Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Pápai Biblikus Bizottság Szentírásmagyarázat az Egyházban Vatikáni dokumentum Az eredeti mű címe: Päpstliche Bibelkommission: Die Interpretation der Bibel in der Kirche Libreria Editrice Vaticana Fordította: Székely István A fordítást ellenôrizte: Tarjányi Béla Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Kísérô szavak a Biblikus Bizottság dokumentumához Bevezetés A/ Az idôszerű kérdések B/ A jelen dokumentum célja I. A magyarázat során alkalmazott módszerek és megközelítési irányok A/ Történeti-kritikai módszer B/ Az irodalmi elemzés új módszerei C/ A Szentírás hagyományon alapuló megközelítése D/ Megközelítés a humán tudományok segítségével E/ A Szentírás gondolatrendszertôl függô megközelítése F/ A Szentírás fundamentalista értelmezése II. Hermeneutikai kérdések A/ Filozófiai hermeneutikák B/ A sugalmazott Írás értelme III. A katolikus magyarázat jellegzetességei A/ Magyarázat a bibliai hagyományon belül B/ Szentírásmagyarázat az Egyház hagyományában C/ Az egzegéták feladata D/ A szentírásmagyarázat viszonya a többi teológiai tudományágakhoz IV. Szentírásmagyarázat az Egyház életében A/ Aktualizálás B/ Inkulturáció C/ A Szentírás használatáról Záró következtetések Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 2001-ban jelent meg a Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásában, a Bibliai írások sorozat elsô köteteként, az ISBN 963 85272 7 7 azonosítóval. Az elektronikus változat Tarjányi Béla professzor, a Társulat igazgatója engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. ======================================================================== Kísérô szavak a Biblikus Bizottság dokumentumához A Biblia tanulmányozása mintegy lelke a hittudománynak, mondja a II. Vatikáni Zsinat, XIII. Leó pápa szavaihoz csatlakozva (DV 24). Ez a tanulmányozás soha nem zárul le; minden kornak a maga módján újra keresnie kell a szent könyvek megértését. A szentírásmagyarázat történetében új korszakot nyitott meg a történeti-kritikai módszer. Ez új lehetôségekkel szolgál a bibliai szövegek eredeti mondanivalójának megértéséhez. Mint minden, ami emberi, úgy ez a módszer is a pozitív lehetôségek mellett veszélyeket rejt magában: az »eredeti« keresése arra vezethet, hogy az igét egészen a múltba helyezzük vissza, és többé ne a maga jelenvalóságában fogadjuk be. Oda juthatunk, hogy már csak a szó emberi mivolta látszik valóságosnak, és az emberi dolgok megértésére kidolgozott módszer képtelen megragadni Istent, a tulajdonképpeni szerzôt. Az ilyen »profán« módszernek a Szentírásra való alkalmazása joggal vitatható. De a hittudomány számára mindaz hasznos és értékes, ami segíti az igazság jobb megismerését és saját elképzeléseink kordában tartását. Ennek értelmében volt szükséges, hogy ez a módszer is részt kapjon a hittudományi munkában. Mindent át kell törni, ami látókörünket szűkíti, s ami akadályoz abban, hogy a pusztán emberinél messzebbre lássunk és annál többet halljunk. A vita, amely a történeti-kritikai módszer alkalmazásának határai és mikéntje tekintetében keletkezett, még egyáltalán nem zárult le. Ebben a vitában a katolikus Egyház tanítóhivatala több ízben is állást foglalt jelentôs dokumentumok útján. Mindenekelôtt XII. Leó pápa rajzolt útjelzôket az egzegézis térképére 1893. november 18-án a Providentissimus Deus körlevéllel. A rendkívül magabiztos, sôt valósággal dogmatikusan fellépô liberalizmus korában meglehetôsen kritikusan nyilatkozott, de nem zárta ki az új lehetôségekben rejlô pozitívumokat. Hozzá hasonlóan -- ötven évvel késôbb, a nagy katolikus egzegéták gyümölcsözô munkája nyomán -- XII. Pius pápa 1943. szeptember 30-án a Divino Afflante Spiritu c. körlevelében már inkább bátorított az új módszereknek a Biblia megértése terén való gyümölcsöztetésére. A II. Vatikáni Zsinatnak az isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúciója, a Dei Verbum 1965. november 18-án mindezeket átvette, és megajándékozott azzal az irányadó szintézissel, amely egyrészt az egyházatyák teológiájából merített maradandó meglátásokra, másrészt a modern kor új módszereire épít. Idôközben az egzegétikai munka módszereinek választéka úgy kibôvült, ahogyan az harminc éve még nem volt látható. Új módszerek és megközelítések ajánlkoznak, a strukturalizmustól a materialisztikus, a pszichoanalitikus, a felszabadítási egzegézisig. Másrészt új kísérletek is történnek az egyházatyák egzegétikai módszereinek visszanyerésére és a Szentírás lelki értelmezése új útjainak megnyitására. Ezért a Pápai Biblikus Bizottság kötelességének tartotta, hogy száz évvel a Providentissimus Deus és ötven évvel a Divino Afflante után ebben a jelenlegi helyzetben keresse és meghatározza a katolikus egzegézis helyét. Ez a Bizottság a II. Vatikáni Zsinatot követô újjáalakítása után nem a tanítóhivatal szerve, hanem olyan tudósokból álló bizottság, akik mind tudományos, mind egyházi felelôsségükkel hívô egzegétákként állást foglalnak a szentírásmagyarázat lényeges kérdéseiben, s ebben magukénak tudják a tanítóhivatal bizalmát. Így jött létre ez a dokumentum. Megalapozott áttekintést nyújt a jelenlegi utak széles sokaságáról, s ezzel tájékoztatja a kérdezôket a különbözô módszerek lehetôségeirôl és határairól. Mindezt elénk tárva a szöveg arra a kérdésre keresi a választ, vajon hogyan ismerhetô fel a Szentírás értelme, az az értelem, amelyben összekapcsolódik emberi és isteni szó, a történelmi valóság egyszerisége és az örök ige mindenkorisága, amely minden idôben együtt van. A Biblia szava valóságos múltból érkezik, de nem csak múltból, hanem egyúttal Isten örökkévalóságából is. Isten örökkévalóságába vezet bennünket, de ismét csak az idô útján át, amelyhez múlt, jelen és jövô is hozzátartozik. Hiszem, hogy a dokumentum a Szentírás megértéséhez vezetô helyes útnak e nagy kérdésében valódi segítséget nyújt és elôbbre visz. Magáévá teszi az 1893-ban és az 1943-ban kelt körlevél irányvonalát, s azt gyümölcsözôen továbbviszi. Köszönetemet szeretném kifejezni a Biblikus Bizottság tagjainak türelmes és gyakran fáradságos küzdelmükért, amelynek révén fokozatosan létrejött ez a szöveg. Kívánom, hogy a dokumentum széles körben terjedjen el, hogy így hatásosan segítsen mélyebben magunkévá tenni Isten szavát a Szentírásban. Rómában, 1993. év Szent Máté evangélista ünnepén Joseph Ratzinger bíboros ======================================================================== Bevezetés A Szentírás szövegeinek magyarázata ma is élénk érdeklôdés tárgya és fontos viták színtere. Ezek a legutóbbi idôben új vonatkozásokkal bôvültek. Mivel a Bibliának döntô hatása van a keresztény hitre, az Egyház életére, valamint a keresztények és más vallások hívôi közti kapcsolatokra, a Pápai Biblikus Bizottság felkérést kapott, hogy nyilatkozzék a szentírásmagyarázat ügyérôl. Az idôszerű kérdések A bibliamagyarázat nem korunk problémájaként merül fel, amint azt néha gondolják. Magában a Szentírásban olvashatjuk, hogy az Írás megértése néha nehézséget okoz. A Bibliában világos szövegek mellett homályos helyeket is találunk. Amikor Dániel Jeremiásnak bizonyos jövendöléseit olvasta, sokáig kereste a jelentésüket (Dán 9,2). Az Apostolok cselekedeteibôl tudjuk, hogy hasonló helyzetben volt egy 1. századbeli etiópiai férfi, amikor Izajás könyvének egyik szakasza kapcsán (Iz 53,7-8) magyarázóhoz kellett fordulnia (Csel 8,30-35). Szent Péter második levelében olvashatjuk, hogy »az Írásnak egyetlen jövendölését sem szabad önkényesen értelmeznünk« (2 Pét 1,20), továbbá Szent Pál leveleirôl azt, hogy »vannak bennük nehezen érthetô dolgok, ezeket a tanulatlan és állhatatlan emberek kicsavarják a saját vesztükre, akárcsak a többi Írást is« (2 Pét 3,16). A kérdéskör tehát nem új, de súlya az idôk folyamán megnôtt: Hogy a mai olvasó a Bibliában leírt tettekhez és kijelentésekhez közelebb kerüljön, majdnem 20 vagy 30 évszázaddal korábbi idôbe kell visszahelyezkednie, ez pedig nem könnyű. Ezenkívül ma -- a szellemtudományok fejlôdése folytán -- a magyarázat bonyolultabb feladattá vált. Az ókori szövegek feltárására tudományos módszerek alakultak ki. Mennyire alkalmasak ezek a módszerek a Szentírás értelmezésére? Az Egyház lelkipásztori óvatosságból ebben az ügyben sokáig nagyon tartózkodóan viselkedett, mert az említett módszereket -- pozitív értékeik ellenére -- gyakran olyan elôfeltevésekkel kötötték össze, amelyek összeegyeztethetetlenek a keresztény hittel. Végül azonban kedvezôen alakultak a dolgok; ezt számos pápai dokumentum is mutatja XIII. Leó Providentissimus enciklikájától (1893. nov. 18.) XII. Piusz Divino Afflante Spiritu körleveléig (1943. szept. 30.). Ezt a fejlôdést tovább erôsítette a Pápai Biblikus Bizottság Sancta Mater Ecclesia nyilatkozata (1964. ápr. 21.), fôként pedig a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikai konstitúciója (1965. nov. 18.). Ennek a konstruktív magatartásnak a gyümölcseit jól érzékelhetjük. A katolikus Egyházban felvirágzott a Biblia tanulmányozása, és annak tudományos értékét mindinkább elismerték a tudományos körök és a hívôk egyaránt. Ez nagyon megkönnyítette az ökumenikus párbeszédet. Megerôsödött a Szentírás hatása a teológiára, s ez elômozdította a teológiai megújulást. A katolikusok körében megnôtt az érdeklôdés a Biblia iránt, és ez a keresztény életben való elôrehaladást szolgálta. Mindazok, akik a Szentírás területén alapos képzésben részesültek, elképzelhetetlennek tartják a visszatérést a szentíráskritika-elôtti értelmezéshez, amit jogosan elégtelennek tekintenek. Ugyanakkor, amikor ma már általánosan alkalmazzák az egzegézisben (így a katolikus egzegézisben is) a »történeti-kritikai«, tehát a leginkább elterjedt tudományos módszert, ezt egyidejűleg kérdésessé is teszi egyrészt más tudományos módszerek és megközelítések kialakulása, másrészt sok keresztény hívô bírálata, akik ezt a módot a hit oldaláról nézve hiányosnak tartják. A történeti-kritikai módszerrel, amely -- mint a neve is mutatja -- fôleg a szövegek és hagyományok történeti fejlôdésével foglalkozik, újabb módszerek kelnek versenyre, amelyek a szövegek szinkron megértéséhez ragaszkodnak, mind a nyelv, mind a felépítés, mind az elbeszélô szerkezet, mind a szónoki meggyôzô erô vonatkozásában. Ezenkívül a diakron módszereknek a helyett a törekvése helyett, hogy a múltat rekonstruálják, sokan úgy vizsgálják a szöveget, hogy azt a mai kor perspektívájába helyezik, például filozófiai, pszichoanalitikai, szociológiai vagy politikai tekintetben. A módszereknek és megközelítési irányoknak ezt a pluralizmusát egyesek gazdagságként értékelik, másokban viszont ugyanaz nagy zűrzavar benyomását kelti. Akár valóságos ez a zűrzavar, akár csak képzeletbeli, mindenesetre új érveket szolgáltat a tudományos egzegézis ellenzôi számára. Véleményük szerint a magyarázat ügyében folyó viták azt mutatják, hogy semmit nem nyerünk akkor, ha a bibliai szövegeket alávetjük a tudományos módszerek szempontjainak. Ellenkezôleg, sokat veszítünk. Hangsúlyozzák, hogy a tudományos egzegézis megdöbbenést kelt, és kételyt támaszt számtalan olyan pontban, amelyet korábban szó nélkül elfogadtak. Egyes egzegétákat olyan álláspontok felé terel, amelyek ellenkeznek az Egyház hitével olyan fontos kérdésekben, mint Jézus szűzi fogantatása, csodái, sôt feltámadása és istensége. És akkor is, ha ilyen tagadásokra nem kerül sor, véleményük szerint a tudományos egzegézist a keresztény élet tekintetében való terméketlenség jellemzi. Ahelyett, hogy könnyebb és biztos utat készítene Isten igéjének friss forrásaihoz, a Szentírást elzárt könyvvé változtatja, amelynek állandóan vitatható magyarázata kifinomult technikát igényel, s így a Bibliát szakemberek rezervátumává teszi. Rájuk illenek egyesek szerint az evangélium szavai: »Lefoglaltátok a tudás kulcsát, de magatok nem mentek be, akik meg bemennének, azokat akadályozzátok« (Lk 11,52; vö. Mt 23,13). Mindezek alapján úgy gondolják, hogy a tudományos egzegézis részletekbe menô munkája helyett egyszerűbb utakat kellene nyitni. Ilyen lehet például a szinkron olvasás valamelyik formája, amit elegendônek tartanak; emellett nagyon dicsérik a Szentírás úgynevezett »lelki« olvasását, s ezen olyan olvasást értenek, amelyet kizárólag a személyes, egyéni inspiráció irányít, és amelynek táplálnia kell ezt az inspirációt. A Bibliában egyesek a saját egyéni felfogásuk szerinti Krisztust és spontán vallásosságuk kielégítését keresik. Mások úgy gondolják, hogy abban közvetlen választ találnak különféle személyes és kollektív kérdéseikre. Sok szekta kínál egyedül helyesként egy-egy magyarázatot, amelyet -- állítása szerint -- kinyilatkoztatásban kapott. A jelen dokumentum célja Arról van tehát szó, hogy komolyan át kell gondolnunk a mai helyzet különbözô adottságait a bibliamagyarázat tekintetében, figyelmesen meg kell hallgatnunk a bírálatot, a panaszokat és reményeket, továbbá ki kell használnunk az új módszerek és megközelítések nyújtotta lehetôségeket. Végül pontosan meg kell határoznunk azt az irányt, ami a legjobban megfelel az egzegézis hivatásának a katolikus Egyházban. Ez ennek a dokumentumnak a célja. A Pápai Biblikus Bizottság szeretné bemutatni azokat az utakat, amelyek a Biblia emberi és ugyanakkor isteni jellegéhez lehetôleg hű magyarázathoz vezetnek. Nem kíván állást foglalni minden kérdésben, amelyek a Szentírással kapcsolatban felmerülnek, amilyen pl. a sugalmazás teológiája. Csupán meg akarja keresni azokat a módszereket, amelyeknek lehetôvé kell tenniük a bibliai szövegekben rejlô egész gazdagság feltárását, hogy így Isten szava egyre inkább szellemi tápláléka lehessen az Isten népéhez tartozóknak, váljék a hitbôl, a reménybôl és a szeretetbôl való élet forrásává és világossággá az egész emberiség számára (vö. Dei Verbum 21). E cél elérésére a dokumentum 1. rövid leírást szeretne adni a különbözô módszerekrôl és megközelítési irányokról[1], azok lehetôségeirôl és határairól; 2. meg akar vizsgálni hermeneutikai kérdéseket; 3. megfontolásokat kíván tenni a katolikus szentírásmagyarázat sajátos vonatkozásairól és a többi teológiai tudományágakhoz való viszonyáról; 4. szeretné mérlegelni, milyen hely illeti meg a szentírásmagyarázatot az Egyház életében. ======================================================================== Történeti-kritikai módszer A történeti-kritikai módszer feltétlenül szükséges akkor, amikor régi szövegek jelentését tudományosan kutatjuk. Mivel a Szentírás -- mint Isten szava emberi nyelven -- összes részletében és forrásaiban emberi szerzôk írása, azért igazi megértése nem csak megengedi, hanem egyenesen megköveteli ennek a módszernek alkalmazását. 1. A módszer történetérôl A módszer mai állapotának helyes értékeléséhez röviden át kell tekintenünk történetét. Az értelmezés e fajtájának bizonyos elemei igen régiek. Ezeket az ókorban a klasszikus irodalom görög magyarázói alkalmazták, majd késôbb, az egyházatyák korában például Origenész, Szt. Jeromos és Szt. Ágoston. Náluk még alig beszélhetünk kidolgozott módszerrôl. Annak korszerű formái késôbb fejlôdtek ki, fôként a reneszánsz humanistái s azoknak a forrásokhoz való visszatérése (recursus ad fontes) óta. Az Újszövetség szövegkritikája azonban tudományként csak 1800 tájától alakult ki, miután szakítottak a készenkapott szöveg (textus receptus) fogalmával; ugyanakkor az irodalmi kritika már a 17. században létezett. Ebben úttörô munkát végzett Richard Simon, amikor a Pentateuchusban található kettôzésekre, tartalmi eltérésekre és stílusbeli különbségekre irányította a figyelmet; megállapításai ellene mondanak annak az elképzelésnek, hogy a műnek egyetlen szerzôje van Mózes személyében. A 18. században Jean Astone még megelégedett azzal a magyarázattal, hogy Mózes egyszerűen több forrást (fôként két fô forrásművet) használt a Teremtés könyvének megírásához. A kritika azonban a késôbbiekben egyre határozottabban vitatta, hogy maga Mózes a Pentateuchus szerzôje. Az irodalmi kritika sokáig csak arra törekedett, hogy a szövegekben szétválassza egymástól a különbözô forrásokat (dokumentumokat). Így azután a 19. században kialakult a »dokumentumok« elmélete, amely igyekszik figyelembe venni a Pentateuchus szerkesztését. Eszerint négy, részben párhuzamos tartalmú, különbözô korból származó dokumentumot olvasztottak össze: a Jahvistát (J), az Elohistát (E), a Deuteronomistát(D) és a Papi Kódexet (P). Ezt a legutóbbit vette alapul a szerkesztô a mű végsô összeállításakor. Hasonló módon a »két forrás« elméletére hivatkozva igyekeztek megmagyarázni a három szinoptikus evangélium megegyezéseit és eltéréseit; a feltételezés szerint Máté és Lukács evangéliuma két fô forrás felhasználásával született: egyrészt Márk evangéliumából, másrészt Jézus mondásainak gyűjteményébôl (Q [Quelle]). A tudományos egzegézisben mindkét elméletet lényegében még ma is fenntartják, bár vitatják is. Az irodalmi kritika, amikor a Biblia szövegeinek keletkezési idôrendjét akarta meghatározni, arra szorítkozott, hogy a különbözô források szerint szétválassza és feldarabolja a szövegeket. Nem fordított elég figyelmet a szentírási szöveg végsô alakjára. Az üzenet, amit a szöveg ebben a mai formájában kifejez, nem volt fontos a számára (kevéssé figyelt a szerkesztôk művére). Ennek alapján a történeti- kritikai módszer bomlasztónak és romboló hatásúnak tűnhetett, annál inkább, mivel egyes egzegéták -- az akkori felfogásban művelt vallástörténet vagy filozófiai nézetek befolyása alatt -- negatív véleményt nyilvánítottak a Bibliáról. A módszert Hermann Gunkel mentette ki a szűken értelmezett irodalmi kritika gettójából. Bár továbbra is gyűjteményes műveknek tekintette a Pentateuchus könyveit, mégis különös figyelmet szentelt a különbözô szakaszok sajátosságainak. Arra törekedett, hogy megállapítsa minden egyes egység műfaját (pl. »legenda« vagy »himnusz«), valamint keletkezésének élethelyzetét (»Sitz im Leben«; pl. igazságszolgáltatás, liturgia stb.). Az irodalmi műfajoknak ehhez a kutatásához kapcsolódik »a formák kritikai kutatása«, a »formatörténet«, amelyet Martin Dibelius és Rudolf Bultmann alkalmazott elôször a szinoptikusok egzegézisében. Az utóbbi a formatörténeti vizsgálatot egy olyan bibliai hermeneutikával kötötte össze, amelyet Martin Heidegger egzisztencialista filozófiája ihletett. Ennek az lett a következménye, hogy a formatörténetet sokan komoly fenntartással fogadták. Mégis voltaképpen ez a módszer vezetett ahhoz az eredményhez, hogy világossá vált, hogyan jött létre az újszövetségi hagyomány a keresztény közösségben és miként nyerte el formáját az ôsegyháztól; hogy az hogyan jutott el Jézus saját igehirdetésétôl a Jézusról mint Krisztusról szóló igehirdetésig. A formatörténethez társult a szerkesztéstörténet, azaz a szerkesztés kritikai vizsgálata. Ez igyekezett kiemelni minden evangélista saját hozzáadását és azt a teológiai célt, amelyet szerkesztôi munkájában követett. E legutóbbi módszer alkalmazásával teljesebbé vált a történeti-kritikai módszer különbözô fázisainak sora: a szövegkritikát követi az irodalmi kritika, amely részekre vágja a szöveget (forráskutatás), majd a formák kritikai kutatása, végül pedig a szerkesztés elemzése, amely a szöveg egészére figyel. Így érthetôbbé válik a Biblia szerzôinek és szerkesztôinek szándéka, s ezáltal az az üzenet is, amelyet az elsô befogadókkal közölni akartak. Ennek révén a történeti-kritikai módszer kiemelkedô szerepet kapott. 2. Alapelvek A történeti-kritikai módszer klasszikus formájában az alábbi alapelveket követi: Történeti módszerrôl van szó; nem csak azért, mert régi szövegekkel dolgozik -- esetünkben a Biblia szövegeivel -- és azok történelmi jelentôségét kutatja, hanem azért is, sôt fôleg azért, mert tisztázni akarja a bibliai szövegek keletkezésének történeti folyamatát. Ez a diakron (több idôszakot átfogó) folyamat gyakran bonyolult és sokáig tart. A szövegek -- létrejöttük különbözô fázisaiban -- a hallgatók vagy olvasók különféle csoportjaihoz szóltak, más-más helyen, korban és helyzetben. A módszer kritikai, mivel teljes egészében (a szövegkritikától a kritikai szerkesztés-kutatásig) tudományos, a lehetôség szerint objektív kritériumok szerint jár el, hogy így lehetôvé tegye a modern olvasó számára azoknak a bibliai szövegeknek tartalmi megközelítését, amelyek értelmét gyakran nehéz megragadni. Elemzô módszerként annak rendje és módja szerint ugyanúgy kutatja a Biblia szövegét, mint minden más ókori szöveget. Úgy kutatja, mint az emberi nyelv termékét. Ezáltal azonban az isteni kinyilatkoztatás tartalmának jobb megértésére segíti az egzegétát, fôleg a kritikai szerkesztéstörténet révén. 3. A módszer leírása A történeti-kritikai módszer mai fejlettségében a következô lépéseket foglalja magába: A tudományos kutató munka elsô fázisa a szövegkritika, ami már hosszú ideje gyakorlattá vált. Azáltal, hogy alapul veszi a legrégebbi és legjobb kéziratok bizonyító erejét, valamint a papiruszok ismeretét, a régi fordításokat és a patrisztikát, próbál összeállítani -- bizonyos szabályok szerint -- egy olyan Biblia-szöveget, amely a lehetô legjobban megközelíti az eredetit. A szöveget ez után nyelvi (morfológiai és szintaktikai)[2] és jelentésbeli (szemantikai) elemzésnek vetik alá, felhasználva a történeti-filológiai kutatások eredményeit. Ezt követôen az irodalmi kritika azon fáradozik, hogy meghatározza a kisebb vagy nagyobb szövegegységek elejét és végét, s ellenôrizze a szöveg belsô összetartozását. Bizonyos szövegek összetett jellege felismerhetô a kettôzésekbôl, az összeegyeztethetetlen ellentétekbôl és más jelekbôl; ezeket ilyenkor kis egységekre bontják, hogy kiderítsék különbözô forrásokhoz való tartozásuk lehetôségét. A »műfajkritika« igyekszik megállapítani az irodalmi műfajokat, azok keletkezési körülményeit, sajátságait és fejlôdését. A hagyománykritika elhelyezi a szövegeket a hagyomány-áramlatokban, amelyek történelmi fejlôdését pontosabban is meg akarja ismerni. Végül a szerkesztéskritika azokat a változásokat vizsgálja, amelyeken a szövegek a végsô alakítás során átmentek; elemzi a végleges szöveget, különbséget téve a szövegek között mindenkori irányultságuk szerint. Míg az elôzô lépések a szöveget keletkezésében, annak idôbeli rétegeit áttekintve (diakron perspektívában) magyarázták, addig ez az utolsó lépés az eredményt tartja szeme elôtt (szinkron vizsgálat): magát a szöveget fejtegeti, felhasználva különbözô elemeinek egymásközti kölcsönös vonatkozásait, s azt annak az üzenetnek a szempontjából szemléli, amit a szerzô kortársaival közölni akar. Így figyelembe vehetô a szöveg pragmatikus szerepe (gyakorlati célja) is. Ha a vizsgált szövegek valamely történelmi irodalmi műfajhoz tartoznak vagy történelmi eseményekkel vannak kapcsolatban, akkor az irodalmi kritikát történelmi kritika egészíti ki, hogy megállapítsák a szöveg mai értelemben vett történelmi jelentôségét. Így derül fény a bibliai kinyilatkoztatás konkrét fejlôdésének különbözô lépéseire. 