Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Romano Guardini Örökmécs A fordítás alapjául szolgáló mű: Guardini Romano: Von Heiligen Zeichen Mathias Grünewald-Verlag, Mainz. 1923 Nihil obstat. Nicolaus Töttössy censor dioecesanus Nr. 1357/1938. Imprimatur Strigonii Die 29. Martii 1938. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis A magyar piarista rendfônök 333/938. számú engedélyével Fordította: Dr. Halamka Gyula Római piarista teológiai tanár Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Kíséretül A keresztvetés A kéz A térdelés Az állás A járás A mellverés A lépcsô A templom kapuja A gyertya A szenteltvíz A láng (Örökmécs) A hamu A tömjén A fény és a hô A kenyér és a bor Az oltár A vászon A kehely A paténa Az áldás A szent tér A harangok A szent idô Isten nevében ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program a Szent István Társulatnál 1983-ban megjelent azonos című könyv (ISBN 963 360 3261 0) szöveghű, elektronikus változata. Az elektronikus kiadás engedélyét a Szent István Társulat igazgatója adta meg. A programot a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár elvei szerint korlátlanul lehet lelkipásztori célokra használni. Minden más jog a kiadóé. ======================================================================== Kíséretül E könyv egyes fejezetei körülbelül tíz év leforgása alatt születtek. Segítséget szeretnék velük nyújtani a liturgia világának feltárásához. Megírásuknál az a megérzés vezetett, hogy egy ilyen föltárás nem történhetik olyanformán, hogy pl. azt mondom: ez a gyakorlat, ez az imádság ebben és ebben az idôben, ilyen és ilyen hatás alatt keletkezett. De úgy sem, hogy megmagyarázom: ez a szertartás ezt, a másik meg azt jelenti, s közben a liturgikus cselekményeknek valamilyen jelentést tulajdonítok, mely lehet igen mély is, de nem magukból az élô cselekményekbôl nyertük, hanem magunk olvastuk bele azokba, mint tanítóeszmét. A liturgia elsôsorban nem ilyen tanító eszméket nyújt, hanem valóságot. Éspedig nem is elmúlt valóságot, hanem jelen valóságot, mely folytonosan megismétlôdik, mely rajtunk és általunk megy végbe, vagyis formát öltött és cselekményekben megnyilvánuló emberi valóságot. Ezt azonban nem úgy közelítjük meg, hogy elmondjuk, mikor keletkezett és hogyan alakult ki, sem pedig azzal, hogy valamilyen tanító szándékot tulajdonítunk neki, hanem oly módon, hagy rásegítjük az embert arra, hogy a külsô formáról olvassa le a belsôt, a testbôl a lelket, a földi, látható folyamatból a rejtett szellemi valóságot. A liturgia testet öltött szent és titokzatos történések világa, s így szentségi és szentelményi jellegű. Ezért mindenekelôtt azt az élményt kell megismernünk, mellyel a hívô ,,a láthatatlan kegyelemnek látható szent jeleit'' fölfogja, fogadja, gyakorolja. Elsôsorban tehát a ,,liturgiára-nevelésrôl'' lesz itt szó, és nem liturgikus oktatásról, ami azonban természetesen nem választható el az elôbbitôl. Útmutatást, egy kis indítást szeretnék adni a ,,szent jelek'' élô nézésére és gyakorlására. És itt úgy gondoltam, az lesz a helyes és eredményes eljárás, ha a legegyszerűbbekkel kezdem, az elemekkel, amelyekbôl a liturgia magasabb megnyilvánulásai is állanak. Mozgásba kell hoznom azt, ami az emberben ezekre az elemi jelekre megszólal. Így kell megéreznünk, hogy mennyiben kifejezô jelek, vagyis szimbólumok ezek. Ha azután így újra megragadja ôket az az eleven kifejezô tevékenység, amelyben az ember a vele szembenálló formákból újra és újra fölfogja a bennük megjelenô bensôt, amelyben egyre inkább a saját formájával fejezi ki a saját belsô világát, akkor ezek a jelek a megszokott formákból újra valódi szimbólumokká válnak, és remélhetjük azt is, hogy megragadja ôket a keresztény formaalakító és formaszemlélô tevékenység is. Mert hisz az az ember, akihez szólnak, meg van keresztelve lelkében és testében. És akkor majd úgy fogja föl azokat, -- és ez volt a szándékunk -- mint szent szimbólumokat, mint a szentségek és szentelmények elemeit. Amit ezekben a rövid vázlatokban -- a teljességre való igény nélkül -- gyakorlatilag megkíséreltem, utóbb mélyebb elméleti megalapozást és igazolást kapott. Ezt a ,,Liturgische Bildung'' c. könyvemben adtam meg. (Mathias Grünewald-Verlag, Mainz. 1923.) Mindig igen kétséges vállalkozás valamit, ami egy bizonyos alkalomból született és egyes emberek élô kialakulásával nôtt össze, egy késôbbi idôpontban és az elôbbiektôl elkülönítve önmagában újra elôadni. Magam is nagyon jól érzem, hogy mennyi kifogást emelhetnek ezekkel a próbálkozásokkal szemben: hogy nem elég tárgyilagosak, inkább líraiak, alanyiak, nem eléggé szükségképesek, inkább esetlegesek, hogy hangulatszerűek, egészen eltekintve attól, hogy irodalmi szempontból is kikezdhetôk. Mindazonáltal alapgondolatuk mindig helyes marad. És minden megkérdôjelezés ellenére is még mindig úgy látom, hogy joguk van megjelenni. Mert ha nem is érnék el azt, amit szeretnének, mégis rámutatnak valamire, amit meg kell látnunk, amire törekednünk kell, és én nem találok a jelenlegi liturgikus irodalomban olyan művet, amely ezt jobban meglátná és jobban megfogná. Tudom jól, ki tudna itt jobban, helyesebben szólni: egy édesanya, aki maga is liturgikus nevelésben részesült, és most meg akarná tanítani gyermekét arra, hogyan vessen jól keresztet, meg akarná tanítani, hogy az égô gyertyában lásson meg egy alakot, mely a saját bensôjét fejezi ki, meg akarná tanítani, hogy egész élô emberségével álljon Atyjának házában... és mindezt nem esztetizálva, hanem úgy, mint meglátást, mint tettet, nem pedig egyszerűen mint puszta elgondolást, amelyet azután körülaggat mozdulatokkal. Vagy egy tanító, aki valóban a gyermekekkel élne, és már rásegítette ôket arra, hogy a vasárnapot a maga valóságában éljék át és üljék meg, -- az ünnepeket, az egyházi évet egyes idôszakaival, a templomkaput és a harangot, a templom belsô terét és a búzaszentelô körmenetet... Ezek tudnák megmondani, hogyan kell életre kelteni a szent jeleket! Mint teljesedés és egyszersmind reményteljes ígéret tűnt fel elôttem, amikor Montessori Mária egy kis füzetében -- aki neves katolikus nevelô és a nevelést az élô tettre építi fel, -- olvastam, hogy egyik iskolájában mint művelik a gyermekek a szôlôt, s hogyan szüretelnek, mint vetnek búzát s miként gyűjtik be a termést, hogy amennyire technikailag lehetséges, miként készítik el ôk maguk a kenyeret és a bort, pontosan az Egyház elôírása szerint, s mint viszik az oltárra. Ez, -- helyes tanítás kíséretében -- valóban liturgikus nevelés. A liturgikus élethez az út különben is nem puszta tanításon keresztül vezet, hanem mindenekelôtt a tetten át. A látás és a cselekvés az alaperôk, amelyekbe minden mást bele kell ágyaznunk. Kétségtelen, hogy szükséges hozzá a világos tanítás is, és történeti magyarázatokkal bele kell gyökereznie a katolikus hagyomány folytonosságába. De tettnek kell lennie, -- és ugyebár valamit valóban ,,megtenni'' több, mint egyszerűen ,,gyakorolni'', hogy helyesen menjen! A tett valami elemi valóság, amelybe bele kell állania az egész embernek a maga teremtô erôivel; élô véghezvitel kell hogy legyen, élô megtapasztalás, fölfogás, látás. Ha azután egyszer ilyen nevelôk, saját tapasztalásukból fognak beszélni a szent jelekrôl, akkor ennek a könyvecskének el kell tűnnie a nyilvánosság elôl. Mindaddig azonban van joga és kötelessége is szólni, úgy, ahogy éppen telik tôle. Mooshausen a sváb Allgäuban, 1927 tavaszán. ======================================================================== A keresztvetés Te most keresztet vetsz, még pedig szépen. Nem olyan elnyomorított, összekapott keresztet, amelynél nem lehet tudni, hogy mit akar jelenteni. Nem. Te szépen veted a keresztet, nyugodtan, megadva a módját: a homlokodtól a melledig, egyik válladtól a másikig. Megérezted-e, miként fogja át egész lényedet? Szedd össze magad egészen: minden gondolatodat és egész érzelemvilágodat foglald bele ebbe az egy jelbe, miközben homlokodtól melledig, egyik válladtól a másikig formálod. Akkor majd megtapasztalod, hogy egészen átölel téged, a testedet és lelkedet is: összefog, fölavat, megszentel. Honnan van ez? Onnan, hogy a kereszt mindenünk, a kereszt megváltásunk jele. A kereszten váltott meg minden embert a mi Urunk. A kereszt által szenteli meg az embert lényének legparányibb ízéig. Imádság elôtt azért vetünk keresztet, hogy elrendezzen és összefogjon minket, hogy fogja össze Istenben gondolatainkat, szívünket és akaratunkat. Imádság után pedig azért, hogy megmaradjon bennünk Isten ajándéka. A kísértés idején, hogy megerôsítsen. A veszélyben, hogy oltalmazzon. Áldáskor, hogy Isten életének teljességét fogadjuk lelkünkbe, és ez ott bent mindent megtermékenyítsen és megszenteljen. Gondolj erre, valahányszor keresztet vetsz. Ez a legeslegszentebb jel. Éppen azért vesd szépen: nyugodtan, teljes nagyságában és arra gondolva, amit cselekszel. Akkor azután egész valódat átfogja: külsôdet, belsôdet, gondolataidat, akaratodat, érzés- és kedélyvilágodat, jártodat-keltedet, és mindent megerôsít, lefoglal, megszentel Krisztus erejében, a szentháromságú Isten nevében. ======================================================================== A kéz Az egész test a lélek eszköze és kifejezôje. A lélek nem csupán ott lakik a testben, miként az ember a házában, hanem benne van és tevékenykedik minden tagban és minden idegrostban. Ez a lélek szól a testnek minden vonalából, formájából és mozdulatából. Elsôsorban azonban az arc és a kéz a lélek eszköze és tükre. Hogy ez így van az arcnál, mindenki elôtt nyilvánvaló. De figyelj csak meg egyszer egy embert -- akárcsak magadat is --, hogy a kéztartásban miként nyilvánul meg valamely kedélymozgalom, pl. az öröm, a meglepetés, a várakozás! A kéz hirtelen fölemelése vagy enyhe megrándulása nem mond-e sokszor többet, mint maga a szó? Közben-közben nem úgy érezzük-e, hogy a kimondott szó jóval durvább, mint a kéznek finom, sokatmondó beszéde? Az arc után a kéz a legszellemibb része a testnek. Mint a munka eszköze, mint támadó- és védôeszköz természetesen kemény és erôs, de ugyanakkor igen finoman kiképzett, gazdagon tagolt is, és mozgékony, érzékeny idegek járják át. Ezért kiválóan alkalmas arra, hogy kifejezhessük vele saját lelkünket. De arra is jó, hogy segítségével másnak a lelkét fogjuk föl. Hiszen nem másnak a lelkét fogja-e föl az, aki megragadja a feléje nyújtott kezet? Nem annak a lelke szól-e ebbôl a kézbôl minden bizalmával, örömével, igenlésével, fájdalmával? Ezért egészen természetes, hogy a kéz ott is beszél, ahol a léleknek oly sok a mondanivalója és fölfognivalója: az Isten elôtt. Ahol önmagát akarja adni, s ahol Istent akarja fogadni: az imádságban. Ha valaki összeszedi magát s lelkében egyedül van Istennel, akkor a két kéz szorosan egymásba kulcsolódik, az egymásközé illesztett ujjak összeszorulnak, mintha a belsô áramlásnak, amely szeretne kicsapni, most az egyik kézbôl a másikba kellene átömlenie, visszaáradnia a belsôbe, hogy minden ott bent maradjon Istennél. Önmagunk összeszedése