ihlette és aki az Anyaszentegyházat is inspirálja. Áldott legyen az Úr, Izraelnek Istene, ki meglátogatott minket és népét megváltotta. Áldott! A soká visszatartott érzésnek kitörése. -- Izrael Istene: Mi Izrael gyermekei vagyunk hitünk által, ,,Istennek Izraelje''. (Gal 6) Meglátogatott: a megtestesülés által. Megváltást adott: A bűn fogsága rosszabb volt, mint az egyiptomi és babiloni fogság. És Üdvözítôt adott nekünk, Dávidnak, az ô szolgájának házából. (Et erexit cornu salutis nobis.) Szarv: erô, hatalom, az üdvösség szarva: az üdvösségnek létrehozója, szerzôje, oka a mindenható Üdvözítô, Dávid fia, de ugyanakkor az Isten Fia. Ahogy megmondotta szentjei, prófétái által, akiket minden században támasztott. Minden században, a világ kezdetétôl fogva. Minden pátriárka hirdette az Üdvözítôt, Ádámtól kezdve. -- Ennek a nagy jóslatnak megvalósulása biztosítja a többiek megvalósulását. Az ellenségeinktôl való megszabadulásra és mindazok kezébôl, akik gyűlölnek bennünket. Megszabadulást adott; egyedül ô téphette szét bilincseinket és menthetett meg a sátán zsarnokságától. Hogy irgalmas legyen atyáinkhoz, megemlékezve az ô szent szövetségérôl. A szövetség célja Jézus Krisztus volt s beteljesült a megtestesülés által. Amint megesküdött Ábrahámnak, atyánknak, hogy megadja nekünk. Az esküvés a szövetségre vonatkozik. Hogy megszabadulva az ellenségeink iránti félelemtôl, szolgálhassunk neki. Ellenségeink: a sátán és az ô angyalai. -- Hogy szolgáljunk neki: ez a megváltás egyetlen célja, az igazi papi szívnek vágya. Félelem nélkül: mert a kegyelem törvényében a félelem helyét a szeretetnek kell elfoglalnia. (2Tim 1) Szentségben és igazságban ô elôtte, életünk minden napjaiban. Ô elôtte: Sokan igazak az emberek szemében, de kevesen az Isten elôtt, mint amilyen Zakariás volt. -- Ó, bár lennénk szentek és igazak az Isten szemében! Mit bánnánk akkor, hogy akármint ítélnek is meg az emberek. És te, Gyermek, a Magasságbeli prófétájának neveztetel: mert az Úr színe elôtt jársz, hogy az ô útját elôkészítsed. A Magasságbeli prófétája: ez a szó az elôfutárnak, Keresztelô Szent Jánosnak nagyságát mutatja, melyet az Üdvözítô magasztalt. -- És a papnak a hivatása ennél is szentebb és magasztosabb. ,,Krisztus követeiként működünk... így tekintsen minket az ember.'' (1Kor 4; 2Kor 5) Hogy népednek megadjad az üdvösség bölcsességét, az ô bűneinek elengedésére. Ez volt Keresztelô Szent János feladata és ez a mienk is: megvilágosítani a lelkeket, megtisztítani a szíveket, megismertetni az emberekkel az Üdvözítôt és az üdvösségnek bölcsességét. A mi Istenünk irgalmasságának mélysége által, mellyel meglátogatott a felkelô Nap. A megváltás az Isten legcsodálatosabb, ingyen adott irgalmassága az emberek iránt: ennek eszközlôi a papok. -- A felkelô Nap: a laudes idejének jól megfelelô kép. Megvilágosítani azokat, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek, hogy a békesség útjára vezérelje lépteinket. A mi Urunk azért jött, hogy utunk, világosságunk, életünk legyen. Evangéliuma az emberi nem számára a csillag, mely az éj sötétségében kel föl, hogy világosságot adjon a pusztaságban eltévedt karavánnak, a zátonyra jutott hajónak. Most pedig azt kellene ismételnünk, amit a matutinum végén írtunk. Nem ismételjük, csak felhívjuk rá a figyelmet, hogy így cselekedjünk és a következô héten át a laudes megértésébe merüljünk el és tanuljuk meg azt jól imádkozni. ======================================================================== A munka megszentelése[95] Hogyan imádkozik az Egyház Míg az éjszakai matutinum az örök békesség szellemét leheli, -- míg a hajnali laudes ugyancsak az ég angyalaival kórusban zengi Isten dicséretét: -- a nappal kis hórái visszahoznak a földre és rámutatnak az evangéliumi igazságra: ,,Dolgoznunk kell, míg nappal van.'' (Jn 9,4) De a zsolozsma még most sem feledkezik meg az örök igazságról és mert tudja, hogy Isten a zsenge áldozatot szereti, azért a nap elsô hóráját is neki szenteli, de egyúttal az egész napot is neki ajánlja. {kép} A kis hórák mutatják meg azután az utat is, melyen járnunk kell, a célt, melyet el kell érnünk, azután szemünk elé állítják a nehézségeket, melyek a nap folyamán ránk várnak, az ellenséget, ki fenyeget, de a segítséget is, melyet kérnünk kell, amelyet azonban meg is kapunk az égbôl. Szent Ágoston írja és a zsolozsma teljesíti az ô tanácsát: ,,Szükséges, hogy az ember megfontolja, miként kell járnia az úton, hogy el ne maradjon, se vissza ne térjen, se el ne térjen, se ne sántikáljon.'' A prima szerkezete a legszétesôbb a zsolozsma minden hórája között. Fôként a második felében, amely valóban belsô összetartozás nélkül való konglomerátum. A prima ugyanis két részre osztható: az elsôt nevezhetjük ,,officium chori''-nak, tehát a tulajdonképpeni karimádságnak, a másikat pedig ,,officium capituli''-nak, a szerzetesi testületek imádságának. Bevezetés. a) Miatyánk, Üdvözlégy, Hiszekegy b) Isten, siess segítségemre... Dicsôség. . Alleluja I. A kórus zsolozsmája a) himnusz b) 3 zsoltár, az antiphonával (böjti napokon 4 zsoltár) c) rövid olvasmány és rá rövid felelet d) könyörgések (vasárnap mások, mint hétköznapokon) e) versiculus és felelet f) imádság. II. A káptalan zsolozsmája a) a martirologium olvasása a hozzátartozó verssel és imádsággal b) Isten segítségül hívása a napi munkához c) rövid olvasmány d) áldás. Ebbôl a vázlatból láthatjuk hogy az elsô rész felépítése nagyjában megegyezik a következô három hóráéval. Csak meg kell említenünk, hogy a himnusz és az imádság mindennap ugyanaz. A rövid olvasmány számára pedig két forma van: az egyik (Regi saeculorum) a vasárnapok és |nnepnapok számára, a másik pedig (Pacem et veritatem) a hétköznapok számára. A zsoltárok régente ugyanazok voltak mindennap, a zsolozsma reformja óta ezek is változnak, de határozott gondolatot vagy rendszert nehéz bennük találni, mert számszerint következnek egymás után. Vasárnap elmondjuk -- hacsak valamilyen ünnep nem esik erre a napra - - Szent Atanáz hitvallását. Hogy valóban Szent Atanáz írta-e, azt történetileg bizonyítani talán nem lehet, de tény, hogy a benne foglalt tanítás megegyezik a nagy egyháztanítóéval. Az ô korszakában nagy viták voltak a Szentháromság és a megtestesülés titka körül és ez a szimbólum éppen erre a kettôre vonatkozó katolikus tanítást fejezi ki nagyon szépen. Nincs meg benne ugyan az apostoli hitvallás klasszikus tömörsége és talán kissé bôbeszédűnek is tűnhetik fel, de az bizonyos, hogy hitünknek ezt a két igazságát be tudja imádkozni lelkünkbe. A zsoltárok közül külön meg kell említenünk a 118. zsoltárt, mely az egész psalteriumnak a leghosszabb zsoltára, azért a vasárnapi kis hórákon át végig ezt imádkozzuk 11 részre osztva. Az elsô két részt a primában, a többi hórában pedig 3-3 részt. Az egész zsoltár 176 versbôl áll; ezeket nyolc versenként egy-egy szakaszba foglalhatjuk és így kapunk 22 részt, melyek megfelelnek a zsidó ABC 22 betűjének. Valóban a zsidó eredetiben ezekkel a betűkkel kezdôdtek az egyes verssorok. A zsolozsma 2-2 ilyen szakaszt foglal össze egy doxologiával. Az elsô olvasásra rendszertelennek tűnik fel a törvénynek ez az ismétlôdô dicsérete. De nagyon kiváló írók dicsérték és magasztalták és kísérelték megmagyarázni. Így köztük Szent Ágoston is azt mondja: ,,Amint csak tudtam, végigtárgyaltam ezt a nagy zsoltárt és megmagyaráztam.'' Talán mi is másképp gondolkozunk róla, ha eszünkben tartjuk isteni Mesterünk példáját, kirôl az írás a következôket jegyzi fel: ,,Íme jöttem, hogy megtegyem akaratodat.'' (Zsid 10,5) ,,Nem keresem a magam akaratát, hanem azét, ki engem küldött.'' (Jn 6,38) ,,Amik neki kedvesek, azt teszem mindig.'' (Jn 8,29) Ha az Úr példáját akarjuk követni, akkor nekünk is úgy kell gondolkoznunk a törvényrôl és a 118. zsoltár imádkozásával bele kellene imádkoznunk lelkünkbe, amit Bossuet ír errôl a zsoltárról: ,,Aki Krisztust szereti, az ezt a törvényt szereti, átkarolja, megcsókolja; éjjel-nappal ezt fontolgatja; ennek