Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Sík Sándor: István király Tragédia három felvonásban Rendfônöki engedéllyel Nihil obstat. Dr. Michael Marczell censor dioecesanus. Nr. 1338. Imprimatur. Strigonii, die 8. Maii 1934. Dr. Julius Machovich vic. gen. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata I. felvonás II. felvonás III. felvonás ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1934-ben jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Az elektronikus változat a Piarista Rend tartományfônökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Piarista Rendé. ======================================================================== I. felvonás Szín: Terem a királyi palotában. Jobbról hátul ajtó az elôcsarnokba; elôl két ablak. Balról hátul ajtó a trónterembe, elôl a királyné lakosztálya felé. Hátul középen ajtó a kápolnába; ha az ajtó kinyílik, szemben az oltár látszik Mária- szoborral. Balról karosszék, mellette két kisebb szék. Délután. Buda a zárt kápolnaajtó elôtt kardjára támaszkodva áll. A kápolna felôl hallatszik a rajta túlfekvô templomból a Nagyboldogasszony vecsernyéjét éneklô barátok hangja: Nisi dominus aedificaverit domum, in vanum laboraverunt qui aedificant eam. Nisi dominus custodierit civitatem, frustra vigilat qui custodit eam. Gloria Patri et Filio, et Spiritui Sancto, sicut erat in principio et nunc et semper et in saecula saeculorum. Amen. BUDA (a Glóriára ájtatosan meghajtja fejét a kápolna felé, mellén keresztbe tett karokkal, aztán felegyenesedik, félve körülnéz, a keblébôl amulettet vesz elô, a homlokához érinti, miközben hadarva mondja): Kedd Asszonya, Nagyasszony, Kedved rajtam mulasson. ABA SÁMUEL (jobbról belép, az ajtóban megáll és gúnyosan nézi Budát). BUDA (zavartan elrejti az amulettet): Isten hozott, Sámuel úr! Még áll a vecsernye. ABA: Lám, lám, Buda úr! Ki hitte volna? Hát még te is a kétfelé sántikáló báránykák közé tartozol? Egyszer az Istenanya zsolozsmáját fújod, másszor a tilos bábának hízelegsz? Vigyázz! Király úr nem kedveli a hitben gyengéket. BUDA: Ez a kis bálvány még az apámtól maradt rám, meg az öregapámtól. Azért én jó keresztény vagyok! ABA: Hogyne! Mind jó keresztények vagytok tik, ameddig a király úr szeme rajtatok. BUDA (halkított hangon): Ej, Aba úr, tudjuk ám, hogy te sem vagy mindég ilyen buzgó konfesszor! ABA (összerezzen): Mit? ... én ... BUDA: Utolsó holdnapkor is ott voltál az áldozaton az aszói szentkútnál... Ne félj, én el nem árullak. De hát mindenki elôtt ismeretes, hogy te is csak akkor keresztelôdtél, mikor királykisasszonyt kaptál feleségül. ABA: Én azt követem, amit az öreg vezérúrtól tanultam. Géza úr azt vallotta, elég gazdag hozzá, hogy két istennek is áldozzon. Nem is bánta meg. Jó volt hozzá mind a kettô. Mink sem tudhatjuk, melyik isten lesz az erôsebb, melyik ültet királyt István úr székébe. BUDA: Hát bizony, azt még tán maga az Öregisten se tudhassa. Még tán a királyúr se. Ámbár eleget fô a feje tôle. De hát mitôl is fône mástól! ABA: Haviboldogasszony óta ... BUDA: Az! Mióta akkor elszédült a misén. ABA: Hát azóta árnyéka csak régi magának. BUDA: Azóta ki nem mozdul a palotából. Azóta csak ül és töprenkedik és imádkozik és hallgat. Mindig egyedül. Embert sem akar látni. ABA: Én is egyetlen egyszer tudtam elébe járulni azóta az erdôelvi ispánok jelentésével. BUDA: Csak Gellért atyát várja türelmetlenül. Azt hivatta sürgetôsen. ABA: A püspök atyák nyíltan hirdetik, hogy más nem lehet a király, mint Péter herceg. (Némi gúnnyal): Ô a legközelebbi igaz keresztény rokon. BUDA: Az ám! Mintha te itt sem volnál, Sámuel úr! Pedig úgy-e bizony, ha már máskép nem lehet, mint hogy lányágra jusson a királyság, mégiscsak te vagy a magyar! ABA: A német asszony biztosan Pétert akarja. Az idegen összetart. BUDA: A királyné? Ki tudhassa?! Sváb meg talián nem igen érti egymást. Ámbár ... amilyen szent asszony! BUDA: Az egyetlen Árpád-herceg meg pogány. És láncon ül Nyitrában! Hm. (A szakállát simogatja.) Hát majd csak lesz valahogy! (Az ablakhoz lép, kinéz.) Már gyülekeznek odalenn a szeniorok. Úgy látszik, vége a vecsernyének. BUDA (odalép): A király még imádkozik egy keveset. Mióta Imre úr meghalt, négyszerannyit imádkozik, mint azelôtt. (Kinéz.) Mi ez? Ki jön itt? ABA: Egy kis lovascsapat. Ha jól látok ... a katonák élén a nyitrai várispán! És Sebös, a fiad. BUDA: Sebös! A király küldte el vagy két hete. Éppen Haviboldogasszonykor! Titkos küldetésben! Még nekem sem mondta meg, hová megy! Nyilván Vazulhoz küldte! ... ABA (a szakállát simogatja): Hm ... Hát persze ... Ha a nyitrai határispán elhagyja az ôrhelyét, az nem esik a király tudta nélkül! Sebös sietve jön jobbról, utána két katona, akik az ajtónál megállnak. BUDA (eléje siet). SEBÖS: Hol a király? BUDA: Az egyházban. Gyengélkedik. Senkit sem fogad. SEBÖS: Engem fogad. Hozom a herceget. ABA (felkiált): Vazul urat? BUDA: A hercegúrfit? SEBÖS: Sürgôs parancs, hogy elhozzam. Mára ideérjek. Szünet. ABA (a szakállát simogatja): Péter herceg tud már a dologról? SEBÖS: Senki sem tud semmit. Minden titokban történt. Így szólt a parancs. Ebben a szempillantásban érkeztünk. ABA: Hm! Milyen állapotban van a herceg? Van kellô ruhája, dísze? Amint megillet egy Árpád-herceget? SEBÖS: Úgy van, ahogy a börtönbôl kihoztam. Még a lánc is a kezén. ABA: De ilyen tiszteletlenség! A király legközelebbi atyjafia! Buda úr, azonnal siess a herceghez. A bilincseket leveteted. Királyi ruhába öltözteted ... ha ugyan fölveszi! SEBÖS: De Sámuel úr... ABA: Ebben az udvarban én parancsolok. Én vagyok az udvarispán. Siessetek. BUDA: Repülök. (Láthatóan kedvére van a parancs, elsiet jobbra Sebössel.) ABA (egy pillanatig gondolkodik, aztán 6 is elsiet a bal hátsó ajtón). Szünet. I. KATONA (fiatal): Minket meg itt felejtettek. II. KATONA (öreg): Itt. Szünet. I. KATONA: Ha köllünk, majd hínak. II. KATONA: Ha köllünk. Szünet. I. KATONA: Hogy ez a király úr háza? II. KATONA: Az e! I. KATONA: Aszondom én, bátyám, hogy itt én is ellaknék. II. KATONA: Ühüm. Én meg aszondom, hogy orrod tüle foghagymás. I. KATONA: Hiszen nem azért mondom. II. KATONA: Én meg azért mondom. I. KATONA: Jól van no. Szünet. I. KATONA: Aztán Vazul vezér most má mindég itt fog lakni? II. KATONA: Mán vagy itt, vagy se! I. KATONA: Hát ha király lesz! Nem? II. KATONA: Hát ű lesz a király? I. KATONA: Nem is én! II. KATONA: Mer én azt hittem. Aba és Péter balról sietve jönnek. PÉTER (nagyon izgatott): Gondolod, hogy kardot is ád neki? ABA: Én nem emlegettem kardot, de ô aligha úgy nem gondolja. PÉTER (az elsô katonához): Elszaladsz Buda úr után. Megviszed neki az udvarispán parancsát: Királyi ruhát a hercegnek. De kardot nem. I. KATONA: Igenis. (Elsiet jobbra.) PÉTER (indul jobbra, aztán hirtelen megáll): A vecsernyének vége. Mindjárt kezdôdik a kistanács. És Gellért atya, mondják, nem jött el. ABA: Pedig a király nagyon várja. Dehát semmi az, öcsém, mindenki tudja, hogy a püspökatyák egy véleményen vannak. PÉTER: Ha kegyelmes bátyám úgy találná jónak, hogy engem választana, meghajolnék szentséges akarata elôtt. Hiszen... te tudod, Sámuel bátyám ... nem ma gondolok rá elôször. ABA: Persze, persze. Akkor talán a kis királyi özvegy is hajlóbb lenne a szavadra. PÉTER (hevesen): Ilona királyné fájdalma szent elôttem. Imre öcsémet én is gyászolom. De elvégre a gyász sem tarthat örökké! ABA (szakállát simogatva): Amondó vagyok, öcsém, hogy nem minden fej hajlik meg olyan könnyen a pálcád elôtt, mint gondolod. Hiába, mink ketten csak asszonyágon vagyunk királyi atyafiság! PÉTER: Ha a szent királynak jó vagyok, ki merészel ellenem szólni? ABA: Ki? Hát nem én! Nem is a püspökatyák, meg a német lovagok! Hanem már teszem, Kaplony úr, meg Szalók úr, meg Bonyha úr, meg a Kalánok, meg a Ják nemzetség, meg alighanem valamennyi kemény nemzetségfô. Még tán a várispánok egyike-másika is meg találná gondolni magát. Hiába! Talián vagy! Nem a mi fajtánk. PÉTER (kardjára üt): Ha István velem, a többiek ellen elég férfi leszek magam is. ABA: Vitéz ember vagy, Péter, mindenki tudja. Énrám, ha a király melléd áll, jól tudod, hogy számíthatsz. Hanem az ország nem tebenned látja a jövendô királyt. Ezeknek tiszta Árpád-vér kell. Az pedig csak egy van férfi az országban. És a király ... jónak látta Vazult elhozatni a mai tanácsra. PÉTER (indul): Megyek, megkettôztetem az ôrséget. Én vagyok felelôs a király életéért. (Elsiet jobbra.) ABA (gondolkozva simogatja szakállát, aztán jobbra indul. A második katona elôtt megáll és ránéz): Honnan ismerlek én téged? II. KATONA: A lajtai gyepünél, nagy jó uram ... Régen volt... Amikor a Henrik úr vasasait aprítottuk. ABA: Te vagy az a szolga, akit azért adtak el, mert Koppány buzogánya alatt pogánykodtál? Mindjárt kilátszott, hogy szabad vitéz voltál valamikor! II. KATONA: Aztán te váltottál ki, kegyes jó Aba uram ... Én volnék, hogy ne volnék ... ABA: A nyitrai ispán alatt szolgálsz? II. KATONA: Az. Városnép lettem. Nyitravár jó hely. Jó vár. Jó népek laknak arra. ABA (elgondolkozva): Aztán ... ki hívei vagytok tik odafönn Nyitraságban? II. KATONA (nagy tisztelettel): A mi urunk és parancsolónk István szentkirály nagyságos úr. Mind az ô jobbágyai vagyunk. ABA: És ... a papokat... meg a barátokat... szeretik-e odafönn a népek? II. KATONA (vontatottan): Hát... szeretik ... hogyne szeretnék. Mikor az a parancsolat, hogy szeretni kell ôket... Ugyan hát máskülönben is ... ôk a szentséges Úristen hadnagyai. (Ránéz Abára, hirtelen fölbátorodik.) Dehát... persze ... a marhát is szeretik, akit elvisz a papok dézsmaszedôje. Éshát a marhát jobban dukál szeretni, mert hát az ember fia azt nézi, amibül él... Igaz-e, nagy jó uram? ABA: Jól van, fiam. Most elmehetsz, vissza a hadnagyodhoz. II. KATONA: Megyek már, nagy jó uram. Hanem... ne vétsek szavammal... ilyen nagy jó kegyes uramnak már csak megmondom, ami a szívemen ... Megkövetem... az a kard, Vazul úrnak, hogy adják, vagy nem adják ... Mert minek az ôneki, mikor ... ezer az ô kardja, ezer kopjája, buzogánya. ABA: Mit beszélsz? II. KATONA: Már mint hogyha ô úgy akarná. Teszem, ha megfúvatná a tülköt. Árpád unokája! Erôs vezérúrfi! Hát nem megmozdulna egész Somogyság? Nem fölülne Erdôelve, mind a Gyula-népek? Meg a Tisza-háta, Vata úr tartománya, nem mindjárt szerszámozna? Vagy hát... teszem ... itt van kegyelmes Aba nagyuram is! ... Nem ahajt kardot vonna, ha ô egyet intene? Hát csak azért mondom. (Indul.) Áldás, békesség. ABA (szakállát simogatja): Hm, hm. Azt gondolod? Második katona el, jobbra. A kápolna ajtaja megnyílik. Jön István király, Gizella királyné, Ilona és két udvarhölgy. Az udvarhölgyek a háttérben megállnak. Aba meghajol. A király nagy kardra támaszkodva, megindul a trónszék felé. KIRÁLY: Gellért atya nem érkezett meg? ABA: Nem, uram! KIRÁLY: Ha megjön, azonnal kéretem. (Alig észrevehetôen megtántorodik és Gizellára támaszkodik.) GIZELLA: A király egy kissé elfáradt a hosszú térdelésben. (A székhez vezeti a királyt.) KIRÁLY (mozdulatlanul ül, semmit sem görnyedten, és mereven néz maga elé). GIZELLA: Hagyjatok magunkra néhány percre, jó hívek. A király pihenni akar. Majd hivat, ha szüksége lesz rátok. (Mind el, a király, a királyné és Ilona kivételével.) ILONA (a király lábához ül, fejét térdére hajtja és rámosolyog). KIRÁLY (Ilona haját simogatja, fáradtan mosolyog): Jó, hogy itt vagy, kicsi gyöngyvirágom. Szeretlek látni magam körül. Fôkép ebben a fehér ruhádban. ILONA: Imre is ezt szerette. Azért járok ebben. KIRÁLY: Ha rád nézek, ôt látom magam mellett. ILONA (egyszerűen): Itt van mellettünk. Mindig itt van. Megígérte. KIRÁLY: Az Úristen nem akarta, hogy maga személyében legyen vigasztalóm. De a te szemedben, kislányom, most is látom. Most, hogy itt a sötétség. GIZELLA (sóhajt): Akkor borult be a mi napunk, amikor ôt elszólította az Úristen. Akkor kezdôdtek a gondok, a reménytelen gondok. (Végigsimítja a király homlokát.) Édes uram, ne tarts ma tanácsot! Fáradt vagy. Maradjunk együtt így, hárman, olyan jó így emlékezni. KIRÁLY: Király gondja: ország gondja. GIZELLA: Mindig az ország gondja! Majd segít magán az ország. Minek mindig a jövôbe nézni? Nekünk már nincs jövônk. Nekünk csak múltunk van. Gyermekeink a sírban. A legkülönb is, a szent. Csak emlékezni jó. És imádkozni. KIRÁLY: Mondjátok meg Sámuelnek, hogy ha Sebös jelentkezik, azonnal bocsássák elém. Tudnom kell, megjött-e GIZELLA: Kicsoda? KIRÁLY: Vazul öcsém. GIZELLA: Vazul? Hogy jöhetne ô ide? KIRÁLY: Hivattam. Ma kell eldôlnie mindennek. Ez az utolsó nap. GIZELLA (ijedten): István, mirôl beszélsz? KIRÁLY: Az utódomról. Közeledik az óra, mikor számonkérik a pásztort. Gondoskodnom kell az én nyájamról. GIZELLA: Tudom, hogy régóta gyötrôdöl ebben. Sohasem szóltál róla. KIRÁLY: Ó, hiszen magamnak is alig mertem szólni róla! Imre halála óta ... valahogy nem is éltem egészen. Sötétség köröskörül. Sehol egy ösvény, sehol egy szövétnek. Senkim, akiben megkapaszkodjam. És Gellértet hiába hívtam, sohasem jött. Nem tudtam, nem mertem gondolkozni, a jövôbe nézni. Az életem: templomból a lóra, lóról a tanácsba, tanácsból a bírószékbe. Csakhogy magam ne maradjak. ILONA (a király kezére hajtja fejét). GIZELLA (hozzásimul): Szegény uram, azt hiszed, nem sejtettem én ezt, ha nem mondtad is? Nem veled szenvedtem így is? Milyen jó, hogy végre megtörted ezt a kínzó hallgatást. KIRÁLY: Megtörtem. Ma az Istennek is meg kell törnie a hallgatását. Ámbár... egyszer már megszólalt. ILONA: A Haviboldogasszony-napi misén. KIRÁLY: Megérezted, kislányom? Akkor, az a szédület!... Abban szólt hozzám az Isten. Megértettem, hogy közeledik a vég. Hogy már kevés az idô. Be kell végeznem a munkát, amit rám bízott. Ki kell mondanom az utolsó szót. Utódot kell állítanom a helyemre. Azért hivattam össze a tanácsot mára. És még aznap elküldtem Gellért atyáért. Ez egyszer el kell jönnie. És Seböst elküldtem Vazul öcsémért. GIZELLA: A pogányért? KIRÁLY: Az egyetlen Árpád-herceg. GIZELLA (kezét tördeli): Nem értlek, István! Mi lesz az egyházzal? Mi lesz egész életed művével, mindkettônk élete művével, ha ez a pogány ül a trónra? Miért volt