Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== XIII. Leó pápa: Rerum Novarum Apostoli körlevél a munkások helyzetérôl Fordította: Prohászka Ottokár Nihil obstat. Dr. Joannes Drahos censor Imprimatur. Dr. Julius Machovich vicarius generalis. Nr. 1048. Strigonii, 7. Apr. 1931. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó (1991) Elôszó (1931) Rerum Novarum ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című füzet elektronikus változata. A könyv 1991-ben jelent meg a Szent István Társulat kiadásában az ISBN 963 360 595 4 azonosítóval. Az a kiadás az 1931-ben, szintén a Szent István Társulatnál, megjelent eredetinek reprint változata. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. ======================================================================== Elôszó (1991) II. János Pál pápa ebben az esztendôben külön pápai enciklikában emlékezett meg XIII. Leó Rerum novarum körlevelének 100 éves évfordulójáról. ,,Centesimus Annus'' kezdetű írásában arra figyelmeztet, hogy ,,újraolvasva'' XIII. Leó nyilatkozatát, ,,fedezzük fel újra'' az eredeti szöveg belsô gazdagságát, hasonlóan az evangéliumi írástudóhoz, ,,ki kincseibôl újat és régit vesz elô'' (Centesimus Annus 3) (Mt 13,52). A Szent István Társulatot ez a gondolat vezette, mikor a Rerum novarum 100 éves évfordulója alkalmával újra kiadja XIII. Leó pápa körlevelét, Prohászka Ottokár (+1927) immár klasszikusnak mondható fordításában. Mint az Apostoli Szentszék dokumentumainak hivatalos kiadója, az a gondolat irányítja a kiadásban, hogy az új fordítás mellett, az elméleti és gyakorlati kutatók részére rendelkezésre álljon a százévesnek mondható elsô magyar szöveg is, mely Prohászka fordítása. Igaz 1891-ben Prohászka még bizonyos kihagyásokkal adta ki a Rerum novarum magyar szövegét, melyet akkor Fischer Colbrie Ágoston kassai püspök is lefordított. 1931-ben azonban, a Quadragesimo Anno kiadásakor a Társulat immár javított formában kiadta Prohászka fordításának teljes szövegét, néhány sor kivételével. Az 1931-ben újra kiadott Prohászka-szöveget még annyiban tettük teljesebbé, hogy az 1. pontban nem szereplô rövid szöveget is közöljük kiadványunkban, és így a teljes körlevél szövegét veheti kézbe az olvasó. Az elméleti kutató, vagy gyakorlati politikus részére egyaránt érdekes lehet a 100 esztendôs Prohászka-fordítás összehasonlítása a Kereszténydemokrata Néppárt most megjelent, modern, magyar nyelvű Rerum novarum fordításával, mely Dér Katalin és Goják János munkája. Ez a füzet a ,,Közélet és Kereszténység'' című KDNP politológiai sorozat elsô kötete. A két fordítás tehát egymást kiegészítve, történeti kibontakozásban nyújtja az olvasónak a II. János Pál által idézett ,,régit és újat'' és így a történeti jellegű tanulmányokban inkább a Prohászka-fordítás ajánlható, míg a gyakorlati szociálpolitikai művekben az új fordítás megújult kifejezései. Mindenesetre törekednünk kell arra, hogy a Rerum novarum korunkhoz is szóló és idôtálló gondolatait kortársaink is megismerjék és a közéletben is alkalmazzák. Budapest, 1991. jún. 18. Dr. Lenhardt Vilmos prof. ======================================================================== Elôszó (1931) A katolikus világ nagy ünnepségre készül abból az alkalomból, hogy a folyó évi május hó 15-én lesz negyvenedik évfordulója XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű apostoli körlevele megjelenésének. Rómában külön bizottság foglalkozik az irodalom egybeállításával, amely a körlevél jelentôségét, tartalmát és kihatásait ismerteti s világszerte kutatják a körlevél nyomán megindult fejlôdést a munkáskérdés keresztény szellemű megoldása terén. A nemzetek képviselôi az örök városban kifejezik hódolatukat az Apostoli Szentszék elôtt, amely isteni tekintélyével megjelölte az alapelveket az újkor legnagyobb kérdésében, a szociális kérdésben; tiszteleg a Lateránban pihenô nagy pápa, XIII. Leó -- a Lumen de coelo -- sírja elôtt és együttérez a világ munkásainak hálájával, amelynek beszédes tolmácsa a lateráni templom mellett álló munkásszobor. A Szent István Társulat a negyvenéves jubileum kapcsán kiadja a körlevél magyar szövegét a nagy Prohászka Ottokár -- XIII. Leó gondolatai lánglelkű megértôjének, magyarázójának és megvalósítójának - - fordításában. Prohászka fordítása kivonatos. Körülbelül a felét adja az eredeti szövegnek. Szükségessé vált azért a magyar szöveg kiegészítése. Mindjárt a körlevél megjelenése után magyarra fordította ugyan a teljes szöveget néhai Fischer Colbrie Ágoston. De ez a teljes fordítás nem kárpótolhatna Prohászkának ragyogó, az értelmet plasztikusan kidomborító stílusáért. Már a körlevél huszonötödik jubileumát is megünnepelték 1916-ban. De akkor a világháború izgalmai megakadályozták az érdeklôdésnek olyan megnyilvánulását, amely méltó a pápaság egyik legnagyszerűbb tettéhez, a világtörténelem egyik legnevezetesebb eseményéhez, aminek a körlevelet 1891-ben a Norddeutsche Allg. Zeitung nevezte. Akkor még nem is látszott meg a körlevélnek világtörténelmi jelentôsége olyan megvilágításban, mint ma, amikor a szociális kérdésnek államokat és alkotmányokat átalakító hatását és a pápa gondolatainak érvényesülését a világháború után az államok szociális törvényhozásában tapasztalhatjuk. Kiválóan megvilágítja ezt a folyamatot dr. Mihelics Vid ,,Az új szociális állam'' című könyve -- Szent István Társulat, 1931. XIII. Leó pápa már perugiai püspök korában sokat foglalkozott a szociális kérdéssel. Sokat érintkezett Ketteler Vilmos Emmánuel (1811-- 1877) mainzi püspökkel, a keresztényszociális mozgalom megindítójával és Mermillod Gáspár genf-lausannei püspökkel (1824--1892), aki egyik legékesebben szóló vádolója volt a kapitalizmus bűneinek és sürgetôje a keresztény reformoknak. Pecci Joakim bíbornok, perugiai püspök 1877-ben, február 6-án kiadta ,,Kultúra és egyház'' c. körlevelét, amelyben nem nehéz fölismerni a Rerum novarum elôdjét. Beszél benne a bűnös uzsoráról, a tisztességtelen nyereségrôl, a gyáripar túlkapásairól, a túlhosszú munkaidôrôl, a nôk és gyermekek munkájáról, a munkások lelki igényeirôl, a munka tisztességérôl és a vasárnapi és ünnepnapi munkaszünetrôl. Fölszólítja a fejedelmeket és a kormányokat, hogy a törvényhozás, közigazgatás és a bíráskodás által védjék meg a munkásokat a testi és lelki kizsákmányolás ellen. E püspöki körlevél gondolatmenetének hasonlósága a késôbbi pápai körlevéléhez bizonyítja, mennyire személyes műve a pápának a Rerum novarum. Az aránylag hosszú idôköz, amely a ,,Kultúra és egyház'' és a Rerum novarum közt eltelt, azért volt szükséges, mert a pápa állásfoglalása csak jobban kiérett kérdésekben szokott megtörténni. Pedig a XIX. század hetvenes és nyolcvanas éveiben még élénk tudományos munkásság folyt a szociális problémák körül s igen sok pontban igen eltérôk voltak a vélemények. Franciaországban de Mun Albert gróf és La Tour du Pin márki vezetése mellett a katolikus társadalmi szervezetek központjaként az Association Catholique tanulmányozta a szociális kérdést s kutatásainak eredményeit a hasonló nevű folyóiratban közölte. Németországban (Frankfurt a. M.) a német katolikus nagygyűlések állandó bizottsága Löwenstein Károly herceg elnöklete alatt foglalkozott szociális kérdésekkel. Legkiválóbb munkásai P. Albert Weiss dominikánus, P. A. Lehmkuhl és P. Pesch jezsuiták. Lapjuk a Broig, majd Bachem kiadásában megjelenô Christlichsoziale Blätter. Bécsben az arisztokraták alapítottak katolikus tudományos társaságot gróf Pergen Antal elnöklete s gróf Kueffstein Ferenc irányítása alatt a társadalomtudomány és a nemzetgazdaságtan helyes alapelveinek megvilágítása céljából. A német és az osztrák társaság késôbb Freie Vereinigung Katholischer Sozialpolitiker néven együttműködött s közleményeit az osztrák ,,Monatschrift für Gesellschaftswissenschaft und Volkswirtschaft'' adta ki, amelynek szerkesztôje a híres Vogelsang Károly báró volt. Rómában a katolikus ifjúsági és munkásegyesületeket vezetô férfiak Domenico Jacobini elnöklete alatt külön társadalomtudományi kört alapítottak ,,Circolo dei Studi sociali ed economici'' néven. Ebben római tartózkodása idején Mermillod püspök is tevékeny részt vett, azonkívül sok nagynevű olasz elôkelôség és világhíres tudós, többek közt P. Liberatore Máté jezsuita és Denifle Henrik dominikánus. Tanulmányaikat a Civiltŕ Cattolica és a Rassegna italiana közölték. A francia, német és olasz katolikus tudósok és politikusok szükségét érezték a nemzetközi társulásnak és szorosabb együttműködésnek. 1884- ben Svájcban, Freiburg városában, ahol ekkor Mermillod Gáspár püspök székelt, La Tour du Pin márki kezdeményezésére megalakították az úgynevezett Freiburgi Uniót, vagyis a Nemzetközi Katholikus Egyesületet, társadalomtudományi és gazdasági tanulmányok céljából. A már említetteken kívül az egyesület tagjai voltak Decurtins svájci szociálpolitikus, Blome Gusztáv és Lorin Henrik, akik vezetôszerepet játszottak. Magyarország részérôl az Uniónak tagja volt gróf Esterházy Miklós Móric. 1886-ban az egyesület tisztikara tisztelgett XIII. Leó pápánál, aki nagy dicséretekkel halmozta el az egyesület törekvéseit. 1888-ban a Freiburgi Unió emlékiratot terjeszt a pápa elé, amelyben a társadalmi problémák katolikus szellemű megoldásának és a pápa megnyilatkozásának szükségességét hangoztatja. Rámutat a modern alaptévedésekre és azok pusztító hatására a gazdasági rendben. Az emberiség a reformáció óta fokozatosan eltávolodott az egyház tanításától, elvilágiasította és elrontotta a bölcseletet, a jogot, a politikát és a gazdaságtant. Minden gazdasági eltévelyedés forrása a hamis fölfogás az emberrôl, annak eredetérôl, lényegérôl és céljáról. Isten és a felebarát iránt való keresztény kötelességek nélkül föllépett a korlátlan önzés s a gazdaság alaptörvénye lett a létért való küzdelem, az erôsebb joga. A munka keresztény törvényébôl, amelyet bölcseletileg Aquinói Szent Tamás fogalmazott meg, elsikkasztották az erkölcsi vonatkozásokat s a munkát tisztán eszköznek nézik javak elôállítására és árunak, amelynek árát a szabad verseny állapítja meg. A magántulajdonjog öncél lett, pedig helyesen használati jog a közjó figyelembevételével. Elvetették a keresztény tant, amely nem engedi meg a magántulajdonjoggal való visszaélést, hanem az isteni Gondviselés szándékai szerint megköveteli az olyan használatot, hogy minden ember a munkája által megtalálhassa a megélhetését és senki kenyértelenül ne maradjon. A kereskedelem már nem egyszerű közvetítô a termelô és fogyasztó között, hanem mesterségesen, a maga kapzsisága szerint irányítja az árakat s játékot űz. A nyerészkedô tôkegazdaság szakított az egyház kamat-elméletével és minden csereérték után fix kamatot szed, mivel megrövidíti a munkát. A dolgok értékét maguktól a dolgoktól függetlenül forgatja s így minden vagyont könnyű mozgásba hozott, ami a vagyonnak az erôsebb kezekben összehalmozását és a tömegek elszegényedését eredményezte. Szükség volna ezért a régi társadalmi szervezetébôl kiforgatott emberiségnek új társadalmi csoportosítására, a keresztény társulási elvek alapján. A nemzetközi katolikus társadalomtudományi társaság a következô pontokban foglalja össze munkaprogramját: 1. Az ember és a munka. 