Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Regôczi István: Filioli -- Fiacskáim Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó 1. A Mennyország földi visszfénye 2. Az angyali üdvözlet 3. Mária látogatása Erzsébetnél 4. ,,Gyermek született nekünk'' 5. Bemutatás a templomban 6. Napkeleti bölcsek 7. Az Egyiptomból hazatérô Szent Család 8. A názáreti otthon 9. A tizenkét éves Jézus a templomban 10. Jézus megkeresztelkedése 11. Az elsô tanítványok 12. A kánai menyegzô 13. A csodálatos halfogás 14. A nyolc boldogság hegyén 15. A Jó Pásztor és a tékozló fiú 16. A Miatyánk 17. A csodálatos kenyérszaporítás 18. Az élet kenyere 19. A kafarnaumi százados 20. A szamariai asszony 21. A házasságtörô asszony 22. Mária Magdolna 23. Jézus és a gyermekek 24. Jézus Betániában 25. Zakeus a fügefán 26. A Jerikói vak 27. A vakon született meggyógyítása 28. Péter vallomása 29. Jézus táborhegyi színeváltozása 30. A naimi ifjú feltámasztása 31. Jairus leányának feltámasztása 32. Gyógyítás a beteszdai fürdônél 33. Az irgalmas szamaritánus 34. Az Úr Jézus vándorúton 35. Az özvegyasszony két fillérje 36. A dúsgazdag és a koldus Lázár 37. Mária Beáta -- a Boldog Édesanya 38. Jézus rokonai 39. A tíz leprás 40. A Zebedeus fiúk édesanyja 41. A kereskedôk kiűzése a templomból 42. Lázár feltámasztása 43. A kánaáni asszony 44. Jézus bevonulása Jeruzsálembe 45. Az utolsó vacsora 46. A lábmosás és a búcsúbeszéd 47. A getszemáni kert 48. A Fájdalmak Anyja 49. Jézus a fôpapok elôtt 50. Jézus Pilátus elôtt 51. A keresztút 52. Jézus kereszthalála 53. Jézust sírba helyezik 54. A feltámadt Krisztus Édesanyjával találkozik 55. Jézus megjelenik az asszonyoknak 56. Útban Emmausz felé 57. A húsvét nagy ajándéka 58. Jézus a Tibériás tavánál 59. Az utolsó találkozás 60. A Szentlélek eljövetele, az Egyház születése Utószó ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv a Szent István Társulat gondozásában jelent meg az ISBN 963 361 616 3 azonosítóval. Az elektronikus változat a könyv szerzôje, Regôczi István engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában van. ======================================================================== Elôszó Diákkorom legszebb élménye volt, amikor Belgiumba kerültem egy aranyos, galambôsz hajú kanonok úrhoz. Richárd Verwaecke Poperinge-nek volt az esperes plébánosa. Ez a szentéletű, igazán Krisztus szíve szerinti pap annyi szeretettel karolt fel engem, mintha csak fia lettem volna, de valóban az is lettem lelki vonatkozásban. Nagy türelemmel tanítgatott a flamand nyelvre: örült, amikor megtanultam flamandul a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, Hiszekegyet és az Úrangyalát; délben, este mindig együtt imádkoztunk. Élete, amely olyan volt számomra, mint egy nyitott evangéliumos könyv, ideálom lett. Elkísérhettem ôt körútjain -- mert nemcsak az esperesi kerületeket, de a családokat is szorgalmasan látogatta. Mindig úgy mutatott be: ,,Ô az én Stefánom, magyar fiam.'' Minden nap ministrálhattam neki az elsô szentmisén. Mindig korán reggel indult a templomba, már egy órával a szentmise elôtt ott térdelt a szentélyben. Hiába mondogatta, hogy én még ráérek, maradjak otthon, hűségesen vele tartottam. Akkorra már az öreg sekrestyés kinyitotta a templom kapuját és az örökmécses piros lángja hívogatóan lobogott az oltárszekrény elôtt. A sekrestyés elôcsoszogott egy égô gyertyával és a kis réz gyertyatartót az imazsámolyra helyezte. A kanonok úr szinte odaborult az imazsámolyra a fôoltár elôtt. Én pedig bementem a sekrestyébe, ahol egy nagy könyvállványon egy nagy régi Szentírás volt elhelyezve. A figyelmemet mindig lekötötte a sok gyönyörű rézkarc, amely olyan élénken elevenítette meg az Ószövetség és az Újszövetség jeleneteit, hogy szinte láttam a történeteket. Közben ki-kitekintgettem a jó esperes-kanonok úrra, akinek feje köré szinte glóriát sugárzott a gyertya lángocskája. A templomból hazajövet egyszer megkérdeztem a jó kanonok urat, hogyan tud olyan hosszan, elmélyedve imádkozni a szentmise elôtt. -- Ilyenkor elmélkedem, Stefánom -- felelte mosolyogva. -- De mi az az elmélkedés? -- kérdeztem. -- Az Úr Jézus tanítását átélni, szemlélni, beszélgetni vele és a Szűzanyával, hogy szinte megelevenedjen, életté váljon az evangélium. Minden este -- folytatta a kanonok úr -- röviden felkészülök, rendszerint az evangéliumból vett szöveggel. -- Én is szeretnék így tenni! -- lelkendeztem. A jó kanonok úr úgy látszik, komolyan vette lelkesedésemet, mert elôvette a nagy bibliás könyvet és kinyitotta Szent János evangéliumánál: ,,Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige...''. A kanonok úr elmagyarázta: -- Az Ige a második isteni személy, Isten egyszülött fia, aki érettünk emberré lett. Ezt adta hírül Gábor arkangyal a Boldogságos Szűz Máriának Názáretben. Errôl próbálj holnap reggel elmélkedni. Ez volt a bevezetôje az elmélkedéseimnek, amelyet ezután rendszeresen végeztem. Amikor 1933-ban hosszú, kalandos utam végén mint gimnazista visszakerültem hozzá, ô már nem tudott korán a templomba menni. A nagy könyvtárszobájában elmélkedett, karosszékében ülve, én pedig az íróasztalnál egy füzetbe írtam szorgalmasan elmélkedéseimet. Mindig a Szentírásból vett szövegeket gondoltam át, elevenítettem meg lelki szemeim elôtt -- mint ahogyan ô erre engem tanított --, hogy ne csak szemlélôje, de cselekvôje is legyek a szentírási jeleneteknek, azaz belekapcsolódjam az eseményekbe. Miután az elmélkedés anyagát a flamand nyelvű Szentírásból vettem, így flamandul írtam le elmélkedéseimet, amelyeket azután egy közös ismerôsünk, Robertin kisasszony átrendezett és leírt. Egészen a jó kanonok úr haláláig írogattam ezeket az elmélkedéseket, de miután ô csendesen -- január elsô péntekén -- elszenderedett az Úrban, nagy változások történtek az életemben is, hiszen elvesztettem az otthonom. Fôképpen az ô jelenléte, segítsége, tanácsai hiányoztak, így abbamaradtak írásaim. Aztán Robertin kisasszony elsô szentmisémen egy vaskos kötetet adott át, amelyben gyönyörűen illusztrálva, szép írással, iniciálékkal, ötszáz elmélkedésem volt olvasható. Mint kedves emléket hoztam haza, ôrizgettem a könyvet, bele- belelapozgatva sok lelki vigaszt, erôt merítettem belôle. Ám az akkori háborús idôk, majd az árva gyermekeimmel való foglalkozás nem tette lehetôvé, hogy ezeket a flamand elmélkedéseket lefordítsam, de mindig közelemben voltak, az íróasztalomon. Amikor az ÁVO lecsapott rám, elsô dolga volt, hogy ezt a feltűnôen szép kéziratos és számukra idegen nyelven írt könyvet azonnal lefoglalta. Amikor kérdezték, hogy mi ez és mit jelent a felirat: Filioli -- nyugodtan válaszoltam: -- Ezek evangéliumi elmélkedések, a Filioli pedig azt jelenti: Fiacskáim, vagy úgy is mondhatnánk: Gyermekecskeim. Ezen az ÁVÓ-sok jót nevettek: -- Magának, úgy látszik, van egy kis humorérzéke. Azt akarja velünk elhitetni, hogy gyermekecskékrôl írogat? Na majd lesz ideje, lefordítja nekünk szépen. Akkor úgy véltem, hogy ez nem is rossz gondolat -- de erre sosem került sor. Az Andrássy út 60., az ÁVO rettegett börtöne nem volt alkalmas hely ilyen elmélkedések fordítására. A gyönyörű könyvet pedig bizonyára elégették. A sok meghurcoltatás, megpróbáltatás közepette természetesen többé nem adódott sem idô, sem alkalom, hogy elmélkedéseket írjak, hiszen mindig ki voltam téve annak, hogy házkutatás során újra elkoboznák írásaimat. Ám amikor Szalkszentmártonra kerültem, ahol egy új templom megépítését kezdtem el, újra nekifogtam az írásnak; ezekbôl az elmélkedésekbôl is kikerekedett egy vaskos kötet. Amikor a templom már felépült és az ÁVO újra lecsapott rám, ez is házkutatás martaléka lett. Végül, amikor a Kútvölgyi Engesztelô Kápolnát igyekeztem bôvíteni, szabadidômben megint csak elkezdtem elmélkedéseket írni, a Szentségi Jézus közelében, benépesítve a kis kápolnát evangéliumi jelenetekkel, a szentmise fenséges valóságának megelevenítésével, mindezt átszôve a Kútvölgyi Boldogasszony mosolyával. Bár minden óvintézkedést megtettem, amikor legkevésbé számítottam rá, Gyümölcsoltó Boldogasszony hajnalán újra megrohamoztak az ÁVÓ-sok, körülvéve máriaremetei kis otthonomat, letartóztattak s olyan alapos házkutatást tartottak, hogy minden irományomat megtalálták és magukkal is vitték. Ekkor szomorúan elhatároztam -- miután már háromszor is elvitték elmélkedéseimet --, hogy én többet nem írok. Különben, az idô is eljárt felettem. Ám akkor jött egy váratlan ajánlat a Szent Gellért katolikus kiadó igazgatójától, Nagy Alexandrától, hogy írjak elmélkedéseket. Az elsô reakcióm tiltakozás volt, hiszen e téren szomorú tapasztalataim voltak, és már nincs meg bennem az a fiatalos tűz és tettvágy, amely írásra kényszerített. Elgondolkodtam, hiszen van mirôl gondolkodni. Bizony, szép lenne arról írni, ami mindig legjobban foglalkoztatott és foglalkoztat: a Mennyei Atya, Jézus, a legjobb nagy testvér, igazi jó barát és a legcsodálatosabb fény és szeretetforrás, a Szentlélek, a legfenségesebb és legszeretôbb Mennyei Édesanya, Mária, a Kútvölgyi Boldogasszony, a Magyarok Nagyasszonya. Amikor a kis ibolyák és az illatos jácintok nyiladozni kezdtek a Kútvölgyi Kápolna kerengôjében és a madarak is már vígan fütyörésztek, elkezdtem -- most már utoljára, nyolcvan évesen -- elmélkedéseimet újra feleleveníteni, igyekezve azt a gyermeki lelkiséget és lelkesedést visszaadni, amely elsô elmélkedéseimet jellemezte. Mire a Kútvölgyi Kápolna vadgesztenye fájáról kezdtek hullani a sárguló ôszi levelek és a vadgesztenyék sejtelmesen kopogtak a kis kápolna tetején, Rózsafüzér hónapjában elkészült az elmélkedéseknek el nem hervadó koszorúja, amely a Szentségi Jézus közelségében fonódott, a Szűzanya segítségével a Szentháromság dicsôségére, hogy a Szentírásból vett bibliai jelenetek színesen megelevenedjenek és mi is, mint a Boldogságos Szűz Mária, mindezt szívünkbe vésve el-elgondolkodjunk a legcsodálatosabb történet felett. ======================================================================== 1. A Mennyország földi visszfénye ,,Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt és isten volt az Ige.'' -- Milyen magasan szárnyalóak Szent János evangéliumának kezdô szavai! Egybôl az égbe repít; feltárul elôttünk az a más világ, amely a megközelíthetetlen fényességben, mindenek felett bontakozik ki, amit emberi természetünkkel nem érzékelhetünk, de természetfeletti hittel megközelíthetünk, szent reménységgel el is érhetünk és szeretetünk által kitárul elôttünk az örök fényesség csodálatos birodalma. Mennyi alázatra, mennyi élô hitre, mennyi állhatatos szent reményre, igazi, lángoló szeretetre van szükségünk, hogy az imádság rakétáján eljussunk oda! Most látjuk igazán, hogy Isten legnagyobb ajándéka a hit, a remény és a szeretet. És az ember akkor a legnagyobb, ha alázattal térdre borulva imádkozik, mert az Isten-kegyelemben élô ember hatalmasabb minden földi erônél. Errôl van szó a Szentírásban, a hegyet mozgató, élô hitbôl fakadó imáról és hogy az imádsággal mindent el lehet érni. Ezért kell igénybe vennünk a legtökéletesebb imádkozó embert, akit úgy is nevezünk: az imádkozó Mindenhatóság, az Istenanya, Mária. Dante hatalmas, klasszikus művében, az Isteni színjátékban nagy szerelmét, Beatricét kéri, legyen vezetôje, hogy behatolhasson ennek a más világnak a rejtelmeibe. Mi a Boldogságos Szűz Máriát, az Istenanyát kérjük fel gyermeki bizalommal, nagy alázattal és szeretettel, hogy Ô vezessen minket, lebbentse fel a Mennyország fátylát, hogy betekinthessünk ebbe a csodálatos világba, megcsodálva, vagy még inkább megsejtve a Szentháromság szeretetközösségének csodálatos alkotó munkáját, amely folyamatosan fenntartja és kormányozza a Világmindenséget. És érezzük át a Föld nevű kis bolygónak a szerepét, amely arra méltattatott, hogy hordozza a megtestesült Igét, aki vérével bepermetezve a bűnös világot, visszaszerezte a megszentelô kegyelmet, az isteni természetben való részesedést, amelyet ôsszüleink eltékozoltak, amely által a bűn sötétsége és a halál árnyéka borult Isten remekművére, a Földre. A Mennyország földi visszfénye a kegyelem, ahogy Szent Ágoston is írja: Minden a kegyelem -- ezért legfôbb törekvésünk legyen, hogy a kegyelmi élet fénye tükrözze, vetítse a mennyországot lelkünkbe, ahogyan az Úr Jézus mondja: Isten országa itt van köztetek. Azért szinte a Boldogságos Szűz Máriával kell nyomon követnünk a Megtestesült Ige földi életét, hiszen Ô nemcsak tanított és feltárta elôttünk Isten országát, hanem példát adott nekünk, hogyan kell élnünk, erényekben növekednünk, életszentségre törekedve, az Ô segítségét igénybe venni, vagyis Ôt mindjobban megismerni, Szent Pál szavai szerint: Krisztus Jézust magunkra öltve, új emberekké lenni. Ezért kérjük alázattal a Boldogságos Szűz Máriát, aki mindannyiunk mennyei Édesanyja és az Egyház Anyja, aki legjobban ismerte és szerette a megtestesült Igét, Isten egyszülött Fiát, hogy az Ô édesanyai Szíve szeretetével nevelje bennünk nagyra az Ô Jézusát és egyben legyen vezérlô csillagunk az élet tengerén, hogy biztosan révbe jussunk. ======================================================================== 2. Az angyali üdvözlet Mária a tenger csillaga, az Úrnô, a Királynô, Isten legszebb, legkedvesebb teremtménye. Gábor angyal maga is meglepôdik, amikor a kis szobában megjelenik, hogy Máriából, a szépséges leányból milyen ragyogó égi fény árad, a kegyelem teljességének fényessége. Ezért is hangzik az angyal köszöntése így: -- Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldottabb vagy minden asszonynál! Mély megilletôdéssel szemlélem Mária meglepetését, ahogyan fejét lehajtva elgondolkozik, hogy miféle köszöntés ez? Az angyal így folytatta: -- Ne félj Mária, kegyelmet találtál Istennél, gyermeket fogansz, fiút szülsz és Jézusnak fogod elnevezni. Csodálatos zengése volt Jézus nevének, mintha hárfák pengése követné. Az angyal szinte suttogva folytatta a titkot, hogy Ô lesz Dávid király sarja és országának soha nem lesz vége. Mária magához tér elragadtatásából, értelmes, nagy kék szemével az angyalra tekint, határozottan kérdezi: -- Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek? Az angyal nem lepôdik meg a kérdésen, azonnal válaszol is, az ég felé tekintve, arca szinte tündöklik: -- A Szentlélek száll reád és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Mária csodálkozva figyel az angyal minden szavára. -- Ezért a születendô szentet is Isten fiának fogják hívni. Mária szinte fellélegzett, hiszen Ô Isten legértelmesebb teremtménye, hiszen Ô kegyelemmel teljes. Most már megvilágosodik elôtte Isten csodálatos elgondolása, amelyben benne foglaltatik a messiási terv. Az angyal meggyôzôen folytatja: -- Lásd, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében és már a hatodik hónapban van, noha meddônek mondták -- és itt még nyomatékosabban, mint egy harsonazúgás hangzott az angyal utolsó érve: -- mert Istennél semmi sem lehetetlen. Mária elragadtatva, mintha lebegne, majd leborulva, mély alázattal, a kezét mellén összekulcsolva válaszol: -- Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek be rajtam szavaid. Mintha az egész teremtett világ odafigyelt volna, szinte látom megnyílni az eget. Mária IGEN-jének visszhangja elhangzik a mennybe is, a Szentháromság trónusán Isten egyszülött Fia zengve visszhangozza: -- IGEN Atyám, itt vagyok, megyek, hogy teljesítsem akaratodat. -- A Szentháromság ölelkezik, a szeretet himnuszától zeng az Ég, csodálatos fénysugár ereszkedik a názáreti hajlékra, amelyet teljesen beborít, én pedig suttogom: -- Az Ige megtestesült és hozzánk jött lakni. Lassan magamhoz térek mélységes imádásomból. Mintha Mária, az Isten Anyja boldog szépségében tündökölve állna elôttem, mosolyogva reám néz, én pedig megilletôdve csókkal illetem lábát. ======================================================================== 3. Mária látogatása Erzsébetnél Nagy a készülôdés. Mária, József csupa mosoly, tekintetébôl öröm sugárzik. Illedelmesen köszöntöm, és nagy tisztelettel nézek fel rá. -- Készülünk sietve rokonunkhoz, Erzsébet asszonyhoz, aki áldott állapotban van és közeledik ideje. Biztosan elkel most nála egy kis segítség. -- Mehetek én is? -- kérdezem kissé bátortalanul. József végigsimítja szakállát és hátratekint. Mária jelenik meg az ajtóban; csupa napfény, sugárzó szépség, örömmel adja beleegyezését: -- Majd vezeted a csacsit, amelyen a szükséges holmikat visszük. József már indul is a szamárért. Figyelem, milyen gondos ügyességgel készíti elô Mária a holmikat, gyorsan megpakolja a szamarat; egy tömlôt, amelyet majd útközben megtöltünk; a tarisznyába cipókat, juhtúrót, sajtot pakol. Hosszú bottal a kezében József Máriába karol, én pedig megveregetem a csacsi nyakát és máris indulunk. Még korán reggel van, a nap elsô sugarai vezetnek bennünket az úton, éneklô madársereg kísér bennünket. A göröngyös hegyi utakon a virágzó olajfák illatát friss szellô hozza felénk, a természet pazar szépsége, a kéklô ég ezüstös felhôkkel kísér, mint valami csodálatos álom. De a sok szépség között ami leginkább leköti figyelmemet, az a boldogság, amely Máriából sugárzik. Van valami minden mozdulatában, mintha szíve, lelke állandóan háladalt zengene. Mária mosolygós tekintete néha rám téved -- mintha a mennyországban lennék. Érzem, tudom, hogy szívem minden dobbanása imádság, köszönet és hála. Ennél szebb már csak a mennyország lehet. Ki tudja, meddig mentünk így, vagy mi minden történt az úton, ilyenkor nincs idô, csak a jelen boldogító tudata. A kis szamár boldogan iá-zik és megtorpan. József örömmel felkiált: -- Itt vagyunk, megérkeztünk! Már tárul is a kapu. Mária szinte ujjongva siet Zakariás házába. Örömmel kiáltja Erzsébet nevét, aki meghatódva fogadja Mária üdvözlését, majd összeölelkeznek. Csodálatos ez a látvány, a két áldott édesanya öröme, boldogsága. A háttérben Zakariás is megjelenik; tisztes, ôszülô hajú, a boldogságtól sugárzó férfi, hosszú papi köntösben, ô meg Józseffel vált békecsókot. Most felcsendül Erzsébet zengô hangja: -- Áldott vagy Te az asszonyok között és áldott a méhed gyümölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtôl megmozdult méhemben a gyermek. Mária szemében örömkönnyek, szerényen hajtja le fejét. -- Boldogok, akik hiszik annak beteljesedését, amit az Úr mondott nekik -- folytatja Erzsébet. Mária szívébôl örömmel száll fel a hála himnusza: Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítô Istenemben. Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát: Íme, ezentúl boldognak hirdetnek az összes nemzedékek, mert nagyot művelt velem ô, aki Hatalmas: ô, akit Szentnek hívunk. Nemzedékrôl nemzedékre megmarad irgalma azokon, akik istenfélôk. Csodát művelt erôs karjával: a kevélykedôket széjjelszórta, hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt; az éhezôket minden jóval betölti, a gazdagokat elbocsátja üres kézzel. Mária e szavaknál mélységesen meghajolt, hiszen Ô volt a megtestesült alázatosság, szerénység: ezek a szavak teljesen rá vonatkoznak. Mária igazán tudatában volt az Ô kicsiségének teremtôjével szemben, de ugyanakkor nagy erejének is, hogy Ô Istennel mindent elérhet. Gondjába vette gyermekét, Izraelt: megemlékezett irgalmáról, melyet atyáinknak hajdan megígért, Ábrahámnak és utódainak mindörökké. Ez a csodálatos himnusz Máriának egész úton ott zengett szívében. Most tört elô, mint egy kristálytiszta háladal, amely az ég felé tör, betölti az egész mennyországot, amelyet az angyalok kórusa továbbít a Szentháromság trónja elé. Csak álltam ott, átkarolva a szamárka nyakát, szinte bámulva, álmélkodva, hol Máriára, hol Erzsébetre, Józsefre, Zakariásra néztem, szívemben pedig visszhangzott a Magnificat. A szamárka mintha azt jelezné nagy füleivel, hogy megszomjazott. Megyek vele az itató felé. József nagy léptekkel jön utánam. -- Éppen erre gondoltam -- mosolyog. Nézzük, hogyan issza a szamárka a vizet. -- Ugye, milyen szép volt Mária, drága jegyesem éneke? -- mondja lelkendezve József. -- Mintha a mennyországban lettem volna -- suttogtam csendesen. -- De az én szívem is tele van hálával, örömmel -- folytatja József - -, hiszen olyan nehéz napokat éltem át, amíg meg nem jelent álmomban az Úr angyala, csodálatos fényességben, biztatva mondta: ,,Ne félj Dávid fia, József, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, hiszen a benne foglalt élet a Szentlélektôl van. Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert Ô szabadítja meg népét a bűntôl''. Mintha mázsás kô esett volna le a szívemrôl! Szaladtam Máriához, drága jegyesemhez, hogy vele imádjam a megtestesült Igét és boldogan suttogtam számtalanszor: Jézus, Jézus lesz a neve. És Mária boldogan ismételgette: Jézus, Jézuskám... ======================================================================== 4. ,,Gyermek született nekünk'' Amikor bekopogtattam a kis názáreti házba, éppen a nagy útra készülôdtek, Betlehembe. Kérôn fordultam Máriához, hogy elkísérhessem ôket. Mária kedvesen bólogatott, József pedig máris mosolyogva adta kezembe az egyik batyut. -- Vezesd elô a szamárkát, mert nagy út elôtt állunk. A szamárka mint ismerôs bólogatott felém. Vígan segítettem Józsefnek rátenni a nyerget. Látszott Márián, hogy kicsit szomorúan néz körül a szobácskában, hiszen már ott volt elôkészítve egy szépen faragott bölcsô, Józsefnek, az ácsnak remekműve. Mennyi szeretettel bélelte ki puha párnákkal és íme, most neki kell vágni a hűvös, szeles téli idôben egy kényelmetlen, bizonytalan útnak. József kedvesen átkarolva felsegítette a fülét hegyezô szamárka hátára Máriát. Nekem egy jó nagy tarisznya jutott a hátamra, József köpönyege alól is kikandikált egy batyu. Botjával koppantott, hogy induljunk Isten nevében. A szamárka meglepô könnyedséggel, nagyokat bólintgatva indult el drága terhével. Mária ajkáról felcsendült az ének: -- Magasztalja lelkem az Urat -- és elindult a menet, mint egy úrnapi körmenet. Mária az élô szentségtartó, amelybôl szinte sugárzott az öröm, a hála, a szeretet. Hátra-hátranézve, ahogy a csacsit vezettem, nem tudtam betelni szépségével, bájos kedvességével, hiszen láttam, éreztem, tudtam, hogy Ôt semmi más nem foglalkoztatja, mint gyermeke, akivel együtt dobog a szíve, a Mennyei Atyát dicsérve. Vágyakozás és várakozás csendült fel Mária szavaiból, amikor kedvesen megszólalt: -- Betlehemben kell születnie, ezt megírták a próféták. Meddig tart az út a hegyes, dombos vidéken? Nekünk lendületet adott a vágyakozó szeretet, a magasztos tudat, hogy most már biztosan megszületik az, akit évezredek óta várt az emberiség: a Messiás, az Üdvözítô. A természet szinte velünk örült; hajlongtak a fák, zizegtek a bokrok, vadgalambok turbékoltak; szinte érezhetô volt, hogy az egész természet készült a nagy eseményre, az Istengyermek születésére. Csak az emberek voltak érzéketlenek, közömbösek, hidegek, sôt durván elutasítóak, amikor szállásért zörgettünk Betlehemben. A zsúfolt városban nem adódott hely. ,,A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.'' Józseffel tanácstalanul néztünk össze, de Mária olyan biztatóan szólt: -- Menjünk kijjebb a városból. Ez a zajos város nekem sehogy sem tetszik. A szamárka türelmetlenül kezdett iá-zni, mintha azt mondta volna: -- Engem meg sem kérdeztek? -- és magabiztosan indult el egy ösvényen a zöldellô rétek felé. Már esteledett; itt-ott pásztortüzek fénylettek, a csillagok pedig csodálatosan ragyogtak. A szamárka egy barlangszerű istállónál megtorpant, hiába húzogattam kantárját, meg sem mozdult. -- Itt lesz a helyünk! -- kiáltott fel József szinte boldogan. Máriát lesegítettük a nyeregbôl, beszaladtam az istállóba, ahol egy békésen kérôdzô tehénke is volt. A jászolka friss szalmával volt terítve. József olajmécsesét meggyújtva, egybôl barátságossá vált a szénával bélelt barlangistálló. A szamárka otthonosan elfoglalta helyét a jászol mögött. A tehénke is illedelmesen felállt. Kirohantam a batyukért. Mária mindent gondosan elrendezgetett. Egy kondért is találtunk, József tüzet csiholt, én pedig gallyakat, száraz rôzsét szedegettem. A vizestömlôbôl megtöltöttem a kondért. Pattogva lobogott a tűz, amely a barlangba is bevilágított. Mária hálás tekintettel figyelte szorgoskodásunkat. -- Nem csodálatos ez a hely, pompásabb minden szállásnál! Itt a jászolka, ez lesz a bölcsô. Milyen kellemes meleg van -- s térdre borulva imádságba merült. Mi pedig Józseffel óvatosan kimentünk a barlang elé. A csillagos éj kupolája borított be mindent. -- Lám -- mutatta József --, nézd ezt a fényes csillagot, amely szinte felettünk ragyog! A tűz körül kuporogtunk, imádkozva várakoztunk a csendes, szent éjszakában. Egyszerre gyermeksírás töltötte be a kis barlangot; majd a Magnificat zengett fel az Istenanya ajkán, a távolból pedig angyali énekkar hangját sodorta felénk a lágy szellô, onnan, amerre a pásztorok tanyáztak báránykáikkal: -- Dicsôség a magasságban Istennek! Mi pedig boldogan ölelkeztünk Józseffel, míg Mária csendes hangon, hívogatóan szólt: -- Jöjjetek, imádjuk Ôt, mert fiúcska született nekünk, aki a világ megváltója. Szinte lábujjhegyen mentünk be. Mária felénk nyújtotta a pólyába takart Isteni Kisdedet. Elôször József vette félénken karjaiba, majd nekem nyújtotta át a Gyermeket. Milyen csodálatos volt, hogy ragyogott a szeme; ki tudja meddig nézegettem volna imádó hódolattal, de Mária mosolyogva kivette karjaimból és a jászolkába helyezte a Kisdedet. A tehén, és az ökör szuszogva melengették párás leheletükkel. A távolból lépések hangzottak. Amikor kiszaladtam, csodálkozva láttam, hogy pásztorok közeledtek báránykákkal, ajándékaikkal. Legelöl egy ôsz, szakállas pásztor haladt: -- Angyalok jelenését láttuk, azt mondták nekünk: ,,Ne féljetek, íme nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész népnek öröme lesz, mert megszületett ma a Megváltó, aki az Úr Krisztus a Dávid városában. Ez pedig nektek a jel: találtok egy kis gyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.'' Hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg és vette körül az angyalt és dicsôítette az Istent ezekkel a szavakkal: ,,Dicsôség a magasságban Istennek és békesség a jóakaratú embereknek.'' Mária és József megilletôdve hallgatta a pásztorok lelkendezô szavait. Én is velük örültem. A pásztorok körülvették a jászolban fekvô, pólyába takart Isteni Kisdedet, csodálkozva, álmélkodva. Mária pedig kiemelte az Isteni Gyermeket a jászolból, felmutatta, hogy jobban láthassák, majd szeretettel dajkálva helyezte vissza. A kis Jézus álomba merült. Csend borult az egész tájra. A pásztorok ajándékaikat kirakva, szinte kiosontak, én meg örömmel hálálkodtam a Szűzanyának az Isteni Kisdedért, a Mennyei Atya Drága Gyermekéért. ======================================================================== 5. Bemutatás a templomban Várakozva kémleltem a tér felé a Jeruzsálemi templom hatalmas oszlopcsarnoka közül. Egy öreg, fehér hajú, szakállas prófétai alak, botra támaszkodva, fáradtan közeledett, görnyedt vállán egy bôr táska, amelybôl papirusz tekercsek kandikáltak ki. Ô az, akirôl Lukács evangélista írja: ,,Élt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélô ember. Várta Izrael vigaszát és a Szentlélek töltötte el. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektôl, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr fölkentjét.'' Örömmel ismertem fel az agg Simeont, tisztelettel köszöntöttem. Megkérdezte tôlem, hogy nem láttam-e egy ifjú párt kis gyermekkel és egy kalitkával. Éppen ekkor pillantottam meg a templom lépcsôjénél Józsefet, kalitkával a kezében, és Máriát a bepólyázott gyermekkel. -- Látom ôket -- kiáltottam és már szaladtam is eléjük a lépcsôn. Mély tisztelettel meghajolva köszöntöttem ôket. Józseftôl átvettem a kalitkát a két röpdösô gerlicével. Mária rám mosolygott, Istengyermekét felém nyújtotta, akinek gyengéden megcsókoltam a kis kezét. Simeon az ég felé emelte a karját, Mária nyújtotta neki a Kisdedet, akit ô magához ölelt és e szavakkal áldotta az Istent: Bocsásd el most, Uram, szolgádat, szavaid szerint békességben, hiszen már meglátták szemeim, akit küldtél, az Üdvözítôt. Ôt adtad számunkra csodájára minden népnek, hogy fényeskedjék az egész világnak, mint választott néped dicsôsége. Simeon komolyan elgondolkodva, prófétai megérzéssel mondta Máriának: -- A Te lelkedet is tôr járja át. Mária szinte kiragadta gyermekét Simeon karjaiból, féltô aggodalommal szívéhez szorította, szemét könnyek homályosították el. Valami nagy, mély fájdalom és döbbenet tükrözôdött arcán. Szinte látszott rajta, hogy szívét, lelkét átjárja az aggódó fájdalom. Megértette, mennyit kell majd szenvednie Isteni Fia miatt. József megkövültén állt ott, én pedig szinte átéltem mindannyiuk fájdalmát. Egy öreg asszony csoszogó léptei zavarták meg a csendet. Simeon megszólalt: -- Ez Anna, a prófétaasszony, aki állandóan a templomban imádkozva várja a Messiást. Most Anna asszony kezdte hangos szóval dicsôíteni az Istent. Mi is csatlakoztunk hálaénekéhez. Egyre többen sereglettek körénk, hallgatva a prófétaasszony örvendezô szavait a messiási idôkrôl. Alig tudtuk magunkat áttörni a tömegen, hogy beljebb kerüljünk és átnyújthassuk az áldozati gerlicéket a szolgálatot teljesítô papnak, aki megáldott bennünket. A gyermek Jézust is megáldotta, akit Mária nyújtott oda, felajánlva Ôt a Mennyei Atyának. Végül József mosolyogva megszólalt: -- Eleget tettünk a törvénynek, menjünk hazafelé. ======================================================================== 6. Napkeleti bölcsek Kémleltem a csillagos eget, egy feltűnôen ragyogó fényes csillag azonnal magára vonta figyelmemet. -- Ez lesz az -- kiáltottam fel boldogan -- a betlehemi csillag! -- Most egy karaván érkezése vonta magára érdeklôdésemet, amely napkelet felôl jött. A himbálódzó tevék jól meg voltak terhelve, mellettük tevehajcsárok ballagtak fáradtan. Most feltűnt három elôkelôen öltözött tisztes idôsebb férfi, akik felém közeledtek. -- A Messiás királyt jöttünk üdvözölni -- mondták. -- Láttuk csillagát napkeleten, eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat. -- Gáspár vagyok -- szólalt meg egyikük mosolyogva. -- Ô Menyhért -- mutatott hosszú köntösbe burkolt társára --, ott pedig Boldizsár. Tudjuk a csillagok állásából és régi tekercsekbôl, hogy most kell születnie a nagy királynak, amelyet fényes csillag jelez -- mutatott az ég felé. Mindannyian felfelé tekintettünk, de már a fényes csillag nem volt sehol. Kicsit zavartan néztünk össze, hiába kémleltük az eget, a csillag eltűnt. -- Pedig én is láttam -- bizonygattam. -- Most merre menjünk? -- kérdezte Gáspár tanácstalanul. -- Közel van ide Jeruzsálem -- válaszoltam --, ott biztos tudnak felvilágosítást adni. -- Bemegyünk Heródeshez -- mondta Gáspár --, hiszen ô a zsidók királya. -- Veletek tartok, hiszen én is a Messiást keresem -- mondtam. Gáspárhoz csatlakoztam, ô volt a beszédesebb. El is mondta, hogy hetek óta úton vannak, bizony jó lenne már célba érni. Jeruzsálemben nem kis feltűnést keltett a mi karavánunk. A nagy királyi palota elôtt az ôrség parancsnoka tartott fel bennünket. De nem kellett sokáig várakoznunk. Úgy látszik, Heródest megdöbbentette a hír, hogy a zsidók újszülött királyát keresik. Elénk sietett drága aranyos köntösében. Szinte hadarva, nyugtalanul kért felvilágosítást, majd utasítást adott, hogy hívják össze a fôpapokat és az írástudókat, akiknek válaszából megtudta, hogy Júda Betlehemében kell keresni, mert így szól az Írás: -- ,,Te Betlehem, Júda földje egyáltalán nem vagy oly kicsi Júda nemzetségei között, hisz belôled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz.'' A ravasz Heródes mindenkit elküldött, csak bennünket hívatott, és meggyôzôen mondta: -- Menjetek, szerezzetek pontos értesülést a gyermek felôl. Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki. Láttam, hogy a bölcsek örömmel vették tudomásul a hírt. Most már semmi sem tartotta ôket vissza, azonnal indultak is. Alig hogy kijöttek a palotából, szinte felujjongtunk, mert lám, ismét megjelent a fényes csillag, mutatva az utat, amely Betlehembe vezet. Az öröm szinte szárnyakat adott nekünk és csak a csillagot néztük, amíg az meg nem állapodott egy magányos házikó felett, amelyet csodálatosan beragyogott. Ott ült Mária, ölében trónolt az Isteni Kisded, s csak úgy sugárzott róla a szeretet. József meghajolt a bölcsek felé, de Mária szinte megelôzte köszöntésével a három csodálkozó bölcset, akik leborulva fejezték ki imádó hódolatukat. A bölcsek átadták ajándékaikat: aranyat, tömjént és mirhát. József vette át az ajándékokat, intve nekem, hogy segítsem azokat egy ládába elhelyezni. -- Csak királyoknak járhat ilyen csodálatos ajándék -- suttogta József felém. Mária kedvesen mondott köszönetet, felemelte ölébôl az Isteni Kisdedet, átadta a bölcseknek, hogy megcsodálják, magukhoz öleljék és lám, az isteni kegyelem szinte átsugározta a bölcseket. -- Ti most lettetek királlyá -- mondta dallamos hangján Mária --, magasztaljátok ezért az Ég Urát, aki titeket ide vezetett. Úgy éreztem, hogy nekem is jutott ebbôl a kegyelmi fényességbôl, én is királlyá lettem az Isteni Kisded által, akit Boldizsártól átvéve magamhoz ölelhettem. A lemenô nap sugarai bearanyozták a kis házikót, amikor a három király búcsúzkodni kezdett. Mária egyszerű vacsorával kínálta ôket, de azok udvariasan köszönve nem fogadták el, mondván, hogy karavánjuk a pusztában várakozik, és nagyon sietnek haza. Másnap üzenetet kaptunk tôlük, hogy éjjel angyali jelenésre egészen más úton, Heródest elkerülve tértek haza országaikba, nehogy találkozzanak Heródessel. ======================================================================== 7. Az Egyiptomból hazatérô Szent Család Nem volt nehéz megtalálni a názáreti Szent Család otthonát. Ahogy kérdezôsködni kezdtem József, az ácsmester után, körülvett egy vidám kis gyermekcsoport. -- Mi ismerjük Józsefet, kedves, jó bácsi! Mária néni is nagyon jóságos, nagyon szeret minket! És a kisfiúk, Jézus! Mindig vidám, mosolyog! A gyermekek mellém szegôdtek. Zegzugos utcákon vezettek el egy magasabban fekvô kis térre. Az árnyas olajfák közül kikandikált egy fehér házikó, amely a sziklás hegyoldalhoz volt építve. -- Itt is vagyunk -- mutatott a házra egy fekete, göndörhajú fiúcska. Hátizsákomból egy jó marék fügét vettem elô: -- Osszátok szét -- adtam oda a fiúknak, akiket most már csak az édes füge érdekelt, amelyen nagy zsibongással azonnal osztozkodni kezdtek. Sietve mentem a fehér házhoz, amelynek kapuja már ki is tárult a nagy zsibongásra és ott állt Mária, mellette a gyermek Jézus. Kristálytiszta hófehérség sugárzott Mária szemébôl, a gyermek Jézus pedig mosolygott. Mária kedvesen intett, hogy menjek közelebb. -- A gyermek Jézust keresem -- mondtam megilletôdve --, hadd térjek be hozzá. -- Én pedig téged vártalak, hiszen már régi ismerôsök vagyunk, tudtam, hogy el fogsz jönni! Elém sietve átölelt. -- Köszönöm, hogy itt lehetek -- csak ezt tudtam rebegni. Mária máris belémkarolva vezetett be a kedves kis názáreti házacskába. Leírhatatlan ennek az otthonnak a varázsa: ragyogó tisztaság, rend, egyszerűség. A kedves kis elôtérben kerek asztalon virágok pompáztak, nagy korsók vízzel telve a fal mellett sorakoztak. -- Nem kívánsz mosakodni, kicsit felüdülni? -- kérdezte a Gyermek. Vizet öntött egy tálba, hogy felfrissítsem magam. Ô elsietett egy törlô kendôért. -- Bizonyára megéheztél és szomjas is vagy -- mondta Mária. -- De már készen is van az ebéd, éppen jókor jöttél! Szólunk Józsefnek, hogy jöjjön, siessen az asztalhoz, hiszen kedves vendégünk van. József lépett be, és barátságosan mondta: -- Isten hozott közöttünk, érezd magad otthon. -- Bizony nem kis fáradság volt ezt összehozni -- mutatott körbe József --, annyi bolyongás után végre megpihenni. Az a lelketlen Heródes a Gyermek életére tört. Szörnyű éjszaka volt! -- emlékezett József a szomorú történetre. -- Az Úr angyala keltett fel álmomból, csak annyit mondott: ,,Kelj föl, vedd a gyermeket és anyját és menekülj Egyiptomba és maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket és meg akarja ölni.'' Most Mária is odafigyelt, letette a nagy tálat az asztalra a gôzölgô levessel, kötényét lekötve maga elôl Jézus mellé ült, szinte védôén átkarolva: -- Jaj, de borzasztó volt az az éjszaka, ahogy álmomból felriadva József suttogva elmondta, hogy milyen halálos veszedelem fenyegeti Gyermekemet, aki olyan békésen szunyókált kis ágyában. Sietve mindent összekapkodtunk, a legszükségesebb dolgokat; Jézuskát óvatosan kiemeltem ágyacskájából, fel sem ébredt, olyan mélyen aludt. Meleg takaróba göngyölve, a mécsest elfújva léptem ki a sötét éjszakába, karomban magamhoz ölelve az Isteni Gyermeket. Olyan elevenen adta elô Mária a történetet, hogy szinte láttam, hogyan suhan ki lábujjhegyen, mint egy védô angyal, hosszú fehér köpönyegbe burkolva, nagy kendôvel gyermekét takargatva. -- A szamárkát ki sem kellett vezetni, már ott állt nagy füleit hegyezve az ajtó elôtt -- vette át a szót József. -- Gyorsan beszaladtam, ami kéznél volt, minden ottlevô elemózsiát egy nagy tarisznyába gyömöszöltem, a lámpát is leakasztottam a falról, és elfújtam. Még egy takarót terítettem a szamárka hátára, óvatosan ráültettem Máriát a kis Jézussal. A gyermek most felsírt, mintha megérezte volna, hogy a kedves kis otthonból egy idegen, ellenséges országba kell menekülni. Lélekben csatlakoztam a menekülô Szent Családhoz, óvatosan kémlelve a kihalt utcákon, nem fenyeget-e valami veszedelem? Kiérve a városból a kis csacsira figyeltem, amely drága terhével mindjárt rátalált az Egyiptomba vezetô útra. Hallgattam Mária suttogó imáját, amely mint egy csodálatos altatódal, ringatta álomba az Isteni Kisdedet. Majd Józsefhez csatlakoztam, aki egy zsoltárt imádkozott. Az égbôl kibújt az ezüstös hold, amely lámpásként világított az úton. A szamárka egy keskeny ösvényre tért le, amely minden bizonnyal sokkal biztonságosabb volt, mint az országút. Milyen csodálatos volt ez a kis szent karaván! A Mennyei Atya szeretettel tekintett le rájuk. Az angyalok pedig ôrizték az utat, amely a szabadsághoz vezetett. És milyen dühös lehetett Heródes, amikor tudomást szerzett arról, hogy a bölcsek már visszatértek hazájukba! Hogyan lobbant haragra eszeveszett féltékenységében, kiadva a rettenetes parancsot: ,,Betlehemben és környékén minden fiúgyermeket kétéves korig meg kell ölni. Így beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt: Ráchel siratja fiait, nem akar vigasztalódni, mert már nincsenek többé.'' Szívemet összeszorította a fájdalom: hiszen ez mind elôképe volt azoknak a szörnyű gyermekgyilkosságoknak, amelyeket ártatlan gyermekek ellen követnek el. ======================================================================== 8. A názáreti otthon Názáret már ismerôs volt nekem, egybôl rátaláltam Mária kedves otthonára, amelyet Gábriel angyal égi küldetése szentelt meg. Kopácsolást hallottam a ház vége felôl, oda irányítottam lépteimet. Az asztalosműhelyben találtam magam, a frissen gyalult deszkák illata töltött be mindent. József nagy bôrkötényében éppen egy gerendát vett vállaira. Sietve köszöntöttem, megragadva a gerenda végét, hogy könnyítsek a terhén. József kiegyenesedett, mintha megismert volna, kedvesen rámmosolygott: -- Isten hozott, jókor jöttél, hogy kicsit segítsél! Jézust éppen elszalasztottam egy korsó vízért, nagyon megszomjaztam ebben a hôségben. -- Megtörölte verejtékezô homlokát egy kendôvel, majd intett, hogy vigyük a gerendát az udvar közepére. Már éppen letettük terhünket, amikor megérkezett a Gyermek, egy cserépkorsót cipelve, amelybôl locsogott a víz. Csodálkozva nézett rám, én meg sem tudtam szólalni a meglepetéstôl. Ilyen szép, kedves gyermeket még soha nem láttam. Korsóját Józsefnek nyújtva odalépett hozzám, kedvesen átölelt. Szinte meg sem mertem mozdulni, de Ô belém karolva húzott maga után egy olajfa lombos ágaitól árnyékolt lócához; maga mellé ültetett, József pedig mellénk telepedett. Egy kis asztalkán üres cserépedények álltak sorban. Jézus színültig megtöltötte azokat friss vízzel, kínálgatva bennünket, hogy csak igyunk, van bôven a forrás vizében -- mondta mosolyogva. Bizony jólesett a friss, üdítô forrásvíz. Jézus felállt, futott édesanyjához: -- Idehívom, hogy lássa, milyen kedves vendégünk van. -- Milyen szép itt minden -- bátorkodtam megjegyezni. -- A szobákat is megmutatom -- mondta József -- ott minden bútordarabot magam készítettem. Természetesen Jézus is segített, ügyes ács lesz belôle. Itt most már végleg otthonra találtunk. -- Végigsimította kezével rövid szakállát, messze merengô tekintettel a kék eget kémlelte, ahol fehér galambok szálltak. -- Rossz lehetett Egyiptomban -- jegyeztem meg --, hiszen ott nem szívesen fogadják az idegeneket. -- Bizony -- mondta József -- nehezen boldogultunk. Szerencse, hogy a három királyok ajándékaiból volt egy kis tartalékunk. De aztán két alkalommal megjelent nekem álmomban az Úr angyala, értesítve Heródes haláláról, majd hogy menjünk Galileába. Máriának úgyis ez volt minden vágya, hiszen neki itt van az otthona. Hosszú, fáradságos út után megérkeztünk. Csodálatos, hogy Mária milyen otthonossá varázsolta ezt az elhagyatott házikót. -- De még inkább a te szorgalmas, ügyes munkád -- vette át a szót Mária, aki ebben a pillanatban érkezett a gyermek Jézussal. Egyik kezében egy nagy szakajtóból friss gyümölcsök illatoztak. Asztalkára helyezte a kosarat. Megilletôdve ugrottam fel, eléje sietve, hogy kezet csókoljak Neki, de Ô megelôzött, magához ölelve: -- Isten hozott, drága gyermekem, a mi kis názáreti családi otthonunkba. Mária egyszerű kék köntösben, fején kendôvel, amely leomló haját takarta, arca a napsütéstôl egészséges pírban égett. Mosolygós nemes vonások, királynôi fenség és csodálatos házias egyszerűség. Szemébôl annyi szeretet sugárzott, nem lehetett betelni szépségének varázsával. Szájából, mint friss forrásból csobogtak a szavak, ahogy kínálgatott, hogy vegyek a tálból, válasszak a gyümölcsökbôl, de én kicsit félszegen meg sem mertem mozdulni. Akkor Ô nyúlt egy szép nagy szôlôfürt után; keze finom, de kidolgozott volt. Köszönetet mondva vettem át az aranyos színű szôlôfürtöt. Mária is közénk ült, József pedig áldást rebegett a Mennyei Atyának, aki ilyen bôséges, ízletes gyümölcsökkel látja el gyermekeit. Én meg csak néztem, néztem, nem tudtam betelni ezzel a kedves, meghitt, családias vendégséggel --, bárcsak mindig, mindig így lehetnénk itt. A kis Jézus szinte eltalálta gondolatomat, mosolyogva mondta: -- Én is azt szeretném, ha mindig együtt lehetnénk. ======================================================================== 9. A tizenkét éves Jézus a templomban A tizenkét éves Jézus, ahogy az írástudókkal beszélget, nem vitatkozik, csak kedvesen rámutat a lényegre, hogy Istent nem félni, hanem szeretni kell. Természetesen az okoskodó írástudók mindig az ellenkezôjét akarják bizonyítgatni, de Ô minden fondorkodásukra ügyesen megfelel és mindent arra vezet vissza, hogy ez a fô parancsolat, hiszen olvassuk az írásban is: ,,Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl és teljes elmédbôl. Ez a legnagyobb, az elsô parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat.'' Az idôs bölcs tanítók, akik az írást szinte kívülrôl tudták, hiszen egész nap ezt magyarázgatták, csodálkozva néznek össze, és hol az egyik, hol a másik kíváncsian kérdezi: -- Te hol tanultál? Ki volt a Te mestered, honnan való vagy? -- de a gyermek Jézus mosolyogva tért ki a válasz elôl, inkább ô tesz fel kérdéseket. Ezen még jobban csodálkoznak. Figyelem a gyermek Jézust, nincs benne semmi fölényeskedés, tudálékosság. Illedelmesen szól, egész magatartása tiszteletrôl, szerénységrôl és egyszerűségrôl tanúskodik. Annyi tanulékonyság és figyelem van benne, szinte lenyűgöz mindenkit. -- Kié ez a csodagyerek? -- kérdi súgva egy öreg tanító a másiktól. -- Az Atyámé vagyok -- mondja a gyermek Jézus büszke öntudattal és mély tisztelettel. -- Ez természetes -- nevet fel az egyik tanító mester, de a kíváncsi kérdések most elakadnak. Meglepetve látom, hogy Mária és József utat tör a kíváncsiskodók gyűrűjén és mielôtt még valaki szóhoz jutna, Mária már elôlép, karjait nyújtja, szinte magához rántja, öleli a gyermek Jézust, aki örömmel karolja át édesanyját. Mindenki tisztelettel néz Máriára, akinek ilyen csodálatos fia van. Most József is elôre lép, szinte kikapja Mária karjaiból a gyermek Jézust, hogy oltalmazza, védelmezze, el ne engedje, miközben felcsendül Mária hangja: -- Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, apád és én szomorúan kerestünk. A gyermek Jézus most kibontakozik József ölelô karjaiból, édesanyjához lép, megcsókolja kezét és míg tiszteletteljesen néz rá, csodálkozva kérdezi: -- De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom? Majd így folytatja: -- Ez az én Atyám háza. Itt vagyok igazán otthon. De csakhogy itt vagy kedves Édesanyám, hogy hiányoztál! Márián látszik, hogy elfáradt a nagy keresésben. -- Menjünk, kicsit pihenjünk meg -- szólalok meg. Mária kedvesen néz rám, most vette észre, hogy itt vagyok. Az egyik öreg tanító közbeszól: -- Nem maradhatna itt ez a gyermek? Csodálatos rabbit nevelnénk belôle! József tiltakozva lép közbe, sietve tör utat a tömegen, én meg felkapom a gyermek Jézus batyuját, amelyben majdnem megbotlottam. Mária kézenfogva a Gyermeket, sietve követi Józsefet. -- Most nem pihenhetünk -- fordul hozzám --, majd a városon kívül. A nagy oszlopcsarnok lépcsôin leereszkedve, sietve megyünk egy nagy téren át. Mária már csupa mosoly és kedvesség. -- Biztosan megéheztél, fiacskám! -- Nem, nem -- felel a gyermek Jézus. -- Annyian megkínáltak a zarándokok közül, el sem tudtam fogyasztani, még nektek is tettem félre. -- Leveszi válláról tarisznyáját és kínálgat bennünket. Van itt gyümölcs és lepény szerű barna kenyér. Kedves unszolására meg is osztozunk a tarisznya tartalmán, eszegetve hagyjuk el a várost, míg egy forrást megpillantva szomjunkat is csillapítjuk. Utána egymásba karolva futunk le az Olajfák hegye oldalán. -- Ki lesz az elsô? -- kérdezi a kis Jézus. -- Cél az a nagy olajfa, ott az út szélén. -- Gyere apu! -- biztatja Józsefet, aki a batyukkal kicsit lemaradt. De lám, mégis Mária az elsô, aki a nagy olajfát elérte, ott tárt karokkal öleli magához a ziháló Jézust. -- De gyorsan tudsz te futni! -- csodálkozik a gyermek Jézus. -- De - - fordul felém -- te is kitettél magadért azzal a nagy batyuval a hátadon. József odaérve megtörli homlokát: -- Ez jólesett -- mondja felengedett vidámsággal --, de legközelebb, ha versenyfutást rendezünk, akkor elôtte lerakom a csomagom. -- Úgy biztosan Te leszel az elsô! -- mondja Mária kacagva, vidáman. Kicsit letelepedünk a terebélyes olajfa árnyékába, hogy kiszuszogjuk magunkat. Figyelem a madarak furcsa koncertjét. Egyre több kis énekes telepedik az ágakra és a vidám zenekar bennünket is boldog hálaénekre hangol. -- De jó így együtt lenni -- sóhajtom, hol a gyermek Jézusra, hol Máriára, hol Józsefre tekintve: itt a Szent Család, itt a mennyország. ======================================================================== 10. Jézus megkeresztelkedése A Jordán folyó partján hatalmas tömeg hullámzik. Mind keresztelésre jönnek Jánoshoz, aki bűnbánatot hirdet. Átfurakodom a tömegen. Sikerült egészen közel jutnom Keresztelô Jánoshoz. Megcsodálom szikár, napbarnított arcát, hosszú sötét szakálla szinte a mellét veri, teveszôrbôl készült ruhát visel, csípôjét bôröv veszi körül. Botjára támaszkodva egy kiálló sziklán áll, amelyet a Jordán folyó vize nyaldos. Érces, dörgô hangon beszél: -- ,,A pusztába kiáltónak a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden test meglátja az Isten üdvösségét.'' Viperák fajzata! Ki tanított arra titeket, hogy fussatok az eljövendô harag elôl? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! -- Mert mondom nektek, van hatalma az Istennek, hogy ezekbôl a kövekbôl fiakat támasszon Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.'' A tömeg felmorajlik, és valakinek utat nyitnak: zúgva, mint a harsona, hallatszik János hangja: -- Én csak vízzel keresztellek benneteket, de aki a nyomomba lép, az hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy a saruját hordozzam. Ô Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni. János szinte futva ereszkedik le a folyó sziklás oldalán, gyorsan követem ôt, botladozva a köves parton. A sokaságból kibontakozik Jézus hófehér köpönyegbe burkolt alakja. Keresztelô János alázattal kérdi: -- Nekem van szükségem keresztségedre, s Te jössz hozzám? Megilletôdve szemlélem, ahogy Jézus lehajol és felemeli Keresztelô Jánost, annyi szeretettel, kedvességgel és csendesen mondja: -- Hagyd ezt most! Illô, hogy mindent megtegyünk, ami elô van írva. Most Jézus lekanyarítja válláról köpönyegét. Szolgálatkészen ugrok oda, hogy megfogjam, de egy fiatal, kedves arcú ifjú megelôz. -- Köszönöm, János -- mondja Jézus. András, segíts levenni a felsôruhámat -- szól oda Jézus egy tagbaszakadt, erôs halászhoz, én pedig gyorsan letérdelve oldozgatom saruját. Többen is körülveszik, ahogy leereszkedik a vízbe. Csodálkozva nézem, milyen ezüstösen karikázik a víz körülötte, míg alámerül a folyóban. Mélységes csend lett, még a madarak is elcsitultak. Szótlanul nézi mindenki, ahogy az Úr -- akárcsak a többi bűnös -- mélységesen megalázkodik, de ahogy felmerül a vízbôl és lassan jön fölfelé, sugárzó fényáradat veszi körül, amely egyre tündöklôbb. Megnyílik az ég és egy csodálatosan csillogó, kitárt szárnnyal lebegô, hófehér galamb rajzolódik ki, amely az Úr Jézust szinte beárnyékolja, majd a fénylô jelenség szinte egybeolvad fenséges alakjával. Kápráztató a szemnek, hiszen a napnál is fényesebb. Le kell hajolnom, térdre kell borulnom, nem lehet bírni ezt a káprázatos fényt és míg homlokommal a sziklás partot érintem, fenséges szózat, mint ezüst harsonaszó zúg le a felhôkbôl: ,,Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.'' Mintha mély álomból ocsúdnának fel a körülállók: -- Mi volt ez? -- kérdezgetik egymástól. Az Úr Jézus már ott áll tanítványai körében, akik sietve szárítgatják és adják rá ruháit. Gyorsan odaterítem köpönyegemet egy sziklára, mosolyogva foglal ott helyet, saruit akarom felsegíteni, de Ô ügyes mozdulattal máris belebújtatja a lábát. Lassan feláll, pár lépést tesz Keresztelô János felé, de ô szerényen hátrál a tömeg felé, mintha nem tartaná magát méltónak az Úr köszönetére és elvegyül a tömegben. Én is úgy érzem, hogy most nem illô az Urat zavarni, aki átszellemülten indul el, szinte keresi a magányt, hiszen Mennyei Atyjának szavai ott zengenek lelke mélyén: -- Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. Ô most a Mennyei Atyjánál idôzik, hogy beteljen annak szeretetével, hogy meghódítsa neki a világot. Igazából most teljesedett be a jóslat, amelyrôl Izaiás próféta írt: -- Az Úr lelke rajtam, mert felkent engem. ======================================================================== 11. Az elsô tanítványok A felkelô nap sugarai bearanyozták az Úr Jézus imában elmerült fenséges alakját. Keresztelô János tanítványainak egy kis csoportját látom lassan közeledni. Megismertem Jánost, a legfiatalabbat, aki éppen megszólította a mellette haladó fiatal, erôs testalkatú férfit, aki szintén halász lehet, mert egy hálóféle volt vállára vetve. -- Te, András, feltétlenül el kell mondani Péternek és a többieknek, amit tegnap láttunk a Jordán folyónál, hiszen mesterünk, Keresztelô János erre hivatkozott. Márpedig amit Ô mond, az az igazság. András bólintott: -- Elég ideje vagyunk már tanítványai, hogy higgyünk neki. Melléjük szegôdtem. Kedvesen, közvetlenül fogadtak, mint régi ismerôst. De beszélgetésünk félbe maradt, mert Keresztelô János jelent meg, határozott léptekkel közelített felénk. Még mielôtt köszönthettük volna, rámutatott az Úr Jézusra, aki most lassan elindult felénk a folyó partján: -- Nézzétek, az Isten báránya! Ô veszi el a világ bűneit. -- Mint egy harsona, zengtek Keresztelô János szavai. Az Úr megállt, mi pedig feléje fordultunk. Keresztelô János folytatta: -- Róla mondtam: A nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert elôbb volt, mint én. Én nem ismertem, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel. -- Azután János átszellemült arca tanúsította: -- Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá a mennybôl és rajta is maradt. Magam sem ismertem, de aki megbízott, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta: ,,Akire látod, hogy rászáll és rajta is marad, az majd a Szentlélekkel fog keresztelni.'' Láttam és tanúskodom róla, hogy Ô az Isten Fia. -- János e szavakkal borult az Úr elé, homlokával illette a földet. Mindannyian térdre borultunk, s szinte hangosan ismételtük: -- Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit! -- Milyen csodálatosan mélyértelműek ezek a szavak! Kifejezik az Úr Jézus egész messiási küldetését, hiszen Ô annyi szelídséggel jött közénk, hogy magára vegye a világ, az egész emberiség bűneit. Milyen csodálatosan fogalmazott Keresztelô János a Szentlélektôl megvilágosítva! Szinte ragyogó fenségben állt elôttünk az Isten Báránya. Kimondhatatlan szépségben, ragyogó tündöklésben, komoly elszántsággal és mégis olyan csendes, kedves mosollyal bólintott felénk, mintha csak bemutatkozna: Valóban én vagyok az Isten Báránya, de én vagyok a Jó Pásztor is, aki életét adja a nyájáért. Belegondoltam, hogy a világ végezetéig hányszor fogják elsuttogni, elrebegni a legnagyobb zeneszerzôk, harsogó énekkarral, harsonás zenekarokkal megremegtetni a templomok falait, hogyan fog ez felszállni a Szentháromság trónusa elé, hogyan fogják ezt odafent a Boldogságos Szűz Mária, a szentek és angyalok mély áhítattal, csodálatos akkordban zengeni: Isten Báránya, Te elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk. Isten Báránya, Te elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk. Isten Báránya, Te elveszed a világ bűneit, adj nekünk békét. Keresztelô János két tanítványával a Jordán felé igyekezett. Melléjük szegôdtem. Egyszercsak látom: a Jordán partján az Úr Jézus fehérlô ruháját, köpönyegét szellô lebegteti, mintha csak integetne. A kis csoport megáll, Keresztelô János pedig örvendô szavakkal mondja, az Úr Jézus felé mutatva: -- Nézzétek, az Isten Báránya! -- András és János az Úr felé siettek. Utánuk szaladtam. Láttam, hogy Jézus hátrafordult, megállt és kedvesen kérdezte: -- Mit akartok? András vette át a szót: -- Rabbi, hol lakol? Az Úr Jézus kedvesen mosolyogva intett nekik: -- Gyertek, nézzétek meg -- mondta. Mi boldogan csatlakoztunk az Úr Jézushoz, közrefogtuk. De jó mellette menni! Közvetlen beszélgetés alakult ki köztünk. Észre sem vettük, már esteledett. A lebukó nap arany koronát vont feje felé. -- Itt betérünk egy kedves ismerôsömhöz -- mondta az Úr --, nála biztosan meg is szállhatunk. Ha akartok, velem maradhattok, elbeszélgetünk. Örömmel egyeztünk bele. Milyen csodálatos volt ez a meghívás, milyen közvetlen, milyen jó volt hozzánk az Úr! Bárcsak mindig így lenne: nála megpihenni, Ôt hallgatni, Ôt csodálkozva szemlélni, hiszen Vele soha nem lehet betelni. Bizonyára János és András is így érezhették, mert csupa mosoly, derű sugárzott belôlük. A Galileai-tó mellett Jézust látom közeledni a parthoz, ahol két halászlegény szorgoskodik halászcsónakjukban; figyelem, hogyan foltozgatják hálójukat. András egyszerre odaszól társához: -- Péter, ô az, akirôl már beszéltem neked. Itt jön a Messiás, akit Keresztelô János Isten Bárányának nevezett. Péter gyorsan kiugrik a csónakból, András pedig követi. Az Úr Jézus már ott áll elôttük, még szóhoz sem jutnak, már szólítja ôket: -- Gyertek, kövessetek és emberek halászává teszlek titeket. Péter és András egymásra néznek, majd ügyes mozdulattal kihúzzák bárkájukat a partra, én is segítek nekik a hálójukat összeszedni, az evezôket elhelyezni. Az Úr Jézus türelmesen várakozik rájuk, majd lassan megindul, ôk pedig követik. Hozzájuk szegôdöm. Mindez csendben történik, álomszerűen szép és természetes: az Úr hívott, mi pedig követjük. Nem messze egy másik halászbárkánál is megáll Jézus. -- Ôk Zebedeus fiai -- szólal meg Péter --, atyjukkal, Zebedeussal és legényeikkel foltozgatják a hálókat. Az Úr Jézus figyelmesen hallgat Péter szavaira, majd a két testvérhez, Jakabhoz és Jánoshoz fordul, hosszasan rájuk néz és int, hogy kövessék. A két fiatal halászlegény megöleli atyját, és futva jönnek az Úr Jézushoz, aki átkarolja ôket, barátságosan int, köszöntve az öreg Zebedeust, aki csodálkozva néz két fia után, mintha nem értené, mi az, ami körülötte történik. De megadással hajtja meg fejét az Úr szeretetteljes tekintete elôtt. Most már egy egész kis csapat követi az Urat. Milyen egyszerű is az Urat követni, minden okoskodás, ellenvetés nélkül ráhagyatkozni! Bárcsak mindig így lehetne, hiszen az Úr olyanokat hív, akik önként, ráhagyatkozva követik Ôt. ======================================================================== 12. A kánai menyegzô A kanyargós galileai úton vidám csapat halad. Zsoltárt énekelnek: -- Az Úr az én pásztorom, nem kell semmiben hiányt látnom. A kanyarnál beérem ôket. Az Úr Jézus halad középen, mintha fehérebb, ünnepibb lenne köntöse. Ô a középpont, feléje irányul minden figyelem. Kedvesen int felém: -- Gyere velünk, menyegzôre vagyunk hivatalosak Kánába. János apostol biztatóan rám mosolyog. Köszönetet mondok a kedves meghívásért, majd Jánoshoz fordulok, hiszen annyi új tanítványt látok magam körül. János, mintha csak értené ki nem mondott kérdésemet, a mellette levô apostolra mutat: -- Ô a kánai Simon, aki rokona menyegzôjére hívott meg minket. Ô Fülöp, aki Bertalant hozta magával. Az ott Jakab, az Úr rokona, Tádé az a hosszú, sovány. Akik ott egymással beszélgetnek, azok Tamás és Máté: ez utóbbit Lévinek nevezték és gazdag vámos volt, de az Úr egyetlen szavára mindent otthagyott és hozzánk szegôdött. Aki egy kicsit le van maradva, az karióti Júdás. Szemben velünk egy vidám asszonycsoport közeledett, virágfüzéreket, kosarakat hoztak magukkal. A langyos szellô virágok, friss sültek, sütemények illatával keveredett. János odaszólt: -- Nézd, ott, legelöl megy Jézus édesanyja, Mária. Csodálkozva nézek Mária felé; csupa mosoly, kedvesség, derű. Két nagy kosarat is cipel, ízletes gyümölcsökkel megrakva. Jézus kedvesen köszönti édesanyját, át akarja venni egyik kosarát, de János fürgén megelôzi. Én is sietek, hogy a másikat átvehessem tôle. Nevetve adja kosarát kezembe: -- Köszönöm -- mondja --, igazán kedvesek vagytok. A kánai Simon elôre lép, Máriát üdvözölve mondja: -- Szaladok elôre, viszem az örömhírt, hogy milyen nagy megtiszteltetés éri a menyegzôi vendégeket! -- De erre már nem kerül sor, vidám zeneszó hallatszik, éneklô csoport jön elénk, a násznagy legelöl és már távolból kiált: -- Csakhogy itt vagytok, béke veletek! Nagyon vártunk benneteket. Fiatal lányok gyors tánclejtéssel vesznek körül bennünket; csupa ének, furulyák sípja, lantok zenéje, kacagás, mennyi öröm, napfény, derű, szinte gondtalan mennyei boldogság! De engem leginkább az Úr Jézus fenséges, mosolygós kedvessége köt le, ahogy mindenkit szeretettel köszönt; és Mária, a boldog édesanya, aki a sok vidám lány közül is szinte sugárzik tündöklô szépségében. Szerény kedvességgel fogadja az üdvözléseket. A nagy sátrakat virággal díszítették, az asztalok szinte roskadoznak a sok ínyenc falattól. Középen a vôlegény és a menyasszony. A vendégek elhelyezkednek, mindenkinek jut hely. Én János mellett maradok az Úr Jézussal és Máriával. Minket a fôasztalhoz vezetnek. Jézus és Mária kedvesen ölelik meg az ifjú párt. Mária int nekünk, Jánossal odavisszük az ajándékkosarakat. Felcsendül az örömteljes hálaének, Jézus kitárt karokkal áldja meg az ifjú jegyespárt és foglal helyet a vôlegény jobb oldalán, míg Mária az asszonyok csoportjánál helyezkedik el. Most következik a szertartás, amelyet egy idôs, szakállas zsidó pap vezet le. Majd hálaadó zsoltárokat énekelnek. Utána kezdôdik a menyegzôs vendégség, a vidám, jókedvű falatozás, közben össze-összekoccannak a boroskancsók. János engem is kínálgat: -- Csak vegyél bátran, van itt választék, finom ez a sült bárány, vagy inkább csirkecombot akarsz? -- és máris tányéromra helyez egy jó darab sültet és egy csirkecombot. Köszönettel fogadom a kedves kínálgatást, koccintva hörpintem fel az édes bort. Egyszercsak látom, hogy Mária beszélget a násznaggyal, aki egyre csóválja a fejét, majd a szolgákkal tanakodik. Mária odasiet fiához, halkan szól neki, de jól értettem minden szót: -- Nincs több boruk. -- Mária újra ismétli, de most már kérô hangon: -- Nincs több boruk. Jézus kissé meglepetve néz édesanyjára és szinte elutasítóan mondja: -- Mit akarsz tôlem asszony! Még nem jött el az idôm -- de szelíden mondja ezt. Mária mosolyogva, bizakodva néz fiára, aztán odainti a szolgákat és fiára mutatva meggyôzôdéssel mondja: -- Tegyetek meg mindent, amit csak mond. Az Úr Jézus körülnéz: Hat kôkorsó állt a fal mellett, mindegyik két- három mérôs. Jézus így szólt: -- Töltsétek meg vízzel a korsókat! -- A szolgák minden habozás nélkül színültig telehordták a korsókat friss vízzel. Ekkor azt mondta nekik: -- Most merítsetek belôle és vigyétek oda a násznagynak! -- odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta honnan való, a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták. Hívatta a násznagy a vôlegényt és szemére vetette: -- Elôször mindenki a jó bort adja, csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort! A szolgák természetesen szétröpítették a hírt a csodálatos eseményrôl. Mária csupa mosoly, kedvesség: anyai szeretettel öleli át szent fiát és suttogja: -- Köszönöm, köszönöm, tudtam, hittem, hogy segíteni fogsz. Jézus kedvesen nyújt nekem is a vízbôl lett borból. Valóban, szinte új erôre kaptam egyetlen kortytól. Ô mosolyogva néz rám. A kánai menyegzô szinte elôképe a szentmisének, ennek a csodálatos királyi vendégségnek, amelyre mindannyian meg vagyunk hívva, ahol a legnagyobb csoda történik: a bort változtatja az Úr saját drága szent vérévé! ======================================================================== 13. A csodálatos halfogás Egy napsugaras nyári reggelen láttam az Úr Jézust állni a Genezáreti tó partján. Fenséges fehér ruhás alakja a víz tükrében csillogott. Jólesô érzés volt nézni Ôt, és jól esett a közelsége is. Intett nekem: -- Menjünk a bárkákhoz -- mutatott a messzeségbe, ahol két halászhajó ringatózott a tó ezüstös hullámain. Boldogan ugrottam fel. Láttam, mennyi sok ember sereglett össze, hogy hallgassák tanítását. Tétovázva követtem, kedves mosollyal szólt hozzám: -- Gyere csak utánam. Péter apostol gyorsan ugrott a partra, hálójukat mosogató társai mellé, hangosan üdvözölte az Urat: -- Mester, foglalj helyet a bárkámban, hiszen egyre jobban szoronganak körülötted. -- Az Úr Jézus mosolyogva intett köszönetet Péternek és közben beszállt a bárkába. Péter felém fordult: -- Gyere, lökjük be a bárkát. -- A sekély vízbe gázolva, gyorsan toltuk a bárkát kissé beljebb, míg ránk nem szólt a Mester: -- Elég lesz -- majd leült az evezôs padra. Gyorsan beszálltam Péter után, hiszen a bárka nagy, volt hely bôven. Az Úr Jézus mögött foglaltunk helyet. Közben az emberek sokasága ellepte a partot. Az Úr Jézus intett nekik, hogy telepedjenek le, majd a szelíden ringó bárkából szólt hozzájuk. Érces hangja messze csengett. Tanította a népet, akik figyelmesen hallgatták, hiszen Isten szólt hozzájuk. így még soha, senkit nem hallottak beszélni! Mesélt és magyarázott. Megmutatta a Mennyei Atyát, aki a Gondviselônk, a Jóságos, az Irgalmas, a leginkább Szeretetre Méltó Atyánk. Teljes meggyôzôdéssel biztatja ôket, hogy ,,csak kérjetek, kapni fogtok, zörgessetek, megnyittatik nektek, keressetek és találni fogtok.'' -- Különben -- fejezte be beszédét --, bármit kértek a nevemben a Mennyei Atyától, Ô megadja azt nektek. Az idô mintha megállt volna. A Genezáreti tó hullámai szétvitték csengô szavait. Néha megcsobbant a víz, egy ezüstös halacska ugrott fel, majd halkan visszaloccsant. Az Úr ránézett a halászokra és szólt Péterhez: -- Evezzetek a mélyre és vessétek ki hálóitokat. -- Péter vonakodva nyúlt az evezô után: -- Mester --, egész éjszaka hiába fáradoztunk, nem fogtunk semmit, de a Te szavadra kivetem a hálót. Én is örömmel nyúltam az evezô után, máris távolodtunk a parttól. Néztem, az emberek szinte csodálkozva álltak fel, de nem