minden? Annyi imádság és annyi áldozat. És annyi vér! Ha utánunk megint Koppány szelleme lesz az úr! KIRÁLY: Vazul meg van keresztelve, és az Istennek segítenie kell. A kegyelem mindent tehet! ILONA: Igen, igen! A mi édesatyánk erôs és le fogja gyôzni Vazult. És meg fogja nyerni az Úr Jézusnak. GIZELLA: Vazult talán még meg lehetne nyerni, de azt az asszonyt, az ágyasát! Az gyűlöl minket és gyűlöl mindent, ami keresztény. Azt meg nem nyerjük. És az erôsen tartja Vazult a kezében! Hiába minden! Ez a fajzat ellene szegül a kegyelemnek. Emlékezzél Tonuzobára és az asszonyára! Hiába éltünk, hiába éltünk! (Kezébe temeti arcát.) Csend. KIRÁLY (mereven néz maga elé): Péter a pogánylázadás. Péter a testvérháború. Péter az összeomlás. ILONA: Anyám! Hiszen te sem szereted Pétert! GIZELLA (kitörve): Nem szeretem! De ô az egyetlen igazi keresztény a házunkban! A többi... a többi még annyira sem az, mint Sámuel. Péter legalább, jámbor! Nem nem szeretem. De meg kell tagadnunk magunkat Krisztusért. Különben ... én nem tudok semmit... Én nem akarok semmit, én csak egy szegény asszony vagyok, én csak imádkozni tudok és kérni a Szentlélek Úristent, hogy világosítson fel téged, hogy erôt végy magadon és keresztény fejedelem módjára cselekedjél... Mert... mert most meg akarja ölni benned a magyar a keresztényt! (Sírva fakad.) KIRÁLY (szomorú mosollyal): Lám, lám! Vazul meg azt veti szememre, hogy a keresztény ölte meg bennem a magyart. Ti nem értitek, hogy ez a kettô nem kettô, hanem egy. Istenem, egyiktek sem érti! De hiszen nem is érthetitek: Tibennetek nem egy. Csak énbennem, magamban. De eggyé kell lennie, hamarosan eggyé kell lennie, az én drága népem szívében is, mert meghalunk, ha eggyé nem lesz. Az Isten nem engedheti meg, hogy az én népem szíve meg ne nôjjön! Mért hozta volna ide messze Keletrôl a magyart, mért adott volna országot neki, mért küldött volna bölcs Gézát, mért ültetett volna engem ide a tüzes trónra, ha nem akarna velünk valami nagyot! Nem értitek, kicsinyhitűek? GIZELLA (lehajol, hevesen megragadja a kezét és megcsókolja): Én a te szolgálód vagyok, édes uram, és nem is akarok más lenni. KIRÁLY (homlokon csókolja): Hitvesem vagy. És mártírtársam. A jó Isten veled lesz. AJTÓNÁLLÓ (belép): Sebös vitéz van itt, uram. KIRÁLY (gyorsan): Várom. Most menjetek, kedveseim. AJTÓNÁLLÓ (el). ILONA (felkel): Igen, atyám. GIZELLA (sóhajt): Hát megyek én is, a miseruhámhoz. (El mindketten, balra, elôl.) KIRÁLY (egy pillanatig mereven néz maga elé, aztán felegyenesedik. A következô percben más ember ül a széken: erôtôl, biztosságtól sugárzó hatalmas királyi ember). Sebös sietve jön jobbról, a királyhoz siet és térdethajtva, megcsókolja a kezét. KIRÁLY: Elhoztad? SEBÖS: A herceg egy órája a palotában van. KIRÁLY (türelmetlenül): Egy órája! Hol késtél azóta? SEBÖS: Apám tartott vissza. Azt mondta, hogy gyengélkedel, uram, egyedül akarsz lenni. KIRÁLY (felsóhajt, rövid szünet után): Egyéb jelenteni valód nincsen? SEBÖS (lehajtja fejét). KIRÁLY: Nem sikerült? SEBÖS (szomorúan rázza fejét). KIRÁLY: Megtettél mindent? SEBÖS: Mindent, uram! Nem volt könnyű kettesben maradnom a herceggel. A nyitrai várispán mogorva ember, és Péter herceg meghagyta neki, hogy senkit ne bocsásson a herceghez. A fejével felel. Csak mikor a te titkos pecsétedet mutattam elô, akkor nyílt meg elôttem a kapu. KIRÁLY: Beszéltél vele? SEBÖS: Három napon át minden este nála voltam. Még ittam is vele: tudtam, hogy bor mellett jobban kinyílik a szíve. Még a földre is loccsantottam ivás elôtt a borból, ahogy nagyapáméknál láttam valamikor, csak hogy jobban a kedvére legyek. Ó, uram, milyen egy ember a herceg! Csupa erô és méltóság és emberség! Imrének igaza volt, hogy úgy szerette. Úgy elbeszélt velem, egyszerű vitézzel, mintha nem is királyi vér lenne! KIRÁLY: Elmondtál mindent, amire tanítottalak? SEBÖS (csüggedten): Nem, felség, odáig nem jutottam. Ahogy Krisztust, Egyházat, vagy téged kezdtelek emlegetni, a herceg összekoccantotta velem a serlegét és másról kezdett szólni. Mikor már vagy hetedszer próbálkoztam, azt mondta: Hagyd el, öcsém! Ezek nagy dolgok, szabad dolgok, nem börtönbe valók. KIRÁLY: Az aszói pogány sereglésrôl tud-e, kivetted belôle? SEBÖS: Semmit sem tud, uram. Nem is értette el a célzásaimat. És Vazul herceg nem tud színlelni. De nem is tudhat róla, hiszen élô lélek nem férhetett hozzá Nyitrában! Szünet. KIRÁLY: Hol hagytad a herceget? SEBÖS: Sámuel úrnak adtam át. Ajtónálló belép. AJTÓNÁLLÓ: Felséges uram, Walter mester kanonok úr van itt Marosból. Gellért püspökatya küldte. KIRÁLY (izgatottan): Azonnal jöjjön (Ajtónálló el.) Walter mester belép jobbról. KIRÁLY (felugrik és eléje siet): Gellért atya? Itt van? WALTER: Nincsen uram, nem is jön el a tanácsba. KIRÁLY: Ó! (Megtántorodik és a székhez támolyog; Sebös hozzáugrik.) Hát ez is! Azt ígérte ... pedig azt ígérte ... hogy mikor szükségem lesz rá, mellettem lesz! WALTER: Üzenetét hozom. (Elhallgat és Sebösre néz.) KIRÁLY (bágyadtán): Ez elôtt a fiú elôtt beszélhetsz. Meghitt emberem. Imrém legkedvesebb barátja volt. WALTER: Légy uram bizalommal, azt üzeni a püspök. A rengetegben, ahova elvonult, szüntelenül melletted van lélekben és szüntelenül érted és az országért imádkozik. És halálod óráján, amikor szükséged lesz rá, veled lesz testben is. Ezt ígéri a Krisztus nevére. KIRÁLY: Halálom óráján! Nem az én halálom a fontos! Az ország van halálán. Most volna szükségem az egyetlen barátra! Most, mikor megnyílt az örvény és nem tudom, mit cselekedjem. Most mondaná meg, mit akar az Isten! WALTER: Ezt kell neked mondanom, uram, a püspök nevében, betűszerinti hűséggel: ,,Testvérem, István! Isten akarata szerint ezt a harcot egyedül kell megharcolnod, mindenki nélkül, az Isten arca elôtt. Nekem nem adatott ebben segítenem, hanemha lélekben és imádságban. Ez a te nagy harcod, a végsô és egyetlen. És ebben kell neked megkoronáztatnod.'' Ezek a püspök szavai. SEBÖS (meghatottan): Amen. Szünet. WALTER: Mit üzensz Gellért atyának, felséges uram? Azonnal vissza kell térnem hozzá. KIRÁLY: Mondd meg neki, hogy ... hogy ... az ô szava nekem Isten szava. Mondd meg neki... hogy szomjúhozik a lelkem ô utána ... Mondd meg neki, hogy ... nem akarom látni... Sokáig nem akarom látni... Nem akarok meghalni ... Élni akarok! Még semmi sincs elvégezve. Még minden hátra van. Egész életem munkája ... Semmit se mondj. Csak annyit, hogy virrasszon velem. WALTER (kezet csókol a királynak és el, jobbra). Szünet. KIRÁLY (maga elé): És most... most!... SEBÖS: Most mi lesz, szentséges uram? KIRÁLY: Most... talán úgy kell... hogy az egyik meghaljon. SEBÖS: Ki hal meg, uram? (Megrettenve.) Vazul herceg? ... Vagy Péter? KIRÁLY (bágyadt mosollyal): Ó, te kisfiú! Azt gondolod, hogy ilyen apró ellenségeim vannak? SEBÖS: Ha most harc következik! Mint a püspök prófétálja. KIRÁLY (maga elé meredve): Imre barátja! Élhet az ember fél lélekkel? ... Ha a másik fél lelke meghal? SEBÖS: Nem értelek, uram. KIRÁLY: És népek ... féllélekkel, élhetnek? ... Lehet a lélek kisebb önmagánál? Rövid szünet. SEBÖS (félénken): Akarod uram, hogy szólítsam Vazul herceget? KIRÁLY (felriadva): Mi az? Mit beszélsz? Kit akarsz szólítani? SEBÖS: Vazul herceget. KIRÁLY: Vazul vezért, mondod! A pogányok Vazulját? SEBÖS: Öcsédet, királyom. Ideje, hogy magadhoz hívd, ha beszélni akarsz vele még a tanács elôtt. És ha holnap meg akarod koronázni... KIRÁLY: Ki mondta neked, hogy én Vazult meg akarom koronázni? SEBÖS (megzavarodva): Dehát akkor ... Miért hozattad ide, éppen ma? KIRÁLY: Buda fia, Sebös, Krisztus lovagja, boldog Imre barátja, rávinne a lelked, hogy pogány fejre tedd a pápa úr szentkoronáját? SEBÖS (hevesen): Vazul keresztény! KIRÁLY: Színbôl! Magad tudod legjobban, mennyire csak színbôl. SEBÖS: Csak addig pogány, uram, amíg távol van tôled. Ha téged meglát, nem tud ellentállni a Krisztusnak. A te szádból a Szentlélek beszél. Tedd próbára, uram! Tedd próbára! KIRÁLY: A püspökök Péter öcsémet akarják királynak. SEBÖS (hevesen): Csak a németek, uram, és a tótok! Gellért atya sohasem mondta ezt! Maurus atya sem. Imre sem mondaná. Sohasem mondaná! KIRÁLY: Az egyetlen lélek szerinti keresztény ember a családomban. SEBÖS: A pogányt kereszténnyé teheti az Isten malasztja, de ki teszi magyarrá az idegent? Péter herceg derék ember, jámbor ember, vitéz, erényes! Mért nem szereti mégsem senki az országban? Idegen a teste, a lelke! Még a lélekzete is idegen! ... A te szavad szent, uram, mindenki elôtt, de ... bocsáss meg, uram ... te nem élsz örökké! És mi jön aztán? Ki tűrné a velenceit a trónon? KIRÁLY (keserű mosollyal): Rajta, fiú, rajta, még nagyon keveset mondtál abból, amit minden éjjel elprédikálok magamnak. Nagyobbat mondj! SEBÖS: Bocsáss meg, uram ... Ha magad kívánod, hogy megmondjam ... Péter úr ... Péter úr elad bennünket a császárnak! KIRÁLY: Megállj, felségsértô! Most már rágalmazol! SEBÖS: Tedd próbára, uram, tedd próbára! ôt is tedd próbára! Igen, igen. Én legyek a te próbatételed eszköze. Most mindjárt, uram! A bambergi püspök... KIRÁLY: Mit beszélsz? SEBÖS: Aki ott áll a határon, a Lajtánál... KIRÁLY: Aki elôtt én elzártam az ország határát? SEBÖS: Igen, uram, mert tudod, hogy ellened keres szövetséget Bizáncban. Péter herceg stafétát járat hozzá. KIRÁLY: Fiú! SEBÖS: Bizonyságát adom, uram! Ha akarod, most mindjárt bizonyságát adom! Hunt fia, Henrik, régi barátom, Imre vadásztársa ... Most szállt le a lóról, mikor én megjöttem. Az udvaron találkoztunk. Csak két szót váltottunk. Nem mondta meg, hol járt. Megesküszöm, hogy a püspöktôl jött. Régóta sejtem én ezt. PÉTER (sietve jön balról, nagyon izgatott): Uram, azt mondják, Vazul herceg Fejérvárt van. KIRÁLY: Én hivattam. PÉTER: Ilyen váratlanul! És éppen ma. KIRÁLY: Éppen ma van rá szükségem. PÉTER: (meglepett mozdulatot tesz). KIRÁLY (halkan Seböshöz): Most rögtön felkeresed Henriket. Felmutatod neki pecsétemet. Amit vall, azonnal jelented, eredj! SEBÖS (sietve távozik). Szünet. KIRÁLY: Orseoló Péter, vitézeim hadnagya, figyelj a te urad szavára. PÉTER (összeszedi magát): Parancsolj, királyom! KIRÁLY: Péter, holnap nagy nap köszönt ránk. PÉTER: Igen, uram, a legszebb ünnep. Asszonyunk mennybevitele, Nagyboldogasszony, amint a te néped mondja. KIRÁLY: Holnap Fejérvár királyt koronáz. PÉTER (összerezzen): Amint a te bölcsességed jónak látja, uram. KIRÁLY: Ma este megkérdezem a híveket, mi van a szívükben? Mi van a szívedben, Péter? PÉTER: Hűség a királyhoz, az én uramhoz. KIRÁLY: Csak hűség? PÉTER: Hűség, hódolat, szeretet. KIRÁLY: Csak a királyhoz? PÉTER: És Krisztus urunk anyaszentegyházához. KIRÁLY: Máshoz nem? PÉTER: A törvényhez. KIRÁLY: És az országhoz? Az én magyar népemhez? PÉTER: Számíthatsz rá uram, hogy mindig megteszem kötelességemet. KIRÁLY (némán nézi). PÉTER (megzavarodik): Uram, tudod, hogy a pogányt nem szívelhetem. KIRÁLY: Mit tennél velük, ha magad parancsolnál a kardodnak? PÉTER: Izrael fiai az Úr parancsára kiirtották Kánaán pogányait. KIRÁLY: Testvérvért ontanál? PÉTER: A pogány nem testvér, a pogány fenevad. Sebös jobbról jön, meghajol. SEBÖS: Uram, Vazul herceg Sámuel úr házában várja parancsodat. Az urak a csarnokban gyülekeznek. (Zavartan néz Péterre.) KIRÁLY (int neki, Sebös odalép, a király félrevonja, Sebös halkan beszél a királlyal). PÉTER (látható izgalommal nézi ôket). KIRÁLY (hangosan): A herceget várom, még a tanács elôtt. SEBÖS (meghajtással el, jobbra). PÉTER (hirtelen): Isten veled, uram. KIRÁLY: Megállj, hová mégy? PÉTER: Vazult titokban hivattad, uram. Tanúk nélkül akarsz vele beszélni... és ... tudod, hogy mi ketten nehezen viseljük el egymást. KIRÁLY: Maradsz. PÉTER (szó nélkül meghajtja magát). Szünet. KIRÁLY (lassan): A bambergi püspökhöz nagyobb a bizalmad, mint Vazulhoz és ... énhozzám... PÉTER (hevesen): Bátyám... te tudod, hogy inkább meghalok, semhogy ellened ... KIRÁLY: Mi leveleznivalód van a püspökkel? PÉTER: Ne gondold uram, hogy ellenedre, hogy a hátad mögött. Magam mondtam volna meg holnap reggel, amikor ... Csak most, ma még, hogy annyi a gondod ... Mikor olyan fáradt vagy ... KIRÁLY: Mi dolgod a püspökkel, az én hírem nélkül? PÉTER (összeszedi magát és nyugodtan a király szemébe néz): Meghívtam a püspököt a holnapi ünnepre. KIRÁLY: Lám! És kinek a nevében voltál ilyen urbánus? PÉTER: A te nevedben, felséges uram. Nem te adtad a kezembe két hete az ügyek intézését? Hogyan juthatott volna eszembe, e nélkül ilyesmit cselekedni? KIRÁLY (élesen ránéz): Tehát... csak ... Haviboldogasszony után küldted az elsô stafétát a püspökhöz? PÉTER: Már ... elôbb is leveleztünk ... de ... addig csak a magam személyében ... baráti módon. A püspök régi jóakaróm. Még elsô isztragomi követsége idejébôl. A te nevedben csak most merhettem szólni... Most kellett szólnom. Ha azt akartam, hogy idejöjjön. KIRÁLY: Honnan vetted a bátorságot, hogy megmásítsd az én végzésemet? PÉTER: A szükség kényszerített, a végsô szükség! Hallgass meg, bátyám. Hiszen reggel úgyis elmondtam volna. Lehetetlen, hogy igazat ne adj nekem. Nem tehettem másképp. Nem volt szabad másképp tennem. Kinyitom elôtted a szívemet, uram, hadd lásd, hogy igazat mondtam az elôbb: Nincs benne más, mint hűség és szeretet hozzád és az Egyházhoz. Gondold el, uram, mi lesz, ha engem találsz holnap választani! Én nem ámítom magam: Szalókék, Bonyháék, annyi más, pogányok és félpogányok, fogcsikorgatva ha meghajolnak is, színre, pillanatra. Hát nem lesz-e szükségem, égetô szükségem feltétlenül megbízható erôre? Te tudod, hogy még a palotaôrségre sem számíthatok biztosan. Ha meg úgy találnád jónak, hogy Vazul legyen a király ... érezhetném-e biztonságban az életemet egy óráig is? Te tudod, hogy mennyire gyűlölnek a csimbókosfejűek. És ... és ... és ... ami sokkal fontosabb ... tudom, uram, hogy ellent fogsz mondani, de... te szent vagy és szereted Vazul öcsédet és bízol benne ... adja Isten, hogy rossz jós legyek ... de én rettegve gondolok rá, hogy ki lennél szolgáltatva a pogányoknak, Vazulnak, Vatának, a táltosoknak... Az emberek suttognak... a pogányok emlékében még él a régi gyilkos szokás, a