Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Regôczi István: A Vízimalomtól a Kútvölgyi engesztelô kápolnáig Az Isten vándora III. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó 1. Az Úr Jézus kis cipészinasa 2. Kakas barátom 3. Ahol Angyalkák élnek 4. A katolicizmus honfoglalása 5. Az elsô árváim Flandriában 6. Váci templomépítéseim 7. A szeretet egyenruhája 8. A La Salette-i szamárka 9. A két fáklya 10. A mi Jeanne d'Arcunk 11. Achilles testvér 12. A hét feszület 13. Szalkszentmárton tornya 14. A Sasfiókák Napja -- az Oltáriszentség 15. Roráte Sasfiókákkal 16. A ,,valódi'' Szent Miklós 17. Karácsonyi aranyszívek 18. Editke és a Sasfiókák Pécsett 19. Az elsô és az utolsó Pietŕ 20. A nagy találkozás 21. Római zarándoklat 22. Zarándoklat Medjugorjéba 23. Pió atya 24. A szegények orvosa 25. Karácsonyi emlékek 26. Merénylet a Budavári Nagyboldogasszony templomának szentélye ellen 27. Két ajándék -- a feltámadt Jézusnak 28. A szeretet morzsái 29. Zsolti 30. Templomépítés -- ijfú szívekben 31. A szeretet és hála rózsái 32. Tizenhárom örökmécses ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv a Szent Gellért Kiadó és Nyomda gondozásában jelent meg az ISBN 963 696 023 2 azonosítóval. Az elektronikus változat a könyv szerzôje, Regôczi István engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában van. ======================================================================== Elôszó A Kútvölgyi Kápolna mögött egy öreg vadgesztenyefa árnyékolja be Mária kútját a kis kerengôben, amelyet Mindszenty bíboros melldomborműve és az emlékére készített keresztút díszít. Olyan kellemes elüldögélni verôfényes ôszi napsütésben, nézegetni az aranyló, lassan hulló faleveleket, amelyek zizegve mesélnek. Sok-sok levél, mindenfelôl, szerte a nagyvilágból sodródott felém az ôszi széllel 80. születésnapomra! Mit tehet mást egy ôszhajú pap, minthogy mesél? Felelevenítek egy-két eseményt a múltból, színesen, mint ahogy a napsugár annyi pompázó színben ragyogtatja a hulló ôszi faleveleket -- ez a válaszom a sok kedves levélre. Hálámnak, köszönetemnek adok így kifejezést, mindent bearanyozva, az én kedves jótevôimnek, mindazoknak, akik annyi szeretettel gondoltak rám imáikban és egyszerű írásaimat olvasva, épültek rajtuk. Hiszen még annyi a mondanivalóm! Mint egy virágcsokrot, úgy nyújtom át szívemnek szeretetébôl sugározva emlékeimet. Budapest, 1996. Magyarok Nagyasszonya ünnepén Regôczi István az Isten Vándora ======================================================================== 1. Az Úr Jézus kis cipészinasa Látrányban, a Balaton-parti kis falucskát szinte elborította a hó. Ahogy kilestem az ablakon, az ezüstös holdfényben kémleltem a Balaton felé, ahonnan zizegve kavarta a szél a havat. A tihanyi Apátság felôl egészen halkan csengô harangszó szinte kitágította gyermeki képzeletemet: Biztosan most indult el a Mennyországból az angyali seregek sokasága, hogy vigyék a csillogó karácsonyfákat a hó alatt görnyedezô házacskákba! Hiszen Szent Karácsony estéje volt. Vajon repülnek-e vagy szánkón jönnek az apátság felôl? A befagyott Balaton tükrén könnyen át lehet siklani. Én ezt tenném az angyalkák helyében -- gondoltam magamban, de már nem volt idôm gondolataim menetét tovább szôni, mert csilingelve hívogatott egy kis ezüst csengô hangja, egészen a közelbôl. Imi és Laci testvéreim rohantak be a szobába. -- Hallod, Pityu? Megjöttek az angyalok, biztosan meghozták a karácsonyfát! Megilletôdve néztünk össze. Imi volt a legfürgébb, már rohant is a belsô szoba felé, de az már kitárult, édesanya állt ott, csodálkozva csapta össze a kezeit: -- Ugye ti is hallottátok, itt jártak az angyalkák! Imi és Laci már bent is teremtek a nagyszobában, én kicsit félénken édesanyámhoz szaladtam. Csodálatos volt édesanyám karjai közül kikandikálva látni a csillogó, ragyogó karácsonyfát. Édesapát, amióta hadifogságból hazaérkezett, még soha sem hallottam énekelni. Annál csodálatosabb volt, ahogy felcsendült mély, zengô hangja: Mennybôl az angyal... Hogy csengett, hogy szállt az ének a Mennyország felé, hiszen az most teljesen kitárult, mert az angyalkák seregestül szállhattak lefelé. Nézegettem a nagy, jóillatú, gyönyörű karácsonyfát. A gyertyácskák vibráló fénye világította meg az arany, ezüst diókat, mosolygós kis piros almákat, mézeskalács szívecskék, madárkák, kis báránykák figuráit. A karácsonyfa alatt egy-két mesekönyv, trombita, kis famozdony, és egy titokzatos dobozka várt ránk. Amikor az ajándékok kiosztására sor került, éppen ezt nyújtotta át nekem édesapa. Izgatottan nézegettem tartalmát: egy kis fogó, kis kalapács. Helyesek voltak, örültem is nekik. De édesapám komolyan magához húzott és figyelmeztetve magyarázta: -- Lám, már az angyalkák is tudják odafent, hogy te nem szeretsz tanulni. Mi lesz belôled, ha így folytatod? Csak suszterinas lehetsz. Látod, ezért kaptad ezeket a szerszámokat. Bizony kicsit elszontyolodtam, szinte édesanyámhoz menekültem: -- Csak azt ne, Édesanya! Nem akarok suszterinas lenni. Szinte láttam magam elôtt a nagybajuszú susztermestert, amikor a csirizszagú műhely elôtt az iskolába menet be-bekandikáltam, ahogyan két inasával ott görnyedeztek, kalapálták a cipôtalpakat. Még egy-két nyakleves is elcsattant, ha az inasok ásítozva lustálkodtak, s a mester rajtakapta ôket. -- Ám édesanyám kedves mosolya megvigasztalt: -- Nem Pityukám, te soha nem leszel suszterinas. 1971 karácsonya elôtt -- akkor már több, mint egy hónapja a Gyűjtôfogház rabja voltam --, orvosi vizsgálatra vezényeltek, hogy munkabeosztást kapjak. A görnyedt hátú fegyházorvos gúnyosan végigmért: -- Azt hiszem, hogy mi már találkoztunk -- jegyezte meg --, maga ugye az a pap? -- Igen, katolikus áldozópap vagyok -- feleltem keményen. -- Hát akkor itt legyen suszter. -- Jót nevetve írta rá a munkakönyvemre: suszterinas. Elvezettek. Egy nagy terembe kerültem, nagy lárma, kopácsolás fogadott. Körülnéztem, kis alacsony asztalkákat láttam, amely fölé kopácsoló rabok hajoltak. Egy nagy bajuszú fegyôr rámförmedt: -- Ide a papírjait, suszterinas! -- morogta bajusza alatt. Végignézett rajtam: -- Hát annak is való. Vegye a szerszámait -- odadobott elém fogót, kalapácsot, árlyukasztót. -- Oda, a sarokba! Tudja -- mondta gúnyos közlékenységgel -- ott valamikor oltár volt, mert ez volt a fegyház kápolnája. Szinte szédelegve mentem oda. Beöltöztem, mint az oltárhoz készülô pap, a nagy zöld kötényt magam elé kerítve, vittem a szerszámokat, mint a misézôkelyhet. Senki rám sem nézett, ahogy az alacsony székre szinte rázuhantam, és én akkor újra gyermek lettem. Az a balatoni karácsony jutott eszembe, édesapám intô szavai: ,,Ha nem jól tanulsz, suszterinas leszel!'' -- Édes Jézusom, hát nem jól tanultam, nem jól jártam az élet iskoláját, nem jól érettségiztem? Mégis csak suszterinas lettem? ,,Nem fiacskám, te soha nem leszel suszterinas.'' -- És édesanyámnak lett igaza. Olyan ügyetlen suszterinasnak bizonyultam, többet ütöttem az ujjamra, mint a fa szegekre, amelyeket a talpakba kellett verni. A nagy bajuszú fegyôr hamarosan túladott rajtam, karácsonyra már beküldött a bontóba, amely ugyan büntetésnek számított, de a nagy por miatt nem tartózkodott ott fegyôr. Nem is kellett kopácsolni, hanem a rossz bakancsokat szétfejteni. És én hálásan gondoltam jó édesanyámra: biztosan ô eszközölte ki Jézusnál, hogy ne legyen suszterinas a fiából. ======================================================================== 2. Kakas barátom A vízimalom udvarában egy színes tollú nagy kakas tartott rendet a sok baromfi között. Tollazata szinte a szivárvány minden színébôl tevôdött össze. Ha kukorékolt, mint egy trombita, ércesen csengett, tollai felborzolódtak. Ha valami rendetlenség támadt, sarkantyús lábaival gyorsan ott termett, s lecsapott nagy csôrével. Taréja vörösen megduzzadt. Mint kisgyerek, akkoriban kezdtem tipegve járni, és nem egyszer megcsodáltam ezt a gyönyörű kakast, aki majd akkora volt, mint én. S hogy, hogy nem, szinte barátok lettünk. Ha letotyogtam a malom falépcsôin, egybôl ott termett mellettem. Vittem is neki mindig valami jó falatot -- ez még jobban elmélyítette barátságunkat. Kis kacsómból etetgettem és ô mindig úri finomsággal nyúlkált nagy kampós csôrével az ízletes falatok után, kis szemei csak úgy csillogtak, bókolva hajlongott, mintha megköszönte volna az eledelt. Hagyta, hogy simogassam, szinte mint egy kis cica, hozzám dörgölôdött. Akármerre mentem, mint egy hűséges kis puli, mellém szegôdött. Hangosan krákogva csinált utat a sok lábatlankodó csirke, tyúk, kacsa, liba között. Még a röfögô malacot is elkergette. Amikor egyszer a pajkoskodó Bodri kutya elôttem felugrott, majd kivájta a szemét. Ha a tó partja felé mentem, ahonnan a víz zuhogott a lassan pergô vízimalom nagy kerekére, szinte utamat állta, hogy arra ne menjek. Olyan jól megvoltunk egymással, hogy édesanya és a nagymama kacagva testôrnek nevezték az én kakas barátomat. Ahogy múltak az évszakok, barátságunk mind jobban megszilárdult. Kedvelt kakasom télen még a búboskemence mellé is betelepedhetett. Nem kellett ahhoz nagy tudás, hogy észrevegyem: valami nyugtalanító gond nehezedik kis családunkra. Amikor esténként letelepedtünk a nagy búboskemence mellé, nagymama kezében lassan peregtek az olvasó nagy fekete szemei. Édesanyám nagyokat sóhajtott. Még a kakasunk is szomorúan gubbasztott, pedig nemegyszer megcibáltam színes tollait. Aztán lassan megértettem, hogy ez az utolsó telünk itt, mindent el kell adni, mindent el kell hagyni. Hogy mi köze ennek a csúnya háborúhoz, azt nem tudtam felfogni. Hányszor sóhajtott drága édesanyám: -- Csak édesapa itthon lenne!... De ôt is elszólította a csúnya háború. Egyre kevesebb zsákkal megrakott szekér fordult be a kapun. Aztán kezdôdött a költözködés. Minden olyan zavaros volt nekem. Kakas barátomnak sem tetszett ez az egész, hiszen a baromfiállomány is egyre fogyott, a nagy udvaron lassan már csak ketten bandukoltunk, mert a kakashoz senki sem nyúlhatott. Egy szép napon két nagy szekérre felpakolták a bútorokat és minden mozdíthatót. Kigördült az elsô kocsi. Édesanya csak sóhajtozott: -- De jó, hogy édesanya, a te drága nagymamád nem élte ezt meg. Lellére megyünk Pityukám, oda költözünk, így hozta a sors. Az öreg kocsis lassan felkászálódott a bakra. -- Még ez is lesz? -- bökött az öreg a kakasomra. -- Itt nincs ám egy tenyérnyi hely sem, örülünk, ha Lelléig eljutunk. Édesanya tanácstalanul nézett rám, de én határozottan mondtam: -- Ezt én viszem, ez az én kakasom! -- Máris átkaroltam, a kakasom szelíden tűrte, hogy magamhoz szorítsam. Aztán megindult a menet. Eleinte nem is éreztem a kakas súlyát, csak vissza-visszatekintgettem a régi öreg vízimalomra, amelynek lapátjáról nagy cseppekben potyogott le a víz, mintha csak könnyezne. Édesanya hátra sem nézett, ki tudja mi mindent gondolt, én meg csak kezdtem lemaradni a poros úton. Egy kanyarban eltűnt a malom, édesanya megállt, fájó tekintettel nézett vissza: -- Mi lesz Pityukám, így nagyon lemaradunk. Nézd, már hol porzik a kocsi. Add ide, viszem a kakasodat. -- Nem, azt nem, mondtam határozottan, a kakasomat nem adom. -- De hát így mikor érünk Lellére? Nem tudsz velem lépést tartani, add ide a kakast -- erôsködött édesanyám. Már nyúlt is a kakas felé, az félve kezdett krákogni. -- Tudod mit, édesanya, vegyél fel engem is kakasostul! Édesanya fájdalma egy nagy kacagásban oldódott fel. -- Jaj, te huncut Pityukám! -- aztán erôs karjával, amellyel már annyit zsákolt, fellendített a vállára kakasostul. Nagy léptekkel mentünk a kocsi után, én meg csak csodálkoztam, hogy milyen erôs az én édes, jó anyám. Mentünk, mendegéltünk, a kocsit is beérve. A lellei templom harangja ezüstösen kondult meg az esti úrangyalára, amikor édesanya ott, a templom elôtt leemelt a válláról, megsimogatott és azt mondta: -- Pityukám, ha az életben is így ragaszkodsz majd egy-egy elgondolásodhoz, mint ehhez a kakashoz, lesz belôled valaki. -- Én csak csókolgattam édesanyám kezét, a kakas pedig szárnyait lebegtetve pöckösen járt körülöttünk. Egyszer, amikor Székelyföldön tartottam beszédet, egy kisdiák elém állt: -- Atya kérem, én olvastam a könyvét, tetszett is nagyon, de mi lett azzal a nagy kakassal? -- Olyan váratlanul ért ez a kérdés, meglepôdtem; hát a kakasomat még itt is számon tartják? -- Bizony fiacskám -- simogattam meg a kékszemű kis diák hosszú bozontos haját -- az én kakasomnak szomorú sorsa lett. Balatonlellérôl nemsokára átköltöztünk Zamárdiba. Persze a kakasom is jött velünk. Még a Balatonhoz is mindig lekísért és még a vízbe is bemerészkedett, onnan figyelte rosszallóan, hogyan lubickolok. Aztán édesapám váratlanul megérkezett a hadifogságból. Ô engem nem is ismert, mert már egy ideje a fronton volt, amikor megszülettem. Kicsit idegenkedve is néztünk egymásra. Édesanya és testvéreim nyakába ugorva csókolgatták. Kakasom is ott termett, míg én félszegen álldogáltam ott. Amikor édesanya bemutatott, hogy ô a legkisebb fiunk és apa lehajolt hozzám, a kakasom majdhogy nem közénk ugrott, édesanya hessegette el. Nem kis idôbe telt, míg én is felengedtem a feszültségbôl és átkaroltam édesapát. Láttam, hogy kakasomnak ez sehogy sem tetszik és ôszintén szólva én is kicsit idegenkedtem édesapámtól. Aztán tapasztaltam, hogy édesapámnak nem tetszik az én nagy barátkozásom a kakassal. Még ilyen fenyegetô hangokat is hallottam, hogy ennek már rég a fazékban lenne a helye. Édesanyámnak sírva el is panaszoltam: -- ,,Az én kakasomat nem hagyom, inkább világgá megyek vele.'' -- Erre nem került sor, mert édesapa egy szép nyári napon kijelentette, hogy Budapestre költözünk. Tudtam, hogy ez valami nagy szörnyűséget jelent, hiszen már annyi rosszat hallottam a fôvárosról, égbenyúló házairól. Ahol nincsenek kertek, csak köves utak és terek, mi lesz az én kakasommal? -- volt az elsô gondolatom. Bizony most a kakas lett a vita tárgya. Édesanyám védett engem meg a kakasomat. Édesapa pedig határozottan kijelentette, hogy ezt a nagy kakast nem vihetjük magunkkal. -- ,,Akkor én sem megyek'' -- jelentettem ki határozottan. Idesanyámé volt az utolsó szó joga: -- ,,Akkor hát visszük Budapestre!'' -- Édesapa látszólag beletörôdött a változtathatatlanba, de legszívesebben kitekerte volna a kakas nyakát. Szomorúan indultam el az állomásra, kakasomat cipelve. Az is fájt, hogy búcsút kellett venni a tanító nénimtôl és a szép Balatontól is. Aggasztott a kakasom sorsa és baljóslatú sejtelmeim voltak. Nagy nehezen felkapaszkodtam a vonat magas lépcsôin, magamhoz szorítva a kakast, még Lacinak sem engedtem, hogy segítsen. Gyorsan az ablaknál helyezkedtem el, vesztemre édesapám ült le velem szemben. Az ablakot lehúztuk a nagy hôség miatt. Alighogy döcögve elindult a vonat, egy finánc dugta be a fejét. Rögtön megakadt a szeme az én kakasomon: -- Élô baromfit Budapestre szállítani tilos, ha csak a vámot meg nem fizetik és a tiszti orvos meg nem vizsgálja. Édesapám dühösen felugrott: -- Na, még csak ez hiányzik! -- Kikapta kezembôl a kakast és mielôtt magamhoz tértem volna, kihajította az ablakon. Szegény kakas, így még tán nem repült életében. Könnyeimen át láttam, hogy az árok szélén kötött ki, csapkodó szárnyakkal, mintha búcsút intett volna. Én meg csak zokogtam édesanyám ölében. Hiába simogatott, csókolgatott, nem vigasztalódtam meg. Estére értünk Budapestre, már sötétben. Még mindig szipogva szálltam le a vonatról. Úgy véltem nem is édesapa, hanem ez a csúnya város rabolta el a kakasomat, mert miért is kellett nekünk Budapestre jönni?!... A székely fiúcska csendesen megjegyezte: -- Az a szegény kakas bánatában biztosan meghalt. ======================================================================== 3. Ahol Angyalkák élnek Legelôször édesanyámtól hallottam Don Boscóról, az elhagyott gyermekek felkarolójáról, az ifjúság nagy nevelôjérôl. A váci búcsú alkalmával beszélt nekem arról a kedves, egyszerű Don Boscóról, aki annyira szerette a gyermekeket. Szobrocskájával is megajándékozott a búcsú emlékére. Azt is édesanyámnak köszönhetem, hogy amikor Belgiumból hazajöttem, megint a Rózsák terei Erzsébet-templom ministránsa lettem. Novák apát úr segítségét kérte és a jó apát úr azt is elintézte, hogy Imi bátyámmal együtt bekerülhettünk az Esztergom tábori Don Bosco gyermekintézetbe. -- Ott ismertem meg Don Boscónak, a szaléziak alapító atyjának igazi lelkiségét, amely az áldozatos szolgálaton és szereteten alapult. Rengeteg gyermek volt az intézetben, talán ötszázan is lehettek. Négy- öt felszentelt szalézi atya és vagy húsz lelkes fiatal novícius foglalkozott velünk, telve szeretettel, vidámsággal, szolgálókészséggel. Maga a hely elég sivár volt: Elôttünk egy nagy rét, mögöttünk a kopár Tábor-hegy. Az intézet barakkokból állt; valamikor hadifoglyokat ôriztek itt, majd a katonaság használta, sôt egy részt még mindig a honvédség használt kaszárnyának. Egyetlen komoly, nagy kôépület a polgári iskola volt, hatalmas tantermeivel. A legmeghittebb hely a középen szerényen meghúzódó kápolna volt, ahol én elsô perctôl kezdve otthonosan éreztem magam. A kis örökmécses lángocskája biztatóan hívogatott. A Segítô Szűzanya kedvesen nézett le a falról a Kis Jézuskával a karján, mintha csak oda akarná nyújtani. Don Bosco mosolygó alakját akkor még nem övezte a szentek glóriája, de mi már mind úgy néztünk rá, mint a mi nagy szentünkre, az ifjúság nagy nevelôjére, aki a Szűzanyával vezeti a gyermekeket a Szentségi Jézushoz. Az öreg pedellus bácsi nagy tekintélynek örvendett. Csengôvel a kezében járt-kelt; mellénye gombjából széles ezüst láncon zsebóra csüngött. Szobájában mindig jó meleg fogadott, a kicsi Jancsi-kályha vígan duruzsolt. Finom almaszag terjengett a levegôben, mert a pedellus a kályha tetején almát sütött. Egyszer, amikor kíváncsian bekandikáltam, behívott és a zord pedellus csupa mosoly volt. -- Hát te honnan csöppentél ide? Én büszkén, kissé hivalkodva mondtam: -- Egyenesen Belgiumból. -- Na hát ez érdekes -- mondta. El kellett mondanom egész történetemet, hogy mint kis ministráns, egy belga kanonok bácsihoz kerültem, aki egy földre szállt angyal volt. -- Aha, egy angyal -- kacagott fel az öreg pedellus. -- Tudod, nekem az angyalok a barátaim. Nézz csak körül -- és a gyér világításban most vettem észre, hogy a falakat mindenütt angyalok díszítik. Színes freskók; térdelô, szárnyaló, nevetgélô angyalok. -- Téged is megfestelek, nézd, ott a sarokban van még egy kis üres hely. Te leszel a legújabb angyalkám. Nem is kérdeztem a neved, de ezentúl Angyalka leszel. -- Egy meleg sült almát nyomott a markomba; -- menjünk Angyalka, hív a kötelesség. -- Már rázta is a nagy csengôt. Ettôl kezdve jó barátok lettünk. Késôbb elôléptetett takarítónak, és ez nagy kiváltság volt, mert a délutáni takarítóknak járt egy-egy karéj kenyér. Beajánlott a jó apácákhoz is, akik a gyermekek gondozását végezték, a konyhát, a mosodát, a betegszobát látták el és a kápolna gondozását. Így minden szabad idômet a kápolnában tölthettem -- takarítás, virágok gondozása tartozott a feladataim közé, és ez még egy nagyobb karéj kenyeret jelentett, amelyet megosztottam Imi bátyámmal. A jó szalézi atyák között is akadt pártfogóm: Fekete tanár úr. Ô meg- meglepett egy darab süteménnyel vagy kaláccsal, amelyet biztosan az ebédlôben tett a zsebébe. Kis kötött sapkába jártam, azt elkérte, belecsúsztatott egy-egy jobb falatot az ebédjébôl. -- Ezt csak az angyalok láthatják -- súgta oda. Általában így alakult a napunk az intézetben: A reggeli szentmisével kezdôdött. A kis vadóc gyerekek, akiknek legtöbbje soha nem élvezhette a szülôi szeretetet, mély átéléssel énekeltek, imádkoztak és a legtöbben naponta szentáldozáshoz is járultak. Szentmise után csendben felmentünk az ebédlôbe, ahol egy karaj kenyér és egy csajka meleg rántott leves várt. Azután jöttek az órák, délután egy óráig. Az egyszerű ebéd levesbôl, fôzelékbôl vagy fôtt tésztából állt, és néha egy kis hús is akadt, bár elég ritkán. Délután a csatatéren (így neveztük az intézet elôtti nagy mezôt) a fiatal, lelkes atyák kipirulva kergették, rúgták velünk a futballabdát, vagy különbözô ötletes játékokkal kötöttek le bennünket. Itt aztán lehetett ugrálni, hangoskodni, csak úgy zengett az egész határ. Körülbelül két órán át játszhattunk. Természetesen közben be- bemehettünk a kápolnába egy kis szentségimádásra; bizony én legtöbb szabad idômet ott is töltöttem. Négy órától kezdôdött a stúdium, lecketanulás, amelyen szigorúan szilenciumot kellett tartani. A jó atyák fel és alá sétáltak közöttünk, szívesen segítve egy-egy nebulónak, akinek nem ment a számolás vagy más gondja akadt. Már esteledni kezdett, amikor újra a kápolnában gyülekeztünk, ahol elimádkoztuk a rózsafüzért, és szentségi áldásban részesültünk. A vacsora nagyon egyszerű volt: leves vagy tejbegríz; ennek örültünk a legjobban. De ezzel még nem fejezôdött be a napi program, mert minden este valamelyik szalézi atya tartott kiselôadást, általában Don Bosco életébôl kiindulva. Így bontakozott ki lassan elôttünk a szent csodálatos egyénisége. A szaléziak alapítója 1815-ben született Olaszországban, Torinó mellett, egy kis falucskában. Ezt jól megjegyeztem, mert én is 15-ben születtem, csak száz évvel késôbb. Az is tetszett nekem, hogy szegény falusi családban látta meg a napvilágot, minthogy én is. Neki is két testvére volt, akárcsak nekem. Mindenben igyekeztem párhuzamot vonni Don Bosco és az én gyermekkorom között és bizony nagyon sok hasonlatosságot találtam. Mi is nagyon elszegényedtünk, mint Don Bosco családja és nálunk is édesanyámra hárult minden feladat. Rengeteget kellett küszködnie, dolgoznia, hogy tovább tanulhasson, akárcsak nekem. Tetszett nekem a kis Don Bosco rátermettsége, ügyessége, amellyel rávette társait, hogy együtt imádkozzák a rózsafüzért. Nekem ilyen adottságaim ugyan nem voltak, de a szentolvasót én is nagyon szerettem imádkozni. Lebilincselô volt Don Bosco küzdelmes élete, amíg eljutott az oltárig. Volt egy kedves pap bácsi, aki felkarolta ôt, akárcsak engem a belga kanonok úr. Sokat és jól tanult, minden lehetôséget kihasznált, hogy elérje célját. -- Azt hiszem, bennem is ott és akkor kezdett érlelôdni a gondolat, hogy majd eljussak az úr oltáráig. Nagyon tetszett, hogy a Szűzanya mennyire szerette ôt és különbözô álmokkal elôre jelezte nagy feladatait. Nekem ilyen álmaim nem voltak, de annál inkább vágyaim, hogy valami szépet hozzak majd ki életembôl, fôképpen az elhagyott gyermekek javára. Az atya tanítótörténete után mindig elénekeltünk egy Mária-éneket, majd meglátogattuk a Szentségi Jézust. Ezután a legnagyobb csendben vonultunk a háló felé. Sajnos, a hideg, hodályszerű hálóteremnek nem volt fűtése, de még plafonja sem. Mindenki gyorsan igyekezett bebújni szalmazsákos ágyába, amelyet egy durva pokróc takart. A jó atyák ott sétálgattak az ágyak között, amíg el nem szenderültünk, aztán ôk is egy-egy sarokban, csak egy függönnyel elválasztott fülkében tértek nyugovóra. Úgy aludtuk az igazak álmát, hogy csak reggel ébredtünk a harsogó kürt szavára, amely a velünk szomszédos kaszárnyában ébresztette a bakákat. A sivár, egyhangú hétköznapokat a vasárnapok színezték: az étkezéshez nagy szelet kalács is járt, s filmet is vetítettek vagy kis színdarabot adtak elô. Nagy esemény volt a Szent Mikulás ünnepe is; hogy tudtunk örülni egy- egy szem diónak, mogyorónak, egy-egy mosolygós almának! Aztán szívdobogva számoltuk a napokat szentestéig. Akinek küldtek útiköltséget, az hazamehetett karácsonyra egy egész hétre. Hogy vártuk mindig édesanyánk levelét! Tudtuk, hogy milyen nehezen tudja elôkeríteni azt a kis útiköltséget két fiának, de mindig idejében megjött kedves, meleg szavakkal: ,,Nagyon várunk benneteket a Kis Jézuskával együtt.'' -- Szinte repültünk a hófúvásos télben a Kenyérmezôi kis állomás felé, hogy mielôbb otthon lehessünk. Édesanyánk az állomáson várt és azonnal a karjaiba zárt bennünket, és ez felért a legnagyobb boldogsággal. Az albérleti kis szobában vígan duruzsolt a kályha. Csak egy zöld fenyôgally pár szem szaloncukorral jelképezte a karácsonyfát, de ez nekünk mindennél többet jelentett. Laci bátyám készítette a forró teát és sütötte a huszárrostélyost. Milyen szívbôl csendült fel a Mennybôl az angyal. Imi bátyám odasúgta anyámnak: -- Tudod-e, hogy Pityukánkat Esztergom táborban Angyalnak hívják? -- Jaj, ti mind angyalkák vagytok, az én drága angyalkáim -- zokogta sírva, ölelve bennünket drága édesanyánk. Imi megkérdezte: -- És hol van édesapa? -- Megtudtuk, hogy ô a balatonkenesei szanatóriumban fekszik. Nagyon nehéz volt a visszatérés az intézetbe. Édesanyánk biztatott: - - Amint kitavaszodik, eljövök hozzátok, meglátjátok! Hogy vártuk azt a tavaszt! Aztán megjött a levele: ,,Jövök fiacskáim, május elején lesz Pilisszentkereszten búcsú, odamegyek, aztán jövök, hozok nektek búcsúfiát.'' Vártam, lestem ezt a májust, számlálgatva a napokat, órákat. Kint, a ,,csatatéren'', ahol a többiek szaladgáltak, rúgták a labdát, én csak álldogáltam, kémlelve a messzeségbe, édesanyámat vártam. Egyik kedves atya meg is kérdezte: -- Hát te, Angyal, miért nem játszol, miért nem szaladgálsz, csak nem vagy beteg? -- Anyukámat várom -- mondtam szinte zokogva -- szerintem már kellett volna jönnie. -- Hát honnan várod ôt? -- kérdezte az atya. -- Pilisszentkereszt felôl. A búcsú után kellett volna jönnie. -- Te ki csacsi, hát nem is jöhetett még! Ma van ott a búcsú, de délután már mennek haza a búcsúsok. Meglátod, anyukád is megérkezik. És egyszercsak a messze kék homályból kibontakozott drága alakja. Batyu volt a hátán, szinte imbolyogtak léptei, vagy talán szállt, mint egy angyal. Én nekiiramodtam -- még tán soha életemben úgy nem futottam. Észrevette, fehér kendôt lengetett. Ô is futni kezdett. A fehér kendô, mint angyalszárny lebegett utána. -- Édesanya! Édesanya! -- kiáltottam elfúló hangon. -- Drága kis Angyalkám -- pihegte Ô. Egymásba fonódtak karjaink, öleltük, csókoltuk egymást, csak úgy csorogtak könnyeim. Aztán lehuppantunk a zöld fűre. Még ki sem tudtam magam fújni, már teregette ki batyuját. Fehér kendôre friss pogácsa, túrósrétes került, aztán egy kis álló keresztecske és szentkereszti emlék. Most már Imre is odaért, most ô ölelgette édesanyát. Anyánk egyre biztatott: -- Egyetek, egyetek, én sütöttem nektek. -- Még ilyen fejedelmi uzsonnát életemben nem ettem. Egy üveg is elôkerült: -- Ez szentkúti víz -- mondta édesanya, kihúzva a kis palack dugóját, elôször ô kortyantott bele: -- Még egészen friss -- állapította meg. Elüldögéltünk volna ott másnap estig, de messzirôl felhangzott a sípszó. A többiek már sorakoztak, amikor odaértünk, szinte irigykedve nézték, hogy nekünk milyen kedves látogatónk van. Az atya édesanyám elé sietett, aki kezet akart neki csókolni. -- Nem, drága Regôczi mama -- szabadkozott -- hadd öleljem meg inkább. -- Aztán elengedett minket, hogy kikísérhessük anyánkat az állomásra. Édesanyám fáradt volt. Sokat gyalogolt, talán éjszakázott is. Vittük a kis csomagját, de szó alig akadt ajkunkra. -- Bár csak ne jönne az a vonat -- imádkoztam magamban, akkor édesanya visszajönne velünk és este nálunk maradhatna. De a fekete gôzmozdony könyörtelen pontossággal megérkezett. Imit tán keményebb fából faragták, de ô is könnyezett. Édesanya meg csak biztatott: -- Ne sírj Angyalkám, most május van, majd június, Péter-Pál, aztán jöhetsz megint haza és talán már nem is kell soha visszajönnöd az intézetbe, hiszen úgy hiányzol. Nálatok nélkül nem élet az élet. Most már csak kibírjátok, fel a fejjel! -- Könnyein át is próbált mosolyogni. Addig integettünk utána, amíg csak egy kis fekete pötty látszott a vonatból. Szomorú szívvel ballagtunk vissza az intézetbe, mintha mély álomból ébrednénk. Csak a kis fehér kendôbe kötött elemózsia emlékeztetett a valóságra, édesanyánk szeretetére. ======================================================================== 4. A katolicizmus honfoglalása Gyermekkorom egyik kedves színfoltja volt a városligeti Feszty- körkép, a Magyarok bejövetele. Szinte egész nap a Városligetben csatangoltam, ismertem annak minden zegét-zugát. Néha sikerült kikunyerálnom egy kis csónakot az öreg csónakos mestertôl, akivel jóban voltam; el-elküldött egy-egy csomag dohányért. Én voltam a kapitány, Imi bátyám a matróz, és körülcsónakáztuk a Vajdahunyad Várát. Még horgonyt is vetettünk az árnyas kis szigetnél, ahol a szomorúfűzfa ágai vízbe merültek. Ez volt a legjobb pecázási hely. Az aranyos kis halak vidáman úszkáltak, de természetesen a kezdetleges, gombostűbôl készült horogra alig-alig akadtak. Korholtam is Imit, a matrózt, hogy nem elég ügyes. Kalóz kirándulásainkról legtöbbször üres kézzel tértünk vissza a pipáját pöfékelô öreg hajósmesterhez: -- Navigare necesse est -- mormogta mindig a bajusza alatt. -- Hajózni szükséges, fiúk, de nem mindig eredményes. Legszívesebben mégis a vurstliba látogattunk el, ahol rengeteg látványosság akadt. Üres zsebbel nem sokra mentünk; csak a nagy Feszty- körképhez sikerült mindig becsúszni. Az idôs pénztáros néni nagyon megkedvelt engem, talán azért, mert mindig hangosan köszöntöttem, hogy ,,kezét csókolom''. -- ,,Na, Pityu, lódulj be, nézelôdj a magyar múltról, hogyan keveredtünk mi ide.'' Volt valami ünnepélyes hangulata ennek a nagy köralakú épületnek, ahol szinte átélhettük a magyarok bejövetelét a Vereckei hágón át. A feliratokat már kívülrôl ismertem. Mindig találtam valami újat és szépet; gyermek fantáziám meg is elevenítette az egyes jeleneteket. Érdekes, hogy nem Árpád apánk büszke alakja vagy a táltos fehér ló áldozata, hanem a nagyasszony bevonulása hatott rám a legerôsebben. Címeres szarvú négy ökör vontatta a sátoros szekeret, amelynek közepén fenségesen, mintegy királyi trónon ült egyedül a nagyasszony; fenség, szépség, erô és báj sugárzott nemes alakjából. Csak a Szent Korona hiányzott homlokáról, de azt én