mozdultak a parttól. Figyelték minden mozdulatunkat, ahogy a lapátot merítettük, majd hagytuk siklani a víz felületén, hogy újabb lendülettel vigyük elôbbre a hajót. Péter szólt hozzám: -- Elég lesz, húzd be az evezôt. -- És máris nyúlt a nagy háló után, intett, hogy segítsek. Meglóbálva, nagy ívben hajítottuk a hálót a vízbe. Az Úr Jézus felállt, mintha áldást mondana; éreztem, hogy feszül a háló. Péter elkiáltotta magát: -- Mester, ez csodálatos! -- majd intett a másik bárkának, hogy segítsenek. A két nagy bárka egymáshoz simult, s nem gyôztük a sok halat a hálóból a bárkába emelni. Ennyi halat életemben nem láttam. Szebbnél-szebb ezüstös pikkelyű kövér pontyok, keszegszerű hosszú halak, harcsák. Az Úr Jézus mosolyogva állt a hajó orrában. Intett, hogy evezzünk kifelé. Péter alig tudott mozdulni a sok haltól, úgy borult az Úr lábához, egyik padkába megkapaszkodva, szinte felzokog, amikor mondja: -- Uram, menj el tôlem, mert bűnös vagyok. -- Minket pedig bűntudat és félelem szállt meg, hiszen közelrôl tapasztaltuk meg a nagy csodát. Ahogy lassan közeledtünk a parthoz, hallottam az Úr szavát, aki biztatóan tette Péter vállára kezét: -- Ne félj, ezentúl emberhalász leszel. A parthoz érve én is segítettem kivonszolni a zsákmánnyal telt bárkákat. Az emberek a csodálattól szinte megkövültén álltak, de az Úr Jézus biztatta ôket: -- Jöjjetek közelebb és vegyetek a halból, mindenkinek jut bôségesen! -- Az apostolok nekigyürkôzve osztogatták a halakat. Ki a kötényét, ki tarisznyáját tartotta oda, nevetve, kacagva örvendeztek a nem várt, bôséges ajándéknak. Az Úr Jézus lassan távolodik, és mi követjük ôt: Péter, Jakab, János és a többi tanítvány. ,,Mindenüket elhagyva nyomába szegôdnek.'' Egyiküknél sincs hal, egyiküknél sincs semmi, semmi -- úgy, ahogy vannak, követik az Urat, tudatában annak, hogy már nem lesz szükség hajókra, hálókra, vagyis vége a mindennapi megszokott halászéletnek. Most kezdôdik a nagy kaland, az emberek halászása. Rádöbbenek, hogy ez az elsô feltétele az emberhalászás nagy feladatának: mindentôl függetleníteni magunkat, semmi földihez nem ragaszkodni és az Úr Jézust követni, teljesen gondviselô szeretetére hagyatkozva. Hálásan tekintettünk az Úrra, aki biztatóan mosolygott reánk, szinte beborít bennünket szeretetével. Hiszen ezt kell nekünk is megértenünk: csak szeretettel lehet emberek halászává lenni. Az Úr Jézus után ballagtam, akinél semmi nem volt, szabadon, könnyedén járt, a szél lebegtette széles, vállára vetett kék kendôjét. Tanítványai is mind olyan szabadon mozogtak, nincstelenek, szinte semmi nem kötötte ôket a földhöz, gondtalanok, vidámak voltak. Hátra tekintgettek a tó felé, ahol már kezdtek széledni az emberek, halakkal megrakodva. ======================================================================== 14. A nyolc boldogság hegyén Az Úr Jézus tanítványaival együtt lassan ballag a hegyi ösvényen, amely egy zöld gyeppel, vadvirágokkal borított tornácszerű magaslatba torkollik. Messze a Genezáreti tó tükre csillog a napfényben. Csodálatos a kilátás szépsége: a kék ég kupolája mindent befed, csak itt-ott egy kis fehér felhôcske. Szinte közel érezzük magunkat a mennyországhoz, minden olyan tágas, szabad, friss. Az Úr Jézus kitárja karjait az emberek felé, akik minden felôl elözönlik a hegyoldalt. Egy kis sziklás emelkedés szinte hívogatja, hogy ott megpihenjen. Odafutok, ráterítem a köpönyegemet, hogy oda üljön. Kedvesen rám mosolyog, helyet foglal, int, hogy mi is telepedjünk le. Az Úr Jézus feltekint a magasba, arca csodálatos, a mosolygó szépség, boldogság, kedvesség. Hangja, mint harsona tölti be a hegyet és a völgyet, de még a kéklô messzeség is visszhangozza csodálatos zengését. Ahogy megszólal, nem lehet levenni róla a tekintetet, mintha mindegyikünknek külön-külön szólna. Emlékezetembôl kitörölhetetlenek szavai: -- Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. -- Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják ôket. -- Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. -- Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. -- Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. -- Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. -- Boldogok a békességben élôk, mert Isten fiainak hívják majd ôket. -- Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. -- Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok. így üldözték elôttetek a prófétákat is. Néma, szinte döbbenetes csend követte Jézus szavait. Csak a madarak hozsannáznak, a szél orgonái a messzi fák felôl. Az Úr Jézus feláll, lassan körültekint. Ez az Ô trónbeszédje, ez az Ô nagy programja, de homlokegyenest ellenkezik a világ felfogásával, ezt nem lehet érteni, ezt élni kell. Elszakadni a világtól, mindentôl, amit az kíván, a kemény életet választani, amely állandó lemondás, de szabaddá is tesz. Megérteti, hogy semmink nincs, de minden a miénk. Szomorkodni igazából csak a bűn miatt lehet, mert az távolít el Istentôl. Ám az isteni irgalom minden bűnt befed, mindent megbocsát, mindent elfelejt; és ez az igazi vigasztalás, hogy így övéi vagyunk. Csak szelídséggel lehet minden erôszakon gyôzedelmeskedni. A szelíd, a kedves, a jóságos, a nagylelkű mindent elérhet, övé igazából a világ, a föld, minden. Az igazság ismerete: Istent mind jobban ismerni. Nála megpihenhet nyugtalan szívünk. Mert hol van az igazság? -- Csakis Istennél, aki az igazság teljessége. És a legnagyobb igazság -- amire keveset gondolunk --, hogy teljességében csak akkor tud kibontakozni az igazság, ha szeretve vagyunk és voltunk Istenben. És csak az lehetne fô törekvésünk, hogy ebben a szeretetben mindig megmaradjunk. Ez az igazságok igazsága. Isten minden művénél nagyobb az Ô irgalma. Olyan, mint a világot körülölelô óceánok zúgása; minden gyarlóságunkat, bűnt magával sodor, állandóan tisztít és felemel. Megszabadít a bűntudattól, magával sodor, hogy az isteni szeretet végtelen óceánjában minden újjá szülessék. És mivel minden irgalom, mindenbôl kegyelem lesz, ha belevetjük magunkat az isteni irgalom végtelenségébe. A gyermeki tekintet ártatlansága a tiszta lelkiség mélységébôl fakad. A tisztaság teszi vonzóvá az ember egyéniségét, fenséges, szépséges bájt kölcsönöz a léleknek, amely sugárzik a tiszta ember tekintetébôl. A tisztaság a kegyelem ragyogása, fény, amely betölti az emberi lélek mélységeit, amely ellenállhatatlanul vonz, szinte elbűvöl, mert a tisztaság fényében látjuk meg az Istent. A békesség a lélek harmóniája, a kiegyensúlyozott egyéniség, amely mindenkire hatást gyakorol, amely minden erôszakot legyôz, amely hatalmassá, erôssé teszi a lelket. Isten fiainak legyôzhetetlen fegyvere és hatalma, amely egyre jobban Isten Fiához tesz bennünket hasonlókká. Az igazságért meg kell szenvedni. A rossz, a gonoszság, a hazugság mindig üldözi az igazságot, vagyis a jót, mert a gonoszság nem tud létezni a jók üldöztetése nélkül. De mindezt mosolyogva elviselni, tudatában annak, hogy ez a mennyország belépôjegye. Minden üldöztetésnek, bántalomnak, kigúnyolásnak, meghurcoltatásnak az öröme az, ha azt az Úr Jézusért viseljük. Ha Érte szenvedhetünk, aki annyit szenvedett értünk. Ha érte megaláznak, akit a földig meggyaláztak. Ezért kell örülnünk, ujjonganunk, mert méltónak találtatunk: legalább ennyiben hasonlíthatunk az Úr Jézushoz, hogy Érte szenvedést, gyalázatokat viselünk. A tömeg szétoszlott. Nem fogadta ujjongó tapssal ezt a székfoglalót. Az emberek, akik világiasan gondolkodnak, nem tudták összeegyeztetni az életükkel, hiszen ôk csak földi boldogságot hajszolnak. Az Úr Jézus ott állt, szinte kicsit szomorúan nézett a távozó sokaság után. -- Jézusom -- fohászkodtam -- add, hogy mind jobban megértsem és magamévá tegyem a Te programodat, mert nem akarok mást itt, földi életemben, csak Téged követni, a Te tanításodat ismertetni és megértetni és ezzel másokat boldoggá tenni. Az a boldogság, amit másokra sugárzok, visszavetôdik rám, mert ez a Te tanításod lényege: boldogságot adni, mindent szeretetbôl tenni és viselni és így elnyerni azt a boldogságot, amit Te ígérsz. ======================================================================== 15. A Jó Pásztor és a tékozló fiú Csodálatosan nagyok Isten művei, de mindennél nagyobb az Ô irgalmassága. -- Irgalmasságot akarok és nem áldozatot -- mondja az Úr. Milyen lenyűgözôen ismerteti ezt az Úr Jézus a Jó Pásztorról és a tékozló fiú esetérôl szóló példabeszédében! -- Azért jöttem, hogy életük legyen és bôségben legyenek. Én vagyok a Jó Pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti ôket. Én vagyok a Jó Pásztor, ismerem enyéimet és enyéim is ismernek engem. Mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom juhaimért. A lankás, fűvel borított legelôn már messzirôl fehérlik a nyáj. Ahogy közeledem a bárányok felé, egyre csodálatosabb és lenyűgözôbb a békességesen legelô juhok, bárányok nagy tömege. Néha egy-egy kis bárány ugrik fel anyja mellôl, a napfényben mintha táncot lejtene, annyi életöröm, annyi báj van mozdulataiban. A juhászkutya csaholva szalad felém, de egy kedves, ismerôs hang megállásra kényszeríti. Az érces hang felé fordulok, öröm tölti el szívemet: Jézus hófehér, bô köpönyegbe burkolódzva beszélget egy öreg pásztorral, aki botjára támaszkodik. A pásztor lábánál jóízűen legelész egy hosszúfülű csacsi. Háta jól meg van pakolva, farkával a legyeket hessegeti. Illedelmes köszöntésemre felfigyel az Úr Jézus és a pásztor is bólint: -- A többi tanítvány -- mondja az Úr Jézus felém fordulva -- már elôre ment. Csak János van itt a közelben, de menjünk mi is, lassan beérjük ôket. Megsimogatom a csacsi fülét, elköszönve az öreg pásztortól indulunk Jánossal a nagy lejtôs réten lefelé. A csacsi hosszasan iá-zik, ô is köszön a maga módján. A nagy, szürke juhászkutya farkcsóválva követ bennünket. Az Úr Jézus, ahogy elindul, visszafordul a nagy, fehérlô nyáj felé. A közelben egy patak ezüstös csíkja kanyarog a sziklás mederben. Az Úr Jézus megáll, föltekint a kék égre. Messzire hangzik szava: -- Én vagyok a Jó Pásztor! -- Tekintete mintha az egész nyájat átölelné, amikor csendesen, szinte suttogva folytatja: -- Életemet adom juhaimért. Ezt annyi bensôséggel mondja, átélve e szavak jelentôségét, mélységét, hogy szinte beleremegek. Igen, igen! Itt áll elôttem a Jó Pásztor. -- A Jó Pásztor, mindig ez volt a példaképem -- folytatja az Úr Jézus felém fordulva. -- Gyermekkoromban édesanyám mindig róla mesélt. A mi nagy ôsünkrôl, Dávidról, aki mint fiatal pásztorgyerek, életét kockáztatva síkra száll, legyôzi a farkast, amely rabolni akart a nyájból, fut a medve után, amely elragadt egy báránykát; botjával harcol meg érte és megmenti. A jó pásztor, akibôl hôs lesz: egy parittyával leteríti a kérkedô Góliátot. Majd Izrael királya lesz, jó pásztora népének. Én vagyok a jó pásztor, aki ismerem enyéimet és enyéim is ismernek engem. Arra törekszem, hogy mint jó pásztor, dús legelôkre, friss forrás vizéhez vezessem a rámbízottakat. Számon tartom ôket, külön-külön mindegyiket ismerem, nevükön szólítom ôket. Hallgatnak szavamra, követnek. Ha egy elkóborol, megyek utána, nem sajnálom a fáradságot, a tövises bozótból is kimentem, bekötözöm sebeit, vállamra veszem, meg sem dorgálom, csak átölelem: örülök, hogy megtaláltam. Jézus valóban a Jó Pásztor, aki a végletekig elmegy nagylelkű odaadásában, életét is készséggel adja az ô juhaiért, báránykáiért. -- Jézusom -- fohászkodom --, add, hogy nekem Te légy mindig a példaképem. Adj nekem jópásztori szívet, amely mindent magához ölel, adj jópásztori lelkiséget, hogy minden embertestvéremben Téged keresselek, lássalak és fôképpen a rászorulókon készséggel segítsek, nem kímélve magam, csak másokért éljek! Megállapodunk egy olajfa lombjai alatt. Egy mezítlábas, fiatal, rongyos öltözetű fiú közeledik felénk. Az Úr Jézus hozzám fordul: -- Ez a szegény vándor koldus bizonyára éhes, adjatok neki enni. Gyorsan hátraszaladok az asszonyok csoportjához, akik készséggel pakolnak egy kosárból kenyeret, sülthalat és gyümölcsöt. A fiatal fiú gyorsan nyúl a friss kenyér után és mohón elkezd falatozni mindenbôl, amit kínálunk neki. Az Úr Jézus mosolyogva nézi az éhes fiú lakmározását, majd csendesen elkezdi példabeszédét a tékozló fiúról: -- Egy embernek volt két fia. Így szólt az ifjabbik az atyjának: Atyám, add ki a vagyonból a rám esô részt. És megosztotta köztük a vagyont. Nem sok idô múlva aztán a kisebbik fiú összeszedte mindenét, messze tartományba költözött és ott eltékozolta vagyonát, mivel feslett életet élt. Miután pedig mindent elköltött, nagy éhség támadt abban a tartományban, úgyhogy nyomorogni kezdett. Akkor elment, elszegôdött annak a tartománynak egyik polgárához, aki kiküldte ôt a mezejére disznókat legeltetni. Szívesen megtöltötte volna gyomrát azzal az eleséggel, amit a disznók ettek; de senki sem adott neki. Amikor azután magába szállt, ezt mondta: Atyámnak hány bérese bôvelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Felkelek, elmegyek atyámhoz és azt mondom neki: Atyám, vetkeztem az ég ellen és te ellened és nem vagyok immár méltó, hogy fiadnak hívjanak. Tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És elment Atyjához. Amikor még távol volt, meglátta ôt az atyja, megesett rajta a szíve, odafutott, a nyakába borult és megcsókolta ôt. Szólt neki a fiú: Atyám, vetkeztem az ég ellen és te ellened és nem vagyok immár méltó, hogy fiadnak hívjanak. Az atya azonban így szólt szolgáinak: Gyorsan, hozzátok ki a legszebb ruhát, adjátok rá. És húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! És hozzátok elô a hizlalt tulkot, vágjátok le és együnk és vigadjunk. Mert ez a fiam halott volt és megelevenedett; elveszett és megtaláltatott. És elkezdtek vigadni. A nagyobbik fiú pedig a mezôn volt és amikor hazajövet közelgett a házhoz, meghallotta a zenét és a táncot. És elôszólított egyet a szolgák közül és megtudakolta, mi az. Az pedig így felelt neki: Öcséd jött meg és atyád levágatta a hízott tulkot, mivel egészségben nyerte ôt vissza. Ekkor az megharagudott és nem akart bemenni. Atyja azért kimenve kérlelte ôt. De ô így válaszolt atyjának: Íme, ennyi esztendeje szolgálok neked; parancsodat soha meg nem szegtem és te nekem soha nem adtál egy kecskegödölyét sem, hogy barátaimmal vigadjak. Amikor pedig ez, a te fiad megjött, aki parázna nôkkel emésztette fel vagyonodat, levágattad neki a hizlalt tulkot. Az pedig így szólt hozzá: Fiam, te mindenkor velem vagy és mindenem a tied; vigadoznod és örvendezned kellene hát, hogy ez, a te testvéred halott volt és megelevenedett, elveszett volt és megtaláltatott.'' Néma csendben hallgattuk az Úr lebilincselô szavait. A koldus fiú is abbahagyta a falatozást, szemében mintha könnyek csillogtak volna. Valamennyien magunkra ismertünk a tékozló fiúban. Most döbbentünk rá igazán az isteni szeretet és irgalom végtelen jóságára. Itt nem volt mit kérdezni: hála és köszönet töltötte el szíveinket. Milyen jó, milyen nagylelkű, szeretetre méltó a mi jóságos Mennyei Atyánk, hiszen Jézus Ôt állította elénk fenséges szavaival. Az ámuldozó koldus fiúnak megtömtem tarisznyáját útravalóval. A Mester pedig már felfelé kapaszkodott a hegyre; ment imádkozni, Mennyei Atyjával találkozni. ======================================================================== 16. A Miatyánk Ahogy közeledem egy kis olajfa liget árnyékot adó lombos fái felé, egyre hangosabban sodorja felém a szél a zsoltárima szövegét. Most már látom az Úr fehér, szinte sugárzó alakját. Még mielôtt odaköszönhetnék a kis csoportnak, hallom Péter hangját: -- Mester, taníts meg minket imádkozni! -- Az Úr Jézus az égre emeli tekintetét, széttárja karját, arca átszellemülten ragyog: -- Amikor ti imádkoztok, így imádkozzatok -- mondja: -- Mi Atyánk, aki a mennyben vagy, szenteltessék meg a te neved -- E szavaknál megáll, feltekint, felém is int, hogy telepedjek le a tanítványok közé, majd újra elkezdi: -- Mi Atyánk -- szinte ízleli e szavak édességét, kívánja, hogy megértsük ennek jelentôségét, hiszen Neki mindene a Mennyei Atya. Minden gondolata, fohásza, lélegzetvétele, szíve dobbanása. Egész lényét, lelkiségét, egyéniségét eltölti a Mennyei Atya, akivel Ô teljesen egy, akitôl jött, hogy földi test szerinti életének minden idejét, percét, másodpercét az Atya töltse be. Ebben oldódik fel, most van igazán elemében, amikor a Mennyei Atyára irányítja és felkelti figyelmünket. Mennyi lelkesedéssel, milyen sugárzó tekintettel, szinte az éggel egybeolvadva suttogja: -- aki a mennyekben vagy -- Ô látja a Mennyei Atyát, akinek sugárzó szépsége benne tükrözôdik, mintha vonzaná a mennyország, a messze kéklô ég, az ezüstös felhôk, a ragyogó napsugár, amely mint egy tündöklô híd köti össze az eget és a földet. -- Szenteltessék meg a neved -- zengi, mint a harsona. E szavaknál mélyen meghajol, mintha látná az angyali karok mély hódolatát, mintha ezt harsonáznák az angyalseregek, zúgó tengerek, harsogva a szelek az örök Sanctust: Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene. Milyen klasszikus tömörségű egybefoglalása, hogy ,,Szenteltessék meg a neved''. -- Jöjjön el az országod -- egyenesedik fel Jézus, mert szeretetével akar mindent meghódítani a Mennyei Atyának, mert az Ô országa a szeretet, a béke, az egység, a szabadság, vagyis az igazság. Szelíd tekintete most acélosan csillog, hiszen Övé minden hatalom a mennyben és a földön. De ezt senkire nem akarja ráerôltetni, hiszen az Ô hatalma a szelídség, az alázat, a jóság, az irgalom és a szeretet. -- Legyen meg az akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Ez az akarat pedig a mindent átölelô szeretet, amely állandóan teremt, éltet, boldogít, örömöt, békességet sugároz, amely csodálatos harmóniát teremt égen, földön egyaránt. Mindent átölel, elválaszthatatlan egységet alkot és ez az egység a legnagyobb hatalom, a legyôzhetetlen szeretet, amely mindig csak alkot, örökkön cselekvô, a legcsodálatosabb művész. -- Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Az Úr Jézus az aranykalászos mezôk felé tekint, amelyek zizegve hullámoznak. Az áldott mindennapi kenyér, amelyben annyi az életerô, a keménység, az íz, a lágyság! Milyen csodálatos adománya ez a Mennyei Atyának, amely egyben az égbôl alászállott szent kenyeret is jelenti, az Ô testét a világ életéért. Mennyi minden bennefoglaltatik a kenyér fogalmában! A munka, az áldás, veríték és boldogság, múlandóság és halhatatlanság. ,,Aki eszi az én testemet, örökké él.'' Erre gondolhat most az Üdvözítô, amikor szinte magához öleli kitárt karjaival a ringó aranykalászos búzatáblákat. -- S bocsásd meg vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek. Az Úr Jézus mosolygós arca elkomorodik, hiszen Ô az örök fôpap, aki azért jött, hogy elégtételt adjon az egész emberiség bűneiért. Ô a nagy hídverô, aki keresztjével összeköti az eget és a földet, az egyetlen nagy közvetítô a Mennyei Atya és az emberiség között. Ô, aki minden bűnért elégtételt ad, látja a bűn szörnyűségét, utálatosságát, minden rossznak okozóját, de látja a Mennyei Atya mindennél nagyobb irgalmát, amely minden elképzelést meghalad, amely minden művénél nagyobb, hatalmasabb. Mi sem természetesebb ezek után, mint hogy nekünk is meg kell bocsátanunk minden ellenünk vétkezônek, akármilyen szörnyű, vétkes gyűlöletbôl is fakadjon az. Minden ellenszenvet ki kell küszöbölni, mindig mentegetni az ellenünk vétkezôt: a szerencsétlen nem tudja mit tesz, nem gondolta át, milyen körülmények késztetik, micsoda vétkes tudatlanság vagy örökölt hajlamok. Megbocsátani, elfelejteni, minden neheztelést eltávolítani. Érezni a megbocsátás örömét nagylelkű felemelkedést jelent az irgalmas, jóságos Mennyei Atya felé. -- És ne vígy minket a kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól. - - Az Üdvözítô imára kulcsolta kezét. A gonosz, a Sátán kísértése elkerülhetetlen, hiszen Ôt is megkísértette a Sátán, amikor negyven napig böjtölt, imádkozva készült nagy missziójára. Hogy mire merészkedik, aljas arcátlansággal még Urát, Istenét is kísérteni próbálja! Gôggel, hatalommal kérkedve, de az Úr egyetlen szavával megmutatja, el lehet némítani. Csak egy a fontos, nem szóba állni, nem paktálni a Sátánnal! ,,Távozz Sátán! Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj.'' Nem Isten visz bennünket a kísértésbe, hanem a Sátán. Viszont ennek a próbatételnek meg kell lennie, mert szabad akarattal ajándékozott meg minket Isten. Ám Ô ahhoz is elég erôt ad, hogy megszabaduljunk a gonosztól, ezért fohászkodunk, mert erônkön felül soha nem próbál meg bennünket. Az Úr Jézus vonásai kisimulnak és hozzáfűzi: -- Azért kell mindig imádkozni, mert az imádság a földön a legnagyobb hatalom. Hiszen bármit kértek a Mennyei Atyától az én nevemben, megkapjátok azt. De mindig a Mennyei Atya akaratához kell igazodni, hiszen Ô tudja, mi nekünk a legnagyobb jó. Az alázatosság, az elô hit, az állhatatosság és fôképpen a szeretet, az kölcsönöz legyôzhetetlen hatalmat az imádságnak. A közös imádságnak hatalmas az ereje, hiszen akkor én is köztetek és veletek imádkozom. Tanuljatok tôlem imádkozni, jöjjetek hozzám, hiszen az imádság olyan fontos a léleknek, mint a testnek a levegô. Az imádság a Mennyország anyanyelve. Csodálatos, hogy az imádság, mint Jákob lajtorjája, állandóan kapcsolatban tart bennünket a mennyországgal. Az angyalok állandóan jönnek-mennek fel és le, viszik imáinkat, hozzák az ég áldását. A szentek közössége is velünk imádkozik és legfôképpen és leginkább a Mindenszentek Királynéja, aki egyenesen a Szentháromság trónusánál fogadja és továbbítja imáinkat, esdekli le meghallgattatásunkat az Ô Szent Fia által. Körülnéztem. Az apostolok mind imára kulcsolt kézzel, áhítattal néztek fel az Úr Jézusra, aki áldón tárta szét karját felettük. Lassan felocsúdva többen is kérlelték az Urat, de egyben köszönetet is rebegve: -- Uram, taníts minket imádkozni! Akaratlanul kicsúszott a számon: -- Uram, de jó lenne együtt imádkozni! Az Úr Jézus kedvesen lépett hozzám: -- Nagyon helyes, akkor tanuljátok meg együtt, mondjátok utánam és lassan, tagoltán elkezdtük a Miatyánkot imádkozni, nem is tudom hányszor, de egyre jobban átérezve ennek az imádságnak a gyönyörű szépségét, erejét. Kitörölhetetlenül vésôdött lelkembe a Miatyánk minden szava, amelyre Ô, a Nagy Mester tanított. ======================================================================== 17. A csodálatos kenyérszaporítás Hatalmas tömeg vette körül az Úr Jézus fehérlô alakját, aki a dombtetôrôl szólt a sokasághoz. Egy fiúcska tarisznyával a vállán furakodott elôre. A nyomába szegôdtem. Ide-oda lökdösôdve így kerültünk az apostolok kis csoportjához, akik hangosan vitatkoztak, hogy már szólni kellene a Mesternek, hogy küldje el a nagy néptömeget, akik már napok óta kitartanak mellettük, hiszen nincs mit enniük. -- De a Mester is -- jegyezte meg Péter -- biztosan ki van már éhezve ennyi tanítás után. A kis fiúcska odaszólt nekem, kinyitva tarisznyáját, amelybôl öt barnára sült cipó és két sült halacska kandikált elô. Péter odaszólt mellette ülô társának: -- András, te szólj a Mesternek. A kisfiú közbeszólt, tarisznyáját nyújtva András felé: -- Ezt szívesen odaadom a Jóságos Mesternek. András megsimogatta a fiúcska fejét: -- Majd szólok a Mesternek, gyere csak mögöttem. Melléjük szegôdtem. Amikor odaértünk az Úr közelébe, éppen akkor állt fel, és körülhordozta tekintetét: -- Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük? Kétszáz dénár áru kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek -- mondta Fülöp. András apostol elôállt, hogy van itt egy fiúcska, akinek öt cipója van és két hala. -- De hát mi ez ennyi népnek? -- kérdezte szakállát simogatva. De lám, Jézus azonnal felfigyelt: -- Hozzátok ide azt a kisfiút! A fiúcska félénken lépett elô. Jézus mosolyogva, két kézzel emelte fel ôt tarisznyájával együtt, magához ölelte, óvatosan letette a földre. Feltekintett az égre, hálát adva Mennyei Atyjának, megáldotta a cipókat és a két halacskát, amelyet még mindig a kisfiú tartott kezében. Aztán a tarisznya száját jól széthúzta és a frissen sült kenyér illata terjengett a levegôben. Majd szólt az apostoloknak, hogy telepítsék le csoportokban az embereket és osszák szét a kenyeret és a halat, de bôségesen, mert az emberek már nagyon éhesek. A kis fiúcska csak ámult-bámult velem együtt, hogy a nagy üres kosarak, amelyeket összehordtak az apostolok, hogyan telnek meg friss cipókkal, sült halacskákkal. És nem hogy elfogyna, hanem mintha egyre több lenne. Ô is szívesen segített volna, de egészen lenyűgözte, hogy a tarisznyájából nem fogytak el a cipók és a halak. Nagy vidámság lett, mindenki majszolta a kenyeret, a ropogós sült halakat, egyre csak dicsérték, hogy ilyen finomat még nem ettek. Most már Jézus is letelepedett, a fiúcska pedig melléje. Az apostolok is visszaérkeztek, de még mindegyik kosarában volt maradék kenyér és hal. -- Akkor -- mondták a tanítványok -- most már Te is egyél! Jézus szeretettel simogatta meg a kis fiúcska göndör haját. Meleg cipót nyújtottak Jézusnak, hallal is kínálták. Majd nekem is egy egész cipót és halacskát nyújtott, amelyet megköszöntem. Csak azután kezdett Ô is falatozni velünk együtt. A kis fiúcska volt a nap hôse, Jézus úgy is mutatta be: -- Tulajdonképpen ez a nagylelkű fiúcska vendégelt meg titeket. Az asszonyok és a leányok is elôkerültek, nagy korsóikból friss vízzel kínálgatták az étkezôket. Az egyik jóságos arcú asszony Jézushoz sietett: -- Fiam -- rebegte --, köszönöm, hogy enni adtál nekik; éhesek, fáradtak voltak, most felüdültek. -- Édesanyám -- felelt mosolyogva az Úr Jézus, és maga elé vette a kisfiút --, nézd ezt a kis legényt, ô mindenét odaadta, amije volt, amit édesanyja bepakolt neki a hosszú útra, hogy követhessen engem. Ô mindenét adta és lám, hány ezren laktak jól az ô öt cipójából, két halacskájából! Nézd, már hozzák is az összeszedett maradékot. Mennyi van? -- kérdezte Pétertôl. -- Tizenkét kosár -- felelte Péter apostol lelkendezve. Jó volt így, együtt lenni Jézus édesanyjával, az apostolok lelkendezô csoportjával, a jóllakott emberekkel. Itt-ott egy-két ének is felcsendült. Egyszercsak arra figyeltem fel, hogy egyre többen hangoztatják a csodákat, amelyeket Jézus végbevitt és így beszéltek: -- Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba. Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erôszakkal meg akarják tenni királynak. Áldását adta reánk, és szinte észrevétlenül elvonul a hegyek felé. Máriával és a kis fiúcskával vágyakozva nézünk utána: de jó lenne vele menni, mindig nála maradni! -- Kedves gyermekeim -- szólt hozzánk Mária --, imádkozom azért, hogy mindig Vele lehessetek. ======================================================================== 18. Az élet kenyere A tavon gyorsan siklott a bárka, amelyben a tanítványok eveztek. Péter és János között foglaltam helyet. A ringatózás már majdnem elaltatott, amikor heves szél kerekedett, a hullámok fel-le dobálták a bárkát. -- Csak itt lenne a Mester -- mondta Péter. -- Egyszer én már megjártam -- folytatta --, akkor is viharos volt a tó. Egyszerre csak a Mestert látom közeledni a hullámokon járva, mintha csak a parton sétálgatna. Meg is ijedtünk. Megkértem, hogy odamehessek hozzá, Ô bátorítóan intett, hogy jöjj. A vízbe ereszkedtem és indultam feléje, ám egy hatalmas hullám száguldott felém, és ettôl úgy megijedtem, hogy egyszerre inamba szállt a bátorság, kezdtem is süllyedni. -- Mester, kiáltottam, segíts, mert elveszek! Ô máris ott állt mellettem bátorítóan: -- Miért félsz, te kicsinyhitű? -- és karját nyújtva kiemelt a vízbôl és besegített a bárkába. Egyetlen intésére a vihar teljesen elcsendesült. Lebilincselve hallgattam Péter apostol szavait, és lám, feltűnt a távolban, a hullámok tetején felénk közeledô hófehér alak. A tanítványok össze-vissza kezdtek kiabálni. Az egyik félelmében, a másik örömében. János lelkesedve kiáltotta: -- Ô az, a Mester! -- Már ott is volt köztünk. Amint megérintettem ruháját, még csak nem is volt vizes. Alig ocsúdtunk fel álmélkodásunkból, a bárka már partot ért. Szótlanul, csodálkozva követtük a Mestert, aki nagy léptekkel haladt elôre, sietve, mint akit várnak. És lám, a messzeségbôl nagy csoport ember tűnt fel, akik szinte futva közeledtek. Mire jobban szétnéztünk, már hatalmas tömeg gyűrűje vett körül bennünket. Valaki felkiáltott a tömegbôl: -- Mester, hogy kerültél ide? Az Úr Jézus megállt és intett, hogy telepedjenek le. Szeretettel nézett körül, majd mint a nagy tanító mester szólt a körülötte kuporgó tömegnek: -- Kerestetek, mert ettetek a kenyérbôl és jóllaktatok. De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Többen közbekiáltottak: -- Mit tegyünk, hogy Istennek tetszô dolgot vigyünk végbe? -- Az tetszik Istennek -- válaszolta Jézus határozottan --, ha hisztek abban, akit küldött. Megint többen közbeszóltak: -- Hadd lássuk, milyen csodajeleket viszel végbe, akkor majd hiszünk neked. Mit tudsz tenni? Innen is, onnan is kiáltoztak: -- Atyáink mannát ettek a pusztában. Jézus erre azt mondta: -- Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égbôl, hanem Atyám adja nektek az igazi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt a mennybôl és életet adott a világnak. Erre így szóltak hozzá: -- Urunk, adj nekünk ebbôl a kenyérbôl! Az Úr Jézus fenséges nyugalommal jelentette ki: -- Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Ez az isteni szeretet valósága, egyetlen mondatba sűrítve: -- Én vagyok az élô kenyér. Bizony, bizony mondom nektek, aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Én vagyok a mennybôl alászállott kenyér, aki e kenyérbôl eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért. Hallottam, hogy egyre nagyobb a zsivajgás. A zsidók így vitatkoztak egymás között: -- Hogyan adhatja ez testét nekünk eledelül? Az Úr Jézus nem vonta vissza egyetlen szavát sem, sôt inkább megerôsítette a mondottakat: -- Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi a testemet és issza a véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élô Atya küldött s általa élek, így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez, a mennybôl alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él. A zsidók fejüket csóválták, szikrázó megjegyzéseket tettek: -- Érthetetlen ez a beszéd, hogyan adhatja nekünk a testét? -- Kemény beszéd ez, ki hallgatja! Az Úr Jézus egyedül maradt velünk, az apostolok kis csoportjával. Szomorúan fordult a tizenkettôhöz: -- Ti is el akartok menni? Péter felelt neki: -- Uram, kihez mennénk? Tied az örök életet adó tanítás. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten szentje. Az Úr Jézus arca kicsit felderült. Felbátorodva suttogtam: -- Add Uram, hogy soha el ne hagyjalak Téged és éltessen engem mindig az Élet Kenyere! Add nekem minden nap ezt a csodálatos eledelt, hogy mindig és mindörökké Veled lehessek: egy szív, egy test, egy lélek. ======================================================================== 19. A kafarnaumi százados Milyen nagy tömeg veszi körül az Úr Jézust Kafarnaumban! Most megpillantok egy kis csoport római katonát, akik nagy üggyel-bajjal törnek utat az Úr Jézus felé közeledve. -- Utat a római századosnak! -- kiáltják a katonák. Csatlakozom hozzájuk, hogy én is az Úr Jézushoz furakodhassak. A katonák parancsnoka sietve lépdel közöttük. Magas, szikár, tiszteletet parancsoló az alakja, látszik, hogy feldúlt. Az Úr Jézus megáll, tanítványai körbeveszik. A római százados tiszteleg, lekapja sisakját, mélyen meghajol: -- Uram -- mondja kérô hangon --, szolgám bénán fekszik otthon és rettenetesen kínlódik. Az Úr Jézus kedvesen fogadja a százados köszöntését és egyszerű természetességgel válaszol: -- Megyek, és meggyógyítom. -- Látszik, hogy a százados meglepôdik. Csodálkozva néz fel a Mesterre. Engem is meglep, hogy a pogány századosnak elsô kérésére milyen készségesnek mutatkozik az Úr. Milyen jóságos, milyen nagylelkű! A százados féltérdre borulva halkan tiltakozik: -- Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót és szolgám meggyógyul. Magam is alárendelt ember vagyok, katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom egyiknek: Menj el, elmegy. A másiknak: Gyere ide, odajön hozzám. Vagy szolgámnak: Tedd meg ezt, megteszi. -- Az Úr Jézus körülnéz és hangosan, hogy mindenki hallja, így szól: -- Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet. Lenyűgözô volt ez a jelenet. Láttam, hogy a kísérô katonákat is egészen meglepte az Úrnak ez a közvetlensége. Most felegyenesedve mondja az Úr, csengô hangon: -- Menj, legyen úgy, ahogy hitted! A százados megkönnyebbülten sóhajt fel, tisztelettel emeli fel jobb karját. Én is felállok, nézem a katonák tétovázó alakját. A százados hálásan köszönetet mond. A szavak, amelyeket a százados élô hittel mondott, nemcsak szolgájának egészségét eszközölték ki az Úr Jézustól, hanem milliók és milliók fogják térdre borulva ismételni: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem. ======================================================================== 20. A szamariai asszony A tűzô nap melegében fáradtan haladtunk elôre. János apostol egy kanyarnál elôre futott, majd boldogan felkiáltott: -- Nézzétek, ott van Jákob kútja! -- A völgybe tekintve, hűs fák árnyékában látszott egy kô kút pereme. Sietve indultunk lefelé, közben János szól a többieknek: -- Menjünk be a városba élelmet szerezni! Az Úr Jézus fáradtan leült a kút kôperemére, lábához ültem. Látom, hogy ringó léptekkel nagy korsóval a vállán, kezében merítôvödör, egy szamaritánus asszony jött. Mintha észre sem venne bennünket, odament a kúthoz, letette korsóját. Jézus megszólította: -- Adj innom! Az asszony meglepôdve kérdezte: -- Hogyan, zsidó létedre tôlem, szamariai asszonytól kérsz inni? Az Úr Jézus szelíden válaszolt: -- Ha ismernéd Isten ajándékát s azt, aki azt mondja neked: adj innom, inkább te kértél volna tôle és ô élô vizet adott volna neked. -- Uram -- mondta erre az asszony --, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély, honnan vehetnél hát élô vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki a kutat adta nekünk s maga is ebbôl ivott fiaival és barátival együtt? Jézus így felelt: -- Aki ebbôl a vízbôl iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízbôl iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szóló vízforrás lesz benne. Az asszony csodálkozva tett egy lépést az Úr felé; lebilincselte az Úr magasztos beszéde, megérezte, hogy valami rendkívüli eseménynek lesz tanúja. Szinte egészen megváltozott magatartása és így szólt: -- Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen idejárnom meríteni! Jézus így válaszolt: -- Menj, hívd el a férjedet és gyere vissza. -- Nincs férjem. Az Úr szinte erélyesen válaszolt: -- Jól mondod, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem a férjed, így igazat mondtál. Az asszony arcát szégyenpír öntötte el: -- Látom, próféta vagy -- majd halkra fordította a szót, alig lehetett érteni, csak utolsó szavaira figyeltem fel: -- Tudom, hogy el kell jönnie a Messiásnak. Az Úr Jézus felállt: -- Én vagyok az, aki veled beszélek. Az asszony szinte megremegett, leborult, homlokával illette a sziklás földet, majd felugrott, mindent otthagyva rohant a város felé. Csodálkozva néztem az asszony után; lelkesen vitte hírül a városba, hogy látta a Messiást, aki mindent feltárt elôtte. Közben a tanítványok -- eledellel megrakodva -- megérkeztek. Csodálkozva néztek a szamariai asszony után, de nem kérdeztek semmit. Letelepedtek, és egy abroszszerű kendôre kirakták az eledelt: kenyeret, sajtot, túrót, szôlôt, fügét, almát. Kínálgatták: -- Mester, egyél -- de Ô a távolba nézve halkan mondta: -- Van eledelem, csak nem tudtok róla. Péter megkérdezte tôlem: -- Csak nem hozott neki valaki enni? -- Tagadólag ráztam a fejem. Jézus már meg is magyarázta: -- Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött és elvégezzem, amit rám bízott. De ti csak egyetek! -- és áldón emelte kezét a teríték fölé. Az apostolok hozzáláttak jóízűen falatozni, engem is kínálgattak. János és András leengedték a kútba a vödröt, amelyet az asszony hagyott ott, én meg odatartottam a korsót, amelyet színültig megtöltötték a forrás friss vizével. Közben egy nagy csoport szamaritánus közeledett, élükön a szamariai asszony. Kérlelték az Urat, hogy menjen városukba, szívesen látnák vendégül Ôt és tanítványait. Az Úr Jézus elfogadta meghívásukat. A szamariai asszony mosolyogva felém fordult: -- Nem volt ôket nehéz meggyôzni, amikor elmondtam, hogy mindent beolvasott nekem. Közben a korsó kézrôl-kézre járt. Én is egy jót húztam a friss vízbôl, amely egészen felüdít. Néztem, hogy ezek a gyűlölködô szamaritánusok milyen szépen megbékültek: Jézus ránk sugárzó szeretete egy családdá formált bennünket. Megtöltöttük az asszony korsóját, összeszedelôzködtünk. Indultunk Szamaria felé. Legelöl az Úr Jézus, mosolyogva ment meghódítani a szíveket. -- Igen, Jézusom, Te vagy a Messiás, az élô vizek forrása. Aki belôled merít, soha nem szomjazik meg többé. Veled akarok élni, belôled kegyelmet, életkedvet, örömöt meríteni. A Te szavadra szomjazom -- a Te szereteted töltse el szívemet, lelkemet! ======================================================================== 21. A házasságtörô asszony Ünnepi hangulat uralkodik a városban. Hangos kiáltozásra leszünk figyelmesek. Egy asszonyt cibálnak, hosszú fekete haja szétomlik vállán, gúnyos megjegyzések hangzanak. Egy vállas férfi nagy kôvel a kezében hadonászik: -- Házasságtörésen kaptuk az asszonyt, visszük megkövezni. A dühös emberek már oda is érnek hozzánk. Jézus lába elé lökik a szerencsétlen fiatal asszonyt, aki könnyezve rimánkodik, hogy ne bántsák. Az Úr Jézus felsegíti, most középen áll az asszony. Az írástudók és farizeusok Mózes törvényére hivatkozva kiabálják, hogy meg kell kövezni az asszonyt. Megdöbbenve nézem ezt a jelenetet, a dühtôl eltorzult arcokat. Az Úr Jézus lehajol és ujjával írni kezd a földre. Egyszerre nagy csend lesz, csak az asszony zokogása hallatszik. A bűnös asszony olyan bűnbánóan esdekel bocsánatért, mintha csak tudná, hogy bírája elôtt áll. Az Úr Jézus mit sem hederít a vádaskodó farizeusokra. Az asszonyra mutat és hangosan mondja nekik: -- Az vesse rá az elsô követ, aki bűntelen közületek! A karok leereszkednek. Az asszony odaborul az Úr lába elé. Az Úr Jézus újra lehajol, látom, mintha tovább írna, ki tudja, tán az ottlevô vádaskodók bűneit írja sorba. Tehetetlen dühükben zavartan lépegetnek odább az emberek, kezdve az öregekkel, akik leginkább vádaskodtak. Lassan szétoszlik a tömeg, nem marad ott senki. -- Asszony! -- mondja az Úr, feláll, körültekint: -- Hol vannak, akik vádoltak? Senki sem ítél el? Az asszony tétovázva válaszol: -- Senki, Uram. -- Én sem ítéllek el -- szólt az Úr megbocsátó szelídséggel --, menj, de többé ne vetkezzél! Felsegítem a földrôl az asszonyt. Elôször félénken, majd határozott gyors léptekkel távolodik, mintha mély álomból ocsúdott volna fel. -- Jézusom! -- borulok az Úr lába elé. -- Lám, én is szegény bűnös vagyok. Milyen jóságos, milyen megbocsátó vagy! Nem akarlak soha többé megbántani; adj erôt, adj kegyelmet, hogy soha ne vetkezzem tudatosan, és tanuljak Tôled, aki szelíd és megbocsátó vagy, hogy én se ítélkezzem soha mások felett. ======================================================================== 22. Mária Magdolna Simon farizeus elôkelô, nagy háza elôtt többen is ácsorognak az utcán. Látom, hogy János apostol éppen belép a nagy kapun. Gyorsan hozzá szegôdöm, ô mondja: -- A Mestert meghívták vendégségbe velünk együtt. Gyere te is, jut még neked is hely. A teremben nagy a nyüzsgés, szolgálók hozzák tálakon a finom sülteket. Az Úr Jézus a házigazda, Simon mellett foglal helyet, aki tartózkodó merevséggel kínálja a Mestert, hiszen a vendégek minden mozdulatát figyelik. Némelyek rosszallóan csóválják a fejüket. Egyesek meg is jegyzik: -- Mit keres itt ez a Názáreti Jézus? Egy üres helyet fedezek fel az Úr Jézushoz közel, egy alacsony zsámolyt. Felfigyelek egy asszonyra, aki gyors, ügyes mozgással surran be a szolgák között és illatos alabástrom edényével már ott is áll az Úr Jézus mögött. Szolgálatkészen átveszem tôle az alabástrom edényt, amelybôl csodálatos illat árad. A hosszú, vöröses hajú asszony fiatal, szép vonásait szinte eltorzítja a fájdalom, szemébôl csak úgy patakzanak a könnyek. Odaborul az Úr lábához és könnyeivel öntözi, majd hajával törölgeti, megcsókolja. Feléje nyújtom az alabástrom edényt, csillogó könnyein keresztül mintha rám mosolyogna és az edény olaját az Úr lábára keni. Illatos felhô terjeng az egész szobában. A farizeus meghökkenve nézi. Többen is méltatlankodva felugrálnak helyükrôl, és félhangosan mondogatják: -- Ha ez próféta volna, akkor tudná, hogy miféle asszony ez a bűnös nô, aki Ôt érinti. Jézus odafordul a farizeushoz, komoly, szinte dorgáló hangon mondja: -- Simon, szeretnék neked mondani valamit. A farizeus zavartan mondja: -- Mester, beszélj! -- Egy hitelezônek két adósa volt, az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Nem volt mibôl megadniuk, ezért mindkettônek elengedte az adósságot. A kettô közül melyik szereti majd jobban ôt? Simon kicsit bizonytalanul válaszol: -- Úgy gondolom az, akinek többet engedett el. Jézus bólint, de inkább Magdolna felé: -- Helyesen ítéltél -- majd egészen az asszonyhoz fordul és így beszél tovább, rámutatva Mária Magdolnára: -- Látod ezt az asszonyt; Bejöttem házadba, te nem adtál vizet a lábamra, ez pedig könnyeivel öntözi és hajával törli meg. Nem adtál békecsókot nekem, ez pedig mióta bejöttem, szüntelenül csókkal illeti a lábamat. Ezért mondom neked -- emelte fel az Úr hangját -- megbocsátást nyernek az ô nagy bűnei, mert nagyon szeretett. -- Majd mosolyogva hajol le Mária Magdolnához: -- Akinek kevesebbet bocsátanak meg, az kevésbé szeret. Mária Magdolna szemét újra elöntik a könnyek, de ezekben már a boldogság tükrözôdik. Jézus kedves szeretettel mondja a feloldozás boldogító szavait: -- Bűneid bocsánatot nyernek. Hited megmentett téged, menj békességgel! Az asztaltársak elôbb némán nézik ezt a jelenetet, aztán egyre hangosabb a megjegyzések áradata: -- Ki lehet ez, hogy a bűnöket megbocsátja? Nem hallottunk még ilyet -- botránkozva csóválják fejüket. Magdolna meg sem tud mozdulni, szinte földbe gyökerezett lábakkal csak az Urat nézi. Valami nagy átalakulás mehet végbe benne, egyre csak azt suttogja: -- Köszönöm, Uram, köszönöm, köszönöm. -- Az Úr Jézus tekintetébôl szeretet sugárzik feléje. Lassan, áldón emeli fel kezét, szinte suttogva ismétli újra: -- Menj most már békével, megbocsátattak bűneid. Érzem, tudom, hogy ezek a feloldozást jelzô szavak nekem is szólnak és minden bűnösnek, aki megsiratja bűneit. Odasúgom Mária Magdolnának: -- Menjünk most már békességben. Amikor kiérünk a zsúfolt terembôl, felszabadultan, mint két gondtalan, boldog gyerek futunk át az utcán egy olajfa árnyékába. -- Milyen jóságos a Mester -- mondja boldogan Mária Magdolna --, soha, soha nem felejthetem megbocsátó szeretetét! ======================================================================== 23. Jézus és a gyermekek Egy csoport hangosan nevetgélô gyermeket látok, több édesanya karján cipeli kicsinyeit. -- Hová oly sietve? -- kérdezem az egyik fiatal asszonyt, akinek karján édesen szunyókál egy göndör hajú pici gyermek. -- Itt van a Mester, ott, abban a nagy fehér házban szállt meg. -- Sietünk -- mondja egy másik --, hogy még mielôtt elmegy, áldja meg gyermekeinket. Az Ô áldása többet ér mindennél. Ahogy közel érünk az olajfák árnyékában meghúzódó házhoz, éppen kijön Péter apostol, nyomában János és András. Integetnek, hogy csendesebben. Péter apostol széttárja karjait: -- Egy lépést se tovább -- mondja erélyesen --, a Mester már napok óta tanít, már hangja is alig van, most alszik, nem lehet Ôt felkelteni. János is csitítgatja a gyermekeket. -- Pedig mi úgy szeretnénk, ha megáldaná a gyermekeinket -- könyörög egy asszony. -- Akkor várjatok, majd ha felébred. De az Úr Jézus váratlanul megjelenik a lépcsôn, mosolyogva, frissen, üdén. A gyermekek már futnak is feléje. Az Úr Jézus hangja erélyesen, ellentmondást nem tűrôen cseng: -- Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok ôket, mert ilyeneké az Isten országa! Kitárt karokkal öleli magához a gyermekeket, akik belé csimpaszkodnak, körültáncolják, vidám kacagásuktól hangzik a ház tája. Jézus egy széles padra ül, egy nagy olajfa árnyékába, térdén lovagoltatja, magához öleli a kicsinyeket, akiket a boldog édesanyák feléje nyújtanak. Mindegyiket külön-külön megáldja. Most tanítványai felé fordul, akik közben kiözönlöttek a házból, s figyelmeztetôen mondja: -- Bizony mondom nektek, hogy aki Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermekek, az nem jut be oda. Lassan felállva egy kis leánykát nyújt anyjának. -- Aki egyet befogad a gyermekek közül, engem fogad be, mert ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Péter, aki az elôbb erélyesen tiltakozott, most szelíd kedvességgel ajánlja, kihoz egy kis édességet, gyümölcsöt, meg kalácsot a kicsinyeknek. Az Úr Jézus helyeslôn bólint. Besietek a házba Péter apostollal együtt. Látom, hogy Mária, Jézus édesanyja egy ablakmélyedésbôl lép ki, sietve fut az asztalhoz és egy nagy fonott kosárba szedi az édes szôlôfürtöket. Péter egy nagy korsót tölt meg kecsketejjel, én meg összeszedek öt-hat poharat és sietünk a gyerekek közé. Mária kedves mosollyal osztogatja a gyümölcsöket. -- Na, gyerekek, ki szomjas, itt a friss, hűtött kecsketej! -- kiáltja János, velem együtt tartja a poharakat, Péter meg csak töltögeti az édeskés tejet. A gyermekek nagy zsivajgással vesznek körül bennünket. Az Úr Jézus a fiatal édesanyákkal beszélget, akik tanácsokat kérnek tôle. Aztán Jézus körbejár, simogatja, nevükön szólítgatja a kis, nevetô csöppségeket, mindenkihez kedves, figyelmes, mindenkinek tudja a nevét. Valóban, bár lennénk olyan gondtalan, kacagó, kedves gyermekek, akiknek semmi gondjuk, bajuk, akik csak szeretni és ölelni tudnak! Ôk már itt a földön ízlelik a Mennyország boldogságát. Ez lesz a mi örök, nagy jutalmunk: odafenn lehetünk, mint boldog, gondtalan, játszadozó gyermekek, Mennyei Atyánk színe elôtt. ======================================================================== 24. Jézus Betániában A Mester éppen most fejezi be gyönyörű hasonlatát a magvetôrôl, aki széles ívben szórta szét az arany búzamagokat, földjének szélén kezdve a magvetést. Péter magyarázatot is kér. Az Úr Jézus feléje fordulva természetes egyszerűséggel válaszol: -- Az út szélére esô magokat felcsipegetik a madarak, a sziklára esôk pedig nem tudnak gyökeret verni. A bojtorján közé esôket elfojtja a gaz. Csak ami jól megművelt földbe esik, az hoz bô termést. -- Vagyis -- jegyzem meg -- a mi szívünk legyen jól megművelt. -- Helyes gyermekem, ez a lényeg -- mondja az Úr mosolyogva. -- És ne legyenek a szívünkön keresztül-kasul vezetô utak -- jegyzi meg András. -- Se pedig kôszikla vagy bojtorján -- fűzi hozzá János. -- Na lám, ezt megértettétek, tehát -- emeli fel hangját az Úr -- rajtatok múlik, milyen lesz a termés. Csendben megyünk tovább, a zöldellô liget egyre hangosabb a madarak füttykoncertjétôl. -- Már itt is vagyunk Betániában! -- kiált fel Tamás. -- Ugye betérünk Lázárékhoz? -- kérdi Fülöp. -- Bizony, jó lesz ott már kicsit megpihennünk, elég fárasztó volt ez az út, a gyomrunk is korog -- mondja Júdás élénken. Az Úr Jézus meggyorsítja lépteit: -- Tudom, ott már nagyon várnak bennünket. Egy nagy fehér épülethez érünk. Fehér galambok szállnak egy fiatal asszony körül, aki búzamagokat szór nekik. Amikor észrevesz bennünket, szinte ledobja kosarát, úgy fut elénk és lelkendezve kiáltja: -- Mester, Rabboni, csakhogy itt vagy, már úgy vártunk! A háttérben megjelenik Lázár és Márta. Szinte körülrajongják a kedves vendéget, hangos kacagás, kedves hívogató szavak: -- Térj be hozzánk, hiszen itt otthon vagy! Mária és Márta minket is üdvözölnek. Az Úr Jézus Lázárba karol, úgy indul befelé a házba, míg az asszonyok elôreszaladnak. Mária kényelmes helyet készít a szeretett mesternek, Márta már hozza is a nagy tálat, Mária pedig önti a friss vizet Jézus lábára és megmossa. A szolgáló leányok a mi lábunkat is megmossák. Bizony jólesett ez a kedves fogadtatás! Megpihentünk a hűs, árnyékos fák alatt. Mária az Úr lábánál ülve szinte szomjasan itta szavait, amelyek csengtek, mint a csendes patak csobogása. Jól értettem az Úr Jézus tanítását, amely a gondviselô jóságos Mennyei Atyáról szól, aki táplálja az ég madarait, öltözteti a mezôk liliomait, aki felkelti napját jókra, rosszakra egyaránt, aki elárasztja szeretetével az egész világot. Mindent éltet, mindent boldogítani akar. Márta viszont ki-be szaladgál a nagy nyitott konyha ajtaján, ahonnan ínycsiklandozó illatok szállnak. Nagy fehér kötény lebeg elôtte, amikor szinte szaladva jön az Úr elé: -- Uram -- mondja méltatlankodva --, nem törôdsz vele, hogy nôvérem egyedül hagy szolgálni? Az Úr Jézus félbeszakítja tanítását, mintha mondani akarna valamit, de Márta kezét csípôre téve folytatja: -- Szólj neki, hogy segítsen. Mária mintha álomból ocsúdna fel, gyorsan feláll, de az Úr Jézus határozottan int neki, szinte parancsolóan, hogy csak maradjon és Márta felé fordul hangosan, hogy mindenki hallhassa szavait: -- Márta, Márta sok mindennel törôdsz, sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el soha. Az Úr Jézus kedves mozdulattal magához húzza Mártát: -- Nézd, az a vacsora ráér, különben is ott vannak a szolgáló leányok. Ülj csak Te is ide hozzánk. Szép tôled, hogy gondoskodni akarsz rólunk, de azért jöttem hozzátok, hogy elôször is én tápláljalak titeket. Mert egy a lényeg és mindennél lényegesebb, hogy megismerjétek a Mennyei Atyát. Akit nem ismerünk, azt nem szerethetjük, márpedig Ô a Szeretet. Róla beszélni, vele töltekezni az ad igazán erôt, az növeli szeretetünket, amely mindent legyôz. Isten országát kell keresni! -- Igen, keressétek Isten országát -- ismétli az Úr Jézus -- és minden más megadatik nektek. És Isten országa bennetek van, a lelketekben. Márta ledobja fehér kötényét -- amelyet szolgálatkészen összehajtok és félreteszek --, szinte átszellemül arca, akárcsak Máriáé. Itt már senki sem éhes, hiszen az Úr szava a legjobb, a legízletesebb, a legcsodálatosabb táplálék. Ki tudja, mióta üldögélünk, a nap is lemenôben, amikor Lázár feláll, mert az egyik szolgáló leány a fülébe súgja, hogy már régen készen van az étel, ki is hűl minden, ha nem kezdünk vacsorázni. Az Úr Jézus feláll, Mária, Márta közrefogják és vezetik a dúsan megtérített asztalhoz, ahol már Lázár várja, helyet kínálva nekik. Az Úr Jézus kitárja karját, áldást ad, köszönetet mond a Mennyei Atyának gondoskodó szeretetéért, hogy ilyen bôségesen táplál bennünket. Most már csak a szolgálók sürögnek-forognak; megkezdôdik a vidám falatozás, a kancsókból illatos bor csorog a kupákba. Lázár emelkedik szólásra, üdvözölve a Mestert és minden vendéget: -- Nagyobb megtiszteltetés nem érheti ezt a házat, minthogy betér hozzánk a Mester -- mondja --, aki a legjobb barátunk, testvérünk, Mesterünk és Urunk. Örömünket még az is növeli, hogy megérkezik Jézus Édesanyja, egy csoport asszonnyal. Ôk Jeruzsálembôl jöttek; ízletes, illatos, mézes süteményekkel telt kosaraikat a szolgálókra bízzák. Mária nagy szeretettel üdvözli Fiát és Mártáékat is. Lázár örömmel készít helyet neki az Úr Jézus jobbján. Most már igazán teljes a család. A meghitt béke, boldogság, öröm, hála és szeretet szinte mindent besugároz. Most döbbennek rá igazán, milyen jó az Úrral lenni, hozzá tartozni: a nagy Családhoz, amely a szentek közössége már földi életünkben is. ======================================================================== 25. Zakeus a fügefán Jerikó utcáin nagy tömeg tolongott. A tarka-barka sokaságon át nehezen tudtam utat törni magamnak, hogy az Úr Jézus mellé kerüljek. Tanítványai között ô is csak lassan tudott elôrejutni, mert meg- megállították, kéréseikkel zaklatták az emberek. Betegeket is hoztak hozzá, hogy csak tegye rájuk kezét. Egy alacsony termetű, jól öltözött, vastag aranyláncot viselô emberke tűnt fel nekem, aki egyre ágaskodott, hogy az Úr Jézust jobban szemügyre vehesse, de sikertelenül. Megszólítottam; -- Segíthetek valamiben? Miközben a kis emberkét különbözô gúnyos megjegyzésekkel illették, kiderült, hogy ô a vámosok feje. Már majdnem a városkapu elé értünk, amelyet vad fügefák és fenyôfák árnyékoltak be. -- Hopp, egy jó megoldás! -- kiáltott fel Zakeus. -- Nézd, ott egy vad fügefa, segíts felmászni rá. Ez nem is ment olyan egyszerűen. Zakeus leoldotta saruját, én pedig leguggoltam, s amikor a vállaimra lépett, a fába kapaszkodva lassan emelkedett felfelé. Jó nehéz volt Zakeus, lihegve toltam felfelé, míg az elsô ágban megkapaszkodhatott. Onnan már könnyebben jutott tovább. Köpönyegét is ledobta, amelyet gyors mozdulattal elkaptam és sarui mellé helyeztem. Közben a tömeg odasodorta az Úr Jézust a fa alá. Megállt és felnézett a fára. A lombok között alig lehetett felfedezni Zakeus alakját, de az Úr Jézus elôl nem lehet elrejtôzni. Hangosan felkiáltott: -- Zakeus, gyere le hamar, a te házadban kell megszállnom. Zakeus ijedten dugta ki fejét, majd lepottyant a fáról: -- Jövök, jövök -- lihegte. Segítettem megfogni a lábát, ahogyan ereszkedett lefelé. -- Gyere velem, köszönöm, hogy segítettél -- szólt kapkodva hozzám. Hallottam, hogy egyesek gúnyosan nevetnek, megjegyzéseket tesznek. -- Mit akar az Úrral ez a köpcös vámos? Zakeus mit sem törôdve a megjegyzésekkel, elrohant. Alig tudtam utolérni, aztán uccu neki, mind a ketten futottunk a köves utcán. Egy nagy, elôkelô ház elôtt megálltunk. Zakeus türelmetlenül dörömbölt az ajtón. Ahogy a szolgák kinyitották a nagy kaput, lelkendezve újságolta: -- Nagy vendégünk lesz ma, gyorsan mindenki lásson munkához! Zakeus felesége is -- egy kövér asszonyság -- csodálkozva hallotta a hírt: -- Na, tegyünk ki magunkért asszony! -- Barátom -- szólt hozzám sietve -- Te várd itt a Mestert és vezesd az udvaron át oda a nagy vendégterembe. Virágfüzérek legyenek a kapun, a legjobb eledelek az asztalon, a legfinomabb borok a kancsókban! -- adta ki az utasításokat szinte zihálva. -- Ilyen vendég még nem volt Jerikóban! Nagy lótás-futás, nyüzsgés támadt az egész házban, én pedig kiálltam a kapu elé, várva a nagy Vendéget. Már látszott is a messzeségben a vele sodródó tömeg közepén a Mester. Ahogyan közelebb ért, hallottam tanítását a királyi emberrôl, aki nagy vendégséget rendezett fia menyegzôjére. Szétküldte szolgáit, hogy megteljék a ház lakodalmas vendégekkel. Végül, mert a meghívottak mind szabadkoztak, mindenkit behívott az utcáról. -- Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak -- mondta ki a tanulságot Jézus. A virágfüzéres kapun át mentünk be. Zakeus elénk szaladt, szinte földig hajolva üdvözölte a Mestert. Majd bemutatta a feleségét, gyermekeit, sôt szolgáit is. A szolgák hozták a szokásos tisztálkodási eszközöket. Az Úr lábát maga Zakeus mosta meg és felesége törölte széles vászonkendôvel, majd a fô helyre vezették Jézust. A tanítványokat és sok barátját, vendégét is a dús ínyencfalatoktól roskadó asztalokhoz vezette a házigazda. Aranyosan csillogó bort töltött a Mesternek és magának is, aztán megszólalt: -- Nézd Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamivel is megcsaltam, négyannyit adok helyette. Jézus így válaszolt: -- Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ô is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett. A kupák összecsendültek, de máris hallani a rosszindulatú sugdolódzásokat, méltatlankodó megjegyzéseket, hogy a Mester bűnös emberhez tért be megpihenni. Vámosokkal, utcalányokkal vendégeskedik. Zakeus mit sem hall mindebbôl, annyira leköti ôt az Úr Jézus. Most már szabadnak érzi magát, tudja, hogy mindentôl megszabadul, ami eddig szinte gúzsba kötötte. Tudja, hogy a Mester befogadta a szívébe. ======================================================================== 26. A Jerikói vak A Jerikói látogatás után a város kapujánál a nép Jézust búcsúztatja. Kicsit távolabb, egy fa árnyékában koldust látok kéregetni, aki felfigyelve a nagy zajra, kérdezôsködik és kezével integet. Odasietek hozzá. Most látom, hogy szegénynek mindkét szemét vastag hályog borítja. Amikor hozzá lépek, azonnal kérdezôsködni kezd: -- Ki az, akit így búcsúztatnak? -- vak szemével a messzeségbe mered. -- A názáreti Jézus, a nagy Mester -- mondom --, Dávid fia, aki körüljár jót cselekedni, betegeket gyógyítani, mindenkit segíteni. Csodálatos a tanítása. A vak koldus felugrik -- egy-két garas, amely foltozott köpönyegén volt, csillogva gurul szét. Gyorsan összeszedem neki és tarisznyájába süllyesztem, de ô rám sem hederít, hanem tele torokkal kiáltozni kezd: -- Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! -- csitítják, hallgasson, ne ordítozzon, ne zavarja a tanító mestert. Ô azonban egyre hangosabban kiáltja: -- Dávid fia, könyörülj rajtam! Az Úr Jézus megáll, tesz feléje egy-két lépést és hangosan szól: -- Hívjátok ide! Most többen biztatják a vak koldust, hogy csak reménykedjen, hiszen hívja a Mester, siessen hozzá. A vak eldobja köpönyegét, tapogatózva igyekszik. Jézus jóságosán tekint rá, és megkérdezi: -- Mit tegyek veled? A vak térdre rogyva, szinte zokogva kéri: -- Mester, hogy lássak. Néma csend. Az Úr Jézus lehajol, szinte magához emeli a vak koldust, és meleg szeretettel mondja: -- Menj, a hited meggyógyított. A vak koldus hunyorog a fényben. A hályog eltűnt, csodálkozva néz körül, szemébôl a boldogság könnyei ömlenek. Megragadja, hálálkodva csókolgatja az Úr kezét. -- Látok, látok! -- kiáltja boldogan és mindenki vele örül. Az emberek ujjongva tapsolnak. Odaszaladok a vak eldobott köpönyegéhez, felveszem, vállára terítem. Hálálkodva ölel magához, aztán lassan, tétován megyünk a Mester után, amíg a kíváncsi emberek kérdéseikkel halmozzák el: -- Bartimeus -- kiáltják többen is --, milyen érzés, hogy láthatod Isten szép egét? Én pedig elgondolkozva suttogom: -- Milyen boldogság látóvá lenni! Bárcsak sokak lelki szemérôl is lehullana a hályog, és úgy, mint ez az örvendezô koldus, magasztalnák és követnék az Urat. ======================================================================== 27. A vakon született meggyógyítása Ahogy a város felé haladunk, egy jó megjelenésű koldusfiú tűnik fel nekem, a szeme csukva. -- Nézd -- súgja oda János --, ez egy vakon született. Az Úr Jézus egyenesen hozzá megy. A fiú feléje fordítja világtalan szemét. Az Úr Jézus nyálával sarat csinál az út porából. Finoman megkeni vele a vak szemét, majd biztatón szól hozzá: -- Menj, mosakodj meg a Siloe tavában. A fiú szóhoz sem jutott meglepetésében. Kézen fogom, biztatom: -- Gyerünk, siessünk, itt a tó nem messze. A tó víztükre fölé hajolva a fiú lemossa a szemét, majd teljesen megmosakszik a tó friss vizében, és amikor felegyenesedik, már nyiladozik a szeme. -- Milyen érdekes -- mondja --, mintha már látnék valami fényt. -- Akkor menjünk gyorsan vissza a Mesterhez -- mondom neki örömmel. Most már nem kell vezetni, szinte szalad, egyre kiabálja: -- Látok, látok, egyre jobban látok! Ez csodálatos! -- Hálálkodva borul az Úr Jézus lába elé, aki szeretettel áldja meg. Mindenki csodálkozik, hiszen sokan ismerték a vak fiút. Futótűzként terjedt el a hír. Az emberek kérdezôsködésére elmondta, nem is egyszer, hogy az Úr sarat csinált, megkente szemét és elküldte Siloe tavához mosakodni és íme, ô, aki vakon született, most lát. A farizeusok megidézik a szülôket a tanács elé, és faggatják ôket, hogyan lett látó a fiuk, de azok okosan megfelelnek: -- Kérdezzétek meg tôle, hiszen megvan hozzá a kora, mondja el maga. Behívják a fiút a farizeusok és így szólnak hozzá: -- Dicsôítsd meg Istent! Mi tudjuk, hogy az az ember bűnös, hiszen szombaton gyógyított. -- Az, hogy bűnös-e, nem tudom, csak azt tudom, hogy vak voltam és most látok. Újra elmondja, hogyan gyógyította meg Jézus. Majd ezt kérdezte: -- Miért akarjátok újra hallani, talán ti is tanítványai akartok lenni? A farizeusok dúlnak-fúlnak dühükben. Kiabálnak, érvelnek: -- Igenis, bűnös ember! Azt sem tudjuk, hova való! -- Éppen az a különös -- felel a fiú --, hogy nem tudjátok, honnan való, mégis visszaadta a szemem világát. Tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, azt azonban, aki istenfélô és teljesíti akaratát, meghallgatja. Ha nem Istentôl való volna, nem tehetett volna semmit. -- Ez már szemtelenség! -- dühöngnek a farizeusok. -- Te, aki bűnben születtél, akarsz minket tanítani? Ezzel kidobják. Szaladok az Úr Jézus után, aki tanítványai között halad. A fiút húzom magam után. Gyorsan, szinte hadarva elmondom a történteket. Az Úr Jézus a fiúhoz intézi szavait: -- Hiszel az Emberfiában? -- Ki az Uram, hogy higgyek benne? -- kérdi csodálkozva a fiú. -- De hiszen látod -- felelte Jézus --, ô beszél veled. Erre a fiú felkiáltott: -- Hiszek, rabbi! -- és leborult elôtte. Jézus mondja: -- Azért jöttem a világba, hogy ítéletet tartsak, hogy akik nem látnak, azok lássanak, akik látnak, azok vakok legyenek. Látom, hogy a farizeusok egy csoportja dühös tekintettel figyeli a jelenetet. Az egyikük odaszól Jézushoz, találva érezve magát: -- Csak nem vagyunk mi is vakok? Az Úr Jézus szinte szikrázó szemmel tekint rájuk, kemény szavakkal mondja: -- Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, de azt állítjátok, hogy láttok, ezért megmaradtok bűnötökben. A fiú büszke örömmel emelkedik fel, mély hálával tekint védelmezôjére. Ô megtalálta a világ Világosságát! ======================================================================== 28. Péter vallomása Gyönyörű lankás, zöldellô dombok, amerre csak nézek, a kék ég mindent eggyé olvaszt, mintha napsugaras fényes úton mennénk az ég felé. A dombtetôn aztán az Úr körülnéz, és mélyen elgondolkodik. Csengô, érces hangon teszi fel a kérdést tanítványainak: -- Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Összenézünk, János szólal meg elsônek: -- Van, aki Keresztelô Jánosnak. Persze -- gondoltam magamban --, hiszen János az ô tanítványa volt. Most András mondja nagy hangon: -- Van, aki Illésnek, hiszen Ô volt a legnagyobb próféta. Többen össze-vissza kiabálnak: -- Jeremiásnak, vagy valaki más prófétának. Most az Úr Jézus egyenesen nekik szegezi a kérdést: -- Hát ti mit mondtok, ki vagyok? Péter elôáll, az Úr szemébe néz, mély meggyôzôdéssel mondja: -- Te vagy Krisztus, az élô Isten Fia. -- Igen, te vagy az élô Isten Fia -- ismétlem suttogva Péter apostol szavait. Az Úr Jézus átszellemült arccal mondja: -- Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ezt ki neked, hanem a Mennyei Atyám. Az ég felé emeli sugárzó arcát, majd Péterhez fordul, aki térdre ereszkedik: -- Én is mondom neked: te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erôt rajta. Neked adom a Mennyország kulcsait. Amit megkötsz a földön, az a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva. Az Úr Jézus Péter apostol fejére teszi kezét, majd felnéz az égre. Az Úr felemeli és magához öleli Péter apostolt, aki csodálkozva hebegi: -- Uram, nem vagyok méltó... De az Úr a távolba mutat és nagy kört ír le kezével, mintha jelezné, hogy Péter apostol fennhatósága alá helyezi az embereket, mindenkit, akiben csak egy kicsi szikrája is van az élô hitnek. Péter apostol tétovázva felkel, a többi apostol hozzá siet, átölelik, ô pedig, mintha az egészbôl semmit sem értene, csodálkozva néz az Úrra: -- Rabboni, Mester -- rebegi hálálkodva. ======================================================================== 29. Jézus táborhegyi színeváltozása Lassan ballagtunk felfelé a kanyargós hegyi ösvényen. Az Úr Jézus ment legelöl. Néha hátrafordult, Jánoshoz intézett egy-két szót, aki közvetlenül mögötte haladt. Péter és András beszélget: -- Különös -- mondja Péter --, hogy csak minket hívott fel az Úr ide a Tábor-hegyre. Felérünk a hegy tetejére. Zöldellô rét fogad, telehintve tarka vadvirággal, mint egy gyönyörű színes szônyeg. Az Úr Jézus megáll. Köréje sietünk. Feltekint az égre: -- Imádkozzunk -- mondja halkan. Figyelem az Úr Jézus arcát, amely egyre fényesebb. Ruhája fehérlik, mint a hó, arca tündöklik, mint a nap. Mintha kissé a föld felett lebegne, vagy csak én látom így? De mindannyian térdre borulunk. Valami csodálatos melegség, szépség árad az Úrból. Most két csodálatos alak bontakozik ki a kék