Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t
továbbadja. Köszönjük.
========================================================================
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár

Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban,
a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában!

A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus
formában terjeszti Isten Igéjét.


A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása
------------------------------------------------

Célkitűzés
----------
     A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy
mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus
egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka
támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást
és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését,
terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen
rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi
intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot.

Állomány
--------
     Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi
és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás
(többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai
dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák,
szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok,
imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás-
könyvek, lexikonok, stb.

Irányítás, központ
------------------
Központ:  St. Stephen's Magyar R.C. Church
          223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA
              (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent
              István Magyar Római Katolikus egyházközség)

Levelezés: Felsôvályi Ákos
           322 Sylvan Road
           Bloomfield, NJ, 07003, USA
           Tel: (973) 338-4736
           Fax: (973) 338-5330
           e-mail: felso@comcast.net

A Könyvtár használata, a könyvek formája
----------------------------------------
Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges
könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki
a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A
hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját
személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv
pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek
Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a
könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a
kikölcsönzött könyveket visszaadni!

     A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre:
1.   formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást
     (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára
     és
2.   a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának
     keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé
     mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy
     gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol
     azután szabadon alakíthatók).

A Könyvtárban található file-ok neve
------------------------------------
     Minden kiadvány négyféle file formában található meg a
Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó''
formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden
help file-hoz tartozik egy ikon file.
     Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a
verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének
kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát:
     txt: text file,
     zpt: sűrített text file,
     hlp: help file,
     zph: sűrített help file és
     ico: a Help file-hoz tartozó icon file.

     Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'')
négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH;
az ikon file pedig: VASKAL01.ICO.

     A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP
2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a
file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A
file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell
visszaállítani eredeti formájába. (Például a  "PKUNZIP  VASKAL01.ZPH"
utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.)

A file-ok felhasználási módjai
------------------------------
Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô
kétféle felhasználási mód lehetséges.

1. A text file felhasználása
Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó
betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése,
szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk
nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható),
akkor ebbôl a text file-ból könnyen  elô tudjuk állítani a nyomdakész
változatot.
     Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik,
     ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a
     formálást elkezdenünk.
     A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô
     idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két
     egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára
     vonatkozó megkötéseket késôbb).
     Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok
     választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést
     tartalmazza a Könyvtárról.
Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez
természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra.

2. A,,súgó'' file felhasználása
Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé
a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok
formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.)

     Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg
elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol''
gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a
szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste]
paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a
Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes
szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a
,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a
fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A
kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad]
viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát.

     A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a
,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg
formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg
betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra,
betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a
szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt
formátumot, és utána nyomtassunk.

     Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket
kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a
lépéseket).
1.   A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a
     VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk
     ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett
     letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor
     letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01"
     utasítással.)
2.   Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben
     kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű
     programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk
     végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután
     válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a
     menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be:
          Megnevezés:    Vasárnapi Kalauz
          Parancssor:    WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP
          Munkakönyvtár: C:\PAZMANY
     Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a
     C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t.

Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul,
és olvashatjuk a könyvet.

A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása:
A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és
,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt
gépeljük be:
          Megnevezés:    Pázmány Péter E-Könyvtár
Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt.

Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni?
-------------------------------------
     A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból
(lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a
postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük
el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak
megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség
megtérítésére.

A Könyvtár használatának jogi kérdései
--------------------------------------
     Az általános elvek a következôk:
1.   A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy
tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják
fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát:

     ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a
     magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.''

2.   Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is
ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a
kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár
fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül
egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a
Könyvtárat.

3.   Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy
kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás
feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára
átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira
használjuk föl.

Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak,
mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az
állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de
kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű
korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek
elektronikus változatáról szóló fejezetet!)

Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni?
----------------------------------------------------
     Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre
kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az
önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk.
      Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az
egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen
támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már
használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne.

Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni?

     A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való
bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással),
automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az
önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk:

1.   Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem
     esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár
     számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a
     Központtal.
2.   Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni.
     Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár
     állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról.
3.   A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással
     elkészítik a nyers szöveget.
4.   A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a
     könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô-
     formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai
     beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor
     az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie.
5.   Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka
     legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg
     helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó
     megállapodásokat (lásd a következô részt).
6.   A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak.
7.   A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet
     behelyezi a Könyvtár állományába.

Megkötések a szöveg formájára
-----------------------------
     Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket
tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy
semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a
billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A
szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani:
1.   Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt.
2.   Betűtípus: Arial, 10 pontos.
3.   Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül,
     felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül,
     gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül,
     idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként
     egyaránt).
4.   Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz
     1.27 cm távolságra kell  egymástól beállítani).
5.   Semmilyan más formálási kód nem megengedett.
6.   Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások
     száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file
     legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve.

Érdeklôdés/Javaslat
-------------------
     A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az
önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a
következô címeken lehet tájékoztatót kapni:

1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church
          223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA

2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net

3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek
                                          vagy
                                          http://www.piar.hu/pazmany

Minôség -- állandó javítás
--------------------------
     A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és
újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két
karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden
tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A
levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új,
javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a
szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és
javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a
Könyvtárba, a régit töröljük.
     Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos
észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét
hálásan köszönjük.

A könyvtár mottója egy szentírási idézet
----------------------------------------
     Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem,
hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!
Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak
megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17)
========================================================================
========================================================================
Prohászka Ottokár
Naplójegyzetek III.
(1919--1927)

A kötetet szerkesztette és
jegyzetekkel ellátta:
Frenyó Zoltán és Szabó Ferenc SJ



Lektorálták:
Nemeshegyi Péter
Gyorgyovich Miklós


A fedôlapot Szokoly György római grafikus
tervezte Miletics Katalin Prohászka-érme
fotójának felhasználásával



Tartalomjegyzék
========================================================================
Tartalomjegyzék


A könyv elektronikus változata

Bevezetô
Schütz Antal: Prohászka pályája VI. rész
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
Függelék
  I. Prohászka Ottokár pásztorlevele 1919-ben
  II. A MPK közös pásztorlevele 1919-ben
  III. Prohászka Ottokár levele egy amerikai jótevôhöz (1920)
  IV. Emmanuel (Az Élet kenyeré-bôl)
Jegyzetek
========================================================================
A könyv elektronikus változata


  Ez a program az azonos című könyv második, javított kiadásának
elektronikus változata. A könyv 1997-ben jelent meg az Agapé Kiadó
gondozásában, az ISBN 963 458 097 1 azonosítóval, a háromkötetes
Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek harmadik köteteként. Az elektronikus
változat Szabó Ferenc S.J. engedélyével készült. A könyvet
lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai
szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerkesztôké.
========================================================================
Bevezetô


  Ebben a kötetben Prohászka Ottokár 1919--1927 közötti naplójegyzeteit
tesszük közzé. Ez az anyag szinte teljes egészében megjelent a Schütz
Antal által kiadott Soliloquia-kötetekben (I, 306--361; II, 1--240).
Jónéhány helyen azonban kisebb-nagyobb betoldásokkal bôvült a szöveg (a
Schütz által elhagyott vagy Némethy Ernô hagyatékában megtalált
pótlásokról van szó, amelyeket dôlt betűvel szedettünk.)
  E kötet naplójegyzetei Prohászka életének és működésének egyik
legkritikusabb szakaszára esnek: a Magyar Tanácsköztársaság vörös
terrorja, majd a trianoni Magyarország (az úgynevezett ,,Horthy-
korszak'') felocsúdása és nehéz kibontakozása alkotják a társadalmi-
politikai hátteret. A kommunista érában mind a két ,,terrorról'' hamis
képet festettek; igazában csakis a teljes igazságot feltáró
történetírás teszi lehetôvé Prohászka életművének tárgyilagos
felmérését, nevezetesen 1919-hez, majd az utána következô évek
politikájához való viszonya kiértékelését. Ezt a munkát már elkezdte
Gergely Jenô: Prohászka Ottokár, Gondolat 1994, 180--203. oldal, VIII.
fejezet: ,,Prohászka a keresztény nemzeti kurzusban''; valamint a
Prohászka ébresztése (Budapest, 1996) című kötetben, 184--204. oldal:
,,Prohászka közéleti tevékenysége 1919--1921 között''. Az olvasót ide
utaljuk.
  De addig is, amíg alaposabb kutatások még árnyalják, teljesebbé
teszik ezt a képet, itt leközöljük Schütz Antal (Gergely Jenô szerint
is Prohászka műveinek ,,legjobb ismerôje'') ,,Prohászka pályája'' című
írásának VI. részét: ,,Romok és építés'' (25, 100--114). A kérdéses
korszak (1919--1922) naplójegyzeteihez ezt a legjobb bevezetônek
tartjuk. Leginkább tisztázásra vár még Prohászka úgynevezett
,,antiszemitizmusa'', annak igazi tartalma, függetlenül attól, hogy
késôbb kik és hogyan igyekeztek azt a maguk céljára kihasználni.
Gergely ennek kiértékeléséhez is adott néhány lényeges szempontot (PÉ
200--203). Helyesen állapította meg: ,,A fô cezúrák, a törésvonalak
tehát az ô társadalomfelfogásában a társadalmi igazságosság és
igazságtalanság, a hit és a nemhit, a hazafiság és hazátlanság
mezsgyéjén húzódnak.'' A teljes képhez figyelembe kell venni Prohászka
egyéb meg- nyilatkozásait is e téren, és a konkrét, 1927 elôtti magyar
helyzet összefüggéseiben vizsgálni ôket. Tekintettel kell lenni a
,,műfajokra'' is: egy naplójegyzetnek más a jelentôsége, mint egy
parlamenti beszédnek. Végül lényeges látnunk Prohászka fejlôdését is e
téren, egészen a ,,Zsidó testvéreimhez'' (22, 346) című írásáig, amely
a zsinati felfogás elôvételezésének tekinthetô.
========================================================================
Schütz Antal: Prohászka pályája. VI. rész: Romok és építés


  Prohászkát a nagy fölfordulás igen jó szellemi kondícióban érte: a
háborúval rászakadt nagy problémát lelkileg és kifelé megoldotta, az
1911-es eseményeket teljesen földolgozta kegyelmi életének felsôbbséges
erejében, apostoli lelke duzzadt a tettvágytól és bízástól; hisz éppen
a háború kézzelfoghatóan megmutatta, hogy csakis az ôsi kereszténység
talaján épülhet föl tartós kultúra s nemzeti és emberiségi jólét. A
háború viharja széthányta a százados kultúrhazugságok, a
fölvilágosodás, liberalizmus, humanizmus bozótját, és láthatóvá lett a
világot tartó ôsgránit-bordázat: a meg nem alkuvó katholikus
kereszténység és a meg nem alkuvó férfijellem. Prohászkával szemben az
1910-es évek idétlen kritikája elhallgatott, imponáló háborús
apostolkodásában a tisztelet új tápot nyert, és zavaró mellékhang
nélkül, egyetemesen nyilvánult meg jubileumán; s a hatvanéves
Prohászkán semmi sem mutatott öregedésre; a meg nem szűnt idôszaki
álmatlansághoz a szervezet és a psziché lassan hozzátörôdött.
  Érthetô tehát, ha Prohászkát a forradalom, a Károlyi-uralom és a
háború szomorú likvidálása hírül sem sújtotta le annyira, mint a
háború. Sôt résztvevô szíve megkönnyebbült, hogy az ember-mészárlás
véget ért; buzgósága és segíteni kész lelke, mely fölkészült a
leszerelésnek erre az idejére, habozás nélkül nekiállt eltakarítani a
romokat s újraépíteni és szántani-vetni.
  Azt is szívesen látta, hogy a nemzet kiszabadult a monarchia
kötelékébôl; és a Habsburg-dinasztia távozását romantikus elégiásság
nélkül, sôt a búsmagyarnak reménykedésével nézte. Nem volna mélyebb
érdek és tanulság nélkül nyomról-nyomra kísérni, amit Prohászka magyar
érzése fejlôdésének lehet mondani. A valóságnak mindenesetre
igazságtalan eltorzítása volna, ha valaki a kétségtelenül
megállapítható fejlôdés kiinduló fázisát egyszerűen kozmopolitizmusnak,
vagy akárcsak nemzetietlen, a haza sorsa és föladatai iránt érzéketlen,
bizonytalan képű ,,nemzetfölöttiségnek'' minôsítené. Bizonyos, hogy a
Rómából hazakerült Prohászka a katholicizmusnak világölelô távlataiba
állította a nemzetet és hazát is, Isten országának szempontjából ítélt
a nemzeti megnyilvánulásokról, és nem tudott egy gyékényen árulni a
liberalizmus hazafi-vallásával. És mivel itthon a hivatalos nemzetet ez
a kereszténytelen, ethikai szolídság nélküli irány képviselte, mely
hadat üzent mindennek, ami szent volt a nemzet katholikus múltjában és
jelenében, természetes, hogy ezt a hazát nem nagy lelkesedéssel
ölelhette keblére. De hát nem lehet nemzetietlenségnek vagy akárcsak
jellegtelen nemzetfölöttiségnek bélyegezni azt a következetesen
keresztény álláspontot, mely elsô helyre azt teszi, ami odavaló: Istent
és az ô országát, és utána bízvást reméli, hogy a többi, ember és haza,
szintén nem szenved majd rövidséget; kivált mikor az igazi nemzetmentô
és fönntartó áldozatos és szolíd munkát a liberálisoknál sokkal
intenzívebben és megbízhatóbban vállalja és viszi.
  Prohászka az igazi hazát, fôként annak alaprétegét, a népet kezdettôl
fogva ôszintén és tettekkel szerette; ennek már római növendék korában
megható bizonyságát adta (l. 23, 17). Szociális tevékenysége a
népmentés csillaga alatt indul, a nép igaza mellett minden alkalommal
rettenthetetlenül síkraszáll; az Esztergom cikkei a magyar népnek olyan
gyöngéd szeretetét lehelik, mely Petôfiével állítható egy sorba. S
hazafiságának mindig ez a gyakorlati, komoly keresztény népszeretet
maradt a vezérhangja, akár a fôrendiház szónokát nézzük, akár az
inkognitóban a nép között járó-kelô püspököt, aki mindenkinek elôre
köszön, az ütött-kopott uhornyai tótokkal is szívesen beszédbe
elegyedik azzal a megokolással: a népnek és a nemzetiségeknek a
hivatalos haza, a hatóságok részérôl legtöbbször zaklatás és kurta
elutasítás a sorsa; nekünk kell magunkon keresztül megszerettetni velük
a hazát.
  Hogy kíméletlenül ostorozta a magyar hibákat, hogy az apostolnak és
Krisztus tüzes jegyesének lelkével fájlalta a legcsúnyább magyar hibát,
a káromkodást, hogy sok gondot okozott neki a népnek szellemi tunyasága
és csekély természetfölötti fogékonysága, nem ellene szól, hanem
ellenkezôleg: ami egy Széchenyi igazi, tôrôl fakadt hazafiságának
perdöntô bizonysága, azt egy Prohászkánál sem lehet másképp elbírálni.
  Kiáltó igazságtalanság volna megkérdôjelezni annak a Prohászkának a
hazafiságát, aki a 90-es években a magyar nép ügyének úgyszólván
egyetlen félelem és gáncs nélküli lovagja volt, aki a századvégi
Gondolatokat és a Szent István országa cikkeit írta (25). Csak egyben
van igaza a kritikának. Amint Prohászkának a tevékenysége az országba
tágult bele, amint Fehérvárnak a legszentebb magyar múlt emlékeitôl
átitatott talajába gyökerezett a lelke, ott, Szent István és Szent Imre
sírjának, Szent István Boldogasszony-székesegyházának árnyékában,
magyarság-szeretete és becsülése is egyre több színt és vért kapott.
Miként élettapasztalatának gyarapodtával más területeken is egyre több
méltányosságot és megértést tanult és a fiatalkori kombattáns az atyai
segítônek engedte át helyét: a magyart is megtanulta atyailag szeretni
bajaival és hibáival együtt, és minél inkább ráeszmélt, hogy vértanú
nemzet vagyunk, annál inkább érlelôdött meg hivatása: fölvenni és
tovább szôni azokat a szálakat, melyeket régi magyar katholikus áhitat
dolgozott belé székvárosának talajába és környékébe, a Pilis szent
hegyébe és a Duna-Tisza tájaiba. Ebben az idôben eszmélt rá, hogy az
Ausztriával való együttesség, a dinasztiának Ausztria-kedvelése és
magyar-elhanyagolása a magyar elmaradottságnak egyik döntô oka. Szívébe
nyilallott, hogy az áhitatos magyar multból a jelenbe hídat alkotni
hivatott fehérvári Boldogasszony-székesegyházat, melyet lehetett volna
még a XVIII. század közepén is restaurálni: egyszerűen lebontotta,
amint ô gondolta, a rideg osztrák katonai bizalmatlankodás.
Melléktekintetet nem ismerô apostoli parréziája [gör.: szabad szólás,
ôszinteség, kendôzetlenség] nem egyszer nagyon is plasztikusan
kimondatta vele, amit igazságnak fölismert; ezért is nem volt kegyben
Ferenc József elôtt, és föltűnôen késôn, 1917-ben kapta meg IV.
Károlytól a püspöknek szinte kijáró valóságos belsô titkos
tanácsosságot.
  Nem lehet ezek után megütközni azon, hogy a nemzet függetlenedésének
nem kevésbbé örült, mint a háború befejezésének, és ha nem a
közelmultat siratni, hanem a magyar jövôt építeni nôtt óriás kedve.
  Ugyancsak nem siratta meg azokat a rendi kiváltságokat, melyeket az
új irány radikális demokratizmusa elsöpörni készült. Az evangélium
szellemétôl teljesen átjárt lelkének egész ôszinteségével és
következetességével demokratikusan érzett és cselekedett kora
ifjúságától kezdve, s ha most az új irány e szellem érvényesülésének
fôakadályait erôvel is elhárítani látszott, csak örülni tudott a
demokrácia meggyökerezésének és égô buzgósággal munkatársa kívánt
lenni.
  De nem áltatta magát. Aki csak az imént tette le azt a tollat, mely a
Kultúra és terror-t írta, tisztában volt vele, milyen demokráciát
lehetett várni a marxisták körébôl. Annál égôbb volt a vágya a
keresztény demokráciának útját egyengetni. Egyelôre iparkodott
fölhasználni azt a hitelt, melyet régi és sokszor bátran vallott
demokratizmusa még a Károlyi-uralom emberei elôtt is szerzett neki, s
cikkekben, pásztorlevelekben, elôadásokban és magánlevelekben
erôteljesen és nyomatékosan kifejtette, hogy komoly keresztény szellem
nélkül mennyire nem remélhet áldásos és tartós sikert a ,,forradalom''.
Fölhasználta azt a tekintélyt, mellyel a változott helyzetben egyszerre
a püspöki kar élére került, és megbízva az egyház-vagyoni
tárgyalásokkal, örökbérlet-rendszerének szellemében haladéktalanul
megtette a kezdô lépéseket. Az új kormányzat az egyház és állam
szétválasztásának álláspontján állt. Ô annyira megszenvedte a liberális
állami gyámkodásnak átkait és szégyenét (lásd pl. 20, 28), fiatal kora
óta annyiszor tört lándzsát az autonómia mellett, hogy teljes
meggyôzôdéssel megragadta a kínálkozó alkalmat: energikusan fölhívta
hitfeleit, hogy álljanak a maguk lábára, bízzanak a katholikum belsô
erejében, szervezzenek autonóm hitközségeket és haladéktalanul
készítsék elô az országos autonómiát.
  Becsületes lelke és a konkrét problémákat is szívósan megdolgozó
szelleme itt is hamar meglátta a nehézségeket. Hogy Prohászka mennyire
hű maradt önmagához egész életén keresztül, annak csattanós bizonysága,
hogy most, húszéves országos tevékenység után a nem gyakorló
katholikusokat ki akarná rekeszteni az autonóm szervezetekbôl. De
persze azt is látta, hogy a hitélet mai színvonalán ez csaknem
keresztülvihetetlen, és így az ôskeresztény apostolság és a modern
szervezés ütközésének minden kínját átszenvedte.
  De nem volt sok ideje efféléken tépelôdni. Amire nézve az elsô
perctôl kezdve nem áltatta magát, hamar bekövetkezett: a vörös terror
egyre jobban elôtérbe nyomult, és egyre jobban hanyatlott. Aminek
Prohászka 1918 november elején még örülhetett: a háborús sebek
gyógyítása, a demokratikus nemzeti szellem érvényesülése, az egyház
fölszabadulása. Hatalmaskodás, jogfosztás, szabadságtiprás, mohó és
szemérmetlen önzés lett úrrá a megcsonkult országban. Ô most már csak
azért dolgozik, ír, agitál, hogy az egyre pipogyábbaknak bizonyuló
katholikusok ne hagyják iskoláikat, a vallásoktatást, az egyházközségek
szabad szervezését és a demokratikus politikai alapjognak, a szabad
választásnak gyakorlását.
  De már erre se igen volt ideje. A magyar végzet gyorsan teljesedett.
1918. okt. 31-et követte 1919. márc. 21. A kommunizmust Prohászka
érzékeny lelke hatványozottan megszenvedte. De nem azt, ami a
polgárságnak elsôsorban fájt, hogy szokott életkeretei szétmállottak,
és hogy egyéni szenvedések, zaklatások, sôt kínzás és halál leselkedett
a háttérben. Mikor jóakarói menekülésre biztatták azzal a megokolással,
hogy a terroristák bármikor falhoz állíthatják, szemrebbenés nélkül, a
legtermészetesebb hangján felelte: kész vagyok. Mikor kezdték zaklatni
palotájában, hogy ,,ezután meg kell elégednie két szobával'', nyomban
megkapták a feleletet: nekem egy is elég. A várost, híveit otthagyni
eszeágáben sem volt; lovagias, hű lelke mindenestül tiltakozott minden
ilyen inszinuáció ellen; palotájából is csak azért költözött Streitt
kanonok házába, mert egyre fokozódó undorral telt el a házába
telepedett vörösök garázdasága ellen, amint azt utólérhetetlen
realitással örök emlékezetül leírta püspöki kinevezô okmányának védô
hártyalapjaira (23, 306). Szinte hihetetlen személyes igénytelensége a
testi nélkülözéseket föl sem vette. Ugyancsak könnyedén vette a
kapitalizmusnak azt a radikális összeomlását, mely a kommunizmussal
vele járt volna, hiszen kezdet óta teljes meggyôzôdéssel harcolt
ellene. Százados mértékeléshez szokott szelleme a jövôre szegezte
tekintetét, a fejlôdés világánál nézte a jelent, s a történésekben
Isten útjait nyomozta; a kommunizmus homlokán meglátta ugyan a kain-
bélyeget, de tudta, hogy Isten már nem egyszer használt föl ilyen
,,mocskos fickókat'', hogy ítéletet tartson korhadt kultúrák fölött, és
hogy helyet csináljon a fejlôdés új fokának.
  Erre a világtörténeti magaslatra állott Prohászka most is, és miként
a 90-es években a liberális füleket sértô bátorsággal és felsôbbséges
tudománnyal bebizonyította, hogy a pénz nem produktív, és hogy a modern
kapitalizmus hamisság és átok, ugyanúgy most a vacogó polgárságnak
fülébe kiáltotta, hogy az evangélium és diadala nincs hozzákötve
azokhoz a merôben emberi és történeti formákhoz és alakulatokhoz,
melyekbe belecsontosodtunk, s legkevébbé a kapitalizmushoz, mellyel
voltaképen szeges ellentétben áll.
  Égette lelkét a szégyen a nemzet megaláztatásáért, mérhetetlen
fájdalmat szerzett lovagias lelkének az intelligencia átlagos gyávasága
és megalkuvása, s megrendülve állapította meg, hogy néhány hét alatt
összeomlott minden, amit ô közel négy évtized óta szíve vérével táplált
és erôsített. A külsô tehetetlenség, melyre a körülmények
kényszerítették, módot és idôt engedett neki olvasni, elmélkedni
jelenrôl és jövôrôl, és a magábanézésnek és önelemzésnek azt a
munkáját, melyet a háború abbahagyatott vele, ismét fölvette. De
hangulatát akármi másnak lehetett volna minôsíteni, mint a hívságos
világ utálatával eszményibb régiókba menekülô rezignációnak.
Ellenkezôleg, bámulatos tettvágy feszítette keblét; ,,legnagyobb kínom
így vesztegelni és nézni az általános züllést'' -- írja 1919. júl. 19-
én (23, 324). Körülötte rom meg rom; nemzet, kultúra, katholikus
restauráció, minden, amihez lelke hozzátapadt, szétmállóban, a közel
jövô kilátástalan -- sokkal jobban ismerte a marxizmus lelkét, semhogy
áltatta volna magát -- s mindamellett egy új világ születésének
sejtései szántottak végig lelkén. Lehetetlen megrendülés nélkül olvasni
azokat a prófétai erejű elmélôdéseket, melyeket a történelem új
fordulójáról, régi történeti értékek és alakulatok végleges letűnésérôl
s egy új világnak kiemelkedésérôl és benne az egyháznak
elhelyezkedésérôl ír (23, 309 kk.).
  A kommunizmusnak gyors letörése és a világnak mostani polgári folyása
azt a hiedelmet kelthetnék, hogy Prohászka itt áldozatul esett érzékeny
művész-lelkek ama magatartásának, melyet jobb szó híján
henopathizmusnak lehetne nevezni: nagymérvű fogékonyságuk és ennélfogva
a külsô hatásoktól való hihetetlen befolyásolhatóságuk egészen lefogja
ôket egy élménynek, háttérbe szorítja az ellensúlyozó és egyensúlyozó
szempontokat, éles körvonalazással és túlzásokkal dolgozó képzeletük az
amúgy is már egyeduralkodókká lett benyomást a földolgozásban és
közlésben még megnagyítja, az asszociatív tevékenység dominánsává teszi
és mindent annak színeibe márt. Tagadhatatlan, Prohászka említett
följegyzései keltenek ilyen gondolatokat is. Azonban aki végigjártatja
tekintetét egész életén és türelmesen összeveti valamennyi divinatórius
megsejtését a bekövetkezett tényekkel, csak nem tud elzárkózni ama
gondolat elôl, hogy Prohászka megállapításai itt is elôvételezik a
történetet, és talán csak a harmadik nemzedék jár majd ehhez a
forráshoz biztatásért és útmutatásért.
  Bármint van, Prohászka új idôk tavaszának leheletét érezte és tágra
nyílt mellel szívta annak levegôjét. És apostoli nagy lelkének minden
izma, géniuszának minden feszülése részt követelt annak az új világnak
alakításában: egy a történeti keretekben megrekedt világ romjain Isten
országának új fázisát készíteni, mely évezredes meggyarapodásai dacára
is sokban hasonlít az ôsegyházhoz, és pedig magyar földön. Hátha ez a
jövô magyar történeti hivatás: itt kezdônek és úttörônek lenni...?!
  Egyelôre híveivel keresett érintkezést. A szószéken félelem nélkül
hirdette meggyôzôdését, a templomi funkciókat rendesen elvégezte,
nevezetesen megtartotta a híressé lett úrnapi körmenetet. Hívei, kiknek
a szégyenkezés és szenvedés jobban megnyitotta lelkét Isten országa
számára, áhitattal néztek föl püspökükre, kinek apostoli nagyságát soha
ily foghatóan nem látták. Elhalmozták volna élelemmel és
gondoskodással; titkos ôrséget szerveztek biztonságának védelmére.
Távolabbi híveivel írásban keresett érintkezést; pásztorlevelet is
fogalmazott, melyet azonban a cenzura megakasztott megjelenésében (20,
229 és 318).
  Igy tehát ôserôvel fakadó építésvágya megtorlódott lelkében; de csak
azért, hogy a sejtettnél hamarabb nyíljanak föl zsilipjei, és zúgjon
végig árja még egyszer -- utóljára a magyar földön.
  A kommunizmus bukása után, az entente-bizottságok nyomasztó
atmoszférájában, ösztönszerűen feléje fordult minden szem; politikusok
és nép benne látták a titkos tájékozódási középpontot. Nem mintha tôle
vártak volna gyakorlati vezérséget; hanem már a háború folyamán
hozzászoktak a hazának komolyabb fiai, még a nem katholikusok is, hogy
benne lássák a nemzet legmélyebb fájdalmainak és igényeinek
hiteshelyét, legnemesebb akarásainak expónensét; ami az embereket
mozgatta és feszítette, az benne meggyűlve, megtisztulva, formára hozva
és szárnyra kelve vált igazán hatékony közeszmévé.
  Az elsô hazafias kormánykísérletek ôt mindjárt belevonták
tanácskozásaikba és tôle várták mintegy az erkölcsi jóváhagyást. A
Friedrich-kormány súlyos helyzetben benne találta legbiztosabb erkölcsi
támaszát; a Szociális Misszió-társulat döntô eredményű agilitásának ô
volt hátvédje és ünnepi harangja; ami magát keresztény nemzeti
szervezkedésnek nevezte, hallgatagon ôt vallotta szellemi atyjának és
vezérének. És a 62 éves férfiú a 28 éves Prohászkára emlékeztetô
lendülettel, testtel-lélekkel állt bele ebbe a szerepbe.
  Hogyis ne! Mikor minden jel arra mutatott, hogy most végre külsô
kereteiben is megvalósul, amin ô négy évtized óta dolgozott, és aminek
akarásai az utóbbi hónapok önkénytelen veszteglése alatt újra
hatalmasan földuzzadtak benne: belevinni a keresztény gondolatot
következetesen, fönntartás nélkül a társadalmi, gazdasági, politikai
életbe is; megszabadítani az erkölcsi, kultúrai, gazdasági
ellenállásban gyönge népet a liberális zsidó prepotenciától és a
marxista szocialista terrortól, a meddô modern ideológiáktól és
destruktív sajtótól; a keresztény népet eleven kapcsolatba hozni
földével, a munkást munkaadójával, megteremteni szociális földbirtok-
politikával a haza reális szeretetének elsô föltételeit és így egy új,
keresztény Magyarország felé haladni!... Keresztény Magyarország -- erre
fölcsillant a háború és a kommunizmus szenvedéseiben megôrlôdött
intelligencia szeme, fölébredt az elnyomott nép értelmesebbjeinek jobb
vágya és reménye; sôt fölfigyelt a háború utáni nyomorúság és
társadalmi bizonytalanság konvulzióiban vergôdô külsô népek ôrszelleme
is, és sokan más országokból is úgy néztek akkor a Duna-Tisza tájára,
mintha innen indulhatna ki annak a vénhedt Európának megújhodása, mely
nagyon is hajlandó volt hitelt adni Spengler prognózisának: der
Untergang des Abendlandes.
  Hogyne követte volna ezt a százhangú meghívást Prohászka, aki
ifjúkora álmát, férfikora küzdelmeinek eszményét látta közel a
megvalósuláshoz? S lehet-e csodálni, ha nem érte be vele, hogy
gyakorlati karitatív szelleméhez híven mindenekelôtt a kommunizmus
utáni nyomor enyhítésén dolgozott? ,,Aranyért kenyeret'', kiáltotta
országgá, és kevesen tudják, hogy íróasztala titkos fiókjában ôrzött
néhány drágaság, egyetlen ,,kincse'', melyhez személyes élmények és
emlékek tapadtak, akkor maradék nélkül kenyérré vált.
  Mindjárt a kommunizmus bukása után birtokreformprogrammja értelmében
javaslatot tett Csernoch hercegprímásnak az egyházi javadalmak
örökbérletbe adására; a maga javadalmán a tési parcellázást
keresztülvitte, és teljes erôvel nekilátott a kommunizmus alatt az
egyházmegyei életben esett károkat jóvátenni. Nagy buzgalommal
megszervezi az egyházközségeket, példájával, papjainak személyes
biztatásával, pásztorleveleivel igyekszik új hitéletre kelteni a
végigtarolt községeket.
  Ezzel azonban be nem érte. Szócsöve és megfogalmazója lett a
keresztény magyar ébredés aspirációinak; hihetetlen termékenységgel írt
dolgozatai (Nemzeti Ujság, Uj Nemzedék, Fejérmegyei Napló, Élet, Cél,
Zászlónk, Magyar Nô, stb.) iparkodnak ismét megnyitni és
hozzáférhetôkké tenni a katholikus megemberelésnek forrásait.
Egészséges életérzéke meglátta, hogy a nemzeti hadsereg talpraállítása
a keresztény föltámadásnak nélkülözhetetlen biztosítéka; s bár a
világháború kínjaiban megtisztult lélekkel imádkozott és dolgozott a
világbékén, az ernyesztô és öncsonkító pacifizmussal energikusan
szembeszállt, ha még oly tiszteletreméltó emberek képviselték is.
Ugyanez a biztos és felsôbbséges életérzék képesítette ara, hogy teljes
mértékben meglássa a judaizmus veszedelmét és megértse, méltányolja és
segítse a magyar nemzeti lelket ama vajúdásaiban, melyekkel ezt az
öldösô élôsdijét iparkodott lerázni. Az egyoldalúságot, erôszakot, a
pogányságba hajló turánkodást azonban sohasem helyeselte, és ahol módja
kínálkozott, tapintatosan, de határozottan elítélte.
  Ilyen körülmények között érthetô, hogy mikor sok baj után végre
megalakulhatott 1920 elején a nemzetgyűlés, a közvélemény ôt is ott
akarta látni: reményei csillagának és zálogának. Attól a
nemzetgyűléstôl várt az elcsigázott keresztény magyarság nemcsak az új
helyzetnek megfelelô alkotmányt, hanem még inkább azt a törvényhozást,
mely igazságos és szolid jogalapot volt hivatva adni elevenbe vágó
szociális igényeinek.
  Prohászka az ô alázatos, evangéliumi szolgálatra hangolt lelkével
egyszerűen -- engedelmeskedett. A szíve ugyancsak nem vonzotta a
gyakorlati politika porondjára, és ismételten hálával gondolt vissza
vágvecsei bukására. De úgy volt vele, mint Szent Márton, tours-i
püspök, aki halálra váltan megsajnálta könyörgô híveit, elállt attól,
hogy az örök béke hazájába siessen: ha itt még szükség van rám, jól
van, non recuso laborem. Prohászka elfogadta Székesfehérvár
képviselôjelöltségét, 1920. jan. 11-én megtartotta programmbeszédét és
25-én egyhangú lelkesedéssel megválasztották. A nemzetgyűlésben
osztatlan bizalom és szinte határtalan tisztelet fogadta. Mikor Horthy
Miklós személyében kormányzót választottak, a bizottság élén ôt küldték
el, hogy ezt a választást tudomásul adja és ôt a gyűlésbe elhívja.
Mikor az elsô elvi jelentôségű törvényeket kellett megalkotni, és
kitűnt, hogy bent a gyűlésben és kint az országban sokan nem értik meg
az új idôk lelkét, az ô szava szerezte meg ezeknek az ügyeknek az igazi
gyôzelmet; így nevezetesen a numerus clausus híres kérdésében (22,
245). S mikor az új nemzetgyűlésben is hamar felütötték fejüket a régi
parlament kicsinyes huzakodásai, intrikái, és a régi magyar politikai
fegyelmezetlenség készült szétmállasztani a keresztény egyesülés
pártját, az ô föltétlen tekintélye még egyszer összefogta: 1920 nyarán
országos elnöke lett a pártnak; ezt is engedelmesen elfogadta (24, 58)
s csak akkor hökkent meg és tiltakozott teljes lélekkel, mikor a
miniszterelnökség veszedelme fenyegette (1920. júl.; lásd 24, 57).
  Csakhamar azonban új gondja támadt a politikus Prohászkának --
súlyosabb és reménytelenebb. Az új nemzetgyűléssel kezdtek
elégedetlenkedni azok, kik annyi reményüket küldték oda képviselôik
megbízásával együtt. S erre volt is bôségesen okuk: a kapitalizmus és a
terrorista szocializmus törvényes visszaszorítása késett, a keresztény
népvédô szellemben építô szociális törvényalkotás nem haladt elôre.
Megvoltak ennek az okai és részben mentségei: az új honatyák nagy
részének politikai, szociális és gazdasági iskolázatlansága, keresztény
politikai cégér alatt besurrant vén rókák gáncsvetései, a trianoni
béke, IV. Károlynak 1920. húsvéti megjelenése és ezzel a királykérdés
Éris-almája, a kilátástalan külpolitikai helyzet, a gazdasági nyomás, a
belsô konvulziók, melyekben törvényen kívül is megkönnyebbülést
keresett a beteg nemzeti szervezet, és ezzel szemben a jogrend-védôk
akadékoskodásai benn és künn... Az amúgy se hosszú lélekzetű magyar
türelem fogyott; a szokásos ,,kiábrándulás'', elidegenedés,
elégedetlenkedés résein befurakodott a lesben álló liberalizmus és
szociáldemokrácia; s mindez még inkább nehezítette a nemzetgyűlés
munkáját.
  Ebben a helyzetben Prohászka az Esztergom éveire emlékeztetô
lendülettel, munkabírással, készséggel és fordulatossággal, de egyben
kiérett szellemének szuverénségével állott ki a frontra; fényes
cikkekben (22, 225--273) védelmébe vette a keresztény magyar politikai
programmot és a nemzetgyűlés hivatását saját táborában a kishitűekkel
szemben s még inkább azokkal szemben, kik elôkelô tartózkodásban és a
jogrend idôszerűtlen hangoztatásában nemzetgyilkos érzéketlenséggel
állottak a beteg nemzet vonaglásai elôtt. Ôt a konkrét gyatraságok,
kudarcok, nehézségek és machinációk meg nem tévesztették az eszme
igazsága iránt; a tökéletlenségébôl és erôszakos rángatózásokból is
biztosan kiérezte a nemzet mély élni-akarásának motívumait, azokat
beállította az ô székuláris távlataiba és rendületlenül iparkodott a
gáton tartani a nemesebb lelkeket.
  Igy újra a nemzet lelkiismerete és magára-eszmélése lett. De nem
nagyon sokára meg kellett gyôzôdnie, hogy bármennyire volt életrevaló a
keresztény nemzeti politika programmja, bármily reményekre jogosított a
,,keresztény kurzus'' elsô irama, bármennyire elnézést és megértést
követeltek az elsô kilengések: a gyökeres megvalósítás ideje még
távolról sem érkezett el. Amint eljártak a hónapok a nemzetgyűlés
fölött, tagjai nagy részének elégtelensége egyre inkább súlyosodott rá
Prohászka becsületes, nagy tekintélyű, elvekhez szokott, fegyelmes és
érzékeny lelkére. ,,Ez az egész irreális világ, ez az egész kritikátlan
összetévesztése az absztrakt gondolatoknak a konkrét valósággal, s
maszk mögött járó hitványságával, melyet a tömeg végre is felfedez,
megrendíti a bizalmat az igazság s az erkölcsi rend iránt'' (24, 61). S
teljes ridegséggel meredt eléje a kérdés: Lehet-e keresztény kurzust
csinálni keresztények nélkül? De érett bölcsesége most is megtalálta a
maga útját: ,,Egy-két év alatt népmentô műveket végbevinni nem lehet;
de kötelességet teljesíteni mindig, minden nap lehet'' (21, 276). Ô
tehát helyt állt, még 1920 nyarának teljesen meddô és ernyesztô
tárgyalásain is. A keresztény nemzeti programmból ki nem ábrándult,
hisz azt nem konjunktúra és kurzus diktálta neki; sem el nem
kedvetlenedett, hanem fölismerte a helyzetet: ,,Vannak reakciók, melyek
a bomlást meg akarnák állítani; s ilyen reakció indult meg nálunk is, s
azt keresztény kurzusnak nevezték el. Hasonlítsák össze ezt a mi
reakciónkat az ôsi kereszténység kiindulásával. Az ôskereszténység
magát a világfölényes lelkiséget, a legmélyebb s legbensôségesebb
vallásosságot állította a világba, míg ellenben a kurzus programmokat
adott s gyönyörű beszédeket, tehát theóriát; az ôskereszténység az élô
valóságot, a homo christianus-t állította a frontba, míg ellenben a mi
reakciónk keresztelt embereket hívott zászlói alá, kikben kevés volt a
kereszténység; az ôskereszténység tisztaságot s tisztességet lehelt a
bűzös, miazmás világba, míg ellenben a mi keresztény erkölcsünk inkább
kívánalom és követelmény, tehát megint csak fogalom és theória volt s
hozzá oly gyöngének bizonyult, hogy még a falragaszok közt sem, --
nemhogy az elégedetlenkedô emberek közt -- teremtett rendet. Szóval az
kereszténység volt, ez pedig theória és programm volt a
kereszténységrôl.''
  S amint ezt világosan meglátta, levonta a gyakorlati következtetést:
,,Értsük meg e vállalkozásnak képtelenségét s csináljuk újra --
csináljuk meg jobban! Fogjuk meg a dolgot szavak, theóriák s beszédek
helyett a valóságon, s keresztény kultúra lelkén, tehát önmagunkon. A
keresztény kultúra bennünk van; ha ott nincs, sehol sincs, mert kívül
nem lehet. A keresztény kultúra a mi hitünk, a mi tudatunk. A
keresztény kultúra Krisztus világossága, melyben látunk célt, utat,
eredményt, lelket és kötelességet; a keresztény kultúra az az
értékelés, mellyel a pogány világot, a pogány gondolatot s érzést
átértékeltük; a keresztény kultúra a mi személyes bensôséges viszonyunk
az Úrral s Üdvözítôvel, kit imádunk és szívbôl szeretünk, kivel az élet
útjain együtt járunk s kinek vére lelkünkön ég. Az ilyen kultúra
szellem és élet, erô és lélek; az tud embert talpraállítani s világot
megreformálni'' (20, 309).
  Működésének súlypontját tehát megint áttette az apostolkodás és
lélekalakítás terére, melyet különben közben sem hanyagolt el:
megtartotta az elôzôknél még nagyobb eredménnyel az egyetemi-templomi
konferenciákat, a nôi lelkigyakorlatokat, sokat gyóntatott, sok lelki
látogatást tett. Közben a merô szellemi területet sem hanyagolta el:
1921. május elején megtartotta Dantérôl rendes akadémiai tagsági
székfoglalóját (12, 309); a katholikus nagygyűléseknek, a Szent Tamás
Társaság, Pázmány-Egyesület stb. közgyűléseinek ezután is vezérszónoka
volt, szerte az országban a régi arányokban vállalt lelkigyakorlatokat
és ünnepi elôadásokat; 1921 húsvétja után nagy bérmaútra indult. Ebben
az idôben neve és híre túllépte az ország határait. A német
nyelvterület amúgy is már régen ismerte; szokatlan arányban használta
az Elmélkedéseket, olvasta dolgozatait a Hochlandban és a Das neue
Reich-ben. Prohászka föl is használta nevének ezt a növekvô tiszteletét
az akkor életérdeket jelentô külföldi fölvilágosító munkára;
nevezetesen mikor Magyarország zsidóüldözô hírbe jutott, egy németül,
franciául és angolul megjelent kis füzetben fölvilágosította a
külföldet a tényállásról; mikor pedig 1921 szeptemberében meghívták
Frankfurtba a német katholikus nagygyűlés ünnepi szónokának, megint az
ô melléktekintetet nem ismerô egyenességével az ünnepi programm
ellenére is megértette a németekkel a magyar kereszténységnek sajátos
nehézségeit és vívódásait.
  1922 februárban föloszlott a nemzetgyűlés. Prohászka föllélekzett.
Fölszabadult a nyomás alól, mellyel már régóta reánehezedett finom
lelkére a parlament levegôje, fölszabadult a felelôsség alól is, melyet
a maga számára is érzett a nemzetgyűlésnek kétségtelen mulasztásai
miatt; de fôként: mindenestül vissza volt adva tulajdonképeni
hivatásának, az apostolkodásnak és lelkek gondozásának.
  Prohászka gyakorlati politikai szereplése tehát voltaképen sikertelen
és céltalan vargabetűnek látszott. Némelyek nem is mulasztották el
sajnálkozásukat kifejezni amiatt, hogy Prohászka leszállott magas
piedesztáljáról a napi politika porondjára. Mások impresszionizmusról
és állhatatlanságról vagy épen öregkori fáradságról rebesgettek. Ezek
azonban nem ismerték föl igazában Prohászkának a politikához való
viszonyát. Ô sokkal közvetlenebb kapcsolatban állt az élet
realitásával, semhogy kezdet óta ne látta volna meg egész
jelentôségében a politikának döntô szerepét; ezért szívós energiával
sürgette a katholikusoknak politikai szervezkedését és térfoglalását; a
néppártnak ô volt egyik megteremtôje, s nem sajnálta tôle a ragyogó
tollát, szellemét, sôt még képviselôjelöltséget is vállalt, és nem
átallott a napi politika esélyeibe is fáradhatatlanul belevilágítani
szuverén tudásával és látásával; nem szűnt meg sürgetni, biztatni,
irányítani, ingadozókat az elvekhez visszaterelni, a homályosodni kezdô
elveket újra meg újra eszményi tisztaságukban bemutatni és igazolni;
szóval spirituálisa lett a katholikus magyar politikának, és az is
maradt élete végéig. Ennek: a keresztény kurzus spirituálisának indult
ô 1919 végén is. Miért szállt le ennek az eszményi tevékenységnek
magaslatairól a napi tülekedések lapályaira, mikor ehhez nemcsak kedve
nem volt, hanem igazi hivatottsága és tehetsége sem? Elôször is azért,
mert teljes életében komolyba vette a szeretet evangéliumi parancsát,
mely praktikus segítséget sürget akkor és ott, amikor és ahol baj van;
ilyenkor nincs helye okoskodásnak, fontoskodásnak, tekinteteskedésnek,
hanem mélyen kegyeletes lelke a közszükséglet és egyetemes kívánság
megnyilvánulásában megszokta Isten akaratát látni, melynek természeten
engedelmeskedett.
  Itt a segítésnek egy magasabb, hôsi fokával állunk szemben, melyet
csak a legnagyobbaknál látunk, egy Páli Szent Vincénél, Néri Szent
Fülöpnél, nálunk egy Széchenyinél. És ez a hôsi lélek kincse marad a
közönségnek akkor is, ha fogható eredményeket nem ér el. Prohászka a
,,keresztény kurzus''-sal szemeben megtette a kötelességét, meghozta az
áldozatát; áldása nem maradhatott el.

                              * * *

  Amikor Prohászka 1919-es jegyzeteit írni kezdi (máj. 16-án), már
megtörtént (márc. 21-én) a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása:
a magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi
Pártja egyesült -- ,,Magyarországi Szocialista Párt'' névvel. Április 3-
án átalakították a Forradalmi Kormányzótanácsot. Ennek elnöke: Garbai
Sándor; a Prohászka által legtöbbet emlegetett népbiztosok: Kun Béla
(1886--1938, Sztálin ítélte halálra); Szamuely Tibor (Prohászka
következetesen Szamuelli-t ír, -- 1890--1919: a proletárdiktatúra után
Ausztriába akart menekülni, osztrák csendôrök elfogták. Nehogy a magyar
hatóságoknak kiadják, akik számon kérték volna tôle a vörös terror
vérengzéseit, öngyilkos lett. További nevek: Böhm Vilmos (hadügyi),
Landler Jenô (belügyi), Pogány József (Kun Bélával külügyi), Kunfi
Zsigmond (Lukács Györggyel és Szamuelyvel közoktatásügyi) stb.
  -- Bogyai Tamás rövid jellemzése a proletárdiktatúra bukásáról: ,,...
A merev agrárpolitika, a földosztás helyetti államosítás az országban
különösen végzetes hibának bizonyult. A doktrinér internacionalizmus és
ateizmus visszataszítólag hatott. A szadista Szamuely számos helyi
zendülést vert le, ám a nyomor megmaradt, s állandóan növekedett az
elkeseredés és a gyűlölet. Így érthetô, hogy az offenzíva (a Vörös
Hadseregé) tervei az antant misszió kezébe kerültek, jóval mielôtt
megindulhatott volna, és a vörös Hadsereg az elsô román ellentámadásra
felbomlott. Kun Béla és a legtöbb kommunista vezetô Bécsbe menekült, s
augusztus 4-én a románok bevonultak Budapestre.'' Majd a trianoni
Magyarországról írva: ,,Ha a bolsevizmus internacionalista volt és
ateista, akkor most kereszténynek és nemzetinek kellett lenni. Ehhez
hozzájárult még az antiszemitizmus is, mivel Kun Bélával együtt a
kommunista vezetôk nagy többsége zsidó volt, és Károlyi alatt, aki a
kommunizmus szálláscsinálójának számított, ugyancsak fontos szerep
jutott a zsidó értelmiségieknek. A szisztematikusan szervezett
vörösterrort közben számos helyen különbözô tiszti különítmények
,,fehérterrorjának'' önhatalmú véres megtorlásai követték...'' (Bogyai
T.: Magyarország története távlatból, Mérleg, Bécs--Budapest--München,
1993. Kosáry Domokos elôszavával. 110--112. oldal.)
  Prohászka lelkiállapotát és felfogását az 1919-es vörös terror bukása
után jól kifejezi saját püspöki körlevele és az általa megfogalmazott
közös püspökkari körlevél. (Lásd az I. és a II. függeléket kötetünk
végén.)
  Amikor már csillapodik haragja -- a Tanácsköztársaság terrorja és
borzalmai miatti undora -- Prohászka naplójegyzetei ismét a belsô világ
felé fordulnak. Ahogy kiábrándul a napi politikából -- mindig
hangoztatta, hogy a politika nem neki való; -- a misztikus feljegyzések
egyre szaporodnak. Fôleg az Eucharisztia iránti áhítata mélyül el,
jóllehet már ifjú korától kezdve az Oltáriszentség ,,intimusa'' volt,
ahogy Schütz megjegyzi a Soliloquia II. kötetének bevezetôjében. Az
1921 utáni naplójegyzetek már a befejezetlen Élet kenyeré-t készítik
elô. Schütz írja: ,,Ami az Élet kenyeré-ben Prohászka kezébôl készen
került ki, és amit a Soliloquiá-ban 1920 óta (lásd Ö.M. 24,55)
találunk, arról el lehet mondani: így még nem írtak az
Oltáriszentségrôl (...) Mintha Prohászka fenomenális kifejezô
tehetségének összes rostjai itt újra virágba borulnának (...), mint a
Diadalmas világnézet korában; de most már átitatva egy emberkorra
kiterjeszkedô misztikai imaélet mélységeivel és egy hosszú apostoli és
férfiúi küzdelmekkel teljes élet tónusaival. Soha lendületesebben,
színesebben, sodróbb ritmussal nem írt Prohászka.'' (24, VI).
  A Naplójegyzetek III. kötetébe nem vettük fel a Soliloquia II. végén
(243--384) található Élet kenyeré-t, mert az újra megjelent a Koncz
Lajos által gondozott antológiában (Modern katolicizmus, Szent István
Társulat, 1990, 243--353). De az 1920--1927 közötti naplójegyzetek
fontos kiegészítése ez az Eucharisztiáról írt, befejezetlen könyv. Az
1926--27. évek naplójegyzetei valójában már átkerültek az Élet kenyeré-
be, amint erre Schütz Antal felhívta a figyelmet. (Vö. az 1925. dec. 8-
i naplójegyzetet és a kötetünk 2. függelékében közölt ,,Emmanuel'' című
szakaszt.) Itt az az amor sanctus szólal meg, amely Antiochiai Ignáctól
és Ágostontól Aquinói Tamáson és Bernáton keresztül Charles de Foucauld-
ig és Teilhard de Chardin-ig a keresztény misztika magaslataira repít
bennünket. Ez az a ,,scientia saporosa'', amelyet a Szentlélek sugall
és amely Prohászkánkat is a világegyház nagy misztikusai közé emeli.
Aki csak a ,,politikus'' Prohászkát veszi figyelembe és nem beszél a
misztikusról, megcsonkítja alakját. A most közzétett naplójegyzetek a
teljes Prohászka-kép megrajzolásához pótolhatatlanok.
========================================================================
1919


  Máj. 16. Ne nézzék barbárságnak, hogy ide írok egy-két jegyzetet; így
legalább el nem vesznek, s aki a régi >>kutya-bôröket<< forgatja, annak
kezébe kerülhetnek.[1] Az 1919. évrôl van szó, mikor minden háborúnál
nehezebb idôk szakadtak nyakunkba az úgynevezett forradalom
következtében. Ez az egész forradalom és a nyomában felépült uralom
tisztára homokon épült, vagy mondjuk inkább lejtôn, s meg nem állhatván
ez alaptalan alapon, egyre jobban csúszott le. Már is lekerültünk,
mérhetetlenül le, alább minden nép és nemzet s állam alá. Az Isten-
káromló s zsidóságtól tönkretett magyarság borzasztó tragikumba került
bele, s régi hírével szemben a jellemtelenség s a gyávaság epidémiája
folytán hozzá még köznevetség tárgya lett. Kacag rajtunk a világ, mi
meg szégyenkezünk magyaroknak vallani magunkat. A szocialisták kötötték
karóhoz az ebet s borzasztó pózzal adták a világgyôzôket. De fölületes
agyficamatokon épülve fel egész világnézetük, mialatt feszelegtek s
tetszelegtek maguknak az új világ-konkvisztádor szerepben, a többi
okoskodó zsidó túlkiabált rajtuk, s a sült galambot váró magyar népet
orránál s fülénél fogva az orosz-zsidó agyrémeknek, a kommunizmusnak
uszították neki. A szocialisták voltak dajkái s pesztonkái a
forradalomnak s kényszerültek most lenni a kommunizmusnak.Akarták is,
meg nem is. Míg falra volt pingálva a fekete vagy vörös ördög, addig
mondták: Ez a mi angyalunk; de mikor aztán nyakon s orron ütötte ôket
farkával, akkor már az ördögbe kívánták az ördögöt. Ôk hozták; de hogy
most itt van, a fenébe kívánják. A szocializmus bábázta ki a
kommunizmust, aztán ráfogták, hogy az ördög fattya. Mihaszna (talán Kun
Béla!) elhozta, nevelte, s itt volt, s itt kezdte orosz-zsidó-magyar
agyrémeit a magyarság orrára aggatni. No, már megelégelték a
szocialisták is. A szocializmus a logikának az az elefántja, melynek
hátán minden társadalmi hóbort nagy hűhóval közénk költözött.
  Mindezt csak elôljáróban jegyeztem meg, bizonyos adatoknak keretet
kívánván kerekíteni, mik a püspökséget illetik. Szent József napján,
1919. március 19-én még prédikáltam a szemináriumi templomban s
reflektáltam Kunfi itt járt miniszter zöldségeire, melyekben
ôszerenitása leszámolt a kereszténységgel, melyhez annyit ért, mint én
a zsidó hullamosás mesterségéhez. Azután kiütött köztünk a szocialista
tovafejlôdés, a szocializmus gubóját átrágták az orosz zsidók, s
kirepült nagy kecsesen, s piszkosan a kommunizmus. Márc. 25-én
megtiltotta a kongregáció felvételi ünnepélyét Velinszky tanító ô
parvenűsége. (Akkor még in floribus, ma, máj. 16., már csak in
herbis!). Sárkeresztúr, Ôsi s Teés is kommunizáltatott. Ez utóbbiak
meglapultak, mint tetűk a var alatt (pardon a hasonlatért, de Böhm úr ô
hadügyminisztersége legünnepélyesebb kiáltványában is tetveskedési
veszedelmekrôl flótázik), csak Sárkeresztúr >>akaratos és dacos<<, mint
Kunfi szerint az új magyar ifjúság. (Ez is megvan már, amennyiben a
tanonciskolában az egyik fiú már nagyobb szükségét is leadta az
osztályban s Rausch [?] igazgató akkor elragadtatásának adott
kifejezést az új irány s annak ôt boldogító vívmányai felett. Csak
élvezze az új boldogságot -- parfűmjével együtt!) Mi meghúztuk magunkat
a püspökvárban s vártuk a szocialista fejek >>jaillissementjének<<
további sziporkázását. Sok baj volt a hitoktatással, templomokban,
sekrestyékben, temetôi (Csutora) kápolnákban kellett megvonulni s
mindezt Ôvelinszkysége miatt, mialatt hír szerint a veszprémmegyei
diktátor, aki zsidó, megengedi az iskolában a hitoktatást.
  Így jött meg a húsvét. Ennek hetében azonban, ápr. 23-án jöttek az
elitcsapatok; a tengerészek, Fabik elvtárs vezetése alatt s néhány
betyár, az idevaló Mihály, munkás s katonai megbízott vezetése alatt;
sapkájukkal fejükön betolakodtak szobámba s kijelentették, hogy nekik a
nagyterem kell s az ebédlô kell; hozzá is láttak a bútortoláshoz s
azontúl ott laktak. Volt már addig is, körülbelül március eleje óta,
négy baka a püspökségben, akiket kosztoltam, s bennlaktak Viszota
szobájában s ôriztek egy Hirsch nevű kapitányt s engemet. Ez a négy
gentleman betört a pincékbe s kiitták 20 üveg francia pezsgômet, mely
még a Szent István-ebéd idejébôl maradt meg, aztán összes boraimat s
lerészegedve teleokádták az alsó traktust. Nem tűrhetvén a lármát s
piszkot, bűzt, fütyülést, azt mondtam a direktóriumnak, hogy az
esetben, ha a kanonokokat összébb rendezik s megmozgatják, én a Streit-
házat kérem. Azt meg is kaptam, s ápr. 25-én kezdtünk költözködni. Ez
soká tartott; addig a palotában ebédeltünk s onnan néztük május 1-én a
maskara felvonulást; volt egy vörös gyalogos s ugyancsak egy vörös
lovas (fiakeresrityiz), kik úgy festettek, mint hóhérok s bohócok. Máj.
4-én már új maison-unkban ebédeltünk. Ezalatt ápr. 29-én a jeles
tengerészek észbekaptak s elmentek rendet csinálni Nagykanizsára.
Kivonultak két vörös zászlóval. Elment szakácsuk is, ki jó potrohos
hadfi, s kitôl lehetett húst és aszalt szilvát is venni. Ez a szakács
reggelenként feljött az emeletre s hozta a fekete levest, azaz kávét s
kiáltotta a színmagyar és orosz-zsidó vörösöknek: >>Mekasű<<. Máj. 7-én
azonban megint más >>hadsereg<< jött, ez is egy marék volt -- a
tengerészek hatvanan voltak; s ez a másik >>hadsereg<< civilben
feszelgett s pesti hadfiakból, munkásokból, azaz csirkefogókból állt.
Ez a banda azután elment, s visszajött máj. 10. körül Fabik elvtárs
csordája, s ez székel s piszkít most is. Kultúrpalotának szánták
Velinszkyék a püspökséget -- ezek a csordák már fel is avatták az új
kultúrához méltóan! Várjuk a folytatást!
  Jún. 10. A rablás folyik fenntartás és visszahagyás nélkül; elvesznek
mindent >>mit Putz und Stingel<<. Sárkeresztúr, Ôsi, Teés már
kommunizálva vannak; az albérlôk és a béresek benn maradtak, de az
állam részére gazdálkodnak. Fejükkel játszanak -- így hangzik a frázis
-- minden birkáért. Most a szôlôt kommunizálják; a bort lefoglalják, s
amit a vörösök Pogány úr elôírása mellett meghagynak, azt állítólag el
fogják adni. Bort inni nem szabad -- csak a proletár iszik, ahol
hozzájut. Most már Berkiné is énekelheti: >>Bizony meghalt szegény
Berki, mert nem adtak jó bort neki! Nem halt volna szegény Berki, adtak
volna jó bort neki.<< 9000 koronát fizetett, de a bora a püspöki
pincében várja a csapot!
  Néhány nap elôtt idejött egy terror-csapat, melynek vezetôje egy nem
tudom miféle Szvetozár, szerb rabló, aki a nezsideri fogolytáborba volt
internálva, ott is haldokló társainak óráit és pénzét ellopta s külön
büntetésben részesült; bemutatkozott az itteni rendôrkapitánynak,
Zavarosnak, aki Nezsiderben táborfelügyelô tiszt volt: >>Hát maga itt
van?<< kérdi az érdekes zbojnyiktól. >>Igen, a pécsi különítmény
élén.<< Ilyen rabló zsiványok védik Pogány (Politzer), Harzburger,
Böhm, Szamuelli zsidrancokat Magyarország élén. Böhm feketekávét
szervírozó ôrmester volt József fôhercegnél. Maga mondta Békefi Remig
apátnak, s az nekem.
  Jún. 11. Dinnyésen megállt a vonat, s azt mondták, tovább nem mennek;
az utasok ennivalót kerestek a falucskában, egy gazda sonkát 1300 K-ért
adott el. Modly kúriai bíró beszélte. Velinszky László, az idevaló
tanító, a hatalmi hóbortoknak egyik érdekes produkálója, Kúnfi
rendeletével szemben a vallásoktatást nem engedélyezi az iskolában. Van
neki a hóbortos szerepléseért 30.000 K fizetése; nekem pedig még adós!
  Jún. 12. Szamuelli zsidókölyök külön vonaton, szalonkocsiban,
étkezôvel s egy-két kocsival utazik. Perverz, elfajult eszelôsök.
  Jún. 24. Ha jól emlékszem, Hurita ôrnagy révén ma bejelentették, hogy
Fabik betyárcsapata kivonul a palotából s visszamehetek; visszaüzentem:
A palota nem enyém, arról le nem mondhatok, de állítsák vissza; a
rondaságba be nem megyek ... azután birtok nélkül palota? Ki fizessen
portárst és nyolc cselédet s mibôl?

                              {kép}

  Júl. 7. Új elhelyezkedésre lesz szükség sok tekintetben, jogi,
társadalmi, de fôleg -- ezt tartom legszükségesebbnek --
lelkipásztorkodási tekintetben. Az új világba a régi isteni erôt, az
istenemberi, az igazán emberségi s egyenlôségi hitet s energiát
beállítani! Ellenségesnek látszik ez az új világ; érzület szerint,
ahogyan a sok kampós orrú képviselôje azt kigondolta,
kereszténységtipró világ akar lenni. E részben rövidlátónak s echt
pozitívistának, vagyis orránál tovább nem látó világintézônek bizonyul,
amennyiben összetéveszti a lényeget s a szellemet a történeti
beöltözködéssel. Hát hiszen az a beöltözködés olyan, hogy lehet a
dilettánsnak azt bôrnek is venni, s mi is úgy tapadunk a >>korszerű<<
kosztümhöz, mintha húsunkat szaggatnák; pedig hát csak a ruháról, az
egyház mai társadalmi s állami viszonyairól van szó. No, majd csak
elmúlik az öltözettôl való megfosztás fájdalma; s akkor jobban látunk.
  Nagyon érzem itt a nézet- s a helyzettisztulás szükségét.
Konstatáljuk: elvitték mindenünket, amit a történelmi hatalmak adtak;
most tehát a belsô lényeg és szellem jegecesítse ki magának az új
formát. Az egyház az ilyen megrablást mindig exkommunikációval sujtja.
Gondolom, ezzel csak a végrehajtó eszközöket ítéli el, de nem
kételkedik az Isten gondolatainak érvényesítésében. Tudja, hogy a világ
nem kész, s hogy azon bűn s erény dolgozik!