2. A magántulajdon és annak használata. 3. A társadalom szervezete. 4. Az államhatalom szerepe a gazdasági és társadalmi téren. 5. Nemzetközi együttműködés a munkabér, a közerkölcsiség, az ipari termelés szabályozása ügyében. Különös súlyt fektetett a társaság a munkabér és a kamat kérdésének szabályozására, illetve ezekben a kérdésekben az egyház irányító szavára. Azért P. Lehmkuhl és Lorin Henrik értekezéseit különlegesen is figyelmébe ajánlották a pápának. XIII. Leó kilátásba helyezte, hogy a munkások helyzetérôl körlevelet bocsát ki. Folytonosan tanulmányozta a társaság munkálatait és határozatait, a társaságon kívül álló tekintélyes férfiakat is meghallgatott -- nevezetesen Manning Henrik és Gibbons Jakab bíbornokokat. Állítólag Liberatore jezsuita és Zigliara dominikánus bíbornok tervezeteket is készítettek. Leó azonban maga dolgozta át az egész anyagot. Úgy a körlevélbe fölvett anyag kiválasztása, mint annak fölosztása és a megfogalmazás a pápa legszemélyesebb műve. A pápa természetesen nem teljesíthette a katolikus társadalomtudósok és szociálpolitikusok minden óhaját és nem nyilatkozhatott olyan kérdésekrôl, amelyeknek tisztázása a tudomány és elintézése a gyakorlati politika föladata. Egyszerűen Krisztus földi helytartójának tisztében járt el, Krisztus tanítását magyarázta és alkalmazta a modern viszonyokra. Blome Gusztáv a körlevél megjelenése után a Freiburgi Unióban fölveti a kérdést, vajon a körlevél a munkások helyzetérôl teljesnek mondható- e. Úgy válaszol, hogy teljes a társadalmi bajokat elôidézô okok fölsorolásában, de nem teljes az orvosszerek megjelölésében, ami természetes is, mert ezeknek határtalan a lehetôsége. Egészen klasszikusnak találja a magántulajdonról és annak helyes használatáról szóló részt, de fájlalja, hogy a részletes kifejtés hiányzik a kamatról és uzsoráról. Viszont Lehmkuhl a Stimmen aus Maria- Laach 1891. évfolyamában egészen magától érthetônek találja, hogy a pápa ily kérdésben részletesen nem nyilatkozott, amely a változatlan erkölcsi elvek mellett a változó gazdasági viszonyoktól is függ. Ugyanez a szempont megmagyarázza a pápa óvatosságát a kapitalista gazdálkodás általános bírálatánál. Új megállapításokat és új tanításokat általában nem kell keresni a körlevélben. A régi keresztény igazságok csak új fényben tűnnek föl és az újkor eltévedései bensô okaikban tárulnak elénk. Új tétel az állam pozitív beavatkozásának jogossága a nagykorú férfi munkaszerzôdésének egyes pontjaiba, nevezetesen a munkabér megszabásába. A körlevél elôtt a katolikus tudósok közt is eldöntetlen volt a vita, vajon az államhatalom megszoríthatja-e a nagykorú férfimunkás szabadságát a munkaszerzôdése megkötésében. Különösen ellenezték az államhatalom beavatkozását a munkabér megállapításába. Még az 1890. évi lüttichi katolikus nagygyűlésen sem tudtak megegyezni, sôt az ellentétek miatt a munkabér ügyét le kellett venni a napirendrôl. A pápa a munkás természetes jogának mondja, hogy a munkájából megélhessen ô és a családja; természetes joga van a munkásnak testi épségéhez és egészségéhez. Éppen azért az államhatalom köteles a munkás jogát megvédeni lehetôleg közvetve, de közvetlen beavatkozással is, ha a munkásnak más hatásos eszköze nincs az önvédelemre. Egyéb munkásjóléti állami intézkedések felôl azelôtt is eléggé egységes volt a katolikus fölfogás. A körlevélnek a keresztény igazságoknak ilyen kiválóan fontos területen való megvilágításán kívül különösen az államhatalom pozitív munkásjóléti intézkedéseinek sürgetése adja meg a korszakalkotó jelentôségét. XIII. Leó fölrázta a világ lelkiismeretét. Az ember politikai jogainak deklarációja után a munkás gazdasági jogainak deklarációja a Rerum novarum-ban találta a legvilágosabb fogalmazást. A Rerum novarum nagy gondolatai lassankint átmentek az államok törvénykönyveibe és alkotmányába. Új szociális korszakot nyitott meg. Az egyház besegítette a jogba a keresztény szeretetet Krisztus legkisebb atyafiai iránt. Társadalmi téren a körlevél nyomán világszerte új lendületet vett a keresztényszociális tevékenység. Katolikus és keresztény munkásszervezetek létesültek. Sôt politikai pártok alakultak, vagy a meglevô pártok a szociális követeléseket fölvették programjukba. Magyarországon is fölismerték a körlevél jelentôségét. 1891-ben a Katholikus Szemlében Párvy Sándor, a Magyar Sionban Molnár János méltatja. Schlauch Lôrinc a nagyváradi Katholikus Legényegyletben ragyogó beszédet mond róla. Zichy Nándor, Prohászka Ottokár, Giesswein Sándor, Ernszt Sándor, Huszár Károly, Haller István s a lelkes vezérek egész serege akcióba lép a magyar keresztényszociális mozgalom megszervezésére és megerôsítésére. Katolikus sajtónk és katolikus politikusaink a Rerum novarum tanításaihoz igazodnak. Ennek a keresztény társadalmi alapokmánynak jubileuma a magyar katolikusoknak is vigasztalást és új erôgyűjtést jelent. Dr. Lepold Antal ======================================================================== Rerum Novarum 1891. máj. 15. Az egyszer vérszemet kapott újítási vágy, mely különben már régóta zavarja az államok békéjét, szükségképpen maga után vonta, hogy a fölforgatás szelleme a politika terérôl a rokon nemzetgazdaságba is átlépjen. Ez már meg is történt; mert az ipar fokozódott technikája, -- a termelés új módjai, -- az urak és munkások megváltozott kölcsönös viszonya, -- a gazdagság fölhalmozódása kevesek kezében s a többség elszegényedése, -- a munkások emelkedô önbizalma és szorosabb szövetkezése s végre az erkölcsök süllyedése a harc kitörését eredményezték. A kérdés fontosságát mutatja az is, hogy milyen feszült várakozásban tartja a közhangulatot, hogy mennyire foglalkoztatja a tudósok gondolkodását, a szakemberek tanácskozásait, a nép gyülekezeteit, a törvényhozó testületeket, az államfôk tanácsadó szerveit: nincs egyetlen más ügy sem, mely az emberekben ilyen heves érdeklôdést keltene. Azért -- Tisztelendô Testvérek -- amint eddig hozzátok intézett körleveleinkben a polgári hatalomról, az emberi szabadságról, az államok keresztény alkotmányáról s más egyebekrôl a hamis vélemények megcáfolása céljából elmondottuk a szükségeseket, úgy most az egyház ügyét és a közjót szem elôtt tartva hasonló okokból a munkások helyzetérôl tárgyalunk. Alkalomszerűen már többször érintettük ezt a tárgyat. De ebben a körlevélben apostoli tisztünk sürgetô parancsára az egész kérdést kimerítôen tárgyaljuk, hogy kellô világításba kerüljenek az elvek, amelyek azt az igazság és a méltányosság alapján eldöntik. A tárgy kifejtése nehéz és nem veszélytelen. Nehéz a jogokat és a kötelességeket kimérni, amelyek a gazdagok és szegények, a munkaadók és munkavállalók közt a viszonyt szabályozzák. Veszélyes a vállalkozásunk, mert nyugtalan és ravasz emberek könnyen hamis beállításokra és a tömegek fölizgatására kihasználják. Ámde bármint is legyen, látjuk azt a nyilvánvaló tényt, hogy a legszegényebb sorsú embereken hamarosan és alkalmasan segíteni kell, mert az emberiség nagy része méltánytalanul szomorú és nyomorult viszonyok közt tengôdik. Miután ugyanis az iparosok régi társulatait a múlt században eltörölték s azok helyébe más védelemrôl nem gondoskodtak, az újabb intézmények és állami törvények pedig a vallásos szellemet levetették, lassankint odáig jutottunk, hogy a mi korunk a munkásokat a munkaadók embertelenségének és korlátlan nyereségvágyának védtelenül kiszolgáltatta. A bajt növelte a falánk uzsora, amelyet az egyház ugyan sokszor elítélt, de a kapzsi és fösvény emberek más és más módon mégis űznek. Azután a termelés és a kereskedelem kevesek hatalmába jutott, úgy hogy néhány igen gazdag a szegények nagy tömegeire szolgai jármot rakhat. A szociáldemokraták alaptévedése a magántulajdon jogosulatlanságáról Ezen baj gyógyítására a szocialisták, szítva a szegények irigységét a gazdagok ellen, a magántulajdon eltörlését állítják szükségesnek, s az egyesek javait valamennyinek közös tulajdonává akarják tenni s ennek keresztülvitelét vagy a helyi hatóságokra vagy a kormányokra bíznák. Azt hiszik ugyanis, hogy a jelenlegi bajokon segítenek, ha a magántulajdont ekképen elközösítvén, egyenlôen osztják föl a polgárok közt a vagyont s az abból származó elônyöket. De tervük a szociális kérdés megoldására annyira alkalmatlan, hogy maguknak a munkásoknak is kárukra volna; azonkívül nagyon igazságtalan is, mivel erôszakot követ el a jogos birtokoson, -- megernyeszti az állami rendet s alapostól fölforgatja a társadalmat. Cáfolata a tannak Az elsô pontra nézve, hogy ti. a magántulajdon elközösítése maguknak a munkásoknak is kárukra volna, könnyű belátni, hogy bármely iparágban a munkás elsôsorban azon célból vállalja el a fáradalmat, hogy szerezzen magának valamit s azt magánjogon, mint sajátját és tulajdonát bírhassa. Midôn ugyanis erejét és iparkodását más hasznára szenteli, azt azon okból teszi, hogy életének fönntartására megszerezze a szükségeseket s a végzett munkáért teljes jogot nyer nemcsak arra, hogy bérét követelhesse, hanem arra is, hogy azt tetszése szerint elhelyezze. Ha tehát kiadásainak megszorítása által valamit megtakarít s takarékosságának gyümölcsét biztosabb megôrzés végett fekvô birtokba helyezi el: ezen birtok nem egyéb, mint a munkabér más alakja s éppen azért az így szerzett fekvôség éppen úgy képezi az ô birtokát, mint a munkájával megkeresett bér. Már pedig ugyancsak könnyű megérteni, hogy e felfogáson fordul meg az ingó és ingatlan javak birtoklásának joga. A szocialisták tehát, midôn az egyesek javait elközösíteni akarják, valóságban az összes bérmunkások helyzetét fordítják rosszabbra, mert megszüntetik a munkabér elhelyezésének szabadságát s ezáltal megfosztják a munkásokat családi jólétük emelésének s elônyösebb állapotok elérésének reményétôl és lehetôségétôl... Sôt nyilvánvalóan igazságtalan orvoslást ajánlanak, mert a magántulajdonhoz az embernek természetes joga van. Igen nagy a különbség e téren az ember és a többi állat közt. Az állatok nem urai önmaguknak, hanem kétféle természetes ösztön uralma és kormányzása alatt állnak, amelyek