ég hátterébôl. Egyenesen az Úr Jézus mellé szegôdnek. A jobbján álló alaknak felségesen határozottak arcvonásai, mintha a törvény táblái lennének a kezében. János csodálkozva hebegi: -- Ez csak Mózes lehet. A másik csodálatos alak szemébôl mintha tűz szikrázna. Kemény, szikár alakja prófétai fenség. -- Nézzétek, Illés! -- szólal meg András. Mély hódolattal köszöntik az Urat és csak vele beszélgetnek, minket észre sem vesznek. Az Úr köti le minden figyelmüket. Csak egy-egy hangfoszlányból lehet következtetni, hogy az Úr szenvedésérôl, az elkövetkezô szörnyű szenvedésekrôl beszélnek. Péter, aki elôször tér magához, felugrik, hangosan, de szinte dadogva mondja: -- Uram, jó itt lennünk! Ha akarod, csinálok ide három sátrat: egyet Neked, egyet Mózesnek, egyet pedig Illésnek. Amint beszélt, hirtelen fényes felhô borult rájuk, s a felhôbôl szózat hallatszott: -- Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, Ôt hallgassátok! Mindnyájan arcra borulunk, remegés fog el; tudtuk, hogy itt valami csodálatos esemény történik. Jézus gyors mozdulattal érinti meg Pétert, és biztatóan mondja: -- Keljetek fel, ne féljetek! Csodálkozva nézünk körül, sehol semmi nyoma a csodálatos jelenségnek; a madarak fütyörésznek, langyos szellô borzolja a magas füveket. Amikor feltekintünk, látjuk, hogy Jézus egyedül áll ott. Szememet dörzsölöm, a többiek is furcsán pislognak, de senki sem szól egy szót sem; nem tudunk betelni a látottakkal. Az Úr Jézus már ereszkedik lefelé a hegyi ösvényen, majd megáll, szeretettel néz reánk. Kemény, szinte parancsoló hangon mondja: -- Ne szóljatok a látottakról senkinek, amíg az ember Fia föl nem támad a halálból. Kicsit értetlenül nézünk össze, de az Úr nem bocsátkozik magyarázkodásba, szótlanul indul lefelé, mi csöndesen követjük. Bizony, ez a Tábor-hegyi színeváltozás ismétlôdik meg minden szentmisében. Átváltoztatáskor a misézô pap szavaira megtörténik a kenyér és a bor színeváltozása: az Úr megdicsôült testével, vérével, istenségével, emberségével jön hozzánk, s ragyogó öt szent sebébôl sugározza szeretetét és kegyelmeinek gazdagságát. Bárcsak mind jobban és mind többen átélhetnénk a szentmiseáldozatban ezt a csodálatos színeváltozást, amelyre Péter apostol is szívesen hivatkozik levelében: -- Amikor ugyanis az Atyaisten tiszteletet nyilvánított irányába és megdicsôítette, ez a szózat hallatszott rá vonatkozóan a fölséges dicsôség hazájából: -- Ez az én szeretett fiam, akiben nekem kedvem telik. Ezt az égbôl jövô szózatot mi hallottuk, amikor ott voltunk Vele a szent hegyen (2Pt 1,18). ======================================================================== 30. A naimi ifjú feltámasztása A nap már magasan járt az égen, amikor a messzeségben feltűnt egy városka; lapos tetejű, négyszögletes házacskák egymáshoz lapulva sziporkáztak az izzó nap fényében. Fülöp apostol kezével a városka felé kiáltott: -- Ez Naim! Megrántotta János köpönyegét: -- Nézd, ott a város kapujánál, mintha halottat hoznának. Már hallottuk is a gyászolók moraját és panaszos éneküket. Elôbbre furakodtam, kíváncsian kérdezôsködtem: -- Jaj, ez a szerencsétlen özvegy -- hallom innen is, onnan is. -- Nem elég, hogy férjét elveszítette, most egyetlen fia is halott. Valaki szomorúan megjegyezte: -- Pedig milyen életerôs, vidám fiú volt. Az Úr Jézus szinte megtorpant. Megvárta, míg közelebb hozták a halottat. Hallotta a siránkozó édesanya gyászos zokogását. Megesett rajta a szíve, szemét elhomályosította a könny. Így szólt az anyához: -- Ne sírj. Aztán a halottat vivôkhöz lépett és megállította ôket. A Mester így szólt: -- Ifjú, mondom neked, kelj föl! -- erre a halott nagy nehezen felült, hiszen pólyákba volt takarva. Síró édesanyjára néz: -- Anyám! -- tárja felé karjait -- Édesanyám! -- zokogta -- Siess ide, ne sírj, látod, élek! Többen is segítettek a fiúnak leszállni a hordágyszerű tákolmányról. -- Bizony élsz, kedves fiam -- súgta oda neki --, látod, már a temetôbe vittek, de a jó Mester visszaadta életedet. Az emberek ujjongva magasztalták az Urat. A fiú bizonytalan lépteket tett, majd édesanyja ölelô karjaiba roskadt. Az Úr Jézus így szólt: -- Ne sírjatok, örüljetek, íme, aki meghalt, él. Legyen áldott Atyám neve. Az én drága édesanyám is így fog zokogni, de majd az ô fájdalma is ujjongó örömmé változik. -- Az ég felé emelte arcát: -- Milyen csodálatos is az élet! Bárcsak mindenki megértené ezt, és elôször a lelki halálból feltámadva arra törekednének, hogy életük gazdag és örök legyen. ======================================================================== 31. Jairus leányának feltámasztása Jézus körül nagy tömeg tolong. Egy görnyedt hátú, szürkeruhás, beteges külsejű asszony lehajol és mély áhítattal, tisztelettel megcsókolja az Úr Jézus ruhájának szegélyét. Majd hirtelen felegyenesedik, boldog mosolya szinte megszépíti arcát. -- Meggyógyultam -- suttogja. Most az Úr Jézus hirtelen megfordul, körülhordozta tekintetét és megkérdi: -- Ki érintette ruhámat? Péter apostol mosolyogva mondja, a többiek is bólogatnak: -- Mester, látod, hogy szorongat a tömeg és Te még megkérdezed: ,,Ki érintett engem?'' Jézus határozottan megismétli: -- Valaki érintett, mert éreztem, hogy erô áradt ki belôlem. A meggyógyult asszony kicsit szégyenlôsen elôre lép, és odaborul az Úr lábához, szinte bocsánatkérôen megvallja, miért érintette meg Ôt: mert hosszú éveken át vérfolyásban szenvedett, minden vagyonát orvosokra költötte, de lám, az Úr kegyelme, irgalma meggyógyította. Az Úr Jézus kedvesen lehajol hozzá, felemeli és lágy zengésű hangon ezeket mondja: -- Bízzál leányom, hited meggyógyított. Menj békével és maradj egészséges. Jairus, a gazdag elöljáró, aki elôzôleg az Úr Jézus segítségét kérte, hogy haldokló leányán segítsen, most bizakodva néz az Úrra, de valaki jajveszékelve furakodik át a tömegen, már messzirôl kiabálja: -- Leányod meghalt! Minek fárasztód tovább a Mestert? Jairus kétségbeesve kulcsolja össze karjait. Az Úr Jézus biztatva mondja: -- Ne félj, csak higgy! Leányod megmenekül. Sietünk, a tömeg kétfelé nyílik elôttünk. A ház körül rengeteg ember, gyászénekek, gyászzene hallatszik. Befelé furakodunk a házba. Most az Úr Jézus komoly hangja hallatszik, amely elnémítja a jajveszékelôk hangját: -- Mit lármáztok, mit sírtok? Ne sírjatok! Nem halt meg a leány, csak alszik. Mindenféle gúnyos megjegyzések, nevetések. Ezek volnának a gyászolók, akik ilyen arcátlanul kinevetik az Urat? Az Úr Jézus fenséges, parancsoló hangon mindenkit kiutasít a szobából, ahol már a leányka fel van ravatalozva, hófehér ruhában fekszik, mintha csak aludna. Az Úr Jézus egyedül lép oda a leányhoz, megfogja a kezét, mintha csak ébresztgetné, és bátorítóan szól hozzá: -- Talita kum! Kisleány, mondom neked, kelj fel! -- a leányka csodálkozva ül fel, kerek, nagy szeme szinte kitágult, ahogy az Úr Jézusra néz. Elmosolyodik, Ô pedig fél karjával lesegíti az ágyról és boldog szülei ölelô karjaiba adja át. A leányka nevet, kacag örömében, körüljárja a szobát, ugrándozik. Az Úr Jézus csendesen odaszól: -- Ne mondjátok el senkinek, hanem gyorsan adjatok neki enni. Péter is rábólint: -- Ki tudja hány napja már, hogy nem evett. A boldog szülôk nem gyôznek hálálkodni a Mesternek, kérlelik, maradjon náluk vendégségben. Az édesanya egypár besettenkedô szolgának már oda is szól; gyorsan hozzanak ennivalót, friss tejet, készítsenek jó ebédet, vágjanak le egypár birkát, baromfit, mert ma mindenki a vendégük. Egy fürge szolga máris ott terem, nagy köcsög friss tejet, a másik szolga pedig lepényszerű cipót nyújt oda. A leányka kezébe kapja a köcsög tejet, mohón issza. Mindenki örül, mindenki boldog. De sokan alszanak lelki halálban és bár Jézus kész, hogy új életre támassza ôket, a legtöbben nem törôdnek vele. Sokat kell imádkozni, kérlelni az Urat, hogy támassza fel a lelki halálban sínylôdôket; hogy vezethessük ôket az élô vizek forrásához, mert nagyon legyengültek; hogy táplálkozhassanak az Úr Szent Testével és Vérével. ======================================================================== 32. Gyógyítás a beteszdai fürdônél A tanítványok kis csoportjával együtt követjük az Úr Jézust. Az apostolok porosak a hosszú gyaloglástól, kimerültek a hevesen tűzô nap sugaraitól. András apostol megszólal: -- Mindjárt ott leszünk a Juh-kapunál, ott van az a híres beteszdai gyógyfürdô. -- Legalább lemossuk az út porát -- jegyzi meg Fülöp. -- Milyen nagy az a tó vagy fürdô? -- kérdezem János apostoltól. -- Nem nagy -- válaszol János, kezével legyintve --, de rengeteg beteg várja ott állandóan a gyógyulást, mert ha az Úr angyala leszáll, megkavarja a vizet, és aki ezután elôször megy be a tóba, azonnal meggyógyul. Már oda is érünk. A sok beteg nehezen nyit utat nekünk. A fürdôbe vezetô lépcsô elôtt megtorpanunk. Az Úr Jézus lehajol egy fekvô beteghez, aki szomorúan meséli, hogy teljesen béna és már 38 éve várja, hogy valaki levigye, amikor mozgásba jön a víz. Szívbe markolóan mondja: -- Nincs emberem. Így mindig késôn érek oda és nem jutok elsônek a vízbe. Az Úr Jézus fejére teszi a kezét, bátorítóan mondja: -- Kelj fel, fogd ágyadat és járj! Senki nem akar hinni szemének, amikor az idôs beteg ember felegyenesedik, fogja ágyát és elindul. A csodálkozás moraja futott végig a tömegen. Egy-egy farizeus rosszindulatúan megjegyzi: -- Szombaton gyógyít, és ráadásul cipelteti a hordágyat. Odamegyek a beteghez, át akarom tôle venni a durván összeácsolt hordágyat, de ô nem engedi, hogy segítsek neki. Az Úr Jézus is odaér. A beteg most hálálkodva lába elé borul, átkarolja az Úr térdét, csak úgy patakzanak szemébôl a könnyek, alig tud egy pár köszönô szót rebegni a nagy boldogságtól. Az Úr Jézus a farizeusok felé fordul, amíg egyik karjával szinte védôén magához vonja a meggyógyult beteget. A farizeusok egy csoportja tűnik fel az oszlopcsarnok között. Egyikük hangosan rászól a betegre: -- Szombat van, tilos vinned az ágyat. -- De a beteg öntudatosan felel: -- Aki engem meggyógyított, azt mondta: ,,Fogd ágyadat és járj!'' Futótűzként terjed a hír, hogy a jól ismert béna embert Jézus gyógyította meg. Jézus azonban megmagyarázza nekik: -- Atyám szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom. Csodálatos hangsúllyal ismételte meg Jézus: -- Atyám és én folyton munkálkodunk, hiszen, ha csak egy pillanatra is megszűnnénk munkálkodni, az egész világmindenség megsemmisülne. Ô teljesen egy az Atyával. Bárcsak én is úgy lehetnék, hogy minden tekintetben egy legyek Jézusommal! Most hatalmas szélvész támad, az emberek felugrálnak, mindenki a tó felé tódul, ugornak vagy belecsúsznak a vízbe. A nagy zűrzavar, kavarodás bennünket is majdnem elsodor. -- Látjátok -- mondja nyugodtan az Úr Jézus --, Atyám most is munkálkodik. ======================================================================== 33. Az irgalmas szamaritánus Ha a szél felkerekedik, az Úr Jézus összehúzza köpönyegét, Péter, a tapasztalt halász körülnéz: -- Igyekezzünk -- mondja -- mert még esôt kapunk a nyakunkba. -- Nem szeretném -- mondja az Úr szelíden -- ha ez a sok ember, aki követ, bôrig ázna. János fiatalos kedvességgel szalad hozzánk: -- Nem messze ide van egy olajfaliget, letelepedünk, megvárjuk, míg elvonulnak a felhôk. Az Úr Jézus helyeslôén bólint, szaporábban lépkedünk. A hatalmas olajfák sűrű lombjai védôén takarnak be bennünket. Jólesett letelepedni a magas fűben. Éppen hogy kényelmesen elhelyezkedünk, amikor egy törvénytudó feltápászkodik és szinte kihívóan kérdezi: -- Mester, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre? Jézus megkérdezte tôle: -- Mi van megírva a törvényben, hogyan olvasod? -- Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl, teljes erôdbôl és teljes elmédbôl, felebarátodat pedig, mint saját magadat. -- Helyesen feleltél! Tégy így és élni fogsz -- válaszolja neki az Úr. Az írástudó nagyképűen kérdezi: -- Kit tekintsek felebarátomnak? Jézus körültekint. Nagy cseppekben elered az esô, de mi biztonságban vagyunk, akárcsak egy sátorban. Jézus, a nagy tanítómester, hogy jól megértsük, kik a mi felebarátaink, csodálatos példabeszédben válaszol. Szavai mintha ezüst lanton pengenének és olyan színesen, hogy szinte minden megelevenedik elôttünk: -- Egy ember Jeruzsálembôl Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték és félholtan otthagyták. Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elôvett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: -- Viseld gondját és ha többet költenél, visszatérve megadom neked. -- Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került? -- fordult az Úr ismét a farizeus felé. -- Aki irgalmas szívű volt iránta -- felelte. Jézus így folytatta: -- Menj és tégy te is hasonlóképpen! Mivel az esô még kitartóan zuhogott, Jézus új példabeszédbe fogott: - - A mennyek országa hasonlít a királyhoz, aki el akarta számoltatni szolgáit. Amikor elkezdte a számadást, eléje állítottak egyet, aki tízezer talentummal tartozott neki. Mivel nem volt mibôl megfizetnie, megparancsolta, hogy adják el feleségestül, gyerekestül, minden vagyonával együtt, s úgy fizessen. A szolga leborult elôtte, és úgy kérte: -- Légy türelemmel irántam, s mindent megfizetek neked! -- Az úr megkönyörült a szolgán, szabadon engedte, s adósságát is elengedte. Amikor kiment, a szolga találkozott egy másik szolgával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, elkezdte fojtogatni és követelte: -- Add meg, amivel tartozol! A másik szolga leborulva kérte: -- Légy türelemmel irántam, s mindent visszafizetek neked! De ô nem engedett, hanem fogta, börtönbe vetette, amíg meg nem fizette tartozását. Amikor a többi szolga látta a történteket, igen elszomorodott. Elmentek és jelentették uruknak mind, ami történt. Az úr maga elé hívatta, és így szólt hozzá: -- Te gonosz szolga! Kérésedre minden adósságodat elengedtem. Nem kellett volna néked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én megkönyörültem rajtad? -- Erre az úr haragjában átadta a poroszlóknak, amíg meg nem fizeti minden tartozását. -- Így tesz Mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívbôl meg nem bocsát felebarátjának. Mire a történet véget ért, a nap már lebukóban, csodálatos színárnyalatokkal kápráztat el bennünket. -- Látjátok -- mondja az Úr -- milyen jóságos a Mennyei Atya, aki esôt ad jóknak, gonoszoknak egyaránt, aki szeretetét sugározza mindenki felé, legyen az jó, vagy rossz és lehetôséget ad a megtérésre, jóvátételre, mert a szeretet minden gonoszságot beföd. Menjetek és hasonlóképpen cselekedjetek, mint az irgalmas szamaritánus és az a jószívű királyi ember. ======================================================================== 34. Az Úr Jézus vándorúton Lankás hegyoldalon mentünk lefelé az Úr Jézussal. Az idô nagyon kellemes volt, napsugaras a táj. Jézus szebbnél szebb hasonlatokkal, szemléltetôen -- mint egy jó tanár -- adta elô tanítását. Most, hogy a távolban feltűnt Jeruzsálem, a városról kezd beszélni. -- Két ember elment a templomba, hogy imádkozzék; egy farizeus és egy vámos. A farizeus emelt fôvel így imádkozott: ,,Hálát adok Neked Istenem, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, házasságtörô, mint ez a vámos is. Hetenként kétszer böjtölök, tizedet adok mindenembôl, amim van.'' A vámos pedig megállt hátul és szemét sem merte felemelni az égre, hanem mellét verte e szavakkal: Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz! Az Úr Jézus itt megállt, még nagyobb hangsúlyt adott szavainak: -- Mondom, ez megigazulva ment haza, az nem. Mindazt, aki felmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják. Jézusom, én is megalázom magam. Térdre borulva kérek bocsánatot, mert most érzem igazán, milyen nyomorult, szegény bűnös vagyok; mert egy hatalmas, égbemeredô hegy lábánál érzi az ember igazán, hogy milyen kicsiny. Most döbbenek rá, hogy az ember igazán akkor nagy, ha magát mélységesen megalázza Isten elôtt, bocsánatért esdekelve. A város szélén, az utcára érve, egy jól öltözött fiatalember tört utat magának és az Úr Jézus elé borulva mondja: -- Jó Mester, mitévô legyek, hogy elnyerjem az örök életet? Az Úr Jézus szelíden megkérdi: -- Miért nevezel engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten. Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat! -- Melyeket? -- kérdi meglepetten az ifjú. Jézus felsorolja: -- Ismered a parancsokat: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, hamisan ne tanúskodj, ne csalj, tiszteld atyádat és anyádat és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Az ifjú felugrik, széles bársonyköpönyege lecsúszik válláról a lendület hevétôl és boldogan kiáltja: -- Mester, ezt mind megtartottam gyermekkorom óta. Mit kell még tennem? Jézus szeretettel néz az ifjúra: -- Valami még hiányzik neked. Az ifjú nagy figyelemmel hajol elôre. Az Úr Jézus folytatja: -- Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van és az árát oszd el a szegények között, így kincseid lesznek a mennyben. Aztán jöjj, vedd fel keresztedet és kövess engem. Ez mind természetes egyszerűséggel hangzik, de látom, az ifjú lehorgasztja fejét. Tétován körülnéz, lehajtott fejjel megfordul, felsóhajt, széles arany nyakláncába kapaszkodik, ujjain sziporkáznak a gyémánt gyűrűk. Hátra lép, mintha mély álomból ébredne, majd gyors léptekkel távozik, rá sem néz az Úrra, még köszönni is elfelejtett. A Mester utánanézve szomorúan engedi le karjait, maga elé meredve, halkan csak ennyit mond: -- Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába! Fiaim, bizony nehéz a vagyonban bízóknak bejutni Isten országába. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak Isten országába jutni. Éppen odaértünk a szűk, alacsony kapuhoz, amely a városba vezet. Ezt a nyílást hívja a nép a ,,tű foká''-nak. Egy tevét akart hajcsára áterôltetni az alacsony kapun. Teljesen le kellett málházni az állatot, minden csomagot levenni a hátáról, és még így is csak meggörnyedve, szinte térdre ereszkedve tudott lassan átkúszni a kôkapun. Valóban nehéz volt ennek a tevének átkúszni a szűk kapunyíláson, pedig a tevehajcsár szitkozódva nagyokat mért ostorával fejére. Bizony, megértette velünk a Mester, hogyan kell minden tehertôl megszabadulni, hogyan kell magunkat megalázni. És még így is csak egészen lassú léptekkel tudunk elôrejutni... ======================================================================== 35. Az özvegyasszony két fillérje A jeruzsálemi templom hatalmas oszlopcsarnokában ültünk, ahol egy óriási persely állt. Szinte ki sem lehetett kerülni, mintha ott terpeszkedne. Az Úr Jézus figyelme erre a nagy perselyre összpontosult, amelybe nagy zörejjel hullottak a fémpénzek. Most feltűnt nekem egy kopott köpönyegbe burkolt, görnyedt hátú asszony, aki szinte koldusnak látszott. Félénken körülnézett, hosszan kotorászott a köténye alatti mély zsebben, majd kiforgatta. Egy kis fém pénz esett ki belôle. Szemét lesütve, óvatosan belecsúsztatta pénzét a persely széles torkába. Az Úr Jézus intett nekünk, menjünk közelebb és rámutatott a már távolodó szegény asszonyra: -- Bizony mondom nektek, ez a szegény asszony többet dobott a perselybe, mint a többiek. Azok ugyanis mindnyájan a fölöslegükbôl adtak, ez azonban azt a keveset is odaadta, amire szüksége volt. Egész megélhetését. Mennyire nem az számít, hogy mennyit adunk! A lényeg az, hogy szívbôl adjuk, vagyis mindenünket adjuk az Úr Jézusnak! Ô ezt kívánja tôlünk, hiszen Ô is mindenét, sôt saját magát is nekünk adja. ======================================================================== 36. A dúsgazdag és a koldus Lázár Az Úr Jézus tanítványaival éppen egy szép nagy ház elôtt halad el. Bentrôl vidám ének, nevetés, evôeszközök csörömpölése hallatszik, frissen sült húsok illatát sodorja felénk a szél. Az Úr Jézus meglassítja lépteit, benéz a ház nyitott tornácára, ahol a szolgák sürögnek-forognak a duhajkodó vendégek között. Pár lépéssel odébb, ahol már nem hallatszik a vendégeskedés zajos mulatozása, Jézus megáll egy öreg koldus elôtt, akinek sebes lábát kutyák nyaldossák. Az Úr Jézus most a tömeg felé fordul, karját felemelve csendet int, és lassú léptekkel tovább haladva mesélni kezd: -- Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött. Dúsan lakmározott minden nap. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a gazdag kapuja elôtt, fekélyekkel tele. Szívesen jóllakott volna a gazdag asztaláról lehulló morzsákból is, de senki sem adott neki. Csak a kutyák jöttek és nyalogatták sebeit. Akaratlanul is a koldus felé fordulok, aki jóízűen falatozni kezdett tarisznyám tartalmából és a kutyáknak is juttatott egy-egy falatot, akik farkcsóválva ágaskodtak körülötte. -- Történt, hogy meghalt a koldus és az angyalok Ábrahám ölébe vitték. Meghalt a gazdag is és eltemették. Amikor a pokolban kínjai között föltekintett, meglátta messzirôl Ábrahámot és ölében Lázárt. Felkiáltott: -- Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet, mert gyötrôdöm a lángban. Az ezt felelte: -- Fiam, jusson eszedbe, hogy neked jó dolgod volt az életben, Lázárnak pedig rossz. Tehát ô itt vigasztalódik, te meg gyötrôdsz. Különben is köztünk és köztetek áthághatatlan mélység van, hogy aki innen át akarna menni hozzátok, ne tudjon, aki odaát van, ide át ne jöhessen. A gazdag újra kiáltott: -- Akkor legalább arra kérlek atyám, küldd el ôt atyai házamba. Van még öt testvérem, világosítsa fel ôket, hogy ne jussanak ôk is e gyötrelem helyére. Ábrahám megjegyezte: -- Van Mózesük és prófétájuk, hallgassanak rájuk. Ám az erôsködött: -- Nem teszik, Atyám, Ábrahám. De, ha a holtak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ô azonban így felelt: -- Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgattak -- itt az Úr Jézus megállt, körültekintve, szinte várta a hatást, hogy valaki hozzászól-e, majd határozottan hozzáfűzte: -- akkor, ha a holtak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni. Jézusom! Add, hogy munkálkodhassam embertestvéreim megtérésén, hogy ne jussanak az örök kárhozatba. Fájdalmas Szűzanyáddal együtt ezért könyörgök naponta. ======================================================================== 37. Mária Beáta -- a Boldog Édesanya Hatalmas tömeg hullámzott az Úr Jézus körül, alig lehetett hozzáférni, annyian lesték minden szavát. A tömeg engem is szinte összelapított. Hallgattam a sokféle megjegyzést, hogy így soha, senki nem beszélt; ennek arany szája van, igaz minden mondása. Hogy beolvas a farizeusoknak, hiszen nyíltan képmutatóknak nevezi ôket. Egy fiatalasszony mellettem lelkendezve beszélt: -- Ô gyógyította meg leányomat, akit megszállt az ördög! Most megint az Úr Jézus szavai vonták magukra a figyelmemet: -- Aki nincs velem, ellenem van. Aki nem gyűjt velem, az szétszór. Amíg az Úr Jézus beszélt, a mellettem álló fiatalasszony hangosan, lelkesen, csengô hangjával mindenkit túlszárnyalva kiáltotta: -- Boldog az a méh, amely Téged hordozott és az az emlô, amelyet szoptál! Az Úr Jézus ránézett a fiatalasszonyra és csodálatos volt a válasza: -- Boldogabb, aki hallgatja és megôrzi Isten igéjét. Elôször szinte megdöbbentettek az Úr Jézusnak ezek a szavai. A népsokaság is elhallgatott. Még a fiatalasszony lelkesedése is lelohadt. Elgondolkoztattak a szavak: ezek szerint tehát igazán az boldog, aki az Úr Jézus szavait befogadja? Igen, ez az igazság. És ki fogadta be az Úr Jézus igéit leginkább? A Boldogságos Szűzanya. Lukács evangélista is megjegyzi, hogy a Szűzanya mindent szívébe vésett és el- elgondolkodott a történteken. A tömeg az Úr Jézus után sodródott, én pedig ottmaradtam. A fiatalasszonynak köszönetet mondtam szívbôl jövô szavaiért, hiszen Erzsébet után ô az, aki nyilvánosan boldognak nevezte Máriát. A fiatalasszony csodálkozva néz rám: -- Ez olyan természetes -- suttogta --, csak az édesanyák tudják, mit jelent életet hordozni szívünk alatt, és milyen vágyaink és álmaink vannak a még meg nem született gyermekeinkrôl. De az az édesanya, aki Ôt, a Messiást hordozta, mert -- fűzte hozzá megjegyzésül a fiatalasszony -- biztos, hogy a Messiás az, aki ördöngôs leányomat meggyógyította, az a legboldogabb édesanya kell, hogy legyen. Elbúcsúztam a fiatalasszonytól és ahogy megfordultam, csodálkozva láttam, hogy egy cédrusfa alatt ott állt a Boldogságos Szűz Mária, Mária Magdolna és egy-két asszony. Odasiettem hozzájuk. A Szűzanya felém nyújtotta kezét és megölelt. -- Ugye hallottad az Úr szavait, gyermekem? -- kérdezte. -- Most már tudod, mi a boldogság kulcsa. Mindenben Fiam tanítását kell követni! Mindenben az Ô akaratához simulni! Mindig kimondani az IGEN-t és soha nem ellenkezni, nem okoskodni. Az én egész életem egy nagy IGEN, és ezért vagyok valóban boldog. Milyen igaza volt Szent Fiamnak, amikor rámutatott arra, hogy ez az igazi boldogság: mindenben Isten akaratát tenni és a teljes, odaadó szolgáló szeretetet gyakorolni. -- Ugye milyen egyszerű? -- jegyezte meg Mária Magdolna. -- Én is ezt teszem, azóta vagyok boldog. -- Ígérem -- mondtam lelkesen --, hogy ezentúl én is csak erre törekszem! ======================================================================== 38. Jézus rokonai Széttekintek a kanyargó úton: már csak porfelhô jelzi, hogy merre haladt a Mester és az Ôt kísérô tömeg, de a Szűzanya még itt van a szent asszonyok társaságában. Már éppen azon gondolkodom, hogy én is az Úr Jézus után szaladok, de a Szűzanya szinte marasztal tekintetével: -- Pihenj egy kicsit velünk, kellemes hűs ez a kis liget, nézd, ott egy kis forrás is csörgedez. A többiek is biztatnak, hogy csak pihenjek le a fűre. Ôk is ezt teszik. Az egyik fiatal mosolygós leányka szól Máriához, hogy ô már nagyon megéhezett. -- Akkor elôször eszünk valamit -- szól kedvesen Mária, hiszen ennél jobb helyet nem is találhatnánk. Elôkerülnek a kosarak, fehér térítôt helyeznek ügyesen a zöld gyepre, és mint egy terülj-terülj asztalkám, megtelik minden jóval. Mária Magdolna kedvesen szól hozzám: -- Nekünk kell ám gondoskodnunk a Mesterrôl és a tanítványokról is. -- És ezt mi örömmel tesszük -- jegyzi meg Szűz Mária. Most is vártuk, hogy jön valamit falatozni. -- De ha egyszer elkezd beszélni -- jegyzi meg az egyik asszony --, akkor csak úgy ömlenek szájából a szavak, mint ez a csörgedezô patakocska, nem lehet megállítani. És ha elindul, akkor pedig a hullámzó sokaság sodorja magával. -- Vagyis inkább az ô szavainak nem lehet ellenállni -- jegyzi meg csendesen Mária --, azért áramlik feléje mindenhonnan a sokaság, kicsinyek, öregek, asszonyok, betegek és mindig olyan a hangulat, mintha egy nagy családhoz beszélne. -- Ez így igaz -- helyeselnek többen is --, csak azok a fura farizeusok ne tolakodnának köréje, hogy belekössenek. A Szűzanya áldást mond az ételek felett és mindenkinek bôségesen osztogat kenyeret, sült halat, sajtot, báránysültet. Mindannyian jóízűen falatozunk. -- De kár, hogy nincs közöttünk a Mester -- szólaltam meg csendesen. -- Csak utolérjük -- jegyezte meg Mária -- és akkor majd hívatjuk, mert Ô mindig megfeledkezik az étkezésrôl. -- Jó lenne már indulni -- figyelmeztetett Mária --, hogy még idejében, sötétedés elôtt utolérjük ôket. A fürge ujjak mindent eltüntetnek a kosárba, útnak indulunk lefelé a kanyargós úton. Nem sokat kellett gyalogolnunk, egy kis falucska házainak körvonalai bontakoznak ki a dombok között. Alig érünk az elsô házakhoz, már látjuk, hogy nagy tömeg szorong egy hosszú oszlopos ház körül. -- Oda tért be a Mester -- kiált lelkesen Mária Magdolna. Megszaporázzuk lépteinket. Valóban, már halljuk az Úr Jézus csengô szavait: -- Isten országa olyan, mint a mustármag, amely a legkisebb a magocskák között, de amikor kinô, hatalmas fává terebélyesedik, és ágain madarak fészkelnek. Látom, hogy a házba képtelenség bejutni, de mégis megpróbálok befurakodni. Csak félig-meddig jutok a szoba közepéig, ott odasúgom egy terebélyes asszonyságnak: -- A Mester Édesanyja kint várakozik -- öblös hangon adja tovább szavaimat. -- Anyád, rokonaid, kint várakoznak. Az Úr Jézus körülnéz, azután hangosan, úgy, hogy kint is meghallhassák, szinte felkiált: -- Ki az én anyám, kik a testvéreim, rokonaim? -- majd széttárja karjait, mintha mindenkit magához akarna ölelni: -- Ezek az én testvéreim, nôvéreim, anyám, akik Mennyei Atyám akaratát teljesítik. Az emberek lelkesen tapsolnak, mély hatást gyakorolt rájuk ez a kijelentés, de az én szívemet is megremegtette. Gyorsan furakodom kifelé, ahol Szűz Mária áll a szent asszonyok körében. Boldogan futok hozzá: -- Hallottad az Úr szavait? -- Igen, hogyne hallottam volna. Most még boldogabb vagyok, mert ezek szerint mindenki, aki a Mennyei Atya akaratát teljesíti, az én gyermekem is. Bárcsak minél több gyermekem lenne! Hiszen nekem a Mennyei Atya akaratának teljesítése ad igaz boldogságot -- folytatja Mária --, és erre szeretném nevelni gyermekeimet is. A Mennyei Atyának pedig az a nagy kívánsága, hogy szeressünk, egyre jobban szeressünk, önzetlen odaadással szolgáljuk egymást, segítsünk sokakon a hazafelé vezetô úton, hogy mindnyájan eljussunk a Mennyországba, ahol Ô ölelô karokkal vár minket. Meglepôdve és meghatódva néztem Máriára, akinek szemét könnyek homályosították el: -- Bárcsak úgy lenne, ahogy az én Szent Fiam kívánja, hogy minden ember az Ô testvére, nôvére lenne! De ezt kevesen akarják megérteni, kevesen akarnak a Mennyei Atya akaratához igazodni. Imádkozzunk most együtt, hogy minél többen megértsék Szent Fiam tanítását és az embertestvérek egymásra találjanak szeretetben, egységben, békességben. A szent asszonyok is megilletôdve hallgatták Szűz Mária szavait. Köréje sereglettünk imádkozni. Közben bent is elcsendesedtek, az emberek utat adtak az Úr Jézusnak, aki közénk érve átölelte Édesanyját, szeretettel, örömmel. ======================================================================== 39. A tíz leprás Útban Jeruzsálem felé, jólesne már egy kis pihenés. -- Nézd csak -- húzza meg a köpönyegem Péter apostol --, ott, a falu szélén milyen furcsa, szánalmas csoport közeledik. -- Leprások! -- kiált András apostol. -- Jó volna ôket kikerülni -- jegyzi meg Fülöp. De az Úr Jézus határozottan feléjük indul. Milyen félelmetes ez a lerongyolódott csoport, amely hadonászva közeledik! Egyikük egy kolompot ráz figyelmeztetésül, hogy kerülni kell ôket. -- A názáreti Jézus jön -- kiáltom feléjük. Megtorpannak, össze- vissza kiabálnak örömteljes, bizakodó hangon, hiszen már sokat hallottak a nagy jótevô Messiásról. -- Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! -- kiáltják. Jézus szánakozva néz rájuk, majd az égre emeli tekintetét, és ellenállást nem tűrô hangon utasítja ôket: -- Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak. Csodálkozva nézek fel az Üdvözítôre. János apostol megérti tekintetembôl, hogy nem értem, miért kell a papokhoz menniük. Elmagyarázza: -- A papoknak kell megállapítaniuk, hogy megtisztultak a leprásságtól és újra befogadják ôket a közösségbe. A leprások gyorsan megindulnak a falu irányába. Kolompjuk recsegô hangja mindenkit elriaszt a közelükbôl. -- Nem rosszak ôk, csak szerencsétlenek -- jegyzi meg János apostol. Hosszan figyelem ôket, ahogy szaporán lépegetnek. Az egyik így kiált: -- Eltűntek a sebek a kezemrôl! -- Az én lábamon sincsenek már -- kiált boldogan egy másik. -- Megtisztultunk, már nem vagyunk leprások! Szétszélednek minden irányba és a falu felé szaladnak. De látom, hogy az egyik felénk tart. Örömteljes kiáltással fut oda hozzánk és az Úr lábához borul. Hálálkodva, hadarva mondja: -- Uram, meggyógyultam! Hála Neked, Mester! Mehetek a családomhoz, gyermekeimhez! Mindannyian megállunk és a boldog hálálkodót nézzük, a meggyógyult leprást, aki éppen egy szamariai. Az Úr megkérdi: -- Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött? -- Aztán hozzá fordul: -- Állj fel és menj, a hited meggyógyított! Elnéztem: a leprás egészen megfiatalodott és megszépült. Sírt, kacagott örömében, hálálkodva magasztalta Istent. -- De boldog vagyok -- kiáltja felém, én pedig hozzá siettem, megölelem. -- Milyen jó, hogy te visszajöttél! Legalább egy a tíz közül, köszönetet mondani. Valóban ez az arány; az emberek legtöbbje elfelejti megköszönni azt a sok jót, amelyet Istentôl kapott. És a legnagyobb jó, ami szintén keveset foglalkoztat minket, hogy Vele lehetünk -- és ez