                              {kép}

  Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égbôl
jött s mint isteni erô lépett a világba; szellem és lélek és élet volt,
s történelmi csak akkor kezdett lenni, mikor emberi viszonyok közé
lépve azokban elhelyezkedett. Sok alakja volt, azon kezdve, mikor az
egyházat így jellemzi: credentium autem erat cor unum et anima una.
[Csel 4,32: ,,A hívôk sokaságának egy volt a szíve-lelke.''] Jus
canonicum, egyházi szervezet, tekintély megvolt lényegben, de a
kapcsolatot a >>cor unum et anima una<< jellemezte a gyakorlatban. Sok-
sok alakot öltött azóta is végig a történelmen; másokat keleten,
másokat nyugaton, s ugyancsak különbözôket a klasszikus, a középkori,
az újkori egyházban. Ezeket a történeti formákat az államok, az
uralkodó nézetek, a társadalmi fejlôdés, a gazdasági élet határozták
meg. Ezek jönnek-mennek; maguk is változnak s változásukkal az egyházi
formák reformját magukkal hozzák. Igy lehet valami bizonyos idôben
egyházi s egyházias, ami elôbb nem az volt, s megfordítva: lehetséges,
hogy valami megszűnik egyháziasnak lenni, ami elôbb az volt. Annak
megítélése azután, hogy mikor kell valamit s hogyan behozni, hogy mi jó
és korszerű, mi felel meg az igényeknek, úgy hogy a lelki életet
fejleszti, nagy nézeteltérést s különféle állásfoglalást tűr meg, s
fôleg két irányban osztja el a szellemeket: haladi és maradi irányban,
aszerint amint némelyek inkább a multnak megszentelt hagyományait
akarják fönntartani még akkor is, ha azok nem szolgálják a lelki
életet, s azokat ôsi garnituraképen a szeszélyes idôk forgandóságának
feláldozni nem akarják; míg ellenben mások nem kisebb szeretetbôl az
egyház iránt, de talán nagyobb megérzésével az új idôk igényeinek, az
új formákat sürgetik. Ez utóbbiak szeretetének bátornak is kell lennie,
mely nemcsak küzdeni kész a konzervatív elemek nehézkességével, de a
rossz értelemben vett modernizmus vádját is tudja nagylelkűen elviselni
s a gyanúsítást szívére nem veszi[2]. Igy volt ez mindig; sokféle
félreértés, ragaszkodás és féltés hatalmi vágy, egyéni érzések, rokon-
és ellenszenvek és szenvedélyek járnak az egyháztörténetben is. Miért
is ne? Hiszen emberi története az isteni erônek! Hányféle géniusz,
sötét és fényes, imperiális és demokratikus, arisztokrata és népies
öltötte magára az egyház vecsernyeköpenyét, Weber szerint: Dienen muß
der faltenreiche Kirchenmantel hundert Zwecken; Ehrsucht, Habsucht,
Machtgelüste, Haß und Rache muß er decken (Dreizehnlinden 17,5.)[3]
  Ily körülmények közt az igazi s felvilágosult egyházi érzésnek
lehetôleg magas és nemesen céltudatos szempontra kell helyezkednie s
okulnia kell az egyháztörténetben megnyilatkozó fejlôdés változatain,
az eszmék szerencsés v. kevésbé szerencsés beöltözésén, a
félreértéseken; s ezeken okulva, a kellô ítéleti látókört magénak
megnyitva ítéletet mondania arról, hogy a mai korszellem uralkodása
alatt, a lelkek ily állapotában, ilyen szellemi áramlatok mellett mire
volna szükség, mily reformra. Reformra az akcióban, a magatartásban, az
eljárásban, a jogok megadásában, az egyházi érzés és szellem
kifejlesztésében. Nem az isteninek, a lényegnek, az örökértékűnek
háttérbe szorításáról van szó, hanem arról, hogy emeljük azt ki s
érvényesítsük igazán; nem az egyetemi szervezet megváltoztatásáról,
hanem az egyházban letett isteni erônek kiemelésérôl, a pünkösdi
melegnek jobb kiárasztásáról; arról, hogy mily formában közeledjünk
hogy mily eszközöket használjunk az örökérvényű célra.
  A fôindulat a szeretet az egyház iránt. Szeretjük az egyházat, benne
gyökerezünk, belôle élünk. Mint Szent Athanáz és Görres József, az
isteni erônek megtestesülését látjuk benne végig a történelmen -- a
történelmi ballépésekkel, hiányokkal, gyarlóságokkal. Osztjuk s azt
akarjuk érezni, amit Möhler mond Szent Athanázról: >>Er stand mit allen
Wurzeln seines Lebens, so tief und so weit sie sich auch verbreiten
mochten, in der Kirche; er schaute sich stets nur in der Gemeinschaft
der Kirche, und in ihrer ganzen Vergangenheit an. Denn er lehrte,
Christus habe sich innigst mit der Kirche verbunden, ähnlich wie mit
der Menschheit, mit welcher er eine Person ausmacht, so daß sie
Christus selbst gleichsam is[4]<<. (Athan. der Große. Mainz. 1827. S.
122.) Hiszem, s örülök, hogy az egyházban isteni erô és lélek lüktet.
  Mivel ezt hiszem, kívánok a) nagy műveltséget, apostoli szellemet és
bátor, nemes kollegialitást a papságba. Hol vannak jó papnevelô
intézetek? Ahányat felhoznak, annyi ellen tudok kifogást; de nem is
gondolom, hogy a papokat falak közt, könyvekbôl lehet eléggé
megnevelni. Minden nevelés csak kezdet, irányítás, telve
relativitásokkal, egyoldalúságokkal; ha valaki falakból megint falak
közé, könyvek elôl ismét könyvek elé kerül, félbemaradt, ki nem alakult
ember lesz. Istenem, mennyi ok az alázatra s arra, hogy feltétlenül s
kizárólagosan Isten irgalmára s kegyelmére apelláljunk, ha az ember
botlásait s bornirtságát, dölyfös s buta élni-nem-értését és tragikus
életrontási ügyességét azaz ügyetlenkedéseit nézem! Nem ezt akarta-e az
Úr? A vas perditum az általános stílus, a repedt fazék! Tehát hogyan és
hol nevelünk? Hát én a legalaposabb tudományos műveltséget adnám
mindenkinek s nem sajnálnék sem idôt, sem pénzt s küldeném Párizsba,
Bolognába, Oxfordba az ifjakat, adnék melléjük zseniális és spirituális
skolárokat, kik egyenként neveljék s ne elszigetelten, hanem a
kultúrközösség csatornái s vízművei közt.
  b) Ugyanakkor pedig azt szeretném, hogy a papok ne tartozzanak ahhoz
a klérushoz, mely osztályt, pártot, elszigetelt osztagot jelent.
Szeretnék papokat, akik a ,,bonum opus desiderant'', de bent állnak a
népben -- régi kézműves, rabszolga, fölszabadult, vagy patricius
prezbitereket. Most a klérust fal választja el. Azt mondják, hogy a
szentség izolációja. Ha csak az volna; de nem az; inkább a tekintély, a
jog, a vagyon, a joghatóság izolációja. Ez izoláció hideget hoz nép és
papság közé s eltávolítja ôket. Több meleget és szeretetet nép és
klérus közé; többet a Szentlélekbôl s a testvériségbôl; ezt nem
házasság, hanem a demokratikus intézmények behozatala által. Ne a
tekintély, a joghatóság, hatalom, parancs, hanem a belsô elv, a
szeretet dirigáljon. ,,Cor unum et anima una'' -- mily kevés van itt
jogból, szétkülönbözésbôl! Nem alattvalók, hanem a testvérek viszonya,
a hierarchiából, az archébôl keveset, a hierosból sokat, s úgy bánni s
úgy beszélni és megnyilatkozási szabadsággal egymáshoz közeledni. Nem a
tekintélyt akarom ledönteni, hanem azt, hogy a tekintéllyel kooperálni
lehessen, s így a tekintély épen e koncertnek, e kooperáló karnak
karmestere, de nem szólózik. Nem kell <olyan> koncentráció, mely a
tagokat kizárja, az erôt, az érdeket egyben koncentrálja; ez a
perifériáknak s a szubaltern központoknak elhalását jelenti.
  c) S mi szabadítana meg ettôl? Úgy vagyunk nevelve, hogy ne
kritizáljunk, hanem lelkesüljünk és szeressünk. S én akarom ezt tenni,
de azért az egyház javát s szabadságát s életét még a meggyanúsítás s
az anatémával való fejbekólintás árán is akarnám szolgálni. Hát hogyan?
Íme, most az új idôk viharja mindenütt új helyzetet teremt; a hívek
bevonulnak az egyházi keretekbe. Ne féljünk ettôl, hanem higygyük, hogy
az Úristen kalapácsa segítségünkre jön. Higgyük, hogy erôsíteni akarja
az egységet, melyért imádkozott, mely programja volt. Higgyük, hogy
ezek a népek dolgozni készülô erôk, s hogy iskola nyílik számukra, s
hogy feladataik vannak.
  Az állammal szemben se vezessen minket a hagyományos jog, még kevésbé
a hatalmi érdek. Ki tudja, mi marad meg a jogból, s ugyan mit akarunk
most hatalmi érdekeket az állam, a hitetlen állam által biztosítani?
Ezeket csak önerônk, a nép által lehet. Minket nem politika, hanem a
nagy közérdek vezet állammal, társadalommal szemben is. Tudjuk, hogy
szolgálhatunk neki, s hogy a tiszta erkölcsöt csak mi biztosíthatjuk.
Ettôl függ az állam, társadalom, ettôl rend, fegyelem, boldogság. Hát
ha valami kapcsolatba lépünk majd, ime az egyetlen érdek szempontja
vezet s igazít el akkor minket e viszonyaink rendezésében!
  d) Azután szükséges a nép nyelvének használata a liturgiában. A misét
kivenném; de a szentségekben, fôleg a keresztelés-, házasság-,
áldozásban, s az avatási, temetési szertartásokban! Nem nemzeti s
nemzetiségi viszketeg dolgozik most e kívánalomban, hanem a természetes
irzés. Hogy eddig úgy tartották, az nem argumentum a jövôre. Különben
az érvek Möhler életrajza végén remek lefejezésben részesülnek. A
trienti zsinat tilalmáról azt kell mondani, hogy azt a reformáció ellen
hozták.
  Júl. 8. Tegnapelôtt vittem a tinnyeiek adományát ,,Prohászka püspök
javadalmazására''. Ez oly megindító, mint Tóth János dr. 50 forintja
felszentelésem alkalmából azzal, hogy a székesfehérvári püspök szegény!
  Júl. 8. Úgy szeretnék e nagy lélekzetvételeimmel a világtörténelemnek
kooperálni. Elôször is hitemmel! Hiszek a nagy világalakulásban,
metafizikai Tervezôjében s örömmel nézem éthosza elôcsillanását itt-
ott. A tervet nem értjük; a terven dolgoznak automata fejlôdések,
etappok, de épenúgy egyének, pszichék, kik mind nem tudják, hogy mi
lesz s hogy hol kötnek ki. VII. Eduard, Izvolszky, Clemenceau, Wilson,
ezek a nagy kismiskák! Hogy akartak, s mit értek el! A nagy történelmet
az Isten csinálja; hiszem, <hogy> kigöngyölíti az idôk vásznát s ráveti
zseniális alkotással tervrajzait. Emberek az ô napszámosai; ott
szerepelnek lelkükkel, szenvedélyeikkel; villannak gondolataik,
jelentkeznek vágyaik -- imperialisták, nacionalisták, pánszlávok,
revanche-isták; s mi sül ki? épen az ellenkezô!
  Hát bizalom a világalakításba: jó erôs kézben van; bizalom, ha a
szociális állam körvonalai bontakoznak, ha karaktere fejlik, ha jobb
elhelyezkedést, tyúklevest s borsót mindenkinek hoz; az Isten
megcsinálja. Most csak a mocskos fickókat látni öklükkel, s hallani s
szagolni mosdatlan szájuk köpködését; de azért az új világ közeledtét
érezzük, a sorsa fordulását, a világtörténelmi dráma új felvonását! A
vihart már látjuk; a néplélek sóhajából vihar lett, tetterô s önállítás
a jellege. Felzúg benne a jobb élet szenvedélye, mint ahogy felzúg az
erdô, s dagad s lejt a tenger, mikor a vihar ereje fekszik rá. Felzúg a
vágy, a világboldogítás, a kulturális önmegvalósítás vágya; a
járszalagon vezetett, a fonott jártatóba fogott néplélek emancipálódik;
bátor, szilaj lesz, meg is vadul, kirúg; de ezek csak farsangolások, s
mögöttük jön már a nagy kötelességek érzete!
  Nos és a programm? Minden jó: absztrakt gondolatok a valósulás
lehetôségének minden igazolása nélkül. De hát itt is elôször falat kell
dönteni. Jó, döntsék a gôg, igazságtalanság, egyenlôtlenség,
kapitalizmus, rendi világ, úrhatnámság, diplomácia, korrupció falait;
de ne az individuális erôk, tehetségek, különbségek, a nemzeti
egyediségek falait! Aki ezeket is döntögeti, az zsidó doktrinér.
Nincsenek-e emlékeink, otthonaink, történelmünk? Hevülünk-e Heidenstamm
svéd époszáért, Reymont ,,Polnische Bauern'' mithoszi époszáért, a
svéd, a lengyel néplélekért? Hát az, hogy valami a ,,mienk'', a mi
házunk, nemzetünk, mégis csak elem, hatalom! Nincs-e a népeknek is
lelkük, mithoszuk, époszuk?
  De hát hol a programmban az éthosz? A materializmus tán? S ki teszi e
csürhét emberségessé? Ki teszi nemesekké, jókká? igénytelenekké,
munkaszeretôkké? Ki nevelje fegyelemre, szeretetre, tiszteletre,
jóindulatra? Hát ezek az új emberek? Ezek a bestiális népek, kik az új
eszmék komédiás kosztümjét vetik panyókára? Hiszen ezek régiek, új,
rajtuk fityegô ruhákban! Ne legyünk komédiások. Sokan nem tudnak
beleilleszkedni s beleidegzôdni az újba; maradjanak ôszinte régieknek s
ne rösteljék, hogy elfeledve kell meghalniok. Az nem baj; s aki arra
kész, a nagy Istent imádja! Furcsán állana a díszmagyar Steiner Jákón,
de furcsán a frigiai sapka is Károlyi Józsefen! Suum cuique!
  Vannak letűnt világok s azok lakói; ha aztán az egyik-másik túléli,
az ne káromkodjék, hanem álljon alázattal félre az Isten útjaiból;
kérjen kegyelmet s boldog kimúlást. Én nem állok félre; volna is
szerepem; az éthosz, -- azt bevinni a világba! El is bírnám az újat,
kooperálnék vele, anticipálnám a vajúdásokban azt, hogy a Szentlélektôl
való; de a mostani canaille-al, csatornatörvénnyel,
szennyvízcsôcselékkel kooperálás lehetetlen. Tele van abszurditással,
alávalósággal, cinizmussal.
  Júl. 9. Most a barátokat akarják kilakoltatni e nyomorfickók. Óvást
emeltem ez ellen! M(agdics) kanonok elmondta, hogy több úrnak szólt,
akik a zircieknél tanultak, hogy menjenek el legalább megköszönni a
zirciek százéves munkáját; nem, fél ez a szaros közönség minden
szusszanástól. No de Treszka néni, a kofa, az kiáll a barátok mellett s
nem enged. S ezt mind egy ilyen dervis, amilyen ez a szamár Velinszky,
volt katholikus tanító, aztán városi tanító csinálja. -- Most jön
V(iszota) s mondja, hogy a katona- és munkástanács, ez a
megközelíthetetlen s láthatatlan társaság az én írásomat nem fogadja
el, mert hogy az ügy kizárólag Velinszky ôfölöslegességéhez tartozik,
tehát autokrata, megfellebbezhetetlen elintézésére van bízva.
  Júl. 9. Isten ne vegye bűnül, de nem fojthatom el magamban a
gondolatot, hogy bármennyire becsülöm Foerster Fr. W.-ot, s hálát adok
Istennek, hogy van, feltűnik nekem az ô kifejezési módja. Kifejezés,
forma, nyelvművészet -- hiszen ez is kiválóság s eredetiség s próféták
sajátja -- de valahogy mértéktelenül. Amit mond, az egyszerű dolgokat
is, úgy alakítja, hogy nem mindig mesterkéletlenül, sôt sokszor igazán
esetlenül hat, mert koturnusban és erôltetve vannak beöltöztetve. S itt
megtaláltam a szót: beöltöztetés. Mindent sajátos nyelviségbe öltöztet
be, s ezáltal oly nehézkes, oly ünnepélyesen szögletes s oly impozánsan
tudományos a legtriviálisabb dolog is. Például ahol a szűzességrôl
beszél az ,,Erziehung und Selbsterziehung''-ban, az ember érzi, hogy
keresi, hol s hogyan foghatná meg nem-közönségesen, sajátosan, de nem
az érthetôséget szolgálva. -- Gondolom, hogy ez a beöltöztetés, ez a
professzori koturnusba-állítás babonáz meg sokakat! Nem az étel, hanem
a tálalás! Ezzel nem akarom tagadni, hogy gyakran remekel ebben a
nyelvi kifejezésben s intuicióit valóságos művészettel testesíti meg.
Hallom, hogy mindennap lovagol; nem adja-e ez is azt a magas lóháton
való s valamiképen mégis feszes magatartást?!
  Júl. 10. Nagy bizalommal kell lenni a sacramentum ereje, tisztító s
megszentelô kihatása iránt. Ez a Krisztus érintése s lelkének reánk
árasztása. Ajkunkat s nyelvünket megtisztítja, mikor vesszük, s tüzes
érzésekkel kiégeti a gazt s a penészt szívünkbôl. Ezt meg kell
tapasztalni! Istenem, mily gyönge és pókhálós világ a fogalmak világa.
Azért kitárom lelkemet s erôs vágyakat, érzelmi hullámokat vetek ki
magamból a világ ellen, az ellentállások ledöntésére, az ördög
retyemutyájából emelt torlaszok ellen! Kilököm magamból, hogy másokat
emeljek, mossak, megszenteljek; hogy tôlük a rosszat, ármányt,
kísértést elsöpörjem. Jézus szívének indulat-dagályai s apályai járnak
lelkemben, s hiszem, hogy megtisztultam s egész ember lesz belôlem ,,in
justitia et sanctitate veritatis'' [igazságosságban és az igazság
szentségében, Ef 4,24]. Leomlom lábaihoz s esdeklem hozzá, hogy tegye
jóvá, amit lelkeken, magamon s másokon rontottam! Adoro te, Jesu mi!!!
  Júl. 10. Igazán az entente-ról való hírek csak kacsák, s hogy a Kun-
kormány leköszön, az már oly kopott, oly zsíros fogású, mint egy ôsrégi
misekönyv vagy szemináriumi breviárium! De Isten ments, ha megint az
,,urak'' jönnek, s ha nem lesz új világ! Isten ments! Törj össze
minket, nem kell nekünk a rossz! És segíts, hogy jók legyünk,
szegényesen bár, de evangéliumosan! Csak nagyobb bajok ne legyenek!
Korpás ôrmester Zichy Gyula püspökrôl mondja, hogy veszélyben van az
esetben, ha a pécsváradi bányászok Pécsre törnek, mert akkor mint
ellenforradalmárt felakasztják! Parce nobis Domine! [Kímélj bennünket,
Uram!] Tegnap írt Csernoch J.; megköszönte a gratulációt, panaszkodik,
hogy a bazilikától a várba 600 K-t kért a fiaker, s azt a hívek
fizették. Utolsó magyar kardinálisnak mondja magát.
  Júl. 10. A nép s korok kultúrákat építenek különbözô stílusokban és
gyakran ízléstelen kapkodásban. Bizonyos ideig tisztában vannak a nagy
vezetô eszmékkel, a szépen meghúzott irányvonalakkal, s századokon át
faragják kövüket s építik emléküket, azaz, hogy alakítják ki lelkük
gazdagságát s formaképességét. Azután valahogy ráunnak. No, a
civilizációt véve, a valóság, az emberek, a zűrzavar s mértéktelenség
az eszméknek életében s hatalomban való megvalósítása körül
diszkreditál sok fölségest. Nézzünk csak a középkori Egyházra, nem
tudtak mértékletesek, tapintatosak lenni, s diszharmóniába csaptak át,
mikor a szellem az egyháznak állam és földi érdek fölött álló
eszméjébôl az Egyház uralmát, fôhatóságát hozták le állam és királyok
felett. Ime az eszme tévútjai. A fölségesség nem jelent uralmat a többi
fölött, csak kiválóságot, mely irányt ad. Egy hegy nem ülhet más
hegynek a nyakába azért, mert magasabb! Hát szóval a hibák s bűnök
elhomályosítanak eszméket, diszkreditálják ôket s fölébresztik az
érdeklôdést a másik, az ellenkezô irányban fekvô áramlatok iránt. Igy
történt a reneszánszban.
  A középkori, keresztény kultúrstílus a maga tisztaságában feltétlenül
s alkuvás nélkül elsô helyre állította a lelkeket, az üdvöt, az
igazság, jóság, szépség, szentség ideáljaival, s ezért kész volt
mindent odaadni. Ez indított világáramot, épített civitást, nevelt
embert, tisztában volt céllal, értékekkel, s mindent azért tett s annak
rendelt alá. A zászló lobogott, ellene tenni bűn volt; máskép tenni
nevetség, képtelenség. Jól ismerte a lelket is, tudta, hogy bukott, és
hogy alkudni nem lehet. Ezt tették a szentek -- Szent István is. Aztán
századok multak, s kevertek sok vizet, sôt iszapot a borba; de azért
alkudozva, trafikálva el volt ismerve, hogy az az igazi. Csak a XIX.
században emeli föl a fejét a tagadás s elsô helyre a jólétet, az
életet teszi; ez a programm, értsük meg. De akar ideálokat is. Igen, de
csak mellékesen. Volna-e Roosevelt 24 óráig népszerű ember, ha azt
hirdetné, amit a középkori szentek? Hát Wilson, ha eszményeivel állt s
bukott volna? Nem, nem; értsük meg, mirôl van szó; határozott
frontváltoztatásról.
  Júl. 11. I(zsóf Alajos) a világháborúról írt lelkendezô, az emberiség
összes erôit s erôfeszítéseit ünneplô himnusokat, de hát kopasz feje
nem tudta, hogy ez a sok erôfeszítés hová evez. De ki lelkesülne ezért
a katalauni kegyetlenségért? lelkesüljön inkább a régi romlott
társadalom fölforgatásáért! Amerre az ember néz, csak rossz oldalait
látja; kiforgatva, elfajulva, kilugozva, kiáztatva áll elôttünk a
nyomorfi. Nagyzási hóbortok, ôrületek ragadták majd le, majd fel. Fôleg
a fejét tapogatta s akarta megkoszorúzni a világuralom koronájával.
Tudományára volt büszke s intellektualizmusa dithirambokban ünnepelte
önmagát; de élni, lenni elfelejtett. Ideálja tudomány, művészet,
észbeli műveltség, eszthétikai finomodás, jó élet, de az eredmény?
Csupa tanulás, elôkészület, évekre, 28--30 évre terjedô készületlen
stúdium, elszigetelés az élettôl s iskolapadokba szorítása a meglett, a
serdült embernek. 30 évvel lesznek az emberek végre valamik s apjuk
zsebétôl függetlenek. Nemi élet, akarati élet, munka-élet, erôk
összhangzása, sokoldalú tehetségfejlesztés nem létezik. A 15 éves ifjú
serdült, s várnia kell még 15--20 évig, míg nôsülhet. Ezt az egyoldalú
irányt veszi az egész kultúra, s a pályák egymásután iparkodnak
elôkészületüket kihúzni; patikusnak kell 8 osztály, marhadoktornak
nemkülönben; no meg mi lesz a tanítókkal, kiknek fejébe szállt az új
világ gôze és mámora? No és az egyetemeken az a divatos, izolált
naplopás!
  Az ideál csak az ember összes tehetségeinek harmonikus kiképzése
lehet; de ezt csak a valósággal való sokoldalú érintkezése által, nem
tudomány által, nemcsak sportolás, lovaglás által (ez úri hajlamokat,
elnyomó, dresszur-irányzatokat képvisel), hanem munka által lehet csak;
a fizikai munkát mindenkinek gyakorolnia kellene. Nem kellenek
szobatudósok, sem úri-lovasok; nem lehet ész-kultúra, hanem egész
embernek kultúrája! Élni, dolgozni, akarni, tenni, tapasztalni.
  A ferde alakulásoktól szenved a morális. Nem lehet tiszta nemzedék,
de nem jól nevelt nemzedék; nem lehet erôs, természetes érzésű,
ítéletű, melyet csak ideálokkal, kontemplációval nevelnek; nem lehet
szociális, ha a munkát, a gondot, a fáradalmat nem ismeri. Nem tudja
értékelni a kézimunkát s az azzal párosuló érzelmi világot, ha maga nem
dolgozik. S hogyan neveljünk a munka szeretetére, ha nem a belátás
által, hogy az ember ideáljához a munkaszeretet épen oly
nélkülözhetetlen vonás, mint az értelmi műveltség; ha nem degradáljuk a
doktrinér, hamis kultúr-(ész)-ideálokat, s nem mutatunk rá
vértelenségére, tehetetlenségére, függôségére, gyámoltalanságára?! A
szociálista irányzat jól teszi, hogy a kettôt egyesíteni akarja: legyen
ideje a munkás embernek a többi tehetségek kiművelésére is; csak
vigyázni kell, hogy ebbôl ily elvet ne faragjanak: csak minél
kevesebbet dolgozni! Nem 10 órát, nem is 8-at; hanem? Nem 60 évig, nem
is ötvenig; hanem? Ez megint munkaiszony; ott leszünk, ahol voltunk az
intellektualista helytelen eszmény-kitűzéssel. Az igazság ez:
mértékkel, de mindent szeretettel s nagyrabecsüléssel!
  Júl. 11. Nem szeretem a nemzetek elnemzetlenedését, ezt a nemzeti
öntudat kiherélését. Ha ez sikerül, akkor a nációk mint az eunuchok
fáradt, pléh-bádog arcokkal járnak, mind sárgák lesznek! Miért legyen
az eredeti, a nem közös tiltva? Másrészt azonban mire is büszkésítsük a
magyart; hol az a nemzeti egységes kultúra?
  Júl. 11. A lelki embernek bizony a nagy stíl mellett kicsinyesnek,
pedánsnak, bolhászkodónak kell lennie -- a gyakorlatban. Aszkézis nincs
,,ohne Andacht zum Kleinen'', mint ahogy Jakob Grimm mondja a
filológusokról: Silbenstecher! Ohne diese Pedanterie und
Silbenstecherei kommt man in der Philologie zu nichts Großem (Auch in
der Askese zu nichts)[5].
  Júl. 11. Új bolondéria az úrnapi himnus-éneklés ügye. A forradalmi
hóbortos törvényszék Balog-Balek elnöklete alatt meghívta Kistelekit, a
gvárdiánt, H(ajós)t, Holeksit, P(intér)t, hogy vegyék tudomásul, hogy a
tanácsköztársaság helyteleníti a himnus éneklést. (N. cisztercita
remekül felelt már azelôtt, meg lévén szintén citálva: a himnust
ezentúl is énekelni s dirigálni fogom -- ha tanár leszek; mert ,,Isten
áldd meg a magyart'', ezt mindenki énekelheti; még az akasztófa alatt
is énekelem!)
  A gvárdián is kivágta a rezet, hogy így meg úgy, ô is magyar ember,
és szégyen-gyalázat, hogy a himnust megtiltják. Balog-Balek is kihúzta
a brúgós regisztert, de aztán fuvolázott, s aláírták, hogy tudomásul
veszik.
  Júl. 12. Az ember életét nemcsak gépszerű meghatározottságban, jól
fungáló szisztémának kell venni, hanem fejlôdôfélben levônek tekinteni.
Fejlôdés, haladás, erôknek bizonyos irányban való kifejtése: ez az
életbôl nem hiányozhatik. A testnél azt mondanám, a cél immanens; az
erôk a típust ki akarják alakítani; de az ethikai, a karakteres életben
a cél az, ami s szellemi világban érvényes: az igazság, a jóság, a
tökéletesbülés. Ez az, ezzel bele vagyunk állítva a szellemi világ
végtelenbe futó tengelyei közé; az igazság, a jóság, a tökéletesség --
abba a magában meghatározott minden-lelkiségbe vagyunk belekapcsolva. A
tendencia a ,,proficere'', ez van az erkölcsi akcióban; a több, a jobb!
Ezzel szemben a kötelességteljesítés mintegy elvonatkozva az egésztôl,
a folyamtól, valami részletkivágásban adja az egyes mozzanatot; mintha
valaki a folyó egy hullámát megrajzolná, elemezné vonalát s kimutatná,
hogy ennek így és nem máskép kell emelkednie s elomolnia, de ignorálná
azt a lökô, vágyó, célba szaladó tendenciát, a sietést, a folyást,
mondjuk a haladást! ,,Ne sim reus'' [ne legyek vétkes] mondja a
kötelességtudás; de ez nem minden, ez a bemutatkozás, a korrekt
kirajzolódás, de a mélység erôi, a lökô tendenciák nélkül. A tendencia
a célból jön s a célba visz. Ettôl van a lendület, az öröm is, s az
igazi akciót nem hordozhatja csak a száraz, doktinér elv, a kötelesség;
hanem kell kenet is belé. Más szóval ,,ne sim infelix'' [ne legyek
boldogtalan]; a végtelen jó vonz, s arra felé van beállítva az éthosz.
  Júl. 13. Az egyik bordélyháznak 10 leánnyal egy hónap alatt 100.000 K-
án felül volt jövedelme. Bizonyára lesz itt több is, s több százezer K.
megy a bűn s métely oltárára. Ez belevilágít a mai világnak, a
férfivilágnak erkölcstelenségébe; s akkor Schwarzbach Flóra arról
esztétizál, hogy az egyház túlszigorú, amikor évi gyónást követel.
  Júl. 14. Erant omnes perseverantes ...[Csel 2,42] mégis csak azon
múlik, hogy az Isten lelke elvonul az emberiségtôl. Az Isten lelke a
népmozgalmak, a szellemi áramlatok hullámai fölött jár, a történelem
irányzataiban nyilatkozik meg, melyek majd tôle, majd más szellembôl
indulnak ki. Manapság azt kell mondanom, a Szentlélek nem indít;
elvonult. Ami van áramlat, az a concupiscenciák forró lehelete. A Föld
szelleme a tűzhányók rémületes leheletével rálehelt az emberiségre; a
doctrina apostolorum-ot kikezdte a XVII. századi deizmus, naturalizmus,
skepticizmus, a XVIII. századi voltaireianizmus, a filozófia; a Föld
szellemétôl mámoros emberiség; a fractio panis teljesen hátraszorult, s
a panis mintha penészes, kemény kéreggé száradt volna! E panis-tól a
friss vér, a piros arcszín, az egészséges életkedv, a tiszta ifjúság
virágzott valamikor; de ahol ezekbôl van még valami, az elenyészô; s
sokan, kik akarnak ilyesmit, más forrásokat, sportot, kultúr-ethikát
keresnek e népéleterôk számára. -- A superbia vitae elnyomta az
oratiót, az apostoli község lelkének pihegését, melytôl megremegett s
reszketett a környezet, a világ s mindenekelôtt saját lelkük. Motus est
locus ... intimi sensus, anima, cor ... a lélek ereje vibrált s rengett
bennük. A kereszténység világa most olyan, mint köves Arábia, a folyók
helyén kiszáradt folyammedrek, a termékeny búzaföldek helyén kopárság,
vízfolyásoktól, pisztrángos patakoktól öntözött völgyekben árnyékot
csak az égbemeredô kopár sziklák vetnek, s ahol kertek pompáztak s a
szellôk a virágillat olajától voltak átitatva, ott most a sivatag
ijeszt. De a sivatag is the Garden of Allah lehet, s a beduinok imája
az Isten nagyságát látja, s hirdeti s ridegségében az áhitat az örök
Fölséget imádhatja; de a mi európai sivatagunk rettenetes; szellem,
lélek, áhitat nincs benne, s hiénák tanyája!
  Azért gondolom, elvonult az Isten, s más lélek jár századok óta az
európai piszkos vizek, az új kháoszok fölött! Elvonult, azért lettünk
szegények és alávalók, azért nem tudunk imádkozni, azért kemény s
erôtlen a fractio panis, azért borult el a hit mennyországa. Te vagy a
causa prima, Te, nem mi; mi csak rászolgálhatunk, ha hűtelenek s
alávalók, ha önzôk s komiszak lettünk. Majd, ha megtapasztaljuk, hogy
mit bírunk, mit nem; hogy tonzurás hiénák s pénzzsákokon ülô Mammon-
papok vagyunk, hogy a társadalmi élet egyik legnagyobb budget-tétele a
prostitúció űzése, hogy farizeusok vagyunk, egész kultúránkkal csak
port hintünk, morálist hirdetünk, melyet komolyba nem veszünk, s az
Isten lelkét még önmagunkban sem emeljük egyéniséget, érzületet átjáró
s színtiszta életáramokban fürdô s napsugárként aureolákkal játszó
hatalommá -- majd ha ezt mind megtapasztaljuk külön külön s aszerint
elváltozunk, akkor talán megfordul s teljesíti, amit kérünk: Emitte
spiritum tuum et creabuntur...
  A Szentlélek eleme, melyet megszáll s eltölt, a Szentlélek
vízcseppje, melyet megtisztít s megindít, mégis csak az egyéni lélek,
az egyes. A tömegmozgalmak már csak az egyformán orientált s
megindított egyesekbôl verôdnek össze. Az égbôl cseppenként jön a víz,
mely a Dunában lejt, mely a Balaton opálos tükrébôl néz felénk álmos,
édes s mégis elnyelô tekintettel; a Szentlélek is az egyes lelkekre
száll, egyenkint gyujtja, melegíti ôket; aztán ébreszti fel bennük a
tömegmozgalom pszichéjét, s áram s mozgalom jár nyomában.
  Ô nem a tömegre, hanem az egyesekre száll s a tiszta cseppekbôl akar
folyamot és tengert, s a kristályjegecekbôl napsugárban álló, fölséges
dómot; egyes lelkeket tisztít, fölvilágosít, indít, egyesekbôl építi
templomát, halmozza fel tömegerejét. Azt kellene tehát mondanom, s oda
akarok konkludálni, hogy szinte most jutottunk bele a Szentlélek
methodusának zónájába, az egyesek kezelésébe. A tömegalakulatok, a
fikciók szétmállanak, s az egyház az egyesekkel szemben látja magát.
Hozzájuk van missziója. Az egyeshez. Nem a tömeghez. A tömegalakulat
elállta útját; fal, görgeteg, vándorszikla volt, mely akadályozta. Ime
tégy!
  Az a kérdés, hogy hogyan tegyen? S itt csak azt emelem ki: sokaknak
kell lenniök. Gyermekeket nevelniök, tanítaniok, írniok, élniök,
szolgálatot tenniök. Annyi az apostol, amennyi az ember, kiben lélek
van, ki ráeszmél a lelkiség kötelességére. Nem prezbiterek csak, nem
diákonusok, hanem a fratres, a sancti, mindnyájan[6]. A
lelkipásztorkodást is tehát demokratizálni kell, nem azáltal, hogy
tagadjuk a rendi, szentségi hatóságot, funkciókat, hanem azáltal, hogy
feltárjuk az elfeledett papságát s lelkipásztori misszióját az
egyeseknek. Akinek lelke van: szülô, tanító, jó ember, embertárs,
felebarát, legyen is az, akibôl lélek szól és ragyog; az mind hasson
ki. Hiszen a fényt nem kell külön a világítás missziójával megbízni, s
a tüzet a melegítés karizmájára figyelmeztetni; nos és ,,vos estis lux
mundi, sal terrae...'' [vö.: Mt 5,13.14] Kell buzdítanom rá, hogy
világoskodjatok, hogy álljatok ellent a romlásnak? Általánosítani a
lelkipásztori akciót, a lelkiség kötelességeit teljesíteni, a
Szentlélekkel kihatni!
  Veni Sancte Spiritus! A Szociális Missziónak is írtam: legyenek fel
nem szentelt, de a Szentlélektôl áthatott lelkipásztorok... A szülô
tanítja a gyermekét imádkozni. >>Két gyerek<<: a nagyobb leányka kézen
fogta kisebb öccsét; 4--5 éves csemeték lehettek, láttam ôket a barátok
templomában júl. 9-én; maga mellé térdeltette, aztán ketten egymás
mellett álltak egy darabig, aztán fogta megint s elvezette a Szent
Antal oltárához, krajcárt dobatott vele a perselybe; aztán a fôoltárhoz
mentek, ott a nôvérke korrekt térdhajtást csinált, öccsével is
megtétette, s kivonultak a felsô ajtón! Szülô, gyermek, nôvér, fivér.
Édesatya! Hermann Bahr német író elbeszéli, hogy milyen benyomást tett
rá édesatyja, mikor minden este letérdelt. Hermann akkor jogász volt s
tele liberális doktrinérizmussal; de a benyomás nyomás volt, s
alakította lelkét. Ha a családban a keresztény érzés lakik, ha az
iskolára rá nem cáfolnak, akkor lesz keresztény nemzedék.
  Júl. 14. A dolgok logikája független a cselekvôk szándékától; annak
immanens törvénye van s aszerint pereg le s sodorja magával a
világtörténést. Hatalmunkban áll sokszor a logikai egymásután folyását
megindítani vagy nem, mint ahogy hatalmunkban áll a zsilipet felnyitni,
a boglyát meggyujtani; azontúl azonban a törvény, az erô nem kérdezi
már, hogy mit akartunk, hanem végigvágtat medrében. Igy van az
mindenütt, a pszichében is. Valaki jól vagy rosszul kezelhet lelkeket,
helyes vagy helytelen ösztönök- vagy érzéseknek nyithat utat; de ha
helytelenül fogta meg ôket, eljátszhatja presztizsét, befolyását --
varázsa elmult. Igy van az a barátságban, a házasságban, lelki
vezetésben; ez utóbbiban fôleg akkor, ha érzéki szeretet keveredett
valamiképen vezetésükbe. Aki ezt így teszi, annak kezeibôl a lélek
kiesik, mert azt Szentlélekkel s nem ösztönnel lehet csak vezetni. Ez a
psziché logikája! Ily rettenetes logika van a nézetek<ben>, a szellemi
áramlatokban s azok egymást-hívásában. Azok is rokonok, vér, lélek köti
össze ôket, s egyik a másikát hívja s vonzza maga után. A hitet
megvetô, azt lekritizáló, az indifferentizmust valló liberalizmus a
szabadosságot, a kiüresedést, az esztétaságot, a theozófiát, a kételyt,
a kiáztatott, látszat-kereszténységet; az individualizmus az erôszakot,
a gyöngék elnyomását, a szociális kötelességek félreismerését,
tagadását, a tömegek tompa moraját, szervezkedését s lázadását
eszközli.
  De a legvilágosabb példa ez a mostani történés nálunk. Azt mondták a
durva, kuvasz szociáldemokraták, a zsidó Népszavától beteggé
mételyezett s gyűlölséggel megmérgezett utcai hordák, hogy ôk csinálták
meg a forradalmat, nekik nem kell se nemzeti, se keresztény érzés és
elv, nem kell társadalmi kooperáció. A többit majd megcsinálják.
Megindult a futóbolondok missziós utaztatása, minden faluba szaladtak
kômíves és ács és nyomdász-legénykék s szaladtak városokba a nagy
bolondok, Kunfiak, Garbaiak, s hirdették, hogy nekik Isten, lélek,
kereszténység nem kell, nem kell erkölcs hit alapján; kell új
tanítóság, új nevelés (no hiszen igaz, hogy kell, de milyen?); kell
akaratos, szilaj, dacos ifjúság, kell új kultúra; s azt rögtön ott
kezdték ki, ahol leginkább viszket náluk, a nemi fölvilágosultságon, a
svéd-fürdôzésen -- nálunk inkább cigány-fürdôzés az ilyen --, az
iskolás fiúk tanácsán, a gyerekek bizalmi gyerekességein; csupa sült
szamárság, hóbort, és ugyancsak teljes hivatatlanság pedagógiára és
népnevelésre -- pace tanti viri <Kunfi>, aki közoktatásügyi miniszter.
No hát megindult a kapkodás, a cigánykerék-hányás, a tótágaskodás;
gimnáziumokba fiatal jogászokat, firkászokat küldtek az új erkölcs
tanítására; nyálas szájú, pelyhes ajkú és lágy agyvelejű fickókat
ültettek katedrákra, kiket üdvözöltek a tanulók, hogy szervusz Pista,
mit akarsz itt, hátat fordítottak nekik. Zűrzavar, komédia, farsang
lett az iskola és nevelés! Jó, hogy kivették a keresztet, hogy ilyet ne
lásson! Aztán jött a visszaszívás. Kunfi pokolba ment, s Pogány (kávé-
szervirozó a frontmögötti barakkokban) lett kultuszminiszter; ehhez is
ért. Hát szivatták vele vissza, amit még szívni lehetett a
moslékvályúkból, mint ez adalék mutogatja! (Kivágott újságcikk, mely az
iskolai nemi felvilágosítást akarja szabályozni.)
  És mi lett a politikában? Mit hozott a zsilipfelhúzás logikája? Jött
a világváltó szociáldemokrácia zsidósága; az a kampós orrú társaság
azonban csak elefánt volt, még pedig nem az az okos elefánt, mely
állat, hanem az a buta elefánt, mely ember, ember, aki arra jó, hogy a
hátára másszanak s ôkelmének akár tetszik, akár nem, a hátán mások
bejöjjenek oda, ahová a maguk lábán nem jöhetnének. Például a naplopó,
zsivány, tolvaj kommunizmus már csak nem léphet be egy európai
társadalomba anélkül, hogy ki ne rúgnák, s az anarchia, a részeg orosz
lélek vadsága a farkascsorda ideáljával be nem csörtethetne a nyugati
országokba; ahhoz épen elefánt kell, a szociáldemokrácia! Gôgösködik-e
majd, hogy ô hozta ezeket? Hogy ô elég magának? Hogy ô csak egyet
kurjant, s lesz rend mint a karikacsapás? Sz[rozsin] Miska ô
proletársága [vagy] csak Kis-Miska, olyan függô s függvényes Miska, aki
tehet ugyan valamit, de csak épen valamit; valamit, ami nagy törvények
alatt áll, aminek farka is van, folytatása, dialektikai sorskövetkezése
van, s ha ebbe beleállt, megtanulhatja majd a folytatáson, hogy mily
lélek lakik benne, hogy mily tüzet tud gyujtani, melyet nem tud
eloltani, s mily piszkos áramlást tud megindítani, melyet nem tud
visszaszívni, ha gôzfujtató is volna a tüdeje! Talán megtanulja a
szociáldemokrácia is, hogy ô is szolgája a világfejlôdés hatalmának, s
hogy ô is csak olyan Kis-Miska, aki a maga dolgát végezheti, de ha
egymaga s kizárólag akar világot intézni s csak a tagadás szellemét
idézni, akkor felfordulást teremt. A szociáldemokrácia ostoba
autokráciája s erôszakoskodása hozta ránk a kommunizmust, utána az
anarchiát. Sült szamarak, egyoldalú frázis-akrobaták és vérszomjas
zsidó skriblerek csináltak itt rémuralmat, amilyet olvasták, hogy
csináltak máshol Dantonok s Robespierrek. Úgy látom, hogy a
szociáldemokráciának meg is nyúlt az események folyásában az orra;
vajjon megjött-e az esze is?!
  Júl. 14. Tegnap írt R. egy kedves, szeretô levelet. Ott dolgoznak,
szervezkednek, tesznek; nálunk még semmi sincs. Legnagyobb kínom: így
vesztegelni s nézni, az általános züllést. Hát bizony most van a
letörés s lerontás munkája: piszkos csôcselék, sehonnai zsidók,
nemzetietlen kóbor cigány intellektuelek dolgoznak most; ezek a
pöcegödör-turkálók, de nem tisztítók. Büdösséget tudnak csinálni en
gros és en detail! Mi majd azután teszünk! Mit? Az ôskereszténységet
léptetjük föl: perseverantes in doctrina apostolorum, in communicatione
fractionis panis et orationibus! [Csel 2,42] Új községeket! Csak
hívekkel! De mit a bűnösökkel?
  Júl. 14. Még azt a szociáldemokrata viselkedés logikájához: hogy
alaposan leszarták a kapa nyelét; mert ezidôszerint ez az öntudatos,
világmegváltó falanx épen úgy nyög a budapesti Kunok és Kónok hatalma
alatt, mint nem tudom milyen ôskonzervatív, táblabíró famíliák. Nyögnek
a megváltók, s röstelik és szöknek a miniszter urak: a hadvezérek. Csak
élvezzék egymást! Azt mondják: ezt ôk nem akarták! Elhisszük, de
megtették, s oly szamarak voltak, hogy elôre nem látták, mit tesznek.
Hogy is van az a parabola az egyezô felekrôl? Kiegyeztek, de a
furfangos fél a tagbaszakadt féltôl hűsége részére kérte jobb karját;
vágja le, ha szereti; neki elég már az egyik kar is, küzdeni nem
fognak, no hát minek? A doktrinér frázishôsök levágták Magyarország
karját, a hadsereget; egy karja maradt: a népakarat, -- szervezkedés,
parlament-alakítás. Minek neked az; itt vagyunk mi, szociáldemokrácia,
mi csináltuk a forradalmat, a szabadságot mi védjük; bízzál bennünk s
add ide balkarodat; mi etetünk! Levágták! Itt állt a sereg és
alkotmányos képviselet nélküli ország, a szociáldemokrácia-fejjel, a
buta fejével; s most folytatódott a logika: fejére nôttek a szabadság,
fegyelmezetlenség, üres tirádák, lehetetlen szisztémák hóbortosai, s
Kun Béla, Pogány, Weisz, Szamuelli, Böhm, Ländler, az új, már
megváltott Magyarország méltó képviselete levágta Magyarország bolond,
buta fejét is. Tán így fejvesztetten megtalálja az igazságot?!
  Júl. 14. Lássunk csak világosan. A szociáldemokrácia külön akarja
építeni városát. Nem a civitas Dei-t, hanem nélküle, ellene; ethikát,
kultúrát Isten s az isteni elem, a kegyelem nélkül. Tapasztalataik nem
feszélyezik; Franciaország teljes logikával emancipálta magát. Úgy
látszik, ez kell a kereszténység regenerációjához, isteni erôinek
emancipációjához sablón, szokás alól. Csodálva nézem ott a katholikus
reakciót. Hogy azt úgy gyôzi s bírja! A régi keretek pusztán, üresen
állnak, a tömegkeretek, diecézisek, plébániák; de vannak külön
kiindulások! Hát csak ne kössük megaz éledô kiindulásokat a régi
formákhoz! Elôttem egy nagy visszatérés, a felhôkbôl, a ...ból a földre.
  Júl. 15. Tegnapelôtt egy maroshegyi leányzó köszönt, mosolyog, három
lépéssel elhagy s megáll, visszafordul s kérdi: ,,hogyan lehetne
maguknak -- V(iszotá)val jöttem a szanatóriumból -- egy ludat
küldeni?'' ,,Nem kell ez most még'', válaszoltam nevetve; de V. rögtön
kész volt lefogadni, s azt mondta: ,,Vármegyeház-utca 9. szám''.
   Júl. 15. Hogy a Szentlélek hogyan remekelt, azt az Apostolok
cselekedetei hirdetik. ,,Omnes etiam, qui credebant, erant pariter et
habebant omnia communia!'' [Csel 2,44] Mintha villám csapna közénk, úgy
olvasom ezt a mai kommunista világban! Mily mozgalom, mily durrogása a
mélységeknek, mily fakadása a tengereknek! Erant pariter = testvérek;
et habebant omnia communia = nincs semmi, ami az enyém, csak ami a
mienk! Hát hisz ezt akarják ezek itt köröttünk. Ezt, de hogyan, s mily
lélekbôl! Az ott: belülrôl elváltozva, szeretetben áttüzesedve, a Lélek
izzásától; itt: reagálva a nyomorra s a zsarnokságra, és nem adva, de
másoktól elvéve halmozzák. Ott azok adnak, akiknek van; itt: azok
vesznek, akiknek nincs. Ott kommunizmus van, szeretetbôl kiinduló
megosztás; itt erôszakból kiinduló s zsiványbandák által végrehajtott
megrablás! Ott átkarolás, itt elnyomás; ott az egésznek kooperációja,
itt irigység, gyűlölet és -- eltulajdonítás. Horváth Jancsi ,,báró'',
az itteni fôispánutód, Károlyi József gróf nadrágjaiban feszeleg;
Velinszkyné a grófné ingeit piszkítja és sárgítja!
  Tehát a kereszténységben a belsô elv a szeretet, mely ad, megoszt,
mely segít s testvérként érez. Ó imádandó Szentlélek! Te mindig így,
belülrôl dolgozol, mozgatsz, fakadsz; a te kötelékeid a szeretet,
szívesség, indulat, bensôség. Te nem hordókat pántozasz, nem kazánokat
szegezesz, te nem enyvezesz, nem csirizelsz; a te kötelékeid, fúrásaid
bensôségesek. Te bimbókat fakasztasz, s nem nyirsz és varrsz csinált
virágokat; te lelkeket olvasztasz s öntsz egybe, s nem foncsorozasz
ólmot és aranyat! Ó filozófok, szociológok, ha eszméitek vannak is,
ezek az osztályharcból valók, mint bevalljátok; s azért hódítástok
elnyomás s eszméitek enyv, de nem vér. Ti filozófiátokban enyvet
fôztök, zsinegeket sodortok, de nem idegeket. Jó szegkovácsok vagytok,
de a patát meg nem növesztitek, csak megpatkoljátok! Tudom, hogy kell
harc is, s hogy az osztályharcnak van jogosultsága; de azt ne
mondjátok, hogy a kereszténység osztályharc volt, s hogy
kommunizmusának valami köze van hozzátok... Annyi van, mint nektek a
Szentlélekhez! Ti is mozgalmat csináltok, felhajtotok százezreket; de a
ti mozgalmatok a gyomorból, s hasból, a concupiscibilis s irascibilis
beleibôl való, de nem a szívbôl, a szeretetbôl! Ha az Írást elmélkedve
olvasnátok, mint pôröly-ütést éreznétek a szót: erant pariter et
habebant omnia... Itt mindnyájan egyek, egy a szívük, a lelkük, az
útjuk: ,,dabo illis cor unum et viam unam''.
  De micsoda mozgalom és lélekforradalom és szív-egybeforrasztás s új
világalakítás! Lelkem, Szentlélek, te akkor lejöttél s a szeretetet
kiöntötted s bizonyságot tettél Krisztusról. A szívek szeretetben való
elváltozása a te bizonyságod. Hol van az most? Ó, lelkem, hol késel?
Krisztus rászorul a bizonyságra; egymaga áll, s nincs tanúja. Egymaga
áll evangéliumával; de hát az élet igéje-e ez vagy csak betű,
filozófia? Hát a tanúsága a szent élet, a hevülô szeretet, az
áldozatkészség, az expanzív indulat-kiáradás; kell neki ez! Enélkül nem
hódít. De hát jöjj, kérlek, jöjj! Jöjj, legyen tanúság, legyen pünkösd!
Legyünk annyian, amennyien igazán igazi, valódi tanúk vagyunk. Nem is
keresztény az, aki nem tanúskodik Krisztusról. Hát igaz kereteket,
igazi szeretô lelkeket. Jaj, igazit, valódit! A régi keretek üresednek;
de csak azért, mert nem volt igaz kereszténység, valódi szeretet a
tartalmuk. Igazi kereszténységet akarok; a programm megvan:
perseverantia in doctrina apostolorum etc. Sokféle tehetségű,
hajlandóságú, természetű, foglalkozású ember, de a Szentlélek tanúskodó
erejével telítve: ez a tanúskodó erô -- erant pariter, et habebant
omnia communia. Az összetartó segítô szeretet: ez a közös facies; ez a
község arculata. E faciest felölteni, de úgy, hogy nem maszk, hanem
fakadó lelkiség megnyilatkozása legyen! Nem facies hypocrita, -- az
egyszersmind facies Hipocratica! Hanem facies decora, et vox tua
dulcis! Jaj, csak az fáj, hogy erre rá kell eszmélni; ezt mintegy a
lomtárból kiásni, a történelem pergamentjérôl belénk olvasni; az fáj,
hogy nincs bennünk, s hogy nélküle ellehetünk; ah, az fáj, hogy holtak
vagyunk, mikor élnünk kellene, s hogy az élô halottak mély fájdalma tör
ki belôlünk, mikor ráeszmélünk, hogy mi vagyunk, mi nem?!
  Júl. 15. Találó megjegyzés. ,,er zerzüpft das Nervensystem der
Jurisprudenz in Billionen Anmerkungen''[7]. Ballerinirôl mondták, hogy
a morálishoz írt jegyzetekben van Gury textusa. No, ez még szerencse;
de ha a jegyzetekben szétráncigálják a szöveget, tehát a szervezetet,
az már baj. -- A filozófia manapság nem is egyéb, mint az értelmes lét
idegzetének végleges szétcupfolása. Csupa életrajz s bolondos s
megbolondult filozófok vajúdásának kórtörténete; a theológiából meg
vallások történetét akarják csinálni; hát sehol part, sehol biztos
sziklarév és talaj; minden mozog és hullámzik. Dehát az ember nem béka,
se nem stockfis, hogy mindig ázzék; neki hajlék, terra firma, senso di
sicurezza [szilárd talaj, biztonságérzet] kell. Volna-e emberi kultúra,
ha csak tenger volna, s nem szárazföld? Nos és a szellemi világban ezt
csinálja a relativizmus és pragmatizmus; vizenyôs, kiáztatott, elázott.
  Júl. 15. Filozófia, van-e rongyosabb s levitézlettebb alak? Hát
milyen a filozófiai fakultás, modern filozófiai egyetemi tanítás, van-e
hozzáfogható zsibvásár, Sammelsurium és kosztüm-raktár, áruház? Itt
azután mindenki elvesztheti a fejét, mert a filozófia tényleg
elvesztett mindent: igazságot, értelmet (értô tehetséget), való
theóriát; az ész megette önmagát s theóriákban, melyekbôl egész
rakpartra valót rakott ki, büdösít! A filozófia az észnek fenerákja,
mely az észt megette; nem hiszünk igazságban, fölismerésben,
valóságban; fogalmakban szétszedünk mindent.
  Érdekes, hogy ezzel szemben áll a természettudomány, s most már
annyira van, hogy kizárólag magát tartja tudománynak, ami érthetô a
filozófiai lipótmezôvel szemben. Úgy érezhet a lipótmezei kertész is,
aki krumplit és kelkáposztát termel, ha esetleg hallja a bolondok
politizálását és okoskodását, s a diósúti meg kishárshegyúti Lizi néni,
aki salátát öntöz és csibét nevel, ha elvetôdik a Lipótmezô felé s
valami világmegváltó dikcióját hallja. Ezek kérem a reális emberek;
ezek fognak valamit, termelnek s tenyésztenek, fôznek s esznek, s
biztos szisztémájuk van s tudják, hogy nem járnak felhôkön, hanem
földön. Hát így különül el a praktikus világ tudománya az álmok s
frázisok szóáramától! Már most azt gondolom, hogy a hit világának is
így kellene tennie. Ez is élet, tapasztalat, erkölcsi lelki igények
nemes, nagyszerű kielégítése; psziché világa, a maga csillagaival és
gravitációjával; hogy azok ott túl a zsibvásáron mirôl szavalnak, hogy
a fogalmak akrobatái mily kavarodásokat végeznek, mibe ugranak bele s
mint fajulnak, kékülnek, sárgulnak el az absztrakt gebulyáktól és
bolondgombáktól, mint változtatnak vesszôparipákat, mint nyelnek
késeket s okádnak tüzet: azt annak a tiszteletreméltó multtal, de
kilátástalan jövôvel s nyavalyás jelennel bíró cégnek tetszésére
kellene bíznunk. Ahogy a természettudomány a filozófiára -- Geistes --
Wissenschaft, talán Geistes-Verrücktheit-ra vonatkoztatva kiáltja: Hie
Wissenschaft, hie Philosophie, úgy mint: Hie Glauben und Geist, hie
Verrücktheit![8]
  Júl. 16. Szeretettel emlékszem meg M(etzker)rôl[9], érte miséztem s
minden papért, kinek fölszentelésében valamikép közreműködtem
Esztergomban. Tegnap volt 31 éve M. primiciájának Nagymaroson, és ma 31
év elôtt, reggel mentünk Zebegénybe. A reggeli nap fölemelkedett s a
visegrádi hegyek ormáról rásütötte aranyát a száraz útra, mely ott
kanyargott a Duna fölött. Isten áldása kísérjen mindnyájunkat és --
irgalma!
  Júl. 16. Úgy érezhettek a barbárok betörésénél a rómaiak, mint mi
manapság. Ôk is egy halálra érett kultúrában éltek, melybôl nem volt
kiút; kiapadtak a regeneráció vizei, nem voltak mentô és megváltó
kilátások; úgy vagyunk mi is. Higgyük el, hogy a kultúráknak is megvan
a sorsuk; azok is csak akkor pusztulnak, mikor el kell pusztulniok;
akkor szakadnak le, amikor rákorhadtak a leszakadásra. Az kevésbé
fontos, hogy a végsô lökést mi adja meg, vajjon a barbár kívülrôl, vagy
a barbár belülrôl; azonban igaz, hogy barbárnak kell lennie; barbárnak,
vagyis idegennek és ellenségnek. Idegen a szociáldemokrácia is; idegen,
mert teljesen elidegenedett tôlünk; köztünk lakik, belôlünk való, de
zónák választják el. Ime, az idegenséghez nem kell geográfiai távolság,
elég a pszichológiai. Idegen azonban abban is, hogy a kultúra, mely
eddig vezetett, filozófia, theológia, kultúrnézetek, tradiciók neki nem
imponálnak; megveti azokat s a maga tudományával s lelkével szemben
siflinek tartja, rá se hederít. Ôk más kutakból merítenek. Igy voltak a
régi barbárok. Van azonban egy nagy különbség: hogy a régi barbárokat
vonzotta az a kultúra, Itália, melyet ôk szintén letörtek; alattuk még
elôbb szakadtak le ágai és törzse; de ôk mégis tisztelettel néztek rá s
nem akarták letörni, csak tényleg letörték. Ma nincs így; ezek le
akarják törni, megvetik azt, farizeizmusának irrealitását ráhúzzák az
egészre, s ezért leteperik az egészet.
  A nem-szociáldemokrata közönség mindebben nem látja a történelmi
logikát, a halálra-érettséget, hanem érzi a betörést s a letörést; úgy
tesz, mint az öregapó unokái, kik a halál kaszáját okolják az ôsöreg
elpusztulásában! Hát csak lássunk világosan, mi, akik a kultúrát
halálraváltnak hirdettük évek óta, s kik azt egy percig sem szerettük.
Ne haragudjunk nagyon a barbárokra; ne nézzük csak durva, lélekben
barbár voltukat; ne nézzük mint aleman, frank vörhenyes hordát; Isten
küldte ôket. [Vö. Iz 13]
  Isten csinálja ezt; ismerjük el. Másban nem találjuk okát! Ha ugyanis
az utolsó idôk lángelméinek kultúrproblémáit és munkáját nézem, abban
kell azt összegeznem, hogy keresik a harmóniát, a jobbat, a harmadik
országot: Goethe, Byron, Ibsen, Nietzsche, Tolsztoj; mi mennyországnak,
Isten-országának hívjuk. Számunkra az készen van adva elveiben,
eszméiben, erôiben s céljában. De ezeknek nincs megadva, tehát keresik.
Faustnak, Brandnak (Ibsen) útjain; végre is a szeretetben kell azt
valahogyan megtalálniok (Nietzsche sehol sem találta); Faustok, Don
Juanok, Brandok sem találják meg a maguk módján. De az Isten ,,Deus
caritatis'', s Tolsztoj már fölolvad e caritasban; a mi kultúránk is
elvileg, érzelmileg a caritasban, a humanizmusban találta a megoldást;
mondjuk inkább, e követelményt statuálta. Igen, de mit csináljunk a
nyers valósággal, a megtestesült szeretetlenséggel, durva önzéssel,
kapitalizmusnak szolgáló államisággal, ezzel a hideg, hitetlen, önzô,
korrupt kultúrával? Hallgat-e ránk? Enged-e a harmadik országnak?
Átadja-e helyét? S átadhatja-e? Nem lesz-e a kontraszt szeretet és
rideg valóság közt kiáltóbb, rettenetesebb? Nem kerget-e bele kétségbe,
tagadásba? Vagy csak oly tehetetlen Tolsztoj-szerepben járjon a
harmadik ország apostola?! Ime sötét, kétségbeesett, üres lélek és
lelkület vett erôt rajtunk; nem tudtunk segíteni! Jött erre egy új
hatalom, a gordiusi csomót szétvágó hatalom; az erôszak soha nem
látott, minden érzést lázító kiadásban, a szakszervezetbe, politikai
pártba való felhajtással, az intellektualizmus levetkôztetésével;
dôzsöltek benne, élvezték jellemtelenségét, gyöngeségét, hajlították
gerincét, mintha rétes-tészta volna; s hajlott s szégyenkezett. Erôszak
átmenet nélkül, szemérem nélkül, meztelenül, kíméletlenül, kacagó
szemtelenséggel. Oroszországban az állomásokon nyilvánosan közösültek;
itt a pózból, a pofából, a prozopopeiából, a nagyzásból, a látszatból
vetkôztették ki, s láttuk, hogy akik erkölcstelenek voltak -- átlag
ilyenek --, azok durch die Bank [egytôl egyig] jellemtelenek. Herden-
Menschen, blonde und braune Bestien! [Csorda-emberek, szôke és barna
bestiák!]
  Júl. 16. Andrew Dickson White hirhedt művérôl, ,,Geschichte der Fehde
zwischen Wissenschaft und Theologie in der Christenheit'' [,,A tudomány
és a teológia viszályainak története a kereszténységben.''], melyet
nagy érdeklôdéssel olvastam, az a véleményem, hogy a szerzô vagy
elfogultan, vagy nemtelenül jár el, mikor a theológiát választja Prügel-
Knabe-nak [verés-gyereknek], s azon veri el a port az igazság ellen
való tusakodásáért. Én épen egy ilyen című könyvet írhatnék:
,,Geschichte der Fehde zwischen Wahrheit und Wissenschaft in der
Menschheit'' [,,Az igazság és a tudomány viszályainak története az
emberiségben.''], ugyanolyan tendenciával; s kimutathatnám, hogy mint
ragaszkodott a tudomány hóbortokhoz fizikában épenúgy, mint
filozófiában, orvostanban épenúgy, mint történetben. Hol van több
herezis s több tévedés: az orvostanban-e vagy a theológiában? S mint
küzdöttek tudósok az újítások ellen minden téren?! Hogy szánták meg a
futóbolondokat! Tehát nem a theológia teszi, hanem lelkünk természete,
mondjuk az a gravitáció, mely arra késztet, hogy a mi világunkat
kiépítsük, hogy amit tanultunk s megszoktunk, ahhoz ragaszkodjunk, hogy
újat, ami kellemetlenséggel jár, elkerüljünk. Hogy ezt a hajlamunkat a
theológiánál szentírási citációkkal is készek vagyunk támogatni, az
igaz; de az nem a theológiától jön, hanem minden oly tudásról áll, mely
in possessione érzi magát. -- Nagyon érdekes, hogy Foerster évekkel
ezelôtt leszólta elôttem ezt a művet, de csak azért, hogy nem alapos.
Ez a nem-alaposság a nem-igaz s nem ôszinte állásfoglalásban s
beállításban nyilatkozik meg!
  Júl. 16. Valami különös elôny az, ha valaki a tendenciák s az
áramlatok tisztulásának oly zónája alatt él, amikor képes egybefűzni,
egybekapcsolni azt, ami a kikezdésben, a tagadásban s támadásban mint
ellentét mutatkozik be. Hát hiszen vannak éles ellentétek, amint vannak
ellentmondások és tagadások, melyek közt nincs kapcsolat, nincs híd! De
átlag úgy vagyunk az emberi eszmeáramlatokkal, hogy vagy valami igazat
is mondanak, vagy legalább valami pszichikai igényt árulnak el; pl.
igényt a több szabadságra, igényt s jogot a másképen való meglátásra és
megérzésre. Ha a XVIII. században itt-ott egy deista vagy naturalista
irat nekiront a fönnállónak: igaz, a thézise hamis, de az igény, melyet
a gondolatrestség elleni reakció, vagy a ráúnás a túlságos
patronázskodásra a több szabadságra támasztott, teljesen méltányos. Ha
aztán a szellemi ütközések legyöngültek s az indulatok leapadtak, akkor
az ember összefoglalhatja a jót, ami itt is, ott is föltalálható s
teljesebb szinthézis által több igazságra s fôleg igazabb, nemesebb
emberségre, s fölényesebb öntudatra tesz szert.
  Igy vagyunk a társadalmi s lelkiségi áramlatokkal is. Látjuk, hogy a
nagy városok dagadnak s elvonják a falu népét; a városokban romlás és
elfajulás a nép sorsa, s a vidék elbutul s elszegényedik. Igen, de a
városokban halmozódik az erô és tehetség, feszül az új világalakítás
vágya, belôle indul ki a technikai hódítás s az ember uralmának mámora.
Ez is nagy s fölséges világ! Ezeknek az áramlatoknak is lehetnek
hullámzásai, örvényletei, hullámtorlódása és hullámtörése, s azokban
evezni s azokon magát átvágni nagy erôhöz, s azokat alakítani s
versben, prózában művészi kifejezésre juttatni: költôi faladatok
megoldására méltó. Hát mikor e kettô ellenségesen s egy oldalról
megítélve, félszegen áll egymással szemben, sok indulatosságot válthat
ki, de csak féligazságokat állít a világba; mikor azonban egy felsôbb
szinthézis lehetôségére érlelôdtünk rá, hogy látjuk a jót s a rosszat
ebben is, abban is, s felfogjuk az elmaradhatatlanságát a városi
fejlôdésnek is: akkor méltányosabbak kezdünk lenni, s belátjuk, hogy
ebben a városi fejlôdésben is isteni gondolatok szövôdnek, s hogy e
tusakodásban fölséges célok szolgálata váltódik ki, s arra a
következtetésre jutunk, hogy ,,auch da gibt es Götter'' [ott is vannak
istenek]. Lehetnek itt is isteni célok, isteni érzések, mélységek, s
itt is lehet erôkiváltás, melynél jobbat nem kívánhatunk. Hát nem is
fogjuk akkor mondani, hogy fel, fel s el, el: a falu, a vidék, a
természet az isteni élet színtere; hanem azt: mindenki a maga helyére,
s aki itt a városi kultúrában tud telni s jobbá s igazabbá lenni, az
menjen oda, vagy maradjon ott. S aki érzi magában az Isten s a
természet tiszta s jóságos erôit, az öntse ki ezeket a nagyvárosi élet
hullámzó tengerére, s ne vágyódjék csendes berekbe fülemülének vagy
szellôs dombhátakra kakuknak. Tartózkodjunk a végletektôl s az
egyoldalúság radikalizmusától. Ezt néha egyházi beszédekben is
észlelem, ha pl. kiemelik, hogy a repülôgép és telefónia dacára az
ember elégedetlen és földhöztapadt lehet; igaz, de ilyen lehet minden
technikai elmaradásban, lehet piszokban s nyirkos, vertfalú házikók
kietlenségében is. Vagy ezek talán alkalmasabbak a szellem és lélek
kialakítására? Szó sincs róla: ezek talán csak jelzik azt, hogy aki
vityillóban lakik, az nem lesz öntelt; s azzá könnyebben válik az, aki
a technika vívmányai folytán úrnak érzi magát. Igen, de ez csak jelzése
valaminek; de az igazi tökélyt s harmóniát sem az egyik, sem a másik
nem adja; azt ide is, oda is a lelki ember állíthatja csak be; az, aki
a lélek énekét tudja fütyülni.
  Júl. 17. Bármi lesz, álljuk a sarat s kitartunk ideáljaink s hitünk
mellett! Ez épen a mi óriási s utolérhetlen elônyünk s erônk, hogy a
célt tisztán látjuk s biztosak vagyunk róla.
  Cél, cél: ez a nagy, erôs, eligazító s alakító tudás, ez az a biztos
sastekintet a napba. Lélek, melyben ez nincs, az fattyú, az veréb vagy
bôregér. Milyen a többi cél, olyan az ember. De miféle ember lehet az,
kinek célja a nem-cél, a látszatos, a képzelt cél? Miféle emberi élet
mely ködbe vész, ködbe veszô lehetôségek közt, gomolyog maga is? A
filozófiák nem adnak célt, csak az Istenben hívô filozófia adja azt!
Azért aztán nincs is friss s folyton sugárzó, az embert megkapó, mindig
fölfelé emelô s alakító erejük. Ember s emberiség úgyis valami
hihetetlen potencialitás, igazán az az ôsi nec-quid, nec-quale, nec-
quantum, amennyiben formát s minden formát, tartalmat s kitöltést
szomjaz. Szenvedélyes, örvényes potencialitás; s kultúra s nevelés e
potencialitásnak aktusba, valóságba s formába átvitele. De hát ehhez
erôforrások, alakító elemek s tényezôk kellenek. S ezek közt az elsô
cél, a causa finalis, a jóba, a tökéletesbe, a boldogítóba s világ-
legyôzôbe, a diadalba való kapcsolódás mint célba. Ez a kapcsolódás
aktív; nemcsak statikus, mint a kikötése a csónaknak, hanem dinamikus;
csupa lökés, vonzás, húzás, ragadás -- elragadás! Lényünknek,
természetünknek ôselve, elgondolója, tervezôje eo ipso a célt kitűzte,
azt beleszôtte mint tendenciát, mint programmot; e tendenciának
kifejlesztése, felfejlôdése, explicatiója, felgördülése az élet. Az
élet minden pontján, a kikezdésben épúgy, mint az út más pontjain
mindenütt a cél az elsô alakító s gördítô elem! A tökéletlen lét
csakúgy, mint a tökéletesedés s tisztábban látó öntudati állapot
egyformán a cél ingerei s vonzása alatt áll. Embernél alakról,
karakterrôl, megfelelô elhelyezkedésrôl, magatartásról, morális
konstrukcióról nem lehet szó a biztos s egységes s egyetlen célkitűzés
nélkül. Csak akkor indulhat meg az alakulás, az alakítás s a nevelés!
Azért tűzi ki Szent Ignác is elsô meditációul: de fine hominis [az
ember céljáról], s Foerster minden jellemnevelés elsô eleméül a
céltudást, melyet a vallás ad!
  Lévén azonban az ember a nagy céltudás mellett is sokoldalú teremtés
s lévén erkölcsi világa is sokoldalú, a fôirányzat a célba sokféle
erkölcsi típust enged meg s majd ilyen, majd olyan stílusban
alakíthatja az embert s a nemzedéket. A fôcél alá az emberi, társadalmi
élet, hivatás, különbözô lélek- s életirányításokat állíthat bele;
lehet benne több vagy kevesebb a világból, több vagy kevesebb lelki s
testi erôk fejlesztésébôl, azok kombinációjából; mint ahogy vannak
festôiskolák, építészeti stílusok; a közös cél alatt nagy gazdagság,
változatosság s eredetiség fér meg. Igy találkozunk azután más-más
ember- s nevelési típusokkal: a középkori ember, a modern keresztény,
az aszkéta s a világi ember alakjaival.
  Magamat véve azt látom, hogy bele lettem állítva az örök célba a
kevés változatot ismerô s az életet szűk mederbe szorító aszkétizmus
receptje szerint. ,,Initium sapientiae timor Domini'' [a bölcsesség
kezdete az Úr félelme. Zsolt 11,10; Péld 1,7; 9,10; Sir 1,14] -- ez
nálam vezetô elv volt. De most látom, hogy jobban kellett volna
tudatára jutnom, hogy az csak az ,,initium'', s annak folytatása van;
az a gyökér, de a törzs s az ágak, virágok, a napsugárözön, a levelek
csendes, de képzeletet meghaladó laboratoriumában kifejlô erô s munka,
az követi az initiumot. A karakter is nem initium, hanem a kitárt,
felgöngyölített, s az életviszonyok szerint gazdagon kiformált s
kidolgozott alak. Hiába, ezt a kolostor, a szeminárium, a kongregáció
nem adhatja; ezek kitűnô szerek, remek indítások, de a szó igaz
értelmében karakter-műhelyekké, mondjuk műtermekké, csak az élet
változatosságával s küzdelmeivel való kapcsolatban, igényeire,
körülményeire s viszonyaira való visszahatásban lesznek. A karaktert az
élet eredeti közvetlenségében kell kialakítani. Karakter nem üvegházi
termék; az a hegyen vagy a sziklán, vagy a mezôn, a völgyben, de
szabadon, szabad légjárásban, napsugárban és viharban alakul ki. Innen
a karakter gazdagsága is, innen a karakternek sokoldalú kimunkáltsága s
az a sok szép, nemes s változatos oldala s jellege.
  Lehet valaki karakter mint Szent Alajos, lehet fölségesen, logikus
ethikával s stílszerűséggel fölépítve; dehát fölséges mint a
sziklacsúcs, nagyszerű, mint the garden of Allah, a puszta, az Isten
kertje! De a lelkiségnek tarka, színpompás flórája, a gyümölcsöskert s
az erdô botanikája, a variációk játéka az élet szabad s ösztönös
alakítását s ahhoz járuló alakító művészetet tételezi föl. Mily
változatos jellemi sajátságok lehetnek a világban, melyek a kolostorok
jellemeket nevelô, de típusokhoz kötött miliôjében nem lelhetôk fel!
Fölösleges példákra hivatkoznom, de a kiváló, ethikus karakterek oly
csodálatos sorával találkozunk minden állásban s hivatásban, hogy nekem
legnagyobb élvezetem életrajzokat olvasni s gyönyörködni azon a
hatalmon s alakító zsenialitáson, mellyel ,,ludit in humanis divina
sapientia rebus''. [Játszik az isteni bölcsesség az emberi dolgokban]
  E részbôl én okolom is nevelésemet, hogy nem fejtette ki a világban
kifejlôdô és az életben szükséges karakteres vonásokat. Jobban s
igazságosabban szólva: hogy nem figyelmeztetett azokra -- mert hiszen a
kifejlesztés azután igazán csak a világban vár azokra; hogy nem
ébresztette fel azok becsülését, nagyratartását, s azok
kifejlesztésének szükségét, az arra irányuló kötelességtudást. Ezt
elmulasztotta az elemi aszketikus alapok túlságos s egyoldalú
hangoztatása által, ami észrevétlenül is azt a nézetet s érzületet
kelti, hogy ez minden. Hoc est enim totus homo [ez ugyanis az egész
ember] -- igen, de megint csak úgy, hogy fundamentaliter és
initialiter, de nem totaliter, expletive, perfectionaliter [alapvetôen
és kezdetlegesen, de nem teljesen, kiteljesedve, tökéletesen]. Az ember
a bűn kerülésére be van állítva -- hál’ Istennek fölségesen, világot
legyôzôen; de az ethikai életet, a karakterességet, a sapientiát egy
gazdagon tagozandó s minden irányban kiépítendô életbe nem vittem be. A
becsületérzést nem fejtettem ki a maga ethikai tartalmasságában,
emberekkel, világgal szemben; azt mint szép jelleget nem dolgoztam ki;
nem láttam benne különös értéket, sôt inkább hiúságot, önzést. Azt
gondoltam: mit nekem az, hacsak Isten látja; sôt jobb, ha az ember nem
látja vagy még rosszabbnak lát -- íme, az evangélium hullámverése s
igaz erényes elemek; a művészet a karakterességben épen abban fog
állni, hogy az egyiket tartani s a másikát el nem hanyagolni. Ilyen a
lovagiasság, bátorság, egyenesség, ha kell, támadó erély; ezek az én
morálisomban herbarium, de nem flóra; s nem flóra, mert nem voltam
ránevelve.
  Szinte kacagásformán visszhangzik most bennem Kunfi beszéde, hogy ôk
(szociáldemokraták) akaratos, bátor, dacos ifjúságot akarnak nevelni.
Ej, ej, hiszen én is ezt panaszolom, amit ô, s bizony konstatálom, hogy
az akaratosságot s dacot -- mondjuk a lovagiasságot, a bátorságot,
erélyt inkább csak olyan természeti, magától értetôdô alakulásnak
tartottuk, melyek spontán is meglesznek, ha az ember a fegyelmezést, az
önmegtagadást s alázatot gyakorolja.
  Ez nem helyes s innen eredeztetem jellemem hiányosságát, melyet --
sajnos -- nagyon késôn s csak jóformán most látok meg. Az aszkétaság
szemüvegén ezekben nem láttam erényt s bűnt! Ezt a hiányt magán
feltünteti többé-kevésbbé minden nevelés, mely intézetben, legyen az
akár a Collegium Germanicum, folyik. Istenem, csak ne vegye ezt senki
vádnak, támadásnak s panasznak tôlem; hiszen oly hálás vagyok
mindazért, amit kaptam, s annyira becsülöm a nagy javakat, miket ott
is, másutt is vettem; ezek nélkül semmi, céltalan, zavaros, kapkodó,
karikatúra volnék; de a nagy alapok s a nagy vezetôvonások mellett
ezeket is kellett volna kiművelnem (amiket említettem).[10]
  Ebbôl látni azt is, hogy mily nehéz valakit igazság szerint
megítélni, mily kétséges a szimpathia, antipathia, az egyéni
nagyratartás, a becsülés mércéje! Mindenki önmagában mérték s azzal mér
le, fejel s lefejez másokat. A pap ítél világit, a célebs a férjet, a
száraz aszkéta a szeretô tüzes kedélyt -- típusok, melyek úgy
passzolnak egymásra, mint a háromszög s a négyszög! Igazságos csak az
lehet, aki a korlátoltságból, az ilyen alakultságból, amilyen az övé,
ki tud emelkedni, s aki szeretettel nézi a különbözôt s becsüli azt. Il
faut aimer les hommes, pour les comprendre [szeretni kell az embereket,
hogy megértsük ôket] (Pascal); s ha valaki annyira van, akkor rá van
képesítve a különféleségét az erkölcsi világnak élvezni is. De nemcsak
papiroson, életrajzokban, hanem a való életben; innen azután a meglátás
az emberismeret, a sajátosságokba való beletalálás!
  Megemlítem, hogy ahol az ellenkezést, a bátor, lovagias fellépést a
velem szemben álló bűn kívánta, azt imperterrite megtettem, nyilvánosan
is (pl. a mexikói erdôvédházhozi egyik kirándulás); de embertársaim
iránti lovagiasságra nem voltam ránevelve. Valahogy mondhatom, hogy az
Istennek lovagja voltam, de nem a felebarátoknak. Tu autem Domine
miserere nobis! [Te pedig, Uram, irgalmazz nekünk!] S emelj ki a bűnnek
s erénynek emberekre s azok viszonyaira nem vonatkoztatható
korlátoltságból! Ethika legyen mindenütt; az ethika levegôje lengjen s
fújjon s sarkantyúzza magát viharrá mindenütt; az élet lapályain,
lankáin, hegyein, tavain, völgyein és -- tengerein! Nevelôk, ti a
fejet, a koponyát már nem préselitek; de ne préseljétek a szívet s a
gerincet sem; nôjön minden!
  Júl. 18. Összes tanítóimért, kezdve Moison, miséztem; Szent Kamil, a
jó P. Mazzella névünnepe hozta eszembe. Pax vobis et refrigerium! Ma
megint fújt az a szél, mely ott s akkor kél szárnyra, amikor s ahol
akar [Jn 3,8], -- az a szuverén lélekjárás. De el is bájolt s annyi
,,aromata''-t fújt rám, hogy beleszédültem. Elôször is annak az ôsi
jeruzsálemi községnek a látképét gördítette fel, mesteri vonásokban. Az
összetartó, testvéri gyülekezet bontakozott ki kétezeréves mult
ködébôl, s úgy tűnt fel mégis, mint egy kies falu virágzó gyümölcsfák
ezüstös derűjében, pacsirtadaltól hangosan. ,,Erant omnes pariter...''
,,erant perdurantes unanimiter...'' [Csel 2,42--47], azaz lelki
harmónia, pax et gaudium néma szimfóniája, melyet lelki érzékünk hall
meg... Minden lélek egy-egy húr, s mind összehangolva gyönyörű
koncertje, kara a Szentléleknek. A Lélek szereti a zenét. Nagyon kiemeli
Szent Athanáz és Szent Krizosztom, hogy ,,amico di sacre poesie''
(Scaramelli, Direttorio), szereti a ritmust a lelkekben -- omnia: et
animas, et homines in numero et pondere et mensura... Azok az ütemes
emberek, kiknek hangja, nevetése, kedve zene, azok az énekesei, zenészei
a nagy karmesternek. Ah, mily koncert ez ott!
  Azután azok a barátságos emberek, mindenben s mindenre kiöntve a
lélek, a közéletre, étkezésre, a közlekedésre, másokkal való
társalgásra: ,,sumentes cibum in exaltatione, gratiam habentes ad Deum
et ad universam plebem'' [Csel 2,46--47]. Ó drágakövei az Irásnak, a
lélek gyöngyei, a Lélek gyöngyei, elsô visszhangjai, elsô énekei és
mosolyai. Ime, hogy áradt ki a Lélek az emberre: mint harmónia,
testvériség, barátságos, kedves, mosolygós arculat. Kell is a
Szentléleknek külre áradnia, kell; rossz nevelés -- szintén valami
elhanyagolása volna ez a szép élet s belsô lelkület külre való
folytatásának. A lelket folytatni, folyatni, kiárasztani kell. Lehet-e
egyáltalában a lelket, a fényt, az illatot, a hôt, a tüzet lefogni? S
ha ezeket nem lehet, mennyivel kevésbbé lehet a lelket. Az áttetszik
mindenen: szemen, arcon, magatartáson, műveltségen vagy egyszerűbb,
falusi formákon; megcsendül a hangon, megérzik az emberen s
viselkedésén s valamiképen ott incselkedik a száj szögletében! Die
Frauen mit dem freundlichen Blick [barátságos pillantású nôk], nevezték
a kínaiak a Heilsarmee nôvéreit. J. M. azt írja anyjáról, hogy a szája
szögletében mosoly játszott, ott ingerkedett. De hát lehetne-e máskép?
Lehetséges volna-e, hogy a lélek villanásai, tavaszi éledése, hogy a
spes immoralitate plena [halhatatlansággal teljes reménység] telítsen
lelket, s hogy az meg ne érzôdjék rajta? Ez is tehát annak az
elhanyagolt, az elvekben rekedt, s ki nem fejtett nevelésnek egyik
hibája az, hogy nem értjük: déployer les richesses spirituelles de la
foi [kibontani a hit lelki gazdagságát]. A Szentlélek elömlik
apostolokon, mint tűz, de a híveken, a községen mint testvériség,
barátságos, jóságos indulat, kedvesség, kellem, gratia ad Deum et omnem
plebem.
  Júl. 18. Két hibás állásfoglalást látok: egyet a
szociáldemokráciában, mely teljesen a hivatalos filozófia- és
hitvallásra van felesketve, sallangra, melynek semmi köze a gazdasági
fejlôdéshez. De hát hegelián lévén a mai internacionálénak vezetô
szelleme, Marx, aki mondta: Moi, Marx, je ne suis pas marxiste [én,
Marx, nem vagyok marxista], természetesen német adjusztirungban, a
kellô filozófiai megalapozással és felöltöztetésben jár a világ
deszkáin. A német Minerva ugyanis nem Zeus fejébôl, hanem a hallei s
más katedrák faládái alól kerülvén ki, nem sisakos és vértes, hanem
kopasz és fáter-mörderes, fekete nyakkötôs és slicces lebernyeges
kabátban mutatkozik be. A szociáldemokrácia magán hordja a német
filozófia kosztümjét, a theoriákat s szisztémákat szövô
gondolatdivatot! Nem is hiszi, hogy mily burzsoa benne, a német katedra-
burzsoaziából való! Schiller is, a poéta, a weimari udvarban aranyhímes
ruhában, panganétával oldalán kényszerült megjelenni, miért is Mad.
Staël ôt generálisnak nézte. Hát minek nézzük hallei s azután londoni
frakkjában a szociáldemokráciát?
  Bizony nagy baj ez a historikus materialista garnirung; ezt bevenni,
hivatalból beadni s nagyképűen megemészteni akarni. Pedig ez most a
törvény! A vallásszabadság korában a szociáldemokrácia, állama és
minden hivatalos intézménye vallástalan, materialista, s kezdi a
sikanériát az egész vonalon. Oltalma s financirozása mellett megindult
a köznek s a tanítóságnak megdolgozása. Ki akarja pótolni az
elmaradottságot, száműzni az idealista bornirtságot, a spiritualista
helytelen tájékozást; új világosságot ont és dönt mindenre; ifjú
óriások szaladgálnak fáklyákkal földeríteni a sötétséget; elôadásokat
tartanak s kikorrigálják nagysebesen, amit a szerencsétlen keresztény
világnézet s az eddigi tudomány bajból, elfajulásból, elnyomorításból
elkövetett. Hamar világosságot a fejekbe, gyorssegély a butítás ellen,
a világ a végét járja, rá a historikus materializmus piócáit s purgót
neki és klistirt! Igen, tisztulást, purgációt! A jó magyar táblabírók
is vettek purgációt, hát a sovány magyar intelligenciának is kell egy
tudományos purgó! Megindító e sok csoda-doktor, csoda-tudós, csoda-író,
elôadó; mily fanatikusok, hogy sietnek s mily naivok! Elôttük a világ -
- ez víziójuk -- szürkületben úszik, nem csontvázak, de tökfejek
mindenütt; dehát itt az elixir; meg kell ôket lékelni s készen áll a
norimbergi tölcsér, bele kell diktálni, ami beléje fér. Diktálják is;
egész reformációt csaptak a tudományban. A theológiának kicsavarták a
nyakát, a léleknek is, a többit pedig megreformálták: történelmet,
szociológiát, földrajzt. S amit itt a ,,tudósok'' csinálnak, azt azok a
durcás, és durvaarcú fém- és vas- és más egyéb bôr- és famunkások nézik
-- az ô országukról van szó; jól teszik, csak csinálják, s ôk majd
kommentárt dobolnak hozzá ököllel! A vékony tudomány s vastag ököl két
fóliója az új bölcseségnek! Csak aztán ne ártson a tudománynak úgy,
hogy éveken át nyögje ezt a sok bediktálást; no, meg a szegény prepa-
agyvelôk ne lágyuljanak el ettôl az erôs páctól. Mert a sonkának jó, ha
öntözgetik a sós lével, de mi lesz az agyakkal?! Legjobban járnak a
prozeliták, ezek a fanatikus naivok; a világmegváltás lázába nem
pusztulnak bele, s ha megöregszenek, tán még kiheverik a sok gebulát,
amit bevettek. Itt ugyan nincs tág, még kevésbbé végtelen láthatár!
  Hát ez az egyik baj! a másik a katholikus táborban van. Itt
tulajdonképen azt kellene kérdezni, hogy félreálljunk-e a kuckóba,
ahová tényleg állítanak, mikor azt mondják: ,,Önök elvégezték a
dolgukat, most nincs mit keresniök. S úgy látjuk, hogy nem is akarnak
valamit, ami irányt adjon s világot reformáljon. Szent Vince-cipókkal s
karitatív injekciókkal még Ozanam-i lelkesülés sem segít''. Némelyek
tényleg az egyházat csak megfeszített Krisztusnak akarnák nézni végig a
századokon, engesztelô, fölséges, de társadalmilag passzív
magatartásban: nagyszerű orante a káromkodásban, melyet el nem
csitíthat; fölséges áldozata a világnak, de a világfejlôdést nem
befolyásolva. Ez a felfogás Donnoso Cortez keresztény pesszimizmusa s
az újabb francia regényirodalom misztikus, áhitattól s kompassziótól
átitatott miliôje. Ott járnak s szenvednek az ,,Immolé''-k, de a
világra ki nem hatnak. Tehát nem ,,lux mundi'', hanem ,,tenebrae
sacrae''; nem ,,sal terrae'', hanem ,,lacrimae confixorum, con-
punctorum''.
  Ez kell, de ez csak valami! A lux mundi, a sal terrae, a fermentum
más; az aktív, megértô erô. Én ezt külön tartom, elválasztom a
gazdasági fejlôdéstôl, de igenis mint religiót s ethoszt s mint lelki
igényt s kultúrszükségletet, kultúralapot s ethika-forrást aktív
elemnek, befolyásoló, hódító hatalomnak tartom. Elválasztom a gazdasági
fejlôdéstôl, mert per se a munka fejlôdése, a technika s az azzal járó
termelés s megint az ettôl függô munkás-csoportosítás s társadalmi
rétegzés nem-keresztény népnél is lehetséges; de a lelki kultúra, az
ethosz vallás s végcélok s ideálok s fôleg erôforrások nélkül nem
adatik. Nem akarom tehát, hogy a kereszténység ambulancia legyen, Szent
Vince-konferenciák s szamaritán egyletek szolgálataiban kimerüljön,
hanem lássa nagy hivatását a jelenben is. Mi kell ehhez? elôször is a
megértés, hogy mi az idôk ízlése, mi a világba-helyezkedés stílusa? Ezt
érezni kell; csak aki érzi, az érti. Lehet-e most egy nagybirtokos-
egyház? Lehet-e most az óriási különbségeket feltüntetô beneficiális
rendszer? Értik-e az Isten gondolatait, kik a mai világban azt akarják,
hogy változatlanul megmaradjanak a ,,bona mobilia sive immobilia
singulorum beneficiorum'' etc.! [minden egyes egyházi javadalom ingó és
ingatlan javai]. Nem, ezek a holdban élnek, s a világ majd rendet
csinál a ,,bona immobilia et mobilia'' körül! Nem látják az isteni
rovásokat (hieroglifokat), az eszmék széles barázdáját, melyet az idô
törtetô gôzekéje tör.
  Júl. 18. Még valamit errôl a most folyó egyházközség alakulásról. Én
csak az olyanokat szeretném benne, akik hisznek, szentségekhez járnak s
imádkozó lelkek. Igy, ahogy ez csinálódik, nem forrásvizek fakadnak s
futnak össze alpesi patakká, hanem öblögetési vizeket öntenek össze;
állóvizek tele békanyállal, cinikus, rothadó sűrűséggel, apathiával!
Mit csináljon e sűrű, rothadó vizekkel a lélek? Fodrozza? Nem
reagálnak! Hullámokat torlasszon? Büdös vizek nem csapnak fel a magasba
még szélviharban -- még pünkösdi szélvészben sem! Látom, hogy miféle
Istent, lelket tagadó népek jönnek ide... Tu autem Domine, miserere
nobis!
  Júl. 19. A világ szellemi árama teljesen intellektualista; azért,
mert a tudomány által reméli meghódítani a földet s az életet; ettôl a
divattól, melyet sokszor mámor izgat és sok igaz találmány büszkévé
tesz, elfelejt voltaképen jól s nemesen élni. Nem veszi ugyanis észre,
hogy az életet, a célt, az eszményeket, a morálist nem bírja
kianalizálni, s hogy az élet egy mixtum compositum: van benne tudás,
van morális, van kedély, van gyakorlat; de a jó, nemes életnek punctum
saliens-e az enthuziazmus, a lelkesülés, a szeretet s az ezektôl
inspirált odaadás!
  Az intellektualizmus, mikor hitrôl van szó, a tant nézi: Istenrôl,
Krisztusról, Oltáriszentségrôl, föltámadásról, s gondolja, hogy
kimeríti, ha kérdi: igaz-e ez? Jól teszi, ha kérdezi; kell is
kérdeznie; de ez nem meríti s mondja ki a hit problémáját, mert a hit
problémája ez: elfogadjam-e ezt? adjam-e át magamat ennek? hódoljak-e?
s elôzôleg ez: megvan-e a kereszténységnek a történeti bizonyossága? Ha
igen, s ha akarom, úgy ezt elfogadom. Tehát a hit nem kétszer kettô-
négy. Intellektualizmus tehát az is, ha valaki csak észbôl s elemzésbôl
kívánja megismerni. A gyakorlatot nem elemzésbôl, hanem tapasztalásból