a bennök fölébredt cselekvôképességen ôrködnek, az erôiket kifejlesztik, egyes cselekedeteiket kiváltják és meghatározzák. Egyik ösztönük a saját maguk és életük védelmére, a másik a faj fenntartására űzi ôket. Mindkét célt elérik a meglevô és jelenlevô dolgok használata által. Távolabb hatolni nem is tudnának, mert csak az érzékelés és az érzékelt egyes dolgok indítják ôket. Már pedig az állati élet, bármily tökéletes fokú, távolról sem teszi ki az emberi természetet, sôt ennél sokkal alsóbbrendű s neki engedelmeskedni tartozik. Ami az emberben kitűnik és kimagaslik, ami az embert emberré teszi és az állatoktól lényegileg megkülönbözteti, az az ész. S mivel kizárólag az ember eszes állat, azért neki nemcsak használatra kell a javakat adni, mint az állatoknak általában, hanem állandó és örök tulajdonul s nem csupán olyan javakat, amelyek használat folytán megszűnnek, hanem olyanokat is, amelyek a használat mellett is megmaradnak. A magántulajdon az ember értelmes természetébôl folyik A magántulajdon eltörlésével foglalkozó ábrándok fonáksága még világosabban lép szemeink elé, ha az emberi természetet önmagában alaposabb vizsgálat alá fogjuk. -- Mivel az ember számtalan dolgot foglal össze értelmében s a jelenben élve a jövendôrôl is gondoskodhatik, mivel továbbá cselekedeteinek föltétlen és kizárólagos ura: azért az örök törvény s a gondviselô Isten hatalma alatt állva, önmaga intézi dolgait saját belátása szerint: éppen azért rajta áll mindannak megválasztása, amit jólétének elérésére a jelen- s jövôben legalkalmasabbnak tart. Ebbôl világosan következik, hogy az embernek nemcsak a föld gyümölcseihez, hanem magához a földhöz is van joga, minthogy a föld termése az, mely födözi a jövendôben fölmerülô szükségleteit. Az embernek szükségletei örökös körforgásban váltakoznak s ma kielégíttetve, holnap új igényekkel lépnek föl. Azért szükséges volt, hogy a természet az embernek állandó- és kiapadhatatlan forrásokat nyisson e folytonos szükségletek kielégítésére: s e szüntelen áradozó forrás maga a föld az ô termékeivel. Arra sincs ok, hogy e szükségletek födözését az államra bízzuk; az ember ugyanis régibb, mint az állam, miért is természeténél fogva az állam megalakulása elôtt volt joga életének fönntartására. Az sem ellenkezik a magántulajdon jogosultságával, hogy az Isten a földet az egész emberi nemnek adta használatra és élvezésre; mert nem azon értelemben igaz ez, mintha mindnyájan egyformán az egészet birtokolhatnánk, hanem csak annyiban helyes az értelme, hogy ô maga közvetetlenül senkinek sem jelölte ki részét, hanem az emberek iparkodására s a népek intézményeire bízta a magánbirtok fölosztását. Különben bármiképp is osztatik fel a föld a magányosok közt, nem szűnik meg valamennyinek javára szolgálni, mert nincs ember, ki nem a föld termékeibôl élne. Akiknek birtokuk nincs, azoknak munkaerejük van, úgy, hogy méltán mondhatjuk, hogy az életfönntartás alapja kizárólag az a munka, mellyel valaki földjét műveli vagy mesterségét űzi s az ipartermékek ára ismét csak a föld sokféle termékeibôl vétetik, melyeket értük cserébe adunk. Az élettelen természet a munkáló emberhez szoros viszonyba lép Ebbôl ismét az következik, hogy a magántulajdon összhangban áll az emberi természettel. Mindazt, ami az élet fönntartására, s magasabb színvonalra való emelésére szükséges, a föld ugyan nagy bôségben termeli, de önmagától, az emberek művelése és gondozása nélkül, nem teremhetné. Mivel pedig az ember a munkában szellemi tehetségét s testi erôit fekteti az anyagba s ilyképp az általa munkált darabját a természetnek szorosabban önmagához fűzi s mintegy saját bélyegét nyomja rá: méltányosság és jog egyaránt kívánják, hogy e darabot sajátjául bírja s ezen jogát senki meg ne sértse... Az érveknek ereje egészen meggyôzô. S valóban csodálatos, hogy mégis akadnak másként gondolkodók, akik elavult nézeteket fölújítva azt vallják, hogy a föld használata és különbözô gyümölcsei lehetnek ugyan az ember magántulajdona, de maga a telek, amelyen az ember építkezett vagy amelyet megmunkált, nem lehet magántulajdon. Nem veszik észre, hogy tanukkal megfosztják az embert a saját munkájával szerzett javaitól. Hiszen a föld a megmunkáló keze alatt elváltozik: erdôbôl szántó, terméketlenbôl termô lesz. S amiáltal megjavul, az vele úgy egybevegyül és benne marad, hogy többnyire tôle semmiképpen már külön nem választható. Márpedig miképpen tűrné azt az igazságosság, hogy más birtokba vegye és élvezze azt, amiért más fáradott? Amint az okozat követi a létrehozó okot, úgy a munkának gyümölcse igazságosan a munkást illeti. Azért az egész emberiség, néhány különcnek ellenkezô véleményével mitsem törôdve s a természetet nyitott szemmel szemlélve magában a természetjogban találja a földi javak eloszlásának alapját s a magántulajdont, mint az ember természetével és a békés és nyugodt együttéléssel leginkább megegyezô jogot minden idôkben tényleg elismerte. A polgári törvények, amelyek ha igazságosok, a természetjogból merítik jogerejüket, a magántulajdonjogot megerôsítik és erôszakkal is megvédik. Sôt szentesíti azt az isteni törvényhozó, aki a más tulajdonának még a megkívánását is tiltja: ,,Ne kívánd meg felebarátod feleségét, se házát, se mezejét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se marháját, se szamarát: semmit se, ami az övé'' (Ter 5,21). A magántulajdont követeli a család is Még élesebben tűnik fel a magántulajdon jogosultsága, ha az embert, mint társas lényt és pedig a családi életre való hivatásában vesszük szemügyre. Nem szenved kétséget, hogy az életpályát illetôleg mindenkinek jogában áll, vagy Jézus Krisztus tanácsát követvén, szűzen élni, vagy, ha akar, házasságra lépni. Az embernek természetes és ôseredeti jogát a házasságra senki el nem veheti és a házasság legfôbb célját, melyet kezdet óta Isten tűzött ki eléje, semmiféle emberi törvény meg nem változtathatja. ,,Növekedjetek és sokasodjatok.'' Íme, a család, vagyis a házi társaság, mely bármily csekély legyen is, mégis valódi társaság, régibb minden polgári társadalomnál, melynek tehát szükségképpen az államtól teljesen független jogai és kötelmei vannak. Az állami szocializmus cáfolata Eszerint a tulajdonjog, melyet a természet az egyeseknek adott, átruházandó az emberre is, amennyiben a család feje; sôt ezen jog annál érvényesebb, minél többet képvisel azon ember, ki egyúttal családatya. A természetnek szent törvénye, hogy a családatya gyermekeit minden szükségessel ellássa; s e törvényt maga a természet oda magyarázza, hogy az atya gyermekeinek, kik személyét szinte sokszorosítják s életét mintegy halála után is folytatják, annyit iparkodjék szerezni, hogy magukat az élet kétes folyásában a nyomortól tisztességesen megóvhassák. Ezt pedig csak gyümölcsözô s gyermekeire örökségképpen hagyott birtok által teheti. Valamint az állam, úgy a család is a szó teljes értelmében társaság, mely sajátos hatalma, az apai hatalom által kormányoztatik; miért is, szem elôtt tartva természetesen a legközelebbi célja által szabott határokat, mindannak megválasztásában és alkalmazásában, ami fönnmaradásához és méltányos szabadságához szükséges, legalább is annyi joggal bír, mint az állam. Mondjuk, hogy ,,legalább is annyi'', abból ugyanis, hogy a családi élet, akár elvontan, akár történelmi alapon tekintjük azt, elôbbrevaló az állami szövetkezésnél, következik, hogy jogai és kötelességei is elôbbrevalók és természetesebbek. Ha a polgárok és a családok állammá egyesülvén, segély helyett sérelmeket, a jog oltalma helyett annak csorbítását nyernék az állam részérôl, akkor az állami köteléket inkább kerülni, mint óhajtani kellene. Az államnak a családban csak rendkívüli esetekben van dolga Azt akarni tehát, hogy az állam hatalma a családi szentélybe is behatoljon, nagy és végzetes tévedés. Igaz ugyan, hogy rendjén van, ha a végsô nyomorban, midôn a családok gyámoltalanul sínylôdnek nehézségeik közt, az állami segély lép közbe; s éppen úgy, ha ott, hol a ház falai közt a kölcsönös jogokat fölforgatják, az állam védelmezi meg kinek-kinek jogát; mert ez nem annyit tesz, mint elrabolni a polgárok jogait, hanem inkább megvédeni és biztosítani azokat: de itt meg is kell állania a nyilvános hatalomnak; átlépni e határokat a természet tiltja. Az atyai hatalmat az állam sem el nem törölheti, sem el nem foglalhatja, mert magával az emberi élettel egy kútfôbôl származik. A gyermekek az atyának mintegy részei és személyének sokszorosításai s nem lépnek be közvetlenül, hanem csak közvetve a család által a polgári társadalomba. Éppen ez oknál fogva a gyermekek, mivel ôk az apának mintegy részei, mielôtt a szabad rendelkezési jogra szert tennének, a szülôk gondozása alatt állanak. Midôn tehát a szocialisták a szülôk gondviselését mellôzve, az állam gondviselését sürgetik, a természetjog ellen vétenek s a családi szervezetet megbontják. Mily egyenlôséget hozna ránk a szocializmus? Azonban ez nemcsak igazságtalanság volna, hanem ezenfelül megzavarna és fölforgatna minden rendet s nehéz és gyűlöletes szolgaságot hozna a polgárokra. Tág út nyílnék a kölcsönös irigységre, rágalmazásra és meghasonlásra, megszűnnék az egyesek tehetségét és szorgalmát sarkaló ösztönzés s ezzel együtt a gazdagság forrásai és kiapadnának; szóval az az egyenlôség nem lenne egyéb, mint az emberek egyenlô nyomora s különbség nélkül való szánalmas helyzete. A mondottakból kitűnik, hogy a szocializmus alaptétele, mely a birtokot közössé akarja tenni, mindenesetre elvetendô, mivel azoknak is árt, kiken segíteni akar, -- s mivel az egyesek természetes jogaival ellenkezik s mivel az államköteléket s a közbékét zavarja. Jegyezzük meg tehát magunknak, hogy midôn a nép helyzetének javításáról van szó, a magántulajdon sértetlen fönntartását kell alapul vennünk. Ezek után ki fogjuk fejteni, hol kell keresni az annyira óhajtott orvoslást! Egyház nélkül a társadalmi kérdést megoldani nem lehet Bízvást és teljes joggal bocsátkozunk éppen Mi e kérdésnek tárgyalásába, mivel oly bonyodalomról van szó, melybôl a katolikus vallás és egyház segítsége nélkül nincs kiút. Mivel pedig a vallás megôrzése és azoknak az eszközöknek használata, amelyek az egyház hatalmában vannak, elsôsorban a Mi föladatunk, hallgatással kötelességet mulasztanánk. Igaz ugyan, hogy e fontos ügy mások közreműködését is megköveteli, értjük az államok fejedelmeit, az urakat és gazdagokat éppúgy, mint a munkásokat, akiknek sorsáról van itt elsôsorban szó; de azt habozás nélkül kimondjuk, hogy minden emberi kísérlet hiábavaló lesz, ha az egyházat mellôzik. Az egyház ugyanis az, mely az evangéliumból merített tanaival