Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Schalkház Sára: Fekete furulya Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Fekete furulya A Kenyér íze Újult nekiindulás Jó föld Az átokhozó gyűrű Valakikeresés Szegényke az Úton Szivárvány Meghajtás Felszabadított félelem Jajsimító ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv Kassán jelent meg 1926-ban. Az elektronikus változat a Szociális Testvérek Társasága engedélyével készült. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szociális Testvérek Társasága tulajdonában van. ======================================================================== Fekete furulya Sehogy fiatal volt. Hatalmas, szélesmellű, fejét mindig felvetve hordta, mint féktelenül vad csikó. Sehogy mámorosán habzsolta az életet, mohón itta a gyönyöröket és vadultan táncolt a tavaszban. Egyszer, egy különösen vad élethajsza után, elgyengülten, odaroskadtan, gondolat nélkül lihegett az erdô pázsitján. Amint ott feküdt, magatehetetlen a teljes kimerültségben, hunyt szemmel, háta mögött kacajt hallott. Ez a kacaj úgy pergett, mint lágy, tavaszi esôcsepp a kitárult levelekre. És Sehogy egyszerre felneszelte vágta fel fejét. Figyelt. És amint hallgatta a kacajkettôst -- egy mélyen lágy férfihang és egy magosan röpködô, boldogságos leányhang kacagta e tiszta kettôst -- hirtelen mélyet vágott szívébe az irigység. -- Aki boldogtalan, az nem nevet, aki bánatos, az nem nevet, akinek gondjai vannak, az nem nevet, aki szerencsétlen, az nem nevet, aki elkeseredett, az nem nevet, aki haragos, az nem nevet -- gondolta. És egy ideig ilyesmit gondolt. Aztán hirtelen új gondolat ütôdött agyába. -- Lám, én nem vagyok boldogtalan, én nem vagyok bánatos, én nem vagyok szerencsétlen, én nem vagyok haragos ... hát mért nem nevetek én? ... Megpróbált nevetni. Széthúzta száját, szemeinél ráncokat szalasztott jobbra-balra, torkából hangot kényszerített ki. De nem, nem volt jó. Félelmetesen artikulátlan hangok, szakadozottan bukkantak száján ki. Így próbálta ezt egyszer, tízszer, százszor. Aztán elkeseredett sikertelenséggel odacsapta magát a földre. Aztán megszólalt. Mélyen, vad komorsággal, szélesen zengte magának, hogy csak úgy bömbölt a messziség visszacsapódó hangja: -- Én nem tudok nevetni! És aztán csak úgy ömlött mellébôl a szó, melyet magához ordított üvöltve, mintha gondolata nem lett volna elég, mintha kellett volna, hogy fülével hallja, amit agya gondolatoknak ôrölt: -- Akarok nevetni! Kell nekem a nevetés! Sokan nevetnek, sokan boldogosodnak könnyű kacajjal és nekem már nem jut. Mert több az ember, mint a kacaj! Hát azért is! Azért is! Fogok nevetni! Ellopom az emberek ajkáról a kacajt! Ellopom! Meg tudom tenni, mert akarom! Akarom!! Az agya feszülten dolgozott, zakatolva pofozta koponyáját a gondolat, kalimpálva ütögették egymást az eszmék, majd kiverték halántékát, de egy rémesen dolgos éjszaka után már alkotott. És ez az alkotás volt a fekete furulya. Ezt csak ô látta. Csak ô hallotta hangját. És mikor készen volt, akkor megindult az úton, melyen emberekkel akart találkozni, akik sejtés nélkül jönnek elé, ajkukon hozva a kacajt. Ô ilyenkor megszólaltatja a fekete furulyát, az emberek ajkáról eltűnik a kacaj és az ô, vállán hordott kis ládikójába vándorol. És amint ment az úton, ketten jöttek felé. Nem látták meg ôt, mert a fiú ragyogásos mosollyal a lány felé hajolva beszélt, a lány pedig elragadtatva nézett a fiúra: szeme, szája, arca, homloka csak úgy kacagta a boldog tavaszt. Talán éppen azok voltak, akiknek kacaja Sehogy szívébe az irigy vágyat ültette. Sehogy látta, jól látta ôket és kacajukat. Elôvette a fekete furulyát és megszólaltatta. A fiú torzultan kapott szívéhez, lilásan fagyódó ajkáról egy-két dadogás hördült és tántorogva, bizonytalanul szétvetett karral kivágódott az életbôl. A lány szemöldöke rémülten ugrott magosra, szemében ôrületes lángú lobogás ágaskodott, szája hangtalanul nyílott és egy sikolytalan sikollyal szívében, eszméletlenül roskadt a fiú holtteste mellé. Sehogy pedig szemeszögletébôl odavillantott a két meglopottra, majd belenézett a ládikóba, melynek fenekén ott feküdt két tiszta, boldog mosoly. Aztán tovább ment. És így lopott mosolyt, nevetést, kacajt. Egyszer egy gyerek ajkáról lopta el a zsendülô mosolyt s ugyanakkor az anya és apa ajkán is elhervadt a nevetés, melynek kacagásos szirmai mind Sehogy ládikójába hulltak. Már majdnem telve volt a ládikó. Volt ott mindenféle nevetés, a legszerényebb, majdnem láthatatlan mosolytól kezdve, egészen a harsogó kacajig, mindenféle volt ott. És Sehogy ajkán is ült egy mosoly. Kacagni még nem tudott, de ajkán már keseredett egy mosoly, gúnyos és fonnyadt, két mély ráncba húzva le száját... Hanem azért csak cipelte a mosolyos ládát. Kilencszázkilencvenkilenc mosoly volt már benne. -- Még egy! Még egyetlenegy s akkor én vagyok a világ leggazdagabbja. Ezer mosolyom lesz s mindennap más mosolyba öltöztetem ajkam. Édes, zengô, ifjú mosolyokba! De ennek az utolsónak az ellopásában válogatós lett. Akarta, hogy ez legyen a legszebb, a legboldogságosabb, a legkacagásosabb. Minden kacagások kacaja legyen ez! És amint így ácsorgott az életben, az utolsó legszebb mosolyt lesve, egy asszonnyal találkozott. És amint meglátta az asszonyt, megállt. Megállt és ottmaradt. Az asszony ajkán nem volt mosoly. Mély bánatok, könnyes fájdalmak, szenvedésráncok panaszkodtak arcán. És szeme olyan volt, mint egy kút, melyben sok a víz: mindig kilökôdött belôle egy-egy könnycsepp. Sehogy kitágult szemmel bámulta ôt. És maga sem tudta mint történt, a szíve kitárult és kitárult szívébe belépett az asszony. És Sehogy úgy érezte, mintha szívében óriási máglyát rakott volna, melynek lángja úgy lobogott, hogy felégette a tolvajvágyat benne. Sokáig nézte az asszonyt. Szerette volna látni egy mosolyát. Akármilyen felhôs, bánatos, bizonytalan, de mosoly legyen! Ám az asszony arca mindig egy maradt. S a könnycseppek mindig újra- újra elôbuggyantak. -- Te mért nem nevetsz? -- kérdezte Sehogy feltörô melegséggel. Az asszony ránézett: -- Nem tudok. -- Mért? Az asszony nehezen felemelte vállát, majd egy sóhajjal ismét leejtette, mintha valami szörnyű nehézség ülne rajta: -- Nem tudok. Sehogyból hirtelen hatalmas forrósággal, jósággal ömlött ki: -- Én adok neked mosolyt! Az asszony szótlanul nézett rá. Könnyes két szeme hálás fáradtsággal pihent Sehogy arcán. Aztán hosszan, elnyújtottan, vontatottan könnyezte el: -- Te nem adhatsz nekem mosolyt. Nekem mosolyt csak egy ember adhat. -- Ki az? -- Az uram. -- És ô mért nem ad neked? -- Nem szeret már engem, -- jajdult az asszony lemondó fájdalommal -- mást szeret. Sehogy nem szólt. Maga elé nézett. -- És én mégis adok neked mosolyt -- szólt sokára. Elment. És megkereste a férfit. A férfi ajkán vad kacajok szilajosodtak, mikor Sehogy meglátta. -- Ez lesz az ezredik -- gondolta Sehogy és furulyázni kezdett. A fekete furulya hattyúdalát sírta. A férfi ajkáról pedig leszáradt a vad kacaj és Sehogy ládikója megtelt. Aztán visszament az asszonyhoz. Lihegôn, kapkodó szavakkal állt az asszony elé: -- Mosolyogni fogsz ... Nevetni fogsz ... Kacagni fogsz... Nézd itt van ... elhoztam ... mind... mind ... Ezer mosoly, válogathatsz. Neked adom, pedig magamnak loptam ... de téged jobban szeretlek magamnál is... itt van ... És kinyújtott kézzel, remegôn, félve adta át legnagyobb kincsét. Az asszony átvette. Egy ideig némán nézett Sehogyra, majd felrebbent szemmel az eget bámulta. S aztán lassan-lassan felnyitotta a ládikót. És abban ezer mosoly feküdt. De az asszony elkapta a fejét: -- Halottszagú mosolyok ... Sehogy szava biztatva melegedett és melegített: -- Keress, keress benne ... Sok van ... amelyik tetszik, azt tedd az ajkadra ... keress, keress benne... Az asszony keze vibrálva vájkált a mosolyokban. Látott ott sokat. Édes gyermekajkakat, boldog, tiszta leányszemeket, csókos asszonyszájakat, nevetô férfiállakat, ifjak büszke, bátor nevetését, meglettek nyílt kacaját, öregek elnézô mosolyát, megvigasztaltak megbékélt, szelíd, csendes mosolygását... de egyszerre megállott keze, remegôn húzott ki egy vad, nekiszilajosodott kacajt és nézte ugráló szemmel, halántékán veríték csobogott, szíve összefacsartan ágaskodott és egy magosra szökô, szörnyű sírással ráborult erre az ezredik kacajra. Sehogy bámulta ôt, tehetetlen, meg nem értôn. Végül felegyenesedett az asszony: -- Az uram!... Az uram kacaját loptad el!... nekem a legdrágább kacajt... te... te! ... -- és szavait elmosta a könnyes áradat. Sehogy állt, állt. És egyszerre feltört belôle az elsô kacaj. Keserű, gúnyos, nekikeseredett, harsogó kacaj. De csak egy pillanatig kacagott. Aztán ô is sírt. És folyt a könnye szakadatlan. És e könnyáradat elmosta szívének minden szennyét, az ellopott kacajokra tapadt minden sarat. Aztán szétrúgta a ládikót. Az ellopott kacajok szerteszét hullottak, szétoszlottak, helyet kerestek és találtak más emberajkakon. És egy megnyugvó, békés mosoly rásimult az asszony arcára. Akkor Sehogy elment. És elvitte a fekete furulyát. Nem játszott többet rajta és nem lopott több mosolyt. Mégis, egy lemondó, csendes mosoly állandóan ott mosolygott szemében ... ======================================================================== A Kenyér íze I. Vad és gyűlölködô volt. Élete ameddig csak emlékezni tudott a szeretetlenség és meg nem értés vad viharaiban tombolt. Szüleinek nyűg volt, hát korán az életbe dobták, hogy helyet keressen magának. És ô keresett. Szilaj, vad, fékezhetetlen fiatalsággal verekedett. És mire férfi lett, már egész hatalom volt a kezében. Kicsinyeskedô emberek nagy, buta csodálata: pénz, vagyon volt hatalma. Vadul örült a hatalomnak. Kihasználta. Mindennapi kenyérért görnyedô emberek véres verítéke öntözte hatalmának földjét. Hej! jó trágya volt az a véres veríték, csak mind jobb és jobb, nagyobb és nagyobb lett a nyomorúság földjébôl nôtt hatalom fája. Egyszer oly merész parancsot adott, hogy rémülten egyenesedett ki elôtte görnyedô titkára: -- Ez lehetetlen, uram! -- Mi lehetetlen nekem? Ki parancsol nekem? -- csattant fel a gôgös kérdés. A titkár némán hajolt meg. És a lehetetlen is lehetôvé vált. És csak ekkor tombolt fel benne igazán a hatalmas, durva gôg, mert egy atomnyi megmaradt félelemmel ô is kudarcot várt. De ezután már biztosan tudta, hogy neki a lehetetlen is lehetséges. Hatalmának legmagasabb polcán állott. Emberi hatalom legmagasabb polcán. Százak és százak, ezrek és ezrek, falvak és városok rettegtek tôle. Tudták: akaratának különc gondolatával koldussá, kenyértelenné teheti ôket. Tudták és: félték. Barna férfiöklök neki döngették ropogó izmokkal a munka hasznát, erôtlenödô asszonyok keserves sóhajjal látták otthonuk kopár hidegségét, mert neki állottak munkába. És fiatal fiúk, lányok, még le nem tört, friss, ifjú tűzzel, daloló szájjal neki dolgoztak. Mit tudott ô a férfi halántékok csurgó izzadásáról, erôtlenödô asszonyok ráncos gondjairól, ifjak dalos munkájáról? És ha tudott mit érdekelte? -- Kenyeret adok nekik! -- mondta erre büszke gôggel. De a kenyér keserű ízét nem érezte. II. Elbolyongott erdejében. Gondolat nélkül ácsorgott. Nem látta a napnyárban örömmel fürdô fák zöldellését, nem hallotta suttogó titokzatosságukat, nem hallotta a madarak káoszos harsogását. -- Ez is az enyém! -- tombolt fel benne a szépséget nem látó anyagiasság. -- Ez is az enyém! Ez is az enyém! Bután bukdácsoló, vidám, kis patakhoz ért. (Kis patakocskák buták, szelídek, vidámak, örömösek, kergetôzôk, mint a gyerekek. Csak ha felnônek folyóvá, folyammá, lesznek komolyak, kimértek, vadak, tombolók, viharosak, akaratosak, mint a felnôttek.) Bután bukdácsoló, vidám, kis patakhoz ért. A patak szélén egy leány ült. Vajaskenyeret evett. A férfi megállt és nézte. Nyugodt vidámsággal, természetes boldogsággal ült a lány. -- Mintha övé lenne minden, úgy ül itt nyugodtan, biztosan -- lobbant fel a férfiben az irigy düh. Aztán hirtelen eléje dobbant és ,,minden az enyém'' gôggel csapott rá: -- Ki vagy te? Mit akarsz itt? A lány kissé összeijedt. Magányosságának biztos tudatába hirtelen vágott bele az idegen. Ránézett. Felhôtlen kék ég volt két szeme. Aztán elnézett és nem felelt. Nyugodtan ette kenyere maradékát. -- Nem hallod, hogy szóltam? De a lány hallgatott. -- Nem hallod, hogy szóltam? -- most már fékezhetetlen dühvel, mindig parancshoz szokott szájjal, minden kérdésre alázatosan görnyedô feleletet kapó féktelenséggel tombolt a kérdés. A lány felállt, kiegyenesedett, összehúzott szemöldökkel nézett rá: -- Nem hallottam. Így nem szoktak ,,szólni''. -- Én így szoktam! És ki tiltja el tôlem ezt a szólást? Tudod-e ki vagyok? A lány vállat vont: -- Mindegy, hogy ki vagy. Nekem nem parancsolsz! -- Nem-e? A föld, melyen állsz, az enyém, a