csak rajtunk múlik! -- De jó is lenne -- fordultam Jézus felé --, ha mindig azzal ébrednék és azzal aludnék el, hogy Te velem vagy és napközben is sokat foglalkoznék Veled, szívem minden dobbanásával elmondanám: szeretlek, szeretlek, hálás vagyok Neked Uram, Istenem, Mindenem, hiszen a bűn leprájától hányszor meggyógyítottál, új életre keltettél. Azért akarok Nálad maradni, hogy tisztán megôrizhessem a szívem, Mennyei Atyám nagyobb dicsôségére! ======================================================================== 40. A Zebedeus fiúk édesanyja Már éppen összeszedelôzködtünk, hogy útra kelünk. A Genezáreti tó tükre hívogatóan ragyog felénk. János apostol örömmel felkiált: -- Nézd, Jakab! Édesanya jön ott, nagy batyuval a hátán. A többi apostol is felfigyel, Péter megjegyzi: -- Na, most jól el leszünk látva egypár napra eledellel. A két testvér édesanyja elé szalad. Az édesanya belekarol két fiába és súg valamit Jakab fülébe. Jakab Jézushoz fordul: -- Mester, édesanya beszélni szeretne veled. Az Úr Jézus kedves mosollyal köszön az édesanyának és biztatóan néz rá: -- Mit akarsz? Az édesanya odaborul az Úr lábához, kezét összekulcsolva ránéz és csendesen, szemét kicsit lesütve, halkan kérleli: -- Tedd meg, hogy két fiam közül az egyik jobbod, a másik balod felôl üljön országodban. Jézus hosszan rájuk néz, majd így válaszol: -- Nem tudjátok, mit kértek. Készek vagytok-e kiinni azt a kelyhet, amit nekem ki kell innom? A két apostol felugrik és lelkesen mondja: -- Készek vagyunk! Az Úr Jézus szeretettel néz rájuk, tetszik neki ez a lelkesedés és készség, de azután elgondolkodva folytatja: -- Kelyhemet ugyan kiisszátok, de hogy jobbomon vagy balomon üljetek, azt nincs hatalmamban megadni nektek. Az azokat illeti, akiknek Atyám szánta. Az édesanya kicsit zavartan néz körül. Megkérdezem Péter apostolt, hogy érti-e, mirôl van szó. Ô neheztelôen néz a testvérekre. -- Ezek már most akarják biztosítani maguknak a helyüket Jézus mellett, hogy jó pozícióba kerüljenek -- mondja rekedtes hangon. Látom, hogy a többi apostol is összedugja fejét és rosszallóan néznek a két testvérre, akiknek anyjuk e merész kéréssel hozakodott elô. Örült volna az anya, ha valami biztató ígéretet kapott volna Jézustól. Felsegítem az édesanyát, aki még mindig Jézus elôtt térdel. Aztán lassan elindulunk lefelé a lankás hegyoldalon. Az Úr Jézus a két testvérbe karolva, hangosan, hogy mindenki jól hallja, így szól hozzánk: -- Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. Közöttetek ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok és aki elsô akar lenni, legyen a rabszolgátok. Csodálkozva nézünk össze. Az Úr Jézus folytatja: -- Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ô szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért. A két fiú, Jakab és János most édesanyjukhoz sietnek. Az édesanya feltekint és csilingelô hangon mondja: -- Uram, köszönöm, azt hiszem, megértettem. Engedd Uram, hogy most én szolgáljak nektek, legyetek az én vendégeim. Ha akarod, Uram, itt meg is teríthetek. Feleletet nem is várva máris szétteríti nagy, széles fehér kendôjét és kezdi kirakni a kosár tartalmát. A Mester mosolyogva fordul az asszonyhoz: -- Ilyen kedves meghívásnak nem lehet ellenállni. Az abrosz köré telepedünk, amelyre az édesanya ügyesen helyezi rá a legjobb falatokat, még egy nagy korsó bort is a kosár mélyérôl. Vidám, családias hangulatba kerülünk. Miután az Úr Jézussal közösen elmondjuk a hálaimát, hozzáfogunk a falatozáshoz. A jó édesanya egyre csak biztat bennünket, hogy ezt mind el kell fogyasztani: -- Semmit nem viszek haza innen! Hálásan köszönjük meg a kedves vendéglátást, de még hálásabbak vagyunk azért az oktatásért, amelyet az Úr Jézus adott nekünk. ======================================================================== 41. A kereskedôk kiűzése a templomból Elfáradva a hosszú úttól mezítláb, poros lábakkal érkeztünk meg Jeruzsálembe, amely nyüzsgött az emberektôl. Különösen a templom felôl hallatszott nagy zsivaj. Nagyban folyt a vásár, az alkudozás: tehénbôgés, báránybégetés, kecskemekegés, galambturbékolás nagy hangzavarában a kereskedôk hangosan kínálgatták áruikat. Ránéztem az Úr Jézus arcára, amely egyre jobban elborult a látványtól, majd hangosan felkiáltott: -- Meg van írva, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek! Gyors léptekkel szaladt fel a lépcsôkön, alig tudtuk követni. Egy bámészkodó paraszt kezébôl kiragadott egy kötelet, a kötél egyik végét odadobta nekem: -- Fonjunk gyorsan ostort -- mondta. Olyan fenségesen szép volt méltó haragjában, csak úgy szikrázott a szeme, amikor a kötélostort forgatta, az állatok közé csapkodva, akik rémülten rohantak jobbra-balra. A pénzváltók asztalait felborította, csilingelve gurultak szét a fémpénzek. A galambárusok padjait szétdobálta. Egy-két ijedt galambnak sikerült kirepülni. Olyan csodálatos erô áradt a Mesterbôl, hogy senki nem mert közelíteni hozzá. Egy-kettôre meglepôen nagy csend lett. A farizeusok egy csoportja méltatlankodva, szaladva jött a Jézus elé. Fenyegetôzve rázták öklüket, de aztán megtorpantak, szóhoz sem jutottak, hiszen a templom elôtti térség, az oszlopcsarnok úgy nézett ki, mint egy feldúlt csatatér, szinte teljesen kiürült, csak egy-két kapkodó kereskedô szedegette szétszórt holmiját. Mint egy tilalomfa állt ott az Úr Jézus, szinte védôn tárta ki karját Atyjának háza felé. Nekem pedig eszembe jutott, hányszor hivatkozott arra, hogy jaj annak, aki Isten házát, a lelkek templomát pusztítja. Az Úr Jézus kérlelhetetlen, ha az Atya fenségének tisztaságáról van szó! Jézusom, adj erôt, hogy mindig megóvjam lelkem szent templomának tisztaságát! Kérlelhetetlen legyek mindennel szemben, ami azt veszélyezteti. Minden betolakodót kihajtsak onnan, mert Isten templomának tisztának, szentnek kell lennie! ======================================================================== 42. Lázár feltámasztása Egy domboldalon üldögéltünk a Mester körül, aki tanított bennünket. Beszédeinek központja mindig a Mennyei Atya volt: -- Áldalak Téged Mennyei Atyám, mert kinyilatkoztatod magad a kicsiknek, az egyszerűeknek. Így van ez Atyám, mert így tetszik Neked. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és az élet terhét hordozzátok, és én megerôsítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tôlem, mert szelíd és alázatos szívű vagyok. Az én terhem könnyű, az én igám édes.'' Milyen mélyértelműek az Úr Jézus tanításának csodálatos szavai! Mindenki nagy figyelemmel hallgatta. A csendet egy felénk futó ember dobogó léptei törték meg, aki lihegve borult a Mester lábához: -- Uram -- mondta --, akit szeretsz, beteg! Az ember verejtékezô arcát törölgette, én csendben megkérdeztem: -- Honnan jössz, jó ember? -- Betániából -- mondta lihegve. -- Ki a beteg? -- kérdezte András. -- Miért olyan sürgôs? -- vágott közbe János -- Nem hallod, a Mester most tanít bennünket. -- Csak nem a testvérek közül beteg valaki? -- De, Lázár -- nyögte ki hangosan a futár --, halálán van, magas láz gyötri, nem tudjuk, mi baja van. Az Úr Jézus felállt és meggyôzôen mondja: -- Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsôségére lesz, hogy megdicsôüljön általa az Isten Fia. Barátunk, Lázár elaludt, de elmegyek és felébresztem. Tamás megjegyezte: -- Uram, ha alszik, akkor bizonyára meg is gyógyul. Jézus komolyan fordult felénk: -- Lázár meghalt -- mondta szomorúan --, miattatok örülök, hogy nem voltam ott, hogy higgyetek. De most menjünk el hozzá. Tamás megint közbeszólt: -- Veszélyes oda menni, de menjünk, haljunk meg mi is vele. Lassan felszedelôzködtünk, hogy induljunk Betánia felé. Az Úr egyáltalán nem sietett, hiszen még a környékbeli falvakban kellett neki tanítania. Mi nem mertük sürgetni, bár ismerve Ôt, tudtuk, hogy segíteni fog, hiszen Máriát, Lázárt, Mártát úgy szerette, mintha testvérei lennének. Amikor Jeruzsálem közelébe értünk, sokakkal találkoztunk, akik Betániába tartottak és szomorúan közölték, hogy Lázár már négy napja halott. -- Megyünk vigasztalni a nôvéreit. Alig, hogy Betánia közelébe értünk, futva szaladt elénk Márta, Lázár nôvére. Könnyezve borult az Úr lábához: -- Ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentôl, megadja neked. -- Feltámad testvéred -- mondta Jézus. -- Tudom, hogy feltámad, majd a feltámadáskor, az utolsó napon. Jézus az ég felé tekintve, sugárzó arccal, csengô hangon mondta: -- Én vagyok a feltámadás és az élet. Hiszed ezt? Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. -- Igen Uram -- válaszolta Márta --, hiszem, hogy Te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön. Jézus körülnézett, mintha keresett volna valakit. Márta megértette tekintetébôl, hogy Máriát keresi és máris rohant hazafelé. Hosszú, fekete kendôje, amely a fejét borította, lecsúszott válláról; felkaptam és utána szaladtam. Együtt futottunk, szinte szárnyat adott Mártának a szeretet, könnyei már elapadtak, a reménység ösztönözte. A házba érve odaszólt nôvérének: -- Itt a Mester és hívat. Mária felugrott és Jézus elé szaladt, mi meg utána. Amikor Jézushoz ért, e szavakkal borult lába elé: -- Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. Jézus szeretettel emelte magához, szemébôl könnyek gördültek a meghatottságtól. Körülöttünk többen meg is jegyezték: -- Nézzétek, mennyire szerette Lázárt! Még soha nem láttam az Úr Jézust ennyire megrendültnek. Belekarolt a két nôvérbe és határozott léptekkel a sírhoz sietett. Hangos szóval adta az utasítást: -- Hengerítsétek el a követ! Márta tiltakozott: -- Uram, már szaga van, hiszen negyednapos. Jézus szinte szemrehányóan válaszolt: -- Nemde azt mondtam, ha hiszel, megérted Isten dicsôségét. Közben a tanítványok is mind odaérkeztek, és együtt elhengerítettük a nehéz követ. Valóban bűzös levegô csapott ki a sírkamrából. Jézus égre emelte tekintetét és így imádkozott: -- Atyám, hálát adok Neked, hogy meghallgattál. Tudom, hogy mindig meghallgatsz. Csak a körülöttem álló nép miatt mondtam, hogy higgyék: Te küldtél engem. Majd felkiáltott: -- Lázár, jöjj ki! Síri csend, mindenki feszülten várakozott. A halott imbolyogva jött ki, hiszen egész teste, még a feje is be volt pólyázva, tapogatva nyújtotta elôre karjait. Jézus kérte: -- Oldjátok fel, hogy tudjon járni. Többen odaugrottunk, hogy támogassuk Lázárt és leszedjük a pólyákat. De Mária már megelôzött minket, ügyes mozdulatokkal tekerte le a gyolcsot, Márta segítségével. A friss szellô elűzte az áporodott szagokat. Lázár csodálkozva nézett szét, nagyot nyújtózkodott, mintha mély álomból ébredne fel. Nôvérei ölelô karjaira támaszkodva borult oda az Úr Jézus lábához, az élet fiatalos örömével. Mély sóhaj szakadt ki a szívébôl: -- Mester, hívtál, itt vagyok. Most már mindenki könnyezett, de ezek az öröm könnyei voltak. Tapogatták Lázárt, mindenki meg akarta ölelni. Az Üdvözítô egy-két lépést hátrált, megtörölte könnyes szemét, boldogan sóhajtott fel: -- Áldalak Téged, jóságos Atyám! Te az élet szerzôje vagy. Akarod, hogy minden éljen és én azért jöttem, hogy életet adjak mindenkinek, aki hisz bennem. -- Most már csak Neked élek, Te vagy az én Uram, Barátom, Istenem, Mindenem! -- mondta Lázár. Minden tabernákulum fölé arany betűkkel kellene odaírni: -- A Mester itt van és hív Téged! -- Köszönöm Jézusom, hogy Lázár feltámasztásával nemcsak isteni hatalmadat bizonyítottad, hanem azt is, milyen drága Neked az élet! Most már tudom, hogy Te feltámasztod azokat, akik lélekben halottak -- bárcsak segítségedre lehetnék ebben! ======================================================================== 43. A kánaáni asszony Milyen szép Genezáret földje! Ezen a verôfényes tavaszi napon elgyönyörködtem benne, ahogy az apostolok kisebb csoportokban szétszóródva a Mester körül, csendesen ballagnak. Érdekes, már többször megfigyeltem, hogy a szeretett Mester hangját mindenhova eljuttatja a szél. Ô tanít és beszédeinek központja mindig a Mennyei Atya, mintha csak ott lebegne felette. Péterrel és Jánossal igyekszünk közelebb jutni az Úr Jézushoz, amikor szinte belebotlunk egy közeledô kiabáló asszonyba, akinek furcsa az öltözete. Péter fel is ismeri: -- Ez valami kánaáni asszony lehet. Az asszony egyre hangosabban, szinte könyörögve kiabál: -- Könyörülj rajtam Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek. Az Úr Jézus gondolataiba mélyedve halad az úton, de az asszony nem hagyja abba a kiabálást, bár többen próbálják csitítani. János apostol és András is az Úr Jézushoz sietnek, aki megáll és visszafordul. Júdás idegesen kiált: -- Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk! Közben az asszony is odaér és megismétli kérését. Az Úr Jézus az asszonyra nézve hangosan válaszol: -- Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól. Az asszony pár lépést tesz elôre és az Úr Jézus elé borul: -- Uram, segíts rajtam! Az Úr Jézus elutasító mozdulatot tesz: -- Nem helyes elvenni a gyerekektôl a kenyeret és odadobni a kiskutyának. Az asszony talpraesetten válaszolt: -- Igen Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról. Jézus elmosolyodik, felenged elôbbi szigorából. A magasba nézve mondja: -- Asszony, nagy a te hited. Legyen akaratod szerint. Az asszony hálálkodva borul az Úr lábához, aki kedvesen felemeli ôt. -- Köszönöm, köszönöm Uram -- rebegi az asszony --, hogyan háláljam meg Neked? -- Istené a hála, a dicsôség és minden köszönet -- cseng az Úr ajkáról. Az Úr Jézus int, hogy menjünk lefelé, a Genezáreti tó partjához. Az asszony még mindig ott áll, örömkönnyek folynak arcán. -- Álom ez vagy valóság? -- kérdezi tôlem a kánaáni asszony. -- Amit az Úr mond, az igazság, az élet. -- Tudom, érzem -- feleli az asszony --, ekkora belsô öröm még soha nem járta át a szívemet! Rohanok haza, hadd öleljem szívemre meggyógyult gyermekemet. Mária Magdolna már jön is sietve, nagy tejes köcsögbôl egy kancsóba tejet öntve, amelyet boldogan nyújt a kimerült asszonynak, aki két kézzel kapva, szinte szívja magába az éltetô nedűt. Egy férfi fut felénk, már messzirôl lelkendezve kiabál: -- Asszony, meggyógyult a gyermeked! -- Csoda történt! -- kiált oda Simon az asszonynak. -- Megmondta a Mester, hogy még ez órában meggyógyul a te leányod. Az asszony boldogan indult haza. ======================================================================== 44. Jézus bevonulása Jeruzsálembe Csodálatos, verôfényes tavaszi nap volt, ahogy vonultunk Jeruzsálem felé. Betfagéba értünk, ahol az Úr Jézus egy kicsit megpihent, majd elküldte két tanítványát, Bertalant és Jakabot: -- A szemközti faluban találtok egy megkötött szamarat csikójával. Oldjátok el és vezessétek ide! Ha valaki szólna érte, mondjátok, hogy szüksége van rá az Úrnak, akkor rögtön elengedi. Csendesen odamentem az Úr Jézushoz: -- Uram, én is velük mehetek? -- Szaladj csak utánuk! -- mondta az Úr mosolyogva. Több sem kellett nekem, gyorsan utánuk iramodtam a falu felé, le is hagyva a tanítványokat. Már messzirôl láttam a falucska határában a kikötött szamarat, amely körül vidáman ugrándozott kis csikója. Eloldottuk a köteleiket, s a két füles olyan engedelmesen bandukolt velünk, mintha csak megérezték volna megtiszteltetésüket. Gazdájuk futva jött utánunk: -- Miért oldjátok el a szamarat? -- kiáltozta. A tanítványok így feleltek: -- Mert az Úrnak szüksége van rá. A gazda e szavak hallatára mélyen meghajolt, széttárta két karját: -- Vigyétek -- mondta örömmel. Már nem akadályozott senki, boldogan vezettem a kis szamárcsikót. Jakab apostol ráterítette színes szôttes köpönyegét a hátára, az pedig örömmel bólogatott. Mindenfelôl érkeztek zarándokok, akik körülfogták az Úr Jézust, mindenki látni, érinteni akarta, hiszen csodatettei és fôképpen Lázár feltámasztása nagyon népszerűvé tette az Urat. A tömeg egyre lelkesebben üdvözölte a Mestert. Mások is felbuzdultak Jakab apostol példáján, köpönyegüket teregették a szamár hátára és kérlelték az Urat, hogy üljön fel, így akarják bevezetni Jeruzsálembe. Máté apostol megjegyezte: -- Lássátok, ez azért történik, hogy beteljesedjék a próféta szava: Mondjátok meg Sión leányának: nézd, királyod jön hozzád, szerényen, szamárháton, a teherhordó állat csikóján. Egyre többen csatlakoztak hozzánk. A nép közül sokan eléje terítették ruháikat az útra. A gyerekek elôreszaladtak, felmásztak a pálma- és olajfákra, letördelték az ágakat, a gallyakat és ledobálták a zarándokok elé. Együtt éljeneztünk a tömeggel, integettünk a pálmaágakkal és így kiáltoztunk: -- Hozsanna Dávid Fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön. Hozsanna a Magasságbelinek! Színes kavarodás vette körül az Úr Jézust, aki -- mint egyszer Dávid király -- bevonult ôsei városába. Egyre többen tódultak eléje, mert futótűzként terjedt a hír, hogy jön a Názáreti Jézus, jön Dávid király sarja. A város kapujánál láttam egy csoport írástudót, farizeust, akik dühösen kérdezték: -- Ki ez, hogy ünnepeltetni merészeli magát? A népbôl többen kiáltozva válaszoltak: -- Ô Jézus, a próféta, a galileai Názáretbôl. -- Hallgattasd el a gyerekeket és a csôcseléket -- mondta egy rosszindulatú írástudó. Az Úr Jézus leszállt a szamár hátáról, és így válaszolt: -- Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak beszélni -- aztán kitárta karját a Jeruzsálem felé: -- Bárcsak felismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál. De sajnos el van rejtve a szem elôl. Jönnek majd napok, amikor sáncokkal vesz körül ellenséged, bekerít és minden felôl ostromol. Elpusztítanak téged és gyermekeidet, akik benned laknak. Nem hagynak itt követ kövön. Hányszor akartalak benneteket összegyűjteni, mint a kotlós a csibéit, de nem ismerted fel látogatásod idejét. Az Úr Jézus szava elcsuklott, könnyek gördültek végig arcán, szemébôl bánatos szeretet sugárzott. Mindenki elnémult; a tömeg csöndben szétoszlott, csak a tanítványok kis csoportja maradt Jézus körül. -- Mester, nem megyünk be a városba? -- kérdezte András apostol. -- Nem -- mondta az Úr halkan. -- Menjünk imádkozni az Olajfák hegyére. ======================================================================== 45. Az utolsó vacsora Elérkezett a kovásztalan kenyér napja. Ekkor szokták feláldozni a húsvéti bárányt. Érezhetô feszültség volt az ünnepek elôtti napokban. Ahogy az Olajfák-hegyérôl leereszkedtünk a város felé, szótlanul ballagtunk egymás mellett. Egyszerre csak az Úr Jézus megállt egy tisztáson, intett Péternek és Jánosnak. Elküldte ôket, hogy elôkészítsék a húsvéti vacsorát. Péter megkérdezte: -- Uram, hol készítsük el? Az Úr Jézus elgondolkozva nézett maga elé, majd határozottan mondta: -- Menjetek a városba, ott találkoztok egy vizeskorsót vivô emberrel. Menjetek utána abba a házba, ahová bemegy, mondjátok ezt a házigazdának: a Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol elköltheti a húsvéti vacsorát tanítványaival? Ô majd mutat nektek egy tágas, étkezésre berendezett emeleti helyiséget. Ott készítsétek el. Péter és János már indulóban volt, amikor gyorsan hozzájuk szegôdtem. -- Mehetek veletek? -- kérdeztem. -- Kérdezd Pétert -- felelte csendesen János. De Péter apostol megelôzött: -- Persze, hogy jöhetsz, lesz ott mit segítened. Sietve mentünk a poros úton, amely teljesen elhagyatott volt. János egyszercsak felkiáltott: -- Nézzétek, ô lesz a mi emberünk! -- Jánosnak sasszeme van -- mondta Péter. Mi is megpillantottuk a vizeskorsót cipelô embert, aki a közeli kúthoz tartott. Megvártuk, amíg korsóját színültig megtöltötte friss vízzel, aztán hozzáléptünk: -- Segíthetek? -- kérdeztem. A javakorabeli izmos férfi könnyedén emelte vállára a korsót. -- Köszönöm, nincs szükségem segítségre -- mondta szinte elutasítóan. Mi tisztes távolból követtük a vízhordó embert. A zegzugos utcákon gyorsan vitte korsóját, majd megállt egy nagy, tornácos ház elôtt. Gyanakodva nézett reánk, aztán belépett a kapun. Egy nagy udvarban találtuk magunkat. A házigazda mintha várt volna bennünket. Péter apostol eléje lépett, mélyen meghajolva elôadta, hogy a Mester itt akarja elkölteni tanítványaival a húsvéti vacsorát. -- Nagy megtiszteltetés számomra -- felelt az idôs, tisztes ôszhajú gazda. -- Jöjjetek gyorsan utánam az emeleti nagy terembe. -- Olyan szaporán lépkedett, alig tudtuk követni. -- Tegyétek meg mindazt, amit ô mond nektek -- parancsolta a gazda a szolgáknak, Péterre mutatva. Egy nagy terembe léptünk, amely sok mécsessel volt megvilágítva, ünnepi vacsorára terített asztalokkal. Elôkerült a szakács is, Péter vele tárgyalta meg a hagyományos húsvéti vacsora ünnepi fogásait. Jánossal és két ügyes leánnyal hosszú füzéreket fontunk illatos, virágzó olajfa ágakból. Aztán kiszaladtam az utcára; már közeledett az Úr tanítványaival és a kíséretéhez tartozó szent asszonyokkal, Máriával az élen. Ahogy beértünk az udvarba, megéreztük a báránysült és a fanyar mártások illatát. A szolgák nagy korsó borokat helyeztek el az asztalokon, frissen sült nagy, lepényszerű kenyerekkel. A házigazda mély tisztelettel hajolt meg: -- Mester, Te vagy most a ház ura, minden a Te szolgálatodra áll. A szolgák máris hozták a lábmosáshoz szükséges edényeket, de az Úr Jézus intett: -- Hagyjuk ezt késôbbre, most imádkozzuk el az ilyenkor szokásos zsoltárokat. Az Úr Jézus maga jelölte ki a helyeket az apostolok számára: Pétert jobbjára, Jánost baljára ültette; Jakab, Tamás, Fülöp és a többiek egymás után, Iskarióti Júdásnak jutott az utolsó hely. Jézus kedvesen rám mosolygott, intett, hogy kövessem: -- Te a mellettünk lévô teremben, édesanyám közelében foglalj helyet. Az Úr Jézus középen helyezkedett el. Mielôtt a zsoltárt elkezdte volna, szívbôl jövô szavakkal, tekintetét az ég felé emelve, kitárt karokkal mondta: -- Vágyva vágytam, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielôtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem húsvéti vacsorát, míg be nem teljesedik az Isten országában. Csodálatosan csengtek az Úr Jézus szavai. Mindnyájan lenyűgözve tekintettünk fel Rá, szívem hevesen dobogott: a szeretet órája volt. Mintha az egész mennyország, ég és föld figyelme ide összpontosult volna. A szeretet sürgette Ôt, a szeretet, amely odaajándékozza önmagát. Az Úr Jézus most fogta a kelyhet, János felé fordult, aki egy kancsóból remegô kézzel bort öntött a kehelybe. Kezébe fogva magasra emelte, föltekintett, mintha mennyei Atyját látná, és ünnepélyes hangon mondta: -- Vegyétek és osszátok el magatok között. Mondom nektek, nem iszom a szôlô termésébôl addig, amíg el nem jön az Isten országa. Majd szomorúan tekintett körül: -- Bizony mondom nektek, egyiktek elárul. Meghökkenve néztek össze a tanítványok és sorban szabadkoztak: -- Csak nem én vagyok, Uram? -- Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el -- felelte. -- Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik. Júdás zavartan hebegte: -- Csak nem én vagyok az, Mester? -- Magad mondtad -- válaszolta Jézus. Minden szem az Úr Jézusra tapad, aki a fehér térítôrôl kezébe vette a lepényszerű kenyeret, megáldotta, szemét az égre emelve gondosan megtörte és odanyújtotta tanítványainak ezekkel a szavakkal: -- Vegyétek és egyetek ebbôl mindnyájan, mert ez az én testem. Péter és János mélységes tisztelettel osztották szét a darabokra tört kenyeret, amelyet mély megilletôdéssel vettek magukhoz a tanítványok. Jézus vette a fehér kendôt, rajta egy megtört kenyérdarabkát, amely mintha sugárzott volna, és édesanyjához indult. Mária leborulva vette magához Fiától a legdrágább kenyeret -- az Úr szent Testét. Arca ragyogott, a bensô szépség tükrözôdött rajta, mintha teljesen egy lenne most az Ô Szent Fiával. Mély csendbe burkolódzott minden, mint azon a szent, csendes éjszakán, amikor az Isten Fia, az Isteni Kisded Szűz Mária áldott méhébôl a földre jött. Átéltem ennek a csodálatos történésnek, a világtörténelem legnagyobb eseményének magasztosságát. Nagy dolog volt, hogy az ember a Holdra lépett, de mennyivel nagyobb, szentebb az Isten Földre lépése, amellyel zj korszak megkezdôdött: a kegyelem világa. Az Úr Jézus két kezébe vette a borral telt kelyhet, magasra emelte és szavai, mint ezüst harsonák zengtek: -- Vegyétek és igyatok ebbôl mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, amely értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára. Kis szünetet tartott, és a tanítványokra nézett: -- Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre. A kehely kézrôl-kézre járt, és az apostolok megilletôdve, éppen csak ajkukkal érintették. Legutoljára Szűz Máriához került, aki mélységes imádással ürítette ki az utolsó cseppeket. Alig hallhatóan suttogta: -- Fiam a kánai menyegzôn kérésemre a vizet változtatta borrá, most pedig a mennyei Atya kívánságára a bort változtatta Szent Vérévé. ======================================================================== 46. A lábmosás és a búcsúbeszéd Jézus csendesen felállt, levetette felsô ruháját, és egy vászonkendôt kötött a dereka köré. Vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa és a derekára kötött kendôvel megtörölje tanítványai lábát. Amikor Simon Péterhez ért, láttam, hogy ô hevesen felugorva tiltakozott: -- Uram, Te akarod megmosni az én lábamat? Jézus így válaszolt: -- Most még nem érted, amit teszek, de késôbb majd megérted. Péter tovább tiltakozott: -- Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha. -- Ha nem mosom meg -- felelte Jézus komolyan --, nem lehetsz közösségben velem. -- Akkor Uram ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is! -- mondta Simon Péter. -- Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan -- mondta Jézus komoly hangsúllyal. Tudta ugyanis, hogy ki árulja el. Amikor megmosta lábukat, felvette felsô ruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk: -- Tudjátok, mit tettem veletek. Ti mesternek és úrnak hívtok és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek. Bizony, bizony mondom nektek, nem nagyobb a szolga az úrnál, a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek és tetteiteket ehhez igazítjátok, boldogok lesztek. Aki befogadja azt, akit küldök, engem fogad be és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Egyszer csak Júdás felugrott, a szék nagy robajjal csúszott ki alóla, az ajtó becsapódott mögötte. Kint sötét éjszaka volt. Amikor Júdás elment, mindannyian fellélegeztünk. Éreztük, tudtuk, hogy Júdás meghasonlott önmagával, hogy a gonosz, a Sátán, hatalmába kerítette. Az Úr Jézus szomorúan nézett a becsapódott ajtóra, amely azt jelképezte, hogy Júdás végképp elszakadt Tôle, a sötétség hatalmába került. Az Úr Jézus sóhajtva hordozta körül tekintetét rajtunk, hangja mintha egészen távolról hangzana felénk, de azután egyre élénkebb szeretetteljes melegséggel csengett. -- Filioli, Gyermekeim, Fiacskáim! -- becézve, úgy mint egy édesanya beszélt hozzánk, mély meggyôzôdéssel, vigasztalva, erôsítve, bátorítva, egyre lelkesebben: -- Egy kevés ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem, de amint a zsidóknak mondtam, nektek is mondom: ahova én megyek, oda ti nem jöhettek. Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. Simon Péter szólt neki: -- Uram, hová mégy? Felelt neki Jézus: -- Ahová én megyek, oda te most nem követhetsz engem; késôbb azonban követni fogsz. Péter azt mondta neki: -- Uram, miért nem követhetlek most? Az életemet adom Érted! -- Az életedet adod értem? Bizony, bizony mondom neked, nem szól addig a kakas, amíg háromszor meg nem tagadsz engem. Egy kis csönd ereszkedett az apostolokra. Rádöbbentünk, hogy valami szörnyű tragédia veszi most kezdetét, de az Úr Jézus meg is vigasztalt, hogy ne nyugtalankodjék szívünk, mert elküldi a vigasztaló Szentlelket. Azután Jézus így folytatta: -- Úgy szeressétek egymást, mint én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok nektek. Nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ô ura, hanem barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak és rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek és a ti gyümölcsötök megmaradjon: hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezeket parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást! Mély csend állt be, meghatódva elmélkedtünk az Úr Jézus szavain a szeretetrôl. ======================================================================== 47. A getszemáni kert A húsvéti vacsora végén elénekeltük a hálaadó zsoltárokat, majd követtük az Urat. A Getszemáni kert hatalmas, évszázados olajfái mintha ôrségben állnának, még jobban elsötétítik az eget. A hold ki-kibújt a csillagos ég alól. Egy tisztáshoz érve az Úr Jézus megáll és így szól tanítványaihoz: -- Üljetek le, én pedig megyek imádkozni. Csak Pétert, Jakabot és Jánost vitte magával. A három apostol felugrik és készséggel követi Ôt. Az Urat szomorúság fogja el és gyötrôdni kezd: -- Halálosan szomorú a lelkem -- mondja. -- Maradjatok itt és virrasszatok velem. Szinte vánszorogva megy egy kicsit távolabb és leborulva imádkozik. Megdöbbenve figyeljük a Mestert, aki hangosan könyörög Mennyei Atyjához: -- Atyám, ha lehetséges, távozzon el tôlem ez a kehely, de ne úgy legyen ahogyan én akarom, hanem ahogyan Te. Az álom súlyosan nehezedett szempilláimra. Félálomban hallottam az Úr Jézus közeledô lépteit. A tanítványok is elaludtak. Péternek szemére vetette: -- Még egy órát sem tudtok velem virrasztani! Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan készséges, a test azonban erôtlen. Többször is hallottam a visszatérô Mester lépteit és halkan suttogó szavait, de engem is nagyon környékezett az álom, hiszen fárasztó nap után voltunk. Nehezen erôt vettem magamon és láttam, hogy véres veríték gyöngyözik homlokán. A bűnök szörnyűsége, amelyet magára vállalt, mint lassan ôrlô malomkerék, préselték ki szent vérét. Most döbbentem rá igazán, hogy milyen eget verô szörnyűség a bűn, amely ennyi lelki gyötrelmet, sôt fizikai fájdalmat okoz Jézusnak! Szinte zokogva kiált fel: -- Atyám, ha lehetséges, távozzon el tôlem ez a kehely, de ne úgy legyen ahogyan én akarom, hanem ahogyan Te. A teste megvonaglik, mintha erezné a súlyos ostorcsapásokat, az éles szegek szörnyű fájdalmát, amelyek kezébe, lábába hatolnak. Az elkövetkezô órák megaláztatásai, szenvedései, mind elvonulnak lelki szeme elôtt. Jézus elhaló hangon már harmadszor könyörög: -- Atyám, de ne az én akaratom, hanem a Te akaratod teljesedjen. Hirtelen egy fenséges angyali alak körvonalai rajzolódnak ki az olajfák sötét hátterébôl. Mintegy mély, kínos álomból ocsúdik fel az Úr Jézus, az égre tekint, szinte felszáradnak véres könnyei, kisimulnak a gyötrelmes ráncok homlokán: -- Igen Atyám, köszönöm! Kész vagyok, hogy teljesítsem akaratodat. Kiegyenesedik, mint a harcra kész bajnok, aki most indul megvívni nagy csatáját a bűnnel, a világgal, a Sátánnal szemben. Távol zaj hallatszik, és egyre erôsödô fegyvercsörgés. Az apostolok álmosan dörzsölik szemüket, ahogy feltápászkodnak: -- Keljetek fel, menjünk! Nézzétek, itt jön az, aki elárul -- mondja szomorúan az Úr. A fáklyák lobogó fénye megvilágította a katonák közül elôrelépô Júdást: -- Akit megcsókolok, ô az, fogjátok el! -- szól oda a bunkókkal felfegyverzett csôcseléknek. Olyan bántóan sziszegtek ezek a szavak, mint a kígyómarás. Júdás odalép a Mester elé, aki szánakozva néz rá. -- Üdvözlégy Mester! -- mondja erôltetett hangon és megcsókolja Jézust. Az Úr Jézus megrezzen az áruló csókjától: -- Barátom, miért jöttél? Hát csókkal árulod el az ember Fiát? Megrohanták, körülfogták Jézust. Egy martalóc képű, szélesvállú szolga kötéllel megkötözi Jézus kezét, a többiek gúnyosan ráncigálják. Az apostolok közül -- akik döbbenten nézik a jelenetet -- elôrohan Péter és kardjával csak úgy, találomra közéjük vág. A fôpap szolgája felordít: -- Jaj, a fülem odavan! Jézus rászól Péterre: -- Tedd vissza hüvelyébe a kardot! Aki kardot ránt, az kard által vész el. Vagy azt hiszed, nem kérhetném Atyámat és nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet? De akkor hogyan teljesedne be az Írás, amely szerint ennek így kell történnie? Felemeli megkötözött kezét, és szelíd mozdulattal visszahelyezi a félig lelógó fület. A szolga megrökönyödve tapogatja a fülét: -- Hihetetlen -- mondja --, ép a fülem. Szinte szeretné megköszönni a Mesternek, de Ôt már tovább ráncigálják. Csak Pétert és Jánost látom, ahogy kifelé igyekeznek a kertbôl. Utánuk szaladok, egy nagy olajfa törzsénél látom ôket meglapulva, ahogy távolról figyelik, hogyan hurcolják el megkötözve szeretett Mesterüket. Péter leverten rebegi: -- Ez lehetetlen, ez képtelenség... János apostol csendesen jegyzi meg: -- De hát nem hallottad az Úr szavát, hogy ennek így kellett történnie? Szomorúan Jánoshoz simulok, együtt könnyezünk. Péter még mindig kezében szorongatja a véres kardot, majd elhajítja magától és szalad a zajongó, felfegyverzett szolgák után, akik szinte diadalmasan viszik a megkötözött Urat. Lassan, tétován mi is elindulunk. A városba érve elcsitul a tömeg. János odasúgja nekem: -- Ez az út Annás és Kaifás fôpap házához vezet. Biztosan oda hurcolják az Urat. -- Nekem van ott egy-két ismerôsöm, majd körülnézek. -- Majd csak bejutunk az udvarba -- jegyzem meg csendesen. Kaifás háza ki volt világítva, már várták Jézust. János apostol ügyesen befurakodik egy folyosó ajtaján. Odasúgja nekem: -- Itt várj, az udvar elôtt. A kaput be sem csukták, nagy a zsivajgás. A szolgák borral kínálgatják a martalócokat. Hűvös szél borzongatja az embereket. Látom, hogy gyorsan, ügyesen tüzet raknak. Körbetelepednek a tűzhöz, beszélgetnek, nevetgélnek: a bor megtette hatását. Örömmel veszem észre az udvaron Pétert, ahogyan a tűzhöz megy melengetni gémberedett tagjait. Én is közelebb settenkedtem. Egyszercsak felfigyelek egy rikácsoló hangra. Egy szolgáló leány megszólítja Pétert: -- Te is a galilei Jézussal voltál! De ô mindnyájunk hallatára tagadja: -- Nem értem, mit beszélsz. Péter a kapu felé ódalog, de egy másik szolgáló is észreveszi: -- Ez is a názáreti Jézussal volt! -- kiáltotta. A szolgák Péter köré sereglenek. Péter megint tagadja, most már esküvel: -- Nem ismerem azt az embert! Még jobban körülfogják Pétert és bizonygatják: -- De bizony, közéjük tartozol, hiszen a beszéded is elárul! Erre már esküdözni és átkozódni kezd: -- Nem ismerem ezt az embert! Nem akarok hinni a fülemnek. Ahogyan a tűz fénye Péterre esik, mintha megzavarodott volna. Gyors mozdulattal kifurakszik a szolgák gyűrűjébôl -- és ekkor éles hangon megszólalt a kakas. Péternek a földbe gyökerezett a lába. A fejéhez kap, és keservesen elsírja magát: -- Igen, most már emlékszem, hiszen Ô megmondta, mielôtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Íme, fenséges látvány tárul elénk: a megkötözött Urat kísérik börtönébe. Jóság és irgalom árad szemébôl, ahogy Péterre tekint, aki térdre zuhan és könyörögve suttogja: -- Bocsáss meg nekem, Uram. Emlékszel, egyszer ugye megmondtam: Távozz tôlem Uram, mert szegény bűnös vagyok. Most János is odaér és leverten mondja: -- Megtudtam, hogy most börtönbe viszik az Urat és reggel összeül ítéletre a Fôpapi Tanács. Belekarolunk Péterbe, úgy kell elvonszolni a zokogó apostolt. -- Most hová menjünk? -- kérdeztem tanácstalanul. -- Máriához -- suttogta János apostol --, az asszonyokhoz. Mindent, mindent el kell mondanunk. -- De én, én? -- hebegi Péter -- hogy állítsak be oda? -- Ô az Irgalmasság Anyja, Péter. -- Ô a legmegértôbb édesanya -- mondja János. Egymásba karolva botorkálunk az úton, könnyezve, sóhajtozva. A pirkadó hajnal mintha vigasztalna. De mindannyian átérezzük, hogy megkezdôdött a világ legnagyobb tragédiája: a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedése. ======================================================================== 48. A Fájdalmak Anyja Pétert alig tudjuk vigasztalni. A szűk utcán haladva János és András apostollal találkozunk, akik elhalmoznak kérdéseikkel. Pétert nem lehet szóra bírni. János is csak röviden válaszolgat: -- Most mit tegyünk? -- kérdezi András. -- Menjünk Máriához -- szól csendesen, de meggyôzôdéssel János, a szeretett tanítvány. Lépéseinket megszaporázva hamar oda is érünk az utolsó vacsora házához. Zsoltárok szavai szűrôdnek ki: -- A mélységbôl kiáltok Uram hozzád, Uram, hallgasd meg kiáltásomat. Jakab apostol megkopogtatja a nagykaput. Kisvártatva Mária Magdolna dugja ki óvatosan fejét, majd szélesre tárja a kaput. -- Jaj, csakhogy itt vagytok, gyertek be gyorsan! Az utolsó vacsora termében egyetlen mécses világítja meg a Szűzanya fájdalmas, könnyezô arcát. Szinte kérôén nyújtja felénk karját: -- Gyermekeim, beszéljetek! Mária Magdolna rámutat az apostolok sötét háttérbôl kibontakozó görnyedt alakjára: -- Annyiféle kósza hírt hallottunk... Mi az igazság, mi történt valóban? -- Én szegény bűnös háromszor is megtagadtam szeretett Mesteremet! -- Péter zokogva borul Mária elé. Csak úgy ömlöttek a könnyei. A Szűzanya leroskadt a padra, könnyek szöktek szemébe: -- Péter, az én Fiam a megbocsátó jóság. Ne sírj! Péter a Szűzanya ölébe hajtja fejét, aki szeretettel törli le kendôjével Péter orcájáról a könnyeket. -- Beszélj -- fordul Mária Magdolna Jánoshoz. -- Mi történt, mi van szeretett Mesterünkkel? Igaz, hogy Júdás elárulta? Igaz, hogy megkötözve elhurcolták? János szomorúan bólint: -- Így történt. Aztán részletesen elmeséli a Getszemáni kertben történt szörnyű tragédiát. Mindenki szinte lélegzet visszafojtva hallgatja. Egy-egy zokogó hang vegyül közbe: -- Ó, mi lesz most szeretett Mesterünkkel? János és Jakab anyja hangosan felsír: -- Vége mindennek, hagyta magát elhurcolni, mint a leölésre szánt bárány. Mária most bizonyul igazán erôs asszonynak. Letörli arcáról a könnyeket. Maga mellé ülteti Péter apostolt: -- Értsétek meg gyermekeim, ennek így kell történnie, hiszen a Messiásról megírták a próféták, hogy a szenvedés embere lesz. Tudom, nehéz most ezt elviselni, szeretnénk könnyíteni a sorsán, mellette virrasztani a börtönben. De tudjátok meg, a Mennyei Atya tudtán és akaratán kívül semmi sem történik. A Fiam egyszer Nikodémusnak, aki éjnek idején jött hozzánk, ezt mondta: ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát is feláldozza érte.'' Akkor ezt nem értettem, most már kezdek mindent érteni. Amit mi most tehetünk: vele szenvedünk. -- Igen -- szól közbe Tamás -- és ha kell, vele halunk. Mély csend borul az utolsó vacsora termére. Majd a Szűzanya halkan megkérdi: -- Péter, nemde azt mondta az Úr a Getszemáni kertben, hogy virrasszatok és imádkozzatok? Most ezt tegyük mi is: Virrasszunk, imádkozzunk és tartsunk ki hűségesen. Megszólal Máté is: -- A legjobb, ha most együtt, nagyobb csoportokban nem mutatkozunk. Mi úgysem tehetünk semmit, de imádkozunk, virrasztunk, imádkozunk; figyeljük az eseményeket, várakozunk türelemmel, és amikor szükség lesz ránk, az Úr Jézus úgy is hívni fog bennünket. -- Gyermekeim -- mondja a Fájdalmak Anyja --, a ti küldetéstek most kezdôdik igazán, amikor minden beteljesedik az Írás szavai szerint. Csendben, virrasztva, imádkozva töltjük el a kínos órákat. Én is csak arra tudtam gondolni, hol lehet most a szeretett Mester. De jó lenne vele lenni, a börtön mélyén együtt szenvedni. Amikor a hajnal pirkadása elűzte az éj sötétségét, Mária odaintette magához János apostolt és megbízta, hogy ô legyen az összekötô, hiszen ô a legbejáratosabb a fôpap házába. Majd utasította az apostolokat és a szent asszonyokat, hogy menjenek el külön-külön, de estefelé újra találkozzanak itt. András apostolnak külön megbízatást is adott: nézzen utána, mi lett a szerencsétlen Júdással? Csendben búcsúzkodtunk a Fájdalmak Anyjától, aki igazán erôs asszonynak mutatkozott, de látszott, mennyire együttérez, szenved az Ô Szent Fiával. ======================================================================== 49. Jézus a fôpapok elôtt János és András apostollal egyenesen Annás fôpap házához tartottunk, ahol már nagy tömeg gyűlt össze, hiszen az éjszakai események futótűzként terjedtek el a városban: elfogták a názáreti Jézust! János felismerte egyik ismerôsét, aki éppen kijött a fôpap házából. Gyorsan hozzászegôdtünk. -- Mi történt odabent? -- kérdezte János. A megszólított férfi szomorkásán mondta: -- Nem bírtam már nézni a megkötözött názáreti Jézust, annyira kegyetlenül bánnak vele, de ha akarod, bevezetlek benneteket, hogy lássátok. János apostol hálásan szorított kezet ismerôsével, aki maga után húzott bennünket. Hosszú folyosó végén volt a nagy tanácsterem. Meghúzódtunk egy boltívet tartó oszlopnál, onnan jól láthattuk és hallhattuk a kihallgatást, amely most vette kezdetét. Jézus ott állt megkötözve a tanácsterem közepén, vele szemben pedig egy nagy karszékben Annás, a mostani fôpap elôdje (és egyben apósa) terpeszkedett. Több pap és írástudó vette körül ôt. A különbözô kérdések kereszttüzében Jézus fenségesen, némán állt, mozdulatlanul, hosszú, fehér szôttes ruhájában, amelyen látszottak a durva bánásmód, a piszok fekete foltjai. A bársonypalástba öltözött fôpap gúnyosan faggatta Jézust tanításáról és tanítványairól. Az Úr hosszú hallgatás után méltóságteljesen megszólalt: -- Nyíltan beszéltem, mindenki füle hallatára. Mindig a zsinagógákban és a templomban, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Mit kérdezel engem, kérdezd azokat, akik hallgatták amit mondtam. Ôk tudják, mit tanítottam. Egy durva poroszló arculütötte Jézust, úgy hogy szinte megingott. -- Így felelsz a fôpapnak? -- sziszegte. Jézus szelíden nézett az ôt bántalmazóra, majd így válaszolt: -- Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat. Ha meg jól, akkor miért ütsz? A papok soraiból gúnyos kacaj volt a válasz. Annás végül megelégelte a színjátékot, és megkötözve elküldte Jézust Kaifás fôpaphoz. A szolgák kötélen rángatva, taszigálva vezették ki Jézust a terembôl. Annás és a többi pap követte a menetet. Péter apostolt is felfedeztem a hangoskodó tömeg között, ahogy lehajtott fejjel, szinte hagyta magát sodortatni. Jánossal együtt hozzászegôdtünk és távolról követtük a tömeget. Péter apostol könnyes arcán gyászos szomorúság, levertség látszott; az erôs halász roskadozó léptekkel ment. Szótlanul belékaroltunk. Kaifás fôpap házánál nagy volt a tömeg. -- Ide egyhamar nem jutunk be -- szóltam Jánoshoz. -- Csak bízd rám -- válaszolta János. Egy oldalkapuhoz mentünk, amely ugyan zárva volt, de zörgetésünkre egy szolgáló leány ajtót nyitott: -- Jöjjetek utánam. Egy nyitott ablakhoz vezetett minket, ahol az egész fôpapi gyülekezet elénk tárult. Kaifás trónszerű emelvényen ült, Annás és a többi írástudó körülötte. Nem törôdtek mással, csak hogy hamis bizonyítékokat találjanak Jézus ellen, amikért halálra ítélhetik. Jóllehet sok hamis tanú jelentkezett, nem sikerült két egybehangzó hazugságra lelniük. Végre jött kettô és így vádaskodott: -- Azt állította, le tudja dönteni Isten templomát és három nap alatt újra fel tudja építeni! Kaifás erre felállt és megkérdezte: -- Nem felelsz semmit arra, amivel vádolnak? Jézus hallgatott. A fôpap folytatta: -- Esküvel kényszerítelek, az élô Istenre mondd meg: Te vagy-e a Messiás, az Isten Fia? -- Magad mondtad -- felelte Jézus. -- És mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Mindenható jobbján ül és eljön az ég felhôin. A fôpap erre megszaggatta ruháját és felkiáltott: -- Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást, mi a véleményetek? -- Méltó a halálra! -- kiáltották. Aztán szembeköpdösték és bottal verték, mások arculütötték és közben kérdezgették: -- Találd ki Messiás, ki ütött meg? Fájó tehetetlenséggel kellett végignéznünk ennek az igazságtalan kihallgatásnak a lefolyását, amely után a fôtanács kimondta a már elhatározott halálos ítéletet. Borzalmas látvány volt az ártatlan Jézus, aki fenséges méltósággal és bátran állta az ütéseket, egy szóval sem tiltakozva. Ezt jövendölte meg Izajás próféta: Nem volt sem szép, sem ékes, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elôl iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis Istentôl megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze, a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ô sebei szereztek nekünk gyógyulást. (Izajás a Fájdalmak Férfiáról; Iz 53,3-5) ======================================================================== 50. Jézus Pilátus elôtt A tömeg ide-oda lökdösött bennünket, alig tudtunk a szűk utcákon eljutni az utolsó vacsora terméig, ahol a Szűzanya Mária Magdolnával és a másik Máriával, Kleofás feleségével könnyezve imádkoztak. Jakab apostol is ott volt, magába roskadva. Aggódva várták János beszámolóját. A szeretett tanítvány gyorsan, szinte hadarva adta elô a történteket, néha megcsuklott a hangja és nem tudta folytatni. -- Tehát Pilátushoz hurcolták? -- kérdezte Mária elhaló hangon. -- Igen, és mi is odamegyünk. Sietve indultunk Pilátushoz. A helytartó palotájának udvarában már nagy tömeg gyűlt össze. Ott voltak a szent asszonyok és a tanítványok közül is többen. Közvetlenül a Szűzanya mellett álltam, Péter és András jobban elôre furakodott. Pilátus kijött Jézus vádlóihoz, mivel a zsidók nem mentek be a pogány házba, nehogy tisztátalanokká váljanak, mert akkor nem költhetik el a húsvéti bárányt. Pilátus csendet intett és megkérdezte a fôpapokat: -- Mivel vádoljátok ezt az embert? -- Ha nem volna gonosztevô, nem hoztuk volna eléd -- felelték azok. A tömegben elterjedt a hír, hogy Pilátus felesége egy szolgálóval üzenetet küldött férjének: -- Ne legyen közöd ennek az igaz embernek a dolgához. Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta. Pilátus erre szabadkozott: -- Vigyétek vissza és ítélkezzetek felette a saját törvényetek szerint! De a zsidók nem tágítottak: -- Nekünk senkit sem szabad megölnünk! Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust és hangosan, hogy kint is hallják, megkérdezte tôle: -- Te vagy a zsidók királya? Most hirtelen megfogtam a Szűzanya karját, mert megremegett, amikor meghallotta szeretett Fia hangját: -- Az én országom nem ebbôl a világból való. Ha ebbôl a világból volna országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való. Pilátus közbeszólt: -- Tehát király vagy? -- Te mondod, hogy király vagyok -- válaszolta Jézus. -- Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra. Pilátus cinikusan felkiáltott: -- De mi az igazság? E szavakkal újra kiment a zsidókhoz és kijelentette: -- Én nem találom semmiben bűnösnek. Az szokás, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak a foglyok közül. Akarjátok, hogy szabadon bocsássam a zsidók királyát? Közben a fôpapok és a vének a tömegbe furakodva Krisztus ellen hangolták a tömeget. Ahogy jobban körbenéztem, feltűnt, hogy a tömeg nagy részét a csôcselék, az alja-nép alkotta. Ezeket könnyű volt rávenni, hogy Barabást válasszák, aki közülük való volt. A tömeg egyre hangosabban ordította: -- Ne ôt, hanem Barabást! Pilátus erre elôvezettette Barabást, akit a nép örömujjongással fogadott. Az ámuló Barabás elôször azt sem tudta, mi történik körülötte, aztán gyorsan elvegyült a tömegben és eliszkolt. Pilátus csendet intett, majd feltette a kérdést: -- Jézussal, akit Krisztusnak mondanak, mit tegyek? A tömeg tovább kiáltozott: -- Keresztre vele! A Szűzanya egész testében megremegett, Mária Magdolna sietve karolta át. -- De hát mi rosszat tett? -- kérdezte Pilátus. A csôcselék annál inkább ordította: -- Keresztre vele! A drámai feszültség egyre nôtt. Pilátus látta, hogy semmire sem megy a felbôszült tömeggel. Intett egy szolgának, az vizet hozott egy tálba és a nép szeme láttára megmosta kezét: -- Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok -- mondta hangosan. A tömeg felzúgott: -- Vére rajtunk és fiainkon! A fôpapok összedugták fejüket és hangosan kijelentették: -- Nekünk törvényünk van és e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát. Ennek hallatára Pilátus megijedt, visszament a helytartóságra és megkérdezte Jézustól: -- Honnan való vagy? Jézus nem válaszolt neki. Pilátus kérdôre vonta: -- Nekem nem felelsz? Nem tudod, hatalmamban áll, hogy szabadon bocsássalak, de az is, hogy keresztre feszítselek? -- Nem volna felettem hatalmad, ha onnan, felülrôl nem kaptad volna. Ezért annak, aki a kezedre adott, nagyobb a bűne. Látszott, hogy Pilátus menteni akarja Jézust, de a zsidók egyre hangosabban ordítoztak és fenyegették: -- Ha elbocsátod, nem vagy a császár barátja, mert aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak! E szavak hallatára Pilátus átadta Jézust a katonáknak, hogy ostorozzák meg és feszítsék keresztre. Borzadva hallottuk Pilátus ítélkezését. A Szűzanya próbált elôrebotorkálni, hogy Szent Fia közelébe juthasson. A vállas András és Jakab utat törtek neki. Nagy nehezen eljutottunk az elôcsarnokig, onnan beláttunk az udvarra. Láttuk, hogy a katonák egy oszlophoz kötözték Jézus hátrakulcsolt kezét, felsô ruháit letépték és gúnyos megjegyzésekkel illették. Már az egész helyôrség odaszaladt. Ostorozni kezdték Jézust. Mária Magdolna köpönyegével be akarta fedni a Szűzanya arcát, de Ô nem engedte, inkább bátorító szavakat kiáltott Fia felé. Patakzottak a könnyei, szinte minden ostorcsapásnál összerezdült, mintha Ôt érnék a súlyos csapások. Együtt sírtunk a Szűzanyával. Két katona a szúrós tövisbôl koszorút font és hangos nevetéssel, mint koronát nyomták Jézus fejére. Az Úr Jézus szinte elalélt a fájdalomtól, ahogy a hosszú, éles tövisek homlokába és fejébe fúródtak. A durva poroszlók egy rongyos bíborköpönyeget dobtak a vállára, kezét eloldották az oszloptól, jobbkezébe nádszálat adtak. És így gúnyolták: -- Üdvözlégy zsidók királya! -- közben leköpdösték és náddal verték a fejét. Az Úr Jézus már alig tudott a lábán állni. Egy szolga futva érkezett: -- Pilátus rendelkezett, vezessük elô. Az Úr Jézust támogatni kellett, hogy a katonák lökdösôdô gyűrűje között eljusson Pilátushoz. Mária a szent asszonyoktól körülvéve igyekezett elôre jutni, az ôrjöngô tömeg utat engedett neki. Innen-onnan hangzik is: -- Hagyjátok, Ô Mária, az Édesanyja. Pilátus maga is megdöbbent, amikor megpillantotta a szinte félholtra korbácsolt, vérrel borított, kigúnyolt, tövissel koronázott Krisztust. Elôre vezettette és némi szánalommal rámutatott: -- Ecce homo. Íme az ember! A zsidók bömbölve üvöltöttek: -- Keresztre vele, keresztre vele, feszítsd meg ôt! Ahogy a Szűzanya felnézett a meggyalázott, halálra ítélt Fiára, találkozott tekintetük. Mária felsóhajtott: -- Íme az én Fiam. Atyám, legyen a Te akaratod szerint. ======================================================================== 51. A keresztút Jézust megkötözve vezetik el a szűk udvarba, ahol leoldják a kezérôl kötelékeit, lerángatják róla a bíborpalástot is és vérrel áztatott köntösét adják rá. A Szűzanyára nézek, hiszen ô szôtte ezt a ruhát, mennyi szeretettel, imádkozva, talán könnyeit is beleszôtte, hiszen Ô tudta, mi vár szeretett Fiára. A tömeg üvöltözve követeli, hogy hozzák már a keresztet. Szinte kézrôl-kézre adják elôre a durván tákolt, nehéz fakeresztet az udvar közepére. Remegve, fájó szívvel nézem, ahogy a katonák odataszigálják az Úr Jézust a kereszthez. A Szűzanya felzokog: íme, az áldott kereszt, amely megváltja a világot. Az Úr Jézus mintha hallaná Édesanyja szavát, mert felénk fordul, majd kitárt karokkal átöleli a keresztet, amely most már az Üdvösség Fája. A katonák utat törnek, kétoldalt lándzsáikkal tartják távol a tömeget, hogy biztosítsák a kereszthordozó Jézus útját, aki nehézkes léptekkel halad elôre, a csôcselék gúnykacaja és megjegyzései közepett. Mi Jánossal és a szent asszonyokkal közrefogjuk Máriát, akit nem lehet meggyôzni, hogy vonuljon vissza. Határozott, eltökélt szándékkal mondja: -- Nekem Fiam mellett a helyem! -- Gyertek ide a nagy tömeg közül, itt, a mellékutcán elejére kerülünk a fájdalmas menetnek -- mondja András. Elôl egy katona halad, lándzsával, pajzzsal a kezében, hogy szétterelje a bámészkodókat. Mögötte egy fiatal fiú megy, nagy fatáblával, amelyen három nyelven -- latinul, arámul és görögül -- olvasható: Názáreti Jézus, a zsidók királya. Kalapácsokkal, szegekkel felszerelt kis csoport követte ôt. -- Ezek a hóhérok -- súgta András, rámutatva az emberi mivoltukból kivetkôzött, gnómszerű, dülöngélô, káromkodó részeg férfiakra. Megpillantottuk az Úr Jézust: vérzô sebei pirosra festették a szűk utca köveit. Most mintha megbotlana vagy talán fellökték, hosszan elterül a földön, a kereszt szinte odalapítja. A tömeg hahotázik. A Szűzanya oda akar rohanni, hogy segítsen Szent Fiának, de Mária Magdolna nem engedi. Jánossal és Andrással odarohanunk, hogy segítsünk az Úrnak feltápászkodni, de a durva katonák eltaszigálnak a kereszttôl. Látszik, hogy mennyire kimerült az Úr, szinte tántorogva lépked elôre, de keményen, bátran, egész lényében összeszedettség. A Szűzanya kitárja karját Fia felé, bátorítóan mondja: -- Fiam, édes Fiam! Veled vagyok, veled szenvedek, nem vagy egyedül, veled a Mennyei Atya, veled az egész Mennyország. Milyen jólesnek az Úr Jézusnak ezek a bátorító szavak, új erôre kap tôlük. A katonák lándzsákkal kényszerítik továbbhaladni. Siettetik a menetet, a parancsnok odaszól: -- Keressetek valakit, hogy segítsen a keresztet cipelni, mert nem jut el élve ez így a Golgotára. A katonák sietve hajtják végre a parancsot. A városkapunál megállítanak egy mezôrôl hazasietô, tagbaszakadt, erôs, napbarnított parasztembert. -- A halálraítélt keresztjét kell felcipelned a Golgotára -- szólnak neki oda durván. -- Cirenei Simon vagyok, szabad földműves, nem rabszolga, engem nem kényszeríthettek ilyen megalázó feladatra! -- tiltakozik hevesen. De a két katona megragadja. -- Két fiam várakozik otthon, már úgyis késésben vagyok, hagyjatok békén -- mondja Simon. Azok kiszakítják kezébôl a kosarat és ledobják a földre. -- Jó ember -- mondom -- segíts kérlek, nézd a meggyötört Mestert, nézd fájdalmas Édesanyját! Cirenei Simon ránéz Jézusra, majd Máriára. Gyors léptekkel odaugrik a kereszthez, erôs karjaival felemeli. Az Úr Jézus megkönnyebbülten sóhajt fel, hiszen a teher nagy része most Simonra nehezedik. Egy kedves leányka, aki a szent asszonyok között haladt, most elôreszalad, nem törôdve a katonák durva megjegyzéseivel. Átvesz a Szűzanyától egy kendôt és azt Jézus véres, könnyes, poros arcára borítja. Egy katona durván ellöki. Veronika a Szűzanyához fut, visszaadja a kendôt. Ahogy a szél meglebegteti, teljes szélességében kitárul a fehér kendô és csodálkozva látjuk, hogy a szenvedô Krisztus arcának vonásai vannak beleitatódva. A Szűzanya könnyezve csókolgatja a szent kendôt, hálásan öleli magához Veronikát. János apostol gyengéden szól a Szűzanyához: -- Menjünk, mert elsodor a tömeg. -- Megint egy mellékutcába kapaszkodunk és éppen akkor kerülünk újra a menet elé, amikor az Úr Jézus másodszor is összeroskad. A durva katonák rugdosva akarják kényszeríteni, hogy álljon fel, de az Úr Jézus már annyira erôtlen, hogy csak félig tud felemelkedni. Az Úr kicsit erôre kap, nagyot sóhajtva néz fel az égre. Az Ôt követô síró asszonyok kis csoportja felé fordul: -- Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok. Inkább magatokat sirassátok és gyermekeiteket. Most döbbenek rá igazán, hogy a legnagyobb rossz a bűn, minden szenvedés, halál okozója. Bárcsak tudnánk szívbôl megsiratni bűneinket! Egy katona durván elôrelöki Jézust. Jézus lassan vonszolja magát elôre, de látni rajta, hogy minden lépése hatalmas kínba kerül, szinte bukdácsol és a Golgota emelkedô, gyökeres, köves útján megbotlik és arccal a földre zuhan. Tehetetlen erôlködés, hogy újra talpra álljon. A Szűzanyára nézek, térdre borulva könyörög: -- Atyám, Drága Mennyei Atya, erôsítsd meg Fiadat! Cirenei Simon szinte gyengéd szeretettel emeli fel a vérzô, könnyezô Megváltót. -- Jézusom -- sóhajtok fel --, de sokba is kerül a mi megváltásunk! A domboldal kacskaringós útja egyre emelkedik. Milyen hosszúnak tűnik ez az út, fel a Golgotára! A déli nap izzó melege szinte égetô. Az Úr verítékezve vonszolja keresztjét, látni, hogy az izzadtságtól és a vértôl testére tapad ruhája. Végre a dombtetôn vagyunk, amelyet Golgotának neveznek. Az emberek sokasága szétszórtan kapaszkodik felfelé. Magdolna és János a Szűzanyát segítik. Két martalóc durván, kíméletlenül kezdi letépni az Úr vérzô testérôl az odatapadt fehér szôttest. Jézus erôtlenül roskad térdre a keresztnél, mintha hosszan imádkozna. A Szűzanyára tekintek, aki Fia felé tárja karját, egy lépést tesz elôre, de visszatartják. Takargatni szeretné Fia meztelenségét. Igen, most értem meg: az Úr hagyta magát meggyalázni; még a meztelenséget is vállalta, hogy minket a kegyelem fehérségébe öltöztessen. Egy fiatal katona lép elôre és felmutatja a táblát, amelyen fekete betűkkel olvasható: Názáreti Jézus, a zsidók Királya. Igen, valóban Ô a Király, aki most foglalja el trónját. Nézem a véres keresztet, ez jutott neki, a szeretett királynak. ======================================================================== 52. Jézus kereszthalála A bámészkodó tömeget hátrább szorítják, és a két gnómszerű hóhérlegény (durván kifeszíti az Úr karját. Az egyik a térdére ül, hogy leszorítsa a lábát. Szörnyű mindezt látni, el is fordulok; Mária Magdolna és a asszonyok el akarják terelni a Szűzanya figyelmét a szörnyű jelenetrôl. A két gonosztevô lator is odaérkezett, durván tákolt keresztjeikkel. Úgy, ahogy vannak, két-két durva hóhérlegény szitkozódva kötözi ôket keresztjeikre, akik kínos rángatózással próbálnak szabadulni a hóhérok vasmarkaiból. Látom, hogy már ki vannak ásva a gödrök, ahová a keresztek kerülnek. Hallom, ahogy a kalapácsok ütései hangos csattanással zuhannak a szögekre. Az Úr Jézus minden ütésnél görcsösen megrándul. Drága szent vére szétfröccsen. A bámészkodó emberek is megrettennek, annyira szörnyű a látvány. A döbbent csendben az Úr fohászkodása hallatszik: -- Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Négyen megragadják a nehéz keresztet drága terhével, és a középsô gödör széléhez cipelik. Nagy zökkenôvel bocsátják a földbe, kötéllel tartva, nehogy elôredôljön. Körbe köveket döngölnek a tövébe. Közben hallani a két lator jajgatását és szitkozódását; az ô keresztjeiket is beállítják a gödrükbe, körüldöngölik földdel, kôvel. ,,Két lator közt a keresztfán...'' -- ez jutott az Úr Jézusnak. A haldokló Üdvözítônek gyilkosok között kell a kereszten vergôdnie. A katonákban legalább annyi emberség maradt, hogy odaengednek minket a kereszt tövébe. A csôcselék üvöltözik, gúnyos szavakat kiabálnak összevissza. Egy írástudó gúnyolódva kiáltja: -- Másokat megmentett, most mentse meg magát, ha ô a Messiás, Isten választottja! Az egyik felfeszített gonosztevô is káromolja Jézust: -- Ha te vagy Krisztus, szabadítsd hát meg magad és minket is! Odanézek Máriára, aki most felnéz a másik latorra, mintha kérné, hogy csitítsa le társát. A jobb lator mintha megértette volna a Szűzanya kérését és rászól üvöltözô társára: -- Nem félsz az Istentôl? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi legalább tettünk méltó jutalmát kapjuk, de ez nem csinált semmit! -- Aztán Jézushoz fordul, könyörögve, mély bánattal mondja: -- Jézus, emlékezzél meg rólam, ha eljutsz országodba. Jézus nagy kínosan feléje fordul és válaszol neki: -- Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban. Aztán felsóhajt: -- Szomjazom. A Szűzanya könyörögve néz körül; legalább pár csepp vízzel szeretné enyhíteni Fia égetô szomjúságát, de ez nem adatik meg neki. És mennyire szeretné könnyíteni haláltusáját, letörölni verejtékezô homlokát, csendre inteni minden hangoskodót! Egy katona, lándzsája végére ecetbe mártott szivacsot tűz és ezt nyújtja Jézus ajkához. Az Úr fájdalmas tekintetébôl elutasítás tükrözôdik. Ô a szíveket szomjazza, csak azok tudnák lázas szomját csillapítani. Jézus letekint Édesanyjára, mosolyt erôltet szenvedô arcára. Már mindentôl megfosztatott, már a ruhájára is sorsot vetettek a katonák, már csak Édesanyja van, aki az övé, az Ô legdrágább kincse ezen a világon. Lassan, tagoltán elôször Édesanyjához szól: -- Asszony, nézd, ô a te fiad! János meghatódva tesz egy lépést. A szeretett tanítvány odalép Máriához, hogy átkarolja, amikor Jézus újra megszólal: -- Fiú, íme a te Anyád! Melegség futja el a szívemet: mi mindnyájan most lettünk a Fájdalmas Anya gyermekei! Egyre nagyobb a sötétség. Az Úr Jézus kínosan fel-felhördül, majd hangosan felkiált: -- Éli, Éli láma sabaktani! -- Vagyis: -- Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? János apostol súgva ismétli: -- Uram, én Istenem, miért hagytál el engem... -- a zsoltáros szavai ezek -- fűzi hozzá. Az egyik írástudó gúnyosan mondja: -- Illést hívja! Lássuk eljön-e Illés, hogy megszabadítsa! Az emberek egyre jobban elcsendesednek. Némelyek már mellüket verve futnak le a domboldalon. A nap is lebukott az égrôl. Az Úr Jézus gyötrelmes haláltusája közben felkiált: -- Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet! És Jézus szava mint egy diadalmas kiáltás: -- Beteljesedett. Feje elôrecsuklik. A Szűzanya fájdalmasan felzokog: -- Most lehelte ki lelkét. Az ég megdördül. Nagy zűrzavar támad. A százados remegve felkiált: -- Ez valóban Isten fia volt! A Szűzanya lábához borulok. Mária Magdolna odarogy a kereszthez, átöleli fáját, haja szétbomlik és hangosan zokog. Egy katona hatalmas lendülettel az Úr Jézus oldalába döfi lándzsáját: vér és víz folyik ki a sebbôl. A Szűzanya odarohan Szent Fiához, hogy ô fogja fel drága vérének utolsó cseppjeit. A vér és víz csodálatosan keveredik eggyé, a megváltás örök szimbólumaként. János odasúgja nekem: -- Most fakadt az élô vizek forrása az Úr Jézus megsebzett szívébôl. ======================================================================== 53. Jézust sírba helyezik Már alig lézengenék a Kálvária-dombon, az írástudók is sietve kapkodják lépteiket. A katonák Jézus köntösén veszekednek. -- Kár volna szétszabdalni ezt az egybeszôtt ruhát -- kiáltok nekik - -, mi megvesszük, adjátok ide. A szent asszonyok összeadják a pénzt. Mária Magdolna a Szűzanyához viszi a köntöst, aki csak most ocsúdik fel. Könnyezve öleli Szent Fiának véres köntösét. Messzirôl látom, hogy két szolga, Arimateai József emberei, egy hosszú létrát cipelnek, amelyet nekitámasztanak a feszületnek, amelyen elôrebukva, roggyant térdekkel függ a Világ Üdvözítôje, Megváltója. Megrendítô a látvány. Nikodémus egy markos legénnyel, akinél egy nagy vasfogószerű szerszám volt, odalép a kereszthez. Egy katona odaszól neki: -- A testeknek szokás szerint napokig a keresztfán kell maradniuk, elrettentô példaként. Arimateai József határozott hangon válaszol: -- Én már elkértem Pilátustól Jézus holttestét. Nikodémus is közbeszól: -- Hiszen látjátok, hogy már halott. Egy másik katona elôrelép: -- Én, Longinus, parancsolom, engedjétek a keresztrôl levenni! Én szúrtam át szívét, szívébôl rám cseppent a vér, amely a hályoggal borított szememre hullott. Eltűnt a hályog, és azonnal látóvá lettem! Nikodémus nagy vasfogóval lát munkához. Ropognak a csontok, amint az Úr lábából óvatosan kiszedik a nagy véres szegeket, szinte feljajdul a fa. Veronika kendôt terít szét a sziklás földön és arra helyezik a szegeket. Egy tagbaszakadt magas férfi fogja a keresztfát, amíg a kezekbôl is kihúzzák a szegeket. Az már könnyebben megy. Közben Arimateai József és Nikodémus a nagy létráról egy gyolcs lepedôt csúsztatnak az Úr Jézus teste alá és így engedik le a drága terhet, amelyet gyorsan a Szűzanya ölébe helyeznek, aki karjait kitárva várja Szent Fiát. János és András a töviskoronát próbálják leszedni a fejérôl, de az nagy nehézséggel jár, hiszen számtalan helyen belefúródott az éles tövis az Úr homlokába, fejébe. A Fájdalmak Anyja lassan az ég felé tekint, szinte felemeli az Úr testét, mint az áldozatot bemutató pap: -- Igen Atyám, legyen a Te szent akaratod szerint, mint ahogy Názáretben is: ,,Fiat''; legyen a Te kívánságod szerint. Hozzon üdvösséget Szent Fiad véres áldozata az egész világ számára. Köszönöm, hogy Szent Fiammal szenvedhettem. Szívemben most már felujjong a Magnificat: szívem, lelkem magasztalja Uramat, Istenemet, a Mennyei Atyát. -- Siessünk -- töri meg a csendet András --, nemsokára kezdôdik a szent szombat. Nikodémus egy nagy fehér gyolcsot terít a földre. Óvatosan ráhelyezik az Úr drága szent Testét a gyolcsra, amely halotti lepelként burkolja be a drága szent Testet. -- Most nincs idônk lemosni és balzsamozni -- suttogják az asszonyok. -- Majd kora hajnalban elvégezzük. Arimateai József hangosan odaszól szolgáinak: -- Szaladjatok elôre, az új sírboltomban helyezzük el az Úr szent Testét, ahova még senkit sem temettünk -- és mutatja az utat, lent