odaképzeltem: ô a Magyarok Nagyasszonya, és nem Árpád, hanem ô a nagy hódító. Csodálatos, hogy a Szűzanya oly nagyon összeforrott a magyar történelemmel, hogy Szent István felajánlása nyomán övé lett a korona, az ország és a magyar nép. Gyermekkorom egyik legszebb emléke a csodálatos körkép. Nagyon jó, hogy Ópusztaszeren újra felállították teljes szépségében, így a következô nemzedékek is megismerhetik általa a magyar történelem kezdeteit. Belgiumban láttam ugyan a Waterloo-i csata körképét Brüsszel mellett, de mi volt az ehhez viszonyítva? A Honfoglalás mégis csak a magyar történelem legnagyobb eseménye és valahogy ennek a körképnek az emléke egész életemben végigkísért. Mindig, ha sikerült valamit alkotnom, különösen a magyar közjó javára, honfoglalásnak tartottam. Így Pestszenterzsébeten a romokból felépített árvaházam lett az elsô honfoglalásom. Ezt követte a váci Rákóczi tér temploma és árvaháza, amelyet éppen ötven éve, 1946-ban építettem, lelkes Sasfiókáimmal, a jó váci hívekkel és a fegyház rabjaival. Azután jött a többi honfoglalás: Máriabesnyô, Domony, Domonyvölgy, Szalkszentmárton, Máriaremete, majd huszonöt éve a budai Kútvölgy. Ez igényelte a legnagyobb küzdelmet. Elsô fázisa volt az omladozó Mária- kápolna megszerzése, második a fa kápolna, majd ennek kitoldása, amelyet annyiszor akartak megakadályozni, lebontani, mégis sikerült háromszor bôvítenem. Újabb honfoglalás volt a kôkápolna felépítése, amely mostani formájában uralná az egész vidéket, ha nem csúfoskodna mellette az az otromba, lapostetejű élelmiszerbolt, amely szinte belenyúlik a kápolna elôterébe. De Gondviselés-szerűen ezt is sikerült megszerezni -- itt már az egész magyarság közreműködésével ment végbe az újabb honfoglalás. Közben még Budán, a ciszterek birtokába került hatalmas intézményben is sikerült megvetnem a lábam. Ezt az épületet elôtte a gyermeknevelô intézet birtokolta, százhúsz állami gondozott gyermekkel. Nem kis küzdelemmel hét évvel ezelôtt egy szép kis kápolnát létesítettem, ahol rendszeresen van szentmise és katolikus hitoktatás folyik. Ezt is mint honfoglalást könyvelem el, hiszen mindig a Sasfiókákért éltem és küzdöttem, és Törökbálinton is két otthonban megalapoztam a Sasi életet. Most pedig készítjük erôinket, mindent összpontosítva arra, hogy az 1100. honfoglalási év jubileumában megtörténjék itt, a Kútvölgyben a katolicizmus és a Mária-tisztelet nagy honfoglalása, amely uralná az egész vidéket, szemben, a Országházával, fölöttünk a bércekkel, erdôkkel koszorúzott budai hegyekkel, hogy mint egy világítótorony, éjjel-nappal fényt sugározzon az az örökimádó engesztelô szentély, amely az egész fôvárosra, egész Magyarországra, sôt a világban szétszóródott magyarságra ontaná a szeretet, az egység, a megbékélés fényét, Boldogasszonyunk, a magyar szentek, Mindszenty bíboros és nagyjaink emlékét felelevenítve. Legyen ez a kis ország a Pannonia Sacra, hatalmas fényjel a második évezred küszöbén, amely mindenkor jelezze az utat az Örök Haza felé. ======================================================================== 5. Az elsô árváim Flandriában 80. születésnapomra adta át egy kedves orvosnô ezt a köszöntôt: Forrás, kis kút, omladozó régi lak, Elárvult, elfelejtett, furcsa kôfalak. Csak Mária jár ide, kedves régi kútjánál idôz egy keveset, S a szél ejt ölébe idônként egy-egy bús, könyörgô levelet. Vén gesztenyefa -- hű barát, féltôn borul fölé, Ezerujjú szél játszik lombhangszeren. Fehér gyertyái magasba törnek, Mária imáit emelik az égnek. S gyermekei, az árva gesztenyék Szônyeget terítenek a Szűz lába elé. 25 éve tévedt erre egy vándor -- felemelt egy gesztenyét, És játékos, tiszta gyermeki szemében Szövôdni kezdett egy álom ismét. Lassan körbefordult hitének fénysugarában, Emelkedtek a márvány stációk, Csobogni kezdett a víz Mária kútjában. Gerendák emelkedtek, hogy tetôvé kulcsolódjanak össze az imára gyűltek feje felett, Mindszenty bíboros szelíd tekintete biztatta ôket. Kövek gördültek Máriaremetérôl, A Lourdes-i barlang falának, Hajlékot adva Máriának. Ma Ferenc és Antal madarai isznak a kút vizébôl, Az idelátogató Mária mosolya játszik a színes ablaktáblákon. A megdicsôülés arany fényébe vonja A kápolna körül guggoló ôszülô tájat és az öreg vándor hófehér haját. Az orvosnô jelezte, hogy meghívták Flandria fôvárosába, Bruggebe orvoskonferenciára és több napra marad ott. Jómagam tíz évet töltöttem Flandriában és nagyon szerettem ezt az ôsrégi várost, amelyet észak Velencéjének neveznek. Az Isten vándora című könyvemben írok arról a négy kis árva magyar gyermekrôl, akiket -- mint szeminarista -- Flandria fôvárosában, Bruggeben vettem pártfogásomba. Hiszen háború volt, német megszállás és egy nagylelkű, jómódú flamand kisasszony fogadta be ôket, de idôs lévén, már nem tudott róluk kellôképpen gondoskodni. Akkoriban pedig a németektôl kifosztott városban pénzért sem lehetett élelemhez jutni. Minden szabad idômet arra fordítottam, hogy kerékpáron bejártam a vidéket és élelmiszert koldultam árváimnak. Fáradozásomnak meglett az eredménye: a négy soványka kis magyar szépen erôsödött, fejlôdött. Három éven át gondoskodtam róluk és amikor, mint felszentelt pap hazaindultam Magyarországra, fájó volt a búcsúzás. További ellátásukat is megszerveztem, így sikerült átvészelniük a háborús idôket. Itthonról is rendszeresen tartottam velük a kapcsolatot. A legidôsebb leányka, Mária missziós rendbe vonult és Afrikába került. Nusikát egy flamand plébános fogadta magához, Jánoska pedig -- mint kertész -- jól boldogult. Magdival leveleztem leginkább, aki férjhez ment a Salvator székesegyház sekrestyéséhez. Két fiacskája is született: Márk és Lukács. Magdi mindig boldogan újságolta, hogy fiai milyen szépen növekednek, milyen jó tanulók. Már sokszor elolvasták Flandriában megjelent könyveimet és rajonganak a Sasfiókákért és ôk is azok akarnak lenni. Megtanulták kívülrôl a Sasfiókák törvényeit, minden nap ministrálnak a székesegyházban és áldozáshoz is járulnak, este pedig a családdal közösen imádkozzák a rózsafüzért. ,,Természetesen elsôsorban mindig az Atyáért -- írta Magdi -- a Saskirályért ajánlják fel imáikat. Én pedig mindig azért imádkozom, hogy bárcsak hivatásuk legyen és ebben is követhessék ideáljukat, a Saskirályt.'' Egyszer boldogan újságolta, hogy fiai, akik már gimnazisták, továbbra is a Sasfiókák módjára élnek és úgy néz ki, hogy mindkét fiú pap lesz, mert a Saskirály nyomdokait akarják követni. Boldogan olvastam e sorokat. Leveleimben buzdítottam is ôket, hogy tartsanak ki hivatásukban, hiszen olyan nagy szükség van áldozatos lelkű papokra. Miután a fiúk szemináriumba vonultak, rendszeresen írtam nekik. Amikor végre útlevélhez jutottam, Bruggeben a repülôtéren várt mind a négy árvám, Máriával az élen, akit hazaengedtek Afrikából, hogy ott legyen fogadtatásomon. Magdi pedig két szeminarista fiával jött elém. Szép, délceg fiúk voltak: Márk és Lukács, nem gyôztem ôket csodálni, amíg Magdival együtt szívemre öleltem ôket. Nagy szeretettel hívtak pappá szentelésükre. Magdi boldogan fűzte hozzá: -- ,,Én is ott voltam ám Atya pappá szentelésénél.'' -- Meghatódva bólogattam: -- ,,Remélem ott lehetek''. Ám sajnos erre nem kerülhetett sor, mert elôbb kellett hazajönnöm, a Kútvölgyi engesztelô kegyhely építkezése miatt. Milyen csodálatosak a Gondviselés útjai! Az én négy elsô árvám gondozása adott indíttatást nekem, hogy Belgiumból felszentelt papként hazaérkezve, azonnal hozzáfogjak az árva, elhagyott gyermekek gondozásához! A háború akkor érte el Magyarországot, német, majd orosz megszállással. Hálát rebegek a Gondviselésnek: Isten megfizet minden fáradozásomért! ======================================================================== 6. Váci templomépítéseim 1945. szeptember 8-án Pestszenterzsébetrôl Vácra költöztünk az elsô Sasfiókáimmal, mint egy kis menekült vándorcsapat, mindenféle csomaggal. Ez volt minden holmink, így vonultunk végig a fôutcán. Az emberek csodálkozva nézték ezt a rongyos kis csapatot, kopott reverendás fiatal paptól vezetve. Elhaladtunk a nagy szürke váci fegyház mellett; még az ôrtálló fegyôr is gyanúsan méregetett bennünket, amikor megkérdeztük hol van a Rákóczi tér. Csak úgy félvállról mondta: -- Ott, a kôkapun túl, jobbra. -- Na, most már itt vagyunk -- mondtam vidáman. Átviharzottunk a Diadal-kapun, amelyet még Migazzi püspök építtetett Mária Terézia fogadtatására. Már láttuk is a hatalmas fák hívogató lombjai között a nagy, sárga épületet. -- Hajrá Sasik -- kiáltottam boldogan --, helyben vagyunk. -- Bár eléggé fáradtak voltunk, olyan versenyfutás kezdôdött, hogy a csomagok jobbra-balra repültek. Mindenki elsô akart lenni. De ezt én már nem hagyom! Az elsô fánál letettem a bôröndömet, s olyan vágtába kezdtem, hogy elsônek érkeztem a félig tárt kapuhoz. Megálltam és kitárt karokkal, szinte fuldokolva a nagy futástól öleltem magamhoz az én lihegô, kipirosodott Sasfiókáimat. Amikor már kissé kifújtuk magunkat, így szóltam: -- Most szépen összeszeditek a holmikat, sorba álltok, a Sasi indulóval vonulunk be a mi otthonunkba. -- Közben már többen összeverôdtek és meghatódva szemlélték, hogyan vesszük birtokunkba vidám énekkel a Sasi otthont, amely egyelôre siralmas állapotban volt. Középen a falon egy nagy Sztálin-kép éktelenkedett, ezt azonnal letéptem és egy nagy keresztet rajzoltam helyébe. Füstös falak, üveg nélkül tátongó ablakok, az ajtónak is csak fél szárnya volt, az egyetlen bútordarab egy nagy konyhaasztal, erre raktuk rá minden csomagunkat. Ám hamarosan otthonosan hangulatos lett minden. Megindult a búcsújárás: innen is, onnan is hoztak egy-egy széket, padot, meleg levest, fôzeléket, pogácsát, süteményt. Vidám csevegés, gyermekkacaj, örvendezô megjegyzések. Ahogy egyre jobban megismerték a terepet a gyerekek, megállapították, hogy mennyivel jobb itt, mint Pestszenterzsébeten volt. Amikor egy kocsi befordult a ház elé, megpakolva szalmával, lett nagy öröm: megvannak a fekhelyek! Igen, a jó kisváciak befogadtak, szívükbe zártak bennünket: otthon éreztük magunkat. Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, egyre jobban berendezkedtünk, de egyre több árva gyermekkel is gyarapodtunk. Háborús idô volt, Vácon még nyüzsögtek az orosz megszálló katonák, senki nem érezte magát biztonságban -- de mi annál jobban. Hozzánk csak hozni lehetett, de elvinni, ugyan mit? Minden reggel a nagy konyhaasztalon -- az lett az oltár -- miséztem. Este pedig ott tartottam a rózsafüzért, szentségi litániával. De hol legyen napközben a Legméltóságosabb Oltáriszentség? Jött egy mentô gondolat, biztosan a Szentlélek sugallta. Egy kôhajításnyira volt a nagy fegyház, amelynek közepén egy szép templom állt. Akkor még, 1945- ben nem volt vallásüldözés. Merészen beállítottam a fegyház parancsnokához, akirôl megtudtam, hogy gyakorló katolikus. Különben is illett nála tisztelegnem. Nagyon kedvesen fogadott, már hallott rólam és a gyermekeimrôl. Feleségét is bemutatta, virgonc gyerekektôl körülvéve. Bátran elôadtam kérésemet: -- Itt vagyok, ebben a nagy óvodában, ahol szinte semmi berendezés nincs, csak amit a hívek sebtében összehordtak. Nincs oltárunk, én pedig minden nap misézek, sôt szentségi litániát is tartok. Arra kérnék engedélyt, hogy minden nap a reggeli szentmise után behozhassam az Oltáriszentséget a fegyház templomába és ott méltó helyen, az oltárszekrényben helyezhessem el. -- Ennek semmi akadálya -- mondta mosolyogva a parancsnok. Közbeszólt a felesége is: -- De hát mással is segíthetnénk. Vannak itt padok, asztalok, székek, vaságyak, szalmazsákok, sôt a sekrestyében egy fa oltár, hát miért ne adhatnánk oda? -- Igazad van -- mondta a parancsnok. -- Lám, az asszonyok mennyivel praktikusabbak, erre nem is gondoltam. Még ma délután átküldök mindent, amit nélkülözni tudunk, csak egy átvételi elismervényt kell aláírni. Kis híján a nyakába ugrottam a kedves parancsnoknak, a feleségének pedig kezetcsókolva köszöntem meg jóságát, egyben meg is hívtam ôket, hogy vasárnaponként jöjjenek hozzánk szentmisére. -- Nem is rossz gondolat -- lelkendezett a parancsnok felesége --, gyermekeimnek is kedvesebb lesz ott misét hallgatni, mint itt, a fegyencek között. A parancsnok lekísért a templomba, ahol a pislogó örökmécses jelezte, hogy még itt, a fegyház rideg falai között is helyet talált magának az örök Szeretet. Szinte repültem haza Sasfiókáimhoz. Minden lomot kirámoltunk és nagytakarítást tartottunk. Délután pedig megérkezett a parancsnok bôkezű adománya. Legjobban a fa oltárnak örültem, de az asztaloknak és a padoknak is, mert elsôsorban kápolnának kellett itt lennie, a hívek számára. A nagy termet átalakítottuk: egyrészt kápolnának, másrészt ebédlônek és tanulóteremnek. A többi helyiségben állítottuk fel a vaságyakat, a szalmazsákok pedig felkerültek a padlásra -- itt is ideiglenes hálóhelyiség lett. Vasárnap ünnepélyes szentmisét tartottam, a kisváci hívek nagy örömére. A fegyház parancsnoka is megjelent családjával, sôt a fegyôrök is családjukkal, hiszen a legtöbben ott, a környéken laktak. Egy talpalatnyi hely sem maradt üresen. A szentbeszédben elmondtam azt is, hogy a püspök engem azért helyezett ide, hogy itt templomot építsek. Mise után a fegyház parancsnoka félrehívott, ellátott egy-két jó tanáccsal, hogyan próbáljak ingyen hozzájutni építési anyagokhoz. Felajánlotta, hogyha elkezdjük az építkezést, minden nap átküld kilenc kôműves fegyencet. Csak a kisváci fegyôrökkel kell megbeszélni, hogy szabad idejükben vállalják a felügyeletet. Az ôrök azonnal igent mondtak. Így hozzáfogtunk -- anélkül, hogy lett volna elfogadott tervrajzunk vagy építési engedélyünk tervünk kivitelezéséhez. Minden szabad idônket az építkezésen töltöttük, de közben a gyerekeknek iskolába is kellett járni. A váci hívek közül sokan vállalták az önkéntes, ingyenes munkát is. Szépen emelkedtek a falak. Már szeptember 8-án felszentelte a püspök atya az új templomot. Egyúttal leraktuk az árvaház alapkövét is. Egy kínos eset zavarta meg árvaházunk építkezését. Az egyik este feldúltan rohant be hozzánk a fegyôr, aki aznap ügyelt a fegyencekre az ipítkezésnél. -- Tisztelendô atya, végem van -- mondta, szinte zokogva. -- Az egyik rab megszökött. A létszám átadásakor hiányzott. Most mi lesz velem? lefokoznak, sôt el is bocsáthatnak. -- Tud már errôl a parancsnok úr? -- kérdeztem. -- Hála Istennek nem, szabadságon van családjával. A helyettese nagyon rendes ember, még nem rendelte el a riadót. Ô küldött, hogy nézzünk körül, szerinte itt rejtôzködik a szökevény. De mindez a legnagyobb titokban történjen -- kérlelt a jó fegyôr. Természetesen nem találtunk sehol semmit. A Sasikkal este külön imádkoztunk ,,egy nagy szándékért''. Én még ottmaradtam a kápolnában imádkozni. Már éjfél felé járt az idô, amikor gyanús zajt hallottam a padlás felôl. Zseblámpámmal azonnal felkúsztam a falépcsôkön. Azonnal észrevettem a szökött rabot, aki négykézláb kúszott a lépcsô felé. Megszólítottam: -- Józsi, gyere ide. Hosszú hallgatás, kínos csend. -- Józsi fiam, ne tégy butaságot, gyere ide szépen, beszélgessünk. Lassan megmozdult, odakúszott hozzám és szinte sírva könyörgött: -- Atya, ne áruljon el! Adjon egypár ruhadarabot, mert a fegyencöltözetben nem menekülhetek. Mennem kell, nem bírom ezt a fegyencéletet, szegény édesanyám vár rám! -- kesergett. -- Nézd Józsi fiam, ez nagy ostobaság, elôbb-utóbb elfognak és még egypár évet rád sóznak. Aztán, nézd, nem sajnálsz bennünket? Ha ez kitudódik, több fegyencet nem kapunk, pedig ti vagytok itt a legjobb munkaerô. Árvaházat építünk, mi lesz az árvákkal? Hiszen tudom, hogy te is félárva vagy! -- De most már úgyis késô -- motyogta a rab. -- Nincs késô Józsi -- ráztam meg a vállát -- még nem riadóztattak. Ha most szépen visszajössz velem, hidd el, elsimítok mindent, nem kapsz új ítéletet, azt garantálom. Gyere le velem a konyhába, biztosan éhes vagy. -- Közben elszalasztottam egy sasit a fegyôrért. -- Szépen visszamegyünk, meglátod, minden jó lesz. Mindent helyrehozhatsz, édesanyádat is meglátogatom. -- Talán ez volt a legdöntôbb érv, mert csak úgy potyogtak a könnyei. A konyhában volt egy kis paprikáskrumpli, nagy darab kolbászt is szeltem neki, kenyérrel. Amíg lassan eszegetett, megérkezett a fegyôr. Azt sem tudta, sírjon-e vagy örüljön, amikor meglátta a falatozó fegyencet. Józsi is megnyugodott, de legjobban a fegyôr örült, én pedig hálát adtam az Isteni Gondviselésnek, különösen másnap reggel, amikor legnagyobb csodálkozásomra Józsi is megjelent az építkezésnél, mintha mi sem történt volna, szorgalmasan dolgozott és amikor délben egy cigarettával megkínáltam, elkapta a kezem és hálásan megszorította. Teltek-múltak az évek. Árvaházam gyorsan felépült és már kétszáznegyven vidám Sasfióka lelt otthonra falai között, amikor -- mint villámcsapás jött a hír, hogy Mindszenty József bíboros hercegprímás atyánkat letartóztatták. Különösen fájó volt ez számomra, hiszen ô nagyon szerette, pártfogolta a Sasfiókákat. Kétszer is volt nálunk Vácott, egyszer pedig mi kerestük fel ôt Budavári palotájában. De ez már búcsúzkodás volt, hiszen tornyosultak a vészfellegek felettünk. Ôt letartóztatták, az összes katolikus iskolát, intézetet államosították. Mi még egy évet nagy nehezen kihúztunk, mert otthonunk belga védnökség alatt állt. De 1949 ôszén bennünket is feloszlattak, engem pedig letartóztattak. Nem az Andrássy út 60. pribékjeinek bánásmódja, sem a négy évig tartó raboskodás fájt nekem, hanem az én árva sasfiókáim sorsa, akik mindenfelé szétszóródtak. Amikor 1953 ôszén váratlanul szabadultam, az állt a szabadulólevelemben, hogy ,,Vác és a Váci Járás területérôl örökre kitiltva''. 1990-ben nagy meglepetés ért: a váci polgármester küldöttsége megkövetett a városukban ért sérelmekért és díszoklevelet nyújtott mintegy megsemmisítve, hogy ki vagyok tiltva Vácról, sôt bármikor visszavárnak. 1992 augusztusában pedig engem választottak meg a rendszerváltás utáni elsô díszpolgárnak. Az ünnepségre augusztus 20-án, a székesegyház elôtti téren, a Szent István szobornál került sor. A polgármester beszédében kiemelte, hogy azokban a nehéz idôkben Vác legelsô árvaházát én létesítettem. -- Nem is annyira az árvaház és a templom építése, hanem az a nagy érdeme Regôczi atyának -- mondta --, hogy azokban az idôkben az elhagyott, csavargó, kisemmizett árva gyermekek lelkében építette Isten templomát. Válaszomban elmondtam, hogy büszke vagyok a díszpolgárságra, mert Vác címere a Boldogságos Szűz Mária, az Isteni Kisdeddel a karján. Azért pedig hálás vagyok az Isteni Gondviselésnek, hogy elsôsorban a gyermekek lelkében építhettem és amíg csak élek, mindig szeretnék újból és újból templomokat építeni. Az ünnepség után Katona István püspök atya szeretettel ölelt magához és kedvesen elôadta kérését: -- Hogyha már a város visszahívott téged és díszpolgárává tett, én is szeretnélek visszahívni egy szerény, de nagyon lényeges lelkészi szolgálatra: legyél a Fegyház lelkésze. Vállalod? -- Gondolkodás nélkül ezt válaszoltam. -- Igen, készen vagyok, hogy most úgy építsek templomot, mint a fegyház lelkésze; a rabok lelkében próbáljam újjáépíteni az összedôlt templomokat. Amikor pedig a püspök atya bemutatott a Fegyház parancsnokának és a fegyenceknek, meghatódva szólítottam meg a rabokat: -- Szeretett rabtársaim! Jómagam is hat évet töltöttem különbözô börtönökben, így nagyon jól megértelek benneteket. Azért is különösen hálás vagyok az Isteni Gondviselésnek, hogy a váci börtönnek lehetek a katolikus lelkésze, mert bármilyen különösen hangzik, nagyon hálás vagyok a Fegyháznak. Hiszen amikor 1945-ben Péteri József püspök atya ide helyezett, hogy innen egy kôhajításnyira templomot építsek, akkor én nemcsak egy templomot, de egy árvaházat is létesítettem. És hogy ez megvalósult, azt sokban a Fegyháznak köszönhetem, mert annak parancsnoka és rabjai mindenben készséggel voltak segítségemre, így gyorsan felemelkedett Isten temploma és az emeletes árvaház, amelyben kétszáznegyven árva, elhagyott gyermek nyert otthont, akiket Sasfiókáknak neveztem. Most, sok szenvedés, megpróbáltatás után visszahívott Vác, ahonnan majd negyven évig ki voltam tiltva. Most szeretnék újra építeni, hogy Isten templomait emeljem a ti lelketekben. Bízom abban, hogy Isten kegyelmével, a Szűzanya segítségével és a ti közreműködéstekkel ez sikerülni fog. Dörgô taps volt a válasz. Egyik tiszt megjegyezte: -- ,,Ekkora tapsot még senki nem kapott itt''. Én pedig betértem az ötven évvel ezelôtt épült kisváci kápolnába, köszönetet rebegtem, hogy visszahívott Vác, azaz az Isteni Gondviselés, amely sokszor görbe utakon, nagy kerülôkön, de végül mégis célra vezet és mindig csak visszahív; az újrakezdésre. Adj Uram erôt és lendületet mindig erre az újrakezdésre, amíg vissza nem hívsz az Örök Hazába, ahonnan több visszahívás nem lesz, mert ott lesz az örök kezdet. ======================================================================== 7. A szeretet egyenruhája Sok év után felkerestem a régi kápolnánkat Vácon, hogy egy kicsit imádkozgassak ott. A freskók kicsit megfakultak, de a sok sasfióka oly kedvesen tekintett rám a falmezôkrôl... Két öreg néni szólított meg: -- Regôczi atya! -- jaj de rég láttuk! -- s kedvesen átöleltek. -- Olvassuk ám a könyvét! Nem írt le ám mindent! Emlékszik atya, mennyit varrogattuk mi itt a sasfiókák ruháit? Hogyne emlékeztem volna! Ez volt egyik legnagyobb gondom az 1945--46- os években. Hiszen a hozzám került kis utcagyerekek rongyos ruhákban, sokszor mezítláb tértek be hozzám. Egyre többen lettek, s legnagyobb gond akkor az öltöztetésük volt. Összekoldultam régi katonaköpenyeket, pokrócokat, sôt még a fegyházba is betértem az igazgatóhoz, aki adott is több kiselejtezett daróc rabruhát és bakancsokat. Azután a jó nénikkel megvarrattuk a kabátkákat, nadrágokat. Bizony, tarka-barka ruhákba öltöztettük a sasfiókákat és nagy bakancsokban trappoltak az utcán. Én mindig magyarázgattam nekik: -- Nem a ruha teszi az embert; a lelketek legyen a kegyelem szépségébe öltöztetve, egyenruhátok pedig legyen a szeretet! A szeretet a legtesthezállóbb ruha, az a legdivatosabb; mindig idôszerű, mindig szép és vonzó! Ha szeretetbe öltözködtök, higgyétek el, ti lesztek Vácon a legszebb gyerekek. Mindenki titeket fog csodálni. Szt. Pál apostol is ezt írta: ,,Öltözködjetek Krisztus Jézusba''. Jézus pedig a szeretet. Annyiszor elmondtam én ezt az én sasfiókáimnak, hogy komolyan is vették; mosolyogva, vidáman trappoltak a nagy bakancsokban, feszítettek az össze-vissza tarka ruhákban. A jó váciak pedig nem nevették ki ôket; kedvesen mosolyogtak rájuk. Ôk pedig énekelve vonultak a váci utcákon, mert tudatában voltak annak, hogy ,,szeretet a ruhájuk'', és a szeretet egyenruhája a legszebb, a legvonzóbb, legragyogóbb öltözet. ======================================================================== 8. A La Salette-i szamárka A franciaországi La Salette-i Mária-jelenésekrôl többször hallottam. Két szegény gyermeknek jelent meg a Szűzanya, szomorkodva a sok gonoszság és bűn felett, amellyel az emberek a Jóságos Istent bántják. Sasfiókáimmal sokszor megemlékeztünk a La Salette-i Máriáról. Két pásztor gyermek, a 11 éves Maximin Giraud fiúcska és a 15 éves Melanie Calvat leányka egy ôszi napon, 1846. szeptember 19-én teheneket legeltettek, a forrásnál egy kis csacsival játszadoztak. Délben megszólalt a falu harangja, elimádkozták az Úrangyalát és a forrás közelében leheveredtek a fűre. Felfigyeltek egy fényes gömbre, amely egyre közeledett és nagyobbodott, majd kibontakozott belôle egy szomorú, ülô szép hölgy, aki az arcát a kezébe rejti. A gyermekek elôször megijedtek, de a szép hölgy felállt, könnyezve magához intette ôket: -- Ne féljetek -- biztatja a gyerekeket --, fontos üzenetet kívánok nektek átadni. -- A két gyermek a szépséges, szomorú dámával együtt imádkozik a bűnösökért. Késôbb a Szűzanya egy Szabályzatot is adott, amely nagyon komoly engesztelô életre hívja azokat, akik készek a Szűzanya tanácsait követni. Ezek a jelenések többször megismétlôdtek és csakhamar híre ment az egész környéken. Rengetegen jöttek imádkozni és engesztelni. A jelenés helyét most a bánkódó Szűzanya és a két gyermek szobrai jelölik. Ha fel kellett mennem Vácról Budapestre, mindig elkísért egy-két Sasfióka kerékpáron. Egyik szép ôszi napon beszerzô körútra mentünk, mert annyi mindenre volt szükségünk árvaházunk építéséhez. Milyen csodálatos a Gondviselés! A Városligeten átkarikázva egy csacsi- fogattal találkoztunk. Egy jóképű fiatalember nógatta a csacsiját: -- ,,Mozogj már te laszaletti!'' -- biztatta kedélyesen. A kis csacsi el is kezdett kocogni, mi melléje szegôdtünk. Nagyon fúrta az oldalamat a ,,laszaletti'' csacsi. Még ilyet sem hallottam. Kisvártatva megállt a csacsifogat egy vízikútnál. A fiatalember leugrott a kis kocsiról, és egy vödröt elôhalászva ment a kúthoz. Mi is leszálltunk acélparipáinkról, hiszen már alaposan megszomjaztunk. A Sasik körülvették a kedves szürke csacsit, amelynek hátán nagy fekete kereszt jelezte kiváltságos szerepét az Úr Jézus tiszteletében. Ezt el is magyaráztam a Sasiknak, akik nem gyôzték simogatni, kedveskedni neki. Még jó lóherés füvet is téptek neki, mosolyogva, kacagva biztatták, hogy csak egyen. A füles nem is kérette magát. Közben én szóba elegyedtem a csacsi gazdájával: -- Ez a csacsi tényleg La Salette-i? -- Azt nem gondolnám -- mondta a fiú mosolyogva --, de nagy kincs számunkra, hiszen sehol sem lehet fuvart kapni. Mi egy kis társaság vagyunk, olyanok, akik elköteleztük magunkat a La Salette-i Boldogasszonynak. Éppen nagy bajban voltunk -- mondta a fiú -- költözködnünk kellett, de hát hogyan? Kértük is a La Salette-i Boldogasszonyt, segítsen; és lám, máris egy öreg házaspár reánk bízta csacsifogatát! A költözködés végén vissza akartuk adni nekik, de ôk csak erôsködtek: ,,Maradjon nálatok, ha szükség lesz fogatra, akkor szólunk.'' Ezért maradt rajta a név a csacsin: laszaletti szamárka. Gondolom -- fűzte hozzá még nevetve a kedves János testvér, aki közben bemutatkozott --, hogy még tán La Salette-be is eljutunk vele egyszer, mert mindnyájan oda készülünk, ott szeretnénk letelepedni, a kegyhelyen. Közben újra nekiindultunk. János testvérnek elmondtam a Sasfiókák küzdelmeit, hogy mi is építkezünk, éppen beszerzô úton vagyunk, milyen jó lenne nekünk is egy ilyen csacsifogat. János testvér elnevette magát: -- Én máris odaadnám a mi kis csacsinkat, de nem tudom, mit szólna hozzá a többi testvér. De ha egyszer Budára látogattok, megadom a címet, jöjjetek el a volt Páger-villába, mi most ott tanyázunk. Ott akár meg is szállhattok. Van egy szép kápolnánk is, de jó lenne, ha miséznél nekünk! -- Meg is állapodtunk, hogy rövidesen meglátogatjuk a laszaletti csacsikát, amely okos szemeivel szinte kacsintgatott reánk. Úgy látszik, tetszett neki a Sasik társasága. Amikor pedig elköszöntünk János testvértôl, hangosan iá-zott. Teltek-múltak a napok, a hetek, én már meg is feledkeztem a csacsiról, de a Sasik nem. Nagyon is számon tartották, egyre jobban biztattak, hogy látogassuk meg a laszaletti szamárkát. Így aztán egy szép napon sikerült vagy harminc Sasival egy üres teherkocsira felkapaszkodnunk. Budán rátaláltunk a Páger-villára, ahol a fiatal szeminaristákból álló társaság igen kedvesen fogadott bennünket. A Sasikat természetesen a laszaletti szamárka érdekelte. Azonnal összebarátkoztak vele, simogatták, dédelgették. Közben elbeszélgettem a La Salette-i testvérekkel. Már elhatározták, hogy hamarosan útnak indulnak. Hogy és mint, azt még maguk sem tudják, de a La Salette-i Szűzanya biztosan segíteni fogja ôket. Itt lassan felszámolnak mindent, amit nem tudnak magukkal vinni, azt szívesen nekünk ajándékozzák. -- A csacsit is? -- kérdeztem. -- Azt elôbb megkérdezzük a kedves öreg házaspártól, de ha megmondjuk, hogy milyen nemes célt szolgálna a laszaletti szamárka, biztosan megkapjátok. -- Amikor ezt a Sasiknak elmondtam, örömrivalgásban törtek ki, ölelték, csókolták a kedves fülest, aki nem értette a sasik nagy örömét, de vidám iá-zásba kezdett. A testvérek kérésére szentmisét mutattam be, kérve, hogy eljuthassanak La Salette-be vagy akár Rómába is. A Sasik pedig azért fohászkodtak, hogy mienk lehessen a laszaletti csacsi. Sasfiókáim nagy ölelkezéssel búcsúzkodtak a csacsitól, aki -- mint egy jó pajtás -- füleivel integetett nekik. Amikor a testvéreknek áldásomat adtam, megígérték, hogy majd értesítenek, ha mehetünk a laszaletti csacsiért. A Sasik egyre lesték a levelet, amely csak nem akart jönni, csak amikor lehullott az elsô hó, jött egy rövid értesítés, hogy a jó öreg házaspár nekünk adja a csacsit fogatostól. A címet is megkaptuk, hova menjünk érte, ôk már hetedhét országon túl lesznek, mire mi felérünk Budapestre. Nagy volt az öröm a Sasik körében, de nem kis gondot okozott, hogyan hozzuk el a laszaletti csacsit. Tél volt és 30--40 km-es út állt elôttünk, egész Budapesten át, nem is beszélve a zabráló oroszokról. De Toncsi, szemfüles mindenesünk, akit én még Belgiumból ismertem, majd onnan hazajövet hozzám szegôdött, mindenre kapható volt. Ô vállalta, hogy elhozza a csacsifogatot. Egy-két nap alatt itt is lesz -- ígérte. Nagyon örültünk Toncsi nagylelkű ajánlkozásának. Egybôl útnak is indult, felkapaszkodva az állomáson egy tehervonatra. A Sasik pedig lesték az országutat, felváltva várták a Hétkápolnánál a fogat érkezését. De teltek-múltak a napok, a laszaletti szamárka csak nem érkezett. Már engem is kezdett nyugtalanítani a dolog, amikor egy homályos délutánon befut a két ôrszem lihegve: ,,Jön Toncsi a laszaletti szamárkával!'' -- Mindnyájan sietve mentünk a Hétkápolna felé, és már a hídnál láttuk kibontakozni az esti szürkületbôl a mi fogatunkat: fáradtan ballagtak az út közepén. Mi pedig nekiiramodtunk; -- Hajrá Toncsi -- kiáltoztak a Sasik --, hajrá kiscsacsi, csakhogy itt vagytok! Körülfogtuk