patak is az enyém, az erdô is az enyém! És arra túl: a mezôk, a hegyek, földek, mind-mind az enyémek; tovább: a bányák, az utak, a gyárak, mind az enyémek! Az emberek mind nekem dolgoznak! Ez vagyok én! -- hatalmas, vad diadallal csapkodta a szavakat. De a lány meg se rezzent. Kihúzta magát, hátracsapta fejét: -- Ez mind a tiéd! Mind! Enyém a munka nehézsége, fárasztósága, a kenyér keserve, az irodák füstös, nehéz piszka, a bányák réme, a gyárak forrósága, a műhelyek bilincse, az utak pora, a mezôk szárazsága, ez mind az enyém! A miénk! A férfi szemében még magosabbra ágaskodott a gôgös gyôzelem. Most egy- két szavával földig töri ezt a dacos szemköztállást! -- Te is nekem dolgozol! -- Neked, mint mindenki! -- dacos volt. -- Egy akaratommal kenyértelenné tehetlek! -- Mint mindenkit, aki neked dolgozik. De addig nem, míg szükséged van rám, munkámra! -- És ha igen? -- Még akkor is enyém az erdô szépsége, a patak tisztasága, a föld illata, az Élet öröme! Ez mélyet vágott a férfi gôgjébe: -- Mi a tiéd? -- Az Élet öröme! Irigyes kíváncsisággal, mely letompította gôgjét, kérdezte: -- Mi az? A lány tisztán, fehéren kacagott. Két karját széttárta, mintha magához akarná ölelni a szépségeket: -- Ez mind! A napsugár, a fák zöldje, a ragyogás, az illat, a szépség, a jóság, a tisztaság, az a darab kenyér, amit most ettem, a kenyér egészsége, ereje ... Az Élet öröme! -- De hol van az Élet öröme? -- sóvárgó szájjal, kapzsi érdeklôdéssel kérdezte, csak azért, hogy megszerezhesse ezt is, hogy övé legyen ez is. A lány arca magosan mosolygott. És nem válaszolt. -- Hol van az Élet öröme? -- sürgette. -- Mindenütt és sehol -- nevetett a lány -- Mindenkiben és senkiben. Mindenben és semmiben. És amíg a lány tovament, fejbeverve az Élet örömének vágyától kábultan meredt maga elé. III. Hazament. -- Az Élet öröme! ... Az Élet öröme! ... Az Élet öröme! ... -- csak ez csapkodta fejét, ez verdeste halántékát. -- Az Élet öröme ... Kell nekem! De honnan? Honnan? Honnan? Kitôl? Hatalmas, pompás szobái hidegen, keményen feketítették felé a semmit. Csak dobogott fel-le. Figyelô, lesô szemmel kémlelte szolgái, cselédei arcát. Vajon tudnak-e az Élet örömérôl? Kinézett az ablakon. Az udvaron két cselédlány nagy kosár ruhát vitt keresztül. Az egyik gyorsan kerepelô szájjal mesélt valamit. A másik mosolygósan hallgatta. Most! Most mindkettô száján kirobbant a kacaj. Kacagtak. De hogy! Letették a kosarat és úgy kacagtak. Irigy düh tombolt fel benne. Mit bánják most ezek annak a kosár szennyes ruhának bűzét, piszkát, mikor most olyan boldog kacajjal nevetnek! És az irigység tovább tombolt benne. Kilopakodott házának kapuján. Estefelé volt. A napi munka befejezôdött. Hazatérô munkásemberekkel, asszonyokkal találkozott. Arcukat leste. És csak az kalapált fejében: -- Az Élet öröme! ... Egy kormosképű munkás ment elôtte. És egy asszony, gyerekkel a karján jött szembe. Oldalról leste ôket. Az asszony szeme felragyogott és a gyerek arca mosolyt virított. A munkás kemény, dolgos tenyere vigyázva simogatta a gyerek ragyogó fejét és becézgetô szájjal szólt hozzá. A szavakat nem hallotta, nem értette, de látta a korom alól diadalmasan felvilágítani az öröm és szeretet apai fényét. Aztán együtt mentek az asszonnyal tova. Irigység döngette tovább mellét. Mit bánják ezek az ô vagyonát, hatalmát, mikor olyan boldogan mennek együtt haza! Kiért a városból. Kis, egyszerű viskó pihent a város végén, úgy pipázott kéménye, mint öreg ember vasárnap délután. Az idô mérges szája zöldre nyalta az udvar kerítését és a viharok vassarka itt-ott beroppantotta derekát. A kerítés mögül éneket hallott. Hát odalapult és belesett. Százszormosott, kopott, foltos ruhájú cselédlány jött vederrel kezében. Megállt a disznóól elôtt, könyökig nyúlt a moslékba és odanemtartozó valamiket dobált maga mögé. ,,Rózsabokorban jöttem a világra ...'' Ô meg leste a kerítésen keresztül. A moslék nehéz, büdös szaga arcába lehelt. A lány kezérôl lassan csorgott a moslék piszkos, ronda leve és közben énekelt. Mit törôdik ez a lány az Élet örömével, mikor felbűzlik arcába az émelyítô, undorító moslékgôz és közben édes, boldogságot illatozó rózsákról, mint bölcsôjérôl énekel! Máglyásan égett az irigység benne. Tovább ... tovább ... Csak bolyongott tovább, szerteszéjjel, irigyen, kutató szemmel kémlelte az emberek arcát, szemét, száját. Bánatokat, könnyeket nem látott meg. De minden legtitkosabb mosolyfakadást, örömragyogást irigyül dobogó, lázas, vad szívébe zárt. És mind messzebbre ment... IV. Ruhája közben piszkos és gyűrött lett. Pénze elfogyott. És nagyon megéhezett. Hát betért egy házba. -- Adj ennem! -- parancsolta az asszonynak, aki épp egy tál levessel a szobába indult. Az asszony megrémült, kezébôl csörömpölve zuhant le a tál és szája ijedten kiabált. A zajra egy férfi jött ki. Széles, hatalmas vállakkal. -- Mit akarsz? -- kérdezte durván, röviden. -- Enni! -- újult a parancs. -- A fene a sok léhűtô, gazember csavargóját! -- káromkodott szélesen. -- A rosseb egye ki a pofádat, hát így szoktak enni kérni? Gyerünk odább, mert megváglak! -- Te nem tudod kivel beszélsz! -- húzta ki gôggel magát. -- Ejnye a teremtésit a bitang, mocskos szádnak, hát ki vagyok én? -- és felemelt öklét arcába vágta. Elszédült az ütéstôl, azt hitte elesik, de két hatalmas, erôs prés nyomását érezte vállán, nagyot lódult és belezuhant az út porába. Ott feküdt kábultan, eszméletlenül. Lassan, magához tért, megfetrengett a porban, szájából sarat köpött ki és halántékáról, melyet feltört egy kô, lassan csörgött a vér. Nem érzett mást, csak nagy-nagy szomorúságot. -- Az Élet Öröme! ... Két karjával a földet ölelte. És sírt. V. Sokára felállt és megindult. Lassan, vánszorogva. Gôgös, büszke járása megtört. És a másik házba, ahová betért, alázatos, halk hangon kért enni. Felvágott egy rakás fát, kapott érte egy tányér levest, két rézpénzt és útravalóul egy darab fekete kenyeret. Aztán visszaindult. Útközben megette kenyerét. És érezte a kenyér ízét. Keserves, könnyes, izzadt, barátságos, meleg, édes ízét. A Kenyér ízét! És amíg visszafelé ment, sok-sok bánattal találkozott. Könnyeket, sírásokat, fájdalmakat, kétségbeeséseket látott.. A rózsabokorban született lány énekelve sírt kedvese után, aki rútul megcsalta. A munkás támolyogva segítette asszonyát egy kis gyerekkoporsó után és az ember arcáról lekaparta az apai sírás az apai ragyogást. Hazaért. Az udvaron hangos kiabálással piszkolta egymást a két cselédlány. A múlti kacajukat elfeledték és ronda, veszekedô szavakkal labdáztak. -- Az Élet öröme! ... Az Élet öröme! ... Hol az Élet öröme?! -- jajdult a szája. És visszaszaladt az erdôbe. A buta, vidám, kis patak partján ott ült a lány. Felément. Megállt elôtte. Csendesen. Szótlan. Némán. A lány ránézett. Szép, kék szemével végigsimította arcát. Lezuhant elôtte. Feljajdultan, megtörten kínlódott: -- Nincs!... Nincs! ... -- Van -- egyszerűen, csendesen szólt a lány. A lány ölébe ejtette megalázott, gôgtelen, meggyötört fejét és úgy könyörögte: -- Szeress egy kicsit, mert nagyon szerencsétlen vagyok! A lány szelíden, szeretettel megsimította fejét. Sokáig volt csend. Aztán megemelte fejét. Szeme a lány szemét kereste. De a lány másfelé nézett. A nap már meghalt. Aranylila szemfedô borult koporsójára: a hegyre. Ezt nézte a lány. Hát ô is ezt nézte. Nagyon szép volt. Úgy bámulta, mint új csodát. Ilyet még nem látott. És a lány halkan mondta: -- Jön az este. Szép, puha, fekete sötétség. És a lelkek kitágulnak és így keresik a világosságot. Szaladnak a világosság felé. És a sötétségben felragyog a világosság. Halkan mondta utána: -- Jön az este ... és a lelkek kitágulnak ... Kéz kézben ültek. És kitágult lélekkel szaladtak a sötétségben a világosság felé. És a sötétségben felragyogott a világosság ... És az Élet örömét kezdte: sejteni. ======================================================================== Újult nekiindulás -- Jaj, jaj! Egy kis nyugalom kéne! Egy kis csend kéne! Jaj, jaj! Egy kis pihenés kéne, hogy megfoghassam szétrepülô gondolataimat! De nem talált nyugalmat. Körülötte éktelen csattogással élt az élet. És az életben, az élet közepén tehetetlen, csikorgó szájjal ropogtatta, harapta a nyugalomvágyat. -- Jaj, jaj! Egy kis nyugalom kéne! Jaj, jaj! Egy kis csend kéne! Két hatalmas keze markolva sepergette a munkát. Melle hatalmas emelkedésekkel fújtatott. És homlokáról a dolgozás forró forrása csüngött sűrűn lefelé. Öklösen dörgölte homlokát és hosszan elnyújtott sóhajokkal üvöltött újultan nyugalom után. Pedig nem talált nyugalmat, nem volt nyugalom mellette, körülötte, benne. Körülötte, mellette: nincs: nem baj. De benne! Benne! Csak benne lenne! Legalább kevéske! Hát csak gördült tova a rémes lármában. Az élet gúnyos arca farkasszemmel zakatolt lármát arcába. És ô már alig állta ezt a rémes farkasszemet. Már a koponyája is zakatolt, a melle is, a szíve is, a szeme is zakatolva kopogott a rémületben. Két hatalmas keze kapkodva kapkodott ide-oda. Hol itt, hol ott fogta marokra a kemény dolgozások nyakát s dühödten szorongatta markában s aztán, ha kinyitotta a markát, mégis semmi volt benne! Mintha mindenki és minden vele gúnyolódott volna. A nap fényes, életígéretes ragyogása neki gúnyt táncolt a fák, füvek verôfényén s gúnyosan libbentette táncának lebegô fodrát: -- Haj, haj! Engem fogj meg! Haj, haj! Nem vagyok tied! A szél gyorsujjú cirógatása gúnyosan kopogtatta homlokát és kevergette, lobogtatta, fújta csapzott haját: -- Haj, haj! Másokkal vidáman kergetôzöm! Haj, haj! Téged kinevetlek! Az esô csoda, drága, életnövelô, egyenletes koppanásai neki gúnyosan peregtek: -- Haj, haj! szájoncsókolom a földet, mindenki örül ennek! Haj, haj! Te nem tudsz örülni! Még a szilaj, vad tombolásban és rengésben, fölbomlásban, csattogó, pofozó viharban is gúnyt látott. Úgy érezte ez szilajabb mint ô, ez vadabb, rendíthetetlenebb, mert ifjabb. Csak az ifjú vad, szilaj, tomboló. Csak az ifjú csodás, drága, életnövelô. Csak az ifjú kedves, lágy, cirógató. Csak az ifjú táncol fényesen, életígéretesen. Csak az ifjú ... És ô? Ujjai, amint ökölbe szorultak, vért csikartak ki tenyerébôl. A vér hosszú sávokban ráncolta végig öklét. Felkiáltójeleket sávolt öklére. Véres szemtelenséggel gúnyolták ezek a felkiáltójelek: -- Haj, haj! Ez a te véred! A tiéd! A tiéd! Haj, haj! Dühödten habzsolta fel a véres felkiáltójeleket s aztán dühödten köpte ki dühödt szája. Fáradtan esett le. Valaki elmenôben szelíd szóval szólt hozzá. Akkor úgy érezte, mintha egy hideg, kemény ököl melléhez támaszkodna, mellébe nyúlna és vakító hidegséggel szaggatná mellét. Vadul lendült fel ültébôl és vadul ôrjöngte: -- Az én életembe ne nyúljon senki! -- és két keze, mint megbomlott kerék ívelt gyors iramban össze-vissza, oly gyorsan, mint amily gyorsan a hidegedés motozott mellében. Aztán lába is megindult. Fokozódó szaladással rohant tova. Már sötét volt. Egész sötét. És lába csak szaladt. A melle pedig prüszkölve fújta ki a gyorsan bekapkodott levegôt. Már sötét volt. Egész sötét. Nagy nekilendülésében valaminek rohant. Erôsen nekivágódott a valaminek s az a valami durván visszacsapta. És elterült. Feje úgy zúgott a nekivágódástól, hogy nem volt gondolata. Ott feküdt gondolat nélkül. Sokáig. Aztán elôbb a szétloccsant gondolatok kezdtek visszatérten mászkálni agyában, késôbb egyet-egyet rángott teste, de csak ott fetrengett a földön. -- Valaki hatalmasan arculvert, -- gondolta. -- De ki? De ki? Körülötte sötét volt. Egészen sötét. -- Milyen sötét van. Milyen különös sötét. Semmit sem látok. Még éjszaka sem szokott ilyen sötét lenni. Semmit sem látok. Felült fektébôl. És nem mert mozdulni. Valami félelem tapadt rá a nagy sötétben, ült mozdulatlan. A gondolatok pedig nagyon tapogatóztak benne. Szemeivel erôszakosan, akaratosan kaparta a sötétséget. De hiába. Csak sötét volt. Akkor aztán lehunyta szemét. És végiggondolta, amit eddig élt. A nagy nyugalomvágyat emelte ki összes gondolataiból, meg a robogó mért-et: -- Mért nem találtam meg? És érezte, hogy mindeddig rosszul kereste. Ebben a nagy sötétségben, mikor nem látott semmit, mikor szemeivel nem falhatta emez-amaz csábos képeit, mikor gondolatait nem kísértette erre-arra ráncigálva a látás, mikor gondolatai nem ugráltak ide-oda tova, mikor minden gondolata csak egyfelé ment, mikor egyenesen, keményen elôrefele gondolkozott, felfelé erôteljesen, hatalmasan, mikor szétfeszült lelke és a szent éj lágy, sötétség ujjal, mint diadalmas dobot pergette, akkor, akkor kezdte érezni a pihenés és nyugalom és csend szétszélesedését. És már örült a sötétségnek. A sötétség félelemtapadása leesett lelkérôl és már örült a sötétségnek. Aztán sokára a sötétség is elmúlt, már halkan, lassan mászott ki a sötétség nehéz karjából a hajnal. Már