a harcot vagy megszüntetheti, vagy legalább keserűségét enyhítheti, -- az egyeseknek nemcsak elméjét kiművelni, hanem az ô törvényei által életüket s erkölcseiket szabályozni törekszik; -- az egyház az, mely sok hasznos intézménnyel javítja a szegények helyzetét; -- az egyház az, mely minden osztálynak iparkodását és erejét oda akarja irányítani, hogy a munkások helyzete lehetô legalkalmasabb módon javuljon, aminek elérésére az állami törvények és tekintély igénybevételét is -- a maga rendje és módja szerint -- szükségesnek tartja. Egyes túlzások, melyeket e kérdés tárgyalásában kerülni kell Elsôsorban tekintettel kell lennünk az emberi természetre, melynél fogva a polgári társadalomban az elsôk az utolsókkal egy vonalon nem állhatnak. Hánytorgatják az egyenlôséget a szocialisták, de hiábavaló minden tusakodás a természet ellen. Az emberek ui. természettôl fogva sokban és nagyon különböznek egymástól; nem egyenlôk elmebeli tehetségeik-, szorgalmuk-, egészségük-, erôiknél fogva s e tényezôk különbözôségébôl származik a társadalmi állapotok különfélesége is. Ez pedig mind az egyeseknek, mind a társadalomnak elônyére válik; a közéletben ugyanis különbözô munkák elvégzésére, különféle tehetségekre és foglalkozásokra van szükség, amire az embereket többnyire családi viszonyaik különfélesége vezérli... Ami a testi munkát illeti, az a paradicsomi állapotban sem hiányzott volna. De akkor lelki gyönyörűségül az akarat szabadon kívánta volna meg, most pedig a bűn büntetéséül fájdalommal ránk kényszeríti a szükség. ,,Átkozott a föld munkád alatt: fáradalmak árán egyél abból élted valamennyi napja alatt.'' (Ter 3,17) S az egyéb földi bajoknak sem lesz soha sem végök. Tűrnünk kell azokat, mint a bűnnek kemény és nehéz következményeit, amelyek az embert szükségképpen élete végéig elkísérik. Szenvedés az ember sorsa. Bármit kíséreljenek meg az emberek, a bajokat az emberi életbôl semmiféle erôvel vagy mesterkedéssel egészen kiirtani nem tudják. Akik ilyesféle hatalommal dicsekszenek és a nyomorgó népnek minden szenvedés és baj nélkül való, szakadatlan örömmel és boldogsággal teljes életet ígérnek, bűnös játékot űznek a néppel, amelynek vége nagyobb csapásokat hoz az eddigieknél. Legjobb az emberi dolgokat úgy venni, amint vannak s a bajokra az orvoslást egészen másutt keresni. Gyökeres hibát követnek el a társadalmi kérdés tárgyalásában azok is, kik a két társadalmi osztályt egymás ellenségének tartják, mintha a természet a gazdagokat és a szegényeket arra teremtette volna, hogy állandó harcban egymást irtsák. Ez annyira ellenkezik a józan ésszel, hogy épp az ellenkezôje az igaz; valamint ui. a testben a különféle tagok úgy illenek egymáshoz, hogy kölcsönös viszonyukból a legszebb összhang támad: éppen úgy intézkedett a természet a polgári társadalomban is, hogy az a két osztály egyetértô kölcsönösségben álljon s állandó egyensúlyba helyezkedjék. Amúgy is egymásra vannak utalva; sem a tôke munka nélkül, sem a munka tôke nélkül fenn nem állhat. Az egyetértés szépséget és rendet hoz létre, míg ellenkezôleg az örökös harcot okvetetlenül csak általános elvadulás és zűrzavar követheti. E küzdelem megszüntetésére pedig, sôt gyökeres kiirtására a keresztény intézmények csodálatos és sokféle erôvel rendelkeznek... Elôször is a vallás parancsai, amelyeknek magyarázója és ôre az Egyház, nagyon is alkalmasok a szegények és a gazdagok megbékítésére és viszonyuk szabályozására, azáltal, hogy mindkét osztályt figyelmezteti kölcsönös kötelességeikre, különösen azokra, amelyek az igazságosság követelményei... Mily kötelmeket ró a kereszténység a munkásra? A munkásnak és szegénynek következô kötelmei vannak: a munkát, amelyet szabadon és méltányos szerzôdéssel vállalt, végezze tökéletesen is hűen; semmiféle kárt ne okozzon és urának személyét ne sértse; saját érdekében tartózkodjék az erôszaktól s ne vetemedjék soha lázadásra, ne szövetkezzék rosszindulatú emberekkel, kik rászedik, vérmes reményeket keltenek föl benne, beválthatatlan ígéreteket tesznek, holott a velük való szövetkezésnek eredménye nem lehet más, mint feldúlt jólét s késô bánat... Milyeneket a munkátadókra A munkátadók legfôbb kötelességei közé tartozik, hogy munkásait ne tekintse rabszolgáknak, tisztelje bennök az emberi méltóságot, amelyet keresztény voltuk még megnemesített. Értse meg, hogy a kenyérkeresô munka a természetjog és a keresztény bölcselet fényénél nem lealázó, hanem fölemelô, mert az élet fenntartásának tisztességes eszköze; ellenben csúnya és embertelen dolog az embereket a nyerészkedés merô eszközeinek nézni s ôket csak annyira becsülni, amennyit a nyers munkaerejük ér. Ugyancsak kötelességük a munkások vallásos igényeivel és lelkök javával számotvetni. Tehát idôt kell nekik engedni, hogy vallásukat gyakorolják. Nem szabad ôket a romlás és bűnözés veszélyének és csábításának kitenni, családjuk gondozásától és a takarékosságról leszoktatni, több terhet rájuk rakni, mint amennyit elbírnak vagy olyasmit követelni, ami koruknak és nemüknek meg nem felel. De mindenekfölött az a kötelességük, hogy mindenkinek megadják a magáét. Hogy a munkabérnek méltányos mértéke és fokozata meghatároztassék, több tényezôt kell számba venni; de általában ne feledjék el soha a tehetôsek és a munkátadók, hogy isteni s emberi törvényt lábbal taposnak, ha a szegényeket haszonlesésbôl elnyomják s szerencsétlenségüket kizsákmányolják ... A munkások igazságos bérének elvonása igen nagy bűn, amely bosszúért az égbe kiált. ,,A munkások bére,... amelyet ti megdézsmáltatok, fölkiált és az ô kiáltásuk elhatott a seregek Urának fülébe.'' (Jak 5,4) Gondosan ôrködjenek a gazdagok, hogy a szegények csekély keresményében erôszakkal, ravaszsággal vagy kamatcsalással kárt ne tegyenek, már azért is, mert a szegények nem eléggé erôsek a védekezésre az igazságtalanságok ellen és az ô vagyonkájuk minél csekélyebb, annál szentebb. Az ilyen törvényeknek megtartása önmagában képes volna a viszálykodás okait megszüntetni. De az egyház az Úr Jézus tanítása és útmutatása nyomán még tovább megy és még tökéletesebb parancsokkal odatörekszik, hogy a két osztályt kölcsönös barátságban és szeretetben egyesítse. A földi javak igaz értékét megérteni és megbecsülni nem tudjuk, ha lelkünk rá nem tekint a másik, az örökkévaló életre. Ennek szem elôl tévesztésével az erkölcsi tisztesség fogalma veszendôbe menne, sôt az egész világ értelme homályba burkolódnék és emberi eszünkkel kifürkészhetetlenné válnék. Tehát maga a természet is figyelmeztet rá, ami a keresztény vallásnak alaptantétele, hogy akkor fogunk igazán élni, amikor majd errôl a földrôl elköltözünk. Isten az embert nem ennek a múlandó és törékeny földnek, hanem az örökkévaló mennyországnak számára alkotta s a földet neki nem állandó lakásul, hanem ideiglenes zarándoklás helyéül rendelte. Az örök boldogság szempontjából nem az a fontos, hogy ideiglenes javakban duskálkodol-e avagy szűkölködöl; hanem az, hogy e javakkal miképpen élsz. Halandó életünk számtalan nyomorúságait az Úr Jézus Krisztus a megváltás által nem szüntette meg, hanem csak átváltoztatta azokat erényességre serkentô és érdemszerzô erôkké. S senki sem szerezhet örök érdemeket, ha nem jár Krisztusnak véres nyomain. ,,Ha szenvedünk vele, uralkodni is fogunk vele.'' (2Tim 2,12) Krisztus önként vállalt szenvedéssel és kereszthordozással minden szenvedésnek és földi keresztnek súlyát csodálatosan megenyhítette, sôt nemcsak a példájával, hanem kegyelmével és az örök jutalom ígéretével is megkönnyítette a szenvedést. ,,Ez a mi jelenlegi, pillanatnyi és könnyű szenvedésünk ugyanis a mennyei dicsôségnek fölötte nagy, örök mértékét szerzi meg nekünk.'' (2Kor 4,17) A gazdagok intést kapnak, hogy a gazdagság nem mentesíthet a szenvedés alól és nem használhat az örök boldogság elnyerésében, sôt abban akadályul szolgál. (Mt 19,23- 24.) Megrémítheti a gazdagokat Krisztusnak szokatlanul erôs fenyegetése (Lk 6,24-25), hogy számot kell adni vagyonuk használatáról a szigorú Bírónak. A vagyon használatáról valóban kitűnô és nagyfontosságú az a tan, melyet a bölcselet csak alapvonalaiban, az egyház pedig tökéletesen kifejtett, gondoskodván egyúttal arról is, hogy az ne csak megismertessék, hanem a gyakorlatban is érvényesüljön. E tan élesen különböztet a pénz jogos bírása s annak jogos használata közt. A magántulajdon birtoklása -- mint föntebb láttuk -- az embernek természetes joga s ezt a jogát különösen a társas életben nemcsak gyakorolhatja, hanem kell is gyakorolnia. ,,Szabad magántulajdont birtokolni. Sôt ez az emberi élet szükséges joga.'' (Sz. Tam. II--II. Quaest. 66, a. 2.) Azonban, ha már most azt kérdezzük, hogy e használat milyen legyen, az egyház habozás nélkül ekkép felel: az ember ne tekintse a jószágot sajátjának, hanem közösnek, azaz közölje azt szükség esetén könnyen másokkal. Miért is azt mondja az apostol: e világi gazdagoknak parancsold meg,... hogy legyenek szívesen adakozók, közlékenyek. Bizonyára senki sem tartozik másnak abból adni, ami a saját vagy övéinek használatára szükséges; sôt még abból sem, amit tisztességes és illô megélhetéséhez igényelhet, mert senki sem köteles meg nem felelôen élni. De ahol úgy a szükségletrôl, mint a megfelelô igényekrôl gondoskodva van, ott elôáll a kötelesség, hogy a fölöslegbôl a szűkölködôknek adjunk. ,,Amivel bôvelkedtek, abból adjatok alamizsnát.'' (Lk 11,41.) Nem az igazságosság követelménye ez -- kivéve a végsô szükség esetét, hanem a keresztény szereteté, amely a követelésre jogot nem ad. De az emberi törvényeken és bíróságon fölül áll az Úr Krisztus törvénye és bírói hatalma, aki az alamizsnálkodást sokszor és sokféleképen ajánlja: ,,Nagyobb boldogság adni, mint kapni'' (ApCsel 20,35.), s aki a szegényeknek adott vagy megtagadott jótéteményt úgy veszi, mintha neki adták vagy megtagadták volna. ,,Amit egynek a legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtetek.'' (Mt 24,40) Mindennek rövid foglalatja az, hogy aki az Istentôl akár a külsô testi, akár a belsô lelki javak nagyobb bôségét kapta, azért kapta, hogy azokat mint az isteni gondviselés munkatársa a maga és mások tökéletesítésére és hasznára fordítsa. ,,Akinek tehetsége van, ne hallgasson; aki javakban bôvelkedik, az irgalmas jótékonykodásban ne késlekedjék; aki valami mesterséget tud, igyekezzék annak hasznát és elônyét felebarátjával megosztani.'' (S. Greg. Magn. Hom. in Evang. IX. n. 7.) A szegényeket az Egyház kioktatja, hogy az Isten szemében a szegénység nem gyalázat s nincs mit szégyenkezni rajta, hogy munkával kell keresni kenyerüket. Bizonyítja ezt maga Krisztus Jézus, aki az emberek üdvéért ,,szegénnyé lett, bár