ismerik. Aki nem teszi, nem ismeri.[11]
  Ebbôl következnék, hogy a helyes methodus a hitéletre a hitélet
gyakorlata; ez a valóság s a vele kapcsolat megóv az absztrakt
fogalmakban való útvesztéstôl; azután megadja a helyes érzéket a hit
értékelésére, mikor megtapasztaltatja velünk erejét, édességét,
fölségét. Igy írhat aztán Ozanam: ,,Ich fasse den Katholizismus
absoluter auf; ich sehe darin eine Formel des Christentums, wie mir das
Christentum eine notwendige Formel der Menschheit scheint. Ich glaube,
daß sie Kirche über den Dingen dieser Erde steht; ich glaube an den
Kultus als Glaubensbekenntnis, als Symbol der Hoffnung, als irdische
Verwirklichung der Liebe Gottes auf Erden''.[12]
  Én tehát szükségesnek tartom az intellektualista igényt kielégíteni,
a hitet methodice elôkészíteni; de azután azt (kell) mondani: most
pedig jön a valóság, a tett, az akarás, mellyel rászánom magam s
megtapasztalom. Ha az intellektualistákkal megértetem, hogy tenni,
gyakorolni, élni is kell, s hogy ezt a fogalmi holdas éjtszakába való
merengés nem adja, hanem ez más, s ezt tenni kell: akkor kizökkentettem
ôket a sivatagos útról s a helyes methodusra (tehát útra) vezettem,
hogy a hitet a megtapasztalásban lássák s a fogalmaknál horgonyt ne
vessenek.
  Júl. 20. Még mindig találkoznak emberek, kik szinte sajnálják, hogy
nem ôk s a katholikusok csinálták a forradalmat, s akik irígylik a
dicsôséget a szocialistáktól. Hát adja Isten, hogy ezek igazán
dicsekedhessenek! Elôttem az tisztán áll, hogy a katholikusok
forradalmat nem csinálhatnak s nem csinálnak s nem fognak csinálni.
Divisiones gratiarum et operum sunt! Ez (nem) a mi mesterségünk! Új
idôk, forradalmak ott készülnek, ahol forronganak agyvelôk,
temperamentum, szenvedélyek; szikrák ott pattannak, ahol ütköznek
érdekek. Természetesen a szenvedésben! Az egyház rendesen nem a
szenvedô s ütközô rétegben van. Arról a hatalom legalább eddig úgy-
ahogy gondoskodott; azután az egyház a gazdasági harctól mégis csak
távol áll. Mi a mi híveinket türelemre, legföljebb passzív
rezisztenciára tanítjuk, de nem inszurrekcióra. A katholikus érzés
tehát a hatalmat tiszteli, szokta a körülményekben Isten akaratát látni
s a forradalmat elítélni; inkább a ,,miei prigioni'', mint a ,,les
paroles d’un croyant''[13] álláspontjáról nézi a gyötrô rosszat. Az
egyháziak furcsa helyzetbe, sôt ellentétbe látszanának jutni tanaikkal,
ha forradalmat indítanának. Az egyházi tan a maga statikus, örök
elveivel inkább a meglevôt nézi, s új, állami, gazdasági rendnek
felforgatás általi megteremtésére nincs páthosza, agilitása és -- tág
lelkiismerete. Az ô kezében a mértékek ,,omnia in numero et mensura'',
s az a világ, hol még a khaosz s az utcai munka s a piszok özönvize
dolgozik, nem az övé. E részben soha se tartsuk a katholicizmust als
Prinzip des Fortschritts [a haladás alapelvének]; kikezdés, feldöntés
nem lesz tôle; de ha majd az ár leszalad, az emberek lelkének formálása
igen. Tehát mindenki tegye a magáét, a dinamit s a napsugár, a kráter s
a szív! Társadalmi revolúciókat a szenvedôk csinálnak, az
osztályharcosok; akik oldalt állnak, beleágyazva s idegezôdve a
fönnállóba, azok ezt nem fogják feldönteni.
  Ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy idôvel be (nem) látjuk e
helyzetet, s hogy ha nem is vagyunk forradalmárok, de teljesen
vallhatjuk a forradalom elveit, a francia forradalomét, a 48-asét, az
1919-ét. S ezt öntudatunkra kell hoznunk. Szabadság, egyenlôség,
testvériség nem az evangélium elvei-e? A több gazdasági egyenlôség, a
kamat-tilalom nem keresztény elvek-e? Nem szabad tehát ,,sub specie
aeternitatis'' úgy nézni a világot, hogy azt megmerevítve lássuk! Ez
nem isteni gondolat! Harc, újság, alakulás, fejlôdés az Isten
gondolata, s ez valósul a korszerű, a népszerű, a szükségszerű
általános követelményekben -- természetesen megrostálva mindezt. De ne
mondjuk, hogy az Isten ezt vagy azt kívánja, amivel aztán megkötjük a
világot. Lehet a katholicizmust úgy beállítani, hogy szembenálljon
minden újítással -- az örökkévalót a világforgással, a testet a
lélekkel, az alázatot a bátorsággal, az aszkézist a természettel;
lehet, de ez baklövés. Van az emberiségben pogányság mindig elég, de
van benne jó; az egyiket úgy kell üldözni, hogy a másiknak révén melyet
megragadunk, fölemeljük s átemeljük a pogányt a kereszténységbe.[14]
  Júl. 20. A politikáról mindig irtóztam, s jó géniuszom megbuktatott
1896-ban a krudélis Bánffy-választások évében a vágvecsei parton, ahol
Markhót Gyula, volt iskolatársam szerencsésen kivágott ellenem 140
többségi szavazatot s felkaptam a kocsira a derék dr. Tóth-tal s
mentünk el mint egy kis Caesar-jelölt egy vesztett csata után.
Elhagyatott, s még égô pásztortüzek világítottak, aztán vártam a
vonatot Tarnócon s valamikor egy órakor éjfél után felkapaszkodtam rá.
Reggel a szemináriumban a csütörtöki szentséges mise éneke hatott a
szobámba -- vigaszul s szégyenem enyhítéseül. No bene! Deo gratias! Nem
nekem való; de ha politikus nem is vagyok s nem akarom politikához
kötni az egyház sorsát (hol van politika, mely elôbb-utóbb sok kifogás
alá nem esik s alávaló praktikákba nem elegyedik, a német centrumot s a
magyar néppártot sem véve ki?!), de fölértem a filozófiai követelményt
s megértem a történelem tanuságait, s ez alapon vagyok híve a
szabadságnak s a haladásnak s a szocializmusnak, s ebben az irányban
akarom befolyásolni a kereszténységet. Nekünk szabadság kell. Az
miliôje a szellemnek, enélkül légüres a tér, megfúlunk. Tehát
szabadságot az egyháznak, s ne kombináljuk az egyházat nagyon a
nemszabadság elvével, a hatalommal. Tudom, hogy jó, ha a tekintély s a
hatalom elve s a szabadság- s a szellem-képviselô intézmény, az egyház
megértik egymást, s ha támogatják; hiszen ez a dolog rendje, hogy
szinthéziseket keressünk a különbözô s mégis emberi, emberségi tényezôk
közt; de, de -- minél kevesebbet; mondjuk, annyit, amennyi épen kell
ebbôl. Nem szeretem ezt az ölelkezést, ha Mars fia ölelgeti az
Ecclesiát, s ha az Ecclesia túlságosan kapaszkodik a Marsba! Mi lesz
ebbôl fôleg a társadalmi forrongások, a törekvések korában? óriási
félreértések és baklövések. Mi lesz kormányformák változtakor? S jó
benyomást tesz-e az, ha az Ecclesia minden úrhoz szegôdik; pedig elve:
omnis potestas a Deo? Hisznek-e majd neki? Elismerem, hogy Konstantinok
nagy szolgálatot tettek neki -- Szent István a magyar egyház
Konstantinja --, de ezen a stíluson már túl vagyunk; a modern európai
érzés jobban szét akarja tartani a szabadság s a hatalom, a lélek s az
ököl szféráit. Gondolom, hogy amennyiben ez azt jelenti, hogy az egyház
hivatalosan ne politizáljon, egyre jobban meggyôzôdünk ez irány
helyességérôl; de más tekintetben is, t.i., hogy lehetôleg el az
államtól, ez is átszürönködik a történelmi nézetek és vélemények ködén.
Azon dolgozzunk, hogy legyen keresztény demokráciánk, hogy népünk
keresztény legyen! S szabadsággal telíteni mindent, az egyházközséget
is! Nem erôszakkal, ököllel dolgozni, soha, sehol. Csak híveket, akik
hisznek, fölvenni!
  Júl. 21. Über die Korruption... citálja a P. Lloyd Varga Jenô cikkét a
Népszavából; panaszkodik ez a jelesség, hogy bizonyos korrupció most is
van, s hogy azt üldözni kell, s hogy komisz elemeket le kell magunkról
ráznunk. Éljen! Mily jótékony erkölcsi fölháborodás; nyakig állnak a
szennyvízben s kezdik érezni, hogy büdös; fölkeltettek minden utálatos
érzést és ösztönt, bizonyára az érintetlen tisztaság s a feddhetlen
tisztesség birtoklásának tudatában; gyűlöletet, utálatot prédikáltak,
az altruizmust az ajkon, a kereszténységet persziflálták; bemocskoltak
mindenkit s hazudtak, rágalmaztak napszámba s most az ethikai bánat
keserű könnyeit hullatják a kikelt új virágos Pannonia fölött. Minden
városban s faluban a szemetet kotorták fel; Esztergomban egy
atyagyilkos zsiványt (Szabót) emeltek a város székébe; Szamuelli, ez a
zsidó firkász, aki a tintásüvegbôl is csak disznóságot kotort fel s
most a piszok áradatában kongenialiter vezet, Esztergomba ment, s
ajánlta Szabót, hogy hisz a gyilkos tisztességes ember, az csak
indulatból tesz, ami rosszat tett. -- A jó elem átlag visszavonul, s az
intelligenciának vagy csak agylágyult esztétái, vagy csak blazirt
cipóvadászai állnak be a sorba. ,,Ethika?'' -- válaszolta nekem Sz.
fiatal budapesti ügyvéd, -- ,,no ezt a szót ezidôszerint korai
félreértések fölkeltése nélkül megemlíteni sem szabad''. Teljesen igaza
van! Az ilyen Varga-ságok csak nevetséges héberedések a közromlás
fölött, melyen ugyanazok háborodnak, kik minden betyárral és zsivánnyal
kezet fognak.
  Júl. 21. Olvastam, a ,,Das Neue Reich'' cikkét a magyar katholicizmus
összeroppanásáról. Ezt valami elmaradt, teknôsbéka-életet élô, pozsonyi
katholikus írhatta. ,,Pozsonyi katholikus'', ez egy érdekes típus, mely
Magyarországon van, de el van szigetelve az országtól, fôleg a
katholikus mozgalmaktól, s lehetôleg maga külön rajzolgatja s vágja ki
papírból világot gyôzô seregének katonáit. Legerôsebb oldaluk a
kritika, mely fôleg a papság silányságára vonatkozik. De ha a magyar
katholikus összeroppanásról akar valaki írni s rámutatni az ürességre s
a lelki erôtlenségre, melyet nem a háború hozott, hanem mely háború és
sok évtized elôtti, sôt talán örökös, annak nem szabad elkerülnie s
figyelmen kívül hagynia az egyháztalanság s hitetlenség általános
tüneteit.
  Kevés a katholikus férfiú, igaz; miért? Mert nincs a püspöki karban
organizáló erô? Ah, Istenem, hisz ez egy európai s nem magyarországi
tünet. Eredménye ez annak az egész szellemi áramlatnak, mely a
lelkekben a zűrzavart, az iránytalanságot, a megkavarodást, s az
erkölcsben vagy a szabad életet ,,sans phrase'', vagy az immoralitásnak
fügefaleveléül szolgáló individualisztikus kódex-alkotását, az önálló
,,meggyôzôdés'' fegyelmezetlenségét hozza be. Vegyünk egy modern
embert, doktort vagy fôügyészt -- nehézségei lesznek a hitben, rossz
értesülései a zsidólapok vagy az ultrakonzervatív katholicizmus révén,
s ezek után eklekticizmus vizenyôs árja szakad bele; gát nincs, mert
cél nincs; vizenyôs sárrét a világ, kisebb-nagyobb pocsolyákkal,
melyeket az ipse alaposan megtapasztal. Vagy ôserdô az a betűvilág,
melybe nincsenek országutak építve, hanem a tájékozatlanság, a
kapkodás, a jó, rossz benyomás váltakozása indítja meg a kedvetlen
,,haladást'' s tarkítja az életet! Minden ilyen modern ember egy
kietlen lapály, melyen út nincs, hanem keréknyom össze-vissza. A
kereszténység ezidôszerint még nem találta meg a szervezkedésnek azt a
kulcsát, mely csak a híveket, csak a hitvallókat állítsa körébe. A
probléma ez, hogyan nevelhetnénk híveket, illetôleg hogyan kellene a
hitközségeket megalakítani, hogy ne legyen benne senki, aki nem lépett
be azért, mert keresztény. A tény most ugyanis az, hogy a hitközségben
benne van a keresztelt, de akár keresztény lelkületű, akár nem!
  Nos, és a modern világban hogyan alakítsuk ki s neveljük a keresztény
öntudatot? Azt komoly tanulmányok nélkül elérni nem lehet. Kell
filozófia, kell világnézetek megértése és kritikus lemérése, kell a
keresztény elveknek jó, idôszerű beállítása. Egyik másik jogtétel
megváltoztatása a házasságjog fejlesztése, az orvostud. felvilágosítása
szerint.
  A modern világ forgása is fölvilágosít sokról, amit most máskép kell
tenni, mint 250 év elôtt, amikor ezt megtanulniok még nem volt
alkalmuk. Az ilyen tanulságok levonhatók az egyház viszonyára az
államhoz, a nemzeti érzéshez, az önálló gondolkozni szeretéshez, a
misztikumhoz, a klérusnak és a laikus társadalomnak kapcsolódása. De
íme ezek mind az általános egyház kötelességei és igényei, illetôleg
hiányai. Ezzel természetesen összefügg, hogy kellenek püspökök a kor
színvonalán. Adminisztrálni! Mit? A szellemet, a lelkeket, a felfogást,
a fegyelmezetlen, iránytalan lelkiséget; a tudományt fejleszteni, az
egyetemi tanárokat gyöngyöknek nézni, a szemináriumok helyett magas
színvonalú egyetemeket! Enélkül azok a szervezkedések mind csak
hurkatöltések; közvacsorákra, formalitásokra jók, de különben nincs
bennük élet!
  Ezt kellett volna a kritikusnak feszegetnie. Hogy azután a jó
Koperniczky István, pozsonyi prépost nem adta oda házát a katholikus
egyleteknek, ahhoz nem tudok mit szólni, de attól aligha virult volna
fel a magyar kereszténység, ha ki is költözködik s mindenét odaadja;
amint gondolom, hogy nem lett katholikusabb Nagyvárad sem Belopotoczky
bácsi nagylelkűségétôl, mellyel az ottani katholikus kört bôrbútorokkal
látta el. ,,Tiefer graben'' ez itt a jelszó; nevezetesen tanulmányozni
a modern szellemet s kitűnô katholikusoknak magatartását, problémáit s
azok oldozgatását vele szemben.
  Júl. 22. Hallottam, hogy Steiner Jákónál a szôlôben összejöttek P.-
ék, W.-ék s cseresznyét vagy barackot szedtek, s hogy az egyik zsidó
kölyök fönt a fán rákezdte a ,,keresztények sírjatok'' éneket. A textus
azonban nem volt jól komponálva; mert ha vallásosnak veszem a
vonatkoztatást, akkor így kellett volna énekelni: ,,Vallásos emberek --
keresztények, zsidók egy kutya'' -- sírjatok a nagy vallási dekadencia
fölött, ,,über die religiöse Not''; ha pedig a zsidóknak nevetniök
illett az éneklésen, akkor így kellett volna szövegezni a nótát:
,,Ázsiai és turán népek sírjatok... aki nemzetéhez hív''. Délután nálam
volt dr. P.-né lelki ügyben s elmondta, hogy egy társaságban, hol
Horváth Jancsi ,,báró'' itteni kômíveslegény és fôispán is volt, együtt
disputáltak, s a ,,báró'' azt vitatta, hogy tíz év múlva senki se fogja
gyermekeit vallásra taníttatni. P.-né teljes elszántsággal vallotta,
hogy ô fogja, bármint lesz is!
  Júl. 22. Csodálatos, hogy A. R. karaktere mily szegényes. Azt
mondanám, néhány elven épül, s mindent, amivel kapcsolatba jut, e
vastengelyek közé akar szorítani. Az ilyen emberek merevek,
hajlíthatlanok, alkalmazkodás s simulékonyság nélkül, inkább nyársak,
mint lombok! Kitartani, tagadni, állítani is tud elvei mellett s
talaján, de másnak lelkébe behatolni, azt megérteni nem képes. Mondják
ugyan neki, egyik-másik híve, hogy értse meg ôket, így S., így F.;
dehát nem bírja; elveit hangoztatja s engedelmességet kíván; de nézetem
szerint az engedelmesség föltételeit elvetette, azokat ignorálta s
rosszul kezelvén a szuszceptibilis lelkeket, a föltételeket
elvesztette. Nem lehet azon a ponton aszkézisrôl szó, hol oly intimitás
foglalt helyet; nem mondom, hogy bűnös a helyzet, de lecsúszott s el
nem visel oly kezelést. Nem piszkos hullámokról van szó, melyek itt
összecsaptak, de a közlekedés s az érintkezés oly formáiról, melyekkel
a tekintélyes fölény s a gyermeki hódolat meg nem fér. Szerintem az
atya lehet leányának jóbarátja, de nem lehet jegyese. Ez csak az Isten
lehet. Az Istenség végtelenségére s minden emberi keretet meghaladó
gazdagságára vallanak a ,,nuptiae spirituales'', melyet a katholikus
misztika csodál; itt az atya jegyes is! Még csodálatosabb, hogy mint W.
R. (Wense Róza bárónô) egyszer vitatta elôttem, hogy ez határozottabban
s teljes értelem szerint csak a nôknél lehetséges Istenükkel szemben, s
nem a férfiaknál. De ezt talán úgy kell érteni, hogy egy Loyolai Szent
Ignác, egy Szent Athanáz nehezebben képzelheti el magát jegyesnek, mint
egy leány, asszony; a pszichológiájának ez a kép s ez a viszony nem
felel meg; azért az apácák ,,sponsae Christi'', míg ellenben az
apostolok ,,amici Christi'', ,,fratres Christi''. Szent Pálnál (2Kor
11,2) mindnyájan eljegyeztetünk Krisztusnak, de mint ,,virgo casta'',
tehát leány-lelkek! Érdekes, hogy W. R. a nôi pszichébôl kiindulva ezt
a viszonyt egészen máskép vindikálja a nôk részére, mint a férfiakéra.
Ô azt mondja, hogy ezt az odaadást csak a nô tudja megtenni. E részben
igaza van. Ez is érdekes illusztrációja a natura és gratia viszonyának!
  Júl. 22. A rómaiak a legyôzött népek Isten-képeit saját templomukba
vették fel, jelezni akarván, hogy ami azoknak legszentebb, azt nem
akarják letörni, hanem megtisztelni ... egyetértést, együttérzést
teremteni a különbözôk közé. No, hát mit csinál ez a rablóbanda, ez a
proletár (szemétdombi) diktatúra? Ezzel a folyamatos gúnnyal,
durvasággal, üldözéssel a vallás megvetését bizonyítja, de egyszersmind
tehetetlenségét mások megnyerésére s megértésére. Ez a hatalom nem
hódít, csak pusztít; nem egyesít, hanem keserít!
  Egyáltalában egyre világosabb, hogy nem a szavakon, hanem a
tartalmakon fordul minden. Mi az a demokrácia? Ha a szabadságok s javak
megnyitása s feltárása mindnyájuk elôtt (fölülrôl nézve), vagy az utak
megnyitása a tehetségek elôtt (alulról nézve az impulzust), teljes
igazsága van a szép elvnek; de ha demokrácia annyit jelent, mint
hatalomratörekvést, hogy elnyomják azokat, kik eddig elnyomók voltak s
érdekeiket keresztülszorítsák most ôk, mint eddig mások az övéket; ha
az osztályharc érdekharcot, plebejus érdekharcot jelent, szemben a
másik érdekharccal, melyet az uralkodó társadalomnak tulajdonítanak;
akkor csak eben gubát cserélünk -- los mesmos canes, los altros
collares helyett mondja: los mesmos collares, los altros canes! A kutya
más, de kutyálkodik épenúgy.
  Júl. 23. Barbárjaink új kultúráról énekelnek -- újról minden ízében;
hogy ezt mily következetességgel akarják megcselekedni, meg kell várni;
most tényleg úgy tesznek, mint kik a régibôl semmit átvenni, vagy
legalább is a legfontosabbat nem akarják. -- Kultúra, mi az? Nem jó
szó, nem pregnáns, nem kifejezô eléggé; a magyar ,,műveltség'' csak
fordítás, s az ember legföljebb ekére, járomra s unalmasan elhúzódó
barázdára gondol. Jobb a német ,,Bildung''; itt a formával állunk
szemben, s ha a kultúrát emberrôl értem, a ,,Bildung'' annak a
kifejezôje, mert emberformáról, annak a megfelelô, nemes, szép
formájáról emlékezik s azt adja s állítja elém. ,,Csináljunk embert''
faciamus, mondották régen a személyek hárman [vö. Ter 1,26];
csináljunk, mondjuk mi is, s mindjárt úgy is nekikészülôdünk
karjainkkal, kezeinkkel, mint akik hozzáfogni, tenni, gyúrni, alakítani
akarnak. Mi lesz már most az ember formája, vagyis inkább min
formáljuk, s mily formát adjunk neki: más nem lehet, mint hogy a német
emberség eddig megnyilvánított legszebb bemutatkozásai szerint
formáljuk s hogy azokat az értékeket gyúrjuk beléje? Ezek a
megnyilatkozások a vallás, ethika, filozófia, művészet költészet,
történelem, nyelv, nemzeti élet terén találhatók; ezek azok a
humaniorák, melyekre tanítani kell a nemzedéket, hogy szépen, nemesen
ember lehessen. Tehát ami bennünk fel-feltörô nagy igényeket kezelni s
azok kielégítésében irányt adni tudjon: ez lesz az alakítás problémája
is ... művészete.
  Mik a rossz irányok? a) minden naturalizmus, vagyis materializmus,
akár monizmus legyen. Naturalizmus, vagyis ami adva van s ami a
természet kémiai s fiziológiai erôinek keretébe fér. Tehát eszmék
föltörtetés, felfejlôdés, magunkból való kilépés nélkül; fizika
metafizika nélkül; determinizmus szabadság s annak céljai nélkül;
ösztönösség éthosz nélkül. Igy aztán művelik az észt is, de leszorítva
azt a természettudomány nivójára. Adnak magatartási, önfegyelmezési
,,műveltséget'' nagy perspektivák nélkül. Technika kívül s technika
bennük (észben s akarásban) -- ez minden. Ide tartoznék az olyan
művészet is, mely voltakép artisztika, kéz- és szemügyesség, utánzó
képesség -- naturalizmus felsôbb célok nélkül!
  b) Ide tartozik minden dekadencia, mely lemond eszményekrôl s
harcról, s orosz passziv fatalizmusban, az agyonpálinkázott
alogusok[15] nedvesszemű tehetetlen jószívűségében s a világon nem
segítô szeretetnek oly elképzelésében s beállításában áll, melyet
ráborítunk mindenre, mocsárra, sebekre, bordélyházakra, az egész
deliriumos, perverz és dekadens emberiségre; de e szeretet hímes leple
alatt patkányok, férgek vígan nyüzsögnek, a rothadás bűzei a felsô c-
ket sivítják, s az ördög a markába nevet. Kell reakció, erô, ellenkezés
a rossz ellen s szeretet, mely nem csíp be szentimentalizmusból, hanem
tesz, harcol s legyôzi a rosszat!
  Ki nem mondhatom, mily émelyítô nekem ez az orosz, pathologikus
okoskodás, festés és nyávogás a regényekben. Az egész világ egy
pálinkamocsár, s az orosz psziché egy berugott, deliriumos béka; brekeg
és muzsikál egy gégeszálon; jószívű, de beteg; idegbeteg, pathologikus
béka! Hogy írnak ezek az emberiségnek deliriumban és prostitucióban
való legyalázásáról, hogy tárják fel a sebeket, nézik és piszkálják,
szagolják is, s ahelyett hogy gyógyítanák, azt mondják, hogy nem lehet!
Hogyan is tudják bemutatni az emberiség lerongyolódásait, leomlásait,
elszegényesedését -- ahol az ember csak azt nem látja megokolva, hogy
hogyan lehet hát annyit elpazarolni s elverni, s nem védekezhetik a
gondolat ellen, hogy: tehát kellett elôbb gazdagoknak is lenniök
azoknak, kiknek ily eszeveszett hajahujára tellett, s tellett oly soká;
s honnan voltak hát gazdagok? Hiszen akkor gazdagságnak, erônek
forrásai is kellettek; hát hol vannak? miért nem megyünk vissza
hozzájuk? Kell ily állandósított bolondházban, pathologikus ôrültek
közt élnünk?
  c) Ide tartozik a dekadenciának nyugateurópai kiadása, mely eszmények
helyett naturalizmust -- ha nem is Ostwald W. monista-kiadásban (errôl
az elsô pontban volt szó), hanem francia ledérségben s élvezetvágyban
nyujt. Művészet helyett artisztikát, energia, embernevelés, küzdelem,
önmegtagadás helyett lemondást vagy-- felvilágosítást ad.
  A mi irányunk mindig az ember, aki önmagában találja meg a természet
keretein túlra való iparkodást; természet itt a testet, a fiziológiát s
az ösztönös lelket s experimentális pszichét jelenti, azt, amit fogni,
mérni lehet. A mi irányunk a célok kitűzése a szabadakaratnak s azok
elérésére való nevelés. Nevelés mindig egy felsôbb fokról az alsóbb
fokra leereszkedô, felénk fölülrôl jövô s minket fölfelé ingerlô
irányítás. Az emberiséget nevelni nem lehet a természeti adatok s erôk
mechanikus kifejlesztése által; -- az egész processzus nem nevelés; a
növény virágzása sem nevelés, a test növekedése sem nevelés; -- hanem a
nevelés a fölöttünk álló értékek felé való indítás, s önnevelés az
önindítás és indulás. Nagy szavak, nagy programmok! De a bányásznak nem
szabad megijedni a hegyektôl, melyeket föl kell tárnia, hogy
drágaköveket találjon -- s nekünk sem a korszellem törmelékes
morénáitól, sem a vakondtúrásokat hegyeknek nézô hamis theóriáktól,
hogy igazi értékeket, a valódi, arany-értékű emberséget, humanitást
találjunk.
  A korszellem úgy tesz, mint a pocakos hegymászó; megalkuszik, hogy a
hegynek tart -- ha tart, ha nemesebb ívású -- s egy bizonyos
magasságban sátrat üt s kihirdeti, hogy ez a non-plus-ultra.
Természetesen a hegyeket azért le nem degradálhatja, sem azt nem
teheti, hogy ne kelljen rájuk néznie -- tehát fölnéznie. Ott vesztegel
egy ideig s kényelmesen berendezkedik, él, eszik, iszik, szaporodik;
azután úgy van, hogy hébe-korba mintha egy-egy zivataros, villámló
förgeteg ereszkednék le onnan felülrôl s kacskaringós sistergô
villámostorral közéjük csörtet az ember-kolóniáknak ott a letapogatott
hegyoldalon; a fergetegben próféták szólalnak meg: Faustok, Brandok,
Divina Commediák, Ember-tragédiák nyelvén, s a blazirt nyárspolgárság
szíve és hája megremeg, fejéhez kap s mondogatja: Igaz, hisz ez is van,
s nekem ahhoz közöm is van! Hát gyerünk!
  Az igazi ember mindig olyan valaki, aki harcra kelt Istennel, úgy
értve ezt, hogy a nagy problémákkal s célokkal küzd; de azután a vége
az, hogy mint Jákob patriarka kéri áldását, vagyis a minden-szépnek s
jónak meghódol s az Isten szeretetének hitében s érvényesülésében
megnyugszik. Est Deus caritatis!
  Júl. 23. Ma úgy hallom Velinszky L., a direktórium feje bevonult a
püspökségbe, s úgy látszik ma majd Caesarnak álmodja magát. Emlékszem,
mikor ôt, Sárkány Ferencet, Palkovicsot s az elesett Varhaneket, négy
Széchenyi István-köri tagot ebédre <hívtam> (talán 1908-ban), buzdítani
akarván ôket a szociális munkára. No hát nem pipálja le az élet a
fantáziát? Ki hitte volna akkor, hogy 11 év mulva a püspököt kidobják,
s Velinszky L. eszeveszett polyák ül itt?
  Júl. 24. Jobb világ, új világ! Szép szó? Mikor lesz s lehet? Ha az
igazi, lelki emberség, az erkölcsi emberség szerez érvényt az egész
vonalon, tehát a nyilvános, a társadalmi, az állami életben; ha az
egész szervesen épül fel magas erkölcsi elveken; ha a nagy célok a
hódolat s egymásba nyúlás rendjét, az erôs élet e hierarchiáját
meghatározzák és kivívják. Erkölcs, igazság, munka, szabadság, tehetség
érvényesítése, organikus kiépítés, kooperáció -- ezek minden emberi
élet és szervezet és haladás alapjai és tengelyei és irányai. Hogy
ebbôl mi van a mostani proletárdiktatúrában s mi lesz a jövô államban,
ez a bökkenô; mert a proletárdiktatúrában ebbôl semmi sincs. Átlag
csupa erôszak, jogfosztás, vallásüldözés, buta emberek kapaszkodása,
ostoba rendeletek özöne és -- éhség! A népeldurvulás rohamos, a náluk
úgyis sekély erkölcsi érzés kiszáradt folyamágyban szivárgó s bujdosó
vízérhez hasonlít! S mi lesz a népművelésbôl? Látom már; csupa fogalom
és doktrinér elv szerinti tanítás és irányítás. Lé, erô, vér nem lesz
benne; pedig épen az életet szeretnék növelni, erôsíteni és emelni; de
a liberális fogalmikört fölváltja a szociáldemokrata ideológia:
gondolatot gondolat, egyik mögött sincs élet és valóság!
  Júl. 25. Minden radikalizmus valamiképen intellektualizmus vagyis
theória, fogalmi pókháló! Átültetési kisérlete az ideológiának a való
életbe! A theóriák tiszta, fehér belek, formák; s ebbe szorítják bele
az életet, -- töltögetnek. Igy lehet hurkát készíteni, de az életet, a
nemzetet nem lehet így kezelni! Mily nehéz az embereket az absztrakt
elvek egyoldalúságától óvni; kikapnak egyet, pl. a haladást, azt
altalánosítják, s eszerint formálnak. De a haladás csak egy s nem
általános s más elvekkel kombinált, s azoknak is valóság felel meg. No
hát, pokolba a jelszavakkal; hiszen ezek nem irányítók, de úttévesztôk;
s ha nem kombinálódnak s nem egyensúlyozódnak más tényezôkkel, bajba
visznek. -- A theóriák azután olyanok, mint a kupolák s boltívek
perspektivás freskói, melyek törvényszerűen egy nézôpontra beállítva
készülnek; de más a valóság, épen abban más, hogy mindenféle
szempontból más-más képet ad. Tehát kombináció kell; a valóságot sok
nézôpontból (theoretikus, fogalmi szempontból) kell nézni.
  Szegény népek, mintha csak házinyulak volnának elevenen való
boncolásra. Kipróbálják rajtuk a gyámoltalan, ostoba theóriákat. Az
abszolutizmus s a radikalizmus s a szociáldemokrácia egy kutya e
részben; bölcsesége s rendszere ugyanaz: kaptára húzni a népeket. Igy
lett Napoleon, így -- no mondjuk -- kicsit Kun Béla! He-he-he! S a
fölséges nép? Az máról-holnapra, kézbôl-szájba él, s míg van mit
harapnia, addig talán birka- és házinyúl-sorsának megfelel.
  Júl. 25. Tegnap szieszta helyett olvastam a ,,Ma''-t; desperát,
érzelem-borzasztó kotyvalék. No, ez nem tesz kárt senkiben! Oly bárgyú,
tartalmatlan, erôtlen erôlködés. Okvetlenül beteg, meghibbant s mégis
vérszegény agyvelôk görcsös vonaglása! Rám nagyon rossz benyomást tett;
megsajnáltam e szegénylegényeket! Nincs bennük semmi természetesség,
semmi erôteljes konstrukciónak vonala. Új formát látszanak keresni, de
csak formátlanságba keverednek; se ész, se kedély, se lendület nincs
bennük; az egész sovány komédiások ugrálásának látszik, vagy még annak
sem, inkább éhes verebek szökdécselésének licium-bokron. No, ez nem
hajnal, hanem kótyagos rémlátás; ez nem tavasz, hanem strupirt
színésznôk majálisa!
  Júl. 25. Pompás kis kalitka ez a nagypréposti ház; csinos szemre;
sokszínű üvegkapuja (az udvarra nyiló) pláne szemfényvesztô; aztán fönt
hall, virágkoszorúk patrónjaiból kerültek ide díszei. A hall kápolna
is; a pécsi Krisztus-szobor áll ott s kiterjeszti karjait a látogatók
felé. Az emeleti szobák az utca s a szomszédság tekintete ellen
védenek; de minden fel- és áthallatszik: hogy S.-éknál mit fôznek, hogy
a ,,Diandl'' csókravalóságát énekli halavány ajkainak, hogy az utcán
mit beszélnek, arra nézve nincs titok. M(agdics) kanonok dörmögése,
szegény Treff kutyájának vonaglása époly megyeházutcai motívum, mint
éjjel a tornyokból szárnyrakelô bagoly csikorgása. De még azt is
hallom, hogy hogyan mosakodnak s megpacskolják testüket, hogyan fujják
az orrukat s kergetik a pagátot, szóval a kisvárosi görbe utcák stílja!
Nos és az udvar, a két fa árnyékával, s alatta a végén a Zwinger
[ketrec], a baromfi-árok s túl a kert, a régi posványos fenék. Az udvar
végén a Zwinger fölött vasrács, s ott az iszalag lombvánkosa rajta,
hogy páholyból lehessen nézni kakast, tyúkot, ajándékludat, s túl a
kertben a fenyvest s a jázminbokrokat s azontúl a szép Hal-tért! Föl is
iratom a fáskamra fölötti falra: purior hic aër, late hinc prospectus
in urbem! [itt tisztább a levegô, innen szélesebb a rálátás a városra!]
No és az éjjeli csend mekkora, mikor Treff nem vonít, s a macskák nem
zengnek a kertben s az udvaron! Hát csak telítsük kedélyességgel s
,,szájszéli mosolyokkal'' az otthont. Igy lesz emberi, sôt biedermeieri
lak!
  S még van itt valami; nemcsak festett virág, de sok nyíló virág; ma
is, hogy kiléptem, hát szörnyű fehérség patyolatából bólongtak felém
szôke arany margariták, egész csokorral. Jaj be szép ez a sok tündöklô
fehérség, s középen a szôke arcok -- szép fehérbeöltözött szôke
leányok! Nem kacérok, de sugárzók; felénk látszanak iramodni s várják a
hódolatot: úgy-e, hogy szépek vagyunk? Igen, igen, nagyon szépek, s
örülünk a szépség közösségének, mert ôk szépek s nekünk szépek, mert a
lelkünk alapjában olyan, s rajtuk kivirágzik öröme! Tehát szép lesz
tényleg!
  Júl. 25. Anyám nevenapjának elôestéjén olvasom ezt Dosztojevszki
,,Karamazov'' regényében s megilletôdöm: ,,Es gibt nichts, was höher,
stärker, gesunder und nützlicher für das Leben wäre, als eine gute
Erinnerung aus der Kindheit, aus dem Elternhause. Man wird euch vieles
über eure Erziehung sagen (ti. hogy milyen legyen), aber eine schöne
und heilige Erinnerung aus der Kindheit kann noch die beste Erziehung
sein. Wenn der Mensch viele solche Erinnerungen hat aus seiner Jugend,
so ist er gerettet; und wenn er nur eine hätte, so kann auch diese
einmal zu seiner Rettung dienen''[16]. A jó, türelmes édesanya, aki úgy
volt, hogy szinte nem tudtuk, hogy van, s akit annyira nélkülöztünk,
mikor nem volt... R.I.P.
  Júl. 26. Az Athenaeumban filozófál Varjas Sándor, egy megrészegült
ditirambistája a szociáldemokráciának arról, hogy Marx Károly a
megváltók legnagyobbika; s miért? Mert szerinte a fejlôdés mindentôl,
az államtól is felszabadít; ,,a modern társadalomnak'' szét kell törnie
az állam bürokráciáját és a katonai gépezetet. Nos, és ehelyett a
bürokrácia helyett mit tenne? Ezt nem lehet tudni; -- csak nem az
anarchiát?! De amikor az ilyen ,,legnagyobb megváltókról'' szónokolnak,
a legkisebb emberi, egyéniségi, lelkiségi értékelést árulják el.
Megváltani az emberiséget nem lehet tömegmozgalommal, nem lehet a
lelkiségnek csak funkcióul való kezelése, tehát a historikus
materializmus kaptái szerint; tömegmozgalmak tömegalakulásokat,
társadalmi alakulásokat adnak; egymást eszik ezek a formák; a
revolúciók mindig nagy nyelôk, elnyelik ami volt s szülnek újat, s ha
lesz nem tudom milyen társadalmi alakulás, annak is a terméke, a gyönge
ember, annak öntudata, ethikai, vallási egyéniségének kiformálása lesz.
Az ember az ôsi adata minden alakulásnak, mint a tégla a boltívnek; az
ember egyszersmind a célja s virága minden emberi törekvésnek; mi is
lehetne más? A tömeg? A tömeg csak akcidentális összefoglalás, s emberi
benne az ember!
  Júl. 27. A reformatio az egyh[ázi] újítások mellett politikaiakat is
hozott, s az akkori érdeklôdés mind a kettôt vívta, s leste, kapott
rajtuk; a mostani pol. s gazd. reform pedig eo ipso egyh. s lelki életi
újításokat ígér és hoz. S tényleg legkevesebb és sürgôsebb a vallási s
egyh. élet kimélyítése és föllendítése. Az egyh. községi forma az csak
mechanikája, mely az egyházi szervezet idôszerű módosulása, a külsô
körülmények nyomása alatti külsô elváltozás; alkalmazkodás, melyet az
elváltozott világ tényezôinek nyomása hoz létre; de amit e külsô
formába bele kell állítanunk, az már nem annyira az elôbbi formából a
mostaniba átöntött élettartalom, hanem új élet! Kár volna az új
tömlôkbe a régi bort, azt, mely már elerôtlenedett: alkoholját
kilehelte, önteni. Friss, új, pezsgô, cukrát, édességét
életlelkesülését életerôvé, hév-erôvé erjesztô bor kell beléjük! Az
ilyen keretezést, akár új, akár régi legyen, csak eszköznek (soha
célnak) nézhetjük. Nem sajnálom a régit, megcsinálom az újat, de ami
érdeklôdésemet fölkelti, az az újban megnyilatkozó szellem és élet. Bár
lenne az új forma olyan, hogy az újságot szolgálja, a régibôl semmit se
vegyen át, csak a leltár miatt, csak forma a hiú tradíciók
tekintetébôl. Ne gondoljunk arra, hogy a régi mutatósságot s külsô
méreteket az addigi egyh. struktúrájának... [a kézirat itt megszakad]
  Júl. 28. Sokszor úgy érzem, hogy kicsinyes volt életem s kevés
plasztikus erô dolgozott bennem; nem mondom, a problémák megértésében s
komoly felfogásában, melyeknek fejtegetésére magyarországi viszonyok
közt elég munkát is szenteltem, de inkább saját karakterem s a
gyakorlati élet akcióját véve. Úgy látom, hogy föl-föltűnik naplómban
az a hajlam, hogy ezt kipótoljam, hogy a körülöttem való életnek
domborművi, plasztikus alakot adjak s levegôt emlékeim képei köré --
azáltal, hogy azokat ne vézna optimizmusba, hanem emberi érzések,
hajlamok, érdekek atmoszférájába állítsam. Jól esik nekem így csendben,
senkitôl meg nem figyelve magamnak számot adni embereimrôl, kiket
szeretek s tisztelek, hogy voltaképen kik is ôk, mik ábrázataik, milyen
a lelki termetük s a súlyuk. Valójukhoz szeretnék érni a szubjektív
benyomások ködébôl s az aszkéta altatásokból. Ezt úgy értem: abból a
beállításból, hogy mindenkirôl mindig csak jót gondoljunk -- de hát ne
az igazság s a valóság kárára. Tudom, hogy az embert úgy kell nevelni a
túltengô szubjektivizmus ellen, s ebben épen a valóságra s a
valódiságra való nevelés nyilatkozik meg; de minden nevelés a teljesebb
s gazdagabb valóság miatt legyen! Tehát tisztába jönni az emberekkel!
Igényem, hogy e részben igazságot szolgáltassak magamnak, s hogy
korrektúrát gyakoroljak képeimen. Annyi sok nem igaz, általam költött,
általam interpretált vonást látok rajtuk, s most úgy vagyok, hogy nem
bírom el ezt a sok pózt, ezt a csinált, mesterséges alakítást, ez üres
optimizmust. Látom, hogy kulisszafal-világ van fejemben. Tehát
csalódtam s kijózanodok? dehogy csalódtam, rendkívül sok jót,
barátságot, szívességet élveztem, amit meg sem érdemeltem; de az
igazságérzet kiált bennem, s a szemem megnyilt; hát látok s jó kedvvel
látok. Jól esik így körülnéznem s látnom a színpadot s észrevenni, hogy
az színpad, s hogy ott szereplôk vannak, s hogy a színdarabot én
csináltam, én komponáltam (ez volt az, amint én képzeltem el a
dolgokat); most pedig egyszerre észreveszem a csinálmányt s látom a
színész mögött az embert, az én alakításom mögött ôt és ôket és a
történést. Néha mintha a felhôkbôl esném le, mikor rövidlátásomat a
realitás tiszta meglátása váltja fel, s kezdem észrevenni azt a sok
mást és mindenfélét, amit akkor nem láttam.
  Ami nekem egyháziaknál feltűnik, legyenek azok akár borókák, akár
ecetfák, nélkülözöm bennük a pondus vitae-t, die Wucht der
Persönlichkeit; ezek az úttörôk nem sziklafúrók; várják, amit a világ
hoz, különben pedig nem lendítenek rajta. Ah, Uram, adj Atlaszokat, kik
nyögnek a világ súlya alatt; adj munkásokat, kik a nagy realitással
kapcsolatban józanul néznek s látják a hegyeket, melyeken át kell
törniük.
  Júl. 28. Tegnap, vasárnap reggel a kertben ülök s a mi vén kandurunk
homéri felsülésének tanúja vagyok. A kandur visz egy egeret s a
mogyorófa alatti tisztásra vonul fel. Ô hôs, s most lovagjátékot
rendez; vasárnapot, ünnepet ül a gyôzelmes hódító; hát ahhoz tér, aréna
kell; az ott volt a fa alatt. Elereszti az egeret, s uccu neki,
megfogja; megint elereszti s nagyszerű kandurfordulatokban játszik
vele; kunkorodó farka vége még külön izeg és kacérkodik. Nagy élvezete
lehet! Megint elereszti az egeret, az szalad; a macska utána; de közel
eresztette az egérlyukhoz, melyben az egér -- eltűnt. Tableau, kandur-
felsülés, lefôzés!
  Júl. 29. Foerster Fr. V. a zsidókról ír ,,Politische Ethik'' c.
művében: általános ethikai szempontokból. Nálunk nem ez a fô, hanem az,
hogy megesznek, s védekeznünk kell [...]. Teljesen igaz, hogy vannak
derék zsidók; de a zsidóság idegen, a kereszténységet leszorító,
honfoglaló, minket kisajátító, idegen hatalom. Tény, hogy általános
emberszeretô s liberális elvek alapján a kétszer-kettô négy
dialektikájával megesznek. Már most mit hirdessünk? Azt, hogy igazság,
testvériség, munka, haladás...? De hiszen ezen gyôz a rafinériájuk, más
lelkiismeretvizsgálatuk, talmudi nézetviláguk! Csak folytassuk így,
akkor plüre esünk. Zengjük hát az ethika elveit, kössük be szemünket
selyemkendôvel, üssük a dobot saját kilicitálásunkhoz s induljunk a
vágóhídra, s magunk fujjuk az indulót hozzá? Itt egy rafinált, romlott,
hitetlen s erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, [...]; egy kérdés
van: hogyan védekezzünk? Lehetséges-e a védekezés, vagy adjuk át az
országot? Lehetséges-e az csak ethikai újjászületés, munka által? Van-e
jogunk kitiltani idegen elemeket, kik hirdetik, hogy új országot
alapítanak a Duna-Tisza közt?
  Júl. 29. Hitközségek -- nekem formák, vagy mondjuk orgánumok az
istenes élet célszerűbb művelésére. A jog adja, csinálja; de a lélek
használja, a léleknek a lelki életnek céljaira. A lelki életet, a
vallásos érzéket ki kell művelni; a lelket ebben az irányban is
hangolni. Képességgé, temperamentummá, életet intézô hatalommá csak így
lesz. De kell ezt tenni minden tehetséggel. Rettenetes, hogy mily
barbárok vagyunk, a vallásos érzékkel szemben. Ehhez a léleknek
önmagába kell fordulnia, bensôségessé, lággyá kell válnia! Ki kell
indulnia e régió, e kinyilatkoztatás, e források felé. Ki kell nyílnia,
s be kell fogadnia az újat, a benyomást, amit Isten adni akar. Igy kell
a művek, remekek, természeti szépségek, fölségek felé járulnia. Igy a
hegyek tetejére <menni> a felénk jövô végtelenségnek, így az erdôk
sűrűjébe a körülöttünk zsongó misztikumnak, így a lobogó patyolatú
margaritának, a parázsos muskátlinak eléje menni, a démutkához
lealázódni, a harangvirág tit<kos> kongását ellesni! Igen, így! Ha
idegenszerű is, annál inkább ügyelek: ,,si quomodo attrectent illum''
[Csel 17,27]; nyúlok, kitárulok, lágyulok s veszem, s fogadom s
reprodukálni igyekszem magamban a köröttem elomló csodákat -- ami nem
én, hanem ô, Ô!
  Júl. 29. Historikus materializmus -- ez a vasból fakarika és kutya-
macska asszociáció. A história nem materializmus, hanem csupa élet,
lélek, szenvedély, szenvedés, melyet nem lehet materializmusból
kimagyarázni; a materializmus pedig amennyiben igazság, nem filozófia,
hanem a természettudomány, a mechanikus, mathematikai módszer és
eljárás, mely alá lehet fogni a lét egy darabját, a materiát, de a
többit nem. A kettôt tehát kombinálni, s azt mondani a história
materializmus: szemfényvesztés.
  A bizonyítása ez abszurdumnak úgy történik, hogy a termelésbôl
mondják függônek a társadalmat s annak minden lelki tartalmát. Ez
azonban megint egy absztrakt fogalommal való játék, s a függôség és
kapcsolat pedig okságnak van beállítva. Az absztrakt fogalom a
,,termelés''. Ugyan mit mond az? vajjon csak a munkaenergiának munkába
való átöntését? Dehogy, a termelés a valóságban az ember munkája,
lelke, vergôdése, művészete, ügyessége, öntudata -- vágyaival,
lázadásaival, igényeivel; akár gép elé állítva, akár eke szarva mögé,
de a konkrét élet! Nem termelésrôl van itt szó, hanem termelôrôl, ez
munkájából élni akar, megérzi családi, társadalmi, erkölcsi igényeit,
összehasonlításokat tesz. Ez mind benne van a termelôben, s ezt
belecsempészik a ,,termelésbe'' (absztrakt fogalom); természetes, hogy
akkor ki is húzhatják belôle. Tehát ,,termelés'' az egész historikus
világot mondja a maga lelki s társadalmi adataival, melyeket
materialista alapon kimagyarázni nem lehet. Kapcsolatos ez mindennel.
  Csak akkor bizonyíthatnának e részben, ha az Ostwald-féle energia-
elméletet tudnák megvalósítani s aszerint kimagyarázni a szellemi
funkciókat. Ez tiszta munka volna. Tehát mielôtt a historikus
materializmussal elôállnak, hozzák elôbb mathematikai kifejezésre az
emberéletet! Itt a bökkenô azután az, hogy egy lépést sem tehetünk,
mert nincs mértékegységünk a lelki funkciókra s értékekre nézve.
Összehasonlítani a különbözôket csak úgy lehet, ha a lelki élet
jelenségeit, e lelki törteket egy nevezôre vezetjük vissza; de hát hol
s mi lesz a kifejezési, a számlálási egység gondolat és gondolat, érzés
és érzés, érzelme, élvezetek közt? Hogy fejezzem ki közös szóval,
hogyan mérjem egységes, ugyanazon mértékkel a csevegést kávésmamák közt
s a szűkszavú Moltke beszédét? Hogyan a műremekek s egy orfeumi diva
táncának élvezését? Hogyan egy kedves otthon s egy hotel halljának
érzelmi tartalmát?
  Tehát ha akarunk világnézetet s fejlôdés-megértést, vegyük fel annak
a historizmust. Amit az eleven, valóságos élet s annak tartalmai
nyujtanak, abból lehet kimagyarázni a történést, de nem absztrakt
formulákkal. Ilyen naív agy-buggyanás az a Laplace-i kijelentés, hogy
hát majd valamikor egy képletre hozzák vissza a világot! Sült tökvirág!
  Júl. 29. Szentigaz, amit Foerster mond: ,,Man kann die allgemeine
Lage unserer Kultur vom seelsorglichen Standpunkte so definieren, daß
man sagt: die Reize von aussen sind in’s Ungemessene gewachsen, die
innern Widerstandskräfte sind ebenso rapide zurückgegangen''[17].
(Polit. Ethik. 490.) Világos, hogy a vallásosság volna a legnagyobb s
leghelytállóbb ellenálló erô. Azzal kellene párosulnia az erkölcsi
kultúrának, úgy lelkiismereti, mint a jellem s a társadalmi élet
tekintetében. Egészen más tüzetes, erkölcstani nevelést kellene adni!
Istenem, ha gondolok olyan Stupf, meg Palásthy, Müller -- morálisokra,
melyekben csak fogalmakat, de meleg valóságot, azt az igazi életet s
annak a szépségét meg nem találjuk. S így ha arra reflektálok, hogy én
morálist tanultam-e, azt kell mondanom, hogy nem. Egész erkölcstani
értesültségem a prédikációkra s az otthoni konviktusi buzdításokra, az
olvasmányokból s a meditációkból merített fölvilágosításokra
szorítkozott; de ez mind nem elég; mert egyrészt rendszeres, másrészt
meleg, gyakorlati útbaigazításra volna szükség. Itt e részben óriási
feladata volna a theologia morumnak.
  Júl. 30. Mondják, hogy nagy korszakokban az emberiség ismét
megpillantja s látomásokban szívére veszi legfontosabb céljait, azt,
hogy miért él? Ha ez igaz, akkor ugyan nagy korszak-e ez a
katasztrofális idô? Itt csak a katasztrófa nagy, de meglátás még nincs;
hiszen csakis arról van szó, hogy jól együnk, ne dolgozzunk, szépen
lakjunk; tehát a célok kompromittálásának kora ez. Én nem látok
aszcenziót! Csak léhaságot s dekadenciát. Források azok, melyek mint
Irland melegforrásai elapadnak; de megint nem fakadnak idôk multával
úgy, mint ezek. Én nem látom, hogy mi fakassza? Erôs egyéniségek mély
hatásokkal? Vagy hitközségi buzgalom? S ez honnan várható?! De ha nem
is tudom, hogy mi hozza ezt ránk, azt annál biztosabban tudom, hogy mi
kell nekünk a jövôre nézve; tudom, hogy a gyakorlati, közvetlen célokon
túl nagy örök célokba kapcsolt lelkület, szellem és lélek, az emberi
igények teljes megértése kell. Nemcsak technika, hanem a belsô lelki
világot mindenkiben megteremtô szellem kell. A stílus pedig ez:
mechanizmus, technika fölött emelkedjék az erkölcsi, lelki világ, a
scénák, bürokrácia, államiság, szervezetek ne üssék agyon az egyéni
életet.
  Júl. 31. Hála, áldás Szent Ignác atyámnak; fiúi szívvel, lelkesen
üdvözlöm s hódolok neki! -- Ami a tegnapi thémát illeti, kérdem, honnan
várhatni keresztény reneszánszot? a) Talán a mai szociáldemokrata
kampány s a zsidó anarchiában vergôdô kommunizmus abszurdumaitól;
lehetséges, hogy a lelkek elundorodnak e túlzásoktól s biztos alapokra
térnek. b) Hasonlóképen talán megeléglik a zsidó szellem cinizmusát,
indifferentizmusát, blazirtságát és terméketlenségét. A művészetbôl
artistaság s a naturalizmus laposság s indifferentizmus lett.
Belegázoltak mindenbe, lelegeltek virágot, vigyorogtak eszményre s
lélekre, s így elnémítottak mindent, kiszárítottak forrást; telet
hoztak erdôre, mezôre; a természet ôserôi ellen vétettek; ezek
elvonultak, visszavonultak. Majd ha megint tisztelô, bűntelen emberek
lesznek fönt, kik áhitattal tudnak nézni a nagy mindenségre, kiknek
lelkük nem kritizál s nem a maga ürességét dönti ki, hanem azt telíteni
vágyik: akkor lesz neki megint mondanivalója, s a források ismét
dagadni, túlcsordulni s a fák fakadni, az erdôk suttogni s énekelni
tudnak! S az ember ráeszmél a végtelenre, a misztériumra,
relativitásra, s néz majd és lát, meglát!
  Aug. 2. A hitközség felé reménnyel nézek; hát hiszen tudom, meg kell
azt csinálni, meg kell szerkeszteni és szervezni; jól kell ennek az
orgánumnak lennie, hogy jól fogja meg az embereket, a híveket; de
tartsuk szem elôtt, hogy ez mind csak edény, ez csak keret és
szerkezet, s hogy abba élet, lélek, meleg érzés, lelkesülés, fények,
meglátások, hevülések, elváltozások csak a lélekbôl jöhetnek. Megújhodt
élet, hódító, vonzó s megragadó élet csak a lélek mélyeibôl, annak
kigyulladásából való. Át kell élnem nekem s nekünk a hitet s a
szeretetet, s a hívô s szeretô egyéniség lesz vezetôje s megvilágítója
másoknak. Itt és most, aki él és ég és világít, aki úgy köztünk él s
oly örökkévalóságszerűen a magasságból valóan ég és szeret; nem aki
közénk jött messzirôl, távol korokból -- az csak papiros hôs, csak rajz
és festék; nem aki letűnô korok elhaló anyjának késôn született fia,
virág az ôszi dérben, nem az, s nem olyan kell; hanem aki nagyon szeret
itt és most s tud szeretni s világítani a maga lelkébôl, az tud
segíteni rajtunk!
  Hitközségtôl csak akkor várok valamit, ha a szerkezetbôl szervezet
lesz, ha minden tag élô sejtje lesz, ha nemcsak fizet, de él,
résztvesz, dolgozik. Másik gondolatom: szeretném, ha az állami
általános védkötelesség mintájára általános keresztény életkészség,
életvágy, életöröm, érdeklôdés lépne fel köztünk. Erre nincs
kötelesség, hanem ez járvány, infekció s inspiráció!
  Aug. 2. Ma hirdetik ki az új minisztériumot; Peidlnek hívják a
miniszterelnököt, a nagy embert. Ha ez is olyan mammut-ormótlanság,
akkor nagyot haladtunk megint lefelé. Kun Bélát megtapsolták; fölálltak
beszéde végén s tüntettek a hálás balekek; talán hogy sótalan kenyeret
eszik már a magyar, és 400 korona egy kiló zsír? Soha ilyen buta és
totya népet nem láttam. Tegnap itt járt X. józsefvárosi káplán, aki
Hock Jánosról beszélt. ,,Hah, uraim -- szólt Hock -- én csinálom most a
magyar történetet.'' ,,Én -- nincs maguknak fogalmuk, milyen érzés
az.'' A legfrivolabb svindler ez -- mondotta a káplán -- én ismerem.
No, csakhogy ettôl is megszabadult a magyar egyház. Nyugalmazták s
elment Amerikába! Szerencsés utat és megtérést, de ne hozzánk, hanem
Istenhez! Istenem, ilyen szemétzsákokkal megterhelve úszik az egyház
hajója!
  Aug. 2. Tegnapelôtt kaptam X. bárónénak ezt az itt mellékelt <nincs
mellékelve> kártyáját. Hál’ Istennek, hogy ez a szemtelen némber, aki a
mi ,,jeles'' újságíróink, a piszkos Népszava et consortes révén világgá
kürtöltette, hogy viszonyom volt vele, ismét férjhez ment és
kibújdosott. Szerencsés utat! Az aláírás megindító s a teljes bolondra
vall, mert mint ,,lelki gyermeke'' búcsúzik. No, minél kisebb legyen az
ilyen ,,lelki familiám''.
  Aug. 4. Atyám nevenapja. R.I.P. -- Mi vagyok s hogyan tűnöm magamnak?
Néma kutyának tán? ,,Nem lehetünk néma kutyák'', mondogatta X. s néhány
vérszegény visszhangja, s azért kezdtek ugatni -- ellenem. Hogy az
honnan származhatott, hogy némelyek meg engem tartottak néma kutyának,
abból magyarázom, hogy a hangos kutyák bizonyos nyalási motívumait nem
igen műveltem...
  Aki az egyház jogait igazán alaposan akarta volna védeni, s a
védelmet megszervezni, annak mindenekelôtt nálunk az államtól a s.
Majestas öleléseitôl való szabadulást kellett volna sürgetni. Az
bizonyos, hogy a XIX. századon végig az államhatalom mindenfélekép
szutyongatta s nyomorgatta az egyházat. Mennyi panasz Ausztriában,
Poroszországban, a kis duodec hatalmasságokban, im Musterlande Baden! A
kultuszminiszterekkel mennyi zsörtölôdés, és nyilt téren meg
levélváltás arénáin mennyi bikaviadal! Hányszor hallatszott majd egy
öblös szájú dignitáriusi programm, majd egy mokány kuruc jelszó a
szabadságról! A cezaropapizmus bürokratikus papírkísértése,
okvetetlenkedései ennek a clown-nak most természetesen inkább
nevetségesek, de akkor bosszantók, vérig sértôk voltak. Mit nem kellett
eltűrni! Türelem és gyötrôdés nélkül most sem leszünk. De hiszen nem
azt magyarázom, hogy most rózsás az állapot, hanem hogy békók közt
voltunk, melyektôl mindig szabadulni akartunk.
  E békókat most már mind tördeli a katasztrofális történés, a
kereszténységet s hitet tagadó forradalom, a szociáldemokrácia, s ami
sátáni gyűlölet s kegyetlenség felvetôdött s betolakodott a pokolból a
világtörténés áramába. Erre mi mind egy szívvel, lélekkel kiáltjuk:
íme, az ördög, a pokol, a tagadás, a hazugság, az önkény, a rémuralom!
S igaz, ezek a fekete, mocskos legények vannak a világintézô
bölcseségtôl ideállítva. Nemcsak a jók, hanem a rosszak is szolgálják
az Isten szándékait! Az ilyen katasztrófában össze-vissza jó, rossz;
alkotó s rontó hatalom; sötétség és világosság; tűz és erdei lehellet!
Ennek a vén Európának a vére még most is pezsdül; azt kell mondani,
nincs több ilyen bolondos leányzó, mint ez; a többi mind józanabb; ez
van beoltva mindenféle nadragulyalével! Azért aztán ezen eret kell
vágni többször. Napoleonról mondták, hogy mielôtt grand seigneur lett,
volt grand saigneur, nagy érvágó; hát erre az egész kultúrára illik,
hogy nagyot, szépet akar, de folyton kell eret vágni rajta; ô maga vág
eret magának!
  Mi már most a dolgunk? E békóktól megszabadulva, a történelmi
alakulások paragrafusaiból és kosztümjeibôl kiosonva arra kell állnunk,
ami lényeg. A kereszténység szellemét kell az európai társadalmi
fejlôdés ezen a mostani, új, történelmi fokán vagy plattformon
fölléptetni, a krisztusi hivatással.
  Aug. 5. Csodálatos az absztrakciók üzelme az ésszel; szinte azt
mondanám: óvakodjunk az általános fogalmaktól; de mindenesetre
százszorosan óvakodjunk az általánosításoktól, vagy egy-két fogalomra
való visszavezetésétôl a világnak. A világnak van ôs-teremtô oka, vagy
vég-oka és célja; de a fogalmak sem az egyik, sem a másik. A fogalmak
absztrakciók s valamit adnak; adják a szemlélet egy képét, a valóság
egy oldalát. Nagyon szemembe tűnt ez ma Sokratesrôl. Ez a jó ember azt
hitte, hogy a bűn nem egyéb, mint tudatlanság vagy hibás nézet! E
tekintetben a nemi fölvilágosítók komája. Hát íme a tett, a valóság egy
elvre van visszadisputálva, a nem-értésre. Az olyan jó ember, mint
Sokrates, kinek akarata ôszintén jó volt, így érzett, hogy ô minden jót
meg is tesz. De a nagy világ, az emberiség nem így van! Ezen a
valóságon kell megkritizálnia a fogalmak érvényességi körét. Az élet
nem annyi, mint értés; van ott más is! S mit szóljunk Kanthoz: ,,Ehe
wahre Weltweisheit aufleben soll, ist es nötig, daß die alte sich
selbst zerstöre''. Ez nem méltó a valósággal kapcsolatos gondolkozóhoz,
csak egy német fogalmi szálakat fonó s szisztéma-pókhálókat sodró
szobatudóshoz. -- Kitűnô Otto Willmann Haeckelrôl: ,,Sinn der Dinge?
Unsinn. Zwecke in der Natur? zweckloses Suchen. Vernunft?
Gehirnsekretion. Begriff? Strohseil, um Wahrnehmungen zusammenzuhalten.
Formation (vonatkoztatva arra, hogy a forma substantialis nemcsak
statikus ,,formula'', hanem formáló elv)? Macht sich von selbst, wenn
man ihr ein paar Millionen Jahre einräumt. Göttliche Intelligenz?
vielleicht der Aether. Denkarbeit? Luxus. Wahrheit? für jeden, was er
meint''.[18]
  Aug. 6. Teljes oktalanság volna részünkrôl a kapitalista rendszerért
lelkesülni. Hisz nincs senkinek oly elvi álláspontja, mely jobban
kötelezné harcra a kapitalizmus ellen, mint a kereszténységnek;
senkinek sincs oly kötelezettsége visszaemlékezni s öntudatába hívni az
erkölcstan parancsait, a tisztesség alapkövetelményeit, melyek mind e
rendszert kárhoztatják s azt letörônek, a keresztény erkölcsök
megmételyezôinek, a középkori becsület és tisztesség megrontóinak
tartják s kimutatják. Tudom, hogy ha így nézzük a kapitalizmust, ekkor
azt minden földszagú vagyonharácsolásban, minden gazdagodási
törekvésben láthatjuk, mely a vagyonosodást mint célt, nem mint eszközt
nézi, s ezáltal azt az erkölcs szabályai alól emancipálja. Ilyen a
kapitalista szellem mindig volt, s fôleg a zsidóság képviselte azt. E
szellemnek vaskarjai s karmai lettek a gépekben s mindazokban a
kereskedelmi s forgalmi intézményekben s megnövelték a világ
gazdagságát, s ugyanakkor eszközöknek bizonyultak a kapitalista,
aranyimádó ösztönök <számára>. A zsidó, kufár szellemnek ütött az
órája, az arany fénye elvakította a világot, s a zsidó szellem az
aranyfény s bódulata által tért foglalt s gyôzött!
  Érdekes tárgyalásokat írnak a kapitalista szellemrôl, azokról a
tényezôkrôl, melyek azt az utolsó századokban fölszították s naggyá
növelték. Max Weber a kálvinistaság racionalista aszkézisében lát
ilyet. Azáltal, hogy minden örömet, még sportot is, megbélyegeztek s
gáncsoltak, az embert csak munkára s kötelességteljesítésre állították
be, a munkát, a szerzést tették száraz úrrá az ember fölött. Az ember
le van kötelezve két kezének, mesterségének, ô is termelési gép. Úgy
rászabadították az embert a földre. Hasonló bepillantásokat tesz Werner
Sombart, mikor a zsidó vallásban s erkölcsi nézetekben látja a mai
kapitalizmus egyik lendítô kerekét. -- Manapság tény, hogy a
kapitalizmus legkifejezettebb, legjellemzôbb képviselôi a zsidók.
Vallási nézeteik ráképesítették ôket a féktelen s feszélytelen
vagyonszerzés minden üzelmére és fogására és fortélyára.
Fölszabadították az üzleti életet minden ethikai elfogódottságtól, s
ezt a tért és mezôt kivették az ethika fönnhatósága alól. Szabad lett a
vásár, s olyan az élet és szokások, hogy egyre azt kellett a
tradicionális ethikával szemben mondani, hogy ezt meg azt nem lehet az
üzleti életben alkalmazni, vagyis így külön ethikája lett!
  Aug. 8. Tegnap hallottuk, hogy befellegzett a zsidó
proletárdiktatúrának s elpárologtak a ,,nagyok'', Szamuelli, Pollák-
Pogány, Boehm, Ländler, Hamburger, s akik mögöttük álltak. A nagy
Fabik, ez a proletár-zsivány az ô mustracsapatával már három nap elôtt
elillant, az aggintézet udvarán rakták gulába fegyvereiket s a mundurt
elhányták. Ezzel a Knall-effekttel (csattanó) ez a füzet is záródik! Tu
autem Domine miserere nobis![19]
  Aug. 10. Tizenegykor kapom József fôherceg üzenetét (tiszt hozta át),
hogy menjek föl Budapestre a mótoron, melyen a szegedi kormány
küldöttei utaznak. Elmentem félórát vártunk, akkor megjött a mótor,
Teleki Pál gróf és Dömötör néppárti képviselô volt rajta. Ezek
Szegedrôl segítôgépen jöttek Siófokra s onnan a mótoron. Elmentünk
(Sréter ezredes is velünk volt) Budafokig, onnan villamoson a Ferenc
József hídhoz, s onnan gyalog (Sréter és én) föl a várba; a várból a
Bristolba, onnan megint a várba, s a miniszterelnökségen beszéltem
József fôherceggel; kérte az egyház támogatását s említette, hogy
kultuszminiszternek akartak; mondtam, hogy azt úgy sem fogadtam volna
el. -- A prímás szombaton este jött, vasárnap voltam nála. Ajánltam,
hogy az egyház mondjon le javairól; nem akart tudni róla. Természetes,
hiszen nem is reméltem, hogy hajlik szavamra. Vasárnap, augusztus 10-én
a Misszióban szentmise s beszéd; este 6-kor elmentem, s 1/2 9-kor
Fehérvárra értem. Itt már románok voltak, fogdossák a közélet jeleseit
s kenyéren és vízen tartják s priccsen altatják. A lap aug. 11-én fog
megjelenni.
  Aug. 20. No, ezt ide szúrom, mert elfelejteném! Fölséges ünnepünk
volt bandériummal, gimnáziumi zenekarral! A Simor-utcán végig,
megkerülve a Vörösmarty-szobrot! Prédikáltam, ahogy tellett tôlem a
rettenetes idôben, Magyarország nyilt sírja fölött. Rettenetes az
elkeseredés a zsidók ellen; nem szabad feledni, hogy mily csúfot űztek
az országból ezek az orosz grejzlerek! Pesten is folyik a szervezkedés!
  Aug. 24. Reparálják a palotát. Istenem, a kis-bibliothéka Krisztus
szobrát lövôcélnak használták! Mily érzésekkel megyek vissza e házba?
Azért térek vissza, hogy Krisztusnak ezért elégtételt nyújtsak. Mélyen
megrendülve nézem sebeit -- hisz ô nézte bűneimet! Domine miserere! Ott
akarok hálni, abban a szobában! A városnak megfizetem az épületújítás
költségeit!
  Aug. 25. Ma a Jézus Szíve templomban volt verejtékezésem; beszéltem a
hitközség megalakításáról. Kell ez nekünk, nem annyira az egyháznak,
mint a lelkeknek. Ne legyen más érdekünk, mint a lélek érdeke. Ah, e
részben sok tisztító gondolat kell. Nem papi érdek, nem állás és
kenyér, nem szinekurák, nem hatalmi szervezet, nem propaganda-szándék,
hanem nevelés, több lélek!
  Van az evangéliumban az egyházszervezet révén még sok áldás, melyben
részünk lehet, források az életre, éltetésre, a bensôséges öntudatra...
  Ma egy hete ugyanezt tettem a felsôvárosban, d.u. 3-kor, rettenetes
izzadással! Szétfolynám szívesen, csak gyujthassak.
  Aug. 26. A püspöki konferencián természetesen a Papi Tanács is
lefejeztetett; voltaképen mikor már meghalt. Ez igazán szomorú tünete
volt a mi papságunk szellemének és segélytelenségének. A hatóság le nem
intette, sôt az volt a nézet az esztergomi konferencián (1918. nov.
20.) is, hogy küldjünk oda jó papokat s így vegyük elejét a bajoknak;
ez is megtörtént. Én magam fölmentem a gyűlésre (novemberben vagy
decemberben?) s beszéltem mérsékletrôl; de hiába, másnap a skandalum
teljes lett. Ezen az esti ülésen P[feifer Miklós] kassai kanonok is
tartott egy lapos beszédet arról, hogy az egyház, ha megértette az idôk
jeleit, gyôzött; applikáció: Nagy Konstantin, a középkor -- mind rossz
applikációk voltak. Csodáltam ez ember fölületességét. Még inkább
csodálkoztam, mikor hallottam, hogy a szociálista pártba belépett.
  Aug. 27. Ma Tésen voltam. El akartam intézni a birtokeladást. A
valuta ingása nagy akadály lesz. Azért inkább mívelni, amit lehet, s
felesbe kiadni a jobb földeket. Instruálásra a mai viszonyok közt alig
gondolok; minek? Hogy egy félév mulva ismét elvigyék? A kastély üres,
mindent széthordtak; a kert vadaskert lett! Mi lesz itt megint egy év
mulva?
  Aug. 28. Fölírom magamnak: honeste vivere, suum cuique reddere,
neminem laedere. -- Matrimonium totius vitae consortium.
  Aug. 31. Tegnap este Sz. D. elôadásán voltam a Szent István-
teremben[20]. Sokan voltak. Furioso oratore -- híre megelôzte. Szidta a
zsidót. Kimutatta, hogy ,,minden baj e rettenetes fajtól vagy
kooperációjától van. Végzete Magyarországnak, ami szerencséje a
zsióságnak. E gaz népet ítélôszék elé kellett volna idézni a háborúban
való alávaló lapulása és uzsoráskodása miatt. Bűnei az égre kiáltottak
haza, nemzet, vér s élet ellen: íme, akiket agyon kellett volna ütni,
azok a halál, az öndöglés szagával kajmós orrukban va banque-ot kezdtek
játszani, s ahogy a zavarosban mindig halásztak, úgy a forradalom
tébolyában hôsök maszkjába bujtak, s kik fegyvert nem fogtak, hogy az
ellenséggel szembeszálljanak, most a szabadságot akarták kivívni s mint
zsidó makkabeusok gerálták magukat, lôdöztek a levegôbe, rémítgették az
embereket, vadították a fegyelmetlenségbe s hanyatt-homlok
rendetlenségbe kergették az országot. Akkor aztán jött a Hock János
világtörténelem-csinálásának farsangja. A szájpadlás-nélküli gróf
Károlyi fej-padlásnélkülinek is bizonyult, s mindenféle zsidó verébnek,
kan- és nôsténynek szabad ki-begyűlése volt e vezetô üres padlásába!
No, ott csapraütötték a zsidó bölcseséget; volt vállalkozó elég
mindenre, külügyre, belügyre; került zsidó rüfke Bédi-Schwimmer Róza
adósságcsináló, kosorrú magyar követnek Bernbe, ahol a hotelben s a
virágárusoknál csinált adósságait tán még most is fizeti Szilasy! Jászi
Oszkár, ez ôstehetség mindent eladott Magyarországból, ami eladható
volt oláhnak, csehnek, szerbnek s e Saxlehner-palackokra emlékeztetô,
megyéket elhajtó purgó-politika még Clémenceau úr szabási terve elôtt
körülmetéltté tette Magyarországot. Természetesen kiebrudalták a
szelídebbeket a vadak, a ,,nagytudású'' zsidókat a fészkelôdôbb s ha
kell, vért szomjuzó zsidók, s miután az orosz zsidók, a Leninek<nek>,
Trockiaknak napja világtörténelmi zenitre mászott, hát ,,unsere Leut''
itt is érezték a világreform, vagyis világnak tótágasra való
állításának viszketegét. Kun Béla, ez a fölséges csillag<zat> szórta
butaságát s a szegénység faszcinálását e szerencsétlen országra. Miért
ne legyen kommunizmus nálunk is? Tetszik egy kis kommunizmus? Azt mi
megcsináljuk; mit is ne tudnánk mi csinálni? Nü? felfegyverezünk aztán
megint sereget s megyünk török-tatár ellen? De minek mennek? Hisz
pokolba kívánták a háborút!? Hisz leszabdaltak darabokat s odalökték
önként románnak, tótnak? Nü? csinálunk háborút; akarunk Magyarországot
s azután egyesülünk az orosz bolsevistákkal, azután csinálunk
bolsevizmust Ausztriában; döntjük a pénzt, milliókat számítatlanul s
leszünk nagyok, Napolenok, mi Hamburger, Ländler, Pogány-Pollák!'' --
Hát nem rettenetes dolog ez?! S most jön Vázsonyi és a fejérvármegyei
gyűlésen ,,Elek'' úr, s mondja: ne felekezetieskedjünk!
  Szept. 3. Ma megint harmatos reggelem van. Tegnap néztem a növekvô
holdat, ezt az aranymisztériumot, ezt a csillogó hieroglifet, ezt a
néma, sokatmondó, világítéletet hozó csillagzatot, amint Sárpentele
kékesszürke ködös vidéke fölött lebegett. Állt; nem látszott, hogy
halad; egy-két felhô mint szétfoszló sóhaj, mint a végtelen vásznon a
lelkek vonulásának vonala húzódott fölötte; de nem állt vele szóba az
aranyos profil s nem lett fátyolos -- mosolyogva hirdeti a világvéget!
Azután ma reggel a mély alázat áhitata, a könnybelábadt szemek s az
azon csendesen csepergô cseppek ... a léleknek érintkezése a sacramentum
kegyelmével s a szellemi világgal! Reversus est angelus, qui loquebatur
in me et suscitavit me quasi virum ex somno... [Visszatért az angyal, aki
hozzám beszélt, és felébresztett úgy, mint amikor álmából keltenek föl
valakit. (Zak 4,1)] Ah, azok a járó-kelô angyalok, azok a húzó
szellemek, kik a lélek alvó szellemiségét fölébresztik, mint a
villamáram a delejes vonzást! Trahis me post te angele et reverteris
passum et suscites me! Salve soci vitae aeternae, salve civis
spiritualis mundi, peregrinus in nostro mundo, nos suscitare est
officium tuum[21]. Ez az alvó szellemiség ... s hol vannak az angyali
lelkek, kik ébresszenek? Ó, jöjjetek, ébresszetek, nézzetek lelkünkbe
ébresztô hatalmas lelketekkel!
  Szept. 4. Még azt elfelejtettem. Augusztus elején meglátogatott W.
gróf[22] s beszéltünk politikáról, Károlyi Mihályról, Festetics
Sándorról. Egyszer csak kipattantja: ,,Miért van önnek oly sok
ellensége?'' Én feleltem neki valamit, hogy nem vagyok sablónos, s
kivánok realitást! De hiszen az mellékes, hogy mit feleltem; a fô a
vallomás. Ô idegen itt, de hall eleget, sôt jobban figyel meg mindent,
mint más valaki -- fôleg az arisztokráciában.
  Szept. 7. Az ancien régime kiváltságosairól mondták, hogy iparkodtak
maguk is, hogy szülessenek, vagyis érdemes volt születniök. Hát hányról
lehet azt mondani: érdemes-e születnie? Minek születtünk? Már Jób
panaszkodik: minek? Ah, ha sírok mellett megyünk e gondolattal: érdemes
volt-e ennek, annak? Csak, ha üdvözült! Mily értékelés! Hát értsük! A
Szent Szűz ilyen volt. Iparkodott születni... Életfriss hajtás volt!
Tiszta, nyílni kívánkozó rügy! Fellegtelen, gyorsan kivirágzó hajnal!
Ah, mily biztatón s kedvesen világított piros, rózsás fényekkel a
világba bele! Sicut aurora consurgens... canticum cantativum... idea Dei
muliebris pulchritudinis, salve, salve[23]! Ah, hogy nézek az ilyennek
szemébe s eléje, az ilyen életbe sietônek; én, ki inkább kifelé mennék,
mert itt oly kevés visszhangra találok, oly kevés embert, aki igazán
olyan enyém, nekem való, s akirôl szintén nem tudom, hogy mit akar itt.
Mit? Mit? A legtöbb ember agitur, non agit! Mások gondolatai, századok
érzései, öntudatlan reakciói, érzelmi torlódásai, törik, nyomják, ütik!
Ah, cseppek vagyunk.
  A gondolatoknak eseményeknek is vannak fátumaik, s mit tehetünk róla
-- gondolnám --, hogy dekadenciájuk völgyében élünk! De szeressünk, azt
tehetjük! Jaj, de mennyit szenvedek a szellemi dekadenciától, az
eszmények halaványságától, a lelkek fehér-halálától. Száraz, fehér
betegség és halál körülöttünk! Ezt is úgy kell magyarázni: a korszakok
öröksége, a régi s új bűnök s blazirtságok, a megszentségtelenítések
rettenetes átka. Nem lehet vétkezni büntetlenül, s a bűnnek van
szociális bűnhôdése is! Az is! A levegô lesz rossz, a világosság fakó,
az energia lanyha, fáradt... Veszô élet! Ah, Madonna mia!
  Szept. 10. Itt járt H[adik János] gróf. Jó magyar ember, s most már ô
is látja Magyarország veszedelmét a zsidóságban. Nem hiszi, hogy a
mostani kormány a keresztény nemzeti pártprogrammal boldogul; a zsidók
mindent megtesznek, hogy lehetetlenné tegyék s hogy a világot
telekürtöljék, hogy nem képviseli a nemzetet, nem rendezhet választást,
elnyom, pogromokat hirdet stb. A ,,Neue Freche Presse'' 7 milliót
kapott. Az entente-missziókat a zsidók traktálják és kenik. Azután
elmondta, hogy a ,,radikális párt'' voltakép a zsidó uralmat szolgálja,
s elôször úgy volt, hogy a gazdag zsidók is mind egy követ fújtak
velük; de amikor túldemokraták lettek, akkor a pénzeszsákok
visszahúzódtak. A radikális párt azt akarta, hogy mivel a magyar
intelligencia túlsúlyban zsidó, hát ennek kifejezése és képviselete is
legyen végig mindenben! Erre most a felelet, hogy a zsidót ki akarják
dobni! Azt is mondta, hogy a nála járó zsidóknak megmosta a fejét s
rájuk olvasott, hogy a vallást mint támadták, papi uralomról
szónokoltak; hát hol az a papi uralom! Ôk a felekezetieskedôk.
  Szept. 12. Maria dulcis carissima salve! [Édes, drágaságos Mária,
üdvözlégy!] -- Nem mondhatom, hogy mily rosszul érzem magamat sokszor,
valóságos rosszullét fog el s mélységes undor az emberektôl. Borzasztó
tapasztalataim vannak a rosszról s a piszokról, s nem látom az emelkedô
vonalat ezidôszerint. Egy borzasztó ösztönös, kukorica-rázást s nem
gyöngyöket keresô schola epicuriana. Hol van itt az evangélium nyoma,
hol a szelleme? De ez csak átmeneti hangulat nálam, mert a lélek
csakhamar kikívánkozik e lapályból s a szellemi hegyvidékre siet --
,,abit in montana cum festinatione'' [Lk 1,39]. Kell ez a montán világ,
a lélek magaslatai, az emelkedett lelkület hegységei. A lélek nem
lélek, ha nem emelkedett; az olaj nem olaj, ha a vízben elbukik.
  Minden lélek hegyi lakó; látja maga körül az égbe emelkedô
maszszivokat s a végtelen kilátásokban elmerül. Mindig föléje kerülni
az életnek, a butaságnak, léhaságnak, a rothadó, békanyálas víznek, a
millió lelketlenségnek, az üzekedô környezetnek, mindannak a piszoknak,
mi agyvelôkbôl s tollakból folyik, s mindannak a dongásnak asszony-
ágyékok körül! Ah, emberek, hogyan tudtok mindent lerántani s
piszkítani, hogyan tudtok a természet ôsösztönei szolgálatában állni,
anélkül, hogy az arcokon átolvadó zenéjét a léleknek, az örök szépnek,
az érzelmi dalnak, e vonalak, síkok és domborulatok isteni vonalát
tisztelnétek; hanem belevájkáltok és beletapostok. Ti bestiák! s ti azt
mondjátok hogy eroszt akartok; ah, azt se értitek; hisz az erosz nagy
indulat, s abban is Isten lesz, s ahol a daimónion ott az éthos is
lesz; mert éthos anthrópó daimón. A daimoni, isteni az éthosz is; így
az erosz is éthosz lesz, ha a mélyébe nézni s hatolni tudtok. Mindennek
fenekén ott az isteni: ami van lét, az e fenéknek dudorodása, vonaglása
s elfolyása. Fátyolnak mondták, projekciónak is mondhatták; én bas-
reliefnek mondom; mint ahogy az érett nôben domborodnak a formák, a
mérgezett s megsejtett anyasági hivatás mélyeibôl kiemelkednek az
idomok: úgy az egész lét az isteni gondolatok reliefe; azok domborodnak
s alakulnak ki, azok emelkednek bele az anyagba. De értsd meg, az alap,
a fenék, az alakítás kiindulása a daimón, s az természetesen tele van
éthosszal!
  Ez a felfogás, mely maga is kiemelkedés s domborodás, monumentális
vonalakat húz az életbe s beleállít hegyeket: bátorságot, bizalmat,
lelkesülést ... a lélek fölmered a fölségben, a hôsiességben, kiemeli a
Jungfrau-kúpjait a csendes kontemplációban, az Istennel való
barátkozásban, a csillagos lelkekkel, a szentekkel való
testvérülésben... gyönyörű fodrokban s hullámokban omlanak érzelmei
mint a hegyek oldalán az erdôk övei s fodrai, virágos hímmel s
szépséggel kicsipkézve!
   Szept. 13. Ettôl is, attól is hallom, hogy olvassa a francia
forradalom történetét, s hogy ez a mai véres és bolond hepciáskodás is
olyan. Hát igen, az emberi hóbort többé-kevésbbé mindig ugyanaz, de a
mostaniban az a különös, hogy a megkeveredett zsidók űzik itt
játékukat; tehát a nevetséges vonások dögiben döbbentenek ránk. A zsidó
mindig nevetséges, aszimmetrikus, idegen s ugyanakkor nem-idegent
játszani akaró figura. Ami pedig a fölséges népet illeti, az többé-
kevésbbé, sôt talán nagyon is ugyanaz; annak azonban leitmotivját
Schadow festô leveleiben találom a legtalálóbban ecsetelve, aki az 1835-
i berlini forradalmat festi; azt írja, hogy Kranz úr, akkori híres
cukrász boltjának vágódott neki a piszkos ár e kiáltással: Ooch Eis
essen! Igen, enni, még pedig fagylaltot is enni: ez a forradalmak
mélységén a lüktetô ér s a pöfékelô szellem!
  Szept. 13. Aki nem áll az emberek fölött, aki nem tudja megvetni s
lenézni törpeségüket, önzô piszkukat, utálatos haszonkeresésüket, s ha
a magasban áll -- püspök, nagy úr -- beléjük száradt irígységüket
gyűlölködésüket: az tönkremegy az -- embereken. ,,Es stirbt der Mensch
an den niederträchtigen Menschen''. [Az ember az aljas embereken hal
meg.] Ezt ide írom, mert mindennap tapasztalom, de nem sínylem meg,
mert értem azt is: ,,odi profanum vulgus''[24]; némelyek ezt gôgnek
mondják. Nem tudom, hogyan érzett Horác ô-jelessége; de az bizonyos,
hogy az alávalótól óvakodni kell, akár ember, akár poloska vagy patkány
legyen; s mégis szeretem az embert, mert isteni alkotásának,
paradicsomi kikezdésének nyomát s csiráit hordozza magában. Néha kikel
az ilyen csira: gyönyörű, kedves, világító lélek lesz. Egy ilyen szép
emberért szeretem az egészet.
  Szept. 16. Rendkívül nehéz az egyháznak helyét s útirányát
megtalálni, s nevezetesen állásfoglalását az emberi szabadságokkal
szemben idôszerűen s helyesen -- mit mondjak -- megreformálni. Az
egyház most is azon szemponton áll, hogy a rossznak szabadságát
erôszakkal is korlátozza vagy ha lehetséges, letörje. Ez helyes, ha úgy
hisszük, hogy az igazságot az egyház kizárólag bírja; de a mai kor ezt
el nem fogadja, s így ferde helyzetbe jut a modern kultúrával.
  De különben is gondolom, hogy változott az idôk szelleme, amennyiben
nem tartják megengedhetônek erôszakkal benyúlni az erkölcsi világba. S
valahogy ez igaz. Ez az érzület pedig megint onnan lehetett
általánossá, hogy világos lett idô folytával, hogy nem lehet erôszakkal
boldogulni. Az egyháznak most nem használnak Nagy Konstantinok, sem
Nagy Károlyok; Szent Istvánok is csak annyiban, amennyiben erkölcsileg
segítenek, s nem paragrafusok fütyköseivel. Tudom, hogy ezzel is
zsákutcába kerülünk; de ez talán a kisebb rossz. Megáll az eszem.
  Szept. 17. San Francesco nel monte d’Alvernia, ti saluto ed esulto io
stesso. Ismét egy fölséges regulát olvastam: ,,Bonam animi affectionem
ego existimo cupiditatem vehementem placendi Deo, eamque insatiabilem,
stabilem et constantem''[25] (S. Basilius). Mily erô és emelkedettség
van ebben, összehasonlítva azt Rousseau s a többi filozóf nyegle s buta
nagyképűsködésével, szentimentalizmusával, mely ázik, vagy
racionalizmusával, mely száraz mint a makaróni. Istenem, mily céltudás,
mily útlátás, mily iránybiztosság, mily izomzat és kilépés! Elénk
döbben, mint Ares az óvodások s mint egy akrobata vérbajos nyavalygások
elé! Ah, Voltaire úr erre nézzen, s fogja be foghíjas száját!
  Szept. 19. E napokban akasztotta fel magát az aposztata S.
Isztiméren. A plébános beszélte, hogy azelôtt egy héttel hozzám akart
jönni. Ez mindenesetre jó jel volt; de gratia sufficiens csak, mely nem
használt neki.
  Szept. 19. Ha egy kedves nôvért itt áldozni látok -- nem tudom hogyan
hívják, megértem, miért jár annyi pszichológnak a fejében az a
gondolat, hogy az áhitat valamiféle erosz. Lehet ennek valami igaz
értelme. A hasonlatosság talán az odaadásban van. Ez a nôvér nem szép,
de mikor szemlehunyva száját kinyitja, a nyelvét szerényen kitolja,
valami elragadó vágy s bensôség fejezôdik ki rajta. Rendkívül szép
látvány. Olyan Hess-nek boldog Alacoque Margitja. De természetesen épen
ebben a tiszta szeretetben nincs semmi alacsony érzékiség. Odaadás,
kitárás, vágy, olvadás, átkarolás igen; de mindez a szellemi nívón.
  Szept. 20. Tegnap jött meg váratlanul ismét F[ilberger Gyula] Nyitrán
van családja; ô maga hét hétig internálva volt Illaván Krausz
fôispánnal, Polónyival. Ott vannak a magyarónok s kártyáznak s
búsulnak. Azt mondja, hogy a nyitrai zsidók, olyan Árpási (Gerstl)
nemesek is, átlag mind tótoknak vallották magukat. Ezek voltak a Tisza-
kormány s a magyarság támaszai!
  Szept. 21. Nagymise közben 1/2 10-kor egyszerre riadalom lett; az
embereket hazakergették a románok, mert hát közelednek a fehérek.
Bárcsak kotródna ez a buta, cigány nép már innen. -- Meditációban
bámultam a fűszálat, melynek köze van a 140.000.000 kilométer
távolságnyi naphoz, s a kis szemideget, melynek köze van a fényévek
collstokkján mért távoli állócsillagokhoz: ,,Und wird in dunkler Nacht
-- Er aus der Erde steigen, -- Auch seinem kleinen Stern -- Wird sich
der Himmel zeigen.[26] ,,Kicsinyek, parányiak vagyunk, de meglátjuk az
eget, a végtelent. S a mi értelmünk e szerény kis világító készülék;
csak olyan, mint a tenger mélyében lakó halak villamos világító lámpása
... viszonyban áll a végtelennel: signatum est super nos lumen vultus
tui ... azért aztán ,,dedisti laetitiam in cordibus nostris[27]''.
  Szept. 30. Átköltözködtünk megint egy nagy háztartásba szoruló
rengeteg retyerutyával, bútorral, csip-csup dologgal, padlást megtöltô
lim-lommal. No hát, itt vagyok; de nem otthon; nekem otthonom, ahol úgy
volnék, mint kedves, egyetlen körben, nincs. A bútor nem az enyém, a
falakról más, itt letelepedett s innen kitépett lakók képei néznek rám,
sajátos pózban, gesztikulálva, könyveket szorongatva. S mily kevés
közöm van hozzájuk is.
  No, de ez nem nyávogás s melankólia! Nem tárom ki a lelkemet ölelni a
semmit. Szó sincs róla! Nekem minden ház csak annyi, mint a cserép a
virágnak; kell az is; de csak azért, hogy tartója legyen a földnek, az
életnek. Nekem minden ház csak ága az énekes madárnak, toronypárkánya
magasban lakó galambnak, esztergomi bazilika-oszlopok akantusz
kapitélje az ott búgó gerlicének! Nekem minden otthon csak trambulin,
onnan ugrom le az élet árjába; megsuhogtatom, hogy lökjön rajtam!
Tudom, csak ingereket keresek, simogató s felhorzsoló, csitító s
gyujtó, édes és fanyar, kedves, szép illetékeseket! Ah, megrészegülni
akarok természettôl, ittasulni napsugártól, fakadni a tavasz
borulásában s haldokolni az ôsz csendes hullásában... Egyet, egyet
akarok; istenülve élni, hogy ne kelljen sohasem énekelnem: ,,miért oly
késôn... levélhulláskor, daru-távozáskor''. Látni akarom a tavaszi
sugárban a naptól részeg hegyek táncát s hallani a téli szél zúgásában
a nagy halál fölötti panaszt, melybôl itt-ott kicsillan az örök élet
reménye s öröme!
  Okt. 1. Kedves hónapom, -- az angyalok ünnepe miatt; angyalaimnak
szentelem. Szeretet, szeretet, az kell a földre, még pedig a szellemek
szférájából való szeretet; az érzéki, mely a szép termeten fölsiklik s
ujjong, nem elég; szeretet kell, mely a lelket, a szellemet fogja meg s
tüzet attól fog. Hát szeressünk, már csak azért is, mert magunkkal be
nem érjük; azzal a másikkal sem, aki párunk, vagy az lehet. A kettô, ha
egyesül, akkor sem elég egymásnak. Azért kell felsôbb, szellemi szférák
szeretetével, az isteni szeretettel egybekötni a szeretôket is, --
nemcsak érzelemmel, de szentségi kötelékkel, mely Istenbe köti a
