Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Sík Sándor A szeretet pedagógiája Válogatott írások Válogatta és sajtó alá rendezte: Rónay László Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Hétköznapi kereszténység Hétköznapi kereszténység Velük, helyettük, értük! Velük, helyettük, értük! A cserkészet nevelô értéke Vígan fiúk! A Nemzeti Nagytáborról Valami a Nemzeti Nagytábor lelkérôl Pünkösdi tűz Szent István tanítása A cserkészet magyar küldetése Jöjjenek a jobbak! Teleki Pál, az ember és a cserkész Gondolatok a nevelésrôl Gondolatok a vallástanításról Makarenko A versek lelkérôl Ady és a magyar ifjúság Utak Isten felé XX. századi konvertiták útjai Istenhez Az imádság ereje Imádság humorért Az ima elmélete Az ima pszichológiája Igazságban imádkozni Nagy dolog a szeretet Nagy dolog a szeretet Szeretet az Isten Aki a szeretetben marad Piarista pedagógia Megyer József: A piarista szellem Jelenits István: Piarista lelkiség Ohmacht Nándor: A piarista pedagógia szelleme Schütz Antal: A kegyeletes lelkület és dogmatikai indítékai Kovács Vince: A magyar piaristákról Schütz Antal: A piarista eszmény ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1996-ban jelent meg a Vigilia Kiadó gondozásában az ISBN 963 7964 31 2 azonosítóval. Az elektronikus változat a Magyar Piarista Rendtartomány engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Magyar Piarista Rendtartományé. ======================================================================== Hétköznapi kereszténység Hétköznapi kereszténység Mikor a nagy indus költô, Rabindranath Tagore beutazta Európát, azt írta rólunk, hogy Európában vasárnapi kereszténységet talált és hétköznapi pogányságot. Itt az emberek ôrzik a vallásosságot, mint az életnek valami keretét, mint valami szép régi bútort, de nem irányítja az életüket, nem tevékeny, nem élô. Kétségtelen, hogy vallási életünk általában inkább az ünnepnapokra van beállítva, mint a mindennapra. Milyen jellemzô, hogy ha elvonultatjuk lelkünk szemei elôtt az Úr Jézust ábrázoló képeket, amelyeket ismerünk, majdnem mind a nagy, csodálatos, ünnepélyes jeleneteket ábrázolják, a karácsonyt, a Kálváriát, a Golgotát, a feltámadást, a megdicsôülést. Csupa dicsôséges vagy fájdalmas, nagy, kivételes dolgokat. Az Úr Jézus az esztergapad mellett, az Úr Jézus a szemnek, fülnek, orrnak éppen nem gusztusos tömegek közepében szinte elveszve, az Úr Jézus az elhagyatott galileai utakon, napsütésben vagy hidegben ballagva tanítványai közt: az ilyen közönséges mozzanatokat nemigen ábrázoljuk. Gondolhatunk kedvelt Szűz Mária-képekre is: milyen szép kék palástban, a középkor vagy a barokk ízlésére emlékeztetô drága, finom színes palástokban ábrázolják rendesen a Szűzanyát. Hol vannak a képek Máriáról a konyhában, vagy a mosóteknô mellett, holott az élô Szent Szűz bizonyára többet volt a konyhában vagy a mosóteknô mellett, mint olyan munkában vagy helyzetben, amelyrôl szép királynôi képet lehet festeni. A szentek életrajzai is fôképp a nagy dolgokat mutatják meg nekünk: csodákat, nagyszerű prédikációkat, kivételes adományokat, melyek a tömegek bámulatát vonták maguk után, de azt a súlyos elkedvetlenedést, az Istentôl való elhagyatottságnak napjait, hónapjait, éveit, amelyek megpróbálnak minden szentet, ezeket nem-igen részletezik. Pedig egy hétben hat hétköznap van és csak egy vasárnap. Aki csak vasárnapi keresztény, az a kereszténységnek csak egy heted részét éli meg. Igaz, hogy a zsoltár azt mondja: ,,Boldog a nép, mely tud ünnepelni'', de mindjárt utánateszi: ,,A te arcod fényében járni- kelni.'' Járni-kelni akkor is, amikor nincsen ünnep. Boldog a nép, amely hétköznap is Isten arcának fényében jár. Az Úr Jézus, amikor felszólít bennünket követésére, azt kívánja, hogy aki utána akar jönni, az mindennap vegye fel keresztjét. Amikor az imádságról beszél, azt mondja, hogy szüntelenül kell imádkozni. Szent Pál szószerint is megmondja: ,,Akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsôségére tegyetek'' (1Kor 10,31). Pestalozzi egy kicsit nyersebben úgy mondja ezt, hogy a kecskeistállóban is vallásosnak kell lenni. De hát miben különbözik ez a hétköznapi kereszténység az ünnepitôl? Isten Isten, Krisztus Krisztus, az egyház egyház, a parancsok parancsok, az evangélium evangélium vasárnap is, hétköznap is. Imádkozni kell vasárnap, de hétköznap is. Szentmisét kell hallgatni az ünnepeken, de lehet hétköznap is. A különbség nyilván nem a lényegben van, nem is a tartalomban, csak abban, hogy a hétköznap hétköznapi alkalmakat ad a kereszténység átélésére: a hétköznapi, szürke, megszokott, kicsinyes, sokszor kellemetlen, sokszor szinte lehetetlen viszonyok közt, a hétköznap untságában, talán fásultságában kell gyakorolnunk ugyanazt az egyet: a megvalósított kereszténységet. Aki megvalósítja életében a kereszténységet, az hétköznap is megvalósítja. A galatákhoz írt levélben olvassuk: ,,Azt mondom, lélek szerint éljetek! A lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás'' (Gal 5,16-26). És az efezusiakhoz: ,,Testvérek, nagyon vigyázzatok arra, hogyan éltek; ne oktalanul, hanem bölcsen. Használjátok fel az idôt, ne legyetek oktalanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata'' (Ef 5,15). Csupa olyan kívánságok, amelyeket csak úgy lehet megvalósítani, ha hétköznapi magatartásunkban mutatkoznak meg. De többrôl van itt szó, mint egyszerű magatartásról. Aki egyszer megvalósította magában a kereszténységet, miután állandóan aszerint viselkedik, ugyanazon elvek szerint, ugyanazon lendülettel vagy jóakarattal, annak lelkében lassankint kikristályosodik, szinte második természetévé válik az a valami, amit a magatartás kifejez. Egy életforma, egy életstílus alakul ki. Foerster a nagy pedagógus mondja, hogy aki hisz az Istenemberben, és az Istenember földi műveiben, abban lehetetlen, hogy ki ne alakuljon az olyan életstílus, ami aztán éppen a legkisebb dolgokban mutatkozik meg legjobban. A stílust esztétikai értelmében is az jellemzi, hogy a legnagyobb szerkezeti részektôl a legkisebb részletekig érvényesül a műben, amelynek stílusa. Mint a gót templom stíluselemei (a csúcsív, a falak külsô támasztékai, stb.) az épület legkisebb részeiben is érvényesülnek. Más formája, más életstílusa van annak, aki a kereszténység elvei és gyakorlatai szerint él, mint aki nem ismeri vagy nem követi Krisztust. Erre vonatkozik Szent Pál idézett mondata: ,,Vigyázzunk, hogyan élünk''. És Szent Péter elsô levelében olvassuk: ,,Engedelmes gyermekként ne engedjetek korábbi, tudatlanságból származó vágyaitoknak, hanem a titeket meghívó Szenthez méltóan magatok is váljatok szentté egész életmódotokban'' (1Pét 1,15). Egész életmódunkban: ahogyan eszünk, iszunk, ahogyan akármit cselekszünk, az mind egy stílust kell, hogy képviseljen. Newmannél olvasom: ,,Az az ember, aki vallásos, az vallásos reggel, délben és éjjel is. Vallásossága jellem, forma, mondhatnám stílus, mely lélekkel telíti minden gondolatát, szavát és cselekedetét. A vallásos ember mindent Istenben lát és mindent Istenhez mér.'' Ez az életstílus ugyanakkor tanúságtétel is. Az a Krisztus, aki megnyilatkozik szavaimban, tetteimben, megnyilatkozik mindazoknak, akik hallották szavaimat és látták tetteimet. A nagy párizsi bíboros érsek, Suhard hátrahagyott naplószerű följegyzéseiben azt mondja: ,,A keresztényeknek tudniok kell, hogy ôk a Krisztus titokzatos testének tagjai, nekik kell ezt a testet továbbépíteni. Azt pedig csak egyféleképpen tehetik: ha beállnak a világba tanúságtevô életükkel. És ez a tanúságtétel nem valami nagyhangú ágálás, handabandázás, még csak nem is propaganda és prédikáció kell, hogy legyen, hanem olyan élet, amely másoknak jó. Aki keresztény, az másoknak jó. Aki nem jó, hanem rossz másnak, az nem él keresztény életet, nem öltötte magára Krisztust és nem tesz tanúságot Krisztus mellett.'' Nem merném azt mondani, hogy ez könn˙ű dolog. Sôt! A teológiából is és tapasztalatból is tudjuk, hogy néha a nagy dolgok véghezvitele és nagy szenvedések elvállalása könnyebb, mint az állandó, folytonos, meg nem szűnô szenvedés vállalása és az apró kötelességek teljesítése. Kis dolgokban hűségesnek lenni, kis dolgokban nem követni el bűnt, jellemtelenséget, árulást, szeretetlenséget az Úr Jézussal és felebarátainkkal szemben: ez sokszor nehezebb, mint nagy áldozatokat hozni. Odadobni az életet egy szent ügyért, a szent lelkesedés hevében, kétségtelenül könnyebb, mint hónapokon, éveken keresztül ugyanazt a kellemetlen, nehéz, fárasztó és éppen nem dicsôséges munkát végezni a nagy dolgok lendületével. Gyönyörű szavakkal mondta ezt el XI. Piusz pápa 1934-ben a francia munkásnôkhöz intézett beszédében: ,,A lobogó lelkesedés mellett van egy másik, nyugodt, csendes lelkesedés, de azért ez is valódi. Ezt mindig meg kell ôrizni, szilárdan ki kell benne tartanunk, szítanunk, táplálnunk kell. Ha nehéz napi munkánkat újra kezdjük, ha a hétköznap sokszor nehéz és nyomasztó lesz, mert hisz nem kíséri a költészet és a lobogó lelkesedés, akkor is mindig ôrizzétek meg ezt a nyugodt lelkesedést. Ez az, ami legszükségesebb az életben: nyugodt tűz és tüzes nyugalom.'' Tűz, amely meleget ad és világosságot, ha nem is messzire, de legalább abban a kis körben, amelyben élek. Meg aztán azok a kis dolgok nem is mindig olyan kis dolgok. Hogy mi kicsi és mi nagy, az nagyon relatív dolog. Még emlékszünk olyan idôkre, amikor az emberek a hajnali óráktól kezdve álltak sorban a lucskos aszfalton kenyérért; ez nyilvánvalóan nagyon kis dolog a nemzetek és az egész földkerekség nagy történelmi problémáihoz, a nagy világmegváltó dolgokhoz képest; de éppen nem kis dolog annak, aki végbeviszi szeretteiért. Nyolcadmagával vagy tizedmagával lakni egy kibombázott családnak idegeneknél, egy zugban: a nagy történelemhez és a világmegváltáshoz képest kis dolog; de azoknak, akik csinálják, ugyancsak nem kis dolog! Szóval a hétköznapi kereszténységhez is hôsiességre van szükség. Hôsiesség nélkül nem lehet hordani a hétköznapi Krisztus-köntöst. Itt nem segít a nagy lelkesedések lendülete, mert kis dolgokról van szó, sokáig tartó és mindig megújuló dolgokról: ehhez hôsiességre van szükség. Egy jeles amerikai néger nevelô, Booker-Washington mondja: ,,Nem mindenki vihet végbe rendkívüli nagy dolgokat, de mindenki véghezviheti a megszokott dolgokat a rendkívüli dolgok szellemében.'' De akár kis dolgokról van szó, akár nagyokról, akár ünnepi kereszténységrôl, akár hétköznapiról, az alap, amelyre minden épül, a kezdet, amelybôl minden elindul: az ember viszonya Istenhez. Az elsô kérdés: hogyan áll szemben a keresztény ember hétköznap az Istennel? Az Istennel szemben a keresztény ember -- hétköznap is alapvetô tényként -- úgy áll, hogy tudja: ô van, mindenütt lévén, ott is van, ahol én vagyok, nálam is van, bennem is van -- akarva, nem akarva, az ô jelenlétében élek. A keresztény ember Isten jelenlétében él. Ennek a jelenlét-tudatnak sokféle formája és fokozata van, annak szinte fizikai érzésétôl, hogy mellettem áll, hogy a kezemet fogja, hogy nekem tanácsot sugall, egészen odáig, hogy már-már alig tudatosan, talán egészen a tudat alatt van bennem, és mégis tudom, hogy nélküle nincsen semmi, én sem; hogyha ôt a világomból kihagynám, irreálisan gondolkodnék és nem látnám az egész valóságot. Természetesen nem lehet szüntelenül Isten jelenlétének tudatában lenni. Állandóan Isten jelenlétében élünk, de hogy ez állandóan tudatos is legyen bennünk, az gyakorlatilag lehetetlen; sok egyéb dolgunk van a világon, amely egész figyelmet kíván és a figyelem nem tud a fôdolog mellett másik fôdologra is teljességgel ráirányulni. De Isten akkor is van és jelen van, amikor nem gondolunk rá. Mikor sötét szobába lépünk, nem látunk semmit, és azt hihetjük, hogy nincs is ott semmi. De ha egy kis fény vetôdik be az ablakon vagy az ajtóhasadékon, meglátjuk, mi minden van ott, a nagy bútordaraboktól a fényben táncoló porszemecskékig. Isten is velünk van a szobában, de mi nagyon sokszor nem vetünk rá ügyet. Ám csak egy kis világosság kell -- egy fohász --, ami fényt vet a szobába és mi egyszerre meglátjuk vagy megsejtjük: itt van. Fellobban bennünk a tudat, mint a villanyfény fellobban, mikor felkattintom a kapcsolót. Ennek az Isten jelenlétébe helyezkedésnek vannak kitaposott útjai, kipróbált eszközei is. Az ôskereszténységben ennek volt jele a kereszt. Tertullianus írja: ,,A keresztények minden lépesnél és mozdulatnál, ki- és bemenetelnél, ha öltöznek, ha cipôt húznak, imádságnál, evesnél, ha aludni térnek, egyszóval minden dolgukban a kereszt jelével jelölik homlokukat.'' Ez a jámbor szokás sokfelé máig megmaradt. Sokan emlékszünk arra, mikor édesanyánk megszegte a kenyerét: elôbb keresztet vetett rá. Ez a kereszt az enni készülôket bekapcsolta az Isten jelenlétébe. Egyetlen fohász, egyetlen gondolat, egyetlen mozdulat elég rá, hogy belevetítse lelkünk szobájába a világosságot, és mi ráébredünk Jákobbal: ,,Hiszen itt az Isten van, és én nem tudtam.'' Sokszor nincs is szükség arra, hogy mi legyünk a kezdeményezôk: az Úristen maga jön szembe velünk. Hány embert ismerek, aki ragyogó szemmel, boldogan beszélte, hogy mennyi jót tett vele az Isten, milyen csodálatosan védte meg szerencsétlenségtôl, stb. Isten olykor mintegy ránk köszönt; az volna jó, hogy visszaköszönjünk neki. Egy gondolattal, egy fohásszal, amellyel belekapcsoljuk magunkat az ô áramkörébe. Ezt a bekapcsolódást mintegy realizálni lehet, úgy, hogy a kapcsolat lelki mozdulatát hozzákötjük valami anyagi valósághoz. Lehet lakásunkban, szobánkban egy hely, amelyrôl mintegy megegyezünk Istennel, hogy ott találkozunk. Milyen szép szokás egyes német katolikus vidékeken a ,,Herrgottswinkel'', az Úristennek szánt szöglet: a szoba egyik sarkában ott van a feszület, esetleg a szentkép, mely elôtt mécsest égetnek, ájtatoskodnak. A jámbor görög- keletiek szobájában is ott van az ikon, a szentkép, mely elôtt imádkoznak. Ezt a bekapcsolódást lehet mintegy rendszeresíteni is. Aki az isteni jelenlétet átélte, annak számára minden bizonyos jelentôséget nyer: a jelenlevô Istent hordozza. ,,Minden, ami mulandó, csak hasonlat'' -- mondja Goethe. Ami nem mulandó, az még inkább hasonlat. De nemcsak hasonlat. Inkább jelkép, szimbólum: valami, ami van, vagy történik és így önmagában is valóság, önmagáért is érték, de ezen az önértéken fölül jelez, jelent, kifejez valami nagyobbat, aminek csak képe, emlékeztetôje: a mögötte, benne, általa megnyilatkozó Istent. Van az Istennel való találkozásnak számtalan módja, de minden találkozóhelynél jobb, könnyebb és érthetôbb találkozóhely az Istennel a evangélium. Az evangéliumot fölütöm és elolvasok egy fejezetet, egy lapot, egy mondatot; az a mondat már találkozó lehet köztem és az Úristen közt, köztem és az élô Úr Jézus közt. Ha mégúgy el vagyok is foglalva, nem volna szabad eltelnie a napnak anélkül, hogy legalább egy lapot el ne olvasnék az evangéliumból, és legalább egy percre meg ne nyitnám lelkemet a belôle szóló Istenember elôtt. Az Isten-találkozás nem közönyös élmény. A lelki odaadás egy neme ez. Mélységes érzelmi tartalma van: Isten, a mindenható, mindennek Ura nekem is föltétlen Uram -- ez az, amit istenfélelemnek mondunk. Valójában nem közönséges félelemrôl van szó, hanem valamiféle szent borzadályról. A jámbor muzulmán lelkében játszódhat le ilyen, mikor leteríti az imaszônyeget és Mekka felé fordult arccal leborulva imádkozik. A keresztény ember számára persze ez a félelem csak egyik fele a vallásos élménynek. Mi megtanultuk Szent Ágostontól és Newmantôl, hogy ,,a félelemnek és a szeretetnek együtt kell járnia''. Ez a félelem nem azonos azzal, amit közönségesen félelemnek mondunk, és ez a szeretet is más egy kissé, mint amit ezen a szón közönségesen értünk. A kettô együtt teszi ki a vallásos élményt és együtt tölti be Istenhez való viszonyunkat. Félve szeretünk és szeretve félünk. Szeretünk, de nem merünk azért bizalmaskodni, mert tudjuk, hogy Isten a félelmes bíró is. De nem félünk igazában, mert tudjuk, hogy Isten szeret és irgalmas. Ez a bizalmas félelem ez a félô szeretet, ez tölti be a keresztény ember hétköznapi Isten-viszonyát is. Ennek az érzelmi Isten-kapcsolatnak nagyon határozott gondolati tartalma is van. A keresztény ember számára minden oki viszonyban van Istennel: semmi sincs, semmi sem lesz Isten akarata -- létrehozó, eszközlô vagy megengedô -- akarata nélkül. ô a lét egyetemes forrása. És ô a létnek egyetemes célja is, érte van minden. Az Istent mint okot is, mint célt is át kell élnem hétköznapi életemben is. A költészetnek gyermeki bájával fejezi ezt ki a Fiorettinek, Szent Ferenc legendáinak egy fejezete. Egy napon a Szent Masseo testvérrel éhesen egy kis faluba érkezett. Hogy éhségüket elverjék, útközben egy kis kenyeret koldultak. A falon kívül egy forrásnál az összekoldult ételt letették egy széles kôre. Ferenc mindjárt fölkiáltott: ,,Ó Masseo testvérem, ilyen nagy kincsre nem vagyunk mi méltók!'' A testvér csodálkozva és rosszallóan csóválta a fejét és azt mondta: ,,De atyám, hogy beszélhetsz kincsrôl, hisz a legszükségesebbekben is hiányt szenvedünk. Sem asztalterítônk, sem késünk nincsen, még egy vágódeszkánk és tányérunk sincs.'' Akkor felujjongott a Szent: ,,Éppen ez az, amit kincsnek mondok, hogy itt semmi sincs, amit emberkéz alkotott, hanem csak amit Isten gondviselése készített. ô öröktôl fogva tudta, hogy mi ma éhesen és fáradtan idejövünk, azért növesztette ezt a fát, hogy bennünket megajándékozzon hűs árnyékával. Ezt a szép széles követ asztalul tette ide nekünk, és hogy szomjunkat olthassuk, ezt a hűs forrást fakasztotta itt. Ó Masseo testvér, milyen jóságos a mi Istenünk!'' Közben csak úgy hullottak a könnyei a meghatódottságtól, és a száraz kenyérre estek, melyet hálásan eszegetett. Ne mondja senki, hogy ez legenda. Ha legenda is, jellemzô arra a szentre, akirôl ilyet tökéletes valószerűséggel lehet leírni, jellemzô arra a jámbor népre, amelynek számára megírták, és jellemzô lehet mindnyájunkra, mert ami benne lényeg, azt a mi viszonyaink közt is, a mi hétköznapjainkban is akárhányszor átélhetjük. Hiszen végeredményben csakugyan Isten ültette a fát, és Isten fakasztotta a forrást. Minden tôle, az abszolút októl jön. Úgy kell venni a dolgokat, hogy Isten küldi ôket. Úgy kell fogadnunk, Jób szava értelmében: ,,Ha elfogadtuk az Úristentôl a jót, fogadjuk el a rosszat is'' --, már amit mi rossznak érzünk. Nemcsak azt küldi az Isten, ami nekünk kellemes és jó, ô küldi a rossz idôjárást, a kellemetlen embereket, a kudarcokat, sikertelenségeket, bosszúságokat. És ô tudja, miért küldi. Ezeket is jószívvel kell vennünk. Milyen másképp alakul a hétköznapja annak az embernek, aki Isten kezébôl fogadja a dolgokat és eseményeket, mint aki erre nem gondol! Két tanítványommal találkoztam a közelmúltban, mindkettô katolikus ember, tanár, sokgyerekes családapa. Az egyik azt mondta: ,,Borzasztó keserves az életem, annyi órám van, hogy már-már letörök alattuk. Alig bírom az életet.'' Néhány nappal utóbb találkoztam a másikkal; ez így beszélt: ,,Nem tudok eléggé hálát adni az Istennek; annyi órám van, hogy el tudom tartani belôlük az egész családot.'' De nemcsak mint okot éljük át az Úristen jelenlétét a hétköznapban, hanem mint célt is. Isten a célja mindennek. A nagy sztoikus római császár, Marcus Aurelius mondja: ,,Cselekedeteid mutassák meg, hogy nem lôdörögsz a világban céltalanul, hanem vannak céljaid, és mindent azokra vonatkoztatsz.'' Nekünk keresztényeknek egy a célunk: Isten dicsôsége és ebben az ember boldogsága. Célunk, hogy Istent megismerjük, és megismerjék, tiszteljük és tiszteljék, szolgáljuk és szolgálják az emberek, hogy az Isten, vagyis a Szépség, a Jóság, az Igazság érvényesüljön a földön, és ezáltal nôjek én és nôjenek az emberek, hogy Istennek a teremtéskor rólam elgondolt gondolatát tôlem telhetôleg megvalósítsam és ezáltal másoknak is jó legyek. Ez a célja minden cselekedetemnek, természetfölötti szempontból cselekszem a természeti, a közönséges dolgokat is. Istenhez való hétköznapi viszonyunk nem statikus viszony. Aki Isten jelenlétében él, az nem áll egy helyben, hanem mozog, közeledik Isten felé. A tesszalonikiakhoz írt elsô levélben olvassuk: ,,Kérünk és intünk titeket az Úr Jézusban, amint tôlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetszô életet élnetek, úgy is éljetek, hogy egyre elôbbre haladjatok'' (1Tessz 4,1). Hogyan? -- megmondja Kempis Tamás könyvének címe: Krisztus követése, betű szerinti fordításban Krisztus utánzása. Az Úr Jézus elénk élt egy emberi, egész emberi életet. Nekünk utána kell ezt élnünk. Vagyis amikor cselekedni kell, határozni kell, dönteni kell, azt kérdezzük: ,,Mit mond errôl az Úr Jézus? Mit tenne helyemben az Úr Jézus?'' Azt mondja Tolsztoj, aki minden teológiai esetlensége mellett mélységes Krisztus-hívô és Krisztus-szeretô volt: ,,Az Úr Jézus megtanít bennünket arra, hogy van bennünk valami, amivel föléje kerekedhetünk az életnek és a szaladgálásoknak és az aggodalmaknak. Aki megérti Krisztus tanítását -- mondja -- olyanféleképpen jár, mint egy madár járna, amelyik nem tudná, hogy szárnya van. Aztán egyszercsak megtudja, és akkor szabad lesz, nincs többé akadály elôtte, repülhet.'' A keresztény ember az evangéliumból tudja az Úr Jézus akaratát, és megkapja kegyelmét is -- repülhet. Mindezt a hétköznap apró, unalmas, szürke dolgai közt kell gyakorolnunk. Pozitíve: az élet adta kis jókat cselekedni, és negatíve: a kis rosszakat is kerülni. Nem lehet elég nagyra becsülni a kis dolgok jelentôségét. Ki ne kérdezte volna magától, hogy lehet az, hogy vannak emberek, akik gyakran, talán mindennap áldoznak (és nem tehetjük fel, hogy ne jóhiszeműen áldoznának), mégis oly kevéssé látszik meg rajtuk annak hatása. Egy nagy középkori misztikus, Tauler azt feleli erre: ,,Oka az, hogy a hétköznapi apró hibákra nem vetnek ügyet, csak elmennek mellettük, mintegy félálomban, és ezek a kis hibák elállják az isteni kegyelem útját lelkünkhöz.'' Van azonban mindennek egy nagy nehézsége. Sok ember élete túlontúl zsúfolt, minden lélegzetvételét a munkának, az életnek szenteli, olykor fizikailag sem jut ideje imádkozni, Istennel foglalkozni. Nekünk tehát szembe kell néznünk ezzel a problémával is: mit tehet az a sok-sok ember, aki akarna menni, tudna menni az igaz kereszténység felé, ha volna hozzá ideje és energiája? A lényeget az apostol mondja meg a filippieknek: ,,Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg mindent (vagyis ami tôletek telik), hogy kifogástalanok is tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei'' (Fil 2,15). Mindent, azaz mindent, ami tôletek telik. Ha sok telik, sokat, ha kevés telik, akkor azt a keveset. De még ha semmi sem telnék, az is értékké lenne, ha ,,zúgolódás és okoskodás nélküli'' jószándék van mögötte. Isten más számrendszert használ, nem 12 órás számlapon méri az idôt, és nem a ráfordított idô mennyisége szerint minôsíti a cselekedeteket. ,,Ha napközben Isten iránt teljes odaadással Istenen csüngve híven teljesítettük kötelességünket és ezt imitt-amott egy-egy fohásszal vagy jószándékkal meg is mutatjuk, akkor ez annyi, mintha egész nap imádkoztunk volna'' (Szent Ágoston). Aki ezt megérti és ennek szellemében él, az már meg is oldotta a hétköznapi kereszténység problémáját, annak számára voltaképpen nincs is hétköznapi kereszténység, mert az így átélt Isten-közösség minden napját ünneppé avatja. (Vigilia, 1962. 1-6.) ======================================================================== Velük, helyettük, értük! Velük, helyettük, értük! Most megcitállak lelkem, jól vigyázz! Elég a zsörtölôdés, elég a lázadás. Csak rozsda ez, falánk, mely izmaidba vág, És nem lesz tôle különb a világ. Nem leszel tôle gazdagabb te sem! Mit ér elbújni békén a templom-hívesen És mormolva misézni egymagadnak, Míg kint az izzadt aratók ezrei elhaladnak! Hisz mosolyogva érzed, mily messze még az óra, Hogy zsémbes bácsi légy, multak magasztalója. Odáig még nem értél, hogy meg ne értenéd A zölden-édes ifjúság bolondos énekét. A napbanézô friss csikó-erôt Ki vette húrra harminc év elôtt? A tiszta vér, mely lépteikbe dobban: Tekints magad köré: kiben tüzelne jobban? Ha nem is tejfeles immár a szájad, Megvallhatod: ma is otthonabb nálad A tejfel, mint a burnót vagy a szelídke pépek, A lábaid még táncütemre lépnek. Megelégedni avval úgy se tudnál, Hogy érted ôket, jobban önmaguknál. Sem hogy nem bántanak, mint hasznos véneket. Kell, hogy melléjük állj! Akard, hogy értsenek! Ne viszolyogjon kényes gusztusod, Mert néha nagyon is robusztusok, Mert fürdetlenek olykor és zöldeket beszélnek. Honnan vegyenek különbet szegények! Hiába, mostan így mérik a fontot: El kell a hússal fogadni a csontot. Sok köztük a lator? Mihelyt hozzájuk lépel, Judás egy hanggal csendesebb, és hangosabb lesz Péter. Különben, hasztalan vonogatod fejed: Fiatal vagy: az ifjak közt helyed. Csak közöttük maradhatsz magadé. Avagy az öregek közt -- mondd! -- otthonabb vagy-é? Csak bátran állj oda, ne félj: megérzik rajtad, Hogy onnan jössz, ahova ôk óhajtnak. Hogy mit elôlük elfog a menetelô lárma Az melegít belôled: a csendes v o x h u m a n a. Nem is tudják, mikor páncélban dübörögnek, Hogy alva is utánunk nyöszörögnek: Kiknek kezén gránátok nem teremnek, De tudjuk titkát az örök Ütemnek. És ha nem ismernek föl, ha kinéznek: Ebadta, Te munkálsz, mint Isten munkálnod adta, Velük, helyettük, értük, -- majd elválik, Melyikünk marad a legény halálig! (Nemzeti Újság, 1940. december 29.) ======================================================================== A cserkészet nevelô értéke Velük, helyettük, értük! A világháború alatt a cserkészek minden országban imponálóan kivették részüket a hazafias munkából és tisztelet, elismerés kíséri ôket mindenfelé. A mi cserkészetünk -- bár egyes csapatok így is szép munkát végeztek -- a szervezés teljes hiánya miatt hasonlíthatatlanul kevesebbet tett; mint amennyit valamivel több szervezettséggel tehetett volna. Nálunk a cserkészet a háború káros hatását érezte jobban: minden csapatot kemény próbára tett, nem egyet megbénított a vezetôk, a tisztek tömeges hadbavonulása. A magyar cserkészet országos szervezése is mintha elakadt volna. A mozgalom külföldi mintára országos szövetségben történô szervezéséhez nem mernék túlságosan vérmes reményeket fűzni. Az Országos Cserkész ôrszem Szövetség már születésekor sem hordta magán az életrevalóság jelét, és a mi hazai viszonyaink mellett aligha vár rá nagy jövô. Nem tudnék a magyar cserkészetre nagyobb csapást elképzelni, mint ha minden iskolában hivatalosan kötelezôvé tennék, pedig effélét is lehetett már hallani. De nem képzelhetô a cserkészet lényegének végzetesebb félreismerése sem, mintha egyszerűen a testnevelés körébe utalnák, amire pedig még a legilletékesebb körökben is nagy a hajlandóság. De a dolog természete mintha nem az országos szervezést sürgetné elsôsorban. A magyar cserkészet kialakulását inkább talán attól a komoly munkától lehet várni, amelyet egységes szervezés nélkül is, egymástól függetlenül, de azonos szellemben egyes csapatok végeznek. Úgy gondolom, ezekben a komolyan működô csapatokban fog lassanként kialakulni a cserkészet magyar típusa: a Regnum Marianum vagy a Budapesti Református Keresztény Ifjúsági Egyesület csapata például életrevaló formáját teremtette meg a keresztény és magyar eszményekért dolgozó cserkészmunkának. A budapesti piarista fôgimnázium cserkészcsapata a katolikus középiskola keretei között működô cserkészet megoldásával próbálkozik. Ez a szerény dolgozat voltaképp ennek a csapatnak hároméves munkáját ismerteti. Mit adhat a cserkészet a pedagógiának? -- erre a kérdésre ez idô szerint úgy adhatunk választ, ha emígy formulázzuk: Mit adott a fiúknak a cserkészet három év alatt nálunk? A cserkészetet mindenekelôtt nem szabad összetéveszteni semmi más, egyben-másban talán rokon mozgalommal. A cserkészetnek semmi köze sincsen német Wandervogelek-kel, Jugendwehrrel vagy magyar turistákkal és sportkörökkel. Nincsen közössége -- a lényegében azonos célon és a kölcsönös megbecsülésen kívül -- a nekünk kissé gyarmatpolitikai ízű angol és a kissé túlságosan katonai színezetű német cserkészettel sem. Ennek a mozgalomnak legfôbb célja, legerôsebb törekvése erkölcsi: elsôsorban a jellemnevelésnek és önnevelésnek új, praktikus eszközét és módszerét kell benne látnunk. Bizonyos, hogy a mai középiskola egyoldalúan intellektuális színezetű. Az erkölcsi nevelés a tanítás mellett még a legjobb iskolában és a legjobb tanárok működése során is háttérbe szorul, és ami megvalósul belôle, az az erkölcsi nevelésnek korántsem a legfontosabb része, a külsô fegyelemre irányul. Ilyen körülmények közt minden pedagógusnak tárt karokkal kell fogadnia az olyan komoly törekvést, amely az igazi erkölcsi nevelés munkájában akar segítségére lenni. Azért kell nyitottan elfogadnunk azt a magas erkölcsi eszménybôl táplálkozó, de minden ízében gyakorlati nevelôi programot, amelyet a cserkészet akar megvalósítani. Természetesen naivitás volna azt hinni, hogy ez a program újat hoz. Aligha van benne olyan elem, amely régen meg ne volna már. Amint erkölcsi elveit az Evangéliumból vette, úgy szedte össze minden kövecskéjét a gyakorlati élet legkülönbözôbb területeirôl. Inkább csak a sokféle elemnek az a sajátságos vegyítési módja új benne, ami az elsô tekintetre bizarrnak látszik, de közelebbrôl inkább csak érdekes és a serdülô fiúk pszichológiájának mesteri ismeretére épül. A cserkészetnek éppen az a legfôbb értéke, hogy lényegében erkölcsi ideálját szerencsésen tudja összhangba hozni a nemes értelemben vett testnevelés és a gyakorlati élet követelményeivel meg a fiúk romantikus hajlamaival. Éppen ezeken a területeken szoktak a fiúk leginkább kisiklani az iskola erkölcsi hatása alól, gyakori panaszok szerint éppen ezek állandó kísértések a külsôségessé válásra, a kötelességmulasztásra, az eldurvulásra, sôt rosszabbakra is. A cserkészet -- mint megpróbálom majd megmutatni -- ezeket is erôs kézzel, de nagy pedagógiai belátással alá tudja rendelni az erkölcsi célnak, és át meg áthatja jellemnevelési motívumokkal. Hogy fest már most mindez a gyakorlatban? Erre nézve legyen szabad utalnom cserkészcsapatunknak A piarista cserkész kis káté-ja címen kézirat gyanánt megjelent füzetkéjére, amelyet érdeklôdôknek örömmel bocsátunk rendelkezésére. A keretek helyett a hatásokról óhajtok inkább néhány szót szólni; természetesen nem egyes kivételes eredményekrôl, hanem az átlagfiúkra gondolt hatásokról. Mindenekelôtt tagadhatatlan, hogy a fiúk a cserkészeszményt eléggé megértik és a lelkükhöz szólónak találják. Természetesen a 13- 14 évesek (fiatalabbakat nem veszünk föl) eleinte kevesebbet, a gyerekeknek való mozzanatokat ragadják meg belôle, de lassan-lassan hozzánônek a magasabb követelményekhez is. Nagy részük szívébôl szól az a tavaly érettségizett cserkész, aki háromévi cserkészkedése után leírta a többiek számára tapasztalatait és gondolatait. Itt írja Cserkészideál címen a következôket. (Természetesen nem kell figyelembe vennünk a fiatalember kedves lelkesedésének szuperlatívuszait, meleg bôbeszédűségét, a szeretet akaratlan retorikáját -- és azt, hogy az ,,így kell lenni''-bôl hamarosan átlendül a szuggesztívebb ,,így van'' fogalmazásba --, de talán még érdekesebb így, a maga érintetlenségében. ) ,,A cserkész tudjon fôzni és elsôsegítséget nyújtani, tudja fönntartani magát bárhol, tudjon tájékozódni mindenben és mindenütt. Legyen benne nagyfokú gyöngédség, bensôség, mely mindenkivel szemben, fölfelé és lefelé egyaránt érvényesül; de legyen benne nagy határozottság és erély, önállóság és lélekjelenlét, hogy gyorsan és eredményesen tudjon cselekedni és segíteni mindenféle helyzetben. Fejlessze magát izomemberré, de amellett még inkább törekedjék arra, hogy lelkében, jellemében legyen harmónia. Sohase szoruljon másra, de ô mindig legyen kész segíteni máson: mindenkin, nemcsak azon, akit szeret vagy ismer, hanem ellenfelein is, ismeretleneken is, szegényeken is. Legyen e téren úttörô, ne azt nézze, hogy miként cselekedtek mások, hanem figyelje meg, mit mond a szíve! Mérlegelje képességeit, de csak egy pillanatig, mert a cselekvés alkalmas pillanata csöppen, s csak a fájó melankólia marad hátra. Nem tűri, hogy valaki kiszolgálja, de állandóan kész másokat, fiatalabbakat is kiszolgálni. Sohasem kérdezi, mit kaphatok?, hanem mindig azt, mit adhatok? Mindenkit szeret, de jókedvű akkor is, ha senki sem szereti. Nem sért senkit, de nem is sértôdik. Kerüli a nagyképűséget, egyszerű, kedves és természetes. Fô elve a harmónia jelszava: mindig elôre csak és fölfelé. Az otthon mindenese: ami elromlott, mindazt kijavítja. Nemcsak a zárt ajtó megnyitását érti, hanem be tud hatolni a szívekbe is, megnyeri azokat szeretettel és szolgáló lélekkel. Minden érdekli, semmi sem lepi meg; mindenre elkészült és mindenütt tud okosan cselekedni. Fölényesen áll az idô fölött s ura önmagának. Nincs semmi igénye, de hálás szívű minden jóért, jóakaratért. Tisztában van azzal, hogy nem a világ középpontja. Elismer minden igaz nagyságot, de a haza száz sebe jobban érdekli, mint művészet, élvezet. Szerény, de nem félrehúzódó; megfontolt, de gyors. Elsô a kötelességben. Minden munkába tűzzel fog, jókedve, ereje nem lankad. Akár dolgozik, akár szórakozik, sohasem felejti, hogy egy az igazán fontos: a lélek üdvössége. Mindent e kérdéssel kezd: kedves- e Isten elôtt? használhatok-e vele magamnak? felebarátomnak? Mindig örvendezô a lelke, hisz tudja hogy Isten szeme pihen rajta s tudja, hogy minden perccel közelebb jutott végsô céljához. A világban él, de nem a világért.'' Nem kell mondanom, hogy a cserkészcsapat egyes tagjai még nem ennek az ideálnak megtestesülései. Ez ideál: vagyis cél, amelyre törekszünk, nem tény, amit megvalósítottunk. És hogy a megértés -- ha lassanként is --, a törekvés -- ha zökkenôkkel, lanyhulásokkal új meg új nekirugaszkodásokkal is -- a fiúk nagy részét jellemzi, azt nyugodt lélekkel állíthatom. Már maga a légkör, melybe a cserkészcsapatban belekerül, nem kevés nevelô mozzanatot tartalmaz. Nem szólok arról, hogy állandó bizalmas érintkezést teremt tanár és diák között: sajátságos, a tapasztalat szerint szerencsés viszonyt, amelyben van valami a tanár, a lelkiatya, a testvér és a bajtárs szerepébôl. A mai felfogás mellett, amely a rosszviseletű és gyenge elômenetelű fiúk számára lehetetlenné teszi az effélékben való részvételt, tény az, hogy a cserkészcsapat bizonyos elit-társaságot alkot; tanulás dolgában is -- jellemzô erre, hogy a csapat tagjainak körülbelül fele jeles tanuló -- , de (ami még fontosabb ) jellem és komolyság dolgában is. Érthetô, hogy a fiúk maguk is észreveszik a Csapatnak ezt a válogatott jellegét, és hogy hogyan hat rájuk, arra csak két kis adatot említek. Egy tizenöt éves fiú kérte a csapatba való felvételét. Tudtam róla, hogy régebben állandóan gúnyolta a cserkészetet. Mikor megkérdeztem, mi bírta erre a váratlan lépésre, egyik cserkésztársát nevezte meg: neki tetszik annak a viselkedése és ô is szeretne olyan lenni. -- Egy másik fiú, egy hatodikos, kitöltötte próbaidejét és letette a fogadalmat. Ilyenkor kellô megokolással maguk kérhetik valamelyik régi ôrsbe való felvételüket. Ez a fiú egy nyolcadikos ôrsvezetôt választott, mert az neki nagyon imponál: nagyon komoly fiú, és reméli, hogy mellette ô is megkomolyodik. Ez a két apró adat is rámutat a cserkészet egy fontos hatására: a fiúkban, még a gyengébbekben is, fölébreszti az érzéket a komoly dolgok, a jellem kérdései, a magasabb lelki igények iránt. Nemcsak arra gondolok itt, hogy a hétköznapi események komolyabb szempontokból való megbeszélése napirenden van, hanem arra is, hogy a fiúkat közvetett, de mély hatások is érik, mint a következô eset tanúsítja: Van a csapatban egy jólelkű hetedikes fiú, akit jó tulajdonságaiért a fiúk nagyon szeretnek, aki azonban gyengébb tehetség, de a szellemiekben vaskos tehetetlenség jellemezte. Egyszer jeleztem neki, hogy jövôre a csapat műszaki biztosául szemeltem ki: gondolkozzék a dolgon. Három hét múlva hozzám jött és elmondta: sokat gondolkozott még éjjel is azon, amit mondtam neki, és azt gondolja, hogy ,,az ô lelke még nincs eléggé kiképezve, meg aztán ôneki nincsen olyan igazi barátja, akinek ô mindent elmondhatna''. Nem kell talán mondanom, hogy az ilyen beszélgetés, meg ami utána következik, a komoly keresztény lelki nevelés és önnevelés kezdetét jelenti. Másik eset. Egy ötödikessel sok baj volt. Kedves és jó fiú, de túlságos jókedvvel és folytonos féktelen tréfáival nemegyszer annyira zavarta az ôrsi összejöveteleket, hogy komolyan szóba került a csapatból való kizárása. Az idén egyszer csak azt hallom a többiektôl, hogy el van keseredve és azt emlegeti, hogy kilép. Mikor aztán szót akarok érteni vele, kiderül, hogy az idén új ôrsbe került, ahol egyedül van az osztályából, csupa kisebb fiúk közt, és nem jól érzi magát. Megmagyaráztam neki, hogy éppen azért került abba az ôrsbe, hogy jobbkeze legyen az ôrsvezetônek, segítsen nekünk azokat a kisfiúkat vezetni, ôt tartom erre legalkalmasabbnak. Azért kinevezem segédôrsvezetônek. Erre felcsillant a szeme és kijelentette, hogy vállalja a munkát. Azóta a csapat legbuzgóbb és legkomolyabb tagjainak egyike, bátyjától és tanáraitól is hallottam: feltűnôen megkomolyodott. Sok hasonló esetet lehetne felsorolni. Talán nem tévedek, ha az egész cserkészet legnagyobb jelentôségét abban találom, hogy éppen a legértékesebb fiúk tekintélyes részét ráviszi a tudatos, rendszeres lelki életre a szó legkonkrétabb, katolikus értelmében. Bár indítást és alkalmat a csapat minden tagja kap erre, mint mindenütt, itt is kevesebben vannak a választottak, mint a hivatalosak. Annyi mégis megállapítható, hogy a csapat nem csekély része -- éppen a legkülönbek! -- elég biztosan eljutnak az ,,egy szükséges'' fölismerésére, több-kevesebb lelki haladás pedig -- minden bukdácsolás, visszaesés vagy baleset ellenére is -- csaknem valamennyinél, még külsôleg is lemérhetô. Csodákat persze a cserkészet sem tesz, és rövidlátás volna az eredményeket minden egyes esetben a cserkészetnek tulajdonítani. Nem egy szerencsés lelkületű fiú bizonyára magától is eljutott volna idáig, más esetekben egyéb jó behatások is közreműködtek (tanárok, család, és ki tudja még, mi más), de a tapasztalat azt mutatja, hogy a cserkészet még az ilyen esetekben is nem csekély többletet tud nyújtani: ha másban nem, hát legalább megtanítja az ilyen jólelkű fiút, hogyan szentelheti magát a lélek legfôbb érdekeinek szolgálatára, miképp lelkesítheti át a gyakorlati és köznapi élet legközönségesebb mozzanatait is: a játékot, a sportot, az utcát, a villamost, a bevásárlást, az ebédet... Sok esetben mégis arra a következtetésre juthatunk, hogy a változás egyenesen a cserkészet műve. A számos eset közül egyet. Elsô táborozásunkra elvittem egy szegény, jól tanuló fiút is; negyedikes volt és csak kevéssel elôbb lett a csapat tagja. A táborozás ideje alatt meglehetôsen sok kellemetlenséget okozott, erôsen meglátszott rajta az otthoni nevelés hiánya; meglehetôsen tolakodó, önzô, falánk, irigy volt, nem volt rokonszenves. A környezet levegôje, társak és vezetôk viselkedése, egy-két rövid beszélgetés szemmel láthatóan erôsen hatott rá. Már a táborozás végén nem az volt, aki a kezdetén. A nyár folyamán és a következô évben immár feltűnôen meglátszott rajta az elszánt törekvés, amit a vezetôk természetesen állandó pasztorációs segítséggel támogatnak. Ma, hatodikos korában az illetô nemcsak a csapatnak egyik legkomolyabb, leghasználhatóbb és legtekintélyesebb tagja, hanem osztályában is a legelsôk és legnépszerűbbek egyikévé lett. Egy másik, nem csekély jelentôségű mozzanata a cserkészet nevelô erejének az a munka, amelyet a fiúk szociális érzékének fejlesztésében fejt ki. Hogy mit jelent ez, éppen ma és éppen nálunk, ahol a társadalom minden rétegében olyan sok még az antiszociális kíméletlenség és a pogány önzés, azt nevelôk elôtt fölösleges fejtegetni. Igen szerencsés hatása van e tekintetben annak, hogy a cserkészet nagy teret juttat a legkülönbözôbb kézimunkáknak és mesterségeknek. Aki ki akarja állni a cserkészpróbákat, annak egy egész sereg szerszám kezelését meg kell tanulnia, nemcsak tűzhelyet ásni, tüzet rakni, fôzni, mosogatni, fát vágni, hanem bizonyos mesterségek elemeivel is meg kell ismerkednie. Elég talán a lakatos-, szabó-, asztalos-, könyvkötô-, szakács-, földmunkás-, villamossági-, kézimunka- és kertimunka-próbákra utalni. Természetesen legnagyobb -- és aki nem ismeri, az elôtt eléggé nem is értékelhetô -- jelentôsége van is a cserkészet koronájának, a nyári nagy táborozásnak, de kisebb keretek közt minden kirándulásnak is. A cserkésztábor, ahol a fiúk maguk építik lakásukat, maguk ásnak, faragnak, szögeznek, gyalulnak, készítenek minden apróságot, amire szükségük van, heteken át maguk végeznek minden munkát: takarítást, tatarozást, javítást, bevásárlást, fôzést, mosogatást, a legalacsonyabbrendű munkát is -- és végzi mindenki, szegény és gazdag, elôkelô és ágrólszakadt egyformán és egyforma jókedvvel, egyik a másik munkájától serkentve és versenyre szólítva --: azt hiszem, a szociális nevelésnek egyik legszerencsésebb iskolája. Most is elôttem áll egy jó családból való fiú, aki, amikor elôször volt táborozáson és elôször került az ôrsére a naposság, szemmel láthatólag nem tudott mihez kezdeni a kezébe nyomott seprôvel, és csak úgy ímmel-ámmal végezte a dolgát. Így ment ez egy darabig: de mikor a második héten kezdte észrevenni, hogy mindenki úgy néz rá, mint dologtalanra; hogy a vidáman tevékenykedôk közt maga van kelletlen arcú; mikor egypárszor kivette a kezébôl a seprôt egy-egy tiszt, és szó nélkül elvégezte helyette a dolgát, akkor lassan megértette, mirôl van szó. Természetesen a vezetônek is bôven nyílik a táborban alkalma arra, hogy néhány komoly és bizalmas szót váltson a fiúkkal az effélékrôl. A táborozás végén ô már azok közt volt, akiket meg kellett dicsérni kiválóan buzgó munkájukért. Sôt azóta éberen szemmel tart minden táborhelyet, és ha valahol a megbízott tisztasági felügyelôk nem egészen tökéletesen végezték dolgukat, feltűnés nélkül másodszor is kitakarít. Az alacsonyabbrendűnek vélt munkák végzése enyhíti vagy megszünteti azt a -- különösen városi fiúkban gyakran kifejlôdô -- parvenü gôgöt, amely lenézi a munkát és vele persze a munkást is. Sohasem fogom elfelejteni azt a képet, mikor egy szekrényt kellett egyszer elszállítani az iskolába és négy fiú (közülük kettô méltóságos úr gyermeke) elegánsan felöltözve, az egyik fehér kesztyűben, fényes nappal kis kocsin végigtolta Budapest utcáin a rozoga szekrényt, és egyiknek sem jutott eszébe szégyellni a dolgot. Világos, hogy ezek az epizódok hozzásegítenek a nemzetfenntartó osztályok és munkájuk megbecsüléséhez. A szociális nevelésnek egyik leghasznosabb eszköze a játék. A cserkészet nagy kedvvel és leleménnyel fogja be ezt is a maga ideáljainak szolgálatára. A vezetôknek, de legtöbbször a fiúknak is gondja van rá, hogy a játék az összetartozásnak, a közösségért való vidám háttérbe vonulásnak, az ellenfél és fôleg a gyengék megbecsülésének szellemében folyjék. Ez nem könnyű, de annál jelentôsebb dolog. Alig van visszataszítóbb látvány például egy durva futballmeccsnél, ahol a játszók kíméletlen vadsággal gázolják le egymást, ahol egyetlen törekvés a gyôzelem, amely öntelt ujjongást, a veszteség pedig durva szitkozódást kelt. A vége legtöbbször veszekedés. Bizonyos, hogy a futballhóbort a levegôben van, és önámítás volna azt hinni, hogy azt el lehet nyomni vagy minden durvaságot rögtön és véglegesen ki lehet belôle küszöbölni. De tény, hogy okos szóval és ügyes vezetéssel igen sokat lehet elérni. A csapat legszenvedélyesebb futballistáját például megbíztam, dolgozza ki a cserkész szellemű futballjáték szabályait. Ez a fiú -- elsôsorban önmaga ellen! -- a csendre, az önmérsékletre, a durvaság elnyomására olyan drákói törvényeket hozott, hogy nem csekély mértékben enyhítenem kellett rajtuk. Egyszer egy kiránduláson kisebb fiúkból álló ismerôs cserkészcsapattal kerültünk össze, és futballmérkôzésre hívtak ki. A játék elôtt félrehívtam az enyéimet, és azt mondtam nekik, remélem, hogy úgy fognak játszani, mint erôsebbekhez illik. Valóban megható volt nézni, hogyan iparkodtak a nagy fiúk kímélni a kis ellenfeleket, miképp hurrogták le egyikét-másikát, aki egyszer-egyszer elfelejtkezett magáról. Talán azzal teszi a legtöbbet a cserkészet a szociális nevelés érdekében, hogy felébreszti, állandóan ébren tartja, fejleszti és mélyíti a felebaráti szeretet gyengéd érzését, és a fiúkat állandóan a szeretetbôl fakadó tettek alkalmainak leleményes keresésére készteti. A cserkész nevet így értelmezzük: cserkészd a jótettek alkalmát. A jelszó elsôsorban azt jelenti: légy résen, hol tehetsz jót. És talán éppen ezen a téren állapítható meg a legszebb eredmény. Minden cserkész igyekszik mindennap végbevinni a felebaráti szeretetnek legalább egy cselekedetét. Ha csak az általam megtudott ilyen ,,napi jótettek'' során nézek végig, lehetetlen nem tisztelnem ezeket a fiúkat. Természetesen sokan nemegyszer elfelejtkeznek róla, sokszor kelletlenül végzik, talán huzamosabb ideig abbahagyják, de tény, hogy mégiscsak kifejlôdik bennük a segítés érzéke, hozzászoknak a felebaráti szeretet gondolatához, nem szégyellnek segíteni máson, és tény az is, hogy nemegyszer valósággal hôsies dolgokat visznek véghez. Éppen a legkülönb fiúk persze gondosan titkolják ezeket, úgy, hogy csak igen kevés példája jut el hozzám. De így is éppen elégrôl tudok. Egyikük például egy szegény családnak két héten át napjában háromszor hordott vizet háromszáz méternyi távolságról. Egy másik egész nyáron át fôzött egy sokgyerekes szegény parasztcsalád számára, ahol a férfi egész nap munkában volt, az asszony pedig betegen feküdt. Vannak más stílusúak is. Egyszer felvételre jelentkezett egy igen derék, de gyengébb tanuló: nemigen akartam fölvenni, erre elôállott egy cserkész osztálytársa és a leghatározottabb hangon kijelentette, felelôsséget vállal érte, segíteni fog neki. Fölvettem. Azóta nincs ellene panasz, és a következô konferencián életében elôször nem kapott intôt. Ide tartoznának különben a különbözô szolgálatok is, amelyeket a háború alatt a vakációban, sôt tavaly az iskolai évben is a mentôknél teljesítettek a fiúk; segítettek a sebesültszállításnál, a kórházakban, a pályaudvarokon, a térparancsnokságon és még számos helyen; itt említhetem a ,,testvériségi alap''-ot, amely az ô filléreiken teszi lehetôvé, hogy szegény fiúk is részt vehessenek kiránduláson, táborozáson vagy úszni tanulhassanak -- ide tartozna az a sok eset is, amikor baleseteknél elsôsegélyt nyújtottak. Három olyan esetrôl van tudomásom, amikor cserkészeink emberéletet mentettek meg. A cserkészet értékelésénél fontos szempont az is, hogy erôteljesen hazafias jellegű nevelést ad. Az elsô perctôl kezdve úgy állítjuk a fiúk elé a cserkészetet, mint hazafiak szent szövetségét, akiknek céljuk igaz, munkás, becsületes magyar polgárokká nevelni magukat, legszentebb törekvésük a haza jövendô nagyságán dolgozni. A fogadalomban az Isten mellett a hazának esküszik hűséget a fiú. Az egyes próbák anyagában mindenütt ott van a magyar államiság szent szimbólumainak, a haza politikai földrajzának és az alkotmány elemeinek ismerete. A haza iránti kötelességek gyakorlati megbeszélése és e kötelességek gyakorlati következményeinek elemzése állandóan napirenden van, minden fogadalomtétel és annak megújítása, a reggeli csapatszemle, minden ünnepélyes aktus a himnusszal kezdôdik vagy végzôdik. Ám közvetve még inkább szolgálja a cserkészet a hazafias nevelés ügyét amikor a föltétlen becsületességet, kötelességteljesítést, az erkölcsi tekintély tiszteletét, a magyar nép megbecsülését, a lelkiismeretes munkát, a tisztaságot, a takarékosságot és a kitartást állítja a fiúk elé követelményképpen fogadalomban, törvényben, ôrsi órán, csapatösszejövetelen, táborban, kiránduláson és magánbeszélgetésben. Nem érjük be a követelmények felállításával: megbeszélésekben újra meg újra megvitatjuk, részekre bontjuk, minden oldalról megvilágítjuk ezeket, kimutatjuk jelentôségüket, megmutatjuk teljesítésük gyakorlati módját, segítjük a fiúkat megvalósításukban és állandóan ellenôrizzük ôket. Ebben aztán nem ismerünk alkut. Egyetlen komoly dologban való igazi hazugság, egyetlen igazi rosszakaratú engedetlenség vagy egyetlen csalás -- ha csak az illetô maga nem tesz vallomást és nem kér büntetést -- elég a kizárásra. A becsületbíróságnak különben a csapat fennállása óta mindössze háromszor kellett összeülnie. Nemzeti szempontból jelentôs mozzanata a cserkészet munkájának az is, hogy vezetô egyéniségeket nevel. Sok szó esik ma a pedagógiában errôl a problémáról. Azt gondolom, hogy a cserkészmozgalom igen szerencsés megoldását adja a kérdésnek. A tapasztalat mutatja, hogy a három felsô osztályból és az intézet növendékeibôl kikerülô ôrsvezetôk és tisztek a kisebbekkel való állandó és rendszeres foglalkozás, és az erre való kiképzés során nemegyszer meglepô pedagógiai érzékre tesznek szert. Már említettem néhány példát arra, hogy az ilyen felelôsséggel járó hivatás mennyire fölébreszti a legtöbb fiúban az önvizsgálat és az önnevelés vágyát. Ha tanáccsal, buzdítással, rendszeres tanítással segítjük ôket ebben, két-három év alatt nemegyszer nagyon szépen kifejlôdnek bennük az úgynevezett vezetôi erények. Nem kell talán mondanom, minô értéket jelent ez számunkra -- mint már tények is mutatják -- a katonaságnál. És itt elérkeztem az utolsó problémához, amelyrôl szólnom kell. Mert sok említésre méltót mondhatnék még arról a sokféle gyakorlati ismeretrôl, amiket a cserkész elsajátít: arról a praktikus életrevaló érzékrôl, amelyet a legtöbb fiúban kifejleszt, s amelyre éppen nálunk, éppen a magyar fajnak olyan égetô szüksége van; a határozottságról, amelyet beléjük nevel; az egészségtelen sportmánia ellensúlyozásáról, illetôleg mérséklésérôl és megnemesítésérôl; a mindennapos testgyakorlásról, a természetszeretetrôl, a hazai föld szépségeinek megismerésérôl és még egyebekrôl, de ezeket részint érintettem a fönnebbiekben, részint közismertek. Érdemes azonban legalább egy pillantást vetni a cserkészetre az úgynevezett katonai nevelés szempontjából. Sok szó hangzik el mostanában az illetékes és kevésbé illetékes helyekrôl, az ifjúság katonai nevelésérôl. Eszmék, javaslatok, sôt kész programok röpködnek a levegôben. De mindezek mintha erôsen magukon hordanák az aktualitás, az ötletszerűség, hogy ne mondjam a kapkodás jellegét; sehogy sem lehet fölfedezni bennük a mélyebb átgondoltság jellegét. Ha csak arról volna szó, hogy a tornatanításba bizonyos katonai szellemet vigyünk, ez eléggé megokolhatónak látszanék. De itt sokkal mélyebbre ható változásokról beszélnek. Egész új ismeretköröket emlegetnek, ballisztikát, tereptant, a katonai kiképzés gyakorlatainak rendszeres bevezetését és még sok egyebet. Ha mindezt keresztülvinnénk, az a mai állapotok gyökeres megváltozását jelentené és hatalmas mértékben csökkentené a középiskola mai embernevelô lényegét. Vajon lehet ezt komolyan indokolni? Van-e csak egyetlen jelensége a háborúnak, amely ezt látszik követelni? Nem inkább azt látjuk-e, hogy a tartalékos és fiatal tisztek -- tehát azok, akik a középiskolában nevelôdtek és katonai szakképzettségüket rövid, sôt minimálisan rövid idô alatt a katonaságnál nyerték -- általában gyönyörűen beváltak. A német szaklapokban gyakran olvashatunk olyan aggodalmas cikkeket, amelyeknek szerzôi felemelik szavukat a korai katonai képzés ellen, mely sem a nevelésnek, sem a hadseregnek nem vált hasznára. Egy középiskolai igazgató, aki a legnagyobb Wandervogel-egylet elnöke, jelenleg katonatiszt, ezt írja a harctérrôl: ,,Ismételten biztosítanak bennünket, hogy a korai katonai szakképzés nemkívánatos, sôt egyenesen ártalmas lehet.'' (Deutsche Turnzeitung, 1915. 955. l.) A világháború másfél esztendeje után a katonás szellem hiányát bajos volna szemére vetni a magyar katonának, hát még az iskolának! Ez az egész gondolatkör, félô, csak arra lesz alkalmas, hogy elterelje a figyelmet az igazi bajokról, az igazán orvoslást sürgetô hiányokról. Mert ezek nem elsôsorban a csatatéren mutatkoznak, hanem idehaza, nem annyira a hadseregben, mint a társadalomban, és ezeket nem katonásdival és katonai szakoktatással lehet orvosolni, hanem az öntudatos magyar érzésre, föltétlen becsületességre, kötelességtudásra, figyelemre, szolidságra, komoly keresztény életre való neveléssel, vagyis azzal, ami a középiskolának legfôbb hivatása. Nem új elemek fölvételére van szükség, hanem a régieknek mélyebb értékelésére. Nem új ismeretanyag tanítására, hanem ellenkezôleg, éppen arra, hogy minden iskola és minden tanár átérezze, hogy nekünk nem katonákat kell nevelnünk, még csak nem is elsôsorban jó matematikusokat, historikusokat vagy latinfordítókat -- bármilyen fontos legyen ez --, hanem elsôsorban jó magyarokat, jó keresztényeket, egész embereket. Ha ilyeneket adunk a hadseregnek, ezekbôl hamarosan és könnyen képez majd jó katonákat. ,,Férfiakat kell nevelnünk, akiknek acélos a testük, fejlettek az érzékeik és erôs az akaratuk... Ha igazi férfiakká neveltük az ifjakat, akkor már katonákká neveltük ôket'' -- mondja von Hülsen vezérôrnagy. Nem az iskoláknak van tehát szüksége a katonai szellemre, hanem a hadseregnek arra az emberre, akit az iskola egészséges, kipróbált, szolid alapokon nyugvó, de új lélekkel átelevenítendô személyiséggé nevel. A cserkészet ezt a nagy ideált is szolgálja. Sok olyat tartalmaz, amit ezek a reformtörekvések kívánatosnak találnak. A cserkészismeretek közt egy sereg katonai ismeret is van: a katonai térkép kezelése, térkép- és vázlatrajzolás, Morse-jelzés, a megfigyelés gyakorlása és fejlesztése, némi utász- és árkászismeret stb. A cserkészek úgynevezett hadijátékai majdnem teljesen azonosak a katonai kiképzés mozzanatával és egy-egy nagyobb szabású efféle játék szinte minden lényeges mozzanatában megegyezik a hadsereg úgynevezett harcszerű gyakorlataival. Körülbelül azt adja e téren a cserkészet, amit von Hülsen kíván a már idézett cikkében. A cserkészetben azonban mindez nem önmagáért van, hanem a jellem és az egész ember összhangban való fejlôdésének magasabb gondolatát szolgálja. A cserkészetben különben sem ezek a gyakorlatok adják a lényeget, hanem az, hogy a teljes ember nevelésére ad új és szerencsés eszközöket. Ha a háború tanulságai lelkiismeretvizsgálásra késztetik a magyar tanárságot, alighanem rá fogunk jönni, hogy nem az alapjaink, nem az elveink voltak hibásak, hanem a gyakorlat, amely nem domborította ki eléggé az erkölcsi nevelés hegemóniáját és kelleténél jobban háttérbe szorította a testnevelés szempontjait. Ha pedig helyre akarjuk hozni ezt az eltolódást, akkor törekvésünk egy a cserkészideállal és munkánkban alig találhatnánk gyakorlatibb segédeszközt a cserkészetnél. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy -- mint mindenütt -- a cserkészetben is csak másodrangú a voltaképpeni keret, a szervezet: a lényeg az egyéneken múlik. Emberekre van szükség itt is. Minden cserkészcsapat olyan, amilyen a vezetôje, amilyenek a tisztjei. Ahol van ember, akiben rátermettség, kedv, az ifjúság szeretete és némi önfeláldozás egyesül -- mert bizonyos, hogy ez is kell hozzá --, ott életre kell hívni a cserkészetet; ahol nincs ilyen ember ott nem szabad. Az olyan csapat, amelynek nem a jellemnevelés a legfôbb munkája, ahol a kirándulás, táborozás öncél, ahol a munka csak ímmel- ámmal folyik vagy kárára van az iskolai kötelességnek, ahol a kirándulás csatangolássá, a játék verekedéssé fajul, az lejáratja a gyönyörű gondolatot és szégyene lesz az iskolának. Cserkészszellemű nevelés azonban -- vagyis az értelmi nevelésnek a testi és gyakorlati neveléssel való egészséges összhangja a jellemnevelés föltétlen uralma alatt -- cserkészcsapat alakítása nélkül is lehetséges. És ha valaha, ma van rá égetô szükség. Ne feledjük a cserkészjelszót: Legyünk résen! A megtépett magyarság egész embereket vár tôlünk. (Vigilia, 1989. 422-429.) ======================================================================== Vígan fiúk! Velük, helyettük, értük! ,,Vígan fiúk, cserkészfiúk, föl a fejet merészen!'' -- énekeljük a legrégibb cserkészindulóban. ,,A cserkész vidám'' -- mondja nyomatékosan a 8. törvény. Miért víg a cserkész? Búsuljon, akinek rossz a lelkiismerete. A cserkész híven teljesíti kötelességét: nyugodt az öntudatában. Búsuljon, akinek szemét belsô piszok homályosítja el. A cserkész testben, lélekben tiszta és a lélek tisztasága acélos erônek és egészséges életörömnek forrása. Búsuljon, aki elhagyott, árva, szerencsétlen. A cserkészeknek minden cserkész testvére: derék, vidám bajtársak közt ,,jómulatság, férfimunka'' az élete. Búsuljon, aki rabszolga-lélek, aki morogva végez kénytelen munkát. A cserkész egyeneslelkű, öntudatos, meggyôzôdésbôl, szabad elhatározásból engedelmeskedik: szereti és ambíció lelkesíti munkájában. Búsuljon, aki a nagyváros beteg levegôjét kénytelen szívni, akit az utcák szennye, kávéházak gyilkos füstje sorvaszt. A cserkész az Isten édes, tiszta legét szívja, hegyek, vizek, erdôk szabad szép világán tisztul, erôsödik, gazdagodik a lelke. Úgy jár a szabadban, mint aki méltó e templom látogatására. Fájdalom, csapás, szerencsétlenség? Isten kezében vagyunk és megpróbáltatások nélkül senki sem élhet. De a cserkész megnyugszik Isten akaratán, leteszi fájdalmát a jó Atya kezébe, megosztja baját megértô jóbarátokkal, megenyhül a vigasztaló természet ölén. ,,Aki fölnéz, sose csügged el, aki dalol, sose fárad el!'' Hogyan víg a cserkész? A szellemességben nem mások rovására: leleményét nem használja arra, hogy másokat kicsúfoljon: nem az elvek rovására: semmibôl, ami szent és nagy dolog, gúnyt nem űz; nem a lélek rovására: kétértelmű vagy szennyes tréfával meg nem szentségteleníti ajkát. A játékban nem felejtkezik el arról, hogy cserkész: akkor játszik, amikor már teljesítette kötelességét; úgy játszik, hogy a legteljesebb odaadásban is úr maradjon a gyöngédség és a kímélet, a gyôzelem vágya fölött a lovagiasság, az élvezetben a közért való összetartás. A nótázásban undorral fordul a léha kabarészellem fertôzô termékeitôl és gyönyörűséggel énekli a magyar lélek tiszta, szép dalait; a közös éneklésbôl nem vonja ki magát: készséggel énekel a többiekkel, de nem iparkodik túlkiabálni ôket: buzgón és szerényen illeszkedik bele az összhangba. Egyáltalán a legteljesebb jókedv közepett is lovagias: gondja van rá, hogy ne legyen terhére másoknak; jól tudja, hogy nem mindig a leghangosabb jókedv a legmélyebb és legigazibb. Hogy pedig ez után a sok nem után milyen hát voltaképpen az igazi cserkészjókedv, arról nem kell beszélni: ez az, amit nem lehet, de nem is kell tanítani, ezt gondolkozás nélkül, okoskodás nélkül, magától is tudja minden jó cserkész: magától ömlik a szívébôl az igazi jókedv. Ha cserkész vagy, vidám is vagy; ha jó cserkész vagy, jól vagy vidám, lovagmódra, cserkészmódra. Vígan, fiúk, cserkészfiúk! (Magyar Cserkész, 1925. 13-14. 207.) ======================================================================== A Nemzeti Nagytáborról Velük, helyettük, értük! Kedves Cserkésztestvéreim! Most, amikor már bizonyos távlatból tekinthetünk vissza a Nemzeti Nagytáborra, búcsúzóul egypár testvéri szót szeretnék szólni hozzátok. Gondoljuk vissza magunkat Megyerre, a tábortűz köré, szálljunk vissza lélekben abba a szép órába, amikor utoljára ültünk együtt, mi, cserkésztisztek, cserkésztestvérek, a tiszti tábortűz körül és folytassuk ott, ahol akkor elhagytuk. Nézzünk a lelkünkbe és nézzünk egymás szemébe és beszéljünk magunkkal, egymással, egészen ôszintén. Legyen ez az utolsó tábori eszmecserénk amolyan lelkiismeretvizsgálat-féle. Lelkiismeretvizsgálat a vezetôségnek, de lelkiismeretvizsgálat minden egyes vezetô testvérünknek is. Nem kérdezem most magunktól, hogy érdemes volt-e megcsinálni a Nemzeti Nagytábort. Nem kérdezem, sikerült-e, nem-e? Hogy kifelé, a nemzetcserkészek felé, nagyon, szinte túlságosan sikerült, nem lehet nem konstatálni. Hogy becsületes cserkészmunka folyt a táborban és becsületes cserkészmunkára vallott majdnem minden résztvevô csapat részérôl, jogos önérzetünk tanúsítja. Örüljünk annak, ami öröm ebben, jó lélekkel, de ne hunyjuk le szemünket az elôtt a sokféle veszély elôtt, amely ebbôl a legjobb cserkészlelkeket szinte megfélemlítô külsô sikerbôl támad fejünkre. Szálljunk szembe a külsô veszedelmek százféle jelenségével, de még aggódóbb cserkészéberséggel ôrködjünk azon, hogy meg ne férje lelkünket az elbizakodásnak, a munkánk túlbecsülésének, az önmagunkkal való megelégedésnek minden fejlôdést megállító végzetes kísérlete. Most azonban, a magunkbaszállásnak ennek a szent órájában mélyebbre nézzen tekintetünk. Most hagyjunk mindent, ami külsô, és keressük a szellemet, amely elevenít, keressük a lelket, amely eltöltötte a tábor egészét, amely eltöltötte a mi csapatunkat, bennünket magunkat. Jó lélek volt ez? Cserkészlélek volt ez? Cserkészszellem dolgában megálltuk-e a helyünket? Azt hiszem, hogy ha cserkészmódra ôszinték akarunk lenni magunkhoz, erre a kérdésre aligha fogunk elszánt igennel felelni. Nem felelünk igennel mi sem, a tábor vezetôsége, ha a magunk munkájával szemben tesszük fel ezt a kérdést. A jóakarat megvolt bennünk, errôl megnyugtat a lelkiismeretünk; és megvolt a jó elgondolás is, ebben sem tehetünk magunknak szemrehányást. De az emberi cselekvések eredménye nem mindig áll arányban sem a rája fordított jóakarattal, sem a jó elgondolással. A Nemzeti Nagytábor szellemi vezetése távolról sem érte el azt, amit elgondoltunk és amit akartunk. És hogy nem érte el, abban nemcsak a körülmények hibásak, hanem részesek benne a mi hibáink is. Ami pedig áll az egész tábor szellemére, úgy tetszik nekem, nagyjából ugyanez áll a csapatok legtöbbjére is. Kérdezzük magunktól mindenekelôtt, hogyan álltunk, hogyan állunk cserkészfegyelem dolgában? Ha visszatérünk a Nagytábor képére, lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy rend és fegyelem, imponáló fegyelem uralkodott benne. Hiszen a tábor impozáns arányai, a cserkészek nyüzsgô sokasága és a sátrak hatalmas tömege mellett ez kapta meg legjobban a látogató lelkét, ezt csodálták a külföldiek, ez hódította meg a magyar társadalom megjelent vezetôit. Tagadhatatlan: a gépezet jól működött és olyan értéket produkált, amely a magyar társadalomban ritka és megbecsülhetetlen érték. És mégis, mi, vezetôk éreztük legjobban: ez a fegyelem mégsem egészen az volt, aminek szerettük volna. Túlságosan népes volt a tábor és túlságosan kevés a vezetô, túlságosan sokféle a megjelent csapatok szelleme és túlságosan nehezek a külsô körülmények ahhoz, hogy ezt a kifogástalanul működô külsô szervezetet mindenütt igazi cserkészlélek olaja hathassa át. Az elgondolásban a Nagytábor fegyelmét két pillére alapították. Az egyik a nagytömegek vezetésében századokon át jól bevált és egyedül bevált katonai formák, a másik a fegyelmet kitöltô tudatos, szabad engedelmességnek, a bajtársi testvériségnek szelleme. Minél jobban működött az elsô, annál jobban kitűnt, hogy nem maradt elég felkészültségünk a másodikra. Kevés volt az idônk, kelleténél több a külsô munkánk. Nagyon kevesen voltunk hozzá magunk és gyengéknek bizonyultunk erre a nagy és mindennél fontosabb munkára. És kérdezem: nem volt mindez ugyanígy a csapatok legtöbbjénél is. A külsô fegyelem nagy volt, ha szépséghibákkal is. A munka folyt, a program pergett, ha apróbb, nagyobb zökkenôkkel is. De, kérdezem, hogy azért az olyan szép és olyan hasznos külsô teljesítményért nem fizettünk-e túlságosan nagy árat? Kitöltötte-e a csapatoknál is a lélek a formákat? Lélekbôl fakadt-e a fegyelem? Jó lélekkel és vidáman ment-e az engedelmesség? Jóakarat és szeretet lágyította-e a formák keménységét? Cserkészlélekbôl való fegyelem áradt-e belôlünk a fiúkra is? Száműzve volt-e közülünk egészen a morgás, az elégedetlenség, a zúgolódás, a destruktív kritizáló szellem? Amint egyek voltunk a csapatokkal fölfelé, azok voltunk-e a vezetôséggel is lefelé? Vajon cserkészfegyelem volt-e igazán a fegyelmünk? Félek, hogy nem sokan lesznek közületek, akiknek el nem kellene mondani maguknak is a mi ,,mea culpá''-inkat. Vajha a mea culpát erôs fogadás követné mindnyájunknál! Kérdezzük azután azt is, hogy megálltuk-e a helyünket szeretet dolgában? Mi, a tábor elnöksége, ha minden hibát szívesen vállalunk is, szeretet dolgában nem tudunk magunknak szemrehányást tenni. Szeretetünkön, jóakaratunkon, bajtársi meleg érzésünkön semmi sem múlt. De, hogy ez a szeretet elég leleményes, elég éber, elég ügyes volt-e, hogy meg tudta-e találni a megnyilatkozásra a kellô eszközöket, elegendô idôt, az igazi hangot, azt a melódiát, amelyet meghallanak, megértenek és visszhangzani tudnak a szívek: ebben már távolról sem vagyunk olyan bizonyosak. Miért, miért nem, bajos volna eldönteni -- ha gyengeségünkön igen, de jóakaratunkon nem múlt! --, bizonyos az, hogy a testvériségnek azt a mindent átölelô diadalmas melegsége, amelyet szerettünk volna, amelyet elsôsorban akartunk megvalósulásra segíteni, a Nagytáborban sokkal kevésbé alakult ki, mint ahogy szerettük volna. Tán itt is az volt a fôbaj, hogy többen voltunk az elegendônél és több volt a dolgunk a kívánatosnál. Meg volt a bajtársiasság, de nem volt elég meleg; meg volt a szeretet, de nem volt elég egyetemes. És mit szól a Ti lelkiismeretetek, testvéreim? Hiszem, hogy nem ríttatok ki az egész Nagytábor testvéri egységébôl. Hiszem, hogy jó lélekkel jöttetek és nem mondtatok ellene a Szentléleknek, nem álltatok ellent a testvéri összetartozás hívásának. De, kérdezzük magunktól, átéreztük-e eléggé és átéreztettük-e eléggé a fiúkkal, hogy mi nemcsak ennek és ennek a csapatnak vagyunk a tagjai, hanem magyar cserkészek vagyunk: lélekben eggyéforrott tagjai egy nagy, szent testvériségnek, amely több az egynél, több a csapatnál is! Alá tudtuk- e rendelni a magunk szempontját, a magunk csapatának apróbb érdekeit a nagy egész szempontjainak, a magyar cserkészet mindennél nagyobb érdekének? És ha igen: jó szívvel, vidáman, készséggel történt-e ez az alárendelés? És azután: a szeretet lelke uralkodott-e a csapatban, életének minden megmozdulásában? Száműzve volt-e ajkunkról és száműzve volt-e a fiúk ajkáról a legkisebb durva szó is? A szeretetlenségnek, önzésnek, kíméletlenségnek, tapintatlanságnak minden megnyilvánulása? Úgy viselkedtünk-e a táborban és otthon, a tábor elôtt, hogy a fiúk ne csak ügyes mestert és a szigorú parancsnokot, hanem még sokkal inkább a melegszívű idôsebb testvért lássák bennünk? Egyszóval: élt-e, él-e bennünk elég gyôzelmes erôvel az, ami a cserkészetnek legfôbb értelme, a diadalmas szeretet? Erre a kérdésre, ha még annyit tettünk is, akkor sem felelhetünk soha kielégítô igennel. Harmadik kérdésem még az elsô kettônél is fontosabb és lényegesebb. Él-e bennünk és mennyire él az a szellem, amelybôl az emberebb ember és magyarabb magyar egyedül képes életerôs táplálékot szívni: az egészen mélyrôl jövô lelkiség? A leggyönyörűbb fa is elszárad, ha beteg a gyökere. A leggyönyörűbb emberi ígéret is ígéret marad, a legzengôbb szavú hazafiság is hitvány frázis marad, ha nem az Istenbôl szívja erejét. A Nemzeti Nagytábort úgy gondoltuk el, hogy azért lesz igazi emberi értékek kivirágzása, ifjú magyar lelkek nagy hadgyakorlata, mert valójában egy nagy lelki magábaszállás, egy nagy lelkigyakorlat-féle is lesz. Azért lengett a tábor közepén a nemzeti zászló, de azért szólt ugyanott a templomi harang is, azért vonultunk, riadóra a zászló köré, de azért sereglettünk még a riadó elôtt a kereszt, az oltár, a biblia köré, mert tudtuk, hogy abban a táborban az Istenbôl élô, erôs magyarok új nemzedéke esküszik föl a magyar jövônek, Istennek és hazának. Mindössze is kevés az az egész nap --, az egész három hét és az egész program sokaságához képest! -- amit ilyen alkalommal a vezetôség erre nézve megtehet; de amit tehettünk, azt meg akartuk tenni. Nem meggyôzôdésünk erején, nem elszántságunkon, nem a vezetô szó és példa hiányán múlt, ha meg nem érezte mindenki, hogy a Nagytáborban is ez az egy a szükséges. Vajon megéreztétek-e és meg tudtátok-e éreztetni fiaitokkal, Ti is testvéreim? Nem csekély örömmel állapíthatjuk meg, hogy voltak szép számmal, akik megértették ezt a legnagyobbat; hogy voltak csapatok, amelyeknek megjelenése, munkája és egész csapategyénisége ezt az egyedül igaz és egyedül értékes cserkészlelkiséget lehelte. De magyar cserkészszívünk mélységes aggodalmával kell megállapítanunk, ha ôszinték akarunk lenni, hogy éppen ezen a leglényegesebb ponton számos csapat még igen messze van attól, hogy igazán megérdemelje a cserkészcsapat nevet. A hazafiasság szent tüze (hála Istennek!) lobogó lángokkal ég a magyar cserkészetben. Magyar jövô épül a tábortüzek körül. De, vajon szolidan épül-e mindenütt? Sziklára épül-e, vagy futóhomokra? Vajon, nem túlságosan hangos-e még, nem túlságosan bôbeszédű-e még, nem túlságosan külsôséges-e még sokszor a mi hazafiságunk? Magabízó beszédeink, fegyvercsörgetôs irredenta verseink és nótáink nem kendôzik-e üres cifraságokkal az igazi elszánásnak, a verejtékes köznapi munkát nagy lélekkel vállaló, az egész életet, annak minden legkisebb mozzanatát is lélekkel átitató, mélyebb hazafiságnak hiányát? Hazafiságunk stílusában, egész irredentánk frazeológiájában nem izzik-e még sokkal több terméketlen gyűlölet, sokkal több tisztulatlan pogány elem, semhogy az Isten áldását remélhetnénk törekvéseinkre? Az egyénnek vízbôl és Szentlélekbôl kell zjjászületnie, ha be akar menni az életbe: A nemzeteknek vérbôl és Szentlélekbôl kell új életre támadniok. A vérözön végigzúdult édes, szegény hazánkon: mi, cserkészek, a Szentlélekbôl való magyar újjászületés szent munkájára esküdtünk fel. Átérezzük-e eléggé, hogy ennél kisebb erô nem segíthet rajtunk? Isten színe elôtt járunk-e szüntelen cserkészmunkánkban: Belôle élünk-e, belôle tanítjuk élni az ifjú magyarságot? Jaj nekünk és jaj szegény hazánknak is, ha nem! Mert ne felejtsétek el és ez legyen ma búcsúszavam hozzátok: amint Kis-Magyarország nem a mi Magyarországunk: a mai hazafiság sem a mi hazafiságunk. A mai társadalom sem a mi társadalmunk. Aki Nagy-Magyarországot akar teremteni, annak nagyobb magyarnak kell lennie. Annak ellene kell mondania minden hazugságnak, minden frázisnak, minden félségnek és minden pogányságnak. Annak más, különb, tisztább, becsületesebb, egyszerűbb, magyarabb, istenesebb társadalmat kell akarnia: emberebb embert és magyarabb magyart. És aki ezt akar, aki ebben bízik, aki ebben dolgozik, annak úgy kell éreznie magát a mai társadalomban, ahogyan az elsô keresztények érezhették magukat a római rothadás közepett. Ne tévesszen meg bennünket az a szeretet, az a becézés, amellyel a sajtó és a társadalom körülvette a Nagytábort, mintha mindenestôl a magáénak érezne bennünket! A társadalom kell, hogy a magáénak érezzen bennünket, hiszen dolgozunk, de mi nem érezhetjük mindenestôl magunkénak ezt a társadalmat! Hiszen, ha megkérdeznék magukat és ôszintén felelnének rá: ôk maguk is azt szeretik bennünk, ami ôbennük nincsen! A nagyon felületesek kuriózumot, érdekes exotikumot látnak bennünk, a nagy többség öntudatlanul is azt látja köztünk, azt szereti, azt tiszteli a cserkészetben, azt várja a cserkészettôl, ami a mai magyarságból oly végzetesen hiányzik: a mély fegyelmet, az önfeláldozó közért-élést, a tisztább erkölcsöt, a magasabb lendülettel az eszményiekben való aktív hitet, a hôsiességet, -- szóval: azt várja tôlünk, hogy megváltoztassuk a magyar föld színét, mert érzi, hogy ha mi nem, más ugyan meg nem változtatja! Mi nem akarhatunk kevesebbet, mint amennyit a nemzet lelke vár tôlünk, mint amennyit édes, romlott hazánk feltámadása követel tôlünk, mint amennyire cserkésztörvényünk, fogadalmunk, lelkünk ösztönöz bennünket! Ne alkalmazkodjunk lelkünkben ahhoz a társadalomhoz, amelyet mi akarunk átalakítani, különbbé tenni, és amely éppen azt szomjúhozza tôlünk, hogy különbek legyünk nála. Ne legyünk kisebbek önmagunknál! Cserkészintézményünket ne fokozzuk lejjebb, cserkészmunkánkban ne adjuk alább, mint amit a roncsolt haza vár, amit a legmélyebb magyar lelkünk ösztönöz, amire az Úristen mindenható kegyelme rásegít! Ezt a jó munkát kívánja nektek nagytábori búcsúzóul cserkésztestvéri szeretettel. (Vezetôk Lapja, 1926. 