megértése után vágyódik; sem kezétôl, sem ajkától el nem engedi; ezt tartja szeme elôtt; ezt vési be szívének legbelsejébe; ennek szépségét csodálja, titkait kutatja; ebbe helyezi reményét, örömét, dicsôségét, gazdagságát, szeretetét és végül minden tervét; ennek vonalához és irányításához igazodik maga is; vele oltalmazza, vele díszíti magát; ezt a fegyvert, ezt a pajzsot, ezt a szépséget szemléli.'' A tökéletesség programja a földön: ,,Istent féljed és parancsait ôrizd meg, ez ugyanis az egész ember.'' (Préd 12,13) Krisztus példája mellett tehát a tökéletességnek ez az alaptörvénye is sarkallhat, hogy úgy imádkozzuk ezt a zsoltárt, hogy cselekedetünknek indítójává lehessen. Akkor majd mi is elmondhatjuk Szent Ágostonnal: ,,Mentôl megközelíthetôbbnek látszott nékem ez a zsoltár, annál mélyebbnek is tűnt fel.'' Azt is mondja, hogy sokáig habozott, mielôtt belekezdett volna magyarázásába, nemcsak hosszúsága miatt, hanem azért is, mert a többi zsoltárban a nehézség szembetűnô, ebben pedig éppoly valóságos, de kevésbé látható. Azonban könnyű bármely részében tanítást, eligazítást találni az élet minden körülményei között. Pascal mondja, hogy húga ,,nagyon szerette az egész zsolozsmát, de fôként a kis hórákat, azért, mert a 118. zsoltárból vannak összeállítva, melyben sok csodálatos dolgot talál és nagy lelki gyönyörűsége annak elmondása. Mikor jóismerôseivel ennek a zsoltárnak szépségeirôl beszélt, olyan elragadtatás fogta el, hogy magánkívül lévônek látszott''. Bossuet, aki osztotta ezt a csodálatot, teljes erejébôl ellene volt a breviárium azon reformálóinak, akik ennek a zsoltárnak mindennapi elmondását meg akarták szüntetni. Szerzôje ismeretlen, az egyházatyák és sok magyarázó Dávidnak tulajdonítja. De az ilyen kifejezések pl.: ,,A királyok elôtt beszélek a te tanításodról'' (46. vers); ,,Mielôtt megaláztak, eltévelyedtem, de most megtartom szavadat'' (67. vers) nehezen alkalmazhatók a próféta-királyra s itt az ô stílusára nem ismerünk rá. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a fogság alatt íratott és valóban nincs benne említés a templomról és az áldozatokról, a szerzô csak egy kultuszt említ s ez a Törvény. De valószínűbb mégis, hogy a fogságból való visszatérés után íródott; a zsidók idegen uralom igáját szenvedik (23. és 46. vers), ez az az idô, amikor a népnek emlékezetébe idézték a törvényt. Ezdrás és Nehemiás sok példányban leírta és kiosztotta közöttük. Végül sorai mesterségesen vannak összerakva és a gondolatokat a szerzô teljesen az abc szerinti kezdésnek áldozza fel, ami a költészet hanyatlásának idôszakára mutat. Gondolnak Ezdrásra, Jeremiásra mint szerzôre, sôt néha a Makkabeusok korára vezetik vissza. Semmi sem teszi bizonyossá sem szerzôjét, sem megírásának idejét. -- A szerzôt megvetik, rosszul bánnak vele, üldözik Isten szavának ellenségei. A vallással ellenséges uralom bezárja, ,,élete állandóan veszedelemnek van kitéve'' (109. vers), de Isten szava vigasztalására szolgál. Ha megpróbálunk valami logikus menetet találni itt, -- ahol a szerzô nem ad mást, mint lelkének állandó kiáradását -- úgy ezt láthatjuk: 1. Akik szeretik és gyakorolják a törvényt, boldogok; 2. ez az Isten által kinyilatkoztatott törvény felbecsülhetetlen értékű; 3. ez adja az igazi bölcsességet; 4. ez óv meg a rossztól; 5. Isten maga tanított bennünket erre; 6. a zsoltáros maga is kívánja és szereti egész szívébôl; 7. errôl gondolkodik szüntelenül; 8. hűséges akar lenni hozzá; 9. kemény próbáknak van alávetve; 10. hevesen üldözik, de Isten törvénye vigasztalja és fenntartja viszontagságaiban; 11. szent buzgalom tölti be a rossz ellen; 12. tudja, hogy a gonoszok nem kerülik el Isten igazságos büntetését; 13. kegyelmet kér Istentôl, hogy tudjon ragaszkodni az ô szent törvényéhez, minden nehézség közepette is; 14. megköszöni jótéteményeit és 15. ugyanígy az ô próbáit is, amelyek jobbá tették. Lacordaire-nek a rózsfüzérre vonatkozó szavait alkalmazhatjuk erre a zsoltárra, hogy egyike azoknak az imádságoknak, melyet ,,a szeretet mond mindig és ezért nem ismétel sohasem'', mert ugyanazon szavaknak a szeretet mindig újságot ad. Ennek a résznek a záróimádsága a legszebb reggeli imádság, mert a legszebb napi programot adja elénk: Vigyázzunk gondolatainkra, szavainkra és cselekedeteinkre; kerüljük el a bűnöket és tegyünk meg minden jót, amit meg tudunk tenni, de ne magunkban bízva, mert ismerjük akaratunk gyöngeségét, hanem a kegyelem erejét kérve. Három gondolat van tehát egybefoglalva: a hála a jótéteményekért, a kegyelem szükségessége és a cselekedetek felajánlása. A második rész a kolostori életbôl érthetô meg és a kolostori szokás adja ezeknek az egyébként szétesô részeknek összefoglaló keretét. A káptalan zsolozsmájának nevezzük azért is, mert régente ezt a kolostornak egy külön termében, az ún. kapitulumban végezték.[96] Elôször elolvassák a következô nap martirologiumát. Ez alól csak húsvétvasárnapja és a halottak napja kivétel. Elôször elmondják a következô nap dátumát, mégpedig római elnevezés szerint, a Kalendae, Nonae és az Idus elnevezéssel. Azután a holdváltozás szerint, végül a ma szokásos elnevezést. Azután elsô helyen olvassák fel a másnapi ünnep meghirdetését, -- ha a következô napra valamilyen liturgikusan a zsolozsmában is megtartott ünnep esik. Ugyancsak megemlítik az elsô helyen a kiváltságos vasárnapokat és hétköznapokat, minô pl. a hetvenedvasárnap vagy hamvazószerda, stb. Csak ezután következik maguknak a vértanúknak, illetve késôbbi szokás szerint a napi szenteknek is a felolvasása. Az Egyház szentségét mutatja, hogy a naponként felsorolt szentek után mindig hozzá kell tennie záróformaként, hogy máshol még más vértanúk, hitvallók, szüzek és szentek is vannak. Erre a felolvasásra a kegyelem nagyságát megcsodálva, ôszinte szívvel mondhatjuk: Deo gratias. A martirologium felolvasása azonban csak a kórusra kötelezô, de X. Pius pápa rubrikája azt mondja, hogy a kóruson kívül: laudabiliter fit -- dicséretes és így kívánatos is. Egy francia egyházi lapban olvastam, hogy sokan vannak papok, kik a magános imádság alkalmával is elolvassák a martirologiumot, hogy ájtatosságukat növeljék, a szentek példájára pedig követésükre buzduljanak. Mivel a martirologium nem csupán a nevek száraz felsorolásából áll, hanem röviden elmondja a szentek küzdelmeit és munkáit is, azért szép volna, ha a magyar papok sorában is akadnának ennek a példának követôi. De ha ezt nem is tudjuk megtenni a zárókönyörgés alkalmával, melyet akkor is el kell mondani, ha a martirologium olvasása elmarad, egyesüljünk a nap szentjeivel, hogy az ô érdemeik által elnyerhessük mi is a segítséget a földön és a boldogságot az égben, mint az imádság mondja: ,,...ut nos mereamur adiuvari et salvari''. A munkára való elôkészület ennek a káptalani zsolozsmának a második része. Régente ugyanis a káptalanteremben osztotta ki a szerzetesek elöljárója a napi feladatot a szerzetesek számára. És miután mindegyik megkapta a maga feladatát, elmondották háromszor az Isten segítségét kérô kis verset, -- amint Szent Benedek ajánlja a Regulában -- majd a Miatyánk elimádkozása és rövid vers és felelet átvezet az imádsághoz, mellyel a menny és föld Királyának ajánljuk fel a mai napon szívünket, lelkünket és testünket, érzékeinket, szavainkat és minden cselekedetünket. Kell-e a jószándék felkeltésére új imádságokat keresnünk vagy magunknak szerkesztenünk, mikor a zsolozsma ily szép szavakat ad ajkunkra? A kolostori életbôl érthetô a harmadik rész is, a rövid olvasmány. Valamikor ugyanis naponként ezen a helyen egy fejezetet (capitulum) olvastak fel a rendszabályokból. Éppen ebbôl a szokásból származik, hogy a testvérek egybejövetelét -- conventus fratrum -- ma is capitulumnak nevezzük. Ezért beszélünk rendi káptalanról, kanonokok káptalanjáról s így tovább és ezen értjük a tagok összességét. Ma már a zsolozsmában nem a rendszabályból olvasnak fel, hanem rendesen a nonának a fejezetét olvassák, de megmaradt a régi szertartás, amely szerint, mint a szentmisében az evangélium elôtt is, elôször áldást kérünk és áldást veszünk, az olvasmány végét pedig a szokásos formával zárjuk: ,,Te pedig, Uram, könyörülj rajtunk.'' Befejezi az egész hórát az elöljáró áldása vagy ha valaki maga imádkozza, akkor az önmegáldás. (Ez az ún.: absolutio capituli.) Hogy új részlet ez, mutatja az, hogy a szokásos segítségülhívással kezdôdik. (Adiutorium nostrum etc.) Ezután következik egy sokat vitatott rész, pedig csak két szóból áll.