kettôt, a párt is bele; Istenbe, az örökbe; Istenbe, a hervadatlan
szépségbe; az örök menyasszonyi üdeségbe. ,,Invicem amare est unum Deum
habere'', mondja Szent Ágoston. Igy az örök szeretet kivezet a
mulandóból s azzal a lét tragédiájából.
  Okt. 6. No, most rájár a rúd, csak úgy suhog, a liberális, zsidó,
nemzetietlen, kivénhedt, elernyedt társadalomra. Ez a nyomorult száraz-
gyökérzetű erdô, hol csak a fogalmak, az intellektualizmus száraz ágai
terpeszkednek s a lélek s annak mozdulatai száműzve vannak. Ah, ez az
echt zsidó vidék, úgy képzelem, a Holt-tenger vidéke és ,,flórája'';
vagy pedig világ, mely az írók izzadmányából táplálkozik, kik írnak,
írnak, de a lelki megmozdulásokat itatópapiroson szűrik át. Az érzés
fölösleges, azt el lehet dobni; tehát ami igazán s különösen a
legszubjektivebb, a mienk; ami nem közös és sématikus, amilyen a
fogalom, az ismeret. Igy szögesedik ki lépten-nyomon a túlzás, mégpedig
tagadássá!
  Okt. 7. ,,Wer Wissenschaft und Kunst besitzt, der hat Religion, Wer
jene beiden nicht besitzt, der habe Religion[28]''; Goethe szavát úgy
kell érteni, hogy a helyes tudomány s az igazi szépművészet
elválaszthatatlan a vallásosságtól, s viszont az igazi, mély
vallásosságon át vezet a kapcsolat tudományához és művészetéhez. Ez
utóbbit a történelem is tanusítja, hiszen minden művészet és tudomány a
szentélyek mellôl a szent titkokból fakadt!
  Okt. 8. Csodálatos lélek ez a Szent Brigitta; finom, meglátó, bátor,
egyenes és szépséges, hódító. Milyen leány lehetett az, milyen
idegerôvel, mikor egy szentbeszéd után éjjel álmában már úgy látja
Krisztust mint a Golgotán. Csodás lelke már testet adott a fogalomnak,
a képnek. Máshol a fantázia, az érzés képet s a képbe életet <ad>; de
itt a lélek már beszélô, csengô, szót váltó, szeretkezô életet állít
belé!
  Tele akasztottam a kápolnafolyosó falát képpel, hogy akik ott rám
néznek, mementót kérjenek; a jó Mihály Jánosné aranyos, tártkarú
Jézuska-palláját használom s a Pauer püspök kelyhét, a tizenkét
esperesség szentjének zománcképével; akarom, hogy ezek mind kiáltsanak
felém: segíts, imádkozzál értünk s velünk! A klérus, a jó lelkek, a
szeretett kedves ismerôsök mind benne vannak imámban. A bábaasszonyon s
a vén Ancsán, ki akkor még a fiatalabb Ancsa volt, minden szolgálócskán
föl a mai napnak életmegsegítôjéig belefoglalom imámba. S a
kisgyerekek, kik oly keskeny ajkacskákkal s naív szemekkel s finom
kacsókkal járulnak a szentáldozáshoz, azokért is, meg azokkal is hálát
adok a jó Jézusnak; s úgy képzelem, hogy mindnyájan kitárjuk karjainkat
s tapsolunk s szaladunk feléje s ô épúgy felénk, s testvéries
lélekközösség, lelkek, a megváltottak s a megváltó lelkek fonódnak, s
ölelkeznek, szakadnak egymásba. Ó, igen, szent iram kell és
megrészegített lelkiség tánca, rángása; mint ahogy a legyek, az ittas,
a napsugár-ittas legyek cikáznak s keverednek s imbolyognak; legyek
vagyunk, de egyek legyünk napsugárban, ittas, részeg, táncoló legyek,
parányok a végtelenségek delejezô fürdôjében!
  Okt. 8. Még valamit a tegnapról. Bevonult a fehér gárda, a magyar
nemzeti hadsereg, s az oláhok végre kikotródtak. Elvitték az ôsi
gyapjúnkat is. Je vous fiche mon pied au cul! Ez a cullus! Az bizony
átlag száraz volt, úgy értem, hogy sovány csont és bôr! No, de ilyen
felszabadítói a nemzetnek! Könnyes szemmel néztem a katonákat;
foszlányait a nagyhatalomnak!
  Okt. 8. Forradalom? Hát ki forr itt? a vidék? Dehogyis, a subás s
szűrös paraszt, az önzô kisgazda, az ugyancsak nem forr; gondolom, az
48-ban sem forrt. Hát Budapest? az a sok szegény ördög, hivatalnok,
éhenkórász vagy talán a Lipótváros, a cukor-Voltaire, a jasszok és
Jászi? Istenem, azok úgy akarnak forradalmat, hogy mások forrjanak, s
ôk nézzenek s írjanak! Hát aki itt forrt, az néhány bôrébe nem férô
zsidó volt, akik felbéreltek s elôlegekkel szerzôdtettek zsiványokat,
betyárokat, gyilkosokat! Lemaitre mondja: ,,Mióta az emberiség él, s a
történés folyik, a legnagyobb forradalmak úgy történnek, hogy az
emberek 999 ezredrésze nem vesz részt bennük, nem kívánja, nincs haszna
belôle s átlag nem is érti, hogy mi ez?'' De az úgynevezett forradalom
nagy lelki forrongást idéz elô, tisztulást, ügyekvést. Forradalom a
tisztesség lázadása -- forradalom az elnémítottak ébredése; forradalom
a nagybeteg és félrevezetett, nemzeti érzésébôl kivetkôztetett
társadalomnak betegágyából való kiszállása. Feltámadás! Mi volt ez a
társadalom? alélt, léha, veszteglô tömeg, -- lajhármorál, sôt egy
lappangó maláriával vérében: betegsége álomkór volt. Forradalom =
javulás, reakció belülrôl -- disciplinált, nem pártpolitikai
hadseregek! Dolgozó, nem a munkanélküli segítségbôl élô naplopókat!
Dolgozó munkásokat! Bécsben a kormánynál 20.000 ember jelentkezett,
mikor Franciaország a pusztulás helyén önmagát rekonstruálni akarván,
felszólította a résztvenni akarókat: ezekbôl 17.000 volt bourgeois, s
csak 2500 volt munkás!
  Forradalom, nem párturalmat, nem osztályuralmat, nem szocialistákat
fegyverben a húsos fazékok körül, -- az állami jászoly körül. Nem
osztályharcot!
  Okt. 9. Hát mi lesz a békével? Ez a rabszolgák, a lenyűgözött népek
megbélyegzése, megingatása és nem megnyugtatása. Természetesen az egyik
fél örül, a másik búdul, s mindkettô gondolja, hogy igaza van.
   Okt. 12. Nagy ünnep Székesfehérváron. Bevonult a nemzeti hadsereg.
Nálam szállt Horthy Miklós, fôvezér. Itt szállt hajdanában Jelasics is.
Mély megindulással néztük halottaiból feltámadó nemzet hatalmának elsô
szervezkedését; az élni-akarás nagy vágya mint izzó érzés hevítette
lelkünket. Tehát nem kell meghalni; élhetünk! A vásártéren volt a
zászlószentelés, mise, melyet Bilkei plébános celebrált. Azután 1/2 2-
kor bankett a vármegyeház nagytermében. Széchenyi Viktor gróf mondotta
a tósztot Horthyra; én a tisztikarra. Nemzeti lelket és eszményiséget
kívántam nekik! Este lampionos menet, cigányzene, ének! Friedrich
István jól beszélt, ô nem enged; gerinc kell a nemzetbe, mely becsülést
igényel; ne nyafogjon, álljon, akarjon. Söprônyelet akar, söpörni.
Pompás Lueger-i hangok!
  Okt. 19. Margitligetre utaztam s vasárnap kimentem; az idô nem volt
szép, de a cseresznyefák gyönyörű pirban égtek, minden levelük mintha
aranypiros mécses, bíboros láng lett volna, s az egész vidéken
világítottak s jelezték itt is vagyunk, ott is vagyunk, akik most
pihenni térünk, hogy félév mulva ismét fehér virágdíszbe öltözzünk. --
Nagyon kedves lelkekkel ismerkedtem meg ott: az ember örül az
érintetlen s öntudatos szűzességnek, mely a rosszat sajnálja a
községben s a családban, s magát áldozatul ajánlja.
  Visszatérve Budapestre, 29-én konferenciát tartottam, s 30-án Várady
érsek elnökölt a theológiai karral együtt tartott konferencián.
Istenem, mennyire örülök, hogy e theologiai tudománynak a karban oly
hivatott s hatalmas képviselete van. Tekintélye is van; bezzeg más,
mint volt a 70-es években, amikor alig néztek rá a theológiára a
,,karok'', s Bognár Istvánnak, a biblikusnak egy-egy egyetemi
ünnepélyen konverzáló társa csak valamely hivatalnok, kvesztor került.
Igy mondta ezt nekem Winkler József, a doktor romanus.
  Nov. 1. A halottak estéjén mindnyájan gyászolunk, mert mindenkinek
van halottja: tehát mint kik vesztettek, szülôt, gyermeket, testvért,
napsugarat, vigaszt. -- Ha otthonainkban ülünk, mintha kihült tűzhelyek
körül ülnénk s turkálnánk a hamuban, emlékeink mint felcsillanó
parazsak, izznak s elalusznak. Ha szobánk falait ékesíteni akarnók
elköltözötteink képeivel, teleaggathatnók azokat és ha idézhetnénk
ôket, egész városokat népesíthetnénk. Hová az emlékekkel? Temetôbe a
kegyelet helyére? Jól tesszük, ha sírjaikat gondozzuk, de gondolnunk
kell Sz. Jeromosra, aki a római Pommachiust dicséri, hogy Paulinának
sírját nem virággal, babérral, hanem szeretô, imádkozó, áldozó
lekülettel kerítésezi. Forgandóságba, mulandóságba? ott elnyelné a
kegyetlenség emléküket, de vigaszt nem találnának. -- Üljünk hát meg az
anyaszentegyház vezetése mellett ez emlékünnepet, mint keresztényekhez
illik, kiket nagy hit, remény biztat, s kik örök, feledni nemtudó
szeretettel. Nektek: föl a szemekkel ... föl a szívekkel ... segélyre
föl a kezekkel.
  A testet a föld, a lelket a hit, szeretet, lelkiség kristályába,
aranyába foglaljuk.
  I. Föl ... nézzük azt a nagy világot, sirontúlit, hol a lelkek élnek
... a világnak s minden létnek értelme az élet.
  A kövek nem élnek s nem tudnak, a növények, állatok élnek s
meghalnak, emberek élnek s meghalnak s tovább élnek, a szellemek élnek
s meg nem halnak... Tehát a gyôzelmes élet, a szellemi világ, a lelkek
élete végett.
  Krisztus érzéseivel járni a temetôbe: Nolite mirari: Ezt hirdeti a
Szentírás: Ego sum resurrectio et vita ... credis hoc? [Jn 11,25--26]
  Jób: tudom, hogy Megváltó Istenem él... Ezt az Úr Jézus: Nolite
mirari, quia venit hera... Ez a hit ad buzgalmat: Sic deservio Patri et
Deo meo credens omnibus, quae in lege et prophetis scripta sunt, spem
habens in Deum ... resurrectionem futuram justorum et iniquorum. [Csel
24,14--15]
  A másik élet ez a vallás tartalma, melyet megragad, ez életbe
befektet, ez az érdek, a páthosz.
  Hát ez emelô érzéssel teljünk meg, mikor magunkra és holtjainkra
gondolunk, halhatatlanok vagyunk; ôk is élnek! Credis hoc? Örök élet az
életünk! Két világ az otthonunk! Nézd, az élet végtelen. Ha a
tengerparton állok, tudom, hogy valahol föld van s ha a sír szélén, az
élet végén állok, tudom, hogy ott is élet van. A levegô tengeren, a
csillagfények tengerén túl az örök élet hazája. Mily nagy vagyok, ha
ezt hiszem, mily kicsiny, ha ezt nem hiszem! Mily elragadott
tekintettel nézek odatúlra s látom ôket mindnyájukat.
  II. Föl a szívekkel. Vajjon csak nézô és meglátója leszek-e e csoda
életnek: s nem lesz köze szívemnek, nem lesz-e gondja, aggodalma, nem
lesz-e dolga a szorgos szeretetnek. Azok a lelkek ott túl ránk
szorúlnak szeretô, áldozatkész szívünkre, segítségünkre. Mert még
nincsenek otthon a célnál. Istenhez csak a teljesen tiszta lélek jut
el. Ha valaki élete szent és tiszta vagy ha vétkezett is, de szívbôl
megbánta bűnét. Ha a penitenciatartás szentségében nem szűnt meg
tisztára mosni. Ítéljetek.
  Úton tele vággyal: mint szarvas a hűvös forrás után, úgy lelkem Isten
után! Nem fogalom, nem hideg szó.
  Szomorúan, idegenben: akiknek nincsenek énekeik. Az isteni igazság
súlyos keze alatt; aki nem bosszúálló, de büntet s kérdezitek, hogy
miért? talán azért, mert csak a szenvedésben gyúlnak ki a lelkek mély
tüzű érzelmei, tiszta értékei.
  Ez a szegény lelkek világa ... ez az alázatos kontemplátorok világa...
ez a nagy vágyak világa. Ó ha ezt látnád, amit ôk látnak s azt éreznéd,
amit ôk éreznek, mily szeretettel fordulnál a temetôkbôl az alázatos
boldogultak felé.
  III. Nyújtsd ki kezeidet és segíts: Ha látnád Szt. Rombert Tunis
piacán: Könyörülj rajtam Isten, könyörülj rajtam.
  A szeretethez fordulnak: szüleid, testvéreid, gyermekeid. Mariana
Escobár 40 évig nyomta a betegágyat, sokat imádkozott a szenvedô
lelkekért. 7 éves fiúkat látott mintha keresztre lettek volna feszítve:
angyaloknak gondolnánk szüleink, de nem azok voltunk... Szülôk!
Tengeriszörnyek emlôjükhöz engedik fiaikat ... Gyermekek! Szüleitek
szenvednek s mit tettetek ti értük? Adtatok-e morzsákat éhségük
csillapítására.
  Mindennel segíthetünk ... ima, önmegtagadás, áldó emlékezet; de fôleg,
hogy Krisztus áldozatát ajánljuk fel értök. Ki vagyok én? Elhat-e
könyörgésem a mélységbôl? Meghatja-e az Urat? Kr. Amit mi nem tehetünk,
azt ô bírja! A mi Urunk Jézus Krisztus által.
  Zárjuk szívünkbe: Ím haló porodnak, lelki mivoltodnak, nem hideg kô
és érc, hanem szeretô szív leszen megovója, örökké virágos élô
koporsója. De még inkább zárjuk Jézus Szívébe. Ez a Szív nem örökké
virágos, élô koporsó, hanem boldog, ragyogó mennyország! Ebbe az
országba emeld szüleinket, testvéreinket, gyermekeinket, jótevôinket.
Hazánk elesetteit, a kommunisták áldozatait, a 100.000, legyenek
híveid, -- adj nekik nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék
nekik.
  Nov. 8. B[áthory Nándorné] van itt, kukoricát vesz. Beszéltünk a
szónoklatról, s kérdezte, hogy tanulom-e a beszédeket? Kidolgozom a
javát, be is tanulom, de nem kötöm magam hozzá. A szónoki léleknek az
aktusban kell produktívnak, termelônek lenni, s szónokolni nem annyit
tesz, mint szónoklatot írni. A szónoklat a szó-akcióban van. De jó
elôkészület, jó anyag és anyagkezelô tudás kell hozzá; azután pedig a
szónoki érzéket s lelket szabadjára kell bocsátani; alakítson,
teremtsen, szórjon tüzet s szórja magát. Non ex penna, sed ex penu-nak
kell lennie minden szónoklatnak; egy darab életnek, élô műnek; a
szónoki léleknek alakítania kell; s azt érezni kell. Aki recitál vagy
olvas és pislog az írásba, az nem szónokol.
  Nov. 9. Ma esküdött fel a székesfehérvári egyházközség tanácsa a
fôtemplomban. Az evangéliumból indultam ki: Szabad-e adót fizetni?... Az
egyházat, a lelkiséget hová állítsuk? a császár, az állam oltalma alá?
Nem, a hívek szívébe s szeretetébe. Tegyük! a) Szüksége van az
országnak s a nyugatnak erôk forrásaira. Itt a források, energiák!
,,Hej, mi szegény palócok, mondták Somoskôn 1865-ben, nem becsüljük e
fekete köveket s dideregtünk rajtuk. Meg kellett volna gyujtanunk
azokat!'' Úgy vagy<unk> a kereszténységgel. De b) az egyháznak is
szüksége van hívekre. Hívek, kik vallanak hitet életben, tettben. Azt
mondják: tizenkét apostola volt az Úr Jézusnak, akiket választott
életében; de akiket hívott s támasztott a Szentlélek, milliók voltak.
Legyünk ilyenek, hitvallók, apostolok... Felesküdtek, aláírták.
  Nov. 9. Itt járt H. gróf. Sir Clark azt gondolta, hogy ô vállalja a
minisztériumot, melyben az ,,internacionale'' -- értsd a zsidók -- bent
legyen. Clark urat ezért küldték ide, s ezt ô itt nyakunkba varrni s
aztán elpályázni akart volna. De látta, hogy a keresztény ébredés
óriási. H[adikról]-ról gondolta, hogy vállalja az entente e
zsidószolgálatát. H[adik] látta e tendenciát; tudja, hogy ez a
versailles-i bizottság is zsidó befolyás alatt áll, Amerika is. Szépen
meghúzza magát az istentelen pénzhatalom akár Albion, akár a yankee
szárnya alá. Visszautasította a neki fölajánlt szerepet, hogy az
internacionálé zsidó-szociálista gárdáját beállítsa az ô
minisztériumába. Okosan ráutalt arra, hogy ô eddig nem szerepelt a
forradalomban, hogy távoltartotta magát a keresztény mozgalomtól, bár
teljesen approbálja, de épen ezért nem ô, de Friedrichék vannak hivatva
a koalíciós minisztérium megcsinálására is. Ezt meg is tehetnék, s a
bizalmat el nem vesztenék, ha tudnának valamit hozni is: kenyeret,
fűtôt és valutakölcsönt. Mindenképen arra kell törekedni, hogy a
hadsereget jól megszervezzük s fizetni tudjunk. Ez a pacifizmus, a
népek ölelgetésének csendes mámorai után! Ez is beütött s kiütött
köztünk! Ó, a sok ideológját és kultúr-holdkórosát Giesswein apótól
kezdve föl és le! A realitások után bronzszínű szellemei befoghatják az
orrukat ez ideológiai kvargliktól!
  A propos, Giesswein apó! Ô külön pártot csinál, azaz nem fuzionál.
Hisz igaza van; csak ô ne tenné! Különös dolog, némely ember csupa fél-
igazság, félszegség és egész felfordulás! A keresztényszocializmusnak
kell külön munkáspárttá lennie; de ha már fuzionáltak, üsse a kô; most
ne zavarjuk a vizeket! Igy gondolkoznám én, de Giesswein apó máskép; ô
a Világ s lipótvárosi Jericho üdvrivalgásai közt bontogat.
  Nov. 9. Várady érsekkel konferáltunk, ô is harcos az egyházzal
szemben; nem tudom, miért? De ezek az aulikus püspökök a tudományt nem
becsülik túl sokra, de többre azt, hogy legyen emberük minél több a
dispozicióra. No hát Zubriczky a nyakamba borult hálából, ,,ezt is csak
valamit'', mondotta Szűrös Miska Esztergomban.
  Nov. 13. Hazajövet Margitligetrôl azokkal a színekkel s fényekkel,
azokkal a hajlékony látóhatárvonalakkal szemeiben, melyek mögött a
pilisi szentek és cisztercita aszkéta alakjait, áhitatos arcait,
csuklyás fejeit láttam, elhatároztam, hogy elolvasom Békefi művét, a
Pilisi apátság történetét. Hát olvasom is; elül egy hazafias tirádás
elôszó, azután száraz adatok, de papyro ad cartam tudományossággal
kiírva.
  Hát látott ez az ember valamit, mikor itt járt s szemét a vén Pilis
tar tetején, azután az erdôs amfiteátrum lépcsôin s a hosszúra nyúló
Dobogókôn jártatta? Nem mondott neki semmit, egy akcentusos szót, egy
nüánszot hegy-völgy, a Pilis óriás, dachstein-formációs mészkô háta?
Nem nyilalt föl szívében az erdôk sóhajával az örök vágy, a férfias
lélek szépségszomja, mely itt kereste Istent, a békét, s itt énekelt az
eléggé soha ki nem ismert psziché sejtelmeirôl, s itt imádkozta bele a
csendbe, a zúgó erdôbe, a napsugaras izzásba, a levélhulló ôsz
színpompájába lelkét, nyugtalan szívét, epedését? Nem látta e lelkeket,
mint tátott csôrű szomjas madárkákat a keresztény remény fájának ágain
|lni s elvétve egy-egy édes, ezüst melódiatöredéket mintegy félálomban
kikezdeni? Nem szólt neki semmit az erdô misztikája, a barlangokban
duruzsoló régi mesék suttogása? Hiába nézte talán tavaszkor a
cseresznyefák fehér virágai menyasszonyi fátyolát, amint bodros s fehér
mirtuskoszorúval koszorúzzák az ébredô tavaszt, a legszebb
menyasszonyt? Nem szóltak neki a létbe belebomló, a mélázó vidék
szônyegébe szôtt bokrok, a csipkerózsák, kankalinok? semmit nem mondtak
neki a természet, az Istenség szépség- és életszomjáról, mely a
barátkámzsák közt is föllángol, és a köznap s rögöket szétvágó munka
szürkeségét, a kopottságot ünnepi szépségben váltja föl? Nem tudta,
hogy e vidéken források nyílnak a trachit s a mészkô ölelkezésébôl,
ott, ahol a kettô százados érintkezésben egymáshoz tapad s folyton hűs
forrást, enyhet, örömöt, vigaszt fakaszt? Semmit? semmit?
  S azok a barátok, s azok az eusebiusi[29] remeték, kiknek szívük is
volt, kik itt merengtek, kik talán egy élet viharjainak megtépált
hajósai voltak, azok nem leheltek rá lelket, forróságot, lázt, s végre
békét? Nem nézett bele a lelkükbe, nem látott képzeletükben rózsás
reményeket, bátor kiindulásokat, leányarcokat, lovagjátékok tört
kopjáit? Semmit? S hogyan találták föl magukat, hogyan készültek el
szívük szomjával, lelkük sebeivel, a vágyak, az álmok lázaival? Talán
fiatalon nyílt a lelkük az élet tavaszán mint cseresznyefák s meg nem
értett sejtelmekkel: az élet iránt szent félelmekkel vonultak a pilisi
cellákba, azaz kôpados, kegyetlen termekbe? Vagy tán késôbb jöttek s
megtapasztalták, hogy a természet alakjait mindig kettéosztja, azért,
hogy társaságban, szeretetben, örök vonzásban lengjenek? Hogy egymás
felé tartsanak s az örök egységrôl s az egység teljébôl kinövô
kettôsségrôl, s a végtelen Háromságról tanuskodjanak? Az élet a többet,
az örök Isten a háromságot, a halandó élet a párosságot követeli, az
belôle kibontakozik. Ezzel van teleszórva az élet csodás erdeje s
csalitja, ezzel a virágok szépséges kelyhe, pártája...
  Ah igen, hát aki a Pilis hegyein járt s történetét akarja írni, az
nem tud nekünk semmit sem mondani az életnek itt kifakadó mélységeirôl,
sejtelmeirôl; az nem látott angyal- s leányarcokat, szôrös, torzonborz
szakállú s nyitott fejbúbú fejeket maga elôtt elosonni? semmit sem
látott, s beszélni akar? Ah, P. Békefi, ön nagy tudós lehet, de a lelke
csak szivacs, s a szíve tintatartó, s ön hiába beszél; az ön művében a
Pilis, a régi szentség, az élet nem szólal meg; a nyomok porosak, nem
mozdulnak meg, s nem nô ki belôlük a meleg, a párás, a tapadó, az
éneklô, a turbékoló, az enyelgô élet s ének! (a pilisi apátság a Clara-
Vallis hajtása. Clara V.-ból 1131-ben Cherlieu, ebbôl 1136 Acey; ebbôl
1184-ben Pilis. Tehát Burgundból!)
  Nov. 13. Itt járt J[ády Szigetmonostorról], egy naív, simplex,
ôszinte, falusi pap. Elmondta, hogy a falujában ,,hogy piszkítják s
aztán megint nyalogatják egymást az intelligencia''. Elmondta, hogy
B[ossányi Antal] hogyan adta az ôrültet Pesten a vörösöknél. No, ez
aztán az eredeti exempláris. Ez is a Pilisen él, de nem hiszem, hogy a
lába alatt megdobbannak a régi emlékek: a szent hamvak hantjai. -- De
ott a szomszéd Cornelia! Istenem, valamiképen oly mélyen emberi, oly
tavaszi, s amilyen a kankalin s a cseresznyefa virága s az almafa
virága, olyanok azok a fekete hajak s az az áttetszô fehérség, melyen a
lélek sugárzik, mint a fény az alabástromból. Mennyi zene és ének a
szétvetett karokban, az életre vágyó formákban, azokban a szomjas
hullámokban. Ah, nemcsak a tengernek vannak hullámai, más hullámok is
visznek s emelnek; s nemcsak a hegyi pataknak van táncos kedve s
csobogása, vannak néma énekek és ódák és zsoltárok a szépség, a kellem,
a bontakozó életvirágzás stílusában! Vannak, s azok is szólnak ott a
Pilisen s Corneliák körül, s megsebzett s szenvedô s önmagukat
kárhozató, bűnös lelkek körül. Miért? Miért ez, ez az ellentét élet,
szépség-virágzás s felsôbb szellemi vágyak s attrakciók körül? Miért? s
minek? Ó, mily kár értük s fonnyadó s aggódó s egymástól messze futó
szerelmekért; kik bármennyire mennek, egymásba nôttek bele! Nekem ily
bontott, fekete hajú, könnyes szemű, tépett fehér ruhájú lányok is
járnak a Pilis hegyoldalain! Ezek a Jefte leányai, kik siratják az örök
szépséget, örömöt s termékenységet!
  Nov. 13. Irtam cikket a ,,Nemzeti Ujságba'' ,,Mi, a magyarság és
kereszténység'' címmel. Meg kell fognunk a nemzeti gyökerességnél a
szétbomló, mert megbomlasztott magyarságot. Mindenébôl kifosztják; mint
ahogy a parasztot az élelmes Icig, úgy szellemi javakból, kultúrájából,
zenéjébôl, költészetébôl a zsidó szellemtelenség. A zsidó szellemet
szellemtelenségnek kell hívnom, mert tagadása az eszményinek,
levigyorgása a fölségesnek. Mindenütt kinullázza azt, ami nem profit,
haszon, érdek. Szellemtelen, mert lapos és piszkos. Számokkal dolgozik,
s mást nem lát. Erre a műveleti vakságra példa néhány zsidó fiatal-
óriás viselkedése az 1907. pécsi kongresszuson a szabad tanítás
ügyében. A költészetre került a szó -- ott ugyanis mindenrôl volt szó;
nos hát nyilatkozott egy-két galileista-jelölt: ,,Mi az -- mondták:
költészet? Rímek, táncoló szavak, nyelvpattogások, szókisülések! Nincs
annak értelme, meg kell mondani, hogy az ember mit akar, s azzal
schluss!'' Mily kótyagos szótáncoltatók voltak tehát Dante, Arany,
Petôfi, Vörösmarty.
  Nov. 14. No lám, hogy jön össze az ember régi cimborákkal! Hogy a
keresztény földmívesek itt tartották nov. 2-án gyűlésüket. A két
miniszterrel Rubinek és Sokorópátkai Szabó Istvánnal a földműv. min.
áll. titkárja is eljött, Patacsy Dénes... Én már ismerem Pécsrôl 1907-
bôl, a szabadtanítási kongresszusról. No, hát az is volt kultúrvásár és
zsidóiskola. Volt ott szó mindenrôl; az öreg Beöthy Zsolt, a fogatlan
oroszlán nagyképűsködve ott járt s azt gondolta, hogy ha a nemzeti
irodalomról nekiereszti dikcióját, mindent elsöpör. De hát bizony ott
csakis a keresztényszocialista irányzat tartotta a lelket s a gátat a
zsidó szociáldemokrata s intellektuell özönvíz ellen. Ezek budapesti
kulturfölénnyel szóltak le s néztek le mindent, eszméik újak,
nyugatosak, arrogánsok; kipécézik a nemzeti gyöngeséget s ezen a
szemétdombon ültetik el a sok tökmagot, s aztán serken s terpeszkedik s
harsog bele a kultúrátlan falusiasságba, s kritizálnak, lecsúfolnak;
nem imponál nekik semmi; ôk a világ világossága. No ebben a vadállatok
ketrecében látni ezt a Beöthyt s a többi nagyot szánalmas jelenet volt.
Izzadtunk ott, vagdalóztunk! S most jön még az egyházi keretezése az
egésznek. A legközelebbi pp. konferencián Szmrecsányi Pál nagyváradi
püspök figyelmeztet, hogy Egerben nagy megbotránkozás volt ezen, hogy
egy püspök, mármint én, ily kongresszusra elmegy. Samassa... félretette
a püspöki presztizst...-- ,,Ha akar elôadásokat tartani'', -- mondta
Szmrecsányi, jöjjön Nagyváradra''. Természetesen én csak azért mentem a
pécsi kongresszusra, mert nem birtam már magamban tartani az ideológiai
teát vagy mustot, -- kibuggyant belôlem. Ej, ej, ezek az éretlen zöld,
fiatal püspökök. A régieknek ugyan szintén mindenféle színük volt,... s
a kesztyűjük volt zöld; de a fiataloknak az eszük zöld.
  Nov. 15. Ma van Gertrud; egy kedves tejes-rózsás arcot látok áldozni,
csupán lélek és áhitat, bensôség és tisztaság! Isten áldja meg s szász
Szent Gertrud! Mily kivirágzásai a szellemnek! Ha költôinket s
szentjeinket veszem, mily affektusa, kibontakozása, kivirágzása a
léleknek! S ezt egy szakajtóval le akarják borítani s azt mondják: a
szellem nem sugárzik, nem hat, nem alakít, az csak melléktermék -- kár,
hogy nem bomlási termék. Ah, nem, nem! Szent kút ez, szent forrás és
források, forrásokban széthasadó hegyek, mélységek! Kell föld hozzá, de
mag is; s a mag újság, a mag nem lenyomat!
  Szellemet mindenbe! szuverén, iniciatív szellemet! Kiindulást és
lelkesülést, lángokat, tüzeket ... szellemet! Ah, hogy imádkozom: memor
fui super stratum meum, in matutinis meditabar de Te... spiritus, anima,
vita, flos, amor, odor ... ex imis amavi, de profundis clamavi ... et in
velamento alarum tuarum exultabo -- mint a csibe, mely a kotlós szárnya
alól kidugja fejét; exultat ... adhaesit anima mea ad Te ... me suscepit
dextera tua...[30] És fôleg az egyházban kell a szellem! Minek ezek a
fejek, melyek nem a testbôl nônek, nem a tűzbôl lángok, nem a hullámból
tarajok, nem a szellem villanásai -- jus canonicumi enyvvel a testhez
ragasztva; kerekek, vendégoldalak a szellemi élet szekerén! De bár csak
volna szekér, tüzes szekér; de a szekér is olyan, mint az ötödik kerék!
Ah, aki lelket nem tud adni, aki nem lángol, aki csak jog útján jön,
akkor a lélek bágyadtan néz ki; konstatálja hogy van, de nem nyílik meg
neki. Befordul, s azt gondolja: még tél van, még nem jött el az ének s
a napsugár! Istenem, magamra vetek; de látom ezt az elkényszeredett
állapotot ... fejek tapadás, szimpathia nélkül! A lélek megtapogatja a
feje helyét s konstatálja: van is, nincs is; úgy hívják, de nem az!
Veni Spiritus Sancte!
  Nov. 15. A magyarban a szellemnek nincs mélysége; mindig mondtam ezt.
Most még jobban látni ezt; s mily romlás szakad még ránk a
megmételyezett ifjúság révén! Iskolát forradalmasítani, mily buta,
bornirt szamárság. No, Kunfi és a többi bocher letette a vizsgát az
arrogáns szamárságból; erre csak a zsidó mentalitás elszigeteltségében
élt firma képes.
  Nov. 15. Ismét Margitligetre s bűbájos tájára gondolok, de fôleg a
vidék lelkére, mely ott dobog, álmodik, eszmél, ébred, mereng s ismét
elalszik. A vidék lelke a történelem, a régi élet lelke, annak az
életnek, mely legtöbbet adott érzésbôl, örömbôl s fájdalomból; mely
legsajátosabban önmagán át tudta nézni, s magát nézte ki rá; tudott
beszélni heggyel, völggyel, s a maga nyelvére tanította rá, az érzéseit
kölcsönözte a virágnak s a csillagnak; szóval meglelkesítette. Ezt a
vidéket Szent Özséb remetéi s a keresztény magyar kultúra Szent Bernát
szellemében foglalták le s tették völgyeit, hegyeit orgánumukká.
  1184-tôl kezdve -- ah, mennyi pogányság suttogott s kísértett még az
erdôkben, hány fa dugta ki még pogány, kemény bokrétáját s feszítette
neki derekát, kereszteletlen törzsét az új, még csak jó százéves
fuvalmaknak. Az erdôk még pogányok voltak, a kétszázéves bükkök,
tölgyek még pogány hadak kurjantásainak emlékét ôrizték, az még ott
reszketett lombjukban! S aztán III. Béla s francia hajlama s a francia
szent nagy hatalmas presztizse ide hívta a cisztercitákat. De itt,
vagyis ott jobban Szántó felé ,,juxta triplicem speluncam'' Szent Özséb
is élt s remetéi itt imádkoztak. Ez szent hegy, ez a Pilis; a pogány
erdôkben az imádság s az aszkézis hegye! Kár, hogy a pálosok ezt meg
nem örökítették emlékkel, egyházzal, szent berkek monumentalitásával!
No, aztán Szent Erzsébetnek is köze volt e helyhez, itt volt anyja
sírja, meráni Gertrudé! Ide járt IV. Béla imádkozni és sírni, s Szent
Margit s Jolánta s Kinga királyleányok ide lovagoltak öreganyjuk
,,tisztes'' nyugvóhelyéhez. Nagy Lajos, a francia király-ideál
megszemélyesítôje, Szent György nagy tisztelôje a pilisi apátságban
adományozza Gyimót falut a veszprémi káptalannak, hogy a Szent György
kápolnában a veszprémi Bakonyban lelkéért áldozzanak.
  Jártak itt derűs s fátyolos napok árnyalatai, remegések, dobbanások;
s ezektôl tanult érezni, sírni és beszélni kô, rög, virág, rengeteg,
hegy, völgy. Valahogyan átöleli nagy átható öleléssel ez a régi
lélekkiáradás s leköti magának a földet s vidéket. Ah, Istenem, már
csak azok méltán tették, hisz egészen azok voltak, s nem oltódott
beléjük idegenség; öntudatlanul, önkénytelenül magyarok voltak s magyar
életet éltek -- Nagy Lajost kiveszem; az nagyszerű francia volt, IX.
Szent Lajos lánglelke. Hát ez a fajmagyar lélek e vidékre zarándokolt,
itt ömlött ki, itt búgott! Mi pattant volna ki belôle, ha úgy marad
tiszta fajiságában s zavartalanul kifejtheti a benne lappangó
életidomokat, a vezetôszólamokat, a meglátó, a muzsikáló lelket!
  Úgy elnézem sokszor Margitliget körül a szép jegenyéket. Ezeknek is
van daluk, de a magyar jegenyének voltaképen csak magyar fül hallja meg
különös dalát. Errôl a vidékrôl is azt hiszem, hogy letompult már benne
a magyar lélek, de a szentség lelke, az nem; mert azt még egészen,
öntudatlanul is s önkénytelenül is megérezzük.
  Nov. 16. Mondtam E.-nek, ha 40 éves volnék mai fejemmel, a
janzenizmus históriájának feküdném neki; tiszteletreméltó s tiszta
erkölcsű kereszténység. Mi volt vele? Nem volt-e tán visszahatás a
racionalizmusra? Mert íme, a második tanulmányra érdemes probléma: a
fölvilágosodottság -- racionalizmus -- elhajlás a kereszténységtôl.
Valahogy úgy volt, hogy formalizmusba, friss, fakadó lelkület
szökôforrásai nélkül, fagyva tengett a kereszténység. Bűnök,
alávalóságokkal konniveálva Franciaországban, fôleg az alávaló,
katholikus udvarban s másutt is parókák s harisnyák uralma alatt; sehol
érzelmi mélységeket nem nyitott, nem elégítette ki a szellemet, azaz,
hogy nem tett tanuságot szellem- és lélekrôl. A racionalizmus volt a
francia revolúció alá szántó eke! Ezt az ekét nem a gazdasági fejlôdés
barma húzta. A racionalizmus a ráció kultusza s annak
felmagasztaltatása az isteni kinyilatkoztatással szemben. A ráció
fényforrásának nappá való deklarálása az örök fények leszerelésével.
Hát hogyan lehet ez? Bizonyára úgy, hogy az egyik fényforrás
csillogott, s a másik, az igazi elhomályosodott. Az ész fiatalos,
elôkelô fölénnyel lépett ki, s az imponált, bűvölt s elvonta a
figyelmet, azaz hogy eltompította az érzést a lét mélységei iránt.
Fölületesség nélkül nem lehetünk racionalisták; de hogy ily
fölületességbe eshessünk, arra preparálva kell lennünk. Itt is az
érzések, illetôleg azok hiánya dönt! A világnak meg kellett
tapasztalnia az anarchiában s a bomlásban az isteni erôk
szükségességét. Carlylenak igaza van: ,,Európa helyzete az anarchia
megtoldva egy zsandárral''. Zsandár erre nem elég. A mi kultúránkban az
emberek csak az eszüket hegyezik, hogy bökdöshessenek vele s
piszkáljanak mindenben, mint a neveletlen kölyök az orrában. Ki nem
állhatom ezt a tiszteletlen rókaszaglászást és huncut fesztelenséget.
  Nov. 16. Kánternek gratuláltam, fölemlítettem neki, hogy neki
köszönhetem, hogy 21 év elôtt Bpestre angazsált, most felel, hogy nem ô
ebben a ludas, hanem Pálffy Geraldine grófnô, aki hallott rólam, s
fölbiztatta ôt. Igazán érdekes asszony; sok arisztokrata ... s sok
buzgósággal. Szinte csak szobáiba vonulva alig ment ki, de éber és
reaktív lelke volt... Velem jó volt;... no meg a ,,saffôr'' az fűtött be
nála ellenem, hogy nem vagyok katolikus, mert a lelkigyakorlatokon nem
beszélek Szűz Máriáról s a pápáról. Meg ami van. Tôle kitelt az ostoba
suskus! Azt mondtam a Grófnének: No, most arról is lesz szó; csakhogy
megnyugtassam; de aztán kértem arra is, hogy annak a kritikaster...- nak
üssön az orrára! Hallotta, hogy Immaculata napján prédikáltam: ,,Hát a
püspök prédikál Mária napon is?'' Ime, mily megdöbbentô hír egy
tizenhárompróbásnak kikiáltott modernistáról. Mária napon prédikál! Ej
ej? No lám! Igaz, hogy ez nem annyira a Wahrhaftigkeit ellen, mint
inkább a Wahrheit ellen van. O, igen, egészen ellene; totaliter aliter
van!
  Nov. 16. Mikor úgy Pilisre s a magyar kultúra régi tűzhelyeire
gondolok s bánkódom, hogy oly gyorsan hűltek ki s szórták szét romboló
kezek zsarátnokaikat, azt látom, hogy a kultúrák s a kultúrközpontok s
az élô nagy kultúrhordozók, költôk, írók, emberek, szentek mind csak
egy ideig fénylenek. Forrásaik kiapadnak. Assisi is valahogy kiapad. De
az különös nálunk, hogy minden el lett fojtva, le lett tarolva; a
források ki nem apadtak, de betemették; a tűzhely ki nem aludt, de
széthányták; s így a források még fakadni, gyöngyözni s a parazsak még
virítani tudnának, ha rájuk akadnánk, ha megtalálnók, ha fölismernôk.
Ez a magyar kultúra tragikuma. Igy nézem ezt a szent hegyet, a Pilist
is. Igazán Pilis -- tar, kiégett, kopasz; de csak erôszakosan; volna
ott még kultúrerô, lélek, tűz; a magyarság, a kereszténység lelke kinek
adta erejét; sok fel nem használt elem, sok szén és lekötött hô várja a
nagy idôk alágyujtását!
  Pilis, Szent Márton nem Umbria, nem Campania kiperzselt, mészkô-
csontvázai a hegyeknek! Csak volnának nagy alakjaink, akik onnan túlról
integetnének, világítanának, akik hídfôk lehetnének, hogy a nagy
szakadékot átívelhessük; akik felé mint mélységben izzó fények felé
iparkodhatnánk, akik sugároznák a magyar kereszténységet, a magyar
géniuszt. Úgy látom, hogy ilyenek nincsenek. Hát így a Pilis -- tar; a
konkrét nagy alakok nem állnak rajta, s ez a mi régi kultúránk
hiányossága s a mi bajunk.
  Nov. 17. A vidéknek megvan a geológiai karaktere, a hegyeknek
megvannak lágyan ívelô vonalaik, a ködnek irizáló leple rávetôdik a
Csikóvárra, s csodálatos hat-hétszeres árnyalatban mutatja az egymás
mögött álló hegyek falait Szent László felé; de a történelmi, magyar
karakterét a vidéknek, azaz a rajta hullámzott, rajta elfolyt s
hozzátapadt életnek -- azt szeretném kiemelni; s azt már csak a meglátó
s megérzô lélek tudja. A vidék neki csak stafázs, csak gyönyörű háttér
és keret; s abba állítja, csoportosítja bele a történelmet. Ha a Pilis
hegyét a történelmi múlt homályában nézem, mintha imbolygó lángokat s
mécseseket látnék a széles hegyoldalakon; így látta azokat Szent Özséb
is s fölismerte a remete-lelkek fényeit, melyeket aztán tüzes gömbben,
izzó napban akart csoportosítani. Ez a nap izzik a tar Pilis fölött.
  Nov. 19. Miséztem Erzsikéért. Ez az Erzsike is bájos lélek volt. A
báj ellenkezik a mélységgel. Aki mélyen jár, az könnyen elborul, vagy
legalábbis elkomorodik; a bájhoz a fölület gyôzelme kell a mélységek
konvulziói felett. Ez nem annyit jelent, mintha a báj fölületesség
volna; nem a bájban lehet valaki mély is, de nem hozza föl a mélység
problémáit; azokat lent hagyja, ha oldozgatta is, s fölül megint virág,
finomság, mosoly van. Erzsi ilyen volt, kedves, jó lélek, művészi
érzékkel és tapintattal; az meglátszott műtermén. Engem soká festett;
nem tudom, mit tartanak a képrôl. Esztergomban van. A jó Andor
indította meg az akciót, hogy megörökítsenek 1904-ben! R. I. P.
  Nov. 20. Hát nem felséges gondolat, azt a feketeruhás nôi girlandot
fűzni oda, s azt a 63 Nióbét állítani fel Horthy Miklós elé az
Országház elôtt. Ôk hozták a 63 megyének bokrétáját a nemzeti hadsereg
vezérének. A megszállott megyék krizantém csokrát gyász-krepp burkolta.
Kié a gondolat?
  Nov. 21. Édes Szűz Máriám! Sötét van reggel mise után az én kedves
kápolnámban, csak az oltár terítôje világít egy kicsit, s itt-ott az
aranyozásokon s a kiálló széleken lobban föl halaványan egy kis
világosság, mint a láng a nedves fán, mikor nem tudja megfogni; lobban-
villan, aztán megint elalszik. Ott térdelek s a lelkemet kiterjesztem
mindnyájuk fölé s fölött, kiket szeretek s felejteni nem akarok. Az
elköltözöttek úgy tűnnek föl nekem, mint a hadiárvaház szegény,
munduros, halvány degenerált gyermekei: sorokban párosával mennek,
igazán örülni nem tudnak; ha az ember mosolyog is rájuk, félrenéznek,
mintha azt a szeretetet jelentô mosolyt még nem értenék.
  Nov. 22. Cantantibus organis de profundis clamavi, ex imis amo, in
altis jubilo, super lata me extendo[31]! Az évek oly hosszúak; azt
gondoltam, hogy évtizedek, ha összehasonlítom esztergomi éveimmel:
Cingilingi, jetzt geh mir schlafen; cingilingi jetzt geh mir essen. Mi
minden történt az idén? Brr! Man soll froh sein, wenn man mit heiler
Haut davonkommt. No, én már mehetek ebbôl a dzsungelbôl; a kultúra után
s a dicsô emberiség után, úgy egészében nem fáj a szívem; igazi
bestializmus lakik, feszül, üzekedik, sárlik e tömegben. Az emberre
akár Norvégiában, akár Sziciliában nem vagyok kíváncsi. Úgy járok már,
mint Palásthy Pál, esztergomi kanonok, e részben apatheia felé. Azt
gondolnák, hogy csalódtam s melankólia ágaskodik bennem; dehogy, a
legkacagóbb jókedv; de én is mondom Pellet kanonokkal: das Luder kenn
ich. Ô a saját elváltoztatott fotografiájáról mondta ezt; én az
,,emberrôl''. Ej, Káplár-Eben barátom, minek ugrottál a Dunába
kétségeidben; ha ezt mind megéled, nem kételkedel az eredeti bűnben és
az üdvözítô szuverén akaratban!
  Nov. 22. Emlékszem, hogy mikor 12 éves koromban Nyitrán egy kanonok
haláláról beszéltek s mint ilyen gyerek magam is fölvetôdtem a ,,felsô
városba'', az a gondolat nyugtalanított: ,,Istenem, hogy fog ez elôtted
megjelenni, mikor kanonok volt?'' Épenúgy mikor mint nyolcéves fiú
láttam egy ravatalt Losoncon, gondoltam: ,,Istenem, mi lesz ezzel az
emberrel, mikor házas volt!'' Érdekes gyerek-morális, melyben
mindenféle érzés és sejtelem kavarog! Ma elküldöm Váradynak Pelényi
levelét, melyben beszámol akciójáról a külföldön; értesít s megbizatást
kér ô, hogy a katolikusok közt hasonló irányban dolgozzék. No, ez is
egy naiv kourat. Aki ismeri a hierarchiát. -- Nekem különben az
,,atyafiakkal'' többé nem lesz dolgom. Kétszer volt, tavaly és az idén
augusztusban. Összejöttek Raffai, Petri, Kaas, stb, s akartunk
egyesülni. -- Szép, szép, de ... de ... s jöttek a sérelmek, a vegyes
házasság, a reversálisok... Raffai irodájában láttam egy régi
fametszetet, a magyar luteránusok a nápolyi gályákon... Amit itt
hallottam, elég volt az atyafiságból. Meggyôzôdésem, hogy míg kath.
egyházi javak vannak, nincs béke, hanem irigység. Nos, és az autonomia
lehetetlenség; tehát nálunk is a szekularizáció csinálja majd meg az
egyházi reformot. Ha lesz katolikus parlamenti párt, az talán be fogja
látni, hogy máshonnan reformot nem várhat, s nem fog ellene tenni.
  Nov. 30. Itt járt J[uhai]. Ritkán láttam ily önhitt s magával telt
embert. Mindenesetre tehetsége van; s akkor egy hozzá fogva alacsonyabb
miliôben kifejlik ez a túltengése a saját énjének, okosságának,
bölcseségének. Nekem az ily ,,intellektuell'' -- mert annak tartom --
eszembe juttatja az ökröt, mely nagy, tág szemmel néz, néz, -- belefér
sok; de azonkívül, amit lát, mást nem értékel. Hogy nézhet az Úristen
akadémiákra s egyetemekre? Ezekre az ökörszemű konstatálókra s fel-nem-
fogókra! Credo Domine, amo, anhelo, gaudeo!
  Dec. 1. Ma oly kedvesen tárta elém kacsócskáit a kisded Jézus jó
Mihály Jánosné szépen hímzett pallájáról. Kisded Jézus fehér
ingecskében napoktól, ragyogó fénykévéktôl körülvéve -- úgy örült
nekem. S én elôtte álltam az én virágos kazulámban; virágcsokrok vannak
rajta fehér selyemmezôkben, rózsák, anemonák aranyos virágok. Virágok
érzelmeinket jelentik; rózsaszirmok, sötétkék anemónák pártái s az
aranyvirág kelyhei mi mindent jelentenek!
  Istenem, Jézusom, már én nemsokára abba a másik világba megyek; ó be
jó lesz -- már eleget vagyok s várok itt s készülök arra az érdekes
költözô-madár, költözô-lélekútra. ,,Mich führt der Sinn, drum wird der
Weg wohl richtig sein.'' [Az érzület vezérel, ezért az út nagyon
egyenes lesz.] Úgy elgondolom sokszor, mikor a szívem fakad s egyik-
másik szép bimbóval beletolakodik az öntudatba, hogy az én testi s ideg-
konstrukcióm nem jó föld; úgy értem, hogy nehéz, hogy kemény, göröngyös
mint a tési szántás, melynek nagy, darabos hantjai közül nehezen
verôdik fel a szik, a lélek-szik. Nem vagyok ,,mediumos'' konstitució;
igaz, hogy az megint egészség is, természetesség nálam. De ha majd e
test letörik, ha széthull, akkor gondolom, hogy lelkem szép vonalakban
s mintásan fejlik ki. Úgy szeretném, hogy mindenben finom s tiszta
lelki legyek. -- Örülök, ha barátaim s barátnôim iránt jóindulat, igazi
jóság vezet, s ha nem én várok tôlük valamit, szolgálatot, figyelmet,
hanem én adok. Nem hogy ôk ilyenek, hanem én milyen vagyok -- ez
gondom!
  Dec. 6. Megyek Budapestre, -- a Városi Színházban lesz az ,,Új
Nemzedék'' matinéje. Oda vagyok; rekedt. ,,Je suis tout enroué.'' De
talán kienged belôlem is a katarus az automobilon. -- Ezt a képet régi
írásaim közt találtam. Csejtei Báthory Erzsébet képe. Milyen gyengéd
leányarc! Ha ez fagyasztotta a leányokat a csejtei várban, akkor nem
értem a pszichéjét; mert nem látszik meg rajta az abnormitás semmiféle
keménysége.
  Dec. 9. Tegnap a Városi Színházban volt az ,,Új Nemzedék'' matinéje.
Mondhatom, egy szentelt fájdalom vonult s lengett át a termen. Az
erdélyi internált katonák javára tartottuk. Mellerékkel s Schütz-zel
voltam a páholyban. Az utolsó szám az enyém volt. Jó hangulatban voltam
s kitűnô az akusztika. Megfogadtam a régi retorikai irányítást: ,,steh
keck auf, mach’s Maul auf, und hör bald auf!'' [Állj ki bátran, nyisd
ki a pofádat, és hamar hagyd abba!] Deo gratias!
  Dec. 10. Dec. 8-án X. meghítt vacsorára Horthy Miklóssal és
feleségével. Bájos, derék emberek, nemes és jóindulatú. Horthyné
beszélte, hogy Siófokon ôrizték villájukat s tiszti ôrszemek
váltakoztak; de hogy volt nekik egy katonájuk, aki minden éjjel reggel
4-ig virrasztott a verandán, ahonnan a házat s a kertet szemmel
lehetett tartani. Ezt senki sem tudta, senkinek másnak nem mondta, mint
egyszer csak úgy mellékesen a szakácsnénak. Ez kérdezte, hogy miért
teszi, hisz vannak ôrök, sôt tisztek? A válasza az volt: A tiszteket
nem ismerem; s így mégis úgy van jól, s akkor vagyok nyugodt, ha ezt
magam teszem.
  Dec. 12. Szeretni, mint régen, mikor gyermekek voltunk s a
karácsonynak örültünk -- szeretni a kis Jézust s a Szent Szűzet naív,
ides, mézes szeretettel. Ah, az jó! Ez az a canticum novum, mely
folyton fölcseng szívünkbôl. A hitnek szeretetben s örömben kell
kivirágoznia; radix justificationis -- de a justitia a paxxal s a
gaudiummal jár együtt. A hit nem lehet elfojtva, ki kell hajtania;
hajtása az öröm, a megnyílt mennyország, a kitárt isteni szeretet s
irgalom iránt. Plaudite manibus... a lelkek tapsolnak vagy nem tudom mit
tesznek; de az öröm dagálya emelkedik monumentális méretekben! A hit
oly naív, mint a gyermek; gyermeki, mert kikezdés, kiindulás, gyökér,
mag! A gyermek Jézus, a megtestesült Ige, mint gyermek testesül; ami
nagy s isteni, az bennünk csak a naívság a gyermek allürök, a gyermek
magatartás keretében léphet föl! Gyermekvilág, gyermekszoba,
gyermeklélek valamiképen a hit világa! Ezt az Isten, a kegyelem fonja
és rakja.
  Egy más világra is gondolok, a kultúra világára, erre az
embercsinálta világra a maga stílusával, relativitásával, emberkéz
formájával. Embernek csinál világot, rak fészket, szô ruhát, csinál
utat; ember számára hódítgat egyre többet a földbôl, tengerbôl,
levegôbôl, villámból. De azért nemcsak hogy nem függetleníti a
természettôl, sôt kimutatja, hogy az egész lét, élet, világ a
természetbe van ágyazva. Tehát valami különlegesség; elrendezés,
elôrelátás, gondoskodás, és stilizálás, more geometrico, more humano:
ez a kultúra. Már most van ennek a kultúrának egy sajátos vonása,
melyet mindig emlegetnek, s ez az, hogy az embert puhává teszi, hogy
támadó, küzdô, bátor jellegébôl kivetkôzteti, hogy gyöngíti s
ellenállásra alkalmatlanná teszi; a kultúrák embere a munkát és a
harcot, s az erôs küzdelmeket s a nagy áldozatokat nem állja meg úgy
mint ahogy állta, mikor alacsonyabb fokon küzdelmes, egyenes én-jére
volt utalva. Boncolgatván e tünetet, okát rendesen abban találják, hogy
a kultúra sok erôt és eszközt bocsát rendelkezésünkre, melyekkel
magunkat kiemeljük; megteremti a kényelmet s a komfortot, megóv a
természet, a rideg környezet hatásaitól, a munkát könnyebbé teszi, s
így az egyén erôit kevésbbé harciasokká élezi és élesíti ki. Mi is
természetesebb, mint hogy a fészek meleg, a gubó nem széljárta legyen,
s hogy a pók is könnyebben iramodjék s kevesebb erôt fogyasszon, mikor
pókhálószálain siklik, mint mikor a fa kérgén vándorol?!
  De van a tünetnek lélektani oldala is. A kultúra nemcsak fából,
kôbôl, selyemszálból s gyapotból építi s béleli világát, hanem
fogalmakból, nézetekbôl. Összerakja a világát s erre ráüti a bélyeget,
hogy az a fogalmi konstrukció igazság -- természetesen azzal a ha nem
is kimondott, de jelzett vagy érzett mellékértelemmel, hogy ami pedig
abban a konstrukcióban nincs bent, az nem is igaz, az téves. Igy látom,
hogy ,,emberi'' jelleggel s bélyegzéssel lettek ellátva nézetek s
felfogások, melyek tiszteletreméltóak; de úgy beállítva, hogy ezek a
valódiak, s ami azokkal szemben áll, az mind nem igaz vagy nem méltó
hozzánk: határozottan tévesek. Az ember ugyanis azokat a nézeteket
választja ki, melyek érzésének megfelelnek, melyek a lágyabb, melegebb
lelkületnek megfelelnek. Az emberbôl a kultúrában esztéta, finom, lágy
érzésű s ízlésű lény lesz, aki pl. a halálbüntetést mint zsarnoki
erôszakot elítéli, a háborút rettenetes barbárságnak tartja, -- a
botot, a derest emberhez nem méltó, azt degradáló kényszereszköznek
nézi. Nem tagadhatjuk, hogy e nézeteket az emberrôl való nemes
gondolkozás inspirálja. Finom érzések<re>, filozófiai
oszlopcsarnokok<ra>, szalónmiliô<re>, elôkelô, művelt társaságra
gondolunk, mikor ezeket hangoztatni halljuk, és sohasem mondhatjuk,
hogy ezekkel ellenkezünk s azoknak elismerésünkkel nem adóznánk. De hát
ez a kultúrvilág, az érzések s a nézetek e lágy, csillogó, e puha s
meleg miliôje képes-e hordozni a valóságot? Nem absztrahál-e? Nem
lendül-e fel étheri magasságokba, elvesztvén a kapcsolatot a
realitással? Nemes érzések; de nem szigetelôdtek-e el más érzésektôl,
melyek épen oly emberiek s nem ignorálhatók? A finomság hatalom, de az
erôs s kemény a léleknek épen oly szükséglet; az emberi fejlôdést
biztató ingerek messze elôttünk ragyognak, de a haladás nehéz járású s
döcögô kerekei szintén hatalmak, ha nem is ragyognak, hanem sárban
járnak. A mi kultúránknak épen van rideg, kemény szíve-lelke, mint
ahogy van édes érzelmi világa. Csont takarja a velôt, s izom és hús és
bôr takarja a csontot. Egyik a másikát nem tagadja, de az érzés inkább
a lágy, puha hús, mint a csontok s a keménység felé tart.
  A mi kultúránk az érzelmi finomodás útján járt, ott konstruálta
világát, formálta s gyujtotta ki ideáljait; így mi sem természetesebb,
mint hogy a halálbüntetést eltörülte, a derest leszerelte, a
pacifizmusnak behódolt s mindezt igazi kultúrának s egyetlen
teljesértékű humanizmusnak vallotta. Mi most megkapjuk az ellengôzt
haladásunk dugattyúi alá, s a masina lassan fordul. Hajlandók vagyunk
megreformálni fogalmainkat s azt hinni, hogy az igazi kultúra az, mely
valóságnak, az egész természetnek, terjedelmének, minden
követelményeinek megfelel. Igazi kultúra az, mely nem lágyít, nem puhít
abban, amiben keménynek kellene lennünk. Igazi kultúra az, melyet az
érzelmek félre nem vezetnek, hanem amely az egészbôl veszi
tájékozódását. Igazi kultúra az, mely nem tagadja a finomságokat; de
épen úgy nem zárkózik el a természet s az élet kemény, ropogó
pontozatai elôl. Csak így lesz képes magát az államot s a társadalmat
szolgálni; ellenkezô esetben romlásba viszi az emberséget. Ilyen romlás
volt a pacifista ôrület, az önfeledés s önelvetés a maga
alávalóságaival s nyomorúságával. Ilyen romlás volt a cukorbárók s a
lipótvárosi szalónok szabadsági és testvériségi bódulata, mely nem a
szabad embert, de a bestiát szabadította ránk. Ilyen romlás volt a
doktrinér nagytudású politikusok ország-elszabdalása, mely a többi
igazságot, a nemzetiségek jogait akarta érvényesíteni, s zűrzavarba,
összevisszaságba, éhhalálba kergeti a milliókat. Ez az izolált érzések,
a féligazságok, az absztrakt követelmények kultúrája; az igazi kultúra
az, mely az eszményt magasra kiemeli s a valóság alapján állva mindig
ôrzi s erôsíti a kapcsolatot az eszmény s a realitás közt.
  Dec. 13. Az elsô advent vasárnapon volt az itteni egyetemi
hallgatóknak Széchenyi-körré való csoportosulása. Én is beszéltem. Mi
kell most más, mint fiatalság, erô és bátorság. A kornak, a haladásnak
az kell. Kell érzékenység, mellyel fölfogja s felszívja a benyomásokat,
a nagy újságot, melytôl megdermed, majd meg lángolni kezd. Ifjúságot,
lelket s nem rutint és érdeket. Nyilt szemeket, melyek látnak, bámulnak
s új gondolatok s kiindulások magvait veszik! Azután az ifjúságnak is
jó ez. Ezt az ifjúságot sok blazirtság környékezte, s nehéz volt neki
lelkesülnie ellentétek közt. Az ideálokat hirdettük, de a közöny, a
nagy sivatag nem mutatott gyakorlati utakat, hogy merre induljanak.
Voltak mindig derék, kiváló fiúk, okosak, gondolkozók, kik viaskodtak a
környezettel, de áramot, nagy irányt nem tudtak indítani. Ime, most itt
a tönkrement társadalom; romokban hever; a nagy ideálok mint
életszükségletek léptek elénk; a gonosz hatalmakat megérezték, mint a
vérszagot s a vesztôhelyek bűzét. Eladtak s fölforgattak mindent:
hazát, oltárt, lelket, családot... No, itt az ideálok tiszteletének
kora! Ezek az ideálok nem parfűm, nem mósusz, de levegô, napsugár; nem
abszint, hanem forrásvíz; belôlük élünk! Nélkülük mindenünk vész;
mindenünk, amit ember szerethet.
  A mi vallástalan modernistáink el akarták törülni a vallást; harcot
üzentek minden Isten-hitnek, s minden egyházi intézménynek. Minden
frázis és szópuffancs fegyver a kezében s minden alkalom kapóra jön
neki, hogy rúgjon egyet rajtunk. Mi álltuk a tüzet; álltunk a harcok
központjában, de mélyebb, átfogó akciót nem bírtunk indítani. --
Ugyancsak így voltunk a hazaszeretettel, melyet nemzetköziség, európai
szellem, fölvilágosult nivellálás örve, cégére s ürügye alatt támadtak.
Valami oly tradicionális, de erôtlen állásfoglalása volt a vezetô
osztályoknak a hazafiság mellett; de a gúny kôzáporában s a zsidó
viccek nyílözönében azt a benyomást tették, hogy leszerelôdnek s ócska-
vashoz dobatnak. No, de most máskép hangzik a ,,pro aris et focis''[32]-
kiáltás: vészkiáltás, fölhördülés, sikolya a nemzeti léleknek, mely
kiváltja az erôs életvágy s elszántság vezetô szólamait. Lelkünkbôl
törnek elô.
  Dec. 14. Harmadik vasárnapja az adventnek; öröm, csengô lelkek,
énekesek, kik szeretni tudnak, kik vidámak; kiknek szent öröm, mosoly
van a szájuk szélén! Mily csodaszellem a szent kereszténység szelleme;
gyermeki, karácsonyi örömöt hozott, gyermeket, édes gyermeket, akit
szeretni kell; ha szeretik, örülnek.
  Minden kornak, vidéknek, népnek lelke van. Van lelke, mely belôle
csurog, mely köríti mint levegô, mint illat vagy bűz, mint parfüm vagy
trágyadomb lehelete. Hát pl. a reneszánsz konkvisztádori, hôsi,
emberfeletti lelke, hol csak a nagyok, a hatalmasok számítanak, hol az
élet csak ormokon jártában mutatkozik be figyelemre- és
tiszteletreméltónak. A nagy tömeg, a névtelenek, a nyüzsgô sokaság, azt
a köznap szürkesége takarja. A köznap s ami benne feszeng, ami ott él
és szenved, az tintát s papirost nem érdemel. Az irodalomban is csak az
ösztönök szörnyei s az erények szentjei szerepelnek.
  Milyen más a naturalizmus, a realizmus korszaka! Az irodalom a
természettudományos megfigyelés módszereit alkalmazza; elemez, tagol,
kutat, boncol; se hossza, se vége a polgári psziché, a nagy s
közönséges élet ecsetelésének. Nem a tenger teszi, hanem a cseppek; nem
a hegyek, hanem a homokszemek; a csepp s a szemer a tenger s a hegyek
képlete. Minden érthetô lesz, ha szétfejtjük; a lelket is s az életet,
az erkölcsöt s a társadalmat. Az idegszálakat szét kell szedni, az
érzéseket elemezni, a vérben az ôsök bűneit s most is lappangó életét
szemlélni!
  Hát a kapitalizmus, a manchesterizmus, a korlátlan önzés, a termelési
szabad kalózkodás, a szíriai kegyetlen rablóvilág átültetése az európai
gazdasági világba! A mammon-imádás, a több-pénz, a gazdagodás
szenvedélye fölszítva piszkos, kormos világégéssé, rettenetes
pusztítást végez nemcsak a gazdasági, hanem az erkölcsi világban. Az
embereket szívtelenekké, kegyetlenekké, önzôkké teszi. A testvériséget
csúffá teszi s az osztályharc s osztálygyűlölet rettenetes vezetô
szólamait kelti föl a kizsaroltak pártján. Logikája a pusztítás s
tönkresilányítás folyamata. Ez a rablás, a kiuzsorázás, a feltétlen
lekonkurálás, a pénz hatalmának imperialista pajzsra emelése, melynek
szolgáljon minden.
  Ez a rabló, kalózkodó szellem ráült a világ nyakába; elbódította
számaival, technikájával, külsô sikereivel a világot -- a féligazságok
bűbájával, melyek szabadságot, testvériséget, szabad érvényesülést
hirdettek, de a gyöngét nem védték; melyek az erôk kifejtését
ünnepelték, de az anarchiának kaput nyitottak; megrendítette az
erkölcsi elveket, meglazította az igazság, jóság hajlamait,
meghamisította az érzéseket; szabadon garázdálkodott s tobzódott.
  Ez a szabad garázdálkodás szabad kezet sürgetett, minden szeget,
minden srófot kihúzott, minden eresztéket s kapcsolatot lazított,
minden konstruktív s pozitív erôt kikezdett, milyenek a tekintély, a
rend, a szervezetek, a politikai, a társadalmi alakulatok hierarchiája,
-- a hit, a vallás, az egyház, a család, az erkölcs, a nemzeti
egyediség, a faj, az élet karakterei. Ez neki mind idegen volt és
elôtte értéktelen és hideg; nem mondott semmit, s csak ellenszenvét s
gyűlöletét keltette föl.
  Igen, másféle, egészen idegen érzéssel, idegen lélekkel, saját,
különálló nemzetiségi ösztönökkel, elzárkózva családi s faji
tradicióinak légkörébe állt velünk szemben. Idegen volt a hit, sôt
történeti ellenkezésben látta magát vele szemben. Mivel valláserkölcsi
alapjai alig vannak, azért a zsidó psziché minden új gondolatra reagál
s szomjasan és éhesen veti magát rá, s minden új, sokszor a
legbizarrabb világnézeti filozofálásba hanyatt-homlok rohan bele, úgy
hogy az ember a fölületességnél csak a fanatizmust csodálhatja jobban.
Ki vannak éhezve, évezredes vágy gyötri lelküket s lázas és perverz
érzésük megfontolás és mérséklet nélkül tüzet fog és gyujtogat --
dómokat!
  S mi lett az erkölcsbôl, a szavahihetôségbôl, a tisztességbôl a sajtó
miazmás és undorító s teljesen a zsidó erkölcsöt tükröztetô
levegôjében! Épen most van ezt megint alkalmam tapasztalni, mikor az
antiszemiták a Népszava nyomdáját elpusztították. Emlékeznek, hogy
félév elôtt miket írt a ,,Népszava'' s a ,,Vörös Újság'' s a többi
piszkos, szôrös sajtkukac az Apostol-nyomda elpusztításakor, hogy ez
nincs a sajtószabadság ellen, ez csak a sötétség üldözése! Hát mi volt
akkor az utca, az isteni nép, a világítélet? S mi lett belôle most?
Söpredék, csürhe. -- Emlékeznek, hogyan fujták a sajtósárkányok akkor a
tüzet az internálások mellett; s most hogy tajtékzanak olcsó dühtôl az
internálások ellen? Mi ez? Szenilitás vagy a cserzett erkölcsök tipikus
jelentkezése?
  Dec. 15. Pompás kritikát hallottam egy modern táncról ... hogy ennek
utolsó mutatványa a keresztelô. -- Istenem, hisz már az, hogy a tánc
párosával megy, valami nemiség; no, de azt úgy lehet alakítani, annak
oly sok bájos formája lehet, hogy az ember a párosságra s az ölelésre
nem is gondol. Vannak azonban táncok, melyekben a párzás kiverôdik, s a
buja képzelet azokat erotikusan járja. Különben itt is minden a
szellemen fordul, mellyel táncolnak.
  Tegnap voltam a fônöknônél, a F[erenc] J. intézetben. Tizenegy nôvér
ellene van, öt mellette; ô meg nem akar elvonulni. Szatmárból nem jön
határozott parancs. De hát nem komédia ez? Igy ragaszkodni?! Istenem,
én szívesen mennék, ha engem tolnának. De magunkféle embert csak a
lelkiismerete tolhat. No, én teljes világossággal látom, hogy én
püspöknek való nem vagyok. Mennék is. No, megyek! Azután az is csak
gondolat: ki tudja, mily érdemes s alkalmas embernek állok útjában! Tu
autem Domine miserere nobis!
  Dec. 16. Eusebius [Özséb] engem nem Vercellire, hanem Pilis hegyére
emlékeztet. Szent hegy <ez> nekem; már hogy hegy, azért is szeretem;
azután valahogy lelkem vidékéhez, Esztergomhoz tartozik, azután az
Ottokár-árvaház egyik uszályára telepedett, s a cseresznyefás árvaházi
dombok-, no meg az Oszolyról annyiszor néztem. Magyar szent-hegy; az
egyetlen magyar szerzet odavaló, barlangjaiba, szakadékaiba, völgyeibe,
berkeibe. Ha így este szürkületkor nézem, úgy tetszik, mintha imbolygó
fényeket látnék hatalmas hátán: a régi pálosok mécsesei útban vannak a
hármas barlangnál épült ,,ecclesiolához'': Mily kevéssé van ez úgy
beleszôve a magyar lelkekbe s a tudatba, a vidék életébe!
  Froh werden seines Glaubens, azt úgy fordítom, hogy a hit a mi
örömeink, vigaszaink, felbuzdulásaink forrása legyen. Froh, froh, froh...
Öröm, igen, de oly csendes meghitt, derűs lelkület, oly kiegyenlített
nyugalom és béke és harmónia, olyan néma, a lelken elömlô dal.
Örüljetek; dalos lelketek legyen; lélek, szépség, mélység, bensôség
érzôdjék meg rajtatok. Ami a motívuma, a vezetô szólama e dalos
lelkületnek, az, hogy az Isten szeret, s így szeret; az, hogy gyermek
lett s karácsonyt hozott, s hogy ez a legmélyebb lelkiség, bensôség,
valóság. Szólhat-e biztatóbban, mint gyermeksírás- s dadogásban,
biztatóbban arra, hogy ne féljünk? Nézhet-e bizalmat gerjesztôbben mint
gyermekszemekkel; adhat-e valamit, ami nem lesz skorpió, sem kígyó,
hanem élet kenyere s áldás, méz és tej, mikor gyermekkacsóval adja?
  Tehát szívbôl örvendezni, hogy úgy van, hogy hitünk Betlehem felé,
édesanya, gyermek, angyalének miliôjébe állít s azt állítja, hogy
általa mi is Isten gyermekei lettünk. Mert hisz ez a fôrémület, hogy
ördög fattya s pokol-töltelék vagyunk, hogy sziklafalak közt börtönben
sínylôdünk, hogy halál és kárhozat a végzetünk; hogy nagy ködös tenger,
rajta Titanic hajói a kultúrának, s alatta mély sírok s az enyészet
nyeldeklôje; hogy pöcegödrök és posványok, s lassú belefulladás a vég.
Virágokkal ingerkednek, reményekkel töltekeznek, de egy nagy csalódás
az utolsó állomás. S ott elhagy minden, s gúnykacaj az elhaló üdvözlet,
nem akarom mondani, az Isten-hozott! Nem, nem más karácsonyunk van;
Jézuska elviszi bűneinket ... gyötrô kínunkat s szívfájdalmunkat... s a
poklot is, azt is. S magát adja ...! Szent öröm, vígság, derű, csendes
dalok járjanak lelkemben. Karácsony van. A kökényágakat adventben
levágják, vízbe teszik s kivirágoznak; -- szerény, kedves fakadások az
örvendezô lelken... Hallanak mély tavakból, csendes karácsonyi tájakról
harangszót ... igen, gyermekörömeink, régi karácsonyaink emléke csendül
meg, ezüstcsengéssel harangoz felénk. Örvendezni a hitnek, a megváltó
nagy hitnek! Mint Pál apostol és Szilasz a filippi börtönben: véresre
verték hátukat, kalodába feszítették lábszárukat, úgy feküdtek a
földön, a nyirkos kövön s énekeltek. Erre gondolt talán, mikor késôbb
Rómából a filippieknek azt írta: Gaudete in Domino semper, iterum dico,
gaudete...[Fil 4,4] Ez a szép, bájos lelkület kinyilatkoztatás legyen a
világnak! Nézzék, csodálják ... kívánják meg s áldják! Igen... igen...
Gaudium et pax in Domino!
   Dec. 16. Karácsonyi gyertyák fénye s a kis Jézus, a Szent Szűz
ragyogó szeme a mi világosságaink. A gyertyákat elfújjuk, a kis Jézus s
a Szent Szűz szeme fényességét ki nem olthatjuk; az biztatóan világít
nekünk. Azért nincs nirvánánk, nincs nihilizmusunk. Nirvana Müller
Miksa szerint ,,az a cselekvés, amellyel világosságot kioltunk ráfúvás
által''; a nirvánát Burnouf ,,nihilizmus'' szóval fordította. Tudjuk-e
már, hogy miért nincs nekünk nirávánánk, nihilizmusunk s más ilyen
betegségünk, mely a lélek derűjét elborítja, s mosolyát kioltja? Mert a
mi világosságunkat nem lehet kioltani: a gyermek Jézus s a szent éj
legszebb kerubinjának, a Szent Szűznek szemevilágát.
  Dec. 16. A karácsony bátorít, biztat; lelkemet óvni akarja a
csüggedés, az aggság betegségétôl. Egész nagy emberi családoknak van
vröklött betegségük; legrégibb idôktôl kíséri ôket egy szomorú
mentalitás, egy nehéz, ólmos lelkiség, hajlandóság a negációba, a
semmibe. Ez a régi India betegsége, s ez az orosz nép lelki búja, a
csüggetegségre hajlama. Erôszakos természetű emberekben rombolási dühhé
fajul; az ô szemükben minden, ami van, rossz! A többiben mint
kedvtelenség, örömtelenség, mint tompa, buta apathia jelentkezik. -- A
karácsonyban gyermek mosolyog felénk, új élet; nem kimerült, nem
kivénült élet; nem kiélt lelkek hagyománya, hanem forrásozó, gyöngyözô
élet. Ez az, ami megkap a forrásnál, a hegyi pataknál, a tavaszi
fakadásnál: az örök, ami mindig új, a ki nem merült élet. Boldog, kinek
lelke forrás, kedélye friss, hegyi patak, szíve tavaszi fakadás. Az a
Szentlélektôl, az örök élettôl, a meg nem zavart, fakadó
kereszténységtôl van!
  Dec. 16. Magyar kultúránál azt kell kérdezni elôször: mit gondol, mit
érez, mire reagál a magyar nép? Mert kultúrát csak úgy lehet csinálni,
ha az élet nemesebb formáit kiemeljük; tehát ha formát, megfelelôt
találunk. -- Ez jó is, mert így lesz sajátos és nemzeti. Máskép nem
lehet tenni. Aki máskép tesz, az úgy tesz, mint aki a hajó irányával
ellentétes szeleket úgy fog be vitorlákba, hogy ellenkezô kurzust
kövessen. Igy volt nálunk. Fent európai kurzust, a nép meg ázsiai
kurzust követett. A minisztérium is német példákat <követett>, s magyar
földön lehetetlenség lett belôlük.
  Dec. 16. Rettenetes ez a locspocs, ez a sár, ez az utcalé, ez a
sokszorosan higított föld-csokoládé, ami e szépséges vidék arculatán
elömlik. Ott tartunk a magyar kultúrában: körülbelül a teremtés második
napja körül, mikor az ég már kész, de a föld a vizektôl még nincs
elválasztva. Itt ugyancsak nincs: Sár, sár, sár! A szentek is a sárban
nyakig! Sárszentmihály és Szentágota -- no ezt a fölséges, édes, sírni
tudó szentet úgy sajnálom; Szent Miklóst is sárban tisztelik, a szent
keresztet is Sárkeresztúron és Sárkeresztesen. Innen, azaz hogy ezzel a
sárral, ezzel a tapadós, lusta, piszok élettel van megmagyarázva a falu
szelleme, ez a sáros, piszkos, mosdatlan, fésületlen hajadon --
zsebkendôje a zeke meg az ingújja. Ez a falu, ez a falu... énekelte a
bájos Szepesi-leány mint nem tudom, miféle nimfa. No, szegény nimfa,
aki egy magyar faluba csöppentél: a pocsolyák, a sárbuckák, a lét
folyató szemétdombok, a falukat görbén (mintha lábuk volna) a sárnak
nekivetô apró, álmos házikókkal s a kocsmai központtal! Hová tegye a
lábát e sártengerben a kultúra? S ha teszi, mi lesz vele? Elmehet
pucoválkodni!
  Dec. 17. Azon megütközöm, ha a ,,vidámság fűszerérôl'' olvasok; ez a
kifejezés nekem kevés s nem evangéliumi felfogásra, hanem francia
lelkületre mutat. Nekünk a vidámság nem fűszer; nem kívülrôl ható
inger, hanem a lélek természetadta kicsordulása, az erô játéka, a
szépség fölénye. Ahol a lélek kiverôdik s legyôzi az anyag zavaros,
ráboruló rétegét, a gondok ködét, az élet terhét, ott mindig vidámság s
derű és szépség jelentkezik, s így virágzik ki. Nem idôszaki fakadás,
melynek tavasza van, dalol, muzsikál, virágzik, hogy azután hervadjon s
a szél elszaladjon kóbor levelével. Nem, hanem valami állandó,
folytonos, mint az Isten országa, a napsugár.
  Istenem, aki érzelmekké, gyöngédséggé, meleggé, hévvé válthatná ki az
Isten leereszkedéseit, aki oly médium lehetne, oly bôséges forrás, oly
zengô hegység, melyhez csak hozzá kell érni, s árad, fakad, hangzik,
cseng és zeng! Színek, érzések, könnyek, lángolások, lírák és dalok
epekednek s múlnak el! Valami finomabb lelket és szellemet kellene
irlelnie s valami csengôbb s melegebb életkedvet s vidámságot
kiváltania! Égjünk; égni ne féljünk, égjünk, melegítsük fel a vén
emberiséget. Ne féljünk, hogy elégünk; az az égés élet s az éleny nem
fél, hogy a tüdôben s a vérben elég, s az ajkon csattogó jókedvben s az
arcon rózsákban virágzik ki.
  Dec. 18. Csak az, ami a második lelkünkbe[33] hatol s abban életté s
örömmé válik, az alkotja én-ünket s tarkítja s gazdagítja lelki
világunkat. Az elsô lélek az ért és csodál s elfogad s elismer, pl.
amikor az iskolában a retorika-tanár megcsodáltatja velünk Cicerót vagy
más ily szóművészt! De a másik lélek által lesz valami a mienk. Mi
éljük, mi örvendünk benne; lubickolunk, repülünk. Ott nem szavak járnak
s hideg szépségek, nem jégcsapok fényei, hanem meleg, bensôséges élet,
öröm, vígság! Újjászületni e második lélekben lehet csak; -- az az élet
családi, meghitt szobája, elsô emelete, zárt kertnek lugasa. Az igazi
otthon!
  Dec. 18. Gogoly, orosz író leír egy nyilvános kivégzést; hogy mit
tett ez, mit az, hogyan érzett az elôkelô, a gyermek, a lengyel nemes
és Jucicája; még a sólyomról sem feledkezik meg a sárgaréz-kalitkában.
Azután a néptömegre tér át s azt írja: ,,Legnagyobb része olyanokból
állt, kik az egész világot és mindent, ami benne történik, azt
ujjaikkal az orrlyukaikban vájkálva nézik''. Hát így van. Mit szóljunk
most P[allavicini] kormánybiztos tervérôl, hogy tornaklubokat akar
falvainkban alakítani; tehát egy eszthétikai kultúrát, mely nem nô ki a
néptömeg érzéseibôl, mely iránt nem lehet fölébreszteni érdeklôdését!
Ünnepeket nagy csaták és tények emlékére; vidékszerű alakulatokat a
katona-élettel kapcsolatban; Move-egyleteket, ifjúsági csoportokkal;
éneket, dalárdát! Mást nem lehet, míg a közoktatást afalun meg nem
fogjuk elevenjén, s 16 évig nem tartjuk valamikép nevelés alatt az
ifjúságot! Keressük azt, ami a népet megérinti, a lelkét
megszólaltatja: legyen az lent, ha csak egy húrú is.
  Dec. 23. Ma reggel jöttem vissza Budapestrôl, ahol konferenciát
tartottam 20-án este, s 21-én a Karácsonyi-palotában a szegények közt
kiosztást. Gyönyörű palota, kiáltó kontrasztban a sok szürke folttal, -
- a szegénységgel. A Misszió nagyszerű gyüjtést rendezett
élelmiszerekbôl s ezt osztották ki. Igazán Karácsonyi-palota volt ez
akkor.
  Dec. 24. Úgy vagyunk, mintha nem volna levegônk, vagy csak oly
megritkított levegôben élnénk mint a madár, kit egy légszivattyú burája
alatt tartanak. A levegônkben kevés az éleny, az ethikai oxigén, a
táplálóelem, a tüzelôanyag. Mintha kimerült, kiélt, erejét kiadott
eszmék, eszmények, motívumok járnának ki-be fejünkben s nem fognának
meg s nem gyujtanának. Igy aztán betegek, kedvetlenek leszünk, mint
akik meg vannak mérgezve! De honnan legyen erônk, bizalmunk,
egészségünk? Honnan gyujtó motívumaink, élenyünk; az erdô s a tenger
leheletét honnan? Ah, a lelkek Istenbôl élnek. Neki kell erôs levegôt,
egészséges életerôt, égni tudó élenyt, színt adnia! A komisz, alávaló,
önzô szellem megrontott körülöttünk mindent, inficiált érzést s lelket;
igazán beteggé, fád, unott exisztenciákká tett. Hitványságokkal tartott
s a friss lelkiséget bornirt s blazirt orfeumi ledérséggé változtatta.
Magunkat rontott meg; a lant romlott el, s azért nem hangzik fel az
élet mint ének és harmónia! Eszményt és szenvedélyt egy nívóra emelt s
minden utat és irányt elsöpört s úttalan s iránytalan szabadosság
uralmát teremtette körénk. Se föl, se le, hanem lapos s lápos minden, s
a céltalanság ásítozása szorítja a lelkeket! Ah, álljunk Isten elé a
szép, nemes élet igényével; ô tegyen, ô disponáljon, ô teremtsen újjá.
Itt a tenger; ne panaszkodjál, hogy nincs elég mélység! Itt a kéklô
végtelenség, ne zúgj, hogy nem férsz el benne!
  Dec. 25. Nem mondhatom, hogy mennyire boldogít az olyan prédikáció,
mint a mai. Nagy kegyelem: a szívet megtölteni az örök szent élet
vizeinek tartályaiból s aztán gyöngyözni és adni azokat! Említettem ma,
hogy 1883-ban Nosztrára mentem Brühl Tónihoz; ágyban feküdt, mert
megütötte a lábát, kifordulván a kocsiból. Ágy mellett volt a vacsora,
azután lefeküdtem. Éjfél elôtt fölkeltett a fegyôr s bekísért a
fegyházba. Felcsendült az ének, s mikor azt mondtam: Agnus Dei, qui
tollis peccata mundi, itt a bűnösök s gonosztevôk közt, átéreztem, hogy
a nagy karácsonyi hit épen az, hogy eljött az Üdvözítô, a Szabadító
bűntôl s pokoltól. Az egész világ mondogatja ezt; ezt mondogatják a
Sacré Coeurben s a jezsuita noviciátusban... Nagy télben állunk,
karácsony abból lesz, hogy a téli ág, a fagyos föld csupasz ágacskája,
a hit kivirágzott. Mint ahogy kökényágat vágnak s beteszik vízbe, úgy
virágzik ki a lélek, s hitében odaáll a jászol mellé, -- a kis Jézust
üdvözlô kökényfa virág! Add nekem bűneidet, add gyötrelmeidet s add ide
kárhozatodat -- mondja a kis Jézus Hieronymusnak; bűneidet elviszem,
gyötrelmeidet megenyhítem, poklodat bezárom. , édes gyermek, feslô
virágszál, ó édes gyermek, szemed karácsonyi gyertyafényünk, s életed a
ki nem merült, a nem vénhedett élet, a patakzó élet; hegyekrôl lejtesz,
s muzsikálsz!
  Dec. 25. S. desperát levelet ír: a kultúra haldoklását látja, azért
kell elôször a kultúracentrumoknak, a nagyvárosoknak pusztulniok. Hát
hiszen a kultúra megdöglik, de a technika s a többi-igazság a
pusztulásra érdemes fényes emberirtások helyébe különb
energiaforrásokat s gyüjtôhelyeket fog létesíteni. Ki lelkesüljön a
mostani nagyvárosért, e sírgödörért, e pöcegödörért, e nagy proletumért
s a döglôdô proletárok hulla-torlaszaiért?!
  Dec. 27. Magyar kultúra a szó igaz értelmében, magyar művészet nincs;
mert nem volt ideje, hogy kifejlôdjék. A szellem, az ízlés
kifejlesztéséhez idô kell, nyugalom és folytonosság kell; ez nem volt
meg nálunk. Minket folyton fölriasztottak, a barbár betörések
elpusztítottak sokat, ami mint kikezdés, mint csira már megindult.
Valahogy úgy jártunk avval , mint az elnyomorodott fácskák, azok a
törpeségre s vénségre, vén gyermekségre torzított exisztenciák. A
japánok azokat a kis fácskákat úgy produkálják, hogy a csemetét
mindennap megrázzák, így finom gyökereit mindannyiszor elszakítják, s
újra meg újra hajt s szakad a hajszálgyökér, s nem lesz belôle szépen
kifejlôdött gyökérzet. Igy alakulnak azok a játékszámba menô tölgyek,
bükkök, melyek lelke bizonyára szégyenkezik saját törpe mivolta miatt.
Magyar kultúra, géniusz, művészet! hányszor rázott meg tégedet török,
tatár, kun, labanc betörés; nem volt alkalma kifejlôdnie; szavadat nem
hallathattad, magad szemébe nem nézhettél; ami kikezdéseid voltak ma,
azokat holnap szétszakították. Folyton kezdetben s kezdetlegességben
álltál, jártál, a kezdet buzgalma s a kiindulás ifjú heve nélkül.
Elpazaroltad erôidet... Vagy talán nem; benned rekedtek; nem volt idejük
s alkalmuk, lehetôségük kipattanniok; -- reméljük, benned vannak, ki
nem fejezôdtek! Bár úgy lenne! Bár, bár! S bár jönne egy korszak, hol
magadra találnál s géniuszoddal maradnál csendben s elmondhatnád s
kiadhatnád, ami lelkedben jár, ami mint forma testet ölt, színt és
bájt!
  Mi volt itt, mi volt itt?... azt ismételgetem, mikor kultúránk romjai
közt, szentelt vidékein járok... Fehérvár, Esztergom, Szepes, Pilishegy...
A Corvinával csak a florenci Laurentiana vetekedhetett. Könyvnyomdánk
megelôzte Angliát és Spanyolországot! S azok a karthauzi, bencés
zárdák, Pannonhalma, Látókô, a Lapis refugii! No, ne bolygassuk! Ez
volt! Ránk tört az a buta kelet, nemcsak janicsárjaival, s a félhold-
imperializmusával, hanem vallási fanatizmusával; mert mint Baumgarten
besztercei jegyzô írja (1543), a törökök azt hangoztatták, hogy
meghódítják mindazokat a népeket, melyek képeket imádnak. No hát épen
ez kellett nekünk még! Ez a keleti vallási reform. Bár, sajnos e
részben a nyugati reformációval kezet foghatott! Hát a török is érzett
magában annyi vallásreformi missziót; s azért aztán disznóólakká,
kutyaketrecekké, lóistállókká lettek a paloták, templomok! Hej, mi is
sóhajtozunk Szapolyai János vajdával, kirôl Leslic, I. Leopold
Konstantinápolyba küldött követe, mikor Budán végigmegy 1666-ban, írja:
,,pusztulásukat s mostani iszonyú romlásukat most jobban siratná meg
János vajda, ha élne, aki a város elsô elpusztítása után 1526-ban nem
tudta nagy sóhajtások nélkül szemlélni''.
  Dec. 28. Edit fölkért, hogy írjunk a pápának, indítson ô is akciót a
magyar gyermekeknek Olaszországban való elhelyezése iránt. Szívesen
megteszem, mert mennyi áldás, mennyi élet háramlik az elnyomorodott
nemzedékre ez úton. Csak menjenek minél többen le Itáliába. Menjenek és
éljenek! Én már nem kívánkozom oda; még csak a hegyekre. Nem
kívánkozom, mert mégis csak idegen nekem az a fölületes, latin szellem,
a maga kegyetlenségével s tiszteletlenségével. Onnan nem veszek
inspirációkat, nem úgy mint az, aki írta: ,,Ach, Freund! Nur ein
Stückchen blauer Himmel, eine Nase voll Orangenduft und eine Auge voll
Farben und Gestalten und das Ding sollte schon gehen[34]'' (Wilhelm von
Schadow). Hát igen, az égbolt, illat, szépség; de én azt a Pilis-hegyén
is megtalálom vagy a Hűvösvölgyben, amikor felém jönnek tagbaszakadt,
friss arcú nagykovácsi lányok! Istenem, ,,pleni sunt coeli et terra
gloria et pulchritudine tua!''
  Dec. 28. O ... édesatyja meghalt. Meg van most törve az az érdekes,
kedves leány. Nekem ô egy példája a szív érzelmi elhelyezkedésének.
Tisztesség és tisztaság s modern igények vívódnak benne. Nem találta
meg szép, igaz nôiességének helyét, s oly irányba terjeszkedett
érzelmeivel, hol csalódás érte, pedig ott is csak jót s szépet akart.
Rajta látom, hogy a nôi lélek problémája sokkal tisztább s lelkibb,
mint a férfié. A nô szeretetet s megértést akar; a férfi a testet is
akarja, s ez zavarja meg az ideális viszonyokat. Már több esetem volt,
melyeknek tragikuma ez a nagy különbség, melybôl aztán ethikai
zavarodás lesz. Ezért nem lehetségesek a József-házasságok; sok, sok
nônek elég volnának; a férfi nem érné be vele. Igy járt a jeles Cordula
Wöhler is, aki József-házasságot akart kötni s Schwalzban meg kellett
aztán tapasztalnia, hogy azt kettônek kellett volna kötnie, kik -- mint
mondják -- mindketten nôk volnának! De hát, az meg nem házasság. József-
házasság csak lelki életet élô, magas kultúrájú, ideális férfi és nô
közt lehetne. A korrekt és pulchra dilectio férfi és nô közt
mindenestre sok formát ölthet, azokat egy kalap alá szorítani nem
lehet. Azt mondhatom, hogy e részben életem s érzéseim olyanok, mint
vasrácsokon felfutó rózsa; a vasrács a katholikus morál elvei, a rózsa
a lelkem. E szempontból teljesen elítélem azokat, kik az elvek
vasrácsait szétvetik; de nem kérek abból sem, hogy a vasrácsot nézzem,
tapogassam s rózsákkal be ne futtassam. Ha az ember szép, nemes életet
s azt mint maga életét akarja élni, akkor ne emelje azt ki thézisekbôl
s világnézeti ködökbôl, hanem lelki mélységekbôl. A gazdag és egyéni
élet nem lehet tanoknak recitálása és elveknek áthozata; hanem a
tanszerűnek s az elvi elemnek nem szabad feltűnnie, azt egészen ellepi
az élet rózsaszövevénye. Szóval, nem lelkesülök életekért, melyek
stilizált elvek s tanok legyenek, hanem olyanokért, melyekben az elvek
s tanok csak mint életet adó s ingert vezetô idegek szerepelnek s az
egyéni kialakítást nem akadályozzák.
  Dec. 29. Az én hálaadási triduumom elsô napja. Akarnám, hogy én
legyek az adoráció s az engesztelés s a hálaadás ,,praesul''-ja,
elôtáncosa, az örömnek intonálója, az adoráció tömjénjének szétszórója.
Vezetni akarok karokat lelkekbôl s lejteni akarok elôttük s tapsolni s
ritmusba izgatni s rángatni az egész diecézist. Legyen kápolnám harang,
lüktesse szét magából az adoráció, a dicséret, a hódolat szólamait,
égbecsapó, ezüstszoprán csengéseit, fakadjon itt forrás, mely árad s
dönt sivatagokat, melybôl szent Nilusok erednek s dagadnak, --
terjessze ki innen imádó s imádkozó lelkem karjait s szárnyait, hogy
beárnyékolja az országot, hogy hipnotizálja s magnetizálja! Igen,
legyen így, öröm, ének, taps!
  Ha visszagondolok holtjaimra, ezekre a mi nyárspolgár
keresztényeinkre, igazán Isten bocsáss, de fintorokat s torzulásokat
látok inkább, mint krisztusi hasonlatosságokat. No, de ahogy a gót
dómokon s még a kórus padjain dísznek ott sunyítanak és vigyorognak és
lapítanak mindenféle griffek és rókák, cickányok, hát a mennyei
Jeruzsálemben is lesznek tán ilyen díszletek! S ugyan segíthettem volna-
e rajtuk? Dehogy, ezek belefásultak s belegumósodtak s belebütykösödtek
saját komikus alaktalanságukba!
  Dec. 30. M[ayer Pál]né írt Nagykomlósról. Levelébe bele volt téve ez
a kis cédula egy ambulans póstatiszttôl <mely kifejezte hódolatát és
háláját a püspök iránt>.[35] Örülök a lelkek e közösségének. Ezt a
lélek s a jó sajtó csinálja. Istenem, hová jut el a gondolat s az
indulat a kultúra vezetékein!
========================================================================
1920