10. sz. 69-73.) ======================================================================== Valami a Nemzeti Nagytábor lelkérôl Velük, helyettük, értük! Sokat emlegetjük szóban és írásban a Nagytábor ,,lelkét'', ,,szellemét''. Sokan olyan könnyedén használják ezeket a súlyos szavakat, mint ahogy például térképezésrôl vagy ôrsi akadályversenyrôl beszélnek. Pedig félek, hogy sokan lesznek, akik nem gondolnak semmi határozottat, semmi foghatót, mikor kimondják ezeket a nagy szavakat. Nem is olyan egyszerű dolgok ezek, mint a kézügyességek vagy a könyvekbôl kitanulható ismeretek. Ha azt mondom: sátorverés, akkor magam elôtt látom a rudat, a ponyvát, a cövekeket, a köteleket: tudom, mirôl van szó. Ha azt mondják: tanuljam meg a morse-jeleket, tudom, mit akarnak tôlem, tudom, hova nyúljak, hogyan fogjak hozzá. De mit gondoljak akkor, amikor a tábor lelkét kérik tôlem számon? Mit jelent az, ha a táborunk szellemét emlegetik? A lelket nem lehet megfogni, sem szemléletesen egykönnyen elképzelni. Pedig csak ,,a lélek az, ami elevenít''. A következô néhány kis nagytábori emlékem kapcsán azt szeretném megéreztetni: mi volt a Nemzeti Nagytábor lelke. * Az elsô epizód, amely eszembe jut, egy osztrák cserkészfiúval való beszélgetés során történt. Nem is velem beszélgetett pedig, hanem egy idôsebb látogató hölggyel, én csak meghallottam, de az osztrák fiú szavai felejthetetlen emlékem marad örökké. Az osztrákok hazautazása elôtti nap történt. -- Hogy érezte magát a magyar táborban? -- kérdezte a hölgy. -- Nagyon szép és jó itt! -- felelte az osztrák, tizenhét év körüli, értelmes szemű fiú. -- És mi tetszett a legjobban? Az osztrák fiú elgondolkozott. -- Legjobban az tetszett -- mondta kisvártatva --, hogy itt olyan nagy a tisztaság. -- A tisztaság? -- kérdezte bámulva a magyar hölgy. -- Hát ez máshol nincsen így? -- Lelki tisztaságot értek -- mondta komolyan a fiú. -- Az uralkodik itt olyan érezhetôen. Külföldön ezt sehol sem érezni! ,,Seelenreinheit'' -- lelki tisztaság, tiszta lelkek! Ezt érezte az osztrák fiú köztünk! Fiúk! érzitek-e, hogy ez az egy kis szó különb dicséret a magyar cserkészekre, mint a megjelent magyar és külföldi elôkelôségek minden bókjai és elismerései! És sejtitek-e már, hogy mi a tábor lelke? Seelenreinheit! Vajon, megérezte volna-e rajtam is ezt az osztrák fiú? -- ezt kérdezd magadtól. És ha eddig talán nem, megérzi e rajtam legalább ezután mindenki, aki a közelembe jut? Ha igen, akkor -- és csakis akkor! -- él benned a Nagytábor lelke! * A másik emlékezetes szót egy délután hallottam. A magyar társadalomnak egy nagynevű vezetôegyéniségével álltunk fent a dombon, a fôárboc tövében. Akkor látott elôször cserkésztábort. Elragadtatva állt mellettem, nézte a sátrak erdejét és a nyüzsgô cserkészek ezreit és sokáig hallgatott. Egyszerre csak megragadta a kezemet és felkiáltott: -- Tudod-e, mire gondolok? Pusztaszer lehetett ilyen! A honfoglalók tábora lehetett ilyen! Nagyszerű kép! Történelmi kép! Pusztaszer! Honfoglaló ôsök! Igen! Fiúk! Éreztétek-e, hogy csakugyan honfoglalók vagyunk, mi, magyar cserkészek! Hogy nekünk kell elfoglalni -- nemcsak visszafoglalni, hanem elfoglalni! --, a magyar lélek számára meghódítani, a magyar törzsek között felosztani, az új magyar ezerév számára megművelni ezt az elkínzott, elszabdalt, elgyalázott szent magyar földet? Érzitek-e, hogy vérszerzôdés volt a mi Nagytáborunk? Szerzôdés, amelyet egymással kötöttünk, testvérek, bajtársak, honfoglalók! És vérszerzôdés: életre-halálra, vérontásig való hűségre! Ha érzed, akkor él benned -- csak akkor él! -- a Nemzeti Nagytábor lelke! * A harmadik élmény a megnyitó-ünnepély délelôttjén ment végbe a lelkemben. Az oltárnál álltam, ahol éppen be akartam fejezni a szentmisét. Kifordultam az oltártól utolsó áldásra. Szembefordultam a katolikus csapatok óriási négyszögével, lehajtott fejek, meghajtott zászlók erdejével és éppen fölemeltem a kezemet az áldásra. És ennek a pillanatnak szentséges csendjében egyszerre csak a fülembe csapott egy távoli énekszó. Megpillantottam a protestáns cserkésztestvéreket. Az istentisztelet helyérôl vonultak el. A Himnuszt énekelték. Mennek: az istentiszteletrôl a nemzeti zászló alá. Az elôbb még zsoltárt énekeltek, most a Himnuszt éneklik. És néhány perc múlva mi is megyünk az oltár mellôl a zászló alá. És mi is a Himnuszt énekeljük. És egy félóra múlva mind együtt fogjuk énekelni a Himnuszt: Isten áldd meg a magyart! És az az Isten megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az ô nevében, ott lesz köztük. Mi nyolcadfélezren jöttünk össze az ô nevében, magyarok! Az ô nevében: élô hittel! És össze: testvérszívvel! Hát hogyne lenne köztünk, hogyne lenne velünk -- és hogyne áldaná meg a magyart: csak mi is Vele legyünk! Soha úgy át nem éreztem a Nagytábor lelkét, mint abban a percben, amikor ott megáldottam a tábort: a Mindenható Istennek, az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében! Ugye, te is érzed! Ugye, te is éled, testvér! (Magyar Cserkész, 1926. 21. sz. 301-302.) ======================================================================== Pünkösdi tűz Velük, helyettük, értük! Pünkösd van, a Tűznek, a Léleknek ünnepe. A Tűzé, amely elevenít, a Léleké, amely leszáll a csüggedt, aggódó, kishitű nyájra és világhódító harcosokká erôsíti ôket. Tűznek Lelke, szállj le ránk is, magyar cserkészvezetôkre! Pünkösdi tüzes Lélek, lobbants lángra minket, fiatalíts meg minket a mi nagy harcunkra! Pünkösdi Lélek, nagy szélnek zúgása, zúdulj végig a mi zsibbadt, hétköznapok porától szürke lelkünkön! Ne engedd, hogy elszürküljünk, hogy belefásuljunk a reggeltôl estig egyforma munkába, hogy beérjük a megszokottal, nyárspolgárival, és elfelejtsük a külsô cselekedetek mögül a cselekvô hitet, a keretek közül a szellemet, a próbák, versenyek, kirándulások kialakult témájából az alakító lelket. Add, hogy ott zúgjon bennünk szüntelen az a nagy sodró, élô hit, az a nagy, ragadó lendület, amellyel elindultunk, amikor cserkészekké lettünk és amely oka, célja, értelme minden cserkészmunkánknak. Pünkösdi tűznyelvek, szálljatok le ránk, tanítsatok meg bennünket szólni, -- szólni Annak szíve szerint, aki küld benneteket. Szólni azon a nyelven, amely a lélek legmélyérôl jô és hangján ott is reszket a lélek hangja: a hit, a meggyôzôdés, a bizonyosság és a szeretet, a szolgáló, cselekvô, leleményes, magával ragadó szeretet. Azon a nyelven, amely eltalál a lélekhez, amelyet megérez és megért a ránkbízottak fiatal szíve s fölfigyel rá: ez a nekünk való beszéd! Fölérez rá: ez a mi szívünk bôségébôl szól! És fölmozdul rá: szólj hozzánk kedves testvérhang, megyünk utánad! Pünkösdi láng, újjászületés tüze, gyújts meg minket! Az ifjú lelkek alakítását mérted ki nekünk hivatásul, művészetül: adj nekünk ifjúságot, mert senkisem adhatja azt, amije nincsen magának, és nekünk semmink sincsen nélküled. Adj nekünk eleven ifjúságot, amely mozgást akar és életet, cselekvést, alkotást, alakítást nagy gondolatok szerint önmagának és életnek és világnak, alakítását nagyrahivatott fiatal lelkeknek. Vidám ifjúságot, amely nem lógatja a fejét és nem veszti kedvét sikertelenségen, emberek hitványságán, maga gyengeségén, hanem vígan, emelt fejjel, énekes lélekkel megy elôre a maga kemény, de fölfelé haladó ösvényén. Fogyhatatlan ifjúságot, amely bele nem fárad a hétköznap robotjába, meg nem unja a mindennap újrakezdést, hanem ha elesik is, föl tud kelni, örök rugalmassággal, mert abból a forrásból meríti erejét, melegségét, rugalmasságát, frissességét, amely soha el nem apad, soha meg nem zavarodik, soha el nem hínárosodik; az élô vizek forrásából. Jöjj el, jöjj el pünkösdi Lélek, légy a mi erônk. Adj nekünk bátorságot, hogy merjünk akarni nagyot. Merjünk próbálni nagyobbak lenni azoknál, akikbôl tizenkettô éppen egy tucat. Merjünk fölfelé nézni és hinni eszményeinkben. Merjük kimondani azt a metszô nemet és azt a világmozdító nagy igent a se nem -- igen, se nem -- nem-nek ebben a hitvány korszakában! Szállj le ránk, tűznek Lelke, magyar cserkészvezetôkre! Lobbants lángra, fiatalíts meg, erôsíts meg minket, hogy megérezzük: áldozatos hivatás a mienk, anyagi javak nélkül, elismerés nélkül kell áldoznunk idôt, erôt, szeretetet az ifjúságnak, hogy az nagyon-nagyon értékessé legyen, és hogy egész lélekkel vállalni tudjuk ezt a nehéz, gyönyörű, aldozatos hivatást! Pünkösdi Lélek, adj tüzes pünkösdi lelket a magyar cserkészek minden vezetôjének! Pünkösdi Lélek, szállj le ránk! (Vezetôk Lapja, 1927. 6. sz. 101-102.) ======================================================================== Szent István tanítása Velük, helyettük, értük! Sík Sándor beszéde, amelyet Szent István napján Londonban, a Szent György-székesegyház szószékérôl mondott a magyar Jamboree-tábornak, a magyar követ, Lord Rothermere és a londoni magyar kolónia jelenlétében. ,,Hol vagy, István király! Téged magyar kíván.'' Magyarok, akik itt összegyűltünk, a cserkészet védôszentjének templomában, Anglia szívében, a mi nagy nemzeti szentünknek ezen a drága szent napján: azt hiszem, valamennyien a nagyság igézetében állunk. Nemcsak ennek a nagymérvű székesegyháznak égretörô ívei töltenek el hatalmas érzésekkel, hanem kívül is, messzebb is mindenütt nagysággal teljes a levegô; nagy emlékek, óriási nyomások között járunk. A parlament, a Westminster, Canterbury, Oxford egyetem városa: ezek a nagy képek járnak bennünk. Fülünkbe cseng a nyelv, amelyet az emberiségnek egyharmada beszél. Lelkünket megszállja annak az erônek sejtése, amely a fél világot megszervezte. Mindez az óriás nagy érzésével tölt el bennünket. Itt állunk kicsinyek a nagyság elôtt. És most, ezen a történelmi napon, amikor tekintetünk szinte magától fordul vissza az ezeréves messzeségbe, úgy tetszik nekünk, hogy valami a mostani érzésünkhöz hasonló tölthette el ezer esztendôvel ezelôtt ôseinket is, amikor elôször tűnt föl csodálkozó szemük elôtt az európai város. Ezek a nyilas nomád harcosok, amikor végigvonultak mokány lovaikon Bizánc palotái, Itália csillogó márványoszlopai vagy a germán világ templomai között, valami ahhoz hasonlót érezhettek, amit mi éreztünk a Westminster apátság márványrengetegében. Valami gyengébb áll itt szemben az erôsebbel, valami új a régivel, valami kicsi a nagysággal. Izgató kérdés: hogyan állt szembe ez a maroknyi nép -- amely minden értékét magával hozta nyergében, vagy a csapatát követô ökrösszekér ponyvája alatt --, hogyan állt szembe a nagy, hatalmas, lenyűgözô Európával? Izgató kérdés, mert a felelet, amelyet az ôsök adtak rá, bennünket, késôi unokáikat is eligazíthat a magunk hasonló kérdésének megoldásában. Hogyan viselkedik a kicsiny erô a nagysággal szemben? A gyengeség eltörpül, amikor szembekerül az igazi nagysággal. Nincs ereje, hogy megálljon elôtte, megrémül, megzavarodik és akarva, nem akarva elveti magát, megsemmisül: felszívódik a nagyságba. Ha marad valami önmagából, az legfeljebb mint ellenséges megalázkodás, mint sunyi gyűlölet, morgó gyűlölködés tud megnyilvánulni. Ez a szolgalelkek reagálása az erôsebb hatalommal szemben. Ez volt a sorsa az apró törzseknek, akiket a honfoglaló magyarság itt talált az új hazában. Nem tudtak szembeszállni az új erô hatalmával, elpusztultak, megsemmisültek, felszívódtak: apró csermelyeik beleömlöttek a magyar vér nagy vízrendszerébe, és elvesztek benne. A magyarság keményebb fából volt faragva, semhogy így megsemmisülhetett volna. A keménység azonban még nem erô. A lágy gyengeség mellett van egy másik gyengeség is: a keménység gyengesége a merevség gyengesége. A történelemben ez a gyengeség mint a plasztikának, a megérteni, idomulni, feloldozni nem- tudásnak gyengesége, mint elzárkózás és tehetetlen idegenség jelenik meg. Ez a merev gyengeség csak az erôszak erejét ismeri; a nagyobb értékkel szemben csak két elhelyezkedést ismer: a gôgös, tehetetlen közönyt vagy az ádáz, harcos gyűlöletet. Mindkét lelkület terméketlen. Ereje csak addig tart, amíg a fegyverek ereje, és a történelemben nincs olyan fegyver, amely elôbb vagy utóbb erôsebb fegyverrel ne kerülne szembe. Ezt a gyengeséget mutatja a hunok és avarok történelmi szereplése. Volt bennük erô, hódítani tudtak, államot szervezni tudtak, de idegenek maradtak Európa testében és lelkében, nem tudtak akklimatizálódni, ezért nem tudták hatalmukat megtartani. El kellett pusztulniuk. Elsöpörte ôket a nagyobb, az állandóbb, a mélyebb forrású erô. Az elsô gyengeség nem fenyegette a magyarokat, a második, a merevség gyengesége annál inkább. A rablóhadjáratoknak talán dicsôséges, de véres korszaka nem hagy bennünket kétségben e felôl. A fegyver hatalma csak addig érvényesülhetett Európa nagy államaival szemben, amíg -- és ennek elôbb-utóbb be kellett következnie -- több, jobb, erôsebb és szervezettebb fegyvert nem hívott ki maga ellen. De a magyarság, amely Augsburgnál szembekerült a merev erôknek ezzel a halálos végzetével, megmutatta, hogy az erôs népek közé tartozik. A Gondviselés, amelynek tervei voltak ezzel a messzirôl jött, sok viszontagságon, sok vérvesztésen átment kis nemzettel, egy nagy lángelmét támasztott, akiben egyesült mindaz, ami a magyar fajban érték és erô. Szent István alakjában a magyarság megfelelt a nagy történelmi kérdésre, amelytôl élete, vagy halála függött, megfelelt egyszer s mindenkorra, és gyôzelmesen felelt meg. Szent Istvánban a magyarság kongeniálisnak bizonyult Európával. Tekintetét -- ezt a Volga- melletti pusztákon elmélyült sastekintetet, amely most a kereszténység ihletétôl nyert lélekbe-látó erôt -- rávetette a nyugati kultúrára és veséjéig látott annak. Rávetette a maga népére is és annak is lelkébe látott. Megértette, hogy a magyarság nagy történelmi kérdése nem az, hogy megtanulja-e a magyar nép a körüllakó idegenek nyelvét, átveszi-e szokásaikat, állami szervezetüket, keresi-e barátságukat, hanem hogy megérti-e, megérzi-e, magáévá tudja-e tenni a nyugati kultúra lelkét. Szent István a maga zsenialitásával meglátta a nyugat nagysága mögött a lelket, azt a lelket, amely a kereszténységbôl táplálkozik, megérezte azt az erôt, amely Krisztusból, az evangéliumból, az élô keresztény életbôl hullámzott a nyugat népeibe. Ime, Szent István kongenialitása! De Szent István, és benne a magyarság nemcsak a látásban, az értésben és megérzésben mutatkozott zseniálisnak; megmutatta akaratának, építô erejének zsenialitását is. A nyugati nagyság titkát nemcsak felfedezte, hanem magáévá is tudta tenni. Nemcsak kitárta szívét a kereszténység erejének, hanem magába is fogadta, megemésztette, a maga lelkiségének szerves részévé tudta tenni és egy új kultúra alapjait vetette meg, amely keresztény kultúra, éppen úgy, mint a német, vagy a francia, vagy az angol és mégis magyar kultúra, éppen úgy, mint a honfoglalás elôtti törzsek kultúrája volt. Szent István magyarsága itt valami újat alkotott. A magyar egyház, a maga bensôségesen keresztény és mégis magyar életével, pécsi székesegyházával, ránk maradt töredékességükben és impozáns himnuszaival az Árpádok csodálatos és páratlan szent-dinasztiájával, elsôsorban Szent Lászlónak, ennek a minden ízében magyar szentnek alakjával, kiben a magyar kereszténység ideálja testesült meg. Szent Lászlótól Nagy Lajosig diadalmas térítô tevékenységével: valami újat allított bele a világba: a keresztény magyar középkor kultúráját. És ezzel megmutatta, hogy nemcsak kongenialitás, hanem teremtô erô is lakozik benne. Íme, a nagy eligazítás, a nagy tanulság, amelyet Szent István ad a magyar századoknak. Az a drágalátos szent jobbkéz, amelyet ma egy nemzet áhítattal hordoz meg Buda utcáin, a maga áldott ujjával isteni ujjmutatást ír a magyar égre. És ez az ujjmutatás minden idôk minden magyarjának szól. Nekünk is, szegény mai magyaroknak, akinél jobban talán soha senki rá nem szorult. Viharban, vérben, történelmi váltságok fordulóján élünk ma is, mint akkor, amikor a nomád magyarság zörgetett Európa kapuján. Történelmi válság rázza, lázasítja a világ- kultúrát is. Aggódó bölcsek a Nyugat alkonyáról beszélnek. A fehér faj hanyatlását, az európai kultúra pusztulását hirdetik. Ne keressük ma, van-e igazság jóslataikban. Aki (mint mi) az angol világ nagyszerű benyomásait hordozza lelkében, nem egykönnyen fog hajlani pesszimizmusukra. De akár alkonyáról, akár csak megrázkódtatásáról kell szólnunk a Nyugatnak: bennünket, magyarokat, elsôsorban nem a világ válsága, hanem a mi saját szűkebb, de végzetesebb és gyötrôbb válságunk érdekel. Ha válságban van a világ, ennek a válságnak megoldásához nekünk is kell, hogy szavunk legyen egyszer. De ez a mi szavunk csak akkor lehet termékeny és alkotó erô, ha már elôbb megoldottuk a mi saját, életre-halálra szóló magyar válságunkat. A mi utolsó tizenöt évünket nem egyszer hasonlították a tatárjáráshoz, Mohácshoz, Világoshoz. Én mindezeknél jelentôsebbnek látom és mindezeknél döntôbbnek: Augsburghoz hasonlítanám. Az augsburgi vereség nagy történelmi figyelmeztetés volt a harcos, de merev magyarságnak: így nem mehet tovább, ez az út a halálba visz, az eddiginél nagyobb, hajlékonyabb erôre van szükség. Trianon ilyen nagy történelmi felkiáltójel a magyar égen. A század-forduló magyarsága nemzeti képzelgések, nagyhatalmi álmok, felszínes életmegoldások, szemre csillogó, de végzetes örvényeket takaró látszat-berendezések között, olyan irányban haladt, amelyben elôbb, vagy utóbb el kellett vesztenie önmagát. Ennek az útnak természetes következménye volt a világháború, a forradalmak, Trianon. De a kéz, amely a népeket lesújtja, utat is mutat a felemelkedésre. Trianon a félreérthetetlen történelmi ökölcsapás erejével kényszerítette ránk a nagy figyelmeztetést: így nem mehet tovább! Újat, igazabbat, magyarabbat, erôsebbet kell kezdenünk. Mit? Hogyan? Szent István áldott jobbja mutatja az utat. A nagy megoldás, amellyel megfelelt 900 évvel ezelôtt a történelem végzetes kérdésére, egyetlen megoldás számunkra ma is. A Szent Jobbra kell néznünk, az ô ujjmutatását kell követnünk. Mert követhetnénk mást is. Ha visszanézünk az ôsi századokba, találunk más feleleteket is. Ott látjuk a Koppányokat, Gyulákat, Ajtonyokat, akik nem értik meg a Nyugatot és nem értik meg a szent király óriási gondolatát, akik a pogány merevség tehetetlen dacával szegülnek az új idôk, új gondolatok, a nagy kultúra éltetô lehetôségei ellen. És ne gondoljuk, hogy ma nincsenek Koppányok, akik gôgös merevséggel hirdetnek Nyugattól elzárkózó, csak magunkba merülô, vagy álmodozva Keletre nézô, fantasztikusan turáni, vagy lemondóan kis- magyar életprogramot. És ott látjuk az egész múltban, de itt látjuk magunk között is a Pétereket és Salamonokat, akik a hatalmas Nyugatra szegezték koldus tekintetüket, onnan várták a segítséget, akik térdet hajtottak a segítô német császár elôtt és aranyos lándzsa atnyújtásával fogadták hűbérúrul az ellenséges Nyugatot. Ne nézzünk rájuk! Se jobbra, se balra. Ne akarjunk sem elzárkózni, sem megalázkodni. Szent Istvánra nézzünk, a Szent Jobb tanítását fogadjuk lelkünkbe. Nekünk ki kell tárni lelkünket a nyugati kultúra minden nagysága, minden ereje, minden termô-értéke elôtt, mint ahogy kitárta Szent István és kitárták a magyar történelem legnagyobb nagyságai, az Árpádoktól napjainkig. Hálás tisztelettel kell néznünk a nagy tanító nyugati nemzetekre, és el kell fogadnunk tanításukat. El kell foganunk minden jót, de el kell zárnunk kapuinkat a tôlük jövô minden rossz elôl, mint ahogy Szent István bezárta országát a magyarság ellenére görögkövetséget járó német püspök elôtt. Hálával és meghatottsággal kell a Nyugat nagy népei felé fordulnunk, köztük a felé a nagy nemzet felé is, amelynek csodálatos világát felmagasztosuló lélekkel járjuk ezekben a napokban, amely nekünk Shakespeare-t és Dickenst adott, amely a cserkészetben új eszközt mutatott nekünk a fiatal magyar erô megszervezésére, és amelynek egy nemes fia olyan nagyszerű gesztussal állt mellénk. De nemcsak hálával kell járnunk az angol világot, hanem tudatosan kitárt szívvel is, hogy meglássuk, megérezzük, mi a lelke ennek a nagyszerű nagyságnak. Ne csak az épületek tarkasága, a forgalom szédítô zaja, világ-megszervezô erô impozáns gépezete kábítson el, hanem érezzük meg, mit jelent az, hogy egy világbirodalom parlamentjének elnöke ma is gyapjaszsákon ül, hogy az angol kormány hivatalos lakomáját imádsággal kezdik, hogy a székesegyházakban fôpapok fogadnak bennünket áldással és imádságos szóval, hogy Oxford minden egyes kollégiumának klasszikus művészettel megalkotott kápolna a központja, hogy a templomok zsúfolva vannak vasárnap és az áldozóknak se szeri, se száma, hogy a londoni utca szédítô forgalmában a rendôr csendesen mosolyogva tartja fenn a rendet -- és annyi más apróságot, amelyek mind lelket hordoznak, és egy nemzet életére szóló tanulsággal szolgálnak. Fogadjuk be ezeket a nagy tanulságokat fogékony szívvel -- de magyar lélekbe fogadjuk. Amit a Nyugattól tanulhatunk, csak akkor lehet számunkra érték, ha magyarságunk erôsítésére fordítjuk. Fiatal nép vagyunk! A magyar néplélek mélységeiben olyan értékek szunnyadnak, amelyeket a népzenén, népdalon, népművészeten keresztül csak most kezdtünk igazán megsejteni. Ezeket az értékeket kell kibányásznunk lehetô gazdagságban, ezeket megértenünk lehetô teljességben, ezeket felszívnunk, ezektôl megtermékenyülnünk. Minden, ami idegen, csak annyiban lehet értékes számunkra, amennyiben ezeket a nagy magyar értékeket segíti megtalálni, magunkba szívni, termékenyebbé tenni Ezzel tartozunk magunknak, de ezzel tartozunk Európának is. Mi haszon nekünk az idegent utánozni? Ha még olyan nagyszerűen eltanuljuk is a német kultúrát, az igazi német alkotások mellett csak halvány másolat lesz, az amit ebben a nemben produkálni tudunk. A magyar kultúra hűbéri lándzsája, ha még olyan színaranyból lesz is a hegye, csak szerény kis kuriózum lehet a német szellem óriási arzenáljában. Ha még olyan szépen tudunk is francia képet festeni, ha még olyan csalódásig tudjuk is utánozni az angol politika intézményeit, ezzel sem Európa nem lesz gazdagabbá, se mi nem leszünk értékesebbé. Nem a részleteket kell eltanulnunk Nyugatról, nem a külsôségeket, hanem a lelket. Nem utánoznunk kell, hanem lelkén kell megtermékenyülnünk. Azt kell meglátnunk a nagy nyugati népek kultúrájában, hogyan ismerték meg magukat, hogyan tudták kiépíteni önmagukat, hogyan tudtak alkotni vnmagukból. Minekünk nem áll jól sem az indus turbán, sem a skót szoknya, sem a belga néptáncosok strucctollas fejdísze. Nem állnak jól a szellemi strucctollak sem. A magyar tánchoz magyar ruha való, és a magyar kultúra csak a magyar nép lelkébôl születhetik meg. Az emberiségnek, Európának csak ekkor lehetünk hasznára, a Nyugat számára csak akkor leszünk eleven értékké, ha olyat adunk neki, amit kívülünk más nem adhat: a magyar értéket. Ezt az egyet más meg nem adhatja, pedig ezt az egyet várja tôlünk Isten és ember. Az Úristen is ezt várja tôlünk, Istennek célja van minden néppel, minden fajjal, minden nemzettel. Mindegyikkel más-más célja. Minden nép egy-egy külön szín az Úr palettáján: a nagy képhez szükséges valamennyi. Minden faj egy-egy külön hangszer az ô nagy kórusában, a nagy világszimfónia valamennyinek együttes zenéjébôl fog kialakulni. Egyik sem felesleges, egyik sem kevésbé szükséges a másiknál. De mindegyiknek csak addig van létjoga, amíg hű marad magához, amíg önmaga marad, amíg azt a dallamot játssza, amelyet ôrá mért ki a karmester. Mi magyarok, még alig mondtunk ki valamit a mi mondanivalónkból; még alig találtuk meg a magunk húrjait: mi még nem mondtuk ki a mi szavunkat az emberiséghez. Még ezután kell kimondanunk: ez az Isten akarata. Petôfivel kérdezem: Ezer évig azért tartott volna meg, hogy most az utolsó habok elmerítsenek? Adott az utolsó években tenger megpróbáltatást, szenvedést -- az Isten azt próbálja meg, akit szeret! -- nagy figyelmeztetéseket --; mindezzel semmit sem akarna mondani? Azért támasztotta volna ezt a nemes angol férfiút, aki új életre rázta a magyarságban az élethez való jog öntudatát, hogy ez a mély felbuzdulás egy agyrémnek, egy csaló képzelôdésnek szóljon? Nem, az Isten semmit sem cselekszik céltalanul. Azért tartott meg, hogy éljünk; azért próbált meg, hogy jobbá legyünk; azért segít, hogy segítsünk magunkon. Élnünk kell és szólnunk kell. És mi élni fogunk és szólni fogunk. Még van egy kimondatlan magyar szó: ki fogjuk mondani. Ti fogjátok kimondani, fiúk, fiatal magyarok! De egy bizonyos: hogy a szó csak azon a nyelven hangozhatik el, amelyre Szent István tanította meg a nemzetet. Csak az lehet a dallama, amelynek elsô akkordját ô ütötte meg. Az élô magyarság útja csak arra vezethet, amerre a Szent Jobb mutat. Ó dicsôséges szent Jobbkéz, Melyre magyar óhajtva néz, Nagy öröme népünknek, Drága kincse szívünknek, mutasd az utat: megyünk, amerre intesz. Amen. (Magyar Cserkész, 1929. 359-362.) ======================================================================== A cserkészet magyar küldetése Velük, helyettük, értük! A cserkészet Magyarországon 17 évvel ezelôtt a nemzeti újjászületés ösztönszerű szükségérzetébôl született meg. Mélyebb lelkiségű pedagógusokban olyan általánosan élt ez a szükségérzet, mint amilyen általános volt világszerte annak az egészségesebb nevelési módszernek a vágya, amelyet a cserkészet váltott valóra. Amint világszerte, fôleg Amerikában már évekkel elôbb jelentkeznek a cserkészethez hasonló kísérletek, úgy lehet konstatálni, hogy mutatkoznak nálunk itt is, ott is elszórt pedagógiai kísérletek, vagy legalább megnyilatkoznak vágyak és sejtések, amelyek egy praktikusabb és a lélekbôl való magyarság kifejlôdésének kedvezôbb nevelôi eszközök után kutatnak. Nagyon érdekesen mutatták ezt az általános vágyat azok az eszmecserék, amelyek a magyar cserkészet elsô szervezését eredményezték, azok az elsô levelek és hozzászólások, amelyek a magyar cserkészirodalom bontakozását kísérték, de mindennél jobban az a tény, hogy a magyar cserkészet anélkül, hogy az elsô szervezôk egymásról tudtak volna, nagyjából egy idôben öt-hatfelé indult meg egyszerre. Iskolákban itt is, ott is próbálkozott egy-egy hivatottabb tanár egy- egy osztály vagy egy-egy iskola fogékonyabb diákjainak intenzívebb, praktikusabb önnevelôi munkára való szervezéssel. Mária kongregációk, biblia körök valami tiszteletreméltó erôlködéssel próbálták kiszélesíteni a tevékenységi körüket olyan területekre, amelyeket késôbb a cserkészet hódított meg igazán a nevelés számára. Mindezek a tiszteletreméltó tapogatózások, mindezek a lelkes kísérletek a felszabadulás, útratalálás ujjongásával ömlöttek bele a megtalált cserkészet egészséges medrébe. De nemcsak a nevelôk lelkében volt általános ez a szükségérzet, hanem igen sokfelé megnyilatkozott magában az ifjúságban is. A fiúk, már a mélyebb járatúak, maguk is akartak valami ,,okosat és jót, és magyart'' -- mint egyikük írta, hiszen a tanárokat, papokat, ifjúsági vezetôket talán elsôsorban éppen ez az ifjúság részérôl jövô hívás, ez a türelmetlen sürgetés indította a maguk kísérletezéseire, és amióta a magyar cserkészet megkezdte a maga munkáját, az ifjúság a magáratalálás, a felszabadulás ujjongó hevességével vetette bele magát az új mozgalomba. Igen sok kortársának a lelkébôl szól az a 16 éves diák, aki 1913-ban egyik cserkészvezetôhöz intézett levelében így ír: ,,A cserkészetnek hazánkkal szemben nagy föladata van és ez: a hazának egészséges lelkű férfiakat nevelni. Igyekezzünk tehát ezt a mozgalmat úgy megindítani, hogy ez itt nálunk is életerôs, maradandó és a nemzeti életünkbe minden vonalon szervesen belekapcsolódó szervezetté fejlôdjék. Tanuljunk, iparkodjunk és akarjunk jó cserkészek lenni, mert tôlünk függ a magyar cserkészet iránya, tôlünk, akik kezdeményezôk vagyunk. Hiszen, ha majd felépül a nagy magyar cserkészet, el fogjuk érni, hogy messze határainkon túl úgy beszélnek rólunk, mint ahogy mi az angolok, svédek, németek cserkésztáborairól beszélünk. Látnia kell minden művelt nemzetnek, hogy itt a magyar lélek mélységeibôl diadalmas fölénnyel elôretörô akaratnak modern, fiatalos lélekkel telített kibontakozásáról van szó. A mi föladatunk a művet megkezdeni, hogy utódaink, a most 6-8 éves öcsikék, majd annak idején nevet szerezzenek mozgalmunknak''. Mindenki érezte, hogy nemcsak valami új dologról, éspedig nagy magyar dologról van itt szó. Táborokat látogató és a cserkészet eleven életével itt elôször érintkezésbe kerülô férfiak, szülôk, közéleti vezetô emberek számtalanszor adtak kifejezést ennek a minden máson uralkodó érzésüknek. A háború elôtti társadalom nyomasztó eszménytelenségében, szürke magyartalanságában vagy tartalmatlan vezércikk- hazafiaskodásában a cserkészet úgy tűnt fel a magukba húzódó, csüggedô magyar lelkek elôtt, mint egy új magyar ígéret, mint a nemzeti erô megszervezésének egy új lehetôsége. És a cserkészet nem is cáfolta meg ezt a nagy ígéretet. Mindenekelôtt megmutatta, hogy az idegen útmutatást nemcsak meg tudja érteni, de le is tudja fordítani a maga nyelvére. Az angol cserkészetet magyarrá tudta formálni. Nem ment ez egycsapásra. Ha szabad egy távolesô területrôl egy hasonlattal élni, olyanformán történt ez, mint a Berzsenyi-féle nagyszerű ódának, a Magyarokhoz címzett ódának születése. Mint ahogy Berzsenyi elôször csak lefordította Horatiusnak a rómaiakhoz írt költeményét, azután a római vonatkozásokat magyarokkal helyettesítette, azután mikor újra átdolgozta, az alapakkordon és versformán kívül semmi latin sem maradt benne és még az alapgondolat is megváltozott, úgy a magyar cserkészet is elôször lemásolta az angol intézmény formáit, átvette a jónak és magáéval rokonnak érzett szellem praktikus következményeit, azután elkezdte a megmagyarosítás munkáját és a munka közben lassan rájött elôször arra, hogy az angol formákban magyar lelket is lehet kifejezni, aztán arra, hogy ez a magyar lélek magyar formákat is tud teremteni magának, és így lassanként kialakult a magyar cserkészet úgy, ahogyan ismerjük: egy zseniális angol gondolatból elindulva részben örök emberi, részben magyar nemzeti formákban életet adva a testben, lélekben újjászületni, különb emberré és különb magyarrá válni akaró ifjú magyarság lelkének. Ez a magyar cserkészet közel két évtizedes történetében egész sereg olyan tényre mutat rá, amelyek igazolni látszanak a születésekor a legjobbak részérôl hozzáfűzött nagy várakozást. Így már puszta két évtizedes létével és az eleven valóság erejével cáfolja meg a magyar szalmatűzrôl szóló csüggesztô szállóigét. Megmutatta, hogy a magyar fiatalságban van elég komolyság is, kitartás is arra, hogy ne csak divatból lelkesüljön valamiért, hogy valamit, ami jó dolog, ne unjon meg az elsô könnyű eredmények elérése után, sôt ellenkezôleg, képes évtizedes munka folyamán egyre jobban belemélyedni valamibe és egyre tökéletesebbé fejleszteni azt. Aztán megcáfolta a cserkészmozgalom azt a sokszor ki nem mondott, de nagyon sokakban mégis csak belül lappangó szellemi defetizmust, hogy a magyar középosztályban nincsenek önzetlen, önfeláldozásra kész emberek. Cserkészvezetônek lenni ez kezdettôl fogva önfeláldozást, a polgári hôsiességnek bizonyos erejét feltételezte. Dolgozni, mégpedig sokat dolgozni, (mert a cserkészmunka a kirándulások nagyobb követelésein kívül is a hétnek legalább két félnapját kívánja a vezetôtôl) nemcsak minden anyagi ellenérték nélkül, de ma is sokszor, az elsô években pedig majdnem minden esetben minden erkölcsi elismerés nélkül, sôt nem egyszer ellenséges viszonyok között, éspedig olyan munkát, amely szellemi önképzésen kívül testi munkával és nem csekély megerôltetéssel jár: egyáltalán nem csekély dolog, s hogy a magyar társadalom kezdettôl fogva szép számmal adott a cserkészeknek ilyen önfeláldozó, derék vezetôket, ez olyan tény, amelyre nemcsak a magyar cserkészek, hanem a magyar jövônek minden bízó munkása büszke lehet. A Magyar Cserkészszövetség következetes határozottsággal kezdet óta elzárkózik attól a gondolattól, hogy a cserkészmunkát honorálni engedje. Meggyôzôdése, hogy aki nem lélekbôl, éspedig önfeláldozásra kész lélekbôl vállalkozik rá, az nem is végezhet itt jó munkát. E fejtegetések során volt már alkalmunk rámutatni, hogy a magyar cserkészmozgalom talán egyedül tudta megvalósítani állandóan és zavartalanul ebben az országban a keresztény felekezetek elvszerű baráti összhangját. Akit nem hagynak hidegen a magyarságot fenyegetô veszedelmek, az elôtt nem szükséges éppen napjainkban hangsúlyozni ennek a ténynek óriási nemzeti jelentôségét. A cserkészet ezen a téren éppúgy a példa gyôzelmes tényét állította bele a magyar társadalmi életbe, mint ahogyan a tanonc cserkészetnek megszervezésével, fôleg a vegyes diák és tanonccsapatok felállításával és a szociális testvériség megvalósítása szempontjából úttörô szolgálatot végez. De magának a szorosabban vett cserkészmunkának is olyan teljesítményeit hozta létre a magyar mozgalom, amelyeknek nemzeti jelentôsége vitán felül álló. Hogy csak a legfeltűnôbbekre mutassak rá: az 1926-os megyeri nemzeti nagytábor 3 hétig tartott együtt egy sátortáborban 7 és fél ezer fiút, elejétôl végéig következetesen keresztülvitt és a legapróbb részletekig terjedô programmal, fennakadás nélkül működô szervezettel, mintaszerű fegyelemben és mindazt a maga erejébôl nemcsak deficit nélkül, hanem az állam, törvényhatóságok és egyesek szolgáltatta hatalmas anyagi segítségnek minden fillért megtakarítva. A magyar közélet ismerôje elôtt nem kell hangsúlyozni, hogy ez a teljesítmény példa nélkül áll a magyar szervezések történetében. Az 1929-es angliai jamboree nemzeti jelentôségére nézve legyen szabad a nem nagyon barátságos Times-nak az 1929. szeptemberi számára hivatkozni, ahol a lap egyik szerkesztôje így ír: ,,.... Ha igaz, amit Spencer mond, hogy minden nemzet életereje ifjúságában nyilatkozik meg, akkor a jamboree megdöbbentô igazságokkal szolgált. Halálraítélt nemzetek ifjúsága bizonyította itt be, hogy nemzete életképes, erôszakosan összerakott birodalmak gyermekei mutatkoztak be hazájuk életereje szerint meglepôen gyengén. Megbocsátják talán, ha eklatáns példának éppen a magyar tábort említem meg. Ez a nyolcszáz pirospozsgás fiú eleven bizonyítéka mindannak, ami a Nyugat kapujának országában elpusztíthatatlan.'' De termékenynek mutatkozott magyar szempontból a cserkészet a belsô munka kiépítésének szempontjából is. Magyar szempontból beláthatatlan jelentôségű új munkaterületeket vett művelés alá. Így a cserkészet alapján indult el a felvidéki ifjúságnak nagyjelentôségű kulturális és szociális mozgalma, amely egyrészt az elszakított magyarság erôinek új életlehetôségeket adott, másrészt itthoni hasonló törekvésekkel egyidejűleg, de maguk történeti helyzeténél fogva gyorsabb és mélyebben szántó tempóban megalkotta a regölés intézményét. A fiúk, akik tudatos elszántsággal, alapos felkészültséggel és kitárt testvéri szívvel kimennek a falura, hogy ott tanuljanak, megismerjék a magyar népet a maga igazi életében, közben szociális látást tanuljanak és gyökeres népi kultúrát szívjanak magukba, másrészt a maguk szellemi értékeit megnyissák és átadják a falusi magyarságnak, olyan utat jelölnek, amelyre még nagy jövô vár a magyarság életében. Hogy a cserkészetnek ezt a nemzeti jelentôségét többé-kevésbé mindenki megérezte, aki foglalkozott vele, annak legjobb bizonyítéka, hogy a cserkészet gondolatait és formáit itt is, ott is kezdik átvenni is magukévá tenni olyanok is, akiktôl a cserkészet a maga egészében többé-kevésbé távol áll. Az angol cserkészet egy ismerôje az angol társadalom elcserkésziesedésérôl ír. Szerény keretek között valami hasonlóról nálunk is lehet szólni. Hogy a leventeség, ez a nagyszerű népnevelési intézmény egyre jobban engedi a maga ereibe áramlani a cserkészet egészséges vérét, annak mindenki, elsôsorban maguk a cserkészek, joggal örülhetnek. Hogy a legkülönbözôbb sportintézmények, köztük még szocialista jellegűek is, cserkész külsôségeket vesznek át, azon senki sem fog csodálkozni. A hozzáértô fül azonban cserkészhangokat hall ma már megszólalni társadalmi egyesületekben, parlamenti felszólalásokban, sôt irodalmi alkotásokban is. A cserkészet Magyarországon már odáig jutott, hogy éppen a társadalomnak magyar szempontból értékesebb, fogékonyabb és dolgozóbb rétegeiben általánossá kezd lenni az az érzés, hogy a cserkészet a magyar jövô legbiztatóbb ígérete. Az emberek, akik olyan sokfélébôl voltak kénytelenek az utolsó évtizedekben kiábrándulni, a cserkészetben látják azt a mozgalmat, amely nem csalta meg a beléje vetett ígéreteket és amely a fiatal magyar erôk megszervezésének és munkába állításának legbiztosabb, legegészségesebb és legerôteljesebb lehetôségeit nyújtja. Hogy ez csakugyan így van, minden másnál beszédesebben bizonyítja az a tény, hogy a magyar cserkészmunkában egyre nagyobb számmal jelentkeznek értékes felnôtt férfiak és még nagyobb számban lelkes fiatalemberek, akik felajánlják munkájukat a cserkészet érdekében, illetôleg a cserkészet keretében a magyarságért. Komoly fiatalemberek, akik mindenféle ifjúsági szervezetekben dolgoztak és csalódtak, végül a cserkészmozgalomban kötnek ki, mert úgy remélik, hogy itt jó munkát végezhetnek. Jönnek, mert itt nemcsak programokat hallanak, hanem tetteket látnak. Jönnek, mert itt látják az egyetlen olyan szervezetet, amelynek nincsenek saját céljai, partikuláris érdekei, amely nem akarja ôket felhasználni egy pártnak, egy irányzatnak, egy közösségnek érdekében, hanem csak magyar munkát akar és magyar munkalehetôséget nyújt. És jönnek fôleg azért, mert itt valami olyat éreznek, amire vágynak és amit máshol nem találnak, azt a meghatározhatatlan, de mély egyéniségekre mindennél vonzóbb valamit, amit csak úgy lehet mondani, hogy itt lelket találnak, éspedig magyar lelket. A cserkészmozgalomnak magyar küldetése ma kétségtelenebb, mint valaha. B. Powell egy beszédben az 1922-es párizsi konferencián hangsúlyozta, hogy a cserkészet ,,játék a gyermekeknek, nem világnézet a felnôtteknek''; mégis Magyarországon ma arrafelé terelôdik, hogy világnézetté alakuljon, mégpedig persze a szónak legtágabb értelmében, magyar világnézetté az ifjú magyarság számára. A cserkészmozgalom vezetôi érzik, hogy a felserdült magyar ifjúság valami effélét vár tôle és a magyar cserkészetnek nincs oly égetô problémája, mint ennek a ,,világnézetnek'' kialakítása. A cserkészetben felnôtt ifjú magyarság körében (és a magyar cserkészet vezetése ma legnagyobbrészt ezeknek a kezében van) kialakulóban van egy részletes és praktikus magyar életprogram, amely a cserkésztradíciókhoz híven a magyarság problémáit mélyebben, egyetemesebben és praktikusabban nézi, mint ahogy a magyar életben eddig megszoktuk. Gróf Teleki Pál, egy nemcserkészek elôtt tartott beszédében néhány évvel ezelôtt annak a meggyôzôdésének adott kifejezést, hogy a pedagógia jövôje világszerte a cserkészet irányában fekszik. Ez a lelkes cserkész fiatalság meg van gyôzôdve róla, hogy a magyarság jövôje is ebben az irányban képzelhetô csak el. Természetes, hogy amikor ebben a vonatkozásban a cserkész szót használják, akkor ezt a szót sokkal tágabb értelemben veszik és nemcsak a cserkészszövetség tényleges tagjait értik alatta, hanem mindazokat a gondolkodó és alkotó magyarokat, akiknek gondolkodási és cselekvési iránya megegyezik evvel a kialakulóban levô egyetemesen és mélyen praktikus cserkészprogrammal. A cserkészek, vezetôk, tisztek, öregcserkészek bajtársaknak érzik magukat ennek a programnak szolgálatában, és harcosoknak, akik ennek a programnak meg akarják nyerni az egész magyarságot. Ha az ember Széchenyi naplóinak azokat a részeit olvassa, amelyekben Wesselényivel való barátsága idején a maga kezdôdô közéleti pályájáról való gondolatait jegyezte fel, azokból csapja meg az embert a mély és lázas magyar alkotni akarásnak ez a sodró lehelete, amely ezeknek a fiatal magyar cserkészvezetôknek öregcserkészeknek és barátaiknak körében kapja meg lelkünket. Ezeken az összejöveteleken ellentmondást nem tűrô bizonysággal érzi meg az ember, hogy a cserkészmozgalomban ma talán másnál aktuálisabb új és nagyrahivatott alkotó magyar erô biztat. (Vezetôk Lapja, 1929. 273-277.) ======================================================================== Jöjjenek a jobbak! Velük, helyettük, értük! A QUO VADIS-tábor résztvevôinek testvéri szeretettel Szomjas szemünk a festô horizonton, Dobog a mellünk, repes az agyunk, Nekifeszül a nyíló virradatnak: A világosság fiai vagyunk. Ez a rossz világ nem a mi világunk, Nem emberünk, aki elégedett, Aki nézheti visszájára járni A veszekedett világkereket. Mi belekapunk. Szikrázzék a küllô, Hadd zuhogjon a lomha, vén kerék, Hadd pattogjon le jobbra-balra róla Mi elrozsdálta tiszta tengelyét. Mi nem tudunk megállni, megpihenni: Egy törvény dobog a mellünk alatt; Világgyúró Kéz iratlanul írta: Az ösztönzô isteni Akarat. Isten akarja: fogja be az ember Az Igazságnak hámjába eszét, És engedje, hogy szívét megkelessze Tízparancsolat és Hegyibeszéd. Hogy embert lásson emberben az ember, És ossza meg falatját a falánk, És egy legyen az Akol és az Ország. És egy a Miatyánk. Jöjjön a jobb, és jöjjenek a jobbak, Akik akarják az Akaratot, Akik egészet alkotni erôsek, Akik egészen szeretni nagyok! (Magyar Cserkész, 1932. 318.) ======================================================================== Teleki Pál, az ember és a cserkész Velük, helyettük, értük! Különösnek tetszhetik ez az egymás mellé állítás, a témának ez a leegyszerűsítése: ilyen nagyszabású egyéniséget, ilyen gazdag életet, ilyen sokrétű jellemet egyetlen, sokak elôtt bizonyára jelentéktelennek látszó szempontból venni vizsgálóra. De nekünk, cserkészeknek ez a természetes: mi a cserkészben, a cserkészéletben ismertük meg Teleki Pált, az embert. És úgy érezzük, nem cselekszünk hozzá méltatlanul, mikor errôl az oldalról próbáljuk megrajzolni emberi sziluettjét: sokszor volt az az érzésünk, hogy a cserkészkörnyezetben -- az ifjúság között -- érezte magát leginkább otthonosan, talán szabad azt mondani: legemberibben. Különben is, nincs még itt annak ideje, hogy a történetíró szólaljon meg. Teleki Pál sokkal több volt, sokkal nagyobb, sokkal bonyolultabb, finomabb és történelemalakítóbb jelenség, semhogy ma még a véres és megrázó közelségbôl, akár a legnagyobb, legértôbb, leghívatottabb toll is megkísérelhetné azt a vakmerôséget, hogy csak hozzávetôlegesen is tárgyilagos és méltó képet fessen róla. Azt hisszük, akkor teszünk leghasznosabbat, ha beérjük a kortárs közvetlen megfigyeléseivel, személyes emlékekkel, jellemzô apróságokkal, a kis élet sokatmondó adataival. Teleki Pált 1922-ben kérte fel az akkor már tízéves magyar cserkészmozgalom, hogy vállalja el legfôbb vezetését. Magyarország Kormányzója 1922. június 30-án nevezte ki fôcserkésszé. Ezt a címet már a következô évben -- súlyos betegsége miatt -- le kellett tennie; felépülése után mint ,,tiszteletbeli fôcserkész'' vett részt a mozgalomban. Utóbb errôl a címrôl is lemondott, és mint a 2. számú cserkészcsapat (a budapesti Piarista Gimnázium csapata) egyszerű tisztje és az országos intézôbizottság választott tagja dolgozott közöttünk. Dolgozott: ezt a szót egész komoly értelemben kell itt érteni. A Magyar Cserkész Szövetséget már Teleki Pál fôcserkészsége alatt hatalmas meglepetés érte. Mikor vezetôi megnyerték ôt a mozgalom élére, a nagy történelmi és országos névtôl tekintélyt, a befolyásos embertôl erkölcsi támogatást, legfôképpen pedig az ifjúság ismert barátjától és a földrajznak (ennek az eminenter cserkész-tudománynak) mesterétôl megértést, együttérzést, szeretetet reméltek. Mindezt megkapták, de ennél sokkal többet kaptak: meghitt barátot, atyai tanácsadót, keményen együttdolgozó bajtársat, és -- ami a legnagyobb, legváratlanabb, legnagyszerűbb -- testestül-lelkestül cserkészt. A negyvenkét éves férfi, a volt miniszter, a professzor és világhírű tudós nemcsak a cserkészruhát vette fel, hanem beleélte magát a cserkészet lelkébe, életérzésébe, beledolgozta magát -- a tudósra jellemzô szakszerűséggel -- a cserkészet sajátos pedagógiájába, kiképzési anyagába, a gyakorlati cserkészélet minden csínjába-bínjába. Ezer elfoglaltsága, országos és tudományos tenger munkája között idôt talált rá, hogy megszerezze a szakszerű cserkésztiszti képesítést. Belemélyedt a cserkészirodalomba és állandó érintkezésben élt a mozgalom eleven életével. Dolgozott velünk úgy, ahogyan csak ô tudott dolgozni, olykor szinte alig elképzelhetô tempóban és arányokban. Talán legkápráztatóbb példája ennek az 1926-i Nemzeti Nagytábor elôkészítô munkájában való részvétele. A nyolcezer fiúra számító tábort az újpesti Szúnyog- szigetre terveztük; meg is történt minden elôkészület, egészen a vízvezeték és a villamosság bevezetéséig. Ekkor a tavaszi áradás elárasztotta a szigetet és az egész tervet át kellett vinni a megyeri dombokra, holott csak napok álltak már rendelkezésre. Ekkor Teleki Pál tervei szerint és vezetése alatt huszonnégy órai éjjel-nappali munkával végezték el öregcserkészeink az új táborhely felmérését, beosztását. Amikor szükség volt rá, mindig ott volt, ha tehette, vezette a magyar csapatot; parancsnoki munkát vállalt a táborban, ha kellett, akár a gödöllôi jamboreen, 1933-ban, akár a lengyelországi apalai táborban és a svéd ingaröi rovermoot-on (1935), akár a hollandi vogelensangi jamboree magyar táborában. Ott volt a tábortüzeknél, elôadásokat tartott tisztjeinknek, ôrsvezetôinknek, beszélt fiainkhoz, részt vett közgyűléseinken, nagy kedvvel látogatta táborainkat; ha tehette, megjelent ünnepélyeinken, lelkigyakorlatainkon, istentiszteleteinken, tanácskozásainkon. Még az utolsó években, országvezetô munkája közt is talált idôt, hogy ellátogasson közénk. Hívni most természetesen nem hívhattuk, de megkívánta, hogy asztalán ott legyen minden cserkészprogram, és amikor lehetett, megjelent. Fô tevékenysége most már kevésbé a gyakorlatiakban, mint inkább az elviekben nyilvánult meg: nem volt olyan problémája a magyar cserkészetnek, melyben ne hallatta volna bölcs szavát. Ezt, ennyit és így csak akkor végezheti az ember, ha szíve ügye. Valóban, Teleki Pálnak szíve ügye volt a cserkészet. Megmutatkozott ez a nagy dolgokban meg a kicsinyekben is, egészen olyan apróságokig, hogy -- mint nevetve mondta egyszer -- reggelenként borotvafenés közben a cserkészindulót dúdolta. Mikor Moszulba utazott nemzetközi döntôbírónak, díszruhaként a cserkész-uniformist vitte magával, és kedvtelve szokta mesélni, milyen tiszteletadásokban, cserkész díszkivonulásokban volt része amiatt még az ördögimádó jezidik közt is. Hogy mennyire szíve szerint volt cserkész, a szemébôl láttuk, mikor táborlátogatások alkalmával a kisfiúkkal elbeszélgetett, mikor egy-egy cserkészjáték menetébe egész figyelmével belemélyedt, mikor a cserkészet nehéz problémáiról való bizalmas tanácskozásokon meg- megszólalt, csalhatatlanul mindig a magyar fiúk lelkébôl nézve a kérdést. De talán legmeghatóbban éreztük meg a meleg cserkész szívét a komáromi bevonuláskor. A nevezetes komáromi diplomáciai tárgyalások napjaiban, mikor hajójáról átment tárgyalni, a Duna-hídon a komáromi bencés diákok és iparosfiúk cserkészcsapata fogadta kürtszóval és kísérte a tárgyalásra. Ezt nem tudta elfelejteni, meg akarta hálálni. Meg is tette: a várva várt bevonulás napján ô vette ki a komáromi fiúk magyar cserkészfogadalmát, és ezért az ünnepségen cserkészruhában jelent meg a Kormányzó oldalán. Mi magyarázza meg ezt a feltűnô jelenséget, hogy egy nagy tudós és államférfi ilyen gyerekesnek látszó dolgokban leli kedvét? Mi hozta közénk Teleki Pált? Mi vétette vele ilyen komolyan a cserkészetet? Sokan feltették ezt a kérdést. Elôttünk, cserkészek elôtt nem kétséges a felelet. Teleki Pál a magyar ifjúságban és annak cserkész elitjében a magyar jövôt látta, szerette, építette. A cserkészetben azt a nevelôi rendszert ismerte fel, amely hivatva van és képes is felnevelni a várva várt, az annyira nélkülözött és sóvárgott új embertípust. Meggyôzôdéssel hirdette, nevelôk elôtt is, hogy a pedagógia jövô fejlôdése csak a cserkészgondolat irányában képzelhetô. Mélyen átérezte, hogy a magyar nemzetben és társadalomban sok olyan irték rejlik, amely a mostoha történelmi helyzet következtében még nem fejlôdhetett ki, de amelyre az új körülmények közt égetô szükség van, és amelyek kifejlesztését a cserkészneveléstôl remélte. Közösségi tudat, felelôsségvállalás, fegyelem, önzetlen munka, igénytelenség; ezeknek a tulajdonságoknak élet-halál fontosságát, sürgetô szükségét érezte kezdettôl, és annál jobban átérezte, minél többet kellett szenvednie államférfiúi hivatása teljesítése közben hiányuk miatt. Magyar szemlélete a történelemnek, magyar szempontú felfogása, értékelése, irányítása a nemzet mai életének, jövôjének, a történelmi magyar hivatásnak, a szentistváni birodalmi gondolatnak tudata és ésszerű mai alakítása: egyre inkább ezek a gondolatok izgatták nagy nemzetnevelô lelkét. És mindezeket a magyar gondolatokat, mindezeket a nevelôi célokat megtalálta a magyar cserkészmozgalomban, vagy már eredetileg világosan kifejezve és célul kitűzve, vagy csírájukban, lehetôségben, de mindjárt gyakorlati, nevelôi módszerekkel megvalósítva vagy megvalósításra alkalmasan. Ezt szerette, becsülte a magyar cserkészetben, amely a nemzeti újjászületés ösztönébôl született, és közel három évtizede, hogy az emberebb ember és magyarabb magyar ideálját írta zászlójára. És ezért érezte jól magát a cserkészek között. A cserkészetnek -- hogy úgy mondjam -- a levegôje is vonzotta. Sokunk tapasztalata, hogy sehol sem érzi magát az ember annyira tiszta és meleg légkörben, mint a cserkészek között. Az egyszerűség és a természetesség légköre ez, amit mindenki megérez ott. Csoda-e, ha a nehéz, keserves gondok közt emésztôdô, a politika és diplomácia útvesztôiben forgolódó, mindig en garde-ban élni kényszerülô nagy ember felüdült a természetben és természetességben zsibongó fiatalság -- gyermekek és fiatallelkű férfiak meleg körében! Nemegyszer mondta, hogy csak itt tudja kipihenni magát. Ez a pihenés azonban nemcsak az idilli csend volt a politikai élet és a történelem emésztô zaja után, hanem annak az embernek az elcsendesedése, aki a nekivaló légkörbe jutott. ô, akinek annyi mindenben és annyi mindenkiben kellett csalódnia, a cserkészetben -- mindvégig így érezte! -- nem csalódott. A cserkészek pedig az ízig-vérig cserkészt, a cserkész-eszményt tisztelték és szerették benne: az emberebb embert és a magyarabb magyart. Mindenekelôtt az ideális férfit: a kötelességtudásnak és a felelôsségvállalásnak megtestesült példáját. Legtündöklôbb bizonyosságát ennek a gödöllôi világ-jamboree megszervezésekor adta. Legelôször arról kellett dönteni, mikor felmerült a lehetôség, hogy mi rendezzük meg a nemzet e nagy találkozóját: merjünk-e rá vállalkozni, kérjük-e egyáltalán, kis, lerongyolt ország létünkre? A magyar cserkészvezetôket lelkesedés fogta el arra a gondolatra, milyen nagyszerű nemzeti propaganda lehet egy magyarországi jamboree; az óriási többség óhajtotta a jamboreet, ellene csak ketten voltunk a Fôcserkésszel, féltettük a magyar cserkészet lelkét attól az óriási külsô munkától, amelynek a jamboreet meg kellett elôznie és attól az ugyancsak külsôséges túlságos-népszerűségtôl, amelynek azt követnie kellett. Leszavaztak bennünket. A következô pillanatban természetesnek találta, hogy vállalja a jamboree parancsnokságát: ha vállalkoztunk a nagy feladatra, minden erôt a szolgálatába kell állítani. És mi, akik mellette dolgoztunk, tanúságot tehettünk róla, hogy a jamboree elôtt, még inkább alatta, milyen óriási, négy embernek való munkával töltötte be helyét. Ugyanazt a Teleki Pált ismertük meg akkor, aki néhány hónappal második minisztersége elôtt egy cserkész-kiránduláson arról beszélt egyikünknek, hogy le akar mondani tanszékérôl és egészen visszavonul a közélettôl, és amikor kevéssel utóbb a nemzet hívta, habozás nélkül vállalta az országvezetés hálátlan és végzetes kötelességét. Ugyanazt a Teleki Pált, akirôl tudtuk, hogy valahányszor tengerre száll, feltétlenül megkapja a tengeribetegséget, de azért soha, egyetlen tengeri útról le nem mondott volna. ,,Egy ilyen gyengeség miatt az ember nem térhet ki a kötelessége elôl'', mondta, mikor 1935-ben Stettinben megpillantottuk a veszedelmesen kicsi hajót, amely Koppenhágába vitt bennünket, a dán nemzeti jamboreera. Az akaraterô klasszikus mintaképét, a munkavállalás és munkabírás hôsét, a ruganyos, fiatalos, lendületes munkatempó bámulatos példáját csodáltuk benne. Aki az államférfi és a tudós Teleki közelében élt, bizonyára nagyobb és lelkesítôbb dolgokat beszélhet errôl. Mi, akik a tábori életben, a táborparancsnoki irodában és közös cserkészutazásokon lehettünk mellette, apróságokban láttuk megnyilatkozni ezt a rendkívüli energiát. Így, mikor pihenés nélkül végigloholtuk vele például Koppenhága utcáit -- gyalog, mert ,,egy idegen városról csak az kap hiteles benyomást, aki gyalog járja be'', és egy nap alatt (mert több idônk nem volt) megnéztünk mindent, ami a magyart, a geográfust, a cserkészt és a nagyműveltségű embert érdekelhette --, akkor nem tudtuk, mit csodáljunk inkább: azt a fiatalságot-e, amely nálunk, ifjabbaknál jobban bírta ezt a stílust, vagy azt a biztonságot, amely például a múzeumban elsô pillantásra kiválasztotta azt a néhány műalkotást, amelyet ilyen rövid látogatásra is érdemes megnézni. Amikor Stockholmból (1935-ben az ingaröi tábor után) visszatérve vonatra szálltunk, azonnal elôvette hatalmas jegyzetcsomagját, és egyetemi elôadásaink szövegét kezdte javítani -- ezt éppoly természetesnek találtuk, mint azt, hogy mikor egyszer (igazán alapos ok miatt) haragra láttuk gerjedni, két perc múlva már a teljes szellemi derű, a fölényes önuralom hangján szólalt meg. Egyszer azzal lepett meg, hogy gyalog jött föl hozzám a negyedik emeletre; csodálkozó kérdésemre azt felelte, hogy elvbôl nem jár liften: kell az embernek ez a kis tüdôgimnasztika. Pedig jól tudtuk róla, hogy fél vesével jár köztünk, és ugyancsak vigyáznia kell egészségére; ha nem tudtuk volna amúgy is, megtanultuk volna a megyeri nagytáborban, amikor a táborparancsnokság közös étkezéseinél (egy dunai hajó ebédlôjében) alkalmunk volt megcsodálni, milyen imponáló önfegyelemmel tudja magától megvonni egész nap még a vizet is -- a ,,megyeri havasok'' tikkasztó kánikulai hôségében. Ugyancsak bôven volt alkalmunk megcsodálni sokoldalú tudását, bámulatos olvasottságát, egyszerre mély és gyakorlati bölcsességét, zseniális asszociációit, gyors feltaláló képességét is. Az ermelundeni erdô szélén sétálva (a dán nemzeti táborban, 1935-ben) vagy a birkenheadi park melletti mezôn (az 1929-i angliai jamboreen) néhány legelészô tehenet látva, elkezdett beszélni, és egy negyedóra múlva grafikonok, térképek jelentek meg elôttünk; Dánia egész gazdasági élete, illetve az angol sziget egész sajátságos természete: az angol világbirodalom egész gazdaságföldrajzi és történelmi értelme. Stockholmból Leffler professzorral és egy svájci (szintén cserkész) egyetemi tanárral kirándultunk Uppsalába; egy fél nap alatt alkalmam volt meggyôzôdni róla, mialatt a friss ásatások anyagát végignéztük, hogy a geográfus Telekit az ôsrégészet éppúgy érdekli, mint a maga tudománya, és egyáltalán nem volt idegen ezen a területen sem. A tudósnál azonban semmivel sem volt benne kevésbé szenvedélyes a tanár. Szívesen, ösztönös örömmel magyarázott és -- anélkül, hogy adott volna rá -- nemcsak világosan, hanem érdekesen is. Tanár volt akkor is, amikor beszédeket kellett mondania, nem szónok. Sohasem törekedett szónoki hatásokra; nem is volt rá tehetsége, de valószínűleg mélyen meg is vetette; mélységes, puritán becsületessége irtózott a gondolat kiszámított felékesgetésétôl. Mikor szónokolnia kellett, akkor is tanított, magyarázott: az igazság erejével akart hatni és meggyôzni. Aki felületesen figyelt, unalmasnak érezhette -- többnyire hosszúra nyúló -- elôadását; rendszerint banálisnak látszó megállapításokkal kezdte. Nemsokára azonban tágulni kezdett a horizont, és aki lélekkel követte, rá kellett jönnie, hogy a régi, ismert dolgokat is új, sajátos világításban láttatja meg. Legtöbbször nem lelkesedtünk beszédein, de tanultunk belôlük, öntudatosabbak lettünk, tágult a látókörünk és az volt az érzésünk -- voltaképp a legnemesebb szónoki siker! --, hogy mi is úgy gondolkozunk, mint ô, a nagy ember. Ám tudott, ha úgy fordult, frappáns, tömör, elragadó is lenni. Legérdekesebb ilynemű emlékem a stockholmi öregcserkész konferenciáról való. A férficserkészet problémáiról kellett elôadnom a magyar tapasztalatok alapján. Az elôadás után vita keletkezett, és ennek során egy prágai orvosprofesszor, a cseh delegáció vezetôje, gúnyos és megvetô támadást intézett a magyar cserkészet ellen. A kezemnél lévô adatok alapján könnyű lett volna megcáfolnom, de nem éreztem magam elég biztosnak a franciában (a konferencia nyelve a francia és angol volt), hogy vitába álljak. Hirtelenében a mellettem ülô Teleki Pálnak súgtam hát oda a legfôbb néhány mondatot és kértem, feleljen helyettem. Teleki ebbôl az anyagból egyáltalán nem volt felkészülve, nem is volt szándéka felszólalni aznap. Most mégis felállt és pompás franciasággal -- francia nyelven és francia észjárás szerint -- néhány tömör és szellemes mondatban összetörte a támadót. Mikor melléje lépett a tolmács, hogy elmondott szavait angolra fordítsa, egy kézmozdulattal elhárította és maga mondta el, most már angolul -- éspedig egészen másként, immár angol észjárás szerint -- a magáét, viharos hatással. Puritán egyszerűségét nemcsak beszédeiben éreztük, hanem minden megnyilatkozásában. Az a Teleki Pál, aki legkülönb tetteit jóformán eltitkolta az emberek elôl (ki tudta például, hogy visszanyert erdélyi birtokát a nemzetnek adta?), cserkész mivoltában is hű maradt magához. Maga volt az igénytelenség, természetesség, egyszerűség. Mikor második minisztersége elején bemutatkozott a parlamentben, nem szégyellte kijelenti, hogy az elsô minisztersége óta eltelt tizenkét év alatt jelentôs nevelésen ment át: a magyar fiú részérôl, a cserkészetben. Mikor a komáromi bevonulásra indult, elôbb annak rendje és módja szerint engedélyt kért a Cserkészszövetség ügyvezetô elnökétôl -- a kultuszminiszter egy egyszerű középiskolai tanártól! --, hogy kivehesse a komáromi cserkészek fogadalmát. Egyáltalában, ha táborban vagy cserkész összejövetelen megjelent, mindig szabályszerűen jelentkezett a vezetônél: sohasem engedte feledésbe menni, hogy egyszerű cserkésztisztnek tekinti magát, aki a cserkészet vezetôit a cserkészetben -- miniszterelnök korában is -- fölötteseinek tartja. Felszerelésében, ételben-italban, kényelemben alig voltak igényei. A táborban úgy akart élni, mint akármelyik egyszerű cserkészfiú. Mikor külföldi utakon egy vasúti kocsiban, egy 3. osztályú hálófülkében utaztunk, vagy egy sátorban laktunk, bôven volt alkalmunk meggyôzôdni róla, hogy ez nem volt póz, hanem lelkének természetes megnyilvánulása. Aminthogy az volt kedélyének kedves derűje, barátságos jókedve is. Szinte gyermekesen tudott örülni egy szellemes ötletnek, egy ügyes élcnek. Szerette és kedvvel űzte a szójátékot. Tábori szabadidôben vagy fehér asztalnál valóságos szójátékcsatákat vívott egyik-másik cserkészbarátjával. De ugyanezt a meleg, szívbeli, egyszerű örömet látták cserkész szemek elömölni rajta akkor is, mikor a padlóra heveredve kis unokájával játszogatott. Mindezen eleinte meglepôdtünk, aztán örültünk, aztán csodálkoztunk, egyre nôtt bennünk -- kisfiúkban és ötvenes vezetôkben egyaránt -- a szeretet, a tisztelet, a bámulat, aztán lassanként hozzászoktunk és egyre inkább beleéltük magunkat, hogy van köztünk valaki, aki élô megtestesítôje annak, amit akarunk, szeretünk és hirdetünk, akinek embersége és magyarsága az, amivé mi lenni akarunk és amiért cserkészeinkben dolgozunk. És lassan megnôtt lelkünkben alakja azzá, amivé a nagy történelmi példák, a múlt nagy magyar hôsei. Mert közben még valami történt. Munka közben, tanácskozások során, bizalmas beszélgetésekben lassankint ráébredtünk valamire -- szinte észrevétlenül, de valamennyien --, aminek szót sem próbáltunk adni, de amit ma világosan érzünk és felfedezésképpen, kérdés nélkül, szinte azonos szavakkal mondjuk el egymásnak: Teleki Pálban a magyar nyilatkozott ki elôttünk. Most eszmélünk rá, milyen ösztönös biztonsággal, milyen magától értetôdôen és csalhatatlanul szólalt meg minden szavában és cselekedetében a magyar szempont, a magyar gondolkozás, érzés és cselekvésmód. Most tömegesen merülnek föl emlékezetünkben kényes problémákról való nehéz tanácskozások, amelyeket egy mondatával vágott el, és mi föllélegzettünk: hogy is nem láttuk ezt -- hiszen magyar módon másként nem is cselekedhetünk! Apróságok jutnak eszünkbe, mint az a szalonnahistória, amelyet mosolyogva mesélt el egyszer. Vadászaton volt, rokoni körben, és az ebédre felhordott elemózsiás kosárból nem a finom szendvicsekhez fogott, hanem bicskát húzott és a hajtók számára a kosár alján elbújó szalonnához nyúlt. Hetek múlva hírt kapott: ha képviselô akar lenni, oda menjen, mert hallatlan a népszerűsége a parasztság közt. Mikor bámulva kérdezte, hogy lehet ez, hiszen alig ismer onnan valakit, azt a választ kapta: ,,Láttuk, hogy úgy eszik, mint mink, hát biztosan úgy is gondolkozik, mint mink.'' A nép ösztönével érezte meg benne a maga fajtáját; mi cserkészek szívünkkel és eszünkkel tudtuk a magunkénak. Koronája volt ennek a felismerésnek az utolsó szövetségi közgyűlésen való fellépése 1940. december 15-én az Akadémia dísztermében. A IV. cserkésztörvényrôl volt szó, amely szerint ,,a cserkész minden cserkészt testvérének tekint''. Egyesek azt kívánták, hogy módosítsuk ezt a formulát, mert hogyan tekintheti testvérének a magyar cserkész az ellenséges népek fiait. A kérdésnek sok volt a kényes vonatkozása, heves vita keletkezett, óriási volt az izgalom. Egyszerre szót kért a vita közben megérkezett miniszterelnök. Beszédére olyan viharos lelkesedés tört ki, amilyenre nem volt példa a Magyar Cserkészszövetség történetében. Az indítványt visszavonták. Teleki Pál neve azóta a legkisebb cserkész lelkében is a magyar lelkiismeretet jelenti. Mi pedig, akik közelrôl láttuk és a magunk lelkében éreztük szimbólummá magasulását, önkéntelenül is a nagy tragikus magyar váteszek, Zrínyiek, Széchenyiek mellé társítjuk alakját. Egy emlék tolul föl lelkemben, a Kárpátalja visszaszerzése körüli izgalmas napokból; bennem akkor lett véglegessé ez a történelmi társítás, alakja akkor vált véglegesen magyar szimbólummá bennem. A magyar férficserkészek vacsorára gyűltek a cserkész kaszinóban. Teleki is megjelent, és komoly, bizalmas beszédet mondott. E beszédnek egy mondata örökké él bennem: ,,A legnagyobb dolgokról, amelyektôl a nemzet élete vagy halála függ, sokszor fél órán belül kénytelen dönteni az ember. És akkor nem lehet mást tenni, vállalni kell ezt az irtózatos felelôsséget.'' Nemcsak a szavak értelme, hanem a mondat zenéje, színe, hanghordozása, fegyelmezett arcának, alakjának egész -- talán csak a közelében ülök számára észrevehetô -- kifejezése az ,,irtózatos felelôsség'' végzetes vállalásáról beszélt. Most, a tragikus és történelmi befejezés után, Teleki Pál alakja mindörökre errôl az irtózatos felelôsségrôl beszél nekünk -- és arról a nagyszerű, szinte emberfeletti lélekerôrôl, amellyel ez a sápadt és vézna tudós akarta vállalni és tudta is hordozni a történelem terhét, mint ama nagyon kevés legnagyobbak, nemzeti múltunk és jövônk útmutatói, erôforrásai. (Vigilia, 1988. 