fejedelemáldozat. Ezeknek szent dolog megölni az öreg fejedelmet. Hát nem volt-e kötelességem Isten és ember elôtt, gondoskodni a biztonságodról?! Mindebbôl láthatod, uram ... KIRÁLY: Mindebbôl látom, hogy te nem a bambergi püspököt hívtad meg a Boldogasszony miséjére, hanem a lajtai császári sereget. PÉTER: A püspök kíséretét! Nem járnak-e vitézi néppel a te követeid is? Szerencsére elég sokan vannak és jól fel vannak fegyverezve. Rothenburgi Gotthard a vezérük. Rájuk hagyatkozhatunk. KIRÁLY: Felséges atyámfia, a császár, nem sajnálja sem a díszt, sem a fegyvert azoktól, akik az ô képét viselik. Különben ... talán ... a császárnak is van tudomása a püspöknek errôl a ... vállalatáról? PÉTER: De hiszen a püspök a császár nevében tárgyal! És a császár hajlandó hamarosan nagyobb sereget is küldeni az országba. KIRÁLY: És ... barátod, a püspök, megmondotta már, hogy a császári nagylelkűségnek ... mi lesz az ára? PÉTER: Nem azért kente-e fel az Isten a császárt, hogy megvédje a keresztény egyházat az országokban? KIRÁLY: Mit ígértél? PÉTER (zavartan): Ne gondolj, uram, rosszat. Semmit sem ígértem. Errôl... így ... szó sem volt... Ez különben nincs is összefüggésben a holnapi bevonulással és a püspökkel... Ez már régen volt és csak énrám vonatkozik. Ha úgy fordulna, hogy én lennék a király. KIRÁLY: Egyszóval, megígérted az arany lándzsát és az esküt! Hogy hűbéres tartománnyá teszed az országomat! PÉTER: Mondom, uram, hogy semmit sem ígértem. Hogyan is tehettem volna a te beleegyezésed nélkül? Csak éppen hogy felvetôdött... Tavaly, amikor a bajor lovagokkal vadásztunk a Mátrában ... De hiszen errôl úgyis csak akkor lehet szó ... Én bizonyítsam-e neked, bajor Henrik sógorának és bizalmasának, hogy a császár a mi legtermészetesebb barátunk? Szünet. KIRÁLY (csendesen): Péter, édes öcsém, mindig szerettelek, legkedvesebb húgomnak fia vagy, mindig úgy bántam veled, mint édes fiammal. Péter, számíthatok-e rád? PÉTER: Bátyám, Isten után mindenemet neked köszönhetem. Udvarodba fogadtál anyámmal, mikor földönfutók voltunk. Felneveltél, megbecsültél, szerettél. Az Isten úgy adjon nekem üdvösséget, amint hű leszek hozzád utolsó lehelletemig. KIRÁLY: Hinni akarok neked, öcsém. Számíthatok-e hűségedre akkor is, ha ... ha holnap Vazult találom választani? PÉTER: Az Isten legyen irgalmas nekünk! KIRÁLY: Péter! Hű lennél új királyodhoz? PÉTER: Uram, ne kívánj lehetetlent! A pogánnyal nem tudok közösséget vállalni. KIRÁLY: Megtérhet. A kegyelem mindenható. Sokat kell imádkoznunk érte. PÉTER: Te szent vagy, uram. De én csak ember vagyok. Az én szívem csak a tied. KIRÁLY (magának): Egyedül vagyok! (Magába roskad.) PÉTER: Parancsolsz, királyom? KIRÁLY (feláll, fáradtan): Az urak itt várjanak, amíg hívom ôket. (El a bal elsô ajtón.) PÉTER (jobbra indul és kinyitja a jobboldali ajtót). Sietve jön Anasztáz érsek és egy másik püspök. ANASZTÁZ (izgatottan): Nincs még itt Gellért atya? PÉTER (eléje siet): Isten hozott, érsek atyám. ANASZTÁZ: Mi készül itt, herceg? A nyitrai ispánt láttam a palota elôtt. Mi van Vazullal? PÉTER: Itt van. Fejérvárt. Szabadon. ANASZTÁZ: Szentséges Úristen! Csak nem szánta rá mégis a király magát... PÉTER: Ha semmi közbe nem jön, holnap a pogány a király. Püspök atyám, most segíts, ha tudsz! Itt a veszedelem! ANASZTÁZ: Mit fog mondani a pápa úr! Egy pogányé legyen az apostoli korona! És a császár! Nem, ez lehetetlen! A császár ezt nem nézheti tétlenül! PÉTER: A császár messze van, püspök atyám, egyelôre magunknak kell vsszefognunk. ANASZTÁZ: A bambergi püspök még ott áll a lajtai határon. Annak serege is van! Ôt kell értesíteni! PÉTER: Már megtörtént. Az országnap hírére elsô dolgom volt biztos embert küldeni hozzá. (Gyorsan): A felség természetesen tud róla! A németek minden órában itt lehetnek. De erre most már késô számítani! Ma, itt a tanácsban kell megtenni, ami telik tôlünk. Jobbról jön Csanád és Pázmány, rögtön utánuk Sebös és még egy fiatal magyar úr, majd Szalók, Bonyha és még egy pogány úr. A három utóbbi barátságtalan némasággal külön vonul a terem sarkába, Sebös és társa a háttérben maradnak; Csanád és Pázmány Anasztázhoz sietnek, közben: CSANÁD: Soha még ennyi népet nem láttam Fejérvárt. PÁZMÁNY: Egész sátorváros tarkállik a falak körül. ANASZTÁZ: Nem tudom, hány tűzné fel a sátorrúdra a lófejet, ha merné! PÁZMÁNY: Nem visz jóra ez a nagy sokadalom! CSANÁD: Hát könnyebb volna a szívem, ha a magam nyilasai ülnék a mezôt a város körül. Jön jobbról Aba Sámuel és Buda. BONYHA: Mire váratnak bennünket, udvarispán uram? ABA: Egy kevés türelem, Bonyha öcsém. A nagyúr mindjárt itt lesz, hogy meghallgasson bennünket. BONYHA: Nem tudom, minek köszönjük, hogy eszébe jutottunk. Elég soká elvolt nélkülünk. SZALÓK (halkan): Tűrtesd magad, öcsém! Dobbal nem lehet verebet fogni. Okos harcos kétféle fegyvert ismer. Kard az egyik, fortély a másik. Itt máma ravasznak kell lenni. Kötôféket a nyelvetekre! BONYHA: Ej, türelem, fortély! Örökké csak türelem! Eleink hiszen másképp választották a fejedelmet! Hát mire való a fejedelemáldozat! Ha öreg a fejedelem, elgyengült, elô a Gyula-karddal! Föl kell áldozni, hogy átköltözzék a lelke a fiatalba. Hát volt ennél valaha bölcsebb szokás? Mikor a hét fejedelem az öreg Álmos lelkét átáldozta Árpád úr testébe, bezzeg áldotta a szent szokást az ország! De most már mindent elfelejtünk, ami régi. Most már kötôféket teszünk a nyelvünkre. SZALÓK (dörmögve): Hallgass már, te hebrencs! Mindent elrontasz. ANASZTÁZ: Beszéljünk ôszintén egymással, urak. Nyílt titok, hogy miért vagyunk itt. Holnap királyválasztás. Próbáljunk hát szót érteni. BONYHA: Könnyű a választás, ahol csak egy a választani való! Nincs itten értelme sok szóforgatásnak. Rövid a sor. A legöregebb Árpád-vér a király, tiszta Árpád-vér csak egy van az országban: Vazul úrfi. Hát hol itt a választás? CSANÁD (gúnyosan felkacag): No, az ugyan becsületet hoz az Árpád- vérre! ABA: Vazul herceg híres vitéz! Nagy harcos! CSANÁD: Hallottuk hírét! Fôképpen a védtelen szolgák ellen. Meg az asszonyok ellen. Meg a borosvedrek ellen. Árpád-fi! Akinek több az ágyasa, mint a gulyája. Többet hever részegen a sátorfenéken, mint amennyit a kardot forgatja. A híres vitéz! Akit most is évszám kénytelen börtönben tartani a király! Lefogatni, mint egy fenevadat, hogy kárt ne tegyen. Világ csúfja lenne, ha ilyen ember lenne király keresztény országban! ABA: Lassabban, Csanád úr! Vazul herceg szabad és itt van Fejérvárt. CSANÁD: Szabad?! PÁZMÁNY: Ki szabadította ki?! PÉTER: A király, lovag. A kegyelmes király. SZALÓK: Ohohohó! A vezérúrfi itt van! Akkor mink is másképp beszélünk. Most már jöhet a nagyúr. ANASZTÁZ (halkan Péterhez): Itt csak egy ember segíthet: akire feltétlenül hallgat a király, Gellért atya. Hol késhetik ilyen sokáig! PÉTER: Érthetetlen! Még semmi hír róla. CSANÁD: Gellért atyát ne várjátok, herceg úr. Az most valahol a rengetegben böjtöl és ostorozza magát. Rejtelmes dolog ez! Mikor a királyi követ átadta neki a tanácsba hívó levelet, ô szó nélkül sarkon fordult, be a szentegyházba, elkészített üres sírhelyére, befödte a fejét, egész éjtszaka keservesen sírt, imádkozott és nagy fennszóval kiáltozott: ,,Jaj neked, szerencsétlen, vérrel folyó ország!'' Az egész város odagyűlt a templom köré, látta, hallotta mindenki. Mikor harmadnap útra készen elküldtem hozzá, a fôkanonok azt üzente vissza, hogy a püspök már három napja elment, de nem Fejérvárra, hanem a marosi rengetegbe, exerciciumot tartani. De mondhatom, ha visszagondolok arra az éjtszakára, most is végigfut rajtam a hideg. Csend. PÉTER (keresztet vet magára): Titokzatos jövendölés ez, érsekatyám. Ki fejti meg az értelmét? ANASZTÁZ (sápadtan): Aki pogányok közé jön hirdetni a Krisztust, herceg úr, el legyen szánva a mártíromságra. Ebben az országban csak a pogányok készülhetnek vérontásra. SEBÖS: Ohó! Van még kard a mi derekunkon is! BONYHA (végigméri Seböst): Hát ez a két nevendék csikó honnét cseppent ide közénk? Mióta lett gyerekház a királyi tanács? SZALÓK: Az egyik Buda fia, Sebös. Ezek már olyan magyarok, édes atyámfia, akiket a bölcsôben öntöttek tarkón a papok! Ispán urak! Maholnap ezek parancsolnak az országban! ABA (Csanád elbeszélése alatt egyre jobban elhúzódott Péter csoportjától; most Szalókék közt áll; halkan Szálakhoz): Hát most aztán majd helyén legyen ám az eszünk, testvérek. Mert a Péter emberei nagyon tudják, mit akarnak. Hozom a herceget. (Halkan beszél Sebössel. Sebös el jobbra.) SZALÓK (dörmögve): Ebben sem tudom, mi lakik. Nem tetszik nekem ez az Aba, mióta királyi rokonság lett. BONYHA: Királyi rokonság! Asszony-réven! Olyan királyi rokonság én is vagyok, mint Aba bátyó! Mégsem akarok király lenni! CSANÁD: Ne felejtkezzél el magadról, Bonyha úr! Nem Aba bátyó az udvarispán neve, hanem Sámuel úr. BONYHA: Ej, Aba voltál, Aba maradsz halálodig. De király nem leszel, ameddig Vazul úrfi él, ha százszor királylány ura vagy is! Az ablakon át lánccsörgés és dobszó hallatszik. SZALÓK (dörmögve): Csak okosan, Bonyha testvér. Majd a nagyúr elôtt köszörüld meg a szót! Az udvarról énekszó, lánczörgéssel, dobszóval: Hársfakéreg nadrágunk, Nyírfakéreg bocskorunk. Ha szabad, becsoszogunk. Haj, regö rejtem! Azt is megadhatja Az a nagy Úristen. (Dallama: Magy. Népkölt. Gyűjtemény. IV. köt., 360. l). BONYHA (az ablakhoz lép): Két rongyos gajdol az udvaron. SZALÓK: Az ágostai hét-magyar unokái közül lesznek az ágrólszakadtak. BONYHA: Az öregebbik nyilván félkegyelmű. Senki sem nyúl hozzájuk. SZALÓK: Ôrült ember: szent ember. CSANÁD (megvetôleg): Félnek tôlük; táltosivadék! BONYHA: Jönnek, senki sem meri útjukat állani. Belép jobbról az öreg Regôs egy kisfiúval. Az öregnek -- ôrült tekintetű, rongyos ruhájú aggastyán -- kezében láncos bot; a fiúnál kis dob. Az ének alatt az öreg csörgeti a láncot, a fiú veri a dobot. ÖREG REGÔS (vontatott, éneklô szavalással): Amott elindúla Egy sebes folyóvíz, Annak partján legel Csodafiú-szarvas. Csodafiú-szarvasnak Ezer ága-boga, Ezer misegyertya Gyujtatlan gyulladjék, Oltatlan aludjék, Hej regö rejtem! PÁZMÁNY: Kik vagytok? ÖREG REGÔS: Ne fuss, ne fuss, ne fuss, Szent István királyunk! Mi sem vagyunk ördögök, Hanem te szolgáid, Mondjuk-e, ne mondjuk? Haj regö rejtem, Azt is megadhatja Az a nagy Úristen! SZALÓK: Mondjad, szegény boldogtalan, mondjad, amit tudsz! ÖREG REGÔS: Mondjuk hát, mondjuk. Istenem, Teremtôm, Jaj, már hova nézzek? Csupa vér, csupa vér, Akárhova nézek: (Szalókra mutat.) Ennek keze nincsen, (Péterre mutat.) Ennek szeme nincsen, (Abára mutat.) Ennek feje nincsen. Huj, huj teremtôm! Egy hold földön Száz kereszt búza, Száz halom holttest. Amott kerekedik Fekete felhô, Abban tollászkodik Fekete holló, Fekete holló, éhes holló, Holtak szemit vájja, Oda ne nézz raja! Hej regö rejtem, Azt is megadhatja Az a nagy Úristen. BONYHA (haragosan): Mit beszél ez összevissza? PÁZMÁNY: Bolond, aki mondja, bolond, aki hallgatja. PÉTER: Vessétek ki! Jobbról belép Vazul és Sebös. Vazul sápadt, ruhája megviselt; látszik, hogy börtönbôl jön. -- A pogány urak kitörô ujjongással sereglenek köréje. SZALÓK (magán kívül): Vazul! BONYHA: Vazul! Isten hozott. Most már magam is azt mondom, hogy nem volt hiábavaló idejönnünk! VAZUL (némán és mozdulatlanul áll a szín közepén). ÖREG REGÖS (Vazulra mutat): Amott látok elôl Vezérúrfi-kardot, Hej, veres nagy kardot! Veres kardot, hüvely híjján, Véres szemet, fénye híjján, Fület látok, szava híjján, Huj, én teremtôm! Haj regö rejtem, Azt is megadhatja Az a nagy Úristen! Eltakarja kezével a szemét és jobbra kitántorog. A Fiú utána. Dermedt csend. SZALÓK (kitör): Most hallottátok, mi vár ránk. Ôrült ember szava javas beszéd, megmondja a jövendôt. SEBÖS (maga elé): Az ôrült ugyanazt mondja, mint Gellért atya. BONYHA: Ki akarja megnyomorítani a magyar királyt? CSANÁD: Ki vakítja meg Péter urat? ABA: Ki fenekedik az én fejem ellen? PÉTER: Most legalább tudjuk, mire készültök, Szalók úr! Láncot vetünk a harapós kutyának! SZALÓK: Hallgass, velencés! Nagyon is sokan vagytok már itt jött- mentek. Ideje, hogy hátrább szorítsunk egy kicsit benneteket. PÉTER (dühtôl reszketve): Én vagyok jött-ment? Én idegen? Te pogány rabszolga, te! Én, a király öccse? A nagy Orseoló Péter unokája, a bizánci nagy császár atyjafia! Hát tudd meg, te barbár vaddisznó, hogy ebben az országban csak az ér valamit, ami idegen! Jámborság, tudomány, mívesség, kalmárság: mind olasz, vagy német. Tôlünk kaptok mindent, ami jó, amitôl emberré lesztek. Mik volnátok nélkülünk? Lótejivó barbárok, pokolra való pogányok. BONYHA: Ej, Szalók testvér, hasztalan korpázod a bestyét! Vasat neki! (Kardot ránt.) Csanád, Pázmány, Sebös és társa, kivont karddal Péter köré sorakozik. Bonyha és Miskolcz meztelen karddal a bálványszerűen mozdulatlan Vazul mögé sorakozik. BUDA (megjelenik a kápolna-ajtóban): A király. A Király megjelenik. Néma csend. A fegyverek leereszkednek. KIRÁLY: Magam maradok Vazul herceggel! Az urak a trónteremben várakoznak. Mind el, a bal hátsó ajtón, a Király és Vazul kivételével. Király a székbe ül. VAZUL (súlyos gôggel némán néz vele szembe): Hivattál. Itt vagyok. KIRÁLY (szünet után): Királyod elôtt állasz. VAZUL (némi belsô küzdelem után alig észrevehetôleg meghajtja fejét): Mit akarsz tôlem? KIRÁLY: Kibocsájtottalak rabságodból. El akarom felejteni, amit tettél. Kegyelmes királyod vagyok. Nincs hozzám szavad? VAZUL (felüti fejét): Te most azt várod, hogy hálálkodjam, köszönjem a kegyelmedet. Ohó, Vajk bátyám! Nem addig az! Mi jogon zárattál, el? Mi jogon verettél láncot a karomra? Mi jogon tartottál fogva három esztendeig? KIRÁLY: Mert gonosztevô vagy! VAZUL: Ohó! KIRÁLY: Részeges, buja, vérengzô, istentelen vagy. Országháborító pogány vagy. VAZUL (gôgösen felnevet): Kiket bántottam meg? Egy pár nyomorult szolgát, vagy idegent! Szemét-népet. Ki törôdik az ilyennel? KIRÁLY: Embereket gyilkoltál, csonkítottál. Felebarátokat, keresztény testvéreket. VAZUL: Hogy az a tót szolgafajzat, az a hitvány sváb míves testvérem? Ezért nem tudom bevenni a te Krisztusod hitét! Amért ilyen szolgahit. Buja vagyok? Részeges vagyok? Hát mire való