4. Értékelés Milyen értékkel bír a történelmi-kritikai módszer, fôként a jelenlegi fejlettségi állapotában? Ha ezt a módszert tárgyilagosan alkalmazzák, akkor semmilyen elôfeltevést (apriori-t) nem tartalmaz. Ha az alkalmazás mégis ilyen elôfeltevések alapján történik, akkor ez nem a módszerbôl ered, hanem értelmezési rangsorolásból, hermeneutikai opciókból, amelyek irányítják a magyarázatot és tendenciózusak lehetnek. A módszer kezdetben a forráskritika és a vallástörténet felé irányult; késôbb azonban kiderült, hogy új utat nyitott meg a Bibliához, amikor kimutatta, hogy az olyan írások gyűjteménye, amelyek többnyire, fôleg az Ószövetség esetében, nem egyetlen szerzôtôl származnak, hanem hosszú elôéletük van. Ez pedig kibogozhatatlanul összefonódott Izrael vagy az ôsegyház történetével. Korábban a zsidó és a keresztény bibliamagyarázat önmaga számára is kevésbé tisztázta azokat a konkrét történelmi adottságokat, amelyek között Isten szava gyökeret vert. Ismeretük sommás és homályos volt. A hagyományos egzegézisnek egy olyan tudományos módszerrel való szembekerülése, amely kezdetben tudatosan eltekintett a hittôl, sôt néha ellenkezett vele, biztosan fájdalmas folyamat volt. Késôbb azonban üdvösnek bizonyult: miután a módszer véglegesen megszabadult hozzátapadt elôítéleteitôl, a Szentírás igazságának pontosabb megértésére vezetett (ld. Dei Verbum, 12). A Divino Afflante Spiritu szerint a Szentírás irodalmi értelmének kutatása az egzegézis lényeges feladatát képezi. E feladat betöltéséhez szükséges, hogy meghatározzák a szövegek irodalmi műfaját (ld. Enchiridion Biblicum, 560). Ehhez nélkülözhetetlen a történeti-kritikai módszer segítsége. Igaz, hogy a történeti-kritikai módszer alkalmazásának határai is vannak, mivel arra korlátozódik, hogy a bibliai szöveg értelmét keletkezésének történelmi adottságai között vizsgálja, és nem érdeklôdik olyan további értelmezési lehetôségek iránt, amelyek a bibliai kinyilatkoztatás és egyháztörténet késôbbi korszakai számára nyíltak meg. A módszer mégis igen értékesen járult hozzá az egzegézis és a biblikus teológia munkájához. Már régen elálltak a módszernek valamilyen filozófiai rendszerrel való összevegyítésétôl. Legújabban egy egzegétikai irányzat eltérítette a módszert a szöveg formájának hangsúlyozásával (a tartalom vizsgálatának rovására). De ezt korrigálta egy finomított szemantika (a szavak, a mondatok, a szöveg jelentésének tudományos vizsgálata) és a szövegek pragmatikus vonatkozásának kutatása. Ami a szövegek szinkron elemzésének a módszerhez való hozzákapcsolását illeti, el kell ismernünk, hogy jogos vállalkozásról van szó. Hiszen a szöveg a végsô formájában és nem valamilyen korábbi változatában fejezi ki Isten szavát. Mégis változatlanul szükség van az idôbeli kialakulás felderítésére (a diakron rekonstrukcióra), hogy érzékeljük a Szentírásban rejlô történelmi dinamizmust és feltárjuk sokszínű gazdagságát: így például a Szövetség Könyve (Kiv 21-23) az izraelita közösség más politikai, szociális és vallási helyzetét tükrözi, mint a többi törvénygyűjtemények a Második Törvénykönyvben (MTörv 12-26) és a Leviták könyvében (a Szentség Törvénye, Lev 17-26). A régi történeti-kritikai egzegézisnek felróhatnánk történészi irányulását, de ugyanúgy nem szabad az ellenkezô szélsôség hibájába esnünk, vagyis egy kizárólag szinkron egzegézist követnünk, amely nem vesz tudomást a történelemrôl. Így a történeti-kritikai módszer célja, hogy túlnyomórészt diakron módon azt az értelmet hangsúlyozza, amelyet a szerzôk és a szerkesztôk ki akartak fejezni. Ilymódon más módszerekkel és megközelítési irányokkal együtt megnyitja az utat a modern olvasó számára a bibliai szövegeknek -- mai alakjukban való -- megértéséhez. ======================================================================== Az irodalmi elemzés új módszerei A Biblia kutatásának egyetlen tudományos módszere sem elég alkalmas a szentírási szövegek gazdagságának maradéktalan feltárására. Így a történeti-kritikai módszer sem támaszthat olyan igényt, hogy mindenkit kielégítsen. Tagadhatatlan, hogy homályban hagyja a vizsgált szövegek számos vonatkozását. Ezért nem szabad csodálkoznunk, hogy napjainkban más módszereket és megközelítési irányokat is javasolnak arra, hogy valamely szöveg egyik vagy másik fontos vonatkozásának a mélyére hatoljanak. Ebben a fejezetben (B) az irodalmi kritika néhány legújabban kifejlesztett módszerét mutatjuk be. A következô fejezetekben (C, D, E) röviden megvizsgálunk különbözô megközelítési irányokat; ezek egy része a hagyomány kutatásán alapul, mások a »szellemtudományok«, ismét mások egyes különleges, mai helyzetek felôl közelítenek a szöveghez. Végül kitérünk a Biblia fundamentalista olvasására (F), amely elutasít minden módszeres magyarázó törekvést. A Szentírás egzegézise, amely felhasználja a nyelv- és irodalomtudományok mai eredményeit, egyre inkább magáévá teszi az irodalmi elemzés új módszereit, fôként a retorikai, a narratív és a szemiotikai elemzést.[3] 1. A retorikai elemzés -- A retorikai elemzés mint olyan voltaképpen nem új módszer. Újdonság egyrészt a bibliamagyarázatban való rendszeres alkalmazása, másrészt az »új retorika« létrejötte és fejlôdése. A retorika a beszéddel való meggyôzés művészete. Minthogy alapjában véve bizonyos fokig minden szentírási szöveg meggyôzô jellegű, a retorika valamilyen ismerete az egzegéták természetes eszközei közé tartozik. A szónoklattani elemzést kritikusan kell alkalmazni, mivel a tudományos egzegézist feltétlenül alá kell rendelnünk egy szellemi elbírálás követelményeinek. Sok újabb bibliai kutatás nagy figyelmet szentel a Szentírásban található retorikának. Háromféle megközelítést különböztethetünk meg. Az elsô a klasszikus, görög-római retorikára támaszkodik, a második a szemita szerkesztési módra figyel, a harmadik azokból a modern felismerésekbôl indul ki, amelyeket »új retorikának« neveznek. Minden beszéd meghatározott helyzetben hangzik el, amely három elembôl áll: a szónok (vagy a szerzô), a beszéd (vagy a szöveg) és a hallgatóság (vagy az olvasók). Ennek megfelelôen a klasszikus retorika a meggyôzésnek három tényezôjét különbözteti meg, amelyek meghatározzák a beszéd minôségét. Ezek: a szónok tekintélye, a beszéd érvei és a hallgatóságban keltett érzelmek. A helyzet és a hallgatóság különbözôsége igen erôsen befolyásolja a beszédet. Arisztotelész óta a klasszikus retorika három szónoki műfajt ismer: a jogászi (bírósági), a tanácskozási (politikai) és a szemléltetô (ünnepi) beszédet. A hellenista kultúrában igen nagy szerepe volt a retorikának. Ezért az egzegéták közül egyre többen forgatják a klasszikus retorikával foglalkozó könyveket, hogy pontosabban elemezhessék a szentírási szövegek -- különösen az Újszövetség szövegeinek -- bizonyos vonatkozásait. Más egzegéták viszont a bibliai irodalmi hagyomány különös jellegzetességeire figyelnek. Minthogy ez a szemita kultúrába agyazódik, azért ennek általános vonása, hogy különösen kedveli a szimmetrikus szerkezeteket, amelyek kapcsolatot teremtenek a szöveg különbözô elemei között. A párhuzam és más szemita szerkesztési módok sokféle formájának kutatása a szövegek irodalmi szerkezetének jobb megismerését teszi lehetôvé, s ezáltal jobban megérthetjük üzenetüket. Az »új retorika« álláspontja általánosabb. Nem csak a stílus- alakzatok, a beszédművészet és a szónoki műfajok valamiféle leltára szeretne lenni. Azt vizsgálja, hogy valamely konkrét nyelvi kifejezés miért hatásos és miért képes meggyôzôdést kelteni ebben vagy abban a helyzetben. »Realista« akar lenni azáltal, hogy nem szorítkozik csupán formai elemzésre. Kellô figyelmet szentel a beszédhelyzetnek. A stílust és a szerkezetet úgy vizsgálja, mint annak a célnak eszközeit, hogy a hallgatóságot befolyásolják. Ehhez felhasználja egyes szaktudományok, mint pl. a szemiotika, az antropológia és a szociológia újabb kutatási eredményeit. Ha az »új retorikát« a Szentírásra kívánjuk alkalmazni, akkor ez azt jelenti, hogy a gyökeréig hatolunk a kinyilatkoztatás nyelvének, mint meggyôzést célzó vallásos nyelvnek. Módszerünk ennek a nyelvnek a társadalmi érintkezésben kifejtett hatását határozza meg. A szónoklattani elemzések, fôleg azok legfrissebb eredményei különleges figyelmet érdemelnek, mert gazdagabbá teszik a szövegek kritikai vizsgálatát. Véget vetnek egy hosszantartó elhanyagolásnak, és elôtérbe állítják vagy új megvilágításba helyezik az eredeti szempontokat. Az »új retorika« jogosan hívja fel a figyelmet a nyelv meggyôzô erejére. A Biblia nem egyszerűen igazságok hírüladása. Valójában üzenet, amelynek meghatározott vonatkozásban kapcsolatteremtô szerepe van. Ennek az üzenetnek alapeleme az érvelés dinamikája és a szónoki stratégia. A retorikai elemzéseknek azonban korlátaik is vannak. Ha csak leíró jellegűek, akkor eredményeik gyakran csak stilisztikai szempontból érdekesek. Szinkron jellegük miatt nem tekinthetôk olyan független módszernek, amely önmagában elegendô volna. A Szentírás szövegeire való alkalmazásuk kérdéseket vet fel: Vajon ezeknek a szövegeknek a szerzôi nagyműveltségű környezetben éltek-e? Szövegeik megírásakor milyen mértékben alkalmazták a retorika szabályait? Az ilyen szövegek elemzésére melyik retorika alkalmasabb: a görög-latin vagy a szemita? Nem próbálunk-e túlságosan fejlett retorikát tulajdonítani egyes bibliai szövegeknek? Az ilyen és más kérdések természetesen nem akarnak lebeszélni senkit a retorikai elemzések használatáról, csupán attól akarnak megóvni, hogy azokat vakon, kellô mérlegelés nélkül alkalmazzuk. 2. A narratív elemzés -- A narratív egzegézis a bibliai üzenetnek olyan megértési és közlési módszere, amely megfelel az üzenet elbeszélô és tanúsító jellegének. Mivel pedig ez az emberek egymás közti érintkezésének egyik fô formája, azért ez jellemzô a Szentírás közlésmódjára is. Ezen belül az Ószövetség üdvtörténetet tár elénk, amelynek hatásos elbeszélése válik a hitvallás, a liturgia és a katekézis tartalmává (ld. Zsolt 78,3-4; Kiv 12,24-27; MTörv 6,20-25; 26,5-11). Magából a keresztény igehirdetésbôl (kérügmából) pedig közvetlenül következik Jézus Krisztus életének, halálának és feltámadásának elbeszélése, azoké a történéseké, amelyekrôl az evangéliumok szólnak részletesen. A katekézis számára is kézenfekvô az elbeszélô forma (1 Kor 11,23-25). Az elbeszélés-technikai megközelítések terén fontos megkülönböztetnünk az analitikus módszereket és a teológiai reflexiót. Ma számos analitikus módszert használnak. Egyes módszerek a múltbeli elbeszélési minták vizsgálatából indulnak ki. Mások a mai »narratológiákra« támaszkodnak, amelyek útja bizonyos esetekben egybeeshet a szemiotika[4] útjával. A narratív elemzés fôleg azokra a szövegelemekre irányítja a figyelmét, amelyek a feszültség ívét, a jellemeket és az elbeszélô nézôpontját hordozzák; kutatja annak módszereit, hogy miként kell egy történetet úgy elmondani, hogy az bevezesse az olvasót »az elbeszélés világába« és bevonja annak értékrendszerébe. Egyes módszerek különbséget tesznek »tényleges szerzô« és »implicit szerzô«, »tényleges olvasó« és »implicit olvasó« között. A »tényleges szerzô« az, aki megírta az elbeszélést. »Implicit szerzônek« nevezik a szerzônek azt a képét, amely a szöveget olvasva fokozatosan megjelenik elôttünk (kultúrájával, vérmérsékletével, törekvéseivel, hitével stb.). »Tényleges olvasók« mindazok a személyek, akik hozzájutnak a szöveghez, azoktól kezdve, akik elôször vették kézbe és olvasták vagy hallgatták, egészen a mai olvasókig vagy hallgatókig. »Implicit olvasón« olyasvalakit értünk, akit a szöveg feltételez vagy létrehoz, aki képes arra a szellemi és érzelmi elmozdulásra, amellyel beléphet az elbeszélés világába, és arra olyan választ adhat, amilyent a »tényleges szerzô« az »implicit szerzôt« szem elôtt tartva el kíván érni. Egy szöveg csak addig fejt ki hatást, ameddig a »tényleges olvasók« (pl. mi a 20. század végén) azonosulni tudnak az »implicit olvasóval«. Az egzegézis egyik legfontosabb feladata ennek az azonosulásnak a megkönnyítése. A narratív elemzésbôl olyan módszer alakul ki, amely képes megállapítani a szövegek hatótávolságát. Amíg a történeti-kritikai módszer a szöveget inkább »ablaknak« látja, amelyen át betekinthetünk egy adott korba (nem csupán az elbeszélt részletekbe, hanem annak a közösségnek a helyzetébe is, amelynek az elbeszélést szánták), addig itt elôtérbe kerül a szövegnek mint »tükörnek« a szerepe, abban az értelemben, hogy visszatükrözi a világnak egy bizonyos képét, »az elbeszélés világáét«, amely hatással van az olvasóra, és arra készteti, hogy fogadjon el bizonyos értékeket. A teológiai reflexió azért kapcsolódott ehhez a tipikusan irodalmi kutatási módhoz, hogy meghatározza a Szentírás elbeszélési módjának azaz tanúságtételének befolyását a hit elfogadására, és ebbôl kiindulva hermeneutikát [értelmezéstant] vezessen le a konkrét élet és a lelkipásztorkodás számára. Ez válasz arra az eljárásra, amikor a sugalmazott szöveget egy sor teológiai tételre redukálják, és ezeket olyan kategóriák szerint és olyan nyelven fogalmazzák meg, amelyek nem bibliaiak. A narratív egzegézistôl azt várjuk, hogy új történelmi helyzetekben transzponálja a bibliai elbeszélés jelentési és közlési módjait, és így jobban megtapasztalhassuk a szövegeknek az üdvösség irányába ható erejét. Feltétlenül szükséges »az üdvösséget elbeszélni« (ez az elbeszélés »informáló« vonatkozása) és azt »az üdvösségre való tekintettel elmondani« (ez a »performatív«[5] vonatkozás). Hiszen a bibliai elbeszélés -- kifejezett vagy burkolt formában -- valójában egzisztenciális felszólítást közvetít az olvasóhoz. A narratív elemzés nyilvánvalóan hasznos a Szentírás egzegézise számára, mert megfelel igen nagy mennyiségű bibliai szöveg elbeszélô jellegének. Hozzájárulhat ahhoz, hogy megkönnyítse a gyakran fárasztó áttérést a szöveg saját történeti összefüggésében való jelentése (amint azt a történeti-kritikai módszer próbálja meghatározni) és a mai olvasó számára hordozott jelentése között. Ezzel szemben a »tényleges szerzô« és az »implicit szerzô« megkülönböztetése miatt bonyolultabbá válnak a magyarázat útjai. Ami a Szentírást illeti, a narratív elemzés nem elégedhet meg azzal, hogy arra bármely elôre gyártott modellt ráerôltessen. Az elemzô munkának törekednie kell arra, hogy figyelembe vegye a Biblia sajátosságait. A szövegek szinkron [= a keletkezés körülményeitôl független] megközelítését diakron [= korfüggô] vizsgálatoknak kell kiegészíteniük. Emellett óvakodni kell attól a kínálkozó lehetôségtôl, hogy teljesen kizárjuk a bibliai elébeszélések rendszerezô, oktató megfogalmazású értelmezését. Ezáltal ellentétbe kerülnénk a bibliai hagyománnyal, amely ezen az úton haladt tovább. És végül: Isten elbeszélô módon közvetített szavának egzisztenciális, szubjektív hatékonyságát nem tekinthetjük a helyes értelmezés egyetlen kritériumának. 3. A szemiotikai elemzés -- A legutóbbi húsz évben bizonyos körökben erôsen kibontakozó szemiotikai elemzés egyike az úgynevezett szinkron módszereknek, vagyis azoknak, amelyek a végsô alakjában elénk táruló bibliai szöveg kutatására összpontosítják a figyelmüket. Ez a módszer, amelyet elôször az általános »strukturalizmus« névvel illettek, Ferdinand de Saussure svájci nyelvésztôl származik. Ô századunk elején egy olyan elméletet dolgozott ki, amely szerint minden nyelv a vonatkozásoknak bizonyos szabályokat követô rendszere. Nyelvészek és irodalmi szakemberek döntô szerepet játszottak a módszer kifejlesztésében. Azoknak a biblikusoknak a többsége, akik a Szentírás kutatására a szemiotikát használják, Algirdas J. Greimas-ra és az általa alapított párizsi iskolára támaszkodik. De másutt is jöttek létre hasonló módszerek vagy megközelítési irányok, amelyek a modern nyelvészeten alapulnak. Itt röviden Greimas módszerét szeretnénk példaképpen bemutatni és elemezni. A szemiotika három alapelvbôl vagy alapfeltevésbôl indul ki: Az immanencia elve: minden szöveg egy jelentési egységet képez; az elemzés az egész szöveget vizsgálja, de csak magát a szöveget; nem támaszkodik semmiféle »külsô« adottságra, mint pl. a szerzô, a címzettek, az elbeszélt események vagy a szerkesztés története. Az értelmi szerkezet elve: értelem csak a vonatkozások által, sôt magában a vonatkozásban, fôleg a különbségek egymáshoz való viszonyában jelenik meg; így egy szöveg elemzése abban áll, hogy felderítjük az elemek közti kapcsolatok (pl. szembeállítások, azonosítások) hálóját; ebbôl adódik azután a szöveg értelme. A szöveghez tartozó nyelvtan elve: minden szöveg alkalmaz valamilyen nyelvtant, azaz bizonyos számú szabályt vagy szerkezetet; egy mondatokból álló egységben, amit beszédnek nevezünk, különbözô síkok vannak, s ezek mindegyikének saját nyelvtana. Valamely szöveg teljes tartalmát három síkon elemezhetjük: Narratív sík: Itt a szövegben azokat a változásokat kutatják, amelyek a kezdeti és a végsô állapot között bekövetkeztek. Az elemzés próbálja kidolgozni az elbeszélés íve mentén fekvô különbözô fázisokat, amelyek logikai kapcsolatban vannak egymással és az átalakuláshoz vezettek. A fázisok mindegyikében pontosan meghatározzák azoknak a »szerepeknek« a kapcsolatait, amelyeket a helyzetüket meghatározó és az átalakulást végbevivô »szerepjátszók« töltenek be. Diszkurzív sík: Az elemzés három munkafolyamatból áll: a) Megállapítják és osztályokba sorolják a szöveg alakjait, azaz jelentéssel bíró elemeit (cselekvô személyek, idô, hely). b.) A szöveg mindegyik alakjának meghatározzák a pályáját, hogy kiderüljön, miként használja ôket a szöveg. c.) Vizsgálják az alakok tematikus értékét; ez a vizsgálat azt tárja fel, hogy a szereplôk »kinek a nevében« (érték!) mennek keresztül éppen az adott szövegben leírt fejlôdésen. Logikai-szemantikai sík: Ez a legmélyebb és egyúttal a legelvontabb sík. Azon a követelményen alapul, hogy minden beszédnek s a beszéd narratív és diszkurzív szervezettségének az alapját logikai és jelentésbeli formák képezik. Ezen a síkon azt jelenti az elemzés, hogy pontosan meghatározzák azt a belsô logikát, amelyet a szöveg elbeszélôi és alaki vonalvezetésének szakaszai magukba foglalnak. Ehhez gyakran a »szemiotikai négyszög« (franciául ,,carré sémiotique'') eszközét használják, amely két ellentétes és két egymásnak ellentmondó kifejezés (pl. fehér és fekete; fehér és nem-fehér, fekete és nem-fekete) kölcsönös viszonyait veszi alapul. A szemiotika módszerét a tudósok állandóan fejlesztik. A jelenlegi kutatások fôként a »kifejezési módra« (,,énonciation'') és az »intertextualitásra« irányulnak. A módszert elôször a Szentírás elbeszélô szövegeire alkalmazták, mivel azokhoz különösen jól használható. De egyre gyakrabban vizsgálnak ezzel más bibliai műfajokat is. A szemiotikának ez az igen futólagos ismertetése és az alapelvek bemutatása már érzékelteti a módszer elônyét és határait. Azáltal, hogy többszörösen felhívja a figyelmünket minden egyes szentírási szöveg szoros egységére, amely meghatározott nyelvi szabályokat követ, a szemiotika elôsegíti, hogy a Bibliát, Isten emberi nyelven szóló szavát megértsük. A szemiotika csak akkor használható a szentíráskutatásban, ha ezt az elemzési módot megszabadítjuk bizonyos elôfeltevésektôl, amelyeket a strukturalista filozófia alakított ki, azaz ha nem tagadjuk alanyát és szövegen kívüli vonatkozásait. A Biblia: szó a valóságról. Ezt Isten a történelemben mondta ki, és még ma is abban fordul felénk emberi szerzôk közvetítésével. A szemiotikai megközelítésnek nyitottnak kell lennie a történelem számára: elôször a szöveg szerzôinek, majd pedig olvasóinak a történelme számára. A szemiotikai elemzés alkalmazása során nagy annak a kockázata, hogy megelégedjünk a tartalom formális vizsgálatával, s így ne halljuk meg a szövegek üzenetét. Ha a szemiotikai elemzés nem vész el egy bonyolult nyelv útvesztôiben, ha a fô elemeit egyszerű nyelven tárják elénk, akkor erôsítheti bennünk, keresztényekben azt a jogos vágyat, hogy tanulmányozzuk a Biblia szövegét és fedjük fel értelmi mélységeit, még ha nem vagyunk is birtokában a szövegre s annak társadalmi-kulturális világára vonatkozó minden történelmi ismeretnek. Így a módszer hasznosnak bizonyulhat a lelkipásztorkodásban, különösen ha kevésbé képzettek csoportjai kívánják megismerni és megérteni a Szentírást. ======================================================================== A Szentírás hagyományon alapuló megközelítése Bár az elôbbiekben bemutatott irodalmi módszerek a történeti-kritikai módszertôl eltérôen jobban figyelnek a vizsgált szövegek belsô egységére, maguk mégsem elegendôk a Biblia magyarázatára, mert minden szöveget önmagában, elszigetelten vizsgálnak. A Szentírás azonban nem egyszerűen egymással kapcsolatban lévô szövegek gyűjteménye. Sokkal inkább egyetlen nagy hagyomány tanúságainak egysége. Ezt a tényt a bibliai egzegézisnek figyelembe kell vennie, ha összhangban akar maradni kutatásának tárgyával. A Szentírás több modern megközelítési módja ebbôl a nézôpontból válik érthetôvé. 1. A kánoni megközelítés (»kánonkritika«) A »kánoni« megközelítés az Egyesült Államokban kezdôdött kb. 20 évvel ezelôtt. Mivel kiderült, hogy a történeti-kritikai módszer néha nehezen képes teológiailag használható eredményekre, a »kánoni« megközelítés olyan teológiai magyarázati módot kíván alkalmazni, amely kifejezetten a hit keretén belül mozog: a Bibliára mint egészre támaszkodik. Eszerint minden bibliai szöveget a Szentírás kánonjának fényében magyaráznak, annak a Szentírásnak a fényében, amely egy hívô közösség hitét irányítja. Minden szöveget Isten egyetlen tervébe illesztenek bele. Így próbálják aktualizálni a Szentírást a mi korunk számára. Ezzel nem helyettesíteni akarják a történeti-kritikai módszert, hanem kiegészíteni. A javaslatokban két különbözô nézôpont érvényesül: Brevard S. Childs érdeklôdését a szöveg (könyv vagy könyv-együttes) végsô kánoni alakjára összpontosítja, arra az alakra, amelyet a közösség tekintélyként fogad el, amely hitét kifejezi és életét irányítja. James A. Sanders a maga részérôl a szöveg végsô, stabilizált formája helyett figyelmét inkább a »kánoni eljárásra« irányítja, a hívô közösség által normatívnak elismert írások kibontakozó fejlôdésére. Ennek a folyamatnak kritikai kutatása azt igyekszik feltárni, hogy új körülmények közt miként használták fel újra a régi hagyományokat, míg azok egy olyan egészet nem alkottak, amely tartós és egyúttal alkalmazkodóképes, összetartozó és különféle elemeket magába foglaló, egy olyan egész, amelybôl a hívô közösség megteremtheti a maga identitását. Ebben az eljárásban hermeneutikai[6] módszereket alkalmaztak, és alkalmaznak még ma is, a kánon rögzítése után; ezek hasonlítanak a midrás[7] módszeréhez és a bibliai szöveg aktualizálását szolgálják. Azáltal, hogy olyan értelmezésre hivatkoznak, amely feladatának tekinti a hagyomány aktualizálását, segítik a folyamatos egymásrahatást a közösség és annak iratai között. A kánoni megközelítés jogosan ellenzi, hogy túlértékeljük mindazt, amit ôsinek vagy eredetinek tekintenek, mintha egyedül ezt a szempontot kellene komolynak vennünk. Ám a sugalmazott írás valójában az, amit az Egyház elismert hitszabályként. Ennek alapján pedig vagy azt vehetjük alapul, hogy milyen a Biblia egyes könyveinek mai végleges állapota, vagy azt az együttest, amelyet a kánon könyvei alkotnak. Egy könyv csak az egész kánon fényében válik »bibliai könyvvé«. A kánoni szövegek magyarázatára a legalkalmasabb közeg kétségtelenül a hívô közösség. Ebben a hit és a Szentlélek gazdagítja az egzegézist. A közösség szolgálatára hivatott egyházi tekintélynek arra kell vigyáznia, hogy a magyarázat hű maradjon ahhoz a nagy hagyományhoz, amelybôl a szövegek származtak (ld. Dei Verbum, 10). A kánoni megközelítés különféle problémákat vet fel, fôleg ha próbálja meghatározni »a kánoni folyamatot«. Mikortól kezdve tekinthetünk egy szöveget »kánoninak«? Képviselhetjük azt az álláspontot, hogy a kérdezett idôpont az, amikor egy közösség a szöveget normatív tekintélyűnek ismeri el; ez történhet akár az illetô szöveg végleges rögzítése elôtt is. »Kánoni« hermeneutikáról akkor beszélünk, ha a hagyományok ismételt felidézése -- a változó helyzetek új vallási, kulturális, teológiai feltételei ellenére -- fenntartja az üzenet azonosságát. De felmerül a következô kérdés: Vajon még ma is annak az értelmezési folyamatnak kell-e irányítania a Szentírás magyarázatát, amely a kánon kialakulására vezetett? Másrészt számos problémát vetnek fel a Szentírás zsidó és keresztény kánonja közti bonyolult összefüggések. A keresztény Egyház azokat az írásokat vette át »Ószövetségként«, amelyek a hellenista zsidó közösségben irányadók voltak; ezek közt olyanok is vannak, amelyek a héber Bibliában egyáltalán nem, vagy más formában találhatók meg. Így a corpus[8] eltérô. Ebbôl következik, hogy a két »Szentírás« kánoni magyarázata nem lehet azonos, hiszen minden szöveget az egész corpus- szal való összefüggésében kell olvasni. A fô eltérés azonban az, hogy az Egyház az Ószövetséget a húsvéti történés -- Jézus Krisztus halála és feltámadása -- fényében olvassa. Ez alapvetô újdonságot hozott, és föltétlen tekintélyével meghatározó és végleges értelmet ad a Szentírás könyveinek (ld. Dei Verbum, 4). Az értelemnek ez az új meghatározása teljes egészében a keresztény hitletéteményhez tartozik. Ennek ellenére vitathatatlanul van valamilyen jelentôsége a régebbi, a keresztény húsvéti hitet megelôzô kánoni értelmezésnek is. Mert az üdvösségtörténet minden szakaszát a maga saját értékében is tisztelet illeti meg. Ha az Ószövetséget megfosztanánk a saját értelmétôl, akkor elvágnánk az Újszövetség történeti gyökereit. 