  Jan. 1. Te Dominum confiteor Jesu Christe, servus et testis tuus!
[Téged Úrnak vallak, Jézus Krisztus, szolgád és tanúd!] Tegnap rengeteg
nép volt a Szilveszter-ájtatosságon; minden teli volt, minden! Deo
gratias! -- Küldöttség jött hozzám, fogadnám el a képviselô-
jelöltséget. Nagy Ignác könyörgött és kért; elfogadtam; mást nem
tehettem. Szívvel-lélekkel teszem, mert különben a
keresztényszocialisták csillaga itt alkonyul. Kecskés buzgó, de
intranzigens, s nem tudja egyesíteni a társadalmat, sôt ellenszenvessé
teszi a keresztényszocializmust. Ezt nem szeretném!
  Ma, jan. 1-én Irma s Ilonka egy-egy élô malacot, nemzeti szalaggal
felpántlikázva karjukon hordva jöttek gratulálni. Ennyi szerencsét még
nem jelképeztek, s így még nem gratuláltak nekem soha. No, akkor az
idén tán még felakasztanak!
  Jan. 1. A jó doktor Tóth Károly, ismerôsöm s protektorom jut eszembe,
ki úgy kitartott mellettem 1896-ban, mikor Vágvecsén megbuktam. Ô jött
velem s sorba látogattuk a községeket. Mikor aztán Markhót Gyula, volt
osztálytársam s nyitrai svihák mint választási elnök engem mesteri
fogásokkal Széchenyi Aladárral szemben megbuktatott, éjjel 11-kor
kocsin jöttünk Vágvecsérôl Tarnócra. Égtek itt-ott még a tüzek, de az
emberek már elbujdostak. Én az állomáson vártam a vonatot, Tóth
hazament bús honfiúi szívvel. Pedig milyen jó volt az a bukás. Deo
gratias! Szerda volt. Reggel a szemináriumba érve épen szentséges misét
énekeltek! No mit fog szólni most dr. Tóth, ha meghallja
vállalkozásomat? Ô Sopron-Loretomban ül, cseh alattvaló nem akar lenni!
Hátha onnan is kiüldözik; no akkor ide hívom! Nálam legyen a derék
férfiú.
  Jan. 5. Rendkívül érdekes kis füzetet hozott kedves Neria nôvér.
Megvette a nyugati pályaudvaron olvasmánynak, mikor Esztergomba
utazott. Címe: Keresztényszocialista beszéd a kommun alatt. Az én jó
Lóskay barátom, a félkezű pincér mondotta. Érdekes, lelkes ember.
Augusztusban Pesten járva, kirohant a Ritzbôl, mikor látott s elkísért
az utcán, fennhangon szónokolva, hogy így, hogy úgy; hogy ô is
proletár, de keresztény s hogy az egyik karját Doberdón hagyta, de a
másikát a hitért adná.
  Jan. 5. A belénk nevelt erkölcsi aggodalmak, mint általános elvek
elénk toppannak, s veto-juk épen az általános elv erejében hangzik
felénk; de ha a konkrét eset más, ha a lélek épül s élvez, akkor azt
mondja az általánosítónak: Uram, ön eltévesztette az ajtót s a címet;
itt nincs mit keresnie! Hány ember lett lelki koldussá azáltal, hogy
nem distingvált elv és valóság közt, s azáltal, hogy a szép, tiszta
valóságot az elvvel agyonütötte. Az élet oly sokféle s az elv
általános; ilyen általánosságban legföllebb irányító vagy határt
jelentô s jelzô jellege van s sajátossága van. De az esetet magát nem
minôsítheti, azt pszichikai tartalma teheti egyedül. A lélek morális
finomsága abban nyilatkozik meg, hogy ezt a két dolgot széttartani s
mindegyikét a maga helyén s a maga jelentôsége szerint érvényesíteni
tudja. Minden egyéb magatartás nem morális, s azok legkevésbbé
morálisak, kik az általános elveket kizárólag érvényesítik s
beleszáradnak s belehalványodnak egy absztrakt, vértelen akarásba!
  Jan. 7. A reggeli angyali köszöntés a feltárt karokkal, az örvendezô
hír fölött szárnyait bontogató lélekkel, az angyal temperamentumát s
Erzsébet repesô örömét s tiszteletét átérzô szívvel végezve, új áhitat
forrása. Magyarul szeretem legjobban elmondani most az angyali
üdvözletet, mert a szavak súlyát érzem, azt a kitörését a léleknek
abban az ,,áldott vagy te'' és ,,áldott a te méhednek gyümölcse!'' Igen
nyomós, súlyos szavak, -- hatalmas igék után vágyom -- nem pelyhek s
pihék, nem leheletek után. Keresek köteleket, alattságokat, láncokat ég
és föld közé, nem pókhálószálakat. A szentmise imáiban is ezeket a
súlyokat találom: ,,Offerimus tibi calicem salutaris''. Ezt kézre fogom
s emelem, hisz az egész világ üdvérôl van szó, -- arról a hivatott,
erôs, helyét megálló, meggyôzô hatalomról! Krisztus nyoma, lelkének
zivatara, súlyos szava, élete, metszô igéje... ide rakom le én, aki
,,Wirklichkeiten'', valóságokat, nem színrehozást, drámai jelenítést,
emlékeztetést keresek... Nagy, súlyos valóságokat... szakramentális
jellegét életemnek, imáimnak... azaz isteni mély, titokzatos, amennyiben
fölfoghatatlan; de valóságos!
  Jan. 11. Elmondtam a programmbeszédet d.e. 11-kor a Szent István-
teremben; ott voltak ám sokan, Andrássy Gyula gróf, Wenckheim Béla,
Károlyi József. Délután 3-kor a nôknek a városházán. Csilléry András
volt közjóléti miniszter úr mindkét helyen beszélt. Azután elkisértek
haza s énekelték a kapu elôtt az Isten áldd meg a magyart. Margit nôvér
itt volt és nagyon jól beszélt. Szeretem ezt a finom, gyengéd,
zseniális leányt, igazi finom lélek; csak nagyon radikális és az
alacsonyabb néposztályok életmódját és szokásait könnyen felveszi, pl.
roppant igénytelen, mindennel beéri, földön is elalszik stb.
  Jan. 12. Hát hogy mi érheti az embert, azt volt alkalmam ma
megtapasztalni. Elhivatott Horthy fôvezér, autón mentem nagy locs-
pocsban; bementem hozzá, fogadott Berzeviczky lovas tábornok
jelenlétében. Elôadta, hogy mily nehéz a helyzetünk és? és? én leszek a
miniszterelnök! Hát leesett az állam! Mit? én, miniszterelnök? Nem
értek én ahhoz; nem tudok én emberekkel tárgyalni, tanácskozásokat
vezetni, parlamentben elnök szerepében minden tárcába vágó ügyekben
felelni, nem értem én a parlamenti életet; szóval, fogjanak maguknak
hozzáértô embert s ne hajdút harangöntônek. No, de hát, így meg úgy,
volt erre a felelet! S én ott ötöltem-hatoltam s végre azt mondtam: ha
katonai ôrjárattal elhozat, engedelmeskedem; máskép nem! soha, soha,
nem! Valahogyan nyugodt vagyok. Az is baj volna, ha még egyszer
eltolnák a választásokat; teljes apáthiába süllyedne a magyar nép. S
csak a demokratáknak használna.
  Jan. 17. A vértanúnál az Isten s a lélek az az izzó gondolat, mely
elôtérben áll s elhomályosít minden mást; az a vezetô, szférákat,
életet rendezô gondolat és eszme, tele érzéssel, tengermélységekkel,
tele tűzzel, mennyországgal. Attól elhomályosul minden s nem jut
szóhoz; elveszti súlyát s kiüresedik s hitvány lesz. Pl. Kuthy és
Szabady a forradalomban hozzám jöttek, s Kuthy kijelentette, hogy
kenyérrôl lévén szó, természetes, hogy beáll s megtesz mindent, amit
kívánnak. Ez nála természetes volt, vagyis Isten, a lélek, az
erkölcsnek nincs súlya, az nem nyom a latban. A pondus aeternitatis-
nak, semmi nyoma. -- K-né beszélte, hogy a férje összebeszélt más tíz
úrral, hogy nem lépnek be vörös katonának, bármi legyen; férje meg is
tette, ellógott, a többi kilenc másnap már mind belépett, mert hát -- a
kenyér. De hát a többi? Annak a többinek, amilyen a jellem, a hit,
nincs súlya; az nem nyom a latba! Tehát ami súlyos, ami nyomós, ami
tartalmas. Azért mondja az Írás: ,,substantia sperandarum'' [Zsid
11,1], es ist etwas substantiöses; pondus aeternitatis. ,,Pondus
salutis[36]''. Ez a pondus megérezteti magát, azt nem lehet eltitkolni,
sem ignorálni...! Épenúgy, ha az eszme oly közel áll hozzánk, hogy
magukkal visszük, hogy környékez mint levegô; nemcsak olyan mint a
világosság, hanem olyan mint a levegô, a legközvetlenebb hozzánk, ami
mindjárt elénk pattan, nem kell keresni, emlékezni, gondolatok láncán
hozzá kúszni. Ezt magunkban neveljük, ezt alakítjuk meditálás,
reflexió, ima, gyakorlat által.
  Erre nézve a legjobb példa a Szent Szűz lelke lehetett, aki magába
vette és szívébe zárta és konferálta s magáévá tette, lelkébe szôtte,
feldolgozta s önmagával, életével azonosította Krisztust, szándékait,
nagy kegyelmeit, küldetését, titokzatos mivoltát, életét, példáit. Ô
ugyancsak sajátosan nézte s látta s meglátta; ôt mindenütt láthatatlan
jelenlétek környékezték; neki az, hogy a gyermek Isten, hogy üdvözítô,
hogy vére által lesz Istennek dicsôség s az embernek megváltás stb.
nagy lelki valóságok, az igazi világ volt. ,,Qui invisibilem Deum
tamquam videns sustinuit.[37]'' Ô látó, léleklátó, üdvötlátó,
istentlátó, értékeket látó lélek...! Mit s hogyan látott ô Betlehemben;
mit s hogyan, mikor gyermekét fölajánlotta a templomban; mit látott a
Keresztfán -- ezt a legendák hozzák öntudatra az olvasónak. Pl. mikor a
Szent Szűz a gyermekkel Heródes elôl a pusztán át Egyiptomba fut, éjjel
megy szamáron ülve, József fogja a szamár kötôfékét, de tudják-e az
utat? A legenda szerint kis fiúk álltak sorfalat s gyertyákat tartottak
s világítottak. Az apró-szentek lelkei voltak; életüket Heródes
kioltotta, de a lelkük világított az isteni menekülônek. A Szent Szűz
így nézte az utat, a pusztát, a vértanúi halált.
  A harmadik: beleélni magát a szellemi valóságokba: Istenbe, a
jelenlevôbe, a világot igazítóba, az Atyába, Gondviselésébe, a
krisztusi közbenjárásba: Agnus Dei, qui tollits peccata, aki elviszi...
ah elviszi! Evoe! Mily kiáltás, milyet nem tudott kiáltani sem Pán, sem
Dionysos: elviszi a bűnt! Puer, qui in diebus suis preces
supplicationesque cum lacrymis offerens, exauditus est pro sua
reverentia! Megragadni a nagy szellemi valóságot... Imádkozni úgy, hogy
töltsük lelkünk hydráit az örök élet forrásainál; megtölteni, erôsnek,
bátornak, bízónak lenni; imádkozni úgy, hogy akkumulálni az isteni
energiát s kiárasztani a világra (intercessio) ... Imádkozni = megfogni,
lefogni, magunkévá tenni az istenit, nem mint járulékot, mint
accidenst, hanem kiemelni magunkból s meglelni azt, rájönni arra
magunkban; pl. a szentmisében az offertorium nagyszerű valóságai: ,,pro
innumerabilibus peccatis et offensionibus et negligentiis meis et pro
omnibus circumstantibus, sed et pro omnibus christianis vivis atque
defunctis'', ,,calicem salutis, ut pro nostra, totius que mundi salutis
cum odore suavitatis ascendat''... Kihámozni a szavak zörgô hüvelyébôl s
a fogalmak száraz selyempapirjából az élô valóságot.
  Ily reggeli megtapasztalásaim kárpótolnak mindenért s a legmélyebb,
szent csendes gyönyörrel töltik el lelkemet. Olyan az, mint a
tengerszem csendes, erdôs hegyek gyűrűjében, telve a mélység titkával s
a végtelen égre való áhítozással; s az egész egy szem, tele gyönyörrel
s fénnyel.
  Jan. 18. Ma Meller volt itt, innen Tésre, Ôsibe s Sárkeresztúrra
megy. Igazán nekem nagy áldás Rudi és Henriette; látom benne, hogy
hívek és hivôk, hogy igazán iparkodnak teljesen megfelelni a nagy
kegyelemnek, melyet nyertek. Ôk kezdetben csak esztéták voltak és
Goethe volt eszményük; késôbb a Törökbálintra került Notre Dame elsô
fônöknô is nagy behatással volt rájuk s vonzotta nemes lelküket. A szó
igaz értelmében ,,veri Izraelitae, in quibus dolus non est,'' s kik
éppen ezért megkapták a szent hit kegyelmét. Velük született nemességük
itt most teljesen érvényesül. Apropos, francia fônöknô. Szegény kopott
volt, de arany lelke volt. Mikor Zsámbékról Törökbálintra került, annyi
pénze sem volt, hogy kiválthatta volna a vasúton málhájukat; futott
boldoghoz-boldogtalanhoz, sehol sem kapott semmit; végre este rászánta
magát és elment a Meller-kastélyba. Csak Henriette volt otthon.
Szívesen látta s köszönte, hogy megtiszteli ôket; ,,ah -- pattant ki a
szegény fônöknô -- bocsásson meg, én nem tisztelegni jöttem, hanem
kérni'' s elôadta baját. ,,Ah, mondta most megint Henriette -- hisz ez
a legkevesebb,'' s mindjárt 3.000 -- koronát adott át neki! Gondolom,
le is mondott róla, hogy visszakapja.
  Ó, és azok az osztrák lányok Henriette-nél. Van kettô, három, milyen
dolguk van azoknak, Henriette anyjuk nekik!
  Ma kérdeztem Rudit, ki fivérérôl beszélt, hogy hol gazdálkodik az;
azt mondta: Nagy-mányán, Bars megyében. Nevettem, mikor ezt hallottam;
eszembe jutott, hogy egy vadkerti esperest, talán Mészárost, anno
dacumal IX. Pius pápa kérdezte olaszosan? ,,est -ne tua parochia mánya
(magna)?'' -- Non est Mánya, sed Vadkert -- volt rá a felelet.
  Jan. 19. Némethy Ernô itt járt, az én leghívebb tanítványom, okos,
mérsékelt, megértô; megbecsül, de önérzetesen s ami nagyon tetszik, van
mindenben saját véleménye s non iurat in verba magistri. Biztattam ôt,
hogy a pálosokkal s Pilis hegyével foglalkozzék; szívesen vette. --
Elmondta, hogy valami híres budai orvos házában megfordult, aki többi
közt szóba hozta, hogy bizonyos emócióktól a testek, az emberi testek
fénylenek. No, ezt láttam én Margitligeten két noviciuson[38].
Határozottan áttetszô, belülrôl áradó élet, fény járta át a tiszta
fehér arcot s nyakat. Ezt egyszer láttam rajtuk; máskor bôrük sárgás --
de nagyon kevéssé -- nüanszú. Érdekes volt ez, s nagyon szép!
  Jan. 24. A nagy nap elôestéjén! Hát bizony én is ezt ,,Isten nyilával
üttetném, fenével etetném, ördöggel bujtatnám'', hogy erre rászántam
magamat; most azonban a kolompot fölkötöttem, hát megyek! Hogy aztán
mikép találom ott föl magamat, az más kérdés; mindenesetre ott ki kell
lépni s az akcióban részt kell venni! Támadni is kell, mégpedig
csattanósan, hogy megérezzék s össze ne zavarják simogatással s
valamiféle doktrinér disszertációval. Tisztán kell látni. Azt kell
meglátni, hogy a liberalizmus melegágyat talált a magyar nembánomságban
s laissez-faire hagyományokban. Nem kellett itt sokat biztatni az
embereket, hogy szabadságot mindenkinek; ha nem bántják a pipaszót, s
neked békét hagynak, tehetnek, amit akarnak.
  Az intézmények kérlelhetetlen szentsége s keménysége sem állt oly
parancsoló módban, hanem inkább a hagyományok tisztaságában szemeink
elôtt; hogy ezen nem szabad változtatni, hogy nem szabad lazítani, hogy
a társadalom, a házasság, az iskola nem vén gyökerek, melyeket ki kell
szántani, hanem hajthatatlan parancsoló szükségességek; hogy ezek
pántok s kötelékek s hogyha ezeken lazítunk, mi magunk pusztulunk bele:
ez nem volt sziklafal; nem volt hegylánc, melyet ne lehetett volna
megtörni. A liberalizmus nyugatról ide táncos, jókedvvel lebegett be.
Mert hát nyugaton azt már elintézték; a haladó irányt Mill, Gladstone,
Victor Hugo, aztán Björnson és Ibsen és Strindberg a magas északon
gyôzelemre segítették. Csakhogy itt minálunk ezt az egész névcsoportot
valamiféle szolidáris társaságnak vették s nem különböztettek a haladás
követelményei és a hóbortok közt. Nem különböztettek reformok és
tagadások, Nietzsche-i túlzások közt. Pedig ha az ember veszi ezeknek
az embereknek az életművészetét, elmegy a kedve a rendszertôl. Hogy
Nietzschét ne említsem, hát Strindberg milyen? Kirántotta a család, a
magántulajdon, az állam, a társadalom pilléreit, s mit tett helyükbe?
Háromszor házasodott s végül nejeitôl s gyermekeitôl elhagyatva, a
nacionalizmusba gyökerezett bele. No, hát bizony bolond lyukból bolond
szél fúj!
  Jan. 24. A lévai rendôrkapitánynak apósa különc, jómódú gazdaember,
zsíros ködmönben járt, ruhát alig váltott, hátul az udvarban lakott;
oda vitték az ételét. Mikor nagy beteg lett, kérte leányát, hogy meg ne
mossák a testét, hanem úgy temessék el. Meghalt s a derék asszony úgy
tette ködmönében a koporsóba. De hát hol a pénz? Gazdag ember volt,
búzaföldjei, rétjei voltak, s egy krajcárt sem adott semmire! Kutattak,
kerestek; hiába, nem találtak semmit. A jó leány pedig letérdelt a
koporsó elôtt s imádkozott s nézte a holtat. Akkor villant át agyán:
testén lesz a pénz! De hol? Hát a púpja alatt, mert púpos ember volt.
Megemberelte magát az asszony, felemelte a holtat, a púpja alá nyúlt s
kihúzott egy köteget. Pénz volt, 36.000 frt. Mind a szegényeknek adta.
A piszkos embernek ilyen tisztalelkű leánya volt. Bár tisztult volna
meg a lelke az apának a leánya tisztaságában!
  Jan. 25. Pál-fordulása; megtartottam programmbeszédemet, azaz hogy a
palota erkélyérôl szóltam választóimhoz, miután küldöttségileg
meghozták a választási jegyzôkönyvet. Legyen ez fordulása a magyar
télnek szebb tavaszba. Meglesz, ha összetartunk s ha a ,,művelt'' világ
rothadásából kiválunk. Ez a rothadás ráült szívére, hitére, az izmaira,
az agyvelejére. Az agya dolgozik, de pozitivumokat nem állít a világba;
csupa relativitás, gyöngeség, erôtlenség, alulmaradás. Hanem a haszon,
a profit, no meg az élvezet -- az vezet.
  Jan. 28. Érdekes, Montalembert is írja: ,,Les petites villes devenues
ailleurs la citadelle des esprits forts et du respect humain''[39],
Lengyelországban vallásosak. Sehol a félműveltség<nek> s a birkaságnak
az a cintányéros bemutatkozása, mint a kisvárosokban. Az eszmék járása,
kigyulladása s hamvadása a bennünk elraktározott erôk viszonyaitól
függ. Az eszmejárat olyan, mint a tenger hullámzása, vagy inkább mint a
szél vagy szélvész járása. Jön s megy, elül egészen. Mikor úgy jön s
nekifekszik az emberiség lelkivilágának, nincs hatalom, mely azt
lefogja vagy lekösse s ugyancsak addig nincs nyugalom, míg ki nem
tombolta magát s ki nem adta a mérgét... Ez a méreg mindannyiszor valami
reakció az ellentétes elvek s eszmék által felgyülemlített rossz ellen.
Van az eszmejárásban tehát a szellemi erôknek valami mechanikája;
érvényesül bennük az akció s reakció törvénye. Természetes, hogy a
mechanika sohasem adhatja az egész igazságot, s fôleg nem a szellemi
világ által igényelt igazságot. Igazság nincs a viharban, mely a
túlfűtött felhôk szárnyain repül; igazság nincs a kazánrobbanásban,
mely a túlfeszített erôk, gôzök önkénye; az elvi, az esz<mei>, a
társadalmi viharok is kazánrobbanások és <inkább> az elfojtott élet s a
felgyülemlített szenvedés ösztönös lökéseit, mint az egyensúly helyes
mértékeit nyilvánítják. S azért úgy érzem, hogy az immanens erôk
küzdelmét s azoknak aztán helyesen s célszerűen való egyensúlyozását
nem is az ember intézi. Az ember küzd s kell neki; küzd a történeti
helyzet energiája s orientációja szerint, utasításai szerint; de a
végleges elintézést, a megnyugtató lelki egyensúlyt a szellemi világnak
a harcok sorozata, a feszült erôk kisülése adja.
  Tegyük meg kötelességeinket! Küzdjünk a kor, a hit, a hivatás, az
ôszinte jóindulat igényei s inspirációi szerint s higgyük, hogy mi a
gályáinknak csak evezôsei vagyunk, mert
    Bár fölül van a gálya s lent a víznek árja
    Azért a víz az úr.[40]
  A küzdelem végén belátjuk, hogy rendesen mindkét fél túlzott; az új
eszmék rajongói épenúgy, mint a régi nagy igazságok tisztelôi.
Mindkettônek meg kellett érteni, hogy a világ folyton új alakot ölt;
mondjuk, modern lesz; de hogy minden, a modernség is, amennyiben
észszerű, végre is annak az örök emberinek ideiglenes alakja. Modern =
emberi a mi zónánkban! Adjuk hát át, azaz hagyjuk meg a világkormány
gyeplôit az Isten kezében, mi pedig foglaljuk le magunk számára a
kötelességteljesítés Isten-szolgálatát s ne okoskodjunk, hanem higgyük,
hogy ô nagyobb nagy gondolatainknál, s hogy mi kisebbek vagyunk minden
leereszkedô irgalmánál.
  Jan. 29. A tegnapi jegyzéssel kapcsolatban mégis az a gondolatom van,
hogy az Úristennek a világ mégis csak egy ,,Narrenschiff'' lehet, s
hogy fôleg a parlamentek igazi cirkuszok, ahol egy-két műlovas és
rengeteg sok a clown! A ,,dummer august''-ok termôföldje az a porond;
no és a komoly póz pláne fölségessé teszi az isteni komédiát. Azt
gondolom, hogy az olimpusi isteneknek nem volt ily ,,spectaculum''-uk,
mint a honatyák ôrangyalainak. Most meg képzeld el, hogy minden ilyen
szellemi felfujt béka, honatya és alkotmányos puffancs mögött, a nagyzó
pofák mögött az ôrangyalok égi arca, tele gyötrelemmel és kábulattal;
fôleg pedig, ha szólásra emelkedik az ilyen honvédô, azt gondolom, hogy
az angyala a padra üti fejét s fel se néz, de az ember érzi rajta, hogy
szégyenben ég! Angele Dei, non sim tibi pudori, -- suscita me, sicut
suscitatur dominus e somno suo[41]!
  Febr. 8. Náci bácsi <Nagy Ignác> elmondta, hogy atyja, mikor az
édesanyja -- tehát Náci bácsi nagyanyja -- meghalt, s az koporsóért
ment kocsin, rossz idô keletkezett s akkor az apja a koporsóba feküdt
bele az esô ellen. Ennek a pendant-ja D. atya, aki mikor halálán volt,
koporsóját meghozatta, s miután meggyógyult, almát tartott benne.
Ezeken úgy szokás rémülni; pedig végre is ládáról van szó, s azt erre
is, arra is lehet használni. N. bácsi is egy relikviája a régi
Fehérvárnak.
   Febr. 8. Az én édes Szent Ágotám ünnepére nézve megjegyzem, hogy
megragadott emlékénél, hogy már 1600 éve világít s hogy mi lesz hát
velünk 1600 év mulva? Ó örökkévalóság s örök élet s boldogság, mit nem
adnék érted s mit nem szenvednék el érted! O quam magnum est regnum Dei
et ingens locus possessionis ejus[42]! Azután gondoltam a Nofelsi
Agathe-ra, der Wirtin von Frohsinns Einkehr! A Bangs-ra s a rohanó
Rajnára, melyen átmentünk Svájcba. Agatha sancta, dulcis virgo et
gloriosa!
  Márc. 6. Sancta Perpetua, dulcis mater et gloriosa soror, salve! Már
nem is érek rá írni. Három hétig Budapesten voltam s forogtam
mindenfelé, szalónokban, Urániában, színházban, nemzetgyűlésben,
pártkörökben! Febr. 26-án beszéltem a keresztény nemzeti egyesülés
pártjának nevében az alkotmányosság helyreállítása- s az államfô
hatalmára vonatkozó törvényjavaslat alkalmából. Jól ment.
  Márc. 11. Szívem megint túlcsordul a szenvedô Úr Jézus iránti
szeretetbôl. ,,Et statim gallus cantavit et conversus Dominus respexit
Petrum. [Lk 22,61]'' ,,Statim'', az Úr Jézus úgy rendelte, hogy
mindjárt szóljon a kakas; -- mindjárt -- s azután megfordult s
ránézett. Istenem, mennyi lelkiség, gyöngédség, finomság! Mily
irintések! Ez az érintés kell, mellyel az Úr illeti a lelket; az a
tekintet, melytôl a lélek rezzen meg! Mit használt volna a kakasszó, ha
az Úr nem tekint s nem szól a szívhez. Ez az emberi lélek története.
Körülötte a sok kakasszó, az ébresztô szó, a filozófia kakasszava, a
morális, az életbölcseség kakasszava! Hány kakas parádézik és kukorékol
bele a világba. Ébreszt, figyelmeztet; az nem elég. Más kell; nem
kukorékolás, nem a csilingelô szép szó, hanem ,,ducam in solitudinem et
loquar ad cor''. ,,Ad cor'', non ad aures, ad intelligentiam, sed ad
cor [Óz 2,14]. Úgy szólni, hogy szívünkre vegyük, necsak észrevegyük.
  Ápr. 1. Hosszú távollét után ismét itt vagyok; hihetetlen, hogy mi
minden akadt utamba; megtartottam a férfiak konferenciáit, a
szentségekrôl, nagyon jól ment. Sokan voltak s gyóntak. A
nemzetgyűlésre is eljártam. Az a gyűlés a kis koponyák s a nagy
akarnokok gyülekezete. Tele vannak ambicióval és elbizakodottsággal és
-- panamákkal; s végre is ez a gyülekezet kompromittálja az embert
tehetetlenségével.
  Ápr. 4. Elvégeztem húsvéti gyónásomat. Lelkem tele van a szenvedô
Krisztus s a föltámadt édes Üdvözítô iránti szimpáthiával. Bár végezné
el sok hívünk a gyónást! Sokan elvégezték a misszióban, melyet febr. 28-
tól márc. 8-ig tartott P. Jámbor és Szittyay itt s más két páter a
Felsôvárosban. Nagyon jól sikerült; gyóntattak szakadásig. Egy
prédikáció volt a gyónásról. Kimutatta a páter, hogy a papok sok
mindenfélét találtak fel, de a gyónást nem. Nem, nem; a papoktól a
gyónás nem telt ki, ahhoz lélekmélység s isteni lélekszomj kellett.
  Ápr. 19. Ma megint hazavetôdtem. Egyre kiállhatatlanabb nekem a
nemzetgyűlésben való tartózkodásom, mely egy irreális, kapkodó és
fölületes társaság benyomását teszi rám. Hány férfi van ott beleállítva
a semmittevésbe, a folyosók tiprásába, az intrikálásba, a buta hatalmi
aspirációk pókhálószálaiba!
  Hazaérve meglátogatott Békefi Remig apát s elmondta, hogy a zirci
apátságban a legutóbbi idôkig székely katonák, elôbb meg román banditák
táboroztak. Ezek mindennap 1--2 hektó bort ittak meg. A tiszt azt
mondta, hogy mindent meg fognak fizetni. Hát ezt leshetik! -- Jaj,
Istenem, emberek, emberek, barmos és erôszakos fenevadak; minek ezeknek
ész és lelkiismeret, mikor ennyire kivetkôzhetnek ebbôl is, abból is.
Tu autem Domine, miserere nobis!
  Ápr. 20. Nagyon kedves jellemzô vonást jegyzek föl a jó Scheirich
Antal kanonokról. Valent székesegyházi sekrestyés volt, s a jó kanonok
elment helyette reggel harangozni! Megdícsértem ôt, s ô szerényen arra
utalt, hogy ez természetes: Valent nem gyôzi, s helyettest nem tarthat.
  Ápr. 22. Ma volt itt Gyôry Teréz grófné. Érdekes dolgokat beszélt a
multból. Farkas Imre püspök jóbarátja volt atyjának, s 1857-ben, mikor
a koronát megtalálta Karner ôrnagy, épen Nagyperkátán volt s kinyitja
az újságot s olvassa, hogy megvan a szent korona s egymás nyakába
borultak. -- Széchenyi István gróf azért beszélt a pozsonyi diétán
magyarul, mert nem tudott diákul; egyáltalában semmit sem tanult, 17
éves korában már katona lett. -- Cziráky Mózes Antal fölkiáltott a
diétán: per amorem periclitantis patriae [a veszélyben forgó haza
szerelmére], s nem akart vámot fizetni a hídon; inkább csónakban ment
át a Dunán. -- Dicséri Gyôry Teréz Apponyi György grófot, aki hangolta
a királyt (Ferenc Józsefet) s a ,,Debatte''-ban vágta Schmerling
minisztert! -- Kár, hogy ez a fônemesség úgy elhajlott a magyar néptôl,
fölfelé hajolván a királyhoz; magyarul se tudott sok; itt is ,,cherchez
la femme'': feleségeik osztrákok, sziléziaiak, csehek voltak. Dicsérte
Hunyady Józsefet, az ô unokáját, nôvérének, Felicitasnak fiát, Károly
király fôudvarmesterét. Ô hozta el a kir. gyermeket Wienbôl autón.
Mikor arról volt szó, hogy IV. Károly elmenjen Wienbôl, a király s
királyné jelenlétében telefonált Beuer kancellárnak: ,,Ich
benachrichtige Sie, daß Ihre Majestät der Kaiser und die Kaiserin heute
nachmittag Wien verlassen.'' A király megijedt: ,,mit csinál?'' --
mondotta; míg a királyné azt mondta: Graf Hunyady, ich möchte Sie
umarmen. ,,Ja, -- mondta Hunyady -- der Kaiser kann nicht
fliehen!''[43] (Az idén Hunyady hazajött Schweizbôl, ahol nôül vette
Bellegrada grófnôt, a királyné udvarhölgyét. A király s Miksa fôherceg
voltak tanúi; Bellegrada grófnôt a királyné s Józefa kísérte az
oltárhoz.)
  Ápr. 23. Ma R. dr.-nál voltam; beteg; székben ült, pokrócba takarva.
Ô maga kezdte, hogy amit Isten rámért, azt elviseli. Örültem neki s
buzdítottam kitartásra, hitre. Azt mondta erre, hogy ô mindig
keresztény volt s az Úr Jézus híve. Vannak korok, évek -- mondtam --,
mikor balgák lehetünk; a 70-es években a liberalizmus járványa sok
embernek megzavarta s tönkre tette hitét. ,,Igen, mondja, de sohasem
vétkeztem a családi hűség s tisztesség ellen.'' Hál’ Istennek! Hát jó,
ha az ember megöregszik s lehiggad.
  Ápr. 24. Ma beszélte a fôispán, hogy egy zsidó bérlô fölajánlt 200
holdat a hadiözvegyeknek s rokkantaknak, s hogy fölkérte a gazdákat,
kiknek ökrei kint legelnek, mert már elvégezték a munkát, hogy szántsák
föl a szegényeknek. Nem és nem; ilyen semmi-embereknek nem teszik.
Ajánlt nekik aztán holdankint 50 koronát, hogy ô fizet... Nem és nem! Ó,
a bögôcs, szúró, tövises lelketlenségét!
  Ápr. 26. Isten áldja a mi Szentatyánkat, XV. Benedeket. Kétmillió
koronát küldött gyermekeinknek; ebbôl Fehérvár 100.000 koronát kapott.
Elosztottam!
  Megemlékszem még egyszer arról a nagy kegyelemrôl, melyet ez idén a
fekete vasárnap hetében az egyetemi templomban vettem. Tartottam
konferenciákat a szentségekrôl: a regeneratio, a reformatio stb.
sacramentumairól. Nagyon jól ment minden. Sokan jöttek gyónni. Azután a
nôknek adtam lelkigyakorlatokat. Ezeken is nagy áldás volt. Quid
retribuam Domino! Valahányszor gondolok ezek áldozására, elfogódottság
tölti el lelkemet. Mennyi fölséges érzelem telíti azt az egyetemi
templomot! Mennyi lélek tapad e falakhoz! Most már nem megyek szerte az
országban, de ide függesztem trófeumaimat. Legszentebb emlékeim!
  Ápr. 30. Elôestéje a májusnak, Szent Szűzem virágos hónapjának. Ahogy
térdeltem régen esztergomi kápolnánk oltára elôtt, úgy most, ugyanazzal
a szeretettel. Salve Virgo! Ma volt itt Végh Endre, meghívott a
bérmálás alkalmából, hogy nála szálljak. Említette a jó Bezerédj Pált,
a selyem-kukacot Tolnában. Ah, de érdekes ember volt ez; nála voltam
évekkel ezelôtt. Csupa lelkesülés a kukacért, de még inkább a
munkásokért -- Isten áldja meg! Hát még az a vén barát, aki Hidján nála
lakott, no az volt ám az exempláris. Sanctus Pater Franciscus certe
delectabatur super talem jovialem franciscanum[44]. Ez egyszer
felutazott Bécsbe, s a Hotel Metropolba vetôdött; alig tudott németül s
kért egy kis szobát. Elvezették a lifthez, hogy fölszállítsák; ô pedig
azt gondolta, hogy ez lesz az a neki szánt kis szoba, azért azt mondta:
Das ist zu klein! Nagyszerű katekéziseket tartott, melyekben a
patriarkák és szentek mind hidja-apáti divatban szerepeltek.
  Máj. 1. Virgo gloriosa, dulcedo et spes nostra, amo te, amore
Brigittae, Franciscae Romanae, Catharinae Senensis, amo te, amore
omnium mulierum, virorum, juvenum; amo te et ad pedes tuos concido. Tu
me eleva et leva in montes Dei[45]! -- S ki jut eszembe? A jó Komáromi
Erzsi! Édes, szép mezei virág! Nos és még ki? A tavalyi borzasztó
május, a förtelem, a nagy aposztáziája a magyarságnak minden
eszményétôl s behódolása a zsidó-orosz vérbajnak. Emlékszem arra a
rémes, pokoli felvonulásra, melyet ma egy éve rendeztek itt is,
felhajtva az urakat is, a törvényszéket, a hivatalokat. A konflises
Franci (ha jól tudom) vörös kelmével bevont lovon ült mint vörösbe
öltözött lovag, s nem tudom, mit vitt, zászlót-e vagy kardot; ott ment
két más komédiás is, nagy kalapáccsal, s elôtte gyerekek egy nagy
zsákot vittek, az a pénzeszsákot jelképezte, melyet ez a képtelen
mozgalom majd összezúz! Rémes volt e látvány, nem attól, hogy a
pénzeszsákot és a kapitalizmust akarták összetörni -- bár tehetnék,
segíteném ôket; -- de rémes ettôl a leszakítástól, ettôl a vérzô
leszakítástól, az erôszaktól, gyűlölettôl, ettôl a nyilvánvaló belsô
meghasonlástól s lázadástól eszmék, hit, hagyományok ellen ...ugyanakkor
pedig ez az egész történés tele volt nevetségességgel, hóborttal,
karikatúrával, kiröhögni való pózokkal s ügyefogyottságokkal, úgy hogy
az a gondolatom van, hogy sehol sem lehetne annyit nevetni, mint a
pokolban, ha nem volna ott a mérhetetlen szenvedés. Mert a pokol
karikaturája a világnak, fonákja mindannak, ami szépség s rend, ami
illem és harmónia! Azért hát Dante is a pokoli zenét az ördögök
szeleinek búgásából, sivításából és változatos eregetésébôl komponálja
össze. Errôl a jó Poliákovics Náci, szobi plébános azt mondta, hogy ez
a ,,sonus epulantis''. R. i.p.!
  Máj. 1. Amerikai barátaink, papjaink s a hitközségek most az irgalom,
a könyörület érzéseibe öltözködnek. Fojtán 75 750 K-t, Rickert,
Eördögh, Gallerani élelmet s pénzt küldtek. Mihók barátunk is
megszólalt s 1000 K-t küld, hogy prenumeráljam számára az Új
Nemzedéket, a Képes Krónikát, s a többit a Huszár-akciónak szánja. Deo
gratias.
   Máj. 1. Kiültem a kertbe s kinéztem magamnak egy kis májust. Már
nagyon kellene nekem hegy, völgy, szikla, végtelen kilátás; víz,
folyás, hullámzó kristályok árama... Nem bírom eléggé kifejezni, hogy
mily titokzatos szimpathiával nézek a vízre, a csermelyre, a kristályos
folyásokra. Ezek hajtanak gyárakat s termékenyítenek vetéseket. Erôs és
csendes munkásai Istennek, s ha piszkolódnak is, mindig sietnek
tisztulni s vasárnapi tisztaságban szolgálni.
  Nem akarok fúrni, ,,grübeln''; akarok egyszerű, igaz
természetességet. Akarok lelket, mely érzékeny, szemes és szemfüles,
csupa érzék és megértés. Mondják, a természet nagy könyv; igen, de a
természet a mi kedves nénénk: öregebb nôvérünk, aki tanít,
figyelmeztet, sejtet! Nem anyánk, de nôvérünk. Betűzök benne s vele, s
kibetűzöm, hogy hinnem, szeretnem kell! Ha hitem van s szeretetem,
akkor van lelkem a természet iránt s lelkem az élet iránt. E lélekkel
fülelek. Igaz, amit Charles Marie Dulac mond, hogy Szent Ferenc
himnusát a naphoz s a Benedicite-t nem énekelni, de hallgatni kell; azt
mások éneklik -- lombok, fák, színek, füvek, virágok, vizek, szelek,
egek, földek, hegyek, völgyek... Látni, nézni kell a kipattanó fényeket,
az ezüst s arany-színek sugárzását -- ezt az eszthétika s kommentár
nélküli pompát s bűbájt; ezt a sok nekünk világító, szemünkbe szökô
ingert! Igen, igen, kell már nekem hegy, völgy, tenger, ég!
  Máj. 1. A gyönyörű május meglobogtatja fölöttünk napsugárból s ezer
és egy színbôl szôtt pompás lobogóját ... rajta a hit s a szeretet
szimbolumai: a mi eszményeink, Isten, Krisztus, Szent Szűz, szentek,
haza, nemzet, egyház, Róma s Buda ... mind ott tárul s feszül redôiben.
Ah, ez szebb, mint ma egy éve Streit kanonoki házán a piros zászló
(Pfuj Teufel), no meg hogy a vásáros bódé teljesen meglegyen, a kaputól
balra az ablakba kiterített s kifeszített germanikus talárisa
Viszotának. Eja Popeia! Régi, csúnya nóta!
  Máj. 12. Megint tíz napig elvoltam: Budapesten Tarnay-koncert, melyen
beszéltem a szibériai hadifoglyok érdekében, azután fényes kültag-
fölvétel a budai királyi várkápolnában s utána Horthy Miklósnál
tisztelgés. -- Aztán szombaton, 8-án elmentem Válba; másnap, vasárnap
bérmálás; este és vasárnap is prédikáltam. Hatalmas esô zuhogott a
bérmálás alatt; alig tudtunk hazamenni. Gyönyörű sekrestye-fölszerelés
van Válban, úgy tudom Majkról, a kamalduli kolostorból. Más darabjai
állítólag Tatán s Komáromban a ráctemplomban vannak! Remekek! Aztán
mentem Alcsutra, Felcsutra; itt már szintén szép a templom. Alcsuton a
fôhercegi kastély nagyon szép templomában folyt a szertartás. A park
gazdag és pazar, a föld s a napsugár kegyelmébôl. Egy fája sem több
mint 100--110 éves. József nádor ültette! Este Verebre Véghékhez, ott
most az új földesúr Végh Endre; 1918-ban szeptemberben Rábakövesden dr.
Velincz-cel összeadtam a lányát; most már egy édes fiúcska csügg a
fiatal mama keblén. Sokat kiviszik, s az itteni szép park vegetációja
szövôdik lelkébe! Méhzsongás és madárdal! No, minket nem neveltek ily
intenciókkal; de ha úgy visszatekintek, hogy gyermek lelkemre mi hatott
leginkább, azt kell mondanom, az áradozó, zöldes, kékes, fenékig
tiszta, átlátszó víz, a Revuca, a Vág. Talán onnan a nagy elôszeretet a
felséges áramló kontinuum iránt; onnan az élvezet, mellyel a stájeri s
tiroli vizek s a mélységek titokzatosságát nézem. Vidi aquam... elementum
grande! Sármándon (máj. 11.) is szép volt a bérmálás, de kevés ember a
templomban! Bandérium, fiúk is kengyel nélkül egy darab pokrócon ülték
meg a szép lovakat. Alcsuton azt is hallottam, hogy ,,Grünt die Eiche,
vor der Esche, hält der Sommer grosse Wäsche''[46], vagyis esôs nyár
lesz, s annak most az idén kellene lennie!
  Máj. 13. Hogy események, történések, tapasztalatok mily befolyással
vannak a szellemi életre, a világnézetre s filozófiára, annak egyik
kitűnô illusztrálása a ,,relativizmus'', mely még az abszolut
igazságokat is kétségbe vonta s a panta rhei -t bevezette a tudományba.
Még a logika is a fejlôdés útjának változatait tünteti föl állítólag
magán. Ez az általános szellemi ragály a darwinista fejlôdéstanban s a
monizmusban bírja alapját és inspirátorát. Valami nagy, népszerű elvet
akarnak érvényességre juttatni és fölfedezni a lét minden országában,
tehát a logikában is. Csak az a különös, hogy az értelem oly kevéssé
tud ellentállni a divatnak, s mindenre kapható! Igy járnak pedagógiai
divatok is köztünk: az egyéniség korlátlan respektusa -- valamiféle
kultusz! Akkor háttérbe szorul az általánosan érvényes, a szolidaritás,
a szociális elem; s csak az egyénit rögzítjük. Máskor megint
befellegzik ennek. Gondolom, most is!
  Máj. 14. Hoerbiger Hans barátom jelentkezett; most már külön
kozmotechnikai társulatot alakított Bécsben a glaciálkozmogónia
tanainak terjesztésére. Akarta, hogy feljöjjek. Irt megint pompás
levelet világvégi szentírási citációkkal tarkázva s szellemdús
megjegyzésekkel az ô hitetlenjeire, kik közt a jó süket P. Fényi vezet;
mert ez az ô tanát ,,jégherezisnek'' tartotta.
  Máj. 14. Károlyi József elmondta, hogy menyegzôn volt
Fehérvárcsurgón, ahol 340 ember evett és ivott; leöltek egy ökröt, 2
borjút, egy sertést, 6 malacot, 140 tyúkot, s ki tudja mennyit sütöttek
s ittak meg. Épen megkaptam Trentonból (Észak-Amerika) az újságot,
melyben könnyeznek a magyarországi éhség fölött. -- Van valami butább,
önzôbb s kegyetlenebb az embernél, annál az átlag ,,homo animalis''-
nál? Nos és akkor hová szálljon a Szentlélek s kit s mit gyujtson meg?!
   Máj. 29. O sacrum convivium! Mintha megakadna gondolkozásom s
érzésem folyama, mintha fölszívná s fölszippantaná minden fogalmamat az
a fölfoghatatlan nagy misztérium, s az ember csak dadogja: o sacrum
convivium! Vendégség, öröm, mélység, titokzatosság, egy -- élet! Nincs
keresztény ember, aki Krisztussal, a köztünk élô Krisztussal igazi,
szívbeli, életbeli kapcsolatban nem áll, aki e titokzatos, eleven
jelenlétbôl nem merít, akinek ahhoz nemcsak köze van, hanem teljes
életközössége. Krisztusi emberek Krisztustól elszigetelve -- szinte
lehetetlenség; ez az öreg Boehm bácsi egyik nehézsége[47]. Ez is talán
azoknak a ,,krisztusiaknak'' lehetetlen helyzete által oldódik meg,
hogy ad absurdum deducuntur. Mert itt állnak, vallják a krisztusi
közösséget, de in concreto nem találják meg. Minek a krisztusi ígéret a
velünk-maradásról, ha nem találunk rá flagráns, megtapasztalható
kapcsolataira? S milyen szembeszökô e részben a katholikus egyház
Krisztussal való élete az Oltáriszentségben!
  A világnak négy nagy tartozása van Isten iránt: a dicséret tartozása
a rajta elömlött isteni megnyilatkozásért; a hála tartozása a végtelen
kegyelemért; az engesztelés tartozása a bűnökért; a számtalan baj,
szükség, szenvedéssel szemben az égre kiáltás, a ,,de profundis''. Ki
tegye? Hol a nyomós egyéniség? Nálunk sok a szó, az ember-aprólék; de
Nála <Krisztusnál> a föllépés, az eltalálás, az ég s föld közti
eligazodás: földre, tisztítótűzre, szenvedésre, betegágyakra kiömlô
lélek.
  Vagy mi a szentáldozás? Az emberi lelkivilág tápláléka! Ami munka
folyik, az életért folyik; a föld barázdái a kenyérért vannak
fölhasogatva, a napsugárt, mint áldást a búzamag aranyában vesszük, s
ami feszül s dolgozik, az az életért van. Hát akkor a szellemi, a lelki
életben mit jelent a Krisztusból s Krisztussal való élet, -- a belôle s
vele való táplálkozás? Jelenti az életfolyamatok tartalmát s erejét;
lelkeket táplál, erôsít, emel, tökéletesít. Ha egyetlen egy szent
embernek munkateljesítményét veszem, azt, amivel magát jobbá, nemesebbé
tette, ha azokat a harcokat elszámlálom, melyeken keresztül-vágta
magát, s zátonyok s szirtek közt erôs s ügyes kézzel forgatta s vágta
az evezôlapátot s nem lehetett a nélkül -- s mégis mondja a
szentáldozás ezt mind magában foglalja, ezt mondja, ezt adja, mindenre
telik belôle. Mily forrás, mily fakadó hegy ott! Weichselboden körül! S
mindenért kárpótol ... mindenért! Minden naggyal s nemessel kongeniális.
Aki áldozik, az annyiban a szentek közé, a vértanúk közé, az angyalok
közé tartozik. -- Nézem az életet, annak piszkos folyását, csatornáit,
lagúnáit; de vannak tiszta források, kutak; vannak csendes, kristály
mélységek, s van esô, desztillált párák lecsapódása; s abból élünk, azt
isszuk, az élô szervezetek azzal töltekeznek -- nem politikával,
sajtóval, piszokkal, hanem tiszta források vizével. Nos,
Oltáriszentség, erre telik belôled; sôt csak úgy dôl!
  Jún. 2. Holnap van Úrnap! Bejártam Nagyperkátát, Nagyhantost,
Sárosdot, Moórt, Bakonysárkányt... Istenem, bár lenne nyoma! De holnap
van Úrnap, ez magában véve dicsôség, imádás, ünnep, erô, ujjongás! Ah,
igen ez ünnep! Az áhitat a lelkiélet, az erôs öntudat, az Isten-
tisztelet ünnepe. Ego enim accepi a Domino...Lehet a világnak sötét
korszaka, vigasztalan, elkényszeredett helyzete, de a lelkek vágya s
törekvése, kisarjadása s virágba szökése akkor is igény, szükséglet;
akkor is átreszket a szívek mélyén a tudat, hogy az Isten velünk s
bennünk, s hogy az embernek belôle kell élnie! Kell áhitat! Mi az?
Krisztus jellemzi: Intra in cubiculum et Deus, qui videt in abscondito...
Vonulj el és találd meg a legbensôbbet, a legtisztábbat, a
legigazabbat... Az áhitat meleg bensôséges hódolat, imádás, odaadás a
legigénytelenebb közvetlenségben. Az áhitat kapcsolat a hozzánk
leereszkedô Fölséggel... Az áhitat, mikor térdenállva ölelünk át valakit,
akit nagyon tisztelünk és szeretünk. Az áhitat a Fölség tiszteletével
teljes, de amelyet a meghittség, a barátság, a bizalom fölszív; imádás,
mely szeretetben s ölelésben virágzik ki; hit, mely meleggé, erô, mely
életté s örömmé változik.
  Az Úr Jézus ezt az irányzatot szolgálja: a majestas kiadását
bensôségben! Azért igénytelen mindig! Mily igénytelen Betlehem, s az
utolsó vacsora, a Golgota -- egy ember születése, édes búcsúzása s
keserves szenvedése! De mi lesz ebbôl a szívekben! Nem mint szélvész
jön, hanem mint vox coelestis, vox angelica, vox humana; nem mint a
tenger árja, hanem mint harmat s esôcsepp; nem mint a Niagara vízesés,
hanem mint pohár friss víz és forrás! Ah, édes Jézus, ez kell: Deus
appropinquans és homo Deo proximus ... az Isten felebarátja, Jézus
kenyeres barátja... Ilyen Isten kell nekünk: mint a kenyér, a levegô, a
pohár víz, a meleg, bensôséges érzés! Ez az áhitat tendenciája az
Oltáriszentség körül! Ez az iskolája.
  Hát azután? Az erô s öntudat ünnepe. Krisztus nem ment nyomtalanul
<végig> a világon. Nézd, ezt a világot a tengerek járása csinálja, a
mész s homok s palahegyek óriási tömegei abban képzôdtek; a kôszén, a
petróleum, a földgáz az ô hatalmas, erdôket, állatok hulláit összesöprô
munkájából való; de a hegyek kemények, szirtek, kôpadok voltak, s
dolgozott az esô, a fagy, a köd, a szél s pattantotta le a murvát, s
jöttek a nagy jégekék, a gleccserek s gyalultak s ôröltek s csinálták a
löszt az agyagot, a humuszföldet. Hát jártak hatalmak a földön, s van
nyomuk! Nos és a történelemben ne legyen nyoma a Krisztusnak? magába
akasztotta értelmünket, eszményiségünket, lelkünket, szívünket;
pszichénk összes ösztönei feléje nyílnak, tôle kérjük s várjuk, hogy
segítsen. Hitünkben bele gyökerezünk; a vonzalmakat fölfelé, a
lökôerôket a mélységbôl tôle vesszük. Az ô evangéliuma a földet járó
szél, mely nem tör, de a vágyódó lelkek vitorláit dagasztja s viszi
ôket s ragadja. Ô a világ világossága, napsugár is s Sarkcsillag is; ez
utóbbi csak egy pont az irányításra, az elôbbi az energiák pazar
sugárzása a föld összes bűbájának s pompájának elôteremtésére. S mit
csinál Krisztus a lelkekben? Mennyit? Mit jelent egy szentnek
lelkivilága? Mit jelent a lelki finomság s remeklésbe fektetett munka,
törekvés? Mit jelent a diszciplina harmóniája? Mit a szűzi tisztaság
liliomos fehérsége? Mit az apostoli tüzes lelkek hôsiessége? Mit a
vértanúk hajlíthatatlan hűsége? Mit az egyszerű, igénytelen tisztesség
önkorrekturája? Mennyi erô, indítás, kiindulás, mennyi önmeggyôzés van
ebbe belefektetve? A szentáldozás elindulások, önmegemberelések,
tisztulások, finomulások, buzdulások forrása; Krisztus így akarta. Ez
kenyere, ez acélossága az életnek, ez egészsége és frissesége a
lelkeknek! Ez termékenyítô behatása: In hoc clarificatur Pater, ut
fructum plus afferatis et sitis mei discipuli! [Jn 15,8] Mily eszmény:
egyesülni Krisztussal; mily fölemelkedés, mily nagyság és
fölmagasztalás! Nagyobb-e a király koronázása, bensôségesebb-e a
jegyesek hűségesküje, fölségesebb-e a nemzetek békeszerzôdése,
nagyszerűbb-e országok egybeolvadása, mint a ,,sacra communio'', a
szent egyesülés s elmerülés?! S ha mindezt mondtam, megmondtam-e, amit
akartam? Nem játszottam-e szavakkal, nem pergettem-e homokszemeket, nem
számláltam-e a Bakony leveleit, hogy azt, ami mérhetetlen, megmérjem s
közelebb hozzam? S végül: az Istentisztelet lelke és heve. Ah, a világ
sokkal tartozik; nagy adósságai vannak a dicsôség kiárasztásáért, a
,,lumen vultus Dei'' kiömléseért, -- a jótettekért, a bűnökért, s aztán
a lélek s a test s a nemzetek kínlódásáért. Ezt az adósságot Krisztus
törleszti -- mindennap; fölkel mint a nap s áldozatában végigmegy a
földtekén. Sacrificium matutinum ... vespertinum ... meridianum! Az
emberiséggel jár s törleszt... A Krisztus keze s kegyelme vele... In
odorem suavitatis jube perferri per manus Sancti Angeli tui... Nagy
áldások forrása!
  Ó, ébredj magyar nemzet! Ma egy éve megmozdult a lélek; megrezdült;
megvonaglott a nemzeti érzés s imában s énekben tört ki, himnusunkban!
Akartunk élni, lenni, szorosabban Krisztushoz ... forrásaihoz...
  Jún. 5. ,,Boni et mali mores = boni et mali amores'', Szent Ágoston
szava; mennyire igaz.