egy bekerített kert felé. Megindul a csendes gyászmenet. Nincs a szokásos hangos jajveszékelés, csak csendben zokognak a szent asszonyok. Mária Magdolna a töviskoronát, Veronika pedig a szegeket viszi. Mintha ezek helyettesítenék a koszorút, a virágokat. Arimateai József hóna alatt fogja az Úr szent Testét, míg Nikodémus Jézus lábát emeli. Mi Jánossal kétoldalt fogjuk. Két fáklya világítja meg az új sírkamrát. Óvatosan, egy négyszögletes márványtömbre helyezzük az Úr Testét. Egy darabig tanácstalanul állunk kint a sírbolt bejáratánál. Csakhamar katonák zaja hallatszik. Ôrség érkezik. Egy nagyhasú fôember kardjával hadonászik: -- Mindenki tűnjön el! A fôpapok kiadták a parancsot, hengerítsünk a bejárat elé egy nagy követ, amelyet majd lepecsételnek. Holnap Pilátustól ôrséget kérnek. Félnek attól, hogy tanítványai ellopják a testet, mert azt mondta, hogy harmadnapra feltámad a halálból. De ahogy én Pilátust ismerem, nem ad ôrséget, nem avatkozik vallási dolgokba. Még a végén nekünk kell ôrt állnunk... -- Na, gyerünk, tűnés -- szólt újra. -- Sok furcsa dolog történik a Názáreti Jézussal. A városból jövet hallottam, hogy az az áruló apostol, Iskarióti Júdás, amikor megtudta, hogy mesterét megkínozták és kereszthalálra ítélték, kétségbeesett kiáltással rohant a fôpap elé. -- Én éppen ott ácsorogtam -- szól közbe egy szolga --, hallottam, amikor azt kiáltozta: ,,Vétkeztem, elárultam az igaz vért.'' Odaszórta a harminc ezüst pénzt. Annás fôpap gúnyosan mondta: ,,Mi közünk hozzá, a te dolgod.'' -- Júdás azután elrohant. Egy darabig kíváncsian követtem messzirôl - - mondja a szolga --, de szem elôl tévesztettem. Hamarosan egy rémes kiáltásra lettem figyelmes. A szakadék felett kinyúló faágon himbálódzott Júdás teste, aztán nagy reccsenéssel letört. Borzadva láttam, hogy Júdás lezuhant a mélybe és kettéhasadt a teste. A pocakos megjegyezte: -- Ilyen az áruló szomorú vége. Jánossal bemegyünk a sírkamrába. A Szűzanya Szent Fia mellett térdel. -- Mennünk kell Édesanya, lezárják a sírboltot, lepecsételik. Menjünk haza, a többiek kint várnak. A Szűzanya fájdalmasan felsóhajt: -- Pedig úgy szeretnék itt virrasztani, imádkozni, hiszen Ô biztosan feltámad, ahogy megmondta. Ahogy kilépünk, mindenki tisztelettel hajol meg a Fájdalmak Anyja elôtt, még a pocakos parancsnok is csendet int. Aztán három erôs szolga egy nagy sziklatömböt próbál megmozdítani. Fával próbálják emelni, végül mindannyian nekirugaszkodnak. A lejtôs úton nagy nehezen lehengerítik. A hatalmas sziklatömb teljesen elzárta a szűk bejáratot. A pocakos homlokát törölgetve mormogja: -- Ezt innen senki ember fia nem tudja elhengeríteni. ======================================================================== 54. A feltámadt Krisztus Édesanyjával találkozik Innen is, onnan is elôbukkant egy-egy tanítvány a néptelen utcák sikátoraiból, míg végre odaértünk a nagy tornácos házhoz. Volt valami hívogató ebben a házban, amelyet az utolsó vacsora csodálatos emlékei tettek vonzóvá. A Szűzanya volt a központ, minden tekintet Reá szegezôdött. Hosszasan hordozta körül tekintetét, mintha csak Szent Fiát keresné. Letelepedtünk a Szűzanya köré, aki állva maradt kitárt karjaival, mintha mindannyiunkat magához akarna ölelni. -- Kedveseim, Szeretteim! Itt állt Ô, ezen a helyen, amikor kezébe vette a kenyeret, majd a borral telt kelyhet és kimondta a csodálatos szavakat: ,,Vegyétek és egyetek ebbôl mindnyájan, mert ez az én Testem. Igyatok ebbôl mindnyájan, mert ez az én Vérem.'' Majd így fejezte be: ,,Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre.'' Akkor még nem fogtuk fel, most már megértjük: Ez volt az Ô isteni szeretetének a legnagyobb tanúsága. Elôlegezte nekünk keresztáldozatának legcsodálatosabb ajándékát, saját Szent Testét és Vérét, hogy mindig velünk maradjon. Ugye, milyen csodálatosak voltak az Ô szavai: ,,Gyermekeim, Fiacskáim, szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket, mert nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja barátaiért.'' Mély csend követte a Szűzanya szavait, majd csöndben oszlottak szét a tanítványok és a szent asszonyok népes serege. János apostollal utolsónak hagytuk el a termet. -- Meghúzódom az egyik mellékfülkében -- mondta János. -- Ha megengeded -- kérleltem -- hadd maradjak veled; hová is mehetnék? A virrasztás alatt egyre azon gondolkodtam, milyen csodálatos lehet az Úr Jézus útja, amely a pokol tornácára vezetett. Milyen nagyon várták már az ôsatyák, a pátriárkák, Ádám, Éva, Ábrahám, Izsák, Mózes, Illés és a nagy próféták és Szent József, a drága nevelôatya. A fenséges, ragyogó lelkek most már a megváltás kegyelmi ruhájában tündökölnek. Mennyi hálával, mennyi szeretettel köszönthetik az Urat, aki elbeszéli nekik szenvedésének, kereszthalálának szörnyű történetét! Ki tudja, meddig tartott ez az ünnepi beszámoló, ki tudja, meddig szenderedtem ebben a csodálatos látomásban -- egyszerre arra lettem figyelmes, fényesség árad ki az utolsó vacsora termébôl. Szinte vonzott ez a fényesség, hogy közelebb menjek. Lenyűgözô volt a látvány, ami elém tárult: ott, ahol Jézus állt, amikor az Oltáriszentséget elrendelte, egyre nagyobb fényességben bontakozott ki a feltámadt Krisztus sugárzó alakja. A csodálatos fényesség most a Szűzanya felé fordul, elárasztja ragyogó szépségével. Mintha mély álomból ébredne, emelkedik fel a Szűzanya térdeplô zsámolyáról, egy lépést tesz elôre, majd dicsôséges, feltámadt Fiához omlik, aki felemeli, magához öleli. Leírhatatlan ez a találkozás: a dicsôséges, feltámadt Krisztus és az Édesanya. Az Úr Jézus maga mellé ülteti Édesanyját. Ebben a pillanatban valaki megérinti vállamat. János apostol örömtôl sugárzó arccal, halkan suttogja: -- Menjünk! Ez az ô órájuk, az ô örömük és boldogságuk, amely számunkra érthetetlen és mély misztérium, errôl ne beszéljünk senkinek. Feltámadt Krisztusunknak ez az elsô megjelenése csak Édesanyjának szól. Errôl a találkozásról soha nem fogok írni... ======================================================================== 55. Jézus megjelenik az asszonyoknak A Szent Sír felôl a korai reggelen egy csoport asszony jött kosarakkal, egyikbôl fehér gyolcs kandikált ki. Többen is egyszerre kezdtek beszélni, hogy a sír elôtti nagy kô el volt hengerítve, egy fényes angyal ült rajta, hosszú fénylô ruhában: -- Ne keressétek itt a Názáreti Jézust, akit keresztre feszítettek! Nézzétek az üres sírt: feltámadt! Adjátok tudtul tanítványainak! Az asszonyok szomorúsága örömre fordult. Együtt örültem velük. Szerettem volna még többet is kérdezni, de íme, csodálatos fényesség vett körül bennünket, mint a felkelô nap, és ott állt elôttünk a dicsôséges, feltámadt Krisztus Urunk. Áldón emelte fel karját, sebei sugároztak. -- Üdv nektek! Ne féljetek -- mondta biztatóan -- vigyétek hírül testvéreimnek, hogy feltámadtam. Az asszonyok elragadtatva néztek fel a megdicsôült Krisztusra, szóhoz sem tudtak jutni. Eldobálva kosaraikat, odaborultak az Úr elé, hogy átöleljék a lábát -- de Jézus már nem volt ott. Örvendezve néztünk össze: -- Valóban feltámadott az Úr! -- mondogattuk egymást meggyôzve, hogy nem álmodunk. -- Gyerünk gyorsan, szaladjunk társainkhoz! -- De elôbb a Szűzanyához! -- kiáltottam. -- Igen, igen! -- helyeseltek. Allelujás, örömteljes hangulatban sietett mindenki útjára, vinni az örömhírt: láttuk a diadalmasan feltámadt Krisztus Urunkat! Alighogy szétszéledtünk, a nagy olajfa alatt tanácskozott az ôrség. Odaosontam mögéjük. Arról folyt a vita, menjenek-e jelentést tenni a Fôtanácsnak az ôrök. Az egyik óvatosságra intette ôket: -- Mi már megkaptuk a bérünket, a legjobb, ha odébbállunk. Egy ravaszképű viszont erôsködött: -- Jelentsük csak a Fôtanácsnak, biztosan kapunk még valami ráadást, hogy ne beszéljünk a történtekrôl! Ez meggyôzô erôvel hatott a többiekre is. Egyenesen Kaifáshoz indultak. A fôpap házában tartózkodtak a fôtanács tagjai is. Ahogy beláttam a félig nyitott ajtón, dühösen hadonásztak a katonák jelentését hallgatva. Azután összedugták a fejüket és úgy döntöttek, lefizetik a katonákat és azok úgy adják elô, hogy amíg ôk aludtak, a tanítványok ellopták Jézus testét a sírból, amely most üresen tátong. Elcsodálkoztam: mennyi hitetlenség, megátalkodottság volt ezekben a gôgös farizeusokban! Néztem a katonákat, ahogy kijöttek, egy-egy pénzeszacskót szorongatva a kezükben. A ravaszképű fölényesen mondta: -- Ugye jó, hogy visszajöttünk, jól jártunk! Gyerünk a kocsmába! Ha már lefizettek minket, hadd terjedjen a hír, hogy Jézus testét ellopták tanítványai! Még fizetünk is egypár nagyszájú kocsmatölteléknek! Szomorúan néztem utánuk; mire képes a gonoszság! De ez már a sátán dühe volt: rájött, hogy vereséget szenvedett. Krisztus gyôzve gyôzött! ======================================================================== 56. Útban Emmausz felé A késô délutáni órákban az Emmausz felé vezetô úton két tanítvány ballagott: Kleofás és a társa. Ôk mindig ott voltak az Úr Jézus körül. Ahogy a közelükbe értem, hallottam, hogy az elmúlt hét legfôbb témájáról beszélgettek: a Názáreti Jézus keresztre feszítésérôl. Melléjük lépett Jézus, bô köpönyegbe burkolva, mint egy vándor, kezében pásztorbottal. Én is alig ismertem fel, ôk meg egyáltalán nem. Bánatukban elmerülve, reménytelenül, vontatott léptekkel hátra sem tekintettek. Az Úr Jézus csengô hangja felrázta ôket: -- Mirôl beszélgettek? Miért vagytok olyan szomorúak, levertek? Szinte felháborodva felelték: -- Csak te vagy egyedül, aki nem tudod, mi történt Jeruzsálemben a Názáreti Jézussal, aki próféta, hatalmas tettekben és szóban Isten és az egész nép elôtt! Fôpapjaink és a Tanács tagjai kereszthalálra ítélték és keresztre feszítették. Pedig mi azt reméltük, hogy meg fogja váltani Izraelt. Az asszonyok ugyan jelentették, hogy nem találták a sírban testét, angyalok jelentették, hogy él. Társaik közül is néhányan elmentek a sírhoz és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de Ôt magát nem látták. Az Úr Jézus feddô hangon szólt: -- Ti ostobák, miért nem hiszitek el, amit a próféták jövendöltek? Nemde így kellett szenvednie a Messiásnak, hogy bemenjen Isten dicsôségébe? Aztán gondosan, mindent megmagyarázott nekik, amit az írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahova tartottak. Ô úgy tett, mintha tovább akarna menni, de marasztalták: -- Maradj velünk, mert esteledik és a nap már lemenôben van! Betértek hát és velük maradt. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik. Fenséges ragyogás töltötte be a szobát. Felismerték az Úr Jézust a kenyértörésbôl, de Ô eltűnt szemük elôl. Boldogan néztek egymásra: -- Nem lángolt-e a szívünk, amikor beszélt az úton és kifejtette az írásokat? -- Ô volt a mi vándortársunk, a mi zarándok Mesterünk, aki kedvesen, megértôén, a Szentírásból tanított minket, bebizonyítva a próféták által, hogy így kellett a Messiásnak szenvednie. -- Gyerünk, gyorsan vissza Jeruzsálembe -- kiáltotta Kleofás. -- Ezt az örömhírt el kell újságolni mindenkinek: láttuk az Urat és felismertük a kenyértörésbôl. Amikor kiléptünk a házból, már lebukott a nap, tűzvörös fénye csodálatos színpompával üdvözölt bennünket. Lelkesen, egymásba karolva siettünk az úton Jeruzsálem felé. Szinte szárnyakat adott nekünk az öröm, a boldogság. Egyszerre új értelmet kapott minden: átéreztük, hogy most valami új, nagy változás történt, amely értelmet ad életünknek. Most kezdôdik a nagy kaland, hogy valami szépet, nagyot tudjunk kihozni életünkbôl a feltámadt Krisztussal. Ezek a gondolatok foglalkoztattak bennünket az egész úton, amely most olyan rövidnek tűnt. Amikor beléptünk az utolsó vacsora termébe, az összegyűltek boldogan fogadtak bennünket. Még szóhoz sem jutottunk, amikor örömmel zjságolták: -- Valóban feltámadt az Úr és megjelent Simonnak (Péter apostolnak)! Mi pedig részletesen beszámoltunk arról, hogy mi történt az emmauszi úton és hogyan ismertük fel Jézust a kenyértörésbôl. Hirtelen nagy fényesség támadt, mindenki elnémult. A terem közepén ott állt ragyogó szépségében a feltámadt Krisztus. Kedvesen szólt hozzánk, amikor látta meglepetésünket. -- Miért ijedtetek meg és miért támadt kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat! Csodálkozva néztük. -- Tapintsátok meg kezemet -- és felénk tárta a karját -- a szellemnek nincsenek csontjai és húsa, de mint látjátok, nekem van. Aztán megkérdezte: -- Van-e valami ennivalótok? Többen is felugrottak, kenyeret és halat hoztak, én pedig bort öntöttem egy fakupába. Kedves mosollyal köszönte meg az ételt és ivott a kupából. Egyszerre olyan családias, otthonos lett a légkör, mint az utolsó vacsora eucharisztikus lakomáján. Olyan egyszerű volt ez a bizonyságtétel, hogy már nem lehetett kétség, mindannyian tudtuk, ez a valóság: Krisztus feltámadt, legyôzte a halált. Igazolódtak szavai: -- Én vagyok a feltámadás és az élet. ======================================================================== 57. A húsvét nagy ajándéka Az utolsó vacsora termében együtt voltak az apostolok, csak Tamás nem volt velük. A szent asszonyok között ott volt Szűz Mária is, csendesen, elmélyedve, komoly ünnepélyességgel, mintha valakit nagyon várnának. Lassan sötétedett; meggyújtottak egy mécsest, az árnyékok megnyúltak a falakon. Hirtelen csodálatos fényesség töltötte be a nagy termet és ott állt közöttük a dicsôségesen feltámadt Krisztus. -- Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Majd rájuk lehelt és így folytatta: -- Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek megtartjátok, az bűnben marad. Mintegy meleg szellô, suhant át a Szentlélek éltetô ereje a teremben. Mindannyian átszellemülten tekintettünk az Úr Jézus felé, aki áldást intve tűnt el közülünk. Dörömbölést hallottunk az ajtón. Összenéztünk: ki háborgat minket ilyenkor? Másodszor is, még hevesebb dörömbölés hallatszott. -- Én vagyok, Tamás. Összenéztünk. Igen, Tamás, a Didimusz, engedjétek be gyorsan! András apostol elhúzta a két nagy reteszt és az est homályából elôtűnt Tamás. András apostol fáklyával világított a belépôre, akin látszott, hogy nagyon fáradt, nagyon siethetett. Péter apostol és a többiek azonnal elújságolták: -- Láttuk az Urat, itt volt, közöttünk volt! Tamás köré sereglettek, aki leroskadt egy padkára, úgy mormolta maga elé: -- Nem hiszem, hacsak nem látom kezén a szegek nyomait, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem. De érzôdött a hangján, hogy ez a kétkedés inkább reményteljes vágyakozás az Úr után: mint amikor váratlanul valami nagy örömhírrel lepnek meg minket, amely hihetetlennek hangzik, és bizonyságot akarunk, hogy valóban megtörtént-e, ami után annyira vágyakoztunk. Nem is próbáltuk meggyôzni, hiszen tudtuk, hogy az Úr úgyis eljön még. A Szűzanya csendesen odalépett Tamáshoz, megsimogatta homlokát: -- Tamás, bízzál, Fiam eljön, meglátod, újra eljön -- ismételte. Így is lett. Újra együtt voltunk, mint húsvét vasárnap este, de most Tamás is köztünk volt. De mennyire más volt a hangulat! Bizakodó, reményteljes; éppen egy örömteljes zsoltárt kezdtünk énekelni, amikor nagy fényességben megjelent közöttünk az Úr Jézus: -- Békesség nektek! -- majd az álmélkodó Tamáshoz fordult: -- Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezed és tedd oldalamba, s ne légy hitetlen, hanem hívô! Tamás boldogan borult az Úr lábához, könnyei végigperegtek arcán, és ujjongva felkiáltott: -- Én Uram, én Istenem! Jézus pedig csendesen folytatta: -- Tamás, hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek. A teremben mély csend uralkodott. A Szűzanya felállt és így szólt, szinte válaszként Szent Fiának szavaira: -- Egyszer Erzsébet mondta nekem: ,,Boldog vagy Mária, mert hittél.'' Az Úr Jézus és Mária tekintete egybefonódott. Odatérdeltem az Úr Jézus elé, és hangosan, szívbôl jövôn kiáltottam Tamás szavait: -- Én Uram, én Istenem! ======================================================================== 58. Jézus a Tibériás tavánál Esteledett. A lebukó nap arannyal, majd bíborral vonta be a hullámzó Tibériás tavat. A tó partján a tanítványok egy kis csoportja várakozik: Péter, Tamás, János, Jakab és néhány tanítvány. Tanácstalanul nézelôdnek, majd Péter körülnéz, mint aki nem tudja, mit csináljon. -- Megyek halászni -- mondja öblös hangján. Azonnal ajánlkozom: -- Szívesen megyek veled. A többiek is mondják: -- Mi is megyünk veled. Betoljuk a nagy halászcsónakot a vízbe. Péter kormányozza a bárkát, ô a legtapasztaltabb, jól tudja, hol, merre kell kivetni a hálót. Egyre mélyebbre evezünk, amíg végre Péter Andrással együtt nekigyürkôzik, nagy ívben kivetik a hálót. Figyelem, hogyan karikázik a víz a merülô háló után, de semmi eredmény, pedig ezen a részen mindig találunk halat. Többször megismétlik ezt a tevékenységet, eredménytelenül. Közben a Hold is elôbukkan a felhôk közül, csodálatos ezüstre festi a csendesen hullámzó tó tükrét. Minden fáradozásunk kárba veszett. Péter apostol szomorúan dünnyögi: -- Nekünk most már mintha semmi sem sikerülne. Mesterünk is hol van? -- Ha itt lenne -- jegyzi meg János --, kifoghatnánk az összes halat. Emlékszel a csodálatos halfogásra? Akkor hagytunk itt mindent és követtük az Urat. A bárka csendesen hánykolódik és álomba ringat. András szavára ébredek. A derengô hajnal már jelzi a virradást. Nézem a fáradt, csüggedt apostolokat, az üres hálókat. -- Így még sose jártunk -- hallom Péter apostol csendes megjegyzését. -- Gyerünk, evezzünk a partra -- és megragadja a lapátot. Segítek evezni, jólesik egy kis mozgás. Közeledünk a parthoz, kibontakoznak a táj körvonalai. -- Nézd -- szólok oda Jánosnak --, látod, a parton áll valaki, olyan ismerôsnek tűnik... János felfigyel: -- Evezzünk gyorsabban! A halászbárka siklik elôre a szelektôl felborzolt hullámokon. János hirtelen felugrik, a bárka meginog. Gyorsan közeledünk a part felé. Az idegen felénk kiált: -- Fiaim, nincs valami ennivalótok? -- Nincs -- feleljük. -- Vessétek ki a bárka jobb oldalán a hálót, ott majd találtok! Az utasítás meggyôzôen hangzik, a tanítványok minden ellenkezés nélkül kivetik a hálót. Alig bírjuk visszahúzni a hálót, úgy feszül a tömérdek haltól! János örömmel kiált fel: -- Az Úr az! Erre Péter gyors mozdulattal magára rántja felsô köntösét és nagy loccsanással beugrik a vízbe, amely szinte nyakig ér neki, és nagy karcsapásokkal úszik kifelé. Mindenki csodálkozik ezen a váratlan fordulaton. Nem is annyira a halak sokasága, hanem az Úr jelenléte lep meg minket. Mindnyájan igyekezünk kihúzni a partra a halakkal szakadásig megtelt hálót. Pár lépésnyire a parttól parázsló tüzet pillantottam meg. -- Hozzatok a halakból, amit most fogtatok! -- kéri Jézus. Frissen sült hal és kenyér illata terjeng a levegôben. Péterben feltámadt a régi halász. Izgatottan kezdte számolni a hálóban lévô halakat. Segítettem neki, kettesével, hármasával dobáltuk a partra a nagy halakat. -- Százötvenhárom -- kiáltott fel diadalmasan Péter. -- Ez aztán kész csoda és lásd, a hálók mégsem szakadtak szét ekkora tehertôl! Sietve szaladunk vissza az Úr Jézushoz, hogy megköszönjük ezt a csodálatos halfogást. De Ô szóhoz sem enged jutni: -- Gyertek, gyertek, biztosan éhesek vagytok! Jólesik az Úr gondoskodó meghívása. Megkínál a sült hallal, friss cipóval. Egyikünk sem kérdezi: Ki vagy? -- hiszen tudtuk, csak az Úr Jézus lehet, aki ennyi szeretettel vendégeli meg fáradt, éhes tanítványait. Az Úr Péterhez fordul, és megkérdi: -- Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Péter csendesen válaszol: -- Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek. Erre így szól hozzá az Úr: -- Legeltesd bárányaimat. Aztán másodszor is megkérdezi tôle: -- Simon, János fia, szeretsz engem? -- Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek. Erre az Úr azt mondja neki: -- Legeltesd juhaimat. Ám az Úr harmadszor is megkérdezi: -- Simon, János fia, szeretsz? Péter odaborul az Úr lábához és szomorúan rebegi: -- Uram, mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek. Jézus ismét azt mondja: -- Legeltesd juhaimat. Az Úr Jézus áldón terjeszti kezét Péter apostol fejére, megerôsítve ôt a legfôbb hatalom átadásában. Péter apostol lassan feláll, szemében könnyek ragyognak. Az Úr komoly hangsúllyal folytatja: -- Bizony bizony mondom neked, amikor fiatal voltál, felövezted magad és oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod és más fog felövezni és oda visz, ahova nem akarod. E szavakból Péter megérti, hogy milyen halállal dicsôíti meg majd Istent: ô is kereszten adja életét a hitéért. Mély megadással bólint fejével. Jézus most határozottan int: -- Kövess engem -- és megindul lassan, méltóságteljes léptekkel. Péter körülnéz, a közelben álló János apostolra, a szeretett tanítványra tekint; ô, aki az utolsó vacsorán fejét Jézus mellére hajtotta. János apostol lelkesen áll ott, mintha kérdezni akarna valamit Pétertôl, de az megelôzi, az Úrhoz fordulva: -- És vele mi lesz? Az Úr csendesen felel: -- Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg el nem jövök, mi gondod vele? Te csak kövess! János apostol mélyen elgondolkodik: -- Látod, az Úr Jézus vizsgáztatta Pétert, mielôtt megerôsítette tisztségében. Nem említette fel a múlt bűnét, csak bizonyságot akart: ahogy Péter annak idején háromszor megtagadta, most háromszor kellett megvallania: ,,Szeretlek Uram, Te tudod, hogy szeretlek''. ======================================================================== 59. Az utolsó találkozás Napsugaras tájak hívogatnak bennünket Galilea lankás, dombos vidéke felé. A Galileai-tó ezüstösen csillog a messzeségben. Együtt ballagok a tizenegy tanítvánnyal. Ahogy emelkedik az út, látom, egyre több ismerôs tanítvány érkezik mindenfelôl, hiszen az Úr kérése volt, hogy Galileába jöjjünk, itt vár bennünket. A szent asszonyok is velünk vannak, Szűz Mária körül csoportosulva és az utolsó napok eseményeirôl beszélgetnek. Nagy várakozás tölt el bennünket, vagy talán még több vágyakozás, hogy találkozhassunk megdicsôült, feltámadt Krisztusunkkal. A zsibongó tömeg, amely az apostolokat körülveszi, egyszerre elcsendesedik. Egy szelíd szellô az ég felé irányítja tekintetünket. János apostol megérinti a kezem: -- Nézd azt a fénylô sugarat! Csodálkozva látom, hogyan bontakozik ki az Úr hófehér alakja. Szeretettel hordozza körül tekintetét, int tanítványainak, hogy jöjjenek egészen közel. Péter lelkesen köszönti az Urat. Minden tekintet Jézus felé irányul. Az Úr egész lényébôl erô és szeretet árad, mindnyájan leborulunk. -- Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. -- mondja Jézus. - - Menjetek el azért, tegyetek tanítványokká minden népet, kereszteljétek meg ôket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében és tanítsátok ôket, hogy tartsák meg mindazt, amit parancsoltam nektek. És íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig. Mindenki megilletôdve hallgatott. A Szűzanyára nézek, aki sugárzó arccal tekint áldást osztó Fia felé. -- Most kapott igazán mindenki küldetést, aki hisz az én Szent Fiam tanításában -- suttogja a Szűzanya. Gondolatainkba mélyedve ereszkedünk le a lejtôs úton Betánia felé. Mária kiválva a szent asszonyok csoportjából, csendben beszélget Fiával. Mindannyian érezzük, tudjuk, hogy ezek már a közelgô búcsúzás órái. János mellé szegôdök, aki odaint apostoltársainak: -- Betániába megyünk, ott még találkozhatunk az Úrral! Mária Magdolna Mártával és a többi asszonnyal elôresiet, hogy elôkészítsék a vendégséget. Lázár házában ünnepélyes csend fogad bennünket. Fáradtan letelepedünk, de hirtelen felélénkül mindenki: ott volt az Úr, kedves közvetlenségével. Mosolyogva biztat bennünket, együnk csak, üdüljünk fel egy kicsit. Ô is elfoglalja a helyét. Mária a szolgáknak ad utasításokat, akik körülhordozzák a tálakat, a borral telt kancsókat. Csendes meghittséggel fogyasztjuk az ízletes ételeket és a zamatos gyümölcsöket, egy-egy kortyot is hörpintve a poharakból. Az Úr alig eszik, állandóan körüljártatja tekintetét; az asszonyok asztalához is odamegy, Édesanyjához kedvesen szólt. Érezni lehet, hogy ez a búcsúlakoma. Az Úr hálaadó zsoltárt mond és megindul kifelé. Lassan elindulunk az Olajfák hegyére. -- János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni -- jelenti ki Jézus. A tanítványok megkockáztatnak egy-egy kérdést: -- Uram, nemde ebben az idôben állítod helyre a királyságot Izrael számára? -- Nem a ti dolgotok tudni az idôket és alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Amikor leszáll rátok a Szentlélek, megerôsödtök és tanúim lesztek, Jeruzsálemben, az egész Júdeában és Szamáriában, egészen a föld végsô határáig. Közben megérkezünk az Olajfák hegyének egy kimagasló csúcsához. Itt az Úr felemeli kezét és megáld minket. Csodálkozva látom, hogy az Úr egyre ragyogóbb fényességben tündökölve kezd emelkedni az ég felé. A Szűzanya mennyei elragadtatással tekint kitárt karokkal távozó Fia után. Mi csak nézünk, nézünk felfelé. Egyszerre égi szózat hallatszik: -- Galileai férfiak, mit álltok itt az égre nézve? Jézus, aki tôletek felvitetett a mennybe, úgy jön el, amint ôt a mennybe felmenni láttátok. Ahogy körülnézek, látom, hogy mindenkin mély megilletôdés, de nem szomorúság, hanem öröm uralkodik. A legboldogabb a Szűzanya, aki még mindig az ég felé tekint; talán Szent Fiának dicsô bevonulását is látja a Mennyei Atya birodalmába. Lassan indulunk vissza Jeruzsálembe, és ahogy az Úr meghagyta, az utolsó vacsora termében imádkozunk Máriával, az apostolokkal, a tanítványokkal és az ott összegyűltekkel. Ennek a csendes közösségnek most Mária a központja és Péter az irányítója, hiszen Krisztus Péterre építette Szentegyházát, Mária pedig az Egyház Édesanyja. ======================================================================== 60. A Szentlélek eljövetele, az Egyház születése Az utolsó vacsora termében nap nap után összejöttünk az apostolokkal és több tanítvánnyal. Ott várakoztunk és vágyakozva készültünk a Szentlélek kiáradására. Nagy család voltunk, amelyet a Szűzanya gondos, anyai szeretete fogott össze. A szent asszonyok és több tanítvány gondoskodott élelemrôl, amelyet mindig meghitt közösségben fogyasztottunk el. A Szűzanya, mint a Bölcsesség Széke, kedves közvetlenséggel tanított minket, hiszen szívébe véste Szent Fiának tanítását, annak minden szavát. Egyik nap -- Péter apostol javaslatára -- a szerencsétlen áruló Júdás helyére megválasztották Mátyást, egy hűséges tanítványt, aki kezdettôl fogva követte az Urat. Legelôször a Szűzanya ölelte magához az új apostolt, majd békecsókkal köszöntöttük ôt. Egyre nagyobb volt bennünk a vágyakozás, hiszen annyit hallottunk már a Szentlélekrôl, amely mindent betölt és éltet. Tudtuk, milyen nagy szükségünk van a Szentlélek kiáradására, hiszen az Úr Jézus maga mondta az utolsó vacsorán: -- Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm. Amikor eljön, meggyôzi a világot a bűnrôl, az igazságról és az ítéletrôl. Sokat imádkoztunk, a zsoltárokat ismételgetve elmélkedtünk a szavak mély értelmérôl. Majd mindig a Szűzanya Magnificatjával fejeztük be a zsoltározást. Amikor pünkösd napja eljött, mindnyájan együtt voltunk; az égbôl nagy hirtelen mint egy sebesen zúgó szélnek zendülése támadt és eltöltötte felettünk a házat. Tüzes nyelvek jelentek meg elôttünk és mindegyikünkre leszállt egy. Ekkor mindnyájan megteltünk Szentlélekkel és nyelveken kezdtünk szólni, amint a Lélek adta nekünk. Amikor a szélzúgás elcsendesedett, úgy éreztük, hogy a lángnyelvek szívünkbe, lelkünkbe hatolnak, majd szétfeszítettek. -- Gyermekeim -- mondta bátorítóan a Szűzanya -- most vettétek a Szentlelket, most töltött el benneteket a Szentlélek, az Atya ajándéka, amit Fiam küldött nektek. Most megkaptátok a bölcsesség, az értelem, a tudomány, a jó tanács, az istenfélelem, a jámborság és az erôsség csodálatos ajándékát. Ez a szeretet teljessége, amely cselekvésre sürget benneteket. Mint ahogy Fiam küldött benneteket, most menjetek lelkesen tanítani, hirdetni az evangélium örömhírét minden nyelven, minden nemzetnek. Áldásom és imám kísérjen benneteket! Péter apostol vette át a szót. Öblös hangján köszönetet mondott a Szűzanyának és indulást parancsolt az apostoloknak, akik lelkes szavakkal búcsúzkodva, a kitárt kapukon szinte kiviharzottak a terembôl a nagy sokaság közé. Csakugyan nagy tömeg várt ránk, sokan gyűltek össze a ház körül, hallva a nagy zúgást: kíváncsian várakoztak, mi történhetett a zárt ajtók mögött, ahol most megszületett az Anyaszentegyház. Csodálkozva, elragadtatva néztem a Szűzanyára, aki biztatón szólt hozzám is: -- Gyermekem, neked is küldetésed van, menj békességgel! -- majd hozzátette: -- Ne félj, én mindig segítségedre leszek. Nagy örömmel töltöttek el a Szűzanya szavai. Amint kimentem a kapu elé, örömmel láttam, hogy a tanítványokat nagy tömeg vette körül és csodálkozva hallgatták Péter beszédét. Valóban csodálatos volt, ugyanis mindenki a saját nyelvén hallotta a prédikációt! Elgondolkoztam: lám, az Úr Jézus születése a csendes, szent éjszakában, a betlehemi istállóban, a világtól teljesen elszigetelve történt. Most pedig az Egyház születése viharos, mindent megmozgató zúgó szélben, lángoló nyelvek tüzes fényében következett be. ======================================================================== Utószó Szent János, a szeretett tanítvány, akinek írásai, mint a szárnyaló sas emelik lelkünket közelebb a Magasságbelihez, evangéliuma végén ezt írja: Ha valaki mind le akarná írni az Úr Jézus életét, tanításait, annyi könyvet kellene írnia, hogy azt az egész világ sem tudná befogadni. Megkíséreltem hatvan fejezetben Jézus életének és tanításainak egy- egy részét átélni és úgy átadni, hogy élményszerű legyen számunkra, mintha csak Vele éltük volna át a történteket -- hiszen az Úr Jézus most is ugyanaz, Ô az Alfa és Omega, a Kezdet és a Vég. Ô minden idôk emberéhez szól, mondanivalója mindig aktuális. Mintha most szólna hozzánk; ezért nem mint kívülállónak, hanem mint benne élônek kell befogadnunk az Ô szeretetét, útmutatását, tanácsát és példáját. Éltetô tanítása csodálatos kinyilatkoztatása annak az isteni szeretetnek, amelyrôl Szent Pál az efezusi levélben ír: ,,Akkor majd felfogjátok az összes szenttel együtt, hogy mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, megismeritek Krisztus minden értelmet meghaladó szeretetét és beteltek az Isten egész teljességével.'' Ezek az egyszerű elmélkedések nem teológiai tanulmányok a Szentírásról. Mindenkihez szóló gyermeki nyelven szeretném érzékeltetni és közelebb hozni a legszentebb történetet: Jézus életét, és a legszebb olvasmányt: a Szentírást. ,,Ha nem lesztek, mint a gyermekek, nem mentek be a Mennyek Országába.'' A Szentírást nem mint egy száraz olvasmányt kell kötelezôen tanulmányoznunk, hanem gyermeki fantáziával kiszínezni, hogy valóban élményszerű legyen. Éljük bele magunkat az evangéliumi eseményekbe, jussunk közvetlen kapcsolatba azok szereplôivel; így mint egy színes freskó, megelevenednek elôttünk a történetek, és lelkünk legcsodálatosabb színjátékává válnak. ======================================================================== Fülszöveg Regôczi István: Filioli -- Fiacskáim A szerzô hatvan fejezetben Jézus életének és tanításainak egy-egy részét átéli és úgy adja át, hogy élményszerű legyen, mintha csak Vele éltük volna át a történteket -- hiszen az Úr Jézus most is ugyanaz, Ô az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég. Ô minden idôk emberéhez szól, mondanivalója mindig aktuális. Mintha most szólna hozzánk: ezért nem mint kívülállónak, hanem mint benne élônek kell befogadnunk az Ô szeretetét, útmutatását, tanácsát és példáját. Ezek az egyszerű elmélkedések nem teológiai tanulmányok a Szentírásból. Mindenkihez szóló, gyermeki nyelven érzékelteti és hozza közelebb a legszentebb történetet: Jézus életét, és a legszebb olvasmányt: a Szentírást. ,,Ha nem lesztek, mint a gyermekek, nem mentek be a Mennyek Országába.'' A Szentírást nem int egy száraz olvasmányt kell tanulmányoznunk, hanem gyermeki fantáziával kiszínezni, hogy valóban élményszerű legyen. Éljük bele magunkat az evangéliumi eseményekbe, jussunk közvetlen kapcsolatba azok szereplôivel; így mint egy színes freskó, megelevenednek elôttünk a történetek, és lelkünk legcsodálatosabb színjátékává válnak.