örült a hajnalnak is. Aztán örült a nap életígéretes ragyogásának, a szél lágyujjú cirógatásának, az esô földetcsókolásának, a vihar szilaj, vad, ifjú tombolásának. Örült az életnek. Nyugalmat talált és a nyugalom megöregedett arcáról ifjan nézett a világba. Öröm integetett arcáról, mikor meggörnyedten, öreg testtel, fehér, tiszta hajjal, ifjú mosollyal, ifjú erôvel újultan nekiindult a zakatoló, lármás, gúnyos, dolgos, nehéz, drága, szép Életnek. ======================================================================== Jó föld A por csak oly sárgásán melegedett az úton, útfélen, útszélen, mint mindig. És az úton számtalan sokan mentek, de senki sem keresett a porban valamit. Számtalan sokan mentek a porban és számtalan sokak számtalan sok lába, hol büszke csizmával, hol kényes cipôvel, hol csak mezítlábbal kavargatta, szúrta, rázta, rugdalta a sárgás, meleg port. És a sárgás, meleg por felrázottan nagy nyugalmából feltápászkodott s aztán kényelmesen végigdôlt a lábakon. S ha véletlenül nem lábak, hanem kemény kocsikerekek zörögtek gurulósan végig rajta, a sárgás meleg por akkor is rendületlen nyugalommal, az ô hangtalan, kárörvendô nevetésével mászott felfelé, magosra, a kocsira, vagy szekérre. Néha belemászott számtalan sokak szemébe és könnyeket húzott onnan ki. A számtalan sokak, az emberek nem vették észre, csak ilyenkor. És ilyenkor mindig halk-hangos szitokkal szidták, sôt dühödt szájjal bele is köptek: -- Pfuj! Az utálatos por! Különben csak mentek a porban, ha kellett és egyenesre kényszerítették derekukat. Szemükkel mohón itták a távoli hegyek kékeszöld páráit, vagy mosolyos gondolattal cirógatták jobbra-balra az üdeséggel integetô pázsitot, vagy lobogó szemmel kapaszkodtak magos topolyákra. De a porba nem néztek s ha a por szemükig ugrott és kiverte belôlük a könnyet, akkor újult sercentéssel köptek ismét bele. De a porba nem néztek. A porban nem kerestek semmit. Csak Egy ment a porban, hogy szeme nem futott közel-távoli szépségek után, csak Egy ment, hogy szeme belefúródott a porba. S ha a por fúródott szemébe és könnyet csikart ki, Egy nem köpött, Egy nem átkozódott, csak ajkát ráncigálta valami halk, könnyes mosoly. És feje lefelé volt. Szeme szintén. Mint aki keres. Sokan látták így. Némelyek csodálkoztak, némelyek nevették, némelyek kérdezték: -- Elvesztettél valamit? Mert azt hitték elvesztettet keres. -- Nem. Hát csak tovább mentek. Aztán újak megint kérdezték: -- Elvesztettél valamit? -- Nem. És megint tovább mentek. Aztán jött valaki és szintén kérdezte: -- Elvesztettél valamit? -- Nem. De a másik kíváncsi volt: -- Hát akkor, mért van a fejed lefelé? És a szemed? -- Keresek. -- Hát mégis elvesztettél valamit ? -- Nem. -- Hát mit keresel? Egy felemelte lefelés fejét. Szemét rátette a másik szemére. És szeme olyan szép és olyan jó volt, hogy a másik szíve kalimpálni kezdett Egy jó szemétôl. És Egy mondta: -- Lelket. Lelkeket. Lelkecskéket. A másik szeme butásan kikerekedett: -- Mit ? Mit keresel? -- Lelkecskéket. Szegényke lelkecskéket. -- A... a porban? -- A porban. A másik nézett rá, feje zavarosan rázta az érthetetlenséget. Aztán szótlanul továbbment. Nem értette Egyet, de sokat gondolkozott szavain. Aztán egyszer valaki szintén így kérdezte. És amikor Egy a lelkecskékhez ért, hát egész teste megrázkódott a durván kirobbanó nevetéstôl: -- Lelkecskéket! Hahaha! Ez jó! Hahaha! Te bolond! Hahaha!... És harsogva harsányan kacagott és harsányan, harsogva kiáltotta az arramenôknek: -- Ez bolond! Lelkecskéket keres a porban! Hahaha! Lelkecskéket! Hahaha! Lelkecskéket! A porban! Hahaha! És mindenki, aki hallotta nevetett. És mindenki, aki hallotta csúfolta. De tovább mentek. És Egy is ment tovább. És szétmentek egymástól, mint akár az életben. És Egy ment. Ment Egy mindig a porban. És egyszer talált valakit. Ott ült a porban. Lány. Fiatal. Még arcán is elfeküdt a por. Poros volt. Sokat, sokat mászhatott a porban és sose rázta le magáról a port. És a por nagyon nyomhatta, mert nagyon fáradt volt. Arca is, szeme is, szája is fáradt. Szomorú fáradtság és fáradt szomorúság volt arcán, szemén, száján. Egy meglátta. Csendesen mellé ment. És leült mellé... A lány fáradt feje fáradtan lógott. Tudta, hogy leült mellé valaki, de nem akarta tudni. És Egy leült mellé. Sokáig ült aztán kérdezte: -- Fáradt vagy? A lány fáradt feje felemelkedett és elfordult. Nem szólt. Akkor Egy is hallgatott. És sokáig hallgattak. Aztán a lány sokára kérdezte: -- Mit akarsz? Egy ismét kérdezte: -- Fáradt vagy? A lány fáradt feje fáradtsággal ejtette a fáradtságot. -- Szeretnél pihenni, ugye? A lányban hirtelen felugrott egész fáradtsága, pihenni akarása: -- Pihenni! Pihenni! Pihenni! De hol? Hol? -- Pihenni jó annak, aki tud. -- De hol? Hol? -- Pihenni jó annak, aki tud. És megint hallgattak. Sokára Egy beszélni kezdett. Sokat, sokat beszélt. Hangja mély és lágy volt. És minden szava megfürösztve nagy-nagy szeretetben. A lány eleinte hallgatta tompa, magábaesett némasággal, mint aki megszokta, hogy hozzá beszéljenek. De amikor aztán olyan szavak ugráltak körülötte, amilyeneket még nem hallott, akkor leesett fejjel, elzárt szemmel, nyitott füllel habzsolta a drága, meleg, szép szavakat. Leesett feje, mind mélyebbre esett, felágaskodó lelke, mind magosabbra ágaskodott és összeszorított szemébôl sírás folyt. És a sírás lecsorgott arcán. Poros, piszkos arcán csörgött és mély utakat ásott. Egy aztán elhallgatott. És látón hallgatta a csorgó, utatásó sírást. A lány kérdezte: -- Mért ... mért, hogy így szóltál hozzám? -- Poros vagy és kifáradt. Nagyon rádfeküdt a por és nagyon fáradttá nyomott a por. -- Már nem keresel lelkecskéket, bolond? -- elmenôben dobott Egyre gúnyt valaki. -- Már nem keresel? Már találtál mást! Mi? Hahaha! A meleg szeretet mintha szétcsapta volna holmi idegenség. Hideg idegenségben ültek. Mindketten vártak egy szót, ami visszahurcolja az elszalasztott meleget. -- Mit akarsz tôlem? -- kérdezte aztán a lány és ez a kérdés fájdalmas szomorúsággal csöpögtette tele a nagy, hidegedô csendet. Egy csak nézett. Aztán elôrehajolt és kezébe port vett. Egyik kezébôl másikba szórogatta a port. -- Hagyd tovább menni az elmenôket. Nem akarnak látni. És nem akarnak szeretni. -- De te, te mit akarsz? Egyik kezébôl másikba szórogatta a port. -- Por. Látod, por. És szidják és leköpik. Pedig föld ez is. Csak nagyon háborgatják, nagyon keresztülgázolják, nagyon tapossák, agyontapossák, szeges, durva cipôkkel és szegény föld por lesz. Por. És szidják és leköpik. Azok, akik porrá tapossák! Pedig sajnálni kéne. Mert föld. Föld! Én mondom föld volt és porrá taposták. Nyáron, forró, lázas nyáron. Szekerek, csizmás lábak tapostak végig rajta. Azért por. És leköpik, akik porrá taposták! De lehet még föld belôle! A lány hallgatta. Most megint úgy beszélt Egy, hogy csak hallgatni lehetett. -- Összekaparom a port, így -- és összekaparta. Két markában domborodott a por. -- Összekaparom és elviszem magammal. Elviszem oda, ahol nem háborgatják, ahol nem taposnak belé. Elviszem és kiteszem. És majd jön egy esô, ráejti, rácsapja cseppjeit és ismét földdé gyúrja. Ápolgatom, javítgatom, magot vetek belé és a mag kikél. Érted? A lány feje halványultan ingott. Nagyon zúgott az agya. Nehezen értette. Szerette volna tisztán érteni. -- És látod, itt, az útszélen a fűszálakat? Porosak. Porosak! De milyen porosak! Jön az esô és szépen lemossa a port. Le a földig. Az esô megtisztítja a portól. A por földhöz tapad. És ismét föld lesz. Csak esô kell. Esô. Esô. Szép, életes, megtermékenyítô esô. Mert minden föld jó. És ha nem jó, hát jóvá lehet tenni. És akkor, ha a Magvetô beveti a magot, majd teremnek a földek, némely százannyit, némely hatvanannyit, némely harmincannyit. És beszélt, beszélt Egy szépen. Sokat. A lány hallgatta. És a hallgatás alatt szemébôl csak úgy hullt a könnyes esô, amely erôteljesen mosta arcáról, lelkérôl a port. Mosta. Tisztára. Erôteljes, életes, termékenyítô esô. És lelkében akkor kezdte a parány magocska elsô, még gyenge, de fejlôdô, erôsbödô gyökerét ereszteni. És a lány amint érezte a jövôbe növekvô mag hatalmasságát, leejtette fejét Egy kezére: -- Köszönöm. Egy kérdezte: -- Ugye, jó föld lehet minden föld? És tovább ment. És tovább keresett. Lelkecskét a porban. ======================================================================== Az átokhozó gyűrű I. Mikor az aranyműves hazatért, öreg arcán mosolyos jókedv szélesedett: -- Asszony, asszony -- kiáltotta feleségének -- most olyan követ hoztam, amilyet még sose bírtam, most olyan gyűrűt készítek, amilyet még sosem csináltam, pedig már régi mester vagyok! Az asszony örök asszonyi kíváncsisággal sietett megnézni az új követ: -- Mutasd, mutasd -- sürgette a lassú kézzel csomagot bontó férjét. Az aranyműves szép, nyugodt mozdulatokkal, lassú tevésekkel bontogatta a kicsiny bôrzacskót. S aztán kiemelte a követ. Lágyan, puhán fogta, mint egy mimózás virágot. Tenyere közepén büszkélkedett a kô. Fekete volt. Fekete, mint a legfeketébb árnyék, fekete, mint a fekete harag, fekete, mint a legfeketébb feketeség. Aztán két ujja közé simította a követ és megúsztatta a ragyogó nap fényében. A nap ráugrott a fekete kôre és ez a ráugrás vörös lángú csillogást villogtatott a kövön. Ott ugrándozott a fényben a fekete kô és vörös szikrák kápráztak sziporkázva belôle. Az aranyműves két ujjával elégedetten táncoltatta kövét a napban és boldog mosollyal élvezte felesége megnémult csodálatát. -- Ez kô. Mi? -- kérdezte örömös hanggal. Az asszony fázósan babonáskodott: -- Csúnya! Csúnya! Jaj, de csúnya! Olyan, mint a pokol: fekete és mintha belézárt manók kárhozatos dühvel táncolnának benne. Olyan, mintha az ördög fekete szemébôl csapna ki a vörös láng... Az aranyműves sugárzón kacagott: -- Hiszen az! Ördögkônek hívják. -- Ördögkô -- szörnyűlködött félôsen az asszony -- ördögkô ... Jajaj! hogy vehettél ilyen követ? Az aranyműves szeretettel, mosolyos szemmel becézgette a fekete követ. -- Asszony, asszony, nem tudod mit beszélsz! Hisz ez a legritkább kövek egyike. Úgy örülök, hogy megvehettem. Az asszonyban az eddig alvó babonaság most felébredten ugrott talpra és remegôn szorította össze félôs szívét: -- Jajaj! Minek hoztad ezt a követ? Meglátod nem hoz ez jót nekünk! Meglásd, bajt hoz ránk... -- sopánkodott. Az aranyműves nem hallotta felesége szavait, mert beszélni kezdett. Egész művészete ott büszkélkedett csillogó szemében, mikor magyarázta: milyen lesz a gyűrű. Szavai erôsek voltak, hatalmasan bugyogtak szájából, homlokáról az alkotás izzott, kezeivel úgy szelte a semmit, hogy a fekete kôbôl a vörös sziporkák boldogan ugráltak a napba. Mikor már befejezte az alkotandó gyűrű leírását, büszke örömmel várt egy-két melegítô szót felesége ajkáról. Az asszony hallgatott. Türelmetlen sürgetéssel szólt hallgató feleségére: -- Nos? Az asszony csak himbálta megszomorodott fejét: -- Jajajaj! ... Az aranyműves megmérgesedett: -- Jajajaj, de szamár vagy! -- ugrott ki a hirtelen méreg száján. Aztán jól bevágva az ajtót, bement műhelyébe. A bevágott ajtó oly hangosat ütött, oly mérgesen kiabált, mint egy káromkodás. Az asszony rémülettôl bénultan maradt kint: -- Jajaj! tudtam, tudtam, hogy bajt hoz ez a kô!... Itt van ni!... Így még sosem szólt hozzám ... És hogy bevágta az ajtót!... Jajaj!... tudtam, tudtam ... Hogy én már szamár vagyok! ... Jajaj!... -- siránkozott szipogva és a babona most ölelte át elôször végzetesen. Az aranyműves dolgozni kezdett. Alkotás közben elsimult haragja: -- No, no -- mondta magának -- mégsem kellett volna így szólnom ... De ha az asszonyok mind olyan ostobák ... no de majd megbékítjük, ugye szép kövem? Dolgozott. Dolgozott. Se nappala, se éjjele nem volt. Már szerette volna készen látni. Enni se igen akart, aludni se. Az asszony nem mert szólni, csak a szomszédoknak panaszkodott kicsinyesen: -- Jaj, ez a gyűrű! Jaj ez a kô! ... Se aludni, se enni nem akar... Jaj mennyi bajt hozott... jaj mi lesz még ebbôl! ... -- végtelenkedett a sopánkodás belôle. Aztán mégis csak kész lett a gyűrű. Késô éjjel volt, mikor alkotása már teljes meglettséggel lobogott a mécses szapora pislogásában. Az aranyműves maga elé tette és diadalmas büszkeséggel nézte. És amint nézte, diadalmasan dobogó szíve nagyot ütött. -- Oh ez a szív -- fájlalta szomorún -- már régen rendetlenkedik. És szíve, most az örömöt, a diadalt dobolta, gyorsan, gyorsan, egyre gyorsabban, a szegény, öreg aranyműves csendesítôn simogatta szíve helyét, de az csak pergett... pergett, aztán nagyot ugrott, egész a fülébe és hirtelen megállt... Szegény öreg aranyműves megállott szívvel odaborult az asztalra, a feketeköves gyűrű elé, holtan. Másnap reggel az asszony ôrületes, felvijjogó sírása összefuttatta a szomszédokat: -- Jajaj! tudtam, tudtam! ... Mondtam ... mondtam ... de nem hitte ... jajajaj! ... -- és sírástól csukló hanggal jajveszékelte el nekik a gyűrű történetét és oly meggyôzôen lobbant ki szavaiból a babona, hogy a többiek mind megborzongtak. És ekkor kapta elôször szegény gyűrű az: átokhozó nevet. II. Az özvegyen maradt olcsó pénzen eladogatta az aranyműves munkáit. Csak az átokhozó gyűrűt nem kérte senki, nem vitte senki. Akik ismerték és hitték történetét, még kezükbe sem fogták, annyira féltek tôle. Pedig szegény özvegy már ingyen is odaadta volna, csakhogy megszabaduljon tôle. De nem kellett senkinek. Mindennap újultan panaszolta szomszédainak: -- Még mindig itt van! Egy napon egy szép, szôke ifjú jött, ékszereket vásárolni ifjú felesége részére. Mikor már kiválasztott mindent, a kezébe akadt a gyűrű: -- Ejnye de szép gyűrű! Ezt megtartom magamnak -- és ujjára húzta. És az özvegy másnap örömmel újságolta; -- Már elvitték! Két nap múlva meghallotta, hogy az ifjú felesége hirtelen meghalt. -- A gyűrű! -- mondta fogvacogva. -- A gyűrű! -- vacogták utána a többiek. -- A gyűrű! -- eljutott az ifjúhoz. De az ifjú nem hitt az átokban. Hanem néhány hét múlva, mikor tűztengerbe süllyedt ôsei hajléka és hatalmas földjein a jég csépelte semmivé az életet, akkor ô is csak annyit hebegett: -- A gyűrű! ... Az emberek szörnyülködve áradoztatták: -- A gyűrű!... Az ifjú odaajándékozta egy barátjának a gyűrűt. De barátja alig volt egy hétig tulajdonosa, egy vadászaton szerencsétlenül járt és fiatal, életerôs teste holttá fagyott. -- A gyűrű! A gyűrű! -- és hideg rázta az embereket. És félelem teregette rájuk hideg, sötét köpenyét. A szerencsétlenül járt anyjának, aki más városban lakott, elküldték meghalt fia minden írását, értéktárgyát és a gyűrűt is. Az anya szótlan fogadta a csapást. Csak könnytelen keserv csókolt lelkére nagy, néma bánatot. Nem szólt, nem beszélt. Magábabukott. De mikor a lánya megszökött, a néma fájdalomtól szavátvesztett anyától, hogy egy daliás ifjúval keresse és habzsolja az élet kis, piszkos örömeit, akkor az anyában feltoporzékolt az elsô ôrjöngô jaj, amellyel az élôholtak útjára roskadt. -- A gyűrű! -- és a rémület görcsösen kapaszkodott az emberek szívébe. A gyűrűt pedig elvitte a lány a többi ékszerrel együtt, mert hát nem mehetett üres kézzel életgyönyört keresni. A lányt nemsokára elhagyta az ifjú, mikor már sárba taposta tiszta lányságát, elhagyta halálrarúgott szívvel, halálthozó betegséggel mellében. És a lány elhervadt, mint minden leszakított virág. -- A gyűrű! -- rikoltozott huhogva a babona. A gyűrűt elvitte az ifjú, de nem sokáig bírta, mert egy ocsmány kocsmai verekedésnél halálracsapolták a vért a fejébôl. -- A gyűrű! -- szűkölték éles vinnyogással. A gyűrű a verekedésnél leesett az ifjú ujjáról és a kocsma egyik piszkos zugában hempergett. Másnap a seprésnél egy szegény lány megtalálta. Nem adta a kocsmárosnak, mert tudta, hogy az megtartaná. Várta, hogy jelentkezzék elvesztôje, mert a lány nem tudta, hogy a gyűrű ,,átokhozó''. Nem szólt senkinek. Nem mutatta. És az emberek nem tudták: hová lett a gyűrű? És az emberek szívében félítôn motozott a babona: hátha hozzám kerül? III. A szegény lány, aki megtalálta a gyűrűt, idegen országba vándorolt. De egyszer, mikor már legjobban rugdalta az éhség és a nyomor, eladta. Egy gazdag ember vette meg. Szép összeget adott érte. Ezzel az összeggel a szegény lány szerény boldogságot épített magának. A gazdag ember sokáig hordta a gyűrűt, de ô sem tudta, hogy az ,,átokhozó''. Egyszer egy művészt hallott játszani, aki úgy játszott hangszerén, mint az élet az emberi szíveken. S a gazdag ember a művészhez lépett s megajándékozta gyűrűjével a művészt: -- Babonás ember vagyok s azért adom néked e gyűrűt, mert ez szerencsegyűrű. Egy szegény lánytól vettem, aki szerencsét csinált árából. S mióta én hordom, csupa szerencse ért. Meglátod, néked is szerencsét hoz majd! A művész babonátlan mosollyal vette át és állandóan hordta, mert tetszett neki a fekete a kô, amint kézmozdulatainál kidobálta a vörös lángokat. A művész szertekószált a nagyvilágban, mindenütt bôségesen osztogatva művészete gyönyöreit és mindenütt csodálattal köszönték az élvezetet. Egyszer visszatért szülôhazájába, szülôvárosába. Abba a városba, ahol a feketekôvű gyűrű is született. IV. Ismerték nevét és büszkék voltak sikereire, mintha okai lettek volna. Hűhós nagyzolással, a kicsinyek kényszeredett meghajlásával a nagy elôtt, fogadták. Este kellett volna játszania, de mivel reggel érkezett, már délben nagy lakomát rendeztek tiszteletére. A művész ott ült a fôhelyen és fiatal szeme fiataltűzű mosollyal simogatta a régi ismerôsöket. És ajkán halk, puha mosoly jóságosodott. Aztán felállt, felemelte serlegét, mely tele volt életes borral: -- Rátok barátaim! És boldogan csorgatta magába az életes bort. És aztán, amint letette serlegét, csodálkozás ugrott fel szemében. A többiek kezében megállt a felemelt serleg és rémület birkózott arcukon az elôbbi jókedvvel. Mert, amint felemelte serlegét, meglátták a feketekôvű gyűrűt és amint ajkához emelte a serleget, megcsillant a kô és a kiugráló vörös lángok rémületes babonát ütöttek a többiek hidegedô mellébe. És egyszerre dadogosodott lefelé rángó, színtelenedett ajkukról: -- A gyűrű! A művész felnevetett. Édes, feltörô, fehércsengésű kacajjal: -- A gyűrű! -- és szeretettel simította végig ujjával a gyűrűt -- ez az én szerencsegyűrűm. Én nem vagyok babonás, de aki adta, az volt. Szerencsét hoz rám, azt mondta. És azt hozott. Az én gyűrűm. -- És szavai szeretettel csókolták a feketekôvű gyűrűt. A többiekben felugrott szörnyület most hatalmassá terpeszkedett és átölelte ôket rosszakká: -- Az ördöggel cimborál -- kiáltotta egy -- szerencsegyűrűnek nevezi az átokhozó gyűrűt! -- Ördöggel cimborái! -- süvített ajkukról a rossz. A művész szemébôl kiesett a jókedv és nem értô csodálkozás könyökölt ki belôle. De a többiek rémületbe zuhant szívvel menekültek el tôle. Egyedül. Egyedül állt. Kezében a kiürített serleg. Szívében az érthetetlenség. Vállatvont. Este, mikor a terembe ment játszani, a terem lélektelenül vibrálta az ürességet. Várt. Várt. Várt. De nem jött senki. Ítéltek felette. Megbukott. Aztán hazament. V. Másnap ismerôsökkel találkozott és elfordultak tôle. Magasratörô örömhanggal nyújtotta kezét egy gyerekkori játszótársának, de ez a játszótárs idegenként hagyta ott. Pedig megismerte. Kitárult szívvel, kacagó szeretettel jött haza, hazájába és az itthoniak kivetették szívükbôl, mint rohadt gyümölcsöt kezükbôl. Egyedül volt. Csak a városvégi erdô fogadta a régi megértéssel, változatlan szeretettel. Az erdô fái elébe szaladtak jó suttogással, átölelték ôt zöld ragyogással. Csak itt az erdôben játszott hangszerén. Csak itt. Csak itt, mindig. Az erdô fás, zöld karjai, amint szétterpeszkedtek a puha levegôben szebb tapsokat némultak neki, mint a legforróbb esték szédületes, káprázatos sikere. Egyszer, amint befejezte játékát, egy lány jött felé. Felényújtott két kézzel, arcán köszönetes melegség az elôbb hallott játékért. A művész keze már felajzott boldogsággal lendült a lány kinyújtott keze felé, de egyszerre felhózott benne a gondolat: -- Hátha nem tudja, hogy én az ,,átokhozó'' gyűrűt hordom? És elôrelendült kezét szótlanul lobogtatta a lány szeme elôtt, hogy a fekete kô vörös csillogása boldog bukfenceket vetett a fényben. A lány tekintete rázuhant a kôre. És mosoly táncolt arcán. Aztán megfogta a művész kezét és lágy ujjal végigsimított a kövön. A művész úgy érezte, hogy ez a lágy ujj most szívébe simít szeretetet. -- Ismered? -- kérdezte bizonytalanul bicsakló hangon. -- Még nem láttam. -- Félsz tôle? -- Nem. -- Tôlem? -- Nem. -- Én az ördöggel cimborálok. -- Nem. -- Még nem ért szerencsétlenség, azért. -- Nem. -- Nekem szerencsét hozott, azért. -- Nem. -- Mit nem? -- ugróit ki a türelmetlenség a művészbôl. -- Nem a gyűrű hozta a szerencsét és nem a gyűrű a szerencsétlenséget! -- Mint én! -- ujjongott a művész száján a váratlanság. Aztán leültek és a lány beszélt: -- Azt mondta valaki: El kell adni a gyűrűt! ,,Ha átokhozó, ki veszi meg?'' Egy másik: El kell ajándékozni! ,,Ha szerencsétlenség éri az ajándékozottat és hisz az átokhozásban, nem kettôs lesz szerencsétlensége?'' Egy harmadik: Folyóba kell dobni! ,,És ha a folyó kiárad, nem a gyűrűre fogjátok majd?'' Egy negyedik: El kell ásni! ,,És ha a föld terméketlenné válik, nem a gyűrűt átkozzátok?'' Egy ötödik ... -- Mint én! Mint én! -- ujjongott újultan a művész és nem engedte tovább szólni. -- Megtartom magamnak, mert nem hiszek átkában, nem hiszek szerencséjében. Megtartom magamnak, mert kedves emlékem. Megtartom magamnak, mert szeretem és mert mindent megtartok, amit szeretek. Csend ült közéjük. Nagy, hangos, millió szavú csend. Hárman ültek: a művész, a lány és a Csend. A Csend aztán, mikor már eleget szólt, felállt és messzi szaladt. Akkor a művész is felállt és a lány is. Akkor a művész megszólalt: -- Mindent megtartok amit szeretek! És feketekôvű gyűrűs keze felszállt és megpihent a lány jó fején: -- Megtartlak, mert szeretlek! A lány engedelmes feje boldogan hajolt le. Aztán felemelte fejét és felnézett. Mindketten felnéztek. De nem egymást nézték. Nem. A messzirôl feléjük szeretet integetô nagy, szép Életet ... ======================================================================== Valakikeresés Elindult. Elindult, mert már nagyon keményen vagdosták fejéhez: eredj! De hová? Hová? Kihez? Csak úgy: eredj! Eredj? Hát ment. Kezével szeméhez nyúlt és szemébôl valami hosszan lógó nedv csorgott. Szívetáját tapogatta és szíve ôrülten kalapálta mellét. Verekedni még nem tudott, hát gyomra mind jobban és jobban kottyantotta az ürességet. Éhes lett. Éhes volt. Szeméhez nyúlt és az már szárazon perzselt, szívetáját tapogatta és az már meg-megállón dobogott. Akkor megpróbált verekedni. Hó! Hisz nem oly nehéz! Két karja jól bírta. Hatalmas ropogó izmok lendítették testét. Hatalmas, ropogó izmokkal csapkodott jobbra-balra, szerte-széjjel. Nem fáradt el. Valaki kemény ököllel öklözte mellette az asztalt, hogy az asztal fájdalmas vonyítása mérgesen kaparta fülét és idegesen pattogott melle. Hát dühödten ütötte le a kemény, öklözô öklöt. És ismét tovább. Elôtte egy kettétörtmellű csörtetett lassú vánszorgással. Egyszerre megállt. Nehéz, fekete hörgést sípolt. Akkor türelmetlenül hátbavágta a kettétörtmellűt. Annak mellébôl elnyújtottan fütyült a bántás. És száján habosán vergôdött a véres hörgés. Kemény izmokkal lökte félre és az jajosan, habosvérű szájára esett. Elnyúlt. Aztán szembekerült egy ugyanoly erôssel. Verekedtek. Kemény tenyérrel csapdosták egymást. Az ugyanoly erôs már nem bírta, hát könyörgött: -- Elég! ... Ne bánts! ... Anyám van, feleségem és négy gyerekem! ... De ô csak bánomisénesen hahotázott és mittörôdömösen felrúgta. És megint tovább. Újult öklözéssel, újult gyötrelemmel. Aztán egyedül maradt. Nem volt már kit öklöznie, nem volt már kit felrúgnia. Egyedül, leverhetetlenül állott. Hatalmas diadal emelgette mellét. Szeméhez nyúlt és szemébôl nem lógott hosszan csorgó nedv és nem perzselt szárazon. Szívetáját tapogatta és szíve nem kalapálta ôrülten mellét és nem akadozott meg-megállón. Egyedül állott. Egyedül ment. Egyedül. Egyedül. Egyedül. Ez az egyedülség hirtelen csapott rá hideget. Körülnézett. Sehol senki. Lobogó szeme lobogva keresett valakit. És nem talált senkit. Jaj, jaj, de rossz egyedül! Valaki! Valaki! Valaki kéne! Szája hosszakat üvöltött az egyedülségbe: -- Valaki! Valaki! Hol vagy te valaki? Valaki kéne! Hallod, te valaki: Jöjj! Jöjj! Egyedül vagyok! De nem válaszolt senki és nem jött senki. Aztán megindult. Keresni valakit. Rohanva rohant elôre. Azelôtt csak elôre verekedett, most elôrerohant, elôrekeresett. Aztán hirtelen megállt. És visszanézett. Ott messze maga mögött látta a tömeget. Verekedtek. Fülébe szakadozott zúgásuk egy-egy eltört akkordja. Azt gondolta: vissza kéne menni, ott a tömegben kéne keresni valakit. De mégsem! Nem! Csak vissza nem! Elôre! Új elôrével még elôbbre! Csak ment. A nagy Hegyhez ért. Ott megállt. És nagyot sóhajtva felindult. Ment felfelé a hegyen. A Hegyre! A nap hátára akaszkodott és arcára lógatta meleg lábát. És ô ment felfelé, hátán cipelte a napot és a cipelés forrósága homlokáról szaladt lefelé. Szája feltátogva hôzött és nyelve ki-kiesett néha száján. A hegytetôn. Magosan állott. Állott. Sokáig. Lihegve nézett. Szerteszét. Köröskörül. Sok mindent látott. Nem a vidéket maga körül. Az utat, melyen jött. És a kemény, öklözô öklöt, melyet dühödten leütött. És a kettétörtmellűt, akit véreshabú szájára lökött. És az ugyanoly erôset, aki kegyelmet kérve nem kapott kegyelmet. És másokat, sokakat, akiket szintúgy leütött. Rémületre torzult szája. -- Rossz