a kis fogatot, amely jól meg volt pakolva. Bizony, ezzel a nagy teherrel nem lehetett könnyű a kis laszaletti szamárkának Vácra eljutni. De kárpótlásul annyi ölelést, simogatást kapott, hogy bár kicsit rekedten, de boldogan feliázott. Toncsit pedig felkapták a Sasik, alig tudott szóhoz jutni, ölelték, csókolták. Röpködtek a kérdések: -- Hol voltatok ilyen sokáig, minden nap úgy vártunk, csakhogy itt vagytok! Mi volt az úton? Biztosan éhesek, fáradtak vagytok. Amikor Toncsi szóhoz jutott, elmondta, milyen kalandos volt az útjuk. Kétszer is lefülelték ôket az oroszok, de a kis csacsi kivágta magát: úgy nekiiramodott, hogy még be is csapta az oroszokat. Egyszer gyorsan beiramodott egy nagy kapun, az oroszok pedig elrohantak mellette, nem vették észre. Természetesen egész nap lapulniuk kellett, csak éjjel folytathatták az utat. Bizony csoda, hogy egyáltalán megérkeztek. Toncsi egészen belesoványodott, mert ami kis élelmet összekunyerált, azt mind a csacsinak adta, hogy legyen ereje folytatni az utat. Toncsi lett a nap hôse és a laszaletti csacsinak a Toncsi nevet adták, bár én eleinte hevesen tiltakoztam, de beláttam, hogy Toncsi érdeme, hogy a kis csacsi megérkezett. Leszedtük a rakományt; örömünkre sok pokróc, lepedô, törülközô, gyermekholmi és konyhafelszerelések kerültek elô a kocsiból. Nagy becsülete lett Toncsinak, a Sasik meg egy kedves pajtással gazdagodtak: Toncsi szamárkával, aki igen hasznos munkatársnak bizonyult. Cipelte az építési anyagokat, segített bevásárlásainkban, csak az oroszokkal nem volt megbékélve. Amikor egyszer egy orosz katona el akarta zsákmányolni, olyan hirtelen rántással rugaszkodott neki, hogy az orosz katona nagy lendülettel lerepült a kocsiról egy nagy tócsa közepébe és mire szitkozódva feltápászkodott, Toncsi már messze elvágtatott, a Sasfiókák nagy derűjére. Lehet -- miután véletlenek nincsenek -- hogy a La Salette-i Szűzanya ajándékozta nekünk ezt a kedves kis szamarat. Hiszen ô is nem egyszer vette igénybe a kedves, okos füles állatkáknak segítségét: a betlehemi szálláskeresésnél, az egyiptomi menekülésnél és Názáretbe való hazatérésnél. Szent Fia is egy szamárka hátán vonult be Jeruzsálembe; ezt jelzi is a kereszt, amely ott díszeleg minden szamár hátán. ======================================================================== 9. A két fáklya Az égbôl lassan hull a hó, Mindent befed a fehér hó. Jó anyánk minden pehely hó, Sasik szívében ima lesz a hó. Ave, Ave Mária, Ave Mária! Máriabesnyôn minden reggel felcsendült ez a kedves Mária-ének, amelyet én írtam Sasfiókáimnak. Ezt énekelték, amikor a roráte misékre siettünk a Máriabesnyôi Kegytemplomba. A hajnali misékre nem sokan jártak. A kegytemplom amúgy is kicsit messze, egyedül állt egy dombtetôn, mint egy vár. Még Grassalkovich gróf építtette és a Kapucinus rendet bízta meg gondozásával. Ekkoriban csak az öreg, fehér szakállú Lôrinc testvér képviselte a rendet. Többször mondta mosolyogva: -- Csakhogy itt vagytok drága Sasfiókák, ha ti nem lennétek, nem is szolgálnám már ezt a világot. A roráte után mindig betessékelt bennünket, didergô Sasfiókákat meleg szobájába, ahol vígan duruzsolt a kályha, rajta pedig teáskanna pöfékelt. A gôz meg-megemelgette az edény tetejét, s az szinte csilingelve csapódott vissza. Jó érzés volt Lôrinc testvér gondoskodó szeretetét érezni, hogy nem hagyott bennünket átfázva indulni az iskolába. Forró teával kínálgatott minket, amelybe még az ámpolnában maradt misebort is beleöntötte, s hozzá mindig valami finomságot is varázsolt. -- Kedves Lôrinc testvér, honnan varázsolja elô a Sasiknak ezeket a jó falatokat? -- kérdeztem. A testvér titokzatosan megsimogatta hosszú ôsz szakállát: -- Én sem tudom, ez az angyalkák titka, majd odafent kiderül -- azóta ô már biztosan otthonosan mozog a mennyországban. Lôrinc testvér mindenrôl tudott, mind az egyházi, mind az állami hírforrások szálai eljutottak hozzá. Egyik nap aggodalmaskodva mondta nekem: -- Atya, nagyon rosszul áll az ügye. Tegnap itt volt Vácról a püspöki titkár és bizalmasan közölte velem, hogy az ÁVO állandóan figyelteti. -- Ez nem újság -- legyintettem. -- De az Egyházügyi Hivatal még mindig atya ellen dolgozik -- folytatta. -- A Püspök atyát kényszeríteni fogják, hogy helyeztesse el innen, a Sasfiókákat is szélnek kell ereszteni. Ez sem lepett meg, de a jó Lôrinc testvér egészen nekikeseredett. -- Szegény Sasik -- motyogta --, és mi lesz akkor velem? Engem már csak a Sasik éltetnek. -- Átöleltem a jó Lôrinc testvér vállát, akinek elcsuklott a hangja: -- Jaj Istenem, Szűzanyám, mit tegyek? Kinéztem az ablakon, a nagy fenyôfákat borzolta a szél. -- Talán én egy-két Sasit el tudok bújtatni, ha Atyát elviszik -- mondta, amíg élek, mindig lesz itt Máriabesnyôn egy kis zug a számkivetett ,,Sasi- királynak'', a sasik is számíthatnak mindig rám. -- De jólesett akkor a hűséges öreg Lôrinc testvérnek irántunk megnyilatkozó szeretete. Amit ô elôre látott, hamarabb bekövetkezett, mintsem gondoltuk. Bizony, szétsodort bennünket az ôszi szél. Lôrinc testvérrel soha többé nem találkoztam. Késôbb megtudtam, annyira szívére vette a Sasik mostoha sorsát, hogy szinte búskomorságba esett, amíg egy csendes estén életének gyenge lángját eloltotta az ôszi szél. Sok évre rá ellátogattam a máriabesnyôi temetôbe, amely a domboldalban fekszik. Akkoriban nagy havazás volt; gróf Teleki sírját még csak megtaláltam, mert a nagy fôcserkész keresztfáján mindig lengett árvalányhaj. Fölötte a kapucinusok temetôjében annyira egybeolvadtak az egyforma sírok a magas hólepel alatt, hogy nem tudtam rábukkanni Lôrinc testvér sírjára, így a kis havas gyopárkoszorúmat a nagy gróf keresztjére kötöztem. A hôs nagy magyarnak és az ismeretlen öreg Lôrinc testvérnek ez bizonyára tetszett, hiszen ôk mind a ketten hűek voltak hitükhöz, hazájukhoz és nagyon szerették a gyermekeket. Itt, a máriabesnyôi kegytemplomban ismerkedtem meg Mécs Lászlóval, a híres, legendás premontrei paptanárral és költôvel, aki Lôrinc testvér jóvoltából itt húzódott meg Máriabesnyôn, szinte számkivetésben egy családnál. Az idôs papköltônek tetszettek Sasfiókáim, gyakran felfigyelt lelkes énekükre. Én akkoriban készültem az ezüstmisémre. El- ellátogatott hozzánk, hiszen a gyerekek között érezte magát igazán otthon. Gyakran beszélgettünk a szomorú magyar sorsú Mindszenty bíboros atyánkról, akit ô oly nagyon tisztelt és szeretett. ,,Fáklya ô ebben a sötét magyar éjben'' -- szokta mondani, verset is idézett, amelyet még 1946-ban írt: Magyar bíboros 1946-ban Soha ilyen bíbort, mint az egyház éke! Szôtte a Golgota komor szövôszéke. Szôni fogja, míg csak nem lesz világ vége: mert víz-tűz, jó-rossz közt akkor lesz csak béke. Minden zsarnokságnak vérengzés az érve, Mióta ráömlött Isten fia vére, az Egyház lelkére, élô szövetére, mártírvértôl szépül majd kétezer éve. Népek találkáját, szent vérszerzôdését szövi bíborrá golgotás szövôszék, mert bárhol ölik meg az igazság hôsét: Krisztus vérzik benne, övé a dicsôség! Most egy egész ország került a keresztre, amely ezer évig igazát kereste. Benne Ô is vérzett, Krisztus titkos teste, az Egyház bíborát sötétebbre festve. Volt úgy, hogy a bíbor dísz lett, párás pompa, ahogy arany dísz lett a Kereszt goromba jelképe -- de amikor egy világ dôl romba, hol a hit bíbora, ott a Katakomba. E hôsi bíborból szabta ki ajándékát a kegyképen ruhádat az isteni szándék, ebben állsz, mint kôgát, jégtörésre szánt ék, s meg se pörköl gúny, gáncs, poklos tűzijáték. Mit Jézus fületekbe súgott bent, titokban, s mitôl sátán bűvész műve összeroppan, országromok ormán mondod hangszórókban, s a magyar Jövendô magzat szíve dobban. Bíboros úr, félünk! E hôs kor pár korcsát bôszíti bíborod, bátor férfi-orcád; magyar szivárványok legeslegpirosát, szövi fejed körül egy új mártíromság. 1946. január 31. A vasárnap déli szentmiséket Mécs László tartotta a kegytemplomban, amely ilyenkor mindig megtelt. Tudta, hogy figyelik, minden szót mérlegelni kellett. Szigorúan az Úr Jézus egyéniségét domborította ki, mint az emberiség legnagyobb jótevôjét, akinek a legcsodálatosabb a tanítása, minden idôk emberéhez szól, aki merészen megmondta az igazságot a vele szemben áskálódóknak is és ugyanakkor szívébe zárt minden embert, legyen az bűnös, egyszerű vagy elôkelô, ellenség vagy jóbarát. A hôsök hôse, a legelsô, a legnagyobb vértanú, aki utolsó csepp vérét is kiontotta az emberiségért. De miért nem beszélünk róla? Tette fel gyakran a kérdést. Miért hallgatjuk agyon? Miért nem állítjuk ifjúságunk, gyermekeink elé, mint a legmagasztosabb ideált? Errôl miért nem beszélünk? Ha valakirôl szépet hallunk vagy látunk, azt természetesen elmondjuk, arról természetesen beszélünk, továbbadjuk. Lehet-e szentebb, lehet-e csodálatosabb és fenségesebb tanítás, mint Jézusé? Lehet-e az igazságot jobban megvallani, a szeretetrôl lebilincselôbben beszélni, mint ahogyan Ô beszélt hasonlataiban és példabeszédeiben az isteni szeretetrôl és jóságról. Hiszen az Úr Jézus egy-két szóval olyan szépen ecseteli a jövôt, amely reánk vár abban a csodálatos másvilágban. Egyszer megemlítettem, hogy a Budavári Nagyboldogasszony-templomban tartom meg ezüstmisémet, Sasfióka papjaimmal együtt koncelebrálva, nem tudna-e eljönni? -- Én bujdosó vagyok -- jegyezte meg --, nekem nem jó ilyen helyeken mutatkozni. Itt sem tudom, meddig tűrnek meg. Kértek többen is, írjak verset az ezüstmisédre -- mondta --, de én már letettem a lantot, különben is csak ártanék neked is, mert én ebbe a versbe is, mint Mindszentynek írt költeményembe, belesűríteném nemcsak egy papnak áldozatos életét, de az egész magyarság fájdalmát és az árvák könnyeit is. -- Szemében titokzatos fény lobogott. Ez maradt meg bennem: a magyarság fáklyája. Rákövetkezô vasárnap hiába vártuk a déli szentmisére, már nem jöhetett többet. Amikor megtudtam, hogy Pannonhalmára száműzték, a bencések kolostorába, vártam az alkalmat, hogy felkereshessem. Akkoriban jött két belga premontrei atya hozzám látogatóba. Rögtön az volt az elsô kérésem hozzájuk, hogy menjünk el Pannonhalmára és ôk ott, mint belga rendtársai be tudnának jutni velem együtt hozzá. Nem kis fáradságomba került a bencés apátságon megszerezni az engedélyt, de kikötötték, hogy maximum tíz percre engednek be minket hozzá. Így sikerült ôt utoljára viszontlátnom. Szobájába besütött a nap, megvilágította azt a nagy festményt, amelyen könyveire támaszkodva áll a hófehér premontrei szerzetes ruhában, égszínkék övvel a derekán. Valóban olyan, mint egy fáklya, amelybôl fény, melegség sugárzik. Nagyon megváltozott, bár mosolyogva próbálta kihúzni magát. Székébôl nehézkesen felkelve, kezet nyújtva jött felém. -- Hát mégis találkozunk? Erre sem gondoltam. Mi van a Sasfiókákkal? Máriabesnyôi szép emlékeim... -- messze kinézett az ablakon. Ezzel kapcsolatosan maga elé meredve, kissé megtört hangon a múltat idézte: - - Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld. Bemutattam neki a két belga rendtársát, tolmácsoltam köszöntésüket. Kedvesen mosolygott: -- Meg sem kínálhatlak benneteket, mert ez nem az én otthonom. -- Máris kopogtak kint az ajtón, mennünk kellett. Áldását akartam kérni, de ô magához ölelt. Még egyszer visszatekintettem az ajtóból. Szinte beleroskadt karosszékébe. A fáklya sorsa, hogy lassan elégjen, de vannak fáklyák, amelyek sohasem fognak ellángolni, amelyek sohasem fognak elizzani, hanem örökké fénylenek és izzanak, mint a csillagok az örökkévalóság egén. Az utóbbi évtizedeknek két ilyen fáklyája volt, fénylô csillagok a magyarság egén: Mindszenty József bíboros hercegprímás és Mécs László premontrei papköltônk. Csodálatos hasonlatosság ez az ô életükben, hiszen sorstársak voltak, ismerve és átélve a magyarság tragédiáját. Megannyi meg nem értés, meghurcoltatás közepette hűek maradtak küldetésükhöz, féltô aggodalommal küzdöttek a magyarságért, az egyházért, az ifjúságért; elhallgattatva, de mégis helytállva tanúságot tettek az örök igazságról, mindegyikük a maga helyén. Az adott körülmények és lehetôségek közepette a végsôkig küzdöttek egy szent célért, a magyarság jövôjéért, hogy a magyar nép lehessen Regnum Marianum, Mária országa, Pannonia Sacra, Szent Magyarország! Amiben hittek és reménykedtek, amiért annyi áldozatot hoztak; a magyar nép szabadságát nem érhették meg, de áldozatos életükkel elôkészítették azt. Most kellene, hogy újra bevilágítsák a körülöttünk növekvô homályt, mint két fáklya egybefonódó lángja, feloszlatni a hitetlenség sötétségét! ======================================================================== 10. A mi Jeanne d'Arcunk Kútvölgyi Kápolnánk hátsó falán van egy olajfestmény, amelyet kedves barátom, Kemény László festôművész festett Szent Johannáról, páncélban, egyik kezében kard, a másikban zászló. Körülötte lángok, amely ennek a hôs leánykának vértanú halálára utal, pedig Ô volt Franciaország felszabadítója az angol megszállóktól. S hogy Franciaország létezik, neki köszönhetô, ezt így ismeri el a történelem és a franciák legnagyobb nemzeti hôsükként tisztelik. Az Orleans-i Szűz gyönyörű márványszobrát én is megcsodálhattam, amikor Lourdes-ba utaztunk. Mindig szimpatikus volt nekem is ennek a kedves francia pásztorleánynak az élete és egyénisége. Csodálatos az Isteni Gondviselés, amely egy egyszerű fiatal leánykát választ terveinek megvalósításához! Rajtam is egy Jeanne d'Arc segített, amikor a legnagyobb bajban voltam, hiszen álmaim, vágyaim, törekvéseim összetörtek. A váci Sasfiókák gyermekotthonát lefoglalták, árváim szétszéledtek, engem bebörtönöztek, de nem tudtak megtörni. Törekvésem csak az maradt, ha szabadulok, újra kezdem. Amikor négy év után szabadultam és Máriabesnyôn kaptam ideiglenes beosztást, azonnal hozzáfogtam, hogy összegyűjtsem szétszéledt Sasfiókáimat. Sôt, sikerült szereznem egy nagy családi házat, amelyet aztán ki is bôvítettünk. Ám mindez nem kevés gonddal, bajjal járt. Anyagi segítségre sehonnan sem számíthattam, de néha-néha a jó falusiak hoztak egy kis elemózsiát. És ekkor jelent meg -- nem lóháton, mint Jeanne d'Arc, de megmentôként, egy nagy Mercedes kocsival Belgiumból Helena, akit kezdettôl fogva Lénának becéztünk. Ô olvasta kint, Belgiumban a könyvemet, a ,,Sasfiókák a viharban''-t, amely szinte felhívás volt megsegítésünkre. Kocsijából annyi minden jó és hasznos került elô, hogy nem gyôztünk csodálkozni. Léna frissen toppant elém, mosolyogva ölelt át: ,,Flandria ajándéka'' -- mondta. De ô többet hozott, mint ezek az ajándékok: a szívét hozta, hogy bátorítson, fellelkesítsen bennünket. Megtudtam, hogy sógora Szegeden egy lemezgyárat állított fel és azért mostanában többször is kell jönnie Magyarországra. Így sikerült kapcsolatot létesíteni belga jótevôimmel is, akik -- megragadva az alkalmat -- segítettek megoldani anyagi gondjaimat. Miután sógora többször jött Magyarországra, Léna mindig nálunk ütött tanyát, egészen beleilleszkedve a Sasik egyszerű életébe. Mindenben segített, a Sasikat flamand énekekre tanította, játszott velük, fôzött nekünk, együtt jártunk a szentmisére, együtt mondtuk a rózsafüzért hol magyarul, hol flamandul -- vállalva minden kockázatot, hiszen idegenek abban az idôben (1960-as évek) mind megfigyelés alatt álltak. Természetesen megint utolért az ÁVO keze. A püspök hívatott. Léna mosolyogva kijelentette, hogy ô is jön velem. Egy tucatnyi Sasfiókával, kerékpáron mentünk, kerülô utakon, mert én ki voltam tiltva Vácról. Érdekes, hogy az akkori segédpüspök úrra milyen jó benyomást keltett a bátor flamand leányka, aki kijelentette, hogy ô a mi pártfogónk és kész mindent megtenni értünk. A püspök atya elmondta, hogy felsôbb utasításra el kell hagynom Máriabesnyôt, fel kell számolni kis Sasi otthonomat --, pedig akkor már közel hatvan kis Sasfiókát neveltem, de ígéretet kaptam, hogy majd valahol a közelben kapok beosztást. Természetesen, hogy a Sasfiókákról hogyan tudok gondoskodni, az már rám tartozik. Egyelôre haladékot kaptam. Amikor elköszöntünk, a Püspök atya még áldását is adta, Léna pedig biztatott, hogy ne féljünk, majd megoldódik minden. Nekem akkor még ott volt az Édesanyámtól örökölt máriaremetei házam a park szélén, közel a kegytemplomhoz. Ez jelenleg üres volt. Léna ügyesen intézkedett: egyik vállalattól, amely az ô gépeiket szállította Szegedre, egy pótkocsis teherautót szerzett, amelyre mindent felpakoltunk. A Sasik egy része kerékpárral indult Remete felé, a többieket szinte begyömöszöltük a bútorok közé és Léna humorával, kedvességével szinte vidámmá tette ezt a költözködést. Szerencsére kellemes meleg nyári idô volt. Estére a Sasfiókák mind összeverôdtek és az elsô éjszaka ahogyan tudtunk, úgy helyezkedtünk el. Másnap nagy lelkesedéssel fogtunk a munkához, amelyet Léna irányított. Tulajdonképpen ez volt az utolsó Sasi otthonom, amelyet természetesen bôvíteni kellett, de Léna mindig a legkellôbb idôben jelent meg, hogy segítséget nyújtson, biztasson abban a nagy bizonytalanságban. Ugyanis az ÁVO-sok újra jelentkeztek és sajnos fokozatosan csökkentenünk kellett a Sasik létszámát. Szerencsére a gyerekeket sikerült elhelyezni családoknál, a nálunk maradtak pedig megtalálták a módját, hogy ne nagyon mutatkozzanak -- ehhez kitűnô védelmet nyújtott a nagy park a fáival. Amikor sok herce-hurca után a püspök rövid idôre Nógrádverôcére rendelt, akkor sikerült a Sasiknak Nógrádverôcén átmenetileg egy vikkendházat szerezni. Aztán a püspök atya Szeged mellé, Tápéra akart helyezni. Léna azzal vigasztalt, hogy az közel van Szegedhez -- de mi lesz az én Sasfiókáimmal? Ám a püspök atya gondviselésszerűen meggondolta magát és Szalkszentmártonra helyezett, hogy ott építsek templomot, mert csak egy vályogházuk volt ott a híveknek. Az építési engedély egy évre szólt, ebbôl fél év már lejárt. Akiket eddig odaküldött, nem tudtak boldogulni. Ez aztán nekem való megoldás volt! Amikor Léna megtudta, ô is biztatott, hogy milyen jó lesz. Ôk ingyen szállítottak nekünk az építkezéshez sok-sok anyagot. A hívek szeretettel fogadták Sasfiókáimat, és mindnyájan összefogtunk az építkezésnél. Léna kijelentette, úgy intézi, hogy akár egy hónapot is velünk maradhasson. Ez is nagy lendületet adott, nemcsak a Sasiknak, de a híveknek is, akik felbuzdultak Jeanne d'Arcunk példáján. Léna minden nap ott volt az ideiglenes kápolnában a szentmisén, a Sasfiókákkal együtt járult a szentáldozáshoz, hogy azután lelkesen dolgozzon. Így épült a kápolna, és idô elôtt el is készült. A kápolna felszentelése után a mi Jeanne d'Arcunk azzal lepett meg, hogy két autóval toppant be hozzánk. Az egyiket ô, a másikat nôvére, Eszter vezette. -- Nincs mese, most én parancsolok -- szigorúskodott Léna --, hiszen agyondolgoztátok magatokat, hogy néztek ki? Gyerünk le a Balatonhoz, Révfülöpre, legalább egy hétre, a régi Sasi táborba. Az én vendégeim lesztek. Fél napot adok a felkészülésre. -- A Sasfiókák majd kiugrottak bôrükbôl, nem is kellett fél nap a csomagoláshoz. A tassi plébános vállalta a helyettesítést, Léna betuszkolt minket a két nagy autóba és röpültünk, mint a sasok. Késô délután már a Balatonban lubickolhattunk, este pedig a tábortűznél felcsendült a régi Sasi ének: Sasfióktól minden este száll a dal, pattog a tűz, lobog a láng, a Balaton megcsobban. Felejthetetlen volt ez a hét. Az utolsó tábortűznél szomorúan csendült fel a Sasi búcsúdal: Lassan elhamvad a tűz is, Búcsúznak a Sasikák, Mi Atyánk, ki vagy a mennyben, Tápláld a tüzet tovább. Közben flamandul megírtam a Sasfiókák viharos történetét, amelyben Léna határozott kérésére ô csak keveset szerepelt, sôt félt, hogy ebbôl a könyvbôl nekem bajom lesz, ha megjelenik Belgiumban. Sajnos, igaza lett. Hiszen alig hogy felépült a templom, letartóztattak. Fél évi vizsgálati fogság után, bizonyítékok hiányában felmentettek. Milyen nagy öröm volt a Sasfiókákat és Lénát viszontlátni! De miután a szegedi gyár felépült, Lénáék kapcsolata is megszűnt Magyarországgal, sôt már én sem mehettem vissza Szalkszentmártonba. Megkezdôdött újra a küzdelem a Sasfiókákért. Akkoriban bukkantam rá a Szabadság-hegyi kútvölgyi kis Mária kegykápolnára. Amikor Lénától elbúcsúztam, meghatódva mondta, hogy Ô rengeteget tanult tôlem, megszerette a szentmisét, a rózsafüzért, nagyon megszerette a gyermekeket. Minden vágya, hogy sok gyermeke lehessen és kéri tôlem: imádkozzam, hogy jó katolikus, gyermekszeretô férjet kapjon. Megígértem neki, hogy minden nap szentmise-imáimban ezért fogok imádkozni. Utolsó levelében, amelyet még kézhez kaptam, mielôtt 1971-ben újra letartóztattak, örömmel újságolta, hogy csodálatos módon ismerkedett meg jövendôbelijével és már el is jegyezték egymást és minden vágyuk az, hogy bár elmehetnék esküvôjükre, de tudja, hogy ez mostani körülményeim között lehetetlen. De ha a Jó Isten fiúgyermekkel ajándékozza meg, annak Stefán lesz a neve. Amikor 1972 karácsonyára kiszabadultam a börtönbôl, nagy örömmel olvastam levelét: boldog házasok, kisfia született és karácsony másnapján lesz a keresztelô. Szent István elsô vértanúnk nevére, Stefánra keresztelteti a kisfiát. Ahogy teltek-múltak az évek, Léna minden alkalmat megragadott, hogy el-ellátogasson, segítsen. Amikor végre útlevelet kaptam, elôször Máriazellbe, Mindszenty bíboros atyánk sírjához zarándokoltam el, a rákövetkezô év pünkösdjén pedig Belgiumba repültem. Meglepetésemre a repülôtéren egy kis csoport várt, élén Léna, nagy virágcsokorral: ,,Isten hozott Stefán, Flandria visszavárt!'' Rövid volt az idôm, nagyon be kellett osztani, Léna kocsijával mindenhova elvitt. A legszebb élmény volt, amikor Poperingben misézhettem, az én nagy jótevôm városában és sírboltját -- ahol Laci bátyám is pihent --, gyönyörű virágokkal koszorúztuk meg. Baneaux-ba is elzarándokoltunk, a Szegények Szűzanyjának kegyhelyére, majd pedig Lourdes volt a végsô cél, ami jó ezer km-re volt. Már éjjel indultunk, hogy másnap estére ott legyünk. Végig Léna vezetett, megcsodáltam merészségét, ügyességét, gyorsaságát. A Lourdes-i barlangnál még aznap este elrebeghettem hálaimámat és a Lourdes-nak általam ajándékozott magyar Pietŕnál is. Ezzel fejezôdött be belgiumi látogatásom, amely csak hat napig tartott, de élményekben oly gazdag és szép volt. Utána kis családjával, két gyermekével még sokszor ellátogatott hozzám. Sajnos -- szomorúan panaszolta --, több gyermeke nem lehet, de Stefán és Veronika hatalmas boldogság számára. Most már azért imádkozzam, hogy ôk is jó katolikus házastársakat kapjanak és sok gyermekük legyen. Aranymisémen is részt vettek és Léna nem nyugodott bele abba, hogy én Belgiumban nem akarok aranymisét tartani. Szememre vetette: -- ,,Stefán, mindenhova mész, ahova aranymisét hívnak tartani, akkor Flandria, amely második hazád, nem tarthat igényt arra, hogy veled ünnepelhessük az aranymisét?'' Ennek az érvelésnek tényleg már nem tudtam ellent mondani. Ismét elrepültem Belgiumba, ahol több helyen is tartottam aranymisét. Úgy véltem, hogy ez az én utolsó látogatásom Belgiumba. Ám az Úr nem így akarta. Egymás után jöttek a hírek, hogy Léna betegeskedik, sôt sürgöny is érkezett: Léna kívánsága, hogy még egyszer látni akar, mert betegsége súlyosbodik. Szeretné, ha betegágyánál szentmisét mutatnék be. Ha csak egypár órára is, de jöjjek, sietve. Telefonon is beszéltünk, mondtam, hogy szinte lehetetlen elutaznom. De Ô olyan fájdalmasan kért, hogy nem tudtam ellenállni. A jegyekrôl és mindenrôl ôk gondoskodtak. Így egyik hétfôn délben repülôre szálltam. A repülôtéren családja fogadott, estefelé értünk hozzájuk. Milyen megható volt ez a találkozás; az ágyban fekvô kedves Léna, aki mindig tele volt vidám életkedvvel, aki mindig mosolygott, most sírva fogadott. Ágya elôtt térdelve, a meghatottságtól szólni sem tudtam. Az egész család jelen volt a beteg szobájában. Ágya elôtt állították fel az oltárt és ott mutattam be a szentmisét. Rövid prédikációban buzdítottam ôt és családját: -- Azért jöttünk össze imádkozni, a legszentebb áldozatot bemutatni, hogy a mi nagybeteg nôvérünk, Léna, meggyógyulhasson. De Isten mindent az örökkévalóság szemszögébôl néz. Ô tudja mi válik leginkább javunkra, azért élô hittel, de bizalommal kell imádkoznunk: ,,Legyen a Te szent akaratod szerint!'' Kérjük a Szűzanyát is, aki a betegek gyógyítója és vigasza, aki mindent elérhet Szent Fiánál, hallgassa meg imáinkat, tartsa meg nekünk Léna nôvérünket. Felejthetetlen marad számomra ez a szentmise, amely még jobban összekapcsolt bennünket. Vigasz és erôforrás volt kedves Léna nôvéremnek is, aki már hosszabb idô óta -- mint a hozzátartozók beszélték -- nem tudott mosolyogni, és most újra a régi mosolygós, kedves Lénát láttam. Meghatódva nyújtottam neki az Úr Szent Testét és Vérét: ,,az Úr Jézus ôrizzen, gyógyítson meg Téged''. Egész este együtt maradt a család. Közben sok szép élményt elevenítettünk fel, még egy-két kedves énekkel is biztattuk Lénát, majd közös rózsafüzér imádsággal fejeztük be ezt a felejthetetlen estét. Úgy örültem, hálát adva az Isteni Gondviselésnek, hogy még láthattam, beszélhettem Lénával, a mi Jeanne d'Arc-unkkal, aki olyan hôsiesen viselkedett. Amikor másnap reggel búcsúzásra került sor, ô rebegett hálát, holott én tartoztam minden hálával neki. Férje támogatta a kapuhoz. Régi kedves mosolya könnyein át sugárzott felém, áldásomat pedig a felkelô nap sugarai továbbították feléje. Mindketten átéltük ennek a búcsúnak szomorú szépségét, amelyben a szeretet és a hála fonódott egybe. Szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján van Kápolnánk búcsúnapja. Szentségimádás volt, amikor jött a szomorú telefonhívás: Léna elköltözött a boldogabb hazába. Elhomályosult szemmel néztem ki kápolnánk ablakából: gyülekeztek a fecskék, hogy elinduljanak melegebb égtájak felé; Lénára, a mi Jeanne d'Arc-unkra gondoltam. Szívem összeszorult a fájdalomtól: ô is elköltözött, mint a vándor fecskék, egy boldogabb hazába, ahol az a fényesség lakozik, amelyet már nem követ árny. Az igazi szeretet és béke hazájába. Ott vár ô már bennünket, kedves mosolyával. Nekem nagyon kedves és nagyon drága, Aki életét könnyek közt elfogyni látja. Mégis könnyek közt mosolyog, ha szenved, Sugárzik szemébôl az igaz szeretet. ======================================================================== 11. Achilles testvér 1953 homályából világosan bukkan elô Achilles testvér, a budai ferences templom sekrestyése. Hajnalok-hajnalán, még sötétben indultam minden reggel Máriaremetérôl -- ott volt kényszertartózkodásom kijelölve, miután négy évi börtönbôl feltételesen szabadlábra helyeztek -- a zsúfolásig megtelt legelsô buszjárattal, hogy beérjek az elsô szentmisére, amely hajnali háromnegyed öt órakor volt. Természetesen mindig futva érkeztem, Achilles testvér mosolyogva várt, a kulcscsomó megcsörrent kezében, mint egy csengô. -- Isten hozott, kedves testvér! -- köszöntött mindig meleg, barátságos hangon. Bent a félhomályos templomban: -- Attila atya már megérkezett -- mindig suttogva mondta ezt nekem. Egy hajlotthátú, magas ferences atya a Szent Antal oltárnál már megkezdte a szentmisét: ,,Introibo ad altare Dei -- Bemegyek az Úr oltárához, aki megörvendezteti ifjúságomat''. Sokáig nem is tudtam, miért olyan kedves nekem a ferences templom a Margit körúton. Tán azért, mert Szent István diakónus, elsô vértanú tiszteletére van szentelve, aki az én védôszentem is; vagy azért, mert minden reggel háromnegyed öt órakor a jó Achilles testvér mosolyogva várt és szinte biztatott, melyikünk ér elôbb oda, Attila atya, vagy én. Attila atya nagyon hasonlított az én Laci bátyámhoz, aki Belgiumban belépett a trappistákhoz, fiatalon elhunyt és ott nyugszik az én drága, kedves nevelôatyám, Richard kanonok úr kriptájában, Flandriában. Valamikor, mint kis ministráns gyerek, együtt futottunk az Erzsébet- városi templomba. Laci bátyám nyúlánk, hosszúlábú fiú volt, alig tudtam követni. Ha már kifulladtam, felkapott a vállára és Petôfi versét idézte: Megkondul az estéli harangszó, Kiáradt már a lovas és a ló. Vályúhoz mék, lovam inni kíván, Megitatom, gyí lovam, gyí betyár, Cserebogár, sárga cserebogár.'' -- Mi is azért jövünk ide -- súgta az én drága Laci bátyám --, hogy lélekben felfrissüljünk. Nézd csak -- és elôhúzta zsebébôl Prohászka Ottokár könyvét, melyet mindig magánál hordott: -- ,,Az élô vizek forrása''. Tudod-e Pityukám, hogy a szentmisében Jézus Szívébôl ered az élô vizek forrása? Az is nagyon kötött engem a Kapisztrán Szent János Rend tartományának templomához, hogy ôszintén tisztelem ezt a nádorfehérvári hôst, aki a Szent Rózsafüzérrel és a magyar vitézekkel kivívta a nádorfehérvári diadalt. Achilles testvér gyors, ügyes mozdulatokkal engem is felöltöztetett. A Mária-oltárhoz siettem a szentmise bemutatására. Achilles testvér mindkettônknek együtt ministrált, hol az egyik hol a másik oltárhoz ballagott át, kezében a Rózsafüzérrel, amely soha nem maradhatott el. Achilles testvértôl a szentmise után mindig megtudtam a legfrissebb híreket a kolostor életébôl. Attila atya az elsô HÉV-vel jött be, hogy misézhessen, utána egy gyárba sietett dolgozni. A többi atya hol itt, hol ott dolgozott, kemény fizikai munkát végezve. Egymás után jöttek ki misézni a mellékoltárokhoz. Úgy éreztem magam, mint a mennyországban, hiszen hét mellékoltárnál mutatták be a szentmisét. A hat órás szentmisére már a hívek is szállingóztak. Én meg végigimádkozgattam az összes szentmisét -- hol is lehettem volna jobb helyen? Az évek során természetesen többször is megszakadt ez a boldog állapot. Hol ide, hol oda vezetett a Gondviselés. Sasfiókáimat szedegettem össze, de végül mindig börtönben kötöttem ki. Valahányszor szabadultam, elsô utam mindig a budai ferencesek templomába vezetett. A jó Achilles testvér könnyezve fogadott: -- Melyik börtönbôl jön kedves atya? Mennyit imádkoztam mindig magáért... Amikor a szabadságharc idején, az 1956-os események felbolygatták a kolostor csendjét, reggelente a legfrissebb