2. Megközelítés a zsidó értelmezési hagyomány útján Az Ószövetség végsô formáját a keresztény idôszámítást megelôzô négy vagy öt évszázad zsidósága körében nyerte el. Ez a zsidóság volt az Újszövetség és a keletkezôben lévô egyház eredeti környezete is. A régi zsidó történelemre vonatkozó számos tanulmány, fôként pedig azok a kutatások, amelyek a kumráni felfedezések hatására indultak meg, fényt derítenek ennek a kornak összetett zsidó világára, mind Izrael földjén, mind a Szórványban. Ebben a környezetben kezdôdött a Szentírás magyarázata. A zsidó bibliamagyarázat egyik legrégibb tanúja az ôsi görög fordítás, a Szeptuaginta. Az arám targumok[9] is igazolják ugyanezt a törekvést, amely mindmáig folytatódik. A zsidóság az Ószövetség szövegének megôrzése és a bibliai szövegek értelmének tisztázása szolgálatában rendkívül sok tudományos eszközt hozott létre. A zsidóság bibliai tudásszomját Origenésztôl és Szent Jeromostól kezdve a legkiválóbb keresztény egzegéták igyekeztek felhasználni a Szentírás jobb megértésére. Példájukat számos mai egzegéta követi. A zsidó hagyományok különösen segítik a Szeptuaginta -- a görög nyelvű zsidó Biblia -- jobb megismerését, amely a keresztény Szentírás elsô részét képezte, legalábbis az Egyház elsô négy évszázadában; Keleten ma is ez a helyzet. A gazdag és sokrétű nem-kánoni zsidó irodalom, amit apokrífnak vagy »szövetségközi«-nek nevezünk, fontos forrás az Újszövetség magyarázatához. Az a számos eltérô egzegétikai módszer, amelyet a különbözô irányzatokat követô zsidóság alkalmazott, megtalálható magában az Ószövetségben, pl. a Krónikák könyveiben (a Királyok könyveit illetôen), és az Újszövetségben is, pl. Szent Pál egyes egzegétikai bizonyító gondolatmeneteiben. A formák sokfélesége (parabolák, allegóriák, antológiák és idézetgyűjtemények, újraértelmezô átírások, peser-ek[10], egymástól független szövegek összekapcsolása zsoltárok és himnuszok formájában, látomások, kinyilatkoztatások és álmok, bölcsességi műfajok, stb.) azonos az Ó- és Újszövetségben, miként a zsidóság összes csoportjainak irodalma is Jézus kora elôtt és után. A targumok és a midrások képviselik a szentbeszédet és a bibliamagyarázatot az elsô századok zsidóságának széles körei számára. Emellett számos Ószövetséggel foglalkozó egzegéta folyamodik középkori vagy újabb zsidó kommentátorokhoz, nyelvészekhez és lexikonkészítôkhöz, hogy jobban megértsen egyes homályos szakaszokat vagy ritka, esetleg csak egyszer elôforduló szavakat. Ma az egzegétikai vizsgálatok és viták során a korábbinál sokkal gyakrabban hivatkoznak ilyen zsidó művekre. Az ókortól máig terjedô zsidó tudás gazdagsága a Biblia szolgálatában elsôrangú segítség mind az Ó-, mind az Újszövetség egzegézisében, feltéve, hogy ezt a tudást szakszerűen használják fel. A régi zsidóság igen sokrétű volt. A farizeusság, amely késôbb a rabbinizmusban élt tovább, nem volt az egyetlen forma. A régi zsidó szövegek többszáz évnyi korszakon belül eltérô idôkben keletkeztek, és fontos, hogy mielôtt összehasonlítjuk, idôrendbe is állítsuk ôket. Mindenek elôtt lényegesen eltérô a zsidó és a keresztény közösség összetartó alapja: a zsidóságban -- ha sokféle formában is -- egy olyan vallásról van szó, amely meghatároz egy népet és egy életmódot, s amely egy kinyilatkoztatott Íráson és egy szóbeli hagyományon alapszik, míg a kereszténységben a közösség alapja a meghalt, feltámadt és ma is élô Jézusban való hit, aki Messiás és Isten Fia. E két kiindulópont két kapcsolatrendszert teremt, amelyek -- számos érintkezési pont és hasonlóság ellenére -- a szentírásmagyarázat számára gyökeresen különböznek egymástól. 3. Megközelítés a szöveg hatástörténete felôl Ez a megközelítés két alapvetô tényt fogad el: a/ Egy szöveg csak akkor válik irodalmi művé, ha olyan olvasókra talál, akik -- azáltal, hogy sajátjuknak tekintik, -- segítik azt élôvé válni. -- b/ A szövegnek ez a befogadása, amely történhet egyénileg vagy közösségben, és különbözô területeken (irodalom, művészet, teológia, aszketika és misztika), önmaga is hozzájárul a szöveg jobb megértéséhez. Ez a szövegmegközelítés, bár ismerték már az ókorban is, fôleg 1960 és 1970 között bontakozott ki az irodalomtudományok terén. Az irodalomkritika akkor kezdett élénken érdeklôdni a szöveg és az olvasók kapcsolata iránt. Ez a kutatás hasznára volt a bibliai egzegézisnek, fôleg amikor a filozófiai hermeneutika a maga részérôl hangsúlyozta a szükséges távolságot a mű és a szerzô, a mű és az olvasók között. Ezért az értelmezés során figyelni kezdtek a Szentírás egy-egy könyve vagy szakasza kapcsán az adott szöveg hatásának történetére (hatástörténet vagy befogadástörténet). Próbálták követni az értelmezés fejlôdési folyamatát az olvasók változó helyzetétôl függôen és meghatározni, milyen szerepe van a hagyománynak a bibliai szövegek megértésében. A szövegnek az olvasókkal való találkozása erôket hoz működésbe; a szöveg sugároz, és reakciókat vált ki. Hívás hangzik belôle, amelyet az olvasók -- egyénileg vagy közösen -- meghallanak. Egyébként az olvasók sohasem egymástól elszigetelt egyedek. Hozzátartoznak egy társadalmi egységhez, konkrét hagyománnyal rendelkeznek. A szöveget kérdésekkel közelítik meg, válogatnak, adott értelmezéseket javasolnak. Így végül egy új művet hozhatnak létre, vagy olyan dolgokba kezdhetnek, amelyekre közvetlenül a szentírásolvasásuk indítja ôket. Ennek a megközelítésnek számos példáját ismerjük. Különösen sokatmondó az »Énekek éneke« értelmezésének története. Ennek ismeretében feltárul, hogyan fogadta ezt a könyvet az egyházatyák kora, a középkor latin szerzeteseinek világa, vagy a misztikusok, például Keresztes Szent János. Így az értelmezéstörténet lehetôvé teszi, hogy jobban felfogjuk ennek a költôi műnek összes értelmezési módját. Ugyanígy lehetséges és hasznos az Újszövetségben egy-egy perikópa[11] értelmét (pl. a gazdag ifjú: Mt 19,16-26p) az egyháztörténelem folyamán általa keltett impulzusok fényében magyarázni. A történelem azonban megmutatja, hogy léteznek a magyarázatnak hamis és egyoldalú tendenciái is, amelyeknek káros következményei voltak, amikor például antiszemitizmusra vagy más faji megkülönböztetésre, esetleg alaptalan ezredévi reményekre vezettek. Ebbôl láthatjuk, hogy ez a megközelítés önmagában nem lehet elegendô a magyarázat számára. Szükség van megkülönböztetésre. Óvakodnunk kell attól, hogy elônyben részesítsük valamely szöveg hatástörténetének egyik vagy másik szakaszát, s így kiemelve azt tegyük az illetô szöveg egyetlen magyarázati szabályává. ======================================================================== Megközelítés a humán tudományok segítségével Hogy önmagát közölje, Isten szava gyökeret vert egy nép konkrét életében (ld. Sir 24,12). Utat vágott magának a bibliai szerzôk pszichológiai adottságain keresztül. Ezért a humán tudományok fôként a szociológia, az antropológia és a pszichológia sokat segíthetnek a szövegek bizonyos szempontjainak jobb megértésében. De figyelemmel kell lenni arra, hogy ezeknek a tudományoknak a jellegét illetôen különbözô iskolák léteznek jelentôs eltérésekkel. Ennek ellenére számos egzegéta ténylegesen eredményt ért el az e területeken folyó legújabb kutatások révén. 1. Szociológiai megközelítés A vallási szövegek kapcsolatban állnak azokkal a társadalmakkal, amelyekben létrejönnek. Ez a megállapítás érvényes kétségkívül a bibliai szövegekre is. Ezért a tudományos bibliakutatásnak lehetôleg pontosan ismernie kell azoknak a különbözô környezeteknek a társadalmi viszonyait, amelyekben a bibliai hagyományok létrejöttek. Ezt a társadalomtörténeti információt ki kell egészíteni egy megbízható szociológiai állásfoglalással, amely tudományosan rögzíti, hogy az adott konkrét esetben milyen mértékű hatást fejtettek ki a társadalmi létfeltételek. A szociológiai szemléletmód már régen bevonult az egzegézis történetébe. Ezt tanúsítja az a figyelem, amelyet a formatörténet a szövegek életbeli szerepének (a »Sitz im Leben«nek) szentelt: általánosan elfogadott tény, hogy a bibliai hagyományok tükrözik a maguk társadalmi-kulturális áthagyományozó környezetének jellegzetességeit. A XX. század elsô harmadában a »chicagói iskola« az ôskereszténység társadalomtörténeti helyzetét kutatta, és ezáltal erôs lökést adott a történeti kritikának. A legutóbbi húsz év óta (1970-- 1990) a bibliai szövegek szociológiai megközelítése teljes egészében hozzátartozik az egzegetikai kutatáshoz. Ettôl kezdve számos kérdés vetôdik fel az Ószövetség egzegézise felé. Így például meg kell kérdeznünk, hogy melyek voltak azok a különféle társadalmi és vallási szervezeti formák, amelyeket Izrael történelme folyamán ismert. Vajon kielégítô kiindulási alap-e Izrael államelôtti korszakának leírása egy központi vezetés nélküli, részekre tagolódó társadalom etnológiai modellje? Hogyan jutottak laza nemzetségi szövetségtôl szervezett monarchiáig, és innen egy olyan közösségig, amely a maga egységét csak a vallásból és a származásból nyeri? Milyen gazdasági, katonai és egyéb változásokat hozott a társadalom szerkezetében az a politikai és vallási központosítási mozgalom, amely a monarchiához vezetett? Vajon a Tízparancsolat megértéséhez nem ad-e hatékonyabb segítséget a régi keleti magatartási normák kutatása, mint a próbálkozások egy feltételezett eredeti szöveg tisztán irodalmi rekonstrukciója? Az Újszövetség egzegézise számára természetesen más kérdések vetôdnek fel. Meg kell kérdeznünk például: Annak érdekében, hogy megmagyarázzuk Jézusnak és tanítványainak a húsvét elôtti életformáját, milyen értéket tulajdonítsunk egy olyan karizmatikus csoportra vonatkozó elméletnek, amely csoport állandó lakóhely nélkül, család nélkül és vagyon nélkül körbejár? Vajon ahhoz a gyökeres szakításhoz, amelyet Jézus gyakorolt és amire tanítványait követésének keretében felszólította, folytonosan csatlakozik-e a húsvét utáni keresztény mozgalom magatartása az ôsegyház legkülönfélébb körülményei között? Mit tudunk a páli közösségek társadalmi szerkezetérôl a konkrét esetekben szoba jövô városi kultúrák keretében? A szociológiai megközelítés általában sok pozitív szemponttal segíti az egzegetika munkáját; elsôsorban nyitottabbá teszi. A történeti kritikának feltétlenül ismernie kell a szociológiai adottságokat. Ezek hozzájárulnak ahhoz, hogy érthetôvé tegyük a Biblia világának gazdasági, kulturális és vallási helyzetét. Az egzegéta azt a feladatát, hogy teljességében ragadja meg az apostoli egyház hitének tanúságtételét, nem teljesítheti anélkül, hogy szigorú tudományossággal kiderítse az újszövetségi szövegek szoros kapcsolatát az ôsegyház társadalmi viszonylataival. Szociológiai modellek bevezetése sok új lehetôséget nyújt az egzegétának arra, hogy kiderítse az egykori történelmi viszonyokat, de természetesen ezeket a modelleket illeszteni kell a vizsgálat tárgyát képezô valósághoz. Mégis néhány kockázatra is rá kell mutatnunk, amit a szociológiai megközelítés hoz magával az egzegézis számára. A szociológia a ma élô társadalmak kutatásán dolgozik. Így valójában nem volna meglepô, hogy nehézségek lépnek fel, ha ezeket a módszereket régen elmúlt társadalmi viszonyokra akarjuk alkalmazni. A bibliai és a Biblián kívüli szövegek nem képeznek feltétlenül elég nagy dokumentációt ahhoz, hogy teljes képet adjanak koruk társadalmáról. Emellett a szociológiai módszerrel esetenként az a törekvés is megjelenik, hogy nagyobb súlyt helyezzenek az emberi egzisztencia gazdasági és intézményi szempontjaira, mint személyes és vallási vonatkozásaira. 2. Megközelítés a kulturális antropológia útján A bibliai szövegeknek az a megközelítése, amely a kulturális antropológia kutatásaira támaszkodik, szoros kapcsolatban van a szociológiai megközelítéssel. Ugyanakkor a két megközelítés közti különbség az érzékenység, a módszer és a valószerű szemlélet síkján található, amelyekre itt különös figyelmet fordítanak. Míg a szociológiai megközelítés mint az elôbbiekben láttuk mindenekelôtt a gazdasági és intézményi vonatkozásokat elemzi, addig az antropológiai út sok más szempont iránt érdeklôdik, amelyek a nyelvben, a művészetben, a vallásban tükrözôdnek, de emellett ruházatban, ékszerekben, ünnepekben, táncokban, mítoszokban, legendákban is, és mindabban, ami az etnológia körébe tartozik. Mindent egybevetve a kulturális antropológia a különbözô embertípusok (így pl. a Földközi tenger térségében élô ember) jellemzô vonásait igyekszik meghatározni a maguk szociális környezetében; ehhez alaposan vizsgálja a városi vagy falusi környezetüket, a társadalom által elismert értékeket (becsület és becstelenség; titoktartás, hűség, hagyomány, nevelési mód és iskolarendszerek), a társadalmi ellenôrzés gyakorlásának módját, a családra, a házra, a rokonságra, a nôk helyzetére vonatkozó eszméket, az olyan intézményszerű párokat, mint patrónus és kliens, tulajdonos és bérlô, jótevô és elfogadó, szabad ember és rabszolga; vizsgálja továbbá a szent és a profán fogalmát, a tabukat, a beavató szertartásokat, a mágiát, az anyagi erôforrásokat, a hatalmat, az információt stb. E különbözô elemek alapján típusjegyeket gyűjtenek össze és »modelleket« állítanak fel, amelyek több kultúrában is elôfordulnak. Ez a kutatási irány természetesen hasznos lehet a bibliai szövegek értelmezése szempontjából. Fô alkalmazási területei: az ószövetségi rokonsági fogalmak vizsgálata, a nôk helyzete Izrael társadalmában, a földműveléshez kapcsolódó szertartások stb. A Jézus tanítását tartalmazó szövegekben, pl. a példázatokban sok részletet tehetünk világossá ennek a módszernek a segítségével. Ugyanez vonatkozik olyan alapfogalmakra, mint »Isten országa«, vagy az üdvösségtörténet idôfogalma, vagy közösségek létrejötte az ôsegyházban. Ezzel a megközelítéssel könnyebb megkülönböztetni a bibliai üzenet tartós elemeit, amelyek az emberi természetre alapoznak, azoktól a járulékos képzôdményektôl, amelyek különféle kultúrákból származnak. Mindazonáltal ez a megközelítés, hasonlóan az egyéb különleges megközelítésekhez, önmagában nem képes megragadni a kinyilatkoztatás sajátos mondanivalóját. Ezt nem szabad szem elôl tévesztenünk, amikor a módszer eredményeit megítéljük. 3. Pszichológiai és pszichoanalitikai megközelítések A pszichológia és a teológia mindig párbeszédet folytatott egymással. A pszichológiai kutatásnak a tudatalatti dinamikus struktúrákra való legújabb kiterjedése magával hozta, hogy megpróbálkoztak régi szövegek új értelmezésével, így a Biblia tekintetében is. Egész írásműveket szenteltek a bibliai szövegek pszichoanalitikai magyarázatának. Ezt élénk viták követték arról, hogy milyen mértékig és milyen körülmények között járulhatnak hozzá a pszichológiai és pszichoanalitikai kutatások a Szentírás mélyebb megértéséhez. A pszichológia és a pszichoanalitika kutatásai gazdagítják a bibliai egzegézist, mert ezek révén a Biblia szövegeit élettapasztalatokként és magatartási mintákként érthetjük. Tudjuk, hogy a vallás mindig a párbeszéd és a feszültség viszonyában áll a tudatalattival. Nagy szerepe van az emberi ösztönök helyes irányba való fordításában. A történeti kritika által módszeresen kutatott irányokat ki kell egészíteni a szövegekben megjelenô különbözô valóságsíkok elemzésével. A pszichológia és a pszichoanalízis ebben az irányban halad. Utat nyitnak a Szentírás többdimenziós értelmezése számára, s evvel segítenek a kinyilatkoztatás emberi nyelvének minôsítésében. A pszichológia és a maga módján a pszichoanalízis is különleges többletként hozta a szimbólumok új megértését. A szimbolikus nyelv lehetôvé teszi a vallási tapasztalat olyan szféráinak a kifejezését, amelyek tisztán fogalmi megértés útján nem érhetôk el, de az igazság keresése szempontjából értékesek. Ezért az egzegéták és pszichológusok vagy pszichoanalitikusok által közösen folytatott interdiszciplináris kutatásnak valódi elônyei vannak, amelyek tárgyilag megalapozottak és a lelkipásztori gyakorlatban beválnak. Számos példát sorolhatunk fel, amelyek az egzegéták és pszichológusok közös fáradozásának a szükségességét mutatják, így például amikor arról van szó, hogy megvilágítsák a kultikus szertartások, az áldozatok, a tabuk értelmét, megfejtsék a Biblia képies nyelvét, meghatározzák a csodaelbeszélések jelképi mélységét, vagy az apokaliptikus látomásokban vagy audíciókban[12] lejátszódó dráma hajtórúgóját. Nem csupán az a feladat, hogy leírják a Biblia szimbolikus nyelvét, hanem hogy fogadják el annak kinyilatkoztató és felszólító jellegét: hiszen Isten fölséges valósága ebben lép kapcsolatba az emberrel. Természetesen az egzegézis és a pszichológia vagy pszichoanalízis közti, a Biblia jobb megértését célzó párbeszédnek kritikusnak kell lennie, ügyelve mindegyik tudományág saját határaira. Egy ateista pszichológia vagy pszichoanalizis természetesen nem volna képes tökéletesen megérteni hitbeli valóságokat. A pszichológia és a pszichoanalízis biztosan hasznos, amikor emberi felelôsség megállapításáról van szó; de nem vonhatják kétségbe a bűn és az üdvösség valóságát. Ezenkívül ôrizkedni kell attól, hogy a spontán vallásosságot összetévesszük a bibliai kinyilatkoztatással, vagy hogy megértsük a Biblia üzenetének történelmi jellegét, ami az üzenetnek egy egyszeri esemény értékét adja. Emellett gondolni kell arra, hogy nem beszélhetünk egyszerűen »pszichoanalitikai egzegézisrôl«, mintha csak egy ilyen volna. Hiszen a valóságban a pszichológia különbözô iskoláinak és irányzatainak megfelelôen nagyszámú olyan felismerés létezik, amelyek arra szolgálhatnak, hogy elmélyítsük általuk a Biblia emberi és teológiai megértését. A közös feladat szempontjából semmiképpen nem elônyös, ha egy bizonyos iskola álláspontját tekintjük abszolút értékűnek; sôt ez inkább káros. A humán tudományok nem korlátozódnak a szociológiára, kulturális antropológiára és pszichológiára. Más tudományterületek is hasznosak lehetnek a bibliamagyarázat számára. Mindezekben az esetekben kölcsönösen tiszteletben kell tartani a szakmai illetékességet, mivel az nem gyakori eset, hogy ugyanaz a személy egyaránt szakképzett az egzegézisben és egy humán tudományban. ======================================================================== A Szentírás gondolatrendszertôl függô megközelítése Valamely szöveg értelmezése mindig függ a szöveg olvasóinak felfogásától és helyzetétôl. A mindenkori olvasók egyes szempontoknak különös figyelmet szentelnek, másokat önkénytelenül elhanyagolnak. Ezért elkerülhetetlen, hogy az egzegéták munkájuk során a kor gondolkodásmódjának hatására újabb megállapításokra jussanak, amelyekre másoknak azelôtt alig terjedt ki a figyelmük. Ehhez azonban a megkülönböztetés képességére is szükség van. Ma elsôsorban a felszabadítási mozgalmak és a feminizmus kelti a legnagyobb figyelmet. 1. A Szentírás megközelítése a felszabadítási teológia irányából A felszabadítási teológia összetett jelenség, amelyet helytelen volna túlságosan leegyszerűsíteni. Teológiai irányzatként a 70-es években fejlôdött ki. Kialakulását a latin-amerikai országok gazdasági, szociális és politikai adottságai mellett két nagy egyházi esemény is elôsegítette: a II. Vatikáni Zsinat, amely kifejezetten célul tűzte ki az aggiornamento-t [a kor szellemében való megújulást], az Egyház lelkipásztori gondoskodásának a mai világ igényei felé való fordítását, valamint a latin-amerikai püspökök második, 1968-ban Medellinben tartott konferenciája, amely a Zsinat tanítását Latin-Amerika szükségleteihez alkalmazta. Ez az irányzat azután tovább terjedt más országokban és világrészeken is (Afrika, Ázsia, az USA színes bôrű népessége). Nehéz megmondani, vajon »egy« felszabadítási teológia létezik-e és milyen a módszere. Ugyanúgy nehéz pontosan leírni, milyen módon olvassa a Bibliát, s így meghatározni, milyen többletet nyújt és melyek a határai. Azt mondhatjuk, hogy nincs különleges módszere. A Szentírást saját szociális-kulturális és politikai alapállásából kiindulva olvassa és a nép konkrét szükségleteire vonatkoztatja, hiszen az a Bibliában táplálékot kell hogy találjon hite és élete számára. Tehát nem elégszik meg a szöveg tárgyilagos, az eredeti helyzetben szándékolt értelmet keresô magyarázatával. Sokkal inkább azt az értelmezést keresi, amely a nép mai élethelyzetébôl nô ki. Ha az emberek elnyomatásban élnek, olyan táplálékot kell találniuk a Szentírásban, amely küzdelmükben és reményeikben segíti ôket. Nem lehet eltekinteni a konkrét valóságtól. Ellenkezôleg, azt egyenesen ki kell mondani és az Ige fényébe kell állítani. Így lesz hiteles a keresztény magatartás, amely az igazságosság és a szeretet által a társadalom megváltoztatására törekszik. A hit az Írásban talál lendítô erôt a teljes felszabadításért való harcra. -- Ez a megközelítés a következô néhány megfontoláson alapul: Isten jelen van népének történetében és meg akarja váltani a népet. Ô a szegények Istene, aki nem tűr sem elnyomást, sem igazságtalanságot. Így az egzegézis sem maradhat semleges. Miként Istennek, úgy a szentírásmagyarázatnak is a szegények pártjára kell állnia, és fel kell lépnie az elnyomottak felszabadításáért. Aki ebben a harcban résztvesz, az a bibliai szövegekben olyan tartalmat fedez fel, amely csak akkor lesz nyilvánvaló, ha az Írást az elnyomottakkal igazi szolidaritásban olvassák. A Szentírásnak mint a felszabadítás szavának legmegfelelôbb címzettje a szegények közössége. Az elnyomottak felszabadítása ugyanis társadalmi cselekedet. Ezenkívül a Biblia szövegeit közösségek számára írták, és olvasásuk elsôsorban közösségekre van bízva. Az »alapító eseményekbôl« (kivonulás Egyiptomból, Jézus szenvedéstörténete és feltámadása) áradó erônek köszönhetôen, amely képes a történelem folyamán új fordulatokat hozni, Isten szava mindig idôszerű, s az is marad. A felszabadítási teológia kétségkívül tartalmaz értékes elemeket: Isten megváltó jelenlétének élô tudatát, a hit közösségi dimenziójának kiemelését, az igazságosságon és szereteten alapuló felszabadító cselekvés sürgôsségét, a Biblia új befogadását, amely Isten szavából harcai és reményei közepette fényt áraszt és táplálékot nyújt Isten népének. Ezzel elôtérbe helyezi a sugalmazott szöveg teljes aktualitását. A Szentírás olvasásának ilyen elkötelezett módja több kockázattal is jár. Mivel azonban egy olyan irányzathoz kötôdik, amely még csak kialakulóban van, a következô megjegyzések csak elôzetes jellegűek: Ez a bibliaolvasási mód fôleg olyan elbeszélô és prófétai szövegekbôl indul ki, amelyek az elnyomás különbözô helyzeteit állítják elénk, cselekvésre ösztönöznek, s így a társadalom megváltoztatására irányulnak. Ez az olvasás néha bizony kissé elfogult, és nem szentel ugyanolyan figyelmet a Szentírás minden szövegének. Az egzegézis soha nem lehet egészen semleges, az egyoldalúságtól azonban óvakodnia kell. A szociális és a politikai elkötelezettség pedig nem kifejezett feladata az egzegétának. A teológusoknak és egzegétáknak -- hogy a Biblia üzenetét szociális- politikai viszonylatban gyümölcsöztethessék, -- használniuk kell a társadalom elemzésének eszközeit. Ebbôl a célból a felszabadítási teológia egyes áramlatai olyan elemzéshez folyamodtak, amely materialista gyökerekbôl eredt. Ebben a keretben olvasták azután a Szentírást. Ez meglehetôsen vitatható, fôleg az osztályharc marxista elve miatt. A szociális problémák iszonyú nyomása alatt a hangsúly inkább egy evilági eszkatológiára tevôdött át, néha a Szentírás transzcendens eszkatológiájának rovására. A szociális és politikai változások a Szentírásnak ezt a felszabadítási teológiai megközelítését arra késztetik, hogy új kérdésekkel nézzen szembe és új irányulást keressen. További fejlôdését és az Egyház számára gyümölcsözô voltát az fogja meghatározni, hogy tisztázza hermeneutikai alapjait, módszereit, valamint az Egyház hitével és hagyományával való összhangját. 