ez, mellyel védjük az elrejtett Istent. És ez azt mondja: ,,Isten az enyém, én meg az övé, és mi ketten ott bent magunkban vagyunk.'' Hasonlóképpen tesz a kéz akkor is, amikor valami belsô feszültség, valami nagy ínség, fájdalom fenyeget kitöréssel. Ismét szorosra kulcsolódnak a kezek, és a kéztördelésben a lélek küszködik önmagával, mígcsak önmagát legyôzve el nem csöndesedik. Ha azonban valaki alázatos, tisztelettudó lélekkel áll Isten elôtt, akkor két kezét kiegyenesítve egymáshoz illeszti. Ez a tartás szilárd fegyelmezettséget, öntudatos tiszteletadást jelent. Alázatosan és jól rendezetten szól ebbôl a mi szavunk Istenhez, és e helyzetben figyelmes készséggel hallgatjuk Isten szavát. De ez a kéztartás kifejezhet megadást és odaadást is, ha kezeinket, melyekkel védekezünk, most mintegy összekötözve az Ô kezébe helyezzük. Elôfordulhat az is, hogy a lélek nagy örömében vagy hálájában egészen megnyílik Isten elôtt, hogy orgonaként minden regiszterét megnyitja s kiárad belsô gazdagsága. Vagy a vágy feszíti a lelket s azért kiált. Ilyenkor kitárjuk karjainkat és szétterjesztjük kezünket, hogy szabadjára engedjük a lélek áramát, vagy, hogy a lélek teljes egészében fölfoghassa azt, amire vágyik. És végre megtörténhetik, hogy valaki egészen átfogja önmagát mindazzal, ami ô és amije van, hogy teljesen átadja magát Istennek, tudva, hogy ez áldozatot jelent. És ekkor keresztbe teszi a mellén karjait és kezeit. Szép és nagyszerű a kezek beszéde. Az Egyház azt mondja róla: Isten azért adta nekünk, hogy ,,lelkünket hordjuk benne.'' Azért nagyon becsüld meg ezt a szent beszédet. Isten hallgat reá. Hiszen a lélek legmélyébôl szól. De szólhat a szív lustaságáról, szórakozottságáról és egyéb rosszról is. Tartsd hát jól a kezed, de légy rajta, hogy bensôd valóban megfeleljen ennek a külsônek! Igen finom dolgokról beszéltünk eddig. Tulajdonképpen nem is szól az ember szívesen ilyesmirôl. Valami belsô szózat tiltakozik ellene. Legyünk hát annál gondosabbak a gyakorlatban. Ne csináljunk a kéztartásból üres, mesterkélt játékot, hanem legyen az olyan nyelv, amellyel a test tiszta igazságban elmondja Istennek azt, ami a lelket eltölti. ======================================================================== A térdelés Mit tesz az ember, ha elragadja a gôg? Kihúzza magát, fölvágja a fejét, kifeszíti mellét és egész termetét. Minden azt harsogja benne: ,,Több vagyok, mint te!'' De ha valaki alázatos lelkű, kicsinynek érzi magát, lehajtja a fejét s összezsugorodik: ,,megalázza magát''. És pedig annál mélyebben, minél nagyobb az, aki elôtt áll, s minél kisebbnek tűnik fel ô önmaga elôtt. De mikor érezzük világosabban, milyen kicsinyek vagyunk, mint akkor, ha az Isten elôtt állunk? A hatalmas Isten, aki épp úgy volt tegnap mint ma, és épp úgy lesz száz meg ezer év múlva is! Aki betölti ezt a szobát és az egész várost, a földkerekséget és a mérhetetlen csillagos eget. S mindez csak annyi elôtte, mint egy porszem. A szent Isten, a tiszta, igazságos és végtelenül fönséges... Milyen nagy is Ô... és milyen kicsiny vagyok én! Olyan kicsiny, hogy egyáltalán nem is hasonlíthatom magamat Ôhozzá, olyan kicsiny, hogy semmi sem vagyok Ôelôtte. Ha az ember ezt jól meggondolja, egészen természetesnek érzi, hogy nem állhat meg büszkén Ôelôtte. Az ember ,,megalázkodik'', szeretné alacsonyabbá tenni termetét, hogy ne álljon ott olyan kihívóan, -- és íme, máris föláldozta magasságának felét: letérdelt. S ha ez még nem volna elég a lelkének, meg is hajolhat hozzá. És ez a meghajolt alak azt mondja: ,,Te vagy a végtelen Isten, én pedig a semmi.'' Ha térdet hajtasz, légy rajta, hogy ne legyen az elsietett, üres mozdulat. Önts lelket belé! A térdhajtásnak lelke pedig az, hogy a szív mélységes tisztelettel belsôleg is meghajol Isten elôtt. Ha a templomba jössz, vagy onnét távozol, vagy ha elhaladsz az oltár elôtt, hajtsd meg térdedet szép nyugodtan egészen a földig, s vidd bele ebbe a térdhajtásba egész lelkedet, mely így szóljon: ,,Én véghetetlen Istenem...! Ez azután alázat, ez igazság, és mindannyiszor jót fog tenni lelkednek. ======================================================================== Az állás Már szóltunk arról, hogy az Istennek kijáró tisztelet bizonyos meghatározott testtartást kíván. Isten olyan végtelenül nagy, mi pedig oly parányiak vagyunk, hogy e tudat külsôleg is megnyilvánul: megkicsinyít, térdre kényszerít bennünket. A hódolatos lelkület azonban még másképpen is megmutatkozhat. Képzeld el, hogy ülsz, és pihensz vagy beszélgetsz valakivel. Most olyan személy jön, akit nagyon tisztelsz, és hozzád fordul. Ugye ilyen esetben rögtön fölkelnél, egyenes állásban hallgatnád meg szavait és válaszolnál neki? Mit jelent ez? Az állás mindenekelôtt összeszedettséget jelent, mert ilyenkor az ülés kényelmes testtartásával szemben fegyelmezett, feszes testállást veszünk fel. Annyit is jelent, hogy figyelünk, mert az állásban van valami feszültség, éberség. És végül azt is jelenti, hogy készen állunk, mert aki áll, minden további nélkül útnak is indulhat. Haladéktalanul végrehajthat egy megbízatást, hozzáfoghat valamilyen munkához, mihelyt erre parancsot kap. Az állás tehát az Isten iránti hódolatnak másik oldalát mutatja meg. A térdelésben kifejezésre jutott az imádás, nyugodt kitartás, -- itt pedig az éber, tevékeny lelkület. Ilyen tisztelet tölti el a készenlétben álló szolgát, a harcrakész katonát. Az ilyen hódolatos tisztelet állást kíván. Fölállunk, midôn fölhangzik a szentmisében az örömhír, az evangélium. Állnak a keresztszülôk, amikor a gyermek helyett leteszik a keresztségi fogadást. Állnak a gyermekek is, midôn elsô áldozásuk alkalmával megújítják ezt a fogadást. Állnak a jegyesek, amikor az oltár elôtt örök hűséget fogadnak egymásnak. És állunk még sok más szertartásnál is. Némelykor a magánimádságban is igen kifejezô lehet az állás. Az elsô keresztények szívesen imádkoztak állva. Bizonyára ismered a katakombák Orante-képét: egyenes tartású alak, nemesen leomló ruhában, kitárt karokkal. Szabadon és fegyelmezetten áll, hallgatva az igét és készen arra, hogy vidám lélekkel lásson a teljesítéséhez. Van úgy is, hogy nem megy a térdelés, az ember feszélyezve érzi magát általa. Ilyenkor jót tesz az állás: felszabadít. De csakis a helyes állás! Akkor, ha mindkét lábunkon állunk, és nem támaszkodunk. Egyenes térdekkel, nem pedig hanyagul, meghajlítva azokat. Ki kell húznunk magunkat, uralkodnunk kell önmagunkon. Ezzel az imádság fegyelmezett, de ugyanakkor szabad is lesz, telve hódolattal és tettrekészséggel. ======================================================================== A járás Hányan tudnak igazán járni? Mert a járás nem sietés és futás, hanem nyugodt mozgás. Nem csúszás-mászás, hanem biztos elôrehaladás. Aki jár, ruganyosan lép, nem vonszolja magát. A törzs egyenesen áll, nem meghajolva. Nem bizonytalanul mozog, hanem biztos egyformasággal. Igazán jól járni nem közönséges dolog. Szabadon, és mégis nemes fegyelemmel. Könnyen és erôsen, egyenesen és teherbíróan, nyugodtan és elôretörô lendülettel. És aszerint, hogy férfi, vagy nô jár-e, a járásban van valami katonásság, vagy kecsesség; az egyik külsô terhet hordoz, a másik derűs, nyugodt, bensôséges világot. És milyen széppé válik a járás, ha vallásos lelkület hatja át! Istentiszteletté nemesedhetik. Már egyszerűen a tudatos és hódolatos elôrehaladás is az Isten színe elôtt, mint pl. ha valaki a templomban, a legfôbb Úr házában, és fôként az Ô szemeláttára jár. De járásunkkal Isten kísérôivé is szegôdhetünk: így pl. a körmenetek alkalmával. Te persze most talán arra gondolsz, hogy a körmenetek résztvevôi gyakran milyen fegyelmezetlenül lökdösôdnek, milyen unottan vonszolják magukat és hogyan bámészkodnak szerteszét? Pedig milyen ünnepélyessé és lélekemelôvé válhat a körmenet, amelyben az Urat kísérjük a város utcáin, vagy az ,,Ô mezôin,'' ha mindenki imádságos lélekkel jár: a férfiak katonás fegyelemmel, a nôk anyai méltósággal, a leányok a maguk fiatalos vidám bájával, az ifjak fegyelmezett erôvel! Ily módon a bűnbánati körmenet is testet öltött imádsággá alakulhat át. Megtestesült tudata lehet bűneinknek és nyomorúságunknak, és mégis telve keresztényi bizalommal, amely meg van gyôzôdve arról, hogy miként az emberben van egy erô, a nyugodt, önmagában biztos akarat, mely fölötte áll minden többi erejének, azonképpen van egy legfôbb Hatalom is, mely felette áll minden nyomorúságnak és bűnnek, és ez a Hatalom az élô Isten. Nemde a járás az emberi természet nemességének is egyik tényezôje? Egyedül az embernek kiváltsága az egyenes testalkat, melyen maga uralkodik, és amellyel nyugodtan, biztosan viszi tovább önmagát. Egyenesen járni annyit jelent, mint embernek lenni. De mi nem vagyunk egyszerűen csak emberek. ,,Isten ivadékai vagytok'', mondja az Írás. Istenbôl új életre születtünk. Krisztus él mibennünk, különösen bensôséges módon az Oltáriszentség által: az Ô teste van testünkben, az Ô vére kering vérünkben. Mert ,,aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad, és én ôbenne'', mondja az Úr. Krisztus növekszik bennünk és mi növekszünk benne, és egyre jobban Ôbelé, s rajta át fölfelé, míg végre ,,el nem jutunk a Jézus Krisztusban való nagykorúságig'', amíg csak ,,ki nem alakul'' Ô mibennünk s míg csak minden lét és tevékenység, ,,akár eszünk, akár alszunk s bármit is cselekszünk'': a munka, a játék, az öröm és a könnyek, minden-minden Krisztus-életté nem változik át. Ennek a titoknak a tudata milyen örömteljes, szépséggel és erôvel áthatott kifejezést nyerhetne a helyes járásban! Az Úr parancsának mélységes értelmű teljesedésévé válhatna: ,,Járj elôttem, és légy tökéletes.'' De csak akkor, ha teljes igazlelkűséggel végezzük! Csakis igazságból és nem hiú erôlködésbôl fakadhat ennek szépsége. ======================================================================== A mellverés Megkezdôdött a szentmise. A pap ott áll az oltár lépcsôje elôtt. A hívôk, vagy az ô nevükben a ministránsok imádkozzák: ,,Gyónom a mindenható Istennek... hogy fölötte vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem...'' És valahányszor kimondják e szót: ,,vétkem'', mellüket verik. Mit jelent a mellverés? Éljük csak bele egyszer magunkat! De ehhez elengedhetetlen, hogy a mellverést helyesen végezzük. Nemcsak ujjunk hegyével kell megérintenünk, hanem zárt ököllel kell vernünk mellünket. Talán láttad már képen Szent Jeromost, amint a pusztában térdel és kezében kôvel megrendülten veri a mellét. Ez azután igazi mellverés és nem csak afféle finomkodó mozdulat. A mellverésnek belsô világunk kapuja ellen kell irányulnia, és meg kell remegtetnie a lelket. Több életet kell vinnünk ebbe a belsô világba, meg kell töltenünk azt világossággal, erôvel, kemény tenniakarással. Hogy fest ezzel szemben a valóság? Sok komoly követelmény áll elôttünk: kötelességek, szükségletek, döntô elhatározásra való felszólítások, azonban alig akad közöttük olyan, amely megmozgatná belsô világunkat. Mennyi bűnterhet vettünk magunkra, de íme, nem aggódunk miattuk. ,,Az élet közepette halál