hírekkel reménykedve szôttük a terveket: -- Most már lesznek újra ministránsok! -- újságolta boldogan. -- Volt úgy, hogy negyven kis ministránst is felöltöztettem. Foglalkoztam velük, tanítgattam ôket, én vezettem ôket az oltárhoz. Azok voltak a szép idôk! Aztán jöttek a szomorú napok. Egyszer könnyezve fogadott a templom bejáratánál: -- Drága atya, vége mindennek, sok testvérünket is elhurcolták, most már nem lesznek ministránsaim. Nagyot sóhajtottam én is: -- Nekem meg nem lesznek Sasfiókáim. Egymás nyakába borultunk, mint két síró gyermek. -- Mi van veletek? -- hangzott mögöttünk Attila atya komor hangja, aki megkésve, futva érkezett, hiszen rossz volt a közlekedés. -- Siratjuk gyermekeinket -- törölgette Achilles testvér könnyeit. -- Én Sasfiókáimat siratom -- suttogtam könnyes szemmel. -- Én meg a magyarság jövôjét -- mondta elcsukló hangon Attila atya. Aztán megint fordult az idô kereke. Egy szép napon Achilles testvér egyedül várt a kapuban háromnegyed öt órakor. -- Most már nem kell sietnie, atya -- legyintett szomorúan Achilles testvér. -- Új rendet hoztak be ezek a fiatal atyák. Nincsenek már korai szentmisék, ezentúl háromnegyed hat órakor nyitok, akkor koncelebrálnak az atyák, akik Szentendrén tanítanak. -- Én már most hova menjek? -- kérdeztem zavartan -- Ezen ne múljon, én ugyanis továbbra is felkelek fél ötkor, beengedem atyát, de villanyt ne gyújtson. -- Elég nekem az örökmécses fénye -- mondtam boldogan. -- A ministránsokat pedig hiába várom -- folytatta a testvér --, bár megjött a nagy fordulat, szabadok vagyunk, de ministráns nem jön, a reggeli szentmisén soha nincsenek. Az én drága ministránsaim hogy szétszéledtek, de azért boldog vagyok: hatvan év alatt sok gyermeket vezettem az Úr oltárához, akik közül papok is lettek. Egyik reggel fekete zászló lobogott a Ferencesek rendházán. Karmelhegyi Boldogasszony ünnepén, délben, amikor megkondult a harang Úrangyalára, hazaköltözött a jó Achilles testvér 85 éves korában. Amikor összejöttünk vagy harmincan szentmisét koncelebrálni érte, szomorúan értesültem, hogy a napokban Attila atya is elköltözött 77 éves korában -- Isten nyugosztalja! Amikor néztem az egyszerű koporsót ott, a fôoltár elôtt, szinte láttam, hogy ölelkezik Achilles testvér, az ôsz sekrestyés, Attila atya, Amanda atya és a többiek, hogyan intenek búcsút a zsúfolásig megtelt templomba a jó híveknek: -- Nem búcsúzunk, várunk titeket; Viszontlátásra! Hej, Achilles testvér, drága Antal atya, Jó lelki vezetôm, mosolygós Amanda, Elfáradt már nagyon az Isten vándora Ha majd megkondul felettem a lélek harangja, Futok, szállok föl boldogan haza. ======================================================================== 12. A hét feszület Az elsô feszület Drága édesanyámnak volt a vágya, hogy kertje végében állítsunk fel keresztfát, hadd emlékeztesse ez ôt szülôfalujára, ahol a vízimalom felé kanyarodó út mentén, nagy hársfa alatt állt egy feszület. Én akkor jöttem haza Belgiumból, mint felszentelt pap, püspökömtôl kéthetes szabadságot kaptam. Imi bátyámmal, aki ezermesterféle volt, nekifogtunk, hogy egy tölgyfából keresztet faragjunk. Belgiumból hoztam egy szép bronz korpuszt, amely szépen illett a tölgy keresztre. Amikor elkészült a művünk, édesanya nem gyôzött csodálkozni. A kert legszebb virágait és vadrózsáit ültette a kereszt tövébe, egy szép hársfa csemetét mögéje, kétoldalt pedig két zöldellô fenyôfát. Imi bátyám még egy zsámolyt és kis padot is szerkesztett. Miután ünnepélyesen felszenteltem a feszületet, attól kezdve édesanya mindig oda járt imádkozni, rózsafüzérrel a kezében. Csak könnyek között tudok visszaemlékezni arra a jelenetre, amikor hat évvel késôbb -- elôre tudva, mi vár rám: börtön és bilincs -- jöttem elbúcsúzni édesanyámtól Máriaremetére. Ô is tudta, hova kerülök, már hónapok óta rettegett, figyelte az eseményeket. Látom ôt a lenyugvó nap fényében; nagyon megôszült, meggörnyedt, csak a két csillogó kék szeme, amit most könnyek homályosítottak el, sugárzott, mint mindig, meleg szeretettel. -- Fiam -- kérte elcsukó hangon --, add rám áldásodat. -- Az én szemeimet is elborították a könnyek, alig tudtam az áldás szavait elrebegni. -- Drága Édesanyám! A Mindenható Isten, Atya, Fiú, Szentlélek áldása szálljon rád azért a sok-sok jóért, szeretetért, áldozatokért, amit tôled kaptam és bocsáss meg nekem, ha fájdalmat okozok anyai szívednek, de nem tehettem másként. Te tanítottál arra, hogy mindig jó legyek és másokon segítsek. Édesanyám belémkarolva elkísért a kert sarkáig, ahol a két fenyôfa között a feszület magaslott. Ott öleltem meg ôt utoljára, drága, jó édesanyámat, akit soha többé nem láttam. Úgy állt ott, a keresztfa tövében, mint a fájdalmak anyja. A közeli hársfáról, amelyet már ô ültetett, hullottak az ôszi szélben az aranysárga falevelek, mintha a természetnek is peregtek volna a könnyei. Ez a kép vésôdött szívembe: Az ôszhajú, drága édesanya, ahogy a lenyugvó nap dicsfényt sugároz köré. Míg lassan, vontatott léptekkel távolodtam, a remetei kegytemplom Úrangyalát jelzô harangja megkondult. -- Búcsúzom tôled Máriaremete. És én még láttam édesanyámat, aki zokogva esett térdre a kereszt elôtt, átölelve csókolgatta Krisztus lábait. A második feszület Teltek-múltak az évek. A börtönbôl szabadulva Máriabesnyôre kerültem, ahol összetoboroztam azokat a Sasikat, akiket megtaláltam. Szinte újra gyermek lettem a sok vidám Sasfióka között. Az aszódi plébános rámbízta Domonyt, egy kis falucskát, Máriabesnyôtôl vagy 15 km-re. Már az elsô alkalommal, amikor a Sasfiókákkal szemlét tartottunk, feltűnt az út szélén egy ledôlt nagy fafeszület. Korpusza szinte a földbe fúródott. Siralmas látvány egy ledôlt keresztfa, akinek senki sem köszön. Eszembe jutott egy kedves magyar népdal, amelyet egy rabtársam dúdolgatott állandóan a börtöncellában: ,,Úgy mennek az évek, mint egy tűnô álom, Szárnyukat megkötni hiába próbálom. Úgy lesz bölcs az ember, csak a szíve zengi, Kidôlt keresztfának nem köszön már senki.'' Szóvá is tettem Domonyban ezt, ahol kápolnát kellett létesítenem, hogy megkezdôdjön a hitélet: -- Hogyan nézhetik, hogy a falujuk határában egy ledôlt keresztfa fekszik? -- Jaj tisztelendô atya, ne is beszéljen róla! -- mondták -- Amikor az oroszok tankkal vonultak, talán egy orosz tank döntötte le, de csoda, hogy nem törött pozdorjává. Gondoltunk is rá, hogy fel kellene állítani, de senki nem mer hozzányúlni. Amikor egyszer a párttitkárnak a fülébe jutott, hogy szeretnénk a keresztfát rendbehozni, dühösen ránkripakodott: Ne merészeljen senki hozzányúlni, leáldozott a kereszt, most a csillag uralkodik! -- De én ebbe nem egyezem bele -- mondtam keményen. -- Fel fogom állítani a keresztet. -- De mi ebben nem merünk segíteni -- jelentették ki kereken. -- Nem is kell -- feleltem -- vannak nekem bátor, ügyes Sasfiókáim. Másnap már neki is fogtunk, jó mély gödröt ásva, cementhabarccsal kibéleltük. Nem kis feladat volt a nehéz tölgyfakeresztet vas Krisztusával beállítani, majd szikladarabokkal jól körülbástyázni. Nagy gondot okozott barna olajfestéket keríteni, hiszen akkor minden hiánycikk volt, de végül még ezüstport is vettem Pesten, és a vas Krisztust is befestettük. Csak úgy csillogott, ragyogott már messzirôl, jelezve az utat Domony, azaz még inkább az ég felé. A falusiak eleinte csak messzirôl nézegették a fürge Sasfiókák tevékenységét, de aztán meg-megjelentek a paraszt nénik, kockás kendôikbôl friss pogácsát terítettek a fűre, volt aki még rétest is hozott. Tetszett nekik a Sasik merész tevékenysége. Én aztán egy szép májusi vasárnap kihirdettem: -- Templomunk még nincs, de van már feszületünk és ahol Krisztus Urunk megvetette a lábát, ott már templom is lesz. -- ünnepélyes feszületszentelést tartottam. Legnagyobb meglepetésemre nemcsak asszonyok meg gyerekek, de még férfiak is megjelentek szép számmal. Felcsendült az ének: A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek. A harmadik feszület Máriabesnyô és Aszód között egy szép zöld lombos erdô húzódik meg. Ha száraz volt az idô, akkor mindig az erdôn át karikázva, rövidítettem az utat. Egy kis dombos rész már az elsô alkalommal magára vonta a figyelmem; vadrózsagallyakkal benôve, alig látszott ki egy korhadt fájú, ledôlt feszület. Hogy került az oda, ki tudja, kocsiút nem vitt arra, csak egy kis ösvény. Legközelebb a Sasfiókákkal terepszemlét tartottunk ott. Jó nagy keresztfa volt, nagy munka kell a kiszabadításához a sok szúrós vadrózsa ág és folyondár közül. Egyik Sasfiókámnak eszébe jutott, hogy Ady Endre is írt egy erdei keresztrôl verset. El is mondta az elejét és a végét: Havas Krisztus-kereszt az erdôn Holdas, nagy téli éjszakában: Régi emlék. Csörgôs szánkóval Valamikor én arra jártam, Holdas, nagy téli éjszakában. ... Húsz év elmúlt, s gondolatban Ott röpül a szánom az éjben S amit akkor elmulasztottam, Megemelem a kalapom mélyen. Ott röpül a szánom az éjben. De aztán mit csináljunk a fakereszttel? -- vetettem fel a kérdést. A fa ugyanis el volt korhadva, ám a korpusz teljesen ép volt. Itt felállítani nem is lett volna érdemes, hiszen csak az ôzikék, vadkanok, mókusok és vadnyulak járnak erre. Éppen akkor fáradoztunk a Sasikkal, hogy Domonyvölgyben építsünk egy új kápolnát. -- Jó lesz az új kápolnához! -- mondta bölcsen a versmondó Sasi. Tényleg jó ötlet volt, hogy ott állítsuk fel a keresztet. Engedélyt ugyan csak vikendház építésére kaptunk, de majd valahogy kiügyeskedjük, hogy kápolna kinézése legyen. Ehhez éppen kapóra jött ez a feszület. Elhatároztam a Sasikkal, hogy Domonyvölgy közepén, a legszebb helyen, a dombtetôn állítjuk fel a feszületet, a vikendház, azaz a kápolna felett. Domonyvölgyben lakott egy ácsmester, aki kérésemre egy jó nagy akácfát kivágott, azt a Sasikkal lehántoltuk, majd a korhadt fakeresztrôl leszedtük a rozsdás korpuszt. Kétkerekű talyigán húztuk, vontuk ki az erdôbôl, át az országúton Domonyvölgybe. Bizony ez egy jó félnapi kemény munka volt. A domonyvölgyiek -- látva lelkes munkánkat -- hozzásegítettek, hogy elkészüljön az új kereszt, rajta a szépen megújított korpusszal. Ahogy felállítottuk ott, a domb tetején, amely a mi területünk volt, szinte uralta az egész környéket, még a kis patak is vígabban csörgedezett a domb tövében. Lám, ez a feszület adott indíttatást arra, hogy a domonyvölgyiek is megmozduljanak és komoly segítséget nyújtsanak a magas, csúcsos ,,vikendház'' megépítéséhez, amely úgy festett, mint egy kápolna. Meg is hurcoltak ezért a gödöllôi hatóságok, amelyhez Máriabesnyô tartozott, hogy micsoda zarándokhely készül ott, holott ôk csak egy vikendház felépítésére adtak engedélyt. Megfenyegettek, hogy ennek komoly következményei lesznek. Lett is; de a kereszt még ma is áll a kápolnával együtt. A negyedik feszület Szalkszentmártonra kerültem. Ott a kápolna sivár, düledezô vályogépület volt. De mégis ez lett a kiinduló pont; arra hivatkozva, hogy szinte életveszélyes benntartózkodni, kaptunk engedélyt egy templom építésére. Elsô lépésként le kellett bontani az egész vályog épületet. Az Oltáriszentséget egy közeli házban helyeztem el, ahol albérletet kaptam és meghúzódhattam néhány Sasfiókával. Miután nem engedték, hogy a templomon torony legyen, azon mesterkedtem, hogy a homlokzatot templomra emlékeztetô jelleggel képezzük ki. Kovácsolt vasból készíttettem egy szép nagy keresztet egy ügyes műlakatos mesterrel és legelôször ezt helyeztem el a templom homlokzatán. Én magam cipeltem fel az állványokon a keresztet, ami bizony nem kis erôfeszítésbe került, jól bele is izzadtam, kezeimet is véresre sértettem, de ez így volt stílszerű. A Sasfiókák lentrôl nézték a merész vállalkozást. Milyen fenséges volt ott fent állni az embernagyságú kereszttel, míg szemben, a Duna másik oldalán Sztálinváros kohói okádták a vörös füstöt és nem is egy nagy vörös csillag ontotta homályos fényét! A nagy vaskeresztet tehát a templom ormán, Sztálinvárossal szemben helyeztük el. Miután lihegve leereszkedtem a Sasik ölelô karjaiba, meghatódva énekeltük ezt a kedves Sasi éneket: Ó Krisztus keresztje, te gyôzelmi jel, Mindenek felett gyôzedelmeskedel, Jöhetnek korok és áramlatok, Fél igazságok és hamis tanok, Dacolsz idôvel, ezernyi bajjal, Jeled az égen, hasad a hajnal. Az ötödik feszület Már az elsô alkalommal, amikor János barátom épülô villáját mentem megtekinteni, Ady-liget és Nagykovácsi között, az erdôs, vadvirágok szônyegével borított út szélén, feltűnt egy nagy kôkereszt, korpusz nélkül. Barátom meg is jegyezte: -- Még a régi rendszerben eltávolították róla a korpuszt -- mondta. - - Azóta próbáltak újat elhelyezni, de az is eltűnt. Úgy látszik, egyesek nem bírnak felnézni a feszületre. Késôbb a barátom a Krisztus--Mária Műve nôvéreinek ajándékozta a villát, hogy legyen lelkigyakorlatos házuk. Elhatároztuk, hogy egy szép korpuszt helyezünk az üres keresztfára. Szent Kereszt ünnepére el is készült a korpusz és meg is szenteltem a virágokkal díszített feszületet, amely szinte megváltoztatta az egész tájat. Úgy látszik, egyre többen figyeltek fel a szép feszületre; kiskertet képeztek ki körülötte, színes virágokkal beültetve, mögötte pedig szép orgonabokrok virítanak. Bizonyára kedvesek és tetszenek a mi Urunknak az útszéli feszületek vadvirággal díszítve, hiszen ezek mind az Ô keresztáldozatára emlékeztetnek. Hányan köszöntik egy-egy fohásszal a feszületet: Imádunk Téged Jézus és áldunk, mert Szent Kereszted által megváltottad a világot. Nekünk, magyaroknak mindig nagyon kedves volt a feszület. Hány ezernyi kereszt állt az útszéleken, a faluk határában! Kereszt a magyar dicsô jele, Kereszt szívébe belevésve, Kereszt az ajkán ott mosolyog, Kereszt a homlokán dicsôn ragyog. Ó kereszt, ó kereszt, magyar címerben, Vezess minket a küzdelemben, Vezess minket a gyôzelemre! A hatodik feszület A Kútvölgyi Kápolna történetét sokan ismerik: itt mentette meg a Szűzanya a mély kútba esett gyermeket a biztos haláltól. A kis fogadalmi kôkápolna mellett állt egy rozoga, korhadó feszület, pléh Krisztusával. Amikor elôször megláttam, kísértetiesen zörgetett az ôszi szél. A kis kôkápolna körüli elsô munkám volt, hogy a pléh feszületet leszereltem a korhadt, félrebillent fáról, s helyette fehér márvány kôkeresztre helyeztem Faykod Zsuzsa párizsi szobrászművésznô bronz korpuszát. A pléh korpuszt pedig elvittem Pestszentlôrinc határába, ahol egy fa kereszt állt már évek óta, korpusz nélkül. Egy kedves hívô szépen átfestette, azóta is ott díszeleg, virágokkal elhalmozva, ahol a Sugár út elfordul a pestszentlôrinci műemlék kápolna felé. 1993-ban annak emlékére, hogy 25 éve kezdtünk el engesztelni itt a magyarságért, a már megújított kápolna mögötti kerengô közepén helyeztünk el egy szép, erdélyi faragású tölgyfa feszületet, bronz korpusszal. Csütörtök éjjelenként, amikor engesztelô virrasztás van, itt szoktunk imádkozni Mindszenty bíboros boldoggá avatásáért, majd az egész magyarságért, befejezésül pedig mindig elimádkozzuk a régi remetei verset Krisztus keresztjérôl: Krisztus keresztje, te gyôzelmi jel, Mindenek felett gyôzedelmeskedel. Jöhetnek korok és áramlatok, Féligazságok és hamis tanok, Dacolsz idôvel, ezernyi bajjal, Jeled az égen, hasad a hajnal, Jeled az égen, hasad a hajnal! A hetedik feszület Máriaremetén állítottam fel -- édesanyám kérésére -- az elsô feszületet, amely az évtizedek folyamán már nagyon megkopott, a fája is korhadozott. És mert hogy arra úgyis már ritkán járok, elhatároztam, hogy Törökbálinton, a Sasi otthon kerítésénél helyezem el édesanyám feszületét, hogy köszöntsék nap-nap után azt a feszületet, amely nekem oly kedves és mindig édesanyámra emlékeztet. E feszület most már több mint ötven éves, de még mindig látom rajta csillogni édesanyám könnyeit, búcsúzó ölelésének és csókjainak nyomait. ======================================================================== 13. Szalkszentmárton tornya Az elôzô fejezetben, a negyedik feszületnél említett szalkszentmártoni templomra a kommunista hatóságok akkoriban mivel ,,Sztálinvárossal szemben, a Duna másik oldalán nem emelkedhet templomtorony.'' Pedig egy kedves, jó hívem, egy öreg pásztor egész vagyonkáját a toronyépítésre szánta. Akkor én azzal vigasztaltam az öreg pásztort, hogy lesz még tornya Szent Márton templomának. -- De mikor -- kérdezte szinte elcsukló hangon -- én ezt már nem érhetem meg! -- Hát akkor majd az égben fogja hallani. A szentmártoni templom tornyából ezüst szárnyakon repül majd a harang zengô, hívogató hangja. 1993-ban, amikor aranymisémet Szalkszentmártonban, a templom búcsúnapján, november 11-én bemutattam, a szentmise után az egyházközség elnöke ezt mondta a hívek elôtt: -- Tudjuk, hogy Regôczi atyának nagy bánata volt, hogy akkoriban nem épülhetett torony. Mi elhatároztuk, hogy felépítünk egy szép magas tornyot, melynek harangjai még a tanyákra is elhangzanak. Ez lesz az aranymisés meglepetésünk. Megilletôdve hallgattam. Ez valóban meglepetés volt számomra, nagyobb, szebb ajándék nem is lehetett volna aranymisémre, mint egy torony. Teltek-múltak a hónapok és örömmel láttam -- hiszen minden évben lementem Szalkszentmártonra --, hogy ha lassan is, de emelkednek a toronyfalak. Amikor nyár elején Kecskemétre vitt az utam, egy kis kitérôvel Szalkszentmárton felé kanyarodtam, meglepôdve láttam a szép, karcsú tornyot, amelynek tetejére már felkerült a vörösréz borítás. -- A jó öreg pásztorra gondoltam, aki azóta már elköltözött az égiek honába, most majd hallja a csengô-bongó harangzúgást, amely ezüstszárnyakon érkezik a mennyországba. ======================================================================== 14. A Sasfiókák Napja -- az Oltáriszentség Mint egy csodálatos szép, színes vadvirág csokrot, gyűjtöttem össze Sasfiókáimat az Oltáriszentség köré. Minden törekvésem az volt, hogy megszerettessem velük az Édes Jézust, aki, mint a legdrágább édesapa, legédesebb édesanya, legszeretôbb hűséges barát él köztünk, foglalkozik velünk, vele imádkozunk, vele játszunk, vele sétálunk, vele tanulunk, Ô a mi örömünk, napfényünk, boldogságunk, gondtalan gyermeki vidámságunk. Legszívesebben róla beszéltem Sasfiókáimnak. Sokszor felidéztem nekik a csodálatos kenyérszaporítás történetét. Szépen kiszínezve elmondtam nekik, hogy Jézus szánakozott a seregen, amely napokon át kitartott mellette, annyira lebilincselte ôket beszéde. Az apostolok összedugták a fejüket: el kellene bocsátani a nagy tömeget -- hiszen több, mint ötezren voltak --, hogy vásároljanak eledelt maguknak a falvakban. András apostol elôállt, hogy van itt egy fiúcska, akinek öt cipója van és két hala. -- Ezt bizalmasan megsúgta nekem a fiúcska, s megkérdezte hogy megkínálhatja-e vele a mestert. De hát mi ez ennyi népnek? -- mondta leverten, szakállát simogatva András apostol. De lám, Jézus azonnal felfigyelt. -- Hozzátok csak ide azt a kisfiút! -- András máris elrohant. Mind a ketten lihegve érkeztek meg. A kisfiú odaborult az Úr Jézus lábaihoz, a nagy futástól köszönni sem tudott, csak emelte, nyújtotta kipirult arccal tarisznyáját, amelybôl kikandikáltak a cipók és két illatos sült halacska. Jézus mosolyogva emelte fel a fiúcskát tarisznyájával együtt, magához ölelte, majd óvatosan letette a szép, virágos rétre. Feltekintett az égre, hálát adva mennyei atyjának, megáldotta a cipókat és a két halacskát. Aztán jól széthúzta a tarisznya száját, úgy, hogy a frissen sült kenyér illata terjengett a levegôben. Majd szólt az apostoloknak, hogy telepítsék le csoportokban az embereket a réten és osszák szét a kenyeret és a halat, de bôségesen, mert az emberek már nagyon éhesek. A kis fiúcska csak ámult-bámult, hogy a nagy üres kosarak, amelyeket összehordtak az apostolok, hogy telnek meg friss cipókkal, sült halacskákkal. És csak nem fogy és csak egyre, mintha több lenne. Ô is szívesen segített volna, de egészen lenyűgözte, hogy tarisznyájából nem fogytak el a cipók és a halak. Mindenki vidáman majszolta a kenyeret, a ropogós sült halakat, és egyre csak dicsérték, hogy ilyen finomat még nem ettek. Elôkerültek az asszonyok és a fiatal leányok is, és korsóikból friss vízzel kínálgatták az étkezôket. Most már Jézus is letelepedett, a fiúcska pedig melléje. Az apostolok is visszaérkeztek, de még mindegyik kosarában volt maradék kenyér és hal. -- Most már Te is egyél -- kérlelték a tanítványok. Jézus szeretettel simogatta meg a fiúcska göndör haját, s halvány barnás meleg cipót nyújtott neki, hallal is kínálta, csak azután kezdett Ô is falatozni. A kis fiúcska volt a nap hôse, Jézus is így mutatta be: -- Tulajdonképpen ez a nagylelkű fiúcska vendégelt meg titeket. Ez a kis legény mindenét odaadta, amije volt, amit édesanyja bepakolt neki a hosszú útra, hogy követhessen engem. Ô mindenét adta és lám, hány ezren laktak jól az ô öt cipójából, két halacskájából! A kisfiú Jézushoz fordult: -- Én legszívesebben itt maradnék, olyan jó mindig Veled lenni! Az Úr Jézus mosolyogva ölelte magához a fiúcskát, csókot lehelt homlokára: -- Jól van -- mondta --, majd ha nagyobb leszel, akkor követni fogsz engem. De most menj már, anyukád biztosan nagyon vár. A Sasfiókák szinte szájtátva hallgatták elbeszélésemet, többen fel is sóhajtottak: -- De jó volt ennek a kis fiúnak! Bárcsak mi is ott lehettünk volna azon a nagy vendégségen! -- De Sasfiókáim -- válaszoltam mosolyogva --, nem veszitek észre, hogy ti vagytok most ennek a történetnek a szereplôi? Hozzátok szól Jézus, benneteket tanítgat és ti is biztosan készséggel ajánljátok fel az öt kis cipót és a két halat. Tudjátok-e, mit jelképez? Az öt cipó a ti 5 érzékszervetek, a két halacska pedig testetek, lelketek; vagyis, ha teljesen adjátok magatokat a szentmisében, a nagy vendégségen Jézusnak, akkor Ô megáld titeket, képességeiteket megsokszorosítja és sokakat tudtok majd lelkiekben táplálni. Ezek a színes elbeszélések mindig lekötötték a Sasfiókákat, foglalkoztatták ôket, megvolt a hatásuk: a Szentségi Jézus iránti szeretetük napról napra növekedett. Amikor a Genezáreti tó partján sétáló Üdvözítôrôl is beszéltem nekik: hogyan nézi a hullámzó tavat, hogy figyeli a halászok munkáját, egyre közelebb megy hozzájuk, szólítgatja ôket: -- Milyen volt a fogás? -- Majd amikor kikötnek, szól Péterhez, Andráshoz: -- Kövessetek engem, emberhalászokká teszlek titeket. Péter és András ezt bizonyára nem értik, csodálkozva néznek a Mesterre, de abból annyi erô, szeretet sugárzik feléjük, hogy kivonják bárkáikat, kifeszítik az üres vizes hálóikat, köpenyegüket vállukra borítják, mennek szótlanul a Mester után. Ugyanitt, kicsit arrább két testvérrel találkoznak, Zebedeus fiai, János és Jakab, atyjukkal és halászlegényekkel szorgoskodnak hálójuk körül. Ôrájuk is annyi szeretettel tekint a Mester, majd megszólítja ôket, de olyan határozottsággal, amelynek nem lehet ellentmondani: -- Jöjjetek, kövessetek engem. -- És ôk -- mintha mély álomból ocsúdtak volna fel -- követik a Mestert, a hosszú, poros, felfelé vivô úton. Mi az, ami ôket úgy lenyűgözte, hogy egyetlen szóra mindent ott tudtak hagyni? Ez az Isteni Kegyelem csodálatos indíttatása. Az Úr Jézusból annyi erô sugárzott, az Ô szeretô szívének melegségébôl, hogy nem lehetett ellenállni Neki. Bárcsak ti is meghallanátok a kegyelmi indíttatást és követnétek a Mestert, bárhová is hív vagy küld titeket! Elkészíttettem egy szobrászművész barátommal a Názáreti Ház kicsinyített mását és felállíttattam kápolnánk leghátsó sarkában, de úgy, hogy a kápolnába betérôknek jövet is, menet is megakadjon rajta a szeme. Lehetett is szemlélôdni ezen a kedves Szent Családon! El is magyaráztam nem egyszer a Sasiknak, hogy ez egy kis földi mennyország volt Názáretben. Milyen jó lehetett Jézussal élni, Vele imádkozni, beszélgetni, játszani, dolgozni! Milyen jó lehetett asztalhoz telepedni Vele, ahol a jó Édesanya a Boldogságos Szűz hozta a párolgó levest, a frissen sült lepényt, a jó báránypörköltet, a friss gyümölcsöket! Szent József, aki mindig csak mosolygott, mondta az asztali áldást. Milyen jó volt a Szűzanyával lemenni a forrás vizéhez, nagy vizes korsókkal meríteni, segíteni Szent Józsefnek, aki szorgalmasan faragta a gerendákat és szép asztalokat, padokat tudott készíteni! Mindehhez ügyesen segédkezett a Gyermek Jézus, akinek nagy kedve telt a szorgalmas munkában. Alkonyatkor pedig elénekelték a zsoltárokat, dicsérték a Mennyei Atyát. Igyekeztem szemléltetô módon megismertetni a Sasfiókákkal a Szent Család belsô életét, amely a békesség, a szeretet egysége és az igazi vidámság lelkületét sugározta. Ott mindenki igyekezett a másik kedvében járni, szinte elôre kitalálva egymás gondolatát, hogy megelôzzék a másikat valami kedves figyelmességgel. Ott nem lehetett soha unatkozni, nem volt félreértés vagy zsörtölôdés, ott a béke és a szeretet fűzte ôket szoros egységbe. Valóban, egy kis földi paradicsom volt a Szent Család názáreti otthona, amelyben a Mennyei Atyának legnagyobb kedve telt. Ha követnénk a Szent Család példáját, akkor a Sasi Otthon is egy kis földi mennyország lehetne, amelynek éltetôje Jézus szentségi jelenlétével, a Boldogságos Szűzanya szeretetével és Szent József gondoskodó oltalmával. Sokat beszéltem Sasfiókáimnak a Feltámadt Jézusról is. A kedvenc történetük az volt, amikor Jézus megjelenik a Tibériás tó partján a tanítványoknak, akik egész éjjel eredménytelenül vetették ki hálóikat. Csüggedten eveztek kifelé a hajnali szürkületben. Jézus a tó partján állt. -- Fiacskáim, nincs valami ennivalótok? -- kérdezte. Más halászok talán dühösen, válaszra sem méltatták volna ezt az idegent, de ôk feleltek: -- Nincsen. -- Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok. Kivetették és a tapasztalt halászok álmélkodva látták, hogy a háló még jóformán el sem süllyedt és már százával ficánkoltak benne a nagy halak. Örvendezve csendült fel János Szava: -- A Mester az! Péter majd kiugrott a bôrébôl. Gyorsan magára kapta ruháját, nagy loccsanással a vízbe vetette magát. Ahol már sekély volt a víz, nagy léptekkel indult a part felé. A csendes partot felverte az örömteljes kiáltozás: -- A Mester az, itt van a Mester, gyerünk, siessünk! -- vonszolgatták ki a hálókat, a ficánkoló halakkal. Jézus nevetve, mosolyogva nézi az övéit, biztatgatja ôket: -- Gyertek reggelizni, biztosan éhesek, fáradtak vagytok, jól fog esni egy kiadós reggeli. -- És lám, ott a parton izzik a parázs, amelyre a felkelô nap sziporkázva ontja fényét. Serceg a hal a roston, körben pedig frissen sült cipók, egész halommal. Jézus biztatja ôket: -- Gyertek kicsinyeim, gyertek testvérkéim, egyetek, egyetek. Az apostolokat nem is kellett nagyon biztatni. Letelepedtek a perzselô tűz köré, amely annyi meleget sugárzott gémberedett tagjaikba. Jézus feltekint az égre, a napsugár bearanyozza hófehér alakját, áldást mond a Mennyei Atyának, hálát a kenyérért, hálát a halacskákért, amelyeket már vígan ropogtatnak az éhes halászok. Jézus meg csak nézi, nézi ôket, szeretettel biztatja, kínálja ôket, bôségesen van mindenbôl, még borral is kínálja ôket, hogy öblítsék le a finom sült halat. Ez a szeretetlakoma mintegy jutalom a sok keserűségért, bizonytalanságért. Jézus az, aki feltámadott, aki ôket vendégül látja, velük örvendezik, beszélget. Mosolyogva teszi fel a kérdéseket: a kacagástól visszhangzik a csendes tó tükre. -- Látjátok -- fejeztem be --, így kellene nektek is átélni a mindennapi szentmisét, amikor Jézus lát benneteket az örökmécses izzó tüzecskéjénél, megvendégel, nem cipóval és sült halacskával, hanem saját drága testével és vérével, hogy veletek legyen, elbeszélgessetek vele, rátok mosolyogjon. Arany szívébôl annyi szeretet sugárzik rátok, hogy elegendô egy egész nap vígságára, örömére. Az Oltáriszentséggel kapcsolatosan kis történeteket szoktam mesélni Sasfiókáimnak: Az Ars-i plébánosról, aki nagyon szerette a Szentségi Jézust. A Tabernákulumot a mi éléskamránknak nevezte. Ekkoriban látogatott el hozzánk Mindszenty József, Magyarország bíboros hercegprímása. Az otthonban mindent megnézett, majd a kápolnában hosszan imádkozott a tabernákulum elôtt. Közben a Sasfiókák felsorakoztak az udvaron a nagy Sasi zászló alatt. Amikor a bíboros atya kijött, felcsendült a Sasi himnusz: ,,Ó szél, ó szél, ó szél, ó szél, Száll a Sasfiók, napba néz.'' Elmondtam a bíboros atyának, hogy a szél a Szentlelket jelenti, a nap pedig a Legméltóságosabb Oltáriszentséget. A Szentlélek segítségével szárnyalunk a nap, az Eucharisztia felé. A Bíboros atya kedvesen bólintgatott. -- Fiam -- fordult hozzám -- volna egy kérdésem. Hányan is vagytok? -- Pontosan nem is tudom -- mondtam kicsit zavartan --, biztosan több mint kétszázan, de mindig jönnek újak és újak. -- De hát sehol nem látom az éléskamrát. Hogy látsz el ennyi éhes szájat? -- Bíboros atya, valóban nincsen éléskamránk, hiszen a pincétôl a padlásig minden tele van Sasfiókákkal, de a Gondviselés mindig teremt nekünk asztalt. -- Szóval nincs éléskamrátok? -- kérdezte újra csodálkozva a Bíboros. Erre egy szemfüles Sasfióka kilépett a sorból, merészen a Fôpásztorra nézett: -- Bíboros atyánk, igenis van nekünk éléskamránk! Ott bent, a kápolnában: az oltárszekrény, az a mi éléskamránk! A Bíboros atya felnevetett: -- Hát persze, hogy erre nem gondoltam! Ez a legjobb éléskamra. Tehát ti ebbôl éltek minden nap? -- Igen! -- kiáltották ujjongva a Sasfiókák. -- Hát akkor mindenetek megvan -- mondta a Fôpásztor --, használjátok ezt az éléskamrát minden nap. A boldogi János bácsi történetét is elmeséltem Sasfiókáimnak, aki még az arsi plébános parasztbácsiján is túltett, mert az csak egy órát állt ott minden reggel, nézve a tabernákulumot: ,,Ô néz engem én nézem Ôt''. Így felelt az Ars-i plébános kérdésére, hogy mit néz olyan mereven a templomban. Sokat jártam Máriabesnyôrôl Boldog községbe kisegíteni Márk atyához, akivel együtt szabadultunk Kistarcsáról. Megkért, hogy jöjjek minden szombaton délután gyóntatni, vasárnap pedig misézni. Egy meleg nyári délután