vagy! Rossz vagy! -- dobolta rémületre ijedt szíve. -- Azok voltak rosszak! -- dadogta görcsösen kapaszkodva mások rosszaságába, szája. -- Rossz vagy! Rossz vagy! -- Azok voltak rosszak! De szája nem gyôzte, szíve hatalmasabb volt Ôrülten préselte, csikorgatta mellét a hatalmasabb szív: -- Rossz vagy! Rossz vagy! Elvágódott. És két kézzel kaparta a forróra sütött homokot és két marokkal szórta fejére: -- Rossz vagyok! Rossz vagyok! -- ordította szája is. Valaki kéne! Aki segítene, mert nagyon nyomorultul rúgta földhöz rosszasága. Fellendült. És mint lefelé hajított kô, rohant lefelé. Nagyokat ugrált. Nagyokat esett. Feje néha fájdítón ütôdött kemény kövekhez. Lent volt! Visszaindult a tömegbe. A kemény öklözô öklöt, melyet leütött, bocsánatkérôn simogatta meg. A kettétörtmellű véreshabú száját meaculpásan csókolta. Az ugyanoly erôstôl ô kért, kapott kegyelmet. Sokakat, másokat, akiket leütött, mélyrehajoltan engesztelt. Aztán elment. Lezuhant fejjel. És újra fel a Hegyre. A nap most is hátára ült és most is csorgott homlokáról a veríték. Aztán ismét felért. És ismét körülnézett. S ismét nem a vidéket nézte. Valakit keresett, akit sejtôn kezdett megtalálni. Egyedül állt. És már nem feküdt rá nehezítôn az egyedülség. Szeméhez nyúlt és szemébôl hosszan lógó nedv perzselôn csorgott. Szívetáját tapogatta és szíve ôrülten kalapálta meg-megálló dobogással mellét. Két karja széttárult. Aztán látta a messze verekedô tömeget. És szeretett volna kiáltani feléjük: -- Ne verekedjetek! Ne verekedjetek! Mert minden ütés, amit másnak adtok, majd százszoros átokkal üti vissza lelketek! Szeretett volna így kiáltani. És aztán kiáltott. Kiáltotta. De szava megposhadt a nagy messzeségben és azok nem hallották. Akiknek szólt, azok nem hallották. Erôlködött és erôsebben kiáltott. És megint nem hallották. Csak köröskörül az erdôvel fröcskölt hegyek dobálták vissza nevetve szavát. Erôlködött és legerôsebben kiáltott. És újra nem hallották. És a hegyek könyörtelen, kárörvendô nevetéssel dobálták újultan vissza szavát. És a visszadobált szavak erôsen pofozták fülét. Két térdét hatalmasan vonzotta a föld. Hát leesett két térdére. És sokáig úgy volt, térdreesetten. Feje magosra emelkedett, szeme magosra nézett. Sokáig nézett magosra. És szíve boldogan ütögette, hogy már nem kell keresni, már megtalálta a Valakit, akit keresett. Valakit keresett a nagy valakikeresésben, Valakit talált a nagy valakikeresésben. Két karja kitárult és úgy érezte, hogy kitárult két karját szeretet öleli át és mellére nagy szeretet borul. Nem volt egyedül. És boldog volt. Szája lassan nyílott és szépen mondta: -- Ki boldogságot árjadoztatsz .... hozsanna Néked, Jóság! ======================================================================== Szegényke az Úton Szegényke kisgyerek volt. Két, kék kisgyerekes szeme kitárultan nézte a világot, olyan igazi gyerekbámulással, ahogyan csak gyerekek tudnak bámulni. Komolykodó, szótlan bámulással, nagyratágult csodálkozással, kíváncsiskodó kíváncsisággal. De Szegényke nem bámult ostobán. Szegényke okos kisgyerek volt és ha bámult, a bámulás tárgya sokáig motozott fejében, gondolatokat csiholt agyacskájában. Okossága amolyan kisgyerek-okosság volt. Szegényke az Úton ment. Sokan mentek az Úton, nagyon sokan. És szegényke maga kisgyerek bámulásával bámulta ôket, maga kisgyerek- okosságával okoskodott a látottakon. Mert az ô tágratágult szemével sokat látott. Látott mindenkit, aki az Úton ment. És mindenki, aki ment, vitt valamit. A legtöbbje nem is vitt, hanem cipelt. Irtó nehéz zsákokat, hogy csak úgy fakadt a véres veríték a cipelôkrôl. Szörnyű nagy batyukat, melyek olyan nehezek voltak, hogy húzni kellett rettentô erôfeszítéssel. Ezeket a nagy-nagy terheket mind emberek cipelték. És látott ottan menôket, hatalmas, izmos karokkal, roskadozva görnyedtek súlyos teher alatt. Szegényke azt hitte: ezeknek mindjárt össze kell esni a súlyos szörnyűség alatt, mindjárt meg kell roppanni a kemény derekaknak a nehéz teher alatt. Pedig ezek hurcolták azt a terhet nagy-nagy bátorsággal, biztos szemükben boldogság merészkedett és ajkukon vidám dal muzsikált. És barna arcukon úgy fénylett a verítékcsöpp, amint a nap ráragyogott, mint valami csodás, gyönyörű, boldog drágakô. De voltak közöttük olyanok is, akik kettétörtek, és görbült ajkukról nagy, nehéz ocsmány szavak átkozták a létet. Ezeknek arcáról a veríték is feketén ömlött. És látott ott olyan foltosruhájú asszonyokat, akiknek szemébôl a könny is a megvigasztalódás nevetésével fakadt és ajkukon a megelégedés boldogságot kacagott. És látott olyanokat, akiknek sírása feketén átkozódott. Mentek még szép, elôkelô férfiak, cifrán páváskodó nôk. Ezek is vittek. Igen; elôkelô, szép kis csomagot vittek. Könnyen emelték, elegáns, betanult, csinos mozdulattal. De azt is látta, hogy ezek közül sokaknak kifestett arcú nevetése mögött több fekete sírás csordul, mint a foltosruhájú asszonyok nevetôs könnye. És sok kifestett nevetés fekete volt, mint a szitok. Azután sokan -- ha nem látták -- ezt a kis, elôkelô, szép csomagot olyan fáradtan hurcolták, hogy néha meg-megálltak pihenni. Szegényke ment az Úton és ezeket látta. És csodálkozott, hogy mért oly nehéz az a kis csomag? És mért dalolnak olyan keveset azok, akik alig visznek valamit? Lám! a szörnyűzsák hordozók hogy tudnak énekelni! Milyen víg nóta vidámul ajkukon! És odament az egyik dalolóhoz, akinek arcán drágakôként csillogott a veríték. Odament és kérdezte, gyerekesen: -- Mit viszel? A daloló ránézett. Szemébôl annyi vidámság kacagott, hogy Szegényke felmelegedett ettôl a jó kacagástól. -- Az Életet viszem kisfiam, -- felelte és hangja vigasságot tilinkózott Szegényke szívébe. -- Nehéz? -- kíváncsiskodott Szegényke. -- Kinek milyen. Nekem nem, mert én erôs vagyok! -- De nézd, az ott szintén erôs, talán erôsebb, mint te és mégsem tudja úgy vinni. És nézd, az ô terhe nem oly nagy, mint a tiéd! -- Erôsebb, mint én? Nem lehet kisfiam. Szegényke összehasonlítva nézett elôbb a másikra, majd a dalolóra. A másik hatalmasabb volt. Hatalmas nagy vállakkal, széles, dagadó izmokkal. Olyan volt, mint maga az erô. De amint a daloló biztos, bátor szemét látta és szemén keresztül biztos, bátor szívét, akkor azt mondta: -- Te erôsebb vagy! Aztán odament a másikhoz. És megkérdezte tôle is gyerekes komolysággal: -- Mit viszel? A másik ránézett. Szemébôl valami vadság gyűlöleteskedett, hideget zuhantva Szegényke kis szívére: -- Hogy a hatvanhatszoros mennydörgôs mennykô csapjon ebbe a rohadt, büzhödt, rongy, piszok életbe ... -- átkozódott ajkáról szakadatlan ocsmánysággal a gyengeség. Szegényke bámész szemében riadtan ugrándozott az ijedtség. Fülébe éleseket hasított a szitok. Sietett. El, el a másiktól. Aztán tovább ment. Itt is, ott is megállt. Itt is, ott is kérdezett. Kifestett arcú nevetések feketén csaptak hideget lelkére, de akkor a foltosruhájú asszonyok nevetôs könnye szelíden permetezte a melegséget és felmelegítette az átkos sírástól, szitkos nevetéstôl hidegre fagyosított szívét. Egyszer jött egy szép, ôszhajú ember. Elôkelô, gondozott ruhában. A csomagja olyan volt, mint semmi. Szegényke megállt elôtte. Nézte. Az öreg ember két tiszta, kék szeme rámosolygott Szegénykére. Felhôtlenül mosolygott ez a két szem, mint nyári felhôtlen, kék ég. -- Bácsi, te nem viszel semmit? -- ugrott ki a kérdés Szegényke száján, mert nem látta meg a semmicsomagot. Az öreg ember mosolyogva mondta: -- De viszek kisfiam -- olyan mélyszívbôl jött ez a szelíd hang, hogy Szegényke tudta: ennek az öreg embernek nagyon mély a jó szíve. Olyan mély, mint egy feneketlen kút, mely telve van jósággal, és kimeríthetetlen. Olyan mint a mesebeli erszény, melyben egy az arany és hiába veszik ki belôle azt az egyet, ismét van benne. Olyan ennek az öreg embernek a szívében a jóság. Ad, ad, sokat, sokat és mégis, mégis van benne. Mindig van. És mindig ad. Az öreg ember, amint felelt Szegénykények, meglóbálta a semmicsomagot. Szegényke amint meglátta, csodálkozott: -- Csak ennyit viszel? -- Kívülrôl csak ennyit. -- Szegényke akkor már tudta, hogy a többit a szívében viszi. Az öreg ember hosszan nézte meleg szemével Szegényke nyílt, fehér homlokát, aztán elgondolkozva mondta: -- Kisfiam, jöjj velem! -- Hová? -- Nem megyünk messzire. Velem már nem jössz messzire. Mert én nemsokára megállok. Megpihenek, örökre. De addig jöjj velem. És beszélgess velem. Szegényke kíváncsiskodott: -- Mért menjek veled? -- Mert senkim sincs aki jönne -- s most elôször hallott Szegényke az öreg ember hangjából némi szomorú fáradságot. -- Nincs senkid? Nekem sincs. -- De mikor Szegényke mondta ezt, a hangjából nagy, bátor fiatalság büszkélkedett. -- Hát jöjj velem -- mondta az öreg ember. -- Látod én már csak addig megyek. Addig a kôig. Ott megállók, leülök s aztán kifekszem az Életbôl a nagy alvásra. Jöjj velem odáig. Neked adom ezt a kis csomagot. -- Mi van benne? -- Majd meglátod. Szegényke ment az Úton az öreg emberrel. Mentek az Úton. Beszélgettek. S aztán odaérkeztek a kôhöz. Az öreg ember megállott, ott, az élete határkövénél: -- Most búcsúzunk Szegényke. Te tovább mégy és én is tovább. Csakhogy az utaink szétválnak. Szegényke megállt. Állt. Nem tudott mit mondani. Pedig agya feszülten kereste a szavakat, de ajka is állott. Az öreg ember leült. És a semmicsomagot kezdte bontogatni. Szegényke most elfeledte a búcsút, most csak a csomag tartalmát leste kíváncsi, kérdô szemmel. Az öreg ember amint bontogatta, így beszélt: -- Látod, ebben a csomagban vittem az életemet. Könnyű volt az életem, mint ez a csomag. -- Mért volt könnyű? -- Mert nagy volt gazdagságom. -- Akinek nagy a gazdagsága, annak könnyű az élete? Az öreg ember furcsán mosolygott: -- Könnyű lenne az élete, ha tudná hogy vinni. Csakhogy akiknek nagy a gazdagságuk, azok tudják legrosszabbul vinni az életet. -- Hát hogy kell vinni? -- Jaj, édes jó fiam, azt nem lehet csak úgy elmondani. Mert hiába mondom, ha nincsen szív, nehéz lesz a legkönnyebb élet is. Szegényke még akart kérdezni sokat, sokat, de az öreg ember szép, fehér, megöregedett keze csendes íveléssel leintette: -- Ne kérdezz többet Szegénykém, mert már nincs idôm beszélni. Én már megérkeztem. Csak búcsúzni akarok tôled és neked akarom adni ezt a kis, könnyű csomagot. Könnyű életemet, nagy gazdagságomat. Szegényke szólni akart, válaszolva, de már akkor a semmicsomag a kezében volt s a szép öreg ember mély, kék szeme lecsukódva és beszédes mosolyos szája, mosolyos jóságba fagyva. Nem szólt többet. Megérkezett. Szegényke pedig idegenül állott az Úton a semmicsomaggal. Nem tudta mit csináljon. Ügyetlenül nézte a semmicsomagot. -- Könnyű volt az élete, mert nagy volt a gazdagsága. És most nekem is könnyű lesz az életem, mert nekem adta nagy gazdagságát. Azután megindult az Úton. De amint menni kezdett, a semmicsomag nehéz lett. Érezte, hogy nehéz. Mindig nehezebb. Már alig vánszorgott a semmicsomaggal. És amint így vánszorgott, egyszerre csak megpillantotta az egyik szörnyűzsákvivôt, akinek arcán drágakôként ragyogott a veríték és kinek ajkán vidám dal boldogosodott. És Szegényke mikor ezt látta, szeretett volna lenni szörnyűzsákcipelô, boldogan daloló, erôs, feszülô izmokkal életet dolgozó, drágakôverítéket izzadó. És Szegényke, akinek élete éppen úgy ment az Életben, mint ô az Úton, Szegényke, aki ezenközben már erôs ifjú lett, azt gondolta: -- Nem viszem én ezt a nehéz semmicsomagot, mert nem tudom vinni. Nem kell nekem a nagy gazdagság, mert túl nehéz. Szétosztom ezt a nagy gazdagságot, ennek is, annak is. Kevés gazdagsággal sokaknak adok rövid Örömöt, de örömöt adok! És rohanva rohant az Úton, ehhez is, ahhoz is, itt is adott, ott is adott, itt is köszönték ott is köszönték. Szörnyűzsákot boldog dallal vivôknek és foltosruhájú, nevetôs könnyű asszonyoknak adott. És a hálás köszönetek boldogan simultak szívére. Egyszerre meglátott egy szörnyűzsákvivôt, akinek görbült ajkáról nagy, nehéz, ocsmány szavak fekete gyengeséggel átkozták az életet. -- Ennek nem adok -- gondolta -- mert feketén káromolja a szép létet. Ennek nem adok. De amint meglátta, mily rettentô erôfeszítéssel kínlódik, mily rémesen éhezik, megsajnálta, hozzáment és adott. Annak szemében különösen ágaskodott fel egy láng: a váratlan öröm és a meg nem halt szeretet lángja. És a láng Szegényke lelkét is átfogta nagy-nagy jósággal. És maradék gazdagságát mind felosztotta: átkosoknak és feketén sírok között. És minél kevesebb lett a gazdagsága, annál nagyobb lett a csomagja. Amikor már elfogyott minden gazdagsága, akkor ifjú, erôs vállára nehezedett a szörnyűzsák. Hirtelen nehezedett rá, hirtelen roppant válla. De aztán ifjú erôséggel felvetette magát és életes, örömös izmok feszültek karjára, arcán drágakôként ragyogtak a