[97] V. Benedicite. R. Deus. A versiculus szava: Benedicite -- felszólítás, de mintha az elöljáró alázatosságból elhárítaná magától az áldás kiosztását és a közösséget akarná felszólítani, hogy az mondjon áldást. A felelet pedig tovább mutat az Istenre, minden áldás forrására. Így fordíthatnók tehát le: V. Mondjatok áldást. F. Az Istené az áldás. Csak most következik azután az elöljárónak az áldása élôkre és holtakra. Eredetileg ez a forma a köszöntésnek és a válaszadásnak egyik fajtája lehetett. Szent Benedek ugyanis azt mondja Regulájában, hogy ha a szerzetesek összetalálkoznak a fiatalabb kérje az idôsebb áldását (63. fej.). Az ifjabb tehát azt kérte: ,,Benedic'' -- ,,Adj áldást reám'', az idôsebb pedig azt felelte rá: ,,Benedicat (sc. Deus)''. ,,Áldjon meg'' (ti. az Isten). Hasonlíthatjuk a régi magyar köszöntéshez: ,,Adj' Isten, -- Fogadj Isten.'' Késôbb udvariasságból egyes szám helyett többesszámot használtak; -- úgy, mint a francia ma is -- és így a köszöntés szava lett: Benedicite, a felelet pedig a régi felelet elhallgatott része: Deus. Lassan a találkozáskor az áldáskérésnek és -adásnak ez a fajtája feledésbe merült, csak a munka kezdetén és végén tartották meg. Majd még késôbben átment az étkezésnél mondott imádságba, csak itt a közösség felelete ismétlésbôl áll. (Tehát olyan formasággá vált, mint az angol köszöntés: How do You do?, melyre a felelet is: How do You do!) A 13. században ez az egyszerű áldás: ,,Benedicite Deus'' kevésnek tűnt fel és akkor alakult ki a mostani hosszabb áldás, amelynek a végén megemlékezünk ma a megholtakról, mert régente a martirologium után felolvasták a nekrologiumot is, a kolostor halottairól való megemlékezést és hozzáfűzték az értük való imádságokat. Ezzel a szokással függ össze valószínűleg az is, hogy a misekönyv utasításai szerint a halottakért való misét prima után kell bemutatni. Minden pap breviáriumába a megfelelô lapon beírhatná, ha van kedves halottja és legalább a prima áldásába belefoglalhatná ôt. Az áldás imádság, kérés, hogy az Úr tartson távol tôlünk minden rosszat, vezessen el az örök életre s a tisztítóhelyen váró lelkekrôl való megemlékezéssel végzôdik. Az Egyház sohasem végez úgy officiumot, hogy róluk meg ne emlékeznék. Kéri, hogy Krisztussal egyesülhessenek, ahogy mi is az ô tagjai vagyunk. Ezzel az imádsággal kifejezzük a nagy krisztusi család egységét, a szentek egyességének csodálatosan szép és kiválóan szociális dogmáját. Életünkben sok kegyelmet kapunk és kiérdemlünk az elhunytak számára; a tisztulás helyén és fôként a mennyországban a lelkek pedig viszonzásul sokat tehetnek érettünk Isten irgalmasságából. Egészében tehát gyönyörű szép reggeli imádság a prima; -- és hozzá oly tömör, hogy elég öt perc ennek az imádságnak elmondásához, melyet minden reggel elsônek ad az Egyház minden papjának, szerzetesének, apácájának ajkára. Tehát általános és teljes, az imádság minden céljának megfelel s mindenki megérti. Miért nem ezt használjuk tehát egyéni reggeli imádságnak is. A következô héten tegyük ezt meg. Mindennap elmélkedjük át a második kötet elsô fejezetébôl az aznapra szóló primát s utána átértve és átélve imádkozzuk el. ======================================================================== Három égbepillantás Hogyan imádkozik az Egyház Szent János evangéliumában olvassuk: ,,Nemde tizenkét órából áll a nap?'' (11,9) Ezt a tizenkét órát már régen négy egyforma csoportra osztották, melynek mindegyike 3-3 órából áll, azért Ausonius egy ilyen részletet trichoriának nevez el. A zsolozsma mindegyiknek kezdetét rövid imádsággal szenteli meg. Napközben úgyis a munkája foglalja el az embert és attól nagyon sokszor nem ér rá az égbe tekinteni, Istenre gondolni. Valóságos lelki felüdülés éppen nagyon munkás napokon ha ezeket a kis hórákat a maguk idején imádkozzuk el mert öt-öt percet a legmunkásabb napon is lehet szakítani pihenésre és jobb pihentetô nincs, mint imádságos égbetekintés. Ki nem hiszi el, próbálja meg és igazat fog adni. {kép} Ennek a három hórának a szerkezete teljesen megegyezô: Bevezetés: lásd a primáét. I. himnusz II. 3 zsoltár az antiphonával III. rövid olvasmány, a rövid felelettel IV. átmenet az imádsághoz: vers és felelet V. zárókönyörgés. Befejezés: lásd a laudesét. A három hóra himnusza elôször is mutatja a nap járásával való egybekapcsolódást, úgy amint ezt már láttuk. Azért itt most egy másik, bensôbb kapcsolatra mutatunk rá, nevezetesen arra a kapcsolatra, mely a liturgia igazi napja, a szentmiseáldozat és a három kis hóra között fennáll. Hogy a zsolozsma és a szentmise sokszorosan egymásba fonódó két liturgikus tény, arra már többször rámutattunk: így a collecta tárgyalásánál is. Hogy a kis hórák valóban kapcsolatban vannak a szentmiseáldozattal, azt bizonyíthatjuk a Missale rubrikáival. A konventmiséket ugyanis a duplex, a semiduplex ünnepeken, azután vasárnapokon és a nyolcadokon belül a tertia elvégzése után kell bemutatni; a simplex ünnepeken és a közönséges feriákon sexta után van a szentmise ideje; ádvent idején, a Szent Negyvennapban, azután az évnegyedes böjt három napján, valamint a böjttel is megtartott vigiliákon a nona elvégzése után következik a szentmiseáldozat. Vagyis mentôl örvendetesebb alkalommal mutatják be a szentmisét, annál inkább elôre teszik annak idejét. A matutinumot és a laudest is tekinthetjük a szentáldozatra való elôkészületnek, de nem állnak olyan közvetlen kapcsolatban vele, mint a kis hórák, mert ezeket úgy tekinthetjük, mint vagy elôkészület a szentmisére vagy pedig még annak utózengése. Ez a hely alkalmas azonban arra, hogy még mélyebben behatoljunk az imádságnak és áldozatnak kölcsönös összefüggésébe, úgy amint Casel mutatott rá erre.[98] Minden vallásnak a legfôbb tevékenysége az áldozat és az áldozatot körülvevô és a belôle fakadó, rá elôkészítô imádságok. És mentôl inkább lelkibb, szebb, szellemibb valamely vallás, annál magasztosabb, lelkibb az áldozatról és az imádságról való nézete, fogalma. A pogányok és sok tekintetben a zsidók külsô materiális áldozata mellett az imádság is külsô, pusztán rituális imádság volt. Minthogy ez a két tevékenység ilyen kölcsönös kapcsolatban áll egymással, azért tovább is folytathatjuk, hogy mentôl tisztább, mélyebb, bensôségesebb, lelkibb lett az imádság, annál jobban emelkedett vele együtt az áldozat fogalma is. Vagyis, mentôl jobban iparkodott az ember az imádságával valósággal szívvel is megközelíteni az Istent, annál kevésbé volt imádsága pusztán ajkának imádsága és külsô forma. Mentôl inkább lett az imádság valósággal a lélek leglelkébôl feltörô kiáltása az Istenhez, annál inkább lett az áldozat is az Istennek való teljes, önzetlen önátadásnak a kifejezése. Tehát mentôl jobban megfelel az ima az ,,imádság eszméjének'', azaz bensônknek Istenhez való emelésének, másrészrôl pedig mentôl jobban betöltötte az áldozat, azaz ,,az Istennek nyújtott ajándék'' a maga feladatát és valóban az Isten akaratának való bensô átadás kifejezése lett, annál jobban közeledett egymáshoz az imádság és az áldozat és egymásba olvadtak. Az áldozat tehát mélyebb értelemben az imádságos élet csúcspontja. Az áldozat gondolatának átszellemesítése, egészen a lelkiségbe való átvitele azonban veszélyt rejt magában. Ha ugyanis az áldozat lelke az Istennek való bensô, szellemi önátadásban áll, akkor talán jobb is, ha minden külsô és külsôséges cselekedetet, mozzanatot elhagyunk és engedjük, hogy a szív átadása egyedül az imában álljon. Ezt a következtetést le is