kerékpároztam Boldog felé. Hatvant kellett érintenem. Fele úton Hatvan és Boldog között, az útszélen egy nagy tölgyfa alatt egy ôsz öreg paraszt bácsit pillantottam meg. Rögtön megismertem Ôt, a boldogi János bácsi, aki mindig az elsô padban ült a templomban. Már 80 év körül járhatott, de még mindig fürge és vidám volt. Most is már messzirôl rámköszöntött: -- Dicsértessék a Jézus Krisztus! -- Mindörökké ámen -- ugrottam le a kerékpárról. Nekem is jólesett egy kis pihenés az árnyékban. -- Na, János bátyám -- kezdtem el a beszélgetést --, hogy kerül ide így gyalogosan, egyedül? -- Csak ballagok hazafelé -- mondta nagy komótosan. -- Képzelje Tisztelendô atya, a plébános atyánkat becitálták a megyei Egyházügyi Hivatalba, mert hogy a gyerekeknek vasárnap kellett volna menniük Budapestre, hogy megnézzék a János Vitézt. Ôk pedig nem mentek, mert vasárnap elsô a szentmise. -- Ó igen, errôl már hallottam -- mondtam --, a vonaton beszélték a boldogiak. Büszke is voltam magukra. -- De hát az ördög nem alszik -- jegyezte meg a paraszt bácsi, bajuszát pödörgetve. -- Csak ne legyen ebbôl most kellemetlensége a mi jó atyánknak. S minthogy ma reggel korán el kellett utaznia, így nem volt szentmise. Erre én nekiindultam és begyalogoltam Hatvanba, mert ott hétköznap is van szentmise kilenc órakor. Szépen be is értem, gyönyörű Mária-mise volt, áldoztam is. Kicsit szétnéztem a városban, mert már régen nem jártam ott és most pedig ballagok hazafelé. -- De kedves János bácsi -- csodálkoztam -- maga most ezen a meleg nyári napon oda-vissza vagy húsz km-t gyalogol egy szentmiséért? János bácsi szinte felpattant, nekitámaszkodva az eperfának, olyan büszke öntudattal mondta: -- De Tisztelendô atya, én gyerekkorom óta minden reggel ott vagyok a szentmisén, minden reggel veszem az Úr drága szent Testét. Ez nekem többet ér mindennél! Én akár a világ végére is elgyalogolnék egy szentmiséért. -- Meghatódva öleltem át a jó öreg János bácsit. Lám, ez az egyszerű parasztbácsi hogy megérti a szentmise és az Oltáriszentség jelentôségét, és kész érte minden áldozatot meghozni! Megérti az arsi plébános mondását, hogy a szentmise a világ legnagyobb eseménye és egy szentmisében nagyobb dolog történik, mint a világ teremtésénél, hiszen a világot teremtô, alkotó, hatalmas Isten, a Királyok Királya, a mindenség ura az Ô egyszerű áldozópapjának engedelmeskedve lejön közénk és nekünk adja magát, mint egy falat kenyér, hogy egyesüljünk vele. Ha be kellett mennem Budapestre, felhívtam a Sasik figyelmét arra, hogy ne hagyják magára az Oltáriszentséget. Mindig legyen egy-két Sasi a kápolnában és értem is imádkozzanak, hiszen én mindig az ô ügyükben futkározok a minisztériumokban és különbözô segélyszerveknél. Egy ilyen alkalommal a Nagyvárad téren találkoztam egy jótevônkkel, aki könnyezve mondta, hogy édesanyja halálán van itt, a Szent István kórházban. Kihez is forduljon, hogy édesanyja a végsô vigaszban részesüljön? -- Megnyugtattam, hogy csak várjon itt, elszaladok az Ecseri úti Szent Kereszt templomba, hozom az Oltáriszentséget. Akkor még villamos járt végig, a Nagyvárad tértôl Kispestig. Gyorsan felugrottam a villamosra, majd egy kis szelencébe, amely mindig nálam volt, az oltárszekrénybôl kivettem a legszentebb Útravalót. Alig hogy kiérek a templomból, látom, hogy jön a villamos, amely a Nagyvárad térig visz. Nekirugaszkodtam, hogy elérjem. Még éppen annyi idôm volt, hogy felugorjak a villamosra. Meleg nyári nap volt, kék dzseki volt rajtam, annak felsô zsebébe rejtettem az Oltáriszentséget. Már félúton voltam, amikor önkénytelenül odanyúltam a zsebemhez és legnagyobb rémületemre, nem volt ott az ezüstszelence. Biztosan, ahogy nagy lendülettel felugrottam a villamoskocsira, kiesett a zsebembôl. Mit volt mit tenni: azonnal visszafordultam. Jó idôt kellett várnom, míg végre döcögve jött a villamos. Közben állandóan fohászkodtam, imádkoztam: Jaj, mi lett az ezüstszelencével, vagyis a Legméltóságosabb Oltáriszentséggel? Talán kiesett, talán lehullott a villamossínre, talán össze is lapították az acélkerekek. Sokan álltak a megállóban. Hiába nyújtogattam a nyakam, nem láttam semmit az úttesten. Szaladok át a másik oldalra; a megálló járdájának szélénél, szinte odasimulva csillogott az ezüstszelence. Csodálkozva látom, hogy ki sem nyílt, s ahogy kinyitottam, a napsugárban fehéren, szinte sugárzott a Legméltóságosabb Oltáriszentség. Örömkönnyek között csókolgattam és a következô villamossal nagy boldogan mentem vissza. Szaladtam a kórház elé, mintha angyalok röpítettek volna. Barátom már türelmetlenül várt. Besiettünk a kórterembe, jó édesanyjának felcsillant a szeme, amikor elsuttogtam, hogy itt Jézus, jön, hogy vigasztaljon, bátorítson, felkészítsen a nagy útra. A kedves öreg édesanya könnyek között zokogta: -- Ez volt minden vágyam, tisztelendô atya. Tudtam, hogy eljön hozzám még utoljára Jézus, mert én minden elsô pénteket megtartottam... -- Mit gondoltok -- tettem fel a kérdést a Sasfiókáknak --, miként történhetett, hogy annyi ember közül senki sem vette észre és épségben került vissza hozzám a kis ezüstszelence? Többen is jelentkeztek: -- Biztosan egy angyal vigyázott rá; egy másik Sasi szerint a Szűzanya köntösével betakarta, a harmadik szerint Jézuska akarta így, hogy ne kerüljön avatatlan kezekbe, vagy lábak alá az Ô Drága, Szent Teste! ======================================================================== 15. Roráte Sasfiókákkal Csodálatos az egyházi év liturgiája! Milyen hangulatos az Advent, az új egyházi év kezdete! Nekem azért is emlékezetes, mert már kisgyermekként is jártam a hajnali misére a Rózsák terei templomba. Bár csak hétéves voltam, bizony nagyon szaporáztam lépteimet, hogy édesanyám kendôjébe bújva, idejében érkezzem. A sekrestye jó meleg volt, mindjárt oda is bújtam a kályhához, hogy a hidegtôl meggémberedett tagjaimat felmelegítsem. A meleg, piros posztóból készült, hosszú ministránsruha jólesô érzéssel töltött el. Életemnek további alakulásában döntô szerepe volt az adventi szentmiséknek: mint a roráték leghűségesebb ministránsát, kijuttattak Belgiumba. -- Igyekeztem Sasfiókáimmal is megszerettetni a hajnali szentmiséket, amelyek legszebb része volt a sok éneklô, meleg gyermekhang. Ahogy teltek-múltak az évek, mindig azon voltam, hogy minél több gyerek vegye körül az oltárt a hajnali miséken, de szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a reánk erôszakolt vallásellenes propaganda teljesen elszoktatta a gyerekeket a rorátéktól, de még a templomtól is. Amikor jött a rendszerváltozás, reménykedtem, hogy most már a gyerekek is megjelenhetnek templomainkban, de bizony csak elmaradtak. Szinte már fogalmuk sem volt a hajnali misék jelentôségérôl, hogy a legszebb készülôdés karácsonyra egy-egy hajnali szentmise. Fiatalabb papjaink sem lelkesedtek a hagyományos rorátékért. Már azt is kevesen tudják, hogy buzgó magyar ôseink megkapták azt a kiváltságot, hogy az egész adventi szent idôben minden nap -- vasár- és ünnepnap kivételével -- ugyanazt az adventi Mária votívmisét mutathatták be. Most már nehezen lehet visszahozni a régi adventi hajnali misék hangulatát, amelyeken nagyrészt csak öregek vesznek részt; gyerekek nélkül pedig nem annyira hangulatosak már a roráték. Régebben a Budai Ferencesek templomában minden reggel háromnegyed 5 órakor már misézett egy kedves ferences atya, aki valamelyik gyárban dolgozott. Aztán jöttek sorban az atyák; a mellékoltárokon mindenütt kigyulladtak a gyertyafények. Legelôször a szentendrei gimnáziumba induló tanárok miséztek, majd a többiek. Ám ott is jöttek változások és csak hat órára nyitották ki a templomot. Az adventi roráte miséknek sem volt meg a kellô látogatottsága. Gyerekeket, fiatalokat egyáltalán nem lehetett látni. Aztán az egyik évben az egyik roráte szentmisére betoppant kedves régi Sasfiókám gimnazista leánykája. -- Pax Cristi -- üdvözölt vidáman a régi Sasi köszöntéssel. -- Hogy került ide? -- kérdeztem, hiszen messzirôl, a Szabadság- hegyrôl kellett jönnie. -- Édesapa mesélt a régi hajnali misékrôl és mi Sasik vagyunk -- mondta büszkén. -- Majd többen is jövünk, de még meg kell szokni a koránkelést. És jöttek is, kedvesen, kipirult arccal a hideg hajnalban. És az egyik szép, téli havas reggelen a templom hátsó padja megtelt éneklô Sasikkal. Ahogy néztem, néztem ôket, szemem is elhomályosodott, egyre több és több vidám Sasi-fejet láttam, mintha az egész templom megtelt volna az én régi kétszáznegyven Sasfiókámmal. Milyen lendületet, lelkesedést adott nekem, hogy újra megkezdjem feleleveníteni a régi Sasi életet! Ebben nagy segítségemre volt egy kedves leányka, akit még Pestszentlôrincen ismertem meg, ahol édesanyjával minden nap szorgalmasan járt szentmisére. Csilla már felnôttként elolvasta Az Isten vándorát, és utána azt ajánlotta, hogy elevenítsük fel újra a Sasi hagyományt. Ô maga is szeretne árva gyermekeket nevelni. Képtelennek látszott ez az ötlete, de rám mégis nagy hatással volt. Szívós kitartással ragaszkodott tervéhez, segítségemet kérve. Ami olyan lehetetlennek látszott, az lassan megvalósult: az Aga utcai Gyermekvédelmi Intézettel együttműködve sikerült elhagyott gyermekeket kivenni az állami gondozásból és így létrehozni a Sasfiókák Otthona Alapítványt. Már a nyár folyamán, több nevelôszülôvel összefogva, húsz Sasfiókával tudtunk rendszeresen foglalkozni. A régi Sasi törvények szerint neveltük ôket. Ennek lényege az volt, hogy megismertessük, megszerettessük az Édes Jézust a Szűzanyán keresztül; napi szentmise, szentáldozás, közös rózsafüzér-imádság és a régi Sasi törvények betartása. Ez a következô: 1. A Sasfióka együtt él Krisztussal, egy Ôvele, a Legméltóságosabb Oltáriszentség révén (Napi szentmise, szentáldozás). 2. A Sasfióka mint Anyját tiszteli és szereti a Boldogságos Szűzanyát (Napi rózsafüzér-ima). 3. A Sasfióka hűséges gyermeke az Egyháznak és a római pápának! 4. A Sasfióka Isten után legjobban embertársait szereti! 5. A Sasfióka ellenkezés nélkül engedelmeskedik! 6. A Sasfióka szerény, egyszerű, alázatos! 7. A Sasfióka mindig kötelességtudó! 8. A Sasfióka mindig szívesen segít másokon! 9. A Sasfióka tiszta és lovagias! 10. A Sasfióka szeret sportolni és játszani! 11. A Sasfióka nem hagyja magára testvéreit! 12. A Sasfióka megtartja Krisztus Király törvényeit! Így ért az a kellemes meglepetés, hogy a gyerekek minden nap, rendszeresen ott vannak a szentmisén. És mintha csak a régi sasi idôk tértek volna vissza: az adventi roráte miséken is Sasfiókák vesznek körül. ======================================================================== 16. A ,,valódi'' Szent Miklós Több mint 1600 év homályából lép ki a mosolygós, derűs Szent Miklós püspök, akinek egész életét a jóság, a szeretet sugározta át. Bár üldözték, a börtönbôl is csak Nagy Konstantin császár dekrétuma a vallásszabadságról tette szabaddá, hogy azután még többet jótékonykodjon. Milyen csodálatos hatalom a szeretet, amely nem felejt, sôt mindig elevenebben sugározza be azokat, akik hôsiesen gyakorolták a krisztusi, nagylelkű, szolgáló szeretetet! Szent Miklós püspök adakozó szeretetével már a karácsony örömét sugározza felénk. Ezért volt Sasfiókáimnál olyan örömteljes Szent Miklós ünnepe. Püspöki díszbe öltözve vonult be, angyaloktól kísérve, nagy könyvet helyezett maga elé, a Sasfiókák pedig vidáman énekelték: ,,Elindult a mennyországból a kedves, drága Szent Mikulás, örömöt hoz, ajándékot és az ég áldását.'' Ilyen gondolatokkal foglalkoztam, amíg Esztergom felé száguldtunk a havas, síkos úton. Hiszen ma december hatodika van, Mindszenty József bíboros hercegprímás atyánk elköltözésének napja, amelyre minden hónapban emlékezünk imával, amióta ôt Mariazellbôl hazahozták. Vastag hólepel alatt hajlongtak a fák, a bokrok, a süvöltô szélben. Csak idejében, baj nélkül érjünk oda! -- imádkoztuk bizalommal a szentolvasót. Kora reggel volt, sejtelmesen szép havasi tájak, ünnepi díszben az egész természet. Szinte csodával volt határos, hogy baj nélkül és idejében odaértünk, ahol már a zarándokok sokasága imádkozva várt az Esztergomi Bazilika kriptájában, Mindszenty atyánk sírjánál. Szentbeszédemben Mindszenty bíboros atyánk édesanyjáról emlékeztem meg, akinek tegnapelôtt volt névnapja: Borbála asszonyról. Még senki a világon nem írt olyan könyvet édesanyáról, mint bíboros atyánk: ,,Édesanyám'', amelyben teljes dicsôségében mutatja be az édesanyai méltóságot. Hiszen ,,Isten után édesanyámnak köszönhetem, hogy pap lettem.'' Mi pedig Borbála asszonynak köszönhetjük, hogy ilyen papnak, hôsnek, szentnek nevelte fiát. A Boldogságos Szűz Mária -- az édesanyák legáldottabbja -- pedig mindnyájunk édesanyja; tulajdonképpen minden hivatást neki köszönhetünk. Most, az adventi idôben -- amely a várandós, áldott állapotban levô Istenanya ideje -- nekünk is nevelôdnünk kell a Szűzanya által, hogy kegyelmi vonatkozásban naggyá, szentekké lehessünk, mert csak ezzel tudjuk hazánkat, a magyarság jövôjét szolgálni. Hazafelé azon gondolkodtam, hogyan lepjem meg Szent Miklós ünnepén az én Sasfiókáimat. Egyet-mást már összegyűjtöttem -- a jó hívôk segítségével --, csak Mikulás-figurát nem tudtam nekik venni. Egyrészt mert pénzem sem volt rá, másrészt mert ,,valódi'' Szent Miklós nem kapható nálunk, csak giccses télapó. Ám alig hogy visszaérkeztem a Kútvölgyi Kápolnába, igazi meglepetés ért: egy kedves, drága jótevônk nagy dobozt cipelt a sekrestyébe. -- A Sasfiókáknak hoztam -- mondta egyszerűen. A dobozból egy sereg Szent Miklós rajzott elô, teljes püspöki ornátusban: püspöksüveg, pásztorbot, mosolygós, szakállas, kedves... Mindegyiken egy kis vers, Szent Miklós üzenete: ,,Amit jó kedvvel, imádsággal csinálunk, bármily munka nem nehéz, A jó kedvű víg munkához, légy te Sasi mindig kész.'' Mennyi leleményesség, mennyi művészi munka és kedvesség -- mire képes a szeretet! Jaj, hogy fognak örülni az én Sasfiókáim, milyen szép lesz a ma esti ünnepség, amikor bevonul Szent Miklós püspök és egy angyal hozza a sok-sok kedves Szent Miklós püspököt! Hogy fog csengeni az ének a vidám ajkakról: Isten hozott Szent Miklós, vártunk téged szeretettel, áldásodat kérjük most! Havazott, nagy pelyhekben hullott a hó; ilyen kedves Szent Miklós ünnepünk már régen nem volt. A Sasfiókák zsivajgó hada elcsendesedett, amikor az ezüstcsengô csilingelése behallatszott az ablakon. Szinte moccanás nélkül, szívszorongva várták Szent Miklós püspököt, aki áldást osztva, pásztorbotjával nagyokat koppantva jött végig a nagy szobán, karosszékébe helyezkedve megsimogatta hófehér szakállát, majd intett egy angyalkának, aki a nagy dobozt az asztalra helyezte. A másik angyalka nagy, piros bársonyfedelű könyvet adott át neki. -- A mennyország áldását hoztam nektek! Ám hadd lássam, mit jegyeztek fel az angyalkák. -- Belelapozott a nagy könyvbe, szinte felderült az arca, amikor mosolyogva szólt: -- Úgy látom, ti igazi Sasfiókák vagytok! A gyerekek kórusban feleltek, egymást túlkiabálva: -- Igen, igen! -- Itt be van jegyezve, hogy miért vagytok ti igazán Sasfiókák! Mit gondoltok? Innen is, onnan is felhangzott: -- Mert minden nap megyünk szentmisére, imádkozzuk minden nap a rózsafüzért! -- Lám -- jegyezte meg Szent Miklós -- ezt látják onnan fentrôl az angyalok és ezért ôk nagyon boldogok. Ti is boldogok vagytok? -- Igen, igen... -- kiáltották kórusban. Az angyalka a nagy fehér asztalon kirakta a doboz tartalmát; sok-sok Szent Miklós püspök, süveggel, pásztorbottal, piros szaloncukrok között. Mézeskalács mikulások is felsorakoztak, sárga mandarinokkal, narancsokkal vegyítve, pirosan mosolygó almák és hívogatóan kínálgatták magukat. Szent Miklósnak még sokfelé kellett mennie, így az ajándékok kiosztását rábízta a családfôre. A Sasi induló lelkes éneklése után vonult el Szent Miklós püspök, áldást osztva tovább, tovább... ======================================================================== 17. Karácsonyi aranyszívek Sasi otthon tetejére lassan hull a hó, Sasi szívek fehérebbek, mint a hulló hó, Szent karácsony este a kis Sasikák, Szívrepesve várják már a Kicsi Jézuskát. Csengô hangon szól a harang, Bim bam, bim bam bim, Csendes éjben halkan hangzik: bim bam bim bam bim. Csillognak, ragyognak a szent fán, a gyertyák a karácsonyfán. Most boldog a Sasi nagy család, Most örül sok vadvirág, Sasik szíve most már mennyország, A Kis Jézust várni nagy boldogság. A karácsony az ajándékozás ünnepe. Nem kis gondot okoz a szülôknek is, hogy mivel lepjék meg gyermekeiket. Azelôtt elterjedt szokás volt, hogy a gyerekek levelet írtak a Jézuskának. A Sasfiókák leveleikben az idén nemcsak játékot kértek. Bizony, az én kevés hajam is az égnek állt, amikor kiböngésztem, hogy mit szeretnének: a Jézuska arany szívét kérik. Megmagyaráztam nekik, hogy ôk, akik minden nap elmentek a rorátéra, és áldoznak is, mindennap befogadják Jézuskát a szívükbe. Ô szeretetével úgy bearanyoz, hogy mindannyiuknak csillogó arany szíve lesz karácsonyra. -- Tán még soha nem várták ennyire felkészült szívvel a Kis Jézuskát a Sasik. A szentmise áhítatos csendben folyt le, hiszen csendes volt az a Szent Éj is, amikor a Kis Jézus elôször érkezett a világra. Nemde milyen csodálatos az is, hogy a fehér ostya, mint egy gyolcspólya takarja el elôlünk az Isteni Kisdedet! ,,Bár nem látom gyermekarcod szent vonásait, Hiszem mégis rendületlen, hogy már Te vagy itt.'' -- Tán még soha nem tudtam ezt a mélyértelmű kis éneket könnyek nélkül elénekelni. De ezek a hála, az öröm, a boldogság csillogó gyöngyszemei voltak. Az, hogy átéltük ezeknek a perceknek a mélységes varázsát; bárcsak tudnák az én Sasfiókáim azt valóban átélni és maradandó élményként megôrizni. Szentáldozáskor, mint karácsonyi angyalkák jöttek szinte lábujjhegyen sorban, hogy a nevelôkkel együtt szívükre öleljék az Isteni Kisdedet. A hálaadásban megköszöntem a Kis Jézusnak, hogy betért szívünk hajlékába és mi magunkat a Szűzanya által teljesen neki adjuk: rendelkezzen velünk, mert övé vagyunk, mint ahogy Ô most a miénk lett. Lassan, tipegve, mint a csendes éjszakában leereszkedô angyalok, érkeztek a Sasfiókák a nagy nappali szobába, amit gyönyörűen feldíszítettünk karácsonyfa ágacskákkal. A betlehemi pásztorjátékban mindegyik Sasinak volt szerepe. A karácsonyfa alatt állt egy nagy jászolka, szalmával bélelve, egy kisded nagyságú Jézuskával, aki kitárt karokkal mosolygott felénk. Néztem a csillogószemű Sasfiókákat, fiúcskák, leánykák szépen felöltözve, szinte mint az angyalok, szemükben a tiszta lélek mosolya. Körbetérdelték a karácsonyfát, hangosan imádkozva a szülôkért, nevelôszülôkért, rólam is megemlékezve, különösen belga jótevôinkért, akik sok szép ajándékkal lepték meg a Sasfiókákat, 1400 km hosszú havas úton hozták ide, az Otthonba. Azután gondoltunk mindazokra, akiket szeretnénk itt látni, de nem lehetnek itt, azonban éreztük, hogy minden távolságot áthidal a szeretet. -- Sasik -- kérdeztem --, tudjátok-e, hogy kiknek adták tudtul az angyalok a Kis Jézus születését azon az elsô karácsony éjszakán? Csengô hangon kiáltották: -- A virrasztó pásztoroknak! -- Most én helyettesítem ezt az angyalt, hogy tudtotokra adjam: Valóban megszületett a szívecskétekben az Isteni Kisded! -- Hálatelt szívvel mondtunk mindenért köszönetet. Az ajándékok kiosztására került sor. Ez már a jó szülôk feladata volt. Én szinte belerogytam egy karosszékbe; a gyerekek örömteljes kacaja, csodálkozásuk egy-egy felkiáltása szinte távolból érkezett hozzám, mert lélekben a nagy karácsony örömét láttam, a Fehér Karácsonyt a Mennyországban, ahol az örökzöld karácsonyfaágacskák ezernyi és ezernyi szívecskékkel csilingeltek az Isteni Kisded jászolkája felett. A Szűzanya, az Örök Karácsony Asszonya, kiemeli és felmutatja az Isteni Kisdedet, aki kitárja karjait, mint a misézô pap az oltárnál. Ebben a csodálatos úrfelmutatásban mintha megjelenne a Mennyei Atya mosolya, áldást osztó kezével és mindent besugároz a Szentlélek aranyos, fénylô seregével. És lám, annyi ismerôst fedezek fel: drága édesanyám mosolygós, tündöklô szépsége, a drága nagymama boldog öröme, Édesapám, Imi, Laci, a kedves Kanonok úr és nôvére, a kollégium kisasszonya és a hűséges öreg szolgáló, Mária. De milyen tündöklô, fiatalos ragyogásban, a jó trappisták, a nôvérek, a jótevôk ezrei -- mennyi boldogság árad fényességükbôl! Egy kisgyermek mászik felém, keze tele játékkal, kapaszkodik fel, a karosszékre, de nôvérkéje megelôzi egy nagy szívvel: -- Ezt a Jézuska küldte Neked, nem hallod? Atya! -- De most már kezdek magamhoz térni, de nem az égi, hanem a földi mennyországban vagyok... ======================================================================== 18. Editke és a Sasfiókák Pécsett A Kútvölgyi Engesztelô Kápolnánkban minden délelôtt, szentmise elôtt imádkozzuk a szent rózsafüzért ifjúságunkért. Hideg téli nap volt, még mindent vastagon fedett a hólepel, de a nap besütött kis kápolnánk színes ablakain, amely a rózsafüzér tizenöt misztériumát ábrázolja. Egyszer csak óvatosan kinyílt az ajtó. Nem akartam hinni a szememnek: mint egy kis zarándok sereg, libasorban sok kisgyerek tódult be. Kíváncsian nézelôdtek, jólesô érzéssel, hiszen áradt feléjük a meleg, de leginkább az Oltáriszentség csillogó sugárzása. Editke érkezett meg Pécsrôl, aki minden évben meg szokott látogatni, mindig több és több gyerekkel. Ahogyan az elsô padokban elhelyezkedtek, azonnal belekapcsolódtak a rózsafüzér imádságba; az üde gyermekhangok csak úgy csilingelték az Üdvözlégy Máriákat. Elôttem megelevenedett elsô találkozásunk Editkével, jó pár évvel ezelôtt, még a régi fakápolnában. Fiatal, húsz év körüli leányka volt. Természetesen, egyszerűen adta elô nagy tervét: -- Olvastam az Isten Vándorát, és azonnal elhatároztam, hogy követem atyát. Magamhoz veszek elhagyott, gondozásra szoruló gyermekeket, akiket úgy akarok nevelni, mint atya a Sasfiókáit. Nagyon mostoha gyermekkorom volt, nem kaptam szülôi szeretetet, sôt, gondatlan nevelés következtében csípôficammal szenvedek, fűzôt is kell viselnem, egész testem gépben van. Akaratlanul is megkérdeztem: -- Akkor hogy tudsz ilyen áldozatos munkát vállalni? -- Nekem erôt ad a Szentségi Jézus, ahogy atya könyvében írja: vele minden lehetséges, csodálatos az Isteni Gondviselés, a Szűzanya mindenben segít. Ezt mind olyan meggyôzôdéssel mondta, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy tervét meg tudja valósítani. Mély benyomást gyakorolt rám ez a mozgássérült, de hôsies ideállal telített fiatal leány, meg is ígértem, hogy amivel csak lehet, támogatom. Rövidesen meg is látogattam Pécsett, ahol bizony elég szegényes lakásában már volt vagy három kis cigánygyerek. Aztán -- nem is tudom hogyan -- az Isteni Gondviselés csodájának könyvelem el, hogy egyre nôtt a kis család, sikerült nagyobb házat szerezniük. Minden évben meglátogatott gyermekeivel, akiknek létszáma egyre nôtt. Majd egészen közel Pécshez egy nagy telket tudott szerezni, amelyen egy új otthont létesített, ahol akár tizenkét gyermeket is tudna gondozni. Jelezte is nekem, hogy feljön a gyermekekkel, de nem is mertem rá gondolni, hogy ebben a hosszúra nyúló télben látogatnak el, hiszen Pécs messze van. Vonattal és autóbusszal merész vállalkozás ennyi gyerekkel utazni, hiszen kora hajnalban kellett kelniük, hogy tíz órára ideérjenek. A szentmisében nagyon jó volt hallani az üde gyermekhangok kedves csengését. Legtöbben szentáldozáshoz is járultak. A hálaadásban meg is köszöntem az Édes Jézusnak, aki kéri, hogy: ,,Engedjétek hozzám a kisdedeket. Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyországba.'' Szentmise után megkérdeztem Editkét, hogyan tudja ellátni ezt a sok gyereket? -- Hát, ahogyan atya látta el a sok Sasfiókáját! Mindenben segítenek, egymást szeretik, összeköti ôket a szentségi Jézus és a napi rózsafüzér. Természetesen gondok is vannak, de nem is annyira a gyermekekkel, mint inkább a Gyámhatósággal. Nagyon fáj, amikor elvisznek tôlünk valakit -- szeme szinte könnybe lábadt --, majd meghasadt a szívem, amikor egy drága kis fiúcskát, Lacikát elvitték tôlem. Úgy szerettem a kedves, mosolygós, kacagó kisfiút... Egy kis hallgatás után Editke újra vidámabb dolgokról mesélt: -- Van ám egy kis farmunk is: csirkék, kacsák, nyulak, kecske. Szép az otthonunk, a hely is, ahol lakunk, kedvükre hancúrozhatnak ott a gyerekek. Egy gyógypedagógus jár hozzánk, mert sok a fogyatékos gyerek. De szeretettel, türelemmel csodálatos eredményeket lehet elérni. Atya még küldhetne nekem két-három gyereket, lehet cigány vagy néger is, akár beteg is, mindenünk megvan, csodálatos a Gondviselés! Biztosítottam Editkét, hogy imáim, áldásom mindig velük lesz és nekem is nagy vigasz, hogy ott, Pécsett is vannak gyerekek, akik a Sasfiókák lelkiségével készülnek fel az élet küzdelmeire és megköszönöm az Isteni Gondviselésnek, hogy Editkét hozzám vezérelte. ======================================================================== 19. Az elsô és az utolsó Pietŕ Amikor 1943. március 29-én Flandria fôvárosában, Brugge-ben bemutattam az elsô szentmisémet, az öreg székesegyház megtelt flamand jótevôimmel, ismerôsökkel, sôt magyar küldöttség is jött Brüsszelbôl, a nagykövettel. Örömömbe nem kis fájdalom is vegyült, hogy sem az én drága özvegy édesanyám, sem Imi testvérem és senki a rokonságból nem lehetett jelen. Talán pont azért jöttek össze ilyen szép számmal a kedves belga hívek, hogy kárpótolják szeretteim távollétét. A gyönyörű, felemelô szentmise után -- nagy megindulásomra -- a magyar Himnuszt is elénekelték. Ezt a kedves figyelmességet meg kellett könnyeznem. Sok ajándékot kaptam, de talán legjobban örültem a Fájdalmas Szűzanya szobrának, amely Michelangelo Pietŕjának másolata volt. A bánatos Szűzanya édesanyámra emlékeztetett, aki most otthon bizonyára könnyezve imádkozik, de lélekben jelen van. Ezen a kedves, szép Pietŕn keresztül szerettem meg igazán a Fájdalmas Szűzanyát, aki végigkísérte egész papi szolgálatom minden mozzanatát. Magyarországra hazatérve édesanyám nagy szeretettel várt máriaremetei kis otthonában; imádkozva, könnyezve kérte papi áldásomat. Húsvét elôtt voltunk, a Fájdalmas Szűzanyára gondoltam, aki sokat könnyezett, sírt Szent Fia szenvedése láttán, mígnem Húsvét hajnalán ott állt elôtte, mosolyogva, kedvesen Drága Szent Fia. A Máriaremetei Kegytemplomot a szervita atyák gondozták. Ezt a rendet a Boldogságos Szűzanya azért hívta életre, hogy hét fájdalmának a tiszteletét terjesszék. Ott, a kegytemplomban mutattam be húsvétkor Magyarországon elsô szentmisémet, ahol minden a Fájdalmas Szűzanyára emlékeztetett. Amikor a püspök atya Vácra rendelt, hogy ott templomot építsek, az elsô ajándék egy kedves malomtulajdonosnôtôl egy szép Pietŕ volt. Szépen illett kis templomunk oltárára. Megnyugtató volt számomra ennek a Pietŕ szobornak a közelsége. Amikor templomunk elkészült, Kemény László festôművész barátommal festettem egy gyönyörű oltárképet a Fájdalmas Szűzanyáról. A legelsô ajándékot pestszentlôrinci kápolnánk részére, a fából faragott Pietŕt nevelt leányom, Mária Zsuzsa készítette. Látta, hogy mennyi örömöt szerzett nekem a Pietŕ, ezért elkészítette domborműves változatát is, bronzból. Amikor a szervita rendet feloszlatták, a szép, kôbôl faragott Fájdalmas Szűzanyát nekem ajándékozták, amely kis remetei otthonunk kertjének dísze lett. Kútvölgyi Kápolnánk mögött is a Fájdalmak Anyja áll, amely szintén Máriaremetérôl származik. Amikor Szalkszentmártonban építettünk egy új templomot -- amelyet Kemény László festôművész barátom gyönyörű freskókkal díszített -- oltárképnek megfestettem a Fájdalmas Szüzet. Két régi fogadalmam volt: Az egyik, hogy ha Isten kegyelmébôl pap lehetek, a Lourdes-i Szűzanyát megajándékozom egy márvány Pietŕval, hálából a Szűzanyának minden segítségéért, hiszen börtönéveim fájó magányában is a Fájdalmas Szűzanya képe kísért. Amikor a Lourdes-i püspök felszentelte -- a Lourdes-i sziklabarlanggal átellenben, a Havre túlsó partján -- ezt a Pietŕt, akkor sajnos nem lehettem ott, csak a szobrászművésznô és egy kis belga csoport képviselt engem. Meglepetésemre rövidesen egy nagy fa láda érkezett Párizsból, amelybôl a Lourdes-i Pietŕ kicsinyített mása, a Magyar Pietŕ márványból kifaragott gyönyörű szobra került elô. Nagy örömmel vittük fel a Kútvölgyi Kápolnába. Boldog vagyok, hogy minden alkalommal a Fájdalmas Szűzanya közelében imádkozhatok és mutathatom be a szentmise áldozatot. A második fogadalmam, hogy Poperinge-ben, abban a kis flamand városkában, amelynek ôsrégi templomában annyit imádkoztam -- hiszen ott jártam gimnáziumba, onnan vonultam be a szemináriumba --, hálám kifejezéseképpen fából faragtattam egy gyönyörű, életnagyságú Pietŕt. Most, hogy pappá szentelésem 53. évfordulójára emlékeztünk a Kútvölgyi Kápolnában, kicsit fájt, hogy egyetlen gyermek nem vett részt a jubileumomon. Így egy kicsit magányos volt ez az ünneplés, hiszen gyermekek nélkül nem is tudok ünnepelni. Ahogy elkezdtem a szentmisét, a márvány Pietŕ szoborra esett a tekintetem. Most valami zajt hallottam a kápolna hátsó bejáratánál és szívem megdobbant. Óvatosan két kis Sasfióka dugta be a fejét, majd utána sorban, szinte lábujjhegyen jöttek az én Sasfiókáim. Milyen nagy volt az örömöm és meglepetésem! Rögtön vidám lett minden körülöttem; a Sasik mosolygós csoportja a régi Sasfiókákra emlékeztetett. Íme, a Pietŕ megörvendeztetett: arra gondoltam, hogy Mennyei Édesanyánk gondoskodott arról, hogy ôszhajú papja 53. évi jubileumának a Sasfiókák legyenek a napsugarai, minden magányt, nehéz küzdelmeket feledve tudjon újra szinte gyermekké lenni és a kedves, éneklô, mosolygó Sasik között szinte újjáéledni. Nem is tudom, honnan jött, talán a Szűzanya sugallta, hogy Ôket most nagyon meg kell jutalmaznom, valami maradandó, kedves emlékkel. Mit adnák nekik mást, mint ami nekem olyan kedves és drága: azt a Michelangelo Pietŕt, amely elsô misémet megörvendeztette, s amit 53 éven keresztül, annyi viszontagság, meghurcoltatás, házkutatás ellenére meg tudtam ôrizni. Ez a Pietŕ lesz kis házikápolnájuk dísze és oltalma. Úgy adtam ezt nekik, mint ahogyan az Úr Jézus adta az ô Fájdalmas Anyját nekünk. ======================================================================== 20. A nagy találkozás Amikor II. János Pál pápa 1988 pünkösdjén meghirdette a Mária-évet, elhatároztam, hogy ezen jubileumi esztendôben megpróbálok elzarándokolni Mariazellbe. Tartoztam ugyanis egy zarándokúttal a Mariazelli Madonnának, mivel ötvenöt évvel ezelôtt az ô oltalma alá ajánlottam magamat, belgiumi kiutazásom elôtt. Egy kedves ismerôsöm, aki külföldi túristautakat vezet, jelezte, hogy zarándokcsoport indul Mariazellbe, autóbusszal, s még volna hely számomra. -- Mikor indulnának? -- kérdeztem. -- Október 5-én. -- válaszolta. Meglepôdtem, hiszen ez a nap a születésem napja. Ha akkor eljuthatnék Mariazellbe! Eszembe jutott a kedves verses legenda a szegény asszonyról, aki búcsúra megy Mariazellbe. A sűrű erdôben megtámadják a durva rablók. -- Hová mész? -- kérdezik. -- Mariazellbe a Szűzanyához. -- Milyen ajándékot viszel magaddal? -- A tiszta szívemet -- feleli a szegény asszony. A rablók megmotozzák. Nem találnak nála semmit sem. Kitépik a szívét, gúnyosan mondják: -- Hát vidd a szívedet a Mariazelli Madonnának! S csodák-csodája, a szegény asszony megindul, s viszi szívét Mariazellbe. Megkondul az összes harang, megy az oltár elé biztos léptekkel, s ott összerogy. ,,S a Szűzanyának csodás szobra az oltárról lelép, s kezébe veszi halk fohász közt a jó asszony szívét. --'' Az élet küzdelmei közepett, rengeteg gyötrelem, szenvedés után most én is elhoztam szívemet Neked, Szűzanyám! Fogadd el s ajánljad Szent Fiadnak! Eszközölj nekem -- mint annak a szegény búcsús asszonynak -- egy új szívet, amely ezentúl csak Értetek dobog: Jézus és Mária! A bazilika csodálatos: Nagy Lajos királyunk építtette, hálából a törökök feletti diadaláért. Mennyi magyar vonatkozású emlék bizonyítja, hogy mi magyarok Mária népe vagyunk! Ezt az egész világ tudja és elismeri. Ez a Mariazell-i nagy, csodás bazilika, a Czenstochowai nagy zarándokhely -- magyar pálosok alapítása --, a Lourdes-i keresztút X. állomása, a grottával szemben a gyönyörű carrarai márványból faragott magyar Pietŕ, Fatimában a keresztút és a Szt. István kápolna, Rómában pedig a Szent Péter bazilika alatt, egész közel Péter apostol sírjához Magyarok Nagyasszonyának kápolnája. A bazilikában végigjártam a keresztutat. A XII. állomásnál, ahol Krisztus a kereszten meghal, megdobbant a szívem. Ott áll Szent László király kápolnája. A sok virág, nemzeti színű szalag, zászló jelzi a nagy hitvalló, Mindszenty József hercegprímás, vértanú bíboros sírját. A vörös márvány lapon, arany betűkkel belevésve olvasható Vixit et vivat Pannoniae sacrae. Meghatottság könnyeivel csókoltam meg a sírlapot és helyeztem el magyar vadvirágokból font, nemzetiszínű koszorúmat, árvalányhajjal, maroknyi magyar földdel, majd mécsest gyújtottam, amelynek lángocskáját ottlétem alatt éjjel-nappal tápláltam, hogy égjen és lobogjon a mi hálánk és köszönetünk a legnagyobb magyar pap sírjánál. Milyen bölcsen rendelkezett a mi nagy bíborosunk, hogy ideiglenesen, míg majd haza nem kerülhet, ide temettette magát, hiszen ez itt egy darab magyar föld. Még haló porában is hívja az ô magyarjait a világ minden tájékáról, hogy imádkozzanak és engeszteljenek a Szűzanyánál. -- Háromszor misézhettem a bazilikában, egyszer Mindszenty bíborosunk kriptája felett a Szent László-oltárnál. Ki gondolta volna, hogy három év múlva Mindszenty József bíboros hercegprímás atyánkat Mariazellbôl hazahozzák Esztergomba? Ennek emlékére állítottuk fel a Kútvölgyi Kápolna mögötti kerengôben Mindszenty József bíboros hercegprímás atyánk tiszteletére a carrarai fehér márványból faragott keresztutat. 