vesz körül bennünket,'' de mi nem gondolunk rá. Ekkor felhangzik Isten szava: ,,Ember, ébredj! Nézz körül! Szállj magadba! Térj meg! Tarts bűnbánatot!'' Ez a felszólítás a mellverésben ölt testet. Ennek egészen át kell téged hatnia, fel kell ráznia belsô világodat, hogy felébredjen, látni kezdjen és Istenhez térjen. De ha aztán egyszer az ember magába száll, világossá válik elôtte, hogy mennyire elpocsékolta az értékes életet, mily sokszor áthágta Isten törvényeit, mennyire elhanyagolta kötelességeit ,,az ô vétke, az ô vétke, az ô igen nagy vétke'' által. Ez a vétek körülfogja, és nincs más kiút, mint az, hogy elismerje fönntartás nélkül: ,,Vétkeztem gondolattal, szóval és cselekedettel a szent Isten és a szentek közössége ellen.'' A lélek ekkor Isten pártjára áll és állást foglal mellette önmaga ellen. Úgy gondolkozik most önmagáról, mint ahogy Isten nézi ôt. Haragszik önmagára bűnei miatt és mellét verve bünteti magát. A mellverés tehát annyit jelent: Az ember felébreszti önmagát. Felrázza belsô világát, hogy meghallja Isten hívását. Isten oldalára áll és megbünteti önmagát. Vagyis magábaszállás, bánat, megtérés. Ezért veri a mellét a pap és a nép is, amikor a lépcsôimádságban bűnvallomást tesznek; ezt teszik akkor is, amidôn a pap az áldozás elôtt az Úr testét mutatja föl és mondja: ,,Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj.'' Hasonlóképpen a litániában, amidôn bűnösnek valljuk magunkat: ,,Mi bűnösök, kérünk téged, hallgass meg minket!'' Az idôk folyamán a mellverés sokat vesztett eredeti értelmébôl. A hívôk most már sok helyütt úrfelmutatáskor is verik a mellüket, sôt az Úrangyala közben is, midôn azt mondják: És az Ige testté lôn. Az eredeti jelentés itt már szétfoszlott, és a mellverés általánosságban csak a tisztelet és az alázatosság kifejezôje akar lenni. De nekünk meg kell ôriznünk az eredeti nyers komolyságot is: hogy Isten szólítja vele magábatérésre a lelket, és a bánatos lélek bünteti vele önmagát. ======================================================================== A lépcsô Már több mindenrôl elmélkedtünk, de vajon világosan áll-e elôtted, hogy mi volt a módszerünk? Mindig már jól ismert dolgokról beszéltünk, és ezek mégis egészen újaknak tűntek föl elôttünk. Ezerszer láttuk már ôket, de csak most néztük meg igazában, s ekkor feltárultak elôttünk és megmutatták szépségüket. Figyelni kezdtünk, s azok megszólaltak. Egészen beleéltük magunkat azokba a sokszor végbevitt cselekedetekbe, teljes figyelemmel végeztük ôket, s rájöttünk, mi minden rejlik bennük. A nagy felfedezés megtörtént! Most már meg kell szereznünk magunknak azt, ami már régen birtokunkban volt, hogy valóban a mienk is legyen. Meg kell tanulnunk helyesen látni, helyesen hallani, helyesen cselekedni. Ez az a nagy látnitanulás, így jutunk el igazi ismeretre, s míg ez meg nem jön, minden néma és homályos elôttünk. De ha már elsajátítottuk, akkor kinyílnak, feltárják belsejüket, és onnan, az ô lényegükbôl alakul ki a külsô. És te rájössz arra a tapasztalatra, hogy éppen a magától értetôdô dolgok, a mindennapi cselekmények a legmélyebbek. A legegyszerűbben van a legmélyebb titok. Itt vannak például a lépcsôk. Számtalanszor mentél föl már a lépcsôn. De vajon ráeszméltél-e arra, mi megy végbe ilyenkor benned? Mert amikor fölmegyünk, történik bennünk valami. Csakhogy ez nagyon finom, halk hangú, úgy, hogy könnyen tudomásul sem vesszük. Mély titok nyílik meg itt. Egyike azoknak a folyamatoknak, amelyek emberi mivoltunk legmélyébôl fakadnak, titokzatos módon, úgy, hogy nem is lehet azokat ésszel felérni, és mégis mindenki megérti ôket, mert legmélyebb énünk felel meg rájuk. Ha lépcsôn megyünk fölfelé, nemcsak a láb lép föl, hanem vele együtt egész mivoltunk is. Lelkileg is följelé haladunk. És ha ezt megfontolva végezzük, sejtelmünk támad a magasságba való emelkedésrôl is, ahol már minden nagy és tökéletes, vagyis az égrôl, amelyben Isten lakik. De mindjárt érezzük a titkot is. Hát Isten fönt van? Hiszen számára nincs fönt és alant! Istenhez csak úgy juthatunk el, hogy ha tisztultabbak, igazabbak, jobbak leszünk. De mi köze a javulásnak a testi fölemelkedéshez? Mi köze a lelki tisztaságnak a fönt-álláshoz? Itt azután nincs mit tovább okoskodni. Az alantlévô már önmagában az alantasnak, a rossznak a jelképe, ami pedig fönt van, a nemesé, a jóé, és az igazi fölfelé-emelkedés lényünknek a ,,Magasságbelihez'', az Istenhez való fölemelkedésérôl beszél. Ezt már nem tudjuk megmagyarázni, de a dolog így van, érezzük, látjuk, hogy így van. Ezért vezetnek lépcsôk az utcáról a templomba, és ezek azt mondják nekünk: ,,Te most fölmész az imádság házába, Isten közelébe.'' A templom hajójáról újra lépcsôk vezetnek a szentélybe, és ezek arról beszélnek: ,,Most a szentek-szentjébe lépsz.'' És lépcsôk vezetnek föl az oltárhoz. Aki oda fölmegy, annak azt mondják, amit egykor Isten mondott Mózesnek a Hóreb hegyén: ,,Vesd le saruidat, mert szent a hely, amelyen állasz.'' Az oltár az örökkévalóság küszöbe. Mily nagyszerű mindez! Nemde ezután öntudatosan fogsz fölmenni a lépcsôkön, gondolva arra, hogy azok fölfelé vezetnek? Minden alacsonyt lent fogsz hagyni, és valóban a ,,magasba'' fogsz emelkedni? De mire való ez a sok beszéd? Az a fô, hogy mindez a lelked mélyén megvilágosodjék, s hogy lélekben valóban ,,fölemelkedj'' Istenhez. ======================================================================== A templom kapuja Már gyakran beléptünk a templomba a kapun át, és az mindannyiszor mondott nekünk valamit. Meghallottuk-e a szavát? De hát miért is áll ott az a kapu? Talán csodálkozol, hogy ezt kérdem. Azt gondolod, a felelet éppenséggel nem nehéz: hát azért, hogy ki- és bemenjünk rajta. Ez igaz is. Ám a ki- és bemenéshez még nincs szükség kapura! Megtenné a szolgálatot egy nyílás is a falon, és ehhez elég volna egy erôs deszkaajtó. Az emberek könnyen ki- és bejárhatnának rajta, olcsóbb is volna és a célnak is jobban megfelelne. De ,,kapu'', az bizony nem volna. A templomkapu többet akar, mint egyszerűen ilyen hétköznapi célt szolgálni: a kapunak mondanivalója van. Figyeld csak meg, mikor átlépsz a küszöbön, mindjárt érzed: ,,Én most elhagyom a külsô világot, én most bemegyek.'' Kint terül el a világ, a szép világ, telve erôs élettel, tevékenységgel. De van benne sok csúnya és alantas is. Valami vásári jelleg ül rajta: mindenki csak szaladgál, mindenki csak terpeszkedik benne. Nem akarjuk éppen profánnak nevezni, de van valami ebbôl rajta. A templom kapuján át azonban a vásártól elkülönített csendes és szent belsôségbe lépünk, a szentélybe. Kétségtelen, hogy minden dolog Isten alkotása, minden az Ô ajándéka. Ô mindenütt ránk találhat. Minden dolgot úgy kell fogadnunk, amint az Isten kezébôl jön, és meg kell azt szentelnünk kegyeletes lelkünkkel. És az emberek mégis mindenkor meg voltak gyôzôdve arról, hogy egyes helyek különösen is szentek, és Isten számára vannak lefoglalva. A kapu a külsô és a belsô világ között áll, a piac és a szentély között, a között, ami a világhoz tartozik, és amit Istennek szentelnek. És ha valaki átlép a kapun, akkor ez így szól ôhozzá: ,,Hagyd kívül azt, ami nem oda való, hagyd kint azokat a gondolatokat, kívánságokat, gondokat, a kíváncsiságot, a hiúságot. Hagyj kint mindent, ami nincs megszentelve. Tisztulj meg, mert szentélybe lépsz mostan.'' Ne lépj át sebtében a kapun! Egészen lassan kellene a kapun át bemennünk, és lelkünket kitárnunk, hogy meghalljuk, mit mond. Sôt elôzôleg egy kissé meg is kellene állnunk, hogy templomba-lépésünk megtisztulás, összeszedettség legyen. De a kapu még többet is mond. Figyeld csak meg, hogy amikor átlépsz rajta, önkénytelenül fölemeled a fejedet és szemedet. Tekinteted elôször a magasba szökik, majd széttekintesz, a kebel kitágul, a lélek megnô. A templom magas tere a végnélküli örökkévalóságnak, az égnek jelképe, amelyben Isten lakik. Igaz, hogy a hegyek még magasabbak, és mérhetetlen ott kint a kéklô messzeség. De mindez nyíltan áll, nincs határolva s nincsen alakja. Ezt a teret azonban lefoglalták és elkülönítették Isten számára. Érette alakították és képezték ki ilyen szentül. Megérezzük a fölfelé törô oszlopokon, a széles, erôs falakon, a magas boltozaton: igen, ez egészen különös, bensôséges módon az Isten háza, Isten lakása. És a kapu bevezeti az embert a titokba. Azt mondja neki: ,,Vesd el, ami kicsinyes, el mindazzal, ami szűk és nyugtalanító. El mindazzal, ami lenyom. Ki a mellet, fel a szemekkel, a lélek szárnyaljon szabadon! Isten temploma ez, és egyszersmind saját énednek is mása, mert te Isten élô temploma vagy, Isten temploma a tested és a lelked. Tágítsd hát ki, tedd naggyá és szabaddá! ,,Emeljétek fel a fejeteket ajtók, Táruljatok örök kapuk: És a dicsôség Királya bevonul'', hangzik felénk az Írás szava. Halld meg te is ezt a fölszólítást. Mit használ neked a kôbôl és fából épült templom, ha te magad nem vagy Istennek élô temploma? Mi hasznod belôle, ha hatalmas kapu vezet abba és hatalmas ajtószárnyak tárulnak ki, de lelked templomában nem nyílik meg a kapu, és nem vonulhat be rajta a dicsôség Királya? ======================================================================== A gyertya Milyen sajátságos is a mi lelkünk! Úgy van minden dologgal, mint egykor az elsô ember, aki midôn Isten parancsára nevet adott az állatoknak, nem talált közöttük magához hasonlót. Minden létezôvel szemben az volt az érzése: ,,Én más vagyok, mint te!'' Semmiféle tudományos elmélet sem nyomja el benne ezt tudatot, és semmiféle alacsonysága sem oltja ki meggyôzôdését: ,,Én más vagyok, mint bármi más a világon, mindentôl különbözô, egyedül Istennel rokon.'' Másrészt viszont a lélek rokon minden mással is. Mindeniknél valahogyan otthon érzi magát. Minden mond neki valamit: minden alak, minden mozgás, minden magatartás. És a lélek szüntelenül arra törekszik, hogy bennük a maga belsô világát fejezze ki, hogy azt saját életének jelképévé tegye. Bárhol is találkozik valami jellegzetes alakkal, úgy érzi, hogy az a saját mivoltából fejez ki valamit, hogy saját lényének egy vonására emlékeztet. Nem így van-e a dolog? Hiszen ez az alapja minden hasonlatnak! A lélek mivolta legmélyén idegenül áll mindennel szemben, azt mondja neki: ,,Nem vagyok ez!'' És viszont mindennel csodálatosan rokonságban állva úgy érzi, hogy a dolgok és a történések saját mivoltának a képei. Íme egy ilyen jelkép, amely sok másnál szebb és kifejezôbb: a gyertya. Nem mondok vele neked semmi újat, bizonyára te magad is gyakran megérezted. Nézd csak, hogyan áll a gyertyatartón! Széles és nehéz a gyertyatartó talpa. Biztosan emelkedik ki ebbôl a törzse, a tetején pedig széles perem felett szorosan álló nyélbôl szökik a magasba a gyertya. Könnyed, vékony az alakja s mégis egyenes, ha mégoly magasra nyúlik is fel. Így áll a térben karcsún, érintetlen tisztaságban, de mégis meleg színével; határozott formája élesen kiemeli környezetébôl. Tetején lobog a láng, és ebbôl alakítja át a gyertya a maga tiszta testét meleg, sugárzó fénnyé. Nem érzed-e, mikor elôtte állsz, hogy valami egészen nemes