vonták a késôbbi antik-korban, a kezdôdô kereszténység idején. A pogányok közül is sok jámbor lélek és a zsidók közül is sokan. Ezzel azonban minden külsô és látható kultusz megszűnt vagy csak a közösségben való imádkozásra korlátozódott, melyet azután talán éppen olyan jól vagy talán még jobban el tud végezni az önmagában elmerülô, a külsô zajtól, embertársaitól nem zavart egyes ember. Így elôállhat az a veszély, hogy az egész istentisztelet visszavonul az emberek belsejébe és hogy végül minden vallás elmerül a korlátot nem ismerô individualizmusba és szubjektivizmusba, mely már nem az Isten, hanem az ember körül forog. Krisztus vallása ebben is fordulópontot jelent. A kereszténység ebben a tekintetben is, mint más szempontból is, ami helyeset, jót, kifejezôt, örök emberit talált a Krisztus elôtti idôkbôl, azt jóváhagyta, elfogadta, de isteni erôben és fenségben mégis messze felülemelkedett az összes nemkrisztusi vallások fölé. Világosan és teljesen átlátta, hogy a pogány és zsidó idôk külsôséges, rituális, materiális áldozatának az újszövetségben meg kell szűnnie. Teremtett helyébe egy ,,lelki, szellemi áldozatot'' vagy a római kánon szavával kifejezve: ,,oblatio rationabilis''-t. Ugyanezt jelenti ez a szó, mint a keleti liturgiában még ma is élô ,,logiké thysia''. De ugyanakkor ezt a szellemi áldozatot azonosítja a szentmise áldozatával, tehát egy külsô liturgikus cselekedettel, melyet a pap és a nép közösségben végez és amely a kenyér és bor elemeihez van kapcsolva. Ennek ellenére azért ebben a cselekedetben semmi külsô és materiális nincs belekeverve. Mert a látható objektív cselekedet mögött egy szellemi, lelki valóság áll. Jézus Krisztus az emberré lett Isten-fiú valósítja meg a misztikus alakok fátyola, színe alatt újra és újra a maga lelki átadását a mennyei Atyának. És a közösség a maga Isten Lelkével telített és Isten Lelkétôl vezetett lelkével csatlakozik Krisztus áldozatához és vele együtt mutatja be Istennek a maga lelki áldozatát. Így állnak a legszebb szövetségben egymással az objektivitás és a szubjektív együttélés, átélés. Az objektivitás átszellemesül, átbensôségesedik, de a szubjektív elem megtalálja a maga szilárd és változatlan magatartását Krisztus cselekedeteiben. Ennek isteni ténye felemeli magához az ember cselekedeteit és ad neki valódi erôt és jelentést. A szôlôtô elvezeti az életnedvet a szôlôvesszôhöz, az pedig a tônek erejében hoz bôséges gyümölcsöt. Ha a krisztusi áldozat bemutatásánál Krisztus cselekedete abban áll, hogy az Úr a maga megváltói és áldozati cselekedetét a szimbolikus fátyol alatt újra végbeviszi, akkor a hívôk szubjektív együttműködése, együttáldozása elsôsorban az imádságban fejezôdik ki, mely az áldozatot körülveszi. Ezért játszik oly jelentôs szerepet a szentmiseáldozatban az ,,eucharistia'', amit általában mise-kánonnak nevezünk. Ennek szerepe nagyobb, mint egyébként volt az imádság szerepe a régiek áldozatában. Az ,,eucharistia''-ban itt, ismételjük, nem az Oltáriszentséget értjük a mai értelemben, hanem a szentmise fôimádságát, tehát az ôsi liturgikus értelmét. Tehát az eucharistiában találja meg az imádság és áldozat közötti viszonyt, a katolikus kultuszban ismert mély és találó kifejezését. A kettô a legszorosabban egyesült, annyira, hogy az áldozatnál szereplô elemek, kenyér és bor, nevüket a fölötte mondott hálaadó imádságról kapták s ezért nevezzük Eucharistia-nak. Mi tehát az eucharistia a teljes liturgikus értelemben? Krisztus objektív cselekedete és a közösségnek együttérzô, együtt hálát adó, együtt dicsérô, együtt áldozó cselekedete. Ez a kettô együtt, az áldozati imádság és az imádság áldozata, a keresztény kultusz legmagasabb pontja, keresztény eucharistia. Ehhez az óriási középponthoz sorakoznak szűkebb és távolabbi körökben a többi imádságok, mint az Alpok hegyi világában a legmagasabb csúcsok köré sorakoznak a távolsággal egyre jobban csökkenô hegyek. Az elsô ezek között magának a misének az imádságai, ezekhez vehetjük nemcsak a 3 tulajdonképpeni imádságot (collecta, secreta, communio), hanem a 4 körmeneti éneket is (introitus, graduale etc., offertorium, communio), valamint a két olvasmányt (lectio és evangelium). Távolabbi hegyláncolatot alkotnak a zsolozsma imádságai, melyekben még mindig az áldozat erejét látjuk és ha meg akarjuk tanulni az imádkozó Egyháztól, hogy miképp kell nekünk is imádkoznunk, akkor egyszer az életben legalább a nem papoknak is érdemes elolvasni, elmerülni a szent zsolozsmában és tanulni belôle. {kép} A szent zsolozsma az az aranypánt, mely az áldozat ragyogó drágakövét keretbe foglalja és megtartja. Igaz tehát, hogy a legfôbb feladata, hogy keretet adjon és ôrizôül szolgáljon, de azért magában is szép, művészies és értékes. Vehetünk a művészetek körébôl egy más példát is, mely a zsolozsma és áldozat viszonyát még világosabbá teheti. Vannak képek, melyek egy tájat vagy hangulatot akarnak visszaadni és legfeljebb egy-két egészen kicsiny alak van a képen, mint ,,staffage'', hogy a szemnek nyugvópontul szolgáljon vagy talán csak azért, hogy a képnek nevet adjon és így a publikumnak elfogadhatóbbá tegye. Más képeken viszont az ábrázolt cselekedet jön annyira az elôtérbe, hogy a hátteret éppen csak sejteni lehet. Végül vannak műremekek, melyeken az elôl levô alakok és a háttér egészen megfelelnek egymásnak, úgyhogy a környezet az alakokat a megfelelô keretbe helyezi át, de az alakok viszont a környezetnek adnak magasabb jelentôséget. A cselekvô személyben kezdôdô vonal folytatódik bizonyos módon a körülvevô fákban, épületekben, hegyekben s bennük csendül ki, ezek pedig a maguk csúcspontját találják meg a kép fôszemélyében. Kétségtelenül ez az utóbbi ennek a művészi problémának különösen jó megoldása. Hasonló módon rendezte az Egyház a szentmiseáldozat és a zsolozsma közötti viszonyt. Azok a hatalmas, monumentális gondolatok, amiket az áldozati cselekedet hallgatva rejt magában és amiket a mise-kánon megpróbál kifejezésre juttatni, tovább csengenek a szent zsolozsmában és abban bizonyos mértékig mint a fehér fény a prizmában, sugaraira oszlik. Sok, ami ebben a középpontban, a szentmisében csak jelezve volt, most a szent zsolozsmában különbözô más oldaláról mutatkozik elôttünk és mi egyes részleteiben is szeretettel elmélkedve elmerülhetünk. Az ószövetség vezetése az üdvösség felé, a Megváltó megjelenésére való elôkészítés, azután Krisztusnak istenemberi alakja, tanítása, szenvedése, halála és feltámadása, végül Krisztus misztikus továbbélése az Egyházban, a mártíroknak és a mindenszenteknek szenvedése és dicsôsége, a megváltás művének hatása az Egyház és az egyes emberek életében, egyszóval az isteni üdvösségtervnek és a kegyelemnek titkai, mind szeretettel rajzolt képet kapnak és kialakulást nyernek a liturgia mindennapos imádságaiban. S ez az imádság viszont megtalálja a maga megkoronázó befejezését, mely nélkül csak töredék maradna az áldozat ünnepének szakramentális misztériumában, melyben mindez a sokszerű és gazdag vonal egybefut s melyben a megtört színek sugárzó fehér egységgé egyesülnek. A zsolozsma szilárd pontként azoknak az eseményeknek liturgikus ábrázolása és megjelenítése körül forog, mely az egész kereszténység középpontjában áll: azaz Krisztus megváltói tette a halál és feltámadás által. (A ,,pascha'', a nagy titok a középpont!) Az erô, amellyel a zsolozsma e körül rezeg, oly erôs, hogy az imádság az áldozati cselekedetnek szakramentális méltóságában résztvesz és ezzel, ha csekélyebb mértékben is, de azért felemeltetik az áldozat objektív értékéhez. Ezzel az Egyháznak és a léleknek minden imádsága Krisztus imádságává lesz. Krisztus lelke: a Szentlélek erôs szárnyakkal viszi felfelé a közösség imádságát és ad neki olyan isteni értéket, melyet az önmagától és önmagából soha nem bírhatna. Így válik valóban ,,Jézus nevében'' való imádsággá, melynek maga az Úr ígér biztos beteljesedést. (Jn 16,23) ,,Aki bennem marad és én ôbenne, sok gyümölcsöt hoz, de nélkülem semmit el nem