1991. május 3-án, és azóta minden hó 6-án, az ô elhalálozásának napján az esztergomi bazilika kriptájában, sírjánál mutatok be szentmise áldozatot mielôbbi boldoggá avatásáért. Mindig többen és többen jönnek össze, vértanú bíborosunkat tisztelô, szeretô magyarok a világ minden tájékáról. ======================================================================== 21. Római zarándoklat Jó ötven évvel ezelôtt, amikor elsô éves szeminarista voltam Brugge- ben, meglátogatott minket a trappisták generálisa Rómából. Közelebbrôl is megismerkedtem vele, s nagyon megszeretett. Meghívott, hogy a jövô nyarat töltsem Rómában, kolostoruk vendégeként. -- Persze ebbôl a római vakációból nem lett semmi, mert kitört a második világháború. Ám mindig élt bennem a vágy, Rómába egyszer eljutni. A negyvenöt éves papi jubileumom alkalmával, szinte ajándékként kaptam a lehetôséget, hogy Belgium után Rómába is eljussak: kedves belga ismerôsünk megígérte, hogy elvisz az örök városba, Szt. Péter és Pál ünnepére. Június 27-én, amikor az esti Úrangyalára szóltak Róma harangjai, befutottunk az örök Városba. Minden olyan álomszerű, csodálatos volt. Nem messze a Vatikántól -- egy kedves, palota-szerű épületben -- vártak bennünket nagy szeretettel vendéglátóink, néhány flamand származású idegenvezetô. A hosszú, fárasztó út után jólesett felfrissülni a terített asztalnál. Ajánlották, hogy máris lepihenhetek, de mert házuk kis kápolnájában szentségimádás volt, azon részt vettem. 28-án reggel elkísértek a Szt. Péter bazilikába. Lenyűgözô élmény volt számomra hatalmas méreteivel: a magas nagy kupola, márvány falak és oszlopok, csodálatos szobrok és mozaikképek. Gyönyörű az altemplom, a kripták, s a Magyarok Nagyasszonyának kápolnája, közel XII. Pius pápa sírjához. Megilletôdve csókoltam meg Szt. Péter bronzszobrának lábát, amelyet épp akkor kezdtek öltöztetni a másnapi ünnepre. Szt. Péter apostol sírjánál misézhettem, ami nagy kiváltság. Nagy örömömre és szerencsémre jelen lehettem ennek a napnak a nagy eseményénél, a nyilvános bíborosi konzisztóriumon. Huszonnégy új bíborost kreált a pápa, közöttük az esztergomi érseket, dr. Paskai Lászlót is. A hosszú szertartás után szűnni nem akaró éljenzéssel köszöntöttük ôszentségét, II. János Pál pápát és az új bíborosokat. Innen a Szt. Péter téren lévô Szent Kongregáció épületébe mentünk, ahol Kada érsek úrral, a kongregáció titkárával találkoztunk. Délután a Santa Maria Maggiore-templomba zarándokoltam el. Mária-év lévén sok zarándokkal együtt róttam le ott tiszteletemet az ôsrégi kegykép elôtt, s a kis Jézus jászolánál. A Lateráni bazilika is lenyűgözô hatást gyakorolt rám. Itt található a Szent Lépcsô, amelyet a hagyomány szerint Poncius Pilátus palotájából hoztak ide. Ezen haladt Jézus; a 28 lépcsôfokon csak térden állva szabad felmenni. Az üveg alatt látható vércseppeket egyenként csókoltam meg. Megcsodáltam az Angyalvár Szt. Mihály arkangyalát, a sok festôien szép római kegyhelyet és a hatalmas cirkuszt, a Colosseumot. Ezzel be is fejezôdött ez a verôfényes római nap. Szt. Péter és Pál apostolok ünnepét megint a bazilika látogatásával kezdtem, amely már ünnepi díszben várta a zarándokok ezreit. Majd a Via Appia ,,Quo Vadis'' kápolnájában idôztem hosszabban, utána a Szt. Sebestyén-templomnál leereszkedtünk a katakombákba. Ott Néri Szt. Fülöp oltáránál, a szent vértanúk sírja felett mutattam be a szentmisét. A délelôtti zarándokút befejezô állomása a Szt. Pál bazilika volt, ahol sokáig elgyönyörködtem. Vendéglátóim nagy örömömre szereztek egy engedélyt, hogy a pápai nagymisén, amelyet a Szentatya az új bíborosokkal együtt mutat be a Szt. Péter téren, mint áldoztató részt vehetek, így közvetlen a pápai oltár mellett állhatok. Felejthetetlen élmény volt ez az ünnepélyes pápai nagymise. Százezres tömeg töltötte meg a Szent Péter teret. Felemelô látvány volt onnan a magasból a zarándokok ezrei, akik a világ minden részébôl jöttek erre a nagy ünnepre. Körülbelül három órán át tartott az ünnepség, a szentmise, az új bíborosok beiktatása, s a Szentatya lelkes beszéde, amelyben többször elismételte: ,,O felix Roma -- Te boldog Róma, amelynek földjét a két apostolfejedelem vére szentelte meg.'' A szent Város vértanúk sírjára épült és azért örök... A szentmise után sikerült bejutnom a fényárban úszó Szent Péter bazilikába, ahol a Szentatya a sekrestyében üdvözölte az új bíborosokat. Utána én is köszöntöttem Paskai bíboros urat. Azt hiszem, én voltam az elsô magyar pap, aki ott letérdelve a Szent Péter bazilikában, bíborosi áldását kértem. Még egyszer végigjártam a nagy bazilikát, Michelangelo Pietŕjánál hosszabban idôzve köszöntem el az örök Várostól. ======================================================================== 22. Zarándoklat Medjugorjéba A szomszédos Jugoszlávia egy kis falujáról már az egész világon beszélnek, hiszen a boldogságos Szűz Mária 1981. június 24-én jelent meg itt elôször és azóta naponta megjelenik hat, egyszerű falusi gyermeknek. Több könyvet olvastam a jelenésekrôl, magyarul és flamandul is, sok beszédemben is hivatkoztam ezekre a csodálatos eseményekre, hogy a Szűzanya bűnbánatra, megtérésre, imádságra, böjtölésre, szentségek vételére buzdít. Bár engem is nagyon érdekeltek a medjugorjei jelenések, nem is gondoltam, hogy én is elzarándokoljak. Végül egy kedves meghívásnak eleget téve elszántam magam az útra. Kiutazásom körül minden olyan simán zajlott, hogy éreztem: a Szűzanya egyengeti a zarándokutamat. 1986 augusztusában négyen indultunk útnak. Hogy igazán zarándoklat legyen, szinte az egész utat végigimádkoztuk. A vidék egyre kietlenebb lett, sziklás, elszórtan kis falukkal. Este fél 7 óra körül, egészen váratlanul felbukkant Medjugorje nagy, fehér-kék templomtornya. Pontosan a jelenés idejére érkeztünk. A plébániát hangosan imádkozó tömeg vette körül. Egyszerre nagy csend lett, minden tekintet egy ablakra szegezôdött, a Jelenési szobára. Ez volt a Szűzanya látogatásának ideje; éreztem, tudtam milyen közel van a hozzánk Szűzanya. Utána szentmise volt, amelyen én is koncelebrálhattam, kb. harminc paptársammal együtt. Mindez szinte álomszerű volt. A templom zsúfolásig megtelt és a téren is nagy sokaság gyülekezett. Meghatott a hívek mély áhítata, ahogyan imádkoztak, énekeltek, lelkesen a rekkenô hôségben, állva, térdelve a hosszú szertartás alatt. Felemelô volt az a tudat, hogy Máriát dicsérni mindenfelôl sokezer zarándok sereglett össze. A szentmise végén Marija, a fiatal látnok egy kis elmélkedést mondott. Mindenki nagy áhítattal hallgatta. A templom elôtt találkoztam útitársaimmal, akik már nyugtalankodtak, hogy hol fogunk szállást találni. Amíg mi ott tanakodtunk, odalépett hozzám egy magyar fiatalember. -- Szállást keresnek? Hányan vannak? -- Négyen -- feleltem csodálkozva. -- Várjanak -- mondta -- máris megoldjuk. Amíg ott várakoztunk, egy ferences atya ment fel a plébánia lépcsôjén. Gyorsan utánaeredtem, németül kérleltem, hogy egy pillanatra engedjen be a Jelenési szobába. Kivett egy kulcs-csomót, kinyitotta a folyosón az elsô szoba ajtaját, felgyújtotta a villanyt, elôre tessékelt. Meghatódva néztem körül az egyszerűen bútorozott lakószobában; a Szűzanya minden este idelátogat! A Mennyország Királynéja alig két órája, hogy itt járt. Letérdeltem, hálatelt szívvel rebegtem el egy Ave Máriát. -- Holnap este legyen itt hat órára -- mondta a ferences atya. A templom elé visszatérve, máris jött a magyar barátunk egy öreg paraszt bácsival, aki elkalauzolt a falun kívül levô házába, ahol kényelmes szállást kaptunk. Egy fiatal magyar pap lett a szobatársam, aki már egy hete ott tartózkodott. Vasárnapra virradtunk, alig pirkadt, elindultam gyalog. Három rózsafüzért imádkoztam el, amíg a templomba értem. Egy kedvesnôvér akkor tárta ki a templom kapuját; boldogan siettem be, én voltam az elsô ezen a reggelen. A szentélyben hosszan imádkoztam. Jobbra nyílt a Jelenés kápolnája, ahol hosszú ideig a jelenések történtek. Egyszerű fôoltár állt ott középen, Mária-szobor a sarokban, két festmény a Szűzanya jelenésérôl, feszület a falon. A kedvesnôvér az oltárnál szorgoskodott, megkértem, hogy misézhessek ott, az oltáron. Ingatta a fejét, hogy nem lehet, minden idôpont foglalt. Kérleltem a kedvesnôvért: még korán van, idejében befejezem a szentmisét. Magyarországról jöttem, engedje meg a szentmisét. Végül a kedvesnôvér megszánt, szépen felöltöztetett, én pedig boldogan mutattam be a szentmisét a Jelenések kápolnájában, hálából a dicsô Szentháromságnak, hogy elzarándokolhattam ide, ahol olyan közel van a mennyország, a Szűzanya révén. A kápolna már egészen megtelt hívekkel, amikor áldásomat adtam. Feltűnt egy kedves öreg bácsi, aki könnyezve térdelt le, majd odasietett hozzám: -- Stefán? kérdezte flamandul, kezemet szorongatva. -- Igen -- válaszoltam. -- Brugge-bôl ismerlek. Csakhogy a Szűzanya összehozott itt bennünket, hogy még egyszer találkozhattam veled! -- Elmondta, hogy többen vannak itt Belgiumból. Megállapodtunk, hogy dél felé találkozunk a templom elôtt. Nagy volt az örömöm, amikor a flamand zarándokokkal üdvözöltük egymást! Sok kérdéssel ostromoltak, kattogtak a fényképezôgépek, csodálkoztam, hogy még ilyen sokan emlékeznek rám. Egy kedves egyetemi tanár -- Brugge-bôl és egy fiatal paptanár ajánlkoztak, hogy mindenhova elkalauzolnak. A tanár már hatszor járt itt, most is két hétre jött. A két magyar zarándok társnôm is csatlakozott hozzám. Elôször a Jelenések hegyére mentünk, amely egy köves, kietlen dombtetôn fekszik. Utoljára öt nappal ezelôtt, éjjel 11 órakor jelent meg a Szűzanya (a születésnapján -- magyarázták többen, mert ô augusztus 5-én született). Majd az összes látnok családjához elkalauzolt bennünket. De csak Marija és Ivánka volt otthon. Mély benyomást gyakorolt rám Marija és Ivánka szerény, barátságos viselkedése és az egyszerű szülôk vendégszeretete. A tanárt jól ismerték, ô horvátul is tudott. Mint magyar papot, kedvesen fogadtak. Kifejeztem tiszteletemet és hogy imádkozom értük és az ô imájukat is kértem Magyarországért és Flandriáért. Három órára értünk a Kereszthegyhez. Éles, meredek kövek között másztunk felfelé. A keresztút kezdetén felajánlottam, hogy viszem -- mint Ábrahám Izsákot --, áldozatomat, az egész magyarság keservét, könnyét, gondját, baját, fôként a magyar ifjúság nagy problémáit; és mindenki szándékát, akik szerte a világon imádkoznak értem, szeretettel gondolnak rám. Nehéz volt a keresztút; a tűzô nap égette a kopár, sziklás hegyet, csurgott rólunk a verejték, egyre nehezebbnek éreztem a terhet. A Szűzanya jól megválasztotta ezt a hegyet, kemény vezeklés oda feljutni. Meg-megcsúszva, botladozva, szinte négykézláb érkeztünk fel oda, ahol a hatalmas betonkereszt áll, uralva az egész vidéket. Szemben velünk lent a kéttornyú fehér templom, mintha integetne felénk. Fent a tiszta kék ég, ragyogó nap, amely oly csodálatosan tündököl Medjugorje felett. Milyen közel van ide a Napba öltözött Asszony! Itt minden nap megnyílik a Mennyország. Ôszintén sajnáltam, hogy nem hoztam magammal egy kis magyar zászlót hogy feltűzhettem volna a keresztre. De íme, mit látok: jobb felôl, a bozótban széles piros-fehér-zöld színű szalag lobog fennakadva! Örömmel rohantam oda, tán jobban örültem, mint Ábrahám annak a kosnak, amelyet a bozótban fennakadva talált és feláldozta fia, Izsák helyett az Úrnak. Ez volt az én áldozatom a magyarságért az Úrnak. Két barátom segítségével sikerült felerôsíteni a nagy keresztre. Friss szellô lebegtette a piros-fehér-zöld szalagot a Medjugorjei kereszt körül, mint egy szivárványt; olyan fényesen, ragyogóan, mintha a Szűzanya mosolyával lenne átszôve. Csak néztem-néztem és könnyeztem ott, a Medjugorjei hegy tetején, a Kereszt tövében. Ó Nagyasszony, sírj Te is velünk, vigasztald és mentsd meg nemzetünk! Lefelé botorkálva a sziklák között vissza-visszanéztem a nagy Keresztre és a körülötte lebegô széles selyem-szalagra, a magyar színekre. Bizony lefelé még nehezebb volt az út. Közben állandóan találkoztunk keresztút-járókkal, még olyanokkal is, akik mezítláb mentek. Az utolsó szakaszt már én is mezítláb tettem meg. Igyekeznünk kellett, hogy hat órára ott lehessek a Jelenési szobában. Hatalmas imádkozó tömeg vette körül a plébániát. Minket -- flamand testvéreimmel együtt -- mindjárt beengedtek. Már zsúfolásig megtelt a kis szoba, minden nemzetiségű pappal. Marija szemben térdelt velem, egy ferences atya és apáca között. Fülledt meleg volt, de ez nem zavart minket. Különbözô nyelven sorban imádkoztuk elô a rózsafüzér tizedeket. Két tizedet én is mondhattam, magyarul. Megcsodáltam Marija összeszedettségét, pedig már háromnegyed órája térdelt imádkozva. Hirtelen, mintegy villanásszerű fény és Marija felugrott és a fal mellé, a feszülethez térdelt. A ferences atya is mellétérdelt. Marija összetett kézzel, átszellemülten nézett az ég felé, valami nagy csodálkozással. Én is néztem, követtem tekintetét, de szemeim elmosódtak a könnyektôl: átéltem a percek jelentôségét. Itt van közöttünk a Szűzanya, ha a kezem kinyújtanám, tán érinthetném is és Ô rámtekint, irgalmasságot, szeretetet sugárzó szemeivel, amelyekkel a dicsô Szentháromságot szemléli, lát engem is és áldását adja az Ô egyszerű, szegény papjára, akit idehívott, hogy messzi árva országából meglátogassa, népe minden gondjával, bajával. Tán öt percig tartott a jelenés. Mély csend uralkodott a szobában, a kinti rózsafüzérezôk ajka is elnémult. Csend volt, meghatódottság a szívekben, lelkekben. De amikor a kis Marija kisietett, a Magnificat tört elô szívembôl: Ujjongjon szívem üdvözítô Istenemben, hiszen tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát. Ezen a napon ötven pappal együtt koncelebráltuk a szentmisét. Zsúfolásig megtelt a templom. Mariját még egyszer láttam a szentmise után, segített az albát levenni. Elköszöntem tôle, kezet fogtunk, keresztet rajzoltam a homlokára, kedvesen rámmosolygott. Hétfôn megint én voltam az elsô a templom nyitásánál. A kedvesnôvér már ismerôsként fogadott. Elôször a belgáknak miséztem a Jelenési kápolnában, koncelebrálva a belga atyával, utána pedig a magyar zarándokoknak. Imával búcsúztunk el Medjugorjetôl, sok szép lelki élménnyel, kegyelemmel gazdagon. ======================================================================== 23. Pió atya A Városliget ékessége a Vajdahunyad vára, amelyet egy mesterséges tó ölel körül. Annyi sok kedves, gyermekkori emlék fűz ehhez a kis tóhoz, ahova halászni jártam egy gombostűbôl készült horoggal. Sikerült is néha kisebb halakat kiemelni. Hogyan is gondolhattam akkor, hogy a Vajdahunyad vár közepén ékeskedô Jáki kápolna -- amely kicsinyített mása az eredeti Jáki templomnak -- milyen jelentôs szerepet tölt majd be papi életemben! 1970-ben egy paptársam felkért, hogy helyettesítsem a Jáki kápolnában, ahol minden hó 23-án délben szentmisét mutatnak be Pió atya boldoggá avatásáért. A jámbor kapucinus atyát, aki ötven évig viselte Krisztus Urunk vérzô sebhelyeit testén, már régóta szerettem és tiszteltem, sôt, lelki gyermekévé is fogadott. Ezt az én drága édesanyámnak köszönhetem, akinek egy kedves barátnôje segítségemet kérte leánya számára. Ô Olaszországba disszidált, San Giovanni Rotondóban él, Pió Atyát személyesen ismeri, sôt könyvet ír róla, de igen szűkösek az anyagi lehetôségei. Édesanyám barátnôje kérte, hogy a belgákon keresztül juttassak segélyt leánya számára. Én ezt természetesen meg is tettem és már régen el is feledkeztem errôl a segélyakcióról, amikor egyszer drága édesanyám nagy örömmel újságolta, hogy barátnôje leánykája egy szép levélben megköszönte a segítséget és beszélt rólam Pió atyával, elôadva, hogy kétszáznegyven árva gyermeket nevelek, nehézségek és támadások közepette. Pió atya meghatódva hallgatta történetemet, árvaházam feloszlatását, meghurcoltatásaimat. Áldását küldte és megígérte, hogy lelki gyermekei közé fogad és imádkozik értem. -- Milyen nagy öröm és erôforrás volt ez számomra, amikor egyedül, viharral szemben kellett helytállnom! Pió atya 1968. szeptember 23-án szenderedett el az Úrban, pont azon a napon, amikor sok ezer tisztelôje jött el, hogy részt vegyen stigmatizálásának ötvenéves jubileumán. Bizony, én is megkönnyeztem ezt a csodálatos nagy engesztelô, stigmatizált Pió atyát, aki nagy jele volt a hitetlenkedô, kételkedô világnak és egyben felszólítás az engesztelésre, mert csak ez mentheti meg az emberiséget. Tehát boldogan tettem eleget paptestvérem kérésének, bár tudtam, hogy ôt nehéz lesz helyettesíteni, hiszen nagytudású, igazi szónok. Soha nem felejtem el ezt az elsô 23-át. 1970 májusa volt, nyiladozó, színpompás virágokkal terített parkon át jutottam be a szép kápolnába, amely már zsúfolásig megtelt éneklô, imádkozó hívôkkel. Erre nem számítottam. Fohászkodtam is Pió atya segítségéért, de a nagy tömeg látása inkább fellelkesített, hiszen az ország minden részébôl jöttek erre a napra zarándokok. Egy kis történettel kezdtem beszédemet: Egy téli vasárnap, a déli órákban fáradtan tértem haza Máriaremetére, ahol a park szélén lévô szülôi házunkban az utolsó Sasfiókáim húzódtak meg. Sasfiókáim szinte körülugráltak, s egyszerre otthon éreztem magam, elfeledve, hogy már reggel négy órától talpon vagyok, a vasárnapi zsúfolt programom ugyancsak kimerített. Az ebéd illatát megérezve rájöttem, hogy milyen éhes vagyok. De még le sem vethettem a kabátomat, amikor futva jött a kegytemplom sekrestyése: egy széles, barna köpenybe burkolt idôsebb, szakállas férfi kéri, azonnal menjek át a templomba -- egy haldokló ellátásáról van szó. Azonnal elindultam. A templomban alig egy pár ember tartózkodott kegyszobor elôtt. Kerestem azt a szakállas, barnaköpenyes alakot, aki állítólag hívatott -- de sehol sem találtam. Letérdeltem a kegyszobor elé, már azon gondolkodtam, hogy ez nem valami csapda vagy provokáció (azokban az idôkben!). Imádkoztam egy kicsit, és azonnal rádöbbentem: Igen, most már tudom! Ma reggel Pestszentlôrincen, ahol miséztem, kértek, hogy ha lehet, még a délelôtt folyamán látogassam meg a nagybeteg Klára kedvesnôvért, aki már halálán van, hogy elôkészítsem a nagy útra. Hogyan felejthettem el ezt, töprengtem; a sok elfoglaltságom, meg a gondjaim, amelyek akkor rám nehezedtek, csak ez okozhatta. Gyorsan üzentem a sekrestyéssel, hogy szóljon be hozzánk, mert a Budakeszi Szanatóriumba kell sietnem s csak késôn érek vissza. Gyorsan magamhoz vettem a legszentebb útravalót és a Szent Kenetet. Jó hosszú utat kellett megtennem, amíg eljutottam a Tüdôszanatóriumba. A drága kedvesnôvér szinte felsikoltott, aztán elhaló hangon suttogta: -- Pió atya, Pió atya, tudtam, hogy meghallgatsz! Úgy kértem Tôled, küldd el hozzám Regôczi atyát a Legszentebbel, az Oltáriszentséggel. -- A jó Klára nôvér nem gyôzött hálálkodni, csak úgy égett az arca a láztól. -- Tudom, még ma hazamegyek, csakhogy eljött drága atyám -- mondta. -- Pió atya hozott el -- mondtam meghatódva. Szépen felkészült a nagy útra, szentáldozáskor közösen adtunk hálát az Édes Jézusnak, hogy ilyen csodálatos módon meglátogatta haldokló kedves nôvérét. Majd a Szent Kenettel megerôsödve, békesség sugárzott szinte átszellemült arcából. Amikor áldásomat adtam, az én szemeimet is elhomályosították a könnyek. -- Isten veled, kedves Klára nôvér, imádkozom Érted, de Te is fohászkodj értem és Sasfiókáimért és üdvözöld Pió atyát. A nôvérke megragadta kezemet, csókolgatta: -- Jó Atya, nincs semmim... -- suttogta -- itt van ez a kis kézi rádió, vigye el Sasfiókáinak. Meghatódva csúsztattam zsebembe a kis táskarádiót. -- Pió atyát mindig tiszteltem, szerettem -- suttogta még a nôvérke. Amikor kiléptem a meleg kórterembôl, a jeges szél havat szórt arcomba: -- Pió atya, köszönöm, hogy figyelmeztettél, mert biztosan Te voltál, aki hívatott a templomba, eszembe juttatva a haldokló nôvérkét. Ez a bevezetés magával ragadta a híveket, de engem is boldoggá tett, hogy beszélhettem Pió atyáról, a XX. század legnagyobb élô csodájáról. Lehet, hogy ennek a beszédnek köszönhettem, hogy most már rendszeresen meghívtak minden hó 23-ára, hogy Pió atya napjáról megemlékezzem. Immár húsz éve tartom ezeket a szentmiséket a Városligeti kápolnában; csak egy hosszabb kihagyásom volt, amikor 23 hónapig a Gyűjtôfogházban raboskodtam. Az egyik belga jótevôm, egy nagy olajgyár tulajdonosa beszélte el nekem, hogy ô személyesen felkereste Pió atyát és az akkor épülô új kórházához nagy összeggel járult hozzá. Ekkor ministrálhatott Pió atya miséjén, amely döbbenetes mély hatást gyakorolt rá, hiszen közvetlen közelrôl láthatta Pió atya egyre jobban átszellemült arcát, hallhatta fel-felsóhajtó imáit és -- különösen az átváltoztatásnál -- a homlokán gyöngyözô verejtékcseppek szinte érzékeltették, hogy hogyan szenved, átélve a keresztáldozat gyötrelmeit, vérzô kezeivel felemelve az Úr drága, Szent Testét, amelyet csak nézett, nézett, mintha hatalmas erô vonzaná fölfelé. Az ô leborulása a teljes megsemmisülô alázat... Barátomnak a segédkezô páterrel együtt szinte fel kellett, hogy emeljék -- bár testének mintha nem is lett volna súlya, olyan könnyű volt. -- Szavakkal ezt nem lehet elmondani, sem leírni, csak átélni -- mondta barátom. Életemnek legnagyobb élménye ez a szentmise és ez a szentáldozás, amikor Pió atya kezébôl az Úr Szent Testét vehettem magamhoz -- folytatta. -- Azóta minden nap ott vagyok a szentmisén. Nemegyszer fontos üzleti tárgyalást is elhalasztottam, ha máshogy nem tudtam volna misére menni. Többször elgondolkodtam azon, hogy ez a kedves belga nagy jótevôm nem Pió atya küldöttje volt-e?! Már 80. évét taposta, amikor elôször jött meglátogatni. Bemutatkozásakor elmondta, hogy ismeri történetemet a Belgiumban megjelent könyvekbôl -- tudja, hogy szívügyem az árva gyermekekkel való törôdés és hogy milyen nagyra becsülöm a szentmisét. Ezért határozta el, hogy amíg él, minden évben eljön hozzám adományaival a Sasfiókáim részére. Egyetlen kikötése, hogy a kis kápolnámban szentmisét mutassak be szándékaira. -- És ez az öreg, nagy jótevôm valóban, mint az ég küldöttje, mindig a legjobbkor érkezett, amikor a legnagyobb szükségem volt anyagi segítségére. Egy kedves belga pap barátom -- aki II. János Pál pápának személyes jó ismerôse -- elmesélte, hogy a Szentatya még szeminarista korából ismeri Pió atyát, akit többször fel is keresett már, sôt lelki gyermeke és leveleznek is. Barátom megkérdezte, igaz-e a szóbeszéd, hogy amikor mint krakkói érsek, meglátogatta, akkor Pió atya prófétai elôrelátással megmondta, hogy VI. Pál pápa halála után az új pápa csak nagyon rövid ideig fog uralkodni, utána pedig a krakkói érsek bíboros lesz a pápa. Ôszentsége csak ennyit mondott: -- Pió atya prófétai jövendöléseirôl nem nyilatkozhatok, ez már a Szent Officiumhoz tartozik. Krakkói érsek koromban a lengyel püspöki kar -- Gisuppe Siri génuai bíborossal egy idôben -- beadványt intézett a Szentszékhez, amelyben Pió atya boldoggá avatását kérelmezzük. Barátom azt is megérdeklôdte, hogy mikor lesz Pió atya boldoggá avatva? A Szentatya erre kitérôen válaszolt, hogy ez nem a pápán múlik. Az én kedves belga pap barátom elbeszélése még jobban megerôsítette bennem Pió atya iránti tiszteletemet és szeretetemet. És hogy boldoggá avatása ilyen hosszadalmasnak tűnik, ezt Pió atya szerénységének tudom be, aki életében is tiltakozott az ellen, hogy ünnepeljék. Hiszen ô még itt a földön is számtalan csodával igazolta életszentségét. Rám a kis elsôáldozó leánykának a története tette a legmélyebb benyomást. A kis Gema di Giorgi 1947-ben, nagy nyilvánosság elôtt nyerte vissza látását, páter Pió szentmiséjén, elsô szentáldozása után. -- Gema, gyere ide -- hívta hangosan a kisleányt Pió atya, akit nagymamája vezetett oda. Nehezen törtek utat maguknak a hatalmas tömegben, amúgy is kimerülten az utazástól, hiszen Szicíliából jöttek. Pió atya mosolyogva mondta a lánykának: -- Te most elsô áldozó lehetsz. A leányka suttogva mondta el a bűneit, Pió atya szemére tette a kezeit. A szemecskének nem volt pupillája, mert így született. Pió atya megáldoztatta a hétéves leánykát, majd megáldotta e szavakkal: -- A mi Szűzanyácskánk áldjon meg téged Gema, légy mindig jó leányka. -- Ebben a pillanatban a leányka felsikoltott -- látott! A leányka teljesen visszanyerte a látását, bár a csoda után sem lett pupillája. Négy hónappal a csoda után az egyik leghíresebb szemorvos hosszas vizsgálódás után kijelentette, hogy a leányka nem láthat -- nincsenek pupillái. De a leányka Isten szent csodájaként mindent látott. Késôbb apáca lett és mint tanárnô, a gyermekek kedveltjeként hosszú éveken át tanított. Még most is él Szicíliában. Pió atya mindenekelôtt az imádság embere volt. Egész élete egy folytatólagos imádság, beszélgetés az Úrral és a Boldogságos Szűzanyával, akit ô oly nagyon szeretett. Mindig kéznél volt nála a rózsafüzér és amikor dagadt ujjai nem bírták pergetni a szemeket, akkor szájával csókolta meg azokat. Pió atya teljesen azonosította magát Krisztus Jézus szenvedésével, minden szenvedô embertestvérében magát Krisztust látta és nagy gondot fordított a betegek szenvedésének enyhítésére. Ô építtette Olaszországban az akkori legmodernebb, ezer férôhelyes kórházat, a Vigasztalódás Házát, ahol mindenkit, elsôsorban a szegényeket teljesen ingyen kezeltek. Csodálatos az isteni Gondviselés, hogy a világ minden tájáról befutó adományból ezt a hatalmas intézményt fenn tudta tartani. Amikor a kórház felépült, Pió atya ezt mondta: ,,Ha ez a mű csak a test felüdítését, az egészség helyreállítását célozná, akkor csupán egy mintaklinikáról beszélhetnénk, amelyet az irgalmasság teremtett meg rendkívüli módon. Ehelyett azonban minden igyekezetével irgalmassággá kell válnia.'' Az orvosoknak pedig ezt mondta: ,,Vigyétek el Istent a betegekhez! Ez legyen az elsôdleges feladat minden más kúra mellett.'' A másik nagy létesítménye: a kis szegényes kegytemplom helyett egy gyönyörű szép bazilikaszerű templomot emeltetett a Boldogságos Szűz Máriának, minden kegyelem közvetítôjének tiszteletére. Érdekes, hogy ez az egyszerű páter Pió, aki nem volt sem nagy teológus, sem nagy szónok, sem nagy író, az egész világnak prédikált az Úr Jézus vérzô sebeirôl, az egész világot tanította az Isten és felebaráti szeretetre, a szenvedés türelmes viselésére, arra, hogy a Krisztus Jézussal egyesített szenvedésnek a legnagyobb örök értéke van, hogy a bűnösök megtérése minden kereszténynek szívügye kell hogy legyen. Hirdette, hogy a Boldogságos Szűzanya minden kegyelem közvetítôje. Remélhetôen ezt az igazságot, mint dogmát hamarosan kihirdetik. Pió atya hálás volt az Isteni gondviselésnek, hogy éppen azon a kegyhelyen működhetett, ahol a Boldogságos Szűz Máriát, mint minden kegyelem közvetítôjét tisztelik. Mennyi hálával tartozom én is Pió atyának, hogy az én viharos papi életemben az ô lelkiségét követhettem: a Szentmise megbecsülésében, a szenvedések, sok meg nem értés türelmes viselésében, a szegények, árvák felkarolásában, az engesztelésre, bűnbánatra való felhívásban -- és hogy életem utolsó szakaszát egy kis Mária kegyhelyen tölthetem. Páter Pió csodálatos közbenjáró segítségét már jó néhányszor megtapasztalhattam. Ilyen rendkívüli esemény a következô: Van egy elsômisés kelyhem, gyönyörű, művészi, nagy értékű ötvösmunka, egyetlen féltve ôrzött kincsem. Amikor egyszer a Kútvölgyi -- még fa építményű - - Kápolnába betörtek, annak minden értékét elrabolták, ezt a gyönyörű kelyhet is. Természetesen azonnal a rendôrség segítségét kértem, akik nem sok jóval kecsegtettek. De ott volt Pió atya. Szinte sírva mondtam el a jó híveknek, milyen fájdalom ért. Ekkor -- a hívek kezdeményezésére -- szent kilencedet kezdtünk Pió atyához. A kilenced befejezése után a rendôrség értesített, hogy azonnal menjek a Fôkapitányságra: megtalálták a kelyhet egy Bizományi Áruházban, amikor a tolvaj azt értékesíteni akarta. Az elrabolt irtékekbôl semmi sem került elô, csak ez a gyönyörű kehely, amely számomra a legértékesebb volt. Ezt a kelyhet most már csak nagy ünnepekkor merem használni, szinte mint egy ereklyét -- az ég ajándékát látom benne. ======================================================================== 24. A szegények orvosa Kútvölgyi Kápolnánk fölött, a Mátyás király úton található a vak gyermekek otthona, hatalmas tölgyfák között egy kastélyszerű épület, amelyhez Makovecz Imre építész szép új szárnyat épített, kívül-belül csodálatosan kiképezve. Minden igényt kielégít az épület, uszodával, hatalmas torna- és játéktermekkel -- de mindennek központjában a gyönyörű kápolna áll, a Batthyány-Strattmann Lászlót ábrázoló színes ablaküveggel. Mindig örömmel miséztem ott vasárnap esténként, de sokszor hétköznap is, hiszen ezeknek a kis vakoknak csak az Édes Jézus, aki a világ világossága, tudja életüket besugározni. Mindig megcsodáltam Fehér Annának, eme katolikus intézmény létrehozójának hôsies küzdelmét. Lékai László bíboros volt az elsô nagy párfogója Annának: kiharcolta, hogy a budai Szent Anna-templom plébániájának egyik szárnyát megkapják. Szívbôl örültem, amikor a XII. kerületi Önkormányzat átadta ezt a romos kastélyt. Teljesen átépítették, fôképpen a német Caritas segítségével, de már akkor is kicsinek bizonyult. -- Biztosan Batthyány-Strattmann csodájának tudható be, hogy annyi küzdelem és nehézség ellenére teljesen korszerű katolikus vakok intézete létesülhetett, amely az Ô nevét viseli. Dr. Batthyány-Strattmann László herceg Dunakilitiben született ôsi magyar nemesi családból 1870. október 28-án. 1900-ban orvosi diplomát szerzett. 