    ,,Perň lŕ onde venga lo intelletto
    Delle prime notizie, uomo non sape,
    E de’ primi appetibili ľaffetto;
    Che sono in voi, sě come studio in ape
    Di far le mčle: e questa prima voglia
    Merto di lode o di biasmo non cape.''
    (Dante, Purg. c. XVIII,55--56)[48]
  Jún. 9. Megjártam Balassagyarmatot. A megyeházán tartottam beszédet a
Jótékony Nôegylet meghívására. Autón mentem oda, Huszár Elemér autóján
Budapestrôl d.u. 4-kor indultunk s 6 óra után ott voltunk. Láttam Cseh-
Szlovákiát az Ipoly mentén. Szomorú látvány! Rendkívül kies, kedves ez
a nógrádi világ; csak a sok dzsentri a baja; no azokat a zsidó eszi! --
Éjfélkor Nógrádgárdonyba értünk Majláth Géza grófhoz. Igen szép, kedves
hely. Itt nevelôsködik a mi papunk, Gerencsér; jó, komod élet! Itt
találkoztam az ôsrégi kôhídgyarmati káplánnal, ki azután ide a
szomszédba, Marcalba ment plébánosnak; jóízű ember! Emlegette
Poliákovics Nácit, a szobi plébánost, ki sequestrumba került s
sequestori kurátora Szűcs, helembai plébános lett, aki megint utána
került seqestrumba! Ezek aztán egymást huzigálhatták ki a kátyúból!
  Jún. 14. Hiszen van sok fikció és misztifikáció; de olyan alig van
még, mint amilyen a nép-szuverénitás s az általános választójogból
kikerülô demokrácia. Mikor ilyen jogász-ideológiát hallok s nézem a
szónokot, a fuvalkodó békát élvezem benne! A kemény nézésű szemek, a
gôg szellemétôl átjárt arc s nagy szópuffancsok, melyek szájából
gomolyognak... No az isteni nép, az isteni kanászok s kuvaszok, a
kisgazdák s a többi remeklô nem kisgazda társadalom képviselete ott
abban a nemzetgyűlésben, fölfordítják az ember gyomrát. ,,Emberek,
akiknek pofájából érlelôdött mérges gombák nônek!'' Klébelsberg el van
keseredve. Rakovszky ôt egy szeméthunyorgató kanárihoz hasonlítja.
Elmondta nekem, hogy a jeles alelnök, Bottlik, azzal jött feléje, hogy
pártolja ôt a belügyminiszterségre s akkor Klébelsberg
kultuszminiszterségét majd ô mozdítja elô.
  P. beszélte, hogy exhumáláskor Budakeszin egy hulla szájából nagy
gombát láttak kinôni. Dante poklában a képviselôknek nincs még
zsirójuk; ezeket nem ismerte; de ha ismerte volna ôket s a budakeszi
szimbolumot, hát alighanem ily büntetésben részesíti.
  Jún. 18. Tudom, érzem, mi van holnap: Julianna napja, a nagy
szeretônek névnapja, aki úgy megérezte Krisztust az Oltáriszentségben,
s új kifejezést adott, új nüánszot az áhitatnak. Hiszen értem, hogy
kellenek s hogy elmaradhatlanok ezek a médiumok, ezek a meglátók,
megérzôk, ezek a meggyulladtak s kitüzesedtek... elmaradhatatlan! Ha
Jézus oly közel jön s oly észrevétlenül jön, ha rejteke oly művészi s
hatásai oly ingerlôk, természetes, hogy akkor a lelkekben csodálatos
tünetek s megélések lesznek. Különös a szeretetnek e manôverje, e
magatartás, e magaviselet: hogy így akart rejtôzni s ily
igénytelenségben köztünk lenni; bizonyára, hogy az egyeseket s csak az
egyeseket megközelítse. Nyilvánosan nincs szava, ô csak négyszemközt
kapható. Hódítása nem erôszakos, térfoglalása nem harsog; olyan ô, mint
a gyökér, mely gyökérszálait beleeregeti a szomszéd rétegbe. Ô suttog;
csak az hallja meg szavát, aki csendben elmélyed. Mélység ô, nem a
felületeseknek való, s így akart hatni, hatolni, suttogni, gyujtani,
visszhangot kelteni, szeretetet szítani, karjainkat reflexmozgásokkal
maga felé kinyujtani. Ez az ô élete s modora s módszere; ô csendes
foglya a nagy szeretetnek, mely a lelkek felé gravitál, s terjeszkedik
s azokat a magányos, egyedüli, négyszemközti lélekkiáradásra képesíti.
Szentek, fölségesek, mélységesek -- igazi emberek, férfiak s szerelmes
nôk, fôleg ti; de ki tesz túl közületek is Szent Paszkálon, aki
nyitogatja szemét s kopog koporsója falán Úrfölmutatáskor!?
  S ezzel kapcsolatban eszembe jutott, hogy mily szükségünk van új
meglátásokra s felfogásokra s hogy ezek a fogalmak <olyanok> mint a
rôzsék, melyekben az érzés kigyullad. Kell tűz, de a tűzhöz fa kell,
száraz fa, száraz fogalom!
  Jún. 30. Megkaptuk az amerikaiak meghívását a valláskongreszszusra.
Volt ilyen már 1893-ban Chicagóban. A katholikus egyház, mely
dogmatikáját tartja, nem mehet ily kongresszusra. Mit csináljon ott? A
kongresszus egységet akar; de akarhat-e igazán dogmatikus egységet?
Lehetetlen, hiszen akkor mindegyiknek valamirôl, még pedig a jellemzô
tanról, a kontroverz tanokról le kellene mondania, amit nem lehet
remélni s nem lehet még célul sem jelezni. S másféle egységet a vallás-
kongresszus nem célozhat. Hiszen abban egyek vagyunk, hogy testvérek
vagyunk, hogy egy Atyánk van, hogy imádjuk ôt; de már abban sem vagyunk
egyek, hogy Krisztusban van a legfôbb kinyilatkoztatás; ezt Kína,
India, a török el nem fogadja. Erre pedig kongresszust csinálni
fölösleges. Nos és mit csináljon a kongresszus az Isten-tisztelettel, a
ritusokkal? Hagyjuk ezeket; mi, kik Istent imádjuk, gyermekéveink óta
megszoktuk e liturgiákat: belénk vannak szôve s lelkünk darabjait
törnôk le, ha ezektôl el kellene válnunk. A kongresszus ne akarjon
egységet ott, ahol a lélek erdôben nôtt ki.
  Jún. 30. Tegnap jöttem meg Budapestrôl; jún. 28-án d.u. Edith
Mellerék, Stoffer Mici, Schütz, Zimányi, Némethy, Geigerné
társaságában. Visegrádon voltunk hajón. Ott uzsonnáztunk és megvártuk a
visszatérô hajót s azzal visszatértünk Budapestre. Megint megláttam egy
darabját éltem színterének: Nagymarost s a Fehérhegyet, amelyen át
Zebegénybe siettem s onnan Esztergomba; ezt mind gyalog! Ide Visegrádra
is gyalog jöttem, mikor az egyetemre pályázva Kanyurszkyt látogattam
meg. Meghalt a minap! -- Mily fölséges és bájos és gyönyörű szép ez a
vidék, s a tölgyes mily haragos zöld élettel s erôvel vonja be a
kúpokat, s a visegrádi rom mily jellemzô vonalakat húz ebbe a duzzadó,
vrök életbe -- a romok vonalait, a foszladó emlékek szürkeségét; az
egyetlent, ami itt csúnya, az emberi történelem nyomait! Minek
ágaskodik a rom, az, ami csúnya, ami hulla? Feküdjék le, a hulló lomb
eltemeti. Emlékeinkben is temessük el azt, ami csúnya, ami hulla.
Hulljon el, s hulló lomb takarja be!
  Jún. 30. ,,Keresztény kurzusó kereszténység s keresztények nélkül! Ez
a baj: hogy e hordónak nincs feneke; e pártnak nincs alap, szirt a lába
alatt. Azok az emberek nem keresztények. Igaz, hogy elvben, theóriában
elfogadják a kereszténységet, de tettekben nem vallják. Zsidónak adnak
ki mindent. Igy van ez mindenfelé; a zsidók megcsinálják az üzleteket,
s a keresztény kurzus lobogója csattog a levegôben. A levegô az övé, de
a gseftet más viszi el.
  Júl. 7. Megint fölcitáltak Budapestre. Este a pártkörbe mentem; ahol
V. és T. barátom azzal lepett meg, hogy engem ajánlt miniszterelnöknek.
,,De hisz én ehhez egyáltalában nem értek'' -- mondottam, ,,Nem baj, --
felelték -- Kegyelmes Uram olyan >>Anziehungsgröße<< most.'' No szépen
vagyunk.
  Júl. 9. Olvasom Geissl, kölni érsek életrajzát, s speyeri kanonok
korából épen azt, hogy az odavaló püspök mily ellentétekbe s
boszszúságokba keveredett a káptalannal. Panaszkodik, hogy így, hogy
úgy keserítik az életét. Szegény feje! Minek hagyta magát! Úgy látszik,
a káptalanok többé-kevésbbé ugyanolyanok, mint a speyeri.
  Júl. 12. Itt járt egy pap, igazán a nevét sem tudom, s lamentált,
hogy a katholikus szervezkedés cseppet sem halad. Munkásai közt a
,,Népszava'' a hangadó, mely azt érteti meg velük, hogy csak kitartás,
majd megjön a mi idônk! Ott ezalatt természetesen a buta bolsevizmust
értik, a demokráciát mint a görög bölcsészet értette, t.i. az
osztályuralmát a démos-nak, az utcának. Hát ez nem a haladás ideje; de
hát a haladás ideje-e ez a mai állapot? Isten ments! Hol itt a
kereszténység? -- Tegnap rémületes benyomást vettem a káromkodó magyar
házról. Ez típus! M. rémségesen káromkodik, dühöng otthon, ezt mondja
neje és sógorsága, ,,Mama -- mondja az ôrület szélén álló anyjának fia,
a nagyobbik --, miért nem káromkodik s nem átkozza meg azt az öreget
ott fent; akkor jobban lesz.'' Hát ilyen dögletes méreggomba tölti be e
fiatal naplopónak a pofáját; ez a kegyelet anyja iránt! A fiatalabb
gyerek folyton játszik s nem tanul. Ily szörnyű családok, törzsek ... az
irreligiositas, az areligiositas posványában. A magyar társadalomban ez
gyakori.
  Júl. 13. Ilyenkor egy éve izzadtunk a Streit-házban. Vágtuk a fát; a
kert már fel volt ásva; Visotáról csurgott az izzadtság. A nagy
drágaságban így segítettünk magunkon, nem tudván, hogy meddig ér a
takaró; pedig a jún. 24-i ellenforradalom már mutatta, hogy a talaj
reng. Esterházy Miklós Móric külön megemlékezik füzetében e favágásról.
  Júl. 31. Hazajöttem. Nyolc napig Margitligeten is voltam. -- Júl. 27-
én voltam S.-el Pilisszentkereszten s belenéztem abba a forrásba,
melybe királyok, királyleányok, barátok és lovagok, tatárok és törökök,
favágók s utoljára utánuk a kis tót Terka nézett s látta magát.
Visszajövet roppant melegben s utána megéreztem, hogy 62 éves vagyok.
Hej, máskép szaladtam 25--28 év elôtt fel a Dobogókôre. -- Az egyesült
párt megválasztott elnökének. Helfe, was helfen kann! [Segítek, amit
segíteni tudok.]
  Aug. 30. Hát így szalad az idô! Hányszor volt azóta írnivalóm, de nem
volt idôm! -- Volt most alkalmam megint tapasztalni, hogy hogyan
keletkeznek a mithoszok. Itt járt egy fiatalabb jezsuita s beszéltünk
egyes kitűnôségeikrôl. Apropos! Páter Urraburu! No, a derék karlistát
én is ismertem. Ki is adott filozófiát. A páter azt beszélte róla, hogy
az bizonyos tekintetben oly csodaember, hogy pl. Valenciában rektor
volt s írt a szobájában könyvet; lehívták a portára, beszélt a
felekkel, s mikor elvégezte, fölment s folytatta a mondatot, ahol
elhagyta; no, hogy ez csodálatos, bámulatos tehetség! Mily szívesen
csodálkozunk s csinálunk csodálatos embereket, csoda-tudósokat etc! Ezt
látván, átéreztem a hérosz-igényét az emberiségnek. Igy van ez, s így
csinálódik az ember nagysága.
  Szept. 6. Az én kedves hónapom a Szent Szűz születése s aranyos
napsugárzata miatt.
  Okt. 17. Csak ma írok megint. Idôm nem volt s sok undorom volt. Az
élet s a körülmények silánysága s üressége elveszi kedvemet a sorok
rovásától.
  Okt. 19. Ilonka sógornôm, beszéli, hogy van Nyitrán özv. Bócz
Antalné, aki szellemlátó. Tíz év óta jelentkeznek nála. Különben semmi
rendkívülit s kiválót nem látni rajta, sem elmélyedést, sem finomságot,
sem idegérzékenységet. -- Együtt ültek: Ilonka, Bóczné s egy médium, s
a médium transzban írt. Ir valakirôl. Egyszerre Bóczné mondja: íme itt
jön egy magas, csúnya katonatiszt (a szellem). Ki az? kérdi Ilonka Nem
tudom, csak látom, hogy magas, csúnya s épen rád hajlik. Ugyanakkor a
médium írja ,,Baumgarten Pál''. -- ,,Ah, Pali bácsi'' kiáltja Ilonka, s
a médium kitörli a Baumgartent s oda írja: ,,Pali bácsi.''
  Két esetrôl tud Ilonka. Két temetéssel találkoztak Bóczné és Szalóky
leányok. Kérdi: ezek ugyan kit temetnek? Kérdezzük meg! ,,Ne kérdezd --
mondja Bóczné -- hisz látom: egy öregasszonyt fején fejkötôvel; látom,
a koporsó mögött megy.'' Máskor azt mondja hasonló esetben: ,,egy
férfit, be van kötve fáslikkal a feje''. Úgy is volt; a kórházból
temettek valakit, akinek operálták a fejét s be volt fáslizva.
  Metzger gyógyszerész (elôbb nyitrai) eljött felesége sírját
meglátogatni. Este együtt vannak vacsorán Bócznénál, két piarista is.
Vacsora után kimegy Metzger s nemsokára fölkiált Bóczné: ah, Istenem,
Tomkó (ez volt a férje) siessetek ki, Metzger meghalt, ott fekszik a
folyosón; úgy is volt, lebukva találták.
  Okt. 22. A nemzetgyűlés az ösztönösség, az önteltség, az
elkapatottság s a neveletlenség kirakata. Ezek az emberek a nemzet
színe elôtt csak felmagasztaltatásukat élvezik. Ôk képviselôk, de hogy
mily kultúrát, diszkréciót, megfontolást s hozzáértést állítanak be
küldetésükbe, aziránt nincs skrupulusuk. De mivel az ember mégsem
hajlandó felnôtt embert lelkileg neveletlennek tartani, folyton
feltételezem, hogy talán mégsem olyan, amilyennek látszik; hogy nem
gyerek, hogy nem önzô szimatú kutya; hogy nem színvak, aki csak a maga
kupakjának orientációját veszi; hogy nem holdkóros, félôrült; hogy nem
piszkos, korcs és habzószájú; hogy nem intrikus huncut -- ah, Istenem,
a lelki kultúra, a szenátushoz illô fennköltség s fölény csak egy-két
emberben jelentkezik. Értem Apponyit, hogy nem megy e gyülevész nép
elé. De én ez alatt nem a tisztességes, egyszerű gazdákat és
keresztényszocialistákat értem!
  Okt. 24. Ünneplik Rákosit[49]. Emlékszem, mikor még mint Krebs
megkezdte s megindította a Budapesti Hirlapot. Volt az érdeklôdés;
mindent dicsértek rajta. Alakjával is új szellemi fürgeségre mutatott a
nagy hagyományos lepedôk közt. No, meg magyar, magyar akart lenni. Jól
tette; csak az a baj, hogy a magyarságért mint olyan soproni
Bohnenzüchterbe ojtott magyar s hozzá még a budapesti kávéházi s írói
klubbokba belefeküdt magyar, fajdkakas módjára lelkesülvén, nem jól
fogta meg a magyarság ügyét. Azt mondhatnám, hogy frázisokkal, nagy
szóval, puffancsokkal fogdosta, s ez tetszett a magyaroknak. Magyar
szellemet, magyar géniuszt akart, lelkesülést és sok magyart akart.
Harminc milliónál alább nem adta, s magyar impériumot akart, s annak
Budapesten a kaszinókban s a középosztály fantáziájában oly nimbuszt
teremtett, hogy több magyar ugyan nemigen lett, de annál több vakult a
magyarok közül. Neki mindegy volt, hogy ki micsodás, hogy milyen a
lelke; még az is mindegy volt, hogy milyen a vére; elég, ha magyarul
beszélt s ha Magyarországért lelkesülni látszott. Azok a hatalmak,
melyek nemzetet és életet elsôsorban hordoznak: hit, erkölcsiség,
lélekrokonság, faji tisztaság, neki nem mondtak semmit. Hogy a szó nem
teszi s hogy a tószt se teszi, de még a rakétás vezércikk se teszi --
az a mi publicista bölcsünket nem környékezte meg. Csak késôbb vette
észre a nagy idegenséget s írt, harcolt ellene. De mily megértéssel? A
legfölületesebb vén geck módjára tette ezt is, mert jóllehet láthatta,
hogy az idegenség igenis a vérbôl sugárzik, mikor láthatta, hogy vérrel
vért rontani lehet; mikor láthatta, hogy az általa kilátásba helyezett
magyar impérium helyett egy elzsidósodott Magyarország mászik ki a
gazdasági fejlôdés méhébôl: akkor is zsidó liberalizmusában bent
rekedt; lapja a zsidót védi s szolgálja; azt mondhatnám: zsidó
menedékhely sovén magyar cégér alatt. Azt mondják, hogy ifjú, hogy nem
vénül, hogy dolgozik s szikrázik; hát igen, vénája esprit-je van; de
orientációja teljesen hamis. Az ,,alap'', melyen áll, alaptalan, s
minden zsidó örülhet a frázisok s az illuziók s a konfuziók ez
atyamesterének! No és ott szónokolnak nagyjaink.
  Okt. 30. Apponyi Albert grófot díszpolgárrá választották itt s ma
volt az okmány ünnepélyes átadása. -- Kiváló tehetségű, finom
kultúrájú, nemes s teljesen katolikus életű ember; de aki a
liberalizmusban született s élt s abban fog meghalni. Hasonlít
Montalembert grófhoz -- mondják, -- Igazán különös ez a hasonlítás.
Hiszen Mont. csupa tűz és harc volt az egyházért; folyton a kath.
pártnak volt zászlósa és championja. S Apponyi soha, soha! Elôbbi
polit. szereplésében az egyház mellett alig szólalt fel s környezete
nemhogy kath., de keresztény sem volt. Hódy, Horánszky, Szilágyi Dezsô,
ugyancsak nem montalemberti staffage. Nem, Apponyi Mont.-hez csak a
liberalizmus szeretetében hasonlít, de Mont. a liberalizmus által az
egyházat emelni és szolgálni akarta, s azt mint dárdát és pajzsot
kezelte az egyház érdekében, míg Apponyi ezt egyáltalán nem tette. -- Ô
privát katolikus, -- de nem katolikus államférfiú. Gondolom a másik
világon pályáját szent ágostoni szemmel nézi: ,,Grandipassus'' --
szónoklataira vonatkoztatom ezt és parl. szerepeire -- ,,extra viam'' -
- Itt már az Isten Egyszülött Fiát is emlegette! Azért Apponyi mégis
mindenkinek imponál, -- de mindenki megsajnálja.
  Nov. 13. Épen ma egy éve írta a király, hogy elvonul, s amilyen
kormányformát választ az ország, annak nem lesz útjában, s ma volt a
szomorú ratifikálása a neuilly-i békének. Sokan sírtak. Teleki Pál
miniszterelnök nagyon tárgyilagosan s szívbôl adta elô a dolgokat; nem
tehet -- mondta -- máskép. Felhozta, hogy Magyarországot hiába kiáltják
ki feketének; van feketébb foltú állam más. Utalt Angliára s
Irországra; utalt a német városok zavargására. Azután vád alá
helyezését kérte. Ezt nem tudta a kormányból senki. Azután az
igazságügyminiszter a kormány nevében szólt s azonosította a kormányt
Telekivel. Az indítványt el nem fogadták.
  No, de mi volt tegnap?! Mennyi tanakodás s zöld beszéd; hogy hogyan
is csináljuk? Akartuk, hogy senki se beszéljen; csak az elôadó, akit
sors útján jelöltek; azután lett belôle ez. X. barátunk is
okvetetlenkedni akart, mert ô és ôk nem ratifikálnak. No hát ne tegyék.
De ki is akarná tenni ezt, ha nem muszájna? Mennyi hazugság ebben az
úgynevezett demokráciában! Csupa nagyhangú puffancs. A nép az úr. Hol?
S ki az a nép? s milyen az urasága? az-e, hogy szamarakat vesz a
nyakába? A parlament is mily kritérium nélküli gyülekezet! Kik kerülnek
oda be? Van-e arra kiválasztás? Ha valahol, hát itt kellene szelekció.
Nos és milyen az? ez az egész irreális világ, ez az egész kritikátlan
összetévesztése az absztrakt gondolatoknak a konkrét valósággal, hogy
pl. demokráciának vagy egyenlôségnek mondjanak állapotokat, s
folyamatokat, melyek szavak tartalom nélkül, megbosszúlja majd magát,
fôleg abban, hogy képtelenségnek bizonyul; s maszk mögött járó
hitványságával, melyet a tömeg végre is fölfedez, megrendíti a bizalmat
az igazság s az erkölcsi rend iránt. Most a hazugság uralkodik! Az
újságírás is csupa hazugság; a stílusa túlzás, szuperlatívuszok s
szenzációk torlasztása, lelkiismeretlen szószátyárság. Mi lesz a
közönségbôl, melyet ily moslékon tartanak?
  Nov. 14. Ma este bankett volt az Országos Kaszinóban Teleki Pál gróf
tiszteletére; én is mondtam tósztot. A vacsora különben potom 180 K-ba
került. ,,Mich schauen’s gut an, mich sehn’s nicht bald wieder.''
Puhatolóztam, hogy mi lesz a kormánnyal. Úgy látszik, csirizelnek s
enyveznek s mázolnak majd tovább is. Nem is hiszem, hogy mást
tehetnének.
  Nov. 16. Horthy bevonulásának Budapestre, évfordulója! Hogy írtunk,
hogy bíztunk s mit vártunk akkor! Hát igaz, felszabadító sereg volt az
ô serege, vöröstôl s román rablótól, s akár csak Szobieszkyt Bécsben,
úgy fogadták ôt Budapesten; de hiányzott a keresztény nemzeti programm
mögött a keresztény nemzet s fôleg a kereszténységet élô nemzetgyűlés.
-- Isten bocsássa meg e kritikát; de hisz keresztények volnánk! S ezt
elsôsorban az életben kellene kiváltanunk; de épen az élet s a valóság
hiányzik, s így a szereplôk nem férfiak, hanem álcák, lárvák, Sancho
Panzák! Rozinantiken lovagló vitézek!
  Nov. 17. Tegnapelôtt volt a ratifikálás harmadszori olvasása. A
törvény kész, az ország lenyakazásáról szóló békekötés alá van írva.
Ausztria is szétment, de egy ország sem úgy mint ez a mienk. -- Nekem
többször volt ,,Ahndung''-om, hogy ezt a káromkodó népséget az Isten
összetöri; megkaptuk. Az Isten-káromlás nálunk folyik a
legszemtelenebbül s a legiszonyatosabban; káromkodni, az semmi.
Mindenki káromkodik s mily piszkosan, mily kanászosan! Hát ez is
világítélet!
  Nov. 18. A Turán az én egyik ingerem. Glattfelder-rel beszéltem, aki
mondta, hogy a tiszamenti nép valami fatális érzéketlenséggel
viseltetik a kereszténység iránt, s hogy a piszkos Tisza e lusta,
apathikus, szellemtelen életnek a tükre s tempója. Azt gondolja, hogy
ezek az átlag kunok, a népvándorlás utolsó hulláma és söpredéke --
népvándorlási cigányság; utánuk már csak a cigányok jöttek, akiknek
egyáltalában semmi tehetségük a kultúrára! De a cigány legalább
muzsikál; de mit tesz a kun? Bamba létben, elszigeteltségben, lelki
sivatagban él.
  Kultúrája a tanya, most és ezer év elôtt! Turáni esti ima: Mondd
fiam: Jézus, és dögölj. Merre van hát a magyar és a nem-kun nép? Talán
a Mátrában vagy a Dunán tul?
  Nov. 18. A magyar káromkodás a népisme, a Folklor (Volks-lehre) egyik
fontos problémája. Ez mutatja az Istenidegenség rettenetes fokát. A
magyar káromkodás a legmegbecstelenítôbb nyelvlázadás, nyelvöltögetés
az Isten ellen. A tisztelethiánynak s az ellenséges érzületnek oly
rémítô kinyilatkoztatása, melynek mása csak a pokolban lehet, ott, hol
minden arc fintor s minden fölség a disznóól s a hidas stílusába van
foglalva. De mily alávaló, érzéketlen, mily hideg s kegyetlen, mily
durva s állatias lehet az a néplélek, mely oly termékeny talaja lett e
dudvának, a lélek e teljes lefokozásának, kivetkôzésének és
malacságának?! Ah, ez az átok földje lehet csak, s ha az Isten nyila
valahol üt le a világra, ez a büdös, szégyenletes néplélek lesz az
attrakciója. Nem tapasztaljuk máris az események e logikáját?! De
reszketnek itt-ott e földben is szent hantok s szent hamvak, a szentek
sírjai, -- régi monostorok temetôi! Igen, de ezeket is elpusztította a
török, maradt rom és cigányfajta nép a romok között. Mely ökrösszekéren
gubbaszkodik. Köpköd s kiált: ,,Csálé, hü-né.''
  Nov. 18. ,,Demokrácia'', az is hit; de milyen hit? Olyan, milyet az
ösztönök, a szenvedés nyilatkoztattak ki. Minden éretlen e
demokráciában, fôleg pedig éretlen a démosz a kraciára, az okos
uralomra. Igy azután jönnek az akarnokok, a hóbortosok, a habzószájúak,
a holdkórosok, s intézkednek s gyertyatartóra tűzve büdösítenek s
füstöt s émelyítô szagot terjesztenek fény s világosság helyett.
  Nov. 19. Szent Erzsébet napja! Ma nemcsak rá, hanem anyjára is
gondolok s a pilisi kolostor romjaira. Ott van eltemetve. Rom, rom,
csalit, zsíros fű, bokrok, kövek összevissza; semmi sem maradt a
multból; csak a tiszta, kristály forrás. Ez tükrözi most is a napsugár
téveteg szikráit s a fényeket, melyek a fák árnyékában ellopóznak
hozzá. Ah, a forrás, a régi forrás! Mit tükrözött hajdan, mi mindent!
Merani Gertrud temetését is, vagy csak egy könnyesszemű ifjút, vagy
leányt, ki oda tért? Ah, forrás; öreg s örökké ifjú tükör, ráncok
nélkül, tele üdeséggel és élettel, mi mindent ôrizesz? Mennyi képet,
arcot?! Csak beléd kell néznem azzal a mélázó, történeti szemmel,
azzal! Ha körülötted el is változott a világ, te rajtad látom a multat!
Belôled néz ki a magyar történet géniusza, a keresztény magyarság
angyala; azért ragaszkodom hozzád. Cseppjeidben a magyar érzés az
emlékek gyémántjait csillogtatja meg. A történelem elmult, az idô s
épületei letörtek, csak a forrás maradt, vele maradtunk, magunkra
hagyattunk; nézzük, nézzük ez ôstükröt, melyek néztek Árpádok, Anjouk ...
tatárok, törökök... S látjuk, hogy korok képei emelkednek felszínre
csendes, tiszta méhébôl. Van itt egy láthatatlan jelenlét is, mely a
forrásba néz: Szent Bernát lelke s a francia források szelleme onnan
Clairvaux vidékérôl! S körülöttünk az a júliusi csend (akkor voltam
ott), egy-két madár elnyult szava, füvek zizegése, távoli harangszó,
méhdongás -- no meg nagy idôk halk sóhaja.
  Nov. 21. Megjártam Debrecent, a Nagykunságot azzal az ô vételen
unalmával, laposságával s néma, szegénylelkű tanyáival. No itt a régi
sátor helyett áll a ház; sokszor egy fa sok, az sincs mellette. A
purgatóriumnak lesznek ilyen tájai, wo die armen Seelen wohnen.
Debrecenben a vezetô ipar a csizmadiaság, akárcsak Losoncon. Alighanem
úgy verekszenek is, mint azok ott, a losonci fürdôben. Ezekrôl a
debreceniekrôl azt mondják, hogy tatárok. Tehát a magyarság = tatárság,
kunság, török, sváb, tót keverék; hol a magyar? Talán Gyôrmegyében vagy
a Csallóközben? Kein lebendiger Fels des Volkstums ... törmelék!
  Nov. 21. Meghalt a jó Kánter prelátus. Egy skrupulózus, buzgó,
türelmes ember. Sok jót tett, kifogyhatatlan volt buzgalma. Kár, hogy
Budáról elkerült Gránba!
  Dec. 2. Kaposváron jártam s konferenciákat tartottam. H. A.-ék nagyon
kedvesen fogadtak. Ott találkoztam T.B., hajdani kalocsai konviktorral,
aki elmondta, hogy 1879-ben ott volt az angolkisasszonyok templomában a
májusi ájtatosságon; Haynald föllépett a szószékre, imádkozott, utána
köhintett, levette a pápaszemét, körülnézett, törülgette; ez kínos tíz
percig tartott; azután azt mondta, hogy kívánja Isten áldását
mindnyájuknak s azt, hogy Isten ne hagyja el ôket, mint ahogy ôt most
az emlékezô tehetsége. -- Ezt már hallottam többtôl, de végre egy
szemtanútól.
  Dec. 3. Megint kifordultunk a kormánnyal. Most a királykérdésrôl van
hascsikarásunk. De ilyen pártban az nem is lehet máskép. Az ember itt
szívbôl megutálhatja a világot s megérti, hogy miért van purgatórium.
  Dec. 4. Mikor abban a szép nemzetgyűlési gót-teremben ülök s
szétnézek m.t. képviselôtársaimon, a kiszámíthatatlan indulatok
vízfelületén libegô papírhajócskákhoz hasonlítanám ôket. Sose tudni,
hogy mikor fordul föl a járművecske.
  Dec. 6. Folyton eszembe jár, hogy mi az a nemzeti érzés, faji öntudat
s lelkesülés; s egyre jobban érzem, hogy az akkor s addig van, míg
egyáltalában a lélek, hit, kegyelem -- Isten lakik bennünk. Míg az
ember hisz, addig a lelke fiatal, addig gyökerei vannak s örök
forrásai; addig van ifjúsága, melyet a világ nem hervaszt, s érzelmei
mint csendes mélységek fakadó forrásai, ki nem apadnak; van tükrük... E
tükör örök, s ami tükrözik azon, az mind mulandó; vagy mondjuk, a tükör
elnyel minden képet, tükrözést s a mélyben elhelyezi, s ha kell,
elôhozza. Emlékezet -- mulandóság és tartósság! Pilisi forrás, örök
tükör; s mennyi kép ment el fölötte!... A lélek ifjúsága ugyanaz, ami a
nemzeté s viszont; a lélek lelke a nagy hit, a hivatás érzete, a
küldetésben való járás tudata, a vatesek kora, a szent könyvek
presztizse, az Isten-velünk öröme! A lélek ifjú, míg halhatatlan;
halhatatlan addig, míg hite van s Isten lelkébôl él. A nemzet is, a
kultúra is; ezek csak variációi a léleknek. Kultúrák halnak s nemzetek
vesznek, ha a lelkük vész, a hitük, a naív erkölcsük, szűzi
lelkesülésük; egészen úgy, mint az egyes emberben. Az élet nem
emlékezet, hanem jelenvalóság. Mikor a hitet s eszményeket csak
emlegetik, akkor már vénhednek. Azért nem lehet történelembôl élni s a
régi hagyományok emlékünnepeibôl életet várni; csak ha az, ami régiség,
tehát emlékezet, egyszersmind valóság s jelenvaló érzés, akkor használ
a történelem, mert világít, hevít, s annak, ami valósággal bennünk él,
régi, biztató bemutatásaival szolgál.
  Tehát nemzeti érzés etc. = a nemzetben élô lélek, s ami nélkül lélek,
ha él, nem lehet: eszmények, hit hivatási tudat ...
  A nemzeti élet ugyanolyan, milyen az egyes ember élete; forrásai,
pszichéje, higiéniája, elváltozásai, korszakai ugyanazok; tehát
Istenbôl kell élnie, hitbôl; örökifjú vizek szöknek, s majd smaragd,
majd lapis-lazuli tükreiken tükrözik a világot s az eszményeket.
  Továbbá: következôleg a nemzeti élet lelke, az nem lehet csak
természet, kultúra, művészet; mert ez elhervad, vénhedik, letörik. Nem
természet, de Isten! És nem lehet eo ipso csak emlékezet, csak a
multnak ráborulása s ráomlása s ihletése s lehelete. Akkor ugyanis a
vének is fiatalok volnának, ha fiatalságukról emlékeznek, s ôszbe nem
csavarodnék a természet, ha mult tavasz elég volna a szép élethez.
  Tehát az élet, akár egyesé, akár nemzeté, csak a bennünk jelenvaló
Istenség ihletése, tüze, lüktetése. -- Durch Erinnerung gelingt nicht
des Sprung zurück zu jenen Tagen, wo du noch jung, voll Kraft und
Schwung das Höchste konntest wagen![50] Emlékezet csak kép, csak
tükrözés; a fakadó, halhatatlan forrás kell; az tükrözni is tud, de nem
tükrözés, hanem a mélység friss, üde élete!
  Dec. 8. Ó, édes Szent Szűzem, fölséges jel az égen, örök szép
nôiességben kifejezett duliája az Istennek, nagy, szép Isten-tisztelet,
milyet a szeplôtelenség, a bűntelenség, az érintetlenség tart! Ah,
virágos szônyeg a földre lépô Isten lábai elé terítve ... ah, szentély,
egyetlen a romok közt ... ah, gyönyörű királyleány az általános
prostitucióban... ah, pacsirta a nagy némaságban... s egyetlen édes anyai
tejforrás a profanált s inficiált anyaság márvány keblén! Ó, Szűzem,
Királynôm! -- Két gondolat van a szeplôtelen fogantatásban kifejezve:
a) hogy a világ romlott, büdös, vérbajos prostituált, s hogy azt
gyűlöli az Isten s elfordul tôle, s semmi köze hozzá, s külön világot
teremt magának a kegyelemben; b) hogy a világ akármily szépségben
(kultúrában) virágzik ki, üdvöt nem talál; hervadás és halál a vége.
Emberek, géniuszok, nemzetek, kultúrák, meghalnak; csak a kegyelmi
hitbôl élôk élnek. Alleluja!
  Dec. 10. Az öreg Nagy fölpanaszolta, hogy eltűntek a régi plébánosok
s a táblabírák; benne az utóbbiakból van még egy példány. A
plébánosokat illetôleg is igaz, hogy eltűntek s eredeti alakok voltak.
Az anyaszentegyházba kevésbbé illettek bele, mint a dzsentri-világba.
Nagy, az öreg azt is beszélte, hogy két tanára volt Bécsben. Philipps
és Pachmann, az egy fatalista, a másik episcopalista, s hogy ô a
vizsgán, mikor azt mondták neki: Sagen Sie etwas über das Pfründwesen
der Kirche, -- nem tudván semmit így kezdte: ,,Das Pabst ... nagy
derültség fogadta e tudós kikezdést s Pachmann szólt: ,,Wenn der Pabst
auch nicht heiraten darf, so ist er doch nicht generis neutrius![51]''
Ez volt az egész felelet. Látták, hogy semmit sem tud. -- Azután ment
könyörögni Pachmannhoz azzal, hogy ,,Ich bin ein armer Stipendiat'' és
áteresztette. -- Nagyéknál minden ebédnél olvasták a Szentírást! Igen
derék keresztény magyar családot alapított.
  Dec. 11. Nagykanizsa (Gross Flanzendorf, a zsidó mach dich Grosz-okra
való tekintettel). Mi mindent akasztottak itt a nyakamba! 3-kor
konferencia a nôknek, 5-kor elôadás a közönségnek, másnap 9-kor beszéd
a katonákhoz. -- H. nemzetgyűlési képviselô házát is még teljesen a
magyar paraszt egyszerűsége és a finom flanc-nélküliség jellemzi. P.
Jeromos barát, ott hatalom.-- Kanizsa egyenlô canissa egyenlô
kutyavásárhely, római uti kolónia. Festetich Pál gróf (magyar
arisztokrata) föllépett vidéken s igy szólította a közönséget: ,,Tiktek
kentek!'' Zichy Aladár gróf pedig igy: ,,Tisztelt parasztok''. Ezek a
magyar néptôl igazán annyira vannak, mint Makkó Jeruzsálemtôl.
  Az a magyar falu! Szent Isten, ez az igazi Balkán és Turán! Emelni a
falut s megtartani erkölcsét! Eddig Budapestet emelték -- a zsidók, a
falut pedig zsebelték! A legszükségesebb probléma a falu emelése. A
kultúrát a középosztály hordozza; de ezt a kultúrát lefelé kell
megéreztetni s lefelé vezetnie, mert különben elszigetelôdik a saját
népétôl s erejének forrásaitól. Eddig ez így történt: a paraszt
,,tiktek, kendtek''-nek maradt, a tisztelt középosztály pedig
elszigetelve állt, alulról a paraszttal, fölülrôl a zsidóval
garnírozva.
  Dec. 12. Gödöllôn is voltam 8-án: elôadást tartottam a községházán.
Dec. 9-én a póstásoknak a budapesti vármegyeházán. Rossz idô volt. --
Isten segítsen rajtunk, hogy valamire vigyük.
  Dec. 14. Ezt nem szabad felejteni, mert érdekes kép. A Rákosi-
jubileumon Apponyi üdvözletére Rákosi azt felelte, hogy valamint Nagy
Sándor egykor fölkiáltott, hogy boldog ifjú (Achilles), akinek Homér
volt dicsôítôje: úgy mondhatja el ô is magáról, hogy boldog, mert
Apponyi üdvözölte. Hát ez a vén Achillesünk a többi közt az ôsi
Achillestôl abban is különbözik, hogy az ôsei Achillesnek csak a sarkán
volt sebezhetô helye, míg a mienk tele van Achilles-sarokkal.
  Dec. 15. Vihari úr szerencsésen megbukott Sárbogárdon. Ez is
kunsztstikli ilyen helyen föllépni! -- Meglátogatták ôt Disznósdról
(Ózd körüli falu) a plébános, aztán Czene János bácsi s más ily híres
ember, s ô vezette ôket Budapesten; többi közt a királyi palota
udvarára is elvetôdtek, hol Czene körülnéz s mondja: no, itt rossz
világ lehet, sehol egy tyúk, egy csibe, kakas vagy malac. Azután az
utcán találkoznak szekérrel, mely meg van rakva tyúkketreccel: lássák -
- mondja a plébános -- milyen buzgó hívek ezek a pestiek, viszik a
párbért a pesti plébánosoknak!
  Dec. 25. A gyermek Jézus összes édessége van szívemben -- karácsony!
Igaz, az a barlang nem a mesék marcipános háza ott az erdôk mélyén,
hanem kemény szirtű barlang s bárdolatlan jászol, de ez a ,,mel de
petra'' ,,et lac de saxo durissimo''. [méz a sziklából, és tej a kemény
kôbôl] Vágyom, vágyom az én karácsonyom, a másvilágban való születésem
után! Jöjj, Úr Jézus. Az is kemény s szenvedés lesz; de jó lesz. Mai
beszédemrôl egy parasztasszony azt mondta, hogy ,,értelmesen beszélt''.
No, hál’ Istennek, hogy mikor tűz az ember lelke, akkor értelmes
beszédét dícsérik!
  Dec. 26. ,,Az Új Nemzedék'' megint eltalálta a kürtszót. ,,Apponyiról
ír, hogy ki akart menni Amerikába.'' (Utinam!) De hogy itthon marad s a
dolgok élére áll, mert hogy nem megy itt a verkli! Reszkess Bizánc! No,
az nem Apponyi Leitmotivuma! Ez az európai ember nem való a csatákba, s
az a ködös liberalizmus, mely szép álmokba minden ember iránt és minden
nézet iránt türelmességbe ringatja, nem gyakorlati, pláne manapság erôs
nemzeti alkotás lelke! Róla is igaz, amit Vogüe Turgenjevrôl mond, hogy
ne csodálkozzunk, hogy finom lantok hamis hangokat adnak, mikor a
politika otromba keze téved húrjaikba; egyszerűen nem kell reájuk
hallgatni. Igy helyes úton maradunk Plátó köztársasága közt, mely a
költôket száműzte, s az alkotás közt (szocialista, kommunista etc.),
mely ugyan nem költôket, hanem rabulista zsidókat ültet elnöki
székekbe! Természetesen, hogy ezek legkevésbbé sem valók oda, de a naiv
liberalizmus sem.
========================================================================
1921