a bor? Mire való az asszony? Nem vagyok én barát! Magyar ember megforgatja néha az öklét, meg a kancsót! Az apád nem így tett? Hát az anyád, Sarolt, nem itta meg a bort? Még verekedett is! Eleget hallottam csudáját gyerekkoromban. Én azt teszem, ami jól esik. Ki parancsol énnekem? KIRÁLY: Az Isten. VAZUL: Ej, az én istenem, okos isten. Az nem keseríti el az ember életét. Azzal mink jól megértjük egymást. Csak a megfeszített Isten akarja karámba fogni a híveit. Jól teszi, ha hagyják magukat. De én szabad magyar úr vagyok. Én fejedelem vagyok. Én magam vagyok törvény magamnak. KIRÁLY: Azért élsz fertelmes ágyasságban a Tátony-lyánnyal. Isten és egyház áldása nélkül. VAZUL: Házasságban élek az én hitves feleségemmel, eleink szokása szerint. Hogy a te papjaid mit szólnak hozzá, azzal nem gondolok. KIRÁLY: Azért neveled pogánynak a fiaidat. Azért jár szár-koponyával Béla fiad, hogy pirul, aki ránéz. VAZUL: Magyarnak nevelem ôket. Vitéznek nevelem ôket. (Kihívóan.) Királynak nevelem ôket. KIRÁLY: Azért dorbézolnak most is hetek óta a Tiszántúl, zsenge gyermek létükre, Vatánál, aki az ördögnek adta magát. Isznak éjjel- nappal. Akár az apjuk. VAZUL: Isznak, hát isznak. Jól teszik. Tudod te azt, Vajk bátyám, hogy mért iszik az ember? Nem az iszik, aki boldog ember. Te nem iszol. Neked az imádság a borod. De énnekem ... Az apám is ivott, amikor Géza bátyám elvette az országot a nemzetségfôktôl. Akkor lett neki sötét az élet. Azt hiszed, el tudta felejteni, ki volt és ki lehetett volna? De hát Géza volt az erôsebb, ô volt a gyengébb. Mit tehetett? Félrevonult és ivott. László öcsém és én úgy nôttünk fel mellette, hogy egyszer sem láttuk mosolyogni az apánkat. Mink sem tanultunk mosolyogni. Inni, azt tanultunk. Aztán Géza meghalt, te lettél a fejedelem, király lettél, világhíres nagyúr lettél, jöttek a papok, jöttek az idegenek, jött az új hit. Mink egyre jobban magunkra maradtunk. Pogányok vagyunk. Az vagyok én is, jól tudod. A keresztvíz, amit Géza rámöntött apródad koromban, lefutott rólam nyomtalan. Pogány vagyok, bélyeges. Hát ki ne inna ilyen szívvel! És ki ne ütne szét olykor a világban részeg fôvel. Úgy történt a nyéki eset is. Hogy háromszáz szolga borult vérbe? Hogy a nyéki templomot felégettem? Hát felégettem! Úri mulatságból tettem. A magam birtokán történt. Fejedelem vagyok, ki ítélhet fölöttem? De te bilincsbe verettél. Mi jogon? Számonkérlek! KIRÁLY: Akaratom a jog! VAZUL: Igazad van. Erôs vagy. Hatalmas vagy. Szeretem, hogy nem hivatkozol egyébre. Ez elôtt a jog elôtt meghajlok. Árpád-vér vagy! Mint az apád! Királyi ember vagy. Megillet a korona. De engem is megillet. Én is királyi ember vagyok. KIRÁLY: Azért hivattalak, hogy a fejedre tegyem. VAZUL: A koronát? KIRÁLY: A szent koronát. Holnap Nagyboldogasszony. Holnap a koronát utódom fejére teszem. Ha magad is akarod, holnap ilyenkor magyarok királya vagy. Csend. VAZUL: Nem gondoltam ilyen hirtelen. Szédülök. A börtön levegôje teszi. KIRÁLY: Ülj le, öcsém, beszéljünk nyugodtan. VAZUL: Királyi személyed elôtt lábon illik állnom. Tehát... holnap. KIRÁLY: Ha magad is úgy akarod. VAZUL: Hogy akarom-e? Mióta az eszemmel élek, mást nem hallok magam körül, mint hogy királynak kell lennem Magyarországon. Az édesapám, mikor visszavonult a solti magányba, fölakasztotta kardját a sátorpalota falára és azt mondta nekem, pici gyereknek: ,,Te vagy a nagyobbik fiam, ez a kard téged illet -- ha igazság van, én utánam, ha Géza erôsebb az igazságnál, akkor Vajk bátyád után''. Aztán, hogy király lett belôled, a koronázás napján azt mondta az apám: ,,Jól vigyázz, fiam! Máma teszik Vajk bátyád fejére a koronát. Ha átkommal nem akarsz a sírba szállni, úgy forgolódjál, hogy azzal a koronával a fejeden halj meg''. És kényszerítette Szár László öcsémet, hogy térdet hajtson elôttem. ,,Urad és királyod elôtt.'' KIRÁLY: Hát most a tied, ha te is úgy akarod, mint én. VAZUL: Ki akarhat mást? Egyetlen férfi vagyok Árpád ágyékából. Az ôsi szokás nem enged választást. KIRÁLY: Az ôsi szokásnál van nagyobb erô is. VAZUL: Ugyan mi az a nagyobb? KIRÁLY: Ez az ország keresztény ország. A koronát a szent római atya küldötte. Pogány fejet nem illethet. VAZUL: Ej, ami Gézától okosság kitellett, kitellik éntôlem is. Éntôlem papolhatnak a szentembereid, ha akad, aki hallgat rájuk. Fukarnak sem mondott még senki fia. Nem sajnálom az aranyat sem az ország javáért, ha úgy fordul, a római fôatya úrtól sem! KIRÁLY: Atyja leszel keresztény alattvalóidnak! VAZUL: Atyja leszek atyámfiainak. Minden magyar véremnek. KIRÁLY: Nem engeded, hogy bántsák a keresztényeket. Megvédelmezed a templomokat, a monostorokat, a papokat. VAZUL: Aki papot beeresztek a házam népe közé, magyarul papoljon! Akinek a magyar szó nem áll, nekem nem emberem. KIRÁLY: Ami földet erôszakosan elragadtál, visszaadod, békejobbot nyújtasz szomszédaidnak. VAZUL (felhördül): Huntnak is, a svábnak? Nem veszi be a gyomrom ezeket a jött-ment német uracskákat, akik odahaza koplaltak, itt meg ország elei lesznek belôlük. KIRÁLY: A magyari király nem viselhet háborút országnagyjai ellen. A fiaidat keresztvízre adod és barátok kezére bízod. VAZUL: Ohó! ... (Kis szünet után.) Én komoly, szép Endrém, keményfejű Bélám, drága kis Leventém ... (Szünet.) Hát mit adsz nekik a szabadságukért? A pusztákért, meg az erdôkért? Faragnak belôlük a barátok királyokat? Szoktatják íjjra? Kapatják kardra? Ültetik paripára? Vagy csak kegyes zsolozsmára fogják, böjtöltetik, térdepeltetik? KIRÁLY: Holnap, a szent szertartás elôtt, meggyónsz, magadhoz veszed Urunk szent testét és felveszed a bérmálás szentségét. VAZUL: Hogy én odatérdeljek egy sváb barát elé és a mellemet verjem? KIRÁLY: Az ország akarja. Keresztény ország, keresztény királyt. VAZUL: Az ország magyar királyt akar, férfi királyt, amilyen Árpád volt, amilyen te vagy. KIRÁLY: Az asszonyoddal megesküszöl ünnepélyesen, a keresztény anyaszentegyháznak törvénye és szokása szerint. VAZUL (felkiált): Bátyám! KIRÁLY: A magyari királynéra tisztelettel kell tekintenie az egész világnak. Szentasszonyok trónjára kerül a Tátony-lyány, méltónak kell lennie hozzájuk. VAZUL: Ki különb az én hitvesemnél ebben az országban? Én tisztelem a német asszonyt, aki melletted ül a trónon, tisztelem a görög lyányt is, azt a fehér liliomszálát az udvarodnak, hanem azért nem fog ártani a királyasszony székének sem, ha egyszer megint olyan asszony foglalja el, mint a te anyád volt, világhíres Sarolt. Az én feleségem ... KIRÁLY: Csak lesz a feleséged. Ma még csak ágyasod. VAZUL: Hát mitôl lesz a feleségem? Attól-e, hogy egy talián pap ráolvas, vagy attól, hogy a szívét adta a szívemért. Majd ha királyné lesz, feleségem is lesz mindenkinek. KIRÁLY: Nem lehet addig királyné, amíg nem a feleséged. Ez az Isten akarata. VAZUL: Hol az az Isten? Még nem láttam. Mutassa magát. KIRÁLY (feláll): Itt áll elôtted. Isten felkentje vagyok. Isten helyettese vagyok. Az én szavam: Isten szava. VAZUL: No, hát én az én hitves asszonyomat meg nem alázom még az Atyaúristen kedvéért sem. Szünet. KIRÁLY (feláll): Nem azért bocsájtottalak ki a börtönbôl, hogy alkudozzam veled. Azért állsz itt, hogy halljad akaratomat és kimondd a megmásíthatatlan ítéletet magad fölött és az ország fölött. Az én akaratom egyetlenegy: királyt, egész királyt népemnek! Királynak való egy van az országban: te vagy az. Én nem akarok senkit, én nem szeretek senkit, én nem ismerek senkit, csak téged. Az én számomra csak te élsz egymagad. Az Istennek úgy tetszett, hogy a mi kezünkbe tegye le ennek az országnak a sorsát, a mienkbe, Árpád-fiakéba. Minekünk többet adott az Isten, mint másoknak, látóbb szemet, tévôbb kart. Többet is kíván tôlünk, mint másoktól. Kezünkbe adta a pálcát, el nem hajíthatjuk. Vállunkra tette a terhet, le nem rázhatjuk. Tenyerünkbe tette le az ország lelkét, mi felelünk róla Isten és ember elôtt, ezen a földön és a másvilágon. Neked is felelned kell, nehéz, végzetes, megmásíthatatlan igével. Adok neked egy félnapot. Addig emberrel nem találkozol. Nézz bele a lelkedbe és kérdezd meg a te istenedet. Mire a Göncöl-szekere feljön az égre, magam elé állítalak és rákérdezlek: megesküszöl-e az én kezembe, mindenre, ami szent elôtted, az égi Istenre, apád emlékére, a fiaid fejére, égi-földi üdvösségedre, hogy királya leszel ennek a népnek, keresztény királya, alkuvás nélkül, tétovázás nélkül, az, ami én voltam. Ha megesküszöl, akkor tied a korona és az ország, a tied és a fiaidé és az unokáidé, isteni és emberi jusson, elidegeníthetetlen, sérthetetlen, szentséges örökséged, valameddig a mindenható Úristennek magvadat megtartani tetszik. Ha pedig le nem teszed a kezembe az esküt, bizony hogy visszalöklek a börtön fenekére és esküszöm az élô Istenre, hogy nem látod többet a napot. Mert felségárulás és országrontás és istenkáromlás akkor minden lélekzetvételed attól a perctôl kezdve. És én megtorlom a felségárulást és elpusztítom az országrontást és kiirtom az istenkáromlást, ha a szívem szakad is veled. Mert ezt parancsolja nekem az én népem és az én lelkiismeretem, az én hajlíthatatlan, erôs Istenem. Árpád-vére, Vazul! hallottad a te urad parancsolatát. Eredj és e szerint cselekedjél! (Kardjával megüti a földet.) Buda megjelenik az ajtóban. KIRÁLY: Vazul herceget Imre úr kisházába vezeted. Emberfia be nem megy hozzá, amíg nem hívatom. BUDA (Vazul elé lép és meghajol). VAZUL (hosszú, terhes csend után némán követi Budát. Mindketten el, jobbra). KIRÁLY (a bal hátsó ajtóhoz lép. Az ajtó kinyílik, az ajtóban Aha Sámuel látszik). ABA (hangosan): Király úr akaratából kezdôdik a tanács. Harsona. A király belép. FÜGGÖNY. ======================================================================== II. felvonás Ugyanott. Késô délután. Gotthard lovag páncélosan áll a jobboldali ajtó mellett. Péter sietve jön balról. PÉTER: Végre! Már azt hittem, sohasem érsz ide, lovag. Jön a püspök? GOTTHARD: Nehezen jutottam el hozzád, herceg úr. Az utak hemzsegnek az ünnepre igyekvô néptôl. Kegyelmes püspököm üdvözletét küldi. PÉTER: Hány emberrel érkezik? GOTTHARD: A püspöknek igen jól esett, hogy annyi eredménytelen kísérlet után a felség mégis csak meggondolta magát. Azért küldött elôre ... PÉTER: Igen... igen... de most... Csak egy percre szökhettem ki a tanácsból. Mekkora kísérettel jöttél? GOTTHARD: Kétszáz vitézzel. PÉTER: Páncélosok? GOTTHARD: Nehéz vértesek mind. Elsôrendű harcosok. A bambergi udvar java népe. A püspök különben ... PÉTER (szavába vág): Hol hagytad ôket? GOTTHARD: Nem messze a várostól. Jobbnak látszott nem hozni be ôket. Az úton lépten-nyomon fegyveres urakba ütköztünk. Nem mondhatom, hogy valami barátságos szemmel néztek bennünket. PÉTER: Mennyi idô alatt lehetnek itt? GOTTHARD: Ó, egy óra sem kell! A püspöknek híres lovai vannak. De hát mi történik itt? PÉTER: Itt? Koronázás. Holnap reggel, ha csodát nem tesz az Isten, alighanem Vazul a király. GOTTHARD: Lehetetlen! Ezt nem tűrheti el a keresztény világ! Hogy ez az ország keresztény államból újra rablófészekké váljék. Nem, ennek nem szabad megtörténnie! Itt csak te lehetsz a király, herceg! Minden keresztény ember melletted áll. És tudod, hogy a császárra számíthatsz! PÉTER: Senki másra nem számítok, csak a császárra. Az a kérdés, állja- e még a császár, amit elôször üzent a püspökkel. GOTTHARD: Jól tudod, uram, hogy a császár írott ajánlata ma is az én kegyelmes hűbéruram kezében van. Egyetlen feltétel: a császár hűbéri jogának elismerése. A császár kész minden szövetségre, minden segítségre, akárki ellen. De ez neked szól, herceg, a keresztény fejedelemnek, a görög és latin vérnek, senki másnak! PÉTER: Egyelôre áll a tanács. Még minden megfordulhat. A püspökök velem vannak. És vannak más híveim is ... És a király is ... még meggondolhatja magát. Egy bizonyos: Vazul és a kereszténység: tűz és víz. Egyiknek pusztulnia kell. És én keresztény lovag vagyok, aki harcot esküdtem a Krisztus ellenségei ellen. GOTTHARD (ránéz): Mit tervezel? PÉTER (felnevet): Ne nézz rám olyan ijedten! Nem akarok semmi rosszat. Tudom én, hogy mi szabad és mi nem szabad. A legjobb mesterektôl tanultam az etikát a bizánci udvarban. Dehát nem az apostol mondja-e, hogy ,,a hatalom nem ok nélkül hordozza a fegyvert, mivel Istennek szolgája, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, aki gonoszat cselekszik''. Ebben az udvarban én vagyok a hatalom. Különben, mit disputálunk itt? Most csak egy a kérdés: akarsz-e a kardom lenni? A többi az én dolgom. GOTTHARD: Leghatározottabb utasításom, hogy neked engedelmeskedjem, herceg úr. PÉTER: Akkor egyelôre végeztünk. Azonnal a páncélosokért lovagolsz és magaddal hozod ôket. (A kápolna felé.) Erre menj ki, a hátulsó kapun, nem kell találkoznod senkivel. A kapuban egy emberem áll, az elvezet oda, ahol készenlétben kell várnotok további utasításaimat. Isten veled! GOTTHARD: Egy óra múlva itt leszünk. (El a kápolnába.) A jobboldali ajtó felpattan. Erôszakosan belép Bajna egy Hadnagy utána. BAJNA: Ej, lódulj elôlem, ostoba fickó. Meglátom én, ki állja útját a vezérasszony emberének. HADNAGY: Bocsáss meg, herceg úr, nem várhattam, meg kell kérdeznem parancsodat. Háromszáz lovas áll a város kapuja elôtt. BAJNA: Gyöngy nagyasszony van itt a népével, az ô fellejtárja vagyok. PÉTER: Vazulné! Háromszáz lovassal!... Az ördög hozta ezt máma! (A hadnagyhoz.) A fegyveresek a palánkon kívül vernek sátort. A nagyasszonyt kíséretével elvezeted a palotáig. Magad fogod a lova kantárját. A kapus fújja meg a tülköt. A királyné ônagyságának magam jelentem a fejedelmi asszonyvendéget. (El balra.) BAJNA: Hát csak szaporán. Máris nagyon sokáig várakoztattuk a nagyasszonyt. Nincsen szokva hozzá. Mind el jobbra. A szín egy percig üres, aztán balról sietve jön Gizella királyné és Ilona. GIZELLA: Nem, nem, édes leányom, nem tudom rászánni magam. Te nem tudod, ki ez az asszony! Már kisleány korában is félt tôle mindenki. Engem még nem is ismert, már akkor gyűlölt. Látod ezt a forradást a kezemen? Ez az ô fogának a helye! Isztragomban, mikor az országba jöttem, mint menyasszony. Ahogy kiszálltam a gályából... és ott