2. Feminista megközelítés A feminista bibliai hermeneutika (szentírásmagyarázat) a XIX. század végén az Egyesült Államokban született, amikor a nôk jogaiért folyó harc társadalmi-kulturális légkörében létrehozták a Bibliát felülvizsgáló bizottságot. Ez a bizottság kiadta A nô Bibliájá-t (The Woman's Bible) két kötetben (New York 1885, 1898). Ez az irányzat századunk hetvenes évei óta, a nôi felszabadulási mozgalom révén új erôre kapott és hatalmasra duzzadt, fôként Észak Amerikában. Ha pontosak akarunk lenni, különbséget kell tennünk többféle feminista szentírásmagyarázati mód között, mert ezen a széles körön belül igen eltérôen kezelik a Szentírást. Egységük forrása a közös téma (a nô) és a kitűzött cél (a nô felszabadítása és a férfiéval azonos jogok megszerzése). Itt a feminista bibliamagyarázat három fô formáját említjük: a radikális, az új-ortodox és a kritikus irányzatot. A radikális megközelítés teljesen elutasítja a Biblia tekintélyét, mivel azt állítja, hogy a Szentírást férfiak írták azzal a céllal, hogy biztosítsák a férfi uralmát a nô fölött (androcentrizmus). Az új-ortodox magyarázat prófétai könyvként fogadja a Bibliát, és készségesen alkalmazza abban, amiben a gyengék, s így egyúttal a nôk pártját fogja; ez az irányelv mintegy kánon a kánonban, hogy rávilágítson mindarra, amit a Szentírás a nô felszabadítása és jogai érdekében mond. A kritikus forma kifinomult módszereket használ, és próbálja kideríteni a keresztény nô helyzetét valamint szerepét a Jézus- mozgalomban és a szentpáli egyházakban. E szerint ebben a korban már elismerték a nemek egyenjogúságát, de ezt azután a már meglévô újszövetségi írásokban -- éspedig csak jóval késôbb -- nagyrészt eltűntették, mert egyre jobban felülkerekedett az apajogú rend és az androcentrizmus. A feminista szentírásmagyarázat nem dolgozott ki saját módszert. Az egzegézis szokásos módszereit használja, fôként a történetkritikai módszert. De hozzátesz két kutatási kritériumot. Az elsô a feminista kritérium, amely a nôk felszabadítási mozgalmából ered és a felszabadítási teológia általánosabb vonalában halad. Ez a következô gyanúsítási hermeneutikát alkalmazza: minthogy a történelmet rendszerint a gyôztesek írják meg, csak úgy tudhatjuk meg az igazságot, ha nem hagyatkozunk egyszerűen a szövegekre, hanem azokban olyan jelzéseket keresünk, amelyek bepillantást engednek valami másba. A második kritérium szociológiai jellegű. A bibliai kor társadalmának kutatására támaszkodik, a társadalom rétegzôdésére, a nôk helyzetére. Ami az újszövetségi szövegeket illeti, a kutatás végsô célja nem az a nôkre vonatkozó felfogás, ami az Újszövetségben megjelenik, hanem a nôk 1. századbeli két eltérô helyzetének rekonstruálása: ezek egyike a zsidó és a görög-római világban szokásos helyzet, másika pedig az a gyökeresen új állapot, amely Jézus mozgalmában és a szentpáli egyházakban jött létre, ahol mindenki, férfiak és nôk Jézus férfi és nôi tanítványainak közösségét alkották, akik mind egyenlôk voltak. E nézet alátámasztására a Gal 3,28 szövegére hivatkoznak. Arra törekszenek, hogy a mai kor számára ismét felfedezzék azt, ami feledésbe merült: a nô szerepét az ôsegyházban. A feminista egzegézisnek számos pozitív mellékhatása van. Létrejötte óta a nôk aktívabban vesznek részt az egzegétikai kutatásban. Gyakran a férfiaknál jobban sikerült észrevenniük a nôk jelenlétét, jelentôsségét és szerepét a Szentírásban, a kereszténység kezdeti történetében és az Egyházban. Annak a modern kulturális látókörnek alapján, amely nagyobb figyelmet szentel a nô méltóságának és szerepének mind a társadalomban, mind az Egyházban, új kérdéseket teszünk fel a bibliai szövegnek. Ezek új felfedezésekre adnak alkalmat. A nôi érzékenység talál és kijavít olyan elterjedt értelmezéseket, amelyek célzatosak és arra irányulnak, hogy igazolják a férfiak uralmát a nôk felett. Ami az Ószövetséget illeti, különféle tanulmányok fáradoztak azon, hogy a benne található istenképet jobban megértsük. A Biblia Istene nem valamilyen patriarkális gondolkodásmód vetülete. Isten Atya, de egyúttal a gyengédség és az anyai szeretet Istene is. Attól függôen, hogy a feminista egzegézis mennyire kötelezi el magát valamilyen programnak, ki van téve annak a kísértésnek, hogy a Szentírás szövegeit célzatosan s így vitathatóan magyarázza. Ekkor, hogy tételeit igazolja, jobb érvek hiányában gyakran kénytelen alkalmazni a hallgatáson alapuló bizonyítást (argumentum e silentio). Ez, amint tudjuk, általában megengedhetetlen; arra semmiképpen nem alkalmas, hogy biztos következtetések alapjául szolgáljon. Másrészt az a próbálkozás, hogy a szövegekben felfedezett halvány jelzések segítségével rekonstruáljunk egy történelmi helyzetet, amelyet maguk a szövegek szükségképpen elfedtek volna, valójában már nem egzegétikai feladat. Hiszen ez magának a sugalmazott szövegek tartalmának elutasításához vezet, hogy helyette egy másikat, egy mesterséges feltételezést állítson elôtérbe. A feminista egzegézis felveti a hatalom kérdését az Egyházban. Amint tudjuk, ebben az ügyben eltérô véleményekkel találkozunk és viták folynak. E témakörben a feminista egzegézis csak akkor segíthet az Egyháznak, ha nem esik áldozatául ugyanannak a hibának, amely ellen harcba indult. A maga részérôl sem szabad szeme elôl tévesztenie az evangélium tanítását a hatalomról mint szolgálatról, azt a tanítást, amit Jézus összes tanítványaihoz intézett, férfiakhoz és nôkhöz egyaránt.[13] ======================================================================== A Szentírás fundamentalista értelmezése A Biblia fundamentalista értelmezése abból indul ki, hogy a Szentírás -- Isten sugalmazott igéje, mely minden tévedéstôl mentes -- szó szerint érvényes és minden részletében szó szerint értelmezendô. A »szó szerinti értelmezésen« a közvetlen betű szerinti magyarázatot értik, vagyis olyan értelmezést, amely eleve kizár minden törekvést, amely a Bibliát történelmi fejlôdésben értelmezi. A bibliaolvasás ilyen módja ellentétben áll a történet-kritikai módszerrel, de a szentírásmagyarázat minden más tudományos módszerével is. A Szentírás fundamentalista értelmezésének gyökerei a reformáció korára nyúlnak vissza, amikor azért harcoltak, hogy az Írás betű szerinti értelméhez hűek maradjanak. A bibliaolvasás e módja a felvilágosodás után a protestantizmusban jelent meg a liberális egzegézis ellenhatásaként. A »fundamentalista« elnevezést az 1895. évi, New York állambeli Niagarában tartott Amerikai Bibliakongresszuson alkották. A konzervatív protestáns egzegéták »öt fundamentalista pontot« határoztak meg. Ezek: a Szentírás szó szerinti tévedhetetlensége, Krisztus istensége, a szűzi születés, Jézus helyettesítô engesztelése, és a testi feltámadás Krisztus eljövetelekor. Amikor a Biblia fundamentalista kezelése más világrészekre is átterjedt, ez Európában, Ázsiában, Afrikában és Dél- Amerikában további változatokat szült, amelyek egyúttal mind »betű szerinti« módszerek. A huszadik század második felében a Biblia fundamentalista használata egyre gyakoribbá vált vallási csoportok, szekták és a katolikusok körében is. Bár a fundamentalizmus jogosan ragaszkodik a Biblia isteni sugalmazottságához, Isten szava tévedésmentességéhez és a többi bibliai igazsághoz, amelyet az öt említett alaptétel foglal magába, mégis az a mód, ahogyan ezeket az igazságokat kifejti, olyan ideológián alapszik, amely nem bibliai, bármilyen határozottan is állítják képviselôi ennek ellenkezôjét. A szóban forgó módszer ugyanis a merev tanbeli irányzatokkal való teljes egyetértést kíván, és a keresztény életre és üdvösségre vonatkozó tanítás egyetlen forrásaként a Biblia olyan értelmezését követeli meg, amely kizár minden kritikus kérdést és kutatást. A Szentírás ilyen fundamentalista megközelítésének az az alapvetô hibája, hogy elutasítja a bibliai kinyilatkoztatás történelmi jellegét és így képtelen elfogadni a megtestesülés teljes igazságát. A fundamentalizmus Istenre nézve botrányosnak tartja az isteni és az emberi között mutatkozó szoros kapcsolatot. Nem akarja elismerni, hogy Isten sugalmazott igéje emberi nyelven fejezôdött ki és az isteni sugalmazás hatására emberi szerzôk írták le, akiknek képességei és adottságai korlátozottak voltak. Ezért hajlamos úgy kezelni a bibliai szöveget, mintha azt szavanként a Szentlélek diktálta volna. Nem látja be, hogy Isten szavát egy adott nyelven és stílusban fogalmazták meg, amit a szöveg keletkezésének kora is meghatároz. Nem fordít figyelmet az irodalmi formákra és az emberi gondolkodásmódra, amelyekkel a bibliai szövegekben találkozunk, holott a szövegek több korszakon át folyó kidolgozás gyümölcsei és magukon viselik egészen eltérô történelmi adottságok nyomait. A fundamentalizmus túlhangsúlyozza a tévedhetetlenséget a Szentírás szövegeinek részleteiben, fôként a történelmi tényekben és az ún. tudományos igazságokban. Gyakran tekinti történetinek azt, amit sosem gondoltak megtörténtnek. Szerinte ugyanis minden megtörtént, amit a bibliai szövegek múlt idôben közölnek vagy elmondanak. Alig mérlegeli szimbolikus vagy átvitt értelem lehetôségét. A fundamentalizmus gyakran hajlamos figyelmen kívül hagyni a szöveg héber, arám vagy görög nyelvének sajátosságaiból eredô problémákat. Gyakran mereven ragaszkodik egy meghatározott régi vagy új fordításhoz. És nem fogadja el azokat az újraértelmezéseket (relecture) sem, amelyek magában a Bibliában elôfordulnak. Ami az evangéliumokat illeti, itt a fundamentalizmus egyáltalán nem számol az evangéliumi hagyomány fejlôdésével, sôt naivul felcseréli a hagyomány végsô szövegét (amit az evangélisták leírtak) elsô alakjával (a történeti Jézus tetteivel és szavaival). Ugyanakkor elhanyagol egy fontos tényezôt: annak szempontjait és módját, hogy maguk az elsô keresztény közösségek miként értelmezték Jézus működését és üzenetét. Pedig éppen ez az ôskeresztény értelmezés tanúsítja a keresztény hit apostoli eredetét, és közvetlen kifejezôje annak. Így a fundamentalizmus elvéti a célt, amelyet az evangélium eredendôen szolgál. A fundamentalizmus hajlamos a szellemi korlátozottságra. Így például valóságosnak tartja a Bibliában található ôsi kozmológiát. Ezzel kizárja a kultúra és a hit közötti nyitott hangvételű párbeszédet. A fundamentalizmus egyes bibliai részek kritikátlan értelmezésére támaszkodva igazolni kíván politikai eszméket és szociális magatartást, amelyek elôítéletekkel terheltek és nyilvánvaló ellentétben állnak az evangélium szellemével, így pld. a faji megkülönböztetést és más hasonlókat. Végsô soron a fundamentalizmus elszakítja a szentírásmagyarázatot a hagyománytól, mivel a »sola scriptura« elvén alapszik. Ezzel szemben a hagyomány, amelyet Isten Lelke vezérel, a hívô közösségen belül szervesen fejlôdik a Szentírásból kiindulva. A fundamentalizmusból hiányzik az a felismerés, hogy az Újszövetség a keresztény egyházban keletkezett, hogy a Szentírás az egyház Szentírása, hogy a hagyomány létezése megelôzte az Írások megszövegezését. Ilyen alapon a fundamentalizmus gyakran »egyházellenes«. Mellékesnek véli a hitvallásokat, a dogmákat és a liturgikus életet, amelyek a keresztény hagyomány szerves részei. Ugyanez vonatkozik az Egyház tanító szerepére is. Így alakul ki az az egyéni értelmezési mód, amely képtelen felismerni, hogy az Egyház a Biblián alapszik, életét és inspirációit abból meríti. A fundamentalista megközelítés ugyanakkor veszélyes is, mert miközben olyan személyeket vonz magához, akik életük problémáira bibliai választ keresnek, ezeket megtévesztheti, mivel jámbor, de kétes értékű válaszokat kínál, ahelyett, hogy megmondaná nekik: a Biblia nem tartalmaz okvetlenül azonnali és közvetlen, kész választ valamennyi ilyen problémára. A fundamentalizmus -- be nem vallottan -- valójában az önálló gondolkodás feladására ösztönöz. Csalóka biztonságot nyújt, mert észrevétlenül felcseréli a Biblia üzenetének emberi korlátait az ezek mögött rejlô isteni tartalmakkal. ======================================================================== Filozófiai hermeneutikák Az egzegézis feladatát újra át kell gondolnunk abban az értelemben, hogy annak figyelembe kell vennie a korszerű filozófiai hermeneutikát is. Ez hangsúlyozza a szubjektivitás szerepét a megismerésben, különösen a történelmi megismerésben. A hermeneutikai szemlélet új lendületet kapott Friedrich Schleiermacher, Wilhelm Dielthy és fôleg Martin Heidegger munkássága révén. E filozófusok nyomán, de tôlük függetlenül is különbözô szerzôk elmélyítették a hermeneutika elméletét és annak a Szentírásra való alkalmazását. Név szerint kell említenünk közülük Rudolf Bultmannt, Hans Georg Gadamert és Paul Ricoeurt. Munkásságukról itt még összefoglalást sem tudunk adni. Meg kell elégednünk azzal, hogy vázoljuk filozófiájuk néhány központi gondolatát, amelyek hatással voltak a bibliamagyarázatra.[14] 1. Modern nézôpontok Minthogy az 1. és a 20. század világát kulturális távolság választja el egymástól, Bultmann nyomatékkal mutatott rá az elôzetes megértésre, ami minden megértéshez szükséges. Ennek szellemében dolgozta ki az újszövetségi szövegek egzisztenciális értelmezési elméletét. Ebben az vezette, hogy a mai ember számára hozzáférhetôvé tegye azt a valóságot, amelyrôl a Szentírás beszél. Azzal, hogy Heideggerre hivatkozik, kimondja, hogy egy bibliai szöveg egzegézise egyáltalán nem lehetséges bizonyos, a megértést lehetôvé tevô feltevések nélkül. Az elôzetes megértés azon az élô kapcsolaton alapul, amely az értelmezô és azon dolog között áll fenn, amelyrôl a szöveg beszél. Az elôzetes megértésnek azonban mélyülnie és bôvülnie, sôt változnia és helyesbednie is kell annak a révén, amirôl a szöveg beszél. Az értelmezô csak így szabadulhat meg a szubjektívizmustól. A kérdés, amely felmerül, nem más, mint a helyes fogalmak megtalálása, amelyekkel a Szentíráshoz közelednünk kell, hogy azt a mai ember meg tudja érteni. Bultmann véleménye szerint a választ Heidegger egzisztenciális elemzése adja meg: Heidegger egzisztenciális alapelvei egyetemes jelentôségűek, s a legmegfelelôbb struktúrákat és fogalmakat kínálják az emberi egzisztencia megértéséhez, amint az az Újszövetség üzenetében megnyilatkozik. Gadamer ugyancsak a történelmi távolságot hangsúlyozza a szöveg és annak értelmezôje között. Ismét elôveszi a hermeneutikai kör elméletét, s azt továbbfejleszti. Azok az elôfeltételezések és elôzetes megértések, amelyek megértésünk velejárói, a gondolkodásunkat meghatározó hagyományból erednek. Ez pedig mindazoknak a történelmi és kulturális adottságoknak összességébôl áll, amelyek életünk világát, megértésünk látóhatárát képezik. Az értelmezônek párbeszédet kell kezdenie azzal a valósággal, amelyrôl a szöveg beszél. A megértés azt jelenti, hogy a két látásmód, a szöveg és az olvasó látásmódja egybeolvad (»látóhatár-egybeolvadás«). Ez csak akkor lehetséges, ha valamilyen megfelelés, vagyis alapvetô rokonság áll fenn az értelmezô és a tárgya között. A hermeneutika dialektikus eljárás: egy szöveg megértése mindig az önmegértés bôvülése is. Ricoeur hermeneutikai gondolkodásából elsôsorban azt említjük, hogy milyen nagy súlyt helyez a távolságtartás módszerére. Ez nélkülözhetetlen feltétele a szöveg helyes megértésének. Az elsô távolságot a szöveg és szerzôje között fedezhetjük fel. Hiszen a szöveg rögtön megfogalmazása után bizonyos önállóságot nyer a szerzôjével szemben; elkezdi független jelentésként való pályafutását. Egy másik távolság az, amely a szöveget mindenkori olvasóitól elválasztja; az olvasóknak tiszteletben kell tartaniuk a szöveg világának másféleségét. Így az értelmezéshez szükség van az irodalmi és történelmi elemzés módszereire. De egy szöveg értelmét csak akkor sikerül teljesen felfogni, ha azt az olvasók ténylegesen át is élik. Ôk, saját helyzetükbôl kiindulva, a szövegbôl adódó független jelentés nyomán új jelentéseket bonthatnak ki. A Szentírás ismeretének nem szabad teljesen a nyelvhez kötôdnie. Sokkal inkább addig a valóságig kell eljutnia, amelyrôl a szöveg beszél. A Biblia vallási nyelve szimbolikus nyelv, amelyen »el-el kell gondolkodni«, olyan nyelv, amelynek értelmi gazdagsága kimeríthetetlen. Nyelv, amely transzcendens valóságot fejez ki, erre hívja fel a figyelmet, s egyúttal felébreszti az ember érzékét saját létének mélységei iránt. 2. Amit a hermeneutika nyújt az egzegézis számára Hogyan kell megítélnünk a szövegértelmezésnek ezeket a korszerű elméleteit? A Biblia Isten szava az egymást követô összes korok számára. Ezért nem zárkózhatunk el egyetlen olyan hermeneutikai elmélettôl sem, amely lehetôvé teszi, hogy a történeti és irodalmi kritika módszereit beillesszük egy további értelmezési formába. Az a feladat, hogy áthidaljuk a bibliai szövegek szerzôinek és elsô címzettjeinek kora, valamint a mi idônk közti távolságot, s így helyesen aktualizáljuk a szövegek üzenetét, hogy az táplálhassa a mai keresztények hitéletét. Minden szövegmagyarázatot ki kell egészítenie egy a szó modern értelmében vett »hermeneutikának«. A hermeneutikának, vagyis a ma világához szóló magyarázatnak szükségességét maga a Biblia és a bibliamagyarázat története igazolja. Az Ó- és Újszövetség írásai hosszú folyamat termékei, melynek során újraértelmezték a hívô közösségek életét megalapozó eseményeket. Az egyházi hagyomány szerint az egyházatyák, a Szentírás elsô magyarázói csak akkor tartották teljesnek egzegézisüket, ha feltárták a szöveg értelmét saját koruk keresztényei számára, azok helyzetére alkalmazva. Csak akkor vagyunk hűségesek a bibliai szövegek szándékához, ha megfogalmazásaikon keresztül igyekszünk annak a hitnek a valóságához eljutni, amely bennük megszólal, és megpróbáljuk ezt összekötni a mai kor hittapasztalatával. A modern hermeneutika egészséges válasz a történelmi pozitívizmusra és arra a kísértésre, hogy a Biblia kutatása során az objektivitás olyan kritériumait alkalmazzuk, amelyek a természettudományokra érvényesek. Egyrészt a Bibliában elôforduló események magyarázott történések. Másrészt az említett események elbeszéléseinek egzegézise szükségképpen magába foglalja az egzegéta szubjektivitását. A Szentírás szövegének helyes megértéséhez csak az juthat el, aki élô kapcsolatban áll azzal, amirôl a szöveg beszél. A kérdés, amely minden magyarázó számára felvetôdik, így hangzik: Milyen hermeneutikai elmélet teszi azt lehetôvé, hogy megragadjuk a valóságnak azt a mélységét, amelyrôl a Szentírás beszél, és hogy ezt a mai ember számára világosan és mélyértelműen kifejezzük? A gyakorlatban természetesen el kell ismernünk, hogy bizonyos hermeneutikai elméletek nem alkalmasak a Szentírás értelmezésére. Így például Bultmann egzisztenciális értelmezése egy különleges filozófia korlátai közé szorítja a Biblia üzenetét. Ezenkívül -- az említett hermeneutika elôfeltevései miatt -- a Biblia vallási üzenetét nagyrészt megfosztja objektív valóságától, mert túlságosan »mítosztalanítja«. Hajlik arra is, hogy a Szentírás szövegeit antropológiai felfogásmódnak rendelje alá. Így a filozófia -- a megértés eszköze helyett -- a magyarázat szabályává válik. Minden szentírásmagyarázat központi tárgya Jézus Krisztus személye és a történelmünkben megtörtént üdvösségi események. Így a Szentírás hiteles magyarázatának elsôsorban az ezekben az eseményekben adott értelmet kell elfogadnia, ami kiváló módon Jézus Krisztus személyében ragyog fel. Ez az értelem jelenik meg a szövegekben. A szubjektívizmus elkerülésére a helyes aktualizálásnak a szöveg vizsgálatán kell alapulnia, és a magyarázat feltevéseit ismételten ellenôrizni kell magának a szövegnek a segítségével. Bár a bibliai hermeneutika az irodalmi és történelmi szövegek általános hermeneutikája körébe tartozik, ugyanakkor ennek mégis különleges esetét képezi. Különleges jellegzetességei sajátos tárgyából erednek. Az üdvtörténet eseményei és azoknak Jézus Krisztus személyében való beteljesedése adnak értelmet az emberiség egész történelmének. Az új történeti magyarázatok sem tehetnek mást, mint hogy felfedik vagy kifejtik ennek az értelemnek a teljességét. A szóban forgó események bibliai elbeszélését az értelem önmagában nem képes egészen felfogni. Magyarázatukhoz különleges feltételek szükségesek, pl. az egyházi közösségben megélt hit és a Szentlélek vezetése. A Lélekben való élet növekedése fokozza az olvasókban azoknak a valóságoknak a megértését, amelyekrôl a Biblia szövege beszél. ======================================================================== A sugalmazott Írás értelme A filozófiai hermeneutikák által szolgáltatott legújabb eredmények és az irodalomkutatás újabb fejleményei lehetôvé teszik, hogy a bibliai egzegézis pontosabban lássa feladatát, amelynek összetett volta egyre világosabbá válik. A régebbi egzegézis, amely természetesen még nem igazodhatott a modern tudományos igényekhez, a Szentírás minden szövegéhez különbözô értelmi síkokat rendelt hozzá. Leginkább elterjedt a szó szerinti és a lelki értelem megkülönböztetése. A középkori egzegézis a lelki értelmen belül három eltérô szempontot különböztetett meg: a kinyilatkoztatott igazság, a tényleges élet és a végsô beteljesedés vonatkozását. Errôl írta híres párversét a domonkosrendi Dániai Ágoston (13. sz.): »Littera gesta docet, quid credas allegoria, moralis quid agas, quid speras anagogia.«[15] A történeti-kritikai egzegézis -- válaszul az Írás sokféle értelmének elméletére -- többé- kevésbé nyíltan az egyetlen értelem tételét képviselte, amely szerint egy adott szövegnek nem lehet egyszerre több jelentése. A történeti- kritikai egzegézis egész fáradozása azt célozza, hogy valamely bibliai szöveg egyetlen igazi értelmét határozza meg keletkezésének körülményei között. Ez a tétel azonban ma -- tekintettel a nyelvtudományokra és a filozófiai hermeneutikákra, amelyek elismerik az írott szövegek többértelműségét -- többé már nem tartható. A kérdés nem egyszerű, és nem azonos módon merül fel minden szövegfajtánál: a történeti elbeszéléseknél, a példázatoknál, a jövendöléseknél, a törvényeknél, a közmondások, az imák, a himnuszok esetében stb. Mégis említhetünk néhány alapelvet, anélkül, hogy teljes áttekintést adnánk a különféle felfogásokról. 