1898-ban feleségül vette Coreth Mária Terézia grófnôt és harminchárom év boldog házasságukat Isten tizenhárom gyermekkel áldotta meg. A herceg a szemsebészetre specializálta magát. Naponta 80--100 beteget kezelt -- teljesen ingyen. A világháború után Körmenden kórházat rendezett be, fôképpen a szürkehályogot operálta művészi ügyességgel. Betegeiben magát Krisztust látta. Fizetségül csak imát kért, s ô maga is az imádság embere volt. Sokszor órákat töltött a Szentségi Jézus jelenlétében, a rózsafüzért naponta imádkozta családjával együtt. Gyermekeit igazi eucharisztikus nevelésben részesítette, Márián át az Édes Jézushoz. Amikor én is egyre többet kínlódtam a szememmel, elzarándokoltam elôször Körmendre, ott keresve sírját, de végül is Güssingben (Németújváron, amely tulajdonképpen Magyarországhoz tartozott) bukkantam rá, a Ferencesek templomában. Családi sírboltja lent van a kriptában, de ôt -- sírja látogatottsága miatt -- felhozták a templom hátsó bolthajtása alá. A sok magyar nemzetiszínű szalagos koszorú közé én is elhelyeztem virágaimat. Minden vágyam az volt, hogy ott misézhessek. Délután négy óra körül hiába csengettem, zörögtem, nem tudtam bejutni a kolostorba. Szinte könnyek között fohászkodtam, hogy ha már idáig eljutottam, hadd misézzek itt az oltárnál, közel sírjához. Ahogy szinte csüggedten kiléptem a verôfényes kis parkba, egy egyszerű szürke ruhába öltözött emberbe szinte belebotlottam. Hiányos német tudásomat összeszedve magyaráztam, hogy magyar pap vagyok és csak ezért zarándokoltam ide, hogy itt misézhessek és sehol senkit nem találok. Még csak be sem tudok jutni a kolostorba vagy a sekrestyébe. Egy szót nem szólt, fejével intett, menjek utána. Bevezetett a sekrestyébe, felöltöztetett, az oltárt elkészítette, aztán úgy eltűnt, hogy többet sem láttam. Hálatelt szívvel mutattam be a szentmise áldozatot Batthyány- Strattmann László sírjánál, boldoggá avatásáért. Majd hosszan imádkoztam hozzá, hiszen én is szürke- és zöldhályoggal kínlódtam. Csak annyit kértem, hogy folytathassam munkámat, mert annyi sok megvalósítatlan tervem vár befejezésre. Szívbôl sóhajtottam hozzá, hogy aki a szegények orvosa volt, könyörüljön közbenjárásával rajtam is, szegény Isten vándorán. És ha már ezeken a műtéteken át kell esnem, ez minél hamarabb megtörténhessen, mert nincs idôm heteken át kórházban rostokolni. ,,Te, aki oly ügyesen, szinte művészi tökéletességgel végezted a szürkehályog eltávolítását, a műtétemnél Te vezesd a sebész ujját, mert Te, szegények orvosa, biztosan most is a legügyesebb irányítója vagy az ilyen komplikált műtéteknek.'' És valóban, amikor nagykedden operáltak zöld- és szürkehályoggal, minden olyan simán ment, hogy másnapra már felkelhettem. A nagypénteki és a húsvéti szertartásokat már én végezhettem a Kútvölgyi Kápolnában. Batthyány-Strattmann László így bátorította betegeit: Nem az a fontos, hogy itt látók legyünk, hanem az, hogy egyszer az örök világosság fényeskedjék nekünk. Éljenek kegyelmi életet, mert akkor mindig fényességben élnek, sôt a kegyelmi élet fényessége környezetükre is sugárzik. ======================================================================== 25. Karácsonyi emlékek Karácsony vigíliáján -- reggel hét órakor -- a Mátyás-templomban mutattam be a vigília-szentmisét. Itt ért az elsô öröm. Az én pannonhalmi bencés diákom befutott a mise elôtt ministrálni. -- Ilyen korán? -- kérdeztem meglepôdve. -- Bizony, már öt órakor felkeltem, hogy ideérjek. Messze lakunk, túl Máriaremetén, de ennyivel tartozom Atyának, aki taníttatásomról gondoskodik. Szentmise után örömmel adtam át neki ajándékomat. -- Milyen jó, hogy eljöttél, hisz törtem a fejemet, hogyan jutok el hozzátok. -- Ô kívánt nekem elôször -- boldogan átölelve -- ,,kegyelemteljes karácsonyt''. Mise után rögtön indultam Mátyásföldre, ahol már várt az a kedves riporternô, akivel sok állami gondozásban lévô gyermeket sikerült pártfogásba vetetnünk. Épp egy nehéz ügy volt már egy hónapja folyamatban, de sikerült a 17 éves leányanyát a tököli börtönbôl kihozni, kéthetes kislánykájával együtt. Itt Mátyásföldön találtunk szobát a részére. Felmentünk a nagy bérházba. A szobát a legszükségesebb holmikkal bebútoroztattam, s egy szép Mária-képpel díszítettük. Nagy volt az öröm, igazi karácsonyi hangulat, amikor a kisleánykát Évának kereszteltem -- Éva napján, karácsony vigíliáján. Egyben keresztapa is lettem -- ez lett az én karácsonyi ajándékom. Utána Sashalomra vitt utam, ahol sikerült lakást szereznem annak a fiatal párnak, akiknek a kislányát egy évvel ezelôtt, szintén karácsony vigíliáján kereszteltem. Most elôször volt karácsonyfájuk, de a csillogó fánál is jobban sugárzott szemeikbôl az öröm, amelyet a kisded Jézus hozott erre a világra. Dél felé értem a Nyugati pályaudvar közelében ahhoz a nyolc árvához, akik az állami gondozásból kikerülve, most már igazi otthonra leltek, s nagymamájukkal együtt örömmel vártak karácsonyfagyújtásra. Két leányka már hittanos, elsôáldozók is voltak. Kis betlehemet helyeztem nekik a fa alá, mert nincs igazi karácsony Jézuska nélkül. Nagyon kellett igyekeznem a szentendrei hévvel, hogy eljussak az óbudai lakótelepre, ahol négy kisgyermek várt nagy örömmel. Egész nyáron küszködtem egy aranyos gondozónôvel, hogy kihozzam ôket édesanyjukhoz állami gondozásból. A négy gyermeket azért vették gondozásba, mert édesanyjuk egyedül, csekély keresetébôl nem tudott róluk kellôképpen gondoskodni. Elfogadták az én biztosítékomat, hogy gondoskodunk a gyermekekrôl. Rendszeresen foglalkozva velük, elôkészítettem ôket a keresztségre. Az ôsszel megkereszteltem ôket, anyjukkal együtt. Ez volt az elsô karácsonyuk, hogy így együtt lehettek. Karácsonyfáról és ajándékokról is idejében gondoskodtam. -- Boldog volt az édesanya -- nem gyôzött hálálkodni, de én talán még boldogabb voltam, hogy karácsonyra együtt lehetett a kis család, a szeretet nagy ünnepén. Délután Máriaremetére vitt utam, hogy a régi otthonomba, amely most már ötven öreg szegény betegnek ad hajlékot, egy pár percre köszöntsem azokat, akik ott otthonra találtak. Kijövet a félhomályban, böngésztem a márvány feliratot: Lékai László bíboros szeretetotthon. Nagyot sóhajtottam: -- ha drága édesanyám ezt megélhette volna. Szemben az épülettel egy kis ház, amelyet rendbehozattam, ahol három kis gyerek majd leszedett lábamról, amikor ajándékaimmal befutottam. Szerencsére, hogy Sanyi -- az én neveltem -- kisegített öreg kocsijával, így még a Duna partra is eljutottam, ahol az új lakásban gyönyörű csillogó karácsonyfa körül ünnepelt a kis család: a nagymama és a két kisgyerek keresztanyjával. Itt az a kellemes meglepetés ért, hogy a két gyermek ajkáról felcsendült a kedves flamand ének, amely engem Belgiumra emlékeztetett. Onnan indult el az én igazi életem, az is, hogy most húsz gyermek életébe így belefolyhattam és hogy segíthetem ôket, hogy közelebb jussanak az igaz szeretet Forrásához, az isteni Kisdedhez. Karácsony reggel bizony kissé fáradtan ébredtem, de boldogan siettem a Szent Kereszt templomába bemutatni a Pásztorok miséjét, onnan pedig Pestszentlôrincre. Késett a busz, a Baross utcánál gyorsan leugrottam, s nekiiramodtam, mint a nyúl. A sötétbôl egy férfi toppant elém. -- Hova szalad, csak nem üldözik? -- kérdezte. Úgy mellbe vágott ez a kérdés. -- Igen, üldöznek! -- döbbentem rá, üldöz a szeretet. Ahogy Szent Pál írja: ,,Krisztus szeretete űz bennünket''. Karácsony este a kis szabadság-hegyi kápolnámban már háromnegyed hat lehetett, amikor befejeztem az ünnepi szentmisét, a zsúfolt kápolnából alig tudtam kijutni. Sietnem kellett, hiszen fél hétkor a Kassai téren kellett az esti szentmisét bemutatnom. Egy férfi izgatott hangon szólított meg a kápolna bejáratánál. -- Tisztelendô atyám! -- szegény édesanyám súlyos beteg, már tán meg se éli a reggelt. Tôle jövök. Az a kívánsága, hogy Regôczi atya részesítse a szent Útravalóban. Kezembe nyomott egy fehér papírt, pontos leírással. A gyér világosságban böngésztem: Orvostovábbképzô Intézet, Szabolcs utca. Hát ez útba esne -- villant át agyamon --, ha lenne kocsi, másképp képtelenség, még így is szoros lesz az idô. A kiáramló tömeg elsodorta a férfit. -- Segíthetek, atya? -- lépett mellém egy kedves fiatalos hölgy. -- Kocsival vagyok. -- Hát ez egy angyal! gondoltam magamban. -- Csak egy percet várjon, megyek az Oltáriszentségért. -- Minden úgy ment, mint az álom. Az elhagyott utcákon csak úgy repültünk. -- Itt megvárom. -- mondta a kedves angyal a kórház bejáratánál. Néztem az órám, negyed hét van. Rohantam be. A portásfülke üres. Kijutottam egy nagy sötét udvarra: I. Belgyógyászat, olvasom a papíron, de merre? Hova? Egy ápolónô toppan elém, hófehér ruhában. -- Hová tetszik úgy rohanni? Kapkodtam a levegôt. Kezébe nyomtam a cédulát. -- Katolikus pap vagyok --, rebegtem. -- Jöjjön utánam -- mondta kedvesen. Sötét udvaron át, nagy épülethez vezetett, a folyosók, mint a labirintus, aztán egy nagy betegszobába. Egy kis karácsonyfa csillogó égôi adtak csak világosságot. Majdnem mind hazamentek a betegek -- suttogta a fehér angyal. Ott fekszik a néni, a középsô sorban. Szaladva siettem oda. A kedves nénike suttogó hangon rebegte: -- Hát eljött, Regôczi atya? Ez az én karácsonyi örömöm. -- Milyen boldogság! -- suttogtam. A kedves fehér angyal nagy párnát tett a feje alá. Föléje hajoltam, úgy gyóntattam meg. Megáldozott. A fehér angyalka kis vízzel segített lenyelni a szent Útravalót. A szentkenetet is feladtam, elrebegtem a pápai áldást; gyengéden átöleltem, megcsókoltam, mintha édesanyám lenne. Mosolyogva, megbékélve -- tán a kis Jézusról álmodott, mintha elszenderedett volna. Mintha szárnyra kaptam volna, úgy futottam kifelé. A kedves fehér angyal elôttem szaladt. -- Nehogy eltévedjen! -- mondta mosolyogva. Csodálatos, hogy így elintézôdött ez a karácsonyesti beteglátogatás - - tíz perc alatt! Még öt percem volt, amikor az autóba zökkentem. Ki volt ez az ápolónô, aki a kapuból még kedvesen utánam intett? Tán valóban angyal volt? Átsuhantunk a ligeten, s fél hétre, amikor megkondult az esti harangszó, megkönnyebbült szívvel beértem a Kassai téri templomba. Már régen énekeltem olyan boldog Glóriát, mint ezen az emlékezetes karácsonyestén. Egy kedves ismerôsöm pénzszűkében hozzám fordult. Egy bundát kellene értékesítenie. Bizományiba nem viszi, hátha fel tudnám használni pártfogoltjaim között. Megtetszett a szép világos színű szôrmebunda. Rögtön ráálltam az alkura. Máris vittem boldogan egy kis családhoz, ahol két kis gyermek fiatal mamájukkal szükséglakásban tengôdnek. A fiatalasszonynak csak egy vékonyka kabátja volt. Örömmel ajánlottam fel karácsonyi ajándékul, de szűknek bizonyult. Szomorúan vittem tovább, de gondoltam, lesznek, akik örömmel elfogadják. A negyedik próbálkozásom után feladtam, mert a mai fiatalok dzsekiket hordanak meleg télikabát helyett; különbözô igényeik vannak. És a szôrmebunda rám maradt. Karácsony este egy székely menekült fiatal leányka jött megköszönni, hogy lakást szereztem számára, ahol nagyon jól érzi magát. Végignézek rajta. Elég vékonyan volt öltözve. Máris hoztam ki a raktárból a bundát. Csodálkozva próbálta fel; mintha rá szabták volna. Alig akarta elhinni, hogy neki adom karácsonyi ajándékként. De az én örömöm még nagyobb volt. Lám-lám, azért nem kellett senkinek, hogy ennek az árva székely lánynak örömet szerezzek karácsonyra! Nem gyôztem ezt köszönni a kis Jézuskának. Karácsony napján a déli szentmise után a Szabadság-hegyen Szt. László- templomból jövet megállított egy ismerôs hölgy. Kedvesen mondta: -- Megállítok egy taxit, a Rózsadombra kell mennem, egy darabig elviszem az Atyát. -- Ez nagyon jól jött nekem, hiszen már egy óra is elmúlt. Ahogy robogunk lefelé, hirtelen rádöbbentem, hogy ma még van egy komoly feladatom, amirôl teljesen megfeledkeztem a sok elfoglaltság közepette. Ott, ahol Rózsadombra kell felkanyarodni, ott várnak engem ma délután keresztelésre. Ha ez a jó hölgy nem Rózsadomb felé tartana, eszembe sem jutott volna. Két nappal karácsony elôtt jött hozzám egy idôs hölgy -- botjára támaszkodva --, alig tudta vonszolni magát. Régrôl ismerem, valamikor jobb napokat láttak, most pedig nyomorognak. -- Nagy az én kérésem, atya! Két kis unokám van állami gondozásban, most kikönyörögtem, sírva, szinte térdenállva, hogy karácsonyra kihozhassam a két kis unokát, legalább egy napra. Az egyik három hónapos, a másik másfél éves. Egyik sincs megkeresztelve. Férjem betegen fekszik, én is beteg vagyok. Ruhám sincs, nem tudjuk elhozni a gyerekeket a templomba. Jöjjön el hozzánk, keresztelje meg a két kicsit karácsony délután. Ezen járt most az eszem, amikor a Keleti Károly utca sarkán megállt a taxi. Megköszöntem annak a kedves angyalnak, akit azért küldött Isten utamba, hogy az ígéretem eszembe jusson. -- Jaj, mi lett volna, ha nem megyek? Gyorsan szaladtam fel a harmadik emeletre, mert a lift nem működött. Becsengetek. Nagy nehezen ajtót nyitnak. Csak épp bedugtam a fejem. -- Itt vannak a kicsik? -- kérdeztem. -- Itt! -- volt a válasz. Vártuk atyát. -- Egy órán belül itt leszek; hozom a keresztelô kellékeket. -- Máris rohantam el, olyan könnyedén, mintha csak angyalszárnyakat kaptam volna. Jött a villamos, a busz, mintha várt volna; fel a Mátyás- templomba. Éva, a kedves sekrestyésnô azonnal összepakolt mindent, csak kérte, hogy sietve hozzam vissza, mert náluk is keresztelés lesz. Sikerült elcsípni egy taxit, máris robogtunk és boldogan állítottam be a szegény családhoz, mert hogy betlehemi szegénységben élnek, arra egybôl rádöbbentem. Egy üres nagy szobán keresztül jutottam be a második helyiségbe, ahol a szegény nagypapa feküdt; alig látszott ki a szegényes takarók közül. A rekamién a nagymama üldögélt a két kicsivel. Egy fiatalabb lánynak látszó nô sürgölôdött; próbált egy kis rendet csinálni; késôbb tudtam meg, hogy ô a gyerekek leányanyja. Se szék, se asztal. Karácsonyfát nem láttam sehol, de az idôm nagyon korlátozott volt. Gyorsan hozzákészültem a kereszteléshez. Mivel más ismerôsük nem volt kéznél, én lettem a keresztpapa, a nagymama pedig a keresztmamát helyettesítette. -- Mi lesz a nevük? -- amíg ezen töprengtek, közbeszóltam: -- Ugye mindkettô fiúcska? -- Igen -- bólintott a nagymama. -- Hát akkor a nagyobbik legyen István, hiszen holnap Szt. István vértanú ünnepe. A kisebbik pedig legyen Gábor, mivel ô a karácsony angyala. Örömmel helyeseltek, én pedig boldogan megkereszteltem ôket. A Szűzanya oltalmába és a Gondviselés kegyelmébe ajánlva a kicsiket. Mert vajon mi lesz a sorsuk? De van egy Gondviselô Atyánk a mennyben; s én is figyelemmel kísérem majd sorsukat. Örömmel ajándékoztam meg ôket, hiszen én nagyobb ajándékot kaptam: két kis angyalt. Boldog keresztapja lettem egyszerre kettônek. Amikor sietve elköszöntem, a nagymama hálálkodva könnyezett, a nagyapa átölelt: -- Ez volt a mi nagy karácsonyi vágyunk, hogy kisunokáink legyenek megkeresztelve. Még egy ajándékot kaptam karácsonyra a kis Jézuskától: karácsony vigíliáján, szentestére megjelent a könyvem, Az Isten vándora. Ez is kész csoda, hogy megjelenhetett, hiszen ezért még 1970-ben elítéltek. Mint karácsonyi ajándékot, úgy fogadták a jó hívek. Hányan fejezték ki köszönetüket, hálájukat! De legjobban annak örültem, amikor a Ferencesek templomában imádkozgatva odajön hozzám egy kisfiú -- 11--12 év körüli -- és lelkendezve súgja: -- Megismertem Regôczi atyát, bár a könyv hátlapján lévô képen öregebbnek néz ki. Én is pap szeretnék lenni! ======================================================================== 26. Merénylet a Budavári Nagyboldogasszony templomának szentélye ellen Mindig hajnalban kelek fel. Elsô tekintetem a Budavári Nagyboldogasszony templomának karcsú, gótikus tornyára esik, amely mint egy imádkozó kéz, mutat az ég felé. Ezen a nyári reggelen, 1994 július 22-én még hamarabb ébredtem fel. Úgy négy óra körül hatalmas detonáció rázta meg az ablakomat. Kinéztem az utcára: fehéres füst és porfelhô gomolygott a templom szentélye mögött. Sietve kaptam magamra ruhámat és rohantam a templom felé. Vajon mi történhetett? Már többen is szaladtak oda, kis csoport verôdött össze; siralmas látvány tárult elénk. A szentély két színes ablaka, amely Szent Józsefet és Szűz Máriát ábrázolta, összetörve, nagy kôdarabok szerteszét, a kôfaragványok, amelyekbe az ablakok voltak beépítve, összetörve hevertek a kövezeten; a Káptalan terem ablakai is kitörve. Elsô látásra nagyon szomorú képet nyújtott a megrongált szentély. Afelôl nem volt kétség, hogy ez a merénylet a szentély ellen irányult. A szentély háborús hangulatot idézett: mindenfelé színes üvegdarabok, szerteszét üvegek és faragott kôdarabok. -- Érdekes -- jegyezte meg az egyik szakértô --, hogy a fôoltár nem sérült meg. Hiszen akár össze is dôlhetett volna a hatalmas erejű idôzített bombától. De a két nagy ólomkeretes betétű, színes üvegablak egyrészt felfogta, másrészt eltérítette a robbanás erejét az oltártól. Bizony, itt most nem lehet misézni. A helyszínt biztosító rendôrparancsnok megengedte, hogy a Lorettói kápolnában, a Budavári Madonna szobránál elmondhassam a reggeli misémet. Amíg felkészültem a szentmisére, volt min elgondolkodnom: lám, a két gyönyörű színes ôsrégi ablak, amely a háborút gondosan becsomagolva a vár barlangjában vészelte át, most egy érthetetlen, gyűlöletteljes merénylet áldozata lett. Szent József királyi jogarral a kezében, Mária, az Isten-anya imára kulcsolt kezekkel, szinte megoltalmazták a szentély fôoltárát, a Szentségi Jézus lakhelyét. Hiszen ez volt földi életében is magasztos küldetése a Szent Párnak, hogy védjék, oltalmazzák az Isten Gyermeket, a Megtestesült Igét, a Mennyei Atya szerelmetes Fiát. Eszembe jutott, hogy volt már hasonló esemény itt, ebben az ôsrégi templomban, ahol a magyarság egész történelme végigviharzott. Amikor 1451-ben a törökök elôl befalazták a Madonna szobrát, 145 évvel késôbb, 1686. szeptember 2-án leomlott a kôfal, amely a Madonnát takarta, hatalmas detonáció következtében, miután a közeli lôporos torony felrobbant, a törökök nagy rémületére, a magyar vitézek nagy örömére. Budavár és ezzel a magyarság felszabadult a török járom alól. A Szűzanyának, a magyarok Nagyasszonyának bizonyára nagy szerepe volt ebben, de abban is, hogy annyi szenvedés és rabság után, most a magyarság újra visszanyerte szabadságát. A mostani szégyenteljes merénylet, amely az egész magyarságot megrázta, nemde figyelmeztetés, hogy résen legyünk és fogjunk össze, nehogy újra rabok legyünk. Ezért könyörgök minden nap a Budavári Nagyboldogasszony templomának gyönyörű szentélyében, ahol a felkelô nap sugarai csodálatosan bearanyozzák a már helyreállított gyönyörű két ablak színes üvegeit; Szent József és a Szűzanya imádkozó kezeivel a szentély fôoltárára mutat, ahol a Szentségi Jézus trónol az oltárszekrényben. Kifelé menet mindig odaborulok a Budavári Madonna kedves szobra elé és elrebegem: Ó, Nagyasszony, sírj Te is velünk, Vigasztald és mentsd meg nemzetünk! ======================================================================== 27. Két ajándék -- a feltámadt Jézusnak A nagycsütörtök éjszakai szentségimádás a Kútvölgyi kápolnában mindig hajnali keresztúti ájtatossággal végzôdik a Hármashatár-hegy tövében. Amikor felértünk a Mária-domb tetejére, már bíborvörösben kelt fel a Nap, sziporkázó színekben. Megdöbbenve láttuk, hogy a három kôkereszt közül a jobboldalit ledöntötték, darabokra törték, csak a vasak ágaskodtak ki a kôdarabok közül. Szomorú, hogy még 1989 tavaszán széttört keresztet látni... Leborulva arról elmélkedtünk, hogy négy évtized alatt mennyi keresztet döntöttek le, törtek össze a magyar honban... Mennyi családi szentélybôl tűnt el a feszület, ki akarták iktatni a keresztet a magyarság életébôl... Imádkoztunk, hogy a kereszt újra ott lehessen a családi szentélyekben, iskoláinkban és a magyar címerben. A hegy lábánál egy régi falusi ház bújik meg. A keresztút után betértem oda, a kedves öreg házaspárhoz, akiknek nyúlfarmuk volt, és ôk mindig megleptek két fehér, pirosszemű húsvéti nyuszival. Az idén nem kopogtattam be. Az öreg bácsi a tél folyamán meghalt, a nyúlfarmot felszámolták. Az idén biztos nem lesznek húsvéti nyuszijaim. Ám délután meglátogatott az özvegy néni. Kedvesen a kosarára mutat, hogy nézzek csak bele... Két hófehér húsvéti nyuszi dugja ki kíváncsian fejecskéjét. -- Nem jött el az atya -- mondta kissé szemrehányóan az öreg néni. -- Hát elhoztam a járandóságot. -- Úgy tudtam, hogy nincsenek már nyulaik -- feleltem mosolyogva. -- Csak azért tartottam meg egy párat, hogy atyának legyenek mindig húsvéti nyulai. Annyi sokat segített családunkon, jó férjem még halálos ágyán is atyára gondolt, ô kérte tôlem, hogy legyenek mindig húsvéti nyuszik. -- De ezt már szipogva mondta a néni. Könnyei csak úgy hullottak a fehér húsvéti nyuszikra, akik ijedten lapultak meg a kosár fenekén. Meghatottak az öreg néni könnyei. A két kis nyuszit magamhoz öleltem. -- Ez igazi meglepetés számomra. Úgy veszem, mintha kedves férje küldené. -- Amíg én élek -- suttogta könnyezve az öreg néni --, mindig lesznek húsvéti nyulai az atyának. Minden nagyszombaton elhozom ôket, mert a hála kötelez. Húsvétra több kórházban engedélyezték a szentmisét. Engem az Idegszanatórium fôorvosnôje hívott meg, hogy vasárnap tíz órakor tartsak szentmisét. Meglepett, hogy a nagy terem milyen szépen elô volt készítve. Többen gyóntak, a szentkenetet is feladtam néhány betegnek. Az ápoltak fegyelmezetten, szinte megilletôdve vettek részt a szentmisén; a feltámadt Krisztus békességet, igaz szeretetet, örömet hozott nekünk. Keresztjével megnyitotta számunkra a mennyország kapuját, feltámadásának dicsôségében itt van köztünk, hogy mint a Jó Pásztor vezessen bennünket az örök boldogság honába, ahol már a fényt nem követi árnyék, ahol örök boldogságban, békességben és szeretetben élhetünk. Szentáldozáskor kimentem a tolókocsik közé... Egy fiatal hosszú, szôke hajú lány, amikor áldoztattam, egy virágszálat húzott ki köntösébôl; mosolyogva adta át nekem. Meglepôdtem ezen a kedves gesztusán. Áldozáskor még sosem kaptam virágot; fel is tettem az oltárra. Elgondolkodtam; ez a kedves lány mily megható szeretettel fejezte ki háláját: mert az édes Jézus hozzá jött, hát virággal fogadta... ======================================================================== 28. A szeretet morzsái Egy kedves rabtársammal találkozva Az Isten vándora könyvemre terelte a szót. Megjegyezte, hogy sok minden nincs ebben a könyvben leírva, többek között a szeretet morzsái sem. Csodálkozva kérdeztem: -- Milyen morzsákról beszélsz? -- Nem emlékszel? A börtönben mindig éheztünk és csak az a kicsi kenyér, amelyet reggeli fejadagként tartott életben bennünket, hiszen mindig csak löttyöket kaptunk: híg levest, hideg fôzeléket, fôtt tésztát üresen. Amikor egy új rab érkezett -- folytatta a barátom --, aznap még nem volt bent az étkeztetési létszámban, nem kapott kenyeret, koplalhatott egész nap. Megfigyeltem, hogy nálad mindig volt kenyér, mert a fejadagodat szépen feldaraboltad és utána gondosan beosztottad; így tudtál kenyeret adni a létszámon kívüli rabnak. Tudtam, hogy te pap vagy és mindig arra gondoltam ilyenkor, lám, a szeretet morzsái! Ezek bizonyára nemcsak az éhséget csillapították, de jólesô érzést váltottak ki a szegény éhezô rabban, hogy valaki gondolt rá. Már éppen búcsúzni akartam az én kedves rabtársamtól, amikor hirtelen megragadta a kezem. -- Most elárulok neked valamit: egyszer nagyon nehezteltem rád. Csodálkozva kérdeztem: -- Hát ez hogy lehet? Hiszen mi mindig jó barátságban voltunk. -- Igen -- mondta --, és most is barátom vagy, de emlékezzél arra a kenyérbélbôl készült Jézuskára, amelyet kérésedre készítettem! Megbíztál azzal, hogy karácsonyra készítsek egy olyan betlehemi Jézuskát, amelyet jászolkába szoktunk helyezni templomainkban. -- Igen, igen -- válaszoltam --, ennek a történetét le is írtam Az Isten vándorában. -- Igen, olvastam, meg is könnyeztem -- mondta barátom --, de mégis azért a Jézuskáért nehezteltem rád jó darabig. Csak amikor könyvedet elolvastam, akkor értettem meg igazából, hogy milyen nemes és szép gesztus volt ez tôled és milyen mély jelentôségű, hiszen ez karácsony misztériuma, ezért jött közénk az Isteni Kisded, hogy adja magát nekünk, mint az élet kenyerét, éhezô lelkünk táplálására. Amikor a megbízatást tôled megkaptam, nagyon megörültem neki, hiszen karácsony elôtt lehetett-e szebb elfoglaltság, mint egy kis Jézuskát kialakítani kenyérbélbôl? Minden tudásomat latba vetettem; azt hiszem, Michelangelo sem készítette nagyobb örömmel, szívét-lelkét szinte márványba vésve gyönyörű Pietŕt. Én magam is meg voltam lepôdve, milyen jól sikerült ez a kis kitártkarú Jézuska. Szinte nem is akartam neked odaadni, amikor elkészült, de tudtam, hogy te alaposan megkoplaltad ezt a Jézuskát, amíg a megfelelô kenyéradagot összegyűjtötted. És akkor jött az a Szenteste, Karácsony este a börtönben! Ennél sivárabb, szomorúbb estét el sem lehet képzelni. Szívszorongással adtam át neked az én dédelgetett Jézuskámat, aki majd megszólalt, olyan remekre sikerült. Még figyelmeztettelek is: nagyon vigyázz rá; jobban, mint a szemed fényére, mert ebben a szobrocskában benne van minden fájdalmam, szeretetem, de örömöm is, hogy ezt elkészíthettem. Amikor aztán este egy kis szalmára kihelyezted a Jézuskát, egészen lenyűgözte a rabtársakat ez a kedves, drága betlehemi Gyermek. Körültérdelték, kézrôl-kézre adták, könnyezve csókolgatták. Azonnal karácsonyi hangulat töltött el mindenkit. Suttogva kezdtük énekelni a legszebb karácsonyi dalokat. De egyszerre zörrent a kulcs a zárban. A börtönôr fiatal, szôke hajú fiút lökött be durván, majd döngve becsapódott az ajtó. Minden figyelmünk az új rab felé irányult, aki ledôlt egy szalmazsákra. Amikor kérdezgetni kezdtük, honnan jött, miért hozták ide, hogy hívják, szinte sírva csak azt nyögdécselte: -- Éhes vagyok, három napja nem ettem, adjatok valamit, legalább egy falat kenyeret. Zavartan néztünk össze. Sovány kis vacsoránkat már régen elfogyasztottuk, nem volt itt senkinek harapnivalója; szinte fájt, hogy ezen a szent estén nem tudtunk segíteni éhezô rabtársunkon. Ám te ekkor odaléptél hozzá, szíved felôl, inged alól elôvetted a kenyérbôl készült Jézuskát, és biztatva nyújtottad az éhezônek: -- Vedd