  Jan. 1. Laus Deo et dulcissimo nomini Jesu! Kezdjük az évet! -- De
azután van nagy újság! Vértesyék mondják, hogy a somogyszéplaki
pásztor, az ôs-juhász meghalt. Nagybeteg volt, s kérte urát, hogy
engedje meg, hogy ha meghal, temetésén az állatok elkísérjék. Makfalvay
megengedte. Nos, a koporsó után mentek az ökrök, tehenek, a juhnyáj s
elkísérték a határig; ott megálltak, nagyot bôgtek s visszatértek. Az
ôs-juhász lelke ment bizonyára a koporsó után s az vonzotta, azután
visszaterelte ôket. Ez nem természettudományos világnézet, de factumos
világnézet.
  Jan. 8. Ma temettük F. nyug. plébánost. Isten nyugosztalja! Ez is úgy
került a papságba, mint az ilyen fészekben 30--40 év elôtt még divat
volt, hogy az iparos családok egy papot is adtak az Úrnak. Hát ez ugyan
nem hívás s nem hivatás; de így volt. A világ az ilyen papoktól nem
lesz jobb, s az egyház tehetetlenebb.
  Jan. 9. In Epiphania Domini prédikáltam. Most olvastam valahol, hogy
az epiphaniát keleten ,,Festum sacrorum luminum''-nak hívták; az
illuminációk ünnepe! S Dante írja a Paradiso 7. énekében:
Superillustrans claritate tua felices ignes horum Malachot[52].
  Animae beatae = felices ignes![53]
  ,,A világon nincs nagy igazság, az régi dolog; de legyen az a kevés
igazság legalább provokáló!''
  Jan. 21. Tizenöt év elôtt volt az installációm... Azután a ,,Pantoffli-
ba'' mentem szemben a Rókussal, hol a Zászlónk, Nagyasszonyunk s a Kis
Pajtás szerkesztôsége voltak teán; sok derék fiatalember! Blaskó Mária,
Jancsó Margit, Sík Sándor, Radványi stb. Santa Fé, nem akarnám mind
újra átszenvedni... Hát jó, hogy nem hallom a sok áldást s kritikát ôsz
fejemre, melyet rám olvasnak. Tudom, hogy szegény ördög vagyok, s az
Isten kegyelmének kenyerén élek. Egy van bennem: túlságosan tisztelem
az embereket, papokat. Nem atyáskodom, tisztelem tevékenységüket, jó
véleménnyel vagyok róluk. Igaz, hogy 15 év mulva sokat látok, amit
régen nem láttam, amit feltételezni nem mertem! Nekem igazán
,,tisztelendô'' a klérus, sôt nálam nem az, hogy tisztelendô, hanem
mélységesen tisztelt! Nekem a szentmise ünnep, mindennap zöldcsütörtök,
Úrnap, Fęte de Dieu... Nem köznap, igazi ünnep, s akik azt bemutatják,
ünneplô emberek, férfiak, a misztériumok emberei. De kellene ôket erre
rásegítenem, s ezt sokféleképen teszem; de, de, de -- lelki életet
injekciókkal élni nem lehet!
  Jan. 26. Gejzir -- ez a kép éledt föl bennem, s azt gondoltam, hogy a
szentmisében s utána a gratiarum actióban minden nap lelkem egy
evangéliumi gejzir, melybôl kitör s égre szökik az imádás, hódolat,
áldás, hálaadás, engesztelés és kérés feszülô s feszültséget áttörô
érzelme. Kassa körül volt egy fürdô, s abban méh Alfonz sógorom korában
egy gejzir; nem tudták, mikor szökik a vize, -- egyszer elôbb, máskor
utóbb. Úgy töltôdik a lelkem is szeretettel s tisztelettel s közbenjáró
jóindulattal; azután a sacramentum energiái szivárognak s tódulnak
belém... s azután égre törnek. Ó be jó ez a fölséges szakramentális
alkata a kereszténységnek; ezek a titokzatos, reális kapcsolatok, ezek
az öntudat alatti folyások; ezek a láthatatlan kiömlések s áramok,
gejzir hegyek... erô, feszülés, szökés, ,,fons aquae salientis''... hegyi
folyamok, Rajnák Schaffhausennél, vágtató, jókedvű, kacagó lélek -- az
is! A gejzir nem könnyek szökése, hanem feszültséggel, vággyal, a
mélységek nyomásával telített tiszta vizek égretörése! Tegnap járt itt
Turi Béla és elmondta a keresztény nemz. egyesülés lezüllésének
történetét.- Hát ez igazán Puck tábornok hada Nagyidában... Magyar parlag
politikai kiadása; koponyák gyűjteménye, melyek csupa bütyök és görcs...
Hihetetlen mennyei arrogancia, hiúság és felelôsségérzeti hiány
hancurozik a ker. szoc és keresztény... [Hiányzik a kézirat]
  Febr. 6. Itthon vagyok; hazajöttem a nagy tragikomédiából, amit
nemzetgyűlésnek hívnak. Arra jó volt: a/ hogy megszüntem pártelnök
lenni, b/ hogy úgy aludtam mint a bunda 3/4 7-ig! A parlament a
legmulatságosabb kabaré. Sohasem hittem volna, hogy felnôtt emberek
nagy dolgot ennyi hercehurcával kezeljenek. Ebbôl is látni a
hazugságokat, melyek közt egyike a legnagyobbaknak a demokrácia.
  Febr. 8. Úgy iszom az Eucharisztia titkából mint a hegyi forrásokból,
-- az én forrásaimból: a mexikóiból... pilisszántói majoréból ...
pilisszentkeresztibôl; három forrás: csendes, örök, friss valóságok.
  Febr. 12. Nekem a szent ostya olyan, mint egy csendes forrás erdôk
közepén, sziklaméhbôl fakadva, kôágyban szivárogva. Aztán kolostorok
épülnek melléje, Pilisszentkereszt vagy Zobor; aztán romba dôlnek, s
nem marad más, csak az édes, hűvös, tiszta, tükrös forrás! A fölött
tükrözik minden korszak, építkezés s rombadôlés, tavasz és ôsz! Olyan
az Eucharisztia s a szent ostya: új adat, sacramentum... Istennel tele s
egyszerű mint a lét. -- Ha a fákra fölnézek s látom a sziporkázó
napsugárt s azt a művészetet s glóriát, amit ott produkál --
sacramentum, új bemutatkozása a titkos, mély létnek. Titkos, de orrom
elôtt van; mély, megfúlok benne. Ily sacramentum, csakhogy páratlan,
Krisztus, a puha, lágy, érzelmes szemű, a nagy akaratú, a nagystílű
lélek, az ember, ki Istent takar, úgy hogy ô... ô... ô az!
  Ma megoperált Berzsenyi dr., a rút szibarita vázakat üldözô költô
unokája. Hát belém is vágott ügyesen, s kijött a gonoszság, mely bennem
lappangott 1913 Schadming óta. Mikor ott fölmásztam arra a vizes,
palakôzetű hegyre, mely mintha vízkórban lett volna, csurgott minden
oldalról, ott nyomta meg a cipô a lábamat. -- Most e napokban nem
misézem, csak áldozom! Deo gratias!
  Febr. 22. Hát a meaux-i sas, a nagy selyemkappás Bossuet s az Isten
szentjeinek kvietizmusában gyönyörködô Fénelon s azok a nagyúri
püspökök s apátok -- tudták-e mindezek, hogy a népélet mélységeiben mi
örvénylik az akkori Franciaországban? Tudták-e, mily elkeseredés fôl
ott, mily gyűlölet s szenvedés töri a Gaulois-népet? Ah, Uram, mikor az
ott felbuggyant, ami erjedt s a mi rothadt volt! Mikor a francia
forradalomban a faubourgokból kiömlött a párizsi utcákra s a Tuilleries-
palota folyosóiba s termeibe mind az a piszok; mikor ott felvonulást
tartott a rongy, az éhség, a prostitúció, Théroigne Méricourt s a
furiák hada, nem a francia dicsôséges egyház asszisztenciája mellett
történt-e az a fölvonulás?! Istenem, ki a rossznak oka? S mit tegyen a
jó hatalom, az evangélium, ha nem a népet emelni? De emelni nem lehet,
ha elaltatják, ha passzivitásba ringatják; hanem föl kell ráznunk, --
mondjuk, -- föl kell lázítanunk. Ily lázítás folyik a
szociáldemokráciában is. S különös, hogy ez a buta s lélektelen
szisztéma van megbízva a Gondviseléstôl, hogy a népet lázítsa az
elnyomó plutokrácia ellen. Ez a világ ördöge, ki a mai emberiséget
fűti, mint amilyen ördög volt -- mert szintén buta s egyoldalú tévedés
volt -- a felvilágosodottság. Mily pofák, mily arcok, mily sötétségek,
mily sorsok?! Istenem, rettenetes ördögökre bíztad a bętes humaines
lázításait, -- vadállati, bikai, vadkani ösztönösségre! Rettenetes
bűbájjal dolgozó kígyókra s marásokra, melytôl generációk lelke
genyesedik. Ilyenkor érzem, hogy az evangélium nem támadó, nem harcos
hatalom, hanem harcban s békében a magához tért emberiségnek fénysugár
s örök forrás. Az állatnak ki kellett magát tombolnia, hogy az
evangéliumot, -- a lelke szavát, -- az öntudat ligetében zenélô
fuvalmakat hallja. Igen, hirdetni kell azt, de világot lázítani vele
nem kell, mert nem lehet. Hogy is lehet láz napsugárból s a pilisi
kolostori forrástól? Láz az infekciótól, a piszoktól, az élet ellen
harcoló alattomosságtól van. Isten veled, meaux-i sas; csak csattogj!
De hogyan nézesz le most palotádra és -- parókádra?!
  Febr. 23. Berzsenyi dr. beszélte, hogy konziliumra hívták egy
beteghez; odament több kollégával, s a kezdô orvos így nyitotta meg az
ülést: ennek a betegnek 15.000 koronája van, ezt magunk közt arányosan
elosztjuk, hogy fáradalmainknak jutalma is legyen... Dr. B. protestált,
hogy konziliumot tartanak a betegség s nem a beteg zsebe fölött... Ez a
jeles kezelô zsidó volt. Ez bepillantás az erkölcsi világba. Akárhány
orvos (43 zsidó és 8 keresztény van) fejôs tehénnek tartja betegét s
úgy kezeli; nem is gyógyítja igazán, hanem úgy, hogy minél tovább
kezelhesse. Ha aztán késôn van, operációra küldi! ,,Becsület,
becsület'' -- így hirdette azt Gerezenits dr.; a doktornál is a
becsület az elsô; e nélkül átok s nem áldás a tudomány is.
  Ma láttam a ,,Képes Króniká''-ban dr. Strobár, [cseh-szlovák
miniszter] arcképét. Emlékeztet a mi kedves kesztölci plébánosunkra, a
mosolygó teli-hold arcú S.-ra, ki fivére volt. Ime két fivér: az egyik
vad-marci, orosz-tudó; a másik istenfélô jó pap. -- No, de a tudomány
megcirógatta azért reszelôsen a dr. S. miniszter urat mint rózsahegyi
doktort, mikor a Vágba dobott nyúzott medvét embernek anatomizálta!
Elment aztán Tolsztojhoz s ott végleg megkergült. Hej, szegény tót
legény, inkább krumplit kapáltál volna!
  Márc. 2. Van-e hitványabb dolog, mint a politikai üzem, melybe
belenéztem! Emberaprólék fortyogása! Üres fejek döngése, mikor egymásba
ütköznek. Mint hatalom pedig? pelyva, szemét, moslék, kóc és fűrészpor.
Csupa hulladék! Ezt mind kavarja, keveri, rágja és falja s okádja a
legbutább pártszenvedély. Fuj, fuj, fuj! Mi más a szellem kultúrája, a
lélek! az a tükör, mely a világot tükrözi; az a forrás, melybôl az
ismeret titokzatos sugárzata árad! Titok, új világ, azaz, hogy dehogy
új, hanem a ,,világ'', a lét!... a mi metafizikai érzésünk s az érzések
által inspirált fogalmaink s fölfogásunk világa. Dante...Newton világa...
Goethe világa! -- A sok csip-csup filozófok, akik mint a kandúrok
összevissza gabalyították a gondolat szálait, azt a gombolyagot, mely a
nagy lelkek motoláján, a nagy csillagkörök motoláján s azután a mély
metafizikai megérzések tengelyein napsugárszálakban gombolyodott le... Na
beszéljetek sokat; nem értitek, mi az atom, a tömeg, az erô, a mozgás;
hiszen ezek mind, ahogy így állnak elôttetek, szimbolumok, alakítások,
titokzatosságok. A tömeg, az atom mint hordozó, az erô, a mozgás; mint
benne s rajta érvényesülô, mint continuum az öntudat szüleménye. Lélek
gyúrta azokat, lélekpászta ez mind!!! ,,Az erô az a mechanikában, mint
az akarat a lélek-világban s az Isten a világ-képben'' (Spengler). S
azért csak a látó, érzô, a világnak értelmet adó lélek s annak
sugárzásai a fôk. Igen! ,,Also eine intuitiv geistige Vorstellungswelt,
das ist der tiefe Sinn des Seelenlebens.'' Az, hogy hogyan érzek s
nézek -- de természetesen összefoglalva s harmonikusan gyôzve a
világot. Feje-farka legyen, s mondjuk, objektív legyen, és sugárzó az
az én világom. -- Tény, hogy aki egy ideát ki akar mélyíteni, annak azt
nem elég ismernie, hanem éreznie kell; magában éreznie s nemcsak magán
kívül látnia. Az idea akkor teremt, akkor ölt alakot, új alakot, amikor
él.
  Márc. 5. Mily kegyelem ez a mindennapi csend, ez a mise a kápolnában
sekrestyések, locsogások confráterek kellemetlenkedése nélkül! Ego
dilecto meo et dilectus meus mihi! [Én 6,2] Azért bensôségesen kell
imádkoznom, repesnem, szárnyamat csattogtatnom, nemcsak magamért ...
sokakért!!!
  Márc. 9. Egyik szentem napja! Az Oltáriszentség több mint a Commedia
Divina, vagy Faust vagy Parzival. Azok alkotások, ez élet; azok képek,
allegoriák, ez valóság. A mély tisztelet, a lélek térdhajtása, a hit,
remény s szeretet mély meghajlása jár neki! Ez itt forrás, ott ének
van; ez itt valóság, az ott szó és gondolat. Itt inni kell lelket,
életet, üdvösséget, ott beszélnek vízrôl, üdülésrôl, egészségrôl. Itt
van a szent mélység s a nyitott mennyország! Abba beleereszkedünk az
élvezet omló érzelmi hullámain, -- nyel minket, örvényez; ebbe
fölnyilallunk szélvészek karikáin s kerekein! Minden e szent titokért
van; ahogyan a dómok a fôoltár végett vannak, annak foglalatjai: úgy az
egyház az Oltáriszentség szent, művészi burka! szentek, fények,
villámlások, színek, tüzek, opálos-gyöngyös könnyek, rubinos-véres
korallok, rubinok, drágakövek körítik. Minden érte és belôle, tehát
miatta. De a legszebb hódolat a szempillán rengô könny, s a legszebb
fény a könnyben megtört s opálos, gyöngyházas fényű tekintet.
Léleksugár, mely a bánat s meghatottság könnyeit elváltoztatja
gyémántos drágakôvé! Ó Uram s kenyerem, szívem megilletôje, a
legtitkosabb vágyak keltôje s édes elaltatója, hogyan szeresselek?!
Szeretnem kell téged az Oltáriszentség igézetének való teljes
behódolásommal; szeretnem kell téged az imádás alázatával; szeretnem a
nagy misztérium lelkemre omló súlyának megérzésével, s azzal, hogy nem
szerettelek azzal a sajnálattal, hogy nem értettelek, azzal a
fájdalommal s azzal a nagy adósság elvállalásával, hogy a szegény világ
úgy kutyagol el melletted, örvénylô remeke az Istennek, mint egy pudli
vagy egy foxi gót dómjaid mellett. Amo te, -- sero te amavi, utinam
quia sero, tandem serio semel![54]
  Márc. 14. Krisztus szenvedése iránt mély részvéttel vagyok s
megilletôdöm a finomságoktól -- a passziflóra[55] illatától. Édes
fájdalommal kell mindig szívemre vennem, hogy az a szenvedô Úr Jézus
nem haragszik, hogy nem kesereg s nem keseredik; ô -- szereti a
megváltó kínt, gyötrelmet s gyalázatot. A ,,megváltót'' -- ezen van a
hangsúly; ez adja a fényt s a színeket; ô ezt virágpompában, ,,mennyei
rózsa'' szirmai közt látta. ,,Faciem meam non averti a conspuentibus ...
Dominus Deus auxiliator meus et ideo non sum confusus''. [Iz 50,6--7]
Itt nincs confusio. A gyalázat nagy, de az Isten dicsôsége, mely ebbôl
kivillan, mindent elhomályosít. Mindaz, ami itt lesz; szürcsöli --
epedô ajkkal ... égô arccal ... lázas szemmel... Ah, s az a nagy
elhagyatottság ... maga van, de beláthatlan sokadalomért: Vidi turbam
magnam de omnibus gentibus... [Vö. Jel 7,9] Az a csütörtöki éj mily szent
éj; lelkek tüzei égnek benne. Akárcsak karácsonyi éj volna; de más
ragyogó fényességben. S rettenetes a szitok s az átok; de mily
suttogásokat, epedéseket váltott ki végig a szent kereszténység
századaiban. S így bármit nézzek, a sötétség mögött a világosságot, a
meggyalázott facies mögött a megdicsôült Urat kell néznem.
  S ha a compassiót veszem a passzió nyomában, ah, mily tiszta, lágy,
meleg lelkiség jár ott. Az elsô a Szent Szűz, a pietŕ. Mihelyt hallotta
éjjel, hogy szent fiát elfogták, szomorú lett a lelke, s -- prolixius
oravit. Lelke, vére könnyeiben szivárgott, cseppekben pergett. Itt van
a compassio viasza; a hegyek, a keménységek, a szívek utána viasszá
lesznek. S mikor hallott az ostoroztatásról s a töviskoronáztatásról, -
- hát az ô lelke lett tele ostorsuhogástól, s szívébe szúrtak tövisek.
Igy kell nekünk éreznünk! Ah, bűneink a tövisek; azok minket szúrnak;
compunctio ... confixio! S ah, a töviskoronázásnál az az aktus, hogy nem
dobta el az Úr a nádvesszôt, az ô jogarát; hanem hogy fogta gyalázatát;
mily örvény ez! Örvénye az édes alázatnak. Hát ahol fölszedi ruháját az
ostoroztatás után! Hogy lehet ott hozzá kúszni s imádni szent sebeit s
segíteni neki mint egy nagy betegnek!
  Ápr. 11. Mi minden történt utolsó jegyzésem óta! A bolondház
sokféleképen fordult. A kisgazdák szemétdombján a kakasok verekednek, s
aztán szélkakasoknak mutatkoznak be. Felbomlott a kormányzó párt, s
örülök, hogy abba a nagy ketrec-palotába föl nem kell mennem. Ekel,
Ekel. De nem mintha a népet kicsinyleném, de a rendszert, azt, amit
demokráciának hívnak; ezt az ostobaságot s hazugságot. Ó, Istennô --
mondta Demosthenes -- mily csúf három állatot szeretsz: a kígyót, a
baglyot s a démos-t! Dabit Deus his quoque finem! [Ennek is véget az
Isten.] A politika is erkölcs volna; inkább erkölcs, mint jog; de kevés
van belôle benne! A szegény király is bejött. Hát kik azok a v.b.t.
tanácsosok, kik ezt a tájékozatlan ,,Karl der Plötzliche''-t ,,Karl der
Kindische''-vé avatták? -- Én borzasztóan tisztelem az embereket, de
látom e nemes fajnak mindenféle bütykeit is.
  Ápr. 14. Facér vagyok, nincs nemzetgyűlés, felborult a helyzet; a
hangyaboly sürög, a vezérhangyák izzadnak mérget. Tisztára komédia; s
ez az a híres demokrácia. Látni ott is, az embernek van verekedési
ingere; vagy a kocsmában adja ki, vagy pl. a nemzetgyűlésben. Kellett
nekem ez a panoráma, hogy a homo sapiens-nek insipiens betéteit
megismerjem. Nagyon kevés a bölcseség a világban s az igazi
értelmesség; még kevesebb az erény s az eszményi magaslaton való állás.
-- A demokrácia mint ellenôrzés a kény ellen s mint szükséges
kielégülése az ember önrendelkezési vágyának, érthetô; de tele van
lehetetlenséggel mert az uralomra való képességbôl semmi sincs benne. -
- Nekem ez a belátás szükséges ellensúly a túlságos embertiszteletem
mérséklésére. Az az igazi demokrácia, mely az embert, szabadságait
tiszteli s mely jobbá s boldogabbá akarja tenni.
  Ápr. 15. A volt székesfehérvárcsurgói grófi orvos az egykét üldözte,
s a faluban él az emléke. Egyszer elhívták egy gyermekét elhajtó
asszonyhoz, aki vérében fetrengett. A küszöbön megállt s ordította:
,,dögölj meg, aki az Isten ajándékával így tettél''. Nem ment be hozzá;
mire Csákberénybôl hívták az orvost, meghalt az asszony. -- Azt
gondolom, Magyarország kipusztulna, ha kálvinista volna. Ezek a
kálvinista, gyermektelen faluk, lábukat húzó, gyermekelhajtás átkával
borított faluk, a kereszténység minden nyoma nélkül!
   Ápr. 16. ,,Du sollst mich nicht befragen!'' -- énekli Lohengrin.
Voltam az operában s élveztem a jeleneteket s a mithosz sugárzatát: Ne
kételkedjél, -- higgy! nem leszesz boldog, ha kételkedel. Nem leszesz
ember, világot, az ütközések s szenvedések tengerét gyôzô ember, ha
kételkedel. -- Ennek pendant-ja az evangéliumi: ,,Modicae fidei, quare
dubitasti?'' [Mt 14,31] Szent Péter a tengeren járva, de csak
Krisztussal, a hittel! Az egyéniség kiemelkedik s állítja s teremti
magát az ôt kiemelô hite által. Tengerbôl, földbôl, fizikából, tömegbôl
egy más felsôbb világba átlép az ember a hit által. Ott találja meg
egyensúlyát, helyét, tengelyeit... ott miliôjét s erôit!...
  Máj. 18. Tele van a lelkem a májusi napsütéses hársfák fénylô
árnyaival, az élet mélységeinek megérzésével. Sokat nem írhatok. Jártam
hegyen-völgyön, bérmáltam; imádtam, megnéztem Krisztust
tabernákulumaiban -- ah, ahol jó papi kézre van bízva, ott énekelnek az
angyalok! Legyen úgy, -- te tedd ezt, édes Jézus! Jesu, dulcis memo-
ria, édes emlékezés... Emberi sajátság az emlékezés, a hálás szív-virág,
sed super mel et omnia ejus dulcis praesentia: ah, de mi az ô
jelenléte? super mel et omnia! Hisz ez a coelum, ez a paradisus
terrestris. Ezt át kell élni, ezt érzelmünkké változtatni. Gustate et
videte. [Izleljétek és lássátok!] Ah, Uram, ha tudnád, hogy mit
akarnék, de nem bírok; ezt a mézédes megtapasztalást a szívekbe
csepegtetni! Ahhoz alázatos hit, tiszta szív s hódolatos, imádó áhitat
kell. A rét, mielôtt kaszálják, a hársfák, mikor virágoznak, tele
vannak vele! Es geht der liebe Gott durch den Wald! Mennyire az én
érzésem: melior est dies una in atriis tuis! [Zsolt 83,11] Praesentia ...
néma, simogató praesentia. Nem kell neki semmit sem mondania; hisz a
mondást elvégzi az anyaszentegyház; nem kell neki külön járnia,
fáradnia Sichem kútja, a nyolc boldogság hegye körül ... példát adott,
élt, csak itt legyen s csókolja belénk szeretetét. Dulcis praesentia --
ami ôrünk, a mi biztonságunk a bizonytalanság tétovázó, tremolázó
akcentusai nélkül; a mi kiolthatatlan szomjunk s kiapadhatatlan kútunk;
a mi csendes, befátyolozott öröklétünk.
  Tegnapelôtt Lovasberényben voltam a ,,szent'' hárs alatt,
elfogódottan, mélyen megindulva 300 éves élet átérzésétôl. Mily szent
jelenléte a századoknak! Elmultak, de itt megálltak, -- a fában vannak.
Ez szent, mint egy régi gót dóm ... az idôk jelenléte! Igy van jelen a
Krisztus: dulcis et venerabilis, saecularis praesentia. A gyökér a Sion-
hegyén, azóta kinôtt s elágazott s ágaival elborítja a földet; egy
misztikus erdô, zúg az imádás, a hála zsoltára ...Lauda Sion ... gerlicék
búgnak ... s hívô s hitetlen fölött a titokzatos hárs: a Krisztus-
jelenlét. Nem tűzoszlop, nem, hanem életoszlop, szépségoszlop; illat,
mámor, szeretetoszlop, nem is oszlop, hanem elem, levegô köz, miliô! Az
én édes, édes hársam! Mikép fest most nekem ez a Lovasberény, -- mióta
a Krisztust látom a hársban s az Oltáriszentség ágas-vállas, törzsökös,
egész erdôt kiadó, misztikus fáját. Sub umbra illius, quem
desideraveram, sedi...[Én 2,3] Bár volna sok ilyen hárs szerte az
országban; jobbak lennénk, -- látnánk, -- szívünkbe markolna a
titokzatos lét, a dulcis praesentia![56]
  Máj. 18. Meszlényi Pál, ifjú öreg v. öreg ifjonc meggyónt s
megáldozott a férfiak élén Velencén, könnyezve... Ah, a mi kedves
magisztereink s pátereink, kik porladoznak Kalocsán, sokaknak
világítanak. Világító férfiak. Sokszor nem látszik a nyomuk, a munkájuk
eredménye, de a tiszta, feddhetetlen élet s buzgóság beleszövôdött a
lelkekbe, s aztán 40--50 év mulva mint a meghatottság s bánat könnye
rezeg a szemben. Quorum memoria in benedictione est. [Vö. Sir 45,1]
  Meszlényitôl hallottam azt is, hogy a rák az elsô évben hatszor veti
le páncélját, késôbb egyszer. Hatéves korában elvonul a remeteségbe s
várja végét. A csiga, mikor kicsiny, csak egy finom csavarodást
kanyarít magának héjul, aztán hozzáizzadja öblösebb méretekben a
többit! Azt is mondta, hogy ezt tanár emberek sem tudják.
  Észak-Németországból eljött hozzájuk egy híres ornithológ nejével
együtt csak azért, hogy egy ritka költözô madárnak a pákozdi nádasban
ezüst füttyét hallja. Meghallotta, s boldog volt.
  Máj. 19. Ma bérmálás volt Pákozdon. Ott a jó svádájú Seitz intézô
elmondta, hogy hogyan járt itt Rigó Jancsi cigányéknál Chimay hercegnô.
Ott lakott s hált a cigányputriban; utána egy más hölgy, Emmerson Käte
ugyanígy. Hogy a Rigó Jancsi csúnya, himlôhelyes ember volt; hogy Rigó
Jancsi fivére szítt egy túlfinom cigarettát az utcán, s Seitz
ráförmedt: ,,honnan szedted? loptad?'' ,,Dehogyis -- volt a válasz --
az én bátyám a francia császár feleségének a férje.'' Pfuj -- Teufel,
az ember kiköp ily ringyókra! -- Most egy menekült székely gyönyörű kis
szatyrokat köt sásból; rendeltem négyet.
  Máj. 28. Pardon, ezt elfelejtettem. A 75 éves Apponyi Albert grófot
ünnepeltük. Én prédikáltam a bazilikában az Isten jótéteményeirôl,
melyeket adott, s a hivatásról, melyet kapott: ministerium urbis,
ministerium pacis. Tiszteletreméltó ,,great old man!'' Én szívbôl
tisztelem; bár politikai és liberális szerepéért nem lelkesülök.
  Jún. 26. Bérmálások! Hatvanhárom falut bejártam; port nyeltem,
beszéltem, áldottam! Sok jó benyomást vettem! Gyönyörű dolgaink vannak:
szószékek, oltárok, szobrok barokk-stílben, pl. Üröm, Aba,
Sárkeresztúr. Sok szép régi könyvünk, melyet össze kell szednünk. Jó
papok... akad szegény és ügyetlen! Misereor super clerum et amo, diligo
illum et consulo illi, sicut potero![57] -- Tinnyén báró Majthényivel
találkoztam; unokaöccse volt a híres Majthényi kanonoknak; magnus
dominus! Már udvardi plébános korában volt szakácsa, inasa, huszárja és
majma. Senki se tudta, hogy parókája van. Egyszer a majom ráugrott a
vállára s incselkedve belemarkolt a parókájába s lehúzta azt. Tableau!
Szállást kért tôle egy barát; szívesen látta, de búcsúzáskor megmondta
neki, hogy ,,kutya kutyához, barát baráthoz.'' Mihi vivere Christus,
concordia fratrum mihi fiscus (az én gazdagságom).
  Júl. 5. Ma volt ordináció, avatás, sok szép gondolat, nagy eszme... De
ah, mi lesz ebbôl valóvá? Napnak, ragyogónak kellene lennie minden
papnak; napkeletnek kellene lennie életének; s mivé esteledik s mily
gyorsan esteledik némelyiknél! Nap, napsugár -- pap, papi élet! Az
Eccli.(43,2) mondja a napról: Vas admirabile, opus Excelsi... s a 18. zs.
hogy zengi az örvendezô, ujjongó napnak, a boldog jegyesnek, az erôs
gigásznak dícséretét. Uram! napokat adj, sugárzó papokat, ne éjjeleket,
hitet vakítókat!
  Aug. 17. Ma úgy tartottam meg a gratiarum actio-t sicut in diebus
juventutis; [mint ifjúságom napjaiban] hálát adva mindenkivel, ki
Fehérváron áldozik s misézik: hogy a város thuribulum legyen legalább
néhány izzó s tömjént olvasztó parázzsal!
  Lékán voltam Vasmegyében; gyönyörű a hegy s a vár fölötte s a
kanyargó Gyöngyös a réten, mely mint smaragdzöld szônyeg van a várat
hordozó hegy lábai alá terítve. No meg palahegység, palák fémszíneikkel
s ragyogásaikkal s gazdag vízerezetükkel! A vár hajdanában a
templáriusoké volt s itt a végtelen erdôkben is élt az öntudat, hogy ez
a nyugati szent kereszténység kardot is hord, sok lovag és hôs
grálvitéz kész szolgálatára. Templárius lovagok, kik e tornyokból
végignéztek réteken, Gyöngyösön, erdôkön, a ti örök szempillantástok
jár itt, itt a palákon köszörülitek kardotokat. Hallom, hallom;
lovaitok itt lent legelnek s elfojtva nyerítenek s az erdô is elfojtja
lélekzetét; egy nagy szent mult áhitata suhog végig rajtuk.
  Aug. 18. Itt járt N. I.-né Pécsrôl s elmondta, hogy mit mondott a
pécsi csôcseléknek, mely vörös s Istent tagad: ,,Hát nincs Isten? Nos,
és tudtok esôt csinálni? Hát nincs szükségtek Istenre?'' Ime, az
argumentum ad homines! A nyomorúság megsegítôje, az esô meghozója az
Isten! A mi lesz, ha esôt is tudunk majd csinálni? Megérzi-e akkor is
az ember, hogy Istenre van szüksége? Hogyne volna! Hisz nemcsak esôbôl
él az ember! Igen, igen, de nekünk tényleg egy nyomorúságainkba leérô s
minket szabadító Isten kell! Du Herr und Gott, hilf! Segítség a nagy
bajokban; a nagy kiegészítés a nagy hiányosságban: ez a világ
theológiája, s végre is igaza van!
  Aug. 20. István király napja! Prédikáltam. -- A mi problémánk: vagy
kereszténység vagy bolsevizmus. A bolsevizmus a kultúra halála, a
nyugat halál-maszkja -- már készül; tagadás, antikrisztus, hitetlenség
s mindennek letörése, ami fölül-építmény; természet, piszok, ösztön,
bocskor... Tudom, hogy nagy revanche is azon kultúra ellen, mely járom és
vérbaj és farizeizmus s útálat. Óvtam a zsidóságtól; megesz titeket. --
Azután hozzám jött a mi K. H.-nénk s azt mondta nekem: ,,Úgy szégyeltem
magam, mikor a prédikációt hallgattam, hogy ne pártoljuk a zsidót.
Pedig én is pártolom; férjem beteg, fiam beteg, s Schlesinger dr-t
hívatom; az eljön 10 K-ért, más 50-70 K-t kér.''
  Aug. 22. A csillagokat a középkor is nézte; nézte piros, zöld, kékes
sugárzatukat; nézte, hogy mily csendes titokzatosságban ragyognak az
álomba merült föld fölött. Ugyan mit csinálnak? Megtermékenyítik az
élet anyját; van csodálatos irradiációjuk, s a föld fogan méhében
aranyat, ezüstöt, rubint, zafírt, smaragdot. Az mind a csillagok
szerelmébôl való. S az emberre is kihatnak, a vérére, lelkületére,
idegeire... Ki tudja, hogy is van ez mind?
  Szept. 8. Elôször is mosolygunk a mi kedves Kisasszonykánkra, úgy
ahogy ô mosolyog anyai boldogsággal a nürnbergi Szent Lôrinc-templom
egyik szobrán az édes kis Jézusra, kit karján tart. Kicsit úgy távolabb
tartja magától, hogy lássa az egész édes, megváltó cseppséget. Hát az
anyaszentegyház a karjára veszi s bemutatja nekünk a Szent Szűzecskét.
Mi van abba a képbe, melyet lelkünkben hordunk, minden beleszôve... mi
minden!? Bűnösség és bocsátás, kárhozat és megváltás, nyomorgás s
üdvösség, alacsonyság s felmagasztaltatás. Az mind ott játszik s
szikrázik! Megszületett a legtisztább szűzesség s a misztikus anyaság.
Az, ami ,,ewigweiblich'', az a szívbéli, kedélybéli melegség, a finom
érzés, mely mint lelki tisztaság s mint kellem és báj ömlik el, melyet
ô hozott: hajnala és napkelete a szépségnek. Ah, Szent Szűzem, téged
alakítalak, talán szintén sok rajzhibával, a naturalizmus rajzhibáival,
de az áhitatom tiszta s gyermekded. Hiszen te tudsz mindent ... s tegnap
reggel láttam távolról ablakaidat az esztergomi szeminárium kápolnáján,
távolról, a túlsó vasútról; undok, büdös zsidó-társaságban! Ah! Jessze
gyökere, mi sarjadott ki belôled?! De az az igazi sarj tele volt
malaszttal; s az teszi!
  Voltam Frankfurtban s beszéltem aug. 30-án über Freiheit, Autorität
und Kirche! Jól ment. Más világ! Régi keresztény alapok s egységes nép
-- fajnép. Ez nálunk hiányzik. Ez a balkáni törmelék a fajnéptôl távol
van. -- A derék Servatius-családnál voltam szállva s találkoztam
Steigermann saarbrückeni képviselô nejével! Mily erôs s jól értesült
aszszony ez! Elmondta, hogy a francia tisztek közül sokan mily
vallásosak; egy huszártiszt ágyában az ágyazásnál többször megtalálták
rózsafüzérét; de hogy azok meg vannak gyôzôdve, hogy igazán katholikus
nem lehet a német!
  Sok germanikus is volt ott, de a conveniat semmit sem ért! A trottyá
vénült O. motyogott ott valamit a Collegiumról.
  Szept. 9. Istennel nem lehet disputálni; a kegyelmet vagy el lehet
fogadni s akkor térdenállva; vagy elmegy fölöttünk mint a felhô a
sivatag fölött! Mindent Isten tesz, Isten ad, -- mindenbe kész
belekeveredni, -- mindent mozgat. A természet rendjében a concursus
plupicus-szal, a kegyelem rendjében a praemotio-val. Egyre inkább
thomista leszek! Csak azt nem volna szabad mondani, hogy praemotio
physica, mert ez a jelzô technikai, mechanikai; hanem azt kellene
mondani, hogy praemotio divina, transcendentalis, mystica! Ezt értik,
mikor mondják, hogy Isten mozgat mindent a dolgoknak megfelelôen, tehát
a szabadságnak is megfelelôen. -- A kereszténység a meggyôzôdés, hogy
van szabadság; de hogy a kegyelem, vagyis az isteni, könyörülô szeretet
mint erô s befolyás kezd is, folytat is, koronáz is, s hogy nélküle a
természet célvesztett, értelmetlen lét, tehát pokol! Van világ. Isten
teremtette; de a célkitűzésben s a célelérésben teljesen lefoglalta
azt, -- fölszívta. Ô mozgatja, ô a lelke, a melege. A fölvilágosult
lélek magatartása tehát a térdenállás: kitárt karokkal, epedô ajkkal
fogadni az áramló istenséget! Ezt inkább kedéllyel, az animával, a
művészeti inspirációk lelkével kell elgondolni is. A tiszta száraz
intellektus nem fogja meg. A nagy, misztikus valósággal kell
érintkezni, azt megélni, ,,erleben''.
  Akinek nincs kedélye, aki racionalista, az e részben szegény ördög.
Hiányzik egy belsô érzéke: a mysticum. Azt gondolja, hogy mindent ért!
Ez a fölvilágosultság nagy lelki mancó-ja, nagy hiánya. A ezzel szemben
a művészet a barokk stílben csapongott, vagyis az áhitat nem mélyült
el, hanem külterjes pompában akart érvényt szerezni a meg nem értett s
megtagadott bensôségnek. A középkor Szent Lôrinc gót templomát
vakolatlan kövekbôl <emelte>, a barokk a prágai templomokat a kiabáló,
a bravúros, az arany s ezüst fényben hôstenort éneklô, a magamagán
átcsapó hullám fecskendezését produkálta. A lelkek mentek, eltávoztak,
nem volt érzékük s figyelmük; nohát nesze, fogjuk meg ôket, csináljunk
oly zenebonát, hogy mégis csak megálljanak s elbámészkodjanak. Hát ezt
elérték; a tömeg bámul s megérti azt, hogy itt van valami, amiért mások
mindent adnak, pénzt, erôt, hatalmat; de a bámulatból áhitat nem lesz.
A lélek nem a silentium-ban, nem a magányban, nem csendben s csendes
erôben van, hanem a hatalom, a gazdagság, a bravúroskodás lármájában.
Én is bámulom a barokk s rokokós fényt, de alázatos, tehát Istent
megérzô kereszténnyé a csendben, az erdôben, a gót művészetben leszek.
S aztán mit mond Adam Kraft Sacramenthaus-a Nürnbergben? Hah, ez a
folyton szökellô gejzirje az áhitatnak; ez a ,,Jesu dulcis memoria''
kôben kottázott éneke. A dóm a ,,Lauda Sion''; a Sacramenthaus a ,,Jesu
dulcis memoria''. A ,,Jesu dulcis'' most nincs benne, a ,,memoria'' ott
bong a protestáns -- ah, dehogy protestáns -- az örökké katholikus
miliôben! Szeretni, alázattal hinni... bízni! Ma két hete, szept. 1-én
gyóntam Würzburgban! Most már üdvösségemet teljesen Istentôl várom,
miután a természetet -- jót, rosszat -- Istenben elegyenlítettem,
elsimítottam. Deus est omnia in omnibus! Deo gratias!
  Szept. 13. ,,Pulli corvi clamant ad Deum'' (Job 38,41), hát ez bizony
nem valami zenés kiáltás. Elgondolom, nem olyan károgás-e sokszor a mi
imánk, tele értelmetlenséggel, bárgyúsággal s keménységgel. De hát
vigasztalódhatunk, mert ha a ,,corachiazzo''-nak szabad ezzel a hanggal
Istenhez kiáltani: nekünk is kell. Azért is a károgás, ,,de profundis''
a nem-szépnek mélységeibôl való!
  Szept. 16. Tolsztoj barátunkról <Károlyi L.?> budapesti, azaz hogy
szegedi művészünk beszélt. Ez eladta mindenét és elment hozzá; az
utolsó állomáson szétosztotta még megmaradt pénzét s így köszöntött be
hozzá. Németül beszéltek. A művész a tanítvány elragadtatásával
üdvözölte Tolsztojt s fölajánlta magát. Tolsztoj hidegen, rosszkedvűen
fogadta: ,,Aber was wollten Sie hier? Sie sehen doch, dass ich in der
Familie bin, diese nicht lassen kann'' etc. Nagy nehezen látta vendégül
s másnap kitette a szűrét A művész azután visszakoldulhatta magát
Magyarországba. Ezek a nagy puffancsok -- a szellemi világban. Más a
kalamáris s más a lélek; más a tinta s más a víz! Ki akar még
tolsztojánus lenni? Hogy is volt az Mainzban 1866 elôtt? Kirukkol a
kompánia s az ôrmester kimondja: ,,Wer mit der katholischen Religion
behaftet ist, der gehe zur Messe, wer mit der lutherischen, der gehe
zur Predigt. Wer aber Dispens haben will, trete vor''. Akkor elôállt
egy baka s motyogott valamit s kapott egy pofont. ,,Wer will noch a
Dispens?'' -- kérdi azután az ôrmester; de senki sem jelentkezett.
,,Wer wollte noch zum Herrn Tolsztoj?''[58]
  Szept. 19. Még egy würzburgi ház föliratát jegyzem föl: ,,Ein Schloss
zu Tür und Kasten, -- Gibt’s hier zu jeder Stund; Doch was ich nicht
kann machen, -- Sind Schlösser an den Mund''.[59] Ez már igaz!
  Szept. 24. A providenciára való buzdításban s az imára mint kérésre
való unszolásban adta ki Krisztus a legmelegebb szónoki hevét. Petite ...
quaerite ... pulsate ... Tegyétek, próbáljátok... Oly hévvel tegyük, mint
amily hevet belôle kiérzünk! Nagy bensôség! De bizonyára, ez a
legkrisztusibb, mondjuk legbibliásabb föladat, hogy a lelket ilyenné
tegyük. Ezáltal más, mert felsôbb szellem ömlik el rajta. Bármint
forgatom: az ily lelkület nem természet, nem emberi, hanem
istengyermeki. S az ilyen lelkületben kitartani s azt a természetes
nagy törvényszerűségben s technikában érvényre juttatni, a
legbibliásabb fénynek s jellegnek kigyujtása lesz. Itt a theológia
hiába okoskodik. Neki csak azt kell megállapítania, hogy mi a re-
creator, a Krisztusnak irányzata s stílusa; mással nem kell törôdnie. A
többi magától adódik, pl. az, hogy ez az irányzat új teremtés s új
művészet, de nem természet, hogy ez az irányzat új erôkifejtés és
munkateljesítés, új tett, új világ; tehát hogy ezt ki kell vívni, ezt
reá kell erôszakolni az ösztönös életre. Erre egy pompás példa: H.-
nénak van egy lupus-os cselédje, orra nincs. Egyszer H.-né zúgolódásra
fogta s kiszaladt a száján: ,,Jaj, hogy az Isten ilyet megenged?''; s
akkor a cselédke: ,,Tens asszonyka, ilyet ne mondjon én ezt öt év óta -
- azóta szenved ebben -- sohasem gondoltam''. Nagyszerű tény! Siessünk
ez úton. Tegnap olvastam Szent Chantal életrajzában idevágó
világlegyôzést.
  Szept. 26. Tegnap bérmálni voltam Zámolyon; délután Borbála-pusztán.
Ott van Sürger, nagyon derék pap. Ki hinné az országúton haladva, hogy
jobbra, a temetô alatt s mögött érdekes szép völgyek s erdôk
terjengnek! Nem ott van András-gyep, hanem a Noé hegye körül a
székesfehérvári szôlôk mögött. -- Aujeczky néni beszélt nekem III. Béla
sírja föltárásáról a fejérmegyei takarékkal szemben a püspök-kert
mellett 1842-ben; Kossuth Lajos is itt volt. Csillogó porfelhô
emelkedett fel a reggeli napsugárba, mikor a királyné sírkövét
fölemelték; ez volt a ruhája. Azután: az ötvenes években járt itt
Ferenc József, és az akkor német város községházán ez a transzparent
ékeskedett: So 1 wie <egy barát primitív képe> = so áner wie Franz is
káner[60].
  Szept. 27. Tegnap füleltem a szobában a zámolyi gyerekek
beszélgetésére. Mily érdekes! Azután néztem a sovány, pléharcú, merev
tekintetű asszonyok szemét. Mily idegenség pihen ott. Mily psziché
alszik ott öntudatlanul s szövögeti az élet szálait, -- azét a
megközelíthetetlen életét; a kis ház, a reggel, az est, a munka, a
gyerekkezelés s a zámolyi völgyek kis patakánál való ôgyelgés! Istenem...
egy darab Turán! Hát még a cigány! Azt még kevésbbé közelítettük meg.
Mily pszichikai hegyek, kietlenségek, meredekségek ez igénytelen
lapályokon. Itt is nehéz utak nyílnak, azaz, hogy kellene azokat
megnyitni... Ez a psziché, az eredeti; ebben még nincs nyugati betét,
,,Einschlag''. Nyelv, ének, öltözet, tánc s háborgás, sírás,
kapaszkodás a szegénység örvényeibôl kifelé... A népkultúrának ebbôl a
meg nem bolygatott rétegbôl kell kifakadnia.
  Szept. 28. Elmentem Zircre és Bakonybélbe. -- A zirci templom
gyönyörű barokkstíl; lelkem elolvadt a fények sziporkázásától s a
fôoltár fölött -- pajzsot s zászlót tartva kezeiben -- elrepülô Mihály
arkangyal fölségétôl. Mily faragványok s mily finom s diszkrét stukko-
dísz. Egy gyönyörű Magdolna a mellékoltáron jobbra Maulpertschtôl,
oratórium, és kredenc remek faragványok. Nekem ilyen templom a
keresztény kegyelmi erôk s tények hatalmas revelációja. Pondus-ok,
állítások, teremtések, gyôzelmes belépések s kiindulások. Mit látok itt
is Szent Mihály alakjában? A nagy szellemi harcok frontjait, új erôk,
új erôsségek s hatalmasságok fölvonulását, új lelki erôk fölvillanását
s elszánt elôrerobogását, s amellett azt a tendenciát föl az égbe, a
nemes, isteni érvényesülésbe. Szemben azzal a leszakadt egek s az
egeket magukkal ragadó szellemek; ezek a boldogtalan tüzek, infelices
ignes![61] A dekadencia, mely a poklok mélyeit kivájja s a boldogság
hegyeit, mint leszakadó súlyokat s poklokat vájó görgetegeket
használja. Jaj, ha a fölség alávalósággá s a boldogság pokollá válik.
Jaj annak, ki Istent megunt, hogy aztán magát tépje. E nagy kontraszt,
ez ütközés, ez égiháború a maga villámaival s pokolörvényeivel nemcsak
prelúdiuma a szellemek csatáinak a földön, hanem összefoglalása minden
összecsapásnak s harcnak s viadalnak, mely a világtörténelemben
lefolytatódik. E sorokban küzdünk mi is! mi is fölnézünk a bajnokok
elsejére, Szent Mihályra!
  Okt. 6. Odi profanum vulgus...[62] ah, mily jótétemény csendben
misézni, csendben dolgozni, hegyen (magányban) lakni; ezt nem lehet
fölmérni semmi mással. Azért jól tette Günther lovag is, hogy elvonult
Bakonybélben s nem maradt a kolostorban. Megint csak azt mondom: odi
profanum vulgus, -- a lelkiekben is. Ez a profanum = nem szent, -- a
léha, az üres, a világias, azt már csak kell ,,odisse!''
  Okt. 20. Ma egy hete jártam a Gerecsén. Nyergesújfalutól indultunk el
Metzger Józsi-val. Oly jól esett megülni az újjászületés évfordulóját.
A plébániatemplom Szent Mihály tiszteletére van szentelve; az
oltárképen ott öli meg a sárkányt. Én is a gratiarum actióhoz
letérdelek, a szentmise után, hallok a sekrestyébôl gyermeksírást; no -
- mondom -- ez ugyancsak stílszerű a 63 év elôtti keresztségem
jubileumára! De csak avatás volt. Azután rém porban kocsin Bajóton át
Pusztamaróthig s onnan gyalog föl. Magam mentem a Nagygerecsére; Józsi
lent maradt; magam az intézôvel. Ah, hogyan mentem; mily jubilus-szal,
az aranyos napsugárban! s fönt aranykupolák fogadtak, az ôszi
aranysárga lombkupolái hatalmas bükktörzseknek. Mentem, megálltam a
szent csendben, s énekelt a lelkem. Visszatérve Metzgerhez, ettünk, s
kedves unokanôvére, egy romlatlan leány ,,Mädchen von Blut und Milch''
szedte e kis ibolyacsokrot naplóban mellékelve; nem is tudta, hogy kit
s mily alkalomból köszönt: nem a püspököt, hanem a 63 éves Isten-
gyermeket. Hol lesznek aranyos kupoláim s virágcsokraim, néhány év
mulva? Evviva!
  Okt. 25. Elesett, hallom, 60 ember Budaörsnél IV. Károlyért. A király
szabad ég alatt tartott Isten-tiszteleten, nem tudom, Gyôrött vagy hol,
a síneken térdelve áldozott. Inkább otthon maradt volna kápolnájában. -
- Hát ezt a 60-at ki sirassa? ki készítette elô a halálra? Ki felelôs
értük? Másrészt meg, ha beszélsz velük, csupa érzéketlenség s bárgyúság
mered rád arcukról, ha nem szemtelenség. Mit kell itt a papoknak
tenniök, dolgozniok, fáradozniok, imádkozniok, míg ez a turáni
keménység a Szentlélek kegyelmét befogadja! Én nem tudom, de úgy
látszik, hogy ami a vallást illeti, a török vér érvényesül e
keverékben, amit magyarnak hívnak. -- Szombaton, 22-én beszéltem a
Redoute-ban az Ébredô Magyaroknak. Ébredjenek a keresztény
hajnalhasadásra!
  Okt. 26. ,,Was mag er wohl damit gewollt haben?'' kérdezte Förster
tanár az Oltáriszentségrôl. A feleletet megadja az egyház: az aktuális
szeretet, az intim egyesülés, a legédesebb vigasz s kölcsönös odaadás,
az egybeolvadás s egymásért odaáldozás: ez az Oltáriszentség hatása,
tehát célja. Csodálni kell s nem szabad megszokni, hogy mit nem talált
föl, mily utat, mily titkosat, hogy megközelítsen; csodálni kell az
álruhát, a leplet, a burkot, mellyel takarta azt, amit adni akart,
csakhogy adhassa. Mert ugyan mit ad? In quo habitat divinitatis
plenitudo corporaliter. [Kol 2, 9] Itt a Szentháromság, az Istenség.
Itt minden attributuma: scientiae thesauri absconditi... Itt absconditi,
ah, mily imádandó, fölséges mélységek... Megborzadunk... Igen, itt a
sapientia ... az épít és alkot; az végzi a művet; az szô, mily remek
hálózatot, hogy az embert befogja. Édes művész, -- édes fondorlat, --
kiismerhetetlen furfangja a szeretetnek! Ezt nézni, ezt látni kell; a
hit mutatja. Emberek, a szív, az isteni szív leleményessége! A
Szentlélek legbűvösebb organuma, Jézus szíve, ez eredeti, bensôséges
megközelítéssel lép felénk, dobban elénk: Ime, itt vagyok, tied vagyok,
benned vagyok! Szép a szentírás hasonlata, ahol az ajtó elôtt áll és
kopog. Szép a kép, melyen Jézus lámpával kezében, az éjfélutáni
harmattól nedves hajjal s ruhával ábrázoltatik. Ah, igen, szeret,
kopog, bebocsátást kér! De kér-e itt, mikor a kenyér színében fekszik
elôttünk? A kenyér nem kér, hanem mi kérjük, mi kívánjuk meg a kenyeret
s vesszük s esszük, oly természetes megkívánással, oly jólesô érzéssel.
Izlik...Ime: ezt akarta az Úr, a lelkek kenyere, az élet tápláléka. Ezt,
ezt akarta...
  De mikor tudatára ébredek e művészetnek, e leleményesen édes
fondorlatnak, e bűvészi megszállásomnak s elfoglalásomnak, kell, hogy
mélységes tisztelet szálljon meg, tisztelet, imádás, hódolat; imádás,
ah, imádás a porig s a csillagokig: minden porszem csillaggá legyen,
midôn az imádó ember lehelete éri. Imádás s bensôség és áldás! Ah,
Uram, a mi templomaink a te édes lelkednek, szeretetednek színhelyei... a
mi oltáraink, a szent kövek, melyekre a szeretet olaja s illata ömlik;
melyeket angyali szellemek körítenek; s fölöttük az öröm s ujjongás s a
boldogság az ihletettség gyűrűi, mint egyre szélesedô tölcsért
képeznek, mely az eget befogja, feneke pedig a szent ostya fényes kis
karikája. E tölcsérekbe néz bele az Úr s nem látja a világ bűnét s
szennyét, csak a fényes pontjait, karikáit az Eucharisztiának. Azokon
van a méz s az olaj -- Isten számára.
  Hívek, ti is így nézzétek oltáraitokat s rajtuk a szent ostyát;
fátyolosodjék el tekintetetek, ne lássatok mást. Fátyolosodjék el
tekintetetek a könnyektôl, az ihletett lélek, a kifeszült lélek e
verejtékétôl! Ne lássatok mást, csak imádjátok s imádkozzatok. -- Kevés
van még e tiszteletbôl itt minálunk! Ah, ha kevés van, pótoljátok ki;
imádjátok mélységesen, a mélységeket nézô lélek szent borzalmával s az
isteni nagyságok s magasságok megcsodálásával! Jöjjetek, imádjuk az
Urat, ki itt van, ki köztünk van; jöjjetek -- felfedeztük; eljött
titokzatosan, de megpillantottuk! Igen, itt van; imádjuk! Sírjunk,
öntözzük könnyeinkkel. Legyen sok könnyesszemű imádkozó köztünk. Ne
panaszkodjatok, hogy sírni nem tudtok; megjön az is, csak imádjátok
Uratokat, hódolattal s tisztelettel. Mikor a templomba bejöttök, ne
nézzetek... csak egy helyre, ahol az Úr lakik. Számotokra nincs más
jelen, csak az a nagy Úr, a nagy szeretet ura s adományozója. Boldog
ember, aki így jár ki-be a szeretet Istenének kapujában.
  Okt. 26. Aujeczky-né szerint a Fejérmegyei Takarékpénztárral szemben
álló kúttól fél méterre a zsinagóga felé volt az utca hosszát követve
két sír: III. Béla és neje sírja. Kossuth Lajos is itt volt. A király
és királyné fején ezüst-korong lecsüngô láncocskákon keresztdísszel.
Mikor fölemelték a királyné sírkövét, csillogó, színes felhô emelkedett
a napsugárba; ez volt a ruhája. Aujeczkyné 15 éves volt.[63]
  Okt. 26. Nemcsak finom feltalálás, hanem jóság, szeretet, irgalom és
nagylelkűség jellemzi az Oltáriszentséget: Jóság, mely magát adja,
közli, s amije van, megosztja. Mily diffuzív, mily kilépô s kiáradó.
Árad ... árad... Mily pihegése s lélekzése a tenger jóságnak: tengerdagály.
Csakhogy a dagály attól van, hogy húzza, vonzza a vizeket a hold, tehát
a földön kívül álló tényezô: itt pedig magából kel ki, nem fér el...
sokja van. -- Szeretet, mely egyesülni akar, eggyé lenni, a szeretetben
bent lenni; minket magához ölelni; az a szeretet, mely embert, lelket
teremtett s megvált, segít s üdvözít. Csupa átkarolás!... Itt pihen
szeretetünkben s vár! -- I r g a l o m -- ah, Uram, ételt adsz éhesnek,
nyugtot a fáradtnak, gyógyírt a betegnek; meglátogatsz s felszabadítsz
és vigasztalsz. Te édes Szamaritán... S ezt mind mérték nélkül,
liberálisan. Isten-szeretetünknek mértéke Szent Tamás szerint: modus
diligendi Deum diligere sine modo. [Isten szeretetének módja: mérték
nélkül szeretni] Isten ezt teszi, ez az ô módja, a stílusa. Ah, ha ezt
mind így bemutatja, az ô ,,mirabiliá''-it, mily mirabilis ô?!
  Okt. 27. Az édes Jézusnak az Oltáriszentségben mily fölséges,
megdöbbentô, elragadó az emberisége! Ahogy itt találkozunk vele, e
szent kútnál, akár a Gaja völgyében, a csendet véve, a megilletôdést.
Ha a nagy titokzatos ismeretlennek s mégis lelkünkhöz legközelebb
állónak a szemébe nézek -- Istenem, mily szemek: ,,vulnerasti cor meum
in uno oculorum tuorum. [Én 2,9] Mily ajkak, mily homlok és arcok ... e
lelki sugárzások fehér-piros síkjai, tükrei. S mily csodákat tesz, hogy
itt legyen?! a színek alatt lélekszerűen! Ah!
  No és a politika! Azoknak fôl a fejük! Sokkal többre becsülöm a
krumplikapálást, mint ezt a szófosó, ideges s ösztönös kapkodást, amit
politikának hívnak! Majd ez, majd az a nagyság jelenik meg --
kövérbetűkkel kinyomtatva az újság lapjain! Huszár, Haller barátunk, --
no meg a penészszakálú Simonyi, s a többet mutató, mint rejtô Dömötör!
Hát még Hencz barátunk s a ... Beniczky! Igazán, Uram, látod szívemet;
imádkozom az emberekért, de a mesterségüket utálom. Rakovszky ,,le
profil d’oiseau curagé(?), a király miniszterelnöke... Hát nem
paprikajancsiskodás ez?! Mi ez a csúnya világ: hepciáskodó politikus
kakasok kis udvara az én kápolnámmal szemben, hová a nap úgy süt be,
hogy a domború üvegkarikákon mindmegannyi tűzaranyos liliomot kanyarít,
hol zöldes, fehérzöldes, tengerzöldes fények s színes homályok járnak,
hol a levegô tele van illattal, s a falak úgy festenek, mintha liliomos
erdôt varázsolhatánk ide! Ah, az én kápolnám. Erzsike ezt értette, s
oly finom megérzéssel megfestette!...
  Okt. 29. Was mag er wohl damit gewollt haben? Kérdezte Förster az
Oltáriszentségrôl.[64] A felelet világos: szeretet s itt akart maradni,
nem akart elmenni. ,,Er setzt sich, überwältigt von der Liebe, selber
an seine eigene Stelle'' -- ez remek kifejezés. El kell mennie; kit
tegyen a maga helyébe? önmagát tette. Ez az egyik; s mivel a szeretet
egyesülni akar, í g y tette s adta magát. Ah, ez a szeretet szentsége!
  Ma reggel esett! Mennyi esôcsepp... mennyi dicséret! Minden csepp
indulatosan lejön s édesen ömlik el; minden csepp egy kis nyelv --
dicséri az Urat, ki fölemelte s szárnyra kapta s most mint áldást küldi
le! Mily immenz, végtelen dícséret! Minden csepp suhogása egy édes
hárfahúr megrezdülése; minden cseppnek erdôk lombján koppanása millió
dobok ünnepi pergése. Ah, hogyan örülök s tapsolok, hogy ez így van, e
töméntelen húrnak, dobnak, csengésnek a piszok-világban! -- A királyt
Tihanyba vitték s az ország rángatózik; indulatok járják, -- szomorú
motívumok, a magyar királyságot sirató búgások! S az a korona? Mintha
koponya, üres karika volna, s rúgják vagy gyerekek játszadoznak vele!
Tisztelet, emberek, tisztelet; legyetek a hagyományok színvonalán; ne
csússzatok le, mikor a korona ügyét s klenódiumát tárgyaljátok,
öltözzetek föl ünnepi ruhába, a nemzeti bánat gyászába, a nagy
fájdalmak komolyságába. Hiszen az enyészet angyalának szárnysuhogását
hallom e nemzetgyűlés termében. Csonka ország, fogoly király, s még
csonkaságunkban is mi rákényszerítve, hogy alkotmányunkkal
ellenkezzünk!
  Okt. 29. Mily áldott jó gondolatot ad az édes, eucharisztikus Jézus a
szentmisében, mily áldott gondolatot: imádkozzál s misézzél a
Budaörsnél elesettekért -- kiket nem ellenség, hanem testvér ölt meg
Magyarország tragédiájában! Lám, te utálod a katonaságot, s ha most
ünnepeket ülsz, 40 éves orientációd évfordulóját, s megköszönöd, hogy
az Isten úgy vezetett, hogy a nagy kloakától, a katonaságtól megmentett
-- s az élet pocsolyáitól, melyben hempereg intelligencia, házasság,
nemi élet: akkor imádkozzál e szegény prostituáltakért. Az egész világ
egy prostituált; a Kain-bélyeg s a kurva rongya rajta. Nem, ez nincs
megváltva! Igy is igaz: odi profanum vulgus... s amit az afrikai Ágoston
a ,,massa damnationis''-ról mond. Szent, fölséges pesszimizmus, mely
pokolt hisz, de azt is úgy, mint Dante mondja:
    Giustizia mosse il mio alto Fattore
    Fecemi la divina potestate
    La somma sapienza e’l primo A m o r e .[65]
  Isten végtelen szeretet, vele szemben igazságosan az örök rossz,
melyet a teremtett szellem visz be a világba; a világ sine Deo =
pessimum!
  Nov. 8. Voltam Szegeden nov. 6. az ,,Ébredôknél''; úgy látszik, ott
sem ébrednek igen. A szakramentumok nekem erôforrások, s nemcsak arra
kell ügyelnünk fölvételükben, hogy mi mit tegyünk, hanem arra, hogy mit
tesz s mit akar tenni Krisztus: mi hajtja ôt, mily indulat, mily hév és
kedv és erô. A kihatás végre is tôle van. Úgy látszik, hogy a kihatás
kevés, s hogy többet kellene kapnunk. Ez erôforrások mint a víztelt
hegységbôl omló patakok -- vidék csupa bugyborékoló, tiszta vizekkel!
Az igazán kevés, hogy mit teszünk mi, hanem hogy bennünk mi történik.
Ezek a krisztusi behatások olyanok, mint a tavaszi természet, mely
dagad, színt változtat, rügyezik. Itt is ily dagasztó, rügybontó
erôknek kell lenniök. Már most erre jó a reflexió, hogy Krisztus Urunk
mit akar. Hogyan keresztel s ken föl? Come gusta il signore di cenar
con noi? Ezt a szimpoziont megüljük vele; a fô mégis csak az, hogy come
gusta, milyen az ô kedélye, lelke, kiömlése, milyen a szeretete?
Okvetlenül a caritast kell kifejtenünk magunkban: Deus caritas est, et
qui manet in caritate... [1Jn 4,16] Krisztus e caritast adja, vagyis
kelti bennünk. Erre kell vigyáznunk, hogy keltse. Az kell, s annak kell
történnie, mert a szentség, szakramentum, az tűzhely, az tavasz. Isten
jár bennünk ,,in horto deliciarum''. Úgy hiszem, hogy érintésétôl
fakadnak a belénk oltott erények gyökerei: a hit, remény és szeretet.
Gustat Deus, gustamus et nos. A religio megindul a mély tisztelet,
dicséret indulataiban; imákban, fohászokban áradok. A szeretet örül,
kigyullad, lángol és buzdul. A Szentlélek hét ajándékai fakadnak: a
sapientia nagy gondolatokat ad; csodálkozik, ámul, hegytetôkön jár és
mélységek fölött. Gyönyörködik az Úrban, az ô szépségén s nagy lelkén!
Iszik s töltekezik... Hát ezt kell észrevenni, ezt kell kapni. Ezt adja
az Úr; de nem tálcán, hanem konsziderációban! Wir müssen dabei
aushalten, daß sich in den Sakramenten das Leben und die Kraft Christi
ergießen.[66] Csak azt igénylem, hogy errôl nem kellene beszélni, hanem
ezt kapni... Ne okoskodjunk, hogy a tűz így, hogy úgy, hanem lángoljunk s
égjünk s égessünk.
  Nov. 9. A nov. 8.-i nehézségre, hogy a szentségekben Krisztus miért
nem árasztja ki áramban, hódítva kegyelmét, azt felelem, hogy az inkább
technikai erô módszere volna: az a kipattanó tavasz, azok a dagasztó
befolyások, azok az áramlások. A szellemi életben pszichével van
dolgunk, s annak más a módja. Erôi s tehetségei = életek; azok tehát
nevelôdnek. Ott mindenütt fogékonyság, hűség, kitartó munkásság kell, s
nem lehet elgondolni, hogy Isten így hasson ,,ex machina''. Hiszem,
hogy hat; de eszmények módjára teszi. Nekem fogékonyan kell megnyitni
lelkemet, s azután kooperálni kell -- fideliter, perseveranter!
  Nov. 10. Egyszóval a krisztusi páthosznak nem felel meg az, amit ad.
Ha igaz, hogy sitit sitiri, gustat gustari, optat optari, timet timeri,
expectat expectari, festinat festinari:[67] ennek nem felel meg az,
amit ad. Neki adni, emelni, tüzesíteni kellene. Úgy kell tehát
gondolni, hogy amit ad, az mag: kell jó föld; szikra, nem pocsolya kell
hozzá. Általában azt gondolom, szemlélve a népeket, hogy azok is
olyanok mint az ég zónái ... van Lappland borókákkal s van Frankenland
fenyvesekkel s van Karszt földalatti folyókkal s Itália a Corfu s
Szicilia s az Archipelagus mirtusz s borostyánfa szigetei. -- A
fogékonyság szemben áll a páthoszhiánnyal, az apatheiával. Cigányok,
fellah-k hiába kuporognak a piramisok s a beduinok Balbek romjai alatt.
No meg a török hiába foglalta el Konstantinápolyt, attól nem kapott
ihletet. Azaz kapott, de nem fogadott be ihletet. -- Azt gondolom
tehát, hogy ily turáni környezetben sokat kell dolgozni, imádkozni,
hevülni, agitálni, hogy jobban induljanak meg a népek -- a béresek, a
bamba, lomha lelkek. Nem is lelkek, hanem anyagiságban fuldokló lélek-
potenciák. Hi qui Spiritu Dei a g u n t u r... Ipse Spiritus obsecrat g e
m i t i b u s inenarrabilibus... [Róm 8,14 és 26] Tehát a márványhoz kéz,
a maghoz föld, a szikrához szalma s pozdorja is kell.
  Nov. 19. Giossuč Carducci sátán-himnusának egy strófája: Salute o
Satana, O ribellione, O forza vindice Della religione![68] -- Ebben az
explozív fortyogó olaszban van meg a kereszténység gyűlölete. Ki hinné
ezt! Ezt a himnust énekelték 1887. aug. 27-én a római Teatro
Umbertoban.
  Nov. 22. Mit hallani szózatot, biztatót, édeset az Oltáriszentségrôl?
Ah, mily tüzes, csóvás, sziporkás szavak: Venite, comedite panem meum
et bibite vinum, quod miscui vobis. Relinquite infantiam et vivite et
ambulate per vias prudentiae (Prov 9,5.6) Igazán mintha pörölyöznék a
lelket: hagyjatok föl a gyerekeskedéssel, azzal, ami játék, ami
bárgyúság, és éljetek és meneteljetek! Éljetek, ne ténferegjetek!
Mintha pálmák ágaiból hallatszanának e szavak, s azok a száltörzsek,
azok a lengô, ívelt levelek kommentálnák. S ismét: Omnes sitientes
venite ad aquas... Audite audientes me et comedite bonum (Iz 55, 1.2)
Képzeld el a gesztust; sitientes -- az élet vágyával; venite -- jönnek,
s a vizek felett hallgatóznak; isznak s eszmélnek ... nézik a smaragd, az
azúr folyásokat. Audite audientes -- akik figyelmesen, feszülten
hallgatnak s mohón s szomjasan isznak. Feszült s szomjazó lelkek!
  Nov. 24. Liliom-erdômbôl jövök... Kápolnám falait liliomok borítják.
Ezek szimbolumok; mert hisz különb erdô az én erdôm: arómáim, fényeim
erdeje. Különb erdô az érzelmek erdeje, mely ez édes tabernákulumot
körülsusogja. Majd lábujjhegyen, minden neszt kerülve, a könnyűség
öntudatlan gesztusával, puha léptekkel kerülgeti, majd lelkes, ujjongó
táncban perdül körülötte s örül az életnek. Ah, ez különb erdô... S
minden édes tabernákulum van így; mert ,,míg a király pihen, a szeretet
s a hűség nardusza illatozik neki!'' S azután mily zene ... mily tüzes és
átlátszó s ragyogó zene ... olyan ,,limpidezza africana''; azután meg az
a mély értelmű, az élet tragikumától s a heroizmustól megszólaltatott s
hordozott wagneri zene... De ez is mind szimbolum, mert a liliom is csak
az, s a psalterium, a cythara is csak az; csak jelzi azt a másikát, azt
a fölségest, mely a szívben zeng s hullámzik s föltör s ujjongó
akkordjaival magával viszi s sodorja a világot. Ahogy a gyorsvonat
irama magával ragadja a leveleket s papírdarabokat, a tollat s a
szemetet: úgy ez a ,,hosanna in excelsis'', ez a lengô s vad táncban az
Úrnak hódoló lelkiség magával ragadja a világot, az idôt, s tért, a
csillagokat, holdakat, Andromache-ködeit, a saturnusi gyűrűk
megperdülnek tôle. A lélek, az isteni szeretettôl inspirált s
megrészegített lélek ünnepli nászát, boldogsága glóriás ünnepét.
Hozsanna! Hozsanna! Hozsanna!
  Nov. 25. Ah, milyen mélység az a szentjánosi szó: ,,Aki eszi az én
testemet ... az bennem marad s én ôbenne''. Marad... Két vendég, én és ô,
én nála, ô nálam. Két otthon: az enyém s az övé; s az övé enyém, s az
enyém övé, s mindezek fölött az, hogy marad ... marad. Maradni akar, úgy
rendezkedik el. De jó, be jó és édes vendégmaradó szándék; nem is
vendég már. Akárcsak azt mondaná: aki eszi az én testemet ... abból én
leszek ... azaz ô én lesz!
  Nov. 26. Dávid király bizonnyal ,,fura szent'' volt keresztény
felfogás szerint; de aranyos lelke volt s meleg szíve, azt a háremi, a
nem szent és pasás keretbôl is kiérezzük. Pl. a tánc ,,teljes erôbôl''
az Úr szekrénye elôtt, azután Mikolnak adott válasza, hogy
,,alábbvalóbb lesz még inkább mint volt'' és ,,alázatos lesz az Úr
elôtt'', mely bepillantást enged vallásos s áhitatos lelkületébe. Mikor
lélekrôl ítélünk, azt úgy kell kiemelnünk a történeti miliôbôl mint a
drágakövet a befoglaló sziklákból.
  Dec. 6. A karlsbadi forró vízsugár szökell föl szemeim elôtt, annak
zenéje s csengése zúg fülemben; a mélység lökô ereje ugratja s fölküldi
benne hevét s gyógyító erejét. Ah, ezek a szökô, forró, zengô vizek! S
az a sugár, s az a tiszta cseppekké, gyöngyökké szétválás ott fönt,
mikor a sugár gyöngybokrétává válik, s mikor a legfelsôbb visszahajlik
s hátraesik. Ennél a sugárnál érzem át a föld eroszát, azt az áramló,
feltörô erôt; a katlanok, a föld gôzkazánjainak lüktetését, a vulkánok
hevét, a megolvadt bazaltsziklák feszülését. Hogy tudnék e forrásnál
imádkozni, eszmélni s elmélkedni... hevülni, forrni s szökni. Ah szent
vizek, misztikus vizek, mélység heve, gyönggyé vált melege! Imádlak
nagy Istenség! S ilyen forrás, heves szökés, vulkáni izzás, mélység,
feszítô energia az Oltáriszentség... Úgy nézem szökését a csillagok közé
s hevét, mely olvaszt kôzetet s világot, szirteket, keménységeket ...
hideg lelkeket. Ah, miért nincs a tabernákulum a karlsbadi csarnokban,
hol nem lámpa égne, hanem ez az áldott forrás szökne -- szimboluma a
szeretet meleg mélységeinek s a magasságokba törô boldogítási vágynak.
Vagy a Brander-Tal sasfészke elôtt kellene állnia egy magas
tabernákulumnak, a völgybôl kiemelkedve; s ott se égne lámpa, hanem a
hívek a sasfészekbôl kiemelkedô, szárnyát feszítô sast látnák s szívük
repesne s szállna ... et volabo et requiescam! Édes Jézus, adj hitet! --
Igen, adsz; a te adományod az, de meg kell fognunk; a levegô is Isten
adománya, de lélegeznünk kell; a kenyér is, de rágnunk kell; a fény is,
de a szemünket nyitnunk kell! Igen... Deo gratias!
  Dec. 18. Sokszor úgy tetszik, mintha alig volna fogalmunk a
kereszténységrôl. Néha a vallásos megérzésnek hulláma vetôdik át rajtam
s elborít, s akkor megérzem én is jobban a keresztény lélek mélységeit.
Mi az a fenékhullám, ha harminc méter magas is, a tenger mélységeihez!
Ezek az Úr Jézus lelke; a hullámok pedig a kegyelmek, melyek lelkébôl
kiindulnak s minket elborítanak. Igaz az, hogy a szenteknek volt egy
titkuk, melynél fogva tudtak szívbôl alázatosak s buzgók s önzetlenek s
tiszták lenni, s az az Úr Jézus Krisztus. Aki belemélyedt s érzéseit
megtanulta, az tudott erényes motívumokat s nagy erkölcsi erôket
magában megtapasztalni. Ilyen pl. Betlehem s a kisdedben megnyilatkozó
alázat, az az örvény, igénytelenség, szegénység, hová az Istenség
száll! az a kioltása minden csillagnak s fénycsillámnak, mely a
nagyságot elárulta volna, az a radikális exinanitio, humiliatio, hová a
Logos került [Fil 2,7--8]. A ,,forma servi'', a ,,forma parvuli'' --
mily szédítô mélységek, mily hegyvidék! Ah, ehhez kell szoktatni a mi
megvakított szemeinket; nézni kell s mérni kell a leereszkedés e
mélységeit. Félre szavak, elkoptatott, zsurnaliszta szemét; félre
értelmetlen fogalmi pozdorja! Uram, vetkôzz ki minket e silányságokból,
e világias ránk kényszerített zagyvaságból. Lássunk frázis nélkül:
Isten gyermek, szegény gyermek lett! S azután nézzük a mi
testvéreinket, szentjeinket, mint közelednek s mit merítenek e
forrásokból! Milyen lelkiségeket! Mily dallamokban szállnak föl itt
pacsirtalelkek! Mint omlanak szeretôk az Isten ölelô karjai közé! Mint
baktatnak magányos útjaikon e hegyvidék magasságaitól vonzatva azok,
kiknek megnyílt szemük, s kidörgölték a fogalmak, a téveszmék pókhálóit
szemükbôl. Szent, szent alázat... imádó, hódoló lelkület... Isten trónja
elé vannak érzelmi fonalaiból a legvirágosabb szônyegek szôve! Ah, az
én lelkem is itt, errefelé jár; alázatos mint a régi betlehemi
furulyás, az utolsó kis pásztor. Mit gondolt ez a gyerek a jászol
elôtt? A naív csodálat, az öntudatlan eszeveszettség az én lelkületem
is. ,,Bámulom és fel nem foghatom''; ah ... igen, ezek is szavak
imakönyvekbôl; de amit az ember megél alázatos megsemmisülésben, az nem
szó, az tett, nagy tett! Az Isten gyermekeinek imája nem fogalom, hanem
élet, tapasztalás, mit szóba foglalni nem lehet. Sôt a szó, a kopott
szó néha akadály. Talán azért van ellenszenvem az imakönyvírás ellen.
Nem, nem, a szó nem kell! A szó hazug, mert üres. A szó látszat, mely
mögött a vékonyka valóság az absztrakt fogalom! Pedig nem ez kell,
hanem a valóság. Mi az? Amit átélünk!
  Dec. 25. Tegnap a fegyházban kihirdette Kövess fôügyész az
amnesztiát. A foglyok nem tudtak róla; meglepetés volt nekik. Kôvé
válva, a képtelennek tartott hírrel szemben, szinte bambán néztek;
megállt az eszük. ,,Nem értitek, szabadok vagytok, elmehettek ... az ajtó
nyitva van ... mehettek.'' A prédikációban rámutattam a mi nagy
amnesztiánkra, melyet az egyház ad, s ma is ad az apostoli áldásban.
Bűneinket megbánjuk s meggyónjuk s Isten megbocsát; de hátra van az
ideiglenes büntetés. A rabok is megbánják s meggyónják bűneiket, de a
büntetést el kell szenvedniök. De íme, jön az amnesztia, a büntetés-
elengedés, a valóságos búcsú... Ah, Uram, Jézusom, édes kisded Megváltóm,
válts meg egészen ... bűntôl s büntetéstôl, a gyónásban s a búcsúk által!
Mily érdekes, szinte juridikus eleme a búcsú a katholikus tannak.
Amnésteia = feledése a rossznak. Felejts, ne vedd, ne tartsd számon. Te
édes gyermek, te ugyancsak felejtesz dicsôséget, s tapasztalsz
keménységet ... segíts!
  Betlehem hegyoldalait benôve látom karácsonyfákkal ... milliókkal, s
gyertyafények lobognak e tündér erdôkben... Azután látok gyermekeket
térdelni Betlehem vidékén; hegyein millió gyermek térdel s imád s örül...
-- Gyermekek, mi mindnyájan, kik gyermekekké lettünk azáltal, ki
gyermek lett értünk: édes gyermek. A barlang nem dobsinai; meleget
lehel, pietást; ki van bélelve angyalarcokkal s szárnyakkal; a barlang
szája elôtt állnak gyönyörű nôk: a hit, a religio, az áhitat, a
tisztelet, s táncolnak karban a lelki örömök s vigaszok. Ah mennyei
harmónia! S ott elmélkednek s hallgatóznak próféták, szentek, költôk,
dalnokok, muzsikusok, festôk... ,,Wohl ist dem Sänger, deßen Ohr
gelauschet hat an fremder Welten Tor!'' Wir lauschen und erschauern und
erglühen und singen! Io, triumphe![69]
========================================================================
1922