verítékcsöppek. Szegényke így ment az Úton a szörnyűzsákcipelôk és boldog dalt éneklôk közt. Vállára nehezedett a szörnyűzsák, ajkán muzsikált a boldog dal, szívében melegedett a nagy Szeretet. Így ment az Úton ... ======================================================================== Szivárvány I. Kôkeménynek hívták. S ez a név ráillett. Mert olyan volt, mint a kô: kemény. Hajlíthatatlan, lágyíthatatlan. Talán kettétörni lehetett volna, de ezt senki sem merte megpróbálni, mert Kôkemény volt, mert kôkemény volt. S az anyja olyan volt, mint mindegyik anya: melegszívű, puha, lágy és jó kezekkel csak a kedvét kereste. II. Kôkemény még gyermekkorában egy mesét hallott a szivárványról. Már nem emlékezett rá. Csak homályos körvonalakban maradt agyában: ... a szivárvány híd ... keresztül kell menni rajta ... a végén ott találod a kincset... a boldogságot?... S ô ezt a néhány megmaradt ködös szót megnagyította, kiszínezte, ragyogóvá fantaziálta. Tudta, hogy ezen a hídon: szivárványon ô keresztül fog menni. És akarta. És erre az útjára készült mindig. És ebben a készülôdésben türelmetlen lett. És ebben a türelmetlenségben durva lett. III. Egy napon rettentô vihar volt. A szél hosszúkat, fájdalmasakat vonyított, az esô úgy tombolt, mint megbomlott, fékevesztett vad. Iszonytatóan verte a földet és ijedten magosakat ugorva pattant százfelé egy csepp. A föld kapkodva habzsolta az esôt, a fű hosszan elnyúlt az ütés alatt, a fák ôrülten táncoltak a széllel. Rohant, dobbant, csobbant minden. Ôrülten örülô életneklobbanás volt ez. Kôkemény szeme fénylôn ugrált az esôcseppekkel, meredten bámulta a tobzódó vihartáncot, mozdulatlan állott és bámult, bámult, bámult. De az agya dolgozott és már messze szaladt képzeletben. Hatalmas mellét néha kitágította az odaszorult levegô, hogy aztán sípolva hördüljön száján ki. Két szempár villant össze ijedten, mikor így látták Kôkeményt. Mert a hirtelen kitört vihar nem engedte ki a lányt. A lány szerette Kôkeményt, de Kôkemény, bár mindig találkozott vele, még sem látta meg ôt soha. És most az anya és a lány, a kettô, aki ôt szerette, ijedt rémülettel nézte egymást. Amint ott látták állni Kôkeményt, már tudták: menni fog. A két, végtelen, életreszóló szeretet összebújt és egymást hangtalanul vigasztalva fogott kezet. A vihar megszűnt. A nap ismét diadalmasan ujjongott a földön és sugarai Kôkemény szép, szôke fejét aranyosra csókolták. Kôkemény hirtelen megfordult. Ránézett anyjára és a leányra. Aztán szótlanul fogta botját és indult. Az anyja szíve fájdalmat jajdult: -- Fiam! ... Fiam! ... Kôkemény megfordult. Nem szólt, de szemébôl több kérdés ugrált, mint ezer szóból. -- Hová mégy? -- sírt tovább az anya hangja. Kôkemény fellendítette jobbját és kinyújtott karral, erôs, kemény kézzel az eget mutatta. És ott, ott, a még el nem múlt felhôkön, ott szivárványosodott a híd. Aztán elment. Nem hallotta, hogy két szájból féltôn, kérô sírással csuklott ki a: -- Maradj! A két ottmaradott egymásra nézett és az emberi égbôl, szembôl megeredt esôvel, síró fájdalommal siratták azt, aki elment. IV. Kôkemény pedig ment. Döngô, súlyos léptekkel és szeme állandóan a szivárvány színeit itta. És egyszerre csak már ott állt a szivárvány-híd elôtt. Akkor mellébôl hosszan, elnyújtottan egy sóhajt sípolt ki. Aztán merész szemmel mégegyszer körülnézett, szemében olyan fitymálás ágaskodott, mintha nem akarná ezt a világot többé látni. Azután rálépett a híd elsô fokára. Térdig süllyedt az ibolyaszínben. Csak erôlködéssel tudta lábát húzni. Oly sötét, letompult, merésztelenítô volt ez a szín. Úgy ráfeküdt ez a lila sötétség, hogy menekülve sietett a kékre. Ott már világosabb volt. A lépés könnyebb. Barátságosabb. De ez a szép kékség az anyja szemét vágta az agyába, az anyja intô, féltô, kérô szemét. Kôkemény dühöngve dobta el magától az emlékezést és felkúszott a zöldre. Ez haragos volt, mint megbomlott tenger. Lihegve ugrott a sárgára. Ez irigyet lángolt és Kôkemény most már meg sem állt, csak hörögve rohant a vörös félkörre. Azon megállt, mielôtt felfelé indult volna. Ott ragyogás kezdett táncolni szemében. S aztán könnyű gyorsasággal indult felfelé. És amint így ment, egyszer csak meglátta, hogy a félkör magaslatán áll valaki. Az a valaki széttárt karokkal állt. Kôkemény azt hitte, hogy ez az áldástosztó. Aranybíbor ruhában volt. S amint közelebb ért hozzá, látta, hogy két széttárt markából arany csorog. Kifogyhatatlanul csorog. És az arca ennek olyan volt, mintha márványból lett volna. Hideg, éles. Csak a szája volt más. Két, mély ránc gôgössé húzta. És a szeme odanézett, ahova Kôkemény nem látott. És ez a szem parancsolt. Kôkemény ekkor tudta, hogy ez a parancsoló. De úgy gondolta, hogy két aranyat csorgató markával áldást oszt. Nesztelenül közeledett Kôkemény. V. A parancsoló nem vette észre. S Kôkemény ekkor úgy látta, hogy a csorgó arannyal valami más is csorog. Nehéz, sűrű, vörös valami. Vér! Kôkemény szívébe ijedten ütött egyet ez a vér. És ez az ijedtség leejtette szemét. De ekkor meglátta saját lábát. Rettentô! Hisz csizmája csupa vér! Hisz vérben jött idáig! -- Kinek a vérében? Kiknek a vérében? -- dobolt rémülten szíve. A parancsoló észrevette. Észrevette azt is, hogy Kôkeményt a tétovázás egy percre megállította. -- Ide jöjj! -- parancsolta oly döngetô hangon, hogy Kôkemény még jobban megmeredt. A parancsoló szeme parancsot szúrt Kôkemény szemébe. De Kôkemény parancshoz nem szokott kôkemény koponyája engedetlenül lendült hátra s aztán így hátralendült, dacos fejjel, így állta a parancsoló szemét. A parancsoló szeme meredten, kitágultan csodálkozott. Kôkemény kinyújtott karral a parancsoló markából csorgó véres aranyra mutatott. A parancsoló megértette: -- Szereztem. -- Honnan? -- kapzsiskodott Kôkeménybôl a vágy. A parancsoló száján harsogó, gúnyos hahota rövideskedett: -- Mi közöd hozzá? Kell? Jöjj ide, adok neked! Kôkemény fellobbanó szemmel, hirtelen lépéssel mellette állt. -- Tartsd a markod! -- ez megint oly parancs volt, hogy Kôkemény fellendült keze visszaesett. S ekkor ismét az arannyal együtt csorgó vérre nézett. Bizonytalan fáradtsággal kérdezte: -- Mitôl véres? A parancsoló ismét hahotázott. -- Miért véres? -- újult Kôkemény hangja és hangjában sürgetés izgult. A parancsoló keményen ropogtatta: -- Minden arany véres. -- Mitôl? -- A vérbôl arany lesz. És az aranyból vér. -- Hogyan? A parancsoló türelmetvesztett haragos hanggal dobbant rá: -- Buta vagy! Tartsd a markod! Aranyat adok! Kôkemény egy pillanatra leejtette fejét, mintha agyában feleletet keresne: -- Mitôl véres? VI. Új parancs ütötte hirtelen fülét: -- Ne nézz le! Ide nézz rám! Ne nézz le! Mert ott a romlás vár! Kôkeménynek csak ez a parancs kellett. Az ô sohasem engedelmeskedô, vad szíve nagyot ütött mellében s az ütés visszhangja ott toporzékolt fülében. Csakazértisos, dacos fitymálással még lejjebb hajtotta fejét és kemény, büszke derekát is hajtásra kényszerítette, hogy még jobban lásson. Két, mély, szép, kék szemét merészen, élesen vágta le a romlása felé. És amint így, konok engedetlenséggel szembenézett romlásával: látni kezdett. Látott egy szívet! Egy remegô, ôt féltô, érte síró, ôt váró, érte reszketô, ôt szeretô, felé repesô szívet. Az anyja szívét! Egy fájdalmas, héttôrös, vérzô szívet! Egy anya szíve. Az ô anyjának a szíve. És e szív mellett remegôn reszketett egy másik szív. Ez is érte. A leány szíve. Kôkemény csak nézett. Nézett. Nézte a két szívet. És ekkor az ô kôkemény, makacs szíve is megindult. Halkan, szelíden ütögette a megbánást, a visszafordulás vágyát. VII. Lehajtott fejét oly nehezen emelte fel, mintha mázsás súly húzná, pedig csak két gyönge, neki sohasem parancsoló asszonyi szív remegése motozott agyában. Meg akart fordulni. De nem tudott. Hirtelen rémület csapta rá hideg ütését. Hát hol is vagyok? Hol vagyok? Mi nem enged megfordulni? Visszatérni? A parancsoló elégedett, gúnyos gyönyörrel kárörvendett vergôdô tehetetlenségén: -- Mit akarsz? Visszamenni? Miért? Miért jöttél akkor ide? Mért gázoltál arany véren keresztül, ha most vissza akarsz menni? -- és még sok-sok kérdést és mondatot zuhantott rá nyers nekilendüléssel a parancsoló akaratos szája, amit Kôkemény már nem is hallott. Csak egy gondolata volt. S ez a gondolat agyából vágyként bukott szívébe és szíve, mint gyors dob pergette: vissza, vissza! Ôrületes tremolóban verte ez a dob: vissza! A feje bódult volt: Vissza! Agya kábult: vissza! Vissza! Vissza! Vissza! A keze lázasan szerette volna simogatni azt a két szívet: vissza! A száján hörögve hördült: vissza! S aztán rettentô nagy hangon, süvítve, szélesen, remegtetôn ordította: -- Vissza! A parancsoló széttárt, mozdulatlan karja haragot vibrált: -- Menj! VIII. De Kôkemény nem mozdult. Nem tudott. Akart. De nem tudott. Halántékán kimeredten dudorodott egy ér, homlokáról veríték fakadt, ajkai tapadva szorultak egymásra, fogai, mint ôrült malmok ôrölték a hasztalan erôlködést. S aztán fáradtan vesztette el erejét. Két karja megsemmisülten verdeste térdét. S aztán állt. Csendesen. Megverten. Kemény koponyája mellére hullt. És állt. A parancsoló érdes, éhes, éles hangja ismét fülébe szaladt: -- Arra nincs kiút! Arra nincs visszaút! Csak hozzám jöhetsz! Vagy ... -- és véres, aranyat csorgató kezével oly lendületet ívelt, hogy Kôkeményben egy percre elakadt a levegô. És a szíve, a visszát pergetô dob is megállt egy percre. -- Hogy így ... Hogy ezt... Nem! Hisz ez lehetetlen! S aztán meglátta a parancsoló arcán a célhoz ért diadal kaján torzulását. Aranyat csorgató markait Kôkemény felé közelítette. Már ott volt a két meggémberedett, ocsmány marok, már ott volt az álla alatt. Felgôzölgött arcába a rájuk tapadt vér nehéz szaga. Elkapta arcát. Szemeit lehunyta, hogy ne lásson most semmit. -- A két szív már úgyis örökre ott maradt emlékezetében. -- Egy sóhaj hördült ki mellébôl s aztán magátmegadással, elszánt vakmerôséggel a lehetetlen utat választotta: fejét elôreszegve leugrott a hídról. Még hallotta a parancsoló, toporzékoló fékevesztettségét, de akkor már zuhant. Kitárt karral, fejjel lefelé. Le, le a hídról! Ahol ô a boldogságát akarta megtalálni. IX. S aztán elnyúlt a földön. Széttárt karokkal, arccal a föld felé feküdt. Átölelte a földet. Odabújt a földhöz. -- Az aranyból vér lesz, a vérbôl arany? Hogyan? Hogyan? Jaj, jaj! A vérbôl lesz az arany, vagy az aranyból a vér? Jaj, jaj! Hogyan? -- kalapálta agya szörnyű nagy káoszban, homlokát majd kiverte az ôrületes összevisszaság s aztán sokára-sokára tiszta gondolatot termelt agya és ekkor szemeire felhô borult és csordult a sírás belôle. -- Két szép aranyban volt -- sírta jajongva -- és én véressé tapostam ôket! ... Aztán fellendült és rohanva rohant haza. X. Berohant az ajtón. Ott ült az anyja. Kôkemény ott állt elôtte, majd leroskadt térde s aztán soha meg nem hajló kôkemény feje odazuhant anyja ölébe. Az anya örömös, ijedt csodálkozással simogatta lágyan drága, szôke fejét. A lány megmozdult. Ki akart menni. Kôkemény felemelte fejét. Ránézett és szelíden kitárt kezét nyújtotta felé: -- Maradj ... A lány hihetetlenkedve nézett rá, de a kinyújtott kéz úgy kért, úgy keresett, hogy puhán beletette a magáét. Kôkemény felállt. Az anya és a lány szemében a sírások utáni napos boldogság szivárványt ívelt. Kôkemény ekkor találta meg az ô igazi szivárványhídját. És csendesen, halkan szólt, de hangjából végtelen boldogság örömösödött: -- Keresztül mentem rajta ... ======================================================================== Meghajlás I. Valaki egyszer rútul megcsalta s nagy, hívô, bízó szeretetébe oly rettenetes sebet vágott ez a csalás, hogy egész énje felborult. A hite nagy, semmis teher lett, reménye vad düh, szeretete lihegô gyűlölet. Elôször így élt, felborultan, lelkevesztetten ácsorogva, aztán tombolósan keresve kiutat: bosszút! A munka gyönyöre, amit eddig kemény karokkal, vidám dalokkal élvezett, szintén nincstelen semmi lett számára. Hát nem dolgozott többet. De így ráfeküdt a munkátlanok nagy réme: a semmittevés. Idegenül állott a nagy munkátlanságban s a rém feléje hajolt és fülébe hánytorgatta csábos meséit. A férfi, éppen, mert idegenül, bizonytalanul állott, lassan nekiindult a csábos délibábnak. Rohanásra fokozódott nekiindulása. Tobzódva hajszolta a kicsiny életgyönyöröket s csak mikor elôzô munkássága gyümölcseit is felhabzsolta hajrásan, akkor torpant meg egy pillanatra. De akkor rohanása már oly sebes volt, hogy nem volt megállás. Hát vad nekikeseredéssel beledühösödött az életbe. És mert keresett, hát talált is mindenkiben hibát. Csak magában nem. Gyűlöletteljes acsarkodással leste az emberek szemét és újult hajhóval örült minden kis hibának. II. Egyszer -- agya ködösen szédült, szájából undorítón szaglott a bor, szeme feketén lobogtatta