és edd meg, kenyérbôl van ez a Jézuska. -- Odaugrottam, hogy kikapjam a kezedbôl a Jézuskát, de már elkéstem. A többiek is biztatták a fiút: -- Egyed csak, kenyérbôl van. -- Az éhes rab fiú máris beletört -- bennem meg szinte egy világ omlott össze. Megkövülten néztem, ahogyan egészséges fogaival, mint malomkövekkel morzsolja szét a kenyérbôl készült Jézuskát, az én remekművemet. Aztán csak a sarokba sompolyogtam, sírva levetettem magam a priccsre. Úgy zokogtam, mint egy gyermek. Azt hiszem Michelangelo sem siratta volna jobban, ha kalapáccsal összetörték volna Pietŕját. Aztán napokig szinte rád sem tudtam nézni. Valami nagyon fájt, nem is tudom megmagyarázni, de elhatároztam, hogy soha többet nem készítek kenyérbôl Jézuskát. Miután könyvedet elolvastam, már többször is kerestem az alkalmat, hogy errôl szóljak neked. Azt hiszem, soha olyan közel nem voltunk karácsony misztériumához, mint akkor, azon az estén, a mi nincstelenségünkben, szegénységünkben, kiszolgáltatottságunkban, kisemmizve, magunkra maradva -- de lám, valaki mégsem feledkezett meg rólunk. A kenyérbélbôl készült Jézuska megértette velem, hogy mi, szegény emberkék, Ôt, Istent éhezzük. Azért lett karácsony, hogy Isten- éhségünket csillapítsa a megtestesült Ige, az Isteni Kisded... A szeretet morzsácskái eszembe juttatták egy másik karácsonyi élményemet is: Általában mindig van a zsebemben egy kis kenyér vagy keksz, cukorka vagy csokoládé, s ezek sok örömöt okoznak a kórházakban, az elhagyott öregeknél vagy a gyermekeknél, akikkel találkozom. De arra nem is gondoltam, hogy milyen jó barátságot szerzek az én morzsáimmal -- egy feketerigónál. Minden reggel fél hat körül indulok Budavárból a Ferencesekhez. A buszmegálló a gyönyörű Szentháromság szoborcsoportnál van. Megesik, hogy negyedórát is kell ott várakoznom. Egy fagyos téli reggelen, amikor mindent belepett a fehér dér, megjelent ott egy feketerigó. Csicseregve hívta fel a figyelmemet, mintha csak odaköszönt volna nekem. Egybôl benyúltam a zsebembe, s nagy örömömre kihalásztam vagy fél maroknyi morzsát. Odaszórtam a rigó elé, aki fejecskéjét mélyen meghajtva, mintha köszönetet rebegett volna. Ám már jött is a busz, éppen fel tudtam rá ugrani. Másnap reggel sűrű pelyhekben hullott a hó. Már messzirôl megláttam, hogy ott gubbaszt a feketerigó a Szentháromság-szobor elôtt. Megörültem -- lám, vár valaki engem! A feketerigócska felém fordult, mélyen bólintva, csicseregve köszöntött. Kotorásztam a zsebemben, nagy örömömre egy szelet nápolyit találtam. Elôbb óvatosan körülkémlelt, aztán várakozva nézett rám, mintha azt mondta volna: -- Én ráérek, beszélgessünk egy kicsit, mert ha jön az a nagy busz, megint elrohansz! -- De ebbôl a párbeszédbôl nem lett semmi, mert már felzúgott a busz motorja. Csalódottan tekintett rám. Így ment ez nap nap után: a kis feketerigó hűségesen várt. Egyszer nagyon megsajnáltam; jött a busz, rohannom kellett, de aztán megtorpantam -- nem hagyhatom cserben kis barátomat! Hadd menjen el az a busz, majd jön egy másik! Odaballagtam a Szentháromság-szobor elé, de hiába kotorásztam zsebeimben, nem akadtam morzsára. A rigócska türelmesen várt, mintha azt mondta volna: -- Sebaj, fô, hogy itt maradtál! -- Suttogva ezt mondtam a rigócskának: -- Nézd, Isten kis madárkája, szívesen maradnék, de ha most nem indulok, elkésem a szentmisérôl. Búsan lehajtotta a fejét, mintha megértette volna. Már jött is a busz, sietve búcsúztam, a rigócska pedig mintha szárnyaival tapsolt volna, úgy ugrándozott örömében. Bizony, a szeretet morzsáival sok barátot lehet szerezni! Bárcsak ezt megértenénk, különösen a karácsony misztériumában, hogy a szeretet legdrágább morzsáit magától a Kis Jézustól kapjuk. ======================================================================== 29. Zsolti Életem egyik szomorú szakasza volt, amikor elkerültem Máriaremetérôl Budavárba. Hiszen annyi kedves emlék fűzött Máriaremetéhez: drága édesanyám ott várt engem, amikor már mint felszentelt pap, tíz év távollét után hazajöttem. Elsô szentmisémet ott, a Kegytemplomban mutattam be. Elsô Sasfiókáimat is ott várta mindig édesanyám, mintha csak gyermekei, unokái lettek volna. Sütötte nekik a réteseket, palacsintákat, pogácsákat. A Várban elsô ismeretségemet a Nagyboldogasszony templom fiatal káplánjával kötöttem, aki már ismerte viharos múltamat és hallott Sasfiókáimról. Meg is kérdezte, hogy vannak-e még Sasik? -- Igen, itt-ott -- mondtam szinte leverten. -- Most, hogy Remetérôl eljöttem, az utolsókat is szélnek kellett eresztenem. -- Hát akkor -- mondta kedves káplán barátom -- szerzek én neked máris egy Sasfiókát! Itt, a Várban ismertem meg, öreg édesapja gyakran felhozta ide, el-elbeszélgettem az értelmes fiúval. Úgy tudom, csak édesapja gondozza. Rögtön kaptam ajánlatán, és még aznap felkerestem az új Sasfiókámat. Mint egy égi jelet, úgy könyveltem el ôt; nekem soha nem szabad feladni, mindig kell Sasfiókákat toboroznom. Szegény Zsolti mint egy szárnyaszegett sasmadár gubbasztott tolószékében. Édesapja is elôsietett, ôszülô haja, ráncos, de jóságos arca elárulta, mennyi gond terheli. Elôadta Zsolti szomorú történetét: nyomorékként született és anyja szívtelenül elhagyta. Azóta ô neveli. Tanítgatta különbözô nyelvekre, folyékonyan beszél németül és angolul. Elsôáldozásra szépen készült, de annyira megromlott az egészsége, hogy nagyon nehéz vele eljutni a templomba. Ajánlkoztam, hogy szívesen foglalkozom vele, valahányszor csak akar, szentáldozáshoz járulhat, hiszen nagy boldogság számomra az Úr Jézussal megörvendeztetni beteg testvérkéimet. Sokat beszéltem neki Sasfiókáimról, akiket a szeretet köteléke, az Eucharisztia kovácsolt össze. Bár jelenleg nincs otthonunk, mégis együtt vagyunk Krisztus szeretô szívében. Amikor örömmel elmeséltem neki, hogy állami gondozott gyermekekbôl újra toboroztam Sasfiókákat, megkérdezte, lehetne-e ô is Sasfióka. Boldogan mondtam igent és elárultam neki, hogy tulajdonképpen már régóta befogadtam ôt a Sasfiókák kis közösségébe. Kérte, hogy hozzam el, mutassam be neki azt a nevelôanyát, aki a Sasikat gondozza. Meg is látogatta ôt a kedves fiatalasszony, sôt készségesen felajánlotta, hogy ha bármikor szükség lenne rá, csak jelezzék, ô azonnal jön segíteni. Ennek különösen a jó édesapa örült, hiszen ô is eléggé beteges volt és ki tudja, mi történhet. Sajnos Zsolti állapota egyre gyengült, édesapja kénytelen volt többször hosszabb-rövidebb ideig kórházba vitetni. Én oda is követtem ôt, mindig rendszeresen áldoztattam is. Igazi lelki barátság szövôdött köztünk. De Zsoltinak sehol nem volt nyugalma, csak édesapjánál, így hamarosan visszakerült, elfoglalta megszokott helyét a várral szemben, mintha mindig várt volna. Szép idôben édesapja kitolta kocsiját az utcára, a kapu mellé, onnan nézegetett fel a várra, figyelte a járókelôket, akik néha szóba is elegyedtek vele. Egyszer mosolyogva kérte, hogy ott áldoztassam meg, ôt nem zavarja az utca forgataga. Az Úr Jézus is, amikor körüljárt jót cselekedve, utcákon, tereken gyógyítgatta a betegeket. -- Én is ilyen beteg vagyok -- mondta --, de nem a gyógyulásom kérem, csak lelki erôt adjon az Édes Jézus. Segítse az én drága édesapámat, hogy bírjon engem gondozni, mert ilyen jó édesapa nincs még ezen a világon. Édesapám éjjel-nappal mellettem van -- folytatta -- még a gondolatomat is lesi, csakhogy valamicskét enyhítsen fájdalmamon, mert mindig egyre többet szenvedek. -- Látszott is rajta, hogy szinte napról napra fogy, csak a nagy, értelmes szemei csillogtak, de soha egy zokszó nem hagyta el ajkát. -- Hiszen én tudom miért, kikért szenvedek, én már mindent megbeszéltem az Édes Jézussal és a jó Szűzanyámmal -- mondta. Már tolókocsiba sem ülhetett, lassan aludt ki életének pislogó mécse 27 éves korában. Milyen szomorú volt ôt búcsúztatnom, aki ilyen korán már megérett a mennyország számára! Temetésén, mint Sasfiókámnak mondtam neki köszönetet azért a hôsi magatartásért, amellyel fiatal életét átadta az Úrnak. Ô igazán elmondhatta Szent Pállal: A jó harcot megharcoltam, a hitet megôriztem, nekem az élet Krisztus volt, a halál már nyereség, hiszen vár rám az örök dicsôség. Zokogó édesapját nem lehetett vigasztalni. Azóta is minden nap elsô útja a temetôbe vezet, akár fúj a szél, akár zuhog az esô vagy hull a hó. Ha pedig napfény borítja a virágzó sírdombot, akkor csak hallgatja a madarak csicsergését, akik összejönnek énekelni, szerenádot adni a kedves Zsoltinak. -- Nekem is hiányzik Zsolt -- vigasztalom az apát --, de ô most odafenn, az égi hazában képviseli a Sasfiókákat. És Zsolti valóban nem feledkezett meg rólam odafenn! Csodálatos bizonyságát adta ennek azzal, hogy amikor megszereztem az Engesztelô Kápolnánk bôvítésére a szomszédos ABC-t, és két héten belül ki kellett fizetnem majd' százmillió Ft-ot, akkor jött Zsolti édesapja és mosolyogva adta át fia hagyatékát, kétmillió forintot. Mintha az égbôl esett volna kezembe ez a pénz! Mert vannak még csodák. ======================================================================== 30. Templomépítés -- ifjú szívekben Minden bizonnyal Pannonhalmán indult el a katolikus oktatás. Egyik elsô diákja, Szent Imre herceg, a magyar tanuló ifjúság védôszentje lett. Innen indult ki a magyarság valláserkölcsi nevelése. Ennek köszönhetjük azt, hogy mi még élünk Európa szívében. Vasárnaponként délután mindig a váci fegyházban mutatok be szentmisét és mindig megrendít az a sok fiatal rab, akik semmiféle valláserkölcsi oktatást nem kaptak. Nem kell bizonyítgatnom, hogy hová jut az ország igaz, hiteles és jó nevelés nélkül. A Kútvölgyi Engesztelô kápolna híveivel elhatároztuk, hogy minden hónapban összegyűjtünk 10.000 forintot; ez lesz a mi hozzájárulásunk a katolikus iskolák fenntartásához. Bizony, ha az ország minden plébániája és lelkészsége, akár kis összeggel is, de rendszeresen, havonta támogatná a katolikus iskolákat -- sôt nemcsak pénzzel, hanem imádsággal is! -- akkor részben megoldódnának az ifjúság nevelésének problémái. Két évvel ezelôtt azzal a kéréssel fordultam a magyarsághoz, hogy engesztelô kápolnának bôvítésére megszerezhessem a mellettünk lévô ABC- üzletet. Csak így lenne lehetôség arra, hogy eleget tegyünk a zarándokok igényeinek és megakadályozzuk valami éjszakai lokál létesítését közvetlenül mellettünk. Akkor szinte az egész ország megmozdult és két hét alatt összegyűlt a szükséges 92 millió forint. A hívek nagylelkűsége elôtt most is fejet hajtok, rendszeresen imádkozva az adakozókért. Most még nagyobb ügyrôl van szó! Ennek érdekében is a hívek nagylelkűségére apellálok. Hiszen ez a kérdés majd minden katolikus családot érint. Minden hívô magyarnak össze kell fognia, hogy ifjúságunk lelkében Isten szent templomát építsük. Ezért a nemes célért küzdött és szenvedett annyit mindhalálig Mindszenty József bíboros hercegprímás atyánk. Mindannyiunknak elsôdleges gondja kell legyen a magyar jövô záloga, gyermekeink vallásos nevelése. Az Úr Jézus erre is utal: ,,Bizony mondom nektek, amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek'' (Mt 25,40). A gyermekek fogékony lelkében kell építeni templomokat! Ez a legszebb, legszentebb felelôsségteljes kötelességünk. Különösen most, amikor több mint negyven éves hiányt kell pótolni. Most minden öntudatos, katolikus magyarnak templomépítôvé kell lennie, a fiatalság lelkében megalapozni azt a Szent István-i valláserkölcsi alapot, amely ezer éves örökségünk, a Mária-tisztelettel egybehangolva. ======================================================================== 31. A szeretet és hála rózsái ,,Regôczi atya nyolcvan éves'' -- ezen a címen jelent meg az Új Ember 1995. október 1-jei számában, a Keresztény Életben pedig Köszöntô helyett címen az október 8-i számban, dr. Szántó Konrád ferences egyháztörténész megemlékezése: ,,80 éves Regôczi atya, aki, mint Isten Vándora ismeretes nálunk és sokfelé külföldön is. Amikor 75 éves volt, akkor én írtam az Új Emberben róla, kérve a hívek és a papság imáit, hogy áldozatos apostolkodását még sok éven át folytathassa. Most Ô ajándékozott meg bennünket újabb könyvecskéjével -- ahogy ô mondja --, a 25 éves Engesztelô-kápolna hôstörténetével. Ez a könyvecske felidézi a 25 év küzdelmeit, amellyel a Szabadság-hegyen ezt a Mária-kegyhelyet a magyarság engesztelô-kápolnájává tette. Ô szerényen az Isteni Gondviselésre hivatkozik, a Szentségi Jézus, a Szűzanya segítségére és a jó, áldozatos lelkű hívek imáira, de én mindig megcsodálom lelkes, áldozatkész munkáját, hogy mindig van ereje és bátorsága újrakezdeni, terveit keresztülvinni, hôsiesen helytállni. Megköszönöm neki az egész magyarság nevében is, amit az engesztelésért tesz, azt a szeretetet, amellyel most is a rászoruló gyermekeket gondozza és neveli. Továbbá azt is, hogy Mindszenty József bíboros, hercegprímás atyánk boldoggá avatásáért annyit buzgólkodik, a nagy vértanúi bíboros emlékét életben tartja. Amióta Máriacellbôl 1991 májusában hazahozták, halála napján, minden hó 6-án az Esztergomi Bazilika altemplomában, sírjánál misét mutat be, hogy minél elôbb oltárainkon tisztelhessük szent egyházunk dicsôségére és az egész magyarság javára és örömére. Kísérje további életét az Isten áldása, a Magyarok Nagyasszonyának oltalma, hogy sokan buzduljanak az áldozatos imádságra, engesztelésre, hiszen ez a magyarság erkölcsi megújulásához vezet, amelyért össze kell fognunk és minden áldozatot meg kell hoznunk, mert ,,ez az árva magyar nemzet csak az égiekre számíthat'' (Mindszenty bíboros, hercegprímás szavai szerint). Dr. Szántó Konrád egyháztörténész'' Legelsônek a jó belgák jelentkeztek, hogy a Sasfiókákat Segítô Egyesület -- akik már ötven éve támogatnak bennünket --, egy kis küldöttséget küld, október 5-ére feltétlenül itt lesznek. Meg is érkeztek a Ferihegyi repülôtérre. Október 5-én szép napos idôben hajtottunk a Kútvölgyi Kápolnához. Gyönyörűen feldíszített szentély fogadott. A boltív egyik oldalán pápai lobogó és arany betűkkel a felirat: Te Deum Laudamus, a másik oldalon nemzeti színű lobogó volt. A zászló közepén viharvert, öreg vízimalom képe jelezte születésem színhelyét, Látrányt. Felette fenyô koszorúban, aranysárga kis virágokból íródott ki a 80. év. A kútvölgyi hívek szép számmal vettek részt a szentmisén. Muhariné, Mária, a Krisztus--Mária Műve Alapítvány titkárnôje megható szavakkal köszöntött a Kútvölgyi Kápolna híveinek nevében és átadta a Makovecz Imre híres építész által készített terveket az új templomról és a mellette levô létesítményekrôl. -- ,,Reméljük, jövôre már ott tarthatjuk Atya 81. születésnapját'' -- mondta Mária. A kedves, jó hívek sorban hozták virágcsokraikat és ajándékaikat. Megköszöntem elôször a jó belga vendégek jelenlétét, akik az Északi- tenger partjáról repültek ide Budapestre, hogy Flandria nevében köszöntsenek és velem töltsenek el egy-két napot, hogy megismerhessék azokat a helyeket, amelyek papi életemnek fôbb állomásai voltak. Szentmise után rögtön Máriaremetére vezetett utunk, ahol az a szép szociális otthon létesült, amely még édesanyám elgondolása volt, hogy öreg napjaira egypár idôs nénivel megosztja házát s így együtt imádkozzanak, engeszteljenek papjainkért. Ô már ezt nem érhette meg, hiszen alighogy börtönbe hurcoltak, belehalt nagy bánatába, hetvenéves korában. De nekem sikerült megvalósítanom a vágyát és felajánlottam a házat szegény öregek gondozására Lékai László bíboros atyának, akinek nagyon megtetszett a gondolat. Azonnal kibôvítette, sôt köréje épült fel az Emmaus és a Názáreti Ház, ahol most már több, mint száz idôs beteg talált otthont. A házat Teréz Anya is felkereste elsô magyarországi látogatásakor. Az otthon kápolnájában hálaadó szentmisét mutattam be. Két belga vendégünk nagyon csodálkozott a betegek áhítatán, akiknek legtöbbje tolókocsival vett részt a szentmisén. Az otthon lelkésze beszédében rámutatott arra, hogy Regôczi atyának köszönhetô, hogy itt most már sok beteg kap nemcsak testi, de lelki gondozást is. Kedvesen hívtak meg bennünket szerény ebédjükre. Délután édesanyám sírját kerestük fel, szép virággal díszítettük a sírt. Tetszett vendégeinknek, hogy szüleim sírja zöld borostyánnal van befuttatva és élénk piros muskátlik virágoznak rajta. Délután és éjjel a Kútvölgyi Kápolnában a rózsafüzér imára járó virrasztó hívek és a Mária Kongreganisták köszöntöttek, átadva egy gyönyörű szép vélumot, amelyet a szentségi áldásnál használok. A nyolcvan szál piros kardvirág az esti reflektorfényben, mint a szeretet lángjai vettek körül. Minden olyan meghitt, családias, szép volt az éjszakai virrasztáson. Hálámat fejeztem ki, hogy olyan hűségesen ôrt állnak a Szentségi Jézusnál, hogy így Kápolnánk egész nap nyitva lehet és csütörtökönként pedig egész éjszaka virrasztva engesztelnek. A születésnap csúcspontja az Aga utcai állami gyermekotthonban volt, ahol Sasfiókáim is megjelentek, mind a törökbálinti, mind pedig a családoknál befogadott Sasik, kb. negyvenen. A kedves igazgatónô a kultúrtermet bocsátotta rendelkezésünkre, sôt a zenekar egy része is szerepelt. Amikor a húsz fehéringes ministránssal bevonultunk az oltárhoz, felcsendült az énekkar üdvözlô éneke. A Sasfiókák verssel köszöntöttek: Könnyes szemmel köszöntünk Téged, S mondunk az Istennek hálát Érted. Teérted, ki egész életeddel Ôt szolgáltad, Sikerrel vívod most is nagy csatádat. Dacolva érvekkel és emberi ésszel, Isten a szavát szívedbe véste. S ezzel a szóval, egy fénylô Kereszttel Mutatod az utat a Mennyekbe fel! Amit meg akarsz velünk értetni, könnyű igazán, Egy gyermekszív is megérti tán. Istennek szolgálni egy egész életen át, Az Ô szeretetét hirdetni egy örökkévalóságon át. Szűzanyán keresztül az Édes Jézushoz, Minket vezetni, csak ez a Te gondod. Hogy legyen a Szentmise nekünk is életünk, Csak ebbôl élhet tovább halhatatlan lelkünk. Szűzanyánk palástja védelmezzen hát, Sasik seregét vezesd az úton tovább. Adjon a Jóisten, még sok szép éveket, És álmaidnak örök életet. Szívünk boldog örömmel kiált: Isten éltessen Sasi Király! Jenô, a Sasi otthon egyik nevelôapja köszöntött megható szavakkal a nagy Sasi család nevében, majd Csilla, a Sasik nevelôanyja felolvasta Mécs László A királyfi három bánata című gyönyörű költeményét, amelynek elsô versszaka: ,,Amikor születtem nem jeleztek nagyot messiás-mutató különös csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.'' Majd -- mintegy a verset kiegészítendô -- Az Isten vándora c. könyvembôl olvasott fel egy részt: ,,Megcsapott a fojtó gôz szaga. Amikor bemerészkedtem, köhögés fogott el. A villanylámpák gyér fényénél alig láttam a nagy gôzben édesanyámat, aki egészen hátul egy nagy lepedôt sikált a teknô szélén. Szívemet összeszorította a fájdalom. Ez volna az édesanyám? Görnyedten, nedves haja az arcába lógott, csupa víz, izzadtság. Nehezen felegyenesedett. Néztem lúgtól kiázott kezét, ô meg könnyezve mosolygott rám: Fiacskám, ugye, soha többet nem jössz ide? A gomolygó gôzön át a fény ráesett, bearanyozta alakját. Igen, mintha felhôk között lebegett volna. Felfelé nézett és csak mondta: Pityukám, hát értetek vagyok itt. Én pedig akkor elhatároztam, hogy akármi módon, de édesanyámat innen kiszabadítom...'' Az Aga utcai nevelôk egyike, Laci bá', szintén édesanyámra hivatkozott üdvözlésében, aki ilyen papnak nevelte fiát. És hogy létrehozta a Kápolnát az otthonban, hogy egy fedél alatt legyünk a Szentségi Jézussal és rendszeresen legyen szentmisénk. Majd Ica néni, az igazgatónô mondott köszönetet, hogy hét éve foglalkozom az Aga utcai gyermekekkel és ez rányomja bélyegét az egész intézet lelkiségére, amely most már valóban otthona a gyermekeknek. A jó belgák meghatódva hallották kedves flamand éneküket. A szentmisét gregorián énekkel tették ünnepélyessé. Szentbeszédemben hivatkoztam arra, hogy mint mezítlábas kis ministráns a Domonkos- templomba jártam minden este a rózsafüzér ájtatosságra, hol édesanyámmal, hol nagymamámmal. Amikor egyszer gyalogos zarándoklat indult a templomból a Margit-szigetre, tele volt a sekrestye ministránssal. Én félve húzódtam meg hátul, mert egyedül voltam mezítlábas. -- Ki viszi a feszületet? -- kérdezte a sekrestyés testvér. Természetesen mindenki ezért versengett. A testvér azonban körülnézett, megpillantott engem és elôrehívott: -- Pityu fogja vinni, mert ô minden este itt van a rózsafüzér imádságon. A többiek erre felzúdultak: -- De még cipôje sincs! -- Hát Krisztus Urunk tán cipôben vitte a keresztet a Kálváriára? -- mondta az idôs testvér. Erre aztán mindenki elhallgatott. Milyen büszke voltam, hogy én vihettem a feldíszített feszületet a népes zarándokcsoport élén! Akkor még nem is gondoltam arra, hogy egész életemben keresztet fogok hordozni. De íme, keresztjeimnek meg lett a gyümölcse és ezek az én drága Sasfiókáim. Hiszen ezért éltem, küszködtem, akárhányszor bebörtönöztek, mindig újra, elölrôl kezdtem és mindig voltak és most is vannak Sasfiókáim. A szentmise végén felcsendült a Sasik indulója: ,,A király hív, a zászló int, Fel Sasi vándorútra, És a nagy Királynak keresztútját A Sasi vállalja. Ó szél, ó szél, ó szél, ó szél, ó szél, Száll a Sasfiók, a napba néz.'' Az ünnepi szentmise kedves meglepetése volt számomra, hogy kaptam nyolcvan csokoládé szívecskét, egy-egy gyertyával. A nyolcvan kis lángocska fénye bearanyozta a mosolygós gyermekarcokat, akik örvendezve énekelték: ,,Ahány szál gyertyácska lobog most fényesen, Annyi áldás szálljon jó Atyánk fejére.'' Emlékezetes marad ez a felejthetetlenül szép, családias ünnepség, amelyen mindenki gyermeknek érezte magát. Kedves belgáimmal ellátogattunk Vácra is. Elôször a Sasi otthont kerestük fel, majd a Rákóczi téri templomot mutattam meg, amit ötven évvel ezelôtt a Sasfiókákkal és a hívekkel építettünk fel. Következô állomásunk a váci fegyház volt, ahol most minden vasárnap misézek. A rabok, miután virághoz nem juthatnak, festett virágcsokorral ajándékoztak meg. Innen a Polgármesteri Hivatalba mentünk, ahol mint Vác díszpolgárát köszöntöttek. A Püspökségen dr. Keszthelyi Ferenc püspök úr vezetett végig bennünket a püspöki palotán, és szép ezüst éremmel ajándékozott meg bennünket. A budai Nagyboldogasszony Templomban és a pestszentlôrinci műemlék kápolnában virágcsokorral fogadtak bennünket. A következô napon, verôfényes ôszi idôben a Balaton mellett suhantunk szülôfalumba Látrányba, ahol harangszóval és gyönyörű virágkosárral fogadott a plébános atya híveivel. A vörös márvány keresztkútra -- ahol az Istengyermekség nagy kegyelmét kaptam -- virágot vittem. Mindennek koronája volt az az ünnepi díszebéd, amellyel a Sasi Otthonban fogadtak. Boldog volt a Sasi nagy család. A kedves belga vendégeket virágcsokrokkal és maguk készítette gyermekfestményekkel köszöntötték, majd flamandul énekeltek a vendégeknek, akik nagyon meghatódtak a nagy szeretettôl, amellyel fogadták ôket a gyermekek. A belga vendégek is átadták a gyermekeknek hozott ajándékaikat. Kérték, hogy tolmácsoljam: Flandriában nagyon szeretik Regôczi atya Sasfiókáit, és Flandria szinte együtt él Regôczi atyával, miután 1933-ban ôt megismerték és felkarolták. Vasárnap, a Magyarok Nagyasszonyának ünnepén a Kútvölgyi Kápolnában találkoztam utoljára kedves belga vendégeimmel. A Sasfiókák körében foglaltak helyet, az elsô sorban. Röviden köszöntöttem ôket az egész magyarság nevében, megköszönve azt, amit Flandria Magyarországért tett. Megható, ahogyan ezt a két, sokat küzdô kis nemzetet összefűzi a Szűzanya iránti tisztelet, a Magyarok Nagyasszonya és Flandria Kedves Nagyasszonya. 80. születésnapomat nemcsak a kedves belgák küldöttsége, de még inkább a Sasfiókák ragaszkodása és a drága jó hívek szeretete tette felejthetetlenné. Áradt felém a sok levél, távirat, vers, amelyet Magyarország minden tájáról, Szlovákiából, Kárpátaljáról, Székelyföldrôl és külföldi államokból. Ezek is a szeretet megannyi kis lángjai, amelyeket én is szívem egész szeretetével és imáimmal igyekszem viszonozni. ======================================================================== 32. Tizenhárom örökmécses A legnagyobb ajándék papi életemben, ha olyan helyen gyújthatok örökmécsest, ahol azelôtt még nem volt jelen a Szentségi Jézus. Életemben tizenhárom helyen készítettem új szállást, tabernákulumot az édes Jézusnak. Az elsô örökmécsest Pestszenterzsébeten, a Karmelita apácák óvóhelyén gyújthattam meg a karácsonyi éjféli szentmise után. Kint zúgtak a bombázók, a sztálinorgona félelmetes becsapódásai, de lent, a szentély alatti kis pincében békesség volt szívünkben. Ez a kis óvóhelynek szánt sötét pince a betlehemi barlang hangulatát lopta szívünkbe. A vibráló örökmécses fénye megnyújtotta a pince falán a körben térdeplô Sasfiókáim alakját, akik most a betlehemi angyalkák énekével fojtották el a háborús zajokat. Hálásak voltunk a Kisded Jézusnak ezért a kis betlehemi óvóhelyért, ahol Sasfiókáimmal és három Karmelita nôvérrel teljes biztonságban éreztük magunkat. A váci Sasi Otthon kápolnájába egy művész barátom faragott gyönyörű örökmécses foglalatot. Egy fészekben három kis pelikán nyújtogatja csôrét az anyapelikán felé, aki csôrével szakítja fel mellét, hogy saját vérével táplálja fiókáit. Nagy örömmel helyeztem el ezt a művészi örökmécsest kápolnánk tabernákuluma elé. Amikor már több mint kétszáz Sasfiókám volt, a jóságos Péteri püspök atyától megkaptam a bazilika melletti könyvtár nagy épületét. Ez lett a központunk. Kápolnát is kialakítottunk benne, amelyet a Legméltóságosabb Oltáriszentség tiszteletére szentelt fel a jó Püspök atya. A következô örökmécses Domony új kis templomában gyulladt ki, majd rövidesen Domonyvölgyben, ahol egy vikendház építésére kaptam engedélyt, de természetesen kápolna lett belôle. Ezután következett a szalkszentmártoni modern templom építése, amelyben Péter és Pál apostolok ünnepén gyújtottam meg az örökmécsest. A kútvölgyi Mária Kegykápolnában 1969. október 11-én, Mária Istenanyaságának ünnepén gyulladt fel az örökmécses fénye. Szemben, a Duna másik oldalán magasodó Országház kupolájának csúcsán ott éktelenkedett a vörös csillag. Micsoda kegyelem, hogy éppen húsz év múlva, 1989. október 11-én adta hírül a rádió és a televízió, hogy örökre kialudt a Parlament vörös csillagjának a fénye. Közben a máriaremetei családi házunkat öregek otthonává alakítottuk. Karácsonykor a kis kápolnában meggyújtottam az örökmécsest és azóta minden nap van ott is szentmise. Pár év múlva Lékai bíboros atyának megtetszett a kis szeretetotthon és kezdeményezte annak bôvítését. A kápolna felszentelését már nem érte meg, azt a székesfehérvári megyés püspök végezte. Az otthon parkjában még egy új szeretetház létesült: az Emmausz. A szentelési szertartást Paskai bíboros atya végezte el. A szép kis kápolnában szentmise után én helyeztem el az Oltáriszentséget és meggyújthattam az örökmécsest. Hat évvel ezelôtt az Aga utcai Gyermekvédelmi Intézetben létesítettem egy kápolnát, ahol Várszegi Asztrik pannonhalmi fôapáttal mutattam be a szentmisét és helyeztem el az oltárszekrényben, december 8-án, Szeplôtelen Fogantatás ünnepén az Oltáriszentséget és itt is kigyulladt az örökmécses. Nagykovácsiban János barátom nagylelkű felajánlása nyomán létesült otthon Krisztus--Mária Műve nôvéreinek. A kápolnát pápai nunciussal koncelebrálva szenteltük fel és megint csak én helyezhettem el a kápolna tabernákulumában a Szentségi Jézust és gyújthattam meg az olajmécses lángját. Akkor úgy gondoltam, hogy ez az utolsó alkalom, hogy új örökmécsest gyújthassak meg. És lám, most karácsonyra jött a Kis Jézus újabb ajándéka! Egy oltárszekrényt ajándékozhattam az érdi új szeretetotthonnak, amely a Karmelitákhoz tartozik. Két kedves karmelita atya meghívott Érdligetre, ahol egy új katolikus szociális otthon létesült abból a postásüdülôbôl, amelyet két évvel ezelôtt nekem ajánlott fel a Posta, kallódó, elhagyott gyermekek számára. Sok fáradozásom ellenére, fôként munkatársak hiányában ezt nem tudtam megvalósítani, de annyit sikerült elérnem, hogy a létesítmény a karmeliták birtokába jutott, hiszen a kolostorukkal és az új Skapuláré Királynôjének Templomával határos. Az otthonban idôs karmelita atyák laknak. Mivel testi tehetetlenségük ellenére is szeretnék magukat hasznosítani, nagy lelkesedéssel kapcsolódtak be az engesztelés művébe. Csakhogy hiányzott számukra a Szentségi Jézus jelenléte; a kis kápolnájukban nem volt tabernákulum. Egyszerre átvillant agyamon, hogy van nekem egy szép új oltárszekrényem, amelyet egy kedves asztalos barátom készített a Sasfiókák kápolnája részére. Ám a Sasi Otthon még távolabbi álom, így ezt most fel tudom ajánlani a Szeretetotthon kápolnájának. -- Így gyújthattam meg az Örök Szeretetet jelzô lángocskát tizenháromszor. Hálával borultam le a tabernákulum elé, megköszönve, hogy ennyi helyen lobbanhatott fel Jézus Szentséges Szívének melegséget sugárzó lángja. -- Áldd meg, Istenem a Te 80 éves ôsz vándor papodat, hogy még tovább tudja adni a tüzet, hisz Teérted tüzet hoztam, kívánom, hogy égjen. -- A többit könnyeim mondták el, ahogyan végigperegtek arcomon a Szentségi Jézus elôtt. Majd a Szűzanyához fohászkodtam gyermeki bizalommal, hiszen mindig Rajta keresztül esdekeltem le az Édes Jézus segítségét, hogy még egy tabernákulum elôtt gyújthassam fel az örökmécses fényét: a Kútvölgyi Engesztelô Örökimádó templomban. ======================================================================== Fülszöveg Mit tehet mást egy ôszhajú pap, minthogy mesél? Felelevenítek egy-két eseményt a múltból, színesen, mint ahogy a napsugár annyi pompázó színben ragyogtatja a hulló ôszi faleveleket... Hálámnak, köszönetemnek adok így kifejezést, mindent bearanyozva, az én kedves jótevôimnek; mindazoknak, akik annyi szeretettel gondoltak rám imáikban és egyszerű írásaimat olvasva, épültek rajtuk. Hiszen még annyi a mondanivalóm! Mint egy virágcsokrot, úgy nyújtom át szívemnek szeretetébôl sugározva emlékeimet. Regôczi István