657-662.) ======================================================================== Gondolatok a vallástanításról Gondolatok a nevelésrôl Az illusztris szerzô gondolatmenetéhez úgy érezzük, a magunk részérôl is hozzá kell még tennünk két gondolatot, helyesebben: rá kell világítanunk két tényre. E két tény ismerete és mérlegelése nélkül ui. ehhez a kérdéshez csak a tájékozatlanság merészségével lehet hozzászólni. Az elsô tény -- minôsíthetjük lélektani, erkölcsi, vagy akár hittani ténynek, de mindenképen és mindenesetre: tény --, megmagyarázza, miért lehetetlen hívô embernek a vallástanítás fakultatív voltát elfogadnia. Hangsúlyoznom kell: hívô embernek, tehát nemcsak katolikusnak, nemcsak kereszténynek, hanem mindenkinek, aki komolyan hisz Istenben, -- azaz csekély kivétellel a magyar nép egészének. Ez az elemi tény a következô: Isten és lélek, Isten és ember közötti kapcsolat, Istenen alapuló erkölcsi rend és felelôsség, Gondviselés és kegyelem, halhatatlanság és örökkévalóság -- a Huxley- féle Isteni valóság -- a hívô ember számára éppúgy realitások, amik vannak és hatnak, mint az ún. természeti valóság; realitások, amelyeket a természetüknek megfelelô módon ,,tudunk'', ,,megtapasztalunk''. Ezek nélkül a ,,valóság'' -- a mi tudásunk és megtapasztalásunk szerint -- csonka és értelmetlen, ezek megélése nélkül az ember nem egész-ember, az emberi jellem torzó, az emberi élet félszeg és arányérzék-nélküli, sekélyes és szegény, műveltsége hiányos. Ezt a félreismerhetetlen félséget tapasztaljuk meg -- a szerencsésebb testvér megértô és fájdalmas részvétével napról-napra azokban, akik szellemi színvakság vagy szerencsétlen körülmények következtében nem látják és nem élik ezt az Egész-valóságot. Minthogy pedig ez a valóság nekünk valóság, nem tehetünk úgy, mintha nem volna valóság. A valósággal szemben egészséges értelem és ép erkölcsi érzék számára nincsen szabadság. Amikor süt a nap, mondhatom ugyan, hogy nincsen nap, de akkor tudom, hogy hazudtam. Már most, ha a becsületességnek és a felelôsségtudatnak egy szikrája él bennem, akkor nem járulhatok hozzá, hogy valaki elôl eltitkoljuk a nap létezését -- még ha az édesapja is az, aki el akarja titkolni elôle. Beleegyezni abba, hogy a vallásoktatás fakultatív legyen, lényegében ugyanolyan felelôtlenség volna számomra, mint beleegyezni abba, hogy vegytant vagy társadalomtant ne tanuljon valaki, csak azért, mert a szülei valamiért nem tartják kívánatosnak. Sôt a vallástan nem-tanulását elfogadni még sokkal súlyosabb felelôtlenség, mint a vegytanét vagy a társadalomtanét mert vallás nélkül nôni fel sokkal végzetesebb, mint amazok nélkül, két okból. Az egyik egy neveléslélektani megfontolás. Vegytant és társadalomtant érett fôvel késôbb is mindenestül megtanulhat az ember. A vallás azonban nem egyszerűen csak tantárgy, amit megtanulunk vagy nem tanulunk meg, hanem sokkal több ennél: élmény- és érzés, világ, atmoszféra és életforma, megélés és beidegzôdés dolga, amelyet igazán szervesen, legegészségesebben és legtermékenyebben a gyermekkorban tehetünk magunkévá. Szakítani vele a felserdült embernek, ha késôbbi élmények hatása alatt jónak látja, mindenesetre sokkal könnyebb, mint késôbb ásni meg a hiányzó alapokat. Emberi jóakarat és munka, szerencsés élmények és isteni kegyelem késôbb is egészen megélethetik az emberrel az ,,isteni valóságot'', de az óriási többség, az átlag számára legszerencsésebb, legharmonikusabb, legzavartalanabb emberség mégis csak ott fejlôdik ki legalkalmasabban, ahol az édesanyánktól tanultunk imádkozni és ahol a fejlôdô lélek fejlôdésével párhuzamosan, neki való módon egyre fejlôdô arányokban éli meg a hit észszerűségét, a templom otthon-voltát, a vallási kozmosz egyre táguló végtelenségét. A másik ok, amely a vallástan tanítását sürgetôbbé teszi amazokénál: a vallásnak átfogó, horizontadó, életrendezô funkciója. Aki a társadalomtan elemeit nem ismeri, botladozni fog a közösségben, bele-beleüti fejét a társadalmi valóság falaiba; aki nem tanul vegytant, az sok tekintetben elmaradt világképpel indul neki az életnek; de emberi, egész-emberi életet azért mindkettô élhet, boldog és megelégedett ember lehet, hasznos tagja a köznek -- aminthogy az emberek többsége máig is e tudományok nélkül élt. De aki vallás nélkül nô fel, vagyis vakon a valóság egy óriási rétege -- a hívô ember számára: a valóságnak nagyobb és jelentôsebb fele -- iránt, az szükségszerűen ,,metafizikátlanul'', azaz hamis valóságképpel, csonka életérzéssel, az erkölcsi élet legmélyebb gyökerei és legmagasabb szankciói nélkül vettetik ki a lét könyörtelen harcába; bizonyos értelemben éppen a legveszedelmesebb, legvégzetesebb küzdelmeibe fegyvertelenül, vagy legalábbis hiányos fegyverzetben. Van- e jogom erre ítélni egy gyermeket csak azért, mert az apja is csonka életet él, tehát nem tudja, mitôl fosztja meg gyermekét? Hozzáteszem: mindettôl azt a gyermeket sincs jogom megfosztani, aki késôbb elveti magától a vallást. A vallástanítás -- helyesebben: a vallásos nevelés -- a nem-vallásos, sôt a nem-hívô embernek is nélkülözhetetlen, ha számot tart a műveltségre, és nem akar lemondani róla, hogy a történeti embert és a mai élô embert igazán megértse. Aki maga nem élte át, tehát nem érzi reálisnak az ,,isteni valóságot'', annak is lehetetlen be nem látnia, hogy az mégis, legalábbis történetileg adott valóság: az emberiség történelmének egy óriási részét, a kultúrának mindenesetre legnagyobb részét legalább is a 18. századig ez irányította. És lehetetlen be nem látnia, hogy ma is lélektanilag (szinte kedvem volna azt mondani: biológiailag) adott valóság: az emberiségnek összehasonlíthatatlanul nagyobb részében él és hat, és semmi jele annak, hogy hatása múlóban volna; sokkal inkább az ellenkezônek. A valóságok egy ekkora jelentôségű kozmosza elôtt behunyni szemünket, illetôleg befogni a jövô nemzedék szemét: annyi volna, mint szándékosan hendikeppel indulni (vagy indítani az ifjúságot) új világ építésére. És ezen még az sem segítene, ha valami más tantárgy keretében ,,objektíven és kritikailag'' ismertetnék is a vallásokat, mint világnézeteket és művelôdéstörténeti jelenségeket. Objektíven és kritikailag ui. csak arról beszélhetek, amit ismerek; a vallást pedig nem lehet megismerni puszta tanításból, minthogy nem tan, hanem életforma. Azért csak belülrôl, megélésbôl lehet megismerni; aki meg nem élte, az csak olyan illetékesen beszélhet róla, mintha Shakespeare drámáiról akarna objektíven és kritikailag beszélni, holott csak a Lamb-féle Shakespeare-mesékbôl ismeri ôket. De nézzünk szemébe a másik valóságnak is, a történelmi tényeknek. A fakultatív vallásoktatás mellett két komoly érvet lehet és szokás is felhozni: a lelkiismereti szabadság kívánja, éppen ezért a legtöbb nagy nemzet régen meg is valósította. Valóban súlyos és tiszteletreméltó érvek, és elsô tekintetre perdöntônek látszanak, fôleg nekünk, keresztényeknek, akiknek a lelki szabadság, a természetjogoknak ez a legszentebbike annyira szívünk ügye. Valóban, ha komolyan hihetnôk, hogy csakugyan a lelkiismereti szabadság védelmérôl van itt szó, csábítóan érdekes és izgató volna számunkra elvi eszmecserébe bocsátkozni és megpróbálni szót érteni ellenfeleinkkel, akiket így közös elvi alap, a lelki szabadság tisztelete és szerelme kötne össze velünk. Akkor rámutathatnánk, hogy a lelkiismereti szabadság nem egy a gyermekem lelkiismerete fölött való rendelkezés szabadságával. Akkor beszélhetnénk a kötelezô vallásoktatással járó problémák megoldásáról is, például arról a csekélyszámú tanulóról, aki elvesztette a hitét és akit egy indiszkrét pedagógia a képmutatás veszélyébe sodorhatna -- ami legjobban épp a keresztény gondolattal ellenkeznék. ,,Fides suadenda, non imponenda est'' (Szent Ágoston). De sajnos, hivatalos nyilatkozatokon kívül, éppen semmit sem látunk, ami meggyôzhetne bennünket errôl -- annál többet, ami az ellenkezô feltevésre kényszerít. Az országban egyidejűleg folytatódik a katolikus egyesületek feloszlatása; a fakultatív hitoktatás melletti propaganda szabad, sôt nyomatékosan javasoltatik felülrôl, az ellene való azonban elhallgattatik; egy többfelôl kolportált törvénytervezet megtiltja ugyan a szülôk elhatározásának befolyásolását az iskolában, de épp ezzel implicite megengedi a külsô oldalról való befolyásolást, ami a gyakorlatban annak lehetôségét jelenti, hogy (a törvényhozók legjobb szándéka ellenére is) hivatalfônökök, üzemi bizottságok vagy pártok szabják meg, kinek a fia tanulhat vallástant -- mint ahogy pontosan ezt jelentette a fakultatív hittan a náci Ausztriában. Lehet ilyen körülmények közt komolyan venni a lelkiismereti szabadságra való hivatkozást? De a nagy nyugati demokráciák csak komolyan vették a lelkiismereti szabadságot, amikor behozták a fakultatív vallásoktatást? A legkomolyabban. Csakhogy ebbôl pontosan az ellenkezô következik, mint amit támogatni akarnak ezzel az érvvel. Ezekben az országokban ti. a fakultatív hitoktatás behozatala éppen ellenkezô célzattal történt, mint amellyel nálunk felvetették. Franciaországban pl. a múlt századnak kifejezetten egyház- és vallásellenes forradalmai és politikai irányzatai teljesen megszüntették a vallásoktatást, és mikor késôbb fakultatív formában behozták, akkor ez a lelki szabadság nevében a vallásoktatás visszaállítását jelentette, ott tehát ez a vallás szempontjából nem kevesebbet, hanem többet adott a meglevônél. Ismeretes, hogy Szovjetoroszország valláspolitikája is ebben az irányban halad: az egyházellenességtôl az egyház visszaállítása felé. De nálunk, ahol a kormányzat félreérthetetlenül leszögezte, hogy nem vezeti vallás- és egyházellenes szándék; ahol az országban -- ezt azok is tudják, akik nem látszanak tudomást venni róla! -- egészen elenyészô azok száma, akik kívánják a meglevô állapot megváltoztatását, vállalhatja-e valaki a felelôsséget a harc felidézéséért? Ezt a kérdést pedig nem a vallás és az egyház érdeke adja tollunkra. Mélyen meg vagyunk róla gyôzôdve, hogy ezeknek az ilyen harc is, mint a történelemben minden, ami ellenük mondott, csak javára végzôdhetik. Hanem az ország és a fiatal magyar demokrácia féltô szeretete, amelyre ma egy ilyen, nagy tömegeket elkeseredésbe hajszoló harcnál végzetesebb csapást alig lehetne elgondolni; és még ennél is jobban egy lobogó szenvedélyes szeretet: az eljövendô nemzedékek testi- lelki épségéért való reszketô aggodalom. (Vigilia, 1947. 270-272.) ======================================================================== Makarenko Gondolatok a nevelésrôl Az új ember kovácsa után, amely már több kiadásban forog a magyar olvasóközönség kezén, a nagy orosz nevelônek két újabb könyve jelent meg magyarul: Igor és társai és Válogatott pedagógiai tanulmányok. Az elôbbi (Lányi Sarolta fordítása) egyenes folytatása Az új ember kovácsának; ez is, mint az, ,,pedagógiai poéma'': szépirodalmi formában mutatja be Makarenko legnagyobb alkotásának, a harkovi ,,Dzerzsinszkij-kommunának'' életét. Az utóbbi (Szöllösi Klára fordítása) Makarenko egy sereg elôadását tartalmazza, amelyekben pedagógiai nézeteit fejtegeti, magyarázza és védelmezi. Ki ez a Makarenko? 1888. március elsején született, az ukrajnai Bjelopolje városkában és 1939. április elsején szívszélhűdésben halt meg a kievi pályaudvaron. Pályáját ô maga így foglalja össze: ,,Munkás fia vagyok, apám mázoló volt, vasutas, negyvenhét évig egy vagongyárban dolgozott. Ugyanabban a gyárban működtem én is már tanítói minôségben, 1905-tôl kezdve. A legalacsonyabb fokú tanítói képesítésben részesültem, egyéves tanfolyamot végeztem egy elemi iskolában; ilyen alacsonyfokú képesítés ma már nincs is. Olyan alacsonyfokú volt ez a képesítés, hogy csupán segédtanítónak nevezhettek ki a legalsóbbfokú elemi iskolába, havi 25 rubel fizetéssel. Ebben az iskolában működtem kilenc évig és igen értékes tapasztalatokra tettem szert. Innen már 1914-ben beiratkoztam a tanítóképzôbe, ahol aranyérmes kitüntetéssel fejeztem be tanulmányaimat. Ezután rámbízták a törvényszegô gyermekek számára létesített Gorkij-telep vezetését. Tizenhat évig, 1920-tól 1936-ig egy és ugyanazt a közösséget vezettem: a Gorkij-telepet, meg a Dzerzsinszkij-kommunát. Mert a kettô egy és ugyanaz a közösség volt. Aki olvasta Az új ember kovácsát, emlékszik rá, hogy amikor az ukrajnai közoktatásügyi népbiztosság eltávolított engem a Gorkij-telep élérôl, s átjöttem ide Harkovba a Dzerzsinszkij-kommunába, akkor itt már ötven volt »gorkistá«-mat találtam. Késôbb még vagy százan jöttek át utánam a teleprôl a Dzerzsinszkij-kommunába. Igy a Dzerzsinszkij- kommuna nemcsak lényegében volt folytatása a Gorkij-telepen szerzett tapasztalataimnak, hanem végeredményben ugyanannak az emberi közösségnek is a folytatása volt. Ennek igen nagy volt a jelentôsége mind az én számomra, mind pedig az ügy szempontjából, mert a Gorkij- telepen kialakult hagyományok itt a kommunában tovább folytatódtak, gyarapodtak.'' 1935-ben elmozdították a kommuna élérôl (mely különben két évvel ezután meg is szűnt), és ettôl kezdve irodalmi működésnek szentelte idejét, nagy barátjának és ihletôjének, Gorkijnak ösztönzésére: ,,Felbecsülhetetlen értékű munkájáról senki sem tud, és nem is fog tudni, hacsak maga nem fogja elbeszélni.'' Makarenko engedelmeskedett ennek az útmutatásnak, és ennek köszönjük ezt a három nagybecsű könyvet. Ezekbôl Makarenkót elsôsorban mint kitűnô írót ismerjük meg. A két elsô könyv formája szerint is regény, de a Tanulmányok is tele vannak érdekesnél érdekesebb, pompás elbeszélô művészettel elôadott példákkal, amelyek ezt az elméleti művet is a két elôbbinek édes testvérévé avatják. Az író Makarenko legfôbb ereje a legigazibb regényírói tehetség: a bemutatott alakok tökéletes életszerűsége. Az Igor elôszavában egy szemtanú elmondja az író temetését, ahol pusztán megjelenésükrôl név szerint ráismert Az új ember kovácsa egyes alakjaira. Azt hiszem, ez a legnagyobb dicséret, amit egy regényíróról el lehet mondani. Kritikusai éppen errôl az oldalról próbálták kisebbíteni érdemét: ,,Ennek az embernek -- írta az egyik -- érdekes élete volt, és azt csak leírta. Bárki, akinek érdekes élete volt, meg tud írni egy ilyen könyvet. Azért Makarenko nem művész, és nem író, csupán a tények ábrázolója, mesteri fotografus.'' Ebben a (különben esztétikailag analfabéta) kifogásban tulajdonképpen a legnagyobb dicséret rejlik: tényeket mesterileg ábrázolni, ha ezek a ,,tények'' emberi egyéniségek, annyi, mint nagy írónak lenni. Az a mód, ahogyan alakjait bemutatja minden elemzés, minden írói szándékosság nélkül pusztán imitt-amott felmerülô megjelenésükkel, hétköznapi viselkedésükkel és szavaikkal, a legjobb orosz és skandináv regényírók emberábrázolására emlékeztet. Rájuk emlékeztet mindenekelôtt az az elsô tekintetre, szinte írói gyámoltalanságra valló, valójában szinte raffinált művészetbôl fakadó egyszerűség, ahogy a legtöbb alakja nem tudja kifejezni magát, befejezetlenül hagyja mondatait, újra meg újra ismétli, körülírja és megint abbahagyja mondanivalóit, és éppen ezzel a látszólagos tehetetlenséggel nemcsak azt mondja meg a legpompásabban, amit akar, hanem félreismerhetetlen és felejthetetlen képet ad egész emberi mivoltáról, sôt a mögötte álló közösség egész atmoszférájáról. Az alakok közt, akikrôl ír, a dolog természete szerint ott van ô maga is, Az új ember kovácsában elsô személyben, az Igor-ban harmadik személyben, Zaharov név alatt; szemmel láthatólag iparkodik nem állítani magát elôtérbe, úgy hogy szinte meg lehetne olvasni a mondatokat, amelyeket elmond (arról például, hogy családja is volt, csak a Tanulmányok egy odavetett félmondatából értesülünk), mégis oly erôvel rajzolódik ki elôttünk alakja a maga határozott meleg és fensôbbséges emberségében, hogy minden olvasójának, ,,örök útitársa'' marad. Ha mindezekhez hozzávesszük azt a bensôséges, fölényes, kicsit huncutkás humort, amely minduntalan elôbukkan a regények, de az elôadások lapjain is, és meggondoljuk, hogy éppen a humor a modern regényben, még a nagy orosz regényben is a ritkább írói értékek közé tartozik, nagyjából fogalmat alkothatunk Makarenko írásművészetének jelentôségérôl. Nem véletlenül használom egyre a művészet szót. Makarenko elsôsorban művész; mint nevelô is az. Pedagógiai tapasztalatainak eredményeirôl szóló egyik elôadásának elején írja: ,,Akadtak bírálóim közt, akik szememre vetették: miért olyan szépek magánál a fiúk, a lányok, általában mindenki? Az ámulattól tágranyílt szemmel hallgatom az efféle szemrehányást s a magam részérôl csak kérdéssel tudok felelni rá: hát az emberek általában nem szépek? Az én szememben legalábbis a fiatalság mindig szép. Nem is tudok elképzelni fiatal fiút vagy leányt, aki csúnya lenne. A fiatalság mindig szép, ha helyesen nevelôdik, helyesen él, helyesen dolgozik és helyesen örvendezik.'' Semmi sem jellemzi jobban a pedagógus Makarenkót ezeknél a soroknál. A nagy, született, ösztönös, művészi nevelôk, a Pestalozziak, Bosco Szent Jánosok, Baden-Powellek fajából való, akik élményszerűen jönnek rá az embernevelés immanens törvényeire, és a maguk képére, az örök emberi valóság anyagából építik fel egy mindenestül szerves nevelés épületét. Makarenko is önmagából és a korabeli orosz élet valóságából épít. Semmi sem áll távolabb tôle, mint az elvont elmélet; nincs is elmélete, csak gyakorlata van. Élet, nem elmélet, amit csinál. Mindenekelôtt csalhatatlan pedagógiai ösztönére hallgat. Nem egyszer szenvedélyes mondatokban kel ki az ellen a pedagógiai babona ellen, amely azt kívánja, hogy a nevelô szenvtelen nyugalommal érintkezzék növendékeivel. Egy késôbbi elôadásában elítéli magát azért a pofonért, amely a Gorkij-telep elsô napjainak kétségbeejtô magárahagyatottságában robbant ki méltatlankodó felindulásából, -- de íme, a ,,realizmus diadala!'' -- a kis ,,bűnözôk'' feletti nevelôi uralma és ezzel az egész nevelôi organizmus kifejlôdése félreismerhetetlenül -- ezzel a jókor jött --, azt kell mondani ösztönösen zseniális -- pofonnal indul el. Újra meg újra elôfordul, hogy nehéz helyzetekben az ösztön biztosságával, szinte transzban cselekszik, ami persze nem jelenti azt, hogy tudatosság és elvszerűség nélkül. Csakhogy ez a tudatosság, ez az elvi határozottság a művész tudatossága. Ez a művész tükrözôdik ezer apróságban lépten-nyomon. Talán soha még gyakorlati pedagógus nem látta meg és nem dolgozta ki ennyire a nevelés esztétikai oldalának jelentôségét. A virág, a szép ruhák, a fehér abrosz, a körömvágás és fésülködés, a parkett és szônyeg, a mindennap kitisztított cipô és a mindennapi tiszta zsebkendô, sôt a kölnivíz is: igen jelentôs szerepet játszanak a Makarenko-féle kommuna életében. Egyenesen esztétikai okokból hozza be a katonás fegyelem külsôségeit is, felsôbbséges nevelôi érzékkel látván meg ezeknek a formáknak óriási közösség-nevelô értékét is. Persze, hogy ezért támadták legtöbbet azok az elméleti pedagógusok, akiknek nem volt meg ez a mély ifjúság-ismeretük. Ilyen nevelôi egyéniség mellett csak természetes, hogy neki is mint annyi más nagy nevelônek állandóan küzdenie kellett a meg nem értéssel, az elmélet elôítéleteivel, és -- amint ô szereti nevezni -- a pedagógiai Olimpussal. Medinszkij, a pedagógiai akadémia tagja írja a Tanulmányok bevezetésében: ,,Fôképpen azért hibáztatták Makarenkót, amiért nevelési rendszere alapjául a kötelesség és a becsület elvét tette meg. Azt hangoztatták, hogy a kötelesség elve tipikusan burzsoá kategória, a becsület fogalmát belevinni a nevelésbe annyit jelent, mint visszatérni a cári katonatiszti nevelés módszeréhez stb. Makarenko bátran szembeszállt ezekkel a bús képű lovagokkal.'' Szembeszállt -- és ha számos kudarc után is --, de ô maradt a gyôztes. Ma már mindenki igazat ad Maxim Gorkijnak, aki már 1933-ban így írt Makarenkónak: ,,Nagyfontosságú és meglepôen eredményes pedagógiai kísérletének nézetem szerint világraszóló jelentôsége van.'' Aki figyelô szemmel kísérte századunk nevelôi törekvéseit, és sokéves megtapasztalás alapján érezte meg az igazi embernevelésnek -- a mai ember szerves nevelésének -- igényeit, nehézségeit, lehetôségeit, az elôtt világosan áll ennek a ,,kísérletnek'' jelentôsége. Makarenko életműve szervesen illeszkedik bele azokba a pedagógiai törekvésekbe, amelyek századunk legnagyobb pedagógiai szellemeinél jelentkeznek, és amelyek felismerve a századoktól örökölt, korunkban elszürkített és megcsonkított szokványos nevelés elégtelenségét, új alapokon akarnak egész embert nevelni. Fôleg kettô az, ami a régi nevelést olyan fájón elégtelenné tette a legjobb nevelôk szemében: az ember megcsonkítása a növendékben, az egyoldalú, szinte kizárólagosan csak értelmi iskolai neveléssel, és a nevelés alapjául szolgáló és céljául nézett élet megcsonkítása a gyakorlati élettôl, a természettôl, a testi munkától, az iskolánál szélesebb emberi közösségbe illeszkedéstôl való elszakadásban. Ezeken a csonkaságokon próbáltak segíteni az új nevelés úttörôi azokkal a nagyjelentôségű kísérletekkel amelyek közül nálunk a katolikus nevelés bizonyos kezdeményezésein kívül legismeretesebb és legteljesebb sikerű volt a cserkészet. Innen van, hogy Makarenkót olvasva, minduntalan a cserkészet (elsôsorban az elfasisztásítással szembeszegülô katolikus cserkészet) és a szaléziánus nevelés egyes mozzanataira emlékezünk. Ezeket a nagy eredményeket tanulta és torzította el, illetôleg hamisította meg és tette ellenkezô elôjelűvé a fasiszta nevelés. Ezekkel a kísérletekkel szemben Makarenko művének -- a szerzô zsenialitása és szerencsés történelmi helyzete következtében -- egy óriási elônye van: valamennyiüknél szervesebb és átfogóbb. Ugyanis olyan idôben fogott munkához, amikor a világháború, a forradalmak és a polgárháború rettenetes pusztításai után, amikor az új nevelés még kereste formáit, még nem alakulhatott ki hazájában a nevelésnek egy megszilárdult apparátusa, amelybe végzetesen bele kellett volna ütköznie; és Makarenko ,,bűnözôkkel'', az utcáról, az erdôbôl, a vonatok tetejérôl leszedett gazdátlan csavargókkal dolgozott, akikkel rajta kívül senki sem törôdött; ebbe a munkába nem szólt bele sem család, sem iskola, sem a kenyérkeresô munka idegen közössége: ezek számára a kommuna volt a család, a kommuna állított iskolát, a kommunában maguk építették meg a gyárat és üzemet, amelyekben dolgoztak; Makarenko egy személyben volt számukra atya és iskolaigazgató, és gyárvezetô. A kommuna adott nekik kenyeret és önérzetet, meleg otthont és tudást, testvéri közösséget és esztétikai nevelést, biztosított jelent és jövôt. A nevelési hatások egységének és szervességének ekkora teljességét máshol alig lehetett és ma is alig lehet megvalósítani. A nevelôi hatásoknak ez az átfogó teljessége természetesen hatásában is óriási érték, mert a közösségnek és a munkának ilyen megvalósítása az elsô perctôl fogva egy nagy egységnek: a kommunán keresztül az egész emberiségnek (Makarenkónál: a világforradalom) tudatos tagjaként kezeli a növendéket; mégpedig nem is mint növendéket, hanem -- a próbaidô letelte után -- életkorára való tekintet nélkül mint teljes jogú, a vezetésben is résztvevô polgárt. Nem lévén szakfolyóirat, nincs itt terünk a makarenkói nevelés részleteinek elemzésére. Mégis rá kell mutatnunk legalább egynéhány olyan mozzanatra, amely jobban jellemzi az egész mű zsenialitását. Ilyen mindenekelôtt a fegyelemre vonatkozó elgondolása és gyakorlata, a nevelôi közösség és a tekintély pompás analízise. A munka és játék nevelô értékérôl, a büntetés jelentôségérôl és helyes alkalmazásáról ritkán írtak le ilyen elvileg és módszertanilag egyaránt bölcs és termékeny fejtegetéseket. Hogy ennek a valóban forradalmi pedagógusnak milyen éber érzéke van a múlt értékei iránt is, gyönyörűen mutatják a hagyományokról írt kedves lapok. ,,Semmi sem erôsíti annyira a közösséget, mint a tradíció. A hagyomány kifejlesztése, megôrzése a nevelés egyik legfontosabb feladata. A tradíciónélküli iskola nem lehet jó iskola és a legjobb iskolák, amelyeket életemben láttam -- többek között Moszkvában is -- azok voltak, amelyek a legtöbb hagyományt halmozták fel... A hagyomány-alkotáshoz fel kell használni valami kis ösztönös konzervativizmust, de a konzervativizmus helyes fajtáját, tudniillik a bizalmat a tegnap iránt, a meggyôzôdést, hogy társaink valami értékeset alkottak, és mi nem akarhatjuk ezt az értéket lerombolni mai szeszélyünk kedvéért.'' Az emberi teljességhez szokott katolikus szem persze kénytelen észrevenni ebben a nagyszerű nevelôi rendszerben a végsô teljesség: Isten, Krisztus, kegyelem, egyház-élmény hiányát. Hogy valamit ebbôl Makarenko is ösztönösen érez, nem egy helyen kiérzik szavaiból. Mint mindenestül gyakorlati nevelô, legérzékenyebben az erkölcsi nevelés munkájában veszi ezt észre. A fegyelemrôl szólva így ír: ,,Meg kell itt mondanunk, hogy a mi iskoláinkban a tanulók és tanárok ebbôl a szempontból rosszabb helyzetben vannak, mint a régi iskolákban voltak. A mi iskoláinkban nem tanítanak erkölcstant, ilyen nevű tantárgy nincs, és nincs olyan személy, aki erkölcstant tanítana, vagy bizonyos kitűzött program szerint ilyesmirôl beszélne a gyermekeknek. A régi iskolákban volt hittanítás; ezt a tantárgyat ugyan nemcsak a növendékek vették semmibe, de még az ,,atyák'' is lépten-nyomon kimutatták, mennyire nem látnak ebben a tantárgyban semmi tiszteletreméltót. Mindazonáltal ha régimódi vallásos formában is, de erkölcsi követelések mégiscsak felmerültek a növendékek látóhatára elôtt. Gyakorlatom során arra a meggyôzôdésre jutottam, hogy a mi számunkra is nélkülözhetetlen az erkölcstan, az erkölcs elmélete. Iskoláink eljövendô fejlôdése során feltétlenül el fogunk jutni az erkölcstan valamilyen formájáig. A magam gyakorlatában feltétlenül szükségesnek mutatkozott, hogy ne határozott formában megadott program szerint erkölcstani elôadásokat tartsak neveltjeimnek. Nem volt ugyan jogom hozzá hogy az ,,erkölcsöt'' mint tantárgyat tanítsam, de készítettem magamnak egy tervet, amelyet különbözô alkalmakkor, különbözô ürügyek felhasználásával fejtegettem növendékeim elôtt. Ez az erkölcstan természetesen Isten nélküli erkölcs, de mert természetes erkölcs és -- mint az egész rendszer -- szervesen épül az emberi természetre és az élô életvalóságra, jóformán minden mozzanatában egyezik a keresztény erkölccsel. Valóban, az anima naturaliter Christianának kevés olyan ékesszóló példáját ismerem, mint Makarenko életműve. Már az a fogalmi tisztaság, ahogyan nevelését szembeállítja a téves elméletekkel, egészen szívünkbôl szól: ,,Elméletünkben odáig fajultak a dolgok, hogy az egyik oldalról tagadták a biológiai hajlamok ráhatását a morális szférára, azt állítván, hogy minden a környezet és a nevelés hatása; másrészt az egész nevelést a reflexológiával akarták alátámasztani, és úgy vélték, hogy az új embert megalkothatják kizárólag a kondicionált reflexek gondos tanulmányozásának alapján. Az egyik e teoretikusok közül például ekként határozza meg a közösséget: ,,A közösség együttműködô emberek csoportja, akik összegzetten reagálnak ilyen vagy amolyan ingerekre. Minden elfogulatlan olvasó elôtt világos, hogy ez a meghatározás pontosan illik békák, majmok, puhányok, avagy lábasfejűek közösségére csak éppen az emberi közösségre nem.'' Hogy ez nem véletlen, hanem a gyökerek mély belsô rokonságának, sôt azonosságának műve, számtalan idézettel igazolhatnánk, a legkülönbözôbb helyekrôl vett következô mondatokban, pl. csak a ,,keresztény'' szót kellene a ,,dialektikus forradalom", ,,marxizmus'', ,,szocialista" helyébe tenni, és azonnal ráismernénk legalapvetôbb nevelôi elveinkre: ,,Alapelvem mindig az volt -- írja Pedagógiai tapasztalatom eredményei c. cikkében --: minél nagyobb követelésekkel fellépni az egyénnel szemben, de egyben a lehetô legnagyobb tiszteletet mutatni iránta. Dialektikus felfogásunkban a kettô tulajdonképpen egyet jelent: nem követelhetünk nagyot az olyan embertôl, akit nem tisztelünk.'' ,,Korunkhoz és forradalmunkhoz csupán egyetlen szervezési feladat lehet méltó: olyan módszer kialakítása, amely egységes és átfogó ugyan, de ugyanakkor lehetôséget ad az egyénnek arra, hogy kifejlessze sajátságait, megôrizze egyéniségét. Ez a feladat elérhetetlen lenne a pedagógiai erôfeszítés számára, ha nem lenne a marxizmus, amely régen megoldotta már az egyén és közösség problémáját.'' -- ,,A szocialista társadalomban, amelyben nyoma sincsen a régi kényszer-erkölcsiségnek, a fegyelem már nem technikai hanem feltétlenül erkölcsi kategóriává válik.'' -- ,,Igazi nevelésre csakis olyan egységes pedagógus-közösség képes, amelyet összefűzz a közös vélemény és meggyôzôdés, a kölcsönös segíteni-akarás, amely mentes az irigységtôl és amelynek egyetlen tagja sem hajhássza egyéni utakon a növendékek szeretetét.'' Hogy ezt a nekünk oly ismerôs és oly bizalmas arcot jobban megvilágítsam, hadd hivatkozzam egy határozott és kényes kérdésrôl, a szexuális nevelésrôl szóló elôadására, amelybôl éppen csak a kegyelmi életre való utalás hiányzik ahhoz, hogy mindenestül a magunkénak érezzük. Ahogyan a családi nevelés értékeit fejtegeti, ahogyan a szabadszerelem, a válás és az egyke ellen harcol, ahogyan tiltakozik a nemi felvilágosítás túlbecsülése és a vele való visszaélés ellen, csupa jól ismert, bölcs és meleg emberi hang: ,,Mit követel a társadalmi erkölcs a szexuális élet kérdéseiben? Megköveteli, hogy minden ember, férfi és nô nemi élete állandó összhangban legyen a családdal és a szeretettel. Csak az olyan nemi életet tekinti erkölcsösnek, amely kölcsönös szereteten alapul és a család keretében folyik le, azaz férfi és nô nyílt, hivatalos kapcsolatában, amely kettôs célt követ: emberi boldogságot és gyermekek létrehozását, felnevelését... A szexuális nevelés lényege legyen nevelés a szerelemre, vagyis a nô iránt való mély és nagy érzésre, amely megszépíti a közös élet, közös törekvések, közös remények kapcsolatát. Ehhez semmiképpen se járuljon a fiziológiai kérdések túlságosan nyílt és lényegében cinikus taglalása... Miképpen érjük el a szexuális nevelésnek ezt a módját? Legfôbb tényezô itt a példa. A szülôk között meglévô igazi szeretet, kölcsönös tisztelet és becsülés, segítés és gondoskodás, a megengedett kereteken belül megnyilvánuló becézés és gyengédség, ha mindez a gyermekek szeme elôtt történik születésük percétôl kezdve, feltétlenül a leghatalmasabb nevelési eszköz és okvetlenül felhívja rá a gyermek figyelmét, hogy férfi és nô között ilyen komoly és szép kapcsolat lehetséges. -- A második legfontosabb tényezô általában a szeretet érzésének fejlesztése a gyermekben.'' Makarenko három könyve nagy nyeresége pedagógiai irodalmunknak. Vajha minél jobban megtermékenyítené új nevelésünket. (Vigilia, 1949. 325-330.) ======================================================================== Ady és a magyar ifjúság A versek lelkérôl Elôadás a Széchenyi-Szövetségben 1923. jan. 16-án. Megvallom, némi habozás után vállalkoztam erre az elôadásra, mégpedig két okból. A távolabbi és fôleg a legközelebbi múltban annyi elôkelô magyar irodalmi és közéleti egyéniség nyilatkozott az ún. Ady- kérdésrôl, hogy önmagam elôtt is nehéz a szerénytelenség gyanújába nem keverednem, amikor a régi nemes orgonák és a harsogó harci kürtök hatalmas koncertjében a magam igénytelen kis sípszavát is meg akarom szólaltatni. Megnehezíti a hozzászólást az a körülmény is, hogy ez a kérdés nagyon nem látszik kedvezni a mindenestül objektív megállapításoknak. A nagy Ady-irodalomnak legnagyobb részén ugyanis lehetetlen észre nem venni vagy a személyes okokból származó rokon-, illetve ellenszenvnek, vagy -- még többször -- egy egész életen át beidegzôdött politikai érzületnek leküzdhetetlenül döntô irányítását. Ha már most valaki, mint én -- amennyire csak emberileg lehetséges -- minden személyes vonatkozástól és minden politikai kötöttségtôl teljesen szabadon szól hozzá ilyen égetôen aktuális és jobbra is, balra is vesékig ható érzékenységeket érintô tárgyhoz, annak eleve el kell készülnie, hogy egyik oldalra sem tud olyat mondani, ami mindenestül helyeslésre találna, még akkor is, ha nem a szembenálló eleven színek silány kompromisszumos összeszürkítésével, hanem egy belsô szabadságból származó ,,sub specie aeterni'' látás szintézisével jutott el a maga álláspontjára. Mégis úgy érzem, hogy nem térhetek ki a megtisztelô feladat elôl, amelyet a Széchenyi-Szövetség-beli fiatal barátaim elém adtak. Sem mint hivatás és lélek szerint nevelô, sem mint a magyar élet és irodalom eleven sodrában élô író és esztétikus, nem érzem magam feljogosítva kitérni a felelôsség alól és hallgatni akkor, amikor azok, akiknek -- és azon a téren, amelynek -- életemet szenteltem, irányító szót várnak. Ady Endre költészete ma is eleven valóság és lelkeket formáló erô. Akár kedves ez valakinek, akár nem, ez a valóság, és a valóságnak szemébe nem nézni nemcsak a gyávaságnak, hanem egyenesen az öngyilkosságnak politikája. Ha már most az a remény kínálkozik, hogyha csak valamit is használhatunk ennek a nagy hatásnak minél tisztítóbb és termékenyebb feldolgozására, akkor hallgathat-e akár az, aki Ady költészetét szereti, akár az, aki félti tôle az ifjúságot, hát még, aki mind a kettôt elmondhatja magáról. Megerôsít ebben a vállalkozásban az a tudat is, hogy nem elôször vállalkozom rá. Azóta a nagy élménysorozat óta, amelyet a magam ifjúságában az Ady költészetével való találkozás és annak belsô földolgozása jelentett számomra, és amelynek végsô hullámzásai egészen határozott vonásokkal alakították ki bennem Adynak, az embernek és költônek alakját, több mint másfél évtizede, középiskolai felsôosztályos ifjak, egyetemi hallgatók és felnôtt közönség elôtt, igen sokszor volt alkalmam behatóan szólni Ady Endrérôl, és azon a felfogáson, amellyel elôször szólottam róla, ez alatt a másfél évtized alatt sem az azóta megjelent jelentôs Ady-irodalom, sem a magyar világnak körülöttünk történt gyökeres megváltozása nem kényszerített semmi lényeges változtatást tennem. A legdöntôbb ok azonban, amely szólásra bátorít, egy mindezeknél mélyebbrôl jövô belsô parancs. Az elébb ,,belsô szabadságból származó sub specie aeterni látás szintézisérôl'' beszéltem. Ennek az egyetemes, minden egyoldalúságtól, félségtôl, elvbôl is, meg ösztönösen is irtózó látás- és érzésmódnak érvényesítése -- amelyet életem hivatásának és értelmének tudok -- hitem szerint, mint a magyar élet minden terén, az Ady-kérdésben is a legsürgetôbb feladat. Valljuk meg, hogy az Ady-irodalomban ezzel az egyetemes, egyoldalúságtól ment szemlélettel találkozunk a legkevésbé. Az egyik oldalon tiszteletreméltó férfiak, puritán jellemek, nagy múltú hazafiak, kitűnô írók, önfeláldozó nevelôk, megriadva Ady költészetének dekadens és forradalmi elemeitôl, Adyban egyenesen sátánt látnak, az Ady- kultuszban bálványimádást, szellemi járványt, lelki ragályt, működésében csak a forradalom és összeomlás elôkészítôjének hérosztrateszi művét, benne magában, ha lehetséges, úgy-ahogy el is ismerik, legföllebb ,,a nemzeti szellemmel ellentétes és idegen hatások jármában ferdére nôtt és veszendôbe ment magyar tehetséget''. Ezzel szemben a másik oldalon olyanokat olvasunk, hogy ezek a mélységes magyar aggodalomból fakadó felkiáltások csak ,,a kicsinyesség és a hozzá nem értés jelentéktelen kifogásai'', hogy Ady ,,a világirodalomnak talán legnagyobb lírikusa'', a magyar költészetnek Petôfi mellett egyetlen zsenije, az egyetlen vallásos költô, ,,a humanum minden irányú átélésében az összes magyar költôk közül a legelsô'', ,,az életigenlésnek és a harmonikus életlátásnak legnagyobb lírikusa az egész világirodalomban''. Benne ,,a magyarság és az emberiség prófétáját'' látják, ,,az életnek napsugárlelkű királyfiát és a halálnak diadalmas leigázóját'', és vallják, hogy a magyar ifjúságnak ,,Ady költészetébôl kell megismernie a jövô titkát''. Mikor az ember ezeket a primitív vallások henotheizmusára emlékeztetô himnikus túlzásokat olvassa, önkéntelenül is az a furcsa, de mégis elutasíthatatlan kérdés türemlik fel az emberben, vajon ezek a kiváltságos szellemű férfiak, akik itt zsenirôl és humánumról beszélnek, csakugyan nem olvasták volna Vörösmartyt és Aranyt? Vajon csakugyan lehet még Magyarországon 1928-ban a humánum teljességérôl és magyar prófétaságról beszélni olyanoknak, akik nem ismerik Prohászka Ottokárt? Viszont mikor az elôbb említett tiszteletreméltó erkölcsi és hazafias aggodalmak sóhajtásait olvassuk, minden tiszteletünk és velükérzésünk mellett is a legtöbbször lehetetlen elfojtanunk azt az érzést, hogy itt nem Ady költészete egészének, hanem csak egyes, nem- szerencsésen, talán éppen tendenciózusan kiválasztott szemelvényeknek ismerete szól, és egy fájó melankóliát: hogy azt a tragikus szakadékot, amelyet a történelem titánmarka szakított két generáció között, talán csakugyan nem tudja áthidalni a legnemesebb jóhiszeműség és a legtisztább hazaszeretet sem. Kétségtelen, hogy Adyval szemben nem könnyű mentnek maradni az egyoldalúságtól. Az emberi természet sokkal bonyolultabb, mint azt az emberek óriási többsége sejti, és csak a legnagyobbak, a Szent Ágostonok, Danték, Dosztojevszkijek, Prohászkák világítanak be olykor- olykor azokba a rejtelmes mélységekbe, melyek fölött a legtöbb ember naiv sejtelmetlenséggel kormányozgatja a maga kis csónakát. Ady azok közül a lírikusok közül való, aki, ha nem is látják a próféták döbbenetes világosságával, de a zseni ösztönös, víziós sejtelmességével sejtik, borzongják, szenvedik és éreztetik az énnek ezt a titokzatos, ismeretlen vulkanizmusát. Aki erre a vulkanikus talajra követni nem tudja, akinek -- akár lelke természetes egészséges egyszerűségénél, akár szerencsésebb idôk harmonikusabb világában egy tengely körül kijegecesedett gondolat- és érzésvilágánál fogva -- nem fejlôdött érzéke saját lelke titokzatos, irracionális fenékforrásaival szemben: az Adyt mindig csak egyrétűen, egyéniségének csak egyik oldaláról fogja látni, és sem igazi jelenségét, sem igazi értékét meg nem értheti. Ha minden emberi lélek többé-kevésbé bonyolult, mennyivel inkább az az Ady-féle lírikus zsenié, aki százszoros intenzitással éli az életet és voltaképp semmi mást nem is él soha, csak mindig mindenben önmagát! Makkai püspök a maga kongeniális megértése és elképesztô túlzásai miatt egyaránt nagyérdekű könyvében azzal az elavult esztétikai babonával próbálja magyarázni Ady ellentmondásait, hogy a zseni szükségképpen diszharmóniát jelent. Nem, hála Istennek, vannak harmonikus zsenik is -- az elôbb említett négy közül három az - -, de mindenesetre vannak nagy számban diszharmonikusok is, és Ady mindenesetre ezek közül való. Lelkének ez a diszharmóniája még fokozza, szinte zavaróvá, nyomasztóvá teszi egyéniségének kavargó komplexségét. De e bonyolultság magyarázatához még a diszharmóniára sem szükség hivatkozni. Melyikünk nem érezte még magában azt a tragikus kettôséget, amely a keresztény etikának egyik alapgondolata, s amelynek Szent Pál adott legklasszikusabb kifejezést, mikor az emberben lakó kétféle törvényrôl beszél? Kit nem rezzentenének meg Hebbel melankolikus sorai: Da fühl ich mich dann schauernd Wie niemals noch allein, Und der ich bin grüsst trauernd Den, der ich könnte sein. Hát ha minden emberben más az, aki lett és aki lehetett volna, vagyis hétköznapi, durva, többé-kevésbé elrontott énje és az a másik, tisztább, mélyebb, igazibb énje, amely után legszentebb perceiben támad föl lelkében egy tragikus, vagy melankolikus sóhajtás, mennyivel inkább meg kell mutatkoznia ennek a kettôségnek a lírikusban, a zseniben, akinek egész élete nem más, mint egy nagy magamegmutatás. Egy német író beszél valahol az éjjel három és négy óra közti idôrôl, amikor az ember felriad néha és a virrasztás vesékig ható realitásában egyszerre másképp lát mindent: önmagát és az életet. A legtöbb ember azután elalszik újra, másnapra pedig elfelejti az éjszakát és folytat mindent ott, ahol elhagyta. Nos, Ady az az ember, aki fölugrik az éj közepén és leírja nekünk azt, amit az éjszakai lélek-óra sugallt. Ki mondja meg, hogy a kétféle hang közül melyik az igazi, a nappali-e vagy az éjszakai? Vagy talán mind a kettô? De ez a kettôs én, ,,aki vagyok'' és ,,aki lehetnék'' még nem meríti ki Ady komplexitását. Van még egy harmadik énje is, aki talán nem volt, akivé a szerencsétlen körülmények, rövidlátó ellenfelek és ártó barátok, szerencsétlen véletlenek és talán legelsô helyen saját bűnei és gyöngeségei igazibb énje ellenére ostorozták: A Muszáj-Herkules, A Sátán kevélye: az, amit gôgbôl, dacból, bosszúból akar, hogy ,,Életét végig gôgben élje A Sátánnak fölkent kevélye. Komédiázzék, hogy ô elvet Egy-egy megtagadott szerelmet. S ha térdelve mondja imáját, Pattanjon föl, mások ha látják. Ha hisz és vár, remél és retten, Kiáltsa azt, hogy ô hitetlen.'' Hogy aztán, a végén, amikor egy világos pillanatban rájön ennek az öngyilkos és lehetetlen sátánkodásnak képtelenségére, sírva kiáltson föl: ,,(Sátán kevélye, szerencsétlen, Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)'' Mondjak még egy negyedik szempontot is? Nagy Sándor, a festôművész nemrég remek Ady-illusztrációkat készített; amikor az egyiknek az illetô versben nem indokolt kavargó alakgazdagságát néztem, és csodálkozva kérdeztem, mit jelent, ezt mondta rá: ,,Ezeken csak a technika lehetôségeit próbáltam.'' A technika lehetôségei! Ki mondja meg, hogy hány Ady-verset magyaráz minden egyéb külsô vagy belsô szükségességen kívül a technikai lehetôség csábítása: a ritmus megindult áradatának ereje, a hangulat parancsoló hatalma, a megélt, megírt, de nem halt élmény kísértô sugallma, a megtalált forma csábító szépsége, az önmaga értékeinek tékozló utánzása. Ne mondja senki, hogy ez komolytalanság, amely nem fér össze a költô tragikus ôszinteségével. Aki sejti, hogy mit jelent a költônek, a művésznek a forma, milyen mély, elsôdleges, talán mindennél nagyobb élményt, az meg fogja érteni ennek a sok mindent megmagyarázó szempontnak mély jogosultságát. Adynak, az embernek megértéséhez azt hiszem elsôsorban ennek a komplex mélységnek megértése adja a kulcsot. Ennek a megértésnek a hiánya (már akár tiszteletreméltó, akár kevésbé tiszteletreméltó okokból eredô hiánya) magyarázza elsôsorban azok állásfoglalását, akik költészetét meg nem értik és azért nem is értékelik; de ebbôl érthetô az Adyért rajongó irodalom legnagyobb részének érdekes egyoldalúsága is. Azok a bonyolult, egymásnak ellentmondó és mégis egymás nélkül egészen meg nem érthetô vonások, amelyeknek szövevényére az imént négyféle szempontból is megpróbáltam rávilágítani, nagyjából két középpont köré csoportosíthatók. Az egyik csoport azokat a beteges, elmosódó, bizarr, nyugtalan és elképesztô elemeket foglalja magában, amelyeket a dekadencia gyűjtônevével szokás egybefoglalni. A másikba sorolnám azokat a vonásokat, amelyek egy pogányos magyar ôserôtôl duzzadó egyéniség vérforraló és ellenállhatatlanul vonzó sugarait szórják. Sajátságos és nincsen történelmi érdekesség híján, hogy a költô életében, lényének ez a beteg, dekadens oldala hatott inkább, ez szerzett neki anyagi és erkölcsi sikert; akik szerették, fôképpen ezért szerették, ezért szívesen megbocsátották a pajzsra ültetett vezértehetségnek, Ond vezér unokájának az ô stílusukba oly kevéssé illô buzogányos, csizmás, vaskos magyarságát. Viszont, akik csak az eltapodni való ellenséget látták benne, azok gazdag tenyészetének csak e rothadt gyümölcseitôl irtóztak meg, és nem vették észre, hogy ez a tragikus magyar fa minden igazán éltetô nedvét a magyar talajból szívta. Ellenben Adynak mai, a régieknél nem kevésbé szenvedélyes tisztelôi legnagyobbrészt a magyar fajjal a legmélyebben együttérzô, a magyarság sorsán legigazabban aggódó lelkek közül kerülnek ki; ezek Ady költészetének azt a harmadát értik és szeretik jobban, amelyben a magyar föld keserű lelke szólal meg, amely a magyar Messiások sorsát siratja, amely a magyarság nagy történeti tragédiáját és a maga sorsában is a magyar tragédia szimbólumát sikoltja, rakoncátlanul bár és káromkodva, de olyan vesékig ható keserűséggel, mint nagyon kevés hang a magyar irodalomban. Ezek aztán szívesen stilizálják rá Ady egész egyéniségét ezekre az ôsmagyar vonásokra és szívesen felejtik amazokat, amelyeknek összegyűjtésébôl egy halálos, nemzetgyilkos kórkép facies Hippokratikája vigyorog elô. A szakadék túlsó felén állók viszont most is csak ezt a facies Hippokratikát látják, és a költô sikoltó magyar szavából csak a káromkodást, a Muszáj-Herkules vörös riadóját hallják ki, de siketek a magyar gyötrelemnek, a magyar bűnbánatnak, a magyar kétségbeesésnek dörömbözésére. Holott nyilvánvaló, hogy Adyban mind a kettô benne van és egyik sem egész a másik nélkül. Ott van benne a szegény, beteg, ôsi tragikumtól, szerencsétlen körülményektôl és saját bűneitôl összeroncsolt dekadens, aki egyensúlyvesztetten, eligazító ideálok nélkül, férfias akaratgerinc nélkül, rogyadozó inakkal áll fogyó életének növô lázában, a sikamló élet zűrzavaros rohanásában; a halál rokonának érzi magát életének belsô kilátástalanságában, a Vér és Arany ôs-banális filozófiájából gyúr magának halálos miszticizmust, kétségbeesett elszánással menekül a megváltó mámor káprázatába és a Léda arany szobra elé; ezért van, hogy nagyerejű erotikus költészetében, mint Makkai mondja: ,,sohasem látta meg a nô lelkét és a szerelemrôl sohasem tudott magasabbat és mélyebbet látni és mondani, mint annak démoni testiségét!'' ,,Gyí keselyem, fiatal bűn, Gyí jó lovam, fekete álom'' -- kiáltja egyik versében. A bűn és az álom: ,,ez az egyik nagy ikerforrása ennek a költészetnek. Festették-e megrázóbban a dekadencia pszichológiáját, mint a Sötét vizek partján, vagy a Sírni, sírni, sírni. A dekadens költészetnek, az Adyénak is, soha mélyebb igazsággal a legvégsô forrására rá nem mutattak, mint Ady egyik legkülönösebb és legtöbbször félreértett költeményében: a Jó Csönd-herceg elôtt címűben. Olvastakor mindig Dosztojevszkij mélységes meglátása jut eszembe: a vén Karamazov, aki mikor Zoszima sztarec megkérdezi, nem szégyenli-e magát, hogy öreg ember létére olyan piszkosakat beszél, ezt az igazi Dosztojevszkij mondatot feleli: ,,Éppen azért beszélek így, mert borzasztóan szégyellem magam.'' Holdfény alatt járom az erdôt. Vacog a fogam s fütyörészek. Hátam mögött jön tiz-öles Jó Csönd-herceg, És jaj nekem, ha visszanézek. Ó jaj nekem, ha elnémulnék, Vagy fölbámulnék, föl a Holdra: Egy jajgatás, egy roppanás, jó Csönd-herceg Nagyot lépne és eltiporna. A belsô élet-üresség halálos-sivár, rettentô némaságát kitölteni, elfojtani a költészet megváltó dallamával: nyúlt-e valaki mélyebbre a nagy dekadens zsenik költészetének szívébe ennél a versnél? De semmi sem volna hazugabb, mint Adyt elintézni akarni azzal, hogy dekadens költô. Lehet-e a dekadenciával ellentétesebb valamit elképzelni, mint mindjárt elsô igazi kötetének elsô versét, a Góg és Magóg fiáról szólót! Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat S mégis megkérdem tôletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ôsmagyar dal rivall. Szabad-e Dévénynél betörnöm Uj idôknek új dalaival? Vagy az ilyen hangok mennyire nem dekadensek: Egy párisi hajnalon Sugaras a fejem s az arcom, Amerre járok, száll a csönd, riad, Fölkopogom az alvó Párist, Fényével elönt a hajnali nap. Ki vagyok? A gyôzelmes éber, Aki bevárta, íme, a Napot S aki napfényes glóriában Büszkén és egyedül maga ragyog. Ki vagyok? A Napisten papja, Ki áldozik az éjszaka torán. Egy vén harang megkondul. Zúghatsz. Én pap vagyok, de pogány pap, pogány. Harangzúgás közt, hajnalfényben Gyujtom a lángot a máglya alatt, Táncolnak lelkemben s a máglyán A sugarak, a napsugarak. Kiben ne pezsdülne meg a magyar vér és ki ne érezné közülünk, negyven éven aluli magyarok közül a maga lelke szavának (ha egészen lényegesen mást is ért rajta, mint amit a költô értett), ezt a verset. Fölszállott a páva ,,Fölszállott a páva a vármegye-házra, Sok szegény legénynek szabadulására.'' Kényes büszke pávák, Nap-széditô tollak, Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap. Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre, Új arcok, új szemek kacagnak az égre. Új szelek nyögetik az ôs magyar fákat, Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat. Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, Vagy ez a mi hitünk valóságra válik. Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek, Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek. Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva. Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, Vagy marad régiben a bús magyar élet. ,,Fölszállott a páva a vármegye-házra, Sok szegény legénynek szabadulására.'' Az a vad, pogány magyar ôserô duzzad és harsog ezekbôl a sorokból, amely más idôkben és más formákban -- és újjászületve vízbôl és Szentlélekbôl -- Pázmány szeges írásait, Zrínyi Áfiumát, a Romlásnak indult hajdan erôs magyar, Széchenyi vízióit, A Nagyidai cigányokat és A vén cigányt sugallta. * És mégsem lehet azt mondani, hogy Ady Endre a magyarság kifejezôje, a magyarság prófétája, mint azok. Éppen az az Ady legsajátabb egyénisége és egyetlensége, hogy ô egyszerre mind a kettô: dekadens és vaderejű magyar. És éppen ebben van Ady egyéniségének is, költészetének is velejében tragikus jellege. Két egymásnak ellentmondó, de egyformán a leglelkében gyökerezô világ elpihenhetetlen harcának állandó, véres csatatere ez a lélek. Ezért érzi magát hol félistennek, hol nyomorultnak, hol prófétának, hol hazugnak. Ezért az örökös sírás, örökös átkozódás, nagy dolgok örökös sejtése, de soha meg nem látása a nagynak, a tisztának, a szentnek, a végtelenségnek, Istennek örökös szomjazása, soha el nem érése. Ezért tragikus egész élete: szerelmes sóvárgása, amely olyan elemi ôserôvel, olyan gyötrelmes emberi mélységgel sóvárogta és apró szennyes szerelmek gyilkos hajszájában soha meg nem találhatta, mert éppen azzal játszotta el a nagy, a megváltó szerelmet. Innen a gonosz, néha igazán démoni grimaszok, amilyeneket Makkai is felsorol néhányat, de melyek közt talán legvisszataszítóbb a gyönyörűen induló Ének a porban szívtelen befejezése: Ám néha mégis szóljon az ének Bús ég-vivásnak, átok-zenének, Csalogatónak. Hadd jöjjön más is, Lalla, lalla. Rokkanjon más is, pusztuljon más is. (Erre a strófára mondta Ady egyik odaadó híve, hogy ezt sohasem tudja megbocsátani neki.) -- De innen a tisztaság utáni forró és fájdalmas csengések és élete hazug voltának megrázó vallomásai is: Álmom az Ige, az Üdv, az Ut: Be hazug élet, óh be hazug! Tragikus Isten-keresése is. Ma a fáradt dekadens mellverô alázatával borul le a kibékítô Isten elôtt: Imádság háború után Uram, háborúból jövök én, Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke. Nézd: tüzes daganat a szivem S nincs, ami nyugtot adjon. Csókolj egy csókot a szivemre, Hogy egy kicsit lohadjon. Lecsukódtak bús nagy szemeim Számára a világnak, Nincs már nekik látnivalójuk, Csak Téged, Téged látnak. Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben S most, nézd Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem. Nem harcolok és nem csókolok, Elszáradt már az ajkam S száraz karó a két karom már, Uram, nézz végig rajtam. Uram, láss meg Te is engemet, Mindennek vége, vége. Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke. Holnap már a dacos pogány lázadásával kötôdik Istennel, káromolja, vagy megtagadja. Holott a legvadabb tagadás percében sem tudja kivetni egészen a lelkébôl: Hiszek hitetlenül Istenben, Mert hinni akarok. Mert sohse volt úgy rászorulva Sem élô, sem halott. De legtragikusabb talán magyarsága. Ez is olyan végzetesen kettôs gyökerű. ,,Nincs bennem semmi, irigyelt fajod fölséges kozmopolitizmusából, -- írja egyszer Hatvaninak -- gyalázatosan és rögösen magyar vagyok.'' Mindenestül, szíve minden gyökerével magyarnak érzi magát. Semmire nem olyan büszke, mint magyarságára. ,,Én nem vagyok magyar?'' -- kiáltja egyik legvadabb erejű versében. A tavalyi cselédekhez Árpáddal jött, magyarul élt, Anjouknál kopját nem törött, Tán török elôtt megfutott S hamar koldusra vetközött. De érteni mindig tudott, De magyarul mindig tudott S tán tépetten és nem hôsön, De tisztán adott át a Jelennek Engem az én ôsöm. Kit ne ragadna meg, a magyar sírva vigadásnak a ,,Négy-öt magyar összehajol'' című versben való bámulatos megérzékítése, vagy a Föl- földobott kô lélekbemarkoló példája: A föl-földobott kô Föl-földobott kô, földre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba, Szédül, elbúsong s lehull a porba, Amelybôl vétetett. Mindig elvágyik s nem menekülhet, Magyar vágyakkal, melyek elülnek S fölhorgadnak megint. Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar. Föl-fölhajtott kô, bús akaratlan, Kicsi országom, példás alakban Te orcádra ütök. És, jaj, hiába mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék Százszor is, végül is. Küldetését magyar küldetésnek érzi: ,,Én siratom magam s a népem'', -- ez egyik alaphangja költészetének. Minden, ami itt fájdítva rezdül, Rajtam fut át kasul-keresztül, S magam életét alig éltem. Jól megűzött magam a sorsom, S mégis a magyar sorsot hordom S mégis, ez átkozott mezôk, Magyar mezôk és könnyezôk, Magamnál százszor jobban fájnak. És mégis: ugyanaz az Ady, nem egyszer ugyanannak a könyvlapnak a másik oldalán már a magyar Ugart emlegeti, a naptalan Keletet, kifogyhatatlan a gôgös megvetésben, a gémeskút, a malomalja, a csordanépek, a piszkos, gatyás, bamba Hortobágy iránt: Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álombakók A Tisza partján mit keresek? Vad haraggal, a megvetés, a düh, a gyűlölet átkaival szidalmazza, átkozza a ,,téli Magyarországot''. Dózsa György unokájának érzi magát: ,,Gyűlölöm dancs keleti fajtám!'' -- kiáltja: le kell gyilkolni Mindent, ami régi ezeréves holmi. Mi magyarázza ezt a szerencsétlen nemzetkáromlást, ezt a vad, forradalmi átkozódást, amelyben csoda-e, ha annyian megbotránkoztak? És hogy fér ez össze az elôbb fejtegetett gôgös ,,rögös'' magyarság''- gal? Pedig éppen itt van Ady Endre tragédiája, hogy ez a kettô benne ugyanabból az egy gyökérbôl fakad: ebbôl az ôsvad magyar életgyökérbôl, amely az Ady lelkének gyökere. Az a Bercsényi-lélek fordul itt a maga szerelmes fajtája ellen, aki ízekre tépette volna magát az ô fejedelméért, de: ,,nem mondom, hogy egy rossz szóért el nem árulnálak''. Jött ölelô karral, ölelô szívvel övéihez: ,,Míg nem jöttem, koldusok voltak, Még sírni sem sírhattak szépen, És siratom magam s a népem.'' De a föld elűzte, a magyarság nem ismert magára benne, ellenségesnek érezte a szavát, idegennek a szépségét, sôt a magyarságát is tagadásba vette: hogy ne hördült volna fel a sebzett Bercsényi-lélek, hogy ne fújta volna sértett haragjában a csak-azért- is és az eb ura fakó! vad káromkodásait. Horváth János higgadt objektivitással mutatja ki, hogy a konzervatív kritika, amely az agyonhallgatás kényelmes álláspontjára helyezkedett vele szemben, mennyire részes Adynak ebben a fajtája-ellen fordulásban. ,,A kitaszított Ady dacosan ment tovább végzetes szövetségesei útján'', azokkal, akikkel lelke mélyén nem volt egyéb rokonsága, mint a ,,tagadás közössége''. Ment tovább. Mert súlyos tévedés volna azt hinni, hogy ez egymaga megmagyarázza Ady magyar-káromlását és forradalmiságát. Hiszen ennek a féktelen forradalmi magyar-ostorozásnak hangja egész vadságában ott harsog már a nagyváradi fiatal újságíró cikkeiben, forrásai a sértett magyar gôgön kívül és az elôtt ott csörgedeznek már a nagyváradi radikális környezetben, és még elôbb és mélyebben abban az öröklött, végzetesen beteg, dekadens testben-lélekben, a csúf rontásban, amellyel Ady elindult a hepe-hupás vén Szilágyból, ahol egészséges paraszt zsálya helyett beteg, bús krizantémmal ébredt. A dekadens lélek, akinek legbelsôbb valója szerint minden rossz, ami van, aki mohó vággyal mindig új szenzációkra vágyik: mindig született forradalmár. Hát még ha -- mint Ady -- szíve-lelke minden ízével a nagy, tág, széleshorizontú életet szomjúhozza és mindig újra bele kell ütköznie a magyar vidéki élet kisszerűségébe. A bujdosó kurucok nyakas unokája, a maga nagy életszomjával és beteg szüntelenül új lángok, új hitek, új kohók, új szentek után szomjazó örök reszketésével, Nagyvárad, Párizs és a pesti radikális redakciók dédelgetô környezetében, a maga legfájóbb pontján sértett magyar gôgjében: hogy ne ment volna oda, ahová minden vonta és ahonnan semmi sem marasztotta a maga sajgó sértett magyar szívén kívül. De ez a sajgás aztán nem is állt el egy pillanatra sem. És itt Ady tragédiájának a másik, a magyar oldala. ,,Lelke szerint, vére szerint magyarnak lenni, mégis a magyarságtól végzetesen idegennek lenni: ez az a tragikus öntudat, amely Adyt jellemzi'' -- mondja Makkai, aki éppen Ady magyarságát elemzi legmélyrehatóbban. Mert azért mégsem tud idegen lenni: Ha százszor is elfordulnék Tôled okkal, vagy nem okkal, Míg birtomban tart az Élet, Nem mehetek a gazokkal S melléd kell állnom, csalfa nációm. Ezt az egyéni magyar tragédiát mindenestül a magyar tragédiának érzi. Mindenestül, predesztináltan, egynek érzi magát a magyar fajjal: Be szép ilyen végzetes néppel Ugyanaznak tudni magunkat. Ezért tud olyan félelmes, megrázó kifejezést adni a magyar tragikumnak, mint A fajtám sorsa, A Hökölés népe, A Mesebeli János, A Fajok cirkuszában, a Nekünk Mohács kell, Az Eltévedt lovas, Az Idô rostájában, de mindig egynek látva a maga végzetét a fajáéval: Mert gyáva volt és szolga volt S életét élni sohse merte, A Sors, a sorsa, Hajh, be megverte, be megverte. És most a multja bünteti Fekete korbáccsal keményen, ... Hogy éljen? vagy hogy már ne éljen? Jaj, vajjon mit akar vele Ezredek bűne, súlya, átka, A Sors, a sorsa: A sorsom nagy tragédiája? Íme, ez Ady az ember. Szegény, beteg, esendô ember. Keresztülment minden bűnön és minden betegségen. Szenvedett a mások bűnéért és még jobban a magáért. Álmodott a tisztaságról s ajakig úszott a szennyben. Káromkodott, imádkozott és sírt: Hogy nézzünk rá? Elítéljük? Megvessük? Kitagadjuk? De hisz a miénk: a vér a vérünkbôl, s ki mondhatja el, hogy bűneinek egyikében sem részes? Vagy beálljunk az imádók közé, és szentté avassuk mindenestül? Távol legyen! Bálványimádókká nem lehetünk és sarunkat nem oldhatjuk meg csak olyan oltár elôtt, amely szent mindenestül. Nem illik hozzánk sem az imádás, sem az ítélet. Az ember Adyt (az embert, mondom, nem a költôt: azt csodálat illeti) sajnálni kell, sajnálni és szeretni. Adja Isten, hogy minél többen sajnálhassuk és szerethessük az egészséges testvér erôteljes, termékeny szánalmával. És a vátesz Ady? A próféta? akiben a magyar jövô nagy útmutatóját látják annyian? Hogy nézzünk arra? Vátesz-e, magyar próféta-e Ady? Bizonyos, hogy annak érezte magát. Predesztinációs hittel hitte és hirdette, hogy küldetése van a magyarsághoz. ,,Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó. Protestáló hit s küldetéses vétó!'' Megmondja ô maga azt is, hogy miben látta ezt a küldetést: ,,Bánom is én, hogy értik-e a verseimet, vagy sem. úgy is rettegek, hogy túlságosan és sokan értik, de a nagy dolog az, hogy én általam hörgött fel manapság legnyugtalanabban a magyar társadalmat kínzó nyugtalanság.'' -- ,,Mindent el akartam mondani, ami ma élô emberben támadhat, s ami ma élô embert hajt, mint szíj a gépkereket.... A mai magyarság, kultúr-magyarság lelkiismeretének hiszem magam.'' Nos, amennyiben ezt a hivatást tűzte maga elé, bizonyos hogy ezt betöltötte. Nem volna szabatos azt mondani, hogy mindenestül kifejezte korát. De hogy a maga nemzedékének egy igen jelentékeny része magára ismert benne, és hogy költészetének egészében -- pozitív, vagy negatív kifejezésben, vagy dicsôítve, vagy ostorozva--, jóformán maradék nélkül megtaláljuk mindazt, ami a történelem immanens logikájával vitte az országot 1918-ba és 1919-be, az tagadhatatlan. Nem festi-e ugyanezt a sötét, vigasztalan képet a háború elôtti Magyarországról a történetírás, pl. Szekfű Gyula tollán; vagy a nagy regény, még Mikszáth Kálmán szelíd, komázó enyelgése mellett is nem mutatja-e majd oly vigasztalanul sötétnek? Ez tagadhatatlanul történeti jelentôséget ad Ady lírájának. Ha vátesznek mondhatjuk azt, aki az igazság megrázó erejű feltárásával elriaszt a rossztól, akkor Ady mindenesetre vátesz és költészete olyan tükör, amelybôl óriási negatív tanulságot meríthetünk, és amelybôl a magyar ifjúság csakugyan megismerheti, ha nem is a jövônek titkát, de mindenesetre, a múltnak nyomorúságát, halálos betegségét és bűnét, és ezen keresztül hatalmas tanulságot jelenre és jövôre. De hát vátesznek, prófétának azt nevezzük, aki a zseniális diagnózis után zseniális orvossággal is szolgál, aki a bajt nemcsak átérzi, hanem akarja is, tudja is orvosolni, aki a jelennek zűrzavarában kiemelkedô óriásként az örök dolgokra szegezi tekintetét és megmutatja a jövônek útját: ebben a pozitív értelemben Ady Endrét nem nevezhetjük prófétának. Ady tragikus élet, tragikus költészet. De ebbôl a tragikumból hiányzott a tragikum végsô, fenséges eleme, a feloldó harmónia, amely az arisztotelészi félelem és részvét után a megnyugvás és a felemelkedés magasabb légkörébe emel. ,,A diszharmónia feloldásához hiányzott Adyban egy olyan látás, amely nemcsak mondja, de tényleg túl is lát a földi rácson,... amely az Ismeretlen árnyaiból meglátja kibontakozni a gyôzhetetlen Élet új, szépséges, örök arcát'' (Makkai). ,,Amit Ady prófétasága hirdet, az már -- mondja ugyancsak Makkai -- beteljesedett'', és ,,nem szabad megengednünk, hogy az, ami felett ítéletet mondott az Idô, halottan is életet szimuláljon és tovább kísértsen közöttünk.'' De vajon az a majdnem fönntartás nélküli hódolat, amellyel ma legjobbjaink egynémelyike is leborul Ady prófétasága elôtt, nem fenyeget-e azzal, hogy ,,a halott tovább kísért?'' Nem kell-e attól félni, hogy Ady költészetének ez a halott része, művészetének példátlanul szuggesztív erejénél fogva ma is éppen olyan csábítóan fog hatni fiatal lelkekre, mint azelôtt? Ez a ,,halott rész'' két oldalról is romboló hatású. Az egyik magyarságának forradalmi szenvedélyességében is passzív szuggesztiója, amely olyan veszedelmesen talál a mai fáradt fiatal generáció sok tekintetben inaszakadt lelkületéhez: konstatálni (a régi délibábos nemzeti önérzettel ellentétben) a faji bűnöket, átérezni a magyar tragikumot, de itt aztán meg is rekedni, sötét pátoszú, ám a réginél csak sötétebb színezetű, de alig termékenyebb tragikus önimádásban. A másik: költészetnek szűkebb értelemben vett erkölcsi oldala. Mert, ha talán (amiben éppen nem vagyok bizonyos) vakon-forradalmi magyar verseinek hatását az utolsó idôk történelmi eseményei valamennyire ellensúlyozzák is, de vajon el lehet-e mondani ugyanezt erotikus költészetére is? Magyar embernek, igaz nevelônek, aki szívét nemzetének és az ifjúságnak adta, akinek nappali munkája és éjjeli álma a magyar jövô: nem kell-e reszketnie attól a halálos hatástól, amit a Vér és Arany nemzetgyilkos etikája a legjobb és legtisztább lelkekre is tehet? Ez a program a halál programja: lélek- és nemzethalálé; ám azért, hogy ez a halálos ítélet elrettentôen bele van írva magukba ezekbe a versekbe is, nem mindenki tudja ezt kiolvasni belôlük. És még ha az egészbôl ki is olvassa, elvben el is fogadja, hány ember szédült már meg és fog még megszédülni az egyes versek mámorosan szuggesztív erejétôl, költészete egy jórészének oldó, ernyesztô, buja illatától! Elismerem én, amit Makkai mond, hogy ezek a versek, a legvadabbak is, halálosan komolyak, de szédítô merészségnek tartom ebbôl azt következtetni, amit ô: hogy azért ,,sohasem csábítók''. ,,Nem hiszem -- mondja Makkai --, hogy egy öntudatosan tiszta ifjúság Ady költészetében rosszra csábító kísértést láthatna.'' Csodálatos hiánya az emberismeretnek! Persze, hogy az öntudatos tisztaság számára Ady sem kísértés. De kérdezem: hol van ez az öntudatos tisztaság? Vagy ha van -- aminthogy hála Istennek van, a Soli Deo Gloriában is, amelynek Makkai szólt és a Széchenyi- Szövetségben is, és ma már annyi más helyen is --, de vajon ki volna vakmerô azt állítani, hogy ez az öntudatos tisztaság az egész magyar ifjúságot jellemzi ma már. Aki ebben a szép illúzióban el nem ringatózik (vagy azt nem vallja Földessy Gyulával, hogy a szabad- szerelem fejlôdést jelent egy magasabb erkölcs felé), annak sírnia kell, ha arra gondol, hány fiatal életnek volt már és hánynak lehet még megrontója a zseniális Ady Endre nagyszerű költészete. Azért mégsem mondom az ifjú magyarságnak: ne olvasd Adyt; tudom, hogy úgyis hiába mondanám, és nem is tudnám szívembôl mondani. Bajcsy- Zsilinszky Endre írja, hogy ,,az idôsebbek generációja azért gyűlöli Adyt, mert lápvirág volt; mi a lápot gyűlöljük, de boldogok vagyunk, hogy a hanyatlásban is nagyszerű magyar faj még e förtelmes lápon is olyan virágnak adott életet, amilyen Ady volt''. Vele érzek. Én is a lápot gyűlölöm; szegény, mérges, gyönyörű virágában én is gyönyörködöm. Testvéreimnek pedig azt mondom: Gyűlöld a lápot és gyönyörködjél virágában, de jól vigyázz, hogy a lápnak belôle is gôzölgô miazmája meg ne fertôzze lelkedet. Olvasd, ha olvasnod kell, de úgy olvasd, hogy olvasásától kisebb ne légy önmagadnál és kicsivé ne rokkanj ahhoz a minden nagynál nagyobb feladathoz, amelyet a mának magyarjára rótt a Gondviselés. Mert ha nem ilyen szent éberséggel olvasod, téged is megfoghat a szegény költô átka: rokkanni fogsz te is, pusztulni fogsz te is, és ha te is elnyúlsz a rokkantak halmán, nagy éjszakában, ennek a magyar éjszakának nem lesz több virradása. Talán semmi sem jellemzi jobban Ady lelkének mindenestül tragikus voltát, minthogy ô maga szinte kísérteties világossággal látja mindezt. Íme leghatalmasabb verseinek egyike: Az Idô rostájában Kezében óriás rostával Áll az Idô és rostál egyre, Világokat szed és rostál ki Vidáman és nem keseregve S busul csak az, akit kihullat. S aki kihull, megérdemelte, Az ocsut az Idô nem szánja, Aszott nemzetek, hült világok, Tört életek miazmás vágya Halálra-valók s nem kár értük. Szóljak próféták új szavával: Nem kik mertek tagadni multat, De kik nem magvak a Jövônek, Mindig azok, akik elhullnak: Világok, népek, girhes eszmék. Fonnyadtak s összezsugorodtak, (Így szól az új próféta-ének) Az Úr, az Idô áll örökké, De elmulnak a renyhe népek S velük együtt a tiszta Lóthok. Óh, aszottak és be nem teltek S óh, magam is faj-sorsom osztván, Be igazság szerint hullunk ki A kegyetlen, óriás rostán, Kedvét nem töltvén az Idônek. Fölséges vers, rettentô a tragikum, amely benne sír! Hát mi lehet a szerepe a magyar a fejlôdésben, mit ad Ady a jövônek? Megmondja ezt is, ô maga: Ázott széna-rendek fölött Zápor után Napra zilálom, Hol elhulltak kaszára menten, Rétemnek virágos füveit, Sok-sok széna-rendem. Forgatom villával a rendet Szárító, fényes napsugárban. Milyen rothadt és barna füvek. Átokkal kaszáltam. Vesszen itt mind, trágyázzon földet Jövô évi nagy virradatra: Nem vagyunk sem rendeim, sem én Méltóak a napra. Trágyázzon földet jövô évi nagy virradatra! Ez az ô nagy magyar hivatása! De a megtrágyázott, megtermékenyült föld kalászai már ne hátra nézzenek, hanem elôre: a virradatra. És honnan jön a virradata? Az a tragikus átok, amely Ady végzetének is egyik forrása volt, ma is itt ül még ezen a téli Magyarországon. Az ószövetség népének átka ma is itt merevül ezen az öngyilkos népen, amely nem ismeri meg lángelméit. ,,Közöttetek állott és ti nem ismertétek meg.'' Szekfű Gyula a Három Nemzedékben két tipikus pályán gyönyörű párhuzamban rajzolja meg a háború elôtti Magyarország képét: Tisza István és Ady Endre sorsában. A történelem ki fogja egészíteni ezt a képet. A régi magyar ideálok és a régi magyar illúziók nemzedékén, amelyeknek olyan fenséges szimbóluma Tisza István ércalakja, és azon a beteg, nyugtalan nagy-álmú, nagy-kikezdésű és nagy-rohanású generáción kívül, amelyet Ady pályája fejez ki történelmi sorsszerűséggel, hála Istennek volt és van -- igaz, hogy nem nagyarányú, de egyre növekvô -- még egy generáció, amely Adyénál nem kevesebb világossággal látta, nem kevesebb gyötrelemmel szenvedte és szenvedi a magyar bűn és a magyar sors tragédiáját, de amely töretlen gerinccel és töretlen hittel tudott és tud megállni a romokon, le nem veszi szemét a felhôk és sarak közt az örök Napról, és fogyhatatlan erôt tud meríteni az örök forrásokból. Ennek a generációnak is van egy nagy, századokra szóló lángelméje, aki megtestesíti minden vágyát, minden eszményét, minden lelke-rezdülését: Prohászka Ottokár. Akik ismerték, akik szerették, akik tanúi voltak nagyszerű, szimbólumnak is páratlan halálának, akik tornyosodó szívvel, könnyezô szemmel vonultak temetési menetében, akik beszélni hallották, sôt könyveit is olvasták: azok közül is csak kevesen sejtik ma még egész jelentôségében, mi volt ô nekünk, mit jelent Prohászka Ottokár a magyarságnak; az a húsz kötetnyi írása, amely mostanában kezd megjelenni összegyűjtve, talán majd megtanítja rá azokat is, akik még nem látják a napot, amelynek virradati derengésébôl pedig évek óta élnek már. Amit a Tisza-generáció szent makacssággal akart menteni, de ami -- öröklött bűnök és történeti kataklizmák miatt -- kisiklott a kezébôl, amit az Ady-generáció szomjas szenvedéllyel sóvárgott és forradalmas fanatizmussal akart megépíteni, de amit történeti tragikumnál és saját belsô rokkantságánál fogva megsejteni is csak félig, megépíteni egyáltalán nem tudott: mindez a próféta vizionárius erejével, a tudós szabatos világosságával, a költô plasztikus kifejezô művészetével és a lángelme egységteremtô egyetemességével egyesül eleven, szintétikus egységgé Prohászka egyéniségében és munkáiban. Magyarság és európaiság, kereszténység és modern kultúra, a történeti Magyarország nagy örök kérdései és a ,,Forderung des Tages'', a közelmúlt problémáinak nemzeti, ,,látogatásunk idején'' meg nem ismert megoldásai, a jelen vonaglásainak értelme, a jövô nagy átfogó program- útmutatása: a tudós, a költô és a próféta nagy szintézisében lobog felénk abból a csodálatos egyéniségbôl, amelynek éltetô visszfényét ezek a lapok ôrzik számunkra. Vajha meg ne ismétlôdnék benne újra a magyar lángelmék tipikus -- nem rájuk, hanem a magyarságra tragikus -- végzete: Vajha megismernénk legalább most, megdicsôülése után azt, aki közöttünk állott! A magyarság nagy történelmi kettészakadtsága -- a keleti és a nyugati: a Bethlenek, Kossuthok, Petôfik magyarsága egyfelôl, a Pázmányoké, Deákoké, Kisfaludyaké, másfelôl benne találta meg a 20. században azt a teremtô magyar szintézist, amelyet a történelemben a nagy egyetemes magyar géniuszok, a Zrínyiek, Széchenyiek, Vörösmartyak képviselnek. Ha a mai magyar ifjúság prófétát keres, aki megmutassa számára a jövô útjait: ha élni akar, ezekre kell néznie. Sokkal mélyebbre aláztattunk, a halálos fejsze sokkal gyilkosabban tétetett a derekunkra, semhogy részigazságok segíthetnének rajtunk. Magyarságunk leglelkében van megtámadva: csak az egész újjászületés válthat meg bennünket. Tisza alakjára a nagy jellemnek és a mártírnak járó hódolattal kell föltekintenünk. Ady tragikus magyar torzójára szánalommal és szeretettel vegyes csodálattal: de a virradatra szomjas, az életet akaró ifjú magyarságnak az egész-magyarság prófétái elôtt kell kitárnia lelkét: a Zrínyiek, Széchenyiek, Prohászkák elôtt. A magyar élet igéi náluk vannak. (Élet, 1928. 