gazdag volt'' (2Kor 8,9.) s noha Isten fia, sôt maga az Isten volt, mégis az ács fiának akart látszani, sôt életének legnagyobb részét ipari munkában akarta tölteni. ,,Nemde ez az ács, Mária fia?'' (Mk 6,3) Aki ezt az isteni példát szemügyre veszi, könnyen belátja, hogy a valódi emberi méltóságot és elôkelôséget az erkölcsök, azaz az erényesség teszi; az erény pedig a halandó emberek közös kincse, amelyet alacsony és magas rangúak, gazdagok és szegények egyaránt megszerezhetnek s hogy bárkiben csakis az erények és az érdemek tarthatnak igényt az örök boldogságra. Sôt a szűkölködôk osztálya iránt nagyobb hajlandóságot mutat az Úr. Krisztus ugyanis boldogoknak mondja a szegényeket (Mt 5,3) s megenyhítésre szeretettel hívja magához, akik fáradoznak és terhelve vannak (Mt 11,28), a betegeket és igazságtalanul üldözötteket különös szeretettel öleli magához. Mindezek ismerete mellett a gazdagok kevélysége lelohad, a szegények öntudata pedig emelkedik; egyik bôkezűségre, a másik igénytelenségre hajlik. Megrövidül köztük az emberi gôg által teremtett távolság s a két osztály barátságosan kezet nyújt egymásnak. Sôt, ha a keresztény vallás parancsaira hajlanak, még kevés is a barátság, mert testvéri szeretet fogja ôket egybekapcsolni. Megérzik és megértik majd, hogy az összes embereket ugyanaz az Atya teremtette; valamennyien ugyanarra a célra törekszenek, ami maga az Isten, aki egyedül tudja tökéletes és teljes boldogsággal eltölteni az embereket és az angyalokat; mindnyájukat Krisztus Jézus váltotta meg és Isten fiainak méltóságára emelte, hogy egymás és az Úr Krisztus, a testvérek elsô szülöttjének, testvérei legyenek. Úgy a természetes javak, mint az isteni kegyelmek az összes embereknek egyaránt rendelkezésre állnak s a mennyei boldogság örökségét csak a méltatlanok nem nyerik el. ,,Ha Istennek fiai, akkor örökösök is: Istennek az örökösei, Krisztusnak pedig örököstársai.'' (Róm 8,17) Íme a kötelességek és jogok sorozata, amint a keresztény bölcsesség tanítja. Ugyebár rövidesen megszűnnék minden viszálykodás, mihelyt azok az emberi társadalomban érvényesülnének? A szociális kérdést elsôsorban belülrôl gyógyítja az egyház Azonban az egyház nem éri be azzal, hogy rámutat a gyógyulás útjára, hanem sajátkezűleg nyújtja az orvosságot. Fôtörekvése, hogy tanában és fegyelmezett szellemében nevelje az embereket s tanainak gyógyító vizeit minél szélesebb körökre iparkodik kiárasztani. Áthatni törekszik a lelkeket s hajlítani az akaratokat, hogy az isteni parancsolatok fegyelme igazgassa s kormányozza a kedélyeket. Épp e bensô hatás tekintetében, mely a legfontosabb, mivel rajta fordul meg az egész kérdés, tehet az egyház utolérhetetlen sokat. Azon eszközöket ugyanis, melyeket használ, hogy a lelkekre hasson, éppen ezen célra kapta Jézus Krisztustól s így ezekben isteni erô rejlik... Egyedül ezek az eszközök tudnak a szívekig hatni s az embert rábírni, hogy a kötelesség elôtt meghajoljon, szenvedélyeit fékezze, Istent és felebarátját helyesen szeresse s minden akadályt letörjön, amely az erény útjában áll. Elég a múltnak tanulságaira hivatkozni. Kétségtelen tényeket idézünk. Az emberi társadalom a kereszténység erejébôl alapjában megújult. S a megújult emberiség jobbá lett, az elpusztulás végveszedelmébôl az életre föltámadott s akkora tökéletességre emelkedett, amilyen azelôtt nem volt s aminél nagyobb sohasem lesz. Jézus Krisztus mindeme javak forrása és végcélja. Amint tôle származtak, úgy hozzá vezetnek. Az evangélium világosságánál megismerte a világ az Ige megtestesülésének és az emberiség megváltásának nagy titkát s Jézus Krisztus, az Isten és ember élete áthatotta a népeket, az ô hitével parancsaival és törvényeivel átitatta ôket. Miért is, ha van orvosság a társadalom számára, azt egyedül a keresztény élet és intézmények visszaidézésében kereshetjük. A bomladozó társadalmaknak ugyanis igen helyesen azt ajánlják, hogy ha újjá akarnak születni, térjenek vissza eredetökhöz. Mert minden társaságnak abban rejlik tökéletessége, hogy arra törjön s azt célozza, aminek kedvéért alapíttatott, olyannyira, hogy a társadalmi életet és mozgalmakat is ugyanazon célra való törekvés szüli, mely magának a társadalomnak létet adott. Miért is az eredeti céltól eltérni annyi, mint hanyatlani, s ahhoz visszatérni annyi, mint meggyógyulni. Méltán állíthatjuk ezt az egész államról s éppoly joggal a polgárok azon osztályáról is, mely keze munkája után él s melyhez az emberek legnagyobb része tartozik. Mik az egyház elvei a szegény ügy körül? De ne higgyük, hogy az egyháznak gondját a lelkiélet művelése annyira lefoglalja, hogy attól a földi élet érdekeit elfelejtené. Névszerint a vagyontalanokat illetôleg arra törekszik, hogy nyomorúságos helyzetükbôl kiemelkedjenek s jobb sorsra tegyenek szert. S ehhez már azáltal is nem kis mértékben járul, hogy az embereket erényre oktatja és vezérli. A keresztény erkölcsök ugyanis, ahol teljesen érvényesülnek, a jólétet részben legalább megteremtik, mivel Istent, minden javak kútfejét, megengesztelik, az élet kettôs veszedelmét, mely az embert gyakran a bôség közepett is nagyon szerencsétlenné teszi, értem a telhetetlen hírvágyat s az élvezetek hajhászását, megtörik s végre arra visznek, hogy szerény ellátással beérve, a jövedelmet takarékosság által pótoljuk ki, távol mindama kicsapongástól, mely nem csekély összegeket, hanem nagy kincseket is elnyel s dúsgazdag örökségeket tesz tönkre. Ezenkívül a szegények jólétérôl gondoskodik oly intézmények fölállítása által, melyeket sorsuk enyhítésére alkalmasaknak ítél, sôt e részben mindenkor annyira kitűnt, hogy még ellenségei sem vonják meg tôle dicséretüket. Az ôskeresztényeknél akkora volt a felebaráti szeretet ereje, hogy a gazdagabbak gyakran kifosztották önmagukat, hogy másokon segítsenek. ,,Nem is volt senki szűkölködô közöttük.'' (ApCsel 4,34) A diakónusokra, mint külön e célra alapított rendre, az apostolok azt a tisztet rótták, hogy a napi jótékonykodás körül foglalkozzanak. Szent Pál apostolt az összes egyházak gondja nyomta, mégis fáradságos utakra ment, hogy a szegény keresztényeknek segítséget vigyen. Azokat a pénzeket, amelyeket a keresztények önként összeadtak, kegyes alapoknak nevezi Tertullian, mivel a szegények táplálására és temetésére, árva gyermekekre, aggastyánokra és hajótöröttekre fordították. (Apol. II. 39.) Így keletkezett az a vagyon, amelyet az egyház mint a szegények örökségét különös gonddal ôrzött. Sôt a koldulást sem szégyellve szerzett támogatást a szegény népnek. Mint a gazdagok és szegények közös anyja mindenütt nagyra növelte a szeretetet, különféle szerzeteket alapított és sok más intézményt létesített, amelyek a nyomorúságok minden fajára enyhülést és vigasztalást vittek. Manapság ugyan sokan, mint régente a pogányok, gáncsolni merik az egyház e lángoló szeretetét s állami törvények által szervezett jótékonyságot akarnak helyébe léptetni. De nincs s nem lesz soha emberi erô, mely pótolhatná az önfeláldozó felebaráti szeretetet. Egyedül az egyházé ez erô, mert Jézus Krisztus szentséges szívén kívül sehol sincs forrása; márpedig távol jár Krisztustól, ki az egyháztól elszakad... Nem kétséges, hogy a fontos cél érdekében minden emberi támogatást is igénybe kell venni. Mindenkinek illôen ki kell vennie a részét a munkában. A világot kormányzó isteni gondviselést vegyük mintául. Látjuk, hogy a közreműködô okok összhangzatos hatásától történik minden. Mi az állam feladata a szociális kérdés megoldásában? Szükséges már most megfontolni, hogy a társadalmi kérdés megoldásában mily szerep jusson az államnak. Az állam közreműködése általában oly törvények s állami intézmények megteremtésére irányuljon, melyek nyomában a köz- és magánjólét fölvirágozzék. Ez ugyanis a kormányzási okosság feladata s azoknak, kik az állam élén állanak, sajátos kötelessége. Márpedig a társadalom jólétéhez leginkább hozzájárulnak: a jó erkölcsök, a családi élet tisztasága, a vallásnak s az igazságosságnak oltalma, a nyilvános terheknek mérsékelt kirovása és igazságos felosztása, az ipar és kereskedelem fölvirágoztatása, a földmívelés fejlesztése s általában mindazon intézmények, melyek emelkedésével lépést tart a polgárok jóléte ... Mindezeknek fölvirágoztatásával az államkormányok az összes társadalmi osztályokon segítenek s következôleg a szegény munkások helyzetét is javítják, mégpedig teljes joggal és a túlkapás minden árnyéka nélkül, mert az államhatalom hivatásánál fogva a közjót tartozik elômozdítani. S minél nagyobb jólét fakad az általános állami gondoskodás folytán, annál kevésbé szükséges a munkásjólétet külön utakon keresni. Az állami beavatkozás alapja De nem szabad szem elôtt téveszteni azon alapvetô igazságokat, hogy az állam mindnyájunkért van, az elôkelôkért csakúgy, mint a szegényekért. A szegények ugyanis természettôl fogva ugyanazon jogalapon polgárai az államnak, melyen a gazdagok, hogy ne is említsük azt, hogy éppen ôk képezik minden községben a nagy többséget. Mivel pedig teljes képtelenség a polgárok egy részérôl gondoskodni, a többit pedig elhanyagolni, világosan következik, hogy az állam kötelessége kellôképpen gondoskodni a szegények ügyeirôl és érdekeinek védelmérôl; mi, ha nem történik, megsérül az igazságosság, mely azt követeli, hogy mindenkinek megadassék a magáé ... Bölcsen mondja Szent Tamás: ,,amint a rész és az egész valamiképpen azonosak, úgy az, ami az egészé, valahogyan a részé is''. (II--II. Quaest. 