1. A szó szerinti értelem (sensus litteralis) Nem csak megengedett, hanem feltétlenül szükséges meghatározni a szövegek pontos értelmét, azt, ahogyan azokat szerzôik értették. Ezt nevezzük szó szerinti értelemnek (sensus litteralis). Ennek alapvetô jelentôsségére már Aquinói Szent Tamás rámutatott (STh. I, q.1, a.10, ad 1). A szó szerinti értelmet nem szabad »literalista«[16] értelemként felfogni, miként a fundamentalisták szokták. Így például a szó szerinti értelem megismeréséhez nem elég egy szöveget szóról-szóra lefordítani. Fontos, hogy a fordítás során figyelembe vegyük a szöveg korának irodalmi szokásait. Ha egy szöveg képletes, akkor a szó szerinti értelme nem az, ami az egyes szavak értelmébôl adódik (pl. »csípôtök legyen felövezve«, Lk 12,35), hanem az, amire a hasonlatot alkalmazták (»legyetek mindig készek«). Ha elbeszélésrôl van szó, akkor a szó szerinti értelem nem jelenti feltétlenül azt is, hogy az elmondott dolgok valóban megtörténtek. Lehet ugyanis, hogy az elbeszélés nem a történeti elbeszélések műfajába tartozik, hanem az elbeszélô képzelet alkotása. A Szentírás szó szerinti értelme az, amit a sugalmazott emberi szerzôk közvetlenül kifejeztek. Mivel ez sugalmazásból származik, ez egyúttal az Isten, a tulajdonképpeni szerzô, az auctor principalis által szándékolt értelem is. Ezt az értelmet a szöveg pontos elemzésével lehet meghatározni; ennek során a szöveget irodalmi és történeti összefüggésében kell tekintetbe venni. Az egzegézis fô feladata ennek az elemzésnek gondos elvégzése, kimerítve az irodalmi és történelmi kutatás összes lehetôségeit, hogy így a lehetô legpontosabban ragadja meg a bibliai szövegek szó szerinti értelmét (vö. Divino Afflante Spiritu, EB 550). Ebbôl a célból különösen fontos az ókori irodalmi műfajok kutatása (uo. 560). Vajon egy szövegnek csak egyetlen szó szerinti értelme van? Általában igen; de ez nem feltétlenül érvényes, két okból. Egyrészt lehetséges, hogy valamely emberi szerzô egyidejűleg a valóság különbözô síkjain mozog. Ez gyakori eset a líra területén. A bibliai sugalmazás nem zárja ki az emberi nyelvnek és szellemnek ezt a lehetôségét; ennek sok példáját láthatjuk a negyedik evangéliumban. Másrészt ha egy emberi kifejezésnek látszólag csak egy jelentése van, abban az esetben is könnyen elôfordulhat, hogy az isteni sugalmazás ezt a kifejezést úgy irányítja, hogy az többjelentésűvé válik. Ez az helyzet pl. Kaifásnak a Jn 11,50-ben leírt kijelentésével. A fôpap szavai egyszerre fejeznek ki szégyenteljes politikai számítást és isteni kinyilatkoztatást. E két nézôpont mindegyike szó szerinti értelem, mert az összefüggésbôl adódik mindkettô. Bár itt szélsôséges esetrôl van szó, mégis fontos példa. Megóv attól, hogy túlságosan szűkre szabjuk a sugalmazott szövegek szó szerinti értelmét. Sok szövegnél különösen figyelnünk kell azok dinamikus jellegére. Például a királyzsoltárok értelmét nem szűkíthetjük le egyedül a létrejöttük hátterét képezô történeti viszonyokra. Amikor a zsoltáros a királyról beszél, akkor egyszerre gondol a királyságot megtestesítô valóságos személyre és ennek az intézménynek Isten elgondolása szerinti eszményképére; így a szöveg sokkal messzebbre mutat a történelemben valóságosan megjelenô királyság intézményénél. A történeti-kritikai egzegézis túl gyakran hajlott arra, hogy a szövegek értelmét a pontos történelmi eseményekkel hozza kapcsolatba és szorosan azokhoz kösse. Ehelyett sokkal inkább arra kell törekednie, hogy a szövegben kifejezett gondolat irányát kövesse. Ez az irány olyan dinamikát jelent, amely nem az értelem rögzítésére ösztönzi az egzegétát, inkább arra serkenti, hogy figyeljen az értelem többé-kevésbé elôrelátható továbbfejlôdésére. A modern hermeneutika egyik irányzata kiemeli, hogy az emberi szó, mihelyt le van írva, új értelmet nyer. Egy leírt szöveg új helyzetekben más megvilágításba kerülhet, és így az értelme új jelentésekkel bôvül. Az írott szövegeknek ez a képessége különösen vonatkozik a Biblia szövegeire, amelyeket Isten szavának ismerünk el. Az a tény, hogy a hívô közösség e szövegeket megôrizni törekedett, azt a meggyôzôdést tükrözi, hogy azok a jövôbeli nemzedékeknek is fényt és életet fognak jelenteni. A szó szerinti értelem eleve nyitott olyan késôbbi fejlôdés irányában, amelyet az új helyzetben való újra-olvasás (»relecture«, átértelmezés) indít el. Ez nem jelenti azt, hogy egy bibliai szövegnek -- szubjektív értelmezés révén -- bármilyen tetszôleges értelmet adhatunk. Ellenkezôleg: mint nem hitelest el kell utasítanunk minden olyan értelmezést, amely ellenkezik azzal az értelemmel, amit az emberi szerzôk leírt szövegükben kifejeztek. Ha megengednénk az egymással össze nem férô értelmeket, ezzel gyökerében ásnánk alá és szubjektív önkénynek tennénk ki a Biblia üzenetét. Mert ez az üzenet olyan szó, amit Isten a történelemben mondott ki. 2. A lelki értelem (sensus spiritualis) A szövegek »össze nem férô« voltát azonban nem szabad túl szűken értenünk, ami eleve kizárná a magasabb szintű megvalósulás minden lehetôségét. A húsvéti történés, Jézus halála és feltámadása egészen új történeti helyzetet teremtett, amely a régi szövegeket új megvilágításba helyezte, és az értelem új változatához vezet. Így fôként egyes olyan szövegrészeket, amelyeket a korábbi helyzetben túlzó kifejezéseknek kellett tekinteni (pl. a jövendölést, amelyben Isten Dávid utódjának azt ígéri, hogy trónját »örökre« megszilárdítja: 2 Sám 7,12-13; 1 Krón 17,11-14), ezután már szó szerint kell vennünk, mert »Krisztus feltámadt a halálból, és többé nem hal meg« (Róm 6,9). Azok az egzegéták, akiknek a szó szerinti értelemrôl túlságosan szűk »történeti« fogalmuk van, azt fogják gondolni, hogy itt összeférhetetlen változatról van szó. Akik viszont nyitottak a szövegek dinamikus jellege iránt, mindebben mélyenrejlô folyamatosságot, ugyanakkor egy magasabb szintre való átlépést ismernek fel: Krisztus örökké uralkodik, de nem Dávid földi trónján (ld. még Zsolt 2,7-8; 110,1.4). Ilyen esetekben beszélünk »lelki értelemrôl«. Ezt a keresztény hit látószögébôl általában olyan értelemként határozhatjuk meg, amelyet akkor fejeznek ki a szentírási szövegek, ha azokat a Szentlélek hatása alatt, Krisztus húsvéti misztériumának s a belôle következô új életnek az összefüggésében olvassuk. Ilyen összefüggés valóban létezik. Ebben az Újszövetség az Írások beteljesülését ismeri fel. Ezért természetes, hogy az Írásokat ennek az új összefüggésnek, a Lélekben való életnek a fényében olvassuk. Ebbôl a meghatározásból kiindulva több hasznos tisztázó megállapítást tehetünk a lelki és a szó szerinti értelemre vonatkozólag: A két értelem -- szemben az általánosan elterjedt véleménnyel -- nem tér el szükségképpen egymástól. Ha egy szentírási szöveg közvetlenül Krisztus húsvéti titkára vagy az abból következô új életre vonatkozik, akkor a szó szerinti értelme egyben lelki értelem is. Az Újszövetségben általában ez a helyzet. A keresztény egzegézis lelki értelemrôl többnyire az Ószövetséggel kapcsolatban beszél. Már az Ószövetségben is van néhány szöveg, amelynek szó szerinti értelme vallási, lelki értelem. Ezekben az esetekben a keresztény hit olyan értelmet ismer fel, amely elôvételezi az új, Krisztus által hozott életet. Ha azonban a kettô között különbség van, akkor a lelki értelmet nem szabad a szó szerinti értelemtôl elvonatkoztatva meghatározni. Mindig az utóbbi a nélkülözhetetlen alap. Különben nem beszélhetnénk az Írás »beteljesedésérôl«. Hogy errôl szó lehessen, lényeges a folytonos és homogén kapcsolat. De jelen kell lennie az átlépésnek is a valóság magasabb szintjére. A lelki értelmet nem szabad összetéveszteni a szubjektív értelmezéssel, amely az emberi képzelet vagy az értelem spekulációjának az eredménye. A lelki értelem abból a kapcsolatból ered, amely a szöveg és a tôle nem idegen valóságok, nevezetesen a húsvéti esemény között fennáll, hiszen ez az esemény a maga kimeríthetetlen gazdagságával Isten történelemformáló erejének csúcspontja Izrael életében az egész emberiség javára. A közösségi vagy egyéni lelki olvasás során csak akkor ismerjük fel a hiteles lelki értelmet, ha ebbe a nézôpontba helyezkedünk. Mert csak mgy kerül kapcsolatba egymással a három valóság-szint: a bibliai szöveg, a húsvéti titok és a Lélekben való élet jelenlegi állapota. Minthogy a régebbi egzegézis alapvetô meggyôzôdése volt, hogy Krisztus misztériuma az összes Írás magyarázatának kulcsát képezi, fontosnak tartották lelki értelem felkutatását a bibliai szövegek legapróbb részleteiben is, így például a rituális törvények minden elôírásában. Ehhez vagy a rabbinikus módszereket használták, vagy a hellenisztikus allegorizálás ihletett ösztönzését. Az ilyen értelmezéseknek a modern egzegézis nem tulajdonít mának szóló valódi értéket, bármilyen lelkipásztori haszonnal jártak is azok a múltban (ld. Divino Afflante Spiritu, EB 553). A lelki értelem egyik lehetséges vonatkozása a tipológiai értelem.[17] Errôl rendszerint azt mondják, hogy ezt nem maga az Írás hordozza, hanem az Írásban szereplô valóságok: pl. Ádám Krisztust jelképezi (ld. Róm 5,14), a vízözön a keresztséget (1 Pét 3,20-21) stb. Az igazság azonban az, hogy a tipológiai összefüggés általában azon a módon alapul, ahogyan a Szentírás a régi valóságot leírja (Ábel hangja: Ter 4,10; Zsid 11,4; 12,24), s nem egyszerűen ezen a valóságon magán. Ilyenkor tehát valójában a Szentírás által létrehozott értelemrôl van szó. 3. A »sensus plenior« A sensus plenior[18] viszonylag új fogalom, és sok vitára ad alkalmat. Meghatározása szerint egy szöveg mélyebb értelme, amelyet Isten ki akart mondani, de amit az emberi szerzô nem fejezett ki világosan. Ilyennel találkozunk, ha egy bibliai szöveget a Bibliában olyan más szövegek fényében vizsgálunk, amelyek az elôbbire építenek, vagy ha egy szöveget a kinyilatkoztatás belsô fejlôdéséhez való viszonyában vesszük szemügyre. Így egyrészt arról a figyelemrôl van szó, amelyet valamely bibliai szerzô egy általa ismert korábbi szentírási szövegnek szentel, amikor azt ismét felhasználja olyan új összefüggésben, amely az említett szövegnek új szó szerinti értelmet kölcsönöz. Másrészt arról a jelentésrôl is beszélünk, amellyel hiteles egyházi tanító hagyomány vagy zsinati meghatározás ruházta fel a Biblia valamely szövegét. Ilyen például a Mt 1,23 értelmi összefüggése az Iz 7,14-ben található jövendöléssel. Az evangéliumi szöveg az almah-nak, aki méhében fogan, sensus plenior-t ad, amikor a Szeptuaginta fordítását követi: »A szűz (parthenos) gyermeket fogan.« Ugyanígy az Újszövetségben az Atyaistenre, a Fiúra és a Szentlélekre vonatkozó kijelentések esetében is az egyházatyák és a zsinatok Szentháromsággal kapcsolatos tanítása mondja ki a sensus plenior-értelmet. Hasonló módon a Trentói Zsinatnak az áteredô bűnre vonatkozó meghatározását is úgy foghatjuk fel, mint ami sensus plenior-ként értelmezi Szent Pálnak a Róm 5,12-21-ben adott tanítását Ádám bűnének az emberiségre való hatásairól. Ahol azonban nincs ilyen mérce egy késôbbi, konkrét bibliai szöveg vagy hiteles tanító hagyomány révén, ott egy úgynevezett sensus plenior-hoz való folyamodás szubjektív magyarázatokat takarhat, amelyek minden alapot nélkülöznek. Mindent egybevetve a sensus plenior-t úgy tekinthetjük, mint a lelki értelem más elnevezését minden olyan esetben, amikor a lelki értelem eltér a bibliai szöveg szó szerinti értelmétôl. Azon alapul, hogy a Szentlélek, a Biblia fô szerzôje az emberi szerzôt úgy tudja vezetni kifejezéseinek megválasztásában, hogy azok olyan igazságot fejeznek ki, ami magában a szerzôben nem tudatosult egész mélységében. Ez az igazság teljesebben csak késôbb válik nyilvánvalóvá, egyrészt a történelemben késôbb megjelenô isteni tettek révén, amelyek jobban megmutatják a szövegek jelentôségét, másrészt annak folytán, hogy a szövegeket beveszik a Szentírás kánonjába. Így új összefüggés jön létre, és ez láthatóvá tesz olyan értelmezési lehetôségeket, amelyeket az eredeti összefüggés homályban hagyott. ======================================================================== A katolikus magyarázat jellegzetességei A katolikus egzegézist nem az jellemzi, hogy különleges tudományos módszere van. Egyetért azzal a felismeréssel, hogy a Biblia szövegei emberi szerzôk művei, akik saját kifejezési módjukat használták, s a kor és a környezet által nyújtott eszközökkel dolgoztak. Ezért fenntartás nélkül alkalmazza mindazokat a tudományos módszereket és megközelítéseket, amelyek feltárják a szövegek értelmét azoknak nyelvi, irodalmi, társadalmi-kulturális, vallási és történelmi közegében. Ezt az értelmet jobban megragadja, ha felkutatja a forrásokat és figyelembe veszi az illetô szerzô személyiségét (vö. Divino Afflante Spiritu, EB 557). Cselekvôen résztvesz a módszerek továbbfejlesztésében és a bibliatudomány elôrehaladásában. Jellemzôje, hogy tudatosan követi az Egyház élô hagyományát, amelynek legfôbb célja megôrizni a kinyilatkoztatást, úgy, amint arról a Biblia tanúskodik. Amint a korábbiakban megállapítottuk, a modern hermeneutikák kimutatták, hogy egy szöveget nem lehet úgy értelmezni, hogy ki ne indulnánk valamilyen elôzetes megértésbôl. A katolikus egzegézis a Biblia írásaihoz olyan elôzetes megértéssel közelít, amely szorosan összeköti egymással a modern tudományos kultúrát és az Izraeltôl valamint az ôsi keresztény közösségtôl eredô vallási hagyományt. Így a magyarázata folytonosságban marad azzal az értelmezési dinamizmussal, amely magában a Szentírásban kezdôdik és az Egyház életében folytatódik. Ez pedig megfelel annak a szükségszerűségnek, hogy a magyarázónak feltétlenül rokonságban kell lennie a bibliai szöveg tárgyával. Bármiféle egzegetikai munkát ez a belsô rokonság tesz lehetôvé. Minden elôzetes megértésnek megvannak azonban a veszélyei is. A katolikus egzegézisnek az a veszélye, hogy a bibliai szövegeknek olyan értelmet tulajdonít, amelyet azok nem fejeznek ki, hanem a hagyomány késôbbi fejlôdésének gyümölcse. Az egzegétának óvakodnia kell ettôl a veszélytôl. ======================================================================== Magyarázat a bibliai hagyományon belül A Biblia szövegei olyan vallási hagyományokat is tartalmaznak, amelyek már elôttük léteztek. Ezeket a hagyományokat a szövegek -- a szerzôk kreativitásától függôen -- igen eltérô módon veszik át. Az idôk során sokféle hagyomány olvadt össze és alkot végül egyetlen közös, nagy hagyományt. Ezt a folyamatot a Biblia igen világosan bemutatja; a folyamathoz maga is hozzájárult és a továbbiakban már irányítja. »A bibliai hagyományon belüli magyarázat« sok szempontot foglal magába. Érthetjük rajta annak módját, ahogyan a Biblia az alapvetô emberi tapasztalatokat vagy Izrael történetének különleges eseményeit magyarázza, de azt a módot is, ahogyan az írott vagy szóbeli forrásokat -- amelyek némelyike esetleg más vallásokból vagy kultúrákból származik -- a bibliai szövegek felhasználják, amikor ezeket újra-értelmezik. Minthogy azonban kitűzött témánk a Biblia magyarázása, nem kell taglalnunk ezeket a komplex kérdéseket, hanem csak a bibliai szövegeknek magán a Biblián belüli értelmezéséhez kell ismertetnünk néhány megfigyelést. 1. Átvétel új jelentéssel (relecture) A Biblia belsô és egyedülálló egységét annak is köszönheti, hogy késôbbi iratai gyakran támaszkodnak a korábbiakra. Utalnak rájuk, meglévô szövegeket átvesznek, és így azok értelmét új irányokban bôvítik (s az új értelem néha igen távol van az eredetitôl), vagy egyenesen hivatkoznak egy szövegrészre akár azért, hogy értelmét elmélyítsék, akár, hogy rámutassanak beteljesedésére. Így például az örökös adomány, egy ország »öröklése«, amint azt Isten Ábrahámnak és utódainak megígérte (Ter 15,7.18) átváltozott az Isten szentélyébe való belépéssé (Kiv 15,17), az Isten nyugalmában való részesedéssé (Zsolt 132,7-8), amely a valóban hívôk számára van fenntartva (Zsolt 95,8-11; Zsid 3,7-4,11), végül pedig bejutást jelent a mennyei szentélybe (Zsid 6,12.18-20), »az örökké tartó örökségbe« (Zsid 9,15). Nátán próféta jövendölése, amely Dávidnak olyan »házat«, azaz családi trónöröklést ígér, amely »örökre fennmarad«(2 Sám 7,12-16), többször ismétlôdik (2 Sám 23,5; 1 Kir 2,4; 3,6; 1 Krón 17,11-14), fôként válságos idôkben (Zsolt 89,20-38), nem lényegtelen változtatásokkal. Kiegészül további jövendölésekkel (Zsolt 2,7-8; 110,1.4; Ám 9,11; Iz 7,13-14; Jer 23,5-6; stb.), amelyek némelyike magának Dávid birodalmának visszatértét hirdeti (Óz 3,5; Jer 30,9; Ez 34,24; 37,24- 25; vö. Mk 11,10). A megígért birodalom egyetemes léptékű (Zsolt 2,8; Dán 2,35.44; 7,14; vö. Mt 28,18). A maga teljességében megvalósítja az ember hivatását (Ter 1,28; Zsolt 8,6-9; Bölcs 9,2-3; 10,2). Jeremiás jövendölésére, amely Jeruzsálem és Júda megérdemelt 70 éves büntetését hirdeti meg (Jer 25,11-12; 29,10), visszanyúl a 2 Krón 36,20- 23, és rámutat annak beteljesedésére. Jóval késôbb Dániel könyvének szerzôje is elmélkedik errôl a szövegrôl, azzal a meggyôzôdéssel, hogy Istennek ez az üzenete rejtett értelmet is hordoz, amely megvilágíthatja saját korának helyzetét (Dán 9,24-27). Az az alapvetô meggyôzôdés, hogy Isten osztó igazságossága megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat (Zsolt 1,1-6; 112,1- 10; Lev 26,3-33 stb.), gyakran éppen ellenkezô tapasztalattal szembesül. Ezért a Szentírás helyt ad komoly ellenvetéseknek és kétségeknek is (Zsolt 44; Jób 10,1-7; 13,3-28; 23-24), mind mélyebbre hatolva ebben a titokban (Zsolt 37; Jób 38-42; Iz 53; Bölcs 3-5). 2. Összefüggések az Ószövetség és az Újszövetség között A korábbi szövegekhez való kapcsolódások az Újszövetség írásaiban igen gyakoriak. Ezek számos helyen utalnak az Ószövetségre és sok ószövetségi idézetet tartalmaznak. Az Újszövetség szerzôi számára az Ószövetség isteni kinyilatkoztatást foglal magába. S ôk azt hirdetik, hogy ez a kinyilatkoztatás Jézus életében, tanításában, fôként pedig halálában és feltámadásában teljesedett be, s ezek a kiengesztelôdés és az örök élet forrásai. »Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint, eltemették s harmadnap feltámadt, ismét az Írás szerint. Megjelent Péternek...« (1 Kor 15,3-5); ez a leglényege az apostoli igehirdetésnek (1 Kor 15,11). Az Írást beteljesítô események és az Írás között nem csak egyszerű tárgyi egyezés van. A kettô kölcsönösen megvilágítja és dialektikusan elôbbre viszi egymást: egyaránt megállapíthatjuk, hogy az Írás feltárja az események értelmét, az események pedig megmutatják az Írás jelentését. Más szóval: az események arra késztetnek, hogy tegyünk félre egyes hagyományos értelmezéseket, és valamilyen új értelmet állítsunk elôtérbe. Jézus már nyilvános működésének kezdetétôl olyan személyes és eredeti magatartást tanúsított az Írással kapcsolatban, amely eltért korának szentírásmagyarázatától, »az írástudók és a farizeusok« értelmezési módjától (Mt 5,20). Erre számos példát említhetünk, így a Hegyi Beszéd antitéziseit (Mt 5,21-48), Jézus szuverén szabadságát a szombat megtartásában (Mk 2,27-28p), a módot, ahogyan relativizálja a rituális tisztasági elôírásokat (Mk 7,1-23p), másrészt radikális követelményeit egyéb területeken (Mk 10,2-12p; 10,17-27p), mindenekelôtt pedig nyitottságát »a vámosok és a bűnösök« iránt (Mk 2,15-17p). Mindez nem a kívülálló szerepére való törekvésbôl fakadt, hanem Isten akaratához való szívbeli hűségbôl, amint az a Szentírásban is kifejezésre jut (vö. Mt 5,17; 9,13; Mk 7,8-13p; 10,5-9p). Jézus halála és feltámadása ezt a fejlôdési folyamatot a csúcspontjához vezette el, mert ezek az események bizonyos kérdésekben teljes törést és egyben váratlan nyitást jelentettek. A Messiásnak, »a zsidók királyának« halála (Mk 15,26p) átformálta a királyzsoltárok és a messiási jövendölések evilági értelmezését. Jézus feltámadása és a mennyben Isten Fiaként való megdicsôülése ugyanezeknek a szövegeknek olyan gazdag jelentést adott, amely addig elképzelhetetlen volt. Egyes kifejezéseket, amelyeket korábban képleteseknek tartottak, ettôl kezdve szó szerint kell érteni. Úgy jelennek meg elôttünk, mint amelyeket Isten készített elô, hogy kifejezzék Jézus Krisztus dicsôségét, mert Jézus valóban »Úr« (Zsolt 110,1) a szó legszorosabb értelmében (Csel 2,36; Fil 2,10-11; Zsid 1,10-12); Isten Fia (Zsolt 2,7; Mk 14,62; Róm 1,3-4), Isten az Istennel (Zsolt 45,7; Zsid 1,8; Ján 1,1; 20,28); »uralmának nem lesz vége« (Lk 1,32-33; vö. 1 Krón 17,11-14; Zsolt 45,7; Zsid 1,8), s egyben »pap mindörökké« (Zsolt 110,4; Zsid 5,6-10; 7,23- 24). Az Újszövetség szerzôi a húsvéti események fényében »újra olvasták« az Ószövetséget. A megdicsôült Krisztus által küldött Szentlélek (vö. Jn 15,26; 16,7) felfedte elôttük annak lelki értelmét. Így ôk egyrészt az Ószövetség prófétai értékét a korábbinál sokkal jobban kiemelték, másrészt annak üdvösségi intézményi értékét igen viszonylagossá csökkentették. Ez az utóbbi álláspont, amely már az evangéliumokban is fellelhetô (vö. Mt 11,11-13p; 12,41-42p; Jn 4,12-14; 5,37; 6,32), Pál némely írásában és a Zsidóknak írt levélben egészen elôtérbe kerül. Pál és a Zsidóknak írt levél szerzôje rámutat arra, hogy a Tóra mint kinyilatkoztatás maga nyilvánítja ki saját törvényi rendszerének megszűnését (vö. Gal 2,15-5,1; Róm 3,20-21; 6,14; Zsid 7,11-19; 10,8- 9). Ebbôl az következik, hogy a Krisztusban való hitre jutott pogányoknak nem kell alávetniük magukat a bibliai törvények összes elôírásainak; ezek összessége immár egy meghatározott nép intézményének szintjére korlátozódik. A pogányokból lett hívôknek azonban táplálkozniuk kell az Ószövetségbôl mint Isten szavából, mert ez teszi lehetôvé, hogy valamennyi távlatát felismerjék annak a húsvéti titoknak, amelybôl élnek (vö. Lk 24,25-27.44-45; Róm 1,1-2). A keresztény Bibliában az Ószövetség és az Újszövetség összefüggései kétségkívül igen bonyolultak. Amikor az Újszövetség szerzôi valamely ószövetségi szöveget felhasználnak, azt természetesen saját koruk ismeretei és magyarázati módjai szerint értelmezik. Anakronizmus volna azt várni tôlük, hogy a mai tudományos módszereket alkalmazzák. Inkább a mai szentírásmagyarázónak kell megismernie a korábbi magyarázati módszereket, hogy használatukat megértse és értékelni tudja. Másrészt természetesen nem szabad abszolút értéket tulajdonítania annak, ami csak az emberi értelmezô-művészet korlátairól tanúskodik. Végül még arra is rá kell mutatnunk, hogy -- miként már az Ószövetségben -- az Újszövetségben is különbözô nézôpontokat találunk egymás mellett, amelyek nem egyszer feszültségben állnak egymással, így például olyan kérdések, mint Jézus egysége az Atyával (Jn 8,29; 16,32 és Mk 15,34), a mózesi törvény értéke (Mt 5,17-19 és Róm 6,19), vagy a jócselekedetek szükségessége az üdvösséghez (Jak 2,24 és Róm 3,28; Ef 2,8-9). A Bibliának éppen az a sajátsága, hogy nem merev rendszert nyújt, hanem -- éppen ellenkezôleg -- a feszültségek dinamizmusában gondolkodik. A Biblia a hasonló eseményeket és problémákat különbözô módon értelmezi. Ezzel arra hív, hogy kerüljük el a dolgok leegyszerűsítését és a szellemi beszűkülést. 