3.sz. 41-44; 4.sz. 56-72.) ======================================================================== XX. századi konvertiták útjai Istenhez Utak Isten felé ,,Kiált egy hang: Készítsetek utat a pusztában az Úrnak. Csináljatok egyenes ösvényeket a sivatagban Istenünknek'' (Iz 40,3). Izajás prófétának evvel a fölkiáltásával kezdi prédikálását az ádvent nagy szentje, Keresztelô Szent János. Ez a mondat az ádvent lelkét fejezi ki. Hogyan készíthetünk utat az Úrnak? Csak úgy, ha magunk is az ô útján járunk. Elôbb, úgy tetszik nekem, magunknak kell megtalálni az utat az Istenhez. Ha a gyakorlat nyelvére, a magunk nyelvére akarom lefordítani ezt a dolgot, talán azt kell mondani: Készítsük a mi utunkat az Isten felé. Akkor majd megjelenik rajta az Úr és eljön hozzánk és rajtunk keresztül eljön embertársainkhoz. Mivel ez az ádvent alapgondolata, az ádventi konferenciákon tizenkét év alatt már kétszer is próbáltam ezt a témát bogozgatni. Elôször a vallásos magatartás három fôformájáról elmélkedtünk: imádság, böjt, alamizsna; másodszor a nagy, tipikus, Istenhez vezetô utakról volt szó: a tudomány útjáról, a hagyomány útjáról, a szépség útjáról és a misztika útjáról. Most harmadszor is ehhez a témához szeretnék nyúlni, mint a leginkább ádventi témához. Nagy példákon szeretném, hogy okuljunk, keressük az utat olyan irányban, amilyenben mások már megtalálták. Olyanok, akik meg is tudják nekünk mondani, hogyan találták még és mit találtak. A közelmúltban jelent meg egy jeles francia munka, P. Lelotte-nak négy kötetes munkája a XX. század konvertitáiról. A hatvan nagy nevű konvertita közül, akiket a négy kötet tárgyal, négyet választottam. Négy olyat, akik közel állnak hozzánk idôben, és akik leírták, amin keresztülmentek. Az egyik könyvben, a másik naplóban, levelekben, úgy hogy maguktól ezektôl a hôsöktôl hallgathatjuk az igét. Nem szentek ezek, legalább eddig nem, abban az értelemben, hogy szentté volnának avatva, hiszen csak néhány esztendô választja el ôket tôlünk, noha egyikük-másikuk el is indult már az oltárra emelés felé. De mindenesetre hôsök, akik óriásira nagyítva mutatják meg azt az utat, amelyet a mi kis erônk, helyesebben gyöngeségünk mellett, a magunk módján, de mégis nekünk is lehet és kell járni. Azt mondja Szent Ágoston: ,,Az Evangélium olyan folyam, hogy abban az elefánt is úszhat, és a bárány is átgázolhat rajta.'' Ezeknek a nagy elefántoknak útján próbáljunk járni mi is kis bárányi erônkkel, nyomorúságunkkal, gyöngeségünkkel, de nyitott szívvel, akarjunk tanulni tôlük. Az Istenhez vezetô utakon nagyok és kicsik, hôsök és gyengék egyaránt járhatnak, és ha mindig elôre mennek, elôbb-utóbb eljutnak rajtuk Istenhez. Ezeknek a nagy példáknak tükrében szeretnénk meglátni és megtalálni az ô útjukat, mert ha az Isten megsegít bennünket, valamennyiük útját magunkévá tehetjük. A négy konvertita közül az egyik Willibrord Verkade, holland festô, aki mint bencés végezte életét. A másik Elisabeth Léseur, egy francia nagypolgári családból származó művelt hölgy. A harmadik Takashi Nagai, japán orvosprofesszor, aki végigélte a bombatámadást Nagasakiban. A negyedik P. Foucauld, a francia huszártiszt és földrajztudós, aki a ,,Szahara szentje'' lett. Ennek a négynek pályáját szeretném magunk elé állítani és megpróbálni lekicsinyíteni a magunk méretéire. Válogatásunkban csak Elisabeth Leseur és Takashi Nagai életútját mutatjuk be. ELISABETH LESEUR Kettôs élet Elisabeth Leseur, azaz Leseur Félixné született Arrighi Erzsébet, korzikai származású párizsi családból való, gazdag nagypolgári szülôktôl, akik kitűnô nevelést adtak nagytehetségű, ragyogó képességű lányuknak. Huszonhároméves korában férjhez ment Leseur Félixhez, egy nagytekintélyű rheimsi ügyvéd igen művelt és tehetséges fiához, aki jogot is végzett, orvosi diplomát is szerzett, egy ideig nagy francia lapoknál külpolitikai, gyarmatügyi munkatárs volt, mint ilyen, sokat utazott. Végül egy nagy biztosítóintézetnek lett egyik fô vezetôje. Nagy és gazdag életet éltek. Mindenük megvolt, ami boldog házasságot ígérhetett: egymáshoz illettek korban, vagyoni állapotban, ízlésben -- mindketten Wagner-rajongók voltak, nagy zenebarátok --, és nagyon szerették egymást. Egy volt köztük az eltérés. Mindkét család katolikus volt és katolikus nevelést is adott gyermekeinek, de olyasfélét, mint az a múlt század végefelé Franciaországban szokásos volt: eljártak a templomba, jó lélekkel vallották magukat katolikusoknak; az esküvô elôtt derült ki, hogy Félix nem hívô. Megígérte azonban a házasságkötés alkalmával feleségének, hogy tiszteletben fogja tartani hitét, és szabadon gyakorolhatja vallását. Megkezdôdött a gyönyörűnek induló élet, de már néhány hónap múlva, alighogy a nászútról hazatértek, a szenvedéseknek és csapásoknak egész sora zúdult rájuk. Elisabeth Leseur megbetegszik; kiderült, hogy daganat van a belsejében, mégpedig olyan daganat, hogy nem merik operálni. Egész életében hordozza magában ezt a hol kiújuló, hol elcsendesedô szenvedést. Voltaképpen betegen éli át egész életét, ez azonban külsôleg sokszor nem látszott meg rajta. Ami azonban a testi szenvedésnél is nagyobb kín volt számára, hogy ennek következtében nem lehetett gyermeke, nem lehetett anya. Ez a melegszívű, nagyszerű valaki gyermek nélkül, az óhajtott gyermek nélkül éli le életét. További szenvedések: ugyanabban az évben, négy hónapon belül, meghal Erzsébet apja is, férjének apja is. Néhány hónappal utóbb legkedvesebb nôvére hal meg. Jóformán állandóan szomorúság, csapások, gyászesetek környékezik útját. Legnagyobb szenvedés azonban annak részérôl éri, akit legjobban szeret: férje részérôl. Eleinte megtartotta ígéretét és nem háborgatta Erzsébetet vallási gyakorlataiban; de ez nem tartott sokáig. Politikai ismeretségekbe keveredett, barátai a korszak kormányemberei voltak és tudjuk, hogy Franciaország a múlt század végén erôsen egyházellenes politikát űzött. Így aztán egyre inkább eltért gondolkozása a keresztény gondolkozástól, immár nem volt közönyös, hanem többé-kevésbé harcos kereszténység- és vallásellenes. Egyre jobban kezdi gúnyolni feleségét. Természetesen arra is törekedett, hogy ôt is megnyerje a maga gondolkodásának. Mint ahogy a vallásos ember keresi és másokkal is közölni akarja azokat az olvasmányokat, amelyek megerôsítik hitében, ô is kereste azokat az olvasmányokat, amelyek megerôsítik hitetlenségében és amelyek hitetlenné tehették volna feleségét is. Úgy látszott, sikerül is elérnie célját. Erzsébet lassan abbahagyta vallása gyakorlását, aztán közönyös lett, végül ô maga is hitetlennek érezte magát; ellenségessé vált az egyházzal és a vallással szemben. Egyszer aztán férje elérkezettnek látja az idôt, hogy megadja Erzsébet hitének a kegyelemdöfést, és Renan Jézus életét adja kezébe, abban bízván, hogy ez majd teljesen eltávolítja a kereszténységtôl. De nem számolt a Szentlélekkel vagy Erzsébet eszével. Erzsébet nagy műveltsége és finom lélekismerete, értése -- a Szentlélekkel szövetségben -- éppen az ellenkezôt érte el. Elolvasta a könyvet, egyáltalán nem imponáltak neki annak irodalmi szépségei, ellenben nagyon megütötték fölületességei, tévedései, ellentmondásai. Félredobja a könyvet, kezébe veszi az Evangéliumot, az eredetit elolvassa, és ezután már a nagy katolikusokat olvassa, a szentatyákat -- kitűnôen tudott latinul -- és a nagy francia katolikus írókat. Tehát voltaképpen Renan könyve téríti vissza hitéhez, amint maga mondja három évvel megtérése után naplójában: ,,Most látom a Gondviselés lassú, hallgató működését bennem és értem, a belsô megtérés e csodálatos művét, melyet egyedül Isten indított meg, vezetett és fejezett be, minden emberi befolyás nélkül (ezt úgy kell érteni, hogy papi befolyás nélkül; megtérésében nincsen pap, aki rábeszélte vagy tanította volna), a külsô világgal való minden érintkezés nélkül, néha éppen azáltal, aminek minden vallásos hitet el kellett volna vennie'' (célzás Renanra). Ilyen teljesen feltűnés nélkül, szinte észrevétlenül tér vissza hitéhez és egy mélységes, bensô vallásossághoz. És most elkezdôdik egy kétsíkú élet. Kifelé éli tovább a jóízlésű és jómódú társadalmi életet: látogatások, színházak, hangversenyek, utazások, nyaralások; Bayreuthban is megfordul egy Wagner-ünnepségen. Urával a lehetô legjobb viszonyban van; úgy látszik, nincs mit kívánnia az élettôl. Kívülrôl minden szép sima és nagyszerű. Belül pedig: mélységes lelkiélet. Szereti férjét, az is ôt. Valami megható az, amikor férjének próbál beszélni lelkiségérôl: ,,Türelmesnek kell lenni azzal a meggyôzôdéssel szemben, amelyet az idô és az Isten elmélyített, és amelynek köszönhetô, hogy nem lettem savanyú és önzô lénnyé. (Ha sok szenvedésére, betegségére, csapásaira gondolunk, akkor nem is olyan természetes, hogy nem lelt savanyú, önzô lénnyé.) Soha -- biztos lehetsz benne -- nem lesz ez számodra, vagy mások számára terhes, és olyan jó: egy kicsit a végtelenbôl és az örökkévalóságból belévegyíteni abba a szerelembe, amelyet én érzek teirántad, és egy olyan életbe, amelyet az általad ismert nehézségek elsötétítenek és soktól megfosztottak.'' Azt a lelkiéletet, amelyet belül él, beleírta naplóiba, leveleibe, lelki írásaiba, lelki elhatározásainak füzeteibe; halála után kerültek ezek napfényre. A szenvedés azonban minden vonalon tovább tart. Az elnyomott betegség újra meg újra felüti fejét, újra meg újra kórházba kerül, ágyba kerül, megint föltámad, megint úgy látszik, mintha egészséges volna. Az utolsó idôkben már jóformán hónapokig tartó haldoklás volt a része, míg végre 1914-ben rákos betegségében meghal. Igazi nagyszabású élete azonban halála után kezdôdik. Megtalálják és sorban kiadják írásait: naplóinak két füzete, Levelek a szenvedésrôl, Mindennapi dolgok, Levelek a hitetlenekhez, A lelkiélet. Ezeket mind önmaga számára irogatta össze, nem gondolt nyilvánosságra. Az elsô naplófüzet elôször 2000 példányban jelenik meg franciául; ma már a világ különbözô nyelveire lefordítva több mint 140.000 példányban forog közkézen. Óriási értéküket észrevették a katolikus gondolkodók; nem kisebb ember, mint a francia vallásos szellem nagy történetírója, Brémond, azt mondja róla: ,,E. Leseur a kellô órában jött, a Gondviselés órájában; hozzá tartozik a közeledô 20. század szellemi történetéhez''. Történeti jelentôségűnek látta az ô lelkiségét. Azt hiszem, ha az írásaiból vett idézetekbôl -- amelyekkel éppen ezért bôven fogok élni -- megismerjük, igazat fogunk adni Brémondnak. A lelki irodalom nagy tengerébôl alig ismer el valamit, a nagy szentek írásain kívül, amit hozzá lehetne hasonlítani naplójához, ehhez a mélységes gyakorlatiasságú és szépségű íráshoz. Ezek a könyvek megjelennek és széles körben terjesztik gondolatait, egyéniségét. Legelôször arra hatnak, aki az ô szívének legkedvesebb: férjének életútjára. Érte imádkozott egész életében, hogy hogyan, milyen szerénységgel, milyen türelemmel, azt az iménti idézet mutatja. Szenvedéseit elsôsorban érte ajánlja fel. Egészen biztos volt benne, hogy Isten megadja Félixnek a megtérés kegyelmét. Meg is jövendölte jó néhány évvel halála elôtt: ,,Te Pater Leseur leszel, meg fogsz térni; szerzetes leszel a halálom után és P. Leseur lesz a neved.'' Úgy is lett. Elisabeth halála után kezdôdik férjének második élete; végül dominikánussá lett. Közben van egy csodálatos fejezet: Félix feleségének halála után sugallatokat kap tôle. Hangokat, utasításokat, amelyeket egész világosan hall lelkében. Számunkra nem jelentôs, hogy ezek a hangok szubjektív vagy objektív valóságú dolgok -- az egyház ebben nem nyilatkozott --, hiszen, ha szubjektív élmények, akkor is ezeket használta föl a Szentlélek. Nem tudom megállni, hogy egyet ezek közül a sugallatok közül ne idézzek. Amikor Félix megtérése után elôször ment gyónni és áldozni -- ezt ô második áldozásának nevezi, mert az esküvôi kényszerített áldozását nem számítja annak --, és nagy élményt várt ettôl, nem kapott mást, mint lelki szárazságot. Kétségbeesve kínlódik és a halott feleségéhez megy, elpanaszolni gyötrelmét, szárazságát. Erre ezt a hangot hallja: ,,Ez túlságosan kényelmes volna! Miután férfikorodban megtagadtad Istent és Jézus Krisztust és harcoltál ellene, most, hogy egyszer meggyóntál, megáldoztál, egyszeribe töltsön el minden világosság és minden vigasztalás? Ez csaknem immorális lenne. Nem az érzelmeidrôl van itt szó, hanem akaratodról; azt kell mostantól fogva Krisztus szolgálatába állítanod, hogy igazán megszeresd az ô kegyelmével a hitet.'' Ezek a sugallatok elérték céljukat. Félixbôl végül csakugyan P. Leseur lesz, aki életének fôfeladatául érzi összegyűjteni és kiadni felesége műveit és elôadásokat tartani róla. A boldoggáavatási pör megindult. Ennyit E. Leseur külsô életérôl. Keressük azt az utat, amelyet megtett. Mint ahogy Verkade önéletrajzában is találtunk egy fél lapot, amely mindent megmagyaráz, Erzsébet naplójában is találunk ilyet: ,,Teljesíteni, ami kötelességem: a szeretet műveit, önfeláldozás a többiekért, vagy a szegényekért, olyan módon, hogy ne legyen kellemetlen senki másnak, és ne károsodjanak tôle elsôrendű kötelességeink; soha fel nem áldozni és rendszeresen végezni a lelkieket, ezenfelül egy kicsit társaságbelinek is lenni, otthonomhoz, az egyszerű élethez és a magányhoz való szeretetem ellenére is, hogy tessem Félixnek és környezetemnek. Egyszóval teljesíteni a legkülönbözôbb feladatokat, anélkül, hogy bárki is sejtené, milyen nehezemre esik ez a teljesítés; megfeledkezni önmagamról, kibontakoztatni, amit Isten adott nekem értelemben és tehetségben, mindenestül száműzni a kevélységet, még legfinomabb formáiban is; szeretni erôsen, önmagam keresése nélkül; elvégezni mindennap és minden órában Isten kegyelmébôl azt a feladatot, amelyet a jelen hoz, és sohasem hanyagolni el egy feladatot sem, akármilyen csekély legyen is -- ez az én utam''. Egyszerű kereszténység Egyik életrajzírója így foglalja egy mondatba ezt az utat: Erzsébet valami egészen különös és nagy dolgot vállalt: arra vállalkozott, hogy ,,nem-közönséges tökéletességet valósítson meg közönséges eszközökkel''. ,,Közönséges eszközökkel'', ezen van itt a hangsúly. Ha egy szót keresünk rá, azt kell mondanunk: az egyszerűség kereszténységét mutatja meg; azt, hogy egyszerűen is lehet szentté lenni. Mert mi más a nem-közönséges tökéletesség, mint a szentség? Mennyi hamis felfogás van a szentségrôl az emberek gondolatában, talán méginkább érzésében! Szenten a legtöbben olyan valakit értenek, akit az Egyház szentté avatott. Holott tudjuk, hogy nagyon sok szent van és nem minden szentet avattak szentté. A hamis felfogások teszik, hogy bizonyos félelemmel tekintenek arra, akit szentnek tartanak. Egyszer azt kérdezte jelenlétemben valaki egy férfitôl: Szeretnéd-e, hogy szent feleséged legyen? Olyan grimasszal felelt rá -- mondani nem mondott semmit --, hogy látnivaló volt az arcán: nem nagyon szeretné. Nos, itt van egy szent feleség, aki a lehetô legjobb feleség, és boldoggá teszi a férjét, haláláig és halála után! A szentség nem rendkívüli dolog, nem csodák, nem ostorozások; ezek mind lehetnek jók és meg is szoktak lenni, de mindez másod-, harmad-, negyedrendű, mellékes. Semmi olyanban nem áll a szentség, ami elérhetetlen. Három megkülönböztethetô jelentése van a szónak. Szentnek nevezni Szent Pál és az apostoli levelek általában -- egyszerűen a keresztényt. A keresztény: szent. Ebben persze benne van a követelés, hogy minden kereszténynek szentnek kellene lennie. A köztudatban szent az, akit az egyház szentté avatott. Csakhogy nagyon sokkal több szent van, mint ahányat az egyház szentté avatott. Elôbb szent a szent, aztán avatják szentté. Az avatásnak föltétele a szentség: az erények hôsies fokban való gyakorlása, elsôsorban a hôsies szeretet. Ha egy szóval kell megmondani, hogy mi a szent, azt felelem: szent az, aki hôsiesen szeret. E. Leseur hôsi fokban gyakorolta az erényeket, elsôsorban a szeretetet. ô a szentséget az egyszerűségben találja. Egyéniségébôl, vallási életébôl hiányzik minden túlfűtöttség, minden érzelgôsség, minden áradozás, minden erkölcsprédikálás, általában minden hangosság, parancsoló, támadó jellegű fellépés. De persze szellemi szimplaságnak sincs nyoma benne. Egy nagyműveltségű, ragyogó szépségű nônek a vallásossága ez, akiben semmi sem hiányzik ahhoz, hogy önmagán és környezetén uralkodni tudó, nagyszerű feleség, háziasszony legyen, de akiben semmi sem hiányzik ahhoz sem, hogy igaz keresztény legyen. Rejtett élet az ô igazi élete. Az Úr Jézus szavát fogadja meg: ,,Amikor imádkozol, menj be kamrádba és ott imádd az Istent, ahol nem látnak, és Atyád hallani fogja''. Az embereknek nem kell hallaniuk. Megértette és megfogadta, amit Szent Pál mond: ,,lelketek el van rejtve Krisztussal az Istenben''. Mi az elve ennek az életnek? Így fejezi ezt ki, tömör élességgel, találó formában: ,,Kereszténynek lenni, teljesen értelmesen, természetfelettien; imádkozni, cselekedni, dolgozni, szeretni.'' Íme az egyszerű eszközök, amelyekben minden benne van, ami szentté teheti az embert. Imádkozni: imádkozza a megszokott gyakorlatokat, nem akar kiemelkedni, nem jár semmi különleges ájtatosságra; végzi az egyháznak az átlagos keresztény számára elôírt, annyira mélyen emberi, s ugyanakkor isteni gyakorlatait, ahogy az átlag jó keresztény végzi. Cselekedni: cselekedni az irgalmasság cselekedeteit, amint egy átlagos jó ember cselekszi, de természetfölötti alapon: Istenért. Dolgozni: végezni a legkülönbözôbb állapotbeli kötelességeket. És szeretni: amennyire bírjuk érzelemmel, de mindenesetre akaratilag, a felebarátot, és ennek a cselekvô szeretetnek megfelelôen viselkedni. ,,A szeretet minden'' -- mondja. És itt felmerül elôttünk a kérdés: Vajon az én kereszténységem teljes, értelmes és természetfölötti-e? Vagy pedig egyike azoknak az álkereszténységeknek, amelyekkel annyiszor találkozunk? Mennyi tévedés csúszik be életünkbe, keresztényi életünkbe már elvileg, már tartalmilag, elméletileg is! A sok hiba közül a két legkirívóbbat és gyakoribbat szeretném kiválasztani. Az egyik -- jámbor lelkekrôl beszélek, akiknek azonban nem egyszerű a kereszténységük, nem teljes, vagy nem értelmes, vagy nem természetfölötti --, amikor túlságosan magasra helyezzük az ideált. ,,Fennhordjuk szemünket gôgösen'', kergetünk magunknál magasabbat; olyat kívánunk, amit nem lehet elérni emberi erôvel, a magunk emberi erejével. De hiszen pontosan ez a titkos cél, az önmagunk elôl is eltitkolt belsô mély ok: ezt úgysem lehet teljesíteni, tehát fölmenthetem magam alóla. De persze rendesen csak magunkra nézve vagyunk ilyen megértôk, másokat azonban megítélünk. A másik téves kereszténység gyakorlója, gôgössé és rideggé lesz: eltanult valamifajta vallásosságot és ezt a maga meggyôzôdését mindenáron rá akarja erôszakolni másokra. Aki a próféta, vagy prófétanô köntösében jár állandóan, és abban éli ki a kereszténységet, hogy követeli: mások legyenek keresztények. Regényekben, elsôsorban francia regényekben lehet sok ilyen furcsa, kificamodott papi és világi alakot látni. A katolikus regényekben is; gondoljunk Mauriac- ra, aki a vallásos, jó embereknek a hibáit festi és ostorozza. Hát még azoknál, akik nem katolikus, nem keresztény szemmel nézik a vallást, a papságot! Sokszor a legnagyobb írók is; gondoljunk Stendhal: Vörös és fekete c. regényére, vagy Gide könyvére, a Szűk kapu-ra. Úgy látszik, a franciáknál az egészen máig el nem halt janzenizmus hatása alatt még mindig megvannak ezek a kemény, szeretetlen, kegyetlen típusok. Mi szinte meg sem értjük ôket. Nem egyszer meglepett egy-egy nagy francia írónál, ha összehasonlítottam katolikus alakjaikat a nem-katolikus alakokkal. Az utóbbiak nagyszerűen voltak festve, jellemezve, a katolikus alakok ellenében papírosízű túlzásokkal -- csak nem életszerűen. Mi a lényege a kereszténységnek? A legharsányabb ószövetségi hang, Izajás próféta hangja mondta meg. ,,Ne mutassatok be nekem hazug eledeláldozatot! A tömjénfüst utálat elôttem! Gonoszak a ti gyülekezeteitek. Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat! Távolítsátok el szemem elôl gonosz gondolataitokat! Tanuljatok jót tenni! Keressétek az igazságot. Siessetek segítségére az elnyomottnak; szolgáltassatok igazságot az árvának védelmezzétek az özvegyet! És akkor jöjjetek hozzám'' (Iz 1,13; 15-17). Világos a mondanivaló: Elôször kereszténynek kell lenni, jót tenni, megtisztulni. Aztán menjünk imádni az Istent tiszta kézzel és tiszta szívvel. Ezt lehet gyakorolni minden helyen, minden korban és életkorban, minden zugában a földnek. A sok példa közül, amelyek az emlékezetembe tolulnak, csak egyet, egy végtelenül egyszerű dolgot, amelyben minden benne van. Egy kedves barátomról van szó -- sokgyerekes családapa --, aki a nagy ünnepek, ajándékozási alkalmak elôtt össze szokott ülni a feleségével és számot vetnek magukkal: mennyi az, amit a jövedelembôl ajándékozásra lehet fordítani. Ennek felét félreteszik gyermekeik számára, a másik felét pedig -- amelybôl a gyerekeknek mégegyszer annyi szépet és jót lehetne venni -- átadják a hozzájuk közelálló, kevesebb jövedelmű rokonoknak. Pontosan ugyanannyit. Milyen egyszerű! Errôl szól Izajás, és ezt mutatja meg nekünk Erzsébet. Állapotbeli kötelesség Hogyan kerül át a gyakorlatba ez az egyszerű kereszténység? Elôbbi nyilatkozatában láttuk: ,,Elvégezni minden nap és minden órában Isten kegyelmébôl azt a feladatot, amelyet a jelen hoz, és sohasem hanyagolni el e feladatot sem, akármilyen csekély legyen is''. Arról van itt szó, amit a keresztény morál így fejez ki: állapotbeli kötelesség. Mindenkinek megvannak a maga állapotával adott kötelességei, azon fordul minden, hogyan teljesíti. Erre mutat nagyszerű példát E. Leseur. Azt mondja naplójában: ,,Semmi áldozatot nem hozni, ami állapotbeli kötelességeimnek ártana ellenkezôleg, továbbra is ügyelni ,,exteriôr''-ömre: toalett, házigondok, táplálkozás, még elegancia is, hogy vonzóbb legyek és hogy jobban elrejtsem magammal szemben való szigorúságomat''. Egy háziasszonynak, egy nagy ház asszonyának, egy feleségnek ezek az állapotbeli kötelességei. Külsejérôl is gondoskodnia kell. Hogy ez mennyire sikerült neki: egy érdekes levélbôl hadd idézzek egy mondatot. Erzsébet halála után egy közös jóbarátjuk írja Félixnek: ,,Állapotbeli kötelességeinek tökéletes teljesítése által, szeretetreméltóan testesítette meg magában a termékeny szépséget''. Ezt mondja egy asszonyról, akinek nincsen gyermeke! Isteni termékenység ragyog itt felénk! Tele vannak a naplók ennek bizonyságaival, még jobban tele az életrajza, amelyet férje írt meg. Leírja részletesen a napját, programját, napirendjét; egyszer egy zárójeles mondatban azt írja: ,,Nem tudom, nem kell-e azt mondani, hogy legközelebb akkor jutott az Istenhez, amikor az üzletekben végezte bevásárlását''. Talán legmeghatóbb fényt vet erre az ,,állapotbeli'' kereszténységre férjéhez való viszonya. Nagyon érdekesen mutatja be elsô életrajza, mennyire föl tudta venni férje ,,életének ritmusát''. Hozzá tudott alkalmazkodni szomorúságban, jókedvben, hallgatni, amikor hallgatni kellett, beszélni, amikor beszélni kellett -- mindig meg tudta találni az éppen akkor szükséges hangot. Kérdezem magamtól: hogy állok én állapotbeli kötelességeimmel szemben? Hogy kell velük szemben állnunk? Úgy, ahogy Erzsébet. Úgy, ahogyan Benedek pápa a szenttéavatási dekrétumban mondja. Elôször is: mindennek az alapja, hogy állapotomat mint Isten akaratát fogjam föl. Vége van a keresztény élet lehetôségének, ha körülményeimet, hivatásomat, szóval azt, ami állapotom, nem nézem Isten akaratának. Isten akar velem valamit, azzal, amit nekem küld -- evvel és evvel a hivatással, környezettel, feladattal, kereszttel --, és nekem elsôsorban arra kell elhatároznom magamat, hogy Isten kezébôl fogadjam. Ezt elvben mindnyájan valljuk, senki keresztény ember ellent nem mondana -- csak aztán amikor cselekedni kell, vagy beszélni kell, amikor Istennek ezt az akaratát érvényesíteni kellene, akkor már rendesen elfelejtettük ezt a tételt, és cselekszünk ,,emberi'' módon, úgy, ahogyan világi ízlés, akarat, szükséglet kívánja. Elfogadni, amit Isten akar; ez persze nem jelenti azt, hogy mindent úgy kell elfogadni, ahogyan van. Vannak állapotok, amelyek túlságosan nehezek. Vannak olyan állapotok, hogy nem is szabad bennük állandósulni. Vannak állapotok, amikbôl ki kell emelkedni -- tehát szabad is megtenni mindent, hogy ki tudjunk emelkedni belôlük. Ha Isten ebben a törekvésünkben megsegít, hálát adok érte és vállamra veszem az új állapot kötelességeit. Ha nem segít meg, akkor tudom: azért nem sikerült, mert az Isten azt akarja, hogy ebben az állapotban legyek szentté, itt üdvözüljek. Addig nem szabad megállnom elmélkedésemben, belsô elemzésemben, amíg meg nem látom, hogy mit akar az Isten. Ha nem sikerül megszabadulnom valamitôl, amitôl szabadulni szeretnék, akkor el kell jutnom odáig, hogy belesimuljak abba az állapotba -- Isten küldte. Még valamit tanulhatunk Erzsébettôl az állapotbeli kötelességekrôl: a felelôsséget. Ha úgy fogom föl állapotomat, mint Isten akaratát, akkor felelôs vagyok elsôsorban Istennek, mert ô állított oda; másodsorban felelôs vagyok annak a köznek, amelynek szolgálatában állok; harmadsorban, de nem utolsó helyen, felelôs vagyok önmagamnak is, a helyes önszeretetnek, amely rögtön az istenszeretet után következik. Ügyelni egészségemre, föllépésemre, megjelenésemre, a bennem lévô tehetségek fejlesztésére -- ezeket az Isten azért adta, hogy kibontakoztassam. Hallottuk Erzsébet célkitűzései közt: kibontakoztatni mindent, amit az Isten intellektuális téren adott. -- Hogyan? -- kérdezheti valaki, aki kritikátlanul olvasgat nem-szerencsésen megírt szent-életrajzokat -- hát nem helyes, hogy az ember szentségbôl elhanyagolja magát? Majd ha szent leszel, akkor megteheted, hogy elhanyagolod magadat; de amíg nem vagy szent, addig tekintettel kell lenned az emberekre és nem szabad elhanyagolnod magadat. Felelôs vagyok a közösségnek is, amelybe Isten helyezett. Egy fiatal pap elsô miséje után együtt ült a család; ott volt a fiatal pap édesapja is, egy derék vidéki vasúti elöljáró, egyszerűbb ember. Az egyik megjelent pap beszélgetés közben azt mondja: ,,Ugy-e kedves bácsi, imádkozott a mise alatt a Pistáért, hogy jó pap legyen!'' ,,Dehogy imádkoztam -- mondja az öreg --, imádkozzanak azért a papok. Imádkozzék minden brancs magáért. Én azért imádkoztam és imádkozok, hogy ne legyenek vasúti szerencsétlenségek.'' Kedvesen, mosolyra gerjesztôen fejezte ki magát, de egy nagy igazságra mutatott rá. Igenis: a vasutas a vasútért felelôs és a pap a papságért felelôs. És mindenki imádkozzék -- és dolgozzék -- azért a közösségért, amelyhez tartozik, mert azért felelôs Isten elôtt is. Mik a mi állapotbeli kötelességeink? Az elsô, amit most próbáltam jellemezni: az önmagamhoz való hűség és önmagammal szemben való felelôsség. A másik a családom iránti felelôsség. Nagyon nehéz egyedül üdvözülni egy hitvesnek. Nagyon nehéz elgondolni, hogy egy asszony vagy egy férfi üdvözülhessen anélkül, hogy segítené az üdvösségre élettársát. Felelôs továbbá férfi is, nô is, apa is, anya is, hogy keresztény levegôt árasszon a család. Felelôs azért, hogy imponderábilis, megfoghatatlan módokon keresztül éljen és érjen tovább benne a kereszténység. A családi légkörért, hangért, a gyermekek lelkiüdvéért egyaránt felelôsek vagyunk. Meg kell tenni mindent azért, hogy jó, természetes embert neveljünk belôlük, jó embert, kötelességteljesítô embert, tanult embert; kifejlesszük bennük azt, amit az Isten beléjük adott, de el kell jutnunk odáig is, hogy a gyerekek megismerjék és megszeressék az Úristent, mert ebbôl a szeretetbôl egy életen át kell élniök. Állapotunkhoz tartozik foglalkozásunk, mesterségünk, hivatalunk, hivatásunk, munkánk. Azért is felelôsek vagyunk Istennek, közösségnek, önmagunknak. Ha Istentôl van állapotom, akkor tudom, hogy Isten akaratából vagyok abban a munkában, amit egész nap végzek. Ne gondolja senki, hogy nem érdemes, nem fontos az ô hivatása, munkája. Egy nagy zenekarban minden hangszer fontos. Melyik a fontosabb, a klarinét vagy hegedű vagy zongora? Mindegyiket úgy kell játszani és minden művész úgy játssza, mintha az ô hangszerén kívül más nem is volna. Istennek muzsikálunk, Istennek számolunk, Istennek szántunk-vetünk, Istennek mosunk vagy fôzünk, Istennek tanítunk és tanulunk -- legalább mi keresztények ezt hisszük. Ha keresztények vagyunk, akkor Isten fényében látjuk munkánkat is. Nemcsak magamnak dolgozom: Neki. Nemcsak a közösségnek -- annak is, de elsôsorban Istennek. Az állapotbeli kötelesség teljesítése a természetes erkölcs követelése, de ugyanakkor a természetfölöttié is, hiszen a természetes erkölcs és természetes kötelesség is Istentôl jön. Természetes, mert Isten természetünkbe oltotta, de természetfölötti is, mert Isten azt, aki parancsait teljesíti, megszenteli kegyelmével. Aki az állapotbeli kötelességeket egészen jól teljesíti, az még nem bizonyos, hogy jó keresztény -- ahhoz hit is kell --, de ha jó keresztény valaki, akkor egészen biztosan teljesíti állapotbeli kötelességeit. Cselekvô szenvedés Ha keresem, mik voltak Erzsébet legfôbb állapotbeli kötelességei, akkor megdöbbenve olvasom a következô mondatokat: ,,Szenvedni, úgy látszik valóban a hivatásom és Isten bizalmas szólítása lelkemhez. A szenvedés lehetôvé teszi számomra, hogy engeszteljek és hogy -- remélem -- megnyerhessem azokat a nagy kegyelmeket, amelyeket olyan nagyon kívánok az én kedves lelkeimnek... (tudjuk, ki a legkedvesebb lelke!), a lelkeknek. A szenvedés felelet arra az önfelajánlásra, amelyet szeretteimért, a lelkekért és az egyházért tettem.'' Vagyis: a szenvedést érzi az ô fô állapotának. Valóban, állapotai közül a leguralkodóbb, a legállandóbb a szenvedés. Római útja alkalmával a Szent Péter templomban fölajánlotta magát Istennek, és úgy érzi, hogy a szenvedés Isten felelete erre a fölajánlásra: Isten elfogadta fölajánlását. Az egyházban nem egy nagy szenvedô szent van, aki egész életén keresztül az ágyat ôrizte, mint Emmerich Katalin vagy Szent Lidvina; ezek testvére Erzsébet is. Ha nem is ôrizte állandóan az ágyat, szenvedett a szalonban is és a színházban is. Nem tudom, a kétfajta szenvedés közül melyik a nehezebb. Megrendítôen nagyra becsüli a szenvedést. Újra meg újra fölhangzik nála az a gondolat, hogy a szenvedés: actio. Azt gondolnánk, hogy a szenvedés passzív dolog; szerinte cselekvés. A szenvedés -- mondja -- tökéletes imádság. Hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy a betegségtôl, a szenvedéstôl a beteg nem, vagy csak nehezen tud imádkozni. Erzsébet szemében pedig maga a szenvedés -- kellô lélekkel viselve -- a tökéletes imádság. A szenvedés, írja: szentség. Hadd olvasok föl egypár sort egy versbôl, amely azért érdekes, mert pontosan ugyanazon szavakba foglalja a szenvedés titkát, mint ô; amelyet Erzsébet természetesen nem olvasott, de a versnek a szerzôje sem olvasta Erzsébet írásait : Mindnyájunk arcán ott sajog, Mindnyájunkkal köz kapocs: A szenvedés. Több és nagyobb ez a kevés, Mint bármi más: Ez a Krisztus-kézrátevés, Mindnyájunkért engesztelés, Embernek emberrélevés, Megújulás. Erzsébet szemléletében egyenesen a szentek egyességébe kapcsolódik bele a szenvedés. ,,A szenvedés titokzatos módon ható erô. Mindenekelôtt önmagunkban egy belsô megújulás által, de másokban is, lehet, hogy egészen távoliakban, anélkül hogy mi idelenn megtudnánk a művet, amelyet ily módon végrehajtottunk általa. A szenvedés tett; életet teremt, átformál mindent, amihez ér.'' Egy távoli ember számára kegyelem lehet a mi szenvedésünk anélkül, hogy tudnánk róla. Ez egyik legmélyebb gondolata. Hogyan viseli Erzsébet a szenvedést? Mindenekelôtt, ha szabad így mondani: intelligensen. Értelmesen, okosan, mint minden tevékenységét végzi. Azt mondja egy helyen: ,,Keveset beszélni fizikai szenvedéseimrôl és mégis gondozni magamat kötelességbôl és értelmességbôl''. Szó sincs arról, hogy kívánna betegséget vagy szenvedést; amikor Isten küldi, akkor elfogadja, de kötelességbôl -- mert hiszen neki élni kell és cselekedni --, és értelmességbôl is gondozza magát. Nem eszménye elmerülni a betegségben és ujját sem mozdítani, mint a hamis aszketizmus mondja. És emberi módon. Nem akarja tagadni fájdalmát, nem akar tüntetni, sztoikus módra összeszorított foggal csak azért is hallgatni, egy szót se szólni. Meg akarja ugyan kímélni környezetét, lehetôleg nem panaszkodik, de hogyha fáj, nem titkolja görcsösen, nem szégyell sóhajtani, külsôleg is jelt adni fájdalmáról. Persze csak ha már nem bírja másképp. És szenved úgy, hogy lehetôleg senki se vegye észre. ,,Olyan órákban amikor test és lélek egyszerre szenved, vagy az isteni jelenlét látszik távolinak, vagy elfátyolozottnak, amennyire lehet, senki se vegye észre rajtunk ezeket a kínos perceket és senki se szenvedjen azért, mert mi szenvedünk. Nincs jogunk mások terhét még súlyosabbá tenni.'' Ellenkezôleg: ha csak lehet, vidáman éljük át a szenvedéseket. Nem panaszkodni, nem dicsekedni, de amennyire lehet, megôrizni vidámságunkat. Egy hatalmas mondat: ,,Vidámnak lenni annak a levertségnek, azoknak a bosszúságoknak, annak a kimerültségnek ellenére, vagy éppen ezek miatt, amelyek olykor elmerítenek fizikai nyomorúságaimba. Derű belülrôl, mindig kedvesség és mosoly kívül; szeretetreméltónak lenni, mikor mogorvának érzem magamat; barátságosnak, mikor szomjaznám az egyedüllétet; türelmesnek és nyájasnak, mikor fáradtnak és felborzoltnak érzem magam.'' Egyenesen odáig megy, hogy szenvedéseinkkel is örömet kell szerezni másoknak. ,,Átalakítani a szenvedést mások számára örömmé; fátyollal borítani be a szenvedést, amely csak azt engedi át, ami vigasz, vagy gyengédség.'' Vagyis a beteg vigasztalja látogatóit, ô legyen gyöngéd lelkű, az ô szenvedése okozzon örömet azoknak. Ismerjük-e ezt a fajta szenvedést? Gondoljunk saját szenvedéseinkre, betegségünkre, szomorúságainkra. És ne feledjük el, hogy amikor szenvedésrôl van szó, nemcsak a betegségrôl beszélünk. Szenvedni nagyon sokféleképpen lehet, testileg is, de talán még többféleképpen lelkileg. Ilyen szenvedés, még a betegségnél is rosszabb szenvedés lehet egy rossz társbérlô, egy kellemetlen rokon, egy alkalmatlan látogató. Mindenkinek látókörében vannak ilyen betegségeknél súlyosabb szenvedések. Ezekkel szemben Erzsébet útmutatása szerint okosan, emberien, értelmesen, türelmesen, vidáman kell viselkednem. Ne mondja senki, hogy ezzel vagy azzal ,,nem lehet kibírni''. Ha nem lehet vele bírni, akkor még erôsebben kell imádkozni, és a szenvedést még elszántabban fölajánlani, de bele ne nyugodjam, hogy valakitôl vagy valamitôl elforduljak, amit az Isten adott nekem mint állapotot, és meg ne tegyek érte mindent, amit tudok, elsôsorban szeretettel. Aki nem gyôzi szeretettel, az nem gyôzi ,,kereszténységgel''. Igaz, a szeretethez két ember kell, de ha semmit sem kapok a másiktól, akkor mindent nekem kell adni, mindkettônk helyett nekem kell szeretnem, mert én keresztény vagyok. Ha nem teszem ezt, akkor hiába járok templomba, rosszul vizsgáztam a kereszténységbôl, mert megtagadtam Isten kegyelmét. Nem maga a szenvedés az, ami érdem, ami üdvözít, hanem az a mód, ahogyan szenvedünk. Eszembe jut egy hozzám nagyon közelálló kedves rokonom. Sok éve, hogy meghalt. Egész életén át szenvedett egy nagy lelki szenvedés súlya alatt: házasságon kívül született gyermek volt és titkolóznia kellett az emberek elôtt. Még nagyobb szenvedése volt, hogy anyját nem szólíthatta anyjának; csak anyja halálos ágyán hallotta elôször tôle mások elôtt, hogy: leányom. Ezt a terhet cipelte magával egész életén át. Az individuál-pszichológia kimutatta, hogy az ilyen eltitkolt vagy titkolnivalónak érzett pontok a lélekben, mennyire meg tudják mérgezni valakinek egész életét. Torzzá, torzóvá tesz, félénkké, gyávává tesz, kisebbségi érzetet ad. És ez a leány egész életén keresztül maga volt a derű, maga volt a kedvesség, maga volt a gyengédség, szolgálatkészség. Ugyanez a beteges kisebbségi érzés, amely másokat letör, benne nem emberségének kisebbítésére, hanem annak megnövelésére, a szentségig való fölemelésére volt jó. ,,Intellektuális apostolság'' Verkade életművében megfigyelhettük azt, amit pozitív kereszténységnek lehetett nevezni. E. Leseur szintén pozitív valaki. Íme egy pár sor a naplóból; gyónás utáni elhatározás: ,,Belsôleg teljesebb összeszedettséget, Urunkkal való intimebb egységet akarok gyakorolni; külsôleg jobban oda akarom adni magamat, »tékozolni magamat«, szeretetreméltóbb, mosolygósabb lenni... Enyém a munka, melyrôl más nem tud. Övé megvalósítása a jónak, amit óhajtok, szellemi műnek, amely felé szegény munkáim tartanak. A munkás munkáját hozza, az Úr rendelkezik vele tetszése szerint; nekem legyen elég tudni, hogy ez a munka sohasem lesz improduktív. Munkára hát, vidáman!'' ô, aki többet van betegágyban, mint fönt, munkára akar indulni, vidáman. Mi lesz az a munka? Láttuk, hogy célkitűzése: imádkozni, szenvedni, engesztelni másokért. Nem fontos, hogy meglátja-e az eredményt; nem tudhatjuk, hogy az Isten kinek a javára számítja be azt: ez a szentek közösségének értelme, annak a vigasztaló fölséges hittitoknak, hogy egymáson segíthetünk. Cselekszi azt, amit sajátos kifejezéssel így nevezett: intellektuális apostolság. Neki, aki annyira intellektuális lény volt, annyira olvasott és olyan nagy képzettségű, nagy nyelvtudású (megtanult latinul, megtanult oroszul), nagyszerűen illett ez. Ennek az intellektuális apostolkodásnak óriási horizontja lebeg elôtte a szentek egyességének gondolatában. ,,Nagyon is megértettem, hogy bármilyen kicsiny is erôlködésem arra, hogy valamivel több igazságosság és gyöngédség legyen körülöttem, mégis megteszem, mert érzem, hogy örökkévaló dolgokért dolgozom, mert tudom, hogy semmi sem vész el, sem a lelkek birodalmában, sem a tudományban; és hogy egyszerűen csak ha lelkemet felemelem és feladataimat teljesítem, képes vagyok -- egy szép mondás szerint -- »az emberiség nívóját emelni«.'' Lehet ennél nagyszerűbb távlat? ,,Egyetlen lélek képes arra, hogy önmaga körül megváltoztassa az egész erkölcsi atmoszférát, pusztán kisugárzása által.'' ,,Ha megtettük a magunkét, Isten megteszi, ami még hátra van. Mi imádkozunk, szenvedünk és dolgozunk imáink és cselekedeteink következményeinek ismerete nélkül. Isten beállítja azokat felséges terveinek szolgálatába. Fokról-fokra hatni fognak, siettetik Isten országának eljövetelét. Más lelkek által, s azon cselekedetek és vágyak által, amelyek általuk születnek, visszahatnak az idôk teljéig.'' Nagyszerű gondolat ez! Mikor imádkozom, fölajánlom magamat vagy szenvedésemet Istennek, akkor elindítok valamit, aminek meglesz a következménye, ha nem is látom. Isten beállítja végtelen terveibe; lehet, hogy egy másik világrészben, egy másik században -- Isten elôtt nincs idô --, de valakire, valamiben biztosan hat. ,,Sohasem lehet improduktív.'' Óriási égboltja ez a szenvedésnek és imának -- nagyobbat képzelni sem lehet. Hisz abban, hogy meg kell ragadni a jócselekedet lehetôségét ott, ahol lehet. Mások helyett is. Megindító hallani: kik azok, akikért E. Leseur élni és szenvedni akar: ,,Szeretni azok helyett, akik gyűlölnek; szenvedni azok helyett, akik örvendeznek, adni magát azok helyett, akik elzárkóznak magukba.'' ,,Megkülönböztetett szeretettel akarom szeretni, akiket születésük, vallásuk, vagy eszméik eltávolítanak tôlem. (A ,,kedves hitetleneket'', mint sokszor mondja; ezt komolyan kell érteni, nem csúfolódásból!) Ezeket kell leginkább megértenem, s azokat, akiknek szükségük van rá, hogy adjak nekik egy keveset abból, amit Isten nekem adott.'' ,,Odamenni mindig a kicsinyekhez, azokhoz, akik szenvednek, és akik számára az élet nehéz, de (mély tekintet az emberi lélekbe!) meg nem vetni azokat sem, akik szerencsések és önzôen élveznek. Lehetséges, hogy másoknál jobban szükségletük volna, hogy szeressük ôket, egy kis szeretet talán megmutatná nekik az Istent.'' Az Isten felel imánkra, szenvedésünkre, de ô tudja, hol és mikor. ,,Hiszek az ima hatalmában, melyet szüntelenül végzek ezekért a kedves lelkekért. Hiszek benne, mert Isten van és mert ô Atya. Hiszek benne, mert hiszek abban a titokzatos isteni törvényben, amit a szentek egyességének nevezünk. Tudom, hogy egyetlenegy kiáltás, egyetlen vágy, egyetlen szólítás sem vész el, ha lelkünk mélyébôl jön, hanem Isten felé száll és általa azokhoz, akik arra indítottak bennünket. Tudom, hogy Isten maga tölti be az emberi lélek átváltozásának intim munkáját. Mi csak annyit tehetünk, hogy megmutatjuk neki azokat, akiket szeretünk: Uram, tedd, hogy éljenek!'' És ha most kérdezem: miben áll hát ez az intellektuális apostolság, hamarosan ráeszmélünk, mennyire bibliai ízű ez! Szinte azt ismétli, tetteiben pedig megvalósítja, amit az apostol a keresztény asszonytól kíván. Szent Péter levelében olvassuk: ,,Asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek. Akkor majd azokat, akik nem hisznek az igének, az asszonyok élete beszéd nélkül is megnyeri, amikor istenfélô, tiszta életeteket figyelik. Ékességetek ne legyen külsôséges: Isten elôtt a rejtett belsô ember értékes a maga zavartalan szelídségében és lelki nyugalmában'' (1Pét 3,1-4). Ha valaki magas fokon teljesítette ezt a követelést, az Erzsébet volt. Beszéd nélkül is megnyerte férjét. ô volt a rejtett lelki ember'', a maga zavartalan szelídségében és lelki békéjében. Miben állt ez az apostolkodás? Kedves lénye, társalgása, látogatásai, szelídsége, tapintatossága, kiegyensúlyozottsága. Férje írta életrajzában olvassuk: ,,Az apostolkodást mérséklettel végezte, gyakran inkább hallgatással, mint szóval. Tudta, hogy semmi sem szerez több ellenkezést, nem távolít el jobban, nem csökkenti a buzgóságot jobban, mint az elhamarkodás és az ügyetlenség, mégha jószándékból történnek is... Nincs asszony, aki férjének kevesebbet alkalmatlankodott volna, aki kevésbé erôszakolta volna nála, hogy úgy gondolkodjék, mint ô; holott ez volt legállandóbb, legforróbb vágya. Megelégedett azzal, hogy kimutatta örömét, ha résztvett némely olvasmányában, ha megkönnyítette vallásos kötelességeinek teljesítését, és Isten kegyelmébe ajánlotta, amelyet igyekezett számára kiérdemelni.'' Teljesen földi, természetes emberi gondolkodás, teljesen természetfölötti, emberfölötti, isteni gondolkodás. Teljes realizmussal fog hozzá a jócselekvéshez. Nem néz távoli tengerekre vagy hegyek messzeségeibe; ott akar jót tenni; ahová az Isten állította. ,,Olykor a cselekvés vágya elhanyagoltatja velünk a cselekvést. Valami nagyszerű alkalmat keresünk az önátadásra, és elfeledkezünk arról az alázatos testvérrôl, aki mellettünk van és várja az erôsítô szót, a megmentô gesztust. Ne nézzük a távoli utat, kövessük a keskeny ösvényt. Ne nézzünk nagyon messzire, se nagyon magasra, hanem magunk elé, magunk mellé. A jó, amit tennünk kell, talán itt van.'' Ez a legnagyszerűbb, leginkább nekünk való apostolkodás. Vegyünk példát tôle. Ez az apostolkodás sem nem propaganda, sem nem vitatkozás, sem tudatosan kiélezett megnyerni akarás, nem kell érte missziókba menni hittérítônek; egy a lényege: Jézus szeretetét sugározni. Mit tettek az apostolok? Megismerték Jézust, megszerették, és megismertették és megszerettették másokkal is. Megismertem Jézust; ha igazán megismertem, szeretem; ha igazán szeretem, igyekszem másokkal is megszerettetni. A kegyelem egy szép mondás szerint sugárzás útján terjed. A kétféle szeretet, Istené és a felebaráté egyesül a Krisztus-szeretetben. Az Úr Jézus azt mondja: gyümölcseikrôl ismerjük meg az embereket. Minket is gyümölcseinkrôl ismernek meg. Ezt úgy is lehetne mondani: a mi gyümölcseinkrôl ismerik meg az Úr Jézust. A mi életünkben kell az embereknek meglátni Jézust. Nem a szó számít: a tett számít, a cselekedet. A legfôbb Krisztus-propaganda: jónak lenni, szeretetreméltónak lenni, kedvesnek lenni, kötelességet teljesíteni, hordani magamban és sugározni az Úr Jézus képét. Találtam nála egy mondatot, amely hetekre anyagot adhat az embernek az elmélkedésre; talán legszebb mondata: ,,Gondolkozni szép, imádkozni jobb, szeretni minden.'' Befejezésül, hogy konkrétan állítsuk magunk elé Erzsébet alakját, olvassuk el egy rövid imádságát, amelyet az operáció elôtti napon írt bele naplójába. Ebben a szürke kis imában, ebben az egyszerű imában, amely mindnyájunknak az ajkára ráillenék, benne van egész lelke. Az elsô mondat, és az utolsó, amit mond, önmagáról szól: legyen meg rajta Isten akarata; a többi mind másokért, akikért élt és szenvedett: ,,Legyen meg Isten akarata. Uram, légy áldva mindenért és add nekem bocsánatodat és kegyelmedet. Áldd meg szeretteimet, mind; adj lelküknek megtérést és szentséget. Unokaöcséim és unokahúgom legyenek keresztények és apostolok. Add kegyelmedet azoknak a lelkeknek, akik nekem kedvesek, adj minden léleknek világosságot és természetfeletti életet. Áldd meg és vezesd egyházadat és szenteld meg papjait, köztük lelkiatyámat. És végy engem magadhoz egészen, életben és halálban, mindörökké. Úgy legyen.'' TAKASHI NAGAI Takashi Nagai, a keresztségben Nagai Pál, 1908-ban született Urakamiban, a japánok szentföldjén. Apja orvos, anyja apjának asszisztense. Öt testvért neveltek föl. A klasszikus japán nevelést kapták, a legjobb nevelést, de vallási nevelést nem kaptak. A japán sinto vallás teljesen idegen tôlük, a kereszténységet egyáltalán nem ismerték. Így nem mondhatjuk, hogy elvesztette hitét, mert megtérése elôtt sohasem volt hite. Belorvosnak készül, de egy betegség kitéríti ebbôl az útjából: középfülgyulladás támadta meg, amelynek következményeképpen jobb fülének hallását majdnem teljesen elvesztette, úgyhogy nem tudta a sztetoszkópot hallgatni. Kénytelen volt abbahagyni pályáját. Gyorsan elhatározza magát -- ez a gyors elhatározás jellemzô rá -- radiológussá lesz; ott kevésbé van szüksége hallásra. Megtérése egészen lassan, a külsô világnak észrevétlenül, apró lépésekben történik, olyan simán, olyan egyszerűen, mint a modern megtérôk nagyrészénél. Az elsô mozzanat -- ki gondolná! -- édesanyja halála. Egy órával elkésve, már csak halottas ágyához érkezett, a drága halott nyitott szemébe nézett és mélyen megrendült. Úgy érezte, hagy ôt nézi, ôt keresi, ôt hívja: lehetetlen, hogy ez az anya ne éljen, ne létezzék! És kezébe veszi Pascal Gondolatait. Ez a könyv megtérésének második mozzanata. Olvassa és így okoskodik: Ha ez a nagy ember, ez a roppant tudományos felkészültségű természettudós ezeket a dolgokat mind igaznak tartja és hiszi, lehetetlen, hogy ne legyen bennük valami! És kezdi tanulmányozni a katolicizmust. Megtérésének harmadik mozzanata egy lakásváltozással függ össze. A Moriyama házaspár lakásába költözik, akikkel igen jó barátságba kerül. A család ahhoz a 400 esztendôs japán katolicizmushoz tartozott, amelyet még Xavéri Szent Ferenc alapított és amely 400 éven keresztül -- vallásszabadság nélkül és súlyos, újra meg újra kiújuló üldözések közepette -- fenntartotta magát. Megerôsíti hozzájuk való viszonyát, amikor súlyos betegségében Moriyama anya úgy ápolja, mint saját fiát. A következô mozzanat a mandzsuriai háború idejére esik 1933-ban, amelyet végigszolgál. A fronton kap egy csomagot Midoritól, a Moriyama- család lányától, abban egyéb dolgok mellett egy kis katekizmust talál. Olvassa a harctéren a katekizmust, visszaemlékszik a Moriyama- családnál szerzett tapasztalataira, s amikor hazatér, kéri, hogy megkeresztelkedhessék. Kevéssel utána feleségül veszi Midorit; ebbôl a házasságból egy fiú és egy lány születik. Otthon dolgozik, mint a nagaszaki orvosi egyetem röntgenintézetének professzora. Nagai rövid életét három háború árnyéka födi be. A második a kínai--japán háború, amely 1937-ben tört ki. Mint ezredorvos vonul be, de két év múlva visszaküldik, olyan nagy szükség van rá a kórházban. Az orvosi személyzet legnagyobb részét behívták katonának, úgyhogy akárhányszor az egész röntgenintézetben egyetlen asszisztenssel kénytelen dolgozni. Fotólemezek nincsenek, nagy a szegénység, úgyhogy csak átvilágítani tudnak, fényképezni nem. Ez annyit jelent, hogy állandóan benne él a röntgensugárzás veszedelmes körében. Hozzájárul a háború végén és után elharapódzó nagy nyomorúság, rossz táplálkozás, tuberkulózis; seregestül jönnek hozzá beteg munkások, fôleg beteg gyermekek, akikkel foglalkoznia kell. Kénytelen túlerôltetni magát; háromfelé dolgozik: az egyetemen, a kórházban, a légoltalomnál -- akárhányszor már csak két bambuszboton támolyogva tud járni. Érzi, hogy valami baj van a szervezetében, megvizsgáltatja magát, maga is ellenôrzi a vizsgálatot; kiderül, hogy a röntgensugárzás a lépét támadta meg. Kollégájával megállapodnak, hogy körülbelül három éve van még hátra. A három évet az Isten hat évre nyújtotta ki, de ô a hároméves jövô tudatában él és dolgozik tovább. Innen kezdve élete szorosan kapcsolódik a szörnyű eseményhez: a Japán elleni atomtámadáshoz. 1945. augusztus 9-én délelôtt 11 óra tájban vakító villám robbant Urakami völgye, Nagaszaki északi elôvárosa fölött, ahol a kórház és az egyetem van. És itt a japán katolicizmus székesegyháza. Ez volt a második atombomba. 9000 fokos hôség támad, mp-kint 2 km-es rettenetes szélvésszel. Ez a támadás elsodorja az egész ott élô világot; egy perc alatt 30.000 halott, 100.000 sebesült; a 10.000 katolikus közül 8500 pusztult el. Elpusztul a székesegyház, elpusztul az egyetem, nem rögtön az elsô támadásnál, minthogy kb. 400 m-rel félre esett a robbanási centrumtól, úgyhogy úgy látszott, mintha megmenekült volna; de a második támadásnál támadt pusztító tűzvész megtámadja azt is, ki kell üríteni az egész kórházat, mindent, élôlény nem maradhat ott. Nagai éppen röntgenfelvételeket rendezett laboratóriumában; napi munkáját folytatta, amikor a szerencsétlenség bekövetkezett. A romok maguk alá temették, üvegszilánkok borítják el egész baloldalát, metszik át homlokát, halántéka, arca vérzik; nagy nehezen mégis kikászolódik a romok alól, és látja maga körül a szörnyű pusztulást. ,,Itt vagyok, jövök, türelem!'' kiáltja, mert körös körül hallja a jajgatást, a romok alatt heverô összezúzott, haldokló sebesültek kiáltásait. Hamarosan összeszedi azt a néhány embert, aki a személyzetbôl a kórház körül megmaradt, és megszervezi az elsôsegélynyújtást. Csak úgy tud dolgozni, hogy jobb tenyerét rászorítja vérzô halántékára (mert kötözôszerekrôl szó sincsen, minden elpusztult); egy kézzel cipeli a testeket, kettôt is egyszerre. Ki kell üríteni a kórházat. Minden tudományos munkájának eredménye megsemmisült. Fölvételei, levelei, cikkei, a gépek, eszközök, amelyekre szert tett -- hiszen mindent elkövetett, hogy legalább szépen és tiszteletreméltóan hagyja maga után helyét --, mind elpusztultak. Úgy érzi, hogy halántékának vérzése -- a halántékerek szűk volta miatt három órát enged a munkára, addig talán bírja, körülbelül annyi kell az elsôsegélynyújtásra. Ezt még végbe is viszi, még meg tudja tenni a kórházigazgatónak a jelentést, hogy az összes betegeket kihozták -- még húsz lépést tesz és összerogy. Másnap újra nekifog a munkának. Három nap és három éjjel dolgozik, a negyedik nap jut hozzá, hogy haza is nézhessen. Haza -- oda, ahol a háza volt valamikor. Semmi sem maradt a házból, csak romok és hamu. Amint ott a hamuban kapirgál, megtalálja feleségének még meleg csontjait. Gyermekei hála Istennek nagyanyjuknál voltak egy közeli faluban, azok megmenekültek. A hamu között néhány rózsafűzér- gyöngyszem és az összekötô lánc egy darabkája. Felesége csontjait a mellére szorítja és az egész éjszakát egy védôárokban tölti ezekkel, imádkozva és felesége emlékének áldozva. Másnap eltemeti és indul a további munkára. Megint három napig tud dolgozni. A negyedik nap már hordágyon kell hazavinni rögtönzött fekvôhelyére, mert az atomsugárzás hatása alatt egyre romlik a betegsége. Egész teste megdagad, arca is, 40 fokos láza van; az utolsó kenetet kéri, meg is kapja. Leszámolt az életével ô is, környezete is. Másnapra csodálatosan jobban van. Egy hét múlva fölkel. És most megkezdi az újjáépítés munkáját. A köztudat szerint ott, ahol atomsugárzás van, hetven évig nincs élet. ô nem törôdik evvel, hazamegy Urakamiba, és behurcolkodik háza helyén sajátkezűleg épített zugolyába. ô akar lenni az elsô, aki ott van és elkezdi az újjáépítést. Pléhdarabokból, falomladékokból, kövekbôl csinált magának egy kis kunyhófélét, itt lakott és innen indult munkájára. Három hét múlva megvolt az az elégtétele, hogy hangyákat, patkányokat, csigát fedez föl: vagyis élôlényeket, amelyeknek ottléte mutatja, hogy az élet megmaradhat azon a területen. Az egyetemet három különbözô helyen hozták fedél alá, neki mindhárom helyre el kellett járni elôadásait megtartani. Hiába könyörögtek neki, hogy kímélje magát, vegyen az egyik egyetemi épületben lakást. Urakamiban akar maradni, nem tágít onnan, példát akar adni. Minden reggel vonaton megy munkájába, amelynek a rázása iszonyú fájdalmat okoz neki. Egy újabb kutatásnál a romokban megtalálja a családi feszület bronz korpuszát. Amint a kertjébe is bepillant, a kertnek egy zugában a pusztulás nyomai közt talál valamit: egy kis folyondár-ágacskát, és rajta egy szál virágot. Sírva borul térdre és hálát ad Istennek; íme az Úr jóságának elsô ajándéka ebben a rettenetes helyzetben! 1947-ben végképpen erôt vesz rajta betegsége. Ágynak esik, ahonnan föl sem kel többé. Az atombetegség leütötte lábáról. Most egy pillanatig úgy áll az életben, mint akinek semmi jövedelme és semmi lehetôsége a munkára, mert nem tud mozdulni az ágyból. A rá jellemzô gyorsasággal számot vet magával: mi az, ami jót még tehet, amivel családjának életfenntartást szerezhet? Az egyetlen, amit mozgatni tud, a karja; egyet tehet: írhat. A hátralévô négy évben 15 kötet könyvet ír -- ô, aki addig sohasem volt író. Ír, nagyobbrészt éjjel, hanyattfekve az ágyban, egy kis gyerek-rajztáblára kifeszített papíron. Könyvei közül az elsôt, a Kedves gyermekeim címűt gyermekeinek és a gyermekeknek írta; egy másik, Rózsafűzér címmel, megtérésének történetét mondja el; de a legnevezetesebb a Nagaszaki harangok, alcíme: Az atombomba története. Ebben elmondja, a tudós szabatosságával és pontosságával, és egy realista írónak is becsületére váló részletességgel az eseményeket tárgyilagosan, semmit hozzá nem téve. Kettôs célt tűzött maga elé evvel a könyvvel. Az egyik, hogy legyen egy megbízható, teljesen tudományos leírása a tényeknek. A másik, hogy megmutatván ezt a szörnyűséget, fölemelje szavát a háború ellen és a béke mellett. Óriási sikere volt. Tízmillió példányban jelent meg szerte a világon, filmre vették, színpadra került. Utolsó éveiben egymásután érik a kitüntetések, többek közt a császár is meglátogatja; a pápa nunciusát küldi, arcképével és egy rózsafüzérrel. És özönlenek hozzá messzeföldrôl az emberek, akik látni akarják, beszélgetni akarnak vele. Özönlenek hozzá a gyerekek. ô pedig fekszik ágyán, és fogadja ôket, mindenkit fogad és mindenkihez kedves. Közben pedig folytatja az írást. Hogyan? ,,Amikor egy órakor reggel felébredtem, lejjebb esett a láz. A termoszból ittam egy kis kávét, és akkor tudtam írni hét óráig. Jól haladtam munkámban'' -- írja a Nagaszaki Harangokban. Tehát 1 órától 7 óráig dolgozott. Nemsokára már csak éjjel tudott dolgozni, mert nagyon korán jelentkeztek az elsô látogatók. 1951 áprilisában, 43 éves korában hal meg. Hivatás Keresem Nagai Istenhez vezetô útját. Keresem azt a központi nagy gondolatot, amelybôl egész emberi és vallási fejlôdése kiindult. Azt hiszem, egy kis mondatban találom meg: ,,Hivatás-lelkiismeretem arra ösztönzött, hogy ne hagyjam abba a betegek kezelését és további megfigyelések gyűjtését, hogy a szimptómák valódi jelentôségét felismerjük és így hatásos terápiát találjunk'' -- írja a Nagaszaki Harangokban. Orvos, tehát orvosi nyelven mondja el, miért cselekszik, de kimondja a nagy szót, a nagy központi gondolatot: hivatás- lelkiismeret. A hivatás iránti szeretet, a hivatásban való szabatosság, a hivatásban való hôsiesség önfeláldozás, élet-halál beleadása abba, amit élete értelmének, tud. Ha van hôse a világon a hivatás-lelkiismeretnek, akkor Nagai doktor az. A Nagaszaki Harangokban szinte magunk elôtt látjuk az élô hivatást: Szeptember 20-a körül kritikussá vált az állapotom és feladtam minden reményt a gyógyulásra. Én is az atombetegség áldozatává lettem. Egy hétig magas lázzal feküdtem. Ebben az állapotban egy beteghez kértek, aki egy távoli hegyi faluban lakott. Tudtam, hogy ez halálomat siettetheti, mégis helyesnek látszott nekem a saját életemet egy idegenért veszélyeztetni. Így hát mentem. Igaz, hogy útközben a lábaim több ízben meg akarták tagadni a szolgálatot. Egy másik helyen: Az én kezemben volt, hogy segítsek rajtuk, tehát mennem kellett. Felkészültem, s a többiek követtek. Bátorságunk visszatért, és az elhatározás, hogy munkánkat folytatjuk, erôt és örömet adott nekünk. Már nem a háború névtelen törvénye alatt álltunk (ez már a fegyverszünet kezdete után történt): szabad elhatározásból dolgoztunk, mert éreztük, hogy kötelességünk segíteni felebarátunkon. Testileg ugyan kimerültek voltunk, és sebeink fájdalma minden lépésnél megrázott, de moraliter erôsek és egészségesek voltunk. Ilyen hivatás-lelkiismeretbôl fakadt Urakamihoz való ragaszkodása is. Úgy érezte, hogy feladata van ott: kötelessége példát mutatni. Betegsége, a rettenetes betegség nem akadályozza meg, hogy végezze hivatását és tudományos munkáját; saját baja nem akadályozza meg, hogy más betegeket ápoljon. Egy áll elôtte: a tudományos kutatás, az orvosi hivatás. ,,A gond, a félelem és a leveretésünk felett érzett keserű bánat közepette szívünkbôl újra kitör a forró vágy: kutatni az igazságot. Az elpusztított város romjai között új tartalom töltött el bennünket.'' Kutatni kell az igazságot, és a megtalált igazsággal segíteni embertársain. Munkatársairól is írja: olyan fából voltak faragva (úgy nevelte ôket), hogy amikor kellenek, elôkerülnek; tudta: aki köztük életben van, az biztosan elôkerül segíteni a romok alól. Íme a hivatás-etosz, a hivatás-erkölcs, mint az Istenhez vezetô út. Amikor magunkra vetjük tekintetünket, nem szabad csak úgy általánosságban beszélni errôl a dologról. Kinek-kinek a maga hivatásával kell szembenéznie. Mindenkinek saját hivatása van. Elôttünk áll két hivatás. Egyik Elisabeth Leseur-é, aki a nôies nô megtestesülése, aki a családból jut az emberekhez. Akinek passzivitása is akció, akinek hallgatása is beszéd -- a tipikus, a nemes, az örök nôiség. Nagaiban a férfihivatással állunk szemben. A legférfiasabb férfiak egyike, férfi módra áll szemben a valósággal. Elôtte elsô a feladat; minden háttérbe szorul amellett: kutatni az igazat, segíteni a betegeken. Kezébe veszi a sors intézését, a saját sorsáét és a rábízottakét; akarja átalakítani a világot, nem nyugszik bele abba az állapotba, amelybe belekényszerül. Feladata, hivatása és munkatársai állnak hozzá legközelebb. Tragikus szimbóluma ennek, hogy felesége nem tud mellette állni a nehéz napokban, mert már nem él. Szimbolikus jelenet, amikor a védôárokban virraszt, mellére szorítva felesége meleg csontjait, reggel eltemeti és éli a maga hivatás-életét. Tiszta típusok nincsenek. De Elisabeth Leseur és Nagai szinte tiszta példányai a két hivatásnak. Ha kétféle hivatás van, férfi és nôi, akkor mindenki számára fontos, hogy tisztában legyen azzal: mit jelent ez az ô számára. Türelemmel kell lenni a nônek a férfi iránt, az ô hivatása miatt. Nem szabad bánkódnia azon, ha egyszer-másszor elôbbreteszi a munkáját, mint ôt, mint a családot; ennek lehetôsége adva van a férfi hivatásában. És nem szabad türelmetlennek lennie a férfinak sem a nôhöz, nem szabad kisebbnek tartania annak hivatását. Elismeréssel kell lennie iránta, ha kis körét jól betölti -- és ha nem nagyon jól, akkor is; sajnálatával, megértésével, részvétével álljon mellette, ha úgy hozza az élet, hogy a nônek nem neki való hivatásban kell foglalkoznia, amelytôl természetszerűen fáradt vagy ideges. Mert a hivatásban benne kell élni, nemcsak gyakorlatilag, de szívünkkel is. Szeretni kell a hivatást. Könnyű szeretni elôkelônek látszó hivatásokat, olyanokat, mint amilyen az orvosé, papé, tanáré. De számos olyan hivatás van, amely nehéz, amely piszkos munkát kíván, amelyet nagyon nehéz megszeretni. És mégis szeretni kell, mert az is Istentôl való. A megszeretésnek két útja van. Az egyik az, hogy megpróbálom nem a részletet látni, hanem az egészet, és a részleteknek abban elfoglalt helyét; akkor megértem, hogy milyen nagy dolog az is, ami kicsinek, jelentéktelennek látszik; minden munka nagy és szép, ha az egészbe beleillesztve nézem, az egészért dolgozom. A másik út: beoltani hivatásunkat az Evangéliummal. ,,Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek'' -- hivatásomban egynek vagy többnek szolgálok, és talán nemcsak a legkisebbek közül. Aki fôz, úgy kell fôznie, mintha Krisztusnak fôzne. Aki gép mellett áll, úgy kell ott állnia és úgy kell dolgoznia, mintha Istennek teremtô munkájában dolgoznék. És akinek nincs hivatása? Aki pl. kiöregedett hivatásos munkájából, vagy nem maradt senkije és semmije, és úgy érzi, hogy nincs miért élnie? Az ilyen keresse meg helyét és találja meg mondanivalóját és hivatását, mert várja az Isten rendelte hivatás ôt is. És ha nem látszik világosan Isten kezébôl való hivatás, akkor fogjon hozzá és menjen és keressen magának hivatást. Milyen szerencsétlen ember, aki nem tudja megteremteni magának hivatását! Ha férfi vagyok, akkor mint férfinak kell megtalálnom a munkámat, ha nô vagyok, mint nônek; de másokért cselekedni, másoknak jót adni, lehet férfinak is, nônek is. Azt kérdezed: miért élsz a világon? Próbáltál-e már valakinek vagy valakiknek jó lenni? Ha még nem próbáltál, a magad bűne miatt nincsen helyed a világon. Emlékszünk Elisabeth Leseur csodálatos mondatára: a szenvedést örömmé kell átváltoztatni mások számára. ,,Fátyollal borítjuk le a szenvedést és nem engedünk rajta át mást, mint ami gyengédség vagy vigasztalás.'' Ha fájdalmam van, ha szenvedésem van, ha hivatás-hiányom van, erre is fátylat kell borítani, és csak azt engedni át rajta, ami gyengédség, ami vigasztalás, ami másoknak öröm lehet, és meg fogom találni a hivatásomat. A keresztény ember számára nagyobb hivatás, szentebb és szebb hivatás nincs, mint szeretni mást. Adni valakinek, legalább egy embernek. Egy párbeszédet iktatok ide: Azt mondja bosszúsan (És egyszer sír hozzá, és másszor ásít): ,,Én nem tudom, mért élek a világon! Egyedül vagyok. Megvan mindenem, Okos vagyok, egészséges vagyok, Nem izgat semmi és nem érdekel Semmi, de semmi, minden oly unalmas!... Buta komédia! Elôbb-utóbb, De meg kell unni, s pontot tenni rá!'' ,,Felebarát, keress egy célt magadnak, Egy eszmét, egy ügyet, egy ideált, Aminek élj, és feláldozd magad. Csak attól lesz az élet érdemes, Ha odaadjuk. Ha odaadtad, akkor megtalálod.'' ,,Mit erôlködjem? Hol van olyan eszme, Amely megérné, hogy egy napra is Föláldozzam a kényelmemet érte?'' ,,Szeress valakit! Egy lelket keress, Akihez jó légy! Oszd ketté magad, Csak aki ád, csak az kap igazán!'' ,,Kit szeressek? Engem se szeret senki! Ej, mégis, más bolondja nem leszek!'' ,,Gondolj Istenre! Krisztus! Másvilág!''