61. a. I. ad 2.) Tehát az államkormányok sok és súlyos föladatai közt fontos szerepet játszik az a kötelesség, hogy a polgárok minden egyes osztályát az osztó igazságosság sérelme nélkül egyenlôképpen védelmezzék. Noha az összes polgárok kivétel nélkül -- ki-ki az ô tehetsége szerint -- a közjó javára közreműködni tartoznak, nem lehet mindenkitôl ugyanazt méltányosan elvárni. A legkülönbözôbb alkotmányú államokban is mindenkor meglesznek a polgárok közt azok a különbségek, amelyek nélkül emberi társadalmat elképzelni sem tudunk. Szükség van olyanokra, akik a közügyeket intézik: törvényt hoznak, igazságot szolgáltatnak, közigazgatnak, a hadügyet szervezik stb. Teljesen világos, hogy ezeknek fontosabb a szerepük és a nép között bizonyos elsôség illeti meg ôket, mert kimondottan és kiváló módon a közjót szolgálják. Viszont a másnemű foglalkozást űzôk nem ugyanabban a mértékben s nem ugyanazokban az állásokban szolgálják ugyan az állam közjavát, mégis -- bár közvetve -- igen jelentékenyen hozzájárulnak. Igaz, a szociális jólétnek lényeges követelménye, hogy a benne részesülô emberek jobbakká váljanak s azért azt inkább az eredményességben kell keresnünk. Ámde a jól elrendezett államok kötelessége testi és külsô javakat is nyújtani, amelyek használata az erényes élethez szükséges. (Sz. Tamás, De reg. Princip. I. c. 15.) Márpedig az ilyen javak termelésénél elsôrangú szerepe van a fizikai munkának, akár a földmívelésben, akár az iparban foglalkozzék. Sôt ezen a téren a munkásoknak akkora a fontosságuk, hogy valójában az ô munkájukból származnak az államjavak. Tehát a méltányosság a munkások állami védelmét sürgeti, hogy a munka nyereségébôl kellô rész jusson nekik s a munka úgy fedezze lakás, élelem, ruházat tekintetében szükségleteiket, hogy helyzetük ne legyen nyomasztó. Ebbôl az következik, hogy mindazt kell pártolnia az államnak, ami a munkások helyzetén bármiképp is lendít; ezen gondoskodás nemcsak hogy nem lesz kárára senkinek, hanem ellenkezôleg, mindenkinek elônyére fog válni, mivel nagyon is érdekében áll a társadalomnak, hogy azok, kiktôl oly szükséges javak erednek, ne szenvedjenek ínséget... Részletezi az állami beavatkozás alkalmait Az állam nem nyelheti ugyan el a polgárt, sem a családot. Szabadság illeti meg úgy a polgárt, mint a családot addig a határig, amíg a közjó vagy az egyesnek joga sérelmet nem szenved. De az államhatalomnak meg kell védenie a közösséget és annak a tagjait. A közösséget, mert annak megoltalmazása a legfôbb hatalomnak természetes föladata úgy annyira, hogy a közjó oltalma nemcsak a legfôbb törvénye, hanem a létalapja is. Az egyes tagokat, mert az államkormány nem a hatalomért, hanem az alattvalókért van, amint a természetes bölcselet és a kereszténység egyaránt vallják. Az államhatalom az Istentôl származik s mintegy az isteni fönségnek folyománya. Azért azt a jó Isten mintájára kell gyakorolni, aki az egyesekrôl és az egyetemességrôl egyaránt atyai szeretettel gondoskodik. Ha tehát akár a közjót, akár az egyesek javát kár éri vagy fenyegeti s az másként el nem hárítható vagy jóvá nem tehetô, az államhatalomnak kell közbelépnie. Márpedig a közjó és a magánjólét megköveteli, hogy béke és rend legyen, az emberek társas élete az Isten parancsai és a természet törvényei szerint igazodjék, a vallást megtartsák és gyakorolják, a magán- és közerkölcsök virágozzanak, az igazságosság érvényesüljön, senki mást büntetlenül ne bánthasson, erôs és alkalmas polgárok nevelôdjenek, akik az államot fenntarthatják és megvédhetik. Ha tehát megesik, hogy a munkások lázongó magatartása s ennek folytán a sztrájkok veszélyt jeleznének, ha a család természetes kapcsai náluk meglazulnának, ha vallásosságuk, az áhítat-gyakorlatokra való idô és alkalom elvonása miatt kárt szenvedne, ha a jó erkölcsöket a műhelyekben a két-nembeliek együttes foglalkoztatása vagy más kísértések veszélyeztetnék, ha a munkaadók a munkásokat igazságtalan terhekkel és oly kikötésekkel sanyargatnák, melyek az emberi méltósággal ellenkeznek, ha egészségüket veszélyezteti az erôltetett, nemükkel és korukkal arányban nem álló munka: mindezen esetekben, megtartva a mérséklet határait, közbe kell lépnie a nyilvános hatalomnak s a törvényhozásnak. E határokat ugyanazon ok jelöli ki, mely a törvényhozás segítségét sürgeti, ti., hogy a törvény többre ki ne terjedjen s tovább ne menjen, mint ezt a bajok orvoslása s a veszélyek elhárítása megköveteli. Jóllehet az államnak minden ember jogát, legyen az bárki, szentül meg kell óvnia s az igazságtalanság távoltartása és esetleg megtorlása által arról is gondoskodnia, hogy mindenki megtartsa a magáét: mégis az egyesek jogainak védelmében különösen az alsóbb osztályokra s a szegénysorsúakra kell tekintettel lennie. A gazdagok amúgy is körül vannak véve saját védôbástyáikkal s így kevésbé szorulnak rá az állami oltalomra; míg a szegények, kik semmi eszközzel sem rendelkeznek érdekeik védelmére, egyedül az államra támaszkodhatnak. De itt néhány nagyfontosságú dolgot részletesen kell szemügyre vennünk. A fôdolog az, hogy az állam a magántulajdont a törvények hathatós oltalmával vegye körül... S a féktelen indulatok hevében is a népet vissza kell tartani, mert ha az igazságosság a jobb sorsra való törekvést meg is engedi, a más javának elvételét vagy a lehetetlen egyenlôség hamis jelszava alatt idegen vagyonnak lefoglalását úgy az igazságosság, mint a közjó érdeke tiltja. A munkások legnagyobb része ugyan tisztességes munkával, mások jogainak sérelme nélkül, iparkodik jobb sorsra jutni, de azért nem csekély számmal vannak, kik téves nézetekkel eltelve s újítási viszketeg által izgattatva, mindenáron zavart akarnak elôidézni s társaikat is erôszakoskodásokra bírni. Itt lépjen fel tehát az állam tekintélye s megfékezvén az izgatókat, távoztassa el a munkások körébôl a mételyezô fondorkodást s a jogos birtokosoktól a megraboltatás veszedelmét. A sztrájk A túlságosan hosszú vagy fárasztó munka vagy a csekélynek tartott bér nem ritkán okot szolgáltatnak a munkásoknak, hogy a munkából közmegegyezéssel kiálljanak s önkéntesen szüneteljenek. Ezen gyakori és súlyos baj államilag orvosolandó, mivel a szünetelés ezen neme nemcsak a munkátadókat és munkásokat károsítja meg, hanem a kereskedelemnek s a közjónak is ártalmára van s mivel rendesen erôszakoskodással és zavargásokkal jár, gyakran a közbékét is veszélyezteti... Legjobb a bajt törvényes intézkedéssel megelôzni, vagyis annak kitörését megakadályozni azoknak az okoknak megszüntetésével, amelyek miatt az urak és a munkások közt a viszálykodás támadni szokott. Parancsolja meg az állam az ünnepi munkaszünetet Másrészt az állam egyik-másik praktikus irányban köteles a munkások érdekeit megóvni: elsô helyen állnak a lélek javai. A halandó élet jó és kívánatos kincs ugyan, de nem az a végsô cél, amelyre születtünk. Inkább csak az út és az eszköz a lélek igaz életéhez, amelyet az igazság látása és a jónak szeretete koronáz meg. A lélek az, amely az Isten képét és hasonlatosságát viseli és annak a hatalomnak a birtokosa, amellyel az ember Isten parancsából uralkodik a természet alsóbbrendű lényein s használatba veszi az egész földet és a tenger vizeit. ,,Töltsétek be a földet s hajtsátok uralmatok alá és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állaton, mely mozog a földön.'' (Ter 1,28) Ebben az összes emberek egyenlôk s nincs különbség gazdag és szegény, úr és szolga, fejedelmek és polgárok közt. ,,Mert ugyanazon egy Uruk van mindnyájuknak.'' (Róm 10,12) Senki sem sértheti meg büntetlenül az emberi méltóságot, amelyrôl az Isten maga nagy tisztelettel intézkedik, s nem akadályozhatja meg a törekvést arra a tökéletességre, amely a mennyei örök életnek megfelel. Sôt az ember nem is engedheti meg, hogy vele ebbôl a szempontból meg nem felelôen bánjanak s lelkének rabságát nem szívelheti, mert itt nem jogokról van szó, amelyekkel az ember szabadon rendelkezik, hanem kötelességekrôl az Isten iránt, amelyeket szentül kell betölteni. Ebbôl következik az ünnepnapi munkaszünet szükségessége. De ne értse ez alatt senki a henyélést, s annál kevésbé azon tétlenséget, melyben sokan csak a tobzódásra és pazarlásra való alkalmat látnak, hanem azon pihenést, melyet a vallás megszentel. A vallás által megszentelt nyugalom elvonja az embert a mindennapi élet ügyes-bajos dolgaitól, hogy figyelmét az örökkévalóságra terelje s az Isten köteles tiszteletére serkentse... Az ünnepi munkaszünet magyarázata és oka, hogy az Isten az ószövetségben külön törvényben megparancsolta: ,,Emlékezzél meg róla, hogy a szombatnapot megszenteljed'' (Kiv 20,8) és a maga példájával tanított rá, mikor az ember teremtése után titokzatosan megpihent: ,,megnyugodék a hetedik napon minden munkától, amelyet folytatott''. (Ter 2,2) Legyen gondja a munka idôtartamára A külsô javak oltalmát illetôleg az állam elsô feladata, kiragadni a szegény munkásokat azon kapzsi emberek zsarnoksága alól, kik telhetetlenségükben az embert élettelen jószágnak nézik. Sem az igazságosság, sem az emberi érzés nem engedi a munka oly mértékű fokozását, mely a lelket eltompítja s a testet agyonsanyargatja. Valamint a természetnek, úgy a munkaképességnek is megvannak határai, melyeket nem szabad átlépni. Növeli ugyan e képességet a gyakorlat, de csak akkor, ha koronként szünetel és pihen. A napi munkánál tehát gondoskodni kell, hogy az több órára ne terjedjen, mint amennyit az erôk elviselnek. Hogy pedig mennyi legyen a pihenés ideje, azt a munka természete, a helyi- és idôviszonyok s a munkások testi ereje alapján kell megítélni. A gyermek- és nômunka Akik köveket fejtenek, vasat és ércet ásnak, azok munkáját, mivel nehezebb s az egészségnek ártalmasabb, az idô rövidségével kell enyhíteni. Az évszakra is kell tekinteni; vannak ugyanis munkák, melyek egyik évszakban könnyen elvégezhetôk, míg máskor vagy lehetetlenek vagy a legnagyobb nehézséggel járnak. Végre amit a meglett, egészséges férfiú elvégezhet, azt nem szabad nôtôl vagy gyermektôl követelni. Sôt éppen a gyermekeknél nagyon kell vigyázni, hogy addig ne kerüljenek a műhelybe, míg a kor testüket és szellemüket eléggé ki nem fejlesztette. A gyermekkorban zöldellô hajtásokként sarjadozó erôket a korai megfeszítés elhervasztja s így minden tanításnak és nevelésnek szárnyát szegi. -- Továbbá bizonyos foglalkozások kevésbé felelnek meg a nôknek, kik elsôsorban a házi munkára vannak hivatva; ezen munka nemcsak nagyban védelmezi a nôi nem méltóságát, hanem természeténél fogva meg is felel a gyermekek nevelésének s a család boldogságának. Általánosságban pedig az állapítandó meg, hogy a munkásoknak annyi pihenés engedendô, amennyi szükséges a munka által felhasznált erôk visszaszerzésére, mert a munka által elcsigázott erôt a pihenés fogja visszaadni. Minden szerzôdésben tehát, melyet a munkátadók a munkásokkal kötnek, ezen föltétel, ha nincs is kitéve, alattomban irtendô, hogy a munkaszünet mindkét nemérôl kellôleg intézkedjenek; másképpen nem is lehetne tisztességesen szerzôdni, mert azon kötelmek elhanyagolását, melyekkel Istennek vagy önmagunknak tartozunk, ígérni vagy követelni egyaránt tiltva van. A munkabér megszabása E helyen egy nagyfontosságú dolgot kell érintenünk, melynek megértése szükséges, hogy akár az egyik, akár a másik részén hiba ne essék. A munkabér ugyanis szabad megegyezés útján szokott meghatároztatni s ennélfogva úgy látszik, hogy a munkátadó megadván a kikötött bért, eleget tett kötelességének és semmi egyébbel nem tartozik, az igazságosság pedig csak akkor sérülne meg, ha vagy az úr tagadná meg a meghatározott bér kifizetését, vagy pedig a munkás vonakodnék a kikötött munkát teljesíteni; ily esetekben eszerint jogos volna az állami hatalom közbenjárása, hogy kinek-kinek jogát megvédelmezze, de ezeken kívül nem. A munkabér megszabásának