érhettek. Ha bennem maradtok és az én igém bennetek marad, akkor kérhettek, amit akartok és megleszen nektek.'' Itt három hétre szakítsuk meg a folytatólagos olvasást és elmélkedjük át a második kötet elsô fejezetének alapján az elsô héten az aznapi tertiát, a másodikon a sextát, a harmadikon a nonát. Így talán sikerül lassan ránevelnünk magunkat, hogy ne a tertiát, sextát, nonát imádkozzuk, hanem tertiakor, sextakor, nonakor imádkozzunk! ======================================================================== Imádságos hála Hogyan imádkozik az Egyház A nap munkája közben háromszor egy-egy pillantást vethettünk az égre. A tertia még a munka kezdetén a Szeretet Istenének kegyelmét kérte, -- a sexta pedig a kísértô kígyó feletti gyôzelmet. Ezt fejezte ki az elôzô kép. A nona már a munka végét jelenti. Ha Istenért és Istennel végeztük, akkor már vár ránk a jutalom, Krisztus megadja a gyôzelem pálmáját. Most már közeledik az esti szürkület, ezzel közeledik a vecsernye hangulatos hórája. {kép} A hívôk gyakorlati vallásos életében a délelôtti szentmise mellett a délutáni vecsernye emelkedett a legnagyobb jelentôségre. De liturgikus szempontból is mondhatjuk, hogy valóban a szentmiseáldozat és a vecsernye kapcsolatban van egymással, mert a szentmise alapításának az órájában imádkozzuk. Ezért találjuk Cassianusnál ezt az elnevezést: sacrificium vespertinum, sôt sacrificium eucharisticum. Mivel a mai gyakorlatban nincs meg az esti szentmiseáldozat, azért valóban úgy foghatjuk fel, mint hálaadást a reggel bemutatott szentmiséért.[99] Szerkezete majdnem azonos a laudes szerkezetével, a különbség mindössze, hogy a negyedik helyen nem bibliai ének, hanem zsoltár van. Bevezetés: lásd a laudesét. I. 5 zsoltár az antiphonával II. rövid olvasmány III. himnusz IV. vers és felelet V. Magnificat az antiphonával VI. Záróimádság Befejezés: lásd a laudesét. A vecsernyében 19 zsoltár közül választ ki a zsolozsma minden alkalomra ötöt. De a legtöbbször elôforduló zsoltárok a 109., 110., 111. és a 116. Látszatra a zsoltároskönyv sorszáma szerint következnek egymás után, de azért találhatunk bennük valami közös gondolatot és ez a lelkek megváltása és megdicsôülése, isteni Fejükkel, a Megváltóval való kapcsolat által. Ezekrôl elmélkedjünk magunk számára is, de azután prédikáljuk is el híveinknek, mint Faulhaber bíboros prédikált mind a 19 vecsernyei zsoltárról.[100] Az elsô zsoltártól kezdve mintha a mennyország nyílnék meg és látnók ragyogását. Nehezen találunk másutt ilyen kevés szóval ennyi csodát megrajzolva s ennyire magasztos nyelven. Leírja a Megváltónak teljes nagyságát, melyet Isten maga hirdetett ki: örök születését, papságát, áldozatát, küzdelmeit, gyôzelmét, uralmának dicsôségét és erejét. Mi lehetne alkalmasabb, hogy fölemelje a lelket e világ fölé, hogy meg tudja vetni annak hiúságait! Milyen boldogsággal kell a papnak is mindennap hirdetnie azokat a címeket, melyekkel az örök Atya dicsôíti Fiát s melyeket az isteni Fiú közöl az ô szolgáival, választottjaival! Milyen hálával, hivatásának minô átérzésével, a szent oltár iránt mily nagy tisztelettel kell ismételnie és magára alkalmaznia ezeket a nagyjelentôségű szavakat: Te pap vagy mindörökké... Az Úr a te jobbodon... Ítél a nemzetek között!... Az Egyház miután elénekelte az Isten Fiának dicsôítését, ki a mennyben gyôzedelmeskedett, vele magasztalja az ô Atyjának jóságát kiválasztottjai s élô tagjai iránt. Mert a 110. zsoltárt nem lehet csak Izrael népére korlátozni: láthatóan kiterjed ez az egész Egyházra, vagyis a kiválasztott népre, melyet Isten szeret, kik a földet betöltik s kikkel örök szövetséget kötött. Mindenekfölött említésreméltó a csodálatos eledel, mellyel táplálja ôket: ,,Táplálékot adott az ôt félôknek.'' Azután az uralom, melyet megígért neki minden nemzetek felett. ,,Hogy örökségül adja neki a nemzeteket'', megkegyelmezett nekik, megszabadítván ôket a pokol szolgaságától, melynek az egyiptomi fogság csak jelképe volt: ,,Megváltást adott''... Nincs meghatóbb, mintha ezt a zsoltárt Jézus Krisztussal és az ô szentjeivel való közösségben imádkozza az oltár papja, aki letéteményese és kiosztója a manna által jelképezett isteni eledelnek. A ,,Beatus qui'' kezdetű zsoltárt tárgya természetszerűen az elôzô zsoltárhoz fűzi. Miután néztük a kiválasztott népet összességében, a Szentlélek azt Fejében és külön-külön tagjaiban szemléli. Az igaznak boldogságáról fest egyszerű és megható képet; azután arról szól, aki mindenekfölött példaképe és forrása minden igazultságnak; végül szembeállítja ezzel a meg nem térô bűnösnek boldogtalanságát, akinek bűnét nem törölte el Isten irgalmassága és kegyetlenül szenved a lelkiismeretfurdalástól, a gyötrô fájdalomtól és reménytelenségtôl. Nincs ennél alkalmasabb intés a bűntôl való elfordulásra és az erény szeretetére. Amilyen egyszerű és nyugodt hangú a 111. zsoltár, olyan lelkes és magasztos a következô, a ,,Laudate pueri...'' Az Istennek nagysága és a mi gyöngeségünkhöz való leereszkedése megragadják a zsoltáros szívét. Egy jámbor pap mondotta, hogy nem tudja az öröm ujjongása nélkül elimádkozni ezt a szép részt: ,,Felemeli a szegényt a porból... hogy a fejedelmek közé ültesse...'', mert emlékezteti arra a kegyelemre, melyet Istentôl nyert, midôn közösséget adott neki Egyháza elöljáróival és az ennél még drágább kegyelemre, melyben részesíteni akarja, hogy a mennyország örök királyságának uralkodói közé helyezze. A két utolsó vers az Egyházra emlékeztet, mely a fogyhatatlan termékenység ígéretét nyerte, de gyermekeinek szaporodását csak papjainak buzgósága és munkája arányában láthatja. Az utolsó zsoltár változik. Legtöbbször a 116. zsoltárt imádkozzuk: ,,Dicsérjétek az Urat minden nemzetek.'' Az elismerés és a buzgóság egyszerű szava, hála és köszönet a Megváltónak, hogy minden népnek megadja megváltása zálogát. Sürgetô kérés, hogy az isteni Jóság megvalósítsa a maga teljességében irgalmasságának terveit. Xavéri Szent Ferenc nem fáradt bele ismétlésébe; ez lett folytonos kérése, mert ebben találta meg lelke legégôbb vágyának kifejezését: Isten országának elterjedését az egész földön.[101] Nem szólhatunk itt részletesebben a többi zsoltárról, melyek még elôfordulnak az officium ezen részében. Az ünnep tárgyára gondolva észrevesszük, hogy melyiket miért választották és megtaláljuk a megfelelô alkalmazást. A Boldogságos Szűz ünnepein pl., amikor a következô zsoltárokat imádkozzuk: ,,Örülök, midôn mondják nekem...'', ,,Ha az Úr nem építi...'', ,,Dicsérd Jeruzsálem...'' -- feledhetjük-e, hogy a Szent Szűz mindenekfölött ,,az Úr háza'', ,,Dávid tornya'', ,,a szent város'', így magasztalja ôt az Isten Lelke. Az apostolok officiumában megkap bennünket ezeknek a verseknek különleges értelmezése: ,,Midôn megfordította az Úr Jákob fogságát...'', ,,Sírva mentek...'', ,,Ha a tenger végére megyek lakni, oda is a te kezed vezet el engem...'', ,,Istenem, nagyon tisztelem a te barátaidat...'' Bizonyára feltűnik a mártírok ünnepén a ,,Hittem...'' kezdetű zsoltárnak ez a verse: ,,Drága az Úr elôtt az ô szentjeinek halála...'', ,,Széttörted bilincseimet...'' stb. Az egyházfôk ünnepén ezek a papi lélekkel teljes szavak: ,,Ha belépek házamba, ha pihenésre térek (mindig arra gondolok, hogy), helyet találjak az Úr házának ,,A te papjaid igazságba öltöznek...'' Végül a szüzek zsolozsmájában a legmagasztosabb és legtisztább érzések ezeknek az ártatlan lelkeknek kiváltsága, kik úgy mentek át ezen a földön, hogy semmi mást nem kívántak, mint a mennyországot és akik annál több dicsôséget adtak Istennek, minél alázatosabbak és természetüknél fogva minél gyöngébbek voltak. {kép} Bôvebben még csak a Szent Szűz diadalmas énekérôl kell elmélkednünk: a Magnificatról. Ez az új törvény elsô éneke és elsô próféciája. Szent Ambrus a Szent Szűz alázatosságának eksztázisát látja benne: ez az ô hálájának himnusza is. Két egyenlô részre oszlik: az öt elsô versben hálát ad a Szent Szűz az Úrnak, hogy kiválasztotta ôt Fia édesanyjának; a további