... Aki úgy felel ezekre az evangéliumi hangokra, hogy a kényelmét nem akarja föláldozni, aki úgy felel, hogy ô ,,nem lesz bolondja'' annak, akit szeretne, azon betelt az átok. Azon nem lehet segíteni. Nem arról van szó, hogy téged szeressenek, arról van szó, hogy te szeress; hogy szeretnek-e, azt bízd az Istenre. Elhelyezkedésed a létben azon fordul: minek vagy kinek tudod odaadni az életedet. Ha nem adod, nem lehet rajtad segíteni. Realizmus Nagai, a nagy orvos hivatásának teljesítésében bámulatos realizmusról tesz tanúságot. Szinte a keménységig menô realizmusról. Mindig feltalálja magát. Mikor megkezdi elsôsegély-munkáját, szétnéz és így gondolkozik: Ha elmerülök a részletekben és nem tartom szemem elôtt az egészet, mindnyájan a lángok martaléka leszünk... Egy elhatározás keletkezett bennem. De még rámeredtem a hallgatag csoportra, amely utasításokat várt tôlem. Magamnak pedig azt mondtam: ,,Maradj nyugton, ez csak egy krízis. De határozd el magad, mert különben minden a lángok martaléka lesz.'' Amikor gondolataim idáig eljutottak, nem tudtam megakadályozni: egy kis mosoly lopakodott az arcomra. Ez olyan váratlan volt ebben a kritikus pillanatban, hogy mindenkit a nevetés fogott el. (Ismerjük ezt a nevetést, a vésôkig feszült idegeknek görcsös kitörését.) Néhány pillanatig szabad folyást engedtem ennek. Ugyan nézzetek csak magatokra! Ilyen állapotban nem lehet csatába menni. Fel! Gyülekezés odakinn a fôbejárat elôtt! És ne feledkezzetek meg a reggelirôl! Üres gyomorral nem jó harcolni! Íme a realizmus, a férfiúé és orvosé! Feltalálja magát és rögtön szervezéshez fog. A mosolyra is van figyelme, a reggelire gondolni is van figyelme. Számot vet erôivel: Tízezernyi sebesültet kellett ellátnunk, és nem volt hozzá másunk, mint a puszta kezünk. Életeket kellett volna megmentenünk, és nem volt hozzá másunk, mint a tapasztalatunk, szeretetünk, karunk és kezünk. Nehéz volt a szívem, amikor a lépcsôkön felmentem és áttekintést szereztem. Bármennyire csüggedt voltam is, mégis maradt még vagy húsz emberem (orvosok, diákok; nôvérek), akikkel segítô munkát kezdhettem. Voltaképpen háromszor kezdi újra az életet ebben a néhány esztendôben: Elôször, amikor a tűzvészbôl kimenti a menthetôket és elindul velük, segíteni. Másodszor, amikor a japán vereség híre megérkezik és teljesen fölbomlik minden, amiért eddig élt. Föltalálja magát és újra elkezdi a mentést. Harmadszor, amikor ágynak dôl és többé föl nem kel. De a sors nem tudja földhöz verni: fölemelkedik, reálisan, lelkiismeretesen, új feladatot lát maga elôtt, és cselekszik. Mit jelent a realizmus a hivatásban? Azt jelenti, hogy az ember nem várja, mi lesz, ha... nem ábrándozik, nem néz csalfa távolokba, nem várja, hogy majd így lesz vagy úgy lesz, hanem megfogja azt, ami van. Megtalálja az adott viszonyok közt magát és feladatát. De persze ebben több van, mint az adott viszonyokhoz való alkalmazkodás. Ebben nemcsak realizmus van és hivatás-etosz, hanem egy talán meg sem fogalmazott elhatározás: elfogadása annak: lehetséges, hogy önfeláldozásra lesz szükség. Az az orvos, aki este lefekszik, nem tudja, hányszor fogják fölkelteni éjszaka, vagy milyen ragályos beteghez fogják hívni. De benne van a tudatában: ha hívják, menni fog. Az a hajóskapitány, aki a napokban hatemeletes hullámokkal harcolt a francia óceánon, mikor elindult, még nem tudta, milyen sors vár rá. De benne volt tudatában: ez is lehetséges; ha úgy lesz, ezt is vállalni kell, és cselekedni kell. Elfogadni elôre azt, amit az Isten küldeni fog. Realizmus persze a vallási életben is szükséges. Amikor vallásos életet mondok, akkor nem a nagy határesetekre gondolok. Nem szükséges a nagy szenteket, hôsöket úgy állítani magunk elé példának, mintha nekünk is mindenben úgy kellene cselekedni, mint ezek a hôsök. Nem mindenestül úgy, de lényegében úgy. Nagyszerű dolog a teológia, de annak beható ismerete nem szükséges ahhoz, hogy vallásos legyek. Nagyszerű dolog a papi hivatás, de nem szükséges mindenkinek papnak lenni. Nagyszerű dolog a misztika, de nem föltétlenül szükséges az üdvösségre. Mire van szükség? Emlékezzünk vissza Izajás szavaira, akinek ajkán az Isten hirdeti azokat a pilléreket, amelyeken a vallásos életnek valójában épülnie kell. Nem kíván áldozatokat, hanem ,,tisztuljatok meg -- mondja --, tanuljatok jót tenni, aztán gyertek imádkozni hozzám''. Három nagyon egyszerű szó. Tisztulás: vagyis gyónás és javulás; jótett: vagyis irgalmas szeretet, és imádság: vagyis belekapcsolódás az Istenbe. Ez a három reális oszlopa a vallásos életnek. Realistának kell lenni önmagammal szemben is. A magammal szemben való realizmus két szóba foglalható: alázatosság -- aszkézis. Alázatosság, más szóval önismeret. Realista vagyok önmagammal szemben, ha alázatos vagyok. Leszámolok azzal, aki vagyok és ami vagyok, és természetesen azzal is, akinek lennem kellene és nem vagyok. Elismerem a jót is, ami bennem van, de azt a sokkal több rosszat is, amit fel fogok fedezni, ha realista szemmel nézem magamat. A másik ez a rosszul hangzó szó: aszkézis. És itt ne ostorozásokra és ciliciumra gondoljunk, hanem az életnek azokra az egyszerű gyakorlataira, amelyek az embert igénytelenségre és az egész élettel szemben való realizmusra nevelik. Ha nincs bennem aszkézis, nem tudok számolni a bennem levô rossz hajlamokkal. Ha ezeket megfékezzük az egyszerű aszkézis gyakorlataival, akkor úrrá lettünk fölöttük, ha nem, akkor lassanként elharapóznak, elburjánzanak bennünk, utóbb már nem is tudjuk észrevenni ôket: megszűnik az önmagunkkal szemben való realizmus lehetôsége. Meleg lélek Ennek a hivatásosan realista orvosnak egyéniségét úgy képzeli el nyilván a legtöbb ember, hogy valami nagyon kemény, szinte hideg és rideg ember lehetett. Ellenkezôleg: minden lépése nyomán sugárzik belôle a bensô melegség, az érzelem, a jóság. Nagai zenél, verseket ír, fest. Amikor dolgozik és egyedül van, a munka mellett dúdol. Mindig mosolyog. Halálos ágyán is mosolyog látogatóira. Az utolsó mondat, amivel életírója búcsúzik tôle: halála után az arcán szelíd, megértô mosoly volt. Ez a mosoly jellemzi. Személyzetéhez csupa nyájasság, kedvesség, kedélyesség. Pompás humora van, amelyet sohasem veszt el, a legnehezebb körülmények közt sem. A nôk általában jobban hajlanak a belsô melegségre, az érzelmekre, a nemes érzelmességre, a férfiak kevésbé. Vigyázzunk, férfiak, meg ne mosolyogjuk ôket érte! Tiszteljük ôket és adjunk hálát az Istennek azért, hogy azt a meleget adta a földre, az életünkbe, amit anyák, hitvesek, nôk árasztanak. És ha a nô azt látja, hogy a férfi kevésbé hajlik érzelmességre, értse meg és ne panaszkodjék, hanem melegítse föl a saját érzelmeivel. A férfiak akárhányszor -- sokszor nevetségesen és gyáva módon -- szégyellik érzelmeiket és a hidegségben látják a férfiideált. Mindenesetre akár férfi, akár nô, merje kimutatni érzelmeit! Ne szégyelljük és ne tartsuk vissza ôket; ha visszatartjuk, elôbb-utóbb kihül a meleg, elmúlik, és hidegebb lesz körülöttünk a világ, mi pedig kisebb emberek leszünk. Sugározni kell az embernek a meleget, sugározni a jó érzelmeket mindenkire. Ez nem elhatározás és nem cselekvés, hanem jóakarat dolga. Olvassuk csak el ezt a kis verset, amely ezt a vágyat fejezi ki: Lelkecskék vagyunk. Minekünk nem jó. De mi jót akarunk. Itt nincsen jó tanyánk, Nyirkos és homályos a házunk. Hideg van. Fázunk. Mondjátok, merre van a Láng? Itt nem jó lenni, Mi nem vagyunk idevalók. Haza akarunk menni. Valaki jöjjön, Fogja meg tapadós kezünket, És mondjon egyszerű szavakat, És vezessen haza bennünket. Aki meg tudja fogni a tapadós kezeket, tud egyszerű szavakat mondani, aki ebbe beleadja a lelkét, annak már nem is kell hazavezetni a lelkecskét, már otthon is lesz az vele. Úgy várják ezt az emberek, úgy szomjazzák, és úgy megérzik! Elsôsorban a gyerekek: ösztönszerűen mennek, vonzódnak ahhoz, akiben ezt a meleget érzik. Egy nyári élmény: Tiroli kisvasúton utaztunk. A sínek mellett egy padon egy nagyon öreg néni, ráncos képű. Mikor elmegyünk elôtte, egyik társam a nyitott ablakon át elkezd integetni a néninek. A néni látja, de nem érti, nem veszi észre, hogy ez neki szól. Az integetés tovább tart. A néni egyszerre csak ráeszmél az értelmére és kézmozdulattal megkérdi: ,,Nekem szól?'' Az útitárs bólint: igen! A néni fölugrik, kitárja a két kezét, az elragadtatott öröm kifejezését alig láttam úgy életemben, mint ennek az arcán. Az emberek akarják a meleget, és meg is érzik. A négy hôsnek, akikrôl ezek a konferenciák szólnak, mindegyiknek sikerült megszereznem arcképét is. Aki látta ôket, rendszerint két mondattal reagált. Az egyik: Micsoda szellemi arc! A másik: Mennyi jóság van ezen az arcon! ,,Dalol az élet, hogyha ti daloltok'' -- mondja a vers: a melegét visszasugározza az élet. A dallamnak visszhangja van, a melegségnek visszatérô melegsége. Nem mindenki és nem mindenki egyformán ilyen visszhangzó élet; vannak lelkek, akiket nem lehet fölmelegíteni. Néha diszharmonikusan dalolja vissza az élet dalunkat; de a zenéhez a diszharmónia is hozzátartozik: arra való, hogy felolvadjon a harmóniában. Ez a feloldás a mi feladatunk, ha diszharmóniával találkozunk. De mit tegyek, ha nem érzem ezt a meleget, ha nincs bennem érzelem valaki iránt? Nem képmutatás-e, ha mégis úgy teszek, ahogyan E. Leseur írja; ha amikor a legfáradtabb, legidegesebb vagyok, akkor akarok legnyájasabb lenni az emberekhez? Nem képmutatás! Aki ezt képmutatásnak gondolja, összetéveszti a szeretet erényét a szeretet érzelmével. Az érzelmeknek nem mindig tudok parancsolni, az erénynek, a cselekedeteknek mindig. A melegség erényét gyakorolni okom is van, képességem is van. Hogy lehetek meleggé, ha nem vagyok az? Hogy lesz meleg a szobában? Ha befűtünk. Be kell gyújtanom a lelkemet. Jó gondolatokkal, jóakarattal, jó cselekvéssel felszítani parazsát. Ahogyan a tüzet aprófával bírjuk lángra, apró cselekedetekkel, apró gondolatokkal kell megpróbálni ezt is. A szeretetnek, az érzelmes melegségnek apró gyakorlataival kell tudni eljutni odáig. Jó gondolatokból fakadnak a jó érzelmek, jó érzelmekbôl fakadnak a jó gondolatok: egymást táplálja ez a kettô. Flaubert híres regénye ,,Az érzelmi nevelés'' (,,Érzelmek iskolája'' címmel fordították magyarra); már fiatal koromban izgatott ez a sokat ígérô cím. Az érzelmeket lehet nevelni. Érzelmi önnevelés az, amire mindenekelôtt szükségünk van: magától az érzelem nem fejlôdik abban az irányban, amelyben az Isten akarja, és amelyben az én boldogságom is akarja, hogy fejlôdjék; nevelni kell. Segítségünk nagyon sok van hozzá. Segít bennünket az Úr Jézus, segít a zene, segít a költészet, segít az olvasás. Mindez arra jó, hogy fűtsünk, fűtsünk, míg végre a lelkünk eléri a belsô melegnek azt a fokát, amelyet kívánunk tôle és a diszharmónia körülöttünk a harmónia felé bontakozik. Természetfölöttiség Ez az orvos, ez a realista azonban nemcsak a földi értelemben vett hivatás-lelkiismeret hôse, nemcsak a realizmus példája, és nemcsak meleglelkű ember. Egész cselekvése, szava, egész rövid élete megmutatja, hogy a természetfölöttiben is elmélyült. Nem sokat beszél vallásról, de újra meg újra kiderül, hogy imádkozik. A rózsafüzér pl. igen fontos szerepet játszik életében. Hogy a természetfölöttiség mennyire áthatja lelkét, annak bizonyságát apró adatokban találom. Hogyan vélekedik pl. az orvosi pályáról, egész korán, egészen fiatal korában? Az orvos feladata, hogy betegével megossza minden örömét és bánatát. Azon fáradjon, hogy a beteg szenvedéseit enyhítse, mintha sajátmaga szenvedése volna. De végeredményben nem az orvos az, aki gyógyít, hanem Isten mindenhatósága. Mihelyt az orvos ezt felfogta, minden diagnózisa imádsággá válik. Halálos ágyán temérdek látogatója volt. Valaki szemére hányta, mert fogadja ôket, hiszen látnivaló, hogy terhére vannak; zárja be az ajtót. Ezt feleli: Ezek a látogatások terhemre vannak, de ezek az emberek olyan kedvesek, hogy eljönnek hozzám; nem kell-e megpróbálnom, hogy egy kis örömet öntsek a szívükbe és beszéljek nekik a mi katolikus vallásunkról? Csak nem küldhetem el ôket! Kedves akar lenni hozzájuk, és beszélni akar a mi katolikus vallásunkról. Íme valaki, aki benne él a természetfölöttiben! Kedves példája ennek a természetfölötti gondolkozásnak: Amikor a legnagyobb kitüntetést kapta, a miniszter levélben közölte vele. Nagai levélben köszöni meg a megtiszteltetést. Roppant jellemzô ez a levél a maga egyszerűségében, igénytelenségében, de félreérthetetlenül katolikus voltában is. Nyolc sorban háromszor fordul elô benne az Isten neve: Az ajándék és az írás, amelyet hozzám juttatott, Istennek, felebarátaimnak és gyermekeimnek nagy örömet szerzett. (Egyik sem marad ki: Isten, felebarát és gyermekeim!) Bár én személyemben nem vagyok méltó rá, nagyon örültem neki. Feltéve, hogy munkám hozzájárult Japán újjáépítéséhez, ezt elsôsorban Isten vezetésének, felebarátaim segítségének és gyermekeim szeretetének köszönhetem. Én csak haszontalan szolga vagyok, minden dicsôség Isten szent fölségéé. A tisztelet, amelyet nekem adnak, sokkal inkább a nagaszaki polgárokat illeti, akik az atombomba-okozta romokon új életet virágoztattak fel. De talán minden megnyilatkozása között legmegrendítôbb az a beszéd, amelyet az újjáépülô székesegyházban az atomtámadáskor megholtak lelkiüdvéért való ünnepélyes istentiszteleten a világiak nevében mondott. Szemben azzal, hogy Isten büntetésül küldte ezt a szörnyű szerencsétlenséget a városra, fölveti a kérdést: mi az értelme Nagaszaki, Urakami pusztulásának? Tudomásunk van róla, hogy a második bombát nem is oda akarták ledobni, Nagaszaki csak tartalékként szerepelt; de afelett a város felett, amelynek szánták, teljesen felhôs volt az ég, ott nem lehetett megkísérelni a bomba ledobását. Urakami az egész katolikus Japánnak centruma. Ahogy ô mondja, ,,Japán egyetlen szent katolikus kerülete''. És ez az értékes, ez a szent hely, ez pusztult el. A székesegyház is, pedig -- mint kiderült -- nem is annak volt szánva a bomba, hanem a lôszergyárnak; mégis az pusztult el. Nyilvánvaló -- mondja --, hogy ez volt Isten akarata. Még valami: abban az órában történt a robbanás, amikor együtt ült a legfôbb haditanács, a császárral az élén és arról tanácskoztak, hogy befejezzék-e a háborút, vagy folytassák. Abban az órában történt ez a szörnyű szerencsétlenség, amelynek következtében azonnal békét kértek és amelynek következtében a katolikusok késôbb meg is kapták a vallásszabadságot. Világos ez, mondja Nagai: itt az Isten keze: ami legértékesebb volt Japánban, azt fogadta el, mint áldozatot. Urakami és az ô halottai szerinte áldozatok, és haláluk engesztelés azokért a szörnyű bűnökért, amelyeket a háborúban elkövettek az emberek. Úgy kell tisztelni ôket, mint megdicsôülteket, akiknek áldozatát elfogadta az Isten. Íme a természetfölöttiség világában élô férfi. Benne élek-e én is? Vagy csak szó ez az ajkamon, csak szokás, és a gyakorlat egészen mást mutat? Áldozat, természetfölöttiség: nehéz szavak. Van-e egyáltalán problémám ezzel kapcsolatban? Szoktam-e beszélni vallási dolgokról az emberekkel? A száj a szív bôségébôl szól. Vagy pedig azt hiszem, hogy ez két különbözô világ? Természet és természetfölötti egymástól egészen különálló rétegei vagy formái az életnek, és nekem elég az egyik, a természet? Ha különválasztom ezt a kettôt, már eleve terméketlen leszek és nem élek egészséges életet. Mert a gyakorlatban ez nem kettô, hanem egy. Az Isten a természetfölöttiséggel, a kegyelemmel oltja be a természetet, anélkül, hogy észre lehetne venni. Kifelé nem látszik különbözônek. Jaj annak a vallásosságnak, amelyben a természet a természetfölöttit, vagy a természetfölötti a természetet akadályozza! Hogyha a természet kiszorítja a lelkembôl a természetfölöttit, akkor elôbb-utóbb kivész belôlem minden kenet, minden kegyelem, száraz maradok, hideg maradok; itt maradok a hideg földön és megszűnik lelki fejlôdésem: visszafejlôdöm. Leszek egy azok közül, akik nem tudják, miért élnek, akiknek sejtelmük sincs arról a roppant gazdag és csodálatosan mély valamirôl, ami a keresztény embernek az élet. Ha meg a természetfölötti szorítja ki a természetét, az istenadta, isten-akarta természetet, akkor embertelenné, mesterkéltté, belsô hazugsággá válik vallásosságom. Voltaképp mi az értelme ennek a szónak: természetfölöttiség? Egyszerűen és röviden lehet rá felelni. Mindenekelôtt benne élni a valóságban, a teljes valóságban, a természetes és természetfölötti valóságban. Az az ember, aki mindig falun él, benne él a falu valóságában, hall róla, hogy van más is, de csak hallomásból tudja. Aki egy nagyvárosban él, aki egy országot hordoz képzeletében, az sokkal nagyobb lélegzetű valóságban, nagyobb horizont alatt él. Mi voltaképpen európai, sôt több mint európai látókörben élünk, hiszen az egész világ olyan kicsivé lett; ha nem is látom, de valahogy a lélegzésemben, a gondolkozásomban benne van az egész. Ma már még tovább vagyunk, ma már az űrbe is eljutott az ember mesterséges szeme, az is benne van gondolatvilágunkban. De a hívô ember gondolatvilága még nagyobb: a végtelen nagy is benne van. Nem mint űr, hanem mint tartalom, mint titokzatos élô valóság, amellyel valamiképpen kapcsolatban vagyunk. Hogyan kapcsolódunk bele? Maradjunk a Nagai-féle realizmus síkján. Három fô kapaszkodó van, három biztos kapaszkodó. Hitnek, reménynek, szeretetnek hívják ôket. A hit annyit jelent, hogy van elôttem értelme az életnek. A remény annyit jelent, hogy van számomra értelme a saját életemnek és az emberiség életének; hogy életemben semmi sem vész kárba, és a jóé az utolsó szó. A szeretet annyit jelent, hogy nem vagyok egyedül; az egyik kezemet az Úristen fogja, a másikkal én fogom embertársaim kezét. Szinte a semmivel egyenlô apró dolgok, apró gyakorlatok azok, amelyekben ez megnyilatkozhat. Szép szokás, hogy templom elôtt keresztet vetünk vagy kalapot emelünk; ez hitvallás is, de nemcsak az. Ez tiszteletadás is a szentségi Jézus elôtt, és jól van így; de nemcsak az. Még valami: egy pillanatra belekapcsolódás a végtelenségbe, belekapcsolódás Istenbe. Egy régi szép szokás: amikor a kenyeret megszegik a családban, a késsel keresztet rajzolnak rá. Ez a kereszt, ez a rárajzolt kereszt, ha odagondolok, szimbólum: emlékeztet a teljes valóságra. Beleállít, belekapcsol a természetfölöttibe. Ilyen gyakorlat a keresztvetés is. Ilyenek a régi szép köszöntések, amelyek az Isten nevével szólnak: adjon Isten, Isten áldja, Isten hozta. Ha csak úgy hidegen, gépiesen mondom ôket, nem sokat jelentenek, de ha egy pillanat tizedrészéig is rágondolok, hogy mit mondtam: belekapcsolódom a természetfölötti világba. Ne engedjük ki a kezünkbôl az ilyen apró nagydolgokat! Így eljutunk majd odáig -- ami szintén hozzátartozik a természetfölöttiséghez --, hogy meglátjuk a dolgok mögött is a természetfölöttit, a Gondviselés kezét. Szemünk lesz az ún. ,,hétköznapi csodákra'', amelyek nem csodák, hanem váratlan események, olyan események, amelyek mögött megérezzük a Gondviselést. Talán nincs is ember, akinek az életében ilyen mozzanatok ne lennének, amelyek mintha neki jöttek volna, neki szóltak volna. Ha így benne élünk a teljes valóságban, akkor ott lesz életünkben a természetfölötti motívum a döntéseknél is. Ott lesz gondolkodásunkban, elhatározásunkban, cselekvésünkben. Nem fog hiányozni látókörünkbôl, ha házasság elôtt állunk, ha állást vállalunk. Primitív példa Nagai életébôl: tudjuk, hogy nem zárta ki a terhes látogatókat, nem zárta be elôlük az ajtót. Mi is hányszor vagyunk abban a helyzetben, hogy kellemetlen, terhünkre levô ember látogat meg. Magunkhoz engedjük, vagy nem? És miért? A cselekvés értéke a motívumon fordul. Lehet, hogy természetes okból nem utasítjuk vissza, -- gyöngék vagyunk, nincs elég energiánk megmondani, hogy nem akarjuk. Beengedhetünk valakit azért is, mert valami hasznot várunk tôle. Ezek természetes motívumok. A természetfeletti megokolást Nagai mondja meg, hogy kedvesek legyünk hozzá, mert testvérünk, és egyúttal beszélgessünk ,,a mi katolikus vallásunkról''. Íme a természetfölötti motívum. Az elmélkedés végén szeretnék visszatérni Nagai halálára. Úgy tetszik nekem, hogy még halálos ágyán is volt mondanivalója számunkra. Az utolsó idôkben már ritkán és rövid ideig volt magánál. Egy ilyen magáhoztérés pillanatában, mikor mozdulatlanul fekszik ágyában, már csak a bal karját tudja úgy-ahogy mozdítani, a pápától kapott rózsafüzér a kezében -- elsuttogja a haldoklók klasszikus fohászát: ,,Jézus, Mária, József, kezetekbe ajánlom lelkemet!'' Aztán mintha elvesztené az eszméletét. Újra magához tér. Ekkor fia kezébe adja a feszületet. Elfogadja -- balkezével --, és azt mondja: ,,Imádkozzatok!'' --- és meghal. Imádkozzatok! -- ez az utolsó szava. Úgy érzem, hogy ez az üzenet nekünk is szól. Úgy érzem, hogy ez végrendelete számunkra. Imádkozzatok! Imádkozzunk! Úgy, mint ô. Akkor élni is fogunk úgy, mint ô, és élni fogunk örökké, úgy, mint ô. (Vigilia, 1960. 197-208; 385-395; 529-539.) ======================================================================== Imádság humorért Az imádság ereje Csorgattál hitet fejemre, (Vajha frissen ôrzeném!) Koszorúztál kegyelemmel (Volna fogytig bár enyém!) Hetven éves fiatalnak Még valami kellene: Humort, humort önts szívembe, Meghallgatás Istene! Nézni tanulj, vaksi lelkem, Míg csak meg nem láthatod Emberben az angyal-embert És az ember-állatot. Egy szemeddel egyet látni, Másikkal a másikat. Nagy az Isten vadaskertje, A mennyország tágasabb. Egybelátni mind a kettôt És eggyé ölelni át: Erre kérd, míg kérheted még A Szentlélek humorát. Több ez, mint távolbalátás, Közelnél is közelebb, Ez tanít meg mosolyogni Szenteket és bölcseket. Hát az öreg, aki hordoz Harminchárom nyavalyát S kétszer annyi gyengeséget, Honnan vegye mosolyát? Honnan erôt elviselni, Kinevetni önmagát, Megmaradni emberszinten Éjek éjszakáin át! Nincs itt más, mint bölcsnek lenni, Ha csak egy hüvelyknyinek, Semmi más, csak szentnek lenni, Ha csak egy babszemnyinek. Uram, egy babszemnyi lélek Küldi Hozzád sóhaját: Csorgasd cserepes ajakára Öregeid humorát. (Vigilia 1963. 263) ======================================================================== Az ima elmélete Az imádság ereje Böjt elsô vasárnapjának szentmiséje a 90. zsoltárnak ezzel a mondatával kezdôdik: ,,Kiált hozzám (az ember) és én meghallom szavát.'' Kiált az Úrhoz -- imádkozik -- az ember, és ô meghallja az ember szavát. Az imádság egész vallási életünknek döntô és fontos mozzanata, mert amilyen az imánk, olyan a vallásos életünk. Az imádságról szóló tanítást olyanféleképpen kellene kezdeni, mint egy nyelvész rendtársam, Révai kezdte egyetemi elôadásait: ,,Uraim, nem tudunk magyarul!'' Bízvást így kezdhetném én is: ,,Testvérek, nem tudunk imádkozni.'' Sokféle élményt nevezünk imának. Attól, ahogyan az Úr Jézus imádkozott, a nagy szentek nekifeszülésén keresztül az egészen kis emberek fohászkodásáig, akik szívük egyszerűségében mennek oda az oltár elé, a legelsô kora reggeli szentmisére és szentáldozásra -- belefoglalva a mi életünk perceit, az igazán jól imádkozni tudó pillanatoktól, az ünnepi imapercektôl egészen a sötét órákig, amikor nem tudunk, csak szeretnénk, vagy talán nem is szeretnénk, csak tudjuk, hogy kellene imádkozni. Vannak nagy ihletések, amikor egy templom homályában nagyon közel tudunk férkôzni az Úristenhez, vagy egy hegy ormán megszáll az ihlet, és úgy érezzük, hogy lenn hagytunk minden földit és közel vagyunk az Úrhoz; vagy az óvóhelyen, amikor tudtuk, minden pillanatban üthet az óra, hogy meg kell állnunk az Úr elôtt. Mi hát voltaképpen az ima? Szent Ágostonnal felelek: ,,Mentis ad Deum affectuosa intentio'', a léleknek Istenhez való érzelmes odafeszülése. Szent Tamás nyelvén: ,,A lélek fölemelkedése Isten felé.'' De hogy ne csak a nagy teológusokat halljuk, idézzük a modern természettudomány emberét is, Carrelt, a Nobel-díjas természettudóst, aki az imádságról pompás könyvecskét írt: ,,Úgy látszik, hogy az ima lényegében a szellemnek feszült odafordulása és törekvése a világ anyagtalan substratuma felé.'' Ebben a meghatározásban három mozzanat van: Isten, akihez fordul az ember; az ember, aki odafordul Istenhez; a kettônek egybeforradása: Szent Ágoston meghatározása világosan mutatja, hogy itt az egész emberrôl van szó: az értelmes odaadásról (mentis), az érzelmes odaadásról (affectuosa) és akarásról, nekifeszült törekvésrôl (intentio). Ebben a feszültségben nyilvánvalóan benne van az akarat. A vallástörténeti kutatók igazat adnak az ima ilyen elméleti felfogásának. Egy kutató, Heiler azt mondja: ,,Az emberiség imája a történelem folyamán soha és sehol nem apadt el egészen, még ha hosszú darabon csak szivárgott is, mint a sivatagi oázisok forrásai.'' Sem Lao-Ce, sem Konfuce nem imádkozó ember. Nem imádkozott kezdetben a buddhizmus sem. Hiszen voltaképpen nem is vallás volt, hanem filozófiai rendszer. És mégis mindegyikben van valami az önmagukba való elmerülésbôl, valami a misztikus elmélyedésbôl. S éppen a buddhizmus, amely kezdetben nem imádkozott, lett a világ legimádkozóbb vallása. Az ima szerintem ôstény. Sajátos, egészen különálló valami. Mással nem azonosítható, másból le nem vezethetô. Mint ilyen, hozzátartozik az Istenben hívô ember mivoltához. Belsô szükséglet számunkra, akiknek vallásunk van. Megtapasztaljuk, hogy ha nem imádkozunk, valami csonka marad bennünk. Nem vagyunk kerek emberek. Érezzük azt is, hogy nekünk nemcsak szükséglet, hanem kötelesség is. Ha nem imádkozunk, úgy érezzük olykor, hogy elmulasztunk valamit, amit nem volna szabad elmulasztani. A szellemi embert az imádsággal szemben valami várakozás, valami remény tölti el. Valami pozitívumot várunk tôle, aminek végsô kifejlôdését úgy mondhatjuk, hogy boldogság. Ugyanakkor húzódozunk is tôle, mert komoly szellemi erôfeszítést kíván, s ez nem könnyű dolog. Így nagyon könnyen megeshet, hogy azok az ellenvetések és nehézségek, amelyeket kívülrôl hoznak fel az imádságot nem ismerô lelkek, felmerülnek olyan hívô emberek lelkében is, akikben az imádság forrása eltömôdött, s ürügyet találnak arra, hogy ne imádkozzanak. Vannak, akik szerint az imádság fölösleges vagy értelmetlen dolog; nem illik a mai korba és a mai emberhez; egy más világba tartozik. Könnyű volna felsorolni az imával szemben felmerülô nehézségeket. Valamennyit jellemzi, hogy kívülállóktól származnak, olyanoktól, akik nem imádkoznak. Az ima fenomenológiai elemzésébôl kitűnik, hogy három pontja van: Isten, akihez az imádkozó szól, az ember, aki Istenhez fordul, és a kapcsolat, amely a kettô között az imában létrejön. Mielôtt azonban e három pontot megvizsgálnók, elôre kell bocsátani egy kérdést az ima realitásáról. Az ima realitása a hívô ember szemében is sokrétű és bonyolult valami. Az ember igen sokfelé kiterjedô és különbözô értékű valóságrétegekben él. Csak annyit tudunk a valóságból felfogni, amennyire képességünk van. A primitív embernek nagyon élénk és határozott benyomásai vannak a valóságról, de ez nem tudatosodik benne. Többrôl vesz tudomást az, akinek természettudományi képzettsége is van, az magasabb dolgokat is lát. Akinek történetszemlélete van, arra már befolyást gyakorolnak a jelen dolgok is. S megint másként látja a világot, akinek vallásos világnézete van. Egy biológiai könyvben olvastam a következôt: ,,A tengerfenékhez tapadó szem fül nélkül való -- tehát süket és vak -- osztriga szármára véget ér a világ ott, ahol az ô teste véget ér. Nincs olyan érzékszerve, amely hidat verne számára az óceán kék pompájához és hullámtarajához. Az ô számára nincs nap, sem hold, sem csillagok, pedig ezek sugarai lehatolnak egészen az osztrigatelepig. -- És amikor magunk feltekintünk este a csillagos égre, és látunk csillagokat és ködfoltokat, amelyekrôl -- hogy hozzánk eljusson -- több évszázadra van szüksége a fénynek, a világegyetem e leggyorsabb futójának, akkor arra gondolunk, hogy mennyivel is különbek vagyunk mi a osztrigánál . . . és nem mondjuk magunknak, hogy milyen szegények és korlátozottak lehetünk mi magasabb lények szemében'' (Karl Frisch: Du und das Leben: Eine moderne Biologie für jedermann. Berlin.). Csak azt vesszük tudomásul, amire szervünk, halló, befogadó szenzóriumunk van. Nekünk, hívô embereknek, van szemünk a másvilág számára, van egy szenzóriumunk, amely a legmagasabb Lény magasságáig is felér. Tudomást tudunk venni arról a világról, amely messze fölöttünk áll. Mi imádkozók a végtelenségben élünk. Carrelnak az imáról szóló tanulmányában olvasom: ,,Az élô emberi test több, mint fizikai valója; nemcsak anyagból áll, hanem szellembôl is. A szellem pedig, noha székhelye szerveinkben van, túlterjed tér és idô dimenzióján. Nem hihetjük-e hát, hogy egyszerre lakunk a kozmikus világban, s egy másikban, mely nem tapintható, nem látható, nem anyagi, melynek természete tudatunkéhoz hasonló, s melytôl éppúgy nem szakadhatunk el, súlyos kárunk nélkül, mint az anyagi motívumtól? Ez a világ pedig nem más, mint a minden lelkes lényben benne élô és mindenen túlható transzcendens Valóság: Isten. A vallásos érzést tehát joggal hasonlíthatjuk szervezetünk oxigén-szükségletéhez. Az imádságot pedig bizonyos módon a lélek funkciójával állíthatjuk párhuzamba. Úgy kell tekintenünk ezek szerint, mint a tudatunk és sajátos világa közötti természetes kapcsolatok hordozóját. Valósággal alkatunkból folyó biológiai tevékenységet is láthatunk benne; más szóval: testünk és lelkünk normális funkciójának foghatjuk fel.'' Vegyük szemügyre az imádság három mozzanatát. Isten az elsô, feléje irányul az ima. Ám nem akármilyen Isten az, akihez imádkozni lehet. Molochhoz, Bálhoz, emberevô bálványokhoz nem lehet igazán imádkozni. Ilyen Istenhez legfeljebb kiáltani lehet, de ô nem hallja szavunkat. Ha valaki csak úgy nézné az Istent, mint mindennek végsô okát, ez az Isten sem alkalmas arra, hogy imádkozzunk hozzá. Nem alkalmas a deizmus Istene sem, aki megteremtette a világot, de tovább nem törôdik vele, magára hagyta. A deizmus Istene túl mesze van tôlem -- a panteizmusé túl közel. Olyan istenség ez, amelynek magam is része vagyok, --, hogyan imádkozzam saját magamhoz? Ady is valójában panteista lélek volt. Persze aki egy kissé jobban ismeri verseit, az tudja, hogy fenséges versei vannak keresztény szempontból is, ahol nem panteista módon imádkozik. A múlt század végén több ilyen költô volt. Ilyen Komjáthy Jenô, igaz és ôszinte panteista értelmével, de szívében ugyanúgy imádkozik, lángoló, ódai versekben, mint mi, a keresztény Isten élménye is megvan benne. Milyen Isten az, akihez imádkozni lehet? Három vonását emelem ki. Egyik az, hogy személy. A másik, hogy művész. A harmadik, amit Jézus Krisztus adott tudtul róla: hogy Atya. Személy az Isten, akihez beszélni lehet. Valamiképpen olyan, mint én, hangolva van hozzám, én hangolva vagyok hozzá. Tehát felelni is tud szavamra. A mozlim misztikának egy kedves parabolája a 18. századbeli Dzselaleddin Rumi-tól: ,,Egy dervist megkísértett az ördög, hogy szűnjék meg Allahhoz imádkozni, mert Allah sohasem felelte: »Itt vagyok!« Kadir próféta megjelent neki látomásban Istentôl üzenettel: »Nem én vagyok az, aki nevemnek hirdetôjévé tettelek? Mikor kimondtad: Allah, ez volt az én Itt vagyok-om«.'' Ha személy az Isten, megteheti, hogy szóljon, azt is megteheti, hogy nem szól, nem felel szavamra. Ha neki úgy tetszik, szól, ha úgy látja jónak -- számomra jónak --, nem szól. Ezt tapasztaljuk meg sokszor, nagyon sokszor mindannyian hosszú ideig, akár évekig, évtizedekig -- megtapasztalták a nagy szentek is. Ilyenkor létrejön a lélekben az a süket csend, ,,a lélek sötét éjszakája'' -- így szokás nevezni Keresztes Szent János óta. Valami ilyenben volt része az ember Jézusnak a Getszemániban és a kereszten: ,,Istenem, Istenem; miért hagytál el engem?'' Művésznek mondtam az Istent. Művész, mert teremtô, fenntartó, gondviselô, alkotó. De nem úgy alkot, mint a mérnök, hanem úgy, mint a művész. A mérnök is teremt gépet, épületet. Megtervezi, aztán magára hagyja. Az Isten nem gépet akar alkotni, hanem valamit, ami él. És a költô, a művész törôdik azzal, amit alkot. Az Isten alkotása nemcsak a célszerűségért van. Isten szépet akar alkotni. A természet törvénye nem köti, hiszen ô alkotta a törvényeket. Szabadon alkot; művész az Isten, aki szabadon játszik. Ne botránkozzunk meg ezen a szón: ,,játszik''. Az ószövetségi szent könyvek mondják, hogy az Isten ,,játszott'', mikor teremtette a világot (Péld 8, 29-31). Végtelen lehetôségek nyílnak elôtte. Komponál, alkot, célszerűen is, csak nem olyan kötöttségben, ahogy mi hajlamosak vagyunk elgondolni a teremtést. A gazdagság, a pazarság az ô jellemzôi. Mindent nagyságának megfelelôen és célszerűen alkot. De művész módjára tartja is fenn a világot. Nem köti még saját alkotása sem. A művész szeszélye szerint bánhatik vele. Persze nem úgy, hogy megváltoztatja miattam a megteremtett törvényt. Végtelen számú lehetôség áll rendelkezésére. Századunkban mind általánosabb lett a természettudományos látás. Isten ezeken a törvényeken keresztül működik, de nem lehet ezekbe a törvényszerűségekbe beleszorítani. Isten nem részlet, hanem egész. Szabad, nem rabja művének; a művész maga a törvénye művének. A világot egy nagy szimfóniának tekinthetem. A Isten ezt a szimfóniát nemcsak megkomponálta, hanem ô is játssza el. Mikor a nagy művész eljátssza a művet: improvizál. Ez nem ,,szeszély'', hanem egy mély belsô törvény kifejezése. Az ihlet, az a belsô parancs, az mondja meg, hogyan játssza el. A művész szereti is művét. A legkisebb és a legnagyobb is. A művészek nem közömbös a műve. A Nagy Művésznek sem. Az egész teremtés a Szeretet műve. Ha nem szeretné, nem alkotta volna meg. Ott vannak például Tolsztoj alakjai: éppen olyan tökéletes művészettel és tökéletes szeretettel van megrajzolva a legkisebb mellékalak is, akinek csak tíz sor jutott. Isten szereti művét. ,,Szereted mindazt ami van, mit sem utálsz abból, amit alkottál... Az élôben örömedet leled'' (Bölcs 11, 25, 27). Mi azonban a evangélium alapján már többet tudunk szeretetérôl, közelebb is van hozzánk. Az Úr Jézus megtanított, hogy Atyánknak nevezzük Istent. A Hegyi Beszéd csodálatos képeket fest az Atyáról, aki tudja, hogy mire van az embernek szüksége, aki megszámlálta hajunk minden szálát. Ennyire szereti az embert. Ez a szeretet atyai szeretet, de nem szentimentális. Nem idill, nem csoda, sem mese: komoly szeretet. Nagyot kíván az embertôl. Mert ha odaadja magát egészen az ô szolgálatára: ,,Keressétek elôször az Isten országát és az ô igazságát'' (Mt 6,33), akkor van megígérve: ,,Az Istent szeretôknek minden javukra válik'' (Róm 8,28). Minden a javukra válik -- de az Istent szeretôknek! Nagyon komoly, férfias szeretet műve ez. A második mozzanat, amely az imában szerepel: az ember. Az ember aki imádkozik, aki Isten felé fordul. Melyek azok a lelki föltételek, amelyek nélkül nem lehet jól imádkozni? Az az ember tud imádkozni, akinek az Istene olyan, mint aminônek az imádság Istenét jellemeztük. Kell az imádkozónak bizonyos értelem, kell hit, kell bizonyos szabadság. Végül kell képesség a csendre. Katolikus dogma, hogy az ember a maga természetes eszével felismerheti Istent. Ha hiányzik belôlünk a ,,mens'', akkor nincs, ami Istenhez tudjon fordulni. De ez nem elég. A természetes ész sem ismerheti meg az Istent mindenestôl: hit is kell hozzá. A hit a szenzóriumunk Istene felé. Nem föltétlenül ortodox, katolikus hitre gondolok. Még a kételyekkel átjárt hit is létrehoz viszonyt Isten és ember közt. Szükség van erkölcsi szabadságra is. E nélkül nem lehet Istenhez fordulni. Ha olyan dolgokkal van tele a szívem, amelyek távol tartanak Istentôl, nem tudok imádkozni. Akinek szíve tele van a lelkiismeretét beszennyezô dolgokkal, az nem tudja kinyitni az Isten felé szívét. Akinek mindene az üzlet, vagy a testi jólét, valami szenvedély vagy flört, aki bálványokkal van tele önmagában, az nem tud imádkozni, amíg ki nem taszítja azokat magából. A tisztaszívűek -- mondja az evangélium -- meglátják az Istent. És végül kell a csend képessége. Szellemiekkel foglalkozni csak csendben lehet. Ha nincs az embernek nyugalma, nem tud dolgozni. A művész megtapasztalja a világot; de ha alkotni akar, elmegy a természetbe, vagy a szobája belsejébe, otthagyja a világot és úgy dolgozik. Mikor alkot, a csend veszi körül, Isten is a csendben szól hozzánk. Aki olvasta a Királyok III. könyvét, emlékszik, hogy várja a Hóreb hegyén Illés az Istent. Ezt érzékelteti ez a néhány verssor is: Emlékszel: Hóreben barlangja odujából Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó Az Istent, aki átvonul; Milyen hiába leste sebes szél viharában, A földrengésben is, a tűzben is hiába: Suttogó szellôn járt az Úr. Csak az él, akiben a lélek tiszta csendjén Némán izzani kezd a titokzatos tömjén, S füstjén az Angyal megjelen. És ámuló szemérôl a fátylakat leoldja Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja A csend foganta kegyelem. És az imádsághoz a csend foganta kegyelem kell. Persze van olyan ember is, aki mikor ebédel, olvas és kiabáltatja a rádiót, így érzi jól magát. Amíg be nem csukja az ajtót, és el nem zárja a rádiót és le nem ereszti a függönyt, amely kizár minden külsô zajt a lelkébôl, addig nem fog tudni imádkozni. Szent Ágoston mondja: ,,Ne menj kifelé, belül lakik az igazság'', a kegyelem. Az imádság feltétele az Isten és ember közti viszony, az imaviszony. Említettem, hogy a katolikus vallásbölcselet az emberi lélek ,,apriori'' jelenségének tekinti a vallásos életet. Vagyis az emberi természettel adva van, kimondhatatlanul, ineffabiliter (Tridentinum) és láthatatlanul, invisibiliter. Kimondhatatlan, láthatatlan az Isten, tehát nem is tudjuk sem kimondani, sem látni. Csak hasonlatokban szólunk róla (erre az Úr Jézus tanított), vagy hozzá, de amit gondolunk róla, az nem egészen az lesz, amirôl beszélni akarunk. Nagyon más, ,,aliud valde'', mondja Szent Ágoston. Mivel önmagában, úgy ahogy van, mindenestül fölfogni nem lehet, azért amikor hasonlattal próbáljuk megközelíteni, mindig marad valami paradoxon, valami ellentét. A vallás, tudjuk, mysterium tremendum és mysterium fascinans, egyszerre ijesztô és vonzó. Ha Isten felé fordulunk, a jellege egyszerre félelem és szeretet. Az Isten félelmes: némelyik zsoltár mint büntetô harcost írja le. Izajásnál, Jeremiásnál, a prófétáknál is félelmetes hadúr. De az újszövetségben is bíró, akitôl félve és rettegve munkálhatjuk üdvösségünket. Ugyanakkor azonban szeretet az Isten. Egyszerre félelmetes és egyszerre a szeretet. Rettegéssel kell hozzá közelednünk. De ugyanakkor akik a szeretetben vannak, Istenben vannak. Kíván félelmet is: ,,Szolgáljatok az Úrnak és rettegéssel örvendezzetek neki'' (Zsolt 12.). ,,Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségteket'' (Fil 2,12). De ugyanakkor szeretetünket is kívánja. Persze, ez a félelem is más, mint ahogy világi csapástól, háborútól, atombombától félünk. Egészen más. Nem félelem és nem szeretet, valami, ami egyszerre mind a kettô. Egységes élmény az imaviszony. Idézem itt Szent Ágostont: ,,Te belsôbb legbelsôbbnél, te Lelkeddel, mintegy ujjaddal, törvényt tettél szívem belsejébe, nem azért, hogy féljen, szeretet nélkül, mint egy szolga, hanem hogy tiszta félelemmel szeressen, és tiszta szeretettel féljen, mint egy édes fiú.'' Az ô nyomán Newmannak van errôl egy remek prédikációja: ,,Nem értjük Isten irgalmasságát, csak ha megértjük hatalmát. Nem mintha elôbb jönne a félelem, aztán a szeretet. Rendszerint együtt járnak, a szeretet megédesíti a félelmet, a félelem komolyságot ad a szeretetnek. Ugyanaz az isteni hang, amely megfenyeget bennünket; ugyanabban a pillanatban fel is bátorít... Ez a lelkiállapot idegennek tűnhetik fel azok elôtt, akik nem tapasztalták meg, de felülmúlhatatlan édességgel van tele. A keserűnek és az édesnek ez a csodálatos vegyüléke adja az isteni igazságok valódi ízét. Nem olyan kemények, hogy visszaijeszthetnének, nincs meg bennük az az émelyítô édesség; amelyre hamarosan ráun az ember.'' (Paroch. serm. LXXIII. 304-5.) Édesség és keserűség vegyüléke: ez az imádság viszonyának kettôssége. Csak félni: az rabszolga-dolog: Csak szeretni: ez nagyon könnyen lazává, puhává, szentimentálissá tesz. A keresztény nemcsak féli az Istent és nem csak szereti: egyszerre cselekszi a kettôt. És még hozzá kell tennünk az evangéliumból valamit. ,,Bizony, bizony mondom nektek -- tanítja az Úr Jézus --, bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek. Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen'' (Jn 16, 23-24). Hogy kell azt értenünk? Úgy, hogy imánkból nem törölhetjük ki az ô nevét. Amikor imádkozunk, akkor gondolni kell az Úr Jézusra. Nem Jézus Krisztus protekcióját megyek kérni, nem is úgy áll mellettem, mint egy diplomáciai megbízott. De ô az egyedüli közbenjáró. Mi az Úr Jézus kezét fogjuk, amikor imádkozunk. Az ô érdemeiért merek akarni minden jót, és erre mintegy figyelmeztetem az Istent, ha az ô nevében imádkozom. Az egyház is ezt valósítja meg, amikor minden imáját úgy fejezi be: ,,A mi Urunk Jézus Krisztus által.'' Érzem kicsinységemet, de az ô érdemei áthidalják azt a nagy távolságot, amely Isten közt és köztem fennáll. Isten és ember testvérré válik az Úr Jézus érdemeiért. ô akarja ezt így. Ha kimondom ezt a szót: Jézus, odakívánkozik mellé az ,,édes'' jelzô is. Ez annak az ösztönnek, annak az imaviszonynak megnyilvánulása, amely félelem és szeretet egysége. Az ószövetségben a félelem volt az erôsebb. Az Úr Jézus, a megváltás óta megvan a félelem is, de erôsebb a szeretet. Az imaviszony másik oldalán én vagyok. Milyen kicsiny, milyen gyenge, milyen bűnös vagyok! -- és mégis kérem ôt: pótold kicsinységemet nagyságoddal, gyengeségemet erôddel, bűnös voltomat tökéletességeddel. Az imaviszony másik változata a kérô imádság. Szabad az Istent kérnem. Az Úr Jézus maga is nem egyszer imádkozott így, és amikor megtanít a Miatyánkra, az legnagyobbrészt kérésekbôl áll. Aquinói Szent Tamás mondja: amit szabad megkívánni, azt szabad kérni is. Mindazt szabad kérni az Istentôl, amit a Miatyánkban kérünk. Elsôsorban szabad kérni bűneink bocsánatát, azt a kegyelmet, hogy gyengeségünket az Isten kipótolja, cselekedeteinket megelôzze. Szabad imádkozni mindenféle testi-lelki jóért, munkánk sikeréért, erôért a munkához, az igazság megismeréséért, jóságban való haladásért, a mindennapi kenyérért. És nem fogjuk elfelejteni, hogy az Úr Jézus nem úgy tanított imádkozni: ,,Atyám'', hanem: ,,Mi Atyánk'', tehát: imádkozzatok egymásért. Nem vagyunk egyedül Isten színe elôtt. Kérjünk isteni kegyelmeket azok számára is, akiket szeretünk, és azoknak is, akiket nem szeretünk. Imánk hatékonysága egészen a tisztítótűzben szenvedô lelkekig terjed. Fenséges gondolat a szentek egysége: földön és odaát. Az igazi imában e mozzanatok egészen összefolynak. Testvérek vagyunk az imában. A drót nélkül folyó áramoknak micsoda ereje fogja össze Krisztus testének különbözô tagjait, országait! És Isten -- az Úr Jézustól tudjuk -- meghallgatja az imádságot. A kérô imádságnak közvetlen hatásáról is beszélhetünk: ígéretünk van rá. ,,Kérjétek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek'' (Mt 7,7). ,,Amit kérték az én nevemben Atyámtól, megadja nektek'' (Jn 16,23). Joggal mondja Aquinói Szent Tamás: ,,Kérjétek és adatik nektek, ezek a te igéid, Uram, és ki félhetne attól, hogy csalatkozik, mikor maga az Ige adja szavát?'' Ha visszanézünk eddigi életünkre, bôven fogunk találni alkalmat, amikor Isten meghallgatta imánkat. Máskor azonban nem látszik az ima hatása: Isten nem felel. Hogyan egyeztethetem ezzel össze azt, hogy valamit akarok és ,,adatik nektek''? Úgy, hogy az az Isten ígéri ezt meg nekünk, akirôl az elôbb szó volt. Hányan vannak, akik úgy képzelik: az egyik oldalon bedobjuk az imát, a másikon kijön az áru, mint az automatánál. De az Isten nem boltos, akinek telefonálok és jön az áru. Nem is úgy, mint a mesében, hogy ha megfordítom a varázsgyűrűt ujjamon; hipp-hopp, ott terem minden, amit kívánok. Ezek gyermekes gondolatok. H. G. Wells önéletrajzában leírja, hogy az édesanyja imádkozott házi szükségleteiért, és mivel Isten nem hallgatta meg, elvesztette a hitét. Mennyire nincs köze az ilyen elgondolásnak az Istenhez! Ugyanaz az Isten ígérte meg kéréseinek teljesítését, aki szabad Isten, idôtlen Isten; a művész Isten, akinek végtelen lehetôségek vannak adva, aki ,,szeszélye'' szerint teljesíti, vagy nem teljesíti kérésemet, változtat vagy nem változtat a dolgokon. A teljesítendô kérés bele van komponálva a világtervbe. Isten végtelenül bölcs, jó és kegyes. Az a belsô törvény dolgozik benne, amivel a művész komponál. Jobban tudja, hogy nekem mi a jó. Ha teljesíti kérésemet, hálásan fogadom, de ha nem teljesíti, akkor az a bölcs és jó, amiért nem teljesíti, és éppen olyan hálaadással kell fogadnom. ô tud mindent jobban. Jobban tudja, mi válik elônyömre, és mi válik káromra. Sôt a végtelen idôben sokkal alaposabban és jobban teljesíti vágyaimat, mint ahogy én kérem. Az evangéliumban az imádság meghallgatásának föltétele: ,,Az Istent szeretôknek minden javukra válik'' (Róm 8,28). Hozzá tudom venni az Úr Jézus szavát: ,,Keressétek elôször az Isten országát és az ô igazságát, és a többi mind hozzáadatik nektek'' (Mt 6,33). Elôször tehát azt kell kérni, hogy ,,szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod'', aztán jönnek a mi kéréseink. És akkor kérdezhetem: Isten-szeretô vagy-e? Kerested-e az ô országát? Hogy mondja Tóbiás? ,,Minden idôben áldd az Urat és kérd, hogy irányítsa utaidat és minden szándékod ôbenne maradjon'' (4, 20). Aztán állhatatosan kell kérnünk. Gondoljunk a jerikói vakra, vagy a 38 évig betegen fekvô inaszakadtra. Hallgassuk meg, mit mond Aranyszájú Szent János: ,,Piruljunk el a szégyentôl, kedveseim, és sirassuk lanyhaságunkat. Harmincnyolc évig maradt ez az inaszakadt ott a tónál, és még mindig várt, anélkül, hogy kívánsága teljesült volna. Pedig nem is saját hibájából maradt beteg, hanem mert mások (a tóba szállásban) mindig megelôzték. Mindamellett nem hagyott fel a reménységgel. Hej! Mi egészen másképpen cselekszünk. Tíz nap is alig múlik el anélkül, hogy kívánságunk teljesülne, máris fölhagyunk az imával'' (Hom. 35.). Ha szeretjük az Istent és állhatatosan kérjük, akkor biztosan teljesíti kérésünket. Szent Ágoston Vallomásainak következô kis epizódja gyönyörű példáját adja elénk, hogyan áll szemben a keresztény ember a kérésmeghallgatás problémájával: ,,Fogfájással kínoztál engem akkor, s midôn már annyira fajult, hogy beszélni sem tudtam, eszembe jutott: arra szólítom fel mindazokat, akik köröttem voltak, hogy érettem hozzád fohászkodjanak, minden gyógyulás Istenéhez. Viasztáblára írtam fel ezt és odaadtam, hogy elolvassák. Alighogy térdet hajtottunk az ima szándékával, a fájdalom elhagyott. De minô fájdalom? S miként hagyott el? Megborzadtam: bevallom, Uram és Istenem, hogy amióta élek, soha ilyesmit nem tapasztaltam. Lelkem mélyébe hatolt intelmed és örömteli hittel dicsértem nevedet'' (Vall. IX. 12.). A legnagyobb tanításokat az Úr Jézus nem parancs és utasítás formájában, hanem élete példájával adja nekünk a Getszemáni kertben: ,,Atyám, ha lehetséges, múljék el tôlem a pohár; mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a Tied.'' Legyen meg a Te akaratod -- tulajdonképpen mindig ezt kellene kérnünk. Az imának megvan azonban -- minden mástól eltekintve -- a legfontosabb, általános közvetlen hatása is. Fölemel bennünket. Egy hasonlat megvilágítja ezt: Ha bemegyek egy sötét szobába és felgyújtom a villanyt, máris tudok tájékozódni. Így vagyunk az imával is. Sötét a lelkünk, de amint felkattantjuk benne az ima fényét, máris világos lesz tôle, mihelyt megtaláljuk az Istennel való kapcsolatot. Látok valamit felvillanni tudom, hogy hozzá kell fordulnom, és mindig valami világossággal a lelkemben távozom, ha befejeztem imámat. Itt idézem újra Carrelt: ,,Ha az imádság szokásunkká vált és valóban buzgó, hatása nyilvánvalóan észlelhetô. Bizonyos fokig egy belsô kiválasztó mirigyéhez, pl. a vese- vagy pajzsmirigyéhez hasonlítható; lényege valaminô szellemi és organikus átalakulás, mely fokozatos, progresszív módon megy végbe. Mintha tudatunk mélyén láng gyúlna ki. Az ember valódi mivoltában látja önmagát. Ráeszmél önzésére, bujaságára, tévedéseire ítéleteiben, gôgösségére. Meghajol az erkölcsi kötelességteljesítés parancsa elôtt. Megpróbálja megszerezni a szellem alázatosságát. S így megnyílik elôtte a kegyelem birodalma. Lelke lassankint megnyugszik, erkölcsi idegtevékenységei egyensúlyba kerülnek, jobban elviseli a szegénységet, a szidalmakat, a gondokat; övéi elvesztése nem roppantja össze; erôsebb a fájdalommal, betegséggel, halállal szemben. Ezért örülhet az orvos, ha betegét imádkozni látja. Az imádság teremtette nyugalom hatalmas segítsége a gyógyításnak... Az imádság, úgy látszik, fölülemeli az embert azon a szellemi szinten, melyet örökség és nevelés útján kap. Az Istennel való kapcsolat békével járja át. S e béke mintegy kiragyog belôle; e békét mindenüvé magával viszi'' (I.h. 25. l.). Kérjük hát Istent a mai ember imájának szavával : Ó engedd legalább már ezután Összefognom egyetlen markolással Parányi létem minden pillanatját, Az áhítat, az ihlet illanatját; Eggyé szorítani széthulló magam, Oly földetlenné, olyan súlytalanná, Hogy visszasóhajts, föllehelj magadba, Belesóhajts, elhaló dallamot Az örök Zengés egységébe. Amen. (Vigilia, 1964. 137-144.) ======================================================================== Az ima pszichológiája Az imádság ereje Hogyan kell imádkozni, hogyan imádkozzunk? Az ima elméletérôl szólva egy másik írásomban oda következtettem, hogy az imádság ôstény, adva van az emberi természettel. Kell-e akkor tanítani rá az embert? Azt szokták mondani: az imádság a lélek anyanyelve. Kell-e az anyanyelvet tanítani? Talán úgy magától kell jönnie, ahogy az évekkel a gondok. Kétségtelenül vannak szerencsés emberek, akiknél csak úgy magától megy az imádság. Talán a legtöbben elmondhatjuk magunkról, hogy vannak és voltak szerencsés óráink, amikor magától jön az ima. Egészben véve azonban az ember minden értékes tevékenysége, nagy feladatok végrehajtása csak úgy lehetséges, ha felkészül hozzá, ha megtanulja. Tanuljunk hát imádkozni. Kitôl? Tanuljunk attól, aki legjobban tudja. Az Úr Jézus Krisztushoz szegôdjünk. Tudjuk, az apostolok egyszer arra kérték az Urat, tanítsa meg ôket imádkozni. És ô megtanította ôket a Miatyánkra, amelyet Szent Lukács szövegében így vezet be: ,,Mikor imádkozni akartok, ezt mondjátok.'' Máté szövegében pedig ez áll: ,,így imádkozzatok.'' Tehát a Miatyánk mintegy mintája az imának. Ha nem is ugyanabban a formában, de így kell imádkozni. Vegyük sorra, mire tanít itt az Úr Jézus. Kezdôdik a megszólítással: ,,Mi Atyánk.'' Az ima két mozzanatát mutatja ez be. Isten és ember viszonyát, amelyben az Isten az elsô, -- pedig a gyakorlatban sokszor nem úgy van. Istenre kell vonatkozni az elsô gondolatnak, nem magamra és kéréseimre. Istenre kell szegezni szemünket, akit Atyánknak szólítunk. Atya -- vagyis az imaviszonyunkat jellemzô félelem és szeretet egysége közül a szeretet legyen az elsô, és ne a félelem. De a félelem is ott van: ,,Ki vagy a mennyekben.'' Ez felhívja a figyelmet arra az áthatolhatatlan, szóba foglalhatatlan, ,,más''-ságra, ami Istennek a tulajdona. Ennek a szent félelemnek is jelen kell lennie. Az elsô, amit ehhez a szeretô Atyához, és mégis végtelen messzeségű, irdatlan messzeségű Istenhez intézve mondunk, az elsô a legfôbb: a dicsérô imádság. ,,Szenteltessék meg a te neved.'' De nemcsak én imádkozom és áldom Istent: mindenkinek és mindennek áldani kell. Mikor a Miatyánkot imádkozom, együtt imádkozom a mindenséggel, amely a létével dicséri Istent. Szabadakaratommal belekapcsolódom a mindenség dicséretébe: így válik valósággal kozmikus élménnyé a Miatyánk. ,,Jöjjön el a te országod.'' Nem elég nekünk, hogy a végtelen Istenhez szóluk. Arra vágyódunk, hogy az Isten országa közénk is eljöjjön. Nem érhetjük be azzal, hogy a messze mennyországban maradjon: érvényesülnie kell bennem és a világban. Micsoda cselekvô lendület van a Miatyánk imádságban! A következô mondat megmondja, mit kell tennem. ,,Legyen meg a te akaratod.'' Azt kell tennem, amit Isten akar. Minden kérésemet, imámat úgy kell végeznem, hogy ,,ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied''. Azaz legyen a te akaratod az enyém is. Ezen alapvetô állásfoglalások után következik két nagy kérés. A legsürgôsebb anyagi és a legsürgôsebb szellemi szükségleteinket tárjuk Isten elé. A legszükségesebb anyagit: a mindennapi kenyeret, és a legszükségesebb szellemit: bűneink bocsánatát. ,,Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma'' -- ,,és bocsásd meg a mi vétkeinket.'' És persze ennek a bocsánatnak föltétele: mi is megbocsátunk az ellenünk vétôknek. Mindenkinek. Tehát a szeretet levegôjében kell történnie az imádságnak. ,,És ne vígy minket a kísértébe, de szabadíts meg a gonosztól.'' Isten kegyelmét kérem minden rossz ellen, a bennünk lakó gyengeség, a gonosz lélek, valamennyi külsô és belsô gonosz, az értelmetlen szenvedés ellen. Íme, a Miatyánk megtanít arra, hogyan kell imádkozni. Lélekben és igazságban Az Úr Jézus a Miatyánkon kívül még négy helyen ad utasítást arra, hogyan kell imádkozni. Az egyik a szamariai asszonnyal folytatott párbeszéd: az ima nincs helyhez kötve, hanem ,,lélekben és igazságban'' kell imádni az Istent (Jn 4,23-24). Mit jelent: lélekben? Hogy nem fontos a külsôség, nem elsôrendűen fontosak a körülmények, amelyek között imádkozunk. Az a fontos, hogy az imaviszony meglegyen, hogy az ima kifejezze azt a belsô tartalmat, ami a lélekben van. Mélynek, bensôségesnek kell lennie. És igazságban kell imádkozni: azaz becsületesen, hitelesen, ôszintén, a belsô imaviszony szerves kifejezôdéseként. A hegyi beszédben két dolgot mond az Úr Jézus az imáról. Elôször összehasonlítja az ô akarata szerinti imát a képmutató farizeusok imájával, akik a nagy nyilvánosság elé mennek: az utcasarokra, kürtöltetnek maguk elôtt, hogy lássák az emberek, hogyan imádkoznak. De te ellenkezôleg: ,,amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót és imádkozzál a rejtekben lévô Atyádhoz. Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked (Mt 6,5-6). Másodszor pedig a pogányok imádságával hasonlítja össze, akik sokat fecsegnek, pedig az Úr nem azt kívánja s nem azon fordul, hogy Isten meghallgat-e vagy nem. ,,Hiszen tudja a ti Atyátok; mire van szükségtek, még mielôtt kérnétek'' (Mt 6,7-9). Megerôsíti ezt még egy helyen, amikor a farizeusokkal és írástudókkal vitatkozva Izajást idézi: ,,Ez a nép csak ajkával dicsér engem, lelke pedig távol van tôlem'' (Mt 15,8). Nem az ajak kell, hanem a szív. Vagyis lélekben és igazságban kell imádkozni. Látnivaló, hogy mindezek az utasítások lényegében ugyanazt fejezik ki. De van egy helye az evangéliumnak, amely mintha ellenkeznék az eddigiekkel. ,,Szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni'' (Lk 18,1). Betű szerint ezt nem érthette, hiszen az lehetetlenség. ô maga sem imádkozott mindig így, imaszövegek mondásával: prédikált, jót tett és más dolgokat cselekedett. Hogyan kell tehát érteni? Egészen világos: az állhatatos imádságot érti rajta. Az igazságtalan bíróról szóló példabeszéd következik utána, az özvegy állhatatosságáról, akinek a bíró végre is igazságot szolgáltat. A szentatyák sokszor egyszerűen a gyakori imádságra értelmezik. Ne kivételes ténykedés legyen az imádság, hanem szerves alkatrésze életünknek. És a lelki élet fejlôdése abban az irányban halad, hogy egyre kevésbé lesz kivételes. A szóbeli imádság csak megnyilatkozási alkalma lesz az imádságos lelkületnek. Vagyis imává kell lenni valamiképpen egész életüknek: ,,Akár esztek, akár isztok, akár másvalamit tesztek, mindent az ô dicsôségére cselekedjetek'' (1Kor 10,31). Amint Szent Ágoston mondja: ,,Életeddel úgy énekelj, hogy soha el ne hallgass... Ha tehát Istent dicséred, ne csak nyelveddel dicsérd, hanem vedd kezedbe a jócselekedetek hárfáját is: dicsérd Istent, amikor foglalatoskodol; dicsérd, amikor eszel vagy iszol, dicsérd, amikor ágyadban pihensz, dicsérd, amikor alszol; mikor nem dicséred hát?'' Hogyan lehetséges így imává változtatni az egész életet? Az elsô és legvilágosabb az, hogy valamiképpen meg kell próbálni Isten jelenlétében élni. Tudom ugyan, hogy mindig abban élek, de sok másra van gondom, és az betölti az életem. De lehet és kell is, ha szabad így mondani, félig tudatosan gondolni erre. Egy hasonlat talán megvilágítja. Ott ül az édesanya a Balaton partján egy padon és talán kézimunkázik; a gyerek játszik a homokban. Az édesanya nem nézi ôt folyton, hiszen dolgozik, mégis a gyermek egészen másképp játszik, ha tudja, hogy ott van, pedig nem rá gondol, hanem a játékra. Ilyen fél- tudatos módon kell élnünk Isten elôtt az életünket. Ezt elômozdítja az, ha iparkodunk Istenre vonatkoztatni mindent, ami életünkben történik. Nem buta véletlenek és vakesetek intézik a sorsunkat; mindent valamiképp követségként tekintek az Istentôl. S akkor még a tudatnélküli cselekedeteim is, mint például az alvás, istendicséretté alakulnak. Egy nagy gesztussal így fogadok el mindent. Hozzájárul ehhez persze, hogy a jószándékot sűrűn fölkeltem magamban. Egy szóval, egy sóhajtással, egy gondolattal kérem az Isten segítségét. Így mindennek pozitív elôjelet adhatok, mindent imává változtathatok. Így lehet magát a munkánkat is Istennek ajánlani. De akkor aztán tôlem telhetôleg a legjobban kell mindent elvégeznem, hiszen ezzel Isten munkája lesz! Tehát amit az Úr Jézus az ima módjáról mond, össze lehet foglalni két szóval: lélekben és igazságban. Szóban nem lehet mindig imádkozni, de lélekben igen! Íme az Úr tanítása az imáról. És ez éppen elég utasítás. A többit ránk bízza. Csak a lélekben legyen meg az imaviszony és amit imádkozom, azt végezzem becsületesen, akkor jól imádkoztam. Egy nagyon kedves kis történetet olvastam egy jeles francia írónál, följegyeztem. Egy nyolcvanötéves öregasszonnyal beszélget: ,,Nagyon buta vagyok '' mondja Colette néni --, tudom jól. Mikor kicsi voltam, tizenegyen voltunk testvérek, és nagyon korán munkára kellett mennünk. Sose tanulhattam írni-olvasni. Néha nagyon rosszul esett ez a tudatlanságom, de meg kell mondanom, hogy az imádságomban ez sohasem zavart, inkább ellenkezôleg. Hangosan vagy halkan beszélek a jó Istennel; elmondok neki mindent, ami eszembe jut, úgy ahogy éppen jön. Azt hiszem, hogy a könyvek csak akadályoznának, megkötnének. De én szabad akarok lenni az imádságomban. A szomszédoknak, ismerôsöknek, embertársaimnak mindig szabadon megmondtam a véleményemet; miért ne mondhatnám meg éppen úgy a jó Istennek is?'' Ez az egyszerű asszony egyszerűen határozza meg, olyan nagyszerű szent, mint Nagy Szent Teréz másként mondja el nekünk, de a lényeg ugyanaz. Nem azt jelenti ez, hogy a Miatyánkot mindenképpen imádkozni kell. Nem is azt jelenti, hogy akinek köteles imája van, azt nem kellene imádkoznia. A papoknak a breviáriumot imádkozniok kell. De tudni kell, hogy a másfajta ima is mind jó. Mindenütt megtaláljuk ezt a szabad imádkozási módot, már Marcus Aureliusnál, az athénieknél, sôt a pigmeus törpék között is. Érzelmi és értelmi imádság A különbözô imalehetôségek és egyes formák közül válassza ki-ki azt, amely neki legjobban megfelel, és imádkozzék úgy. Egy fô lélektani különbséget szeretnék itt az imádságok közt megmutatni, hogy mindenki megismerhesse, melyik az övé. A legrégibb és legáltalánosabb felosztás szerint van érzelmi és értelmi imádság. Elôrebocsátom: nem szabad ezt úgy érteni, hogy lehetséges a csak-értelmi vagy csak-érzelmi imádság. Az imaviszony jellemzôje, hogy az egész ember benne van: a gondolkodó, érzô és akaró ember. Különben az újabb vallástudomány kísérleti lélektani alapon, modern ,,teszt''-rendszerrel bizonyítékokban mutatja be ezt. A megkülönböztetett tehát csak arra utal, hogy melyik elem uralkodik benne. A tapasztalat szerint a nôk, gyermekek, művészek, a nép jobban szereti az érzelmi imádságot. Az értelmi imát inkább a férfiak, a tudományos és elméleti képzettségű emberek, általában az érettebb korúak szeretik. Az akarati imát is jobban szeretik a férfiak, nagyon erôs karakterű, erôs morális érzületű emberek. Ez utóbbit nem tárgyalom külön, mert nem különbözik lényegesen az elôzô kettôtôl. Gondoljunk például a Hiszekegyre: ez nyilvánvalóan értelmi imádság. Elmondja, hogy miben hiszünk. Ezzel szemben az Üdvözlégy Mária érzelmi imádság. Kétütemű: egy fôhajtás és egy sóhajtás. Üdvözöljük Máriát azzal a mondattal, amelyet az Úristen adott az angyal ajkára és egy fölsóhajtással kérjük, hogy imádkozzék érettünk most és a legdöntôbb pillanatban: halálunk óráján. Ugyanazon szerzôtôl, Aquinói Szent Tamástól való az Oltáriszentség két himnusza: a Lauda Sion, amely a dogmákat sorolja el az Oltáriszentségrôl, és az Adoro te devote, amelyben az érzelmi elem dominál. Elôveszek két rövid, szinte klasszikussá vált szentáldozás utáni hálaadó imádságot. Mind a kettô az isteni szeretet imádsága. Az egyik Xavéri Szent Ferenc fohászai: O Deus ego amo te. Isten, szeretlek tégedet, Nemcsak, hogy add meg üdvömet, Vagy mert ki téged nem szeret, Örökös tűzzel bünteted. Én Jézusom, kereszteden Magadhoz ölelted szívem. Szeget, lándzsát, gyalázatot, Mindent eltűrtél értem ott. Verejtéket, fájdalmat, Halálos aggodalmat, S halált is. És mindezt egyért: Énértem bűnösért. Hogyne szeretne hát szívem, Jézus, szerelmes Istenem! Nem hogy mennyekben üdvözíts Vagy kárhozatra ne taszíts, Nem mert jutalmad áhítom, De mint Te engem, Jézusom, Szeretlek most s mindenkoron, Csak, mert Királyom vagy nekem, Csak mert Te vagy én Istenem! Ez az ima elsôsorban az értelemnek szól. Az Isten iránti szeretetet mint értelmi erényt fejezi ki. Kimondja a tételt: Istenem, szeretlek téged. Majd megmondja: nem remény vagy büntetés miatt, nem pokol vagy mennyország kedvéért. És befejezésül: mert királyom és Istenem vagy. Tudományos értekezés nem lehetne logikusabb -- és mégis átsugárzik rajta a forró érzelem is. Egészen más hangnemben szól az érzelmi szeretet imája, a 14. századbeli Anima Christi, amelyet Loyolai Szent Ignác fohászaként emlegetnek: Krisztus lelke, szentelj meg engem. Krisztus teste, részegíts meg engem. Krisztus vére, ihless meg engem. Krisztus oldalából kifolyó víz, tisztíts meg engem. Krisztus kínszenvedése, erôsíts meg engem. Ó édes Jézus, hallgass meg engem. A te sebeidbe rejts el engem. Ne engedj tôled elszakadni engem. A gonosz ellenségtôl oltalmazz engem. Halálom óráján hívj el engem. S juttass magadhoz engem. Hogy szenteiddel dicsérjelek. Mindörökkön örökké. Amen. Ugyanaz van benne: Szeretek, tudom, hogy szeretsz -- de itt az érzelem hullámzik. És ez az érzelemhullám több különféle képben jelenik meg, ami mind ugyanazt fejezi ki: az érzelmek áradását. Az értelmi imádság módfelett szükséges. Sôt a legmagasabbrendű imádság. Régi kisértés, hogy az érzelmek dolgának tekintik a vallásosságot. Így gondolták minden idôk pietistái, farizeusai, és sokan a múltszázadbeli katolikus tudósok közül is. A misztikusok is bizonyos fokig hajlamosak lenézni az értelmi imádságot. Pedig Szent Pál azt mondja: ,,rationabile obsequium'', értelmes hódolat legyen imádságunk (Róm 12,1). És a katolikus egyház elsôsorban értelmi gerinccel bíró vallásosságra, történeti tényeken, megingathatatlan alapokon, kimagaslóan logikai alapokon álló élô egyházi tekintélyre épít. Határozott értelmi gerinc, értelmi primátus van benne. És ez áll imaéletünkre is mint szabály. Ha ez elmosódik, fennáll a veszély, hogy az ember széthull, felületessé lesz. Persze kétségtelenül megvannak a veszélyei annak is, ha valaki csak értelmi módon akar imádkozni. Megmerevedik, unottá lesz. Ha Dickens regényeit forgatjuk, azokban bôven találunk -- persze szatirikus túlzással bemutatott -- pusztán értelmi vallásosságú alakokat. Amit ô kigúnyol, azt gyakran megtaláljuk a valóságban is. De mindenesetre, ha az értelem primátusa vezet bennünket, az megóv attól, hogy imaéletünk elmosódjék. Kell, hogy ez tudatos maradjon. Vannak, akik az érzelmi, viszont mások a lelki, az értelmi imádságot ítélik alacsonyabb értéknek. Akik művelteknek, képzetteknek tudják magukat, akik hideg racionalizmusra hajlamosak, azok egy kissé húzódoznak az érzelmi imától; öregasszonyoknak való ez, mondják, csak ,,Betschwesterek'' imádkozzák. Sokszor van is okuk rá, hogy lenézzék. De azon nem tudunk változtatni, hogy mégis csak a szeretet a legnagyobb dolog. Hogy ismét Szent Pált idézzem: ,,Ha szeretetem nincs, olyan vagyok, mint a zengô érc vagy a pengô cimbalom'' (1Kor 13,1). Szeretet nélkül nem ima az ima. Aki az érzelmi imádságot gyakorolja, annak nem kell félnie a lelki kiszáradástól. Persze félhet mástól. Aki ti. mindig csak ilyeneket imádkozik, az nagyon könnyen hozzászokik ezekhez az erôteljes kifejezésekhez és akkor is mondja, amikor nincs meg benne ez a lelkiállapot. Sôt fölvehet egy sajátságos, egy vagy két hanggal magasabb stílust magában az életben is. Vannak emberek, akik jók, jámborak, de olyan kenetesen beszélnek, hogy nem lehet szót váltani velük. Akik nem bírják el ezt, azokat elriasztják a magasabb hangú imától. Ez azonban nem ok arra, hogy lenézzük az érzelmi imát. Annál kevésbé, mert akárhány egyszerű ember lelkének megnyilatkozása több, mint sok művelt, nagy értelmű embernek az imája. Az ima értékét a szeretet adja, ha az nincs benne, akkor semmit sem ér. Mit nevezek akarati imának? Ezt nem a tartalom, hanem a motívum teszi. Akarati imának azt nevezzük, amelynek motívuma elsôsorban az akarat: erôsfogadás, elhatározás, célkitűzés, engesztelés. Mikor az ember lelki szárazságban van, akkor jó, ha elôveszi ezt. Úgy érzi, hogy nem tud jól imádkozni, de mégis elvégzi. Kötelesség, hogy az akarat kitartson az elhatározásban. Ez bizonyítja komolyságát. A hűség és a hôsiesség imájának is mondhatnám ezt. Némelyek azt mondják: ha száraz a lelkem és imádkozom, akkor ez képmutatás. De képmutatás-e, ha hűségbôl imádkozom? Milyen rosszul ismerik az emberi természetet azok, akik ezt képmutatásnak mondják! Elôször is nem hazugságot mondok ilyenkor, csak a mélyen egyéniségemben fekvôt. Nincs a lelkem aktuális színén ez a hangulat, -- és mégis bennem van, túl a tudaton, az imaakarás. Meg aztán tudjuk, hogy az ima maga is erô a lélekben. Maga az ima akarati ténye rásegít arra, hogy jól imádkozzam, elôsegíti bennem a gyakorlással ezt a lelkületet. Az ima nehézségei Ennyit az imádság különbözô fajairól. Mit tanultunk ezzel? Válassza mindenki a neki megfelelôt, de el ne feledkezzék, hogy az imádság nemcsak egyoldalú tevékenység; egészítsük ki magunkat, hogy csonka ne maradjon az imaéletünk. Most pedig szóljunk azokról a nehézségekrôl, amelyek az imádkozás lélektani tényébôl fakadnak. Azt mondja valaki: nem tudok imádkozni. Ha igazat akarnánk mondani, azt kellene mondani: kényelmes vagyok, nem akarok imádkozni. Önmagunkat csaljuk. Szent Ágoston azt mondta, hogy az ima az értelem odafeszülése az Istenhez. Tehát nekünk kell egy mozdulatot tenni. Ha nem fordulunk oda, akkor az Isten sem fordul ide. Mások a jó imádságot összetévesztik az élvezetes imával, azzal, ami édességet ad a léleknek. Gyerekes felfogás ez. Valójában nem az ima a fontos nekik, hanem az édesség. Ha az Úr Jézustól megtanultuk, hogy lélekben és igazságban kell imádkozni, akkor csak egyféleképpen lehet igaz, hogy ,,nem tudunk imádkozni'': ha az egyik hiányzik. Vagy a lélek, vagy az igazság. Hiányzik a lélek. Vagyis nincs meg bennem az imaviszony, nincs meg az imádságos lelkület. Ez nagyon sokféle okból lehetséges, és nincs ember, aki egyszer-másszor meg ne próbálja. Az emberi természetben adva van, hogy az imádság nehéz, vagy kényelmetlen lehet számára, húzódik a belsô csendtôl, jobban érzi magát a felületen. Lehet ez kísértés. Lehetnek okai aktuális lelki élmények, pl. lelki depresszió. Lehetnek testi okai is: megviselt idegrendszer, fáradtság. Lehet, hogy külsô okokból ered: szerencsétlen lakásviszonyok, túlságosan megerôltetô munka. Továbbá a hitnek viszontagságaiból is származhat. A hit összefügg az egész lelki élettel. Minden szellemi és lelki válság meghurcolja a hitet, és ez visszatükrözôdik az imaéletbe. A bűnös élet is oka lehet annak, hogy nem ízlik az imádság. De akárhányszor megtörténhet az is, hogy ezt a lázongást Isten engedi ránk próbaképpen. Az Apokalipszisnak az egyházközségekhez irandó leveleiben többször elôfordul az állhatatosságra való hivatkozás. ,,Aki állhatatos mindvégig, annak adom a hajnalcsillagot.'' Hát meg kell várni ezt a hajnalcsillagot! Mit kell tenni ilyenkor? Az elsô: folytatni és kitartani. Hűséggel, becsületesen. Nem szabad abbahagyni! Egy pedagógiai író állítja tételül, hogy a fogyatékosok nevelésénél nem szabad kevesebbet kívánni, mint az egészségesektôl. Ugyanígy van a lelki életben is. Ha egy hitbeli igazságot nehezen tudunk elfogadni, mondjuk a pokolról szólót, akkor ragaszkodjunk az erôsekhez, pl. Isten végtelen irgalmasságának gondolatához a pokollal szemben. A hitigazságok összefüggnek és átsugároznak lelkünkön, s Isten majd erôt ad a nehézség legyôzésére. Ha bűn van a lelkemen, elsô dolog, hogy bűnbánatot kell tartani. Gyónni megyünk. Megtörténhet az is, hogy nem mehet el valaki gyónni, mert tilalom alatt van. Hát akkor tízszeresen fontos, hogy imádkozzék. Imádkozni mindig szabad! Kapaszkodjam bele az Istenbe Jákob lelkületével, aki nem engedi el ôt, míg nem áldja. De tessék alázatosan, türelemmel fölajánlani neki a szégyent is, és meg nem szűnni imádkozni. Remete Szent Pál hosszú ideig küzdött lelki szárazsággal; egyszer megjelent neki az Úr Jézus s azt mondotta: ,,Jobban a közeledben voltam a lelki szárazság idején, mint máskor.'' Hol talál gyakorlati segítségeket a lélektelen ima? Az is megvan. Aki megunt bizonyos imádságokat, vegyen elô másikat. Aki nem tud hosszabb imákat végezni, mondjon el egy Miatyánkot. Annyit biztosan el lehet mondani. Ha nem tud magától imádkozni, vegyen elô imaszövegeket, ha egyáltalán nem tud imádkozni, olvasson, énekeljen. Azt mondja az apostol: ,,Szomorkodik közületek valaki? Imádkozzék. Jó kedve van? Énekeljen zsoltárokat'' (Jak 5,13). Próbálkozni kell, bizonyos ügyességgel, leleményességgel kell imádkozni. Fordítva is áll: az imához szükséges lelkülethez nagyban hozzájárul valami élmény vagy olvasmány. Aki járt Tirolban, az elôtt ismeretes, hogy a nappali szobában a családoknál mindig van egy ,,Herrgottswinkel'': egy vagy több feszület, mécses vagy virág, és amikor az ember bemegy a szobába, ott könnyebb imádkozni. Miért ne lehetne nekem is egy ilyen Herrgottswinkelem, a szobámban, a munkahelyemen, vagy a villamoson. Nem szabad sajnálni a lelkemtôl. És aztán imádkozzék közvetve: vegye a szó mellé a jócselekedetek hárfáját. Legyen nagyon jó az emberekhez, álljon a gyengék szolgálatába; ez mind ima. Vagy forduljon az Istennek más nagy szellemi áldásai felé. Mindez arra való, hogy közelebb emelje Istenhez. Forduljon a művészethez, irodalomhoz, a lírához. Nem hogy mind ez pótvallássá legyen, hanem segítse ôt azzal, hogy atmoszférát teremt. És ha nincs, ami segítse lélektelen imádságát, akkor ajánlja föl azt a lélektelen imát! Newmanból idézem: ,,Akinek fáj, hogy nem jól imádkozik, az már imádkozik.'' Ekkor lép fel az, amit akarati imának nevezünk. A hűség, kitartás, becsületesség, hôsiesség imádsága. De van egy másik lehetôség is: mikor nem a lélek, hanem az igazság hiányzik. Vagyis a lélekben megvan a megfelelô imádságos hangulat, de nem tudja kifejezni, mert elszórakozik és nem tud ájtatos lenni. Nézzünk szembe az elszórakozás problémájával. Kedvem volna azt mondani: nem baj, csak tegye! Olyan ember nincs, aki el ne szórakozzék. Persze vannak, akik észre sem veszik. Még a legnagyobbak is elszórakoztak. Íme egy bájos kis anekdota Szent Bernát életébôl: Egyszer kilovagolt és egy paraszttal beszélgetett, s annak elpanaszolta, hogy ima alatt elszórakozik. A paraszt erre azt mondotta: ô pedig úgy tud imádkozni, hogy nem szórakozik el. -- Próbáljuk ki -- mondta Szent Bernát --, ha szórakozottság nélkül elmondjuk együtt a Miatyánkot, neked adom a lovamat. -- A paraszt örömmel ráállt. -- No hát akkor mondd el. -- Elkezdték a Miatyánkot és amikor odaértek, hogy ,,ne vigy minkét a kísértésbe'', megszólal a panaszt: -- De ugye a nyerget is nekem adod? Az elszórakozás, tudjuk, nem bűn. Nincs értelme aggódni miatta. Tanácskérés szempontjából meggyónhatom, de nem bűn. Azonban ha szándékosan elszórakozom? Mit lehet tenni ellene? Visszaterelem lelkemet, gondolatomat az imához. Másodszor is, harmadszor is. És tizedszer és ezredszer is visszaterelem. És nem elveszett idô, amit így töltök. Még egy tanácsot mernék adni: aki nagyon elszórakozik, próbálja azt imává tenni, ami miatt elszórakozik. Például eszembe jut valaki; akkor azért imádkozom. Akkor magából a szórakozásból nô ki az imádság. Kis Szent Teréz is ezt tanácsolja. Talán még nehezebb kérdés az, amikor az ájtatosság hiányát panaszolják. Szeretném világosan megmagyarázni, hogy mi az az ájtatosság. Mért talán ezt magyarázzák félre leginkább. Az ájtatos imádság nem tudomány, nem logika, nem szónoki vagy tudományos munkának a nyelvezete. Az imaszó édes testvére a költôi szónak. Kimondok egy szót: liliom. Ugyanakkor eszembe jut egy gondolat. De egy kép is megjelenik elôttem, és van benne egy zenei élmény is. Nem is beszélve arról, hogy az asszociáció is mennyire gazdagítja a szó értékét: rengeteg szó jut eszembe, amely melléje társul, eszembe jut Szent Imre stb. Vagy elmondom a ,,Szeptember végén'' elsô sorait: a szavak egy gondolatot képviselnek: a nyárnak és télnek ellentéte. De van benne kép is: az ôszi természet képe, a nyárfa, a hófödte csúcsok... Ezt akarta Petôfi? Nem. Nem azt akarja, hogy az egyes részletekbe merüljek el, hanem a szavak által fölkeltett teljes képbe. Ugyanígy gondolatilag: nem az egyes szavak a fontosak, hanem a teljes gondolat. És zenei hatásuk is van ezeknek a szavaknak, mikor kimondom; a hangok értelem nélkül is szuggerálnak. Ugyanígy vagyunk az imával is. Vegyük elô az Anima Christi-t. A szavak csak ugródeszkák arra, amikor már nem a részletek a fontosak: hanem ott térdelek az Úr Jézus elôtt s ezeknek a képeknek a segítségével elém tárul Krisztusnak irántam érzett végtelen szeretete, s én annak a hódolatnak akarok kifejezést adni, amit ezeknek a képeknek, és ennek a zenének az együtthatója bennem létrehoz. Gondolatilag többé-kevesbé minden mondat ugyanazt jelenti; a képek áradása is lényegében mind ugyanazt akarja mondani. És zenéje is van: a mondatok végén ismétlôdô ,,engem'' gyönyörű prózaritmus, ringató, nyugalmas hatása van; ha hosszabb volna, álmosító lenne, de ennyi a belsô csendet, a kitartást érezteti meg. Ebbôl következik, hogy fontos a szavakat kimondani is, nemcsak gondolatban imádkozni; azért viseli a szóbeli imádság az egyház nyelvhasználatában az ,,ajakima'' nevet. És mindennek: képnek, zenének, hangulati elemnek az együtthatása hozza létre az imát. Mindez egységes, egyszerű folyamat, nem összetett; ugyanaz a szó hordozza mindhárom értéket. Ha befogadtam is nem ellenkezem, magától hozza létre mindezeket a hatásokat. Tehát: mi az ájtatos ima, a lényegszerű, ,,lélekben s igazságban'' folyó ima? Nem az, hogy minden mondatnál erôlködve megálljak. Nem az, hogy minden gondolatot tüzetesen megértsek, vagy minden egyes képet magam elé képzeljek. Nem azt akarom tudni, mit tanít, hanem hogy mit szuggerál. Attól, ahogy az elsô mondatot megfogtam, magától fog a lélekben megelevenedni. Két mondatba foglalható a lényeg: aktív lendülettel figyelek, de nem egyes szavak értelmére, hanem a gondolatra; odaadom magam a szóban lévô tárgy által magától keltett lendületnek. Tehát figyelni kell arra, amit kimondtam, aztán pedig a szónak szabadságot adok, nem erôlködöm azon, hogy minden egyes szónak a nyelvtani értelmét felfogjam és megkeressem, hanem odaadom magamat értelmemen keresztül, hogy a szóban, zenében, hangban áradó hullám vigyen Istenhez. Ha az ember megszabadul a kicsinyességtôl, mindjárt más lesz az imája. Végül: nem lehet valamivel külsôleg is elôsegíteni a jó imát? Lehet. Ahogy nem jutna eszébe valakinek, hogy a műhelybôl vagy az irodából kilépve nyomban beüljön az Operába a Parsifalt hallgatni, éppen úgy az imához is fel kell készülni. Egy kis elôkészület, lelki készület kell hozzá. Belsô csend, magam összeszedése. Isten jelenlétébe kell helyezkednem. Tudatomba idézni, hogy Isten jelen van. Segít a külsô magatartás is, ha testemet segítségül veszem. Mindenféle állapotban lehet imádkozni, a betegágyban vagy a műtôasztalon vagy a villamoson is; de a legjobban mégis csak úgy, ha tudatosan nekitérdelek, nekiülök vagy felállok hozzá. Nem a munkám közben, csak úgy mellékesen; nem lehet közben mást csinálni. Nem lehet imádkozni dohányozva vagy rádiót hallgatva. Az orvosok mondják, hogy a gyomor másféle összetételű nedveket választ ki evés közben, ha odafigyelünk, mint ha nem. A lélek is másféle szellemi nedveket választ ki, ha odafigyelünk az imára. Lélekben és igazságban kell imádkozni, akkor jól fogunk imádkozni. Lélekben: ehhez csendet kell teremteni. Igazságban: vagyis egész életünkkel. (Vigilia, 1964. 