érzés támad benned? Hiszen nézd csak, hogyan áll a maga helyén, szilárdan, a magasba törve, tisztán, elôkelôen. Érezd meg, hogy minden azt mondja benne: ,,Készen állok!'' Semmi sem fut el belôle, semmi sem bújik ki, minden tiszta készenlét. És feltartóztathatatlanul felemészti magát hivatása teljesítésében, miközben fénnyé és hôvé alakul át. Te erre esetleg azt mondod: ,,De hát mit tud minderrôl a gyertya? Hiszen nincs is lelke!'' Akkor adj te neki lelket! Tedd meg saját lelked kifejezôjének! Amikor a gyertyára nézel, kelts fel magadban minden nemes tettrekészséget és mondd: ,,Itt vagyok, Uram!'' Akkor majd úgy érzed, hogy a karcsú, tiszta gyertya a te lelkivilágodat fejezi ki. S légy rajta, hogy minden tettrekészséged igazi hűséggé erôsödjön. Akkor majd megérzed: ,,Uram, a gyertya szimbólumában én állok elôtted!'' Ne fuss el hivatásod elôl. Légy állhatatos. Ne kutass mindig a miért, a minek után. Az élet legmélyebb értelme az, hogy az ember feleméssze magát igazságban és szeretetben Istenért, miként a gyertya is fénybe és hôbe alakul át. ======================================================================== A szenteltvíz Titokzatos a víz. Egészen tiszta és egyszerű, -- Szent Ferenc ,,szűzi''-nek nevezte. Teljesen igénytelen, mintha semmit sem jelentene önmaga elôtt. Önzetlen is, mintha csak azért volna, hogy másnak szolgáljon, tisztítson és üdítsen. De láttál-e már egyszer csendes és igen mély vizet, és belemerültél-e érzô lélekkel annak szemléletébe? Megérezted-e ekkor, hogy milyen titokzatos a mélység? Hogy úgy tűnt fel, mintha ott alant tele volna csodákkal, csábító és borzalmas csodákkal? Vagy megfigyelted-e már, amikor a víz mint folyam zúgva rohan és egyre csak zúdul és zúg? Vagy amikor a forgatag kering, örvénylik és magával húz? Ez olyan erôvel nehezedik az ember kedélyére, hogy úgy kell magát kiszakítania annak hatalmából. Titokzatos a víz. Egyszerű, átlátszó, önzetlen, készen arra, hogy tisztára mossa mindazt, ami bepiszkolódott, és felüdítse a szomjazót. És ugyanakkor kifürkészhetetlen, nyugtalan, telve talánnyal és erôszakkal, s pusztulásba akar rántani. Találó képe azoknak a titokzatos ôsokoknak, amelyekbôl az élet fakad és a halál integet felénk; képe magának az életnek, amely olyan világosnak tűnik fel és ugyanakkor mégis olyan rejtvényszerű. Így azután értjük, miért teszi meg az Egyház a vizet az isteni élet, a kegyelem jelképének és hordozójának. A keresztségbôl egykor új emberként jöttünk elô, ,,újjászületvén vízbôl és Szentlélekbôl'', miután a régi ember a vízben elpusztult, meghalt. És keresztvetéskor meghintjük homlokunkat és mellünket, jobb és balvállunkat ,,szentelt vízzel'', az ôselemmel, azzal a rejtvényszerű, tiszta, egyszerű és félelmetes elemmel, amely a természetfeletti értelemnek, a kegyelemnek jelképe és eszköze. Az Egyház, amikor megszentelte, megtisztította a vizet. Megtisztította azoktól a sötét hatalmaktól, melyek benne szunnyadnak. Ez nem egyszerűen üres szó! Akinek érzékeny a lelke, már megérezte ezt, megérezte a természeti erô varázshatalmát, amely kitörhet a vízbôl. És pusztán csak természeti ez az erô? Nem egyszersmind valami sötét, természeten kívüli valóság is? A természetben, annak minden gazdagságában és szépségében ott van a rossz is, a démoni is. A lelket eltompító városi élet az oka annak, hogy az embereknek sokszor már nincs is érzékük ez iránt. De az Egyháznak megvan az érzéke, és ezért ,,megtisztítja'' a vizet minden istenellenességtôl, és ,,megszenteli'' azt, kérve Istent, hogy tegye kegyelmi erejének eszközévé. Ha már most a keresztény belép az Isten házába, meghinti a homlokát, mellét, és vállait, vagyis egész mivoltát a tiszta és tisztító vízzel, azért, hogy megtisztuljon a lelke. Nem szép dolog-e ez? A kereszt jelében hogy egymásra találnak itt a tisztaságra vágyódó ember meg a megváltott természet és kegyelem! Vagy ott van az este. ,,Az éjjel senkinek sem barátja'' -- tartja a közmondás. Van valami igazság benne. Mi a világosság számára vagyunk teremtve. Mielôtt az ember átadná magát az alvásnak, a sötétség hatalmának, amelyben kialszik a napvilág és az ember öntudata, a kereszt jelével és szenteltvízzel jelöli meg magát, a megváltott, a bűntôl megtisztult természet jelképével: Isten óvja meg minden sötéttôl! Hasonlóképpen cselekszik reggel is, amidôn újra felkel az álomból, az öntudatlanság sötétségébôl és újra kezdi életét. Ez a szenteltvízzel való meghintés mintegy emlékezés arra a szenteltvízre, amelybôl a keresztségben kelt fel Krisztus világosságára. Ez is igen szép szokás. Itt is a kereszt jelében találkozik a megváltott lélek és a megváltott természet. ======================================================================== A láng (Örökmécs) Egy késô ôszi este a mezôn keresztül vezet utad. Sötétség borul a tájra, s az idô hidegre fordul. Ebben a holt világban a lélek egészen egyedül érzi magát. Ösztönös erôvel keres maga körül valamit, amihez hozzátapadhatna, de sehonnan sem érkezik válasz. A kopaszon álló fa, a hideg hegylánc, a puszta síkság, -- minden kihalt. Ô az egyedüli élô köröskörül a pusztaságban. Ekkor egy fordulónál hirtelen fény ragyog föl... nem a lélek szólította-e elô? Nem úgy tűnik-e föl, mintha felelet volna a lélek keresésére? Mint valami régvárt, hozzátartozó valóság? Vagy pedig késô este a homályos szobában ülsz. A falak szürkén, részvétlenül meredeznek, a bútorok némák. Ekkor jól ismert léptek zaja üti meg füledet, egy ügyes kéz megigazítja a kályhát, bent sercegni kezd, felcsap a láng... Nemde egyszerre mindent átváltoztat? Minden lelket kapott. Mintha egy halott ember arcán az élet biztató sugara villanna föl. Igen, a tűz rokon az élôvel, a mi élô lelkünk legtisztább jelképe, jelképe mindannak, amit mi bensôleg, elevenen megtapasztalunk: meleg és ragyogó, és mindig mozog, mindig fölfelé tör. Ha azt látjuk, hogy a lángnyelv szüntelenül fölfelé csapdos, hogy minden légáramnak enged ugyan, de mégsem lehet eltéríteni attól, hogy fölfelé törjön, hogy fönt lobog és meleget áraszt magából, nem érezzük- e meg, hogy a tűz mélységesen rokon azzal a bensônkben levô valamivel, ami szintén fényesen ég, világít és fölfelé tör, mégha a körülötte levô alacsony hatalmak közben-közben le is nyomják? És ha látjuk, hogy a fény hogyan hatja át az egész környezetet, hogyan élteti és nemesíti át azt, hogyan lesz mindennek élô középpontjává, bárhol gyulladjon is meg, nem ismerjük-e föl itt annak a bennünk levô titokzatos világosságnak szimbólumát, amely azért gyulladt ki ebben a világban, hogy mindent átjárjon és mindennek hazát adjon, otthont teremtsen? Igen, így van a dolog. Úgy ég a láng, mint szimbóluma a mi belsô világunknak, a bennünk levô törekvô, világító, erôs valóságnak: a szellemnek. Bárhol találkozunk is a lánggal, úgy érezzük, hogy lobogásával és fényével úgy szól hozzánk, mint valami élô. És ha a saját életünket akarjuk kifejezni, ha saját életünket akarjuk valahol megszólaltatni, lángot gyújtunk. Így azután megértjük azt is, hogy ott is égnie kell a lángnak, ahol tulajdonképpen nekünk is mindig lennünk kellene: az oltár elôtt. Ott kellene állnunk, imádkozva, figyelmesen, összegyűjtve magunkban mindent, ami tiszta és erôs, abban a titokzatos szent istenközelségben. Isten szeme rajtunk, s a mienk Ôrajta. Legalábbis így kellene lennie a mi részünkrôl. Ezt azáltal ismerjük el, hogy meggyújtjuk ott a lángot, mint saját életünk jelképét és kifejezését. Gondoltál-e már arra, hogy az a lángocska ott az örökmécsesben -- te vagy? Hogy a te lelkedet jelenti? A földi láng egymagában semmit sem mond Istennek. Teneked kell azt megtenned Isten felé fordult lelked kifejezôjévé. Az istenközelség eme szent helyén kell igazában égnie a lelkednek, ahol egészen érte él, egészen lánggá, fénnyé alakul át Ôérte. Lelkednek annyira otthon kell itt lennie, hogy az a csendes láng ott fenn a mécsesben valóban a te bensôdet fejezze ki. Feszítsd meg erôidet, hogy ez sikerüljön. A dolog nem olyan könnyű. De ha csak egy kicsit is közelebb jutottál hozzá, akkor a világító csendesség eme pillanatai után nyugodtan térhetsz vissza újra az emberek közé. A láng ott marad az istenközelség szent helyén, s te így szólhatsz Istenhez: ,,Uram, ez az én lelkem. Az mindig Nálad marad.'' ======================================================================== A hamu Az erdôszélen szarkaláb virágzik. Sötétzöld levelei szeszélyesen szaggatottak. Nyúlánk kocsánya határozott vonalú és finoman hajlékony. Szirmai mintha nehéz selyembôl volnának kiszabva, s olyan kékek, hogy ragyogásuk mint valami drágakôé betölti a levegôt. S ha most jönne valaki, letörné a virágot, s utána megúnván a tűzbe dobná...: csak néhány pillanat, s a pompázó virágból nem maradna vissza más, mint egy keskeny, szürke hamucsík. Amit azonban a tűz itt rövid pillanatok alatt vitt végbe, ugyanazt teszi az idô állandóan minden élôvel: a díszes páfránnyal, a tölggyel. Ezt cselekszi a könnyed pillangóval, ezt a suhanó fecskével, ezt a fürge kis mókussal és a nehéz bikával. Mindig ugyanaz az eredmény, akár gyorsabban, akár lassabban megy is a dolog, akár sebesülés vagy betegség, akár tűz vagy éhhalál legyen is az ok: egyszer csak minden virágzó élet hamuvá lesz. A hatalmas termetbôl ritkás porrakás, amit minden kis szél tovafúj. A ragyogó szirmokból szürkés, lisztszerű por. A melegen duzzadó, érzô életbôl szegényes holt föld, sôt még ennél is kevesebb: hamu! Belôlünk is ez lesz. Hogy megborzadunk, ha nyitott sírba tekintve egy pár csont mellet néhány maroknyi szürke hamut pillantunk meg: ,,Emlékezzél meg ember, Hogy porból vagy És a porba térsz vissza!'' Mulandóság -- ezt jelenti a hamu. A mi mulandóságunkat, nem a másokét. A mienket. Az enyémet! Az én mulandóságomról szól, amikor a pap a nagyböjt elején az elmúlt virágvasárnapon még üdén zöldellô barka hamujával keresztet rajzol homlokomra: ,,Memento homo Quia pulvis es Et in pulverem reverteris!'' Minden hamuvá válik. A házam, a ruhám, a bútorom, a pénzem, a szántóföld, a rét, az erdô. Kutyám, mely hűségesen kísér, és az állatok ott az istállóban. A kéz, amellyel írok, szemem, amellyel olvasok, és az egész testem. Az emberek, akiket szerettem, s az emberek, akiket gyűlöltem, s az emberek, akiktôl féltem. Ami nagynak tűnt fel elôttem a földön, és ami kicsinynek, megvetendônek látszott: minden hamuvá válik... minden... ======================================================================== A tömjén ,,És egy angyal jöve és megálla az oltár elôtt arany tömjénezôvel; és sok jó illatszer adaték neki... és felszálla a jó illatszerek füstje a szentek imádságából, az angyal kezébôl Isten elôtt.'' Így beszél a Titkos Jelenések könyve. Mennyi nemes szépség van abban, amikor a tiszta tömjénszemeket a parázsra szórják, és a meglendített füstölôbôl fölfelé száll az illatos tömjénfüst! Olyan, mint egy szabályos ritmusú, illatos melódia. Nincs anyagi célja, tiszta, mint a dal. Értékeknek szép elpazarolása. Ajándékozó, mindent odaadó szeretet. Épp úgy van itt is, mint Bethániában, amidôn Mária drága nárduszolajat hozott és az Üdvözítô szent