öt versben nagy vonalakkal megrajzolja a megtestesülés hatását a világban és Istennek tökéletességeit, melyek ebben a misztériumban jutnak kifejezésre. Magasztalja lelkem az Urat. Mária csak az Urat látja nagynak; csak neki hódol, ôt dicséri, ôt csodálja. -- ,,Ha Úrnak nevezi ôt, ezzel már megmondja, hogy ô szolgálóleánya.'' (Szent Antonin) És ujjong az én lelkem Istenben, az én üdvösségemben. Erzsébet mondotta: Ujjong az örömtôl a gyermek szívem alatt; Mária feleli: Ujjong a lelkem az üdvöt adó Istenben: az Üdvözítôben. -- Nem érzéketlen üdvösségét illetôen, a kegyelmek iránt, melyeket kap, nem közömbös a dicsôséggel szemben, mely reá vár; de azért mindenekfölött az Üdvözítôre gondol, a szeretetre, melyet ô érdemel, a gyöngédségre, melyet tanúsítani fog irányában, arra a csodálatos egyesülésre, melyben egyedül az övé. Mert meglátta szolgálóleányának kicsinységét: íme mostantól boldognak nevez engem minden nemzedék. Meglátta az Úr Máriát. A Szűz átérezve mondja: ,,Ô látott meg engem, nem én ôt.'' (Teoph.) -- Meglátta: nem szüzességét, ártatlanságát, hanem alázatos, kicsiny voltát. -- Mert szolgálónak nevezte magát, azért lett az Isten Anyja és az egek Királynôje. (Lk 1) Meglepô jóslat is ez a vers, mely folytatódik a századokon át és teljesedik minden nap. ,,Áldott vagy te'' -- mondják neki minden idôben, minden helyen Krisztus hívei. Mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas és szent az ô neve. Van alázatosság, mely a mi semmiségünkön alapszik s ez hideg -- mondja Szent Bernát; de van más alázatosság is, melynek eredete Isten ismerése és szeretése: ez elbűvöl és elragad; ez a legszentebb Szűz alázatossága. -- Valóban nagy dolgokat tett az Úr! Istenember és Istenanya: mi lehet náluk csodálatosabb! És az ô irgalmassága nemzedékrôl-nemzedékre száll az ôt félôkön. Nemcsak ôérette jött el az Isten Fia hozzá; szeretetében örül azoknak a javaknak, melyeket ô általa akar juttatni minden embernek. -- A kegyelem és irgalmasság idôszaka kezdôdik. Hatalmas dolgokat tett az ô karjával, elszélesztette a kevélyeket szívük gondolataival. Szűz Mária beszélni kezd a megtestesülés hatásairól. -- A múltban mondja jelen helyett a próféták szokása szerint, hogy tett az Úr; de ez örök jelen is, mindenkor nagy dolgokat tesz ô, teremt lelkeket s megszenteli azokat. -- Karjával, nem ujjával vagy kezével, hanem karjával, azaz megtestesült Igéje által. -- Kevélyek: az ördögök, a lázadó zsidók, akiket Fáraó és seregei jelképeznek az Egyiptomból való kivonuláskor. Letette a hatalmasokat a trónról és felmagasztalta a kicsinyeket. Amit akkor tett, nem szűnik meg tenni a világban: az isteni Ige megalázkodásának folytonos hatása, hogy megszégyeníti a kevélységet és felmagasztalja az alázatosságot. Az éhezôket betöltötte jókkal és a gazdagokat üresen bocsátotta el. A gazdagok: a zsidók. -- Az éhezôk: különösen a pogányok. Szűz Mária által elégítette ki Isten ezt az éhséget, általa nyerték meg a lelkek táplálékukat. Befogadta Izraelt, az ô szolgáját, megemlékezvén irgalmasságáról. Befogadta, azaz segített rajta. -- Izrael: itt ,,Isten Izraeljé''- t (Gal 6) jelenti, tehát az Egyházat. -- Megemlékezett irgalmasságáról: A mi boldogságunk alapja az Isten irgalmassága és az ô ígéretei. Amint szólott atyáinknak, Ábrahámnak és az ô ivadékának örökre. Szűz Mária mindnyájunk nevében beszél ; mert Ábrahám minden hívôk atyja, és az ígéretek, melyeket ô nyert, kiterjednek minden népre: ,,A te ivadékodban megáldatnak a föld minden népei.'' (Ter 22) Gondoljunk arra, hogy Jézus Krisztusban egy családot alkotunk vagy inkább egy testet, melyet ugyanaz a lélek mozgat és ugyanezen boldogságra van hivatva: ,,A népek örököstársak, egy testbeliek és részesek az ô ígéreteinek Krisztus Jézusban.'' (Ef 3) A gyakorlat számára most két tanácsom van. Az egyik, amit minden hóra végén ismételtem: a következô hetet szenteljük mindennap a megfelelô vecsernye teljes megértésére a szokott módszer szerint. A másikra bôvebben nem térhetünk ki, de legyünk mindnyájan a vecsernye apostolai, hogy a mai szokványos ,,litániák'' helyett újra visszakapja méltó helyét ez a szép hóra a hívôk szeretetében és gyakorlatában is. ======================================================================== Isten kezében Hogyan imádkozik az Egyház Itt van az este. Meggyújtjuk az imádság mécsesét és kérjük a békességet, az ég legszebb ajándékát az utolsó hórában, a completoriumban. {kép} Mielôtt a completorium szerkezetét tárgyalnánk, egy vallomással tartozom. Nagyon szeretem, mert a legszebb szerkezetű hórának tartom, de azért is, mert Szent Benedek alkotása. Igaz, hogy az újabb kutatás rámutat azokra a csírákra, melyek már elôbb is megvoltak, de azt nem lehet tagadni, hogy Szent Benedek volt, aki elôször beolvasztotta a zsolozsmába a hetedik hórának a completoriumot és megállapította még a zsoltárokat is, amiket ma is imádkozunk. Egyébként szerkezetében megegyezik a prima felépítésével, ami érthetô már azért is, mert mind a két hóra a szerzetesi élet szükségleteinek felel meg. Amint a prima is két különbözô részbôl áll, ugyanabból a kettôbôl tevôdik össze a completorium is, csak fordított sorrendben, az elsô az ,,officium capituli'' és a második az ,,officium chori''. I. Officium capituli. 1. Áldás és utána rövid olvasmány 2. Adiutorium... Pater... Confiteor... Absolutio. II. Officium chori. 1. Converte... Deus, in adiutorium... 2. Három zsoltár 3. Himnusz 4. Rövid olvasmány és rövid felelet 5. Versiculus 6. Simeon éneke 7. (Könyörgések) 8. Oratio Befejezés: Áldás, Mária-antiphona, Pater, Ave, Credo. A completorium elsô részének helyes megértéséhez figyelembe kell vennünk, hogy kezdetben a completorium közvetlenül az esti étkezéshez csatlakozott. Az étkezés alatt pedig olvasás volt és ehhez az olvasáshoz csatolta hozzá a felolvasó a figyelmeztetést: ,,Testvérek, józanok legyetek...'' (1Pt 5,8) Ez utóbbi rész lett azután az állandó imádság, de hogy valóban a hosszabb olvasmányt helyettesíti és ezért valóban lectio brevis és nem capitulum, mutatja az a tény, hogy áldáskéréssel és adással kezdôdik ma is, a befejezése pedig az olvasmányok után szokásos: Tu autem, Domine, miserere nobis. A legtöbb kolostorban a templomban tartott olvasás után lelkiismeretvizsgálatot tartottak és mindjárt nyilvános gyónást is végeztek.[102] Mert a lelkiismeretvizsgálat egy új részlet, ezért kezdôdött a versiculussal. Ez az utóbbi újabb eredetű, mert Szent Benedek Regulájában még nincs róla szó. Az ô korában még a Pater noster volt a bűnbocsánatot kérô és megszerzô imádság. A Confiteor a VIII. században kezd kialakulni és azzal, hogy az Egyház bevette a zsolozsmába, szentelményi jelleget is kapott. Ez azt jelenti, hogy elimádkozása nemcsak az imádkozó áhítatának mértéke szerint szerzi meg a bűnök bocsánatát, hanem a szentelményeknél közreműködô Egyház ereje segít azt kieszközölni. Tehát a tökéletes bánat szubjektív értékű imádságai helyett az Egyház ad nekünk egy objektív jellegű imádságot. Nagy kár, hogy nem hiszünk eléggé az Egyházban és e miatt nem használjuk eléggé a Confiteort sem, hanem helyette újabb formulákat próbálgatunk a magunk erejével szerkeszteni. Igaz, hogy a Confiteor abból a korszakból való, amely imádságaiban a ,,szent, erôs Istenhez'' fordulva, nem ismerte még az érzelgôs kifejezéseket. Nincs benne szó ,,végtelen szeretet''-rôl, mire ember úgysem képes. Nem is ígéri, hogy ,,soha többé'', amit ember a maga erejébôl úgysem tud megtartani. Ezek helyett alázatosan megvallja, hogy vétkezett gondolattal, szóval, cselekedettel, mégpedig saját hibájából, saját igen nagy hibájából; -- utána pedig magában nem bízik, hanem a gyôzedelmes Egyház közbenjárását kéri és szerzi meg magának. De mert ennek a kornak nagyobb volt a hite a szentek egyességének erejében, jobban is átérezte a bűntôl való szabadulás megkönnyebbedését és nem maradt a lelkében bizonytalan kérdés: vajon tökéletes volt-e az én bánatom és így megszerezte-e bűneimnek bocsánatát. Ezt az érzését és