385-393.) ======================================================================== Igazságban imádkozni Az imádság ereje A magánimádság egyik módja a szóbeli ima, a másik az elmélkedés: A kettô közül a lelkiélet mestereinek egybehangzó véleménye és ítélete szerint az utóbbi az értékesebb. Azt mondja Szalézi Szent Ferenc a Filóteában: ,,Ha szóbeli imádságot végzel és közben vonzódást érzel az elmélkedésre, akkor nyugodtan kövesd ezt a vonzódást, és ne fontolgasd, hogy közben szokott szóbeli imádságaidat elhagyod. Mert Isten elôtt értékesebb az elmebeli ima és szellemünkre üdvösségesebb is.'' Annyira ajánlják a lelkiélet mesterei, és annyira kiemelkedik nagy fölénye, hogy az egyik tudós középkori teológus, a párizsi egyetem rektora, Gerson szerint: ,,Hacsak Isten különös csodát nem tesz, elmélkedés nélkül lehetetlen a keresztény életet megvalósítani.'' Bizonyos, hogy ez túlzott kifejezés. Semmi esetre sem lehet azt mondani, hogy az elmélkedés föltétlenül szükséges az üdvösségre. Azt sem mondjuk, hogy nem lehetne mással pótolni. De kétségkívül nagy az értéke. Messze a kereszténységen túl a nagy szemlélôdô keleti vallásokban, indusoknál, buddhistáknál, a görög filozófiában a nagy sztoikusoknál is megtaláljuk. És ismeri értékét a teológiai gondolkodástól független profán tudomány is. Magyar fordításban is megjelent Payot: Az akarat nevelése című kitűnô könyve. Fiatalemberek számára ad útbaigazítást: hogyan kell kifejleszteni akaratunkat, voltaképpen két ilyen eszközt ismer el: a cselekvést és az elmélkedést. Kifejti azt, amit a lelkiélet nagyjai már sok századdal elôbb kifejtettek, de mintegy a modern tudomány bélyegét is rányomja. Milyen ima az oratio mentalis? Miben különbözik a szóbeli imádságtól? Abban, hogy nem szavakban folyik le, hanem az elmében, a lélekben. Ha lehet, még jobban teljesíti az Úr Jézus utasítását: ,,Lélekben és igazságban'' kell imádkozni. Schütz Erkölcstanának nagyon gyakorlati meghatározása szerint: ,,Elmélkedni annyit tesz, mint behatolva megvizsgálni Isten igazságait és megfontolni azokat, mit jelentenek, hogy kedvet kapjunk és erôt követésükre.'' Lássuk egyenként ezeket a mozzanatokat. Hol vannak Isten igazságai, amelyekrôl elmélkedni lehet? Mindenekelôtt a kinyilatkoztatásban: a Szentírásban és a szenthagyományban; amelyet a nagy teológusok mintegy aprópénzre váltva adnak elénk. De megtaláljuk ôket nemcsak a szentatyák irataiban, hanem a katekizmusban és a vallástani iskolakönyvekben is, amelyek közelebb hozzák az igazságokat az egyszerűbb igényűekhez is. Azonban isteni igazság jóformán minden. Minden, ami tény. Minden, ami valóság. Hiszen mindez az Istentôl jön. Tehát megtaláljuk az isteni igazságot pl. a természetben. Amit Vörösmarty mond: A természet örök könyvét forgatni ne szünjél, Benne az Istennek képe leírva vagyon -- Ugyanezt már az ószövetség is tanítja: ,,És balgák mindazok, akik nem tudták meglátni az Isten bölcsessége mögött az Alkotót.'' Tehát a természet Isten igazságát adja elénk, ha úgy nézzük, hogy meglátjuk ezt benne. És a művészet? És az irodalom? Mennyi isteni igazságot lehet találni mondjuk Arany János költészetében! De elmélkedhetem ugyanígy például Ady verseirôl is. Akár úgy, hogy meglátom benne a mélységes keresztény istenhitet, akár úgy, hogy arról gondolkodom: miért ellenkezik, miért téved így, mit akar vele az Isten? Rengeteg alkalom a meggondolásra, az elmélkedésre! És minden ember, minden esemény valamiképpen tôle jön. Mennyi elmélkedési alkalom! Aztán itt vagyok én magam. Én is Isten igazsága vagyok. Megvalósul-e bennem? Elmélkedhetem problémáimról, bűneimrôl, erkölcsi konfliktusaimról, nehézségeimrôl, emberekkel való viszonyaimról, -- roppant széles az elmélkedés köre. Felmerül itt a kérdés: hogyan lesz a profán tárgyból -- például a talán nem is keresztény istenfogalommal megírt versbôl, vagy a természeti élménybôl -- elmélkedési tárgy, imatárgy? Úgy, hogyha mint Isten országát fogom föl, mint Isten igazságáról elmélkedem róla. Vizsgálom ezt a dolgot objektíve Istenhez való viszonyában, vagy vizsgálom az én Istenhez való viszonyom szempontjából. Az elmélkedés tárgya mindenképpen az Isten, közvetlenül vagy közvetve. Mi az alanya? Az ember. Az egész ember. Tanulmányozzuk az Isten igazságait, megfontoljuk ôket: ez értelmi munka. Kedvet akarunk meríteni belôlük: ez érzelmi munka. De erôt is: akarati munka. Az emlékezet, a képzelet pedig közelebb hozza ôket hozzánk. Persze nem kell külön-külön irányulnia ezekre a lelki tevékenységekre az elmélkedésnek, ezek vegyülhetnek is, sôt az egyik erôsebb, túlnyomó is lehet. De még egy mozzanat van adva mindig: hogy az egész ember Istenhez való viszonyában alanya az elmélkedésnek. Vagyis az elmélkedés: imádság. Ezt nem szabad soha elfelejteni. Az egész gondolati munka, minden érzelmi és akarati hullámzás: köztem és Isten közt lefolyó párbeszéd. Mindig Isten van a középpontban, különben nincs szó keresztény értelemben vett elmélkedésrôl. Ebbôl világosan következik, hogy miben különbözik az elmélkedés egyéb lelki és szellemi dolgoktól. Hiszen édestestvére a gondolkodásnak; a tanuláshoz is hasonlít. De a profán gondolkodásban, tanulásban az értelem dolgozik és nem fontos a többi. Itt az egész ember dolgozik, mélyed el az elmélkedésben. A tanulás célja, hogy az ember többet tudjon. Az elmélkedésé az, hogy jobban megszeresse az Istent, közelebb jusson hozzá. -- Miben különbözik az elmélkedés a lelkiolvasmánytól? Hiszen akárhány könyv elmélkedési szöveget ad. Igen, de ez még csak szöveg. Elmélkedés akkor lesz belôle, ha magamévá teszem, földolgozom, magamba olvasztom. Talán legjobb hasonlat erre a testi étel szerepe. Az elmélkedésben magamhoz veszem az ételt. Hogy ebbôl nevekedjem, testem gyarapodjék, ahhoz kell, hogy megrágjam, lenyeljem, megemésszem. Kicsi gyerek számára az anya meg tudja könnyíteni az étel feldolgozását, áttörik, megreszelik -- de végre is neki magának kell megemésztenie. Különben nem jó a növekedésre. Amíg én nem tettem magamévá a szöveget, addig csak olvastam, de nem elmélkedtem. Azt mondja Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatában: ,,Nem attól lakik jól a lélek, amit magához vesz, hanem attól, amit belsôleg ízlel és érzékel.'' Hogyan történik ez? Mi a módja az elmélkedésnek? Az elmélkedés sokkal régibb, az egyházban is, azon kívül is, mint módszereinek kidolgozása. Az ôsegyházban is megvolt, pedig nem gondolkoztak módszerekrôl. Benne élt a keresztény jóformán magától. A lélekkel telt emberek éltek benne és telítették vele magukat. Elôször a bencések adtak rá szabályokat. Azóta kidolgozták százszor is a módszert, és most már századok óta részletes törvénykönyvei vannak, kitűnôbbnél kitűnôbbek. Van szulpiciánus (a 17. század nagy francia teológusaitól eredô), van bencés, van kármelita módszer. Egyik jobb, mint a másik. Nagyon ismert és használt Loyolai Szent Ignác klasszikus módszere. A lényeg mindenütt ugyanaz: értelmi feldolgozás, érzelmi átélés, akarati elhatározás. Vegyük itt talán azt a meglehetôsen egyszerű formulát, amelyet Szalézi Szent Ferencre visznek vissza. A Filóteában a következôképpen írja le: Kezdôdik egy elôkészülettel. Az elôkészület abban áll, hogy az illetô Isten jelenlétébe helyezi magát. Illetôleg tudatára ébred annak, hogy Isten itt van és bennem van. Isten mindenütt jelen van. Krisztus Urunk lát, itt van velem. Ez az egyik mozzanat. A másik: kérem segítségét, hogy jól végezzem az elmélkedést. A harmadik: az ember iparkodik képzelôtehetségét igénybe venni és maga elé állítani az elmélkedés tárgyát. Talán egy eseményrôl van szó: ezt egyszerűen magam elé képzelem. Ha elvont igazságról, akkor próbálok neki formát adni, valami képszerű módon magam elé állítani, hogy ez segítségemre legyen. Ez sem föltétlenül szükséges, csak praktikus. Ennyi az elôkészület. Ezután következik a második rész: az értelem munkája. Maga a megfontolás, a szokásos kérdések segítségével: mit, hogyan, miért, mi célból? Próbálok értelmemmel, emlékezetemmel belehatolni abba a gondolatba, eseménybe, hittitokba. Mindig szem elôtt tartva: nem azért teszem, hogy én ezt jól tudjam, hanem, hogy életemet ehhez alakítsam, hogy lássam, mi következik ebbôl énrám, hogy közeledni tudjak Istenhez. Mindent Istenre vonatkoztatok, azután magamra. Kérdéseket teszek fel magamnak. A harmadik része az elmélkedésnek, hogy érzelmeket és elhatározásokat ébresszek magamban. Ha szembenézek az Úr Jézussal, egy- egy cselekedetével vagy mondatával, egy erénnyel vagy egy bűnömmel: érzelmek kelnek bennem: bizalom, hála, bánat... De fel kell ébrednie bennem a segítség utáni vágynak is, és elhatározásokat kell érlelnie bennem. Nem általánosságban, hanem teljes részletességgel, konkrétan, magamra vonatkoztatva. Ezzel az elmélkedés készen van. De van egy természetszerű befejezô része is: hálát adok Istennek, fölajánlom magamat és kérem segítségét, hogy amit elhatároztam, végre is tudjam hajtani. Egy, vagy egynéhány gondolatot magammal viszek egész napra. Persze mindez -- vagy bármi más módszer -- nem parancs, nem utasítás, nem szabály, és nem feltétlenül szükséges, hogy ezt kövesse valaki. Csak ebben a formában végzik azok, akik sikeresen merítenek belôle. Kinek-kinek meg kell találnia az elmélkedés neki megfelelô módját. Ismertem valakit -- íróember volt --, aki panaszkodott, hogy nem tud elmélkedni. Erre azt tanácsoltam neki: próbáljon úgy elmélkedni, hogy leírja az elmélkedést. Néhány nap múlva már nem is kellett leírnia, csak magában fogalmazta meg. Egy másik esetben egy pedagógus panaszolta ugyanezt. A beszélgetés során kiderült: mást sem tesz egész nap, mint azon elmélkedik, hogyan vezethetné a gyermekeket az Úristenhez. Mikor másokat táplált, maga is táplálkozott. Csak önmagára is kellett vonatkoztatnia mindent, és készen volt az elmélkedése. Egy mérnökkel is beszéltem, aki azt mondta, hogy nem tud elmélkedni. Mérnök-módra nézi a dolgokat, szeret belenézni azok struktúrájába. Ez nagyszerű -- feleltem én --, hiszen akkor ugyanezt kell alkalmaznia minden tényre, minden igazságra, legyen az hitbeli, legyen természettudományi, és a legszebb elmélkedés lesz! Nézzen bele Isten műveibe, keresse meg azok struktúráját, kapcsolja magát is hozzá, és elmélkedett. Mindenféleképpen jól lehet elmélkedni. Egy jeles teológust megkérdeztem egyszer, hányféle módon lehet elmélkedni. Azt felelte, hogy tizenkétezerféleképpen, vagyis határtalan sokféleképp. Mindenkinek úgy, ahogy az önmagának megfelel. ,,Azon fordul meg minden, hogy az ember az igazságot keresse, és az igazságból az Isten felé törekedjék'' (Guardini). De miért is olyan kívánatos ez a talán sok esetben nehéznek, bonyolultnak látszó dolog? Miért kívánatos mindenki számára? Mert elôírva ugyan csak a papoknak és szerzeteseknek van, de Szalézi Szent Ferenc tanácsosnak találja világiaknak is. Egy pár szót tehát az elmélkedés értékérôl. Mindenekelôtt pótolhatatlannak látszik tisztán profán szempontból is. Payot mondja, hogy a gondolkodó, életét intézô emberré nem lehet az ember elmélkedés nélkül. Aki nem híve az elmélkedésnek, azzal az élete csak úgy megtörténik, de nem ô intézi, nem ô a szerzô. Csak egy semleges terület, akin az élet végbemegy. Az ösztön-embernek, az egészen kiskorúnak, a még csak nem is átlag-embernek talán megfelelhet ez az ,,ahogy esik, úgy puffan'' filozófia. Nagykorú emberhez az illik, hogy maga fogja meg az életet és a dolgokat. Aki nem elmélkedik a dolgokról, az perspektíva nélkül, csak egy síkban látja ôket. Nem veszi észre azok hierarchiáját, szellemét. Hogy ne primitíven lásson, beléjük kell hatolnia. És lelkiéletünk szempontjából mi a szükségessége? Ugyanaz, ami az imádságé: belekapcsolódom Istenbe, Isten igazságaiba, mint valóságba, reálisan. És minthogy az, aki csinálja, rájön az ízére, hát mindennap belekapcsolódik. Vagyis benne él a keresztény kozmoszban. Mindennap?... Mikor hideg van, az ember befűt. És ha nagy tél van, mindennap be kell fűteni. Ha egy nap kimarad, máris nehéz lesz másnap átfűteni a lakást. Az elmélkedés továbbá az önismeret egyetlen útja, egyetlen iskolája. Az elmélkedés belevilágít az ember lelkébe. Ez a befelé ásás a külsô hatás nyomán segíti realista látásomat, hogy kiszabaduljak az illúziók, és önámítások légkörébôl, amelyben mindnyájan többé-kevésbé benne élünk. De még fontosabb a keresztény embernek, hogy Istent ismerjük meg. Mi nemcsak azt mondjuk, mint a görög bölcs: ismerd meg magadat, hanem: nézd magad Isten szemével! Elsôsorban az Istent próbáld megismerni, aztán ismerd meg magadat. ,,Ez az örök élet, hogy megismerjenek téged; egyedül igaz Istent, és akit küldöttél, Jézus Krisztust'' (Jn 17,7). Mint mindennek, az elmélkedésnek is megvannak a veszélyei és nehézségei. Veszélye fôképpen az egyoldalúságban áll. Az egyoldalúan értelmi adottságú, intellektuális hajlamú embernél az a veszélye, hogy elméleti síkon marad. Roppant értelmi munkát végez, ráveti magát az igazságokra, önmagát boncolgatja, elmélkedik, elfogadja az igazságot, amit lát, és aztán -- tovább megy. Látja, milyen nagyszerű dolog ez, és azt hiszi, hogy már éli is; holott teljesen eredménytelen az elmélkedés, amíg el nem jut az elmélet megcsodálásától a cselekvésig. Az egyoldalúan morális beállítottságú ember számára pedig minden lesz az erkölcsi szempont. De ez még nem elmélkedés, csak moralizálás. Hideg puritanizmus marad számára az igazság addig, amíg nem az Isten iránti szeretetbôl vonatkoztatja önmaga átalakítására. Ezeknek a veszélyeknek legjobb orvosságai közé tartozik, ha erôsen kidomborítom az elmélkedés ima-jellegét, Istennel való párbeszéd formájában. Istennel tárgyalok meg mindent. Ez az ,,imabeszélgetés'', ahogy Loyolai Szent Ignác mondja lelkigyakorlatos könyvében. ôsi, általános nehézség mindnyájunk számára, hogy európai emberek vagyunk, tehát nyugati emberek, és a nyugati ember egyoldalúan fejlôdött a gyakorlati élet, a hasznosság felé, míg Keleten fontosabb szerepe van a szellemnek, a szemlélôdésnek. Mi valahogy arra vagyunk beállítva, hogy csak a gyakorlati hasznot, a morális hasznot lássuk mindenben. Hol van itt az elmélkedéshez szükséges lelkület? Egy másik, talán még nagyobb nehézség, hogy egyszerűen nincs ideje az embernek elmélkedni. Egész napunk el van foglalva. Honnan veszem rá az idôt, a pihentséget, a csendet, az idegeket, a nyugalmat? De nehézséget okozhatnak tévedések is. Például valaki olvasott magasztos szövegeket, és most azt hiszi, hogy neki is ilyeneket kell kitalálni elmélkedés közben, és panaszkodik, hogy ô erre nem képes. Arra szeretnék némi tanácsot adni, hogyan lehet ezeknek a nehézségeknek ellenére mégis elmélkedni. Lényegében csak egy egyszerű meghatározást adnék: Imádkozva gondolkodni, -- gondolkodva imádkozni. Ha így állítjuk magunk elé az elmélkedést, akkor látjuk, milyen könnyű és milyen régi dolog! Elég, ha elmélkedésre váltjuk, amit úgyis gyakorolunk. Minden keresztény ember imádkozik mindennap. Imádkozzunk hát elmélkedve (vagyis gondolkozzunk el közbe-közbe azon, amit mondunk). Valamit olvas mindennap: olvassuk elmélkedve. Lelkiismeretet vizsgál minden este: vizsgáljuk lelkiismeretünket elmélkedve. Szentmisét hallgat legalábbis minden vasár- és ünnepnap: hallgassuk a szentmisét elmélkedve. Ez csak percekkel kíván többet. Az elején Isten jelenlétébe helyezzük magunkat, segítségét kérjük -- csak természetes, hogy ezzel kezdôdik minden imádság. És a végén hálát adunk, elhatározásainkat Isten elé visszük. Mindez másodperceket kíván csak. Ami pedig magát a megfontolást illeti: két kérdést teszünk fel: 1. Mit jelent ez a dolog? Mi következik belôle? 2. Mit jelent nekem, és mi következik belôle az én számomra? Ha ezt a két kérdést feltesszük, nem kell félnünk, hogy nem felelünk meg az elmélkedés végsô céljának. Vegyünk egy példát az elmélkedve imádkozásra. Newman reggeli imájának egy bekezdése: ,,Ó Istenem, magadért teremtettél engem, hogy a magam módján szolgáljalak Téged. Hivatásos életművet gondoltál ki számomra, különbözôt mindattól, amit mások elé tűztél. Csak egy kis szeme vagyok a láncnak, egy kis tagja a szellemi lények nagy közösségének, de nem semmiért teremtettél engem: tenném kell a jót. Munkálkodnom kell műveden.'' Lehetetlen itt meg nem állnom és el nem gondolkoznom. Micsoda nagyszerű vízió! Isten a mindenséget megteremtette egyetlen mondattal, elgondolt valamit, ahol mindenkinek megvan a megfelelô szerepe. Nekem is az a szerepem, hogy munkálkodjam Isten művén. Szervesen meggondolt a létem. Isten munkatársának vagyok hívatva. Hogyne kelne fel az emberben a hálának, a csodálatnak, a bizalomnak érzése! Hol és hogyan? Olvasom tovább és Istenre építem a gondolatokat: ,,Azon a helyen, amelyre állítottál, a béke angyala kell, hogy legyek, az igazságnak papja, még akkor is, ha semmi különöset nem teszek is mindezekért: csak teljesítsem akaratodat és szolgáljak neked hivatásomban!'' Tehát azon a helyen, ahová állítottál. Íme, nem kell mást keresni: azon a helyen, abban a családban, abban a munkakörben; abban az intézményben, abban a szakmában, abban a szomszédságban, abban a lakásban kell Istent szolgálnom. Semmi sincsen Isten nélkül. És semmi különöset nem kell cselekednem, csak a béke angyala és az igazság papja legyek. Hogyan lehetek az? Szolgáljam hivatásomat és teljesítsem Isten akaratát. Hol lehetek ma az igazság papja? Miért lesz ez nehéz? Kik nehezítik meg? Hogyan tudok segíteni a nehézségen? Mit tegyek ma vagy holnap ezen a téren? -- Íme hozzáadtam az imádsághoz öt percet, és már nemcsak imádság ez, hanem elmélkedés is. Aztán itt van az elmélkedve olvasás. Kell, hogy az ember olvasson valami lelki olvasmányt, különben nagyon hideg lesz a lélekben. Mit olvasson? Nehéz tanácsot adni a roppant bôség miatt. Rangban persze mindent megelôz a Szentírás: újszövetség, késôbb ószövetség. Ezután következnek a nagy klasszikus művek. Mintegy koronája ezeknek Kempis: Krisztus követése, és az a sok csodálatos remekműve a lelki életnek és a vallási irodalomnak, az apostoloktól a mai napig: Szent Ágoston és Loyolai Szent Ignác és Newman és Guardini és Prohászka... Egészen kezdôk esetén pedig a katekizmusnál kezdeném, mégpedig a modern katekizmusnál. Nem szabad ezt lenézni! Éppen a legújabb katekizmusok bámulatos ügyességgel és hozzáértéssel vannak megszerkesztve. Aki nem tudja a maga hitét, ott megismerheti. Ott vannak az iskolai hittankönyvek, amelyeket akkor nem egészen értettünk, de mégis csak megsejtettük belôlük az örök Szeretetet. Úgy ne járjunk velük, mint Szent Ágoston a Bibliával! Eleinte parlaginak érezte a görög filozófusok után, aztán egy pár év múlva már mennyire megtalálta benne nemcsak az igazságot, hanem a szépséget is! És vegyünk kézbe olyan imádságos könyveket, amelyek utalást tartalmaznak az elmélkedô imádságra. Olvassuk a szentek életét is: egészen elemi formában a legnagyobbat kaphatjuk itt. Hogyan lesz már most az olvasásból elmélkedés? Mindenekelôtt az ember lassan olvas, keveset olvas. Meg-megáll egy-egy gondolatnál. Hogy mennyi idôre, nem fontos. Szent Ignác harmadik imamódja minden gondolatnál egy-egy lélegzetnyi megállást kíván. Vegyünk néhány evangéliumi példát. A kenyérszaporításról szóló evangéliumban például az áll: ,,... hogy próbára tegye ôket.'' Hogyan kell ezt érteni? Az Úr Jézus nem intézi el a problémát mindjárt csodával. Nézzenek utána a tanítványok, mit tudnak ôk tenni, mijük van: telepítsék le az embereket, szervezzék meg a dolgot. Fogjatok hozzá, mit tudtok ti tenni, azt tegyétek meg, azt rendezzétek el, amit az emberi erô megtehet, aztán majd jön a csoda. Mit jelent ez rám nézve? Meg kell tennem a magamét, mindent, ami tôlem telik, azután várhatom az Isten segítségét. Vagy itt vannak az emmauszi tanítványok. Ismerjük a történetet. Mennek és csatlakozik hozzájuk az Úr Jézus, de nem ismerik fel, csak a kenyértörésben, amikor vacsorához ülnek és megtöri a kenyeret. Mi változott meg? Mi nyitotta fel a szemüket? Kenyeret adtak, jót cselekedtek a szeretet cselekedetét cselekedték! Erre megnyílt a szemük és az Úr Krisztust vették magukhoz. A szeretet fogja megnyitni a szemünket, az Eucharisztia nyitja meg a szemünket. Az Úr Jézus ún. fôpapi imádságában, amelyet szenvedése elôtt mondott, ez áll: ,,Nem kérem, hogy vedd ki ôket a világból, hanem óvd meg ôket a gonosztól.'' Nem azt kérem, hogy vedd ki ôket a világból, nem célom, hogy elszakadjatok a földtôl. Nekem tehát nem célom, hogy megvessem a világot, valami fölsôbb világban éljek. Nem, nekünk itt a világban kell maradnunk, csak óvjuk meg magunkat a gonosztól. A gonosz mindig gonosz, de a világ nem gonosz, nem akar kivenni belôle az Úr Jézus bennünket, itt kell maradnunk. Nem célom, hogy elmeneküljek a világból, ez nem lenne keresztény gondolat. A világban kell maradnom is elvinnem az Istent oda. Elmélkedve végezhetjük a lelkiismeretvizsgálatot is. Nemcsak arról van itt szó, amit cselekedtem, amit gondoltam, hanem kiszélesítjük önvizsgálattá. Tegyük fel: valami nagy kudarc, szerencsétlenség, szomorúság ér. Az elsô pillanatban egészen el vagyok kábulva. De aztán megvizsgálom magamat ezzel kapcsolatban. Azt mondom: Uram, elhoztam Neked az én nagy szerencsétlenségemet. Mindenekelôtt köszönöm ezt neked. Tudom, hogy tôled jön, elfogadom. Segíts, hogy meghozhassam ezt az áldozatot. De mit jelent ez? Hogy jutottam idáig? Mik lehetnek a következményei, mik voltak az okai? Mit tehetek? Egy sereg okot látok, amelyrôl nem tehetek, rajtam kívül álló okot. Ezeket elfogadom. Aztán rá fogok jönni talán egy sereg okra, amelyrôl tehetek. Okai lehetnek hibáim is. Mennyi ember nem állt mellém! Miért voltak ellenem? Az emberek többsége úgy látszik nem szeret. Mi az oka, hogy nem szeretnek? Rá fogok jönni erre vagy arra a hibára. Talán szeretetlen vagyok, gôgös vagyok, önzô és kényelemszeretô. Nem élek keresztény életet. Ezt dolgozom le elôször is magamban. Mit kellene tenni? Kivel szemben kell egészen más hangot megütnöm? Megváltozom. Most kell ezt föltenni, de erô kell hozzá és nem megy egyszerre. Hol az erô? Emberi igyekvés és isteni segítség. Rendszeres lelkiélet, aszkézis, gyakori gyónás, jó lelkivezetô stb. És ha idáig eljutottam, akkor meg fogom érteni, mit akar velem az Úristen. Könnyebb cselekedni, ha értem. Tehát ma, vagy holnap reggel mivel kezdjem, hogyan viselkedjem? Következnek az elhatározások. Befejezésül még egyet: nem megy a dolog máról-holnapra. Nem szabad elcsüggednem. Miért ne sikerülne? És ha mégsem: azt az Isten kezébôl kell elfogadni. Azt is végig elmélkedjük. A következô vers egy errôl szóló elmélkedés: Mint a koraérô júniusi körte: Incseleg a lomb közt ígéretes zöldje, De ha leszakítod: savanyú is, fás is, Képmutató zamatába ínyed belevásik: Látod Uram, látod, ilyen vagyok én is. Ahhoz, ami lennék, fiatal is, vén is. Fiatal is: hamar-lángú, hamarosan-hűlô, Vénecske is: sápítozó, suton ülô. Hiába hernyózol virrasztó kézzel, Hasztalan öntözöl mindennap mézzel, Haszontalan porhanyítod köröttem a földet: Maradok én, Uram, a te hálátlan zölded! Akiért annyi verítéket ontál, Csak ilyen Uram ez a félszeg kontár. Igéid ellen kéreg a bôre. Jótét helyébe jót ne várj tôle. Jóakarat hiszen volna elég benne, Csak az akarattól akarás is telne! Egy akarás sarkába szegôdne a másik, Futná a vetéstôl egész aratásig! Ilyen ütôdött, Uram, szegény szolgád! Maga módján hiszen tevegeti dolgát, Kantározni, nekimenni nem is akad párja, Csak a dolog derekát már a jó égtôl várja. De hisz édes Uram, te vagy az az ég is. Te tudod, hogy akármilyen, tied vagyok mégis. Hozzád futok akkor is, ha a lelkem vádol. Langymeleget, Uramisten, ki ne vess a szádból! (Vigilia, 1965. 129-135.) ======================================================================== Nagy dolog a szeretet Nagy dolog a szeretet ,,Nagy dolog a szeretet'' -- írja Kempis Tamás. ,,Minden, amit tesztek, szeretetbôl történjék'' -- mondja Szent Pál (1Kor 16,24). És ugyanô: ,,mindennek a szeretetben kell meggyökerezve és megalapozva lennie'' (Ef 3,14). Ezekbe a gyökerekbe és alapokba szeretnék belenézni, megpróbálni tisztázni mivoltát, hogy azután kereshessük, hogyan tudjuk beilleszteni életünkbe. Két oldalról szeretnék feléje közelíteni. Szeretném megközelíteni a lélektan oldaláról az élményt, amit szeretetnek nevezünk; aztán vizsgálni, hogy mit mond róla a kinyilatkoztatás. Ha lélektanilag akarjuk elemezni a szeretetet, nagy mesterek gondolatai járnak elôttünk: Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás s a késôbbi nagyok, jeles modern filozófusok. De talán legnagyobb doktora a szeretetnek, mert legtöbbet látott benne és legtöbbet mond róla: Szalézi Szent Ferenc. Az ô nyomában és magunkba nézve próbáljuk elemezni ezt a legnagyobb emberi élményt. Mi a szeretet? A fenomenológiai elemzés számára ma is a legalkalmasabb kiindulópontnak kínálkozik Szent Tamás meglátása, amely szerint a szeretet valamiféle hajlás, odahajlás (inclinatio), valaminek odahajlása valamihez. Úgy is lehetne mondani, hogy vonzási viszony két valami vagy valaki között, kölcsönös vonzás és vonzódás. Ennek a vonzási viszonynak van egy elôfeltétele, amit Szent Tamás hasonlóságnak mond, Szalézi Szent Ferenc pedig megfelelésnek. Azok közt tehát, akik közt szeretet jöhet létre, elôzetesen valami megfelelésnek, egymásrautaltságnak kell lennie. Egymásrautaltság van például két hasonló gondolkodású ember között vagy az anya és csecsemôje között. Az egymásrautaltságnak mint elôfeltételnek megléte esetén szinte magától jön létre a szeretet elsô mozzanata, melyet a szeretet-élmény elemzôi tetszésnek szoktak nevezni. Ez a tetszés annyit jelent, hogy aki szeret, valami jót fedez fel abban, ami vele megfelelési viszonyban van. Jót lát benne értelme, amit modern kifejezéssel úgy mondunk, hogy értéket fedez fel benne. Aki gazdag, szép jellemet, vagy nagy tudást lát meg valakiben, annak az illetô is tetszik. Azt a szeretetet, amelyben ez a tetszés uralkodik, Szent Tamás a tetszés szeretetének nevezi (amor complacentiae). De ez csak kezdetleges formája a szeretetnek. Ebbôl indul ki a második forma, amikor vonzódni kezd az ember ahhoz az értékhez, amelyrôl úgy érzi, hogy az neki jó. Ezt már vágyó szeretetnek (amor concupiscentiae) nevezi Szent Tamás. Ami nekünk jó, az vonz bennünket. Vonzanak feléje ösztöneink; a csecsemô ösztöneit vonzza az a jó, amit édesanyjától kaphat. Vonzanak feléje érzelmeink, ahogy azt a férfi és a nô közti szeretet találkozásánál látjuk, ahol az érzelmet ragadja meg az az érték, amelyet a másikban lát. De értelmünket is megragadhatja, például az a tény, hogy valaki tudós, hogy értékes jellem. Ez a vágyó szeretet. A szeretet harmadik alapformája, mikor a lélek úgy érzi, hogy ô tud jó lenni annak, amihez vonzódik. Ezt többnyire jóakaró szeretetnek (amor benevolentiae) nevezik a hozzáértôk. A csecsemôt anyjához az vonzza, hogy ô jó neki; az anyát csecsemôjéhez, hogy ô jó annak. Ez is a szeretet egy formája, és itt is végig lehetne menni ösztönön, érzelmen, értelmen. Az anyát ösztön vonja csecsemôje felé, a szerelmes embert az érzelem, a nevelôi étosznak viszont értelmi jóakaró szeretet a lényege. A nevelô értelmileg is tudja, hogy ô jó a növendéke számára, és tudatosan is az akar lenni. A jóakaró szeretet Szent Tamás -- felsôbb fokon -- barátsági szeretetnek nevezi, magyar szóval jobb volna talán így mondani: adakozó szeretet. Ez a háromféle szeretet -- tetszés, vágyó és adakozó szeretet -- nem föltétlenül jár együtt mindig. Elképzelhetô ugynis, hogy a lélek megáll a tetszésnél, fölfedez egy értéket anélkül, hogy különösebben vágyódnék utána. Így vannak egyesek az esztétikai élvezettel. Az is lehetséges, hogy a lélekmozgás a vágyó szeretetnél állapodik meg, vágyódik az után, ami tetszik neki, amit a maga számára jónak érez, de nem jut el odáig, hogy ô is adni akarjon. Megtörténik ez nem egyszer egy férfi és egy nô egymáshoz vonzó szeretetében. A tulajdonképpeni szeretet ott kezdôdik, amikor az ember nemcsak részesülni akar, hanem adni is. Enélkül legföljebb játékról, flörtrôl vagy ösztönrôl van szó. A tökéletes szeretetben van tetszés az érték miatt, amit megszerettünk, vagy a baráti szeretetben van tetszés az érték miatt, amit megszerettünk, vagy benne vágyó szeretet is, mert érezzük, hogy jó nekünk a másik, de azt is tudjuk, hogy mi is tudunk és akarunk jó lenni hozzá. A szeretet akkor igazán tökéletes, ha fentieken kívül egy negyedik mozzanat is van benne: ha ez a hármas szeretés kölcsönös. A barátsághoz s a hitvesi szeretethez, a szeretet legmagasabb formáihoz, lényegesen hozzátartozik, hogy mindegyik fél tudja, hogy a másik fél részérôl is megvan a szeretet kölcsönössége. Mindez azonban voltaképpen csak kezdete annak az élménynek, amit szeretetnek nevezünk. A tetszés után kifejlôdô vágy, vagy a jóakarás megmozgatja a lelket, és elkövetkezik az akaratnak bizonyos mozgása. Szalézi Szent Ferenc írja a Theotimusban: ... a tetszésnek és szeretetnek a szeretett tárgy felé irányuló lendülete tulajdonképpen maga a szeretet, de úgy, hogy a tetszés a kezdet, a szív megmozdulása pedig, amely a tetszést követi, a valóságos igazi szeretet... A szív a tetszés hatása alatt kiterjeszti szárnyait, de a repülést a szeretet végzi. A szeretet nem más, mint a szívnek vonzalma, törtetése, igyekvése a jó felé. Milyen jó felé? A szeretet bizonyos egységre törekszik, kapcsolatba akar lépni szeretete tárgyával, együtt lenni, sôt eggyé válni vele. A csecsemô -- hogy a legösztönösebb példát vegyük -- a szájába veszi azt, ami tetszik neki, eggyé akar vele válni. Minden szeretet életközösséget akar. De nem akármilyen egységet, hanem ahol igazi a szeretet, ott a szeretet két tényezôje kölcsönösen át akarja hatni egymást. A jellem alakul a másik jellemhez. Ebbôl fakad például a nevelônek neveltjeihez való viszonya: a nevelô a maga egyéniségét akarja átadni annak, akit nevel, a nevelt pedig, ha ideálisan fejlôdött ez a viszony, igyekszik azt magába venni, hasonulni hozzá. Ez néha külsôséges, külsô szokások, esetleg furcsaságok utánzásában nyilatkozik, máskor lelkiekben. A lélek ilyenkor szinte kilép magából, belefelejtkezik a másikba. De a kétféle szeretet közt, a vágyó és adakozó szeretet közt a második a több és boldogítóbb. Efelôl már Aristotelésznek sem volt kétsége, Szent Tamás meg ezt mondja a Summa- ban: ,,A szeretet mivoltához jobban, elsôdlegesebben hozzátartozik a szeretés, mint a szerettetés.'' Mindenkinek megmondhatja saját tapasztalata: a boldogság, amely nincs másutt, mint a szeretetben, nem abban áll elsôsorban, hogy engem szeretnek, hanem abban, hogy nekem van kit szeretnem. Ez a lelke a szeretetnek: a legnagyobb élmény, amely az ember számára lehetséges, a legnagyobb emberi boldogság, annyira, hogy aki ezt meg nem érti, boldogtalan torzó marad ezen a világon, s voltaképpen nem is tudja, mi az boldognak lenni. Ezzel el is jutottunk a keresztény szeretet lényegéhez. Ha egy formulába kellene foglalni azt, amiben a kereszténység szeretet-tana leglényegesebben különbözik a pogány, elsôsorban a görög szeretet- tantól, azt kellene mondani, hogy ez annak éppen az ellenkezôje. A görög szeretet-fogalom vágy, sóvárgás, törtetés alulról fölfelé; a keresztény szeretet fölülrôl tart lefelé. Az értékesebb száll le a kevésbé értékeshez, az erôs a gyengéhez, a hatalmas a kiszolgáltatotthoz, az Isten, a Megváltó a bűnöshöz és vámoshoz. Aki több, az adja oda magát, Szent Pál szerint: ,,kiüresíti'' magát abban a tudatban, hogy akkor lesz gazdag, mert leginkább hasonlít szeretete az Istenéhez. Ez a keresztény szeretet lényege, ez a fölülrôl-lefelé való út, ez a miénk. A görög szeretet vágyó szeretet, a keresztény adó szeretet. Megtaláljuk ezt már az ószövetségben is. Az ószövetségben ott van a haragvó és bosszúálló Isten; de még ott is sokkal inkább a lehajló és megbocsátó Isten, aki ,,megbünteti ugyan az atyák bűneit harmad- és negyedízig'', de ,,megjutalmazza ezredíziglen azokat, akik szeretik'' (MTörv 5,9). Mikor a farizeus kísérti az Urat, azt kérdi tôle Jézus: ,,Mit olvasol a törvényben, mint fôparancsolatot? Ott van Mózes törvényében: Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedbôl; teljes lelkedbôl és minden erôdbôl'' (MTörv 6,5). A felebaráti szeretet parancsa is úgy, amint az Úr Jézus mondja: ,,...mint tenmagadat'' -- benne van az ószövetségben (Lev 29, 18), de a magyarázatból kiérzik az emberi íz. Például ahogy Hillel rabbi mondja: ,,Ami neked gyűlöletes, azt ne tedd felebarátodnak; ez az egész törvény, minden más csak magyarázat.'' Nagyon jellemzô ez a negatív beállítás. Az Úr Jézus megfordítja: ,,Amit akarsz, hogy tegyenek neked az emberek, te is tedd másnak'' (Mt 7,12). Az ószövetségben megvolt pontosan és szabatosan az Isten-szeretet és a felebaráti szeretet parancsa. Mégis az ószövetségi emberek áhítata elsôsorban nem a szeretet, hanem a törvény (,,igazság'') körül és a szertartások, áldozatok körül fejlôdött ki. Ez az ószövetségi teológia és erkölcs alapja. A szeretet valahogy a margón maradt, többé- kevésbé a közgondolkozáson kívül. A felebaráti szeretet szabatosan meg van parancsolva; de mindig csak a nép- és törzstestvért értették felebaráton. Az Úr Jézus viszont azt mondja: ,,Új parancsolatot adok nektek'' (Jn 13,14). Mennyiben új ez a parancsolat? Öt mozzanatot fedezünk föl rajta, ami újjá teszi. Így mindenekelôtt új már azért is, hogy a két parancsot, az Isten szeretetét és a felebarát szeretetét egybefoglalja: ez nem két parancs. Ugyanazzal a szeretettel szeretjük Istent és felebarátainkat. Azt írja Szent János: ,,Ha valaki azt mondja: szeretem az Istent, felebarátját pedig gyűlöli, az hazug. Mert ha nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát hogyan szeretheti? És parancsunk van, hogy aki szereti Istent, szeresse testvérét is'' (1Jn 4,20). A második újság: a szeretet motiválása, megokolása. Miért kell szeretnünk Istent és felebarátunkat? Mert az Isten szeret bennünket. Istenbôl indul ki a szeretet, Istenre való vonatkozással kell szeretni ôt is, felebarátainkat is. Isten atyánk, szeretni kell, mint az atyát szeretni kell gyermekeinek; szeretni kell egymást, mint testvéreket. Nem jutalomért, vagy bajban segítésért, ezek földi érdekek; hanem mert testvérek vagyunk. És szeretni kell felebarátainkat, hogy az Istent kövessük. Mikor a szeretet legnehezebb feladatairól szól az Úr Jézus, az ellenség szeretetérôl, üldözôk, rágalmazók szeretésérôl, azzal indokolja: ,,...hogy fiai legyetek Atyátoknak, aki a mennyekben van, és felhozza napját jókra s gonoszokra, és esôt ad az igazaknak és hamisaknak. Legyetek tehát tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes'' (Mt 5,45-48). Ezért is úgy kell szeretnünk egymást -- mert és ahogy az Isten szeret bennünket. ,,Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket' (Jn 13,34). Ez a mód és ez a minta: ,,Éljetek szeretetben, amiképpen Krisztus is szeretett bennünket'' (Ef 5,2). Harmadik újság az evangéliumi szeretetben az egyetemesség. Krisztus Urunk, mikor a szeretetrôl szól, tudatosan szembehelyezkedik a farizeusi tanítással: ,,Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: Szeresd felebarátodat s gyűlöld ellenségedet''. (Ez sehol sem mondatik Mózes törvényében; de mondták, tanították a farizeusok és a qumrániak.) ,,Én pedig azt mondom nektek...'' Az Úr világosan megmondja, hogy nincs határ; megmutatja ezt képben is, fogható módon, az irgalmas szamaritánusról szól: példabeszédben, a sebesültrôl, akin nem az ô népe és hittestvére segít, hanem a gyűlölt, félpogány szamaritánus. Ez az egyetemes szeretet mondatja Szent Pállal: ,,Nincs többé sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad; mindnyájan egyek vagyunk Krisztus Jézusban'' (Gal 3,28). A negyedik újság: ez az evangéliumi szeretet-törvény nem egy törvény a sok közül: ez a törvény. ,,Ezen függ az egész törvény és a próféták'' -- vagyis minden benne van. Errôl is szemléletes oktatást ad, amikor az utolsó ítéletet festi le, ahol egyetlen törvény alapján ítél: az irgalmas zeretet alapján. ,,A parancsolat egyetlen célja a tiszta szívbôl jó lelkiismeretbôl és tettetés nélküli hitbôl származó szeretet'' (1Tim 1,5). A szeretet az egész törvény. Ez persze nem jelenti azt, hogy a törvény nem kötelezô többé: az Úr Jézus megmondotta, nem azért jött, hogy a törvényt megszüntesse, hanem, hogy tökéletessé tegye (Mt 5,17), tökéletessé pedig éppen a szeretet teszi a törvény teljesítését: Hiszen aki igazán szeret, az magától értetôdôen cselekszi annak akaratát, akit szeret, hiszen adakozó szeretete éppen ebben nyilvánul meg legjobban. Szent Ágoston nagyszerű mondatát -- ,,szeress és tégy, amit akarsz'' -- így lehetne folytatni: ,,hiszen a szeretet éppen abban áll, hogy jót akarsz mindenkinek, Istennek akaratát, felebarátod javát''. Nincs többé hatszázegynéhány törvény. Ez a törvény: ,,A törvény teljesítése a szeretet'' (Róm 13,10). Végül -- és vallási életünk szempontjából talán ez a legjelentôsebb -- ez a szeretet-törvény követelés, feladat, program, mondhatnám norma, amely felé törekedni kell. Csupa olyan követelést állít fel, amelyek megvalósíthatatlannak látszanak: ,,Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok!'' Hát lehet ember olyan tökéletes? Bizonyára nem, de törekedni feléje lehet és kell -- amennyire telik tôlünk. Szeretni Istent teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl, teljes elmédbôl, minden erôdbôl -- az Úr szinte nem talált elég szót annak megéreztetésére, hogy egész lényünkrôl van szó. Azok a képek, amelyekbe az Úr a szeretet parancsát öltözteti, szintén ilyen mindenestôl el sem érhetô, eszmei jellegűek: ha valaki megüti a jobb orcádat, tartsd oda a balt, ha el akarják venni a tunikádat, add oda az ingedet is. Mindez keleti beszéd, túlzás, a szavakat nem szabad betű szerint érteni, de a tartalmat betű szerint kell érteni: a szeretetben nincs határ. Akármit tettél a szeretetben, még nem tettél nagyot: a szeretetben nincs mérték. Szent Bernát mondja: ,,A szeretet mértéke mérték nélküli''. Az Úr Jézus azt mondja: ezekre a dolgokra egész életeden át kell törekedned, egészen el nem érheted. Az a nagyszerű benne, hogy százszor újra meg újra kezdve, mindig elôbbre juthatsz. A szeretetet nem lehet túlozni. Lehet bűnt elkövetni azzal, hogy helytelenül szeretünk, de azzal nem, hogy túlzottan szeretünk. Ez a törvény hogyan illik bele a keresztény erkölcstanba? Evégbôl nézzük a szeretetet úgy, mint erényt. A kérdés voltaképp ez: hogyan értelmezi a szeretetet az Úr Jézus? Az evangéliumi tanítás szerint a szeretet mindenekelôtt erény, vagyis tulajdonképpen nem is az egyes cselekedetekrôl van itt szó, hanem egész magatartásunkról, életformánkról, habitusunkról. ,,Második természetünkké vált'' -- szoktuk mondani olyankor, amikor már könnyedén cselekszünk valamit, túl vagyunk a nehezén. Ide kell eljutni szeretetünknek. Persze, ezt nem érhetjük el másképp, mint egyes jócselekedetekkel, ez pedig nem születik meg küzdelmek nélkül. Az emberi természet az ôsbűn óta gyenge, tehát küzdenie kell a jóért. Ezért Krisztus követésének parancsa: ,,Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát'' (Mt 16,24). A szeretettel ellenkezô ösztönök (önzés, durvaság, irigység, erôszakosság stb.) megfékezése nélkül nem lehet eljutni a magasabb szeretethez. Ilyen szempontból a szeretet sohasem kész, vagyis sohasem lehet abbahagyni a törekvést megszerzésére. A szeretet állandóan fejlôdik. Szent Pál imádkozik hogy hívei fejlôdjenek a szeretetben: ,,Ezért imádkozom, hogy szeretetetek mindjobban gazdagodjék a megismeréssel, hogy tudjátok választani a jobbat...'' (Fil 1,4). Mindig jobbat, egyre jobbat -- nem lehet abbahagyni. Tiziano mondta, hogy egy képet nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Azt a remek festményt, amelyet a szeretet alkot, majd a halál pillanatában befejezni a nagy Mester; nekünk dolgoznunk kell rajta holtig. A szeretet a keresztény morális szerint természetfölötti erény, istenies erény, belénk öntött erény, azaz nem ember műve; Isten műve, Isten adja lelkünkbe. ,,A szeretet Istentôl van. Aki szeret, Istenbôl született, és ismeri az Istent'' (1Jn 4,7). Az Isten adja, a Szentháromság örök tevékenységében ez a Szentlélek szerepe. Szent Pál mondja: ,,Az Isten szeretete kiáradt belénk a Szentlélek által, aki nekünk adatott'' (Róm 5,5). Vagyis a szeretet: kegyelem. Azt ne gondolja valaki, hogy akkor neki nem is kell tennie semmit sem a szeretet megszerzésére. Tennünk bizony kell, amennyi telik tôlünk, de amit magától tehet az ember, az kevés. Isten azonban megtoldja, amit a természet segítségével az ember létrehoz. Schütz Antal hasonlata szerint olyan a természetes és természetfölötti erény bennünk, mint a fa, amelyet lsten beojt természetfölötti ojtvánnyal. A beojtás után is ápolni, cselekedni, dolgozni kell rajta, mint a beojtás elôtt. Ha szeretetre törekszem, mindent meg kell tennem, ami tôlem telik. Akkor fog Isten megsegíteni. Elébe kell dolgoznom, és vele együtt kell dolgoznom. Az Úr Jézus szava szerint a szeretet a lényeg. Ezen függ az egész törvény. A szeretet maga a keresztény tökéletesség. A keresztény tökéletesség nem több és nem kevesebb, mint szeretet. ,,Isten kiválasztott bennünket, hogy szentek és szeplôtelenek legyünk a szeretetben'' (Ef 1,4). Szent Ágoston mondja: ,,A Szentírás semmi mást nem parancsol, csak szeretetet''. Kimutatja, hogy minden erény visszavezethetô a szeretetre; ehhez teszi hozzá a sokat idézett mondatot: ,,Szeress -- aztán tégy, amit akarsz.'' A szeretet úgy, amint a keresztény gondolatvilágban és erkölcsben szerepel, azon túl, hogy örök boldogságunknak és a földinek is feltétele, feltétele annak is, hogy emberi módra tökéletesen ki tudjunk fejlôdni. Az embervolt nem tud bennünk teljesen kibontakozni másként, mint a szereteten keresztül. A szeretet kinyitja az embert. Amíg az ember nem szeret, addig be van börtönözve az önösség börtönébe, és bizonyos fokig irreálisan áll szemben a világgal. Minden nagy szeretet egy újjászületés: mássá lesz az ember, kinyílik a szeme, ha megismer valakit, akit igazán szeret, ha megismer egy eszmét, amelynek odaadja magát. Más ember lesz, megéli a valóságot. Akkor lesz az ember reális, igazi emberré, ha ezen túl fölfedezi a mi-t. De ehhez hozzá kell tenni a keresztény tapasztalatból még valamit. Föl kell fedeznie, hogy az én és a te mögött, a ,,mi'' mögött is ott áll az Isten. Én, a felebarát és az Isten. Ez a teljes emberség hármassága. Hányszor látjuk, hogy egy fiatalemberben föllobban egy nagy szerelem. Hogy nô ki a lelke, mintha májusi esô öntözte volna meg a kertet! Feltámad az érzékenység és fogékonyság a másik érdekei és érzékei iránt. Érzékenység a szeretettel és fogékonyság más értékekkel szemben: művészettel, zenével, a természet szépségével szemben. Közrehat abban, hogy akiknek soha sem volt szemük a széphez, nem tudtak élvezni zenét, művészetet, egyszerre meglátják a természet szépségét; a művészet szépségét. A szeretet kineveli a lélekben azt a képességet amely az érzékek valóságán túl lévô valóság felé nyitja meg az utat. Ahogy Szent János mondja: ,,Aki szeret, az ismeri az Istent'' (1Jn 4,9). És: ,,Mi megismertük és hittünk a szeretetben'' (1Jn 4,16). A hithez is kell a szeretet. Nem tudunk hinni, míg be vagyunk zárva magunkba. A hit a nyitott lélekben születik, és a lelket a szeretet nyitja ki. Az ember sok dolgot meg tud érteni, de eljutni az egész hithez -- ez nincsen szeretet nélkül. Guardini szép könyvében, amely az Úr Jézusról szól, a megtestesülés titkáról elmélkedvén elmondja: milyen érthetetlen ez, milyen egészen elkápráztató, hogy lehet ezt érteni?! Egyszer egy barátjával beszélgetett errôl és az azt mondta: ,,A szeretet cselekszik ilyen dolgokat! Soha emberi nagy dolog nem jött létre pusztán gondolkozással. Ahhoz mindig kellett a szív és annak szeretete.'' ,,Ubi caritas et amor, Deus ibi est'' ismétli egy ismeretlen 5. századi költô himnuszának refrénje: Minket itt Krisztus szerelme összegyűjtött. Örvendezzünk és ôbenne vigadozzunk. Féljük azért s szeressük az örök Istent És egymást is megszeressük tiszta szívbôl. Hol szeretet s irgalom van, ott az Isten. Akiben szeretetet nincsen: semmi sincsen. Ködben ül az s árnyékában a halálnak. Mi tehát szeressük egymást, s nappal járjunk, Világosság fiaihoz amint illik. Hol szeretet s irgalom van, ott az Isten. Szeretet a legnagyobb jó, legnagyobb kincs, A parancsok teljessége mind ezen függ. A szeretet tölt be új és régi törvényt. Magas mennybe a szeretôt elsegíti. Hol szeretet s irgalom van, ott az Isten. (Vigilia, 1962. 193-198.) ======================================================================== Szeretet az Isten Nagy dolog a szeretet ,,Isten elôbb szeretett minket'' (1Jn 4,19). Szalézi Szent Ferenc azt írja, hogy az ember Isten iránti szeretetének keletkezését is, növekvését is, tökéletességét is egyedül Istennek az emberhez való szeretetébôl merítjük. Az Isten szeretetének tanulmányozása azt kívánja tôlünk, hogy valamiképpen megpróbáljunk belenézni az Isten belsô életébe. De hogyan lenne erre képes az ember -- a mi gyarló emberi eszközeinkkel, emberi értelmünkkel, amely oly mérhetetlenül messze van az isteni valóságtól? Az isteni valóságtól, akirôl azt mondja az apostol, hogy ,,megközelíthetetlen fényességben lakozik'' (1Tim 6,16). Csak emberi módon férhetünk hozzá: emberszabású gondolatokkal, antropomorfizmusokkal. A teológia azt tanítja, hogy minden, amit az Istenrôl mondani tudunk, csak hasonlat, analógia. ,,Analógia entis'' (létanalógia) a szakkifejezése ennek: semmi sincs úgy az Istenben, ahogyan mi mondjuk; minden szavunkat úgy kell érteni, hogy van valami az Istenben, ami -- végtelenül megnagyítva -- olyasféle, mint az, amit az emberben szeretetnek, bölcsességnek, jóságnak, irgalomnak mondunk. Ezért van bizonyos jogosultsága annak, hogy képben gondolkozzunk Istenrôl, és bízhassunk abban, hogy valamit mégis tudunk mondani, ami, ha nem is úgy, de olyanféleképpen van a valóságban is. Az egyik, ami erre följogosít bennünket, az, amit úgy szoktak mondani, hogy az ember ,,szívébe van írva''. Vannak bizonyos egészen elemi, alapvetô dolgok Istenre vonatkozólag, amik mindig és mindenhol benne voltak az embernek Istenrôl való gondolatában. Érdekes kísérletet tesz Huxley ezeknek az alapvetô, legáltalánosabb Isten-gondolatoknak összeszedésére Örök bölcselet című könyvében. Kimutatja, hogy ahol ember volt és amikor ember volt, Istenre vonatkozólag bizonyos alapvetô tételekben mind megegyezett. Részletekben, formákban már nem, de néhány tételben igen: hogy van valami isteni valóság, hogy az ember lelke ezzel az isteni valósággal összefügg, hogy az erkölcs attól függ: egyezik-e valami ezzel az isteni valósággal vagy nem: ezekben az alaptételekben Huxley szerint egységes az emberiség. Honnan van ez így? -- erre elégtelen minden emberi magyarázat. Ennek a néhány alapvetô tételnek valami kitoldását, gazdagodását kapjuk a misztikus élmény különös tényében. És itt nemcsak katolikus és keresztény misztikára gondolok, hanem mindenféle, zsidó, mohamedán, indus misztikára is. Ahol ember van, megvan a misztikus élmény is. És szerintem lehetetlen, hogy ne legyen emögött valami valóság, különben nem tudom megmagyarázni az azonosságot. Azok közül, akik újabban foglalkoztak filozófiailag e ténnyel, Bergson azt mondja: a misztikus élményben az emberi megismerések legmagasabb formáját kell látnunk. És itt van az érdekes: az ember szívében ugyanazok a gondolatok kerülnek elô, ha Istenre néz, mint amiket az Isten kinyilatkoztatott magáról. Ne essünk tévedésbe: ez a kinyilatkoztatás is emberszabású szóval jut el hozzánk. Isten sem tud, vagy nem akar az embernél másképp beszélni, mint emberi nyelven. A szent szerzôk is kultúrán, nyelven, gondolkodáson, műfajokon keresztül, mindenképpen emberi módon szólnak. Minden gondolatuk az Istenrôl emberszabású. De ha figyelembe veszem, hogy ezek a gondolatok az én értelmemnek nem mondanak ellent, hogy ezek az antropomorfizmusok, hasonlatok, analógiák a kinyilatkoztatásbeli, mintegy Istentôl hitelesített hasonlatok, mégis csak megállapíthatok Istenrôl néhány tételt. S utána mindjárt megkérdezhetem: mit tudok ilyen értelemben Isten szeretetérôl? A teológia és filozófia ilyen nyomokon indul ezekre az alapokra építik rá meditációikat és saját magyarázataikat. Ezeket a gondolatokat az Isten belsô életérôl leginkább szeretet-centrikusan és legtermékenyebbül Szalézi Szent Ferenc fejtegeti a Theotimus-ban; valójában Duns Scotusnak, a nagy skolasztikusnak, Szent Tamás ifjabb utódjának és bizonyos értelemben filozófiai ellenlábasának gondolata, aki nem Aristotelészre támaszkodik, mint Szent Tamás, hanem Szent Ágostonra és Platónra. Az elsô gondolat, amelybôl Szalézi Szent Ferenc kiindul: az Isten mindenestül egy és egységes, nincsen benne külön lényeg és tulajdonságok, nincs benne sokféleség, csak mi beszélünk róla különbözô szavakkal, különbözô kifejezésekkel. ,,Eszünk gyenge ahhoz - - írja Szent Ferenc --, hogy Isten végtelen tökéletességének kifejezésére gondolatot tudjon formálni, hogy ez a gondolat a maga egyszerűségében teljesen és határozottan felfogja és megkülönböztesse egymástól az isteni tökéletességet. Ezért kell különbözô szavakat és kifejezéseket használnunk, ha Istenrôl beszélünk. Azért mondjuk róla, hogy bölcs, mindenható, igazságos, szent, végtelen, halhatatlan, és igazat mondunk. ô mindez együttvéve, sôt még több ennél. Sohasem foghatjuk fel az Istent, mert Szent János szavai szerint nagyobb, mint a mi szívünk.'' Ezt az egységes, egyszerű valamit, ami az Isten, hogyan tudjuk olyan szóval megnevezni, amely megfelel a valóságnak? Szent Ferenc válaszol Szent Jánosra hivatkozva. Szent János mondja: ,,Isten a szeretet'' (1Jn 4,16). Az elôbbiek alapján tehát: azt mondhatjuk, hogy Isten mindenestôl a szeretet. A harmadik pillér, amelyre fölépíti gondolatmenetét, Szent Pálnak a kolosszeiekhez írt levele: ,,ô (ti. az Úr Jézus Krisztus) a láthatatlan Istennek képmása, elsôszülött minden teremtmény elôtt, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok... minden ôáltala és ôérette teremtetett. ô elôbb van mindennél, és minden ôbenne áll fönn... ô a kezdet'' (1Kol 15-17). Ezekre a pillérekre építi föl a következô gondolatmenetet: Isten szeretete mintegy négyes ütemben bontakozik ki és szórja szét magát a mindenségben. Az elsô ütem: Mit szeret az Isten? Önmagát, mert kívüle nincs más: minden, ami szerethetô, ami érték: ô. Ez a Szentháromság életére vet világot. A második ütem: Isten szeretete olyan gazdag, és olyan dúsan akarja kifejteni magát, hogy magán kívülre is kiárad. Akar olyan teremtményt, amellyel tökéletes személyi viszonyba léphet, valakit, aki fel tudja fogni Isten szeretetét és isteni tökéletességgel tudja viszonozni. Ez az Istenembernek, a megtestesülés titkának értelme. Az Úr Jézus személyében, az ô emberi természetében az isteni személy lesz emberré: noha teremtmény, isteni szeretettel szereti az Istent. Ez a teremtés értelme -- mondja Szalézi Szent Ferenc. Csak azután következik logikailag, hogy teremt az Isten angyalokat és embereket, hogy mintegy ne legyen egyedül a szeretô teremtmény -- azután az ember szolgálatára a többi létezôket, állatot, növényt, tehát a világmindenséget. (Természetesen nem arról van szó, hogy idôben ilyen egymásutánban teremtôdtek a dolgok. Istennél nincs idô, tegnap és ma, ô végtelen jelenben él. Ez csak az emberi megközelítés számára, logikai sorrend.) Mit szóljunk ehhez az elmélethez? Bizonyítani nem lehet, -- hogyan bizonyíthatnók? Lehet elfogadni, vagy el nem fogadni. Bizonyos azonban, hogy nagyszerűen egyezik a Szentírással ez a krisztocentrikus világkép. Ha az ember ismeri Szalézi Szent Ferenc gondolatvilágát, látja, milyen életfelfogás és életforma épül erre az alapgondolatra. A keresztény szemléletben az egész élet az istenszeretetre koncentrálódik; ugyanakkor azonban teljes lelki szabadság és nyíltság is következik ebbôl a világ értékeivel szemben. Ez a világ Isten szeretetének tárgya; azért jött létre, mert Isten szeretett, hogy az Isten szerethessék. Ezt a látható, érzékelhetô világot avatta föl istenivé, isteniessé az Úr. Itt le van gyôzve egyszer s mindenkorra minden sötét gnózis, manicheizmus, minden világmegvetô felfogás. Optimista és aktív álláspontot követel a profán világ értékeivel szemben is. Azonban e mellé a nagyszerű szeretet-centrikus teológia mellé egy hasonló filozófiai rendszert is el tudunk helyezni. Az imént említett Bergson-féle filozófia gondolatvilága ilyen. Utolsó nagy művében: A vallás és az erkölcs két forrásáról, végsô szava az, hogy a filozófus, ha a végsô dolgokkal foglalkozik, nem mellôzheti a misztikus élménybôl fakadó tapasztalatokat. Erre építi rá a maga gondolatát, aminek lényege ugyanaz mint Szalézi Szent Ferencé: a teremtés Istennek nagy vállalkozása, hogy szeretetre alkalmas lényeket hozzon létre. Az egész fejlôdés arra való, hogy olyan lények jöjjenek létre, akiket szerethet, akik be tudják fogadni és viszonozni is tudják szeretetét. De hát szerethet-e Isten bennünket, teremtményeit, embereket? Nem gôg és felfuvalkodottság kellene ehhez, hogy azt gondoljuk: Isten, a végtelen nagyság, törôdik velünk és szeret! Szánalmas antropomorfizmus van ebben az ellenvetésben, mert emberi méreteket próbál Istenre alkalmazni. Kicsi és nagy -- emberi értékelések. Az Istenhez viszonyítva a végtelenül nagy is kicsiny. Egy hasonlat talán megvilágítja ezt. Gondoljunk egy nagy művészre, aki nagyot alkot; a nagy alkotásban egy akármilyen kicsiny mondat; egy jelzô, egy akkord, egy rím, egy színfolt is mérhetetlenül fontos neki. Aki tökéleteset akar alkotni, annak érzésében nincsen kicsiny és nagy. Az is szánalmas gondolat, hogy valami ,,tehetetlen férgek'' volnánk. Nem vagyunk azok: Isten saját képére teremtett, tehát valamiképp isteniek vagyunk. Krisztus éppen ezt a mi természetünket vette föl és ebben élt, tehát nincs jogunk lenézni ezt. Isten atyámnak mondja magát, nekem akarja adni magát, részesít látásában és bírásában. Ha van emberben végtelen öntudat, akkor ez az öntudat az. Nem semmi vagyok: végtelen öntudatú lélek vagyok. Természetesnek találom, hogy Isten szeret, hiszen ezért teremtett. A Bölcsesség könyve (11,25) mondja: ,,Mert szereted mindazt, ami van; semmit sem utálsz abból, amit alkottál.'' Ha utálta volna, nem alkotta volna. A művész szereti alkotását. Milyen szeretettel szeret az Isten? Keresem a hiteles hasonlatot. Szeret-e az Isten tetszési szeretettel? Nem tudok felelni hiteles hasonlat nélkül. A Bölcsesség könyve Istent a mindenség művészének, a szépség szerzôjének mondja. Azt mondja a Bölcsességrôl: a teremtéskor gyönyörködött, nap-nap után játszadozott a föld kerekségén (Bölcs 7,21; 13,3; 8,29-31). Ezt a gondolatot a szentatyák sem félnek fölkapni. Nüsszai Szent Gergely az embert a teremtés nagy műalkotásának fogja fel. Szent Ágoston mondja: a világfolyamat ,,szépsége úgy hat ránk, mint valami hatalmas költemény, amelyet egy megnevezhetetlen énekes dalol''. A szerencsétlen életű nagy svéd költônek, Strindbergnek Kék könyvében láttam egyik oldalon egy képet. Fotográfia: a Kordillerák egyik kanyonja; a másik oldalon két sor: ,,Ki építette ezt? Mert azt csak nem lehet nem látni, hogy építve van!'' Isten, ha művész, művészszemmel nézi a teremtést. A műalkotó, ha tökéleteset alkotott, önmagát is szereti benne, de tárgyivá lett önmagát önzés nélküli tetszéssel nézi és örül neki. Isten örül alkotásának és szereti azt, tetszés-szeretettel. Az Isten szeretetérôl írt remekek közül való Prohászkának Élô Vizek Forrása című könyve. Egyik legszebb fejezete, ahol Szent Gertrúd nyomán ,,a mindenség érzelmeivel'' próbálja Isten művészszeretetét és örömét közelhozni. ,,Isten örül -- írja -- fönséges, megfoghatatlan örömmel örül műveinek és Önmagának, saját titokzatos lényének; és szépségével eltelten léte a mindent átjáró, szenvedélyes örvendezésnek szüntelen himnusza. Ez az öröm elömlik az egész teremtésen, ez az öröm a mindenségre árad, s a Szentlélek beleénekli az emberszívbe. Tágítsuk ki emberszívünket e végtelen leheletek befogadására. Meg kell éreznünk, hogy azért ujjong az ég, s ezért van telítve a föld gyönyörűséggel. Ezért lép ki partjaira a tenger, ezért örvend a mezô, s az erdônek minden fája, mikor az Úr arcának fényességét tükrözi a komoly bükkök, a fehérkarú nyírfák és az izmos tölgyek ölelkezô erejében.'' Lehet-e Istenben vágyó szeretet, kapó szeretet? Kaphat-e az Isten önmagán kívül mástól, teremtménytôl? Nincs semminek híjával. Ha el lehetne is képzelni, hogy valaminek híjával van, csak ô adhatná magának, a Szentháromságon belül. Vágyszeretetrôl földi értelemben nem lehet itt szó. De azért valamiféle kapó szeretet mégis csak van Istenben irántunk. Nem mondaná különben, hogy gyönyörűsége az emberek fiaival lenni: ezt a gyönyörűségét mégis csak valamiképpen ,,kapja'' az embertôl. Szalézi Szent Ferencnek van egy merész és megkapó eszméje: ,,kölcsönös tökéletesítés'' gondolata uralkodik Isten és ember között. ,,Nem úgy kell ezt érteni -- írja --, mintha Isten valami tökéletességet nyerhetne az embertôl, hanem, hogy az embert semmi sem teheti tökéletessé, csak az isteni jóság. Ebbôl folyik, hogy az isteni jóság nem talál alkalmasabb tárgyat, amelyen tökéletességét külsôleg is kifejezhetné, mint emberi voltunkat: ez nagyon rászorul a jóságra, de egyszersmind megvan a szükséglete és képessége a jó befogadására. Az isteni jóság pedig végtelenül nagy és megvan benne a hajlandóság, hogy jóságát közölje. Pedig nincs a szűkölködôre nézve kedvesebb, mint a szíves bôkezűség, és viszont semmi sem kedvesebb a bôkezű adakozóra nézve, mint a szűkölködô szegénység. Minél nagyobb valakiben a bôkezűség, annál nagyobb a hajlandóság annak kiárasztására és közlésére. Minél nagyobb a szűkölködô szegénysége, annál nagyobb vágyakozással kíván részesülni a jóban, hasonlóan az üres edényhez, amely megtöltésre vár. Tehát szívesen ,,és mohón közelednek egymáshoz, egyrészrôl a bôkezűség, másrészrôl a szűkölködés, olyannyira, hogy alig lehet eldönteni, melyik merít ebbôl nagyobb megelégedést: vajon a bôvelkedô, és önmagát kiárasztó és közlô jóság-e, vagy a szükség, amely kapni akar a jóból, hogy vele beteljék. Legföljebb az Üdvözítô hatása dönti el ezt a kérdést, aki így szól: Nagyobb boldogság adni, mint kapni (ApCsel 20,35). Az isteni jóságnak tehát sokkal nagyobb az öröme, ha kiáraszthatja kegyelmeit, mint aminô a miénk, amikor azokat elfogadjuk.'' De más módon is kapott valamit az embertôl az Isten, mikor mint ember lépett fel az Úr Jézusban. Az Úr Jézus vágyó szeretettel is szerette édesanyját, nevelôatyját, barátait, Máriát és Mártát, Lázár házát. ,,Vágyva vágytam ezt a húsvétot veletek elkölteni'' -- mondja (Lk 22,15). Az istenemberi vágyszeretetnek talán legnagyobb történelmi pillanata a Getszemáni-kertben volt, amikor nem teljesült ez a vágya. Amikor hívta volna barátait, rá lett volna utalva szeretetükre, -- és azok aludtak. De az igazi, a fô, az istenibb isteni szeretet mégis csak Istennek adakozó szeretete. Hogyan adakozik Isten szeretete? A kinyilatkoztatásból világos elôttünk: háromféle módon. Mint teremtô, mint megváltó, mint megszentelô szeretet. Teremtô szeretet. Keresem az emberi hasonlatot, a hiteles hasonlatot. Már láttunk egyet, ami a Teremtôre vonatkozott: Isten mint művész. Egy másik, még termékenyebb hasonlata az