3. Néhány végkövetkeztetés A mondottakból következik, hogy az írásmagyarázat művészetéhez maga a Biblia szolgál számos útmutatással és ösztönzéssel. Valójában maga a Biblia is eredendôen magyarázat. Szövegeit mind az ószövetségi, mind az apostolok-korabeli közösségek hitük hiteles kifejezésének fogadták el. E közösségek értelmezésének megfelelôen és annak folyományaként ismerték el ôket Szent Írásnak. Így például az Énekek Éneke azért lett szentírás, mert kifejezi az Isten és Izrael közötti kapcsolatot. A Biblia létrejöttének egész folyamán a szövegeit sok esetben újból elôvették és újra-magyarázták, hogy választ adjanak új, addig ismeretlen helyzetekben. Abból a módból, ahogyan maga a Szentírás értelmezi a szövegeket, a következô megjegyzések adódnak: Mivel a Szentírás azoknak a hívô közösségeknek egyetértése alapján született, amelyek annak szövegében a kinyilatkoztatott hit kifejezését ismerték fel, ugyanúgy az értelmezése -- lényeges pontokban -- maga is zjból az egyetértés forrása kell, hogy legyen az egyházi közösségek élô hite számára. Mivel a hitnek az a kifejezése, amely a mindenki által elfogadott Szentírásban megjelent, ismételten megújításra szorult, amikor új helyzetekkel találkozott -- hiszen ez magyarázza sok bibliai szöveg újraértelmezését (a »relecture«-öket) --, a Biblia magyarázata soha nem nélkülözheti a kreatív jelleget. Szembe kell néznie új kérdésekkel, és azokra választ kell találnia a Biblia alapján. Minthogy a Szentírás egyes szövegei között néha feszültség érezhetô, az írásmagyarázat szükségszerűen pluralista. Egyetlen értelmezés sem merítheti ki az egésznek az értelmét, az ugyanis -- mint egy szimfónia -- többszólamú. Egy adott szöveg magyarázata nem lehet kizárólagos jellegű. A Szentírás állandóan párbeszédet folytat a hívô közösségekkel, hiszen annak hitbeli hagyományaikból keletkezett. Szövegei e hagyományokhoz kapcsolódva alakultak ki, másrészt viszont hozzájárultak az említett hagyományok fejlôdéséhez. Ebbôl következik, hogy a szentírásmagyarázat az Egyházon belül történik, annak többféleségében, annak egységében és annak hitbeli hagyományaiban. A hit hagyományai alkották azt az élô környezetet, amelybe a Szentírás szerzôinek írói tevékenysége beilleszkedhetett. Ehhez a környezethez tartozott a közösségek liturgikus élete és külsô tevékenysége, azok szellemi világa, kultúrája és történelmi sorsa. A bibliai szerzôk ennek mind részesei voltak. A szentírásmagyarázat tehát ugyanúgy megkívánja, hogy az egzegéta vegyen részt kora hívô közösségének egész életében és hitében. Az a párbeszéd a Szentírással mint egésszel, azaz a hit megértésével, amely a korábbi idôket jellemezte, szükségszerűen tovább folyik korunk nemzedéke esetében is. Ez folyamatosságot biztosít, de érzékelhetôk a különbségek is. Ebbôl következik, hogy a szentírásmagyarázat felülvizsgálat és válogatás: ôrzi a folyamatosságot az értelmezés korábbi hagyományaival, azok sok részletét megtartja és átveszi; egyes pontokban azonban függetleníti magát tôlük, hogy továbbléphessen. ======================================================================== Szentírásmagyarázat az Egyház hagyományában Az Egyház, Isten népe meg van gyôzôdve arról, hogy a Szentírás megértésében és magyarázatában a Szentlélek segíti. Jézus elsô tanítványai jól tudták, hogy nem voltak képesek a kapott ajándékot rögtön teljes gazdagságában felfogni. Kitartóan folytatott közösségi életükben tapasztalták meg a kinyilatkoztatás ajándékának állandó mélyülését és bôvülô megismerését. Ebben felismerték -- hatása és működése révén -- a Jézus által megígért »igazság Lelkét«, aki elvezeti ôket az igazság teljességére (Jn 16,12-13). Így járja útját az Egyház is, Krisztus ígéretére támaszkodva: »A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek« (Jn 14,26). 1. A kánon keletkezése A Szentlélek vezetésével és az átvett élô hagyomány fényében az Egyház meghatározta azokat az írásokat, amelyeket Szentírásnak kell tekinteni, abban az értelemben, hogy »a Szentlélek sugalmazására vannak leírva, Isten tehát a szerzôjük, és ilyenekként kapta ôket az Egyház« (Dei Verbum, 11), és tartalmazzák »azt az igazságot, amelyet Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban« (uo.). A Szentírás »kánonjának« rögzítése hosszú folyamat eredménye volt. Az Ószövetség közösségei (a különleges csoportoktól, például a prófétai köröktôl és a papság környezetétôl az egész népig) a szövegek bizonyos csoportjaiban Isten szavát ismerték fel, amely hitüket felkeltette és irányt szabott életüknek. Ezeket a szövegeket -- miként egy örökséget - - hűséges kezekre bízták megôrzés és továbbadás céljából. Így azok immár nem csupán egyes szerzôk ihletettségét fejezték ki; Isten népének közös tulajdonává váltak. Ezeket a szent szövegeket tiszteletben tartja az Újszövetség is, amely azokat értékes örökségként kapta a zsidó néptôl. »Szent iratokként« tiszteli ôket (Róm 1,2), »amit az Isten sugalmazott« (2 Tim 3,16; vö. 2 Pét 1,20-21) és ami »nem veszítheti érvényét« (Jn 10,35). Ezekhez a szövegekhez, amelyek az »Ószövetséget« alkotják (vö. 2 Kor 3,14), hozzáfűzte az Egyház azokat az Írásokat, amelyekben felismerte az apostolok hiteles, a Szentlélek által szavatolt tanúságát (vö. Lk 1,2; 1 Jn 1,1-3; 1 Pét 1,12) mindarról, »mi mindent tett és tanított Jézus« (Csel 1,1), és olvashatta azokat a tanításokat, amelyeket maguk az apostolok és más tanítványok alakítottak ki a hívôk közösségének létrehozására. Az Írások e második csoportjának késôbb az »Újszövetség« nevet adták. Ebben a folyamatban sok tényezô játszott szerepet: az a bizonyosság, hogy Jézus -- és vele az apostolok -- az Ószövetséget sugalmazott Írásként fogadták el, s hogy Jézus húsvéti misztériuma annak beteljesedését képezi; a meggyôzôdés, hogy az Újszövetség írásai végsô fokon az apostoli igehirdetésbôl erednek (ami nem okvetlenül azt jelenti, hogy valamennyit maguk az apostolok írták); az a tény, hogy ezek az Írások összhangban állnak a hit szabályával és a keresztény liturgiával, amely felhasználja ôket; végül az a tapasztalat, hogy összhangban vannak a közösségek egyházi életével, és képesek ezt az életet gyarapítani. Amikor az Egyház összeállította a Szentírás kánonját, akkor egyúttal felismerte és meghatározta saját mibenlétét is, így a Szentírás ettôl fogva úgy szolgál, mint egy tükör, amelyben az Egyház ismételten ellenôrizheti önazonosságát; az évszázadok során pedig újból hitelesítheti annak módját, ahogyan saját maga válaszol folyamatosan az evangélium hívó szavára és annak továbbadását kívánó küldetésére (vö. Dei Verbum, 7). Ez a kánoni Írásoknak üdvösségközvetítô értéket ad és olyan helyet a teológiában, ami gyökeresen megkülönbözteti ôket más ôsi szövegektôl. Bár az utóbbiak is fényt vethetnek hitünk kezdeteire, mégsem rendelkeznek soha a Szentírás tekintélyével, amelyet kánoni, s így a keresztény hit értelmezésében alapvetô könyvnek tartunk. 2. Az egyházatyák írásmagyarázata Kezdettôl fogva meggyôzôdés volt, hogy ugyanaz a Szentlélek, aki az újszövetségi szerzôket az üdvösség hírének leírására késztette (Dei Verbum, 7; 18), állandóan segíti az Egyházat is a szerzôk sugalmazott írásainak értelmezésében (vö. Iréneusz: Adv.Haer. 3.24.1; 3.1.1; 4.33.8; Origenész: De Princ. 2.7.2; Tertulliánusz: De Praescr. 22). Az egyházatyák, akiknek különleges szerepük volt a kánon létrejöttének folyamatában, hasonlóan meghatározó személyek annak az élô hagyománynak a keletkezésében, amely állandóan kíséri és vezeti az Egyházat a Szentírás olvasásában és magyarázatában (ld. Providentissimus Deus, EB 110-111; Divino Afflante Spiritu, 28-30, EB 554; Dei Verbum, 23; PCB, Instructio de historica evangeliorum veritate, 1). A nagy hagyományon belül az egyházatyák az írásmagyarázathoz azzal járultak hozzá, hogy a teljes Szentírás alapján kidolgozták az Egyház tanító hagyományának formáját adó fô irányokat, és elindítottak egy gyümölcsözô teológiai gondolkodást, amely mindmáig a hívek oktatására és szellemi táplálékául szolgál. Az egyházatyáknál fontos helyet foglal el a Szentírás olvasása és magyarázata. Ezt tanúsítják azok a műveik, amelyek közvetlenül az Írások megértését szolgálják, különösen a homíliák és a kommentárok, de a vitairatok és a teológiai művek is, amelyek fô érveit a szentírási hivatkozások képezik. A Bibliát általában a templomban olvassák, a liturgia keretében. Ezért az atyák magyarázó elôadásai mindig teológiai, lelkipásztori és kegyelemközvetítô jellegűek, s a közösségeket valamint az egyes hívôket szolgálják. Az egyházatyák szemében a Biblia elsôsorban Isten könyve, egyetlen Szerzô egyedülálló műve. Ezzel azonban semmiképpen nem tekintik passzív eszközöknek az emberi szerzôket. Sôt képesek arra is, hogy az egyik vagy másik könyvnek önmagában saját célt tulajdonítsanak. Nézôpontjuknak megfelelôen azonban csak kevés figyelmet fordítanak a kinyilatkoztatás történeti fejlôdésére. Számos egyházatya a Logosz-t, Isten Igéjét mondja az Ószövetség szerzôjének is, s ezért az a meggyôzôdése, hogy az egész Szentírásnak krisztológiai jelentôsége van. Az antióchiai iskola néhány egzegétájának (elsôsorban Mopsuestiai Theodornak) kivételével az atyák jogosnak érzik, hogy egy mondatot kiragadjanak a maga összefüggésébôl és abban (így kiemelve, környezetétôl függetlenül) Isten által kinyilatkoztatott igazságot lássanak. Nem vonakodnak attól, hogy a zsidókkal szemben való hitvédelem vagy a más teológusokkal folytatott viták során ilyen jellegű értelmezésekre támaszkodjanak. Mivel az atyáknak elsôsorban az volt fontos, hogy a Biblia üzenetébôl testvéreikkel egységben éljenek, gyakran megelégedtek a saját környezetükben használatos bibliai szöveggel. Origenész módszertanilag a héber Bibliát használta, és ezt elsôsorban azért tartotta helyesnek, hogy a zsidókkal szemben olyan szövegek alapján érveljen, amelyeket ôk is elfogadhattak. Jeromost, a hebraica veritas meghirdetôjét különcnek tartották. Az atyák többé-kevésbé gyakran allegorikus módszert használtak, hogy elhárítsák azt a megütközést, amit a Biblia némely részlete kelthetett egyes keresztényekben és a kereszténység pogány ellenfeleiben. Mégis csak igen ritkán adták fel a szövegek szó szerinti jelentését és történeti vonatkozását. Az atyáknak az allegóriára való hajlama általában több, mint a pogány szerzôk allegorikus módszeréhez való alkalmazkodás. Az allegória használatának oka az a meggyôzôdés is, hogy a Bibliát, Isten könyvét Ô adta népének, az Egyháznak. Ezért annak egyetlen részletén sem léphetünk át azzal, hogy elavult vagy véglegesen érvénytelenné vált. Isten csak mindig idôszerű üzenetet küld keresztény népének. Az atyák bibliamagyarázataikban gyakran keverik egymással a tipológiai[19] és az allegorikus értelmezéseket, s ezek majdnem kibogozhatatlanul egymásba fonódnak. Ennek mindig lelkipásztori és pedagógiai oka van, mert mindazt, amit megírtak, a mi okulásunkra írták meg (vö. 1 Kor 10,11). Abban a meggyôzôdésben, hogy Isten könyvérôl, tehát egy kimeríthetetlen könyvrôl van szó, az atyák úgy gondolják, hogy magyarázhatnak egyes részeket valamely meghatározott allegorikus módszerrel, de bárkinek szabad más magyarázatot javasolni, feltéve, hogy megôrzi a »hithasonlóságot«[20] A patrisztikus egzegézisre oly jellemzô allegorikus írásmagyarázat a mai emberre idegenszerűen hat. Az az egyházi tapasztalat azonban, amely az ilyen magyarázatokban kifejezôdik, még ma is hasznos és gazdagító (vö. Divino Afflante Spiritu, 31-32; Dei Verbum 23). Az egyházatyák bemutatják, hogyan lehet a Bibliát egy élô hagyomány keretén belül, igazi keresztény szellemben teológiai módon olvasni. 3. Az Egyház különbözô tagjainak szerepe az írásmagyarázatban A Szentírás, amit az Egyház ajándékul kapott, az egész hívô nép közös kincse: »A Szenthagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten egész szent népe, amikor pásztoraival egyesülve állhatatosan kitart az apostolok tanításában és közösségében...« (Dei Verbum, 10; ld. még 21). A hívôknek az Írás szövegeiben való jártassága természetesen nem volt egyforma az egyháztörténelem minden korszakában. De az egyházi élet megújulásának valamennyi fontos pillanatában -- kezdve az elsô századok szerzetesi mozgalmaitól a II. Vatikáni Zsinatig -- a Szentírás mindig elsôrangú szerepet töltött be. Az említett zsinat azt tanítja, hogy az összes megkereszteltek, ha Krisztusban való hittel résztvesznek az eucharisztia ünneplésében, Krisztus jelenlétét az Ô szavában is felismerhetik, mert »jelen van igéje által, minthogy Ô maga szól hozzánk, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák« (Sacrosanctum Concilium, 7). Ezzel az ige- hallgatással összhangban áll »az (Isten) egész népében meglévô hitérzék (sensus fidei)... Isten népe a szent Tanítóhivatal vezetése alatt -- és hűségesen reá hagyatkozva -- már nem emberi tanításban részesül, hanem valóban Isten igéjét kapja (vö. 1 Tessz 2,13): így azzal a hitérzékkel, amelyet az igazság Lelke hoz létre és tart ébren benne, elveszíthetetlenül birtokolja ,,a hitet, amely egyszersmindenkorra szóló öröksége a szenteknek'' (vö. Júd 3), abba helyes ítélettel egyre mélyebben behatol és azt mindig nagyobb teljességgel érvényesíti életében« (Lumen Gentium, 12). Így az Egyház minden tagjának szerepet kell vállalnia a Szentírás magyarázatában. Lelkipásztori tisztük gyakorlása során a püspökök mint apostolutódok a legfôbb tanúi és hitelesítôi annak az élô hagyománynak, amelynek fényében értelmezzük az Írást valamennyi korban. Az ô feladatuk, »hogy azt igehirdetésükkel, az igazság Lelkének fényénél, hűségesen ôrizzék, kifejtsék és terjesszék« (Dei Verbum, 9; vö. Lumen Gentium, 25). A püspökök munkatársaiként a papok elsô teendôje az igehirdetés (Presbyterorum Ordinis, 4). Az írásmagyarázathoz különleges karizmában részesülnek, ha nem a saját gondolataikat, hanem Isten szavát hirdetik és az evangélium örök igazságát alkalmazzák az adott életkörülményekre (uo.). A papok és a diákonusok feladata, hogy -- fôként a szentségek kiszolgáltatásakor -- bemutassák azt az egységet, amely az Egyház szolgálata során összeköti egymással az igét és a szentséget. Az »ige szolgáinak« mint az eucharisztikus közösség elöljáróinak és hitbeli nevelôknek fô kötelessége, hogy ne csak tanítsák, hanem segítsenek a hívôknek felfogni és megérteni, amit Isten igéje a szívük legmélyén mond nekik, amikor a Szentírást hallgatják és elmélkednek. Így lesz a teljes helyi egyház -- Izraelnek, Isten népének mintájára (Kiv 19,5-6) -- egyetlen közösséggé, amely tudja, hogy Isten szól hozzá (vö. Jn 6,45), és amely a szívén viseli, hogy hittel és szeretetben hallgasson Rá, s szavának vezetésére bízza magát (MTörv 6,4-6). Az olyan közösségek, amelyek valóban Isten szavára hallgatnak s a hitben és a szeretetben egységben maradnak az Egyházzal, saját környezetükben az evangelizálás és a párbeszéd gyújtópontjaivá, társadalmi változások elindítóivá lesznek (Evangelii Nuntiandi, 57-58; CDF, Útmutatás a krisztusi szabadságról és a felszabadításról, 69-70). A Lélek természetesen megadatik az egyes keresztényeknek, férfiaknak és nôknek is, úgy, hogy »lángol a szívük« (vö. Lk 24,32), amikor imádságuk konkrét személyes életükhöz kapcsolódik és imában teszik magukévá a Szentírást. Ezért a II. Vatikáni Zsinat sürgetôen kívánja, hogy minden lehetô módon tegyük könnyen hozzáférhetôvé a Szentírást (Dei Verbum, 22; 25). Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy egy ilyen szentírásolvasás sohasem tisztán egyéni, mert a hívô az Írást mindig az Egyház hitén belül olvassa és értelmezi, majd utána olvasásának gyümölcsét átadja a közösségnek, s így a közös hitet gazdagítja. Az egész bibliai hagyomány és különösen Jézus tanítása az evangéliumokban Isten szava kiváltságos hallgatóinak nevezi azokat, akiket a világ kicsinyeknek tekint. Jézus felismerte, hogy a műveltek és bölcsek elôl elrejtett dolgokat Isten a kicsinyeknek kinyilatkoztatta (Mt 11,25; Lk 10,21), és hogy Isten országa azoké, akik olyanok, mint a gyermekek (Mk 10,14p). Hasonlóképpen Jézus azt is kijelentette: »Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa« (Lk 6,20; vö. Mt 5,3). A messiási idô egyik jele, hogy a szegényeknek hirdetik az evangéliumot (Lk 4,18; 7,22; Mt 11,5; vö. CDF, Útmutatás a krisztusi szabadságról és a felszabadításról, 47-48). Azok, akik elesettségükben, minden emberi hatalom és segítség hiányában látják, hogy kénytelenek egyetlen reményüket Istenbe és az Ô igazságosságába vetni, úgy képesek felfogni és megérteni Isten szavát, hogy azt az egész Egyháznak komolyan kell vennie s arra szociális téren megfelelô választ is kell adnia. Minthogy az Egyház elismeri a különbözô adományokat és szerepeket, amelyeket a Lélek támaszt a közösség szolgálatára, kiváltképpen a tanítás adományát (1 Kor 12,28-30; Róm 12,6-7; Ef 4,11-16), azért különösen nagyra becsüli azokat, akiknek különös adománya: a szentírásmagyarázat terén való szakértelmükkel hozzájárulni Krisztus testének felépítéséhez (Divino Afflante Spiritu, 46-48. EB 564-565; Dei Verbum, 23; PCB, Instructio de historica evangeliorum veritate, Bevezetés). Bár munkásságukat nem mindig fogadták olyan nagyrabecsüléssel, mint napjainkban, mégis azok az egzegéták, akik tudásukat az Egyház szolgálatába állítják, egy olyan gazdag hagyomány résztvevôi, amely az elsô századoktól, Origenésztôl és Jeromostól a legújabb idôkig, Lagrange és mások tevékenységéig ma is folytatódik. A Szentírás szó szerinti értelmének kutatásához, ami ma különös hangsúlyt kap, szükség van mindazoknak egyesített erôfeszítésére, akik értenek az ókori nyelvekhez, a történelemhez és a kultúrákhoz, a szövegtörténethez és az irodalmi formák elemzéséhez, s akik jártasak a tudományos kritika módszereiben. A szöveg eredeti történeti összefüggésére való figyelem mellett azt várja az Egyház az egzegétáktól, hogy ugyanaz a Szentlélek vezesse ôket, aki a Szentírást sugalmazta. Így valósul meg, hogy »Isten igéjének szolgái közül a lehetô legtöbben képesek lesznek valóban táplálékul nyújtani a Szentírást Isten népének« (Divino Afflante Spiritu, 24; 53-55; EB 551, 567; Dei Verbum, VI. Pál, Sedula Cura, [1971] ). Különös öröm azoknak a nôknek napjainkban egyre növekvô száma, akik egzegétává képzik magukat. Ôk új meglátásokkal gazdagítják a szentírásmagyarázatot, és rávilágítanak olyan szempontokra, amelyek feledésbe merültek. Ha a Szentírás, amint az elôbbiekben említettük, az egész Egyház kincse és része a »hitletéteménynek«, amelyet kötelessége mindenkinek, a lelkipásztoroknak és a híveknek »ôrizni, hirdetni és közösen megvalósítani«, akkor feltétlenül igaz, hogy »kizárólag az Egyház eleven tanítóhivatalára van bízva az a feladat, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét. Tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja« (Dei Verbum, 10). Így végsô fokon a tanítóhivatal ügye is, hogy biztosítsa a magyarázat helyességét és esetenként azt is jelentse ki, hogy valamely konkrét értelmezés összeegyeztethetetlen a hiteles evangéliummal. Ezt a feladatot Krisztus testének koinóniájában[21] látja el, amikor hivatalosan kinyilvánítja az Egyház hitét, hogy ezzel szolgálatára legyen az Egyháznak. Ennek érdekében konzultál a teológusokkal, az egzegétákkal és más szakértôkkel, akiknek jogos kutatási szabadságát elismeri és akikkel kölcsönös kapcsolatban áll. A közös cél »Isten népét megtartani az igazságban, amely szabaddá tesz« (CDF, Útmutatás a teológusok egyházi hivatásáról, 21). ======================================================================== Az egzegéták feladata A katolikus egzegéták feladatát különbözô szempontokból vizsgálhatjuk. Egyházi feladatról van szó, hiszen a Szentírásnak olyan kutatását és magyarázatát jelenti, amely a lelkipásztorok és a hívek számára hozzáférhetôvé teszi annak egész gazdagságát. Ez azonban ugyanakkor tudományos tevékenység is, amely a katolikus egzegétát kapcsolatba hozza nem-katolikus kollégáival és a tudományos kutatás különféle területein dolgozó szakemberekkel. Ezenfelül ez a hivatás együtt jár kutatással és tanítással, s ezekbôl publikációk is születnek. 1. Alapvetô szempontok A katolikus egzegétáknak -- ha hivatásukat teljesíteni akarják -- figyelembe kell venniük a bibliai kinyilatkoztatás történeti jellegét. Hiszen mind az Ó-, mind az Újszövetség emberi, idôhöz kötött szavakkal a történeti kinyilatkoztatást fejezi ki, amelyben Isten különféle módokon közölte önmagát és üdvözítô tervét. Ezért okvetlenül szükséges, hogy az egzegéták használják a történeti-kritikai módszert, de nem kizárólagosan. A Biblia egzegézisében részt vesznek a szövegmagyarázat összes alkalmas módszerei. A katolikus egzegéták értelmezô munkájuk során soha nem felejthetik el, hogy Isten szavát magyarázzák. Közös feladatuk nem ér véget akkor, ha elkülönítették a forrásokat, meghatározták a műfajokat és tisztázták az irodalmi kifejezôeszközöket. Munkájuk csak akkor érte el célját, ha sikerült a bibliai szöveg értelmét Isten aktuális szavaként megragadniuk. Ebbôl a célból igénybe kell venniük a különféle hermeneutikai nézôpontokat, amelyek segítenek felismerni a bibliai üzenet aktualitását, és lehetôvé teszik, hogy válaszoljanak a Szentírás mai olvasóinak problémáira. Az egzegétáknak meg kell magyarázniuk a bibliai szövegek krisztológiai, kánoni és egyházi jelentôsségét is. A szövegek krisztológiai jelentôssége nem mindig szembetűnô; de erre -- hacsak lehet -- rá kell világítani. Bár Krisztus saját vérében az Új Szövetséget alapította meg, mégsem veszítették értéküket az Ószövetség könyvei sem. Részt kapnak az evangélium hirdetésében, s teljes jelentésüket »Krisztus titkában« (Ef 3,4) bírják és nyilvánítják ki. Ezt a titkot sok irányból világítják meg, az pedig ôket teszi világosabbá. Valójában az Ô eljövetelére ezek a könyvek készítették elô Isten népét (vö. Dei Verbum, 14-16). Ámbár a Biblia minden könyvét meghatározott szándékkal írták, s így megvan sajátos jelentése, mégis mihelyt a kánoni együttes részévé lesz, egy további jelentés hordozójaként jelenik meg. Így az egzegétára vár, hogy alkalmazza Szent Ágoston tételét: »Novum Testamentum in Vetere latet, et in Novo Vetus patet«[22] (ld. Szent Ágoston, Quaestiones in Heptateuchum, 2,73,f CSEL 28, III, 141.o.). Az egzegétáknak az is feladatuk, hogy világossá tegyék a Biblia és az Egyház kapcsolatát. A Szentírás hívô közösségben jött létre. Kifejezi Izrael, majd pedig az elsô keresztény közösségek hitét. Az élô hagyománnyal együtt, amely megelôzte, kíséri, s amelyben és amelybôl él (ld. Dei Verbum, 12), a Szentírás az a kitűntetett eszköz, amelyet Isten arra használ, hogy még ma is irányítsa az Egyháznak mint Isten népének felépülését és növekedését. A szentírásmagyarázat során az egyházi vonatkozáshoz elválaszthatatlanul kötôdik az ökumenikus nyitottság is. Azáltal, hogy a Biblia Istennek minden ember részére szánt üdvözítô tervét tartalmazza, az egzegéta feladata univerzális jelleggel bír. Ez azt kívánja, hogy teljes figyelemmel kell lennie a többi vallásokra és a mai világ elvárásaira. 2. Kutatás Az egzegétika olyan nagy mértékben szakosodott, hogy egyetlen ember nem képes az egészet művelni. Fôként a kutatás vonalán elkerülhetetlen a munkamegosztás a különbözô területek szakértôi között. A szakosodás lehetséges hátrányait a szakterületek határain átnyúló munkával egyenlítik ki. Az Egyház java és a mai világban betöltött küldetése szempontjából fontos, hogy elég sok jól képzett személy szentelje magát az egzegétikai tudomány különbözô területeinek kutatására. A közvetlen lelkipásztori igények gondja gyakran arra csábítja a püspököket és rendi elöljárókat, hogy az Egyházon belüli megbízható egzegézisért való felelôsségüket második helyre sorolják. Az így elôálló hiány azonban nagy hátrány az Egyház számára, mert a lelkipásztorokat és a híveket az a veszély fenyegeti, hogy pótlására idegen érdekeltségű egzegézishez forduljanak, amelynek nincs kapcsolata a hitélettel. A II. Vatikáni Zsinat kimondta, hogy »a Szentírás kutatása[23] legyen a hittudománynak mintegy a lelke« (Dei Verbum, 24). Így nyomatékosan hangsúlyozta az egzegétikai kutatás fontosságát. Ezzel ugyanakkor közvetve a katolikus egzegétákat is emlékeztette arra, hogy kutatásaik életfontosságú kapcsolatban vannak a teológiával, s ennek tudatában kell lenniük. 3. Tanítás és oktatás Hasonlóképpen kiemelik a zsinati iratok, hogy milyen döntô fontossága van a teológiai fakultásokon, a papi szemináriumokban és tanulmányi házakban az egzegézis tanításának és oktatásának. A különbözô intézményekben természetesen eltérô a tanulmányok szintje. Egyébként kívánatos, hogy az egzegézist férfiak és nôk tanítsák. Ez az oktatás, amely az egyetemi fakultásokon nagyobbrészt technikai és szakosított, a papi szemináriumokban inkább lelkipásztori irányultságú legyen. De soha nem hiányozhat belôle a komoly értelmi vonatkozás. E nélkül méltatlanul kezelnénk Isten szavát. Az egzegézis tanárai és tanárnôi a Szentírás mélységes tiszteletét kell hogy közvetítsék a tanulók számára. Rájuk vár annak bemutatása, mily nagyon érdemes alaposan és tárgyilagosan kutatni a Bibliát, hogy egyre jobban érvényre jusson annak irodalmi, történelmi, társadalmi és teológiai értéke. Nem szabad megelégedniük azzal, hogy ismeretek halmazát adják át, s azokat hallgatóik csak passzív módon fogadják be. Sokkal inkább be kell vezetniük ôket az egzegétika módszereibe, ismertetve az egzegétikai munka legfontosabb lépéseit, hogy a tanulók képessé váljanak önálló ítéletalkotásra. Minthogy a rendelkezésre álló idô korlátozott, célszerű felváltva két oktatási módszerrel dolgozni: egyrészt elôadásokkal, amelyek bevezetôk a Biblia könyveinek összességéhez s az Ó- és Újszövetség összes fontos területét tárgyalják, másrészt jól kiválasztott részek példaként való alapos elemzésével, amely egyúttal bevezetés az egzegézis gyakorlatába. Mindkét esetben el kell kerülni az egyoldalúságokat; így többet kell nyújtani pusztán lelki magyarázatok kifejtésénél, amelyeknek nincs történeti-kritikai alapjuk, de ugyanúgy elégtelen, ha csak történeti- kritikai kommentárt nyújtunk, amelybôl hiányzik a teológiai és lelki tartalom (vö. Divino Afflante Spiritu, EB 551-552; PCB, De sacra Scriptura recte docenda, EB 598). Az oktatásnak egyszerre kell bemutatnia a Biblia szövegeinek történeti gyökerét, megvilágítania sajátos voltát mint a mennyei Atya személyes szavát, amely szeretettel fordul gyermekei felé (ld. Dei Verbum, 21) és nyilvánvalóvá tennie a Biblia nélkülözhetetlen szerepét a lelkipásztori feladatokban (ld. 2 Tim 3,16). 