megbizonyosodását fokozta az utána következô absolutio, mert tudta, hogy bár kérô formában adja ajkunkra az Egyház, de az ô ajkán a kérés is teljesedést jelent. A második rész zsoltárai példaképül szolgálhatnak, hogyan lehet megfelelô hangulatú zsoltárokat kiválasztani az egyes hórák számára. A 30. zsoltár azt a megnyugvást sugallja lelkünkbe, mellyel az Úr is imádkozta ennek a zsoltárnak a szavait a kereszten: ,,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.'' A megnyugvás szavai után következik a remény éneke, a 90. zsoltár. Már a hóra elején, az áldásban két kegyelmet kér az Egyház: a csendes éjszakának és a szent halálnak kegyelmét (noctem quietam et finem perfectum), -- most pedig, ebben a zsoltárban bátorságot akar önteni az éjszaka és az utolsó küzdelem rémeivel szemben. Angyalainak parancsolt s azok ôriznek meg minket minden küzdelemben. Az utolsó zsoltár pedig Isten áldására szólít fel minket: Ecce nunc benedicite Domino. Lehetne-e ennél megfelelôbb érzelmeket és lehetne-e azokat a megfelelôbb módon lelkünkbe sugároztatni? Hasonló szép a completorium himnusza is. És ettôl kezdve minden a megnyugvást és békét akarja lelkünkben megerôsíteni. Az öreg Simeon éneke így lehet a mi imádságunk is és az utána következô oratio is nekünk szóló imádság. Ebben az imádságban azt kérjük, hogy Isten angyala látogassa meg ,,habitationem istam'', ezt a lakóhelyet. Ez arra mutat, hogy a legrégibb idôben, mint Szent Benedek Regulája is tanúsítja, a completoriumot nem a templomban, hanem a kolostorban végezték. Az apát pedig mint családapa, külön mindegyik gyermekét szenteltvízzel meghintette s utána áldást mondott rá. A bencés kolostorok ma is megôrzik ezt a szokást, de a római zsolozsma csak az áldást tartotta meg belôle. Befejezésként mi is megvizsgálhatjuk a completorium szerepét az eucharisztikus áldozattal szemben. Látszatra ugyanis míg a többi hóra kapcsolatba hozható a szentmiseáldozat bemutatásával, addig a completorium mintha ettôl független lenne. A matutinumban virrasztunk és így készülünk az Isten Fiának új eljövetelére, melyet minden szentmiseáldozat, mint kis parúzia, misztériumos valósággal megvalósít. Úgy, amint maga az Úr parancsolta, hogy imádsággal és virrasztással készüljünk az ô eljövetelére. A laudesben a sötétségbe beleszövôdik a felkelô nap fénye és a hajnalpír hirdeti az igazságosság Napjának eljövetelét. Így tehát ezután mondhatjuk már a szentmisét, mert abban eljön, kit a laudes éneke már elôre köszöntött: ,,Áldott, ki az Úr nevében jön.'' -- A primát is tekinthetjük a szentmisére elôkészítô imádságnak, bár mint láttuk, elsôsorban a következô nap munkáját akarja megszentelni. De vajon mi életünknek legszebb és legnagyobb műve, ha nem az ,,Opus Dei'', a szentáldozatnak a bemutatása. A kis hórákról tudjuk, hogy azok vagy közvetlen megelôzôi a szentáldozatnak vagy pedig annak kicsendülései. A vecsernye az Eucharisztiáért ad eucharisztiát; a szentmise alapításának hóráján magasztalja Istent, ki nagy dolgokat cselekedett mivelünk is. És a completorium mit tesz? Köszönetet mond minden kegyelemért, mellyel Isten a nap folyamán meglátogatott minket. De van-e nagyobb jótette az Úrnak, mint Krisztus megjelenése közöttünk a szentmiseáldozatban? Simeon éneke is akkor kapja meg teljes értelmét, ha a szentmisére és a szentáldozásra vonatkoztatjuk, tehát eucharisztikusan magyarázzuk. Így tehát nyugodtan elmondhatjuk, hogy az egész zsolozsma s annak minden hórája valóban a szentmise áldozata köré fon imádságos koszorút. Ennél az utolsó hóránál is arra kérünk mindenkit, hogy a következô héten át errôl elmélkedjék és ezt élje át teljes erejével. Akkor nyugodtan folytathatja a második kötetben következô elmélkedések olvasását. U. i. o. gl. D. ======================================================================== Jegyzetek 1 M. Schaller O. S. B.: Zum Lebenskern des kirchlichen Stundendienstes: die wirkliche Zeitordnung und Zeitgemeinschaft, Der Seelsorger, 1925, 75-76. -- Ugyanezt mondja Pr. Bernharde: Lästige Pflicht oder -- ? uo. 50-52. 2 I. Schuster O. S. B.: Delle preci orarie nel Nuovo Testamento e nei due primi secoli della chiesa. Rass. Greg. 1914. 219-246. 3 M. P. Nilsson, Primitiv Time-reckoning. -- Lund-Leipzig, 1920. 4 Odo Casel: Das christliche Kultmysterium. Pustet. (é. n.) Regensburg, 166-168. l. 5 Pius Parsch: Der Wochenpschalter. Volksliturgisches Apostolat. 1936. Klosterneuburg. 10-11. lap. 6 Edward Schneider: Néhány óra a bencések között. Fordították: Tóth Pelbárt és Szunyogh X. Ferenc. Budapest. (é. n.) Athenaeum. 44-52. l. 7 C. Callewaert, De Laudibus Matutinis, Brugis, 1928. 8 Joh. Hempel, Gebet und Frömmigkeit im Alten Testament, Göttingen, 1922. 9 Fr. Boll, Die Sonne im Glauben und in der Weltanschauung der alten Völker, Stuttgart, 1922. 10 Casel, id. mű: 161-164. l. 11 Parsch, id. mű: 11-13. 12 A. Manser O. S. B. Christus im Gleichniss der Sonne. Bened. Mschr, 1925. 407-447 -- Ua.: Christus als Morgenund Ostersonne. Uo. 1926. 89-96. 13 Casel, id. mű: 169-170. l. 14 Parsch, id. mű: 13. l. 15 Id. mű: 170. l. 16 Id. mű: 14. l. 17 C. Callewaert, Vesperae antiquae in officio praesertim Romano, Bruge, 1929. 18 P. Bayart, Pour sauver les Vépres, Vie et Arts lit. 1925, 505-515. 19 M. Löhr, Das Räucheropfer im Alten Testament. Halle, 1927. 20 Parsch, id. mű: 15. l. 21 Id. mű: 121-123. l. 22 Callewaert, De Completorio ante s. Benedictum. Collat. Brugenses, 1930. 225-230. 23 Id. mű: 15. l. 24 Schneider, id. mű: 135-138. l. 25 E. Stolz, Jesu, fili Dei, miserere mei! Ein biblisches Stoss und Ablassgebet. Rottenburger Mschr. f. Theol. 1923, 257-261. 26 I. Weiger, Der Charakter der altchristlichen Gebete, Seele, 1923, 145-148. 27 Vö. E. Roeser, Liturgisches Gebet und Privatgebet. Herder. (é. n.) Wien, 6-19. l. 28 Cabrol-Pletl, Die Liturgie der Kirche. Kempten, 1906. I. fejezete: A Biblia a liturgiában. 1-18. l. 29 Szép gyűjtemény ôs krisztusi imádságokból: Karrer: Der mystiche Strom. Arsa Sacra, Müller; -- ua.: Heiliger, starker Gott, -- ua.: Altchristliche Gebete, Mainz. (é. n.) Grünewald; -- (Ennek bevezetését használtam fel ebben a fejezetben.) -- Stangfeld S. J.: Das Dankgebet der Kirche. Freiburg. (é. n.) Herder. -- Magyarul is sajtóra készen áll egy gyűjteményem: Az elsô krisztusi századok imádságaiból. (Terv szerint megjelenik a most kezdôdô szentatya-sorozatban jövôre.) 30 Összefoglalóan lásd: Jos. Dillenberger, Für oder gegen die Psalmen? Kath. Kirchenzeitung, 1931. 31 A legjobb és legértékesebb ebbôl a szempontból Fr. S. Schellauf, Handlicher Schlüssel zum Psalterium Christianum. Graz, 1927. Szent Ágostonra támaszkodva megmutatja az ószövetségi zsoltárok keresztény értelmét. 32 Részletesen méltatja: W. Denk, Zur Gesch. des St. Blasianerbreviers. St. u. Mitteil. des Benediktiner-Ordens. 1914, 245-280. 33 Cabrol, i. m. 2. fejezete: A zsoltárok a liturgiában. 18-29. l. 34 W. Lampen, La pietŕ liturgica di S. Francesco d'Assisi Riv. Lit. 1926. 257-263. 35 Parsch, id. mű: 19-23. ,,Das Psalmenbeten.'' 36 Jó útmutatást ad A. C. Welch, The Psalter in life, worship and history. Oxford, 1926. 37 Tanításaik néhány gyönyörű szép részletét ismerteti Radó Polikárp O. S. B.: A zsoltároskönyv a tökéletes élet útmutatója. Theologia. 1934. 38 Csak magyarul tudók számára három értékes munka áll rendelkezésünkre: Sík Sándor fordítása megsejtet a zsoltárok költôiségével, Horváth Konstantin a héber szövegnek megfelelô értelmébe világít be, Pataki Arnold fordítása pedig az új Szentírás kiadásában a Vulgata latin szövegét ismerteti meg. -- A németül tudók a következôk közt válogathatnak: M. Wolter, Psallite sapienter! Erklärungen der Psalmen im Geiste des betrachtenden Gebetes und der Liturgie. 5 kötet. Freiburg[3], 1904-1907. (A legterjedelmesebb.) -- W. Thalhofer, Erklärung des Psalmen mit besonderer Rücksicht auf den liturgischen Gebrauch im römischen Breviere. Regensburg[8], 1914. (A legelterjedtebb.) -- A. Schulte, Die Psalmen des Breviers nebst den Kantika. Paderborn[2], 1917. -- W. Meyer, Die Psalmen des Priesters Betrachtungsbuch. 