evangéliumnak Istenrôl, hogy ô atya. Isten teremtô szeretete atyai szeretet. Vagyis van valami végtelen nagy dolog az Istenben, ami olyanféle, mint az emberben az atyai szeretet. Jogunk van -- Krisztus Urunk példájára -- az atyai szeretet vonásait átvinni az Istenre. Az atya mindenekelôtt azért szeret, mert ô atya. Ez nem függ a gyermektôl; az lehet csúnya, gyenge, elmaradt: legföljebb még gyengédebben szereti. Nem függ a gyermek érdemességétôl; hogy megjavul-e, vagy nem. A tékozló fiútól nem vesz atyja ígéreteket, nem kíván elégtételt, hanem nyakába borul, és leöleti a kövér tinót. Az atyai szeretet önmagából az atyaságból fakad és nem a gyermek szeretetébôl. Fáj neki, ha gyenge, hibás, bűnös az ember, talán haragszik is érte, persze ez is vastag antropomorfizmus! --, mégis szereti. Az atyai szeretet egyszerre kemény és gyengéd. Nemcsak szigorú, de azért nem is szentimentális. Hosszan türelmes, de elôbb-utóbb le is sújt; ha úgy viselkedik a gyermek, hogy megérdemli, jutalmaz is; ha megtér, megbocsát neki. Nem célja a büntetés, sem a jutalom. Javát akarja, de nem a most-ra, hanem a jövôbe nézve. Növelô szeretet az atyai szeretet. Úgy néz a gyermekre, hogy az nôjön, gazdagodjék tudásban, kedvességben, jellemben, emberi értékekben. Örülni is tud, a legkisebb haladáson is. De szeretné, hogy ne maradjon kicsiny; úgy csoportosítja körülményeit, hogy tökéletesedhessen. Felsôbbrendű szeretet az atya szeretete; nem olyan, amilyennek a gyermek szeretné, hanem amilyen igazán jó annak. Sok minden történik, amit a gyermek a maga részérôl meg nem érthet mi sem érthetünk mindent az Isten részérôl. A beteg gyermek talán sír, talán tombol az orvosság vagy a kezelés miatt -- mégis az jó neki, csak ô nem tudja. Az atyai szeretet és az anyai szeretet -- az Isten részérôl nem lehet ezt a kettôt különválasztani -- a tôle kitelhetô legnagyobb szeretet. Isten adakozó szeretete a szeretet legnagyobb foka. ,,Kiüresíti önmagát'' (Fil 2,7). Önmaga képmását, a legnagyobbat, Fiát adja nekünk. Fia pedig a legnagyobbat, amit mint ember adhat: ,,életét adja barátaiért (Jn 15,13). Életét adja: ez már a megváltó szeretetre utal. Mi a megváltó szeretetet Isten részérôl? Szent János így magyarázza: ,,Abban nyilvánult meg az Isten szeretete irántunk, hogy az ô egyszülött Fiát küldötte Isten a világra, hogy ôáltala éljünk. Ebben áll a szeretet: nem mintha mi szerettük volna az Istent, hanem mivel ô elôbb szeretett minket és elküldötte a ô Fiát engesztelésül a mi bűneinkért'' (1Jn 4,9- 10). Hogyan történt ez? Schütz Antal nagy dogmatikájában rámutat, hogy éppen a megváltás természetérôl, igen kevés a hiteles egyházi tanítás; itt inkább a teológusok különbözô gondolatai versengenek egymással. Ugyancsak ô mutat rá, hogy a legelterjedtebb elmélet mennyire magán viseli a rómaiak jogászi gondolkodásának és a fiatal germán népek gondolkodásának (becsület ,,Sühnegeld'') jegyeit. Itt is csak hasonlattal szólhatunk, mint mindenben, amit Istenrôl mondunk. A Szentírás, mikor keressük a megváltói szeretet mivoltát, megint egy ilyen hiteles, hasonlatot ad nekünk: ,,Barátaimnak mondalak titeket'' (Jn 15,19). A baráti szeretet vált meg bennünket. Barátaiért adta oda magát. Értünk adta magát, mindenekelôtt, hogy megváltson bennünket a bűntôl. És, hogy megváltson minket a szenvedéstôl. De hát megváltott? Nem szenvedünk azóta is, most is? Nem vette el rólunk a szenvedést. Továbbmegyek: nem is magyarázta meg. Nem adott elméleti magyarázatot. Kérdezem: mire is ment volna ilyennel a szenvedô ember? Nem elméletet adott; mást adott, többet. Életével mutatta meg, halálával, szenvedésével mutatta meg, hogy mi a szenvedés értelme. Okát, a bűnt; célját a megváltást; mivoltát az engesztelést; egyetemességet: értem, értünk, mindnyájunkért. És nem magyarázta meg. A szenvedés Isten titka, nem lehet megmagyarázni. A kereszt titkára mutatott rá: ,,Nem tudtátok-e, hogy ezeket kellett szenvednie és úgy menni be az ô dicsôségébe?'' (Lk 24,26). ,,Kellett''. Miért? ô tudja; nem mondta; nem tudom: érzem. ,,Bizony mondom nektek a mag sem hoz termést, ha meg nem hal'' (Jn 12,24). Miért kellett meghalnia, nem tudja senki, titok. A kereszt titok, a szenvedés titok, titok is marad. Miért kellett így lennie, ember meg nem érti. ,,Kell''; így kellett lenni. Miért kellett egyáltalában a Krisztusnak ennyit szenvedni? Nem válthatott volna meg szenvedés nélkül, vagy legalább kevesebb szenvedéssel? Prohászkának van egy mélységes gondolata: a kôszenet nem lehet gyufával lángra lobbantani, tüzet kell alá rakni. A mi szívünket sem lobbanthatta lángra egy gyufaszál, nagy tüzet kellett alá gyújtani. Talán ha így látjuk szenvedni az Istent, ráébredünk, hogy tisztulnunk kell. Élettel, nem elmélettel magyarázza a szenvedést, és ezzel meg is enyhíti. Mert mivel enyhíti az ember a legjobban mások szenvedését? Ha vele szenved; ezt a tanítást megértik az emberek. A vértanúkra gondolok, akik szenvedtek, mégis boldogok voltak, mert Krisztusért, Krisztussal szenvedtek. Gondolhatunk azonban hozzánk közelebb álló példákra is. Egy halálos ágyhoz lépek oda lélekben. Kedves unokaöcsém és barátom, a fiatalon meghalt költô, Harangi László halálos ágyához, aki igen nagyon szenvedett. Amikor próbáltam neki mondani, hogy kire gondoljon, ô azzal a kevés erôvel, amije még volt, a feszületre mutatott; s csak alig tudta suttogni: ,,ô is.'' És mosolygott. Nem enyhült meg fizikailag, mégis megenyhült valamiképp. Egy másik ágyra, egy édesanyáéra emlékezem, gyermekét akarja a világra hozni. Kérdik tôle: nem sokallja-e még a kínt? ,,A világért sem -- feleli --, semmiért a világon oda nem adnám ezt a szenvedést.'' Egy földi lény is képes erre. Hát Isten hogyne vállalta volna a szenvedést, érettünk! És van a kereszt titkának egy végsô csúcsa is; aki oda fel nem jutott, nem érti a Krisztust és szenvedését sem: a szenvedés mint engesztelés. Engesztelést vállalni a rosszért, a bűnért, másokért -- ez a megváltó szeretet legmélyebb mélysége. Egy édesanya azt kérte Istentôl éveken át, adjon neki sok és hosszú, fájdalmas betegséget, hogy még itt a földön levezekelje bűneit. Mikor halálos ágyán figyelmeztették, hogy ô kérte ezt annak idején, elmosolyodott és egy téves úton járó fiának nevét mondta: ,,Érte ajánlom fel.'' Egy ember, aki megértette a kereszt titkát. Mitôl vált meg bennünket az Úr Jézus? A bűnön és a szenvedésen kívül mindattól a következménytôl, amely az eredeti bűn nyomában jár; az emberi gyengeségektôl. Mindazt, ami az emberben és az embernek rossz, felsorolhatnánk itt. Megváltott a magánytól, mert mióta Krisztus a földön járt, nincs az ember egyedül. Akit mindenki elhagyott, annak is tudnia kell, hogy nincs magában. Megvált a céltalanságtól. Hány ember van, akinek földi értelemben nincs miért élnie, elpusztult mindene. Mióta Krisztus itt járt, nincs céltalan élet: mindenki azért él, hogy üdvözüljön és másokat üdvözítsen. A viszonylagosságtól. Ennek a századnak és a múlt századnak tudománya kiábrándította és megtanította az embert arra, milyen viszonylagos minden emberi gondolat, emberi értékelés. Egyik kor, egyik tudomány, egyik műveltségi fok, életforma így, a másik úgy vélekedik -- ma így, holnap amúgy, holnapután megint másképp. Tolsztoj mondja: nekünk keresztényeknek van egy biztos próbakövünk arra, mi a jó, mi a rossz, mi igaz, mi tévedés: az evangélium. Azóta a keresztény ember számára nincs erkölcsi relativitás. Csak egy nagy emberség, az istenemberi valóság van. Megvált bennünket a belsô ellentmondásoktól, azoktól a belsô harcoktól, amelyeket a római levél (7, 15-25) olyan csodálatosan ír le, a kettôs törvény alól: ,,Ki szabadít meg ennek a halálnak testétôl? Felelet: ,,Az Isten kegyelme, a mi Urunk Jézus Krisztus által.'' Megszabadít, csak bele kell kapaszkodnunk. Kegyelem -- ez a szó rámutat az adakozó szeretetnek harmadik módjára, a megszentelô szeretetre. A megváltás szerezte meg nekünk a kegyelmet, amely megszentel. ,,Megmosattatok, megszentülést nyertetek és megigazultatok a mi Urunk Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által'' (1Kor 6,11). Keresem a megszentelô szeretetre a hiteles hasonlatot. Azt hiszem, legjobb, ha folytatjuk a barát-hasonlatot. Hogyan emeli fel az igazi barát a barátját, hogyan teszi egyre különbbé? Mindenekelôtt példájával, egyéniségének kisugárzásával, de szavával és tanításával is. Az evangéliumban Krisztus Urunk hiteles szavai szentelnek meg bennünket. A barát, amennyire rajta áll, úgy iparkodik alkalmazni a körülményeket, hogy barátja általuk egyre különbbé váljék; elhárít útjából akadályokat, segíti, amennyire lehet. Az Úr Jézus Krisztus is úgy intézi életünk sorsát -- a külsô körülmények, a környezet, az emberek, az események az ô kezében vannak --, hogy mi általuk nôhessünk, megszentelôdjünk. Még halálunk körülményeit is úgy választja meg számunkra, ahogy a megszentelôdésünkre a legjobb. A barát, ha meg kell halnia, legszívesebben meghosszabbítaná az életét, hogy itt maradjon barátjával. Krisztus meghosszabbította magát: az egyház a Krisztus meghosszabbítása. Hogy mindennap érintkezhessünk vele, az Eucharisztiához hív. Azt is megteszi a haldokló barát, hogy gondoskodik maga helyett másról, aki szeresse barátját: Krisztus elküldi a ,,vigasztalót'', a Szentlelket, aki lelkünkben ,,kimondhatatlan sóhajtásokkal'' (Róm 8,26) tesz bizonyságot értünk. Végtelenségig lehetne folytatni azokat a szent hasonlatokat, amelyek belevilágítanak Isten szeretetébe. Ez a szeretet itt van, benne élünk. Egy laboratóriumban jártam egyszer: egy tudós, aki a kozmikus sugárzással foglalkozott, bemutatta nekünk gépét, és megértettem, láttam, hogy ott, ahol vagyok, szüntelenül sugárzáporban állok és járok. Az emberek nem tudják, hogy állandóan a világmindenségbôl jövô sugárzáporban járnak. Ilyen kozmikus sugárzás a megszentelô szeretet: a Szentlélek sugaraiban járunk. Az Isten megszentelô szeretetének ez a legfôbb, számunkra legdöntôbb mozzanata. Itt, ahol vagyok, elöntenek ezek a sugarak. Figyelek-e rájuk? Ahol állok, ahol járok, állandóan árad belém a kegyelem: közreműködöm-e vele? Nem valami rendkívüli dolog ez: a természetfölötti élet a hűséges lélekben lassan természetté, állandó lelki habitussá válik. Teremts csöndet a lelkedben, meg fogod hallani az Isten hangját. Aki ezt egyszer megértette, annak az élet mélységes szent nyugtalansággá válik. Sokszor idézik Claudel egy szép mondását Rivičre-hez: ,,Ha egyszer Istent a lelkébe befogadta, olyan vendéget fogad be, aki többé nem hagyja nyugton.'' De ez a nyugtalanság, ez maga a béke és öröm és szentség, az Isten megszentelô szeretete. (Vigilia, 1962. 385-391.) ======================================================================== Aki a szeretetben marad Nagy dolog a szeretet ,,Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten ôbenne'' -- mondja Szent János; ezt a nagy mondatot meg is fordíthatjuk: aki Istenben -- az élô Szeretetben -- marad, a szeretetben marad. Három szempontból szeretném tanulmányozni az embernek Isten iránti szeretetét. Elôször fölvetôdik az a kérdés, hogy mennyiben lehetséges az Istent embernek szeretni; azután mi ennek a szeretetnek természete és mik a formái, végül melyek gyakorlásának konkrét módjai. Lehet-e Istent szeretni? Ha ôszintén lelkünkbe nézünk, bizony sokszor nem tudjuk érezni ezt az Isten iránti szeretetet. Talán hozzátesszük: szeretném, ha érezném, de nem érzem; csak irigylem azokat, akik érzik. Lehetséges ez a szeretet? Lehetséges, mert parancs, és Isten lehetetlenséget nem parancsol. De hát lehet-e a szeretetet parancsolni? Kant megbotránkozott ezen; úgy találta, hogy lehetetlen érzelmet ráparancsolni az emberre; lehetetlen ránkparancsolni, hogy mi tessék nekünk. Bizonyos: tetszés- és vágyszeretetet parancsolni nem lehet, mert azok érzelem dolgai. De az érzelmi szeretet cselekvésben, adásban virágzik ki, és ezt az adakozó szeretetet meg lehet parancsolni. Isten parancsa félreérthetetlenül erre az adakozó szeretetre vonatkozik. Már Mózes 5. könyvében olvassuk: ,,Szeresd az Urat, a te Istenedet, s tartsd meg parancsolatait, szertartásait, rendeleteit és meghagyásait minden idôben'' (MTörv 11,1-2). Az Úr Jézus is azt mondja: ,,Aki engem szeret, az én parancsaimat megtartja'' (Jn 14,21). Cselekvésben mutatkozik meg a szeretet. A nagy misztikus szeretetnek nem kisebb hôse, mint Nagy Szent Teréz mondja: ,,Értse meg mindenki, hogy Isten igazi szeretete nem áll könnyhullatásban, sem abban az édességben és gyengédségben, amely után kívánkozni szoktunk, épp mert vigasztalnak bennünket, hanem abban, hogy szolgáljuk Istent igazságban, lelkierôben és alázatosságban.'' Csupa cselekvés, csupa mozgás, ami parancsolható. Mit követel tehát az istenszeretet parancsa? Pontosan ennyit: tégy meg mindent, ami telik tôled, hogy létrejöhessen lelkedben az a magatartás, az a lélekforma, amelynek Isten iránti szeretet a neve. Analógiaként felhozhatjuk: ,,Légy egészséges!'' Ez a parancs konkrétan azt követeli tôlem: ,,Vigyázz az egészségedre!'' -- vagyis: tégy meg mindent, ami telik tôled, hogy egészséges maradj. Igen tanulságos a dolgot negatív oldalról szemlélni. Hogyan szűnik meg a lélekben a szeretet? Hogyan szűnik meg egy nagy barátság, vagy nagy szerelem? Leginkább egy módon: elkezdik elhagyni, néha egészen elhagyják a szeretet külsô megnyilvánulásait. Ezek persze csak látszólag külsô dolgok, hiszen lelket hordoznak. Nem-mondani, nem-cselekedni, nem- írni, nem-keresni a másik társaságát, távol lenni: ez magától megszünteti a szeretetet. Fordítva is: lassan magától kialakul a szeretet egy házastársban, ha odaadta magát szeretete tárgyának a szeretet cselekedeteinek gyakorlásával. Mária Terézia, mikor leánya, Mária Antónia búcsúzik tôle, hogy Párizsba induljon, XVI. Lajos feleségéül, arra inti ôt, hogy nagyon szeresse férjét. ,,Hogyan tehetem azt, mikor nem ismerem? Hogy szerethetek valakit, akit nem ismerek?'' A felelet: Az elsô perctôl kezdve mindent úgy cselekedjél, amint az cselekszik, aki nagyon szeret. -- Mélységes emberismeret szól ebbôl a kis anekdotából. A szeretet cselekedetei, mint más érzelmek cselekedetei is, visszahatnak a lélekre: Mindenütt megszületik a szeretet, ahol megszületnek a szeretet cselekedetei. Különben aki szeretné érezni az Isten iránti szeretetet, ha nem is tudja, valamiképpen már bírja szívében, legalább a kezdetét. És ha azt kérdezi, mit csináljon tovább, Szalézi Szent Ferenccel felelek. Camus püspök Szalézi Szent Ferenccel való beszélgetéseirôl szóló könyvében jegyzi föl: ,,Az egész művészet abban áll, hogy az ember szeresse az Istent egész szívébôl. A szeretet titka éppen az, hogy szeressen az ember. Úgy, mint ahogy tanulni tanulás közben tanul meg az ember, beszélni beszélés közben, dolgozni munka közben. Így Istent és a felebarátot szeretni is szeretés közben tanulja meg az ember. Aki más útra tér, eltéved. Menjen csak mindig elôre, és ne nézzen hátrafelé. Aki kezdô, csak kezdje el komolyan, és erôteljes haladással, csakhamar eljut oda, hogy mester lesz.'' Mi a természete ennek az istenszeretetnek? Van egy természetes és van egy természetfölötti istenszeretet. Istennek van természetes szeretete is, vagyis olyan istenszeretet, amely nem föltételezi a kinyilatkoztatást; az emberi erôvel, emberi értelemmel és szívvel megismert Isten iránti, emberi erôbôl telhetô szeretet. A katolikus tanítás szerint az ember természetes eszével is meg tudja ismerni az Istent, és ha megismerte, természetes módon fel kell támadni benne a szeretetnek. Akkor is, ha nem veszi észre. Dacqué, a néprajztudós, a primitív népek imádságait tanulmányozva azt mondja: ,,Bármit mondjunk, gondoljunk vagy higgyünk, alapjában mindnyájan vallást keresünk, keressük és buzgón akarjuk az igazságot.'' Ám az igazság az Isten; aki arra vágyik, Istenre vágyik. De a lélek a szépre, a jóra is vágyik, ez is felkelti benne a vágyó szeretetet. Egy nagy mohamedán misztikusnak, Dselaleddin Rumi 13. századi perzsa költônek, a szúfizmus alapítójának egy versébôl szól ez a két sor: ,,Szeretet után futkosunk ide-oda, nyugtalanul; a szeretet végül is Isten mélységeibe szakad.'' Ugyanazt mondja, amit Szent Ágoston, amit Przywara, a mai teológus: ,,Minden igazi szeretet, mint szeretet, Istenig nyúlik fel és Istent hordozza mélységében.'' Ez a természetes szeretet persze el is tévelyedhet. Az ember, aki elbolyong a teremtmények sokféleségében, tévelygésein keresztül tud eljutni az igazsághoz. Tömérdek eltévelyedést mutat a vallástörténet. Eltéved a félelem hatása alatt az ösztön -- ebbôl fakadnak a babonák, emberáldozatok, a pogány vallások erkölcstelen rítusai. Az eltévelyedés megtörténhet az érzelem síkján is. Keresztények is beletévednek gyakran egészen hamis, természetes elgondolásokba. Vannak, akiknek az Isten nem más, mint ,,Jóistenke''; ül a trónján és imámat várja, hogy teljesíthesse anyagi érdekeimet, karrierem érdekeit, s így tovább. Idetartozik mindenféle babonás szokás, a szentek és ereklyék babonás, mágikus tisztelete. Eltévelyedhet az értelem is; így jön létre: a deizmus kényelmes nyárspolgári istenszeretete, amelyben Istennel nem kell törôdni, mert fölteszi, hogy Isten nem törôdik velünk; a panteizmus gôgje, amely úgy gondolja, hogy az én az Isten; így jön létre legtöbbször a vallási közöny. Az akarat terén is megtévedhet a természetes istenszeretet. Végzetes tévedés azt gondolni, hogy Istennek azzal tesz valaki szolgálatot, ha erôszakkal terjeszti az ô tiszteletét. Az iszlám erre építette terjedését. A kereszténységben is elôfordult nem egyszer az ilyen eltévelyedés. De ha sokféleképpen el is tud tévelyedni a természetes istenszeretet, megvannak a maga helyes módjai is. Valamilyen formája az imádságnak mindenütt megvan. Persze nem föltétlenül jut el addig a magaslatig, amelyet a valláslélektanban ,,lelki tegezôdés''-nek mondanak. Talán nem is tudja valaki, hogy Istent szólítja, mégis föltör lelkébôl egy sóhaj, egy ,,Jaj Istenem!'' fölkiáltás -- és megtanultuk a mélylélektanból, hogy az ilyen látszólag akaratlan és semmitmondó megnyilatkozásnak milyen mélységes gyökerei vannak a lélekben. Ezekben az imádságformákban az elnémíthatatlan vonzódás szólal meg Isten felé. Az érzelmek természetes istenszeretete ez, amely az emberi lélekbôl tör az Isten felé, mikor a szépet látja, amikor megindul valami jóért. Talán a leggyakoribb területe ennek a természetérzés. Hány ember van, aki nem is tudja, hogy az Istent érezte meg a természetben. Egy nagy természetes istenszeretô, Rodin, a szobrász mondja: ,,Az érzelmektôl túlcsorduló művész csakis a maga módjára tudja elképzelni a dolgokat. Az egész természetben egy az övéhez hasonló nagy öntudatot sejt meg. Nincs olyan élô szervezet, nincs olyan holt tárgy, nincs felhô az égen, nincsen olyan zöldellô bimbója a mezônek, amely nem a minden dolog mögött rejtôzô végtelen titokról beszélne neki.'' Megvan természetes istenszeretete az értelemnek is, amely imádságot teremt a tudományon keresztül. Nincs az a tudomány, amelybôl, ha egészen mélyen belemélyed, valami szent borzongás el ne fogná az embert. Nem bizonyos, hogy gondol Istenre -- de az az érzés, amelyet az értelem kivált belôle, valamiképp mégis oda mutat (Spinoza: ,,amor intellectualis Dei''). Nagy természettudósok könyveiben hányszor bukkanunk egy-egy mondatra, amely voltaképpen imádság; egyszer tudatos, máskor öntudatlan, de mégis imádság. Egy kvantumfizikai könyvben olvassuk például egy Hoffmann nevű tudóstól: ,,Itt az ilyenféle elméletekben és fölfedezésekben kinyilatkoztatás van, bármilyen szűkös is, errôl a hatalmas csodáról, amelynek neve világmindenség. Itt az Einsteinek és a Bohrok szellemén át homályosan megsejthetjük szerkezeti szépségét, leleményesen bonyolult voltát, magasröptű költészetét, tiszteletsugalló nagyságát és nagyszerűségét... Ha már egy Bohrnak vagy Einsteinnek elméje elkápráztat bennünket erejével, hogyan kezdjünk bele Isten dicsôségének magasztalásába, aki ôket is teremtette!?'' Akaratunk síkján is megvan a természetes istenszeretet lehetôsége. Minden el nem rontott, egészséges emberi lélek -- ha nem is ismeri Istent -- érzi, hogy az erkölcsi cselekedet, a jóság, az erkölcsösség, valami nagy dologgal, a legnagyobbakkal van összefüggésben. Eszembe jut a nagy sztoikus császárnak, Marcus Aureliusnak hatalmas mondata: ,,Milyen nagy hatalom van az ember birtokában: nem tenni mást, mint amit az istenség jóváhagyhat s elfogadni mindent, amit az istenség rászabott.'' Mindez megmutatja, hogy van természetes istenszeretet, de egyáltalában nem bizonyos, hogy egymagában megvan-e valahol? Az Isten minden embert üdvözíteni akar, és akiben ez a természetes istenszeretet megvan, az már megnyílt Isten számára, a természetfölötti szeretet számára is. Az ilyen lélekbe Isten már ebben a világban beleoltja a kegyelmet, a természetfölötti erôt. ô maga talán nem is tudja, hogy van természetfölötti szeretet, de Isten ismeri szívét és beleköltözik. A természetfölötti szeretet a természetestôl kettôben különbözik. Az Isten, akihez a természetfölötti szeretet vonzódik, a hit Istene: Isten megismert nagysága, szépsége, jósága, szeretetreméltósága; az az Isten, aki a mi Istenünk. És a hozzá való vonzódás nem egyedül a mi művünk, nem egyedül a mi természetes szeretetünk, hanem az Isten kegyelmébe öltözött emberé. ,,Isten szeretete kiöntetett szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott'' (Róm 5,8). És: ,,Maga a Lélek (a Szentlélek) tesz lelkünkkel együtt bizonyságot, hogy Isten fiai vagyunk'' (8,16). A természetfölötti nem választható el a természetestôl, nem lehet rámutatni, hol kezdôdik. Az ember megteszi, ami tôle telik, abba oltja bele Isten a természetfölötti életerôt. Ha ennek a természetfölötti szeretetnek megnyilvánulási formáit keressük, megtaláljuk benne a szeretet mindhárom fô formáját: a tetszésszeretet, a vágyszeretet és az adakozó szeretet. Tetszés-szeretet. Szeretem azt, amirôl megismertem, hogy érték. Aki a hitbôl megismerte az Istent, tudja, hogy ô az érték, minden érték tôle és belôle van. Ennek megfelelô, egyedül természetes magatartás az imádás. ôsmintái századokon, ezredeken keresztül ennek az Isten iránti tetszés-szeretetben való magatartásnak a zsoltárok. Íme a 8. zsoltár: Uram, mi Urunk! széles e világon Minô csodálatos a Te neved! Mert magasságos a Te dicsôséged Az egek egei felett. A kisdedeknek, a csecsszopóknak ajka Hirdeti dicsôségedet; Hogy elnémítsad a bosszús hitetlent És megalázd ellenségedet. Nézem az eget: im ujjaid gyúrták! Ím kezed alkotása a hold, a csillagok! Mi az ember, hogy megemlékszel róla? Mi az ember fia, hogy meglátogatod? Magad alá csak kevéssel aláztad, Dicsôséggel, nagysággal koronáztad, Fölébe rendeléd kezed minden művének, Lába alá vetél mindeneket. Minden marhákat, minden barmokat, s azon felül vadjait a rétnek, Lég madarait, tenger halait, Amik a tenger útjain keringenek. Uram, mi Urunk! széles e világon Minô csodálatos a Te neved! A vágyszeretet az a szeretet, amellyel szeretem, ami nekem jó. Mi jó nekem, ha nem az Isten? Mindenestül rá vagyok utalva. Gondviselésére, bocsánatára, elnézésére, segítségére, hogy lelki erôt adjon, világosságot! Tudjuk az Úr Jézus szavaiból, hogy földi érdekeinkben is szabad hozzá folyamodni: ,,Mindennapi kenyerünket add meg nekünk.'' Van a lélekben bizonyos nyugtalanság, amíg meg nem találja az Istent. Szent Ágoston Vallomásainak sokszor idézett mondata: ,,Nyugtalan a mi szívünk, amíg Tebenned Uram meg nem nyugszik.'' Lehetséges-e az Istennel szemben adakozó szeretet? Szalézi Szent Ferenc megkapóan fejtegeti a ,,kölcsönös tökéletesítést'': mikor az Isten elhalmoz bennünket szeretetében jókkal, ez ôt jobban boldogítja, mint minket, mert nagyobb boldogság adni, mint kapni. Ennek a tételnek másik oldala is igaz: az ember is adhat valamit Istennek. ,,Add, fiam, nekem szívedet'' (Péld 23,26). Az ember odaadja szeretetét Istennek. Minden igazi vallási élményben, minden misztikában ott van ez. Nemcsak a katolikus misztikában. Egy Bajazid nevű mohamedán misztikus írja: Egy éjszaka láttam az Urat, és így szólt hozzám: -- Mit kívánsz? -- Amit Te kívánsz, Istenem! -- Ó, Bajazid, te vagy az, akit én kívánok, úgy, amint te kívánsz Engem! Mindenütt, minden idôben, és minden helyen, ahol a misztikus élmény az emberi megtapasztalásnak ez a legmagasabb formája elénk kerül, ott van ez is: az ember Istennek akarja adni magát. Gyönyörű kifejezése ennek Loyolai Szent Ignác önfelajánló imádsága: Suscipe, Domine. Fogadd el, Uram, szabadságomat, Fogadd, egészen. Vedd értelmemet, akaratomat S emlékezésem. Mindazt, amim van és ami vagyok, Te adtad, ingyen. Visszaadok, Uram, visszaadok Egyszerre, mindent. Legyen fölöttünk korláttalan úr Rendelkezésed. Csak egyet hagyj meg ajándékodul: Szeretnem téged. Csak a szeretet maradjon enyém, A kegyelemmel, S minden, de minden gazdagság enyém, Más semmi nem kell. A moralisták megkülönböztetnek tökéletes s tökéletlen istenszeretetet. Tökéletlen szeretet az, amelyben uralkodik még az ,,én''. Ez a vágyszeretet, amellyel azt szeretem, ami nekem jó. Amíg az Istent csakis azért szeretem, mert nekem jó, addig szeretetem tökéletlen. Nem rossz ez sem, sôt nagy érték. Hogyne szeretném azt, ami jó nekem! Ez tökéletlen szeretet, de természetfölötti szeretet: hiszen nekem az Isten természetfölötti jóm, aki megbocsát, kegyelmet ad, örök üdvösséget ígér! Mégis tökéletlen ez a szeretet, mert az ész uralkodik benne. Ellenben a tetszés-szeretet, amellyel azért szeretem Istent, mert megismertem, hogy ô önmagában a legfôbb jó, és az adakozó szeretet, amellyel én adom neki azt, amit vár tôlem -- ez a tökéletés szeretet. A különbség csak az, hogy a kétféle motívum közül melyik az uralkodó bennem. Hogy a tökéletes szeretetre vágyik az ember, az magától értetôdô; aki egyszer megismerte az Istent, nem tehet másképp. Az iszlám misztikus nô, Rabia imádsága: ,,Ó Uram, ha a pokoltól való félelembôl imádkoznám hozzád: taszíts a pokolba! Ha a paradicsom után való reménybôl imádkoznám hozzád: zárj ki belôle! De ha a te kedvedért imádkozom hozzád: ne vonj meg akkor tôlem semmit örök szépségedbôl!'' Még egy kérdést kell fölvetnünk. Hogyan gyakoroljuk az Isten iránti szeretetet? Voltaképpen nem is nagyon szükséges itt részleteket keresni: az Isten iránti szeretetet mindenütt és mindenben gyakorolhatjuk. A szeretet nem egyes cselekedetekbôl áll, hanem jellege, életformája, állandó magatartása a léleknek: ez az állandó magatartás az, amivel szeretem az Istent, ezzel gyakorlom az Isten iránti szeretetet. Az édesanya gyermekét állandóan szereti, nemcsak mikor csókolgatja, becézi; ha nem is látja, ha hosszú idôre távol van is tôle; lelkében ott él a szeretet, és ott él a gyermekben is az anya iránti szeretet. A szerelmes ember szerelmese képét akkor is lelkében hordja, ha nem látja, minden körülötte forog, ha nem is hallja szavát. Ahogy az Énekek Éneke mondja: ,,Én alszom, és szívem virraszt.'' Az Úr Jézus ezt a lélekben való bennlakás képével fejezi ki: ,,Aki engem szeret... hozzá megyünk és lakóhelyet szerzünk nála'' (Jn 14,23). Az Isten benne lakik az emberi szívben. Szent János mondja: ,,Aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten ôbenne (1Jn 4,16). Benne ,,marad'': állandó életformaként. ,,Élek én, de már nem én, hanem él bennem a Krisztus'' (Gal 2,20). Ez persze nem lehet állandóan tudatos az emberben. Nagyon nagy szentek nagyon sokszor panaszkodnak lelki szárazságról, ,,Isten távollétérôl''. Chantal Szent Franciska megkérdezte egyszer Szalézi Szent Ferencet, hogy mennyi az az idô életében, mikor nem gondol az Istenre. ,,Bizony, néha negyedóra is elôfordul'' felelte a szent. Hol vagyunk mi, kis emberek, ettôl! De nem azon fordul, hogy negyedórák, vagy órák, vagy napok, amikor alszik a szívben a szeretet: ha szeretem az Istent, szeretem akkor is, ha nem gondolok erre a szeretetre. Csak aztán, mikor gondolatom is rátér, felébred bennem ez az alvó, de élô szeretet. Egy-egy fohászimádság a leggyakorlatibb eszköz erre. Páli Szent Vincének nehéz hitellenes kísértései voltak, de nem ért rá velük foglalkozni. Azt cselekedte, hogy egy papírlapra ráírta a Hiszekegyet s a nyakában hordta. Kísértésben rátette a kezét a lapra, szinte megszerzôdött az Istennel, hogy mikor megérinti a lapot, ez annyit jelent: ,,Hiszek, Uram!'' Így valahogy szerzôdhetünk mi is az Úristennel. Ha zsebemben például az olvasót érintem, ez annyit jelenthet: szeretlek Uram! Hatalmas megnyilatkozása az istenszeretetnek az imádság. Nemcsak a szöveges, hangos vagy halk recitálás. Istennel való érintkezés: ez az imádság. Hogy beszélek-e, vagy hallgatok, meglévô szöveget mondok, vagy saját szavakat, ezek csak különbözô formák. A lényeg egy: együtt lenni az Istennel. Az a parasztember, akit Vianney Szent János csodálkozva látott az Oltáriszentség elôtt órák hosszat térdelni, mikor megkérdezte tôle, mit tud ennyi ideig csinálni az oltár elôtt, azt felelte: ,,Semmit: én nézem ôt, ô néz engem.'' Akit szeretek, azt el tudom nézni, szótlanul: a szeretet nem szorul szavakra. Nagy szentek életében, nem egyszer olvassuk, elkövetkezik egy idô, mikor úgy látszik, hogy már ,,nem imádkoznak''. A misztika tankönyvei hosszú lapokon tárgyalják az ,,egyszerűsített imádság'' és az ,,egyszerűsített elmélkedés'' fogalmát. Nem így kell ezt érteni, hogy ezek a szentek sohasem, hanem hogy mindig imádkoztak. Ez a már nem imádkozás nem azonos a még nem imádkozással. Imádkoznak, mert együtt vannak az Istennel. Nekünk is meg kell tanulnunk a saját imádságunkat. Akik szeretik egymást, azok érintkezésében akárhányszor saját nyelv fejlôdik ki. Az édesanya a csecsemôjével olyan nyelvet beszél, amelyet senki más meg nem ért. Mi is csecsemôk vagyunk Istennel szemben -- beszéljünk vele legalább csecsemô nyelven. Az Úr Jézus nagyon egyszerű utasítást ad a szeretetre. ,,Aki parancsaimat teljesíti, az szeret engem.'' Akit szeretek, annak nemcsak akaratát teljesítem, hanem óhajtása is parancs számomra. Ha szeretem az Istent, megmutatom azzal, hogy azt cselekszem, amit ô akar. A parancsokat is; ez a legkevesebb, ez magától értetôdik, ehhez elég -- a kegyelem mellett -- erôt venni a restségen: de minden isteni indítást is. Figyelek a szeretet szavának sugallataira. Hányszor elmegyünk az Isten küldte jó alkalmak mellett és becsukjuk a fülünket, nem nyitjuk meg szívünket! Az Isten akarata mutatkozik mindenben, ami velem történik. Tudom, hogy semmi sem történik Isten akarata vagy legalább megengedése nélkül (rám nézve ez is akarata!). Elfogadni, ami Isten akarata, ha ez szívbôl történik: a szeretet dolga. A keresztény nemcsak elfogadja (ezt a sztoikus is megteszi!), hanem szereti az Isten akaratát. Mikor Chantal Szent Franciska még a világban élt mint boldog ifjú hitves, és szeretett férje a vadászaton vadtól halálra sebezve haldoklott az erdô füvén, odatérdelt melléje és megrendülten hallotta, amint férje így szólt: ,,Szeretni a jó Isten akaratát.'' Ez volt utolsó szava, ezzel halt meg. Szeretni a jó Isten akaratát! Az ember nem érzi magát kiszolgáltatva a véletlennek, a bizonytalanságnak, az emberi erôknek: tudom, hogy minden percben, minden órában, mindennap csak az történhet velem, ami az én szerelmesemtôl jön. Minden, ami felém közeledik, egy- egy üzenet, amelyet szerelmesünk küld. Néha édes és ragyogó szó ez az üzenet, néha véres, szúrós, gyötrelmes -- de az is tôle jön! Hofbauer Kelemen szép imája: Én Jézusom, élni akarok, amíg te akarod; szenvedni akarok, amíg te akarod; meg akarok halni, amikor te akarod. Amit Isten akar, -- amint Isten akarja -- mert Isten akarja -- amíg Isten akarja! -- Amen. Szeretnem kell Isten akaratát nemcsak abban, ami közvetlenül nekem szól; hanem a világban teljesülô Isten-akaratot is. Isten az érték: az igaz, a szép, a jó; akarja, hogy a világban érvényesüljön az igaz, a szép, a jó. Isten akarata, hogy a szeretet terjedjen, hogy az emberek jobbá legyenek, hogy igazság, igazságosság, békesség, emberiesség uralkodjék köztünk. Minden, ami halad, ami elôremegy, minden, ami egy jó gondolatot kifejlôdni segít: mind az ô akarata. A keresztény ember nem lehet közönyös azzal szemben, ami a történelemben fejlôdés, haladás: Isten akaratát látja benne. Még közönyös sem lehet, hát még ellene hogy szegülhetne! Nem keresztény, aki visszafelé akar nézni, és visszafordítani a fejlôdés, a haladás menetét. Isten az ô irgalmas jóságában adott nekünk egy egészen könnyű módot az Isten iránti szeretet megnyilvánítására, amikor az Úr Jézusban mint ember állt elénk. Módot adott rá, hogy úgy szerethessük ôt, mint ember az embert. Saját személyéhez akar fűzni bennünket: ,,aki engem szeret'' -- barátnak, vôlegénynek nevezi magát. Ha mint barátot, jegyest szeretjük, akkor mindenestül fontos lesz nekünk, érdekes, kedves minden dolga, élete, érzelmei, érdekei, érvényesülése, barátja, családja, minden, ami rá vonatkozik. Az egyházban évezredek alatt sokféle nagyszerű módja fejlôdött ki az ájtatosságnak a Krisztus- szeretet gyakorlására. Fôleg három ájtatosság lett történetileg jelentôs. Ezek közül az elsô, ami a legnagyobb volt a középkorban (Szent Bernát óta), de késôbb is, és azóta is minden nagy szent életében megtaláljuk: a szenvedô Krisztussal való együttszenvedés: compassio -- keresztút, fájdalmas olvasó. Nagyszerűen kifejlôdött az Eucharisztia, az Oltáriszentség kultusza, a szentmise, a szentséglátogatás. És az újkor bensôséges ájtatossága, a Jézus Szíve- kultusz, amely egyenesen a szereteté, hiszen a szív már a biblia nyelvhasználata szerint forrása a szeretetnek. Szeretni a szeretô Jézust: lényegében ennyit jelent a Szent Szív kultusza. Azt mondja Szent Bernát: ,,A szeretet nem keres magán túl sem okot, sem gyümölcsöt: saját magának gyümölcse, saját magának gyönyörűsége. Szeretek, mert szeretek; szeretek azért, hogy szerethessek...'' És mégis megvannak a gyümölcsei az Isten iránti szeretetnek. Azt mondja Sirák fia: ,,Akik félitek az Urat, szeressétek ôt, akkor szívetek földerül'' (Sir 2,10). Aki szereti az Istent, annak földerül a szíve. Az istenszeretet békesség, egyensúly, öröm, boldogság. Akik szeretik az Istent, azoknak Szent Pál szerint ,,minden összedolgozik a javukra'' (Róm 8,18). Ezt Szent Páltól tudjuk; de ha szeretjük Istent, érezzük is. Én Uram, Istenem, nem vagy te távol senkitôl, aki maga el nem távolodik tôled. Minden pillanatban szerethetlek, azért minden az enyém: Isten az enyém és minden az enyém, ha szeretek. Ó Isten, boldogságos szeretete, de kevesen ismernek téged! Aki nyomodra rátalált, megtalálja nyugodalmát. Minden üdvösségemre válik, én Istenem, ha benned lakozom. Itt már minden a tiéd és semmi sem az enyém. Ó én Istenem, mily boldogító a te jelenléted! Én legfôbb javam, oly kegyes vagy hozzám, hogy egyesülsz velem, jegyeseddé választod lelkemet. Hogy is lehetnék vidám, ha nem nyugodnám benned! Uram, borzadok enmagamtól, kérlek ne hagyj egyedül soha. Amen (Keresztes Szent János imája) (Vigilia, 1962. 581-588.) ======================================================================== A piarista szellem Piarista pedagógia Háromszáz éve, hogy Podolinban megkezdték működésüket a magyar piaristák. Háromszáz év túlontúl elegendô ahhoz, hogy egy szerzetesi közösségben hagyomány, szellemi örökség, a lelkület, a magatartás jellegzetessége kialakuljon. Vajon van-e piarista szellem? Bizonyára van, mert van piarista rend. Tudják ezt a világi emberek is, mert ahol több tanítórend működik együtt, gondolkoznak, melyiknek az iskolájába irassák be gyermeküket. Vagy ha nem gondolkoznak, akkor sem véletlenül bízzák erre vagy arra gyermekük nevelését. Ami ôket tudat alatt az iskola megválasztásában befolyásolja, az az iskola szelleme. Még abban az esetben is, ha a szülôi kritika egyszerűen csak ,,szigorúbb'' vagy ,,enyhébb'' iskoláról beszél. A szerzetesi szellem forrásait az alapító körül kell keresnünk. Kalazanci Szent Józsefet a felebaráti szeretet tette tanítóvá. Megszánta a külvárosokban kallódó, gondozatlan gyermekeket. De csupán nevelésükrôl és taníttatásukról akart gondoskodni intézményesen. Szerzetalapításra sokáig nem gondolt és ezt mindenképpen kerülni akarta. Csak akkor vállalta egy külön tanítórend alapítását, mikor többszörös próbálkozás meggyôzte arról, hogy a meglevô szerzetek ezt a munkát, mint ráadást, nem vállalhatják. Ez a tartózkodása, szerénysége és igénytelensége az egész rendalapításra ráütötte a pecsétet. Bár a bíborosok között számos jóakarója van, nem keres nagynevű iskolaalapítókat, donátorokat, hanem csak kis szobácskákat bérel, mert a szegények tanítóinak elég, ha csak a lényeget tartja szem elôtt. Egyszerű környezetben, egyszerű felszerelésekkel is lehet tisztességes nevelést adni és komoly szellemi munkát végezni. Késôbb sem tér el ettôl az elvétôl. A szerzet anyaháza igénytelen épület és temploma, a S. Pantaleo, Róma legszerényebb templomai közé tartozik. Se tornya, se kupolája, szerény homlokzata is alig üt el a környezettôl. Kalazancius a tanításra máshol is bérelt helyiségeket, az ember mégis alig tudja elképzelni, hogyan folyt ebben a szegényes és szűkös környezetben 1000- 1500 gyermek tanítása, akik közé tehetôsebb szülôk gyermekei is bekívánkoztak. Az igénytelenség szelleme másként is anyajegyévé vált a szerzetnek. Szerzetét is ,,Ordo Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum''- nak nevezi el, és ebben a szellemben szerkeszti meg a rend szabályait is, a konstitúciókat. Az alapítás körülményei csakhamar sorsszerű szimbólummá válnak és kísérik a terjeszkedô rendet egész Közép- és Dél-Európában mind a mai napig. A piaristákat sehol sem várja pompásan megépített kolostor nagyszerű templommal, és dúsan felszerelt iskola. Néhány szoba, elhagyott katonakórház a magva a legtöbb piarista kollégiumnak, ahol sorban megismétlôdnek a rendalapítás nehézségei. S ha késôbb építenek is tetszetôs rendházat, azt inkább azért teszik, mert az ô házuknak is bele kell illeszkednie a városképbe. De lépjünk be egy piarista rendházba, annyi kényelmetlenséget találunk benne még a 20. században is, mintha az építész a konstitúciókat olvasgatta volna tervezés közben, és a maga módján akart volna érvényt szerezni a kalazanciusi mondásnak: ,,Non est pauper, qui paupertatis incommoda non sentit!'' (Nem szegény, ki a szegénység kényelmetlenségét nem érzi.) Némelyik kollégiumra ma is el lehet mondani, hogy a piarista palotában tanít és odúban lakik. Mindez jellegzetes és szerepe van a piarista lelkiség alakításában. A piarista szellemmel azonban akkor jutunk legközvetlenebb érintkezésbe, ha az iskola felé fordítjuk figyelmünket. Hiszen a rend tanítórendnek született, és szelleme az iskola világában alakult ki. Konstitúcióiban is a tanítás szellemének változatlanul érvényes regulái vannak megfogalmazva. A módszer, az anyag változhat, de ami benne ,,piaristicum'', azt semmiféle tanterv és utasítások'' hatályon kívül nem helyezhetik. Kalazanci Szent József az evangélium szellemében írta meg rendjének szabályait. ,,Coepit facere et docere'' -- ezt olvasta a tanító Krisztusról, és nem tette hozzá azt is, hogy ,,scribere''. Ezért vált elvvé a piarista iskola táján, hogy a ,,nevelést nem írni, hanem csinálni kell''. Azonnal cselekvô iskolának indult. A piaristák nem is igyekeztek sohasem jeleskedni az elméleti pedagógiában, de mindig tudták, hogy az iskolában mit és hogyan kell csinálni. A készen kapott elméleti kereteket ki tudták tölteni szellemmel, és a paragrafusokat csak annyira értékelték, hogy ne ölje meg a szellemet. Legnagyobbak mindig akkor voltak, mikor a rendszabályok nem kötötték meg a kezüket: az alapításkor, a 18. században és a századfordulón. Mondják, hogy a piaristák a reális oktatás úttörôi. Csakugyan Kalazanci Szent József a mennyiségtant az elemiben is, a gimnáziumban is alaposabban taníttatja, mint korának iskolái teszik. Galilei mellé egy piaristát küld munkatársnak. Minálunk az elsô léggömb piarista kezek műve. Elsô fizikai szertáraiknak csodájára járnak, a kísérleteknek pedig a magisztrátus tagjai is állandó vendégei. A matematika magyar nyelvét piarista teremti meg. Newton tételeit a piarista iskolákban tanítják elôször. Piarista tervezi az elsô klasszicizáló templomot is, a váci székesegyházat. Az elsô hazai kereskedelmi iskolát egy piarista gondolja el és piaristák nyitják meg. Mindez azt mutatja, hogy szellemük friss, gyakorlati, korszerű, kezdeményezô, élen haladó, és nem vár indítást a hatalomtól vagy másoktól. Sôt, akkor a legleleményesebb, ha rábízzák a nevelés kérdéseit. Ellenségei sohasem azért támadják, mert nem törôdik a tanítás kérdéseivel, hanem azért, mert sokat törôdik, mert különbet ad, mint ôk. Mindez már szellemet jelent, és mond valamit azoknak, akik a hazai iskola múltjában tájékozottak. Másoknak talán többet jelent az, hogy a piaristák, alighogy meggyökereznek hazai földben, iskoláik a magyar szellem melegágyává válnak. A tantárgyakat egymásután magyarul kezdik tanítani, iskolai drámájuk magyar nyelvű, és a magyar nyelvű tanítás mellett kitartanak akkor is, mikor ezért zaklatás vagy börtön jár. Még többet értünk meg a piarista szellembôl, ha iskolai munkájuk néhány mozzanatát közelebbrôl vizsgáljuk. Kalazanci Szent József iskolájában a fôtantárgy a hittan volt. Úgy is mint tantárgy, úgy is mint a nevelés alapja. Hittannal kezdôdött a napi munka, de szinte minden órára jutott belôle legalább imádság vagy szentséglátogatás formájában. Ezt ô megtehette, hiszen ô maga állapította meg, hogy mit, mikor és milyen mértékben tanítson. Neki legfontosabb a léleknevelés volt. Azt akarta, hogy tanítványai a pietást, a jámborságot egész életükre megszerezzék. Ma a helyzet más, de a szellem ugyanaz. Saját piarista imakönyvébôl imádkozik a piarista diák, és piarista szerzô hittankönyvét tanulja. Imakönyve nem ,,diákimakönyv'', hanem egész életre szóló vademecum, melybôl nem tud sohasem kinôni, csak hozzá tud komolyodni. Hiszen ez a könyv a Miatyánk szellemében íródott, melyben kifejezôdhetik a gyermek áhítata is, de igazán imádkozni csak a férfi tudja. Hittankönyvei pedig nemcsak vallásos érzelmi hangolást adnak neki, hanem erôsen tankönyvek is, és olyan katolikus öntudatot fejlesztenek ki benne, melynek alapja a hittudomány. Irodalomtanításában Kölcsey elvével azonosítja magát a piarista iskola: ,,Ne könnyen végy kezedbe oly művet, mely a zseni lángjegyét homlokán nem hordja; a nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztül.'' Ennek az irodalomszemléletnek írótípusai: Pázmány, Zrínyi, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Arany, Prohászka. ôk jelentik a mértéket, de egykönnyen nem vet el senkit sem a piarista iskola. S ha újak jelentkeznek, nem indul a közhangulat után, hanem értékük szerint mérlegeli. Hazafias nevelésének alapja a szentistváni hagyományok öntudatosítása. Ezt a nevelési elvet nem a Szent István-jubileum fedezte fel számukra, mert ennek a nevelésnek idôben távolabb álló forrásai mindig is azok voltak, akik ezeket a hagyományokat fordították a maguk korának nyelvére: Zrínyi, Kölcsey, Széchenyi. Mi sem áll ettôl a hazafias neveléstôl távolabb, mint az íróasztal mellett készült szólamok hangoztatása és a szűk látókörű magyarkodás prófétáinak követése. Kevés szóval és kevés külsôséggel történik. És milyen mármost a piaristák szorosabb értelemben vett nevelése? Kissé hűvös világnak szokták mondani a tanítványok a piarista iskolát. Benne már az élet szellôi lengedeznek a gyermek körül. Bizonyos, hogy nem üvegház, mely a széltôl is óv. A gyermek ott is csak gyermek, de a piarista iskola nem kezeli a fejlôdô embert egészen másként, mint majd az élet fogja kezelni. Kissé rövidre fogja a gyeplôt, mert nem akar kellemetlen meglepetésekre és kiábrándulásokra nevelni. Nem nyomja el a gyermeki kedélyt, de azt sem titkolja, hogy már a gyermektôl is komoly munkát kíván. Tud játszva tanítani, de a tanulást nem téveszti össze a játékkal. Ezért az ifjúságtól ma is mer ,,követelni'' és ,,szigorúan'' osztályozni. Tulajdonképpen csak reális eredményre törekszik. A piarista bizonyítványok értékét az egyetemek és fôiskolák igazolják. A piarista nevelés egy kissé már a férfit látja a gyermekben, de azt semmiképp sem akarja, hogy a férfivá serdült emberbôl kihaljon a gyermek. Ezért talált rá szerencsés ösztönnel gyorsan a cserkészetre, mely a játszó gyermek és a cselekvô férfi szerencsés együttélését biztosítja a serdülô gyermekben, sôt ennek a két örök emberi magatartásnak együttlétét biztosítja egy egész életre. A piarista iskola nemcsak a reális tárgyú oktatásnak, hanem a reális látású nevelésnek is mestere. Íme a piarista iskolák szellemi élete. Így elmondva, szinte merô dicséretnek tetszik, és boldog lehet az a nemzedék, mely ilyen nevelésen keresztül haladva kerül az életbe. Mi az oka mégis annak, hogy a piarista iskolának ma mégsem híve mindenki, s idônkint halljuk a vádat, hogy nem eléggé ,,modern'', nem eléggé ,,korszerű''? A piarista iskola ezegyszer egy kissé csakugyan ,,lemaradt'' volna a kortól? Lehetséges. És ha lemaradt, ezt tudatosan tette. Kitartott hagyományai mellett, melyek nem mindenben ,,modernek''. Nem titok, hogy az utolsó tizenöt esztendô pedagógiai divatjait bíráló szemmel nézi, és lassabban tud belôlük befogadni, mint azok, akik késôbb kezdték a tanítást vagy csak a minap kapcsolódtak bele. 350 éves elvektôl nehéz elszakadni! A mai pedagógiai irányzatokat egy kissé a szemre-dolgozás, a megrendezés jellemzi. A bemutató elôadások, a sok ellenôrzô látogatás, a versenyszellem mindenképpen zavarja azt a tanítói munkát, mely természeténél fogva bizalmas, meghitt, intim, közvetlen, nem idegen vizsgáló szem elôtt folyó, akár a gyöngy fejlôdése, és szent dolog, mint a születés, az életadás. Kalazancius valamikor a színházat sem tűrte az iskola falai között. A színházat a piarista iskola késôbb falai közé engedte ugyan, de azt ma is vallja, hogy az iskola nem színház. Ezért ha a piarista iskola az újabb pedagógia gyakorlatát nem is utasíthatja vissza, szeretné fönntartani továbbra is a tanítás bizalmas, meghitt jellegét, és a mindent megrendezô pedagogizálás helyett az iskolai munka becsületességét tartja a fontosabbnak. A tapasztalatok alapján a bemutató mintatanítással szemben óvatos, a versenyek eredményeiben pedig nem látja a tanítói munka mértékét. Szerinte az örökös konferenciázás senkit sem tesz jobb pedagógussá, és kevesebb szükséges belôle, mint amennyi ma a tanári karokban és a tanáregyesületekben folyik. A pedagógiai gyűlések örökös elôadói és hozzászólói gyakran a legkevésbé sem rokonszenves és eredményes tanárok. Hiányzik belôlük a bölcsesség, ami pedig a tudománynál, oklevélnél, módszernél is elôbbre való. A sokféle és egymásnak ellentmondó tanács és eligazítás pedig csak zavart kelt. A piarista hagyomány szerint a lényeg a fontos: az iskola a szellem munkálóhelye és legnagyobb kincse a tanári kar. Laboratóriumok, filmezés, ,,munkáltatás'', orvosi rendelôk, egyesületi helyiségek még nem teszik ,,jól felszereltté'' az iskolát, ha nincs, aki ott a szellemet képviselje. Sôt ezek a vívmányok, melyekre oly büszke a mai pedagógia, a szellem ellenségeivé is válhatnak, mert kísértenek, hogy a tanár felmentse magát a gondolkodás alól. Mert a gondolkodás nehezebb, mint a legbravúrosabb kísérlet. Bűvészmutatványokon nem tanulunk meg gondolkodni. Ezt a piarista iskola a koráramlattal szembefordulva, néha túlságosan is hangsúlyozza. Sajnos, maguk az iskolalátogatók is koruk gyermekei, és iskolalátogatás címén néha csak a fölszerelést vizsgálják, és nem a szellemet. Az iskola élete manapság túlságosan a nyilvánosság elôtt folyik, úgy, mint a futballmérkôzés vagy az ökölvívótorna. S a hivatalosok szinte pontozásszerűen mérik az eredményt a statisztikák rovataiban. Az eredménynek jónak kell lennie! Ennek pedig az a következménye, hogy az iskola szentélye a kalmárkodás házává kezd válni. Bevonulnak oda is az eddig csak a kereskedelembôl ismert módszerek: az önreklám, a kirakatrendezés, és a csomagolás művészete. S ez néha még a hozzáértôket is megtéveszti. Ehhez keveset ért a piarista iskola, sôt baja, hogy néha annyit sem törôdik a külsôségekkel, amennyit a becsületes munka mindig megérdemel. Még saját értékeinek útját is bizonyos részvétlenséggel nézi (ebben is mennyire magyar szerzet!), és senkibôl sem siet ,,nagy embert'' csinálni. Bizonyos ridegséget is szemére szoktak vetni. A piarista rend a barokk világban születik, de keveset vett föl magába a barokkból. Hacsak a Pázmány-féle barokkra nem gondolunk, mely férfias keménység, egészség, erô és nem ,,udvari világ. Sôt, néha nevükkel ellentétben, mintha nem is mutatkoznának ,,kegyes'' atyáknak a piaristák. Különösen azoknak a szemében nem, akik a magyar papban a francia regények szalon- abbé típusát keresik. A magyar piaristából bizony hiányzik mindenfajta kenetesség, bűbájosság. Amint a magyar piarista szellemi gyomra nem veszi be a beteges irodalmi stílust, vallásossága sem édeskés, hazafisága nem sallangos és valláspótló, nevelése pedig nem nagybácsiskodó. Tiszteli a gyermeket, de tudja, hogy a férfi a cél. Gyermeket nevel. Ezt nem felejti el, de magát következetesen férfinevelônek vallja. Ilyen elvek szerint nevelni talán dicsôség, de ilyen elveket vállalni terhes örökség, és mellettük kitartani inkább a népszerűtlenség, mint a népszerűség forrása lehet. A piarista gondolkodás valóban nem devalválódó és alkalmazkodó korok számára való, inkább akar örök iskola lenni, mint divatos iskolává válni. Különböztet a haladás szelleme és az alkalmazkodás között. Az elôbbit vállalja, az utóbbit visszautasítja. Tudja, hogy a túlságosan becsületes embernek nincsen mindig keletje, de mindig van jövôje. Vajon minden piarista eleven példatára azoknak a szellemi jegyeknek, melyekrôl eddig szó volt? Aligha. Sôt a rendi szellem az egyéniséget mindenképpen óvja tagjaiban. Hiszen egy tanítórend nem érhetné el célját, ha tagjainak kedélyét is uniformizálná. Ezért oly szembeszökô az egyéniség szabad érvényesülése a piarista világban. A tipológia teljes példatárát lehetne összeállítani a rendi névtárból. Tudományos felfogásban is bizonyos nemes szabadságot élvez a piarista. A rendi szellem nem rak szemellenzôt azokra, akik az igazságot keresik; néha nemcsak elôre, hanem körül is kell néznie a tudomány és az életrenevelés emberének. Rövid pórázzal nem lehet messze jutni, ezt tudnia kell annak, aki az életre nevel. Ezért fel kell találnia magát akkor is, ha eligazító paragrafus nélkül kell cselekednie. ,,Mitte sapientem, et nihil ei diceris.'' (Küldd el mint bölcset, és ne mondj neki semmit!) -- ez az elv nincs beleírva a piarista konstitúciókba, de állandóan alkalmazza a piarista gyakorlat. A piaristák nevelésének további jellegzetes vonása, hogy nincs benne semmi kasztszerű, elkülönítô, ,,hangsúlyozottan'' különös, mellyel neveltjeiket maguknak akarnák lefoglalni, szinte bélyeggel megjelölni. Amit adnak, az inkább egészséges, normális, mindenkinek való, és éppen ez által válik hamisítatlanul katolikussá. Szinte a jellegtelenség a jellege, mint a jó stílusnak, mely akkor tökéletes és utánozhatatlan, ha nem ütközünk folyton bele. Építkezésükben sincs ,,rendi stílus''. A rend születése idején a barokk dívik, de egy középkori templom lesz az anyaház temploma. A piaristák beköltöznek pálosok elhagyott kolostorába, de tudnak otthont teremteni kaszárnyaépületekbôl is. Ha pedig építenek, legtermészetesebbnek tartják, hogy épületük a mai szellemet fejezze ki. Bár ,,saját'' ájtatosságot nem igyekeznek kialakítani, mégsem tudnak ellenni saját imakönyv nélkül. Sietnek tehát megírni az egyház egyetemes imakincsébôl a nekik való imádságos könyvet, melybôl egymagából még lehet ismerni a piarista lelkiséget, -- és ez a könyv csakhamar az egész ország imakönyve lesz. Mi a piarista jelleg, ami ezekben a mozzanatokban megnyilvánul? Eklekticizmusnak is nevezhetnôk: mindenbôl a legjobbat, a legtermészetesebbet, a legegészségesebbet. Inkább szolgáljuk a nagyokat, mint betegesen és mindenáron egyénieskedjünk. Ez is piarista elv. És még van valami, ami sajátosan piarista. A szem, mely a jót biztosan felismeri, és az apostoli szándék, melynek nem célja, hogy elkülönüljön, hanem hogy mindenkié lehessen. Nem ,,elefántcsonttoronyban'' ül a piarista. Rendházaik csak házak, melyek néha alig különböznek a többitôl külsôleg. Ott vannak a város kellôs közepén, mint az elsô is, az anyaház, a római S. Pantaleo, mely még ma is egy lüktetô fôút vonalán fekszik. Nem is nézi a piarista egy nagy rendháznak a világot, s mikor nevel, különböztetni tud a szerzetes és világi ember helyzete és igényei között. De a ,,tanár urak'' alapítottak Oltáregyesületeket, katolikus köröket, ôk honosították meg nálunk a katolikus legényegyesületeket, közülük került ki a szegedi tanyavilág vándorapostola, ôk írták az elsô katolikus szellemű irodalomtörténetet, a legjobb imakönyvet és hittankönyveket, az elsô nagy magyar dogmatikát, ôk teremtették meg a magyar arculatú bensôséges cserkésztípust, ôközülük került ki, mint legfrissebb hajtás, a szegedi szegénynegyedek ,,talpas'' cserkészeinek szociális lelkű megszervezôje. Mindezek talán nem is általánosan ismert tények, mert a piarista azt tartja fontosnak, hogy a jó terjedjen, és nem azt, hogy neki tulajdonítsák. Ebben a szellemben működik a rend már negyedfélszázad óta s itthon a magyar földön háromszáz éve. Helyesen járt-e el? Vizsgálgatás és bizonyítás helyett most csak utaljunk arra, amit tanítványaiban ért el. Hogy kibôl mi lesz, az nem csupán az iskola és a nevelôk érdeme, de vajon merô véletlen-e, hogy a piarista iskola sokszáz nagynevű tanítványai között megtaláljuk Széchenyi, Kossuth, Deák, Vörösmarty, Petôfi, Ady, Prohászka, Katona, Madách, Herczeg, Toldy, Péterfy, Semmelweis és Eötvös Loránd nevét is? Kalazanci Szent József rendje jelmondatául ezt választotta: ,,Ad maius pietatis incrementum''. Igazán szükség volt erre a programra, a kegyeletes, áhítatos lelkület ápolására akkor, mikor a piaristák elsô rajai megindultak Közép-Európa országai felé, ahol akkor a harmincéves háború dúlt. Szükség volt erre a programra nálunk is, ahol ,,vadul és paraszti módra felnôtt'' ifjúságot bíztak a kezükre. Szolgálták is hűségesen ezt az eszményt, és magukat is szívesen nevezték ,,kegyes oskolabéli szerzetes''-eknek. De ha visszapillantunk elmúlt hazai háromszáz esztendejükre, észre kell vennünk, hogy a rendalapító tételes programján kívül még egy eszményt szolgáltak változatlan hűséggel: az ô háromszáz évük az igazság önzetlen szolgálata is egyben. A bókoló barokkban, a finomkodó rokokó idején, II. József hűvös évtizede alatt, a nemzeti reformok lendületében, az elnyomás éveiben, a liberalizmus delelôjén, Trianon nyomorúságos megalázottságában, az elmúlt másfél évtized pedagógiai kísérletezéseinek idején egyformán a változatlan igazságra és a becsületes munkára függesztették szemüket, s mindig merték vállalni ezeknek az érdekében az áldozatot, akár az átmeneti népszerűtlenség árán is. MEGYER JÓZSEF (Magyar Szemle, 1942) ======================================================================== Piarista lelkiség Piarista pedagógia Nehéz dolgunk van a szavakkal: nélkülük lehetetlen élnünk, de velük bánni sem könnyű! Ez a lelkiség szó például nélkülözhetetlen, de ugyanakkor élettelen is. Vigasztalásom, hogy más népek sem bánnak sokkal könnyedebben a megfelelôivel. Söveges Dávid kitűnô könyvének bevezetôjében (Fejezetek a lelkiség történetébôl, Pannonhalma, 1993) küszködik vele, s idézi a Lexikon für Theologie und Kirche szócikkeit. Én egy másik lexikont vettem elô, amely Chr. Schütz szerkesztésében 1988-ban a Herdernél jelent meg, a címe: Praktisches Lexikon der Spiritualität. Ennek Spiritualität címszava alatt olvashatjuk, hogy a német szó a francia spiritualité átvétele, s hogy a német teológiai nyelvben mindössze néhány éve terjedt el. Viszont egyszeriben úgy, hogy divatszóvá lett, ,,alig van vallásos könyv, az egyház helyzetét elemzô kiadvány, amely ezt a szót s származékait ne alkalmazná.'' A cikk szerzôje G. Greshaket idézi: ,,Valójában nem könnyű meghatározni, mi is a lelkiség.'' A kifejezést félreértések, elôítéletek és tisztázatlanság veszi körül. Másról, többrôl van itt szó, mint Frömmigkeitrôl, amely talán a devóciónak felel meg, s amit magyarra -- megint csak jobb híján -- jámborsággal fordíthatnánk. Nem tévesztendô össze ez a lelkiség a Religiosität-tel sem. Egy alapmagatartást jelöl Karl Rahner szerint, ,,a hit, a remény és a szeretet tudatos és módszeres kibontakozása.'' Ám ha ezt meghatározásnak tekintjük, nem szűkítettük-e máris a fogalom jelentését a biblikus, keresztény értelmezésre, holott van mohamedán, hindu stb. spiritualitás is?! De hadd idézzek egy piarista szerzôt! Josep A. Miró írja Espiritualidad cristiana e identidad calasancia című cikkében: ,,Az egyházban megújulni látjuk az érdeklôdést a lelkiség ügye iránt. Ezelôtt néhány évvel, a zsinatot követô idôkben még alig beszéltek a lelki életrôl, s ha említették, ez valami ellenkezést váltott ki az elkötelezett keresztényekbôl. Ezt a kifejezést részleges és szűk értelemben használták. A vallásosság gyakorlatait értettük rajta, mint az imádságot, az istentiszteletet. Esetleg az egyén belsô életének tényeit: a lelki tökéletesedést, az erényeket. Olykor a dolog emberi összetevôjét: jámborsági gyakorlatokat vagy voluntarista önmegtagadást. A ,,lelki élet'' kifejezést a lehetô legtágabb és legmélyebb értelemben kell érteni. Annyit jelent, mint ,,a Lélek szerinti élet''. Így hát a hívô ember egész életét jelenti, amennyiben azt Isten Lelke hatja át.'' (Manual de cursillos calasancios, Madrid, 1992, 68. lap) Persze ez az érdekes áttekintés ismét a keresztény lelkiség ,,meghatározásához'' vezet, s ez talán magából a szóból érthetô, hiszen annak töve a nagybetűs Lélekre utal, az pedig -- hitünk szerint -- Jézus ajándéka, a Szentháromság harmadik személye. Mégis hisszük, hogy ott is működik, ahol világos fogalmat nem alkotnak róla, s ezért adhatunk a lelkiség szónak egy egészen általános meghatározást: ,,az életet átható alapmagatartása ez annak az embernek, aki odaadja magát Istennek és az ô ügyének'' (Praktisches Lexikon der Spiritualität 1170). De lépjünk közelebb a piaristákhoz! Minap a budapesti piarista ház ,,papi konferenciáján'' vita támadt a piarista lelkiségrôl. Volt olyan idôs, a rendi teológiai fôiskolán évtizedek óta teológiát tanító rendtag, aki azt vallotta, hogy piarista lelkiség nincs, kár is beszélni róla. Mások vitába szálltak ezzel a felfogással. Végül egy klerikus kért szót. Azt mondta, mégiscsak kell lennie piarista lelkiségnek, mert ôk tanultak róla a lelki élet teológiája nevű tantárgyban, vizsgázott is belôle. Napok múlva az ebédlôben újra elôkerült a téma; valaki megkérdezte: mit is jelent a lelkiség szó, nem ugyanazt-e, amit mi inkább piarista szellemként szoktunk emlegetni? Ennek a témának valóban van magyar irodalma is: Schütz Antal, Sík Sándor, Ohmacht Nándor tollából. Lám, ebben a vitában sem eltérô nézetek kerültek szembe egymással, inkább a szóhasználat bizonytalansága miatt kaptak össze olyanok, akik -- legalább nagyjából -- alighanem egyformán gondolkodnak! Elôvettem a Távlatok 1993. 1. számát, s ellenôriztem magam. Solymos Szilveszter cikkének címe: Bencés szellem -- bencés lelkiség. S ebben a cikkben olvasható az érdekes mondat: ,,A szellemiséget és lelkiséget itt alapvetôen egyként kezeljük, bár a szellemiség kétségkívül tágabb értelmű, mint a lelkiség.'' Ha lelkiségen áhítatgyakorlatokat értünk, az istentiszteletnek, az elmélkedésnek sajátos formáit, hagyományait, akkor nincs külön piarista lelkiség (mint ahogyan más -- régibb vagy újabb -- szerzetesrendeknek ilyen értelemben is van sajátos lelkisége). Ha azonban a piarista lelkiség után kutakodni annyit jelent, mint megvizsgálni, mi lelkesíti és lelkesítette negyedik évszázada a piaristákat, mi a sajátos a mi Isten- és emberszolgálatunkban, akkor ez a keresés nem a semmibe nyúl. A piarista rend alapítója, Kalazanci Szent József (1577--1648) ,,a barokk Róma szentje'' (Frideczky József). A szerzetesi életre vonatkozó tudását ferences, dominikánus, karmelita forrásokból merítette. Kedves zarándokhelye volt Assisi, a rendi hagyomány szerint ott Szent Ferenc jegyezte el a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség életeszményével, vagyis a Krisztus követésnek azzal a hagyományával, amelyet a szerzetesség jelent. A rend Konstitúcióinak megszerkesztésekor támaszkodott a jezsuita szabályzatra. Annál érdekesebb, hogy amikor az engedelmesség piarista eszményét körvonalazta, nem a ,,sicut cadaver'' (mint holttest) híres képét idézte, hanem inkább ahhoz a szamárhoz hasonlította az engedelmes szerzetest, amely a jeruzsálemi bevonuláskor oly készségesen állt Jézus rendelkezésére. Ez a kép Kempisnek egyik beszédébôl való. A rendalapító imádságos programjának, aszketikus gyakorlatának kialakításához a barokk vallásosság adott mintákat. Nem törekedett eredetiségre, de megfontoltan válogatott a kínálkozó lehetôségek között. A II. Vatikáni zsinat óta fôleg a külföldi piarista szerzôk sokat tettek azért, hogy Kalazancius írásos hagyatékából az ide vonatkozó anyagot összegyűjtsék, s annak eszmetörténeti vonatkozásait tisztázzák. 