lábaira öntötte, hajával szárította, s a kenet illata betöltötte az egész házat. A szűkkeblűség akkor így morgolódott: ,,Mire való e vesztegetés?'' Isten Fia azonban azt válaszolta: ,,Hagyjátok ôt, hiszen a temetésemre cselekedte.'' A halál titka volt itt, a szeretetnek, az illatnak, az áldozatnak titka. És ugyanez történik a tömjénnel is: a szépségnek egy titka ez, mely egészen érdek nélküli és szabadon lendül a magasba. A szereteté, amely ég és elég, és a halálba megy. A sivár lélek itt is fönnakad és kérdezi: Ugyan, mire való mindez? A tömjénezés illatáldozat, és a Szentírás maga mondja róla: ezek a szentek imádságai. A tömjénfüst az imádság jelképe, és éppen azé az imádságé, amely nem gondol semmiféle érdekre, nem keres semmit, és úgy száll fel a magasba, mint az egyes zsoltárok után a Gloria Patri; ez csak imádni akar és hálát adni Istennek azért, ,,mert olyan fönséges.'' Kétségtelenül, egy ilyen jelképbe játékosság is vegyülhet. Az illatfelhôk dagályos, titokzatos hangulatokat is kelthetnek, és a tömjénezés az érzékekkel való puszta vallásos játékká is válhat. De ebben az esetben igaza van a keresztény lelkiismeretnek, ha óvást emel, és figyelmeztet arra, hogy az imádságnak ,,lélekben és igazságban'' kell történnie, hogy egészen tisztának és becsületesnek kell lennie. A vallás gyakorlásában azonban megnyilvánulhat filiszteri lelkület is, mely szűkkeblűségbôl, sivár lelkületbôl fakad, miként az iskarióti Júdás zúgolódása. Itt az imádság szellemi haszonkereséssé válik, kimért és polgárilag józan akar lenni. Az imádság eme fajtájának sejtelme sincs az imádság királyi gazdagságáról, mely ajándékozni akar. Semmit sem tud a mélységes imádásról, nem érezte meg az imádság lelkét, mely egyáltalán nem kérdi azt, hogy mire való, vagy mit használ ez, hanem fölfelé tör, mert szeretet, illat és szépség. És minél inkább szeretet, annál inkább áldozat is egyszersmind, és az illat az emésztô tűzbôl száll fel a magasba. ======================================================================== A fény és a hô Egyesülni vágyunk Istennel: belsô szükségszerűség kényszerít erre. Lelkünk két hozzá vezetô utat állít elénk, két különbözô utat, amelyek azonban mind ugyanoda torkollanak. Az egyesülés elsô útja a megismerésen és a szereteten keresztül vezet. Megismerni annyi, mint egyesülni. A megismeréssel hatolunk be a dolgokba és vonjuk ôket önmagunkba. Ezáltal sajátunkká válnak, életünk egy darabjává lesznek. De a szeretet is egyesülés. Nemcsak törekvés az egyesülésre, hanem már maga a szeretet is egyesülés. Amennyire az ember szeret valamit, annyira tartozik az ôhozzá. Ennek a szeretetnek azonban egészen sajátos jellege van. Ezt azzal fejezzük ki, hogy ,,szellemi'' szeretetnek mondjuk. De a szó nem találó, hiszen szellemi egy másik fajtájú szeretet is, amelyrôl késôbb szólunk. Azt akarja tehát mondani: Ez a szeretet nem a nyugvó létben eszközöl egyesülést, hanem a mozgásban: a tudatban és az érzésvilágban. Van-e erre valami külsô kifejezô eszköz, valami jelkép? Igenis van, éspedig egy csodálatos szimbólum: a fény és az izzás. Itt áll elôttünk a gyertya, és ég sugárzó lánggal. Szemünk látja a fényt, felveszi önmagába, eggyé válik vele és mégsem ér hozzá. A láng megmarad önmagában, ugyanígy a szem is, és mégis egy bensôséges egyesülés megy itt végbe, amelyrôl azt mondhatnók, hogy telve van tisztelettel és tisztasággal. Minden érintés és keveredés nélkül, a tiszta látásban valósul meg. Mély értelmű jelképe ez annak az egyesülésnek, amely Isten és a lélek között jön létre a megismerésben. ,,Isten az igazság'', mondja a Szentírás. Aki megismeri az igazságot, már bírja is azt szellemileg. Isten ott áll annak a lelkében, aki az igazságnak megfelelôen gondolkozik róla. Ezért ,,Istent megismerni'' annyi, mint Vele egyesülni, miként a szem is egyesül a lánggal, amikor a fényt nézi. De a lánggal egyesülünk a hô által is. Érezzük az arcunkon, kezünkön. Érezzük, hogyan hat át és melegít fel minket, és mégis ugyanakkor a láng önmagában érintetlenül áll. Ez a szeretet: egyesülés az Isten-lánggal a hô által, és mégis úgy, hogy semmi sem ér Hozzá. Mert az Isten jó, és aki a jót szereti, annak a lelkében már él is a jó. A jó az enyém, mihelyt szeretem, és annyira tartozik énhozzám, amennyire szeretem, s mégis semmit sem érintek rajta. ,,Isten a szeretet -- mondja Szent János -- és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten ôbenne.'' Istent megismerni és szeretni tehát annyi, mint vele egyesülni. Azért lesz az örök élet látás és szeretés. És ez nem azt jelenti, hogy éhesen fogunk állni elôtte, hanem jelenti a legmélyebb belemerülést, töltekezést és kielégülést. Már láttuk egyszer az elôzôkben, hogy a láng a mi lelkünk jelképe. Most pedig felismerjük benne az élô Isten jelképét is, ,,mert Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.'' Miként a láng fényt áraszt magából, úgy az Isten igazságot. És a lélek felfogja magába az igazságot, és benne egyesül Istennel, miként szemünk is látja a fényt, és ebben eggyé lesz a lánggal. És a láng hôt áraszt magából, -- azonképpen Isten is melegítô jóságot. De aki szereti Istent, az a jóságban eggyé lesz Ôvele, miként a kéz és az arc a lánggal, amikor annak melegét érzi. A láng azonban önmagában marad érintetlenül, tisztán, nemesen, miként Istenrôl is az áll az Írásban, hogy ,,hozzáférhetetlen fényben lakik.'' Ó, te világító és fénylô láng, -- jelképe az élô Istennek! Milyen jól megértjük most azt, hogy a húsvéti gyertya a nagyszombati megáldással Krisztus jelképévé válik, amikor pedig a diakónus a lángot ujjongva ,,Krisztus világosságának'' hirdeti, meggyújtják rajta a templom lámpásait, hogy mindenütt az élô Isten világossága és tüze világoskodjék és izzék. ======================================================================== A kenyér és a bor Egy másik út is vezet Istenhez, de errôl nem is beszélhetnénk, hacsak Krisztus maga nem mutatott volna reá, és ha a liturgia nem járna rajta olyan nagy bizalommal. Nemcsak a látás, szeretés, az öntudat és érzés útján egyesülhetünk Istennel, hanem az élô valóság is kapcsolatba lép Istennel. Nemcsak megismerésünk és akarásunk tör feléje, hanem egész mivoltunk is. ,,Testem és lelkem ujjongva repes az élô Úr után'' -- mondja a zsoltáros, és csak akkor nyugszunk meg, ha létünkkel és életünkkel is kapcsolatba lépünk Vele. Ez nem jelenti a lét összekeverését, nem jelenti az élet összezavarását. Ilyenre gondolni nemcsak hogy vakmerôség volna, hanem értelmetlenség is, mert semmiféle teremtmény sem keveredhetik össze az Istenséggel. És mindamellett van a megismerésen és szeretésen kívül egy másik egyesülés is: a létezô élet egyesülése. Mi vágyakozunk ez után, kell vágyakoznunk utána, és ez a vágyakozás igen szép kifejezésre is talál. A Szentírás és maga a liturgia adja ajkunkra a szót: úgy szeretnénk személyes életünkkel Istennel egyesülni, miként a test egyesül az étellel és az itallal. Mi éhezzük, szomjúhozzuk az Istent. Nemcsak megismerni és szeretni akarjuk Ôt. Meg szeretnénk Ôt ragadni, megtartani, bírni; igen, mondjuk ki bátran: enni, inni szeretnénk Ôt, egészen magunkba fogadni, amíg csak egészen jól nem lakunk Vele, egészen meg nem nyugszunk, egészen be nem telünk Vele. Az úrnapi liturgia az Úr szavaival mondja: ,,Az élô Atya küldött engem. Miként én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, általam él.'' Nemde ez az, amit akarunk? Magunktól nem mertünk volna soha ilyet követelni; attól kellett volna tartanunk, hogy bűnt követünk el vele. De minthogy most maga az Isten mondja ezt, egész bensônk ráfeleli: ,,Igen, így kell annak lenni.'' Mégegyszer ismétlem, semmi olyanról nem lehet itt szó, ami ellenkezne az Istennek kijáró tisztelettel. Semmi olyanról, ami úgy tűnhetnék fel, hogy el akarnók tüntetni a határt, amely minket, teremtményeket Istentôl elválaszt. Csak arról van szó, hogy szabad megvallanunk azt, amit Ô maga mint vágyat oltott belénk. Szabad örülnünk annak, amit Ô véghetetlen jóságában nekünk ajándékozott. Krisztus azt mondja: ,,Az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital..., aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad és én ôbenne.'' ,,Miként az Atya megadta nekem, hogy önmagamban bírjam az életet, azonképpen annak, aki engem eszik, élete lesz általam.'' Az Ô testét enni..., Az Ô vérét inni... Ôt enni... az élô Istenembert magunkba fogadni, mindazt, ami Ô és amit Ô bír. Nem több-e ez, mint amit mi magunktól kívánhattunk volna? És mégis teljesen az, amit bensônknek óhajtania kell. És milyen világosan fejezôdik ki ez a kenyér és bor színében! A kenyér eledel. Becsületes eledel, amely valóban táplál. Magvas eledel, amelyet sohasem lehet megunni. A kenyér igaz és jó, a szónak mély, meleg értelmében. A kenyér színe alatt azonban Isten élô táplálék lesz számunkra, emberek számára. Antióchiai Szent Ignác azt írja az efezusi híveknek: ,,Mi kenyeret törünk, és ez legyen számunkra a halhatatlanság orvossága.'' Étel ez, amely egész valónkat az élô Istennel táplálja, és teszi, hogy Benne legyünk és Ô mibennünk. A bor ital. Sôt a valóság az, hogy nem csak olyan ital, amely a szomjat oltja. Erre való a víz. A bor azonban többet akar: ,,megvidámítja az ember szívét'' mondja az Írás. A bor nemcsak arra jó, hogy oltsa a szomjat, hanem hogy az öröm itala legyen: teljesség, túláradás. ,,Milyen szép az én részegítô kelyhem'', mondja a zsoltár. Érted, mit akar ez mondani? És érted, hogy a részegség itt egészen mást jelent, mint mértéktelenséget? Ragyogó szépség a bor, illata, ereje van, amely mindent kitágít és megnemesít. És a bor színe alatt adja nekünk Krisztus az ô isteni vérét. Nem úgy, mint valami nagyon józan italt, hanem mint az isteni nagyszerűség túláradását. ,,Sanguis Christi inebria me -- Krisztus vére részegíts meg engem'', imádkozta Loyola Szent Ignác, a melegszívű lovagias férfiú. És Szent Ágnes úgy szól Krisztus vérétôl, mint a szeretetnek és a kimondhatatlan szépségnek titkáról: ,,Mézet és tejet szívtam ajkáról, és az Ô vére ékesítette arcomat'', -- imádkozzuk ünnepi zsolozsmájában. Krisztus kenyér és bor lett. Étel és ital. Ehetjük és ihatjuk Ôt. A kenyér hűség és állhatatos szilárdság. A bor merészség, földi mértéket meghaladó öröm, illat, szépség, tágasság és határtalan teljesedés. Az életnek, a bírásnak, az adakozásnak részegsége... ======================================================================== Az oltár Sokféle erô van az emberben: a megismerés által megragadja a körülötte lévô dolgokat, a csillagokat és hegyeket, a tengert és a folyót, a fát és az állatot, minden körülötte lévô emberi lényt, és mindezt bevonhatja saját belsô világába. Szeretheti ôket, de gyűlölheti is és el is taszíthatja magától; szembe helyezkedhetik velük, vagy vágyakozhat utánuk és magához vonhatja ôket. Megragadhatja a körülötte lévô világot, és saját akarata szerint formálhatja azt. Az örömnek és a vágynak, a szomorúságnak és a szeretetnek, a nyugalomnak és az izgalomnak sokszoros hulláma járja át szívét... Legnemesebb ereje azonban az: megismerni, hogy egy magasabb lény áll