várt Sarolt a hölgyeivel. Apródleány volt, Sarolt kedvence. ILONA: Olyan jó volna, ha szeretettel tudnád fogadni! (Kívül tülökszó.) GIZELLA (kezét tördelve): Éppen ma kellett idejönnie, mikor úgyis minden kockán forog! Ez az asszony a Vazul rossz szelleme! Nem, nem, nem! Hogyan fogadhatna a magyar királyné egy közönséges ágyast! Nem, nem tehetem! ILONA: Istenem! Hát ne nézzük azt... Gondoljuk meg, hogy közeli rokon. És holnap talán már ô lesz a királyné! Anyám, próbáljuk meg! Próbáljuk meg! (Megcsókolja és elmegy balra.) Gyöngy megjelenik a jobboldali ajtóban. GIZELLA (pillanatnyi habozás után elébe megy): Isten hozott, rokon. GYÖNGY (elhárítja): A királyt keresem. GIZELLA: A király a tanácsban ül. Addig is, míg eléje járulhatsz, itthon vagy nálunk, mint kedves rokon. GYÖNGY: Még nem tudom, rokon módjára jöttem-e, vagy ... Egyelôre könyörgô vagyok. Szegény asszony, aki rab uráért járul a király elé. GIZELLA: Ebben az udvarban nincs szüksége könyörgô szóra annak, aki igaz ügyben jár. Legkevésbé pedig a Mihály bátyánk házából valóknak. És ... mióta tanultak meg könyörögni a magyar fejedelmek asszonyai? GYÖNGY: Nem régóta, királyasszony. Nem nagyon régóta van könyörögnivalójuk. Csak amióta már nem fejedelmek. Valamikor, Sarolt anyánk idejében, másféle beszéd járta ennél az udvarnál is. Akkor énnekem sem kellett még itt könyörögni. GIZELLA: Valóban, Gyöngy húgom, mikor utoljára láttuk egymást, akkor másképpen szóltál hozzám is. GYÖNGY (fölkacag): Ó, még emlékszel arra az ostobaságra? Szeles süldô lyány voltam akkoriban, ostoba kis vadmacska! De... tettetni akkor sem tudtam. Nem nagyon örültünk neked, Gizella asszony ... mi fiatalság ... ahogy jöttél, aranyos gályán, sose látott fényességben, ismeretlen lovagokkal, papokkal, urakkal... szép voltál, mint egy oltárkép az új templomban ... és idegen ... és veszedelmes ... Úgy éreztük, azért jössz, hogy elvedd tôlünk az ifjú király szívét. Nagyon tele voltunk keserűséggel... Eh, régen volt! Azt hittem, már elfelejtetted. GIZELLA (szünet után): Nem jól tetted, Gyöngy rokon, hogy úgy visszahúzódtál tôlünk. Vazul sem tette jól. Itt lett volna a helyetek mellettünk. GYÖNGY (csendesen): Nem olyan világ járta itt, királyasszony, hogy megtalálhattuk volna benne a helyünket. A te udvarod nagyon is más lett, mint a Sarolté volt. Nehéz lett volna megtanulnom a nyelvét, a német asszonyaid, apácáid, papjaid nyelvét. Meg aztán ... azóta... Vazul vezér felesége lettem... és én ... nem szeretek második lenni, Gizella asszony. GIZELLA: Istenem, te nem tudod, milyen teher elsônek lenni... Szegény asszony! Hát inkább elrejtôztél a solti láp közé! Hát jobb volt így? Milyen boldogtalan lehettél! GYÖNGY: Ohó, királyné asszony, még utóbb azt találod gondolni, hogy irigyellek! Azt hiszed, kisebb úrnô vagyok én Vazul mellett nálad? Vezérasszony vagyok én, királyné a magam földjén! Ha megszámlálom a kardjaim számát, nem tudom, nem rúg-e többre, mint a királyé!... Vagy arra gondolsz, hogy Vazul sereg asszonyt tart mellettem a birtokain? Jól teszi! Arra való a szolgafajzat, hogy szolgálja az urát. De hitves felesége magam vagyok. Az erejét énnálam tartja. A fiait én adtam. (Felcsillan a szeme.) Ó, az én fakadó három szép virágos ágam! Ó, ha ismernéd ôket! Milyen szépek! Milyen erôsek! Milyen királynak termettek! És ott kelljen sorvadniuk a láp közt egész életökre, ha a velencés király lesz! Óriásfiúknak, ketrecbe nyomorítva ... Hát tűrhettem? Hát várhattam tovább? Hát nem kellett fölkelnem értük? ... Az én életem már elmúlt, én már belesavanyodtam a lápba. De a fiaim, a vérem, ország reménysége!... Dehát... azért nem boldogtalan az ember ... ameddig gyűlölni tud ... A kabola is harapja a szájvasat... GIZELLA: Istenem, ha tudtam volna! Ha sejtettem volna ... hogy ilyen szerencsétlen vagy! GYÖNGY: Hogyan? ... Te sajnálsz engem? GIZELLA: Hogyne sajnálnálak, mikor látom, hogy milyen boldogtalan vagy. Ezzel az emésztô gyűlölettel a szívedben! GYÖNGY: Ó, könnyű neked sajnálkozni, Gizella úrasszony! Itt ülsz a trónon, dicsôségben, pompában, két nemzet imádatában, királyné, császárkisasszony! Elsô vagy, tied az ország, tied egymagadé a legkülönb férfi, aki valaha élt ezen a világon -- és te sajnálkozol rajtam? Rajtam, akit elűztél az udvartól, ahol születésem és rangom szerint a helyem volna! Akinek megölted a fiatalságát! Akit belefullasztottál a lápba, a keserűségbe! Ô, talán bizony Vazult is sajnálod? Elôbb a hatalmat vettétek ki a kezébôl, aztán a reménységet vltétek ki a szívébôl, aztán vasravertétek magát is -- ó, tudom én, hogy a te gondolatod volt ez is! -- és most sajnálod! Hát az országot nem sajnálod, akit a lábad alá tepertél? Akire rátelepedtél a svábjaid éhes hadával! A népet, amelyiknek ízenkint téped ki a lelkét. Tetôled kitellik, hogy még azt is sajnálod! És még te csodálkozol, hogy gyűlöllek! Hát ki nem gyűlöl téged ebben az országban, akiben magyar a vér! Hiszen te vagy az oka minden nyomorúságunknak ... te ragadtad el tôlünk egyetlen istápunkat... azt a csodálatos embert, a királyt! Érted tagadott meg minket, a te lábad elé vetette oda ennek a népnek a szívét, a magáéval együtt. Ó, hogy vesztél volna a hazádban, ahonnan a Gonoszisten idehozott vesztünkre, átoknak! GIZELLA (halálsápadtan): Az Isten bocsásson meg neked, mert nem tudod, mit beszélsz. GYÖNGY: De ne gondold, hogy már végeztél velünk! Ohó, még lesz vagy egy szavunk minekünk is. Azért, hogy Vazult lakat alá vetettétek, még akad férfi ebben az országban. És ha nem akadna férfi, majd akad asszony. A mi asszonyaink nemcsak a hímzôtűhöz értenek. Kezükre áll a kard is. Nem, királyasszony, még nincsen vége a birkózásnak! És a legnagyobb erô a mienk: a fiatalság, a jövô, a sarjadó nemzedék! Az én három viruló aranyvesszôm. Mit bánom én, mit tesztek Vazullal. Az utolsó szó úgyis az enyém: Endre pálcájáé, Béla kardjáé, Levente bárdjáé! De te ... miben bízol te? Kinek dolgozol? Hol vannak a fiaid, akik átvegyék a kardot, ha kiesik az urad kezébôl! Hol van a te híres Imréd! Elpusztultak! Levágta ôket a kardos Öregisten. GIZELLA (halkan felsikolt és a szívéhez kap): Hallgass, te gyilkos! Mit tudod te, hogy mi a szenvedés, aki gyermeket még nem vesztettél! Mit tudod te, hogy mi a boldogtalanság! (A székbe roskad.) GYÖNGY (gúnyosan felnevet): Hát sajnálsz még, Gizella? De megkicsinyedtél egyszerre, császárkisasszony! GIZELLA: A büntetô Isten küldött téged, hogy megalázzon általad ... Megérdemeltem. Vétkeim nagyságához csekély büntetés. Cilícium illet engem, nem királynôi diadém. (Leveszi fejérôl az arany abroncsot és odanyújtja.) Fogd, vidd, ne lássam! Holnaptól úgyis a tied. Engem pedig bocsássatok el a kolostoromba, a békességembe. GYÖNGY (meglepetten veszi el az abroncsot): Mit beszélsz? Nem értelek. Hogy az enyém? ... És holnap? GIZELLA (fáradtan): A tied ... téged illet... Vazul szabad. Itt van Fejérvárt, ô lesz a király. Holnap koronázzák. GYÖNGY (felujjong): Vazul király?! GIZELLA: Igen ... igen ... István akarja ... Borzasztó ez!... Azt hittem, még megakadályozhatom. De ... már nem tudom ... Ezzel a feneketlen gyűlölettel én nem tudok harcolni... Az Isten majd segít valahogyan... Vazul a király. GYÖNGY (ujjongva): És Endre! Az én Endrém! GIZELLA: Igen, ô is király lesz ... És te ... te királyné... Örülj. Most már elsô leszel az udvarban. Tedd a fejedre a diadémot. Holnap a szentmisén, ha meggyóntál, megáldoztál, majd a szentkoronát teszi a fejedre a beszberémi püspök. GYÖNGY (rámered): Ha meggyóntam!? ... megáldoztam!?... GIZELLA: Igen. A szentmise elôtt. Koronázásra. Vazullal együtt. Ez a szent szertartás rendje. Mielôtt fölken az egyház, a Szentháromság Egy Isten földi képévé. GYÖNGY (egy darabig némán mered rá, aztán hosszan, vadul fölkacag, majd az ablakhoz ugrik, fölszakítja és kikiált): Hej, te, legény, ott a lovam mellett! Ide ugorj! Úgy! Ne, itt ez a fényes lom. (Ledobja az abroncsot.) Csinálj belôle cifraságot a lószerszámodra! Vagy az asszonyodnak a hajába! (Becsapja az ablakot, fölnevet.) Az enyém, azt mondtad! Azt teszek vele, amit akarok. GIZELLA (rémülten ugrik fel): Mit tettél, szerencsétlen! GYÖNGY: Mit? Azt, hogy nem kell! GIZELLA: Nem kell? A diadém? GYÖNGY: A diadémod! És a koronád! A gyönyörűséges szent koronátok! Nem kell! Ezen az áron nem kell! Vazulnak sem kell! Nem volt elég, hogy Vajk szívét elloptad? Most ellopnád a Vazulét is? Térdre kényszerítenéd. Megtagadtatnád vele önmagát! És te azt hiszed, hogy én ezt elfogadom, hogy engedem megölni az én uramat és fejedelmemet! A sarum talpát sem törülném hozzá, ha így el tudná fogadni! Ne legyen király, csak férfi legyen! Ne legyen korona a fején, csak a kardját ki ne eressze a markából! Karddal majd kiverekszi, ami megilleti. Ami Árpád-vér jussa Isten és ember elôtt. Péter megjelenik a bal hátsó ajtón. Gizella Péterhez fut. GIZELLA: Péter, Péter, segíts! Védd meg a királyt... Ez az asszony ... ez az asszony!... Az ördög szállta meg. PÉTER: Csillapodjál, asszonyom. Helyemen vagyok. És az ôrség is. GIZELLA: Ne mozdulj a király mellôl! Veszedelem készül! GYÖNGY (hátat fordít nekik és mozdulatlanul áll). PÉTER: Légy nyugodt, édes néném. A király biztonságban van. Azonnal itt lesz. GIZELLA: Vége a tanácsnak? Mi lett a végzés? PÉTER: Semmi. A jó fômagyarok majdhogynem kardra mentek. Ha a nagyúr ott nincs, aligha vér nem folyik. De nem tudták meggyôzni egymást. A király meg csak hallgat. Majd holnap kinyilatkoztatja az akaratát. De most az a parancsom, asszonyom ... A király egyedül akarja fogadni a vezérasszonyt. GIZELLA: Vigyázz a királyra, Péter! (Balra indul, aztán megáll és Gyöngy felé fordul. Sokáig küzd magával, aztán hirtelen Gyöngyhöz siet és megragadja a kezét.) Bocsáss meg nekem, nôvérem! Bocsáss meg! (Meg akarja csókolni.) GYÖNGY (mereven elhúzódik). GIZELLA (szomorúan balra indul, aztán megfordul). Légy kímélettel a királyhoz! Ne felejtsd el, hogy öreg! És beteg. És olyan szomorú ... olyan nagyon szomorú ... És olyan nagyon szeret benneteket!... Ne bántsd!... Ne bántsd! (Lehajtott fejjel el balra.) PÉTER: Azonnal, asszonyom. Már hallom a nagyúr lépteit. (El Gizella után.) A Király megjelenik a baloldali hátulsó ajtóban. GYÖNGY (mozdulatlanul nézi a királyt). Hosszú csend. KIRÁLY (csendesen): Gyöngy. A kis Gyöngy. (Lassan hozzámegy és a fejére teszi a kezét.) Régen láttuk egymást, Gyöngy húgom. GYÖNGY: Régen. (Lehajtja fejét.) KIRÁLY: Akkor Gyöngyike voltál. GYÖNGY: Téged meg Vajknak hívtunk. KIRÁLY: Mikor együtt nyargaltunk az isztragomi völgyben. GYÖNGY: És együtt vadásztunk a pilisi nyékben. KIRÁLY: A sólymom neve Szikra volt. GYÖNGY: Az enyémé Büszke. KIRÁLY: A nánai révben hányszor lubickoltunk! GYÖNGY: Emlékszel, mikor elragadott a Duna ... KIRÁLY: Holdtölte volt. Úgy lopóztunk ki fürdeni... GYÖNGY: Görcs állt a karomba. És te kivittél. Nagy voltál, és erôs. Emlékszel még, hogy megvert bennünket az édesanyád? KIRÁLY: A csuromvizes hajad a karjára csavarta. Szép hosszú hajad volt. Szegszín. GYÖNGY: A derekamon alul ért. Csend. KIRÁLY: Megnôttünk, Gyöngyike húgom. GYÖNGY (halkan): Te nagyon megnôttél, Vajk bátyám. KIRÁLY: Sokáig kerülted a te régi játszópajtásodat, Gyöngyike húgom. GYÖNGY: István király udvarában nem találtam volna a helyemet, Vajk bátyám. Csend. KIRÁLY: És most itt áll elôttem a régi Gyöngyike. GYÖNGY: Rámismersz még, Vajk bátyám? Csend. KIRÁLY (a székhez megy, leül, térdére támasztja a fejét): Mit hoztál nekem, Gyöngy húgom, ennyi nagy év múltán. Vazul hercegné, Gyulák kisasszonya, vezérasszony, mit kívánsz tôlem? GYÖNGY: Mit kívánok? Én ... voltaképpen ... mint könyörgô jöttem. Rab herceg felesége, kérni akartalak, hogy könyörülj rajtunk ... az én szegény fiaimon, és bocsásd szabadon az édes apjukat. De most már mindent tudok... Hogy Vazult királynak akarod. Most már ... most már ... (Térdreesik.) Vajk! Könyörgök hozzád, a te Istened nevére... Imre fiad emlékére... ne öld meg Vazul lelkét. Ne kívánd, hogy megtagadja a múltját... az isteneit... önmagát! KIRÁLY: Csak ennyi a mondanivalód számomra, Gyöngy húgom? GYÖNGY: Ne öld meg Vazult! Ne öld meg! És ne öld meg a nép szívében magadat. Ne öld meg azt a Vajkot... azt a bálványt, akit mindnyájan imádtunk ... Most is imádunk!... KIRÁLY (szünet után): Hol hagytad a kíséreted, vezérasszony? GYÖNGY: A budai kapu elôtt most vernek tábort, így rendelte Péter öcséd a te személyedben. KIRÁLY: Nagy kísérettel utazol, Vazul hercegné! Sokallom a lovasaidat. Még egy Árpád-herceg feleségének is sokallom. GYÖNGY: Háromszáz vitézzel járok, uram. Így láttam apám házánál. Az uram udvaránál is így tanultam. Vazul vezér udvarnépe ez a háromszáz vitéz. Könyörögni jöttek velem rab urukért. KIRÁLY: Az ezerek is könyörögni jöttek, Gyöngyike húgom? Akiket az aszói berekben lappangtatsz? A táltosok is könyörögni égetik a máglyát a szentkútnál? A Gyula-kardot is könyörögni emelteted a lovad elôtt? Erôsen tudsz könyörögni, vezérasszony! GYÖNGY (halálsápadtan): Mindent tudsz! Mindent tudsz! Igazat beszélnek az emberek. Igazlátó szemed van. Hogyha behunyod, mindent látsz, ami a világon történik. KIRÁLY: Azért vagyok király, hogy mindent lássak, ami az országban történik. A te szegény táltosaid azt hiszik, hogy ha a rengetegbe veszik magukat, elbújnak elôlem. Azt hiszik, hogy az erdô az ô birodalmuk. Nem tudják, hogy én nemcsak a városok királya vagyok, én a magyar erdôknek, a pusztáknak és a vizeknek is királya vagyok. A fák és a kövek nekem szolgálnak, és az emberek közt ne akadna, aki lábam elé vesse a pártosok fejét? GYÖNGY: Erôs király vagy! KIRÁLY: Az vagyok, vezérasszony. De Istenemre! nem tudom még, kegyelmes királyod-e, vagy ítélô bírád. GYÖNGY: Mindent megvallok, királyom. A te szemedbe úgy sem tudok nem- igazat mondani. Gyerekkoromban is kivettél belôlem mindent, amit akartál, egy tekinteteddel. De te tudod, hogy igaz minden szavam ... István!... esküszöm neked a fiaim életére, hogy sem ôk, sem Vazul nem tudnak semmirôl. Nem szabad sújtanod senkit rajtam kívül. Csak én, csak én magam vagyok a szerzôje mindennek. KIRÁLY: Bajnán, Vatán, Kemenden kívül ki tud még az urak közül az összeesküvésrôl? GYÖNGY: Senki. Csak a lappangó táltosok. A többi szegény bujdosó, vagy parancs alatt álló ember, aki nem felel magáért. KIRÁLY: Kimondtátok a fejedelem-áldozatot? GYÖNGY: Nem, még nem tartottuk meg a szert. Csak beszéltük, terveztük. Elôbb eléd akartam járulni, könyörögni, hogy Vazult kibocsásd. KIRÁLY: Azután ô rajta állt volna a többi! GYÖNGY: Ô a fejedelem. KIRÁLY: És ha nem bocsátottam volna szabadon? GYÖNGY (lehajtja fejét). Csend. GYÖNGY (remegô hangon): István ... István ... Igazságos vagy! Gondold el magad ... ezt az országot... ha Vazul a király!... Árpád ereje ... Ha a te lelked száll belé ... Csend. KIRÁLY (szomorú mosollyal): Istenem! Milyen egyszerű volna! Ha egy nyomorult kis halállal segíteni lehetne rajtatok! Milyen gyermekek vagytok! Csend. GYÖNGY: István!... Te tudod, hogy én nem akartam rosszat. Hogy a legjobbat akartam, ami tellett tôlem ... Senki ezen a világon el nem tudná felejteni, amiket most neked kivallottam. Minden fejedelem véres bosszút állna ... De te ... te mindenkinél nagyobb vagy ... Te ... te el tudod felejteni... ha úgy jó. Ha úgy jó az országnak ... És Vazult királynak akartad. De ... inkább négyeltess fel bennünket... mint Koppányt... csak ezt ne kívánd tôle, hogy ... (Rémülten): Vagy már nem? ... Már megbántad? ... Elrontottam mindent? Már nem akarod Vazult? KIRÁLY (csendesen): Vazult akarom. Az Isten irgalmazzon mindnyájunknak, hogy Vazul is akarja! (Megüti a földet a kardjával.) Buda megjelenik a jobboldali ajtóban. KIRÁLY: Vazul herceget! Buda el. -- Nagy csend. Vazul megjelenik jobbról. GYÖNGY (megkönnyebbült sóhajtással siet elébe): Édes uram! VAZUL (mikor Gyöngyöt meglátja, önfeledt örömmel tesz feléje egy lépést, de rögtön megáll, szó nélkül mellére öleli, aztán elôre lép és szembenéz a királlyal). KIRÁLY: Hallgass rám, Vazul. Nekünk itt, ma, ebben az órában szót kell értenünk. Jaj ennek a szegény országnak, ha mi ketten most meg nem értjük egymást. VAZUL: Ne kívánd, hogy kivetkôzzek magamból. KIRÁLY: Én éppen azt kívánom, hogy kivetkôzzél magadból. Új embert akarok. GYÖNGY: István! KIRÁLY: Érts meg engem, Vazul! Én nem azt akarom tôled, hogy ne bántsd az új vetést. Én azt akarom, hogy élére állj a magvetôknek. Nekem a szíved kell. Azt akarom, hogy folytasd, amit megkezdtem. Az emberek engem szentkirálynak hívnak. Neked is szentkirállyá kell lenned. VAZUL: Lehetetlent kívánsz. KIRÁLY: Hát nem érted, hogy kénytelen vagyok lehetetlent kívánni?! Nem tôled kívánom! Istentôl kívánom! Nagyot kell merned, óriást! Árpád vére vagy! VAZUL: Mit tegyek? KIRÁLY: Új emberré kell lenned. Meg kell tagadnod múltadat, bűneidet, kedvteléseidet, barátaidat, bálványaidat. Mindent. Nyilvános hitvallást kell tenned. Krisztus hadnagyává kell lenned. Szentkirállyá. GYÖNGY: De hát miért? Miért? KIRÁLY: Az országért! A népedért! VAZUL: Bátyám, hát nem látod, hogy el van keseredve a nép az idegen ellen? Csak látnád az arcukat, a szemüket, az öklüket, amikor a német ispán ítélkezik, sohasem hallott törvények szerint. Vagy amikor a tót dézsmaszedô végigjár gyűlölt szekerével a sátrak között! Ne áltasd magad, bátyám! A székesegyházak, templomsátorok megtelnek vasárnap, mert jaj annak, akit ispánjaid misemulasztáson érnek, de hány tudja, miért jár misére? Hány érti, mit beszél a pap? Hány van az országban igazán keresztény? KIRÁLY: Ma még csak ezrek. Hogy tízezrek legyenek holnap és százezrek holnapután: ez a te osztályrészed, Vazul király! VAZUL: Nem, nem, nem akarom! Az újhit: az idegen. És az idegen szapora. Máris többen vannak, semmint elviselhetném! A legjobb földek az öveik, a legerôsebb várakban ôk ispánkodnak, a legmagasabb székeken ôk ülnek. Tenger az, bátyám, mohó, faló tenger, elnyeli ezt a kismarék magyart! Meg aztán... az új hit tűrôknek vallása, böjtölôké, imádkozóké. Nem harcosnak, nem úrnak, nem hódító népnek való. Elernyed ez a nép a templomok hűvösén. Napfény, levegô, korlátlan puszta kell ennek és harc és zsákmány és száguldás és gyôzelem. KIRÁLY: Igen, igen! Atilla apánk népe is száguldott és zsákmányolt és gyôzött, és hová lett? Lehel is száguldott, Bulcsú is zsákmányolt, nagyapáink is gyôztek, addig gyôztek, hogy lassan kezdtek belepusztulni a sok gyôzelembe. Emlékezzetek a gyászmagyarokra! Ó ti rövidlátó gyermekek! Hát azt hiszitek, hogy lehet élni egy egész ellenséges világ ellenére? Hát azt hiszitek, hogy megtűrnek maguk közt a nagy körül- népek, ha soha biztonságban nem lehetnek a száguldó, zsákmányoló hadaitoktól? Örüljetek, hogy akadt egy Gézátok, aki bölcsebb volt nálatok, ne rontsátok le, amit épített. És nem építhetsz az idegen nélkül. Idegen mívesektôl hemzseg az ország? Miért nincsenek magyar míveseim? Tanulni kell a magyarnak! A fiaitok már tudni fognak és nem fognak rászorulni az idegenre! Ôk ülnek az ispánok váraiban? Miért nem ülnek helyükbe a mi véreink? De ültetném ôket, de boldogan! Nem kell nekik az új tisztesség. Vonakodnak az új munkától. Nem telik bele egy emberöltô, majd észreveszik, hogy ôk valók úrságra, vezérségre. Már kezd jönni a fiatalság! Akkor majd kiadjuk az utat az idegennek, aki magyarrá nem tud lenni. De addig? Édes öcsém, aki építeni akar, annak legalul kell kezdeni. A fundámentomásás hálátlan munka, de építeni csak arra lehet. Én megástam a fundámentomot. Fiatal mester, építs tovább! GYÖNGY: De közben elromlik a magyar! Elfelejti magát! A régi énekeket már csak lopva halljuk itt-ott: tilos a bálványimádó gajd! A régi szokások lassan feledésbe mennek: a papok új szokást hoznak. Már fogy a sátor: falu, város épül. A fiatalság leszáll a lóról, német módra fésüli a haját, a német lovagokat utánozza beszédében. Az unokáink talán már magyarul is elfelejtenek. VAZUL: Bátyám, te nem szereted igazán a magyar népet! KIRÁLY (fölegyenesedik, szinte megnô az alakja, a szeme ég): Gyermekek! Mit tudjátok ti, mi a szeretet! Hogy én nem szeretem a magyart? Hát mért élek én, ha nem azért a szeretetért? Csakhogy én másképpen tanultam szeretni, mint ti, szegény kicsinyeim! Még jóformán gyermek voltam, amikor megütköztem a tar Szerind fiával. A csata elôtti éjjelen ott álltam, a csillagos ég alatt, a dombon, a királyi sátor elôtt. Körülöttem csend, csak Vencelin lovag járta az ôröket. Túlnan, az erdô szélén a Koppány sátrai. Középen égett a máglya: a somogyi táltosok áldoztak a szentkô elôtt. És akkor elgondoltam: Odaát is magyarok vannak, ideát is magyarok. És holnap egyik magyar a másikat aprítja. Miért? Énértem? Az én királyságomért? És akkor történt valami, valami, amit te nem érthetsz. Valami rettenetes és nagyszerű. A szívemet mintha kétélű kard járta volna át: iszonyú fájdalom az én magyar népemért. Abban a percben meg tudtam volna halni, ott álló helyemben, hogy egy csepp magyar vérrel kevesebb hulljon. De ugyanakkor csillag gyúladt ki a lelkemben: megláttam, hogy miért a harc, miért a vérontás. Nem én érettem, az én hitvány hatalmamért, hanem ôértük, a népért, az én népemért! Hogy éljen! Meghalnak nálam nélkül! Hogy igazán éljenek! Nincs élet a Krisztuson kívül! Hogy megmaradjanak, el ne pusztuljanak, a nagy nemzetek közt, gyökeret verjenek ezen a földön. Nincs itt menekülés a kereszten kívül! És abban a pillanatban vérengzô, nagy harcos szeretet tornyozta a lelkemet. Ezreket tudtam volna levágni a magam kezével, ott, rögtön: a százezrekért. Ki tudtam volna irtani a magyarságot, a különb magyarságért. Ott, azon az éjtszakán, akkor lettem én magyar király! És másnap gyôztem és négyfelé vágattam Koppányt. És azóta gyôztem számtalanszor. Le nem tettem máig a kardot, az én népem kardját. Forgattam, forgattam, kegyetlen nagy szeretettel, a tulajdon fajtám ellen: a gyenge magyar ellen, az erôs magyarért. A mai nyomorúság magyarja ellen: a holnapi nagyszerűség magyarjáért, s meg nem szűnt bennem annak a láthatatlan belsô kardnak a marása. Minden ítélet, amit kimondtam magyar fejekre, minden darabka föld, amit elvettem tôlük, hogy idegennek adjam, minden tinó, amit odaadtam dézsmába, tizedbe, idegen úrnak, papnak: mind belémszúrt, jobban fájt énnekem, mint ônekik! És mégis megtettem, ítéltem, elvettem, odaadtam, mert így kellett tennem. Mert így volt jó nekik. Akarom, hogy éljenek, még ha ôk maguk nem akarják is. Megépítettem az én nemzetemet, az én nemzetem ellenére is. Ezért állított ide az Úristen. Ez az én küldetésem. És ez az én szeretetem. Véres szeretet, kegyetlen szeretet. Erôs, mint a halál. Attól tanultam, aki keresztre feszíttette magát az emberekért. GYÖNGY: István ... István ... Szédülök ... VAZUL: Bátyám! Ki ismer téged? Ki érthet téged? KIRÁLY: Egy embernek kell ismernie, egynek kell értenie: neked, aki utánam jössz! Akinek folytatnod kell az én művemet. Neked kell kiirtanod ebben az országban a pogányságot. GYÖNGY: De hát miért ilyen gyorsan? Ilyen kegyetlenül? Hát nem lehet megmenteni ezt a népet a nélkül, hogy egyszerre szakítsuk ki a szívét? KIRÁLY: A Krisztus nem alkuszik! Aki nincs vele, az ellene van! Az igazság nem alkuszik. Tűz és víz nem alkuszik. És az ellenség sem alkuszik. A halál sem alkuszik. Hát nem halljátok, hogy köszörülik a nyakunknak a bárdot odaát, a Lajta-elvén, odalent Bizáncban? Most van itt a döntô óra! Most válik el élet vagy halál! És az én népemnek élnie kell, élnie örökké, a Krisztusban, aki az örök élet! Érted-e? Ezért sürgôs, égetô az én dolgom! Minden perc halálos veszedelmet rejt. Én nem várhatok. Én nem alkudhatok. Én nem lehetek kíméletes. A Krisztus hívja a magyarságot, és én odaterelem a szívére, ha ostorral, ha fegyverrel, ha akasztófával is, de odaterelem. Egynek sem szabad elveszni azokból, akiket rámbízott az Isten. Hát sejted már, hogy mit akarok tôled, Vazul, szentkirály utódom! VAZUL: Mintha egy irtóztató magas hegyfokon állnék, amíg hallgatlak. Hogy lehet itt megállni? Te,... te erôs vagy. Neked van valami titokzatos hatalmad. Én leszédülök innen. Miben van a te erôd, István király? KIRÁLY: Ez az Isten ereje, szegény fiam, amit te nem ismersz. De majd megismered. E nélkül az erô nélkül tehetetlen vagy, nyomorult vagy, emberke vagy. Ezzel az erôvel mindenre képes vagy. De megkapod, meg fogod tapasztalni te is, csak egyszer odaadd magad az Istennek. Csodát fogsz látni. Magadon fogod látni a csodát. És aztán csodákat fogsz tenni. GYÖNGY (halálsápadtan): Azt akarod ... azt akarod ... , hiszen te is azt akarod ... hogy a te lelked költözzék Vazulba! KIRÁLY: Azt akarom, hogy az Isten lelke költözzék belé. VAZUL: Nem bírom! Nem értem! Nem tudom! Nem tudom! KIRÁLY: Semmitôl se félj. Itt vagyok melletted. Ad az Isten egy kevés idôt. Minden jó lesz. Csak most egyszer mondd ki a visszavonhatatlan szót. Árpád vére vagy: tudom, urad a szó, ha egyszer kimondtad. Most égesd föl a hidat magad mögött. Itt az óra, Vazul fiam! Magyarország szólít. Az Isten szólít. Felelj! VAZUL (szótlanul küzd magával). KIRÁLY: Gyöngy húgom! Hát szólj te is! Hát mondd már neki, hogy meg kell lennie! Hiszen te értesz engem! Látod, hogy meg kell lennie. GYÖNGY: Nem bírom, nem bírom. Megtagadni mindent, ami voltam. Amit szerettem. Beleugratni a semmibe, amit nem ismerek. Amit nem szeretek. Nem bírom. KIRÁLY: Fiam, könyörgök hozzád. (Megragadja a kezét és letérdel eléje): Nézd, az aggastyán, az apostoli király könyörög hozzád. Könyörülj rajtam! Könyörülj az országon! VAZUL (gyötrôdve): Bátyám, ne gyötörj. (Fölemeli.) Engedj engem elvonulni a váramba. Nem akarok király lenni. KIRÁLY: Nem bocsátlak, Vazul. Én jobban ismerlek, mint magad ismered magadat és a tieidet! Te nem tudsz elvonulni! Egy hónapon belül itt volnátok megint, harcolnátok megint, velem vagy ellenem. Nem, öcsém, fogom a kezed és el nem eresztem többet. Az Isten fogja a kezedet, ôtôle el nem menekülsz. Te már vagy tűz leszel, vagy jég, de langyosvíz nem lehetsz többé. Nincsen senkim rajtad kívül. Senkije ennek az országnak. Neked kell megváltanod. Vagy megváltója leszel, vagy árulója. VAZUL: Nem bírom, nem bírom. KIRÁLY: Kell, hogy bírd. VAZUL: És ha a barátaim, a rokonaim nem értenek meg? Ha ellenem támadnak? KIRÁLY: A felségárulókat láncra vereted. GYÖNGY: A fiaim!... A fiaim, ha megtagadnak bennünket! KIRÁLY: A lázadókat kivégezteted. VAZUL: A feleségem! Ha nem akar velem jönni, megalázkodni? KIRÁLY: A parázna személyt elkergeted. GYÖNGY (felsikolt): Rettenetes vagy! VAZUL: És ha a szívem megszakad belé? KIRÁLY: Akkor kitéped a szívedet. Mint én kitéptem a magamét. A királynak ne legyen külön szíve. Az ország szíve dörömböljön a mellében. VAZUL (eltakarja kezével a szemét. Hosszú szünet után): És ha azt mondom: Nem!? Ha kardot fogok? KIRÁLY (csendesen): Akkor kimondtad fejedre az ítéletet és magad fosztod meg magad szemed látásától, füled hallásától. Nagy csend. Kívülrôl dulakodás zaja, fegyverzörgés, kiáltások. Berohan Pósa, utána hat fegyveres vitéz, kivont karddal. Pósa balkezében dísztelen hüvelyben óriási kard. GYÖNGY (felsikolt): A kard! Idehoztad, szerencsétlen? PÓSA: Végrehajtottam a parancsot: tűzön-vízen át a vezérúrfi kezébe! Azt mondták, rab a vezér-úrfi a palotában. Hogy kerültem volna a szemed elé, nagyasszony, ha kézbe nem adom? (Egy lépést tesz Vazul felé.) Jobbról Péter rohan be kivont karddal, utána a Hadnagy, Gotthard, néhány magyar vitéz és egy sereg német páncélos. PÉTER: Itt vannak a lázadók, akik vérrel szennyezték be a királyi házat! Fogjátok közre ôket! Igazán az utolsó pillanatban érkeztünk! A páncélosok közre akarják fogni Pósáékat. VAZUL: Ohó, Péter rokon! (Pósa mellé szökken.) A két csoport egymásra készül rohanni. A baloldali hátulsó ajtón besiet Aba, utána Sebös és fegyveres palotaôrök tömege. ABA: Elôre magyarok, a király személyét kell megoltalmazni! Németek a palotában! Mit jelentsen ez, Péter öcsém? A palotaôrség félkörben körülveszi a termet. A kopják fenyegetôen felemelve. KIRÁLY (aki az egész jelenet alatt mozdulatlanul állt): Le a fegyverrel! Mindenki! A fegyverek leereszkednek. KIRÁLY: Péter herceg, a németeket lefegyverezed. PÉTER (kétségbeesetten): De uram!... KIRÁLY: A németeket lefegyverezed és megkötözteted. PÉTER (csüggedten int a Hadnagynak). HADNAGY (Gotthardhoz lép). GOTTHARD (egy ellenálló mozdulatot tesz, majd