1967-ben és 69-ben speciális egyetemes káptalan foglalkozott a rend megújulásának kérdéseivel, s ez kiadott egy-egy alapos deklarációt A kalazanciusi karizmáról és A kalazanciusi spiritualitásról: ezek a zsinat útmutatásai szerint összegzik a történeti kutatás tanulságait. Minket elsôsorban az érdekel, hogy a piarista rend alapítója kifejezetten az ifjúság nevelésére és oktatására alapította rendjét. Ennek a rendnek már a nevében is szerepel az iskola szó. Az evangéliumból Kalazancius elsôsorban azt a mondatot emelte ki, amellyel Jézus az elsôségért versengô tanítványoknak felelt: ,,Aki befogad egy gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, ki küldött engem'' (Mk 9,37). A piarista szerzetes növendékeiben igyekszik Krisztust szolgálni, s ennek megfelelôen alakul a lelkisége. A breviárium Páli Szent Vince napján második olvasmányként a szent egyik levelébôl olvastat néhány bekezdést, közöttük ezt: ,,A szegények szolgálatát pedig mindennél elôbbrevalónak kell tartanunk, és késlekedés nélkül kell teljesítenünk. Tehát, ha még imádság idején is orvosságot vagy segítséget kellene adni valamelyik rászorulónak, nyugodt lélekkel menjetek el hozzá, és szolgálatotokat úgy ajánljátok fel Istennek, mintha imádkoztatok volna. Ne nyugtalankodjatok lelketekben, és ne legyen lelkiismeret-furdalásotok a szegények szolgálata miatt elmulasztott imádságokért. Nem bántjuk meg Istent, ha éppen Isten miatt hagyjuk abba az ô imádását azért, hogy ilyen szolgálatokat teljesítsünk.'' Szent Vince s Kalazancius kortársak voltak. Kalazancius leveleibôl is idézhetnénk hasonló mondatokat, csak nála a szegények helyébe a gyermekek kerülnek. (Lásd az idevágó anyagot P. Angelo Sapa művében: Teologia Spirituale Pedagogica di San Giuseppe Calasanzio, Firenze, 1951; 60 és következô lapok). Az iskolában végzett oktató-, nevelômunkát Kalazancius apostoli tevékenységnek tekintette. Természetesen tudta, és kérve-kéretlen emlegette, hogy folytonos imádság nélkül ezt a munkát nem lehet jól végezni, de azért magát a fiatalokkal való foglalkozást is imádságnak ismerte, mindenesetre a szerzetesi élet ,,csúcsteljesítményét'' vagy inkább ,,csúcseseményét'' látta benne. A II. Vatikáni zsinat és a zsinat utáni egyházi megnyilvánulások Kalazancius szemléletével egybehangzóan nyomatékosan hangsúlyozták ,,az iskolában folytatott nevelômunka fontosságát és apostoli értékét'' (a Katolikus Nevelés Kongregációjának nyilatkozata A katolikus iskolákról, 1977; 75. pont). Azt is, hogy a katolikus iskolának szintézist kell teremtenie a hit és a műveltség között. Nem kezelheti úgy az iskolában tanított ,,profán'' tárgyakat, ,,mintha a hit egyszerű szolgálói vagy apologetikus célokra felhasználható eszközök volnának'' (uo. 39. pont). Ennek megfelelôen a piarista rend sajátos lelkisége egy olyan természetfölötti érzék kialakítása és elmélyítése, amely a legközönségesebb dolgokban is meglátja Istent, s az oktatás és nevelés hétköznapi erôfeszítései közt is az ô közelében tudja magát, anélkül is, hogy nevét említené. Ennek a rendi hagyománynak költôi kifejezése Sík Sándor ismert verse: Bocsásd meg énnekem, Uram... hogy könnyeket pillámra nem a mea culpa, Hanem a rutafa nótája szűrt Meg a vizet árasztó tavaszi szél... Ó Istenem, ha az én árva bodza-sípom Egy századrészét el tudná fütyülni annak, Amit te mondtál énnekem magadról Egy parasztdal egyetlenegy sorában! Ez a vers önmagában lehetne egy ,,alanyi költô'' egyszemélyes vallomása is. Nem az. Hozzá hasonlóan sok piarista megfogalmazhatná a maga vallomását, de ôk már nem népdalokra hivatkoznának, hanem a matematikára vagy a fizika törvényeire. Persze a matematikusok és a fizikusok nem költôk, vallomásaik elmondatlanok maradnak. Kalazanci Szent József a piaristát bibliai szóval cooperator veritatisnak, az igazság munkatársának nevezi. A kisbetűs és a nagybetűs igazság itt egymásba válik. Ennek a szolgálatnak a figyelem, csodálkozás eleven készsége mellett fontos feltétele az alázatosság. A tanári szerep egyébként kísért a gôgre: aki gyermekeket tanít, életének nagy részét olyanok közt tölti, akik a szó szoros értelmében is, de átvitt értelemben is ,,felnéznek rá'', s ez félrevezetheti. De a jó tanár a növendékeket nem önmagának akarja megnyerni, hanem az igazságnak, amelynek ô csak tolmácsa. Ez a közvetítô szerep sajátos személyességet kíván, de ugyanakkor önfegyelmet is, érzéket ahhoz, mikor kell épp a közvetítô személyiségnek visszavonulnia. A jó tanárt nem téveszti meg az, hogy tudásban -- természetesen -- megelôzi a rábízottakat. Kész maga is ,,tanulni tôlük'', együtt gondolkodni velük. Ez is szerzetesi erény, útja a megszentelôdésnek. A piarista rend elsôsorban szegény gyermekeket akart iskoláiba gyűjteni, s számukra olyan tudást nyújtott, amely evilági boldogulásukat is megalapozta. Ez a törekvés a rend lelkiségét gyakorlatiassá, szegénységét a nevelôi munka részévé tette. Ha valaki meg akarja érezni, mit jelent ez, járja végig akár itt, Magyarországon, akár a világ egyéb országaiban a piarista iskolákat. Az épületek maguk -- kivált a régebbiek -- tanúi, ôrzôi ennek a spiritualitásnak. Ha ma egyetlen piarista sincs bennük, akkor is meg lehet különböztetni ôket minden más rend kolostorától, iskolájától. Kalazancius öröksége az is, hogy a piaristák készek minden jónak befogadására. Ez is a tanító erénye, aki nem a magáét kínálja, hanem az egész valóságra nyit ablakot. Megint Sík Sándort említem: vegye kezébe bárki a diákimakönyvét, amelyet Schütz Antallal együtt szerkesztett, vagy a Dicsôség, békesség című, felnôtteknek szánt imádságoskönyvet, amelynek már egyedül ô az összeállítója, és hasonlítsa össze más szerzetes szerzô hasonló -- és hasonlóan kiváló - - művével. Egy bencés, egy ferences szerzônek vagy szerzôközösségnek műve a saját, rendi lelkiséget tükrözi nagyon határozottan. A ,,Sík-- Schütz'' vagy a Dicsôség, békesség piarista vonatkozása alig vehetô észre: abban piarista, hogy igyekszik elfogulatlanul összegyűjteni minden hasznosat. A piarista lelkiségrôl leghitelesebben öregdiákok vallanak. Például akkor, amikor elmondják, mit jelentett nekik a háború éveiben, katonáskodásuk idején egy-egy tanárukkal folytatott levelezésük. Érettségi találkozókon anekdotákat mesélnek, ezek sokkal többek egyszerű diáktörténeteknél. Egy ötvenéves szegedi találkozón hallottam a következô elbeszélést. A háború utolsó éveiben a gimnázium fűtése megoldhatatlannak látszó gondot jelentett. Egy szomszédos plébános meghallotta a dolgot, volt egy kis erdeje, megengedte, hogy abból néhány fát kivágjanak. Kiszállt tehát egy diákcsapat az osztályfônökük vezetésével, s egész nap dolgoztak keményen. Ebédre szalonnát, hagymát, kenyeret kaptak a rendházból. Munka közben kiüzent hozzájuk a plébános, hogy szívesen látja ôket meleg vacsorára. Az egyik diák erre a hírre tarisznyájába csúsztatta a vöröshagymát. ,,Nem szereted?'' -- kérdezte tôle az osztályfônöke. ,,Dehogynem! -- hangzott a válasz --, de ha vacsorára hívtak, nem eszem belôle, hogy ne legyen rossz szagú a szám.'' ,,Van nekem valami szerem, ami elmulasztja a vöröshagyma szagát, egyél nyugodtan.'' A fiúnak nem kellett kétszer mondani, evett jóízűen, és este odalépett az osztályfônökéhez. Kérte a szert, kíváncsi is volt rá, mi lesz az. Az osztályfônök egy gerezd fokhagymát vett elô a reverendája zsebébôl: ,,Edd meg ezt, ez után nem leszel vöröshagyma szagú!'' Játék ez, tréfa: ötven év múltán is emlékezett rá, akivel megtörtént, de a piarista lelkiség vagy a piarista lélek történetébe is beletartozik. Egy darab lehetne valami piarista Fiorettibôl. JELENITS ISTVÁN (Távlatok, 1994/1.) ======================================================================== A piarista pedagógia szelleme Piarista pedagógia Van-e egyáltalán külön piarista pedagógia? Hiszen ismeretes, hogy az alapító Kalazanci Szent József semmiféle nevelési elmélettel vagy könyvekkel nem írta be nevét a pedagógia történetébe. De iskolái sem alakítottak ki a századok folyamán olyan rendszert vagy tanítási módszert, amelyet róluk lehetne elnevezni. És mégis beszélhetünk piarista pedagógiáról, melynek szelleme elüt minden más pedagógia szellemétôl. Mindenekelôtt Kalazancius Atyánk szabályzatot, konstitúciót írt rendje számára, s ez a szabályzat bepillantást enged írójának nem csupán szerzetesi, hanem egyúttal nevelôi lelkébe, hiszen az idôben elsô hivatásszerűen tanító rendnek szól, s annak hivatásos tanító és nevelô munkája számára is tartalmaz útmutatásokat és intézkedéseket. És ezek az igazi kegyelettel ôrzött és tanulmányozott utasítások, buzdítások és sürgetések azóta is szüntelen alakítják a rendnek nemcsak szellemi arculatát, hanem egyúttal iskolánk szellemét is. Kalazancius mennyei pártfogót is választott iskoláinak: Maria Méthér Theu-t, s róla nevezte el ôket az Isten Anyjáról nevezett szegény iskolák-nak. Jelige gyanánt pedig ezt tűzte homlokzatukra: Ad maius pietatis incrementum. Pietas annyi mint istenfélelem, vallásosság, jámborság. Ennek terjesztésére valók ezek az iskolák, ez a piarista pedagógia nagy célja. Miközben tehát a piarista iskolák tanítanak, és korszerű tudást, műveltséget és állampolgári nevelést adnak, minden pedagógiai tevékenységnek formai elve, alapvetô jellege a vallásos, hívô lelkület, a pietas. És hogy a tanítás ettôl az alapjától soha el ne szakadjon, és világnézet nélküli embereket ne neveljen, Kalazancius megcsinálja az ô korszakos nagy szintézisét: a tanár és pap lelkületének és munkakörének egybeolvasztását. Az ô iskoláiban pap tanítja nemcsak a hittant, hanem ugyanúgy, hivatásszerűen az írást és számolást, a latint és a földrajzot: ad maius pietatis incrementum. Ugyanakkor a világi tárgyak tanításának eladdig ismeretlen megdicsôítését jelenti ez a kezdeményezés. Ha a konstitúciók bepillantást engednek írójuk nevelôi lelkébe, még sokkal inkább ezt kell tartani Kalazancius igen nagyszámú levelérôl, amelyek iskoláinak életére és szellemére nézve hol elvi szempontokból, hol gyakorlati konkrétséggel fáradhatatlanul osztanak tanácsokat, és adnak utasításokat. Végül ugyancsak pedagógia mindaz, amit és ahogyan a szent Alapító elgondolásaiból a piarista élet, ránk magyarokra vonatkozólag elsôsorban itt magyar földön, kidolgozott és valóra váltott. A magyar piaristaságnak most már több mint 300 éve rendkívül bô anyagot szolgáltat ennek a pedagógiának megismeréséhez. És mégis, ezeknek a forrásoknak birtokában is, csak habozva fog hozzá a piarista toll a maga legbelsô titkának és legféltettebb kincsének: hivatásos munkájának körvonalazásához. Az igazi pedagógia a gyakorlatban mindig művészet, bajos dolog annak sokszor inkább öntudatlanul, érzékbôl alkalmazott elemeit a napvilágra kihozva tudatosítani. A mélytengerek álomszerű színekben ragyogó lényei elpusztulnak, mire a búvár a felszínre ér velük. De még ha talán sikerül is tárgyilag helyes képet rajzolni a piarista pedagógiáról, akkor is titok, a piarista lélek szent titka az. Nem kegyetlenség-e feltárni, szinte kiszolgáltatni? Szent Pál ismer olyan titkokat, amelyekkel szabad ugyan eldicsekedni, de nem üdvös dolog -- non expedit. A piarista iskoláknak elsô és alapvetô jellemvonása gyakorlati jámborságuk, nálunk azelôtt ,,áhítatos iskoláknak'' mondták ôket. Ezt nemcsak az biztosítja, hogy itt minden tárgy szerzetespap kezében van, aki éppen a kisgyermekeknek úgyis minduntalan fog valamit a jó Istenrôl mondani. Kalazancius ezzel be nem érte, hanem a rendszeres külön hitoktatásról gondoskodott. ,,A növendékek az iskolában a keresztény tanításról írt könyvet tanulják s azt a tanárok meghatározott napokon magyarázzák'', rendi szabályzatában s a hivatalos látogatások pontjai közé felveszi annak megvizsgálását, hogy ezt szorgalmasan végzik-e. A tanulók számára külön gyóntatókat rendel, ezek szeretete és jó példája könnyítse nekik a gyónást, a tanulók pedig ,,mint atyjukat tiszteljék és szeressék'' lelkiatyjukat. Végül külön lelki vezetô készítse elô ôket a gyónásra és áldozásra, tanítsa az imádság könnyű módjára és a lelki élet más ismereteire. A piarista iskoláknak már elsô növendékei valóban ki is tűntek gyakorlati vallási ismereteikkel és ezek alkalmazásával. A magyar piaristák ezeken a nyomokon haladva elsô tárgyként kezelik a vallástant, lehetôleg mindenütt külön hittanárra bízzák, kitűnô hittankönyveket írnak, országszerte ismert Imádságoskönyvük újabban már a külföldön is elindult hódító útjára. Mikor pedig bizonyos áramlatok a vallástannak tantárgy helyett csak gyakorlati és élményeket nyújtó tárgyként való felfogását sürgették, a piarista iskolák akkor is megtartották annak tantárgy-jellegét, ezeken az órákon is komoly szellemi munkát követeltek, és az itt elért tudást is reális érdemjegyekkel mérték, bár egyébként hagyományaikhoz híven tudatában maradtak annak, hogy a vallástani tudásnak gyakorlati tudásnak kell lennie, és hogy ezeknek az óráknak még másnemű feladataik is vannak. Aki a piarista vallásosságot csak messzirôl figyeli, és inkább csak külsô megnyilatkozásait ismeri, hajlamos lehet kissé száraznak és vérszegénynek érezni. Akiknek közelebbi találkozásuk van vele, felfigyelnek rá és megsejtik, hogy ez egy kissé külön világ, különleges értékekkel. Mintha itt a piarista lélek a magyar lélekkel egymásra talált volna, úgy alakította ki ezt az egyszerűbb, mert bensôbb jámborságot. Kissé fél a maga mutogatásától és a hangos szerepléstôl, de nem azért, mintha nem volna mély a gyökere, hanem éppen mert mélyrôl tör föl. A magyar ember szemérmessége ez, aki szereti legmélyebb érzéseit magába zárni, valamint a piarista lelkület becsületessége, mely aggódik az érzés valódisága és tisztasága miatt, ha sok szem elôtt kell megnyilatkoznia, hiszen éppen a fiatalság még fejletlen lelkiségének olyan könnyen megárt a figyelô tekintet. A maga részérôl szívesebben bemegy kamrájába és ajtóbetéve imádja az Atyát a rejtekben. Legalábbis imádása legjavát ott szokta végezni, ott bánkódik embersége vétkein, ott siratja feszületére borulva az Úr szenvedéseit, és nehezére esik az a gondolat, hogy keresztény elérzékenyülésének az ô Istenén kívül tanúi legyenek, annyira fél a felszínességtôl vagy a kellô átéltség nélkül kimondott vagy gyakorolt vallásosság farizeizmusától. De azért ahol helyénvaló, nem hiányzik ebbôl a jámborságból sem a példaadó tett, sem a mások közt való buzgólkodás. A jezsuiták Mária-kongregációinak megfelelôen a piarista iskolákban Mária-társulatok virágoztak, piarista buzgóság alapítása és gondoskodásának tárgya az Oltáregyesület csak úgy, mint a Katolikus Legényegylet. A lelkieknek ez a nagyon komoly felfogása annak a komolyságnak kivirágzása, amely a piarista pedagógiának egyik legjellemzôbb alapértéke. A piarista iskolák edzô szegénysége nyomta-e rá pedagógiájuk arculatára ezt a vonást, vagy talán az Isten színe elôtt és a negyedik piarista fogadalom sugárzásában végzett nevelés okozza, esetleg Szent Kalazancius szellemébôl ered, és a piaristaság elsô évtizedeit közvetlenül irányító hatásából, nem tudni. Korántsem komorságról van itt szó, még csak nem is a felnôttnek arról az érzelmi megállapodottságáról, amely már nem tudja megérteni a gyermeki kedély világát, és nem akar, vagy nem is tud vele együttrezegni. De már aki néhány éve nagyobb nyilvánosság elôtt a piarista iskolák ,,hűvös légkörérôl'' beszélt, erre az alapvetô jellegzetességre mutatott rá. Mások iskoláink ,,szigorúságát'' emlegetik. Mindezek mögött éppen a szent komolyság rejlik, amely a nevelôi munkát, a piaristának ezt a lelkét betöltô egyetlen hivatásos munkáját nem tudja komolytalanul nézni, sem kedélyesen vagy félvállról venni. Ettôl a komolyságtól még jóízűen tud a mókán nevetni, megnyíltsággal fogadja a gyermek lüktetôbb életérzését, és óvakodik attól, hogy minden túlzott elevenségben szándékosságot vagy rosszakaratot lásson, kirándulásokon el is játszogat a fiatalsággal, anélkül azonban, hogy a gyermeket magát játékszernek nézné. Ahol ennek helye van, a játszva tanítás elôl sem zárkózik el, de arra sohasem kapható, hogy magát a tanítást vagy nevelést csak úgy játszva, félig szórakozásképp végezze, és lemondjon katedrájának helyzeti energiáiról. Ez a katedra még néhány évtizede kissé magasabban állt, és valamivel nagyobb ,,távolság'' választotta el a rajta ülôt az osztálytól, de a piarista ma is éppúgy szükségét érzi egy bizonyos distanciának. Nevelni -- educare -- annyit jelent, mint följebb húzni, növelni, és feltételez egy magasabban állót, aki maga felé, tehát fölfelé segít. A piarista ,,a konstitúció találó kifejezésével élve cooperator veritatis, aki az Igazság lelkével együtt dolgozik a kegyelem és a természet indításainak kifejtésén és a zsenge gyermeki élet megszentelésén'' (Balanyi). Lehetetlen, hogy ennek a hivatásnak tudata mindennap újra ne inspiráljon szent komolyságra, hiszen a hivatás emberének ,,nap nap után alázatos fôhajtással kell várnia a kegyelem indításait, quibus nos idoneos veritatis cooperatores efficiat''. A komolyságnak ez a szelleme hozza magával, hogy a kegyes iskolák a szív és az ész egyensúlyára törekednek, és sem a tôlük idegen szellemű gyermekkultusz kísértése nem ejtette meg ôket, sem a Logos uralmát édeskés, kedveskedô érzelgôséggel soha fel nem cserélték, a gyermekeket elpuhító érzelmes szeretettel nem kényeztették. Hogy azért a közben a nevelô szív sem sorvad el, annak biztosítéka Kalazancius Atyánknak mindvégig tanítványaiért dobogó, értük fizikai szolgálatokat is végzô, s ôket még élelemmel, ruhával, sôt akárhányszor pénzzel is támogató, halála után pedig csodálatos épségben megmaradt szíve. Ez a szív a szegények és elhagyottak iránt gyúlt elôször szeretetre, és addig egyedüli intézményként ,,szegények iskoláját'' alapított abban a meggyôzôdésben, hogy ,,nagyérdemű dolog felvilágosítani a gyermekek elméjét, különösen azokét, akik mindenkitôl el vannak hagyatva''. Jóllehet ô mindenkit befogadott iskolájába, elsôsorban mégis a szegényeknek szánta. ,,Az igazgatónak - - írja -- szeretettel kell fogadni a szegényeket, még ha mezítláb, rongyos ruhában és köpeny nélkül jönnek is; ne felejtse, hogy rendünk elsôsorban az ilyenek kedvéért alakult.'' Az ilyen iskolák természetszerűleg csak akkor virágoznak, ha eleven szeretet lüktet bennük. Az elsô idôkben éppúgy, mint késôbb igyekeztek a szükséges segédeszközök, de akárhányszor szállás, ruha és élelem megszerzésével tanítványaik kedvére járni, és ezzel sok-sok ezer tehetséges ifjú számára tették lehetôvé a nyomasztó szociális helyzetükbôl való kiemelkedést. A konstitúciók pedig megôrizték Kalazancius következô intézményes gondoskodását a szegények tanításáról: ,,Mivel úgyszólván minden országban a lakosság nagyobbára szegényekbôl áll, akik gyermekeiket rövid ideig taníttathatják, gondoskodjék az elöljáró az ilyen gyermekek számára gondos tanítóról, aki megtanítja ôket a helyes betűvetésre és számolásra, amik segítségével majd mindegyikük könnyebben megszerezheti, amire szüksége van.'' A nép fiainak ez az állandó szeretô szemmeltartása észrevétlenül is szociális gondolkodást nevelt a többi tanítványba, nem elméleti buzdításokkal, hanem magatartással. Maguknak a tanároknak társadalmi különbségtevést nem ismerô bánásmódja volt ennek a nevelésnek legfôbb titka, mikor a fiúk elültetésekor nem nézték azok ruháját vagy családját, s a feleléskor nem használtak kétféle mértéket. ,,Megvallom -- jelentette ki évtizedekkel ezelôtt egy édesapa --, azért adtam a fiamat a piaristákhoz, mert azt mondták nekem, hogy ez a legelôkelôbb iskola Pesten, ide járnak a legjobb családok gyermekei. És most, mikor fiam végigjárta a nyolc évet, meglepetve látom, hogy ez az iskola minden inkább volt, csak nem ,,úri'' iskola. Itt egyformán bánnak mindenkivel, itt nem számít az, hogy milyen társadalmi osztályból való a diák. Az számít, hogy micsoda és milyen ember. Meghajtom a fejemet - - tette hozzá -- ez elôtt az egyszerű emberi szellem elôtt''. A piarista jelmondatban s az iskola elnevezésében helyet foglaló pietas szó nemcsak istenfélelmet, jámborságot jelent. Van olyan jelentése is, hogy kegyelet, kegyeletes lelkület, ami alapjában véve nem más, mint tisztelet a szülôk, följebbvalók, mindenekelôtt a személyes Isten iránt. A pietas ebben az értelemben is kitörölhetetlenül beletartozik a piarista pedagógiába, s Magyarországon egészen különös mértékben. Ez a kegyeletesség mindenekelôtt a nevelô lelkét járja át és tölti el tisztelettel az emberi lélek természetes és természetfölötti adottságai iránt. A piarista megtanulja a maga el nem görbített egyéni vonásaiban csodálni azt, ami adottság, érteni és értékelni azt a szabadságot, amely sem növendék korában nem kényszerítette, sem késôbb nem kényszeríti egyéniségének megtagadására és valamilyen tôle idegen, neki nem természetes lelkiség vagy viselkedés felöltésére. Azért aztán iparkodik tanítványaiban is mindig meglátni az egészet, mai szóval az alkatot, és ebben megsejteni az entelechiát, a jövô kifejlôdés irányát és körvonalait. Minden ember, a növendék is, ,,fenség, észak-fok, titok, idegenség'', s ez a titok mélységeket takar, amelyekbe sem magának nem tanácsos leszállni, sem másokat oda letaszítani. Ez a mélység az, ami tartózkodó tiszteletet parancsol a nevelôre. Annál is inkább, mert minden egyéniség az Isten lelkének teremtô gondolata, egyszeri és utánozhatatlan remeke, mellyel szemben a nevelônek nem lehet más feladata, mint a köteles tiszteletet tanulmányozni, és saját nevelôi elgondolásainak, esetleg valamely iskola vagy rendszer szkémáinak erôszakos ráhúzása helyett a maga törvényei szerint alakítva, a benne rejlô isteni örök tervet kibontakozásához segíteni. Csak így lehet a nevelô a Szentlélek Isten munkatársa, cooperator veritatis, munkája pedig ihletett művészet, s mint minden művészet, mélyen alázatos, a latin órán semmivel sem kevésbé, mint a hittanórán vagy a gyóntatószékben. A piarista tanítás és nevelés megértéssel van a nevelés egyéni akadályaival szemben. Bár fájó szívvel látja egyik-másik reményének meghiúsulását, azért nem fogja rossznak minôsíteni a tanuló munkáját, mert nem a tanár stílusát tükrözteti, vagy érdeklôdésének más az iránya, hanem tisztelettel tud megállni egy felsôbb akarat elôtt. Nem akar mindenáron tudóst nevelni abból a tehetséges fiúból, akit a természete gyakorlati pályára visz, sem gyakori áldozót vagy éppen papot abból az egyébként komoly és tisztalelkű tanulóból, akinek ez nem, vagy még nem adatott meg onnan fölülrôl. Viszont a rendkívüli tehetség kifejlôdése érdekében, talán rejtve, tud nagylelkű engedményeket is tenni. Nem a pillanatnak dolgozik, azért tud -- mindig kellô körültekintéssel -- pillanatnyilag súlyosnak mutatkozó hibákat és vétségeket a jövôbe pillantva nagylelkűen kezelni, olykor éppen észrevétlenül hagyni, általában türelemmel várni munkája gyümölcsére és elgondolásainak beérésére. A piarista pedagógust tisztelete képesíti arra, hogy alkalmas pillanatban elhallgat, és a többit rábízza a természet és kegyelem munkájára. S egyáltalában az egyoldalú verbalizmus helyett többet bízik a nevelô egyéniségben, annak egész megjelenésében. Ért hozzá, hogyan kell visszavonulni, és a növendéket kissé magára hagyni -- Dunin-Borkowski a csendes eltűnés ,,csodás nemességérôl'' beszél. Sôt meg tudja tenni azt is, ami a legnehezebb: fokozatosan hosszabbra engedni a kötelet, és egyre több szabadságot hagyni, hogy elôkészítse a növendékeket az élet önállóságára, és maga nélkülözhetôvé csökkenjen. Nem egyéb ez, mint a szentpáli evangéliumi szabadság elve, melyben a piarista jómaga felnô és megtanulja becsülni azt. De ismeri veszélyeit is. Mert az önállóság nagyobb foka nemcsak a szabadságot növeli, hanem a felelôsséget is súlyosbítja. De kétségkívül termékeny nevelôi elv. Talán ezért is találni a piarista iskolában annyi eredetiséget mutató, jellegzetes tanári egyéniséget. Ez a tiszteletadó elvi magatartás megóvta a piarista pedagógiát a szélsôségektôl csak úgy, mint a megvalósíthatatlan célkitűzésektôl, és a realizmus talajára állította. Megtanította, hogy a nevelônek úgy kell vennie magát és az embereket, amint vannak. Megtanította a hiányokon való kesergés helyett dolgozni azzal, amit az élet éppen ad, és megmentette a jelen körülmények közt méltánytalan vagy ésszerűtlen követelésektôl. Nemzetiségi vidéken olyan fiúk is kerültek iskolánkba, akik majdnem semmit sem tudtak magyarul. A rend hivatása ezeknek nem alkalmatlanokként való eltávolítását, hanem megtanítását kívánta. A reális eljárás abban állt, hogy haladásukat az általános mértéktôl eltérôen kellett megállapítani, és egy ideig sokkal kevesebbet lehetett tôlük követelni. Ez azonban korántsem jelent olcsó megalkuvást a körülményekkel. A megalkuvás mint elv ott kifogásolható, ahol a követelmények indokolatlan leszállítását és az emberi kényelem könnyelmű kiszolgálását jelenti. Az itt tárgyalt realizmus éppen a valóság tiszteletében s a gondviselés szabta határok alázatos tudomásulvételében áll: pl. ez az ambíció sok az iskolának vagy a nevelônek, lemondok róla; ehhez a feladathoz az osztálynak kevés az érzéke vagy készültsége, nem erôltetem; elmúlt az idô valamely tantárgy vagy tanítási eszmény fölött, csendesen napirendre térek fölötte. A realitásoknak ez a tisztelete szolidságra nevel, és a talmi értékek és hiú látszatok kérlelhetetlen üldözésére a nevelôben és a növendékben egyaránt. A piarista pedagógia a ,,fenn az ernyô, nincsen kas'' alig leküzdhetô elvével ellentétben mindig csak addig akar nyújtózni, ameddig a takaró ér. Nem híve tehát a pedagógiai kirakatrendezésnek, a nem egészen igaz képet nyújtó bemutatásoknak és szerepléseknek. Már Kalazancius ellene volt az akkor roppantul elterjedt iskolai színjátékoknak, és ha fiai nem is mindenütt vonhatták ki magukat egészen a korszellem e követelése alól, soha nem ezekre vetették a hangsúlyt, hanem a hétköznapok feltűnés nélkül folyó munkájára és az alapos tudásra. Bizonyára ez a törekvés szerezte nekik a szigorúság hírét, bár ez a szigorúság korok szerint sokat változott, és némely nem-piarista iskolákban nagyobb mértékben volt föllelhetô. De akármint volt is, a jó iskolának egyik legnagyobb áldása, ha az alapos, részletekbe menô és következetesen állandó munkát lelkiismeretesen számonkéri tanítványaitól, és ezzel jellemük nagy hibáiból kigyógyítja ôket: a könnyebb megoldással beérô felszínességbôl és a gyermekes állhatatlanságból, amely minduntalan kibúvókat keres. E nélkül a valóságtisztelô szolidság nélkül a piarista pedagógia aligha fejleszthette volna ki a rá annyira jellemzô életrevalóságot és gyakorlatiasságot. Nagy szegénysége nem kevéssé volt ebben segítségére. Hisz mikor szinte a legszükségesebbekben is hiányt szenvedtek, a szegénység szellemén kívül ez az életrevalóságuk tartotta fönn a rendi iskolákat. A kellô pénz és felszerelés híján elsôsorban abban kellett bízni, hogy ,,mitte sapientem, nihil ei dixeris'', legyen okos, leleményes ember, akit vezetônek küldenek, akkor utasítások nélkül is meg fogja találni mindennek a módját. Így ki kellett fejlôdnie e szegény iskolák hajlékonyságának és alkalmazkodó képességének. Szerencsére a nagy alapító nem kötötte magát semmiféle iskolatípushoz vagy módszerhez, hanem nyitva hagyta iskoláit a mindenkori fejlôdés számára. Már Kalazancius kora iskoláival szemben biztos gyakorlati érzékkel melegen felkarolta az aritmetikát, és éppen az aritmetikai osztályt mint az elemi tanfolyamot lezáró osztályt különös gondjába vette. Ennek az osztálynak olyan tanítót keresett, aki nemcsak az írást és számtant tudja tanítani, hanem az Úr félelmét is, mert ebbôl az osztályból mennek ki a fiúk az életbe. Nagyon fontosnak tartja tehát, hogy az Úr félelmétôl teljesen áthatva lépjék át az iskola küszöbét: mintha csak a mai általános iskola záró osztályára gondolt volna. Az aritmetika mellett feltűnô az elsô iskolákban a természettudományok és a földrajz gyors térhódítása, mint a gyakorlatiasságra törekvô életrevalóság bizonysága. A piarista iskolák már Kalazancius életében haladó irányzatot mutattak, mert neki gondja volt rá, hogy tanítói lépést tartsanak a korral, de úgy, hogy semmit azért mert régi, el nem vetettek, csak azért mert új, be nem vezettek. Mindenhonnan teljes elfogulatlansággal vették át azt, amit önálló megítélésük szerint korszerűnek és hasznosnak láttak, még ha az ellentáborba kellett is némelykor elmenni érte. Így jött létre az a józan eklekticizmus, amely elsôsorban a magyar piaristaságot jellemezte. A piaristák már a 18. században bevezetik a könyvviteltan tanítását, hogy így elôkészítsék tanítványaikat a kamarai szolgálatra. Arithmetica comitatensis címmel a megyei szolgálatba készülô ifjak számára nyitottak kollégiumot, Kisszebenben pedig külön rajztanfolyamot. A kalocsai, tatai és váci gimnázium a gyakorlati földméréstan és a polgári építészet rendszeres elôadásával tűnt ki, a kalocsai, pesti, tatai és váci bölcseleti tanfolyamokon az elméleti és kísérleti fizika külön tárgyként szerepelt. Az 1763-ban megnyílt szenci collegium oeconomicum elsô és hosszabb idôn át egyetlen ilyen intézmény az országban; tárgyai közt ott van a matematika, fizika, geometria, polgári építészet, kamarai számvitel, gazdaságtan, studium oeconomico-camerale, studium politico-camerale és mercantile. A tulajdonképpeni gimnáziumi tárgyakban is nagy változtatásokat végeztek a magyar piaristák, mióta rájöttek, hogy a régi gimnáziumi anyag már nem elegendô a modern ember érdeklôdésének kielégítésére, és azért fokozatosan kiegészítették. A 18. század három nagy rendfônökének ránkmaradt nagyszabású reformterveibôl egy egészen új gimnázium képe tárul elénk gazdagabb tanítási anyaggal, modernebb módszerrel és az élethez fűzô kapcsolatokkal. Ha ezt a folyamatot meg nem állítja Mária Terézia Ratio educationis-a, amely egyébként sok mindenfélét átvett ezekbôl a tervezetekbôl, bizonyosra lehet venni, hogy a magyar piaristaság kitermelte volna magából a magyar reáliskolát, sôt a magyar gazdasági és kereskedelmi iskolát is. A pesti piaristák közvetlenül a szabadságharc elôtt már párhuzamos reáliskolai osztályokban tanítottak. A magyar piarista pedagógia tehát a magyar szellemmel már régóta érintkezésben áll. Ez az idegenbôl hozzánk átkerült rend Fináczy Ernô szerint ,,a 18. századtól teljesen magyar jelleget öltött''. Az amor sanctus patriae, az amor patriae linguae tüzes kifejezések a magyar piarista lélek legbelsô érzését fejezik ki. Nem lehet feledni, hogy a németesítô törekvésekkel szemben a magyar nyelv jogainak kivívásáért indított küzdelemben állandóan a piarista iskolák álltak az élen. A 19. század elején már nagyszámú följelentés vádolja ôket, hogy a latin helyett a magyar nyelvet használják a tanításban. A nemzetiségi vidékeken a békés magyarosítás munkásaiként fejtettek ki olyan működést, hogy az idegen nyelvű fiúkat szerencsésen meghódították a magyar értékeknek. Thallóczy Lajos tanúságot tesz róla, hogy ,,nemcsak az ifjak vívják a harcot (Bécs ellen), hanem az ideális szerzetesek, a vezéreik. Ha nincs magyar tankönyv, hát írnak, ha nincs megfelelô kifejezés nyelvünkben valamely újabb tudományos fogalomra, keresnek és találnak. Nem tudjuk mi azt soha megfizetni ennek a rendnek, amit a családról lemondó szerzetesek tettek velünk, kiket magukhoz öleltek, mint önnön fiaikat. Ez a kegyesrend psychéje, hogy alapítójuk szellemében szeretettel mint fiaikat tanítják és nevelik tanítványaikat. Tették pedig ezt akkor, mikor a hatalom idegen kézben volt. A hazafias visszahatás az iskolából indult ki. Tudott errôl a rendôrség, mely akkor a családi szentélyig is elhatolt, de az érzésen nem tudott kifogni.'' A piarista pedagógia sem elégíthet ki mindenkit, nem is kíván mindenkinek mintája lenni. A piarista lélek teremtette meg, mint önmaga hűséges tükrét s egy szent alapító életművének kegyeletes kiterjesztését. OHMACHT NÁNDOR (Budapesti Piarista Gimnázium 1947-48-i Évkönyve.) ======================================================================== A kegyeletes lelkület és dogmatikai indítékai Piarista pedagógia I. Mivolta. -- Sajátságos, hogy amirôl itt szó van, arra nincs egészen megfelelô magyar szavunk. A kegyeletes lelkület nevével azt akarom jelölni, amit latin-román kölcsönszóval pietásnak, németül Ehrfurchtnak mondanak. Ha ebbôl a ténybôl mindjárt azt is kellene következtetni, hogy a pietás idegen palánta, Pannónia virágos kertjében mégis volna helye; s az örök ligetekbôl való átültetését akarja szolgálni ez az elmélés is. 1. Mi a kegyeletes lelkület? -- A pietás gyökér; gyökere az aktív és a társas erényeknek, miként az alázat gyökere a passzív erényeknek; sôt mint a természetfölötti fogékonyságnak, a potentia obedientialis- nak kiképzése valamiképpen gyökere a természetfölötti rendnek is. Ez a gyökér három szálból van sodorva -- nyilván innen van nagy ereje: triplex funis difficile rumpitur. a) A kegyelet mindenekelôtt mélységes meggyôzôdéses hódolat az iránt, ami fölöttünk van, kivált a ,,Magasságbeli'' iránt. Vele jár az az állandó, egyetemes és termékeny sejtés, hogy igen-igen sok az, ami fölöttünk van, a természetben is, embertársainkban is, azoknak lelkületében és motívumaiban, a társadalomban, az egyesek és közösségek életföladataiban és programjaiban, fôként azonban abban a láthatatlan világban, mely a természeten és társadalmon túl nyilik. Az Úr a bölcsességnek is, a kegyeletnek is kezdete. b) A kegyelet megilletôdés azzal szemben, ami mellettünk és alattunk van, tisztelet azzal szemben, ami körülöttünk van. A kegyeletes lélekben állandóan a tudat alatt is dolgozik az a sejtés, hogy sok mindent embertársaimban, a társadalomban, de magamban is másképp látnék, ha Isten szemével nézném. Épp ezért a kegyeletes ember nagy kímélettel nyúl mindenhez, amivel dolga akad; lelki hallgatagsággal meghányja-veti és földolgozza azt, amit elsô találkozásra meg nem ért -- fôként mások viselkedésében; nagy méltányosságot és türelmet tanúsít azzal szemben is, ami nincs ínyére, és azokkal szemben is, akik ellenére járnak. c) A kegyelet nagy megnyitottság a valóság iránt, magafeledt rajtafelejtkezés a dolgokon -- az a lelkület, mely kisugárzik a tágra nyílt gyermekszemekbôl, mikor csodás világokat tár föl elôttük a tárgyszerű, színes elôadás. Azonban ezeknél az elvont jellemzéseknél jobban beszélnek a valóságok. Kegyeletes lelkület az, ami elömlik az Úrangyala imádság tartalmán és hangulatán, amely kulminál Szűz Mária önmegtagadásában: Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint. Szent Péter az evangéliumokban a kegyeletességnek szinte megtestesülése. Az evangéliumokból mindenünnen rám néz abból az izgékony, robbanékony alakból az a hűséges szempár, mely gyermekded magafeledéssel Mesterére tapad, mintha mindig azt mondaná: Jó nekünk itt; készítsünk három hajlékot: Neked egyet, Mózesnek egyet, Illésnek egyet -- önmagára nem gondol. És ha valaki kérdi, miért éppen ôreá bízta az Üdvözítô az egyházi fôség nagy tisztét, én teljes tisztelettel a nagy értelmezôk iránt azt mondom: elsôsorban ezért a fönntartás nélküli magafeledô odaadásért. A kegyeletes lelkület árad azokról az arcokról, melyekkel a 4-9. század barbárjai hallgatták a hittérítôk szavát, annak a középkori lovagnak alakjáról, aki talpig vasban ott térdel az Oltáriszentség elôtt, kardjára támaszkodva, páncélos derékkel, de alázatosan meghajtott fôvel, és Grál-vár vízióival lelkében. A kegyeletességnek nagy leckéjét adja az az egyiptomi pap, aki a világjáró Solonnak azt mondja: Ti görögök gyerekek maradtok, és nem lesztek aggastyánok sohasem; állhatatlan gyerek-lélek lakik bennetek, mert nincs ôsi hitetek és mohos tanítmánytok (Platón Tim.22). A kegyeletes lelkület nagy szentje Assisi Szent Ferenc. Mikor a Szabályban utasítást ad, hogyan foltozzák durva folttal csuhájukat a testvérek, közben dicsôítvén az Istent, így folytatja: ,,Óva intem a testvéreket, hogy meg ne vessék, se el ne ítéljék azokat, akiket színes lágy ruhákban, finom ételek és italok mellett látnak, hanem ki- ki magamagáról ítéljen, és magamagát becsülje csekélyebbre.'' A Végrendeletben pedig: ,,Azután adott és ad nekem az Úr olyan nagy hitet a papok iránt, kik a római egyház szabványai szerint vannak, hogy papi jellegük miatt még akkor is náluk keresnék menedéket, ha üldöznének engem. És ha mindjárt Salamonnak egész bölcsességével rendelkezném is, s ha valahol szegény és igénytelen világi papokkal találkoznám, mégis csak az ô engedélyükkel prédikálnék.'' S amit Ehrle ásott ki a feledés homályából: A testvérek panaszt tettek Szent Ferencnél, hogy a püspökök sokszor nehézkesek a prédikálás engedélyezésében, emiatt aztán napokig kell tétlenül vesztegelniök; ezért kérik, szerezzen nekik kiváltságot. ô erre azt írja: ,,Ti kistestvérek, nem ismeritek föl Isten akaratát, és nem engeditek úgy megtérni a világot, amint Isten akarja. Mert én szeretet, alázat és kegyeletesség által akarom elôször a prelátusokat megnyerni. Ha ôk látják szent életünket és irántuk való mélységes tiszteletünket, ôk majd maguk kérnek föl bennünket prédikálásra, és hatékonyabban kezünkre járnak majd, mint a privilégiumok, melyek kevélységre visznek'' (F. Imle: Ein heiliger Lebenskünstler 1918; p. 220). Ha pedig a dolgot a fonákjáról nézzük: A kegyeletesség ellentéte az a lelkület, mely nem tud fölfelé nézni; mely nem tud fölismerni és elismerni semmi nagyságot; az a lelkület, melynek számára nincsenek titkok és problémák; a wagneri lélek szemben a faustival; a száraz lélek, mely nem tud csodálkozni; az önmagába fordult, autista lélek, mely nem tud kilépni énje szűk körébôl és rajtafelejtkezni a dolgokon, a tárgyi valóságon. Tehát pietástalan a lelki cigány és cinikus, aki mindent frivolizál; a kritikaszter, akinek semmi sem elég jó, aki minden virágot szétszed, ahelyett hogy koszorúba fonná; az epés, aki a maga fekete lelkét vetíti bele másokba és a világ folyásába; a kuckóban meghúzódó filiszter, aki nem vesz fáradtságot még arra se, hogy a porondon küzdôt, aki érte is verejtékezik és vérzik, legalább iparkodjék megérteni; a szubjektivista, aki önmagát fényképezi bele az emberekbe és dolgokba; a falu bölcse, aki mindent jobban tud; a bugyborékoló, akinek mindjárt mindenre van szentenciája -- teljes ellentétje annak, amit Szent Lukács rajzol Szűz Máriáról: ,,Anyja pedig ez igéket mind szívében tartja vala'' (2, 51); -- a kegyeletlen nem tud semmit sem hallgatagon hordozni és érlelni; a szadduceus, aki mindennel elkészült, aki csodát, titkot, eszményt és idealizmust elintézett. 2. A pietás jelentôsége. -- Azt állítom, hogy kegyeletesség nélkül nem oldható meg az európai kultúra legégetôbb kérdése, melyben kicsúcsosodik válsága. Merôben szociológiai szempontból nézve a dolgot -- magától irtetôdik, hogy ebben a rövid elmefuttatásban nem lehet kibogozni ennek a kérdésnek minden szálát --, a legsúlyosabb európai kultúrtünet nem a gyakorlati materializmus, melyben vergôdünk, és nem is a bolsevizmus. A bolsevizmus átmenet; a materializmus pedig csak tünet, és nem ok. A baj gyökere a társadalom atomizálódása, a centrifugális irány, melyben ez idô szerint haladnak az egyesek ambíciói, sôt sokszor a kifejezetten szociális jellegű mozgalmak és alakulások is. Tovatűnt az a szellem, melynek programja volt: Milliók egyért, és egy milliókért; helyébe lépett az a tendencia, melynek jelszava: Jeder für sich und der Teufel hol' den Letzten -- örök ellenzékieskedés, az ököl- ,,jog''-nak új formájában való föléledése, a közösségnek agyafúrt, lelketlen kihasználása önzô célokra. S mindennek nyomában jár egy nagy szellem-erkölcsi meddôség, a kezdeményezô erôk, az alkotó eszmék és stílusérzék ijesztô hiánya, úgy hogy a jobbnak is a nagy történeti forduló nagy föladatai elôtt tanácstalan kéztördelésben vagy fásultsággal, vagy a szemlélônek tétlen érdeklôdésével állnak meg. A segítség itt csak a kegyeletes lelkülettôl jöhet: a) A közösség szellemének visszaszerzése és elmélyítésére nincs más forrásunk. Visszahozhatatlanul eltűntek azok az idôk, mikor a közös eredet, közös sors és a teljesen egyforma élettartalom és életnívó forrasztotta össze a közösségeket. Viszont merô megfontolás, egy mondjuk tudatossági fokra emelt ,,contract social'' egy programszerű elhatározás vagy éppenséggel törvény szintén nem segít. Nem segítene akkor sem, ha nem föltételezné már azt a közösségi szellemet, melyet meg akar teremteni, ha tehát nem volna filius ante patrem. Mégpedig azért nem, mert a közösségi szellem csak akkor lesz elég erôs és termékeny, ha van benne valami természetszerű, mélyen a lélekben gyökerezô, ami az ösztön biztonságával hat, és a természetszerűség erejével képes ellensúlyozni minden atomizáló individualizmust. Ez csak a pietásos lelkületbôl jöhet. Ez ugyanis az egyéniségben élô és csírázó mozzanat, és mégis a közösségbe épít. Hisz egyik alapvonása, hogy az egyént odafűzi az egyénen túli valósághoz, tehát a közösséghez is, annak eszményeihez, föladataihoz, felelôsségeihez, s természetszerűen enged annak a hatásnak, mely a közösség szellemébôl, törvényeibôl, a tekintélybôl jön -- mint Ezekiel próféta kerubjai, kik mindig arra irányították lépteiket, amerre a lélek fuvallata járt. Ha több lesz a lelkekben a pietás, másképpen alakul a nemzeti élet; lesz nemcsak köztisztesség, hanem megfelelô légkör a mai elkerülhetetlen pártkormányzat áldásos alakulása számára. B. Kidd konstatálja a már évszázados angol kormányzati szokásokról, hol két nagyjából egyenlô párt válogatja egymást az uralmon, a konzervatívek és haladók, hogy az uralomra került párt nem rontja le a másiknak intézkedéseit és alkotásait, mert nem gondolja, hogy azokban a nehéz kérdésekben ô találta el kizárólag a helyes utat, és gondolja, hogy a másik; az ellenpárt is becsülettel akarta szolgálni hazáját (Principles of Western Civilisation p. 230 k.). Ha van kegyeletesség, az a kormányzás is másképp megy: nemcsak az alattvaló lesz hódolattal a felsôbbség iránt, hanem fordítva is, minden rendű elöljáró megbecsüléssel lesz a reábízottaknak Istentôl kapott talentumai és talentum-hiányai iránt is, annak az elvnek értelmében, melyet már a pogány gondolkodó fölismert: Maxima debetur puero reverentia! b) A termékenység és alkotó erô a kultúrföladatok egész területén csak a lélek szűz méhében fakad, abban a lélekben, mely tiszteletre hangoló titkot sejt minden adottságban és föladatban, és ezért mindig kész szövetkezni a felsôbb erôkkel és nevezetesen a legfelsôbbekkel. A kegyeletes lélek önmagától megszabadulva beleszabadul föladataiba, a nagy tárgyi valóságokba. Ezért sohasem lesz lezárt; mindig nyitva marad a kívülrôl, kivált a felülrôl jövô indításoknak és tanulságoknak. Erunt docibiles Dei -- ezzel jellemzi a próféta a messiási idôket; és valóban, a jövô reményei azokban a lelkekben fakadnak, melyek végig megôrzik az érintetlen nagy tanulékonyságot. Nem volna nehéz megmutatnom, hogy ezen a vonalon kell keresni a kegyeletesség és kegyelmesség, a pietás és potentia obedientialis belsô rokonságát. Akiben van kegyeletes lélek, abban elô van készítve a talaj a kegyelemnek, különösen a Szentlélek ajándékainak befogadására. A kegyeletesség visszaad valamit az elveszett és a mélyenlátóktól vissza-visszasírt paradicsomi naivságból, s az egyoldalú ész-művelés nagy ellenszere. S így ebben az értelemben is igaznak bizonyul, amit szent Pál némileg más árnyalattal mond: Pietas ad omnia utilis, promisionem habens vitae quae nunc est et futurae (1Tim 4,8). Goethe már egy jó századdal ezelôtt az európai szellem jellegét úgy diagnosztizálta, hogy a pietás-hiány a Nyugat nagy betegsége, és hogy a Nyugatnak és Keletnek bekövetkezendô nagy harcában a pietásos Kelet van hívatva gyôzni. Igaz ez? Talán a kegyeletesség tejét bôvebben adják azok az emlôk, melyeken a Kelet lelke nevelôdik, értem vallását? Sajnálom, hogy ezt a mérkôzést mint Krisztus katonája nem vívhatom meg mostan. De hadd lássuk, a Krisztus sziklája tövében nem fakadnak-e teljes gazdagsággal azok a tiszta források, melyekbôl fogyhatatlan kegyeletet lehet meríteni? II. A kegyeletesség dogmatikai indítékai. -- Itt az az elsô kérdés, hogy miért kell nekünk természetfölötti, dogmatikai indítékok után néznünk? Miért? Egyszerűen azért, mert a természet maga nem futja. a) Mindenekelôtt a természet úgy amint most van, kegyeletlen. Végig bizsereg rajta a Lucifer lelke: Non serviam; szaggatja az a tragikus feszültség, melyet a 2. zsoltár oly megrázóan juttat kifejezésre: Fremuerunt gentes et populi meditati sunt inania adversus Dominum et adversus Christum eius: Dirumpamus vincula eorum et proiciamus a nobis iugum ipsorum! Csak vegyük észre és érezzük át, mennyi nyers természet, mennyi kegyelemtôl át nem gyúrt temperamentum éli ki magát a fanatizmus zelus amarusában, a jámborkodó elöljáró- gyalázásában, a meddô intézkedés-kritizálásban, inkvizíciós velleitásokban; nem is szólva e világ okosságának fölburjánzásáról, jelenvilági szempontoknak, taktikázásoknak és fogható elônyök hajhászásának gyakorlatáról, sôt rendszerérôl... Az elveszett paradicsommal együtt az egészséget, naiv, odaadó lelkület vesztét is siratjuk, és ha komolyan visszasírjuk, ama kapu elé kell járnunk, ahonnan azt az elveszett paradicsomot várjuk vissza. -- b) A következetes és átfogó kegyeletesség nagy dolog: megszerzése, biztosítása, és kiművelése nem egy-egy ünnepnap műve, nem hangulatok szüleménye, hanem hosszú lejáratú föladat. Itt csakis a fölöttünk álló örök dogmás igazságok kínálkoznak elég bôséges és állandó forrásnak. - - c) A kegyeletesség alaphulláma, az áhítatos, sejtelmekbe emelkedô és táguló, magafeledéssel a föltáruló valóságba magát belebámuló lélek csak a misztérium világában sarjad ki és nô meg. Az az életadó misztérium pedig, melytôl távol van az életnyelô éjszaka, csak abban a világban lelhetô, mely az örök Ige szavára állott elô: Verba quae locutus sum vobis, spiritus sunt et vita. Ezt megmutatom néhány középponti dogmás igazságon. 1. A teremtô Isten dogmakörében közvetlenül a következô szempontok kínálkoznak: a) A teremtés alapdogmája értelmében minden, ami bármiképp viseli a lét nevét, természet és eszes valók, egyedek és közösségek meg fajok, fönnállások és folyamatok, múltak és jövendôk vagy jöhetôk minden vonatkozásukban Istennek elgondolásai; minden az Ige, a Logos által lett, és nélküle semmi sem lett abból, ami lett. Következésképp kell mindenben mélységes, következetes, maradék nélküli értelemnek lennie; Intelligentia ubique! kiáltott föl Nagy Albert. S akiben ez az igazság mély meggyôzôdéssé vált, az gyökerében legyôzte a kritikaszter szellemet, a kegyeletességnek ezt az ôsi ellenét; bármilyen jelenség avagy élettapasztalat színe elôtt tudni fogja, hogy annak okvetlenül van mély, örökkévalóságba nyíló értelme, és késztetve lesz azt türelemmel, alázattal, tanulékonysággal keresni. Így óva marad attól a pietástalan pökhendi szellemtôl, mely oly hamar ért és -- elítél ... Óvatosság a nagyon világos esetekkel szemben! Ezt a föliratot láttatja vele a teremtés dogmája minden jelenségen és adottságon. b) Isten azonban nemcsak az értelmesség bélyegét nyomta rá minden valóságra, és ezzel elzárta a szarkasztikus kritikaszter elôl a dolgok ajtaját; hanem a teremtés alapgondolata értelmében a legbensôbben ott van a világban, minden egyes lényben, annak minden lépésében és pihegésében. Ez az Isten fönntartó és együttható tevékenységérôl szóló dogmatikai igazság. -- Mi következik ebbôl? Az, hogy az egész mindenség és benne minden lény, tehát a történelem is és benne minden ember és minden ember-sors egy-egy égô csipkebokor, melybôl a titokzatos Istenség lángja tör elô és szól megföllebbezhetetlen parancsszóval: Csak saru-levetve, csak fô-meghajtva, áhítatos hallgatással és a meghallgatás föltétlen készségével szabad oda közelíteni. A babiloni fogság utáni zsidóság valami sajátságos végzetes ösztönnel iparkodott szabadulni az isteni immanenciának ettôl a fölséges igazságától, melyet pedig az ószövetség oly nagy határozottsággal fejez ki: Istent egyre jobban távolította a világtól, azzal az ürüggyel, hogy az ô szent fölségét nem szabad összekeverni a teremtménnyel -- és megszületett az a talmudista és utóbb racinalista zsidó szellem, mely a kegyeletességnek szöges ellentéte és gyilkosa. Ezt a műveletet veszedelmesen hasonló indítékból, hasonló módon és eredménnyel megismételte a deizmus, a fölvilágosodott, kegyeletlen, tisztulatlan 18. század szellemdivatja. c) Isten a gondviselô tevékenységében fölséges kegyelettel kezeli műveit. Mikor a természetet természetfölötti létbe emeli, finom fogással fogja meg, és vigyáz, hogy ne törjön és ne torzítson rajta semmit: gratia non destruit sed perficit naturam. Mikor érvényt kell szerezni a föltétlen szentségnek és az isteni világtervnek, vigyázva vigyáz, hogy a füstölgô mécsbelet ki nem oltsa és a gyönge nádszálat össze ne törje. Még a legnagyobb bűnösökkel szemben is hosszútűrô, és még a konkolyvetôkkel szemben is megvárja az aratás napját. Elutasíthatatlan nagy fölhívás ez a csak kissé is Isten-félô lélek számára, hogy ne merjen ô se más úton járni: ne merjen sötét, keserű lélekkel, vaskesztyűs kézzel nekimenni Isten ültetvényeinek, még a kigyomlálásra szántaknak sem; hanem teljes buzgósággal, de egyben teljes bölcsességgel is várja az aratás napját, és tanuljon meg Saulokat is úgy tekinteni, hogy ki ne nézze belôlük, hanem meglássa bennük a Pált. Istennek a világgal szemben tanúsított ez a kegyeletes magatartása mennyi indítást és irányítást ad alattvalóknak, elégedetleneknek, éretleneknek, ellentétes irányoknak és embereknek olyan kezelésére, mely valaha majd helyeslésre számíthat a kegyeletes Isten elôtt! Ebbôl az is kitűnik, hogy a kegyelet úgyszólván ott folytatja, ahol Isten abbahagyta; a hívô léleknek a maga konkrét életföladatait közvetlenül Istentôl kell átvennie, mikor még ott van rajtuk az Isten teremtô kezének, annak a mérhetetlenül gyöngéd, szeretô kéznek és érintésnek melege; neki fiúi gyöngédséggel és tisztelettel kell azokat átvenni és kezelni. A kegyelet így beleépít a kegyelembe és ezzel az örökkévalóságba. A kegyeletlenség elfelé épít; azaz nem épít, hanem bont. Dehát akkor hová vész a kritika joga, értem az önálló ítélet- alkotás és az ennek alapján való értékelés jogát, mely mintha természetünkkel adva volna?! A kegyeletes lélek komolyan veszi erre vonatkozólag az Üdvözítônek komoly szavát, és egyedül jogos kritikának azt tartja, amely a szenvedelmesség és egyoldalúság nélkül fölfogott tényeket az örök elvekhez méri a végbôl, hogy oda visszavezesse, vagy ezt a visszavezetést elôkészítse. A kegyeletes lélek számára még a szükséges kritikai tevékenységben is az elvek, a tárgyi valóság döntenek, és nem a tisztulatlan temperamentum, melyre az önszeretet oly szívesen aggat elvi címkéket. Természetes, hogy a pietásos lélek teljes tiszteletben tartja a tényeket -- ich habe einen heiligen Respekt vor den Tatsachen, mondja egy híres theológus. 2. A katolikum dogmakörében: A katolikum a kegyelet fôiskolája; hisz a kegyeletesség komponensei és a katolikum fôjellemzékei ugyanazon a vonalon vannak. a) A katolikum a tárgyi valóságnak föltétlen respektálása szemben minden szubjektivizmussal: a kinyilatkoztatott igazságokat vasmarokkal fogja, és nem engedi semmiféle csábítással és ijesztéssel szemben. Csak gondoljunk a közelmúltból is arra, hogyan képviseli a mindenkori korszellemmel szemben hajlíthatatlanul és alku nélkül a kinyilatkoztatás álláspontját ezekben a kérdésekben: a Szentírás sugalmazottsága, a pápa tévedhetetlensége, Krisztus istensége, az evangéliumok történeti jellege, a dogma abszolút és változhatatlan igazság-tartalma szemben minden historizmussal és relativizmussal (modernizmussal). Ezzel kemény, de hatékony iskolába fogja a lelket éppen abban, ami a kegyeletnek egyik fôgyökere: az egyéni ízlés és szeszély ellenére föltétlenül meghajolni a tények elôtt. A katolikumban a felülrôl eredô abszolút értékek belenônek, belegyökereznek és ágaznak a történelembe és az életbe. Az egyház mint christophoros mintegy állandó úrnapi körmenetben körülhordozza a változhatatlan örök Igazságot, az Igét; folyton az emberiség elé tárja a Krisztus-kép változhatatlan örök vonásait, és készteti, hogy átformálódjék erre a képre, mikor a természetnek, különösen az én- ségbe, a szubjektivizmusba szabadult természetnek állandó nagy kísértése van Krisztust átformálni a magunk képére. A 16. század óta az európai történelem forradalmak, anarchiák, lázadások és atomizálódások folyamata. Ez nem a katolikumnak megy rovására, hanem annak a mozgalomnak, mely vakmerô kézzel az alanyiság körébe rántotta a kinyilatkoztatás objektívumát. b) Az egyház ôsi erejében és szűzi hamvasságában ôrzi a misztériumot; egén a Szentháromság, megtestesülés és kegyelmi megszentelés hármas csillagzata gyöngítetlen fényben ragyog a századok éjjelén keresztül; és rajtuk a magaslatokat keresô lélek a szemléletes oktatás és a kegyelmi fölvilágosítás ezer nyelvén megtanul a jelenségek mögé nézni. Kivált az Oltáriszentség napról-napra megtanít, hogy az érzéki fátyol mögött végtelen valóságok titkos világa nyílik... Így a naponkénti gyakorlódás, az életbe való belenyúlás közvetlenségével megtanuljuk, hogy bôségesen vannak égen és földön dolgok, melyekrôl a merô emberi bölcsesség kompendiumai mit sem tudnak; s így gyökeresen kigyógyulunk abból a kegyelet-öldösô felületessségbôl és önhittségbôl, mely mindent tud vagy jobban tud, és úgy gondolja, hogy elég neki jönni, látni és -- gyôzni. Az áhítatos, félô borzongás, mely a pietás termékenységi gyökere, itt fogyhatatlan egészséges táplálékot lel. Ezért fogunk még arról hallani, és talán valamit még meg is értünk belôle, miképp születik újjá a katolikus hittitkokból nemcsak beteg társadalmunk, hanem megmerevedett egyéni életünk és életkedvünk is... c) A katolikum a tekintély ôre. Ha nem érveléssel, hanem a tekintély igényeivel lép a lélek elé, annak végsô gyökere az a tény, hogy természetfölötti, kinyilatkoztatott adottságokkal, tehát a nagy objektívummal jön. A tekintélynek dogmatikai alapja a szentségi karakter. De ezzel megint közvetlen, szemléletes és meggyökerezô oktatást ad a kegyeletesség nagy leckéjének egy jelentôs fejezetébôl: gyakorlatilag megtanít különbséget tenni elv és személy, a kegyelet- nevelô tárgyi valóság és kegyelet-fojtogató alanyi tényezôk között. Az eleven hitbôl élô katolikust sohasem zökkenthetik ki kegyeletes lelkületébôl keserves személyes élettapasztalatok, melyek gyökértelenebb embereket oly könnyen belelódítanak kritikaszter, pesszimista, anarchista hangulatokba. ôt elvek vezetik, istenileg megpecsételt megbízások elôtt hódol meg; személyekkel tett tapasztalatok tehát nem zökkenthetik ki. Így a szentségi jegy, a karakter, mely a Krisztusra való hivatottság pecsétje, egyben a kegyeletnek is pecsétje; a kegyeletlenség pedig aposztazia fészke. A kegyelet az egyéni és a társas vallás-erkölcsi élet fölépítésében és helyreállításában vezetô szerepre van szánva. Igazán hódító tényezôvé tenni azonban nincs más mód -- a lelki társadalmi megújhodás egyetlen módja -- mint ha egyesek nagy stílben képviselik. Nagy dolog a következetes keresztény evangéliumi élet; nem megy az másképpen, ha csak egyetlen egy ponton is akarunk eredményt, mint ha a szentek szenvedélyességével járunk utána. De akkor van is foganatja. A következetes keresztény jellem, az átdolgozott szent egyéniség erôcentrum: ellenállhatatlan erôvel maga köré csoportosít egy tábort, melyet a belôle kiáradó titokzatos sugárzás szervez meg és éltet. Az ilyen lélek nem maradhat véka alatt; fénye ott ragyog a hétköznapiság ködében mint csipkebokor és minden Mózesbôl kiváltja azt az elhatározást: elmegyek és megnézem ezt a nagy látványt. S abban az órában megszületik egy új Izrael: Isten népe, mely a tespedés fogságából kiragadja magát és megy elfoglalni az Ígéret Földjét. Hol támadjanak a kegyeletes lelkületnek ilyen égô csipkebokrai és Mózesei, ha nem azok körében, akiknek naponként föllobog annak ôstüze a szentmisében, s ég éjjel és nappal az Oltáriszentség titkában!? SCHÜTZ ANTAL (Schütz Antal: Az Ige Szolgálatában, Budapest, 1928. 8-14.) ======================================================================== A magyar piaristákról Piarista pedagógia Az 1942. december 8-i országos ünnepélyen elhangzott beszéd. 300 éves múltra visszanézni felemelô gondolat. 300 százéves nevelômunkára visszanézni szédítô büszkeség. A 300 éves magyar Piarista Rend nevelômunkája elôtt pedig meghajolhat nemcsak a tanítványok hatalmas serege, hanem az egész magyar nemzeti kultúra, hiszen bizonyos értelemben tanítványának vallhatja magát az egész újkori Magyarország. Mert ez a rend 300 száz év alatt a kiváló tanárok és tanítványok raján keresztül ráütötte bélyegét az egész magyar szellemi életre. Ma azonban, a mi családias ünnepségünkön, nem a rend nagyjaival akarok foglalkozni, bár számos fényes nevet olvashatnék ki a magyar művelôdéstörténelembôl, hanem a névtelen magyar piarista arcképét szeretném pár vonással megrajzolni, amint atyás komolysággal, csendes derűvel, lassú léptekkel elvonul lelkünk hálás emlékezete elôtt. 1. Az elsô, amit mondanom kell róla, hogy igazi tanár. Olyan ember, aki nem akar, nem is tud más lenni, mint tanár. Aki egyszer piarista lesz, az más munkakörbe többé alig kerülhet. »Te pap vagy örökké!« -- mondották neki a felszenteléskor. Hozzátehették volna: »Te tanár vagy örökké«. Nem nyerhet rangot, nem gyűjthet vagyont, nem alapíthat családot, az ô öröme a katedra, az ô családja az osztály. Talán éppen ez a nemes egyoldalúság termel ki közöttük annyi jellegzetes tanári típust. Talán ez adja meg a rend tagjainak azt a természetességet, kiegyensúlyozottságot, mely ôket jellemzi. Azt a higgadtságot, mely sohasem válik ridegséggé, azt a szerénységet, mely sohasem válik megalázkodássá. A piarista a legfüggetlenebb ember. Független, mert igénytelen. A piaristák a magyar tanítórendek demokratái. A legjobb idôkben sem hajlottak fényűzésre, de nehéz idôkben hihetetlenül igénytelenek tudtak lenni. Ez az igénytelenség, egyszerűség, egyenesség jellemezte mindig intézeteiket, ezt sugározták tanítványaikra is. 2. Másik vonása ennek a piarista arcnak bizonyos férfias komolyság és keménység. A piarista iskolákban sohasem kísérleteztek játszva tanítással. Itt a tanulást mindig komoly munkának vallották, amint komoly az élet is, amelyre ez a tanulás elôkészít. Kemény munka vidám lélekkel, szigorúság atyai mértékkel, -- ez volt a mi piarista iskoláink nevelômódszere. Ez a szellem érvényesült a vallásos nevelésben is. A piarista iskolák, bár nevükben van a »kegyes« szó, nem kimondottan és fôleg nem túlzottan pietisztikus intézetek. Hanem ami jámborság van bennük, az kemény, komoly, férfias vallásosság. Meg vagyok gyôzôdve, hogy a piarista tanítványok között kevés a vallástalan ember. Azt pedig alig hiszem; hogy valaki vallásgyűlölettel hagyta volna el valaha iskolájukat. Sokat mond e tekintetben a piarista öregdiákok mély és ôszinte ragaszkodása is. Ebben a ragaszkodásban soha sincsen nagyképűség, vagy affektáltság, soha sincsen érzelgôsség vagy mesterkéltség. Ez a viszony egyszerű, mint a családi kapcsolatok. Megvan benne olykor az atyai szigor emléke, még gyakrabban az atyai jóság emléke, de félelem, vagy idegenkedés emléke a legritkábban. Inkább valami meleg humor, tisztelettel párosult visszamosolygás az a hangnem, amelyben a piarista öregdiákok tanáraikat emlegetik. 3. De talán legrokonszenvesebb vonás a 300 éves magyar piarista arcán a lelkes magyar érzés lángolása. Valami meg nem alkuvó harcos magyarság jellemezte szinte minden tanáromat, akire visszaemlékezem, nem véve ki azokat sem, akiknek neve elárulta idegen származásukat. Magyarok lettek azok is a piarista szellem lelki kohójában. Nemzetiségi eredetű fiúk váltak csendes, de mélytüzű nevelômunkájuk hatása alatt olyan magyarokká, akik késôbb, az idegen megszállás idején a vártanúságig tudtak ragaszkodni a magyar hazához és állameszméhez. Az én házam az én váram -- mondja az angol. A piaristák elmondhatják: a mi házunk megannyi erôs vára a magyar kultúrának és a magyar érzésnek. 4. Még egy vonást látok az örök piarista arcon: ez a klasszikus műveltségért való lelkesülés. A piarista műveltség humanista műveltség, a szónak legnemesebb értelmében. Olyan műveltség ez, mely elsôsorban mindig az ember lelkét nézi. Amelyben a szépség elôbb jár a hasznosságnál, az ember fontosabb a környezeténél. A kor anyagelvűsége nem sokat fogott rajta. Gyakorlatiasság címén soha nem volt hajlandó feladni az eszményiséget. Kockáztatta ezzel nem egyszer a korszerűtlenség vádját. Szerencsére a szülôk finom nevelôérzéke pártjára állott. A gimnázium megmaradt a magasabb műveltségre törekvô magyar közönség iskolatípusának. Külön érdemük, hogy a humanista műveltségnek az a hűséges ápolása soha nem vezetett náluk megmerevedéshez, maradisághoz. A piarista iskolák mindig modern iskolák voltak. Mindig az elsôk között voltak, ahová egészséges új eszmék, korszerű reformok bevonulhattak. A 300 éves magyar piarista semmit sem öregedett. Friss és rugalmas maradt, hajlékony és minden szép dolog iránt fogékony. Mi piarista öregdiákok soha el nem múló szeretettel tekintünk a névtelen magyar piarista arcára s azokra a szellemi vonásokra, amelyek ezen az arcon tükröznek. De olyanok ezek a piarista eszmények, hogy azokat minden magyar ifjú, minden magyar ember magáévá teheti! És kell, hogy magáévá tegye! Ez a nemzet nagyon rá van utalva a piaristákra és a hozzájuk hasonló nemzetnevelôkre. Izzó nemzeti öntudat, puritán egyszerűség, becsületesség, ôszinte mély vallásosság: ezek az értékek nem évülnek el a századok múlásával. Ezekre korunknak nem kevésbé van szüksége, mint volt a 17. század magyarságának, akiket az elsô piarista nevelôk munkába vettek. Szívünkbôl fakad az ima, mellyel hálát adunk a 300 éves múltért s könyörgünk a jövôért. Hogy ha majd elvonul hazánk egérôl a vihar, induljon meg új erôvel a 300 éves hagyományaival megszentelt piarista munka, ápolja, fejlessze a magyar műveltséget s tegye magyarrá mindazt, ami a nemzet lelkét ostromló új eszmékben értékes és maradandó! KOVÁCS VINCE c. püspök (Emlékkönyv a Magyar Piarista Rendtartomány háromszázéves jubileumára, 1943. 15-17.) ======================================================================== A piarista eszmény Piarista pedagógia Van az emberiségnek, az egyesnek is, a történelmileg alakult közületeknek is, egy csodálatos tehetsége: tud eszményeket alkotni. Ami szebb álma van, ami nemesebb törekvése fűti, ami az élet sivárságában vigasztalása, azt oda tudja tűzni egy, az érdes valóság fölött domboruló égre. És az onnan sajátos sugárzással visszaszáll a földre és ott áldást, biztatást, vigasztalást áraszt, szebb jövô hitét fakasztja, sôt a maga szépségébôl és értékébôl is odaültet valamit a világba. Jaj a népnek, jaj a kornak és közületnek, amelynek nincs eszménye. Annak nincsen reménye és nincsen jövôje. Az eszmény olyan, mint az ég angyala, ki csókját rálehelte az alvó gyermekre. Fölébredésekor is ott reng a varázsa és az élet fagya azt többé le nem törli róla. Betű szerint virág, tavasz, élet fakad a nyomán. Érthetô, ha a ma józanságra kelt gyermekét megkörnyékezi a gondolat: Az eszmény az emberiség önkivetítése; csakugyan szép és áldásos, de végre is álom, délibáb, biológiai segédkonstrukció, hivatva arra, hogy elviselhetôvé tegye a nehéz életet és ösztökélje a lomha embert. Csakugyan lehet Hegellel az eszmék cselvetésérôl beszélni, über die List der Ideen. Hát megengedem, vannak ilyen eszmények is; jobb ugyan a maguk nevén nevezni, illúzióknak, hamis ábrándoknak. Aki ilyeneket alkot és ilyenek után fut, úgy jár, mint a szivárvány után kapkodó gyerek. Ebbôl csakugyan nem kérünk. A mi szemünkben csak az az eszmény jelent értéket, amelynek valóság a magva, amely felsôbb valóságot fejez ki. Az eszményt kétségkívül az ember hímezi rá az élet vásznára; s ennyiben lehet beszélni kivetítésrôl. De a szálak, amelyekbôl szôve van, már semmiképp sincsenek kivetítve, hanem azokat a valóság sodorja. Éspedig két rendbeli valóság az, mely sodorja az eszmény szálait. Az egyik egy láthatatlan valóság, amelybôl azonban ered minden látható, hol tisztább a patak és zengôbbek a dalok, amelyet a Nyugat embere számára elôször Platón sasszeme látott meg. Újabban sokan értékvilágnak nevezik, s ez ragyogó, de hideg és végelemzésben meddô csillagos ég. Én megmaradok az emberiséggel egyidôs, ma is hatalmas ôserôvel megnyilatkozó közmeggyôzôdés mellett és Istennek vallom. Törvényét utolérhetetlen csattanóssággal kimondja a költô: Die Rose, welche hier dein äusseres Auge sieht, die hat von Ewigkeit vor Gott also geblüht. Vagyis ami itt valóság, az elôbb Istennél volt ,,valóbb''-ság. A rózsa, melyet itt lát testi szemed, így virágzott öröktôl fogva Isten elôtt. A másik egy minket környezô valóság, melyet csúnyának és sivárnak mondunk, s mégis ha jól megnézzük, át meg át van szôve az eszmény arany szálaival. Igaz, meglátásukhoz szem kell, amint Plotinos mondja: Sose látná meg a szem a napot, ha nem volna napszerű, hélioeidész, sohasem látná meg a szem az eszményt, ha nem lobogna tüzében az eszményiség. Sôt nem is igen bízunk az olyan eszményhez, melybôl sehol nem látunk semmit sem megvalósítva. S áldott az olyan eszmény, melyet mint a piarista eszményben, úgy lehet megrajzolni, hogy csak másolni kell. Azt meg külön értéknek tartom, hogy ez a piarista eszmény több vonásból áll. Megpróbálom ezeket fölfejteni és megint összeszôni, úgy amint annak idején megláttam mint piarista tanítvány, és amint megéltem mint piarista tanár, Isten kegyelmébôl immár közel negyven ive. Ebbe az eszménybe bele van dolgozva mindaz, ami a katolikus nevelô eszményéhez hozzátartozik. Ez magától értetôdik. Nem is errôl vall szó, hanem a sajátos vonásokat keressük. S itt úgy gondolom, alapvetô az igénytelenség. Nemcsak az a szegénység ez, mely a szerzetesnél közvetlenül az evangélium mélységébôl fakad. Legkiáltóbb jele mindenesetre honfoglalása, mely mint az utolsó is Szabadkán, csöndes, szegényes. Megjelennek ketten- hárman; meghúzódnak akárhol, sokszor pajtákban, és tanítanak akárhol. Külön zománcot ad ennek az igénytelenségnek, hogy tôrôl metszett, minden mesterkéltség nélküli. Még hagyján, hogy a piarista semmi néven nevezhetô karrierre nem is gondol. Nevelésre vállalkozott, tanítványainak és tanítványaiból él virágkorában, és öregkorában ezeken tart seregszemlét, mint Szent Ágoston az ifjú keresztényeken és hajtogatja: Corona mea et gaudium meum, koszorúm és vigaszom ti vagytok. Amit tesz, magától értôdô lelkiismeretességgel és titokban teszi. Néha egészen nagy szolgálatokat tesz a katolikus ügynek, vagy a magyar kultúrának, és sohasem tudja meg a világ, mennyi magasratörekvés, mennyi áldozat, hány letörölt könny, hány fölegyenesített lélek, hány messze világító fáklya, amit ô gyújtott. A piarista nem ért az önajánláshoz. És ha örül is szívbôl, hogy immár három százada itt vitézkedik a magyar tereken, nem örül annak, hogy ünnepelni kénytelen. Van ebben az igénytelenségben valami az evangéliumi együgyűségbôl, mely páratlanul rátermetté tesz a néppel való érintkezésre. Sok szó esik ma errôl. Aki azonban onnan jô, nyomban érzi azt a sok hamis hangot, mely kirí a leereszkedésbôl és irányított érdeklôdésbôl. Itt csak a tôsgyökeres egyszerűség találja meg a jó utat. Mikor diák voltam a századforduló elôtt, Szegedre özönlött a Délvidék vegyes és jobbára gazda közönsége tanulásra szánt csemetéivel. Bizonytalan léptekkel jöttek azok a falusi emberek a nagyvárosba, és remegve lépték át a fényes iskolák küszöbét. És sohasem felejtem el, milyen megkönnyebbülés, sôt boldogság sugárzott le ezeknek a derék egyszerű embereknek arcáról, mikor a piarista gimnáziumból, Magyar Gábor igazgatótól távoztak. Pedig az nem sokat beszélt; hanem ahogyan beszélt és ahogyan kezet fogott és nézett -- rögtön megérezték, hogy egy közülük. Mélységes művészetrôl van itt szó, mely nélkül nincs nemzetnevelés; de mert élet, ezt nem lehet szétboncolni. A második, ami szembetűnik a piarista eszményen, azt természetességnek mondanánk. Senki ne értsen félre. A természetességnek nem kizáró ellentéte a természetfölöttiség. A magyar piaristák egy idôben sem voltak kevésbé jámborok, mint a magyar hívôk és a többi papság. Ha valaki rámutat, hogy nem-igen emelkednek ki közülük híres aszkéták és misztikusok, annak ajánlom, hogy ezt a jelenséget és okait nyomozza a magyar néprajzban és történelemben, és eleve biztosítom, hogy ami igazságot ott talál, azokra bôven talál itt is bizonyítékot. Az a természetesség, melyet itt kiemelek, nem akar más lenni, mint a tôsgyökeresség, a tôrôlmetszettség, melynek kizáró ellentéte a cizelláltság és mesterkéltség. Persze, hogy van benne bizonyos iszony az agyonrendszabályozással szemben és megvan benne a nôttség és fakadás megbecsülése. Ez azt is jelenti, hogy a nevelésben nem éppen az aprólékos mesterfogásokat míveli; amit más tud, ô is megtanulja és megbecsüli. De inkább természetes józan ésszel és érzékkel dolgozik. Vagyis ami majdnem minden megfigyelônek elsô tekintetre föltűnik: a piarista tanárok egyéniségek. A nevelôi drillnek és sablonnak még nem sikerült egy kaptafára húzni. Volt ebben sok vadhajtás is. A kizárólag nevelésre igazított elme itt is, ott is talál kifogásolni valót. Van ebben talán még alapvetôbb hiány is, mely nem esik messze a magyar népjellegnek egy hiányától. S mégis ennek a sokszor -- hogy is mondjam -- pedagogiátlan nevelônek, ki mégis fogadalommal nevelésre kötelezte magát és egész életét, van külön nevelô ereje. Hisz mi más a nevelés, mint életnevelés, életfakasztás és gyarapítás? S képes lesz-e ezt adni, aki maga nem rendelkezik vele? Az evangéliumok nem hiába emlegetik annyiszor az életet. Itt valami mélyebb pedagógiai követelményrôl is van szó, melyre ma már nem szokás annyira ügyíteni. Rokon ez az imént említett igénytelenséggel. Az igénytelenség éppúgy mint a tôrölmetszettség, valami kifejezhetetlen biztonsággal és művészettel lebont minden falat, mely lélek és lélek között emelkedik mint akadály. Kapuja van neki a másikhoz, a növendék lelkéhez, melyhez neki és csak neki van bejárása. Ezért el tud érni valamit ott is, ahol más lerakja a fegyvert; éppen mert nem akar mindenáron eredményt. Ebbôl a természetességbôl fakad a piaristának magától értôdô magyarsága is. Hisz a néppel, származásával, vérével és jellegével közvetlen érintkezésben van, akarva nem akarva is csont az ô csontjából és vér az ô vérébôl. Csak így érthetô, hogy az északi tájakról jött piaristák néhány nemzedék alatt nemcsak megmagyarosodtak, hanem a magyarnak jóban és rosszban hűséges testvérei lettek. Mikor a magyar tudomány még kezdô kísérleteket tett, a piaristák is sürgölôdve ott kalapáltak műhelyeiben. Mikor frissebb keringésnek indult a magyar irodalom, ôk is beleadták szerény garasukat. A piarista iskoladráma, Dugonics András, a negyvennyolcas harcoló és bebörtönzött piaristák és a branyiszkói pap beszélnek errôl a mély sors- és föladatközösségrôl, míg magyar él a Tiszaháton. A harmadik vonás, mely egyben összefogja a két másikat és lelket ad beléjük, az atyaiság. A mi eszményünk annyira sajátos érték, fája olyan finom gyökérszálakkal ereszkedik belé a klasszikus, nemzeti és egyházi művelôdés talajába, hogy védelmét nem lehet rábízni sem condottierikre, kik bérért harcolnak, sem kóborlovagokra, kik kalandokat keresnek. Ez a tiszt olyan kényes, hogy azt nem lehet sport vagy hiúság indítékaira alapítani. Ide atyaiság kell; a vérség közvetlensége, a lélekbôl lelkezettség bensôsége, az életfakasztás felelôssége. Kell itt atya, aki kész élni és halni az eszményéért. Atya, aki mélyrôl fakadt türelemmel és impulzivitással, halkan és hangosan, szelíden és nyomatékkal tudja ezt az eszményt meggyökereztetni. Atya, aki anyai gyöngédséggel tudja dúcolni és dajkálni fiait. Kitörölhetetlenül él bennem annak a már meghalt piaristának az emléke, aki harmadikos diákja nadrágját és cipôjét foltozta, s közben dörmögött rakoncátlansága miatt s mikor mások figyelmeztették, ne törôdjék hát vele, ha nem érdemli, ô azt felelte: De mikor szülôi nem tudják gondját viselni, mert megszállott területen vannak! Kell tehát eszményünk megvalósításához atya, aki bízó és biztató magától értôdéssel viseli minden gyermekének gyarlóságát és gyámoltalanságát. Tisztában van vele, hogy a kész jellem és érett lelkület az ô nevelô tevékenységének nem kezdete, hanem vége; nem föltétele, hanem koronája. Atya, aki nem veszi le fiairól kezét akkor sem, miután nagykorúsította ôket, hanem éppen akkor az atyának éleslátásával látja meg és az atyának szent elfogultságával és szívósságával képviseli és védi fiainak értékeit és érdekeit. Az atyaiságot a gyöngédség foglalatának szokás tekinteni. De ne felejtsük, az igazi atya és anya szinte ösztönös mély felelôsséget érez tulajdon gyermekei iránt. Azért gyöngédségük sohasem gyöngeség vagy éppen majomszeretet. Az egészséges atyaiságban benne van a mély erkölcsi felelôsség a gyermekeivel szemben, s vele a szigorúság és következetesség. Innen van, hogy a piarista eszményben nem találni semmit abból az ernyesztô lagymatagságból és pedagógiai gerinctelenségbôl, amely szemünk láttára annyira terjeng. A piarista iskola férfiakat nevel az élet harcára; iskolája kemény, férfias, minden szentimentalizmus nélkül való. Korunk sok tiszteletreméltó törekvésnek tanúja az iskola ügyében. Mind hálás és tanulékony lélekkel vesszük. De aki nem az elméletek virágos rétjein andalog, hanem az életnek bogas-bütykös erdôjében dolgozik keserves napszámban, ennek a sok javaslatnak és elméletnek színe elôtt egészen új világban látja Szent Pál örök szavait: Lehet tízezer tanítótok is Krisztusban; de atyátok nincsen sok (1Kor 4,15). De fejezzük be. A piaristák ezekben a napokban ünnepelnek. Ünneplik a magyarsággal való három százados sorsközösségüket. Elmerengnek ôk és barátaik a viszontagságos három magyar századon, annyi vésznek és szenvedésnek, annyi nagyszerű nekifohászkodásnak és dicsôségnek századain. Az ünneplôknek joguk van elmerengeni és elábrándozni múlton és jövôn. Minden ünneplés ábrándozás; és csak az van elítélve, mely kancsalul, festett egekbe néz. S joggal. De a piarista eszmény nem festett, hanem valóságos egekbe mutat és nem kancsalításra, hanem egyenes, nyílt nézésre szólít. Áldás hull belôle, mélyebb, gyümölcsösebb jövô áldása. Tehát szabad a zsoltároshoz csatlakoznunk: Beatus populus, qui scit iubilationem, jó a népnek, amely tud ünnepelni. (Zsolt 88,16). SCHÜTZ ANTAL (Emlékkönyv a Magyar Piarista Rendtartomány háromszázéves jubileumára, 1943. 391-393)