felette, ezt a magasabb lényt tisztelni és érte síkra szállni. Az ember elismerheti maga fölött az Istent, imádhatja Ôt, és feláldozhatja magát Érte, azért, ,,hogy Isten dicsôíttessék.'' De hogy az Isten fönsége az értelem elôtt fölragyogjon, hogy az ember ezt a Fölséget imádja, s ne rekedjen meg önzôen önmagában, hanem kilépjen önmagából, síkra szálljon Érte, hogy a fenséges Isten dicsôíttessék: ez az áldozat. A lélek legmélyebb ereje, hogy áldozatot tud hozni. Az emberi lélek legmélyén honol az a nyugalom és világosság, amelybôl az áldozat Istenhez emelkedik. Ennek az emberben lévô legmélyebb, legcsendesebb és legerôsebb valóságnak külsô, látható jele az oltár. A templom szentélyében áll, lépcsôk emelik ki abból a térbôl, amely kívülrôl maga is el van különítve az emberek munkaterétôl, s különálló, miként a lélek szentélye. Szilárdan áll biztos talapzatán, miként az ember igaz akarata, mely ismeri Istent és kész arra, hogy Érte kiálljon. És a talpazaton ott nyugszik az oltár lapja, a mensa, egy szépen elkészített hely, amelyen az áldozatot bemutatják. Nem valami zeg-zug, hanem szabad sík. Nem félig homályos, zavaros tett, hanem nyíltan áll mindenki szeme elôtt. Olyan, amilyennek az áldozatnak kell lennie a szív mélyén. Egészen világosnak az Isten szeme elôtt, minden fenntartás és hátsó gondolat nélkül. De a kettô összetartozik: a külsô oltár, és a lélek bensejében lévô oltár. Az a külsô, amely a templomnak a szíve, és ez a belsô, amely az élô emberi kebelnek, belsô templomnak legmélyén áll, amely templomnak kifejezése és jelképe az a külsô templom a maga falaival és bolthajtásaival. ======================================================================== A vászon Az oltárra terítik. Úgy áll a kehely és az ostya alatt, mint corporale, mint az Úr testét burkoló ruha. Ebben öltözik a pap is: albába, vagyis fehér vászonba a szent áldozat bemutatására. Ez borítja az Úr asztalát is, amely fölött az isteni kenyeret nyújtják az áldozóknak. Az igazi lenvászon nagyon nemes anyag: tiszta, finom és erôs. Mikor ilyen üde fehéren látom magam elôtt, önkénytelenül is egy téli erdei séta jut eszembe. Egyszer egy hegyoldalhoz értem: frissen esett hó borította, mely érintetlen tisztaságban terült el a fekete fenyôk között. Nem vitt rá a lélek, hogy durva cipômmel keresztülgázoljak rajta. Mély tisztelettel kerültem meg... Így fekszik a tiszta vászon is az oltáron elôkészítve a szent misztérium számára. Elsôsorban az oltáron van a helye, ott, ahol azt az isteni áldozatot mutatják be. Már szóltunk arról, hogy az oltár hogyan emelkedik ki a szentélybôl, mint a legszentebb hely. Említettük azt is, hogy a külsô oltár a lélekben lévô belsô oltár jelképe. Nem, több ennél: a látható oltár nemcsak jelenti a belsô, szívbeli áldozatkészség oltárát, hanem a kettô össze is függ egymással. A kettô titokzatos módon egy. A tulajdonképpeni, a tökéletes oltár, melyen Krisztus áldozatát mutatjuk be, élô egysége ennek a kettônek. Ezért szól az a fehér vászon olyan határozottan a szívünkhöz. Érezzük, hogy valaminek a bensônkben válaszolnia kell reá. Úgy érezzük, olyan, mint egy hozzánk intézett felszólítás, szemrehányás, vágyakozás. Csak tiszta szívbôl fakad igazi áldozat; a vászon azonban azt a tisztaságot testesíti meg, amelynek lelkünkben uralkodnia kell, ha azt akarjuk, hogy áldozatunk kedves legyen Isten elôtt. És az a vászon sokat beszél nekünk a tisztaságról. Az igazi vászon finom és nemes anyag. A durva, erôszakos természet még nem jelent tisztaságot. A mogorva viselkedéshez semmi köze. Az ô ereje a finomság ereje, az ô fegyelmezettsége nemes fegyelem. De erô él benne. A valódi lenvászon erôs. Nem olyan könnyű pókháló, amelyet minden kis szél szétszaggat. Az igazi tisztaság nem betegesség. Nem fut el az élet elôl, nem csatangol hamis álmok és téves eszmények világában. Az igazi tisztaság arcán az életöröm piroslik, és bátran állja a kemény harcot. És még egy dolgot mond a vászon a szemlélôdô léleknek: ô nem volt kezdettôl fogva olyan finom és tiszta, mint amilyen most. Elôször durva, semmitmondó volt, s bizony sokat kellett mosni és fehéríteni, míg ezt a mostani illatos üdeségét elnyerte. A tisztaság nincs velünk adva. Az igaz, hogy kegyelem, az is igaz, hogy vannak emberek, akik ajándékképpen kapták lelkükbe, és egész mivoltukon kiütközik a legbensôbb tisztaság üdesége. De ezek kivételek. Amit az emberek általában tisztaságnak szoktak nevezni, az igen gyakran nagyon kétséges érték, és csak annyit jelent, hogy még nem volt kitéve viharnak. Az igazi tisztaság nem az elején áll, hanem a végén. Csak hosszú, kemény munkával lehet megszerezni. Fehér, finom, erôs lenvászon borul az oltárra. Jelent tisztaságot, lelki nemességet, üde erôt. Szent János Titkos Jelenése könyvének egyik helyén szó van ,,egy nagy seregrôl, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetbôl és néptörzsbôl és népbôl és nyelvbôl. Ezek a trón elôtt alltak hosszú fehér ruhába öltözötten'', és egyvalaki megkérdezte: Ezek, akik hosszú fehér ruhába vannak öltözve, kicsodák, és honnan jöttek? És a felelet: ,,Ezek azok, akik nagy szorongatásból jöttek, és megmosták ruháikat és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért állnak most az Isten trónja elôtt és szolgálnak neki éjjelnappal.'' ,,Uram, öltöztess engem fehérbe'', imádkozza a pap, amikor a szentáldozathoz készülve magára ölti az albát. ======================================================================== A kehely Egyszer, évekkel ezelôtt találkoztam a kehellyel. Természetesen már sok kelyhet láttam életemben, de találkozni, ott Beuronban találkoztam vele, amikor az a barátságos szerzetes, akire a szent edények voltak bízva, megmutatta nekem a sekrestye kincseit. Széles lábon nyugodott a kehely, szilárdan, biztosan állva talapzatán. Karcsú szára keményen nyúlt ki belôle. Az ember megérezte rajta a felfelé törô, összepréselt tartóerôt. Valamivel a közepe fölött volt az éles körvonalú gombja, és végre a szár végén, ott, ahol egy keskeny gyűrű a nemes erôt még egyszer fegyelmezetten összefogta, nyúlt ki egy finoman, szigorúan megformált virágkehely, és benne nyugodott a kehely szíveburka, a cuppa. Mennyire megéreztem akkor a szent titkot! Mintha biztos, mély alapból emelkednék ki a tartószár, összeszedett, fegyelmezett erôvel, és ebbôl virágoznék ki az a forma, amely csak egyet tud: felfogni és ôrizni. Ó te tiszta, ó te szent, ó te titokzatos edény, mely csillogó mélyedben rejted az isteni vércseppeket, a termékenyítô édes vérnek kimondhatatlan misztériumát, mely tiszta tűz, tiszta szeretet! És tovább szôttem gondolataimat. De nem, ezek nem voltak gondolatok, ez megérzés volt, látás volt: nem az egész világ áll-e itt elôttem? Az egész teremtés, amelynek végsô elemzésben csak egyetlen értelme van? Az ember, az élô ember, a testbôl és lélekbôl álló ember, az ô dobogó szívével... Nem mondta-e ki Szent Ágoston azt a fenséges gondolatot: Az az én emberiségem legmélyebb lényege, hogy ,,képes vagyok felfogni Istent?'' ======================================================================== A paténa Reggel volt. Felmentem a magaslatra, s azután letekintettem. Mélyen alattam terült el a tó, körülötte emelkedtek a kora reggel fényében a csendes, magas hegyek. Minden olyan tiszta volt. Olyan üde az ég ott fent és oly frissek a fák nemes vonalú koronájukkal. És egész bensôm annyira tele volt tiszta, vidám erôvel, hogy úgy tűnt fel, mintha láthatatlan, hangtalan források fakadnának bennem, és mindez világosságba és tágasságba emelkednék fel. Akkor megértettem azt, hogy a szív úgy túláradhat hogy az ember megáll, felemeli tekintetét, s kitárja karját szélesen, mint egy paténát a végtelen Jóság, a világosság Atyja, az Isten felé, aki maga a Szeretet, és feláldozza neki mindazt, ami körülötte és az ô bensô világában mindent meghaladó csendben felduzzadva és ragyogva áll. Úgy kell feltűnnie elôtte, mintha minden az ô kezének paténájából emelkednék fel tisztán és szentül. Milyen szellemi magaslaton is állt egykor Krisztus és mutatta be szeretetét, lüktetô életét, mint teljesen elégô áldozatot a mennyei Atyának! Azon a magaslaton, amelynek elôfoka volt a Mória hegye, amelyen Ábrahám mutatta be áldozatát. És elôtte ismét az a hely, ahol a királyi pap a maga engesztelô áldozatát ajánlotta fel. És ismét az a hely, ahol az ôsidôkben Ábel ajándéka szállt tisztán az égbe. Ez a magasság szüntelenül az ég felé tör. Mindig kitárva az isteni kéz, folytonosan száll föl belôle az áldozat, amikor a pap -- vagy nem is ô, mert hiszen az ember csak haszontalan eszköz -- az oltárnál áll és kiterjesztett kezeivel felemeli a kehelytányért, a paténát a fehér kenyérrel. ,,Fogadd el, ó szent Atya, mindenható örök Isten ezt a szeplôtelen áldozatot, amelyet én, méltatlan szolgád ajánlok föl Neked, az én élô és igaz Istenemnek, megszámlálhatatlan bűneimért, sértéseimért és hanyagságaimért, és az összes körülállókért, hogy nekem és nekik is üdvösségünkre váljék, az örök életre.'' ======================================================================== Az áldás Csak az áldhat, akinek hatalma van. Csak az áldhat, aki teremtô erôvel rendelkezik. Csak az Isten áldhat. Áldva tekint Isten az ô teremtményeire. Nevükön szólítja ôket. Mindenható szeretete a teremtmény szívére és legmélyebb lényegére irányul, és Isten kezébôl árad a termékenyítô, nevelô, gyógyító, megszentelô erô: ,,Rátok akarok tekinteni, és fejlôdésnek akarlak indítani benneteket.'' Csak az Isten áldhat. Mert az áldás rendelkezés azzal, ami létezik és ami tevékenykedik. Az áldás a teremtés Urának hatalmi szózata, jövendölés és ígéret a gondviselés Urától. Az áldás jó sorsot jelent. Nietzsche a lázadás szavát mondta ki ezzel: ,,Imádkozókból áldásadókká kell lennünk.'' Ô jól tudta, mit akart ezzel mondai. Csak az Isten áldhat, mert Ô az élet Ura. Mi ezzel szemben természetünknél fogva, lényegesen, kérôk vagyunk. Az áldás ellentéte az átok. Ez a halál ítélete, a szerencsétlenség pecsétje. Ez is egy arcra, egy szívre irányul. Ez azonban annak az Úrnak a parancsa, aki elzárja az élet forrását. De Isten részt juttatott ebbôl az áldó és átkozó hatalomból mindazoknak is, akiknek hivatása az életfakasztás. A szülôknek: ,,Az atya áldása házat épít a gyermekeknek;'' és a papnak. Ezeknek a hivatása, hogy természeti és kegyelmi életet fakasszanak. Erre vannak rendelve természetüknél fogva, hivatásuknál fogva. És valaki hatalmat nyerhet az áldásra, ha maga egészen megtisztul, ha már nem önmagát keresi, hanem mindenestül a lélek szolgálatába akar állni. De az áldás hatalma azért mindig csak az Istentôl jön. Elapad, ha valaki azzal az igénnyel áll elô, hogy a saját erejébôl adja az áldást. Mivoltunknál fogva mi csak kérelmezôk vagyunk. Áldástosztókká csak Isten kegyelmébôl leszünk. Éppúgy, mint ahogy az igazi parancsolásra is csak Isten kegyelmébôl van hatalmunk. És ami áll az áldó hatalomra, az áll az átkozó hatalomra is: ,,Az anya átka lerombolja ôket,'' ,,a házakat'', az életet, az üdvösséget. Amit a természet itt csak jelképez, az válik teljessé a kegyelemben. Mert