végighordozza tekintetét a magyarok tömegén, aztán egy lemondó gesztussal átadja kardját). KIRÁLY: Vazul herceg emberei megtartják fegyverüket. A palotaôrség szállására vonul. A szokott ôrségen kívül mindenki nyugodni tér. PÉTER (félig sírva): Az életedrôl van szó, uram! KIRÁLY: A Gyulák kardja Vazul herceget illeti. Adjátok a kezébe. GYÖNGY (felkiált): István! KIRÁLY: Sebös fiam, Gyöngy hercegnôt elvezeted Ilona királynéhoz. További parancsig nem hagyja el a királyné szobáját. Magad virrasztol az ajtaja elôtt. SEBÖS (elvezeti balra elôl Gyöngyöt). PÓSA (a hüvelybôl kiveszi a meztelen kardot és Vazul kezébe adja). VAZUL (elveszi a kardot és mereven áll). KIRÁLY (megtántorodik. Sóhajtásszerűen): Én elvégeztem a magamét. VAZUL (megrendülve maga elé): Most énrajtam a sor. KIRÁLY: Isten, most terajtad a sor! FÜGGÖNY. ======================================================================== III. felvonás Ugyanott, éjjel. A falakon fáklyák égnek. Az ablak elôtt függöny. Péter páncélosan a jobboldali ajtóban áll, elôtte a Hadnagy. PÉTER: Elfoglalta helyét az új ôrség? HADNAGY: Mindenki helyén van. Az udvaron a nyitraiak. A templomban a marosváriak, Csanád úrral. A trónterem elôtt Pázmány úr. PÉTER: Ettôl a perctôl kezdve siketek vagytok minden parancsszóra az enyémen kívül. Még az udvarispánéra is. HADNAGY: Siketek vagyunk. PÉTER: A németek? HADNAGY: A fegyveres házban, parancs szerint: könnyű kötél a kezükön. A fegyver mellettük. PÉTER: Még egyszer járj végig minden ôrt. Egyszerre csak egy ember jöhet be a palotába. Vazul herceg, vagy egy az urak közül. És azonnal jelentést nekem a fegyveres házba. HADNAGY (el, jobbra). PÉTER (leveszi sisakját és a homlokát törli). Aba sietve jön a bal hátsó ajtón. ABA: Mi dolog ez, öcsém? A palotaôrséget felváltották. PÉTER: Bízd rám a palota ôrizetét, Sámuel rokon! Ha a király rámbízhatta magát, te is megnyughatol. ABA: Mindenfelé ismeretlen arcok! PÉTER (gúnyosan): A régi ôrséget már nagyon is jól ismerted, udvarispán uram. És azok is téged. Hitvány katona az, aki kétféle parancsra hallgat. Meg kell néznem, kikre bízhatom a király életét. ABA: A nagyúr megkötöztette a németeket. PÉTER: Meg vannak kötözve. ABA: De itt vannak a palotában! Hiszen ez egyenesen kihívja Szalókékat. Láttad, a tanácsban, az ingerültség amúgy is mekkora. PÉTER: Éppen azért kell kétszeres éberséggel virrasztani azoknak, akiknek a király élete kedvesebb a magukénál. ABA (elgondolkozva simogatja a szakállát): Hm. Milyen jó, hogy van elég ilyen jelesszívű emberünk! Hát csak ôriztesd a nagyurat, Péter rokon, ôriztesd. Nyilván háládatos lesz érte. (Jobbra indul.) PÉTER: Hová indulsz, Sámuel uram? ABA (megáll): Még eddig nem esett értemre, hogy az udvarispán jártáról-keltérôl számolni tartoznék valakinek. PÉTER (hidegen): Csak azért kérdezem, mert ha netalán Vazulhoz készülnél, hát az ôrségnek parancsa van, hogy hajnali zsolozsmáig senkit ki ne bocsásson a palotából. ABA: Ohó! Hát így vagyunk? PÉTER: És ez a mostani ôrség csak egyféle parancsot ismer. ABA: Hm. (Fölnevet.) Velencés Péter, de nem ismered a fajtámat! PÉTER: Nem ismerem. Senkit sem ismerek. Csak a királyt. És a kötelességemet. Keresztényi és hadnagyi kötelességemet. És nem is akarok ismerni mást. A Király megjelenik a kápolna-ajtóban. KIRÁLY: Vazul herceg? PÉTER: Eltávozott, uram, a palotából. Szalókkal, meg Bajnával meg Bonyhával ment el. Most Szalók úr sátorházában ül a barátaival. KIRÁLY (gondterhes, nehéz léptekkel a székhez megy, leül, kezére hajtja fejét. Kis idô múlva): Vazul herceg vagy küldöttje az éjtszaka bármelyik órájában szabadon jöhet hozzám. PÉTER (gúnnyal): Attól ugyan ne tarts, uram, hogy azok közül valaki idejöjjön. Azóta már a harmadik tömlônél tartanak. KIRÁLY (fájdalmasan): Isznak? PÉTER: Szalók úrnál nagy dáridó áll. Vagy huszan a csimbókosak közül. Ott ugyan ember józanon nem marad ma éjjel. KIRÁLY (maga elé mered): Hát iszik! (Magába roskad.) Csend. Nagyon távolról szilaj zeneszó. PÉTER: Hallod, uram? Vazul herceg így ünnepli Nagyboldogasszony vigíliáját. Csend. KIRÁLY (kiegyenesedik): Sámuel fiam, elmégy Vazulhoz. Vállára teszed a kezed és ezt mondod neki: ,,Vazul herceg, a király vár''. A feleletét azonnal meghozod. ABA: Megyek, uram. (El jobbra.) KIRÁLY: Tartózkodjál a közelemben, Péter. Lehet, hogy szükségem lesz reád az éjjel. PÉTER: A fegyveres házban virrasztók, uram. (El jobbra.) KIRÁLY (egyedül; maga elé): Iszik! Az Isten legyen irgalmas nekünk! (Az ablakhoz megy, kinéz.) Alusztok... A király virraszt. Mint annyi éjtszaka ... Esztendô ilyenkor ki virraszt fölöttetek? ... Csak az Úristen ... A titokzatos Úristen. Gizella királyné megjelenik a baloldali elsô ajtóban. A Király az egész következô jelenet alatt csak fél lelkével van jelen; izgatott várakozással figyel kifelé. GIZELLA: Édes uram, nem térsz még pihenni? Késôre jár az idô. Holnap szükséged lesz az erôdre. KIRÁLY: Boldogasszony vigíliája. Ezt az éjtszakát más években is az Úr színe elôtt virrasztottam át. GIZELLA (a királyhoz megy): De másszor fiatalabb voltál és egészségesebb. KIRÁLY: Ez az utolsó virrasztó éjtszakám. Holnap, ha az Isten is úgy akarja, megszabadulok. (Kifelé figyel.) Nem hallasz lépéseket? GIZELLA (ijedten): István! KIRÁLY: Ne ijedj meg, édes szívem. Most nem a halálra gondolok. Ámbár hiszen ... meghalni jó. Boldogan haltam volna meg, ha ... Dehát legyen meg az Isten akarata. GIZELLA (csendesen sír). KIRÁLY: De most még nem. Majd ha Gellért atya megjön. Talán ... éppen azért nem jöhetett eddig, hogy ne a magam halálára gondoljak, hanem a kötelességemre. Holnap ... így vagy amúgy, de el kell végzôdnie mindennek. GIZELLA: Hát van még reménység? KIRÁLY: Vazult várom. Ebben az órában várom. Ha nem ... (Sóhajt.) akkor ... akkor vállalnom kell azt is, ami azután jön. Talán ... az Úristen ... nem szánt jobbat ennek az országnak. GIZELLA: Megmutatta a jobbat. De visszavette. A szépet, az egyetlent. (Sírva a király vállára borul.) KIRÁLY (a királyné haját simogatja): Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Ô neve. (Felriad.) De most igazán Sámuel jön! ... (Kifelé hallgatózik.) Semmi! Csend. GIZELLA (könnyeit törli): Tudod, édes uram, néha, mikor álmatlan éjjeleken nézek a sötétbe ... azt gondolom, hogy én vagyok az oka mindennek. KIRÁLY: Minek volnál te oka, édes hitvestársam? GIZELLA: Mindennek. Imre halálának. A te gondjaidnak. Talán azért vette el Isten a gyermekeinket, hogy engem büntessen. Mert hűtlen lettem hozzá. Nem lettem apáca, mint ahogy akartam. (Hirtelen felegyenesedik.) Édes uram, menjünk el innen! KIRÁLY: Elmenni? Hová? GIZELLA: El, haza. Az én hazámba. Istenem, ott még a fájdalom is könnyebb. Itt már nincs ránk szükség, haszontalan öregekre. Nekünk meg jobb lesz ott. Már hallottam ilyent, jámbor szentatyáktól, hogy királyok, királynék elhagyták öregségükben a trónt, elmentek klastromba. Menjünk el mi is. Regensburgba. Ott az én Brigitta húgom a fejedelemasszony, ôhozzá menjünk. Vagy Passauba. Istenem, milyen szép az a Passau! Hogy áll a három víz fölött a vár! Mint egy király a térdeplô nép fölött. Oda építsünk klastromot. Kettôt. Férfiaknak egyet, asszonyoknak egyet. Brúnó bátyám is odajön, a püspök: Ô is klastromba készül. Ott élünk, Istennek és a lelkünknek. Menjünk el innen, ahol annyit kellett szenvednünk! KIRÁLY (a királyné haját simogatva): Majd elmégy. Nemsokára. Jó lesz neked ott, a rokonaid között. A szép bajor földön. Hanem én ... Én már csak itt halok meg, ahol éltem. Itt maradjon, övék legyen a szívem, halva is, akiké mindig volt. Az én magyarjaimé. (Feszülten figyel kifelé.) GIZELLA (csendesen sír). KIRÁLY (felugrik): Végre! (Alig fékezett izgalommal.) Térj pihenni, édes hitvesem. Késôre jár. Holnap még egyszer ott kell állnod velem a trónon, királynôi díszben, utoljára. Eredj, légy erôs. (Homlokon csókolja.) GIZELLA: Isten veled, uram. (El balra elôl.) Aba izgatottan besiet jobbról. ABA (lihegve): Uram! KIRÁLY (roppant várakozással szegezi rá szemét). ABA: Uram!... szentkirály!... Gyilkosok gyülekezete az!... Milyen arcok!... És a kard ... A Gyula-kard!... KIRÁLY (keményen): Mit mondtál Vazulnak? Mit mondott Vazul? ABA: Ott ült a középen. Elôtte az asztalon a meztelen kard ... A vállára tettem a kezem, amint parancsoltad. Elmondtam, amit parancsoltál... KIRÁLY: És Vazul? ABA: Fölugrott és rámordított: ,,Mondd meg Vajknak! -- ezt mondta -- Mondd meg Vajknak!...'' Aztán visszaesett a székébe és nagyot nevetett. ,,Mondd meg neki, hogy mink meg ôt várjuk. Szalók testvérnek királyi bora van.'' Esküszöm, uram, hogy nem tudta, mit beszél. Egészen részeg már. Egészen részeg. KIRÁLY (a székébe roskad, aztán hirtelen felegyenesedik és zörrent a kardjával). Buda megjelenik a jobb ajtóban. KIRÁLY: Péter herceget! Buda meghajolva el. ABA: Uram, könyörgök ... Azok a pártosok mindenre képesek. Valamit tenni kell. Gyilkolni készülnek! KIRÁLY: Nem fognak gyilkolni. (Keserűen). Hát nem érted el, hogy azért iszik, mert nem tud gyilkolni? Hát nem ismered a fajtádat? Vége. Magam akarok maradni Péterrel. ABA (Szó nélkül távozik a bal hátsó ajtón). Péter jön jobbról. PÉTER: Hivattál, uram. KIRÁLY: Péter öcsém, jól vigyázz a szavamra. Én téged holnap királlyá koronázlak. PÉTER (rosszul fékezett vad örömmel): Hát mégis? Már azt hittem, bátyám ... KIRÁLY: Egy feltételem van. Egy súlyos feltételem. Esküdet kívánom. PÉTER: Amit parancsolsz, uram. KIRÁLY: Esküdet kívánom, hogy Endrét, a Vazul fiát teszed utódoddá. PÉTER: De uram ... KIRÁLY: Mind a három fiút elvétetem a szüleitôl és Szentmárton hegyére vitetem. Megesküszöl, hogy nem bántod ôket. Megesküszöl, hogy kereszténynek neveled ôket. Megesküszöl, hogy utánad övék a korona. PÉTER: De uram, ha én ... KIRÁLY (szárazon): Megesküszöl. Most. Azonnal. Ha nem tudod vállalni a feltételeket, Sámuel király szívesen megesküszik. PÉTER (hosszú küzdelem után): Esküszöm az élô Istenre és a Madonnára, hogy úgy lesz, amint kívánod. KIRÁLY: Jól van, Péter király. Vazult holnap hajnalban elfogatod és visszaadod a nyitrai várispánnak. PÉTER: Miért várni reggelig, uram? Miért nem azonnal? Biztosabb volna. KIRÁLY: Nem akarom, hogy lázadás keljen. Majd ha egyedül marad. (Keserűen.) Majd, ha részegen hever a sátor fenekén. Legalább nem kell félni, hogy védekezni talál. PÉTER: És ha valahogyan kiszabadulna? Ha ellened törne? Az életedre? KIRÁLY: Akkor teljesíted hadnagyi tisztedet, végrehajtod a törvényt. De nem fog ellenem törni. PÉTER Úgy lesz, amint rendeled. KIRÁLY: A koronázás után ... majd ha már a fiúk a kezedben vannak ... elsô dolgod lesz Vazult szabadon bocsátani. Gyöngyöt is csak akkor bocsátod ki. PÉTER: Vazult szabadon bocsátani? Dehát akkor minek elfogni? KIRÁLY: Nem értesz engem. A koronázáskor nem szabad itt lennie. És ... azt akarom, hogy neked köszönje a szabadságát. PÉTER: Azt akarod, uram, hogy magam gyújtsam fejemre a házat? KIRÁLY: Mit gondolsz, Péter fiam ... ha nagyon szükséges volna ... ha nagyon kérnélek rá ... nem tudnál jó lenni Vazulhoz? PÉTER: Attól tartok, uram, hogy nem tudnék. Ma délután, a tanács után, míg te Vazullal beszéltél, megpróbáltam meglágyítani a szívemet iránta. Hiszen azt kellett hinnem, hogy ôt választottad, és akartam, hogy szent legyen nekem a te akaratod. Bementem a templomba, letérdeltem a Madonna elôtt, odafektettem eléje a kardomat, úgy könyörögtem hozzá, ne engedje, hogy ez a gyűlölet megáporodjék a szívemben; ne engedje, hogy valaha kardomat a te családod vérébe mártsam. Hiába. A Madonna mintha azt mondta volna: Vedd vissza ezt a kardot. Azért kaptad, hogy lesújtsd vele Krisztusnak és a királynak ellenségeit. Én a te szolgád vagyok, uram, és azt teszem, amit parancsolsz, de ... Ha azt kívánod, hogy szabadon bocsássam, ám legyen, megteszem... tiszteletet adok neki, mint atyádfiának... egy ujjal sem érek hozzá mindaddig ... KIRÁLY: Mindaddig? PÉTER: Mindaddig, amíg meg nem sérti a törvényt. De amelyik órában egy mozdulatot tesz, egy szót ejt törvény ellen, egyház ellen, király ellen, abban az órában -- te parancsoltad, uram! -- kivégeztetem, fölnégyeltetem, vagy megvakíttatom, aszerint, amint a bűnök különféle nemeire az országok törvényei rendelik. KIRÁLY (egy ideig némán magába mélyed, aztán); Elmehetsz, Péter. Most már nem lesz ma szükségem reád. PÉTER (habozva): Még valamit mondanom kell, bátyám. Ha ... király vagyok ... ha úgy akarod, holnap ... a trónra ... királyné is kell az országnak... Már régen gondoltam ... de tiszteltem az özvegyi gyászt... Azt hiszem, sok magyar szíve könnyebben hajolna hozzám ... ha erôsebb kötelék fűzne családodhoz. Azt gondoltam ... hogy legjobb lenne ... ha Ilona királyné ... ha rá tudná szánni magát... KIRÁLY: Rég vártam ezt a kérést, Péter. Nem mondom, hogy örülök neki. Nem is bíztatlak nagyon. De majd beszélek az ifjú királynéval. Hanem most jó éjtszakát. PÉTER (meghajol és el jobbra). KIRÁLY (egyedül): Minden összeomlik! Minden összeomlik. Ilona megjelenik a bal elsô ajtóban. ILONA (a királyhoz suhan, a lábához ül és halkan énekel): Felvitetett magas mennyországba, Angyali szép örvendetes házba, Ez nap a Szűz nagy menyasszonyságba, Az Istennek drága hajlékába. A mennyei Atya udvarába, Felsô Sion drága városába, Dicsôsége szép palotájába, Már bemegyen nagy vígaszságába. (Dallama: Harmat-Sík: Szent vagy Uram! 148. l.) Csend. Kívülrôl, nagy távolból tülökszó. KIRÁLY (felrezzen): Hallod? ILONA: Tülökszó. KIRÁLY: Valamelyik régimódi nagyúr érkezik. Az tülköltet maga elôtt. (Lehorgasztja a fejét, halkan, mintegy magának.) Már bemegyen nagy vígaszságába. (Felnéz.) Gyöngy nénéd mit csinál? ILONA: Áll az ablakban és néz kifelé. Nem szól és nem mozdul. Gizella anyámat sírva hallottam kijönni innen. Gondoltam, benézek egy kicsit. KIRÁLY (maga mellé vonja): Hát te még ébren vagy ilyenkor? ILONA: Megszoktam a virrasztást, éjtszakai imádságot, Imre mellett. KIRÁLY (felsóhajt, Ilona haját simogatva): Beszélj róla!... Nem akarok másra gondolni... Egyszer ... egy éjtszaka ... Úgy tizenötéves lehetett akkor. Nehéz gondjaim voltak, nem tudtam aludni, föl-alá jártam. Egyszer a szemembe villan valami fény egy falhasadékon át. Benézek. Ott