a gyűlöletet -- hangos szóval dobálta: -- Mert rondák az emberek! Köpni való szemét mind! Gyűlölöm ôket! Mert arra valók! Gyűlöletre! Átokra! Piszkos, nyomorult gazemberek! Mind! Mind! Nincs kivétel! -- és karja nagy ívben ütötte a semmit. A másik kedélyes nemtörôdömséggel nézett rá és széles-lassan mondta: -- Ha gyűlölöd az embereket, mért vagy köztük? -- Mi? -- hördült fel, mint mellbeütött. -- Na, igen -- folytatta kényelmesen -- ha gyűlölöd az embereket, akkor menj el. Olyan messze, hogy sose láss embert. Hagyd el ôket! -- és tovább ment. Gondolatok rázták le agyáról a ködöt: -- Hát jó. -- mondta magának. -- Elmegyek. Itt hagyom az embereket! Itt. Elmegyek. Olyan helyre, ahol sose találkozom velük. Ahova hangjuknak még foszlánya sem ér. De ne jöjjön akkor hozzám senki! -- itt újra fellángolt szeme. -- Mert jaj annak, aki megközelít! Százszoros átokkal bosszúlom meg magam rajta! Ne jöjjön hozzám senki! És elment, amint feltette. Egy magas hegy erdejében bújt meg. Nem lombos, vidám, madárzajos, virágos erdôben. Nem. Hatalmas fenyves volt. Sötét, hideg és néma. Csak lába ütött zajt, vagy melle fújtatott nagynéha, ha mászkált. Különben mindig csend volt körülötte. Nem volt zörgôs avar lába alatt, csak puha, síkos kis tücskék, amiknek földrehullása is zajtalan volt. Gyakran a fenyves végére ácsorgott, ahol már nem volt több fa, csak kopár, durva, kemény sziklák. Elfeküdt a sziklákon, semmittevôn, semmitgondolón bámult a magasba. De néha felült és feszülten meredt le, ahol mélyen, nagyon mélyen egy szürke sáv ásítozott. Néha apró pontok mászkáltak rajta, vagy kis kockák gurultak tova és utánuk szürkés fátyol húzódott. ... Emberek mentek, vagy szekerek gördültek az országúton ... Ha meglátta a mászkáló, ballagó emberpontokat, keze ökölbe csapódott, ajkáról száz szitok bűzlött. Néha, ha nagyon magosra csapott gyűlölete, vadul öklözte a hatalmas sziklatömböket, feszülô izmokkal rugaszkodott nekik s hogyha tehette volna, már nem egyet görgetett volna le, hogy agyonpréselje az alantmenôket. De így, csak vadul, tehetetlenül csapkodta a kemény megmozdíthatatlan sziklákat, addig míg kimerülten a vad tánctól lezuhant rájuk és mitsemtehetô dühében mérgesen csikorgatta a gyűlölet keserű ízét. Ilyen gyűlöletroham után aztán napokig, hetekig nem mozdult odújából, csak sötéten, feketén bámult maga elé és sötét, fekete gondolatokkal játszott. Sötét, fekete szemmel kaparta a magos, égnek rugaszkodó fenyôket. Összehasonlította magát a fenyôvel: -- Ilyen magos, egyenes, hatalmas vagyok én! Kemény. Hajlíthatatlan. Nem hajolok meg, Nem! Mint a fenyô. Jöhet rémséges vihar, meg nem hajol. Gyökerestôl kitépheti, de meg nem hajlíthatja gôgjét! Hát én is! Én is! Meg nem hajolok senkinek! Nem én! A Halál, a nagy Vihar majd kitép engem is gyökerestôl, de addig meg nem hajolok! -- és tovább kuszálta megbomlott gondolatait. III. Egyszer megint ott feküdt a forróra izzott sziklákon és dühös szemmel kémlelte a mélyben kanyargó országút emberpontjait: -- Hej! Ide jertek! Hozzám merészkedjetek! Csak egy, egyetlenegy jönne! -- keze görbülten markolta a sziklát -- Hej! hogy zúdítanám rá gyűlöletem minden poklát! Csak egyszer jönne, egy! -- és tovább zuhogott szájából a sötét vágy. Aztán visszaindult odújába. Ment a hatalmas némaságban, csak Iába döngette zajra a földet. -- Bácsi! -- egy kérô hang szólalt meg a háta mögött. Az elsô emberi hang a nagy hallgatás után fejbeverte és nem tudott mozdulni. -- Bácsi! -- kérte újra a hang. Akkor dühödten, hirtelen megfordult. Egy gyerek állt elôtte, összetépett nadrággal, mocskos, poros arccal, kócos hajjal. Szeme nagyot nyílt: itt van! itt van! Végre! Az elsô! És hirtelen kézzel megragadott egy nagyobbacska fenyôt, szilaj, vad erôvel egyszerre kirántotta, ütésre emelte. A gyerek nem látta az ütni készülô mozdulatot, csak a rántó erôt és elcsodálkozott: -- Milyen erôs vagy te! -- mondta ôszinte bámulattal és mosolygó, kék gyerekszeme tisztán simogatta a dühöngô arcát. A férfi ütésre emelt keze lehervadt a gyerek dicsérô bámulatától. -- Te nagyon erôs vagy, bácsi! -- folytatta a gyerek. -- Mitôl vagy ilyen erôs? Szeretnék én is ilyen erôs lenni! A múltkor egy gallyat akartam letörni és nem tudtam! És te egy egész fát ki tudsz húzni! Hogy kell azt csinálni? Ugye én nem tudnám? Te kitôl tanultad? Vagy ezt nem lehet tanulni? -- és édes gyerekséggel öntötte magából a szavakat. A férfi értetlenül hallgatta. Gyerek. Nem ember. Csak gyerek. Persze. Mért is gyerekkel találkozott elôször?! A gyerek pedig csak beszélt. Már hallgatta a gyereket. -- Ezt is ki tudnád húzni? Ugye nem? Ez nagyon nagy! Akkor felszegte fejét: -- Ki. -- Igazán? -- csillant örömösen a gyerek szeme. -- De nem hiszem. A férfi odalépett és egy-két csavarással ezt a fenyôcskét is a halálnak dobta, A gyerek ujjongott. A férfi, hogy megmutassa erejét egy harmadikhoz lépett, azt is kihúzta és a negyediket is, az ötödiket is, tizediket is, vadul kéjelgett saját erejében, erejének megbámultatásában. A vad erôtombolás után lihegve állott. A gyerek szeme csillogott: -- Te hol lakol? -- kérdezte. -- Itt! -- felelt fújtató mellel. És csak állt diadalmasan, hogy erejét megmutathatta. Aztán elvitte a gyereket az odújába. A gyerek ôszintén megbámult mindent. Mint minden gyereknek szokatlant. Bámuló, csodálkozó kíváncsisággal kérdezett száz apró csacsiságot és minden feleletért dicsérve hálálkodott. Messzirôl halk kiáltás, hívás hallatszott. A gyerek felfigyelt: -- Engem keresnek! -- és kiszaladt. A férfi utánament. Ismét jön valaki! De ki? A gyerek kiáltott. Gyenge hangja eltévedt a fák között és a hívó kiáltás tovább keresett. Akkor a gyerek a férfihoz fordult: -- Kiálts te! Te erôsen tudsz kiáltani! A férfi hallgatott. -- Hallod? Kiálts! kiálts! De a férfi hallgatott. A gyerek szaladni akart a hang felé. -- Maradj! -- kiáltott rá a férfi és kemény, erôs kézzel markolta karját. IV. Valami villant a fenyves messzi sötétjében. -- Már jön! Már jön! -- örült a gyerek. A férfi mellét szorongatta a kiújult gyűlölet. Sötétlô szemmel nézte a közeledô villanást. Egy lány jött. A gyerek boldogan szaladt felé: -- Itt vagyok! A férfi csak nézte, amint a boldog megtalálásban egymásra kacagtak. A lány lehajolt és kedveskedô kézzel cirógatta a gyerek arcát. Aztán haragudni próbált, de a megtalálás-öröme meglágyította a feddô szavakat: -- Te haszontalan! Hát szabad ilyesmit csinálni? Úgy megijesztettél! Mért mentél el mellôlem? -- Nem akartam messze menni, de aztán nem találtam vissza. Igazán, hidd el, nem akartam messze menni. Aztán eltévedtem és sírtam és féltem. Aztán jött a bácsi és akkor már jó volt... -- és a férfi felé mutatott. A lány csak most vette észre. Felegyenesedett, felément. Kinyújtott kézzel. A férfi csak állott. Félszegen. Nem tudta mit csináljon. De arca sötét, komor volt, A lány eléje állt. Kinyújtott kézzel: -- Köszönöm, hogy vigyázott öcsémre! -- és mikor kinyújtott keze még mindig kézfogástalanul meredt a férfi elé, akkor tiszta szeme csodálkozva belebámult a férfi vad arcába. A férfi arca megvonaglott ettôl a tiszta nézéstôl. De nem szólt semmit. A lány bizonytalanul ismételte: -- Köszönöm ... -- és keze leesett. És mert a férfi még mindig hallgatott, megfogta a kis fiú kezét: -- Menjünk haza öcsi! De a gyerek a férfi mellé ment: -- Szeretnék még itt maradni -- mondta kérôn. A férfi csodálkozva hajolt a gyerekhez: -- Itt akarsz maradni? -- kérdezte. -- Csak néhány napig -- kérte a gyerek -- olyan jó itt. -- Hát maradj! -- mondta a férfi. A lány ellenkezni akart. -- Itt marad! -- mondta a lánynak a férfi nagy határozottsággal. -- Nem bánom -- felelt a lány. -- De vigyázzon rá nagyon! Két nap múlva érted jövök -- mondta a gyereknek, aztán megcsókolta és elment. A féri meg szótlanul bámult utána. V. A két nap hamar múlt el. A férfi mint egy gyerek, úgy játszott a kis fiúval. A hátán lovagoltatta órákig, megengedte azt is, hogy ráüssön, ha lassan ment. Fenyôtobozokat szedett, botokat faragott, mindent megcsinált, amit a gyerek akart. Néha fellángolt benne a lenyelt gyűlölet, de a gyerek csilingelô nevetése, kedves hangja mindig gyôzedelmeskedett. A két nap hamar múlt el. És a lány eljött, hogy elvigye a gyereket. A gyerek búcsúzott a férfitól. A férfi meredten állt. Valami nagy köd szállott rá. Homályosan hallotta a fiúcska búcsúzkodó szavait, homályosan érezte, hogy egy csöpp gyerekkéz simogatja hatalmas, kemény öklét, hogy egy édes, puha gyerekszáj melegíti komor, vad, hideg arcát, ködösen hallotta a lány köszönô, városbahívó szavait, ködösen látta, hogy mennek lassan elfelé, a fiúcska visszaint és mennek, mennek a fenyôerdô néma komorságán, a fekete csenden keresztül, mennek a napsugárba, világosságba, szép zajba, Életbe. És ô egyedül maradt. VI. És ô egyedül maradt. És a köd leszállt szemérôl, két bizonytalan, szemébôl folyó cseppben. Mikor érezte, hogy hideg arcát forróra szántja a két csepp, akkor feltoporzékolt benne a leszorított düh. Öklét rázta az elmentek után és száz szitokkal szidta magát, hogy nem bántotta ôket. Aztán lecsapta magát a földre és a fák csendjébe üvöltötte bele síró dühét. Az erdô pedig néma maradt, a fenyôk részvétlenül meredtek a magasba. Hej! egy lombos erdô most szívére borulna, ezer édes suttogással, madárdal csattogná körülötte a vigaszt és napsugár csókolná le a fáradt könnyeket. De így... Napokig járkált még komorabban, mint eddig, de járkált szüntelen, mint börtönbe zárt. Szívét rágta a vágy: utánuk menni: nem haraggal. De esze a felparancsolt gyűlölettel akarta kitépni ezt a vágyat. Káosz volt benne és körülötte. Ellentétes gondolatok és érzések vibráltak benne és körülötte. S a végén már nem bírta: -- Hiányzik nekem a gyerek! Hiányzik nekem, mert... -- itt elakadt gondolata, csak eddig a mertig ismételte vagy százszor is s aztán csak nagysokára merte hozzátenni: -- Hiányzik nekem, mert ... szeretem! -- s mikor bizonytalanul kimondta ezt a szeretetet, amit a kis gyerek nyitott elvakult szívében, akkor felzuhogott benne az évek óta eltemetett szeretet. Hatalmas forrósággal tört ez benne fel. Évekig parancsolta el magától a szeretetet s most egyszerre rázuhant az évek gyűlöletes ürességében felhalmozott szeretet, amelyhez hosszú ideig nem nyúlt, nem akart nyúlni. És most hagyta végig ömleni magán a szeretetnek ezt a hatalmas tűztengerét. Szerette a gyereket, szerette a lányt is, szerette az erdôt, a sziklát, a mélyi országutat, az életet! Elôször csak szeretett. Aztán remélni kezdett, hogy van még másutt is szeretet; lám hisz ô évekig gyűlölt, aztán most mégis szeret! Aztán szerette volna hinni, hogy igen, van még szeretet. Aztán kezdte remélni, hogy megtalálja ezt a hitet. De ha meg akarja találni, akkor keresnie kell. Hát elment keresni. Keresni a hitét. VII. Elment. Elhagyta a sötét, hideg, néma fenyôerdôt, gyűlöletének évekótai tanúját. Elment. A világos, meleg, zajos erdôbe. Ahol lágy takarót borított a földre a fű. És amint állt a napsugárban, melegben, énekben, felújult emlékében nagy gyűlölete. Megszégyenülten hajtotta meg kemény, kevély derekát és belesírta az erdô szépségébe nagy, önvádoló panaszát: -- Gyűlöltem és nem szabad gyűlölni! Rossz voltam és nem szabad rossznak lenni! Haragudtam és nem szabad haragudni! Ölni akartam és nem szabad ölni! Nem szerettem és szeretni kell! Gyűlöltem és nem szabad gyűlölni! Gôgös, meghajolni nem akaró fejét mélyen belefúrta a földbe és sírástól forró arcát vigasztalva hűsítette a harmatos fű. Aztán szívébe szállt a béke és felállt és csillogó szemmel itta a rég nem látott szépségeket. Szétvetette karját, mintha magához akarná ölelni mindezeket. És gyűlölettôl megtisztult szája fenséges magnifikáttal köszöntötte a megérkezett Szeretet: -- Magasztalja az én lelkem az Urat, mert megtaláltam a Szeretetet! Magasztalja az én lelkem az Urat, mert megtisztított a megtalált Szeretetben! Aztán tovább ment. Messzirôl barátságot integetett felé egy kis ház fehér fala, egy kis kert fehér virága, fehér illata. Gyors léptekkel közeledett a ház felé. A kert felé. A kertben a lány foglalatoskodott. Amint észrevette a közeledôt, a kerítéshez ment és várt. A férfi megállt a kerítés mellett. Másodszor hajtotta meg kemény derekát, most egy lány tiszta homloka elôtt. És mélyen meghajolva mondta: -- Megjöttem ... A lány szeme napsugarasan ragyogott és nézett rá ragyogásba szaladt szemmel, mosolyos szájjal és boldogan nyújtotta felé fehér kezét. És a férfi mélyet hajolt a fehér leánykézre. ======================================================================== Felszabadított félelem Úgy nôtt fel egyenesen, vadul, mint az erdôk mélyén a hatalmas fa, mely büszkén nyújtózik az égnek s olyan gôgös volt, félelemnélküli, mint a kôszikla, mely rendíthetetlen nyugalommal kicsinyli le a maga alatt levôket. Egész