ami az áldásban tulajdonképpen hatékony, ami tulajdonképpen benne áramlik az igazi áldásban, a lényegesben, aminek minden természeti áldás csak jelképe, az az Istennek saját élete. Isten önmagával áld. Önmagát adja az áldásban. Az Ô áldása isteni életet fakaszt: ,,az isteni természet részeseivé tesz minket.'' Ez azonban kegyelem, tisztára ajándék, amelyet Krisztusban kaptunk. Ilyen az az áldás, amelyben Isten önmagát adja nekünk a kereszt jele által. Az isteni áldásnak ezt az erejét adta meg mindazoknak, akik Ôt képviselik. A keresztény házasság titka révén megkapták az atya és az anya. A papszentelés titka által a pap. A keresztség titka és a bérmálás királyi papsága által az részesült benne, aki ,,szereti az Istent teljes szívébôl, egész lelkébôl, minden erejébôl és szereti felebarátját is, mint önmagát.'' Mindezeknek megadta az Isten az Ô saját életével való megáldásnak hatalmát. Mindegyiknek különbözô módon, hivatásának megfelelôen. Az áldás a kéz által, a kéznek mozdulata által jut kifejezésre. Az áldó kéz a fejen nyugszik a bérmálásnál és a papszentelésnél, hogy rajta keresztül áradjon át az, ami felülrôl jön, ami az Istenbôl fakad. A kéz rajzolja a homlokomra a kereszt jelét, vagy formálja az ember felett, hogy általa kiáradjon Isten gazdagsága. Mert a kéz az, amely oszt, ô teremt, ô formál, ô ajándékoz. A legnagyobb áldás azonban, ha magával a Legszentebbel történik, Krisztus testével az Oltáriszentségben. De ezt igen nagy tisztelettel és a titoknak kijáró fegyelmezettséggel kell végezni. ======================================================================== A szent tér A természeti térnek, mint tudjuk, három irányú kiterjedése van. Ez az alapja annak, hogy a tér nem káosz, hanem rendezett valami: az egymás mellett, egymás fölött, egymás mögött állók rendje. Ez teszi, hogy életünket alakíthatjuk, mozoghatunk, hogy építhetünk, alkothatunk, lakhatunk. A természetfölötti, szent tér is rendezett valami. Megalapozását a misztériumban bírja. A templomot úgy építik, hogy nyugatról kelet felé, a Nap fölkelte felé nézzen. A napív húrja szeli át. A templom kapja az elsô és utolsó sugarakat. Krisztus a megszentelt világ Napja. A Nap pályájának iránya szabja meg a szent tér irányait, valamint minden építkezésnek, alakzatnak az irányát is, amely helyesen van beállítva az örökkévalóság felé. Amikor a pap az evangéliumot olvassa, a misekönyvet balra fordítja, észak felé, mert hiszen az oltár kelet felé néz. Délrôl jön a szent ige, és észak felé halad. Ez nemcsak történelmi emlékezés akar lenni, arra, hogy egykor a Földközi tenger felôl jött fölfelé. A dél ugyanis a fény teljessége, a természeti világosság jelképe. Az észak a hidegnek és a sötétségnek szimbóluma. A világosságból jön az Isten Igéje. Ô, aki a világ Világossága, a sötétségben világoskodik, és behatol a homályba, ha talán majd ott befogadják. Egy másik irány is van, és ez felülrôl lefelé halad. Amikor a pap elôkészíti az áldozatot, fölemeli a paténát és a kelyhet. Mert ,,ott fönt van az Isten, ,,a Szent a magasságban''. Fölfelé emelkedik a kérô tekintet és a kéz is: a mélységbôl (de profundis) ,,a szent magasságba''. És ha a püspök vagy egy pap megáld valakit, kezét a térdelônek fejére teszi, vagy az elôtte álló tárgyra helyezi. Mert minden teremtmény ,,alant'' van, és az áldás a Magasságbelitôl jön. Ez a szent tér harmadik iránya, új kiterjedése. A lélek iránya: a vágynak, az imádságnak és az áldozatnak iránya. Az Isten iránya: a kegyelem, a beteljesítés, és a szentség iránya. A szent tér három irányú kiterjedése tehát így alakul: Az elsô irány: szemben a felkelô Nappal, és ez a Nap: Krisztus. Feléje irányul a hívôk tekintete. Belôle árad lefelé a mi szívünkbe az isteni fénysugár. A lélek nagy beteljesedése, és Isten leereszkedése. A második irány északról dél felé mutat, és a sötétség néz ez irányban a világosság felé, mely az Isten igéjében ragyog. Az égô szív természete, hogy világítani és melegíteni akar. És a harmadik irány alulról fölfelé vezet: a lélek mozgása vágyban, imádságban, és áldozatban a mélységbôl a Magasságbeli trónjához. A válasz erre a teljesedés, amely a kegyelemben, áldásban és szentségekben árad lefelé. ======================================================================== A harangok A templom belsô tere Istenrôl beszél. Ez a tér az Úrnak van szentelve, és egészen betölti az ô szent jelenléte. Hiszen a templom Isten háza, kiszakítva a világból, körülzárva falakkal, boltozattal. Ez a tér befelé, a rejtett felé fordul és Isten titkairól szól. És a templomon kívüli tér? Az a nagy tágasság a síkságok felett, amely minden irányban határtalanul terjeszkedik? Amely a magasba, a végtelenbe feszül? Amely mélyen lent a völgyben nyugszik hegyektôl körülvéve? Hát az nincs kapcsolatban a szentéllyel? Ó, bizonyára az is! Az Isten házából emelkedik ki a torony a szabadba, és mindjárt le is foglalja azt Isten számára. A toronyban, az állványon nehéz ércharangok. Tengelyük körül lengenek; szépen kidolgozott testük egészen meglendül, és egymásután bocsátja ki magából az űrbe a hangokat. Küldi a kellemes hanghullámokat, hol világos és gyors, hol nehéz és teljes, hol lassú és mélyen bongó hangokat. A hangok kiáradnak a harangból, átjárják a messzeséget, és eltöltik azt a szentély üzenetével. A nagyvilágnak szóló üzenet ez, Istentôl jövô határ- és végnélküli üzenet, a vágynak és a végnélküli teljesedésnek üzenete. A ,,vágy emberét'' szólítják, akinek szíve nyitva áll a nagy messzeség elôtt. Igen, ha a harangok hangját halljuk, megérezzük a messzeséget. Ha a toronyból árad le hangjuk és minden irányban határtalanul hangzik el, magával ragadja vágyunkat a nagy messzeségbe, míg egyszercsak rá nem eszmélünk, hogy a teljesedést nem a síkságnak kékbe veszô szélén kell keresnünk, hanem a bensônkben. Ha a harang szava a hegy tetején álló templomból árad le a völgybe, vagy onnan emelkedik föl a kéklô magasságba, kitágul a kebel, s érzi, hogy ô sokkal tágasabb, mintsem gondolta volna. Vagy messzirôl érkezik a harangszó s behatol az alkonyodó zöld csendességen át az erdôbe; nem tudom, honnan jön, csak azt érzem, hogy messzirôl, igen messzirôl. Istenem, mi minden nem ébred fel akkor lelkünkben! Régen elmúlt dolgok elevenednek meg, úgy, hogy csak megállunk és figyelünk és elgondolkozunk: ,,Ugyan mi ez?'' És akkor megérzi az ember a messzeséget. Olyan ez, mintha a lélek kiterjesztené szárnyait, áthidalná a messzeséget, mintha felelne a végtelenség távolról jövô hívására. ,,Ilyen tág a világ'' -- mondja a harang. ,,Ennyire tele van vággyal... Isten szólít minket... Egyedül Ôbenne van a béke...'' Ó Uram, tágabb az én lelkem, mint a nagyvilág. Mélyebb, mint minden völgy együttvéve. És vágya fájdalmasabb, mint a messzeségbe veszô harangszó. Uram, csak Te egyedül tudod betölteni a lelkem, egyedül csak Te... ======================================================================== A szent idô A nap minden órájának megvan a maga jellegzetes arca. De három idôpont különösen határozott vonásokkal jelenik meg elôttünk: a reggel, az este és kettejük között a dél. És mindezek meg vannak szentelve. A reggel A reggel arca minden más idônél jellegzetesebb, tisztábban ragyog. A reggel a kezdet. A születés titka ismétlôdik meg minden reggel. Az alvásból jövünk, amelyben életünk megifjodott, és határozottan, erôsen érezzük: ,,Élek! élek!'' És ez az átélt lét imádsággá válik. Afelé fordul, Akitôl jön: ,,Istenem, Te teremtettél engem, köszönöm Neked, hogy élek. Köszönetet mondok Neked, hogy élek. Köszönetet mondok Neked mindazért, amim van és ami vagyok.'' És ez az új élet érzi az erejét és tettre tör. Az elôtte álló nap felé, annak feladatai felé fordul. Ez is imádsággá válik: ,,Uram, a Te nevedben és a Te erôdben kezdem meg a napot. Legyen amit teszek Érted végzett munka!'' Ez a reggel szent órája. Az élet felébred. Mélyen átérezve saját létezését, a teremtmény tiszta háláját viszi az Úr színe elé. Istentôl jôve, és Isten erejében, új, teremtôalkotásra kél föl, napi munkájához fog. Látod, mi minden függ a nap elsô órájától? A nap kezdete ez. Az ember belefoghat a napba kezdés nélkül is, belelódulhat anélkül, hogy gondolkozna, hogy akarna. Csakhogy akkor ez nem ,,nap'' többé, hanem egy darab értelmetlen, kifejezéstelen idô. Ezzel szemben a nap út, mely irányt akar. A nap munka, mely határozott akaratot követel. Egy nap egész életedet magába foglalja. Életed olyan, mint egy nap. Ennek azonban arculattal is kell bírnia. Akarat és irány és Isten felé tekintô arc, -- mindez együtt adja a reggelt. Az este Az estének is van titka, éspedig a halál titka. A Nap leáldozóban van, az ember pedig készül, hogy bevonuljon az alvás csendjébe. A reggel tele volt a megújult élet elôérzetével, este azonban az élet fáradt és nyugalmat keres. És keresztül cseng rajta a halál titka. Sokszor észre sem vesszük ezt, mert belsônk még egészen tele van a jelen élet képeivel, és a következô nap vágyától, terveitôl feszül. Némelykor egészen csendesen megszólal, mint valami távoli sejdítés. De vannak olyan esték is, amikor nagyon is érezzük, hogy hajlik az élet a nagy homály felé, ,,amikor már senki sem munkálkodhatik.'' És minden attól függ, hogy megértjük-e a halál titkát? A halál nemcsak annyit jelent, hogy az élet a vég felé közeledik. A halál az élet utolsó felszólítása, az élet utolsó, döntô tette. Ami az egyes ember vagy az egyes népek történetében végbemegy, sohasincs készen, sohasincs befejezve. Minden attól függ, mit csinál belôle az ember vagy a nép. Attól függ, hogy helyezkedik el vele szemben, hogy valami újat alkot-e a már megtörténtbôl, éspedig jót-e vagy rosszat? Gondoljunk például arra, hogy egy népet nagy szenvedés ér. A dolog megtörténik, de még ezzel nincs befejezve. A nép kétségbe eshetik, de meg is térhet és újra kezdhet. És csak ekkor válik teljessé az, ami már régen megtörtént, ezért a halál legmélyebb értelme: ez az a végsô szó, amelyet az ember intéz saját elmúlt életéhez, az a végsô arckifejezés, amelyet életének ad. Arról a nagy elhatározásról van szó, hogy az ember mégegyszer kezébe ragadja-e egész életét? A bánat megragadja, és tüzében megtisztítja azt, amit elhibázott; a véghezvitt jókért a hála és az alázat megadja Istennek a néki járó tiszteletet, és mindez belevetve az Isten iránti feltétlen odaadásba; vagy pedig az ember elcsügged, és engedi, hogy élete méltóság nélküli, erôtlen végbe csússzon át. Akkor nincsen tulajdonképpen vége, hiszen egyszerűen csak megszűnik. Nincsen formája, nincsen arculata. Ez ,,a halál nagy művészete'': a művészet, mely az elmúlt életet egyetlen igenben Istennek szenteli. Lásd, minden este gyakorolnunk kellene ezt a nagy művészetet, hogy az életnek valódi befejezést adjunk, mert csak az kölcsönöz az elmúlt dolgoknak végleges értéket, örök arculatot. Az est órája a befejezés órája. Isten elôtt állunk, megsejtve azt, hogy egykor majd szemtôl-szembe fogunk állani Vele, hogy megtegyük az utolsó számadást. Megérezzük, mi van ebben a szóban: ,,megtörtént''. A jó, a rossz, az elvesztés, az elpocsékolás. Isten