4. Publikációk A kutatás eredményeként és az oktatás kiegészítô részeként megjelenô publikációk fontos szerepet töltenek be az egzegézis elôrehaladása és terjedése érdekében. Napjainkban a publikáció már nem csak nyomtatott szövegek, hanem más, gyorsabb és messzebbre ható eszközök útján is folyik (rádió, TV, elektronikus technikák). Feltétlenül alkalmazni kell ezeket a tájékoztatási módokat is. A magas szintű tudományos publikációk képezik fô eszközét a kutatók egymás közti párbeszédének, vitájának és együttműködésének. A katolikus egzegézis ezeknek köszönhetôen folytat eszmecserét az egzegétikai kutatás más területeivel és általában a tudományos világgal. Emellett rövid távon tekintve a többi publikációk fejtik ki a legnagyobb hatást, minthogy alkalmazkodnak az olvasók és hallgatók különbözô csoportjaihoz, az iskolázott olvasóktól a hittant tanuló gyermekekig, a bibliakörökig, az apostoli mozgalmakig és a vallásos egyesületekig. Azok az egzegéták, akik a jól érthetô ismeretközlés képességével rendelkeznek, igen fontos és gyümölcsözô részt vállalnak az egzegétikai tanulás és ismeretek szükséges terjesztésében. Ezen a területen különösen sürgetô igény a bibliai üzenet aktualizálása. Az egzegéták számítsanak a mai művelt és képzett személyek jogos igényeire, világosan megkülönböztetve a számukra, hogy mit kell másodlagos, a történelmi korhoz kötött részletként vagy mitikus nyelvi kifejezésként értelmezni, és mit kell tényleges történelmi és sugalmazott értelemben felfogni. A Biblia szövegei nem mai nyelven és nem a 20. század stílusában beszélnek. A héber, arám vagy görög szövegeikben használt kifejezési módokat és irodalmi műfajokat a mai kor emberei számára érthetôvé kell tenni. Különben csábítja ôket az a lehetôség, hogy a Bibliát mint érdektelen könyvet félretegyék, illetve durván egyszerűsítô, betű szerinti vagy meseszerű módon magyarázzák. Feladatának sokrétűsége ellenére a katolikus egzegéta egyetlen célja Isten szavának szolgálata. Nem helyezheti a bibliai szövegek helyére munkájának eredményét, sem az általa rekonstruált régi szövegeket, amelyeket a sugalmazott szerzôk használtak, sem a tudományos egzegézis legújabb eredményeinek bemutatását. Sôt az legyen a becsvágya, hogy magukat a bibliai szövegeket ragyogtassa fel, segítse nagyrabecsülésüket, és törekedjék nagyobb történeti pontossággal és lelki elmélyüléssel való megértésükre. ======================================================================== A szentírásmagyarázat viszonya a többi teológiai tudományágakhoz Mivel az egzegézis maga is a teológia egyik szakterülete, -- »fides quaerens intellectum«[24] --, szoros és összetett kapcsolatban áll a teológia más ágaival. A gyakorlatban egyrészt a rendszeres teológia befolyásolja az elôzetes megértést, amellyel az egzegéták közelednek a bibliai szövegekhez, másrészt viszont az egzegézis olyan elôzetes adottságokkal szolgál a többi teológiai szakterületek részére, amelyek azok számára meghatározó jellegűek. Így kölcsönös kapcsolatok alakulnak ki az egzegézis és más teológiai ágazatok között, amelyek a sajátságokat kölcsönösen tiszteletben tartó párbeszédre vezetnek. 1. Teológia és a bibliai szövegek elôzetes megértése Az egzegéták okvetlenül rendelkeznek a tudományosan vizsgálandó bibliai szövegek elôzetes megértésével. A katolikus egzegézis esetében olyan elôzetes megértésrôl is szó van, amely hitbeli meggyôzôdésen alapszik: a Biblia Isten által sugalmazott szöveg, amely az Egyházra van bízva, hogy hitet ébresszen és irányítsa a keresztény életet. Ezek a hitbeli meggyôzôdések nem eredeti állapotban jutnak az egzegétákhoz, hanem abban a formában, amelyet már az egyházi közösségben nyertek a teológiai átgondolás révén. Ezért az egzegéták kutató munkája során meghatározó a Szentírás sugalmazására és az Egyház életében betöltött szerepére vonatkozó dogmatikai meggondolás. Másrészt viszont a sugalmazott szövegekkel való foglalkozás olyan tapasztalatot nyújt az egzegétáknak, amelyet a dogmatika művelôinek kell tekintetbe venniük, hogy szakszerűen fejtsék ki a Szentírás sugalmazása és az egyházi bibliamagyarázat teológiáját. Az egzegézis különösen elevenen és pontosan tudatosítja a bibliai sugalmazás történeti jellegét. Megmutatja, hogy a sugalmazás történeti folyamat, nem csupán azért, mert Izrael és az ôsegyház történelmén belül ment végbe, hanem azért is, mert olyan emberek közvetítését vette igénybe, akiket saját koruk alakított, s akik a Lélek vezetésével aktív szerepet játszottak Isten népének életében. Ezenkívül az egzegétikai tudomány fejlôdése megerôsítette és pontosabbá tette a sugalmazott Szentírás és az Egyház hagyománya szoros kapcsolatának teológiai tételét, hiszen épp ez a fejlôdés keltett az egzegétákban egyre növekvô figyelmet a szövegek keletkezésének életkörülményei (»Sitz im Leben«) iránt. 2. Egzegézis és dogmatika Ha a Szentírás nem is az egyetlen locus theologicus[25], mégis fô alapját képezi a teológiai kutató munkának. A Szentírás tudományos és alapos értelmezésében a teológusok az egzegéták munkájára vannak utalva. Az egzegétáknak a maguk részérôl a szerint kell irányítaniuk a kutatást, hogy »a Szentírás tanulmányozása« valóban »mintegy a lelke a teológiának« (Dei Verbum, 24). Ezért a figyelmüket elsôsorban a bibliai Írások vallási tartalmára fordítsák. Az egzegéták segíthetik a dogmatikusokat két szélsôség elkerülésében: az egyik egy olyan dualizmus, amely teljesen elválasztja a tanított igazságot annak nyelvi kifejezésétôl, mintha az utóbbinak semmilyen jelentôssége nem volna; a másik fundamentalizmus, amely összevegyíti az emberit és istenit, sôt még a történeti feltételekhez kötött emberi kifejezéseket is kinyilatkoztatott igazságnak veszi. E két szélsôség elkerülésére meg kell tanulnunk különbséget tenni, de elválasztás nélkül, s így elfogadni egy állandó feszültséget. Isten szava emberi szerzôk művében fejezôdött ki. A gondolatok és a szavak egyszerre valók Istentôl és embertôl, úgyhogy a Bibliában minden egyidejűleg ered Istentôl és a sugalmazott szerzôtôl. Ebbôl azonban nem szabad azt a következtetést levonnunk, hogy Isten abszolút értékűvé tette üzenetének történeti megjelenési módját. Üzenete értelmezhetô és aktualizálható, azaz legalább részben elválasztható saját történelmi kötöttségétôl annak érdekében, hogy teljes értelemben vonatkoztassuk a jelenlegi történelmi körülményekre. Ehhez a lépéshez az egzegézis nyújtja az alapot, amikor továbbsegíti a dogmatikust az egyéb loci theologici[26] figyelembevétele során, amelyek hozzájárulnak a dogmafejlôdéshez. 3. Egzegézis és erkölcsteológia Hasonló megállapításokat tehetünk az egzegézis és az erkölcsteológia viszonyáról. A Biblia üdvtörténeti elbeszéléseihez a helyes emberi magatartásra vonatkozó számos utasítás kapcsolódik: parancsok, tilalmak, jogi elôírások, intelmek és prófétai feddô beszédek, valamint a bölcsek tanításai. Az egzegézis egyik feladata, hogy pontosan meghatározza ennek a terjedelmes anyagnak érvényességi körét és jelentôségét, s ezzel elôkészítse az erkölcsteológusok munkáját. Ez a feladat azonban nem könnyű, mert a bibliai szövegek gyakran alig törôdnek azzal, hogy különválasszák az általános érvényű erkölcsi parancsokat a rituális tisztasági elôírásoktól és a sajátos jogi rendelkezésektôl. Mindezek egymásba folynak. Másrészt a Bibliában az erkölcsi gondolkodás jelentôs fejlôdését tapasztaljuk, amely az Újszövetségben éri el tökéletességét. Nem elég tehát, ha úgy találjuk, hogy az Ószövetség megerôsít egy erkölcsi álláspontot (pl. a rabszolgatartás vagy a válás gyakorlatát, háborúban az ellenség megsemmisítését); ebbôl nem következik az álláspont maradandó törvényesítése. Elkerülhetetlen egy olyan értékelés, amely figyelembe veszi az erkölcsi tudat elôre nem látható haladását. Az Ószövetség könyvei tartalmaznak »kevésbé tökéletes és idôhöz kötött« mozzanatokat (Dei Verbum, 15), amelyeket az isteni pedagógia nem tudott egy csapásra kiküszöbölni. Erkölcsteológiai tekintetben magát az Újszövetséget sem könnyű értelmezni, mert gyakran képeket, vagy túlzó, sôt kihívó módot használ, és a keresztényeknek a zsidó törvényekhez való viszonya heves vitákat indított. Az erkölcsteológusoknak tehát minden okuk megvan arra, hogy az egzegéták számára sok fontos kérdést tegyenek fel, amelyek csak ösztönözhetik azok kutató munkáját. Egyes esetekben az lesz a válaszuk, hogy az illetô mai problémát egyetlen bibliai szövegrész sem tárgyalja kifejezetten. De ennek ellenére a Biblia szava, ha azt teljes dinamikájában tekintjük, sokatmondó iránymutatással segíthet. A legfôbb pontokban továbbra is a tízparancsolat etikája a döntô. Az Ószövetség már tartalmazza az »Isten képmására« teremtett emberi személy (Ter 1,27) méltóságának megfelelô magatartás alapelveit és értékeit. Ezekre az alapelvekre és értékekre még nagyobb fény vetôdik az Újszövetségbôl annak köszönhetôen, hogy Krisztusban megnyilatkozott Isten szeretete. 4. Eltérô nézôpontok és az együttműködés szükségessége A Nemzetközi Teológiai Bizottság a dogmák értelmezésérôl 1988-ban kiadott dokumentumában emlékeztet arra, hogy a legújabb korban összeütközés keletkezett az egzegézis és a dogmatika között; ezután a Bizottság hangsúlyozza a modern egzegézis pozitív hozzájárulását a rendszeres teológiához (LÔinterprétation des dogmes, 1988, C.I,1). Kiegészítésül célszerű hozzáfűzni, hogy az említett ellentétet a liberális egzegézis okozta. A katolikus egzegézis és a dogmatika között semmilyen általános összetűzés nem volt, csupán komoly feszültségek pillanatairól beszélhetünk. Az viszont igaz, hogy a feszültségek összeütközésekre vezethetnek, ha mind az egyik, mind a másik fél erôlteti és abszolút ellentétté alakítja a nézôpontok jogos különbségeit. A nézôpontok valóban eltérnek, és el is kell térniük. Az egzegéta elsôdleges feladata pontosan meghatározni a bibliai szövegek értelmét saját összefüggésükben, vagyis elôször irodalmi és sajátos történeti összefüggéseikben, majd pedig az Írások kánonjának kapcsolatrendszerében. Midôn az egzegéta ezt a feladatát teljesíti, a szövegek teológiai értelmét világítja meg, ha van ilyen vonatkozású jelentésük. Így folytonosság válik lehetôvé az egzegézis és a késôbbi teológiai meggondolás között. A nézôpontok azonban nem azonosak, mivel az egzegéta feladata alapvetôen történelmi és leíró, s a Biblia értelmezésére szorítkozik. A dogmatika művelôjére inkább vizsgálódó és rendszerezô munka vár. Célja érdekében a Bibliának fôként egyes meghatározott szövegei és szempontjai érdeklik; emellett meggondolásaiba bevon sok más, nem- bibliai adottságot: egyházatyák forrásértékű műveit, zsinati meghatározásokat és a tanítóhivatal más dokumentumait, a liturgiát, valamint filozófiai rendszereket és a jelen kulturális, szociális és politikai körülményeit. Feladata nem a Biblia magyarázata, hanem a keresztény hit átfogóan átgondolt megértése annak összes vonatkozásaival, különös tekintettel az emberi létet érintô döntô vonatkozására. Vizsgálódó és rendszerezô irányultsága folytán a teológia gyakran áldozatául esik annak a kísértésnek, hogy a Bibliát dicta probantia[27] -- gyűjteménynek tekintse, amelynek a tanítás tételeit kell igazolnia. Ma a dogmatika tudósai jobban tudatában vannak a régi szövegek irodalmi és történelmi összefüggésének s annak, hogy ez milyen fontos a helyes értelmezés érdekében; ezért gyakran figyelembe veszik az egzegéták munkáit. A Biblia mint Isten írott szava olyan értelmi gazdagsággal bír, amit lehetetlen egészen kimeríteni, és ami nem foglalható be tökéletesen egyetlen teológiai rendszerbe sem. A Biblia egyik legfôbb szerepe, hogy provokálja a teológiai rendszereket és emlékeztessen az isteni kinyilatkoztatás, valamint az emberi realitás olyan fontos szempontjainak létezésére, amelyeket a rendszeres átgondolás során néha elfelejtettek vagy nem vélvén fontosnak elejtettek. Másrészt az egzegézis rá van utalva a teológiai kutató munkára. A teológusok fontos kérdéseket intéznek a szövegekhez, s ezek így mutatják meg egész hatóterületüket és termékenységüket. A Biblia tudományos tanulmányozását nem szabad elkülöníteni a teológiai kutatástól, de ugyanúgy a lelkipásztori tapasztalattól valamint az egyházi elbírálástól sem. Az egzegézis akkor termi legpompásabb gyümölcseit, ha szoros kötöttségben marad a keresztény közösség élô hitével, amely az egész világ üdvösségére irányul. ======================================================================== Szentírásmagyarázat az Egyház életében Bár a szentírásmagyarázat az egzegéták sajátos feladata, mégsem egyedül az ô kiváltságuk. Az Egyházban a Biblia magyarázata több, mint a szövegek tudományos elemzése. Az Egyház számára a Szentírás nem egyszerűen saját keletkezését történelmileg dokumentáló gyűjtemény. A Biblia üzenetét Isten szavaként fogadja, amely itt és ma hangzik el az Egyházhoz és az egész világhoz. Ennek a hitbeli meggyôzôdésnek következménye, hogy a sugalmazott szövegeket aktualizáljuk, beépítjük a kultúrákba (»inkulturáljuk«), s azok hatást fejtenek ki az Egyház életében: a liturgiában, az egyéni »lectio divina«, Ôszent olvasás' során, a lelkipásztori munkában és az ökumenikus találkozásokban. ======================================================================== Aktualizálás Amint az elôzô fejezetben láttuk, már magában a Bibliában tapasztalhatjuk az aktualizálás gyakorlatát: a késôbbi szerzôk egyes régebbi szövegeket új összefüggések fényében átértelmeznek, és Isten népének akkori (újabb) állapotára vonatkoztatnak. A szövegek hívô közösségekben való aktualizálásának alapja is ugyanez a meggyôzôdés a Szentírás mindig élô voltáról. 1. Elvek Az aktualizálás gyakorlata a következô alapokon nyugszik: Lehetséges az aktualizálás, mert a bibliai szöveg értelmi gazdagsága tartós értéket nyújt minden kor és minden kultúra számára (ld. Iz 40,8; 66,18-21; Mt 28,19-20). A bibliai üzenet képes arra, hogy minden nemzedék értékrendszerét és magatartási normáit viszonylagossá tegye, és ugyanakkor elmélyítse. Aktualizálásra szükség van, mert -- bár a Biblia szövegeinek üzenete örök értékű -- azokat mégis múltbeli helyzetek hatása alatt és eltérô korok nyelvén fogalmazták meg. Hogy megmutathassuk, mit jelentenek ezek a szövegek a mai emberek számára, üzenetüket feltétlenül a jelen helyzetre kell vonatkoztatni, és mai nyelven kell kifejezni. Ezért a hermeneutikának azon kell fáradoznia, hogy a történeti kötöttségeken átlépve elérje az üzenet lényeges elemeit. Ezen túlmenôen az aktualizálásnak állandóan figyelnie kell azokra a sokrétű összefüggésekre, amelyek a keresztények Szentírásában az Új- és az Ószövetség között fennállnak. Hiszen az Újszövetség beteljesítése, ugyanakkor túllépése az Ószövetségnek. Az aktualizálás a két Szövetség ilyen dinamikus egységének erôterében történik. Az aktualizálást mindig a hívô közösség élô hagyományának dinamikája hozza létre. Ez pedig egyértelműen utódja azoknak a közösségeknek, amelyekben a Szentírás keletkezett, s ahol megôrizték és áthagyományozták azt. A hagyománynak kettôs szerepe van az aktualizálásban: egyrészt megóvja azt az elhajló értelmezésektôl, másrészt gondoskodik az eredeti dinamika továbbvitelérôl. Az aktualizálás tehát semmi esetre sem jelenti a szövegek manipulálását. Nem arról van szó, hogy a bibliai szövegekbe új véleményeket vagy ideológiákat olvassunk bele, hanem arról, hogy becsületesen nyomozzuk ki azt az üzenetet, amit ezek a szövegek a mai kor számára tartalmaznak. A keresztény Egyházban a Biblia szövege minden korban élô tekintély. Bár a keletkezése óta sok évszázad múlt el, megmarad annak a kiváltságos útmutatónak, amelyet nem lehet manipulálni. Az Egyház Tanítóhivatala »nincs fölötte az Isten szavának, hanem szolgálja azt, amennyiben csak azt tanítja, ami át van hagyományozva. Isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül ôrzi és hűségesen kifejti azt« (Dei Verbum, 10). 2. Módszerek A felsorolt elvekre épülnek az aktualizálás különféle módjai. Az aktualizálást, amely már a Bibliában is megfigyelhetô, tovább gyakorolták a késôbbi zsidó hagyományban, mégpedig -- amint a targumok és a midrások tanúsítják -- többféle eljárás szerint: felvonultatva a párhuzamos helyeket (gezerah savah), változtatva, mással felcserélve a szöveg olvasási módját (,,al tiqré''), második értelmet adva (,,tarté misma''), stb. Az egyházatyák a maguk részérôl a tipológia és az allegorizmus felhasználásával aktualizálták a bibliai szövegeket, úgy, hogy azok érthetôen vonatkozzanak saját koruk keresztényeinek helyzetére. Ma az aktualizálás során figyelembe kell venni a gondolkodási módok és a magyarázat módszereinek fejlôdését is. Minden aktualizálásnak feltétele a szöveg helyes egzegézise, amely megállapítja a szó szerinti értelmet. Ha a szöveget aktualizáló olvasó maga nem képzett a szentírásmagyarázatban, akkor megfelelô eligazítást kell keresnie, amely lehetôvé teszi, hogy találó és hibátlan magyarázatot adjon. Az aktualizálásnak egyik legbiztosabb és legtermékenyebb módja, ha a Szentírást magával a Szentírással értelmezzük; ez vonatkozik például az Ószövetségnek azokra a szövegeire, amelyek új jelentést nyertek vagy már magában az Ószövetségben (pl. a Kiv 16-ban szereplô manna a Bölcs 16,20-29-ben), vagy az Újszövetségben (ugyanaz a Ján 6-ban). Mi, keresztények, egy bibliai szöveg aktualizálása során nem tekinthetünk el attól, hogy azt Krisztus titkára és az Egyházra vonatkoztassuk. Nem volna helyes például, ha a keresztények felszabadító harcának mintájaként csak ószövetségi epizódokat vonultatnánk fel (Kiv; 1-2 Makk). A hermeneutika tudománya az aktualizáló értelmezéshez három lépést javasol: 1/ az igét egy adott helyzetben hallgatjuk; 2/ kiválasztjuk a jelen helyzetnek azokat a vonatkozásait, amelyeket a bibliai szöveg megvilágít vagy kérdésessé tesz; 3/ a bibliai szövegek értelmi gazdagságából kikeressük azokat az elemeket, amelyek alkalmasnak látszanak a jelen helyzet pozitív átalakítására, összhangban Isten üdvözítô akaratával Krisztusban. Az aktualizálásnak köszönhetôen a Biblia képes megvilágítani sok mai problémát, pl. az egyházi szolgálatokkal (tisztségekkel) kapcsolatos kérdéseket, az Egyház közösségi természetét, a szegények iránt való különös elkötelezettséget, a felszabadítási teológiát, a nôk helyzetét, stb. Az aktualizálás eligazítást adhat olyan, a mai ember számára fontos értékekkel kapcsolatban is, mint a személyiségi jogok, az emberi élet védelme, a természet megôrzése, a törekvés egyetemes békére. 3. Határok Minden aktualizálásnak -- hogy összhangban maradjon a Bibliában kifejezett üdvözítô igazsággal -- tiszteletben kell tartania bizonyos határokat, amelyeket nem léphet át. A Szentírás minden értelmezése szükségszerűen leszűkített, mégis el kell utasítani a bibliamagyarázat irányzatos (tendenciózus) módjait. A Biblia szövege nem válhat mentséggé és egyoldalú célok kiszolgálójává (amint ez egyes szekták, pl. a Jehova tanúi aktualizálásaiban történik). Az aktualizálás értékét veszti, ha a bibliai szöveg alapvetô irányultságaival összeegyeztethetetlen elméleti alapfeltevésekre támaszkodik, például olyan racionalizmusra, amely szemben áll a hittel, vagy az ateista materializmusra. Természetesen el kell utasítanunk minden, az evangéliumi igazságossággal vagy szeretettel ellentétes aktualizálást is, pl. az olyanokat, amelyek fajgyűlöletet, antiszemitizmust, férfi vagy nôi szexuális szabadosságot akarnak levezetni a bibliai szövegekbôl. Különös eréllyel és teljesen a II. Vatikáni Zsinat szellemében (Nostra Aetate, 4) feltétlenül meg kell akadályozni az Újszövetség bizonyos szövegeinek olyan aktualizálását, hogy azok a zsidókkal szemben ellentétes beállítottságot kelthessenek, vagy azt erôsíthessék. Éppen ellenkezôleg, a múlt tragikus eseményeinek ismételten nyomatékosan arra kell emlékeztetniük bennünket, hogy az Újszövetség kijelentései szerint a zsidók Isten elôtt »kedvesek« maradnak, »Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását« (Róm 11,28-29). Az ilyen elhajlásokat megelôzzük, ha az aktualizálás helyes szövegmagyarázatból indul ki, és -- az egyházi tanítóhivatal vezetésével -- az élô hagyomány távlatában történik. Ugyanakkor a kisiklások veszélye nem gátolhat meg bennünket annak az elháríthatatlan feladatunknak a teljesítésében, hogy a Biblia üzenetét eljuttassuk korunk embereinek fülébe és szívébe. ======================================================================== Inkulturáció Az aktualizálás által válik lehetôvé, hogy a Biblia minden korban megteremje gyümölcsét. Ezzel párhuzamos az a fáradozás, amely arra irányul, hogy ezeket az értékeket a világ különbözô országaiban és kultúrköreiben meghonosítsuk, azokba beépítsük. Az inkulturáció gyökerezteti meg a Biblia üzenetét a kultúra legkülönbözôbb területein. Természetes azonban, hogy a kultúrák között egyezések is vannak. Bizonyos értelemben minden hiteles kultúra hordoz egyetemes értékeket, amelyek ugyanazon egy Istentôl származnak. Az inkulturáció teológiai alapja az a hitbeli meggyôzôdés, hogy Isten szava magasabb szintre emeli (»transzcendálja«) azokat a kultúrákat, amelyekben megszólal, valamint hogy képes belépni más kultúrákba, és azokban tovább élni, s így minden embert a saját kulturális közegében tud elérni. Ez a meggyôzôdés magából a Bibliából ered, amely már a Teremtés könyvétôl kezdve egyetemes távlatokkal rendelkezik (Ter 1,27- 28). Ez folytatódik az Ábrahám és utódai által minden népre kiáradó áldás ígéretével (Ter 12,3; 18,17-18), majd végérvényesen teljesül, amikor a keresztény igehirdetés eljut »minden néphez« (Mt 28,18-20; Róm 4,16-17; Ef 3,6). Az inkulturáció elsô lépése az, hogy a sugalmazott Írást lefordítják más nyelvre. Erre a fokra már az Ószövetség korában eljutottak, amikor a Biblia héber szövegét szóban arámra (Neh 8,8.12) és írásban görögre fordították. Egy fordítás valójában mindig több, mint az eredeti szövegnek egyszerű áttétele egy másik nyelvre. Valamely nyelvrôl egy másikra való áttérés szükségképpen magával hozza a kulturális közeg megváltozását: egy új nyelvben nem ugyanazok a fogalmak, s eltérô a jelképek jelentése is, mert azok más gondolkodási hagyományokból és eltérô életformákból származnak. A görögül írt Újszövetségben minduntalan felfedezhetjük az erôteljes inkulturációt, hiszen ez az írás Jézus palesztínai üzenetét a zsidó- hellénista kultúrába ülteti át, s ezáltal kifejezi azt világos szándékot, hogy átlépje egy meghatározott kulturális környezet határait. Bár a fordítás döntô fontosságú, önmagában mégsem elég a bibliai üzenet valódi inkulturálásához. Folytatódnia kell olyan magyarázatban, amely a Biblia üzenetét mélyebb kapcsolatba hozza a gondolkodási és kifejezési módokkal, az érzésvilággal és életmóddal, amelyek a sajátjai valamennyi helyi kultúrának. A magyarázat után következnek az inkulturáció további lépcsôi, és ezek elvezetnek a helyi keresztény kultúra kialakításához, amely hatással van a lét valamennyi területére (imádság, munka, társadalmi élet, népszokások, jog és törvények, tudomány és művészet, filozófiai és teológiai gondolkodás). Isten szava valójában mag, amely a saját földterületérôl mindazt magába szívja, ami a növekedéséhez és terjedéséhez szükséges (vö. Ad Gentes, 22). Ezért