élete ilyen gôg, ilyen büszkeség volt. A kôszikla tudja, hogy ôrületes rombolást végezhet, irtó kavarodást idézhet élô a völgyben, ha egyszer megindul lefelé. S ô is tudta ezt. És egyedüli volt, mint a kôszikla: És gôgös. Ôt mindenki félte, ô senkit sem félt. Sohasem félt. Már gyerekkorában is ilyen volt. Nyurga, hosszúranôtt legénykorában egyszer az erdôbe ment. Nem egyedül. Többen voltak. Már jól az erdô közepét járták, mikor nehéz sötétség mászott a fákra, sűrű, forró levegô terjengett, amelybe olykor-olykor éleset sivított a vihar elôreszaladt szele. A többiek sietve kerestek valami menedéket s egy sziklaodúban találták meg azt. Ô velük ment, de nem bújt el. Ott állt a fák között. A szél magosra borzolta haját. Aztán kitört a legteljesebb vihar. Hatalmas dördülésekkel robbant ki az esô. Óriási, zuhogó vízoszlopok tartották, támogatták, a zuhanó felhôket. S ô állt mozdulatlanul. A sötétségbe kísérteties, haragos fénnyel hasogatott a villám. És mintha hatalmas sziklatömbökkel tapsolt volna láthatatlan, hatalmas valaki, olyanokat csattant. S ô állt mozdulatlanul. Egyszerre nem messze tôle, recsegô élességgel, dühödt gyorsasággal sárgás-fehér fény szaladt egy fán keresztül a földbe. A fa abban a pillanatban égô fáklya lett. De a lángokat azonmód megsemmisítette a zuhogó esô. Az odúbabújtak szemébôl borzalom nyílalt. A félelem fehérre mázolta arcukat és a rémülettôl elgyengülten tántorogtak a szűk, sötét odúban. Odazuhantak a földre, vacogó, reszketô karral rejtették el arcukat. Ô pedig állt mozdulatlanul. S mikor az egyik kitekintett, úgy látta ôt állni magosra nyúlva, végigázottan, de egyenesen, hatalmasan, nem remegôn, úgy állt a megbomlott szörnyűséges viharban, rohanó esôben, mint egy nagy, hatalmas felkiáltójel. A kitekintô rémülten kapta vissza fejét, rémülten dadogta a többieknek: -- Nézzétek!... Ott... ott áll ... áll! ... nem fél! ... Erre a többiek is kidugták ijedt fejüket és szemükben valami érthetetlen, gyerekes, ôszinte csodálat áradt szét. És ettôl kezdve szaladt széjjel bátorságának, soha nem félésének nagy híre. És ô élvezte azt az ôszinte bámulatot. Elôször élvezte, aztán megismerte a bámulat erejét, hát kihasználta és meghunyászkodóvá tette az ôszinteséget. És mert olyan embernek, aki elôtt meghunyászkodnak, könnyű a dolga, hát neki is könnyű volt elérni mindazt, amit akart. Sokat akart és sokat ért el. A soha nem félés, a soha meg nem rettenés, a minden parancs teljesítéséhez szokott hideg nyugalommal érte el, hogy hatalmas parancsoló lehetett a többiek felett. S a többiek görnyedt hunyászkodással, szapora pislogással lesték arcát s arcáról a végzést. Bizony, sok szívet dobott nehéz szomorúságba, sok arcra húzta rá az elkeseredés vad, ráncos kétségbeesését, sok szembôl csikarta ki egy-egy merész akarata a fájdalmak nedvét, sokak életét lendítette könyörtelenül a szegénységbe, sötétségbe. S erre sosem gondolt. Ennek még a sejtése sem ugrott fel soha az agyában. Sôt. Mindig különösen jónak gondolta magát. -- Lám, hatalmas és bátor vagyok! De gôgömben sem feledkezem meg rólatok gyáva kicsinyek -- és hangos zörgéssel, leereszkedô kegyességgel sértô lármával dobta a pénzt és öntelt gôggel zsebelte be a kikényszerített köszönömöket. De a félôk bátortalanságukkal nem szerették. Egyszer aztán találkozott egy fiúval. Dalosajkú, boldogmosoly, vidám, ficánkolókedvű, fiatal fiúval. Lehetett vagy tizenhét éves. Vidám, tiszta dal csengett ajkán és vidám, boldog szökelléssel és fiatal szelességgel szaladgált a mezôn. Csak hallgatta irigy füllel ezt a boldog muzsikát, nézte irigy szemmel ezt a vidám gondtalanságot és lassan-lassan az irigység, az irigy vágy puha nesztelenségével, ravasz számításával indult felé. Azt hitte, ezt a vidám gondtalanságot is magáévá parancsolhatja. A fiú már pihent a pázsiton. Gyors füttyszóval mulattatta magát, míg egy botot faragcsált. Majd örömös hirtelen ugrott fel és mire sem számítón, hirtelen pillantotta meg a férfit. Oly hirtelen pillantotta meg a nagy egyedüllét hiedelmében, hogy megijedten hátrált és elejtette a botot. De a következô pillanatban már mosolygott. -- Juj, de megijedtem -- kacagta és a bot után nyúlt. -- Szoktál félni? A fiú szeme csodálkozásra kerekedett, kitágult szemmel nézett rá. A tiszta szem mélyén lehetett látni a félés bizonytalan vibrálását. -- Mindenki szokott félni -- mondta csendesen. A férfi keményen húzta ki magát és éles, fületvágó hahotával dobta rövid, határozott válaszát: -- Én nem félek soha. -- Soha?... De azelôtt régen ... mikor még ... -- Akkor se! -- újult a kemény hang. A fiú leejtette fejét: -- Hogy lehet az? Az nem lehet jó. Most a férfi ámult el döbbenten: -- Mi? ... -- Jó félni -- mondta a fiú. -- Jó félni. Mikor az ember úgy fél, reszket, remeg, aztán hirtelen kisüt a nap és ragyog minden és kipattan, hogy kár volt félni, hogy minden rendben van. Olyan jó ez. Úgy szalad ilyenkor a lélekrôl a félelem és olyan jó ez. Olyan könnyű lesz minden és úgy ragyog ilyenkor minden ... Hát ezért... ezért a könnyűségért, ragyogásért jó félni. A férfi elôször ámultán hallgatta, aztán gúnyba szaladt szája és kicsinylést szúrt szeme és valami különös lenézéssel, megvetéssel, gúnnyal mondta: -- Félsz apádtól, hogy megver, ha rossz voltál, aztán elmaradnak a pofonok és örülsz és ragyog minden ... hahaha!... -- és kacagásában éleset nyílalt a gúny. A fiú feje szomorú íveléssel mellére esett: -- Nincs apám ... -- mondta csendesen, halkan és nagyon szomorún. -- Hát mitôl félsz, ostoba?! -- vágott kegyetlenül az elszomorodott csendbe, mert kemény, bátor lelke nem tudta megérteni a lágyan félô lelkek finom rezdüléseit. -- A sötétségtôl? Villámtól? Mennydörgéstôl? Az erôsebbtôl, aki megver? A fiú lelke új lágyságot talált: -- Az erôsebbtôl, aki megver: az édesanyám szemétôl. Szomorú szemétôl. Fájdalmas szemétôl. S aztán örülök, ha szomorú szeme ragyogásba szalad. Itt elakadt a férfi gúnyolódása és meredten nézte, amint a fiú gyors rohanással iramodott tova. -- Anyjához szalad -- gondolta -- anyjához, hogy ragyogjon az anyja szeme. És hirtelen felbukfencezett gondolataiban anyja emléke. Le akarta rázni agyáról a nyomasztó gondolatokat. Hiszen jól gondoskodik anyjáról, megvan mindene amit akar. Egy öreg asszonynak mi kell még? De ragyog-e szeme? Örül-e? Szeret-e? Mit? Kit? A fiát? Ki a fia? Mi a fia? Mit jelent ô anyjának? Azt az összeget amibôl nyugodtan élhet? De kell-e anyjának pénz? Hirtelen nagy szomjúság fogta el anyja után. Szeretete után. De hogy menjen most szeretetet koldulni, mikor sose kért belôle? Hisz anyja nem is gondolhatott szeretettel rá. Mért szeresse? A pénzért, amit gôgösen odadob neki? Lehet az anyai szeretetet pénzért megvenni? Különben is, ki szereti ôt? Senki. Fél mindenki tôle. De nem szereti senki. Fél mindenki tôle. Fél! -- Az anyám is fél? -- egyszerre rémülettel szakadt rá ez a kérdés.-- Az anyám is fél? Ha fél, nem szeret, nem szeret! S ez a hirtelen rászakadt gondolat rémülettel töltötte el. Egyszerre felkavargott lelkében az a nagy sivárság, szeretetlenség, amiben eddig élt. Hogy nem szerette senki. Nem óvta senki félôn. Valamikor, valamikor, régen az anyja óvta, féltette az anyai szeretet minden melegével, de ô durván eldobta magától ezt a meleget, melynek hiányát most kezdte érezni, hogy egy fiú ragyogó szemébôl, puha hangjából kicsobbant a nagy szeretet melege. Hát lehajtott, megszégyenült fejjel indult anyjához, hogy megkeresse, visszahódítani próbálja az anyai szívet. S itt zuhant rá az ismeretlen, nagy félelem. Félt. Félt, hogy nem találja meg, hogy eddigi durvaságával, nemfélésével kiölte ennek a szeretetnek állandó, kedves lángját. S mikor ott állt anyja elôtt reszketve, remegve, akkor oly széles volt ez a félelem, hogy ez a félelem kicsavarta szívébôl minden vérét és úgy érezte, hogy a szíve fülébe ugrottan kalapálja a félô milesz vad ijedtségét. Anyja megijedten fia félelmétôl, félôsen aggódó szemmel nézett rá és elcsuklón kérdezte: -- Mi történt fiam? Ô meg felemelte leejtett fejét és ijedt meneküléssel kapaszkodott szeme az anyja aggódó szemébe. Nehezen, dadogva nyögte: -- Anyám ... Erre a bizonytalan, dadogó szóra anyja két meleg karjával biztatón ölelte át: -- Fiam ... A férfi egyszerre érezte lelkén keresztül zuhanni a soha el nem veszthetô szeretet hatalmas árját és elgyengülten ettôl a hirtelen rácsapodó szeretettôl térdreesett anyja elôtt: -- Úgy féltem ... úgy féltem ... -- mondta még mindig némi ijedtséggel. -- Kitôl? Mitôl? De aztán bátorrá lett hangja, bátor és örömös, érezte, hogy szaladt lelkérôl a félelem és olyan jó volt ez. És örömös, megkönnyebbült, bátor hangon mondta: -- Úgy féltem anyám ... és látom, hogy hiába! És oly boldog vagyok, hogy hiába féltem és úgy ragyog most minden! ... Az anyja a néma szeretet végtelen finomságával simította meg fejét. -- Jó félni anyám ... -- mondta sokára nagy bizonyossággal -- jó félni. És örülni, hogy hiába féltünk. És könnyű lett minden és ragyogott minden. És az örömösen felszabadított félelem messze szaladt. ======================================================================== Jajsimító Felfelé ment. A magos hegyre akart jutni. Magas volt a hegy. És nagy a fáradság. De ott akart lenni! A tetején! Nagy akarással ment tehát. Néha letört a nagy akarása kimerült lihegésbe. Ilyenkor meg-megállt. De nem nézett vissza. Akkor is, megállva is, csak felfelé nézett. Nem az utat nézte, amit megtett, hanem amit meg kell tennie. És minél feljebb ért, annál jobban verte a fáradtság. Ilyenkor sokáig állt. Sokáig fúrta akaratos szemével a megteendô utat, addig míg újultan feltombolt benne a felfelé való törtetés. És ment felfelé. Lihegve, bukdácsolva. Néha el-elcsúszott, ilyenkor görcsös, durva kezekkel markolta a körülötte levô bokrok szép, friss leveleit s aztán szitkosan vagdosta hervadásba a markában maradt, letépett leveleket. És még azon gondolat árnyéka sem vetôdött agyára, hogy ezek a durván eltépett levelek segítették feljebb, mentették meg a visszacsúszástól. És ártatlan, szép kék virágokat taposott holttá. És nem gondolt sem bokrokra, sem virágokra, csak magára és a felfelére. És aztán felért. Zúgó feje rettentôket kalapált, lihegô melle rettentôket hörgött. Csak elvágódott pihenni. Pihent csukott szemmel. Maga sem tudta meddig. Aztán felült, hogy körülnézzen. És ijedten ugrott egészen fel. Mert nem látott! Sűrű, nehéz, fekete éj mászott lentrôl felfelé és kapkodta, habzsolta, falta magába a még meglevô szürkületet. Éjszaka volt. De csillagot nem látott. Semmit sem látott. Csak halk, titokzatos lépteket hallott. És érezte, hogy valaki mellé állt. Félelem csorgott rá és nem tudott mozdulni. Csak szemével ásta maga elôtt a sötétséget. Félelem rángatta száját. Fülével belefúródott a sötét csendbe. Nem hallott semmit. Megdühösödött magára. És mert dühös ember nem fél, hát meglóbálta kezeit maga körül. Nem volt ott senki. De azért kérdezte: -- Nincs itt senki? -- Itt vagyok, -- mondotta egy titokzatos hang, olyan nagyon halkan, hogy benne ismét felújult a letört félelem. Nyílott is a szája, de a rémület nem engedett rajta hangot ki. Csak tátogott rémülten. És nagy reszketés rázta egész testét, mint üres zsákot. És érezte, hogy egy kéz megfogja a fejét szelíden, lassan, de rettenetes nyilalásokkal hidegítette fején lágy, puha ujja a kényszerítést: nézz le! Hogy muszájosan lökte szemét lefelé. És mégsem látott. A lágy puha ujj megcirógatta szemét. Fájt a cirógatás és látott. Távolban, a sötétségben piros lángocskák táncoltak. Jaj! Mi ez? Csak falta szemével mohón a piros lángocskák képeit. Különös kis lángok. Mozognak. Jobbra-balra. Milyen szomorúan pislog némelyik. Milyen hatalmasan lobog olyik. Mély megértés kezdett himbálódzni agyában. Mik ezek? Szívek! Miért látom ôket? És mit akarnak? A titokzatos ujj most megpréselte fülét. Szörnyű! Hallotta onnan lentrôl, messzirôl a hangokat. Jajgatásokat. Hosszú elnyújtott el-elbicsakló fájdalmas ordító, szenvedô jajokat. Mind fülébe szaladtak, mind szívére hullottak és megmarkolták szívét. Akkor nagyot lendült és nekiszaladva a sűrű sötétségnek rohanni kezdett lefelé. És minél lejjebb ért, annál világosabb lett. Mire egészen lent volt, a nap egészen fent volt. És füle nem hallotta már a jajokat. De azért tudta, hogy vannak. És keresni kezdte. Összehúzódottan, nagy magábaeséssel kereste a jajos szájakat. És ha talált jajgatót, annak megsimította szenvedô arcát. És addig simogatta, míg elsimította a jajt. Akkor boldog volt és új jajgatót keresett. És minden elsimított jaj után boldog mosolyú arccal hálálkodott: -- ... hogy megláttam a lobogó szíveket, hogy meghallottam a szörnyű jajokat, hogy nem maradtam átokmagasságban, szitoksötétségben, hogy visszatértem áldásmélységbe, békevilágosságba: köszönöm, köszönöm, köszönöm!