felé állíthat be minket, Ô feléje, ,,Akinek minden él'', az elmúlt épp úgy, mint a jövendô, és Aki még az elveszettet is vissza tudja adni a bűnbánónak. És Ô elôtte adjuk meg az elmúlt napnak a végleges arckifejezést. Ami abban hibás volt, megragadja a bánat, ,,jóvá teszi'', ami pedig jó volt, arról az ôszinte hála lehánt minden hiúságot. És a feltétlen bizalom minden bizonytalant, minden elégtelent, szegényest és homályosat belemerít Isten mindenható szeretetébe. A dél Reggel fölkel az élet. Fölfelé emelkedik: elôször gyorsan és örömmel, azután növekszenek az akadályok és a haladás egyre lassúbbá válik. Végre eléri a delelôt, és egy kissé megpihen. Rövidesen aztán megindul lefelé. Egyre fáradtabb lesz, míg végre egy újabb, rövid ideig tartó föllendülés után bevonul az éjjel csöndjébe. Az emelkedés és a hanyatlás között azonban, a nap legmagasabban álló választópontját van még egy rövid, csodálatos pillanat, lélekzetvétel, a nap közepe: a dél. Ekkor az élet nem a jövôbe tekint, mert nem halad elôre. A hanyatlás még nem indult meg, és így nem is tekint vissza az elmúlt idôre. Áll, de nem tétlenül. Ez az állás még tele van a pályafutás teljes lendületével. A tiszta jelenben áll. És tekintete a messzeségbe vész. De nem, egyáltalán nem irányul térre vagy idôre, hanem az örökkévalóságra. Milyen mélységes a dél pillanata! A városban, ahol minden zajlik, ahol nincs hallgatás és megállás, nem érzed ezt. De menj csak ki a gabonaföldekre, vagy nyáron a csendes rétre, amikor a Nap éppen a választóponton áll, s a lég izzik, -- milyen mélyen meg fogod érezni akkor ezt! Te állsz, és elsüllyed körülötted minden idô. Az örökkévalóság tekint le rád. Az örökkévalóság minden órába beleszól, a déllel azonban szomszédságban áll. Akkor az idô vár és kitárul. A dél tiszta jelen, a nap teljessége. A nap teljessége... az örökkévalóság közelsége... várni és megnyílni... Távolról hangzik az Úrangyalára szólító déli harangszó, és belemondja a néma délbe a megváltó szózatot: ,,Kezdetben vala az Ige, és az Istennél vala, és Isten vala az Ige...'' ,,Az Úr angyala köszönté Szűz Máriát És ez méhében fogana a Szentlélektôl. És mondá Mária: Íme, az Úrnak szolgálóleánya, Legyen nekem a te igéd szerint. És az Igen testté lôn És miköztünk lakozék.'' Egyszer eljött az emberiség napjának dele, ,,Az idôk teljessége.'' És vala egy ember, akiben megvolt ez a teljesség, és várt. Ez az ember: Mária. Nem sietett. Nem nézett sem elôre, sem hátra. Az idô teljessége volt ôbenne, a tiszta jelen, nyitva az örökkévalóság számára, és várt. És az örökkévalóság lehajolt, a híradás megjött, és az örök Ige testet öltött az ô tiszta méhében. A harang belemondja ezt a titkot a mi napunkba. A keresztény nap delében mindig újra megelevenedik az emberiség napjának titka. Minden idôkön át zeng az idôk teljessége. Egész életünknek az örökkévalóság közelségében kellene állnia. Mindig meg kellene lennie bennünk annak a csendességnek, amely nyitva áll az örökkévalóság felé, és figyel. Az élet azonban hangos, és túlkiabálja azt. Ezért nekünk meg kellene állnunk legalábbis a szent déli órában, Úrangyalakor, félre kellene tolnunk mindent, ami odatolakodik, csendben kellene maradnunk és figyelnünk a titokra, amelyben ,,amikor mindenre mélységes csönd borult, az örök Ige leszállt a királyi trónról'', egykor a külsô, történeti valóságban, de mindig újra és újra az egyes lelkekben. És az ember mennyire egynek érezheti magát ebben a csendes pillanatban mindazokkal ott künn, akik hasonló csendben állnak! Milyen mély közösségbe juthatunk ily módon, hogyan köszönhetünk így ki mások felé, hogyan küldhetjük így nekik áldásunkat... ======================================================================== Isten nevében Eldurvultunk. Sok mélységes és finom dologról már semmit sem tudunk. Ezek közé tartozik a szó is. Külsôséges valaminek tartjuk mert már nem érezzük meg benne a belsô tartalmat. Azt véljük, hogy csak futólagosan elhangzó valami, mert már nem érezzük erejét. Nem lök, nem üt, hanem csak csengés-bongásból álló könnyed képzôdmény számunkra. Mindazonáltal igaz, hogy a szó valami szellemi valóságnak finom teste. A szóban összetalálkozik és kifejezésre jut egy dolognak a lényege és valami a mi saját lelkünkbôl, amely az illetô dolog elôtt bennünk megszólal. Legalábbis így kellene lennie. És biztos, hogy így kellene lennie. És biztos, hogy így is volt az elsô embernél. A Szentírás elsô lapján azt halljuk, hogy Isten ,,az ember elé vezette az állatokat,'' hogy az nevet adjon nekik. Nyitott érzékekkel és látható lélekkel nézett az ember a külsôn keresztül azok lényegébe, és ezt ki is mondta a nekik adott névben. Lelke válaszolt a teremtménynek hozzá intézett szavára. Megmozdult az emberben valami, ami különösebb kapcsolatban volt annak a teremtménynek mivoltával, s ez érthetô is, hiszen az ember az egész teremtett világ egységes foglalata. Ezt a két elemet, a külsô dolog lényegét és az ember belsejében erre adott választ élô egységbe foglalva, a névben mondotta ki. A névben eszerint egybekapcsolódott egy darab a külsô világból, meg egy darab az ember belsô világából, és ha az ember kimondotta a szót, felébredt a lelkében a dolog lényegének képe, s felhangzott az, ami az ô belsejében erre a képre válaszolt. Így a név csodálatos jel volt, amelyben az ember ráeszmélt a világra és önmagára. A szavak nevek. A beszéd pedig a dolgok nevével való bánásmód helyes művészete; a dolgok lényegével és a saját lelkünk lényegével, azoknak Isten-akarta egybehangzásában. De ez a bensôséges kapcsolat a teremtett világ és a saját énünk között nem maradt állandó. Az ember vétkezett, és a kötelék elszakadt. A dolgok idegenekké, sôt ellenségesekké lettek elôtte. Nem nézett többé beléjük tiszta tekintettel, hanem sóvárogva, uralkodni vágyóan, és egyszersmind a bűnös ember bizonytalan tekintetével. Azok azonban becsukódtak elôtte, és elrejtették mivoltukat. De saját önmaga is kicsúszott a kezébôl, mert önzôen akart érvényesülni. Nem uralkodott többé önmagán úgy, mint elôbb, nem tekintett többé gyermeki szemmel saját lelkébe. Lelke kiesett a hatalmából, és ô most már nem ismerte önmagát, nem rendelkezett önmagával. A név-szó most már nem kapcsolja össze számára eleven egységbe a dolog és az ember lényegét. Nem ragyog többé feléje abból az Istennel békeszövetségben álló teremtmény teremtôi gondolata. Csak egy szétszaggatott képet lát benne. Csak a lényegnek homályos sejtelemmel és vággyal megzavart hangja szól abból feléje. És ha egyszer jól meghallja a szót, megáll, figyel, eszmélôdni kezd, és nem találja meg már többé az értelmet. Zavart, rejtvényszerű marad elôtte, és fájdalmasan érzi, hogy vége a paradicsomnak. De már ez sincs többé. Mi emberek annyira felületesekké váltunk, hogy még a szétrombolt szavak miatti fájdalmat sem ôriztük meg. A neveket egyre gyorsabban mondtuk ki, egyre felületesebben és külsôségesebben, és egyre kevésbé gondoltunk azok lényegére. Úgy adjuk tovább ezeket, miként egy pénzdarabot adnak kézrôl-kézre: nem tudjuk milyen, mi van rajta, csak annyit tudunk, hogy ennyit és ennyit kapunk érte. Ilyen gyorsan szálltak a szók szájról-szájra. A szók belsôje nem szólalt meg többé, a dolog lényege nem hangzott ki belôlük, a lélek nem ismert bennük önmagára. Puszta szó-pénzekké lettek, jelentették ugyan a dolgot, de nem nyilatkoztatták ki azt. Már csak egyszerű jelek voltak, azért, hogy mások megértsék, mit akarunk. A nyelv az ô szavaival ezek szerint nem jelent már többé érintkezést a dolgok lényegével, nem találkozik bennük egymással a dolog és a lélek. Sôt már az elveszett paradicsom utáni vágy sincs meg, s a beszéd csak valami sietôs zörgés a szó-pénzekkel, miként a pénzszámláló gép gazdálkodik a pénzdarabokkal, anélkül, hogy valamit is tudna róluk. Csak elvétve riadunk fel. Akkor azután egyszerre úgy hangzik felénk egy szóból, mintha az ôsokok mélyérôl törne föl a hang. A lényeg szólít minket. Vagy pedig a papíroson látjuk a szót, és azokból a fekete jelekbôl hirtelen világosság támad. A ,,név'' lép elô, a lényeg, a lélek felelete. És ilyenkor újra átéljük azt az ôsélményt, amelybôl a szó fakadt, amelyben a lélek a dolog lényegével találkozott. Érezzük azt a csodálkozó nézést, a szellemi megragadást, amellyel az ember az elôtte álló új valóság lényegét fogta meg, és saját belsejében formálta ki a szó alakjában. Tág térbe lépünk be, a mélységbe süllyedünk alá, és a szó ismét az az elsô alkotás, amelyre Isten szólította fel az embert. De rövidesen ismét minden elsüllyed, és tovább zörög a számláló masina... Meglehet, hogy egyszer majd találkozol ily módon az ,,Isten''- névvel. Ha az elôzôket végiggondoljuk, megértjük, hogy az ószövetségi hívôk sohasem ejtették ki az Isten nevét. Helyette ,,az Úr'' nevet használták. Mert a zsidó nép különös kiválasztottsága annyit jelentett, hogy közvetlenebbül megérezte mint más népek Isten valóságát, Isten közelségét. Jobban megérezte mint mások az Isten nagyságát, fenségét, félelmetességét. Neki jelentette ki Isten az ô nevét Mózes által: ,,Az én nevem: Aki van.'' ,,Aki van'', aki nem szorul senkire, aki egészen önmagában áll, aki minden létnek és erônek foglalata. A választott nép elôtt Isten neve Isten lényegét fejezte ki. Úgy látta, hogy Isten mivolta ragyog ki e névbôl. Úgy számított elôtte, mint maga az Isten, és úgy félt az Ô nevétôl, mint egykor magától az Istentôl a Sínai hegyen. Hiszen Isten úgy beszél a saját nevérôl, mint önmagáról: ,,Ott lesz az én nevem'' -- mondja a templomra vonatkozólag. És a Titkos Jelenések könyvében megígéri annak, aki hűségesen kitart, hogy ,,oszloppá teszi ôt Isten templomában'' ,,és ráírja az Ô nevét'', vagyis megszenteli, és önmagát ajándékozza neki. Így azután értjük a parancsot: ,,Uradnak, Istenednek nevét hibába ne vedd!'' Megértjük azt is, miért tanít minket az Üdvözítô így imádkozni: ,,Szenteltessék meg a Te neved,'' és hogy ,,Isten nevében'' kell kezdenünk minden dolgunkat. Titokzatos az Isten neve. A végtelen lény mivolta ragyog ki belôle, annak a lényege, ,,Aki van'', a létnek és a végtelen fenségnek mérhetetlen teljességében. És ebben a szóban él saját lelkünk legmélyebb mivolta is. Legbensôbb lényegünk válaszol Istennek, mert a lélek elszakíthatatlanul Istenhez tartozik. Ô teremtett minket és önmaga felé irányított, úgy, hogy nincs nyugta lelkünknek, míg csak Vele nem egyesül. Nincs is más értelme létünknek, mint az, hogy szeretetközösségben egyesüljön Istennel. Mindez, ami egész nemességünk, lelkünk lelke él ebben a szóban: ,,Isten'' és ,,Én Istenem''. Eredetem és végcélom, létem kezdete és vége, imádás és vágy és bánat és minden. Az Isten neve tulajdonképpen minden. Kérjük tehát Tôle, tanítson meg arra, hogy sohase ,,vegyük hiába'' az Ô nevét, hanem hogy ,,megszenteljük'' azt. Kérjük, ragyogjon fél számunkra az Ô neve dicsôségben. Sohase váljék neve elôttünk ércpénzzé, mely élettelenül vándorol kézrôl-kézre, hanem maradjon számunkra végtelenül értékes és háromszor szent. Úgy akarjuk tisztelni Isten nevét, mint Ôt magát. És Ôbenne tiszteljük saját lelkünk szentélyét is.