térdel Imre, a szoba közepén, két szál gyertya közt, és zsoltárt énekel. Halkan, hogy senki meg ne hallja. Így virrasztott velem valahány éjjel. Nem tudott róla senki. ILONA (magában): Senki sem tudja, hogy ki volt ô. Szünet. -- Sebös a bal elsô ajtón berohan. SEBÖS: Felség!... Gyöngy!... megszökött! Levetette magát az ablakból. Mire a zuhanásra berohantam, már elfutott. Mikor a tülökszót hallotta! A Vatáét! Ráismertem én is! Tudta, hogy annál van a három fia. Mit tegyek, uram? Nyilván Vazulékhoz futott. Visszahozzam? KIRÁLY (fáradtan legyint): Hagyd el, fiam! Most már mindegy! Eredj, pihenj le te is. Reggel korán Marosba indulsz, Gellért atyáért. SEBÖS: Engedd meg, királyom, hogy itt maradjak éjtszakára az ajtód elôtt, védelmedre. KIRÁLY: Már nincsen mit védelmezni ebben a házban. Eredj és elsô kakasszóra indulj. SEBÖS (meghajolva el). Szünet. KIRÁLY: Beszélj, leányom! Csak róla beszélj! Akkor, látod, másképpen virrasztottam vele. Akkor boldog voltam. Biztosítva láttam a jövôt. A nagy művet, amire föltettem életemet. (Sóhajt.) Az Isten másképp akarta. Fiatlan király, árva ország. ILONA: De hiszen ô él! Ó, én úgy érzem ôt! Úgy együtt élek vele ma is! Én mindennap látom. KIRÁLY: Álmodban?... ILONA (egyszerűen): Álmomban is. Ébren is. Mindennap eljön hozzám. Megígérte. Abban az alakban, amelyben utoljára láttam. Fehér ruhában. Az arca piros. KIRÁLY: Láttad tegnap is? ILONA: Láttam. KIRÁLY: Mit mondott? ILONA: Hogy ma éjjel melletted legyek. Csend. KIRÁLY: Már nemsokára vele leszek én is. Ilona, kicsikém! Ha az Isten zgy akarta volna! Ha neked fiad volna! ILONA (feláll): Elmegyek, atyám. Pihenni kell. KIRÁLY: Várj, gyermekem. Mondanom kell valamit. Mondd, kisleányom, nagyon nem szíveled Péter öcsémet? ILONA: Becsülöm és szeretem. Csak nem úgy, ahogyan ô szeretné. KIRÁLY: Péter holnap király lesz. ILONA (meglepetve): Hát mégis Péter? KIRÁLY: ÉS Péter úgy gondolja, hogy jó volna az országnak, ha melléje állnál a trónra. Péter becsületes ember és szeret téged. Megvédelmezne minden bajtól. És a királynét is. ILONA: Atyám, én Imrének hitvese vagyok, és az is maradok halálig. KIRÁLY: Édes gyermekem, ne mondd még ki a végsô szót. Fontold meg mégegyszer. Majd holnap beszélünk. Most menj. (Homlokon csókolja.) ILONA: Megyek, atyám, imádkozni, hogy fordítsa el tôlem a Boldogságos Szűz ezt a veszedelmet. (El a bal elsô ajtón.) KIRÁLY (egyedül): Könyörülj, Uram, könyörülj! Ne engedj gondolkozni!... Végy már magadhoz, Uram, fáradt szolgát!... Vérrel verejtékezô Krisztus, ne engedj a jövôbe látni! Tégy valamit, Uram. Valami csodát. Mutass jelet. Mutass jelet! Ne engedj kétségbeesni. (Szünet.) Mindazonáltal, Uram, legyen meg a te akaratod. (Lehajtja fejét. Aztán hátradôl a székben és lassan elszenderül.) Csend. Szalók megjelenik a jobboldali ajtóban. SZALÓK (óvatosan nyit be, lábujjhegyen jár, nagy köpenybe burkolódzva. Kezében a köpeny alatt a Gyula-kard. A királyhoz lopózik és fölemeli a kardot). KIRÁLY (álmában, végtelen szomorúsággal): Jézus, Jézus! SZALÓK (megtántorodik és elejti a kardot). KIRÁLY (a csendülésre kinyitja a szemét, összerezzen, aztán mozdulatlanul ülve marad és némán nézi Szalókot). SZALÓK (keményen állja a pillantást). KIRÁLY: Meg akartál ölni, Szalók fiam? SZALÓK (dacosan): Igen, meg akartalak ölni. KIRÁLY (halkan maga elé): Hát így akartad, Uram? (Szünet.) Mért nem mozdulsz, édes fiam? Vedd fel a kardodat, ölj meg, ha ezt parancsolja a lelked. SZALÓK (nem mozdul). Kívül zaj, berontanak kivont karddal Péter, Buda és két katona. PÉTER (a király székéhez ugrik): Hála Istennek, még jókor érkeztem! Ez a kard! Világos minden. Hát jól sejtettem, Szalók úr, mi járatban vagy! Bocsáss meg, uram, hogy majdnem késôn jöttem, de Gyöngy után kellett járnom. És ... parancs volt, hogy Vazul embere bejöhet hozzád. Hála a jó Istennek, hogy még jókor jelentette az emberem! Verjétek láncra a nyomorultat. KIRÁLY: Hagyjatok magamra Szalók úrral. PÉTER: De királyom! KIRÁLY: Magunkra hagytok! Péter és kísérôi el. Péter vonakodva, vissza-visszanézve távozik. -- Csend. KIRÁLY: Mire vársz, Szalók fiam? SZALÓK (térdreesik): Királyom, szent király, kegyelmezz! Akasztass fel, vágass négyfelé, csak ne nézz rám azzal a szomorú szemeddel. Nem bírom el! Hiszen nem vagyok én gonosztevô. KIRÁLY: Kelj föl, fiam. SZALÓK (nem mozdul): Irgalmazz! KIRÁLY: Vazul öcsém tud errôl? SZALÓK (lehorgasztja a fejét). KIRÁLY: Hát így kellett lennie, Uram? SZALÓK (hirtelen): De igazán bűnös csak én vagyok! KIRÁLY: Kimondtátok a fejedelemáldozatot? SZALÓK: Csak akartuk, uram ... Mi tagadás ... úgy véltük, hogy te már öreg vagy, elvégezted a dolgodat... Vazul még fiatal, erôs, hosszú élet vár rá ... egyetlen reménységünk ... így gondoltuk ... majd mind ..., akik összegyűltünk nálam, magyar paraszturak ..., akik megesküdtünk, hogy meghalunk, de nem szolgálunk a velencésnek... Aztán... ide-oda hajlott a beszéd ... inni kezdtünk, ahogy már szokás ilyenkor ... KIRÁLY: Vazul!... SZALÓK: Mikor Sámuel úr elment, attól kezdve nem szólt többet egy hangot sem. Csak egyre ivott és verte az asztalt. Mink meg csak beszéltünk össze-vissza. De a vezérúrfi akarata nélkül semmit sem tehettünk. Így eldarvadoztunk volna hajnalig is, ha... KIRÁLY: Gyöngy! SZALÓK: Mindent tudsz, uram! Vatával meg a három kis vezérúrfival egyszerre érkezett meg éjféltájt. KIRÁLY: Ô adta kezedbe az áldozó kardot! SZALÓK: Úgy robbant be közénk, mint a szélvész. Fölkapta a szent kardot és elkiáltotta magát: ,,Hát nem akad férfi ebben a gyülekezetben? Hová lesztek Vajk lelke nélkül, ti nyomorultak?'' Azzal már indult is a karddal. Hát... ezt nem engedhettem. Ebbôl láthatod, uram, hogy csak én vagyok a fôbűnös. Veress láncra, végeztess ki, csak Vazulnak irgalmazz. Hiszen láthatod, hogy ô valójában nem is tud az egészrôl. Hiszen részeg volt. KIRÁLY: Részeg volt. Most horkol valahol, amíg te elvégzed helyette az ölest. Szegény, szegény apátlan népem! Péter és Buda jönnek jobbról. PÉTER (rettenetesen izgatott, de óriási erôfeszítéssel uralkodik magán): Kegyelmes királyom ... KIRÁLY: Hallgassatok rám, híveim. Szalók úr én elôttem töredelmes bűnvallomást tett. Én az ô nagy bűnbánatáért megkegyelmezek neki. SZALÓK (felkiált): Királyom! PÉTER (mély meghajtással): A király szava törvény. (Budához.) Bocsássátok el. Hanem a többi cinkostárs, uram (emelt hangon): a többi bűnös elvette büntetését. KIRÁLY (rettentô hangon): Péter! PÉTER: Igen, uram! Én vagyok felelôs szentséges személyedért. Embereim résen álltak. Kezembe került az egész királygyilkos gyülekezet. Mind, Gyöngy is, a táltosok is. Vallottak. Mindent tudok. Borzadok, uram, ha arra gondolok, milyen közel járt a halálos veszedelem mind a kettônkhöz. De most már nem kell félned, uram. A bűnösök meglakoltak. KIRÁLY: Mit tettél? Sebös jobbról betántorog. SEBÖS: Uram!... Vazult... a németek ... PÉTER (halálsápadtan, de erôs hangon): Végrehajtottam a törvényt a fôbűnösön is! KIRÁLY: Péter! Az Istenért! PÉTER: Cinkosai rávallottak! Kétség nincsen! KIRÁLY: De hiszen részeg volt! PÉTER (rideg kegyetlenséggel): Az én emberem keze alatt hamar kijózanodott. Mindent bevallott. Ô küldte rád a gyilkost. Ô küldte volna rám is, ha futja az idejébôl. Vállalt mindent. KIRÁLY: Vazul! Öcsém! (A székbe roskad. Alig hallhatóan.) Mit tettél vele? PÉTER: Sem többet, sem kevesebbet, mint amennyi kötelességem volt. Megvakíttattam és a fülébe ólmot öntettem. Végrehajtottam István király törvényét. KIRÁLY (egészen magába roskad. Egy kis idô múlva alig észrevehetôen int, hogy menjenek). Péter, Sebös el. KIRÁLY (egyedül): Vége! (Még összébb görnyed.) Vége! Én öltem meg! Én öltem meg. (Fel akar állni, de visszaroskad székébe.) Vége. Kívülrôl lódobogás, zavaros lárma. SEBÖS (jobbról lélekszakadva besiet): Uram, királyom. Itt csak te segíthetsz ... Sámuel úr!... mikor meglátta Vazult... amint átvezették az udvaron ... azon véresen ... rettenetes pogány módon elkáromkodta magát... rohant a pártosokhoz. Levetette a bilincseket. Mind megesküdtek ... a katonák is ... hogy Péter nem királyuk. Abát akarják királynak. Lóra ültek és elvágtattak az aszói tábor felé. Seregestül követik ôket a paraszturak, a Vazul hívei. Borzasztó! Lázadás! Testvérháború! Péter herceg meg Gotthard úr németjeit öltözteti fegyverbe. Testvérháború lesz! Szent király, segíts! KIRÁLY (mozdulatlanul ül és maga elé mered). SEBÖS: Hát én most mire vonjak kardot? Mi... Krisztus magyarjai! Keresztényt vágjunk Abával? ... Magyart vágjunk Péterrel?... Szólj, uram! KIRÁLY (nem mozdul). SEBÖS: Uram, nem hallasz engem? Végünk van, ha nem segítesz! KIRÁLY (nem mozdul). SEBÖS (kétségbeesetten): A Krisztus legyen irgalmas ennek az országnak! (Kirohan.) KIRÁLY (egyedül): Minden a visszájára fordul, minden. Uram, mit tettem én? Hol vétettem el? Te akartad, Uram! Te vetted el Imrét, te tetted Vazullá Vazult, Péterré Pétert, Abává Abát! Te ölted meg ezt a nemzetet, mielôtt megszületett. Te zúztad össze, amit építettem. Mit akarsz velünk, Uram! Mit akarsz velünk? (Kétségbeesetten.) Mért is születtem! Mért is születtem! (öklével veri a homlokát.) Ilona besuhan balról. ILONA: Atyám, nem tudok nyugodni... Meg kell neked mondanom... a titkot, a mi titkunkat... az Imréét és az enyémet... Én nem lehetek Péteré ... Senkié sem lehetek ... Mert az Istené vagyok... én örökös fogadalmat tettem Imrének. KIRÁLY (ránéz, mintegy félálomban). ILONA: Igen, atyám. És Imre is ... már elôbb ... mikor még nem ismert engem ... és mikor még élt a te két idôsebb fiad ... És ... mikor ... az övé lettem ... akkor megkérdezett, hogy akarok-e testvére lenni felesége helyett. És én akartam. KIRÁLY (öklével üti a homlokát): Hát ezért! Hát ezért! ILONA: Igen, uram, ezért nincs neked unokád ... és utódod ... KIRÁLY: Hát ez az én fiam titka! (Ég felé emeli kezét.) Ti balgák, ti balgák! ILONA: Nem szabad haragudnod ránk ... Imrére és rám, atyám! Nekünk balgáknak kellett lennünk a Krisztusért... Mert, látod ... Imre azt mondta ... hogy ô nem tud segíteni a magyarokon. Hogy ember nem segíthet... És azt gondolta, hogy kell tenni valamit, ami ... ami... hogy magunkra kell húzni az Isten kezét... Kényszeríteni kell az Istent... hogy ô segítsen. És úgy jött... egyszer, éjjel, Beszperémben... a sugallat. (A király ölébe rejti az arcát.) Bocsáss meg nekünk, atyám. KIRÁLY (felkiált): A jel, a jel! (Hosszú szünet. Tenyerébe veszi Ilona fejét, sokáig néz a szemébe.) Köszönöm, leányom, köszönöm, magyarok királynéja. (Lassan felemeli Ilona kezét és megcsókolja.) ILONA (riadtan): Atyám. KIRÁLY (csendesen): Most menj, leányom. (Fel akar állni, de visszaroskad a székbe.) ILONA (átölelve támogatja): Atyám! KIRÁLY (halkan): Hívd Budát. Ilona kisiet jobbra, aztán megjelenik Budával a jobb ajtóban. A király következô szavai alatt egyre jobban hajnalodik. KIRÁLY: Hallgass rám, Buda udvarispán. BUDA (meglepetve): Királyom! KIRÁLY (némi erôlködéssel feláll. Nehezen beszél, de egyre nagyobb erôvel): Hallgass rám, Buda udvarispán. A mai ünnepet olyan fénnyel akarom megülni, amilyet még nem látott ez az ország. Menj és használd fel az órákat. Ne kímélj semmit, sem pénzt, sem fáradságot. A királyi kincstárt kiüríted. Minden a szegényeké legyen. A börtönöket kiüríted. Minden bűnös kegyelmet kapjon. A székesegyházban ezer gyertya égjen. Ország ünnepe van ma. István király végrendelkezik. Odaadja a szentkoronát annak, akinek a magyar népet szánta. (Megtántorodik, visszaesik a székbe.) BUDA: Parancsodra, uram. (Indul.) KIRÁLY (egészen megváltozott hangon): Megállj ... Bocsásd be hozzám ... Gellért püspököt. BUDA (kinyitja a jobboldali ajtót). Gellért püspök porosan, fáradtan az ajtóban áll. KIRÁLY (feláll): Üdvözlégy, atyám ... az utolsó Boldogasszony-nap. (Néhány lépést tesz feléje.) GELLÉRT (eléje siet és megöleli): Béke veled, testvér. KIRÁLY: Még rajtad a lovaglás pora. Látom, a rengetegbôl jöttél... Értelek, testvér ... Deo gratias. (Megragadja a kezét.) Még egy félnapot adj! Egy órát! A szentmiséig! Az országhoz kell szólnom. GELLÉRT (némán mellére öleli). KIRÁLY: Hát itt az utolsó óra? Legyen meg az Isten akarata. (Erôlködve a székhez megy. Ilona és Gellért támogatják.) Udvarispán! A koronát akarom. És a szent jelvényeket. És húzasd meg a harangokat. Mindenki hozzám jöjjön. Szólni akarok népemhez. BUDA (elsiet jobbra). A következôk alatt egymásután szólal meg három harang; a negyedik, a legnagyobb, legmélyebb, a jelenet végén. Egymásután szállingóznak be balról Gizella és udvarhölgyek, jobbról Csanád, Pázmány, Anasztáz érsek, Sebös, Gotthárd lovag, több püspök, szerzetesek, urak, udvari emberek, vitézek. A szín lassan megtelik emberekkel. Sebös és Buda hozzák a szent koronát és a jelvényeket. A király szavai közben Anasztáz és Sebös ráadják a palástot. Oldalára kötik a kardot, fejére illesztik a koronát. Közben egyre jobban hajnalodik. KIRÁLY (kiegyenesedve áll): Itt állok, Uram, életem romjain. Meztelenül, mint a koldus. Úttalanabbul, mint egy eltévedt gyermek az éjtszakában. Mindennek vége. Az ember meghalt. A világ meghalt. István király meghalt. Most már nincs semmi más... Csak az Isten ... Nincsen, aki szeresse ôket. Nincsen, aki védje ôket! Csak az Isten, csak az Isten!... Hallgass rám, Isten! Én elrúgom magán alól a földet. Én arcába csapok az emberi bölcsességnek. Én a Te kezedbe adom az országot. Ez az ország mától a Te országod. Meglátom, összetöröd-e azt, ami a tied. Teljes királyi díszben áll. KIRÁLY: Magyarok! Királyt koronázok. Nem mának, nem holnapnak. Az örökkévalóságnak. Aki a tietek mindörökre. És ti az övéi mindörökre. Ezentúl két országban uralkodik: Magyarországban és Mennyországban. Leveszi fejérôl a koronát és elindul a nyílt kápolna- ajtó felé. A koronát két kézzel emelve feje fölé, lassú léptekkel a Mária-szobor elé lép. Lassan letérdel és a koronát az oltárra teszi, a szobor lábához. Aztán úgy marad, térdepelve, fölnyújtott két keze az oltáron nyugszik. Egy pillanatig halálos csend. GIZELLA (aki oldalt térdel a király megett, elôrehajlik és felsikolt): A király meghalt! GELLÉRT (ünnepélyesen): A király él! Mindnyájan térdreesnek. Harangzúgás. FÜGGÖNY.