bölcseleti alapja Ez okoskodást méltányos megfontolás után nem egykönnyen s nem is egészen fogjuk helybenhagyhatni, mivel az nem minden ízében tökéletes; hiányzik belôle egy nagyfontosságú tekintet figyelembevétele. Dolgozni ugyanis annyit tesz, mint a különféle életszükségletekhez s kivált az önfenntartáshoz megkívántatott eszközök megszerzése végett munkálkodni. ,,Orcád verítékével eszed a kenyeredet.'' (Ter 3,19) Ennélfogva az emberi munkának természettôl fogva két lényeges oldala van, az egyik az, hogy személyes, mivel a cselekvési képesség a személyben rejlik s teljesen az illetô sajátja, ki azt gyakorolja s következôleg az ô hasznára is van rendelve; a másik az, hogy szükséges, azon oknál fogva, hogy az embernek a munka gyümölcse szükséges az élet fönntartására, az élet fönntartását pedig maga a dolgok természete, melynek okvetetlenül kell engedelmeskednünk, követeli. Ha már most a munkát csak azon szempontból tekintjük, amennyiben az személyes, nem szenved kétséget, hogy a kézművesnek joga van a kikötött bér mértékét bármily csekélyre szabni; valamint ugyanis szabadakaratból végzi a munkát, úgy szabadakaratból meg lehet elégedve bármily csekély bérrel, sôt bér nélkül is. De egészen másképp ítélünk, ha a személyesség tekintetével összekapcsoljuk a szükségességet, melyet az elôbbitôl csak gondolatban lehet elválasztani, nem pedig a valóságban. Mert életben maradni, mindenkinek kötelessége s ez ellen véteni bűn. Innét származik a jog mindahhoz, ami az élet fönntartásához szükséges, s amit a szegényeknek csak a munka által keresett bér nyújt. Ha tehát meg is engedjük, hogy a munkátadó s a munkás szabadon egyezkednek a bér fölött: másrészt a természetjog követeli, -- s e követelése fontosabb s elôbbrevaló az egyezkedôk szabadságánál, -- hogy a munkabér elégséges legyen a kézműves tisztes eltartására. Ha a munkás szükségtôl kényszerítve, vagy nagyobb baj elkerülése végett, ennél keményebb feltételekbe belenyugszik, melyekbe akarva, nem-akarva, bele kell nyugodnia, mivel azokat ura szabja eléje, akkor erôszakot szenved, mely az igazságossággal ellenkezik. A praktikus meghatározásokat a testületek végezzék De, hogy ezen s más hasonló ügyekbe, milyenek az egyes iparágakban a munkaidô meghatározása, a munkások egészségére vonatkozó óvóintézkedések, illetéktelen beavatkozás ne történjék, ami annál inkább kerülendô, minél változóbbak a dologi-, helyi-, és idôkörülmények: azért célszerűbb ezeket azon késôbb említendô testületekre bízni vagy pedig más módot kell keresni, melyen a munkások érdekei, ha kell, az állam védelme alatt is, kellô tiszteletben tartassanak. -- A józanabb munkás könnyen fog takarékossághoz szokni, ha úgy fizetik, hogy magát, nejét és gyermekeit tisztességesen elláthassa s arra fog törekedni, amire maga a természet is inti, hogy levonva a szükséges kiadásokat, valamije megmaradjon, amibôl idôvel egy kis vagyonra szert tegyen. S ennek figyelembevétele és megfontolása nélkül nem is dönthetnôk el olyan hatályos érvvel azt a kérdést, hogy a magántulajdonjognak szentnek kell lennie. A törvényeknek azért kötelességük a magántulajdon szerzésének kedvezni és minél többet annak megszerzésére indítani. Hiszen elsôrangú elônyök származnak belôle. Elôször is a javak helyes megoszlása. A társadalmi fejlôdés ugyanis két osztályra bontotta a polgárokat s nagy űrt támasztott a kettô között. Egyik oldalon a hatalmasok s nagyon gazdagok pártja, amely az ipart és a kereskedelmet egészen a kezében tartja s a termelés eszközeit a saját hasznára és javára fordítja, az állami életben pedig jelentékeny hatalmat képvisel. A másik oldalon a gyöngék tömegei, elkeseredett lélekkel és a zendülésre folyton készen. Ha már most a szegény népben fölébresztjük a reményt, hogy ô is szerezhet magántulajdont ezen a földön, akkor a két osztály lassan közeledik egymáshoz és megszűnik a kiáltó különbség a gazdagság és a nyomorúság közt... Másik következmény a föld termésének fokozása. Az emberek nagyobb szorgalmat és igyekvést tanúsítanak, ha a sajátjukon dolgozhatnak, sôt megszeretik a kezük munkájával megmívelt földet, amelytôl önmaguknak és öveiknek nemcsak a mindennapi kenyeret, hanem bizonyos fölösleget is remélnek. Ez a szorgalom természetszerűen fokozza a föld termékenységét és növeli a közvagyont. Ebbôl folyik azután a harmadik nagy elôny. Ahol az ember született, ahhoz a hazához ragaszkodik s a saját hazáját idegen országért soha sem cserélné el, ha a haza a megélhetéshez szükségeseket nyújtani tudná. A mondott elônyöket persze csak úgy lehet elérni, ha a magántulajdont embertelen közadókkal és közterhekkel tönkre nem teszik. A magántulajdonjogot nem az állami, hanem a természetjog adja az egyeseknek. Tehát az államhatalom nem törölheti azt el, hanem csak mérsékelheti és a közjó követelményeivel megegyeztetheti. Embertelenül és igazságtalanul cselekednék, ha közadók címén a méltányosnál többet vonna el a magánjavakból. Mit tegyenek a munkások a szociális kérdés megoldása körül Végül maguk a munkátadók s a munkások is sokat tehetnek oly intézmények által, melyek a szegényeket kellô segélyben részesítik, s a két osztályt egymáshoz közelebb hozzák. Ide számítandók a kölcsönös segélyezésre alakult szövetkezetek és egyéb intézkedések, melyek a munkásnak, nejének és gyermekeinek véletlen szerencsétlenség, betegség vagy halál esetében való biztosítására alakultak s végül a fiúk, leányok, ifjak és elaggottak védelmére alapított intézetek. De az elsô helyen állnak ezek közt a munkások szövetkezetei, melyek a többi intézményeket nagyobbrészt úgyis magukban foglalják. A céhekben szövetkezett kézműveseknek apáink idejében sokáig igen jól ment dolguk s nemcsak nekik vált nagy elônyükre a szövetkezés, hanem nagy befolyással volt az ipar emelésére és fejlôdésére is, mint ezt számtalan műemlék tanúsítja. A szövetkezeteket a kor színvonalára kell emelni Napjainkban a céheket s másféle szövetkezeteket az elôhaladott kor megváltozott szokásai s fokozott mindennapi igényei szerint kell átalakítani. Igen dicséretes és praktikus irányzatra vall, hogy mindenfelé alakulnak ily szövetkezetek, részint tisztán a munkások körébôl, részint különbözô osztályok tagjaiból s csak óhajtandó, hogy számuk és befolyásuk növekedjék... Bár már ismételten szólottunk az egyesületekrôl, mégis kifejtjük most is a hasznosságukat, az egyesülési jogot, a szervezetüket és működésüket. Saját erôinek elégtelensége ráhajtja az embert, hogy mások segítô erejével társuljon. A Szentírásban olvassuk: ,,Jobb kettônek együtt lenni, mint egynek, mert hasznuk vagyon társaságukból. Ha egyik elesik, a másiktól fölsegíttetik. Jaj az egyedülvalónak! Mert ha elesik, nincs fölemelôje''. (Préd 4,9-12) És: ,,A testvér, akit fölsegít testvére, olyan, mint az erôs város''. (Péld 18,19) Ez a természetes hajlandóság vezeti az embert az államalkotásra, de kisebb és nem tökéletes polgári társulásokra is. Az utóbbi társaságok és az állam közt sok szempontból nagy különbség van. Az állam célja minden polgárra kiterjed, mert a célja a közjó, amelyben minden egyes polgárnak joga van részesedni. Benne az összes polgárok jogviszonyai mint köztársaságban nyernek szabályozást. Innen a köztársaság név. Viszont az államon belül keletkezô társulatok magántársulatok, mert céljuk a magánérdek, a társulat tagjainak magánjava. ,,Magántársulat az, amely bizonyos magánügylet végett létesült, amint például ketten vagy hárman társulnak, hogy közösen kereskedjenek.'' (Szent Tamás) Ámbátor a magánegyesületek az államon belül élnek s annak mintegy tagjai, mégis az államnak nincs meg az általános és föltétlen joga az egyesületeket eltiltani. Az embernek ugyanis természetes joga magánegyesületeket létesíteni, az állam pedig a természetjog védelmére és nem elfojtására hivatott. Különben is az állam saját létalapjával ellenkezôt tesz, amikor a polgárok magánegyesüléseit tiltja, mert ô maga éppen úgy, mint a magántársulatok abból a természetes jogforrásból ered, hogy az emberek társaslények. Vannak okok, amelyek miatt bizonyos magánegyesületek ellen jogosan föllépnek a törvények, például ha intézményesen olyan célt szolgálnak, amely az erkölcsiséggel, az igazságossággal vagy az állam biztonságával nyíltan ellenkezik. Ilyen okokból az államhatalom az egyesületek létesülését is megakadályozhatja, vagy a fönnállókat föloszlathatja. Azonban nagy óvatosságra van szükség, hogy a polgárok jogait ne sértse s a közérdek ürügye alatt helytelenséget ne kövessen el. Mert az állami törvényeknek csak annyiban tartozunk engedelmeskedni, amennyiben a józan ésszel és az Isten örök törvényével megegyeztethetôk. Gondolunk itt azokra a társulatokra, testületekre és szerzetekre, amelyeket a hivatalos egyház vagy a hívek jámbor buzgósága alapított, mégpedig a történelem tanúsága szerint az emberiségnek igen nagy javára. Ezek a társulatok tisztán észjogi szempontból tisztességes célból és a természetjog alapján létesültek. A valláshoz való viszonyukban pedig csak az egyháznak vannak alávetve. Tehát az államhatalom nem igényelhet rájuk befolyást s nem ragadhatja magához azok kormányzását. Inkább kötelessége volna ôket tisztelettel elismerni, megóvni és netáni igazságtalanságok ellen megvédeni. Sajnos, egészen mást tapasztalunk -- különösen napjainkban. Sok helyen az állam többszörös igazságtalanságot követett el a vallásos társulatok ellen: polgári törvényekkel zaklatta, jogi személyiségüktôl megfosztotta, vagyonukat elrabolta. Pedig e vagyonokra joga volt az egyháznak, a társulatok tagjainak, a jámbor alapítóknak és azoknak, akiknek javát szolgálták. Nem tehetjük, hogy ezeket az annyira jogtalan és kártékony fosztogatásokat nyilvánosan föl ne panaszoljuk. Annál is inkább, mert amikor a békés és minden irányban jótékony katolikus társulatokat betiltják, ugyanakkor a törvények megengedik a szabad társulást s korlátlan szabadságot nyújtanak a vallásellenes és az államveszélyes egyesüléseknek is. Manapság igen sok a különféle egyesület, különösen a munkásszakszervezet; sokkal több, mint valaha volt. A szövetkezeteket vallásos szellemben kell vezetni Hogy sok ezek közül honnan veszi eredetét, mit akar s mily utakon jár, azzal e helyen nem foglalkozunk; de elterjedt nézet, mit számos tény igazol, hogy azokat többnyire titkos szereplôk vezetik és pedig oly irányban, mely sem a kereszténységgel, sem az állam üdvével meg nem egyezik, oda törekedvén, hogy az egész termelést hatalmukba kerítsék s azokat, kik velük szövetkezni nem akarnak, anyagilag tönkretegyék. -- Ily körülmények közt a keresztény munkások csak kettô közt választhatnak: vagy belépni oly társulatokba, melyek vallásos meggyôzôdésüket