a keresztények (férfiak és nôk egyaránt) igyekezzenek felismerni, »milyen kincseket osztott ki a népeknek a bôkezű Isten. Egyúttal igyekezzenek ezeket a kincseket az evangélium fényébe állítani, felszabadítani, és az üdvözítô Isten uralma alá visszavezetni« (Ad Gentes, 11). Amint láthatjuk, itt nem egyirányú folyamatról van szó, hanem »kölcsönös gazdagításról«. Egyrészt a különbözô kultúrákban található értékek lehetôvé teszik, hogy Isten szava új gyümölcsöket teremjen, másrészt Isten szavának fényében kiválasztódik a kultúrákban rejlô igazi érték, s különválik attól, ami bennük negatív. Így kibontakozhatnak az illetô kultúra legjobb elemei. A Jézus személyéhez, húsvéti titkának hatóerejéhez és az ô Egyház iránti szeretetéhez való igazi hűség meg fog akadályozni a tévedéseket: az üzenet felszínes »beillesztését« és a szinkretista keveredést (ld. Ad Gentes, 22). A keresztény Keleten és a Nyugat országaiban az inkulturáció már az elsô századoktól kezdve folyt, és jól láthatóan igen gyümölcsözô volt. Sohasem szabad azonban befejezettnek tekintenünk az inkulturációt. Mindig újra munkálnunk kell, hiszen egyetlen kultúra sem befejezett. Más a helyzet azokban az országokban, amelyekben az evangelizálás csak a kezdeteknél tart. Ezekben ugyanis valóban elkerülhetetlen, hogy a hithirdetôk abban a formában viszik el hozzájuk Isten szavát, ahogyan az kezdetben a saját hazájukban inkulturálódott. Az új helyi egyházaknak ezután azon kell fáradozniuk, hogy túlhaladják a Bibliának ezt a számukra idegen megközelítését, és olyanná alakítsák azt, amely saját országuk kultúrájának megfelel. ======================================================================== A Szentírás használatáról 1. A liturgiában A Szent Írások olvasása az Egyház születése óta egészen a keresztény liturgiához tartozik, amely távolabbi örököse a zsinagógai liturgiának. A keresztények még ma is elsôsorban a liturgiában, különösen a vasárnapi eucharisztia-ünnepen kerülnek kapcsolatba a Szentírással. A bibliai szövegeket legjobban éppen a liturgia aktualizálja, fôként a szentségek liturgiája; a szentségeknek pedig csúcsa és középpontja az eucharisztia ünneplése, mivel az az igehirdetést a Krisztus körül egybegyűlt, Istenhez közeledni akaró hívô közösség középpontjába állítja. Ekkor Krisztus »jelen van igéje által, minthogy Ô maga szól hozzánk, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák« (Sacrosanctum Concilium, 7). Így válik az írott szöveg élô szóvá. A II. Vatikáni Zsinat által elhatározott liturgikus reform arra törekedett, hogy gazdagabb bibliai táplálékot kínáljon a katolikusoknak. A vasárnapi olvasmányok három ciklusa kiváltságos helyet biztosít az evangéliumoknak, hogy kiemelje Krisztus titkát, mint üdvösségünk forrását. Amikor ezek a ciklusok következetesen az Ószövetség valamely szövegét helyezik az evangélium szövege mellé, akkor a tipológia útját követik. Mindazonáltal ez, amint tudjuk, nem egyetlen módja a Szentírás olvasásának. A homília, amely határozottan aktualizálja Isten szavát, teljesen és egészen a liturgiához tartozik. Erre még visszatérünk a Biblia szerepére a lelkipásztorkodásban. A Zsinat alapján létrehozott perikópás könyvnek alkalmat kell adnia a Szentírás »gazdagabb, változatosabb és alkalmasabb« olvasására (Sacrosanctum Concilium, 35). Jelenlegi formájában azonban csak részben felel meg ennek a célnak. Mégis voltak már pozitív ökumenikus hatásai. Egyes országokban azonban így is kitűnt, hogy milyen kevéssé »otthonosak« a Szentírásban a katolikusok. Az Egyházban minden egyes szentség ünneplésének lényeges eleme az igeliturgia. Ez nem csupán olvasmányok egymásutánjából áll, hiszen ugyanúgy jelen vannak a csend és az ima pillanatai is. Ez a liturgia, fôként pedig az Imaórák Liturgiája a Zsoltárok könyvébôl merítenek, amikor a keresztény közösség imáját vezetik. A himnuszokat és imákat egészen áthatja a Biblia nyelve és jelképrendszere. Ezért a liturgikus ünneplést feltétlenül bele kell ágyazni a Szentírás olvasásának rendszeres gyakorlatába. A szentírási olvasmányokban »Isten szól népéhez« (Missale Romanum, n. 33). Ezért az igeliturgia nagy gondosságot igényel mind az olvasmányok felolvasásában, mind azok magyarázatában. Így a liturgikus cselekmények jövendô vezetôinek és mindazoknak, akik azokban szerepet vállalnak, olyan képzést kell kapniuk, amely megfelel a teljesen megújított ige- istentisztelet követelményeinek. Így tudja az Egyház -- az összes résztvevôk fáradozásának köszönhetôen -- betölteni a rá bízott küldetést, hogy »szüntelenül vegye és nyújtsa a híveknek az élet kenyerét mind Isten igéjének, mind Krisztus testének asztaláról« (Dei Verbum, 21). 2. A Lectio divina vagy szent olvasás A Lectio Divina[28] módszer a Szentírás egy többé-kevésbé hosszú szakaszának egyéni vagy közösségi olvasására. A Szentírást Isten szavának tekinti, amely a Szentlélek segítségével elmélkedésre, imára és szemlélôdésre vezet. Az Egyházban korábban már megvalósult gyakorlatnak felel meg az a törekvés, hogy a Szentírást rendszeresen, sôt naponta olvassuk. Ez közösségi formában igazolhatóan létezett a 3. században, Origenész idejében. Origenész szokása volt, hogy homíliáiban abból a szentírási szövegbôl indult ki, amelyet azon a héten folytatólag olvastak. Akkoriban naponta tartottak összejövetelt a Szentírás olvasása és magyarázata céljából. Ez a szokás azonban nem mindig talált nagy tetszésre a keresztények körében, és késôbb el is hagyták (Origenész, Hom.Gen. X,1). Bizonyítható, hogy a Lectio Divina fôként egyéni gyakorlatként a szerzetességben már korán megvalósult. A módszert korunkban az összes klerikusok, egyházmegyei- és szerzetespapok részére javasolta a Biblikus Bizottságnak XII. Pius pápa által jóváhagyott elôírása (De Scriptura sacra, 1950; EB 592). Így újra elôtérbe került a Lectio Divina fontossága a maga kettôs -- egyéni és közösségi -- vonatkozásában. A cél az, hogy »valódi és állandó szeretetet« ébresszen a Szentírás iránt, amely a lelkiélet és a gyümölcsözô apostolság forrása (EB 591 és 567), s ezt erôsítse. További célja segíteni a liturgia megértését, és nagyobb szerepet biztosítani a Bibliának a teológiai tanulmányokban, valamint az imádságban. A Dei Verbum zsinati konstitúció a papoknak és a szerzeteseknek egyaránt nyomatékosan ajánlja a Szentírás buzgó olvasását (Nr. 25). De felhívja »az összes keresztény híveket« is, hogy »a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg ,,Jézus Krisztusnak fönséges ismeretét'' (Fil 3,8)«. Ez újdonság! A konstitúció különféle eszközöket javasol. Az egyéni olvasás mellett ajánlja a bibliacsoportokat is. A zsinati szöveg hangsúlyozza, hogy a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, mert az mintegy felelet Isten szavára, amellyel a Szentírásban -- a Szentlélek sugalmazása révén -- találkozunk. A keresztény hívek a közös olvasás terén számos kezdeményezés nyomán indultak el. Csak bátorítani lehet ezt a vágyakozást Istennek s az Ô Krisztusban megvalósuló üdvözítô tervének arra a jobb megismerésére, amelyet a Szentírás tár elénk. 3. A lelkipásztori munkában A Dei Verbum-nak az az ajánlása (24. p.), hogy a lelkipásztori tevékenység során lehetôleg gyakran olvassuk a Bibliát, különbözô formákban valósulhat meg, és ez egyrészt a papok által használt magyarázó módszertôl, másrészt a hívek felfogóképességétôl függ. Három fô helyzetet különböztethetünk meg: katekézist, igehirdetést és biblikus apostolkodást. Ezeken belül még számos tényezônek van szerepe, a keresztény élet szintjének megfelelôen. Isten szavának a katekézisben való kifejtéséhez (Sacrosanctum Concilium, 35; Direct.catéch.gén., 1971,16) fô forrásként a Szentírás szolgál. Ez képezi -- a hagyomány összefüggésében olvasva -- a katekézis oktatásának kiindulópontját, alapját és normáját. A katekézisnek egyik célja éppen a Biblia helyes megértésébe és gyümölcsözô olvasásába való bevezetés. Így találhat rá mindenki a benne foglalt isteni igazságra, és így lesz képes nagylelkűen válaszolni arra az üzenetre, amelyet Isten intéz szava által az emberiséghez. A katekézisnek az isteni kinyilatkoztatás történeti oldaláról kell kiindulnia, hogy Isten tervének fényében bemutassa az Ószövetség és az Újszövetség személyeit és eseményeit. Hogy a bibliai szövegtôl eljussunk annak a mi korunkra érvényes üdvösséget hozó üzenetéhez, a bibliaértelmezést többféle módon is végezhetjük; ezek mindegyike más és más eredményre vezethet. A katekézis hatékonysága természetesen függ a választott hermeneutika[29] értékétôl. Fennáll ugyanis annak a veszélye, hogy megelégszünk felszínes magyarázatokkal, amelyek megragadnak a Biblia különbözô eseményeinek és személyeinek idôrendi tárgyalásánál. Természetes, hogy a katekézisben a bibliai szövegeknek csak egészen kis részét értékesítjük. Rendszerint mindenekelôtt az Újszövetség és az Ószövetség elbeszélései kerülnek sorra. A tízparancsolat is kiemelt helyen szerepel. Arra azonban figyelni kell, hogy szóhoz jussanak a próféták, a bölcsességi tanítások és az Evangélium nagy beszédei, pl. a hegyi beszéd is. Az Evangélium bemutatásának Krisztussal való találkozásra kell vezetnie, hiszen Ô mintegy kulcsa az egész bibliai kinyilatkoztatásnak, és Isten felhívását adja át, amelyre válaszolnunk kell. A próféták, valamint az »ige szolgái« (Lk 1,2) üzenetét úgy kell hirdetni, hogy a mai keresztények felismerjék: az üzenetek nekik szólnak. Hasonló megállapítások vonatkoznak a prédikációra, amelynek a régi szövegekbôl a mai keresztény közösségek igényeinek megfelelô szellemi táplálékot kell teremtenie. Ma a prédikáció szolgálatát fôként a homíliában gyakoroljuk, az eucharisztia megünneplése elsô részének végén, Isten igéjének felolvasása után. A homília a bibliai szövegek magyarázatában nem térhet ki minden részletre. Annál fontosabb, hogy kiemelje a szövegeknek azokat a fô elemeit, amelyek leginkább képesek megvilágítani a hitet és segíteni az egyéni, valamint a közösségi keresztény életet. Lényeges, hogy ezeknek az elemeknek a magyarázatakor azokat aktualizáljuk és inkulturáljuk, amint ezt az elôbbiekben kifejtettük. Ehhez a hermeneutika érvényes elveit használjuk. Ezért aki ebben a tekintetben nem eléggé felkészült, az többnyire elhagyja a szentírási olvasmányok mélyebb megragadását, és megelégszik moralizáló gyakorlati alkalmazásokkal, vagy kizárólag aktuális kérdésekrôl beszél, anélkül, hogy szembesítené azokat Isten igéjével. Egyes országokban vannak olyan kiadványok, amelyeket egzegéták segítségével azért hoztak létre, hogy segítsék a lelkipásztori munka felelôseit a liturgia bibliai olvasmányainak helyes értelmezésében és érvényes aktualizálásában. Kívánatos, hogy az ilyen fáradozások méltó visszhangra találjanak. Nem szabad azonban egyoldalúan a hívôk kötelességeit hangsúlyozni. A Biblia üzenete feltétlenül meg kell hogy ôrizze saját jellegét, mint örömhír arról az üdvösségrôl, amelyet Isten ajándékoz nekünk. A prédikáció sokkal eredményesebb és sokkal hívebb is a Bibliához, ha abban segíti a hívôket, hogy »ismerjék fel Isten ajándékát«(Jn 4,10) úgy, amint azt a Szentírás kinyilatkoztatja, és hogy elfogadólag vegyék észre az ebbôl az ajándékból fakadó igényeket. A biblikus apostolkodás célja terjeszteni a Bibliát mint Isten szavát és az élet forrását. Elsôsorban a Szentírás különbözô nyelvekre való fordítását, valamint ezeknek a fordításoknak a terjesztését segíti. Létrehoz és támogat számos kezdeményezést: bibliakörök alakulását, elôadásokat a Szentírásról, bibliahetek rendezését, folyóiratok és könyvek kiadását stb. Ebben nagy részt vállalnak azok az egyházi egyesületek és mozgalmak, amelyek cselekvéseik középpontjába állítják a Szentírásnak a hit szemével és keresztény elkötelezettséggel való olvasását. Számos »bázisközösség« a Bibliának rendeli alá összejöveteleit, és hármas célt tűz ki maga elé: a Biblia megismerését, a közösségépítést és a nép szolgálatát. Itt is hasznos az egzegéták segítsége, hogy elkerüljék a gyenge alapon álló aktualizálásokat. De örülhetünk annak, hogy a Szentírást a szegények, az egyszerű emberek kezében látjuk. Az ô értelmezésük és aktualizálásuk lelki és egzisztenciális szempontból jobban megvilágítja a szöveget, mint amilyen megvilágítást egy csak önmagára figyelô tudomány képes nyújtani (vö. Mt 11,25). A tájékoztatási eszközök, a sajtó, a televízió stb. növekvô jelentôssége azt kívánja, hogy ezeknek az eszközöknek az útján is hatásosan hirdessük Isten szavát és terjesszünk »bibliai« ismereteket. Azonban egyrészt az eszközök sajátsága, másrészt a széles közönségre gyakorolt igen erôs befolyásuk a használatukhoz különleges kiképzést kíván, és így meg lehet akadályozni a Biblia szánalmasan rögtönzött vagy hatásvadászó kezelését. Akár katekézisrôl, akár igehirdetésrôl, akár biblikus apostolkodásról van szó, a szentírási szöveget mindig a neki járó tisztelettel kell magyarázni. 4. Az ökumenében Bár az ökumené sajátos és szervezett mozgalomként aránylag új, mégis Isten népe egységének gondolata, amit ez a mozgalom igyekszik megújítani, mélyen a Szentírásban gyökerezik. Ez az egység az Úrnak állandó gondját képezte (Jn 10,16; 17,11.20-23). Ez a keresztények egysége a hitben, a reményben és a szeretetben (Ef 4,2-5), a kölcsönös tiszteletben (Fil 2,1-5) és a szolidaritásban (1 Kor 12,14-27; Róm 12,4- 5), de egyúttal és mindenekelôtt a szerves egység Krisztussal, amint egységet alkotnak a szôlôvesszôk és a szôlôtô (Jn 15,4-5), a tagok és a fej (Ef 1,22-23; 4,12-16). Ennek az egységnek olyan tökéletesnek kell lennie, mint az Atya és a Fiú egysége (Jn 17,11.22). Ehhez a Szentírás szolgáltatja a teológiai alapot (Ef 4,4-6; Gal 3,27-28). Ennek a konkrét és élô mintája az elsô apostoli közösség (Csel 2,44; 4,32). Az ökumenikus párbeszéd legtöbb problémája kapcsolatban van a bibliai szövegek magyarázatával. E problémák némelyike teológiai jellegű és összefügg az eszkatológiával, az Egyház szerkezetével, a primátussal és a kollégialitással, a házassággal és a válással, a nôk papi tisztségével stb. Mások egyházjogi és joghatósági jellegűek; ezek az egyetemes Egyház és a helyi egyházak kormányzását érintik. Ismét mások kizárólag biblikusak, mint a kánoni könyvek jegyzéke, egyes hermeneutikai álláspontok stb. A bibliai egzegézis ugyan biztosan képtelen egyedül megoldani mindezeket a problémákat, de hivatása, hogy fontos részt vállaljon az ökumenében. Máris sikerült figyelemreméltó haladást elérni. A különbözô keresztény hitvallású egzegéták -- annak köszönhetôen, hogy azonos módszereket fogadtak el és hasonló hermeneutikai célokat tűztek ki, -- nagyfokú egyetértésre jutottak a Szentírás értelmezésében, amint ezt a különbözô ökumenikus bibliafordítások szövege és megjegyzései, valamint más publikációk is mutatják. Másrészt bizonyos szövegrészek tekintetében a szentírásmagyarázat eltérései gyakran szemmel láthatóan ösztönzô hatásúak is. Ezek némely esetben gazdagítják és kiegészítik egymást. Így van ez olyankor, ha az említett helyek a különbözô keresztény közösségek saját hagyományának különös értékeit fejezik ki, és így sokoldalúan mutatják be Krisztus titkát. A keresztények számára a Biblia képezi a hitszabály közös alapját. Ezért az ökumenikus feladat az összes keresztényeket arra készteti, hogy olvassák újra a sugalmazott szövegeket, engedjék, hogy azok tanítsák ôket a Szentlélek vezetésével, és elmélkedjék át azokat szeretetben, ôszintén és alázatosan. A szentírási szövegek -- abban a mértékben, ahogyan életre váltják ôket -- elvezethetnek a szív megtérésére és az életszentségre, ezek pedig, a keresztények egységéért mondott imával együtt a lelkét képezik minden ökumenikus mozgalomnak (ld. Unitatis Redintegratio, 8). Ebbôl kifolyólag fontos lehetôvé tenni, hogy a hívôk minél nagyobb számban beszerezhessék a Bibliát, fontos bátorítást adni ökumenikus fordításokra (hiszen a közös szöveg elôsegíti a közös olvasatot és a közös értelmezést), és fontos támogatni az ökumenikus imacsoportokat, hogy így valódi, élô bizonyítékkal segítsük újra elérni a sokféleségben a teljes egységet (ld. Róm 12,4-5). ======================================================================== Záró következtetések Mindabból, ami ezekben a hosszú, másrészt mégis túl tömör eszmefuttatásokban szóba került, elsô következtetésként az derül ki, hogy a Biblia egzegézise pótolhatatlan feladatot tölt be az Egyházban és a világban. Illúzió volna, ha a Bibliát nélküle akarnánk megérteni. Ez egyúttal a sugalmazott Írás iránti tisztelet hiányát is jelentené. A fundamentalisták szeretnék az egzegétákat csupán fordítóknak tekinteni. Ugyanakkor nem veszik figyelembe, hogy már a Biblia fordítása is egzegézis. Vonakodnak attól, hogy egzegétikai kutatást folytassanak. Nem veszik számításba azt, hogy annak a dicséretes fáradozásnak ellenére, amelyet Isten egész szava iránti hűség érdekében kifejtenek, valójában olyan utakra térnek, amelyek távolabbra viszik ôket a szentírási szövegek pontos értelmétôl és ezáltal a megtestesülés következményeinek teljes elfogadásától. Hiszen az örök Ige megtestesülése a történelemnek egy meghatározott idejében történt, pontosan körülírható társadalmi és kulturális környezetben. Aki meg akarja érteni Isten szavát, annak azt alázatosan ott kell keresnie, ahol hallhatóvá lett, és nem utasíthatja el az emberi megértést segítô módszerek használatát. Isten az Ószövetség kora óta igénybe vette az emberi nyelv lehetôségeit, de ugyanakkor a szavát alá kellett rendelnie e nyelv összes kötöttségeinek. A sugalmazott Írás iránti igazi tisztelet azt jelenti, hogy nem mulasztunk el semmilyen szükséges erôfeszítést, ami lehetôvé teszi értelmének helyes megragadását. Az teljesen lehetetlen, hogy minden keresztény saját maga ismerje a bibliai szövegek jobb megértéséhez szükséges összes kutatási területeket. Ez az egzegétákra bízott feladat. E területnek ôk az illetékesei, mindenki hasznára. Második záró következtetésként azt kell hangsúlyoznunk, hogy a Biblia szövegeinek értelmezéséhez természetszerűleg szükséges a történeti- kritikai módszer alkalmazása, legalábbis fô vonalaiban. A Bibliát ténylegesen nem mint idôtôl független igazságok közvetlen kinyilatkoztatását ismerjük meg, hanem sokkal inkább mint írásos bizonyítékát annak, hogy Isten ismételten belenyúl az emberi történelembe, és ezáltal nyilatkoztatja ki magát. Eltérôleg más vallások szent tanításaitól a Biblia üzenete mélyen a történelem talajába ereszti gyökereit. Ez az oka annak, hogy a bibliai Írásokat azok történeti létrejöttének vizsgálata nélkül nem érthetjük meg helyesen. Az egzegézishez szükséges a »diakronikus« kutatás. Ezt a »szinkron« megközelítések, bármennyire hasznosak is, soha nem pótolhatják. A történeti módszerek maradnak meg olyan alapként, amelyet a többi módszereknek és megközelítéseknek legalább fô vonalaiban feltételezniük kell, és amely nélkül maguk sem nyújthatják a legjobbat. Ezzel a feltétellel a szinkron megközelítések (a retorikus, a narratív, a szemiotikus és más módszerek) hozzájárulhatnak az egzegézis megújulásához, és bôvíthetik egzegétikai belátásunkat és ismereteinket. A történeti-kritikai módszer valójában nem igényelhet monopóliumot. Tudatában kell lennie saját határainak és azoknak a veszélyeknek is, amelyeknek ki van téve. A filozófiai hermeneutikák legújabb fejlôdése, valamint az, amit a Szentírásnak a Biblia hagyományán belüli és az Egyház hagyományában való értelmezésérôl megállapítottunk, új megvilágításba helyezték az értelmezés problémáját, amit a történeti- kritikai módszer nem mindig vett észre. Ennek a módszernek az a legfôbb elve, hogy a szövegek értelmének megállapítása céljából azokat eredeti történeti összefüggésükbe helyezi, és ezért néha kevésbé nyitott a jelentés dinamikus vonatkozása, valamint az értelem további fejlôdésének lehetôsége irányában. Nevezetesen ha nem jut el a redakciótörténetig, hanem megáll a források kérdésénél és a szövegek irodalmi rétegeinél, akkor nem jól tölti be egzegétikai feladatát. A nagy hagyományhoz való hűségbôl, amirôl maga a Biblia is tanúskodik, a katolikus egzegézisnek, amennyire csak lehet, el kell kerülnie az ilyenfajta »szakmai rövidlátást«, és meg kell ôriznie teológiai tudományágként való azonosságát, amelynek fô célja a hit elmélyítése. Ez semmiképpen nem jelent igénycsökkenést a szakszerű tudományos kutatómunkában, vagy a módszerek részrehajló alkalmazását apológiai érdekbôl. Minden kutatási területnek (szövegkritika, nyelvészet, irodalmi elemzés stb.) megvannak a saját szabályai, amelyeket a kutatásnak mindentôl függetlenül követnie kell. De az egzegézis e szakterületeinek egyike sem öncélú. Az egzegézis szervezett munkájának egészében a fô célra való irányításnak kell meghatározónak maradnia; csak így kerülhetjük el a tévutakat és zsákutcákat. A katolikus egzegézis nem hasonlíthat olyan vízfolyáshoz, amely szôrszálhasogató elemzésben reked meg. Döntôen fontos feladatot kell betöltenie az Egyházban és a világban: nyújtania kell a saját részét a Szentírás sugalmazott üzenetének lehetôleg hiteles közvetítéséhez. Erôfeszítései máris ebben az irányban hatnak. Közreműködik a többi teológiai tudományágak megújulásában, és Isten szava aktualizálásának, valamint inkulturálásának lelkipásztori munkájában. Fejtegetéseink megvizsgálták a jelenlegi problémákat, és ezekkel kapcsolatban megfogalmaztak néhány gondolatot. Remélhetôleg ez segíteni fog a katolikus egzegéták szerepének tisztázásában és tudatosításában. Róma, 1993. ápr. 15-én ======================================================================== Jegyzetek 1 Egzegétikai »módszernek« nevezzük a szövegek értelmezésére alkalmazott összes tudományos eljárást. »Megközelítési irányról« akkor beszélünk, ha egy meghatározott szempont szerinti kutatásról van szó. 2 Alaktani és mondattani. (A ford.) 3 Retorikai = szónoklattani; narratív = elbeszélés-technikai; szemiotikai = jelzéstani. (A ford.) 4 A jelrendszerek tudománya. (A ford.) 5 Gyakorlatba vivô, (A ford.) 6 Értelmezéstani. (A ford.) 7 Midrás = rabbinikus szentírásértelmezés. (A ford.) 8 Iratok együttese. (A ford.) 9 Az Ószövetség arám fordításai. (A ford.) 10 Peser = részletes kommentár, versrôl versre haladó aktualizáló írásértelmezés. (A ford.) 11 Igeliturgiában olvasott szentírási szakasz. (A ford.) 12 Hallásélmény. (A ford.) 13 A fenti bekezdés szövegérôl a bizottság szavazással döntött. 19 résztvevôbôl 11-en helyeselték, 4-en ellenezték a szöveget, 4 személy tartózkodott a szavazástól. A szöveg ellenzôi kérték, hogy a szavazás eredményét publikálják a szövegben. Ezt a bizottság magára vállalta. 14 Az igének az a hermeneutikája, amelyet Gerhard Ebeling és Ernst Fuchs fejlesztett ki, más irányból közelít, és más gondolatkörbe tartozik. Ez inkább hermeneutikus teológia, mint hermeneutikus filozófia. Mindamellett Ebeling -- olyan szerzôkkel egyetértésben, mint Bultmann és Ricoeur -- hangsúlyozza azt a feltételt, hogy Isten igéje csak akkor éri el teljes értelmét, ha elérkezik címzettjeihez. 15 »A szó szerinti értelem az eseményeket tanítja; amit hinned kell, az allegória; hogy mit tégy, az erkölcsi értelem; s amit remélj, az anagógia.« (A ford.) 16 Betű szerinti. (A ford.) 17 Tipológiaí értelem = átvitt, általánosító, elôképi értelem. (A ford.) 18 Teljesebb értelem. (A ford.) 19 Tipológiai értelem = átvitt, elôképi értelem. (A ford.) 20 A Dei Verbum magyar szövege így adja vissza az »analogia fidei« kifejezést, ld. A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Sz.I.T., 1975., 149.o. (A ford.). 21 Közösségében. (A ford.) 22 »Az Újszövetség benne rejlik az Ószövetségben, és az Ószövetség feltárul az Újszövetségben« (A ford.) 23 A Dei Verbum latin szövegében: studium. (A ford.) 24 »Megértést keresô hit.« A teológiának ez a meghatározása Canterbury Szent Anzelmtôl való. (A ford.) 25 Teológiai forrás(mű). (A ford.) 26 Teológiai források. (A ford.) 27 Bizonyító mondások. (A ford.) 28 Isteni olvasmány. (A ford.) 29 Értelmezési mód. (A ford.)