4 kötet. Paderborn, 1920. -- S. Landersdorfer, Die Psalmen. Regensburg, 1922. -- N. Peters, Das Buch der Psalmen. Paderborn, 1930. 39 S. Mearus, The Canticles of the Christian church eastern and western in early and medieval times. Cambridge, 1914. -- Alf. Schulz, Von Sions Lieder. Mainz, 1923. 40 Thurston, The ,,Gloria Patri'' (The Month. 1918, 406-418). -- John Binktrine, Zur Entstehung und Erklärung des Gloria. Röm. Quartal. 1927, 303-315. -- A. K. Die grosse Doxologie der Kirche. Bibel und Lit. 1928, 278-79. 41 Cabrol, id. mű: 160-161. l. 42 Babits Mihály: Amor sanctus. Bp., 1933. Magyar Szemle Társasága. 13-14. l. 43 Babits, i. m. 20. l. 44 Tudományosan tárgyalja: W. B. Sedgewich, The origin of rythme. Rev. Bénéd. 1924, 330-346. 45 A himnuszok ismertetését akarja elérni: Szunyogh X. Ferenc: A latin himnuszköltôk remekei. Bp., 1924. -- A breviárium himnuszai. I-II. Rákospalota, é. n. Szalézi Művek. 46 I. Herwegen: Die hl. Schrift in der Liturgie der Kirche. Lit. Zeitschr. 1930-31. elsô füzet. 8-17. Vö. még Th. Soiron, Das Evangelium als Lebensform des Menschen. Der kath. Gedanke. München, 1925. 47 A következô gondolatokra nézve l. A. Stonner, Bibellesung mit der kath. Jugend. Schöningh, 1936, Paderborn. 48 Vö. O. Bauhofer, Corpus Christi und Wort Gottes, Catholica. 1933, 125-140. -- Továbbá A. Duhm, Das Wort Gottes im Gottesdienst. München, 1931. 49 Norbert Peters, Unsere Bibel. Paderborn, é. n. 50 Liturgie und Predigt. (Bibel u. Lit. 2. Jahrg.) 87, 111. l. 51 Heilige Schrift und Glaubenswissenchaft, Die Schildgenossen, 1928, 50. l. 52 A. Dold: Die Worte ,,Miserere nobis'' als Orationsschluss, Jahrbuch f. Liturgiewiss. IX, 138. 53 E. T. Moneta-Caglio, Capitulum e Completorium. Ambrosius, 1933, 191-209. 54 Ath. Wintersig, Die Väterlesungen des Breviers übersetzt, erweitert und kurz erklärt, Eccl. orans XIII-XVI. Freiburg, i. B. (Aki teljesen be akar hatolni az atyáktól átvett részekbe, annak nélkülözhetetlen ez a munka!) 55 Kühár Flóris szerkesztésében ,,keresztény remekírók'' címen nemsokára 12 kötet jelenik meg a szentatyákból magyar nyelven. 56 R. Guardini Die Gestalt der Heiligen in der Liturgie. Der neue Ring, 1928, 56-64. 57 Nagyon érdekesek és a szent zsolozsma számára is nagyon hasznos indításokat adnak a következô tanulmányok (a Liturg. Zschr. 1931/32/33 évfolyamaiból): Kloeppel O. S. B., Der Typus des Martyrers nach der Communenmesse; Löhr O. S. B., Der Typus des christlichen Lehrers, -- der Virgo, -- der heiligen Frau; Kiergen O. S. B., Der Typus des Konfessors, Pontifex nach der Communenmesse. 58 Ezen vezetôgondolat szerint készült Radó-Kühár-Szunyogh: Az Egyház szentjei, Budapest, 1941. (Palladis) 59 Ezeket magyarázza Szunyogh X. Ferenc: A kis Jézus elé. Bp. 1942. (Szt. István-Társulat.) 60 G. Fornaroli, I Responsori, Riv. Lit. 1921, 177-178. 61 Erik Peterson, Heis Theos, Epigraphische, formgeschichtliche und religionsgeschichtliche Untersuchungen. Diss. Gött. 1920. (Gazdag anyagot nyújt a liturgia acclamatióhoz.) 62 Cabrol, id. mű: 120-130. l. 63 P. Glaue, Amen nach seiner Bedeutung und seiner Verwendung in der alten Kirchen. Zschr. f. Kirchengesch. 1925, 184-198. 64 Alf. Seeberg, Vaterunser und Abendmahl. (Neut. Studien, Leipzig, 1914.) -- Ad. Deissmann Epiusios. (Uo.) 65 Érdekes fejtegetést adott errôl E. Buonaiuti. Azt mondja, hogy az elsô 3 kérés meg más maradványok (Maran Atha, Veni Domine) mutatják, hogy a krisztusi hívôk imádsága elôször eschatologikus volt. De mikor ebben a Krisztust-váró hangulatban mintegy csalódtak, akkor lett az imádságuk soteriologikus. Az igazság pedig vele szemben az, hogy már a Miatyánk 3 utolsó kérése is soteriologikus, tehát már a kezdet is ennek a két érzelemnek egybekapcsolása volt. Vö. Jhb. für Liturgiewissenschaft, II. 443. 66 I. Brinktrine, Die trinitarischen Bekenntnisformeln und Taufsymbole. Tüb. Theol. Qu. schr. 1921. 156-190. Vö. Lietzmann, Symbolstudien. Zschr. f. nt. Wiss. 1921-23. 67 A legjobb tanulmányok egyikét egy protestáns szerzô adta: P. Schorlemmer, Die Kollektengebete mit Text, Ubersetzung und einem Glossar. Gütersloh, 1928. (Szépen rámutat pl., hogy a collecták kegyelemtana ágostoni.) Becsülésére pedig példát egy anglikán nyújt: I. B. Lancelot, The Religion of the collects. London, 1929. 68 Legújabban több ilyen elmélkedési könyv jelent meg. A legjobb Karl Geerling: Die Stunde Gottes. Ein Weig in das sonntägliche Beten der Kirche. Paderborn, 1940. 69 Casel, i. m. 136. l. 70 I. Cochez, La période métrique dans les pričres de la liturgie. Quest. lit. et paroiss. 1921. 117-226. F. di Capua, Il ritmo della prosa liturgica. Didaskalion. 1927. 1-23. 71 Vö. Klawek, Das Gebet zu Jesus. Seine Berechtigung und Übung nach den Schriften des Neuen Testament. Münster, 1921. -- A Szentírás ,,epikaleiszthai ton Kyrion'', annyit jelent, hogy ,,az Urat szólítani'', mégpedig a kultuszban. De bár az ôsi hívôk ismerték a Jézushoz intézett imákat és Pál is imádkozik hozzá, mégis a legtöbb imádság Istenhez irányul ,,dia Kriszton'' vagy ,,En Krisztó''. -- I. A. Jungmann S. J., Die Stellung Christi im liturgischen Gebet. Münster, 1925. 72 E. Caronti, Le prece litaniaca, Riv. di Apologica crist, 1921. 205- 238. 73 Baumstark, Von geschichtlichen Werden der Liturgie. Freiburg, 1932. Herder. 22. l. 74 Beringer, Die Ablässe. Einsiedeln Benzinger, 302. l. 75 Brinktrine, id. mű: 126, l. 76 Cabrol, id. mű: 312-331 l. 77 Romano Guardini: Besinnung vor der Feier der hl. Messe. Mainz, é. n., Grünewald. Ennek az elsô kötetében talált finom pszichológiai megfigyeléseket alkalmaztam itt a szent zsolozsmában. 78 G. Mensching, Das hl. Schweigen. Giessen, 1926. 79 Fr. Klatt, Die schöpferische Pause. Jena, 1922. 80 A. de Waul, Liturgical chant in early christian Rome, The Eccl. Rev. 1922. 465-474. 81 Casel, id. mű: 143-145. l. 82 V. Kurrein, Die Symbolik des Körpers. -- W. Stöhlin, Vom Sinn des Leibes. Stuttgart, 1934. 83 Th. Michels: Leben aus liturgischer Gemeinschaft. Jena, 1923. 64- 70. 84 Casel, id. mű: 147-157. l. 85 L. Brinktrine, id. mű: 24. § Die auf den Inhalt des Stundengebetes einwirkenden Faktoren. 116-120. l. 86 H. Dausend, Der Franziskanerorden und die Entwickelung der Liturgie. Franz. Stud. 1924. 165-178. -- A. d'Aura, Il Breviario Romano ed i Francescani nel secolo XII. Studi Frances, 1929. 29- 61. 87 Fr. Brehm, Die Neuerungen im Brevier. Regensburg, 1914. -- X. Schmid, Brevier-Reform. Lucern. 1927. 88 E. Flicoteaux összevetette ôket. L. La vie spirit. 1924. 365-384. 89 Újabban szép magyarázatát adta Halász Pius: Örök liturgia c. szép könyvében. Bp., 1942. Korda. 90 E. B. Lease, The number Three, Mysterious, Mystic, Magic. (Classical Philology, 1919.) 91 Az úrnapi zsolozsmára vonatkozóan lásd Dr. Duret: Die Schönheiten des Offiziums in festo Corporis Christi Wien, 1854. 92 Casel, id. mű: 137-139. 93 Ezek az elmélkedések Bacuez könyvébôl valók: L'office divin. Paris, 1916. Gigond. 94 Parsch, id. mű: 19. l. 95 Leggazdagabb ismertetése N. Gihr, Prim und Komplet des römischen Breviers. Freiburg, 1924. 96 Pr. Schepens, L'office du chapitre ŕ prime. Rech. de science rélig. 1921-22. 97 P. Schepens, Le début du Bénédicité. Rech. de science vel. 1920, 368-371. -- Válaszol rá P. Batiffol uo.1923, 166-168. 98 Casel, id. mű: 131-136. 99 A mai világ nagy lelki szüksége változást hozott ebben is és közelebb hozta a liturgikus apostolság egyik kedves gondolatának: az esti misének a megvalósulását. Németországban ugyanis a rendkívüli körülményekre való tekintettel megengedte a Szentszék, hogy vasárnap és ünnepen (Bécsben egy helyen hétköznap is) este félnyolckor mutassanak be szentmisét. 100 M. Kard. Faulhaber, Die Vesperpsalmen der Sonn und Feiertage weiteren Kreisen erklärt. München, é. n. 101 A vecsernye zsoltárainak költôi szép magyarázatát adja Halász Pius már említett könyvében. (Örök liturgia. Budapest, Korda.) 102 C. R. Pasté, La confessione liturgica. Scuola catt. 1922. 47-58.