veszélyeztetik, vagy pedig maguk közt társulatokat alakítani s erôiket azon célból egyesíteni, hogy magukat amaz igazságtalan és tűrhetetlen erôszakoskodás ellen megvédjék. S hogy e kettô közül az utóbbi választandó, afölött kétség nem lehet azok közt, kik az ember legfôbb javait a végsô veszedelemnek kitenni nem akarják. Dicséri a keresztény szocialistákat Kiváló dicséret illeti azokat közülünk, kik helyesen fogván föl korunk igényeit, azt tanulmányozzák és megkísérlik, miképpen lehetne tisztességes úton a szegényeket jobb sorsra juttatni? Elvállalván védelmüket, családi s egyéni jólétük emelésén fáradoznak; méltányos alapokra igyekeznek fektetni a munkásoknak a gazdagokhoz való viszonyát, s mindkét részben táplálni és erôsíteni iparkodnak a kötelességérzetet s az evangélium parancsolatai iránt való engedelmességet, mely parancsolatok az embert a mértékletlenségtôl s élvezetvágytól visszatartják, minden túlzást tiltanak s az emberek és viszonyok legnagyobb különbözôsége mellett is, a társadalom összhangját létesítik. Sok kiváló ember fáradozik ezen a téren. Összejöveteleket tartanak, tanácskoznak, vállvetve dolgoznak, a legjobb orvosszerek után kutatnak. Mások ismét a különbözô szakmájú munkásokat megfelelô szervezetekbe tömörítik, segítik ôket tanáccsal és tettel, tisztességes és jövedelmezô munkát keresnek nekik. A püspökök buzdítják és támogatják a világi és a szerzetes papokat, akik az ô tekintélyük és irányításuk alatt a munkásegyesületekben a lelkek megnemesítésén és művelésén dolgoznak. Akadnak végül gazdag katolikusok, akik a bérmunkások önkéntes társai lesznek, hatalmas pénzáldozatokkal munkásegyesületeket alapítanak és fenntartanak. Ezek segítségével a munkásoknak lehetôvé válik, hogy nemcsak pillanatnyi elônyöket vívhatnak ki, hanem szilárd alapot nyernek aggkori nyugalmuk tisztességes biztosítására is. Fölösleges hangsúlyoznunk, hogy ez a sokágú és buzgó munkásság mennyit használ a közjónak. Nagy bizakodással nézünk a jövôbe, ha az ilyen egyesületek folyton jobban terjednek és bölcs vezetés mellett fejlôdnek. Az állam tartsa kötelességének az ilyen szervezeteket támogatni, mert polgárai teljes joggal egyesülnek bennük, de ne avatkozzék be belsô életükbe, mert életerejük a sajátos szervezetüktôl függ és külsô beavatkozások folytán könnyen veszendôbe megy. Alapos megfontolásra és szigorú alkotmányosságra van szükség, hogy az egységes szellemet és egységes irányt biztosíthassuk. S ha van a polgároknak egyesülési szabadságuk -- amint hogy van -- akkor megilleti ôket az a jog is, hogy egyesületeiknek olyan szervezetet és alapszabályokat adjanak, amelyek céljaik megvalósítására alkalmasak. Lehetetlen a szervezetet az aprólékos részletekig általánosságban elôírni. Függ az a néplélektôl, a tapasztalati eredményektôl, a munka nemétôl és a kereset lehetôségétôl, a gazdasági viszonyoktól, más tárgyi és idôkörülményektôl, amelyeket mind számításba kell venni. Legfôbb célul a következô alapelvet kell kitűzni: Úgy kell szervezni és vezetni a munkásegyesületeket, hogy a legjobban és a legtökéletesebben szolgálják a munkások érdekeit, vagyis az egyes munkások testi, lelki és gazdasági boldogulását. Világos, hogy elsôsorban a vallás-erkölcsi tökéletesedésre kell tekintettel lenni s a társulatokat fôképpen ez alapon szervezni. E nélkül ugyanis más irányban fejlôdnének s azon társulatoknál, melyek a vallással nem törôdnek, nem sokkal lennének jobbak ... Végeredményben mit használna a munkásnak, ha a szervezetek folytán anyagi elônyhöz jutna ugyan, de a lelkének szükségletei elhanyagolva maradnának és örök üdvössége veszélybe jutna? ,,Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Vagy mit adhat az ember cserébe lelkéért?'' (Mt 16,26) Krisztus Urunk ebben jelöli meg a keresztény ember jellemvonását, amely megkülönbözteti ôt a pogánytól: ,,mindezt a pogányok is keresik ... Keressétek azért elôször az Isten országát és az ô igazságát és ezek mind hozzáadatnak nektek''. (Mt 6,32-33) Tehát az egyesületi munka Istenbôl induljon ki s a vallásos továbbképzésnek kiváló fontosságot tulajdonítson, hogy minden tag Isten iránt való kötelességeit jól megismerje, ti. mit kell hinnie, az örök élettôl remélnie és miképpen kell egész élettevékenységét arra irányoznia. Különös gonddal meg kell erôsíteni a tagokat a divatos tévedések és az erkölcsi romlás különféle veszedelmei ellen, az istentiszteletben való részvételre és az ájtatossági gyakorlatokra, különösen az egyházi ünnepek megtartására rászoktatni. Tanulja meg a munkás a mi közös anyánkat, az egyházat becsülni és szeretni, parancsait követni, szentségeivel élni, amelyeket az Isten eszközökül adott bűneink lemosása és a tökéletes lelki élet megalapozása céljából. Praktikus tanácsok az egyesületek kormányzására; testületi, egyesületi bíróságok Ha a társadalmi törvényeket a hit szilárd alapjára építjük, akkor mód nyílik a társadalom tagjainak viszonyait helyesen elrendezni, a békés egyetértést és a boldogulást biztosítani. A társulati tisztségek, hivatalok a közjóra való tekintettel töltendôk be, mégpedig úgy, hogy a tagok különfélesége ne csorbítsa az egyetértést. Miért is szükséges a kötelességeket okosan felosztani és világosan meghatározni, hogy senki jogtalanságot ne szenvedjen. A közös vagyon tisztán kezeltessék, hogy az egyesek szüksége határozhassa meg az adandó segély mértékét; az urak jogai és kötelességei a munkások jogaival és kötelességeivel kellô összhangba hozandók. Ha valaki az egyik osztályból bármi által is károsítva érzi magát, mi sem kívánatosabb, mint hogy legyenek ugyanazon testületbôl okos és feddhetetlen férfiak, kiknek ítéletére a társulati szabályok a vitás ügyek elintézését bízzák. Arra is nagyon kell vigyázni, hogy a kézműves munkában hiányt sohase szenvedjen s a munka után annyi bér járjon, hogy magát necsak a munkaközben elôforduló balesetek idejére, hanem betegség, aggkor s bármily szerencsétlenség esetére biztosíthassa. Ezek a törvények, ha jóakarattal léptetnek életbe, a szegények jólétérôl és üdvérôl eléggé gondoskodnak, sôt a katolikusok szövetkezetei nem csekély befolyással lesznek az állami jólét emelésére. A múltnak tanulságai alátámasztják ezt a reményünket. Egyik korszak követi a másikat az emberiség történetében. De az események csodálatos hasonlatosságot mutatnak, mert ugyanaz a gondviselô Isten vezeti és irányítja az összes korszakokat arra a közös célra, amelyet már az ember teremtésekor kiszabott. Mint tudjuk, az ôskeresztényeknek szemükre vetették, hogy leginkább szegény emberek és bérmunkások alkotják az egyházat. És vagyon meg hatalmi eszközök nélkül mégis sikerült a gazdagoknak csatlakozását és a hatalmasoknak támogatását megnyerni. Látták az emberek szorgalmukat, munkásságukat, békés szellemüket, igazságérzetüket és mindenekelôtt példás testvéri szeretetüket. Erkölcsi életük fényében lassankint eltűntek az elôítéletek, elnémult a rosszakaratú rágalom s a megrögzött régi babonák lépésrôl-lépésre utat engedtek a keresztény igazságnak. Manapság a munkáskérdés a kor égetô kérdése. Az államok sorsa függ tôle, jól oldjuk-e meg ezt a kérdést, vagy rosszul. A. helyes megoldás kulcsa a keresztény munkások kezében van, ha bölcs vezetôk irányítása mellett egyesülnek és azt az utat járják, amelyre elôdeik léptek önmaguk és az egész emberi társadalom javára. Nagy ugyan az elôítéletek és a szenvedélyek hatalma. Ámde akikben a rosszakarat még nem ölte ki teljesen az érzéket a jó iránt, azok végre is mindnyájan rokonérzéssel fordulnak ama munkások felé, akiknek szorgalmát és mérsékletét tapasztalták, akik az igazságosságot a kapzsiságnál többre becsülik és kötelességeiket minden körülmények közt hűen teljesítik. Sôt a keresztény munkások még azt is elérhetik, hogy a megtérés és a boldogulás útját munkástestvéreik ama részének is megmutatják, amely a keresztény vallást megveti és a keresztény erkölcsöktôl távolálló életet él. Ezeknek ugyanis eléggé gyakran van alkalmuk reményeikben és tanaikban csalódni. Fájdalmasan érzik a méltatlan bánásmódot nyereségre éhes munkaadók részérôl, akik elôtt annyit érnek, amennyi hasznot hajtanak a munkájukkal. Viszont a munkásszervezetekben, amelyekhez csatlakoztak, testvéri szeretet helyett egyenetlenséget tapasztalnak, ami a lelkiismeretlen és vallástalan szegénység állandó kísérôje. Tört lélekkel, megcsigázott testtel sokan áhítják a szabadulást az embertelen rabszolgaságból. De álszégyenbôl és a nyomortól való félelembôl cselekedni nem mernek. Ilyenek számára a menekülés biztos révpartja a katolikus munkásszervezet, amely a kételkedôket és csalódottakat szeretettel fölkarolja, nehézségeiket megoldja és nekik védelmet biztosít. Tisztelendô Testvérek! Megmutattuk nektek, hogy ennek az igen nehéz kérdésnek megoldásában kiknek és mily irányelvek szerint kell dolgozniok. Mindenki lásson azonnal a munkához, mert a baj folyton súlyosbodik s gyógyítása még nehezebb lesz, mint amilyen ma. Az államkormányok állítsák a törvényhozást és a közigazgatást ennek a kérdésnek a szolgálatába. A birtokosok és munkaadók gondoljanak kötelességeikre. A vagyontalan munkások egyesítsék erôiket, mert az ô javukról van szó. S mivel -- mint már kezdetben mondtuk -- egyedül a keresztény vallás tudja a bajt a gyökerénél megfogni, törekedjenek valamennyien a keresztény erkölcsök felújítására, amelyek nélkül az emberi bölcsesség minden eszközei elégtelenek. Az egyház soha és sehol sem tagadja meg segítségét s annál többet használhat, minél korlátlanabb a cselekvési szabadsága. Fontolják meg ezt különösen az államkormányok. A papok feszítsék meg erejüket s ti -- Tisztelendô Testvérek -- járjatok elôl tanáccsal és jópéldával, hogy az evangélium életigazságait minden társadalmi osztálynak hirdessék, minden eszközzel a népek javáért dolgozzanak s különösen igyekezzenek önmagukban és másokban -- a magas- és alacsony rangúakban egyaránt -- az erények királynôjét -- a szeretetet éleszteni. A kívánt megoldást ugyanis leginkább a szeretet bôséges kiáradásától várhatjuk, -- annak a keresztény szeretetnek áramlásától, amely az evangélium egész foglalata, amely mindig a mások javát keresi s a legbiztosabb orvosság a világ kevélysége és féktelen önzése ellen. Szent Pál megmutatja ennek az isteni erénynek fönséges arculatát: ,,A szeretet türelmes, nyájas... nem keresi a magáét ... mindent eltűr, mindent elvisel''. (1Kor 13,4-7) A mennyei kegyelmek zálogául és jóindulatunk tanúságául nektek -- Tisztelendô Testvérek -- papságtoknak és híveiteknek az Úrban szeretettel adjuk apostoli áldásunkat. Kelt Rómában Szent Péternél, 1891. május hó 15-én, pápaságunk tizennegyedik évében. XIII. LEÓ