  Jan. 1. Laus Deo et dulci Domino meo, Jesu Christo, cui me
appropinquare ex corde gaudeo. [Dicsôség az Istennek, édes Uramnak,
Jézus Krisztusnak, akihez közeledve szívbôl örülök.] Mi az élet
értelme? Az örök élet. Azt is mondanám: az elmúlás, hogy az igazi
jöjjön felénk. Jöjj, jöjj, Uram! Ez a világ a kábulatok, a bárgyúságok,
a torzulatok, a törpeségek, az elfajulások világa. Isten úgy nézheti
mint nagy rachitikus kórházat. Az egyenes vonal, a lélek stílusa, a
limpidezza, a dialektikai s logikai higiena, a szellemek eugeniája
nagyon ritka. Csodálatos bütyköket, daganatokat, utálatos fakadásokat,
született gonosztevôket mutat föl a lélek világa. Azután mily
menazséria ez?! Ludak, kacsák, tyúkok! S mit esznek, mivel
táplálkoznak, mit vesznek be, -- mitôl púposodnak, dagadnak,
nyálfolyásúakká, gödhösökké lesznek; mily moslék, melyet tudomány s
kultúra kever! No és az irodalom!
  Jan. 16. Ma megint írok; írhatok is, mikor félsötétben visszajövök az
én liliomos erdôcskémbôl, e rózsaligetembôl, ahol az Úrral tárgyalok.
Eltárgyaltam azt is, hogy nekem kell az elsô adorátornak lennem; hogy
ki kell nyujtózkodnom lélekben az egész diecézis fölé; rá kell omolnom.
A lélek azt bírja, az ki tud nyujtózkodni Dobogókôtôl egész Baracsig! S
azután, ahol ez a kifeszített lélek éri az Oltáriszentséget, ott sebe
támad, rózsa nô ki belôle, kiszökik az érzelmek égbeszökô gejzírje, s
imád s örvend és lejt és énekel, és -- ,,tota deficit''. Kiadja a
lelkét.
  Jan. 17. Meghalt R. Gy. Meglátogattam a kórházban. Olyan rezignáltan
nézett, mint szárnyatörött madár. Mondtam neki, hogy gyónjék meg. Mint
a partéból látom, nem tette.
  Jan. 18. Nagyon köszönöm az édes Jézus fölvilágosításait Tököl,
Kelenvölgy s hasonlókban. Mimóza akarok lenni fuvallataidra! S azután
ami eszembe jutott a szentáldozásnál, az, hogy mily impetust kell
mindig gondolnom a kegyelem részérôl, mihelyt az akarat csapját
megfordítom. Mint az a 15.000 lóerôs mótor Csepelen; csendes, de óriási
erô feszül benne, ha a csapot eltolják, árad belôle: ez a képe a
kegyelemi erônek. Nagyon megragad, hogy milyen a rólam való isteni kép,
mely szerint Isten gondolt s akart engem: Ez az a Dorian-Grey-féle
rettenetes gondolat, hogy az eredeti szép kép mint változik el, csúnyul
el, torzul el. Nem volna bátorságom ezt a revelációt megérnem s
önmagamnak, ahogy Isten gondolt, szeme közé néznem. Pedig ez történik a
halál után; ez az epifania, ez a leleplezés, ez az összehasonlítás,
confrontatio! ,,Conformes fieri imagini'' [Róm 8,29] -- mondja Szent
Pál: ez több mint hasonlóság; az a ,,con'' és ,,form'' = egyforma. Az
csak akkor lesz, ha a lelkem és a Szentlélek egybeolvad, s ha én ô
leszek. Nagy, hatalmas szavak. Grandis sermo... égetô Logos... áthasonulást
teremtô erô! ,,Was das Heil vermag'' -- olvastam -- das Heil, die
Ewigkeit... die brennenden Kohlen. A vivus sermo et efficax et
penetrabilior gladio ancipiti, [Zsid 4,12] mely lelket boncol!!!
  Jan. 18. Teljesen világos elôttem, hogy a küzdô feleket nálunk nem
így kell elgondolni, hogy katholikus vagy protestáns, hanem
világtörténeti s elvi szempontból csak így: katholicizmus vagy
szocializmus. Mert a revolúció, az ôsi szakadás voltakép a
katholicizmus elleni támadás, a kereszténység elleni támadás volt. Ezt
nem szabad szem elôl téveszteni; ez nem azt jelenti, hogy a
protestánsok nem keresztények egyénileg, de a keresztény elv, a
keresztény blok nem a protestantizmus, sôt azt a protestantizmus
tagadásba vette. Ez a szembeállítás: katholikus és protestáns szinte
anachronikus, valami elkésett s inkább mesterkélt s nem ôszinte
distinkció. Aki ôszintén, úgy értem, jóhiszeműleg csinálja, az nem
nyúlt vissza a tulajdonképeni elvre: a revolució mibenlétére. Én is
szoktam a katholikus és protestáns kooperációját hirdetni, amennyiben
ezidôszerint ezzel is megvédhetônek gondolok egy-két pozíciót. De erre
a kooperációra egy percig sem támaszkodom, mert hogy mást ne említsek,
a kath.-nak nem lehet támaszára a prot. és viszont. S azután mi az a
közös a hitben köztünk? Pl. akik a nemzetgyűlésben ülünk?
  Jan. 19. Nem rettenetes ez a tapadás a földhöz? A tűz sem ijesztette
a két banyát, aki nem akart az égô házból kijönni, mert ott volt a
kincse. Lelkük nem volt, csak pénzük. Hát a modertárnai (?) pap, ki a
nagyszombati defícienciában haldokolva az imazsámolyt nézte, melyben
6000 arany volt? Hát Volánszkyék apósa, vagy vén rokona, aki púpja
alatt a ködmönében 38.000 forintot akart sírba vinni? Leánya a
kiterített apa púpja alá nyúlt s úgy emelte ki a csomagot. Heu, heu
miseri amplexati sunt stercora! [Ah, ah, nyomorultak, trágyát
öleltek.][70]
  Jan. 27. Nem keresem, följegyeztem-e[71] már, amit multkor egy
szegedi festôművész-ismerôsöm mesélt, hogy ô Tolsztojhoz elment.
Mindenét eladta, nagynehezen odajutott. Az állomáson még elosztotta
pénzét s gyalog beállított Tolsztojhoz, s felajánlta magát s mindenét
Tolsztoj ideáinak megvalósítására. Tolsztojt kellemetlenül érintette a
művész berontása (németül beszéltek); nem tudta, hogyan védekezzék a
tolakodó ellen, akit ,,zum Teufel'' kívánt amúgy lélekben. ,,No, de mit
akar -- mondá -- mi jön eszébe? Hát mit csináljak én magával? Itt nem
élhet, nem maradhat.'' A művész is fejtegette az idealizmust, de
csakhamar látta, hogy más az idea s más az élet. Tolsztoj nem volt
Assziszi Szent Ferenc s más szent sem. Ô írt és írt, de azt nem élte,
ahhoz nem volt ereje. Nem is volt beállítva, hogy komolyan vegye s
tegyen ideái szerint. Azok az ideák hozzá repültek, ô azokat felfogta,
de a nagy úr, a gróf az íróasztalnál csinált belôlük hűhót, de azok nem
csináltak belôle embert. Olyan más idealista-féle, akinek nincs meg az
,,élet'' kegyelme. Beszél, ír, tárgyal; de nem él. Nem radikális, hanem
dilettáns. -- Művészem fölszedte nem a sátorfáját, de a könnyű batyúját
s otthagyta Tolsztojt s mondta nekem: azóta ezek a nagy írók s nagy
nevek merô tehetetlenségek s ürességek nekem. -- A szegény ördög --
értem Tolsztojt -- azután végleg megkergült, mert nem bírta sehogy
áthidalni azt a nagy űrt a sok ragyogó szó s a teljes tetthiány közt...
Melior est dies una in atriis tuis...[Zsolt 83,11]
  No és Nietzsche ... das Tier, amely hörgött s horkolt, mikor a
mellékszobában olvasták Zarathustrát?! No és Voltaire, ki a serblit
kiitta kétségbeesésében és szertelen vigyorgó dühében? Szép kultúr-
társaság!
  Jan. 30. Hogy a szent kereszt alatt mi van, mi folyik s hogy mily
láthatatlan nagy valóság s jelenlét halmozódik... nem hegy, piramis és
dóm, hanem hegyvidék, montes super montes. Mi legyen az? Lelkek
tűzfolyama, vagy gyönyörűségkertje... Lelkek, kik itt életre ébredtek s
szépségbe öltözködtek s a vonalak s az alakok, a színek s színezések, a
fények s a tüzek szépségét sugározzák! S mily hangok, énekek, dalok,
mily Glóriák és Credók s mily ,,assumpták'' és tilinkó és Énekek
inekébôl való motívumok! Ah, Uram, e nem hallható csengô, zengô hôsies
világ! De azután? Ott a Szent Szűz, a legszebb, a sponsa és amica; az a
külön hegyvilág, az a külön bűvös sziget. Ami itt folyik: megváltás,
forró vér, epedés, az mind a Szent Szűzért van. Krisztus úgy szenved
mint aki elsôsorban s csak egyedül érte szenved; azután jönnek a
szentek ... aztán a prolik ... a massa, a gente! Ah, igaz kiválóság
mindenütt van; arisztokrácia mindenütt; a démos, az a ringyrongy. Igaz,
hogy Krisztus ezekért is meghalt; de sok arisztokratikus vonás van
mindenütt! A praedilectióban, a predestinációban!
  Jan. 31. Most megint csinálunk választójogot, s emeljük a népet.
Isten segítse e ,,darukat''. Folyik a szó jogról, egyenlôségrôl,
szabadságról. De ami a sajtó érdekkörébe jut, az eo ipso vásári lármába
fúl. A sajtó arravaló, hogy felvilágosítson. -- No, ez merész állítás.
Tessék megnézni ezeket a sajtókulikat, ezeket a fejetlen, éretlen
hadonázó tökmagokat; nekem ezek úgy festenek, mint a verebek a mi
nyárfánkon ôszi estéken. Ez a fülsiketítô s verébgégéket repesztô
csiripelés, ez a veszekedett rángatózás, ugrálás... No hát élvezzék a
koncertet. Ha nagy problémákról van szó, akkor a hivatlan tollszárrágók
nekik mennek s ki errôl, ki arról az oldalról bök rajtuk. Hasonlók a
jóllakott egerekhez, melyek a diókat már nem rágják ki, de zörgetnek
velük. Minek is a problémák kemény héját nyitogatni; elég, ha zörgetünk
velük!
  Jan. 31. A nemzetgyűlés, fôleg a keresztény egyesülés pártja teljesen
felfordul; föloszlik. Oka ennek a vezetés hiánya, a teljes
szervezetlenség s a sok klikk. Mindenki vezér s tesz a maga feje
szerint. Ily társaságban a tömegpszichózis pusztít, s kiszámíthatatlan
buta állásfoglalások lepik meg a gondolkozót. A szájhôsök s fecsegôk
természetadta fegyelmetlensége itt szabadon s gyeplôtelenül vágtat, s a
parlament igazi ,,fecsegde'', Schwatzbude, s a parlamentárok szófosó,
szólôrecsapos üres fejekké lesznek. -- Stupid like a commission, mondja
az angol és Schiller: ,,Jeder, sieht man ihn einzeln, ist leidlich klug
und verständlich, Sind sie in corpore, gleich wird ein Dummkopf
daraus.''[72] Azért gondolom, hogy dehonesztáló papnak a képviselôség.
Nem illik a tógához, hát még az evangéliumhoz!
  Febr. 1. Báró Kornfeldék kis leánya, kik különben igen benyomást
tettek rám, sok mindenfélét hallván az öregebbek beszélgetéseiben
Dantérôl, ezt kérdezte édes anyjától: Mama, hogy hívják azt a
fürdôhelyet, mely a pokol s a mennyország közt van? érti ez alatt a
tisztítóhelyet. Érdekes fölfogás, mely a környezetnek idegenszerűségét
is mutatja a keresztény hittôl.
  Febr. 7. Memoria passionis az Oltáriszentség. A passio Domini mégis
csak a legnagyobb esemény, s nagyobb, mint a vízözön s mint a
világháború; s az emberiségnek ezt kell legmélyebben lelkébe vésnie.
Folyton emlékezni, hogy mit szenvedett az Úr s minden vércseppjét külön
imádni, külön liturgiával. Bruxellesben van a Szentvér-kápolna s
Párisban a töviskoszorú-kápolna, s az egyházban van a nagy áhitat
olajillata. S Jézus is mily pietással volt a passzió iránt! Istenem,
mily pietással! S hogy az Oltáriszentséget ,,in memoriam'' passionis
rendelte. Lehet-e finomabb vonatkozás s emlékeztetés s figyelmeztetés?
Minden liliomom, minden rózsám kápolnám falain s a Butzenscheibenek[73]
mindmegannyi sziporkázó napja mind ezt ünnepli s a dómok, s a vizek a
templomos hegytetôk körül!
  Febr. 17. Hál’ Istennek, megszabadultam a nemzetgyűléstôl. ,,Ó
istennô -- mondotta Demosthenes -- hogy a három legcsúnyább állatot
választottad ki kedvenceddé: a baglyot, a kígyót s a démoszt!'' Ez az
utóbbi egy dekadens piszkos társaság, konglomerát minden szenvedélybôl,
butaságból és komikumból. Jól mondja a német, hogy ,,dummer Teufel'';
minden ami komisz, az buta is; a legraffináltabb zsidó is buta. De én
démosz alatt nem is azokat a jóérzésű csizmásokat értem, hanem az
uborkafára mászó akarnokokat. Ó demokrácia, te buta ördögpofa, mikor
fordulsz majd föl? De mit helyette? Aztán még egyet sajnálok, azt a
szép, gót palotát, melybe beleállítják a makói zöldségpiacot. Ó szép
ház! Wie schön wäre Italien ohne Italiener und das herrliche Parlament
ohne all das Kraut, das dort gedeiht.[74] Éljen a demokrácia! Tu autem
Domine, miserere nobis!
  Febr. 25. Nálam járt K. gr. s elmondta, hogy olvas egy statisztikát,
mely szerint 1900--1910-ig a kivándorlás 1,300.000 volt, de a
bevándorlás -- hál’ Istennek -- 1,000.000 fölül, tehát csak 300.000
körül. S ezt a liberálisok nem látják, hogy Magyarország veszte! Jaj,
de rettenetes! hogy az agy is úgy megkérgesedik, hogy nem lehet az
igazsághoz hajolnia s azt elérnie. Ilyenkor látom, hogy minimális az
elfogulatlan ismeret.
  Márc. 6. Ignem veni mittere... Tűzben álljon minden, a világ s
mindenki, én is. Tűzben, hévben, szeretetben, buzgóságban! Mikor úgy
serceg a száraz bokrokban a tűz, s oly nagy erôvel szikrázik föl a
lángja, akkor úgy érzem, hogy ilyennek kell lennem; ily bátornak,
lelkesnek s hevesnek. Licht- und Feuer-Natur. Kivált ha rossz papokra
gondolok, kik halálos bűnben miséznek -- ezek a jégcsapok, ezek a
hógombócok; ez a piszok nép az eucharisztia hímes tavaszi virányán; az
örök szépség s szeretet csillagai alatt görényutakon járnak!
  Márc. 9. Imádkozni, a lelkemet kiárasztani, tüzes vágyak esôjével
bepermetezni -- ezt szeretném a világgal. S azért mikor harangoznak, s
a harang lüktetése kilöki magából a hullámokat, a hanghullámokat, oly
szeretettel gondolok arra, hogy azok végiglejtenek városon, behatolnak
zárt ajtón és ablakon s kiöblögetnek falat, bútort. Bevetôdnek
zsidóhoz, pogányhoz, s locsognak s locsolnak; s akkor eszembe jutott,
hogy beléjük kavarom a narduszt, az arómát, a parfümöt -- beléjük
kavarom s keverem a lelkemet, a hitet, a szeretetet, a Krisztus iránti
szimpathiát, a kompassziót s azokkal az imádságos hullámokkal, azokkal
az illatos vizekkel hintem s öblítem végig a világot. Oly hullámok
ezek, melyek nem ütköznek falba, s fába, hanem csak lelkeken s szíveken
lesz hangos loccsanásuk. Érzésekké válnak. Deus meus, ad te de luce
vigilo -- ad te sono, vocifero cum omnibus campanis Ecclesiae![75] Mily
kedves volt nekem, mikor a januári sötét estén a vonat megállt
Borsosberinkén, s hallottam a sötétbôl felém csengeni az esti
harangszót. Igy is s mindenképen imádkozunk. Akkor a campana nem ,,aes
sonans'' [zengô érc -- 1Kor 13,1].
  Márc. 25. Ma végre megértettem valamit, amit eddig észre nem vettem
amúgy igazában. Megértettem, hogy miért szeretem annyira a vadrózsát,
azt az elegáns, szépnövésű, lengô derekú csipkerózsát. Hát ebbe szállt
Mória hegyén a szent tűz; ez elôtt térdelt Mózes, ez hajlongott s
rengett a tűz fuvalmában a ,,szent földön'', terra sancta! Az örökké
szép csipkerózsa. Nos és aztán: itt a szimbolizált valaki: a vadrózsás
Szűz Mária. Az Annunciata -- már benne ég a tűz, s el nem égeti!
Megmaradt érintetlenül, megmaradt szent, szabad, független földnek,
szűznek. -- Sokakra szállt az Isten ereje, sokakat hevített, s kitört
lelkük gondolataiban s alkotásaiban világtörténelmi magaslatokra. De
senki sem kapta Istent úgy, mint a Szent Szűz; s ezért ô lett nem
művésze, hanem remekműve Istennek. -- S azután a nô lett az; férfi nem
lehetett; tabernakuluma, osztenzóriuma a Szent Szűz Isten-anya! Ôt,
Krisztust, nem férfitól kapta, hanem Istentôl; a nô kapta, s így
legszebb lett. Ez az erosz vitte ôt a csillagok közé. Istené lett ô is,
s az egyesülése szebb mint minden ének. Az Énekek éneke a férfi s nô
szerelmét s egyesülését énekli, s abban látja szimbolumát a léleknek
Istennel való egyesülésének; de mily ének énekelje a Szent Szűz
egyesülését? Ah, az már nem szimbolum, az páratlan s egyetlen valóság.
Március 25-e, ez az Isten éje, ez a Szent Szűz éje, Afferuntur regi
virgines -- ime a háremi kép; ez is szimbolum! De itt több van:
affertur regi virgo -- unica!
  Ápr. 3. Heil Juda! A derék S., zsidó vallástanító, mivel most rabbi
nincs, beszédet tartott a zsinagógában az aranyborjúról, s buzdította
híveit, hogy ne csaljanak, ne uzsoráskodjanak etc. Lett erre nagy
gezéresz Izraelben. Nü -- mondották -- nem fizetjük magát! Nem adunk
magának 60.000 K-t! S miért nem hagy minket keresni?! [...] S ezekrôl
mondják, hogy a vallás tartja ôket. A vallás nem tart, mert nincs! Sz.
G. is ezt mondja.
  Ápr. 4. Itt járt P. Lassberg. Jó, kedves finom ember. Beszélte, hogy
az étkezôben szemben ült egy franciával s beszélgettek franciául. Aztán
kérdezte az idegen: úgy-e, ön angol? Nem, német vagyok, felelte. Azután
egy szót sem szólt hozzá, s nem fogadta köszöntését. Azt is mondta,
hogy az eminenciás urak a konklávéban milyen barátságosak voltak s a
teljes béke érzéseit ápolták tereferélés s ebéd közben. No meg azt,
hogy mennyi adót fizetnek Itáliában, még a vino dei castelli is lirákba
kerül. Hej, de más világ volt abban az évben -- most nem tudom,
melyikben -- mikor így volt hirdetve: per bere 10 minuti: tanto e tanto
... per bere una mezz’oretta: tanto e tanto, vagyis mikor a bort
óraszámra lehetett ,,innya''!
  Ápr. 12. Ma tíz éve elsüllyedt a Titanic! Nagyszerű szentáldozással
zártuk le a lelkigyakorlatokat. Mondhatom, még emelkedôben vagyunk. Ez
az egyetemi templom valami tradicionális szellem szentélye lett nekünk,
s a vashollók kint a rácson kínálgatják évek óta a próféták és szentek
kenyerét.
  Ápr. 18. Jellemzô esetet hallottam tegnap az ifjúsági ösztönös
pszichére nézve. Itt egy szerencsétlen, kosztot adó özvegy elcsábított
egy VIII. osztályos nála lakó fiút és élt vele. A fiú elszáradt s végre
egy más jó fiúnak megnyitotta szomorú lelkét; többek közt ezeket
mondta: Nem lehet, hogy Isten legyen, aki ily ösztönöket adott az
embernek, melyek alatt annyit kell szenvedni. Ô már nem hisz. -- Ez a
típus. Ahelyett, hogy imádná Istent s folyamodnék hozzá, aki az
ösztönöket teremtette, de az ösztönök ellen a lélek s a szép, erôs, a
nem fonnyadó, hanem a virágzó, a nem megbukó, hanem a tanulmányokat
jelesen végzô, a nem meghódoló, hanem a fölényes élet gátjait és
segítségeit is megadta, ahelyett a posványba gyáván beleakadva, tagadja
ôt. Igen, a posványban az ördög van a rothadás s a szifilisz pokla van;
a gyermektelen s ivadéktalan nemzetek sivataga terül el azután a
posványon túl; igen, igen! Hát József hogyan tett Putifár feleségével?
Hát Aquinói szent Tamás a hozzá beeresztett kéjnôvel? Hol az erôs kar?
Hol a tűzhelytôl kiragadott égô zsarátnok? Hol a küzdô lélek? O quam
pulchra est casta generatio cum claritate, immortalis est memoria
ejus![76] De van más oldala e szomorú éremnek. Mily kegyelem a tiszta
légkör! Hogy kell az ifjúságot óvni! Mily rettenetes dolog, mikor X.
azt mondta nekem, hogy a bérmálás napján a kapott pénzzel bordélyházba
ment! Hát van a csörtetô vadnak, van a vérszopó görénynek ily éjjeli
útja, mint az ilyen léleknek! Ah, Mária-tisztelet; ah, kongregációs
munka!
  Ápr. 19. Mily szent, édes, csendes öröm tölti el a lelket húsvétkor.
Ez az a gyôzelmes megnyugvás a nagy diadal után, ez az a mindent
engesztelô szeretet s belôle fakadó béke! Pax et gaudium in Spiritu
Sancto! Még rokonszenvesebb lesz nekem Szent Péter, mikor ôt Szent
Jánossal nagy izgalomban, szinte rémületben futni látom a sírhoz. Mi
történt? Mit hallunk? Föltámadt, üres a sír? Még zűrzavaros az érzések,
az örömök s szenvedések folyása, az a katarakta, mely a lelkén
végigzúg! Ragadja ôt a mély szomorúságba, gyászba s fájdalomba merültet
új remény, érthetetlen nagy remény, örök remény. Képzeteit a
Golgotáról, a véres, a rettenetes képzeteket fölzavarja s háttérbe
szorítani akarja vakmerô gondolat, hír, jóhír, de hihetetlen hír, hogy
ô a gyôzô, s nem ôk. A sötét éjt nem villám hasítja, hanem hajnalpír,
egy diadalmas, le nem törhetô, vissza nem szorítható hatalomnak, az
invictus solnak kibontakozása. Nem rózsaujjú, de candidus et rubicundus
s amellett vértôl bíboros szép hajnal hasadása! Futott a jó ember,
szedte a lábát; a szíve vitte volna, de az ina nem úgy bírta, mint
Szent Jánost az övé. S aztán ott megállt, zihált a melle s villogott
is, meg könnybelábadt a tekintete; bement a sírba s látott összehajtott
lepedôket.
  Ah, emberszívek, mi játszódott már le bennetek?! Mily csodás
poklokat, még csodásabb mennyországokat hordoztok magatokban. Egy ilyen
mennyország a húsvét; megérzése annak, hogy Jézus bűneinket elvitte s
Isten örök, boldogító bocsánatát nekünk meghozta. A dicsôséges Jézus
hozza ezt, mikor mondja: Pax vobis ... Ego sum ... s lehel s Szentlelket
ad, elsô adományul, amit hozott; a bűnök bocsánatát. Mily szép és mély,
hogy a sacramentum poenitentiae a dicsôséges, lelkeket vigasztaló, ôket
a földön az édes béke mennyországába állító Krisztusnak rendelése. Az
Eucharisztia nagy szeretet a búcsúzás szomorúságában, a poenitentiae
sacramentum a lelkek szabadítása a gyôzelmes Megváltó fölényes
érzéseinek keretében! Édes Jézusom, ezt a lument is köszönöm.
  Ápr. 20. A szellemi világ, de meg az egész érzési, gondolkozási,
költészeti, művészeti miliô, melyben vagyunk, voltakép annak az
ismeretlen léleknek akciója, az élete. Mi pl. a látás? az a fény s
világosság, mely a szemidegben gyúl ki, mert hiszen az nincs kint; kint
csak az ingerlô behatás van. Ah, hiszem! Ah lux! Nagy újság s újdonság,
mely a sötétbôl, a koponya teltségébôl sugárzik! Ott bent sötét van,
csak kint van világos! Pedig dehogyis, bent van világos, kint sötét! S
úgy vagyunk minden mással: ésszel, művészettel, zenével, költészettel:
Más és más világosságok, melyek ott bent kigyúlnak. Minden attól a
belülvaló, csoda-orgánumtól függ. ,,Steht ein Minstrel mit der
Zitter!'' Mi is ily Minstrelek vagyunk, rezgô lélek, rezgô fények
citerája a lelkünk! Egy talajból fakad mind e szépség s változatosság!
A fények ugyanegy lélek fényei! A mélység villanásai. Ez a talaj s
mélység a lélek. Innen vannak a megérzések, az inspirációk s a
kigyulladások ... s az igazi ember az, aki megérti magát, s e csodavilág
fakadásait nem töri le, hanem egybeköti egy csokorba! Tudomány,
művészet, erkölcs elôször sejtelmesen, a mélységbôl gyöngyöznek s az
újságnak igézetével s a titokzatosságnak kultuszával takaróznak;
valahogy papi ornátusban öltözködve tűnnek föl. A líra az Istenség
érintésétôl lesz beszédes; átlag mind religiosus stílusban
jelentkeznek, szolgálva a Fölséget! Az inspirációk meg épen a ,,numine
afflata poesis, architectura, pictura, musica, artes'' szimbolumaiban
jelképeztetnek helyesen. Enélkül a festészet a fény s a színek
technikája, a képek studiumok, az egész művészet utánzattá válik. Nincs
bennük lélek. Errôl is mondhatni: elvesztette lelkét, vagy a technikai
haladás a lelkébe került. -- ,,Also Kunstreich über sich, Erdenreich
unter sich, statt Analyse und Asphalt.''[77]
  Ápr. 22. Tegnap tudtam meg, hogy H. M. egész éjjel térdenállva
imádkozott értem, mikor 1919 februárjában a vármegyei protestáló gyűlés
után, ahol Károlyi József gróf tartotta beszédét, a szociáldemokraták
el akartak cipelni engem is. Caritas plus anhelat, quam valet; ast hic
valuit.[78] Isten áldja meg ôt!
  Ápr. 28. Jól emlékszem, gyönyörű nap volt 1880. ápr. 28., mikor
Schlitz-zel San Giovanni e Paolo-ban voltam; ô misézett, én
ministráltam; azután hazaballagtunk. A genius loci-t mindig meg kell
hívni, mikor az ember valahová megy; néhol olyan, mint az ôrangyal,
mindig velünk van, akkor is, ha nem hívjuk; pl. Rómában, ha jársz is
szent helyeken; máskor s máshol hívni kell. Ezt mondtam ápr. 25-én a
Zeneakadémiában az Ottokár-hadiárvaház koncertjén is ... hívni a
géniuszt! Hát amikor a géniusz elénk jön! ah, ,,ich folge dem Genius,
der mir winkt''. A megelôzô géniusz -- a Szentlélek!
  Ápr. 29. Tegnap nálam járt a nyugatmagyarországi banditavezér, P.
Nagyszerű dolgokat beszélt, azt is, hogy az antant-tisztekkel hogyan
bántak, hogy a francia ezredest lehivatta -- ô volt egymagában
Sopronban, 150 fölkelôje pedig kint a városon kívül. Az azt üzente,
hogy jöjjön ô fel hozzá. A P. erre azt válaszolta: ,,Csak jöjjön le az
ezredes, még pedig mindjárt''. S lejött az ezredes úr alázatosan.
Elmondta, hogy meghagyta az antant-tiszteknek, hogy ne távozzanak. Erre
ôk: ,,de hiszen akkor internálva vagyunk''. ,,Hát igen'', mondá
mosolyogva. Az utcán leköpték, nevették ôket. Hozzá folyamodtak,
igazolásra szólították az antant-tiszteket s konkubináikat. S ez a
gyôzedelmes ,,pokk'' ezt mind eltűrte; ezek a hôsök; egy se mukkant.
Hát van-e hôsiesség s tisztesség hit és erkölcs nélkül? Fôelvük a
bôrük, a nyomorult, kiélvezett s kiégett bôrük. ,,Pellis nostra quasi
clibanus'' [Bôrünk úgy izzik, mint a kemence... (Siralm 5,10.)]; nincs
ezekben lélek. Én tudom, hogy a nyugati kultúra bęte és canaille!
  Ápr. 30. ,,Meghót Beöthy Zsót.'' R. I. P.! Valami nagy tudós lehetett
,,in der Silberstecherei'' [a szôrszálhasogatásban] s másrokon
tudományokban. Ezzel a jeles úrral volt alkalmam találkozni. Hál’
Istennek, hogy kikerültem a gimnáziumban nagy alkotásának,
Irodalomtörténetének magolását, s hogy Szvorényi 114 lapját srófoltam
csak be; e szakmából bizonyára ez is elég. -- Nos és aztán láttam Zsolt
barátunkat 1907-ben vagy 1908-ban a ,,szabad-oktatás'' kongresszusán
Pécsett. No, ez volt mulatságos szituáció! Láttam a nagy komáromit
filológus soványságán libegô bugyogójában, amint szaladgál jobbra-balra
s tördeli a kezét, ô, a kormány képviselôje, akit nevetnek a
szociálista, zsidó intellektüellek. No hogy ilyenek is vannak, s hogy
még egy egyetemi tanár sem imponál nekik, akinek irodalomtörténetére ôk
fittyet hánynak, s akiknek történeti materializmusához viszont meg ô
nem ért. De a dicsô kormány idôk-megértését jellemzi, hogy mikor
világnézetek ütközésérôl van szó, akkor egy komáromi nemes embert s
filológot küld ki. Bizony ennek a bugyogója ott még tágabb, ô benne még
soványabb lett. Hogy szaladgált az hozzánk, keresztény szocialistákhoz,
s megsegítettük. Azt gondoltam, hogy hálás lesz érte, s hogy ha
találkozunk az Akadémiában, tán meg is köszöni. Úgy látszik, hogy nem
zárt szívébe.
  Sôt! történt, hogy 1921-ben a Dante-évben az Akadémia ünnepélyes
ülésén Dante Istent imádó Commédiájáról szólva jól levágtam a káromkodó
Madáchot, akiben a pietásnak s a Fölség tiszteletének egy szikrája
sincs. Ez olyan stílszerű ,,Divina Commedia'', melyet káromkodó ember
írhat -- tele szemrehányással az Úr ellen s lepocskondiázásával az ég s
föld Teremtôjének. Hlatkyt ez a szemtelen hang inspirálta a
Weltendämmerung megírására. Kimenetkor találkoztam Beöthyvel. Hideg,
ignoráló tekintetet vetett rám s elsietett; azt gondolta, azaz hogy nem
gondolta, hanem érezte: Mily idegen hang ez a M. Tud. Akadémiában; nem
ért az irodalomhoz; nem tanult nálam bámulni -- blazirtságot s
káromkodásokat. De azért nyugodjék a nagy férfiú. -- Olvastam, hogy
mikor elsô tárcáját bevitte egy hírlapi potentáshoz, s öt forintot
kapott érte s egy ajánló levelet, ez utóbbit mindjárt a folyosón
feltörte s elolvasta; az állt benne: ,,K. B., itt küldök neked egy
fiatal írót. Kérlek, tedd el spirituszba''. Gondolok, hogy az öreg író
is már bent van a magyar irodalomtörténeti tudományosság spirituszában!
Nichts für ungut; azért imádkoztam érte is.
  Máj. 5. Másodikán elzarándokoltam Márianosztrára, gyalog Szobról,
szép májusi délutánon. Mily ünnepem volt ez nekem, s mily kiséretben
haladtam?! Fényes géniuszok, meleg, sugárzó emlékek! Áhitattal s
illattal volt tele a levegô. Nem lehet azt leírni. Nem országúton
mentem, hanem hímes réten, s aranyos virágok égtek körülöttem s annyi
bájjal s meleggel néztek rám, kedves testvérek szíves arcát láttam
belôlük felém fényleni, s a madárdal s a patak csobogásából felém
csengett régi gyermeknevetés, édes kacagás. A jó Dominika nôvér anyai
buzgalma s szeretete, melyet kora már fölbátorított, hogy szeressen s
mutassa ki szeretetét fesztelenül. A hála, az imádás elfogódottságával
róttam lépteimet, ki nem fejlett, valahogy túlságosan összepréselt
lelkem régi évei élményeit, aggodalmait éltem át. A paradicsom --
mondja a Kelet -- a kardok árnyékában van; -- hát talán erre jó volt a
sok kard s az árnyék, ez alatt húzta meg magát az ifjú pap tisztasága s
paradicsomi öröme. Mert igazán azt élveztem akkor. Mily egyszerű s naív
volt itt minden; Böhm apó s pipája, mely reggeltôl estig lógott fogai
közt, szívbeli jósága s inkább aggódni mint örülni tudó lelke, s
Dominika fônöknô s Klotild nôvér, ki 61 évig volt Nosztrán s Speciosa
nôvér s Sarolta nôvér s azok a karácsonyi énekek ilyen stílben? ,,Kit
szült nekünk a Szűz a szénán''. Itt csupa naívság s tisztaság lakozott.
Hát én bizony gyalog jöttem erre; de voltakép térden csúszva jött a
lelkem, sok évtized imádása, hálája! s a pacsirtákkal énekeltem, mert
kár kimenni e völgyekbôl a hiúság vásárába, amit világnak hívnak... Máj.
3-án prédikáltam, aztán fölmentünk processzióban a Kálváriára, ott
miséztem: délután 4-kor föl a ,,Kopaszra''; ott elvesztettem lila
kapuciumomat; jó helyen; a Kopasz tegye föl villámverte fejére! Gratias
agimus Tibi ex toto corde! Másnap prédikáltam a fegyházban s Szent
Szűzrôl, ki a szép szeretet, az Isten-félelem s a szent remény anyja.
Szeretni Istent s a lelket, Istenben magunkat s magunkban a fölséges
Urat. S szent reményben, lombot, virágot fakasztó tavaszban élni. Ez az
a feszítô erô. Semmi sem fér a bôrébe a szent remény évadjában:
életünkben. Tavaszkor nem fér a bôrébe a fa, a bokor, a gyökér, a bimbó
s a rügy; s akiben szent remény dagad, abban nem fér bôrébe a lélek, a
szív, a kedély; pattog, nyílik, fakad, nô! Aztán hazamentem 4-én reggel
gyalog a Poliákovics Ignác sírját megáldottam, -- no meg az öreg
Luczenbacherékét.
  Máj. 5. Hogy a nemzetgyűléstôl megszabadultam, föltűnt még jobban,
hogy mennyi a hiúság az ilyen gyülekezetekben. Hiúság vezeti a
fölszólalók átlagát. Hiúság az a sok szófosztás, azt a sok egyéni
érvényesülési vágy, az a mindenféle fészkelôdés, sok üres fejnek
piedesztálra-állítása. De a nem-üres fejekben is mi minden motoszkál,
mert végre is nemcsak szóról, szavalásról, de szereplésrôl van itt szó.
A parlamentek a hiúság színpadjai s vén rókák s irreális idealisták s
cégért keresô vagy mázoló fiskálisok s mindenféle üres ember köt itt
csokorba pipacsot és csalányt. Ah, mi ezzel szemben egy jezsuita
noviciátus, egy Sacré Coeur-ház, a kedves nôvérek anyaháza és sok
filiálisa, a Collegium, egy jó szeminárium?! Lehet-e lelki realitások
tekintetében ezeket bármely parlamenttel összehasonlítani? Már a
gondolat is profán.
  Máj. 6. Még valamit Nosztráról. A likvidálók közt 1919-ben
természetesen ott is zsidók voltak. Volt azonban egy jó zsidó, aki a
tartományfônöknônek szívességeket tett, pl. póstára vitt leveleket.
Voltak betyárok, kik folyton azzal fenyegetôztek, hogy fölrobbantják a
házat. S tényleg loptak valahol nagy láda ekrazitet s azt cipelve
hozták. Be akarták vinni a fegyházba, de a portán a lépcsôkhöz ütôdött
a láda s felrobbant s a két cipelôt odamázolta a falhoz; egy zsidót
odavágott a sodronykerítéshez s az kérte a nôvéreket, hogy kereszteljék
meg ôt; megtörtént s úgy halt meg; a jó zsidó pedig rendes útján, a
póstán volt. Ezek a nôvérek a hit s evangélium szellemét sugározzák.
  Máj. 23. A papokra rosszul hatnak a tiszteletlenségek bamba s
kellemetlenül buta megnyilatkozásai. Tegnap pl. a keresztjáró
processzió elôtt a városházát tatarozó kômívesek nem vették le
kalapjaikat, hanem tovább dolgoztak. Ez olyan jellemzô bemutatkozása az
idevaló kellemetlenül buta pimaszságnak, mely nem tudja tisztelni mások
érzéseit. Hiszen valaki nem hisz pl., de azért nem sért. No, ez a
csôcselék e részben a műveletlenség teljes durvaságával rakódik ki. Én
is beszélhetnék sokat errôl tapasztalataimból. De nem ezt karom, hanem
azt, hogy mennyire szükséges a fölény az ilyen esetekben. A mi
örömünket a mi kincseink fölött semmi se boríthatja el; azt a
csicsergô, azt a lejtô, azt a palotás örömöt, azt az ujjongását a
léleknek, melyet magunkban hordozunk s élvezünk: Tanto č il ben, ch’io
aspetto, che ogni pen’ mi par diletto... [Oly nagy a jó, amit várok, hogy
élvezetnek tűnik minden szenvedés.] az umbriai pacsirta szava, mikor
megvetették s az utcán nevették, s a lelke mégis énekelt, trubadúr
volt. Az Úr Jézus terít nekünk s asztalához hív s refectio spiritualist
készít, lelkileg fölüdít és megelevenít. S ezt szembe kell állítanunk a
marha-emberek vigyorgásával s a kellemetlenül buta és bárgyú bögôcs
viselkedéssel. Ezt az utóbbit a szociáldemokrácia züllô, szellemi
söpredékére értem. Ah monsieur, vous ne connaissez pas la race maudite...
-- II. Frigyes szava.
  Máj. 26. Sajátos kedves teremtés ez az egyik Zech baronesz. Elmondta,
hogy nem voltak vallásosan nevelve, de hogy a szíve húzta s húzza
Istenhez. Hogy jól tud imádkozni s nagy bizalma van Istenhez. Elmondta,
hogy egyszer alá kellett volna gyujtani a kályhában, de a forgács
leégett s a kemény fa nem fogott tüzet; nem volt már gyufája s betette
a kályhájuk ajtaját s szívbôl kezdett imádkozni -- jó soká. Aztán
visszanézett s látta, hogy lobog a tűz. -- Ezek Szent Zita és
Nothburgáék csodái!
  Máj. 31. Tegnapelôtt s tegnap megint nagyon levert voltam, mert nagy
a szárazság, s nincs esô; imádkozunk, s az Isten nem ad. A
meteorológiai intézet pedig hirdeti, hogy ilyen maximum, olyan minimum,
s hogy esô nem várható. Régóta nagy depressziója ez a lelkemnek, de nem
a gazdasági érdek miatt, hanem a vallási tekintet miatt. Mi imádkozunk,
s a természet megy a maga útján. Ez rendkívül lehűt s elkedvetlenít,
valami Isten-távolt és bizalmatlanságot teremt. Sokfélekép akartam már
ezt legyôzni: úgy hogy buzgón s kitartóan imádkozom, vagy úgy, hogy
simpliciter nem törôdöm vetéssel s kenyérrel, követve az evangéliumot,
hogy ne szorgoskodjunk, mit eszünk s mivel ruházkodunk. Most meg azt
gondolom, hogy csodákat rendesen úgy sem lehet kérni, s az esôt adó
Isten talán csodát tevô Isten, ami ellenkezik az egyház érzéseivel; azt
a metafizikai magyarázatot pedig, hogy Isten az ô örökkévalóságában
imáinkat is látva s azokat számbavéve rendezte a világ folyását, nem
nagyon ízlelem s kedvelem. Igy mondom, arra is gondoltam, hogy a
szükségesen fizikailag lefolyó dolgokért talán egyáltalán nem kell
imádkozni, azokat fogadni kell, illetôleg elviselni. Azonban ezúton az
egész fizika valahogy ki van véve a nagy Isten szeretetének s a küzdô s
szenvedô ember érzéseinek szférájából. Mindent összevetve azt látom,
hogy a szív imádkozni kényszerűl s tegye azt, imádkozzék s
fohászkodjék, kérje az Urat, de a fizikai lefolyást ne akarja érzései s
igényei szerint eligazítani. Az egy darab világ, melynek törvényei
vannak. Kizárni azonban a jó Isten intézkedéseit még a fizikában sem
kell. A három babiloni ifjú mondása világít nekünk: Isten a tűz ura is,
s ô parancsolhatja, hogy ne égjünk; de lehetséges, hogy azt akarja,
hogy megégjünk; tegyen, ahogy neki tetszik, de mi hozzá hívek maradunk.
Mi pedig azt mondjuk: az Isten erôt adhat, hogy vetéseink meg ne
égjenek, de ha nem ad, legyen úgy, amint akarja; mi imádkozunk és
szeretünk és bízunk; a szívünk virágos s ily gondolkozástól mindig
harmatos.
  Ez megint mutatja, hogy a lélek vágyai, igényei, pl. arra, hogy le ne
hűljön szeretete s hogy meg ne fogyatkozzék hite, nem találnak
elégséges magyarázatot a tudományban, sem a theológiában, sem a
fizikában; de mivel itt két egymásra nem illô, hanem egymás fölött álló
szféráról van szó, nem szabad azon megütközni, hogy a kettô nem
klappol; hanem okos eligazodással és tapintattal mindenáron a felsôbb
szférára legyen gondunk, hogy az el ne csenevészedjék.
  Jún. 1. Ma esôért ajánltam a szentmisét s úgy képzelem, hogy lelkem,
mint egy tüzes gömb száll ég felé, kérvén az Isten irgalmát az ô Fia
által, s hogy Fia is könyörögjön nála s adja Szentlelkét s ami a lelket
szimbolizálja, jó felhôket, de a májusi esôt, ami elmaradt, adja
júniusban. Természetesen, hogy szomorú lelkem megakadt a komisz
világon, melyrôl az Úr mondja, hogy Szentlelkét s igazi áldásait,
,,mundus non potest accipere''. Igaz, arra a májusi esô is csak úgy
kell mint a baromra, fölüdül és bôg! Lelkemet halálosan sebzi ez a nagy
érzéketlenség, ez a barom-stílus. Szegény emberiség, ki segít rajta?
  De mi lesz az európai kultúrával, ha a Szentlélek, ha a lelke elment?
Nekem úgy látszik, hogy elment; mert az európai emberiség már nem hisz,
s nincs a szentségek vételében s nincs a törvény megtartásában. Ahogy a
lelke szétment, úgy bomlik minden más szervezete: az állami szervezetet
a demokrácia s a parlamentárizmus teszi tönkre, mely népakaraton,
vagyis gyűlölködésen, pártoskodáson, tömegösztönökön, hiúságon épül.
Lehet-e komolyba venni azt a parcelláját az észnek s a jóindulatnak,
mely a kortesvilágba s a parlamenti fészkelôdésekbe szorult? <Bomlik> a
tevékenység szervezete. Az ember mindenestül a munkába van beállítva;
ez erôinek s tehetségeinek szférája, oly szükséges, mint az élet maga.
Nos, ezen a téren rettenetes a rianás; a természet lázad a kín ellen,
hogy a munkás s a műve idegenül állnak, sôt ellenségesen egymással. A
mű másé lesz, s a mű nyomja s kínozza az alkotóját. Kínja, nem kenyere,
kényura, lánca, szerencsétlensége.
  S minden bomlásnak gyökere magában az emberben van, aki kivette magát
Isten alól s így önmagával, a lelki igényeivel, a lelke boldogító
érzéseivel, az örök vonzásokkal ellentétbe jött. Ki segítsen valakin,
ha a vére föloszlik, hát még ha a lelke föloszlóban van? A modern
emberrôl lepattantak az abroncsok, a nagy eszmék; a nagy gravitáció
leoldódott, de az Isten Szentlelke helyett saját maga bugris s buksi s
bárgyú lelkét emelte trónra; azaz dehogy; nem volt ott már trón, ott
nem volt rend, hanem anarchia, ôrjöngô vagy jóllakott tömeg, mechanikus
törmelék, sár és posvány, szenvedély. Ô lélekben a forradalmak bestyéje
s a degradált s kultúrából kivetkôzött bolseviki lett.
  Jún. 1. A kereszténységnek kurta gyökerét magyar talajban s a magyar
népnek durvaságát s vadságát jól magyarázza Georg Agricola. De bello
adversus Turcas, (Lipsiae 1594. pag. 8.) írja: Necesse itaque est, ut
homines, in quos Turca dominatur, maxima ex parte non ita post multos
annos plane impii et belluini evadant; atque non modo innocentem et
sanctam vitam, quod christianos decet, sed ne civilem quidem, quod
homines rationis compotes, agant![79] A török hódoltság vaddá és
bestiálissá tette a népet; azután jött a nagyúri adminisztráció, s a
folytonos szegénység.
   Jún. 23. Jézus Szíve ünnepe ... a szívek ünnepe. A nagy Szív centruma
a szíveknek, s csak természetes, hogy megérzik vonzását. Ah, Szent
Szív, vonzz, húzz, ragadj, sodorj minket lángoló szereteted lobogó
viharával. Viharok járnak Szívedben s törnek ki. Minden tabernákulum
nem hogy örök lámpa, hanem égre törô lobogó vulkán. Ah, mily fölséges
vulkános hegyvidék a katholikus egyház; még Alaskában is vulkánok
égnek: az Eucharisztiák. Ó, Eucharisztia... Hogy szeretlek nagy, tüzes
Szív, s hogy csodálom halálhoz hasonló csendedet, lekötöttségedet! Hogy
nem törsz ki magadból, nem gyujtasz meg minket, mint a babiloni kemence
meggyujtotta a hitetleneket! Ha pedig a világot nézem, a csirkefejeket,
a kakasokat s kappanokat, hát ezek a hitetlenek, ezek a közönyösek
annyit értenek az Eucharisztia csodáiból, mint a csirkék, tyúkok s
kakasok a világ s a teremtés csodáiból. De mit tegyek én? Hogy
énekeljek s imádjak s ujjongjak s rivalogjak s hagyjam magamat
ragadtatni a szeretet áramától? Szent, szent, szent az Oltáriszentség!
Az egész Jézus s a jézusi áldás, erô és élet itt közlôdik velünk.
  Jún. 24. Akinek Eucharisztiája van, annak nem szabad keserűséget
beengednie szívébe az emberek ellen. Mikor azt az általános
tiszteletlenséget s gyűlölködést látom, mely megüli a proletárság
lelkét, a Pathos et Distanz mint megvetés jelentkezik bennem is a
canaille iránt. Nekem ugyan nincsenek azok az édeskés érzelmeim, hogy
minden embert, az utálatos neveletlenségét, a Fölségesnek taposását
simogassam -- annak a jól táplált s szépen frizirozott újkori Krisztus-
arcnak nem vagyok barátja; annak a ,,ne álljatok ellent a gonosznak''
sem, mely mint orosz kvassz tálalódik a világ asztalán; de elkeseredés,
gyűlölet, megvetés ne fészkelje magát szívembe. Ezek szenilis vonások!
Foltok s ráncok! Egy hároméves kis leány az úrnapi körmenetrôl többi
közt így szólt: ,,azután szép kocsiban jött a püspök bácsi és egy
tükörben nézegette magát!''
  Jún. 25. Ma a vásártéren miséztem. Örülök, hogy a csalások, lopások,
hazudozások, a káromkodások ,,fórumán'' tehettem; azt gondolom, ott
lángol föl a Szent Szív s pernyévé égeti az emberi szemétdombokat. Ott
szökik föl a tiszta vizek forrása s visszafordulva sugara millió és
millió áldást hullat vízgyöngyeiben a porra! Igen, porra, melybôl
lélek, legalább a szellemi elment, s maradt a vérrel kevert por, a homo
animalis. No, hát az Úr így tesz; tűzzel, hévvel, vízzel, tisztasággal
gyôzi! S mily elégedett lehet, mikor így a vásártéren szeretete
végigcikázhatik s végiglángolhat! Jó, édes Uram, te vagy az egyetlen s
az igazi; de meg is látszik még a piszok világában is. Neked vannak
legszebb házaid s dómjaid, legszebb kegyhelyeid s képeid, neked vannak
legszebb énekeid, a te barázdáidból nô a legszebb búza, a te nyájadban
a legszebb bárányok, Ágnesek bégetnek, a legédesebb szôlô a te tôkéden
fakad, a legjobb fák a te gyümölcsösödben, -- fügét, milyet szeretsz s
keressz, a te fügefádon terem, s liliomok s pálmák s olajfák a te
kertedben lengnek. Szent Szíved lángjai lobogó pipacsok, szent tested
sebei muskátlibokor s rózsák nyiladozó ajkai! Mily szép vagy édes
Jézusom -- itt a fátyol alatt: ,,liliosus et rubicundus''; milyen a
termeted, ez a néma szépség, s a teint-ed ... áttetszô bôrödön az élet
színeiben pirosló s fehérlô, fényeskedô véred. Te tudod, hogy nekem a
szépség szeretetét adtad, de csak morális tündöklésben, áttetszô
lelkiségben! Te vagy a legszebb... Speciosus inter filios hominum, s
anyád ,,speciosa inter filias!'' [Vö. Zsolt 44,3]
  Jún. 26. Úgy vagyok az Oltáriszentséggel szemben, mint aki rémséges
szakadék fölött áll s az abyssusba [szakadék] néz. Georgenbergben
oldalt sétálván, láttam a legnagyobb mélységet, mely közvetlenül lábaim
elôtt nyílt meg; megrendültem s elfordultam... Ily mélység fölött állok s
járok állapotszerűen mindig, mikor az Oltáriszentség elé lépek.
Rémséges örvények! Hál’ Isten, állapotszerű ez érzésem. S ez
örvényekbôl száll ég felé folyton a legalázatosabb adoráció
párafelhôje; virágzó fák, s fenyôk illata töltötte be ott is az
örvényt!
  Júl. 2. Az én kedves ünnepem ...[80] a szôke szép Madonna, amint siet
föl a hegyek közé. Reggel a nap, este a hold sarlója köszöntötte, s
illatfüstölôként lengett minden virág, s énekszóban adta ki örömét a
madárvilág. -- Hogy milyen erô a hit ereje, azt a bolseviki keleti
egyházüldözés mutatja; a nép csôdül a lelkek vigaszához, s mikor
disputát rendeztek, ez történt: Néhány hónappal ezelôtt Moszkvában a
szovjet-vezetôk és az egyház képviselôi között nyilvános vitát
rendeztek. A terem zsúfolásig megtelt hallgatókkal. A szovjet szónokai
terjengôs beszédekben igyekeztek bizonyítani az Isten létezésébe vetett
hitnek a haszontalanságát. Azután egy pap kért engedelmet a
felszólaláshoz, akinek meg is engedték, hogy néhány pillanatig
beszélhessen. A pap röviden ennyit mondott: ,,Atyámfiai! Krisztus
feltámadott'', és a kijelentésre fölragyogtak a szemek, s a hatalmas
tömeg zúgó morajlása válaszolt: ,,valóban föltámadott''.
  Júl. 10. Ah, hogyan némultak el a mi embereink, a harcokban kiáltók,
a bátrak, a vezérek! Hogyan némultak el a német centrum toronylakói, a
nagy szócsaták vívói; elszálltak, azaz, hogy elbújtak a sasok, a
sólymok. Azt gondolták, hogy milliók követik, s azok elváltak; másfelé
szaladtak. Hol vannak a mi bátor szónokaink? A Swobodák, az Andlau-ok?
Hol a német egyetemi tanárok? A kongresszus cavagli di battagli-ák?
Elnémult ligetünk, s romok közt lézengünk. Tél lett, s lefagytak
virágaink. Ilyenkor magába fordul az élet, kifelé épen csak hogy piheg,
s nyilvánosság terét elfoglalják a kajdászók, a butaság szószátyárjai s
az abnormális észjárások szofistái. Be nehéz az ily élet! ez a
gyöngelelkűség; ez az erôtlen szónoklás; ez a blazirtsággal határos
veszedelem-nem-látás némely híres emberben! -- A legtöbb nagyon szenved
s tudja, hogy a sötét éjtszakának vértanúságát szenvedi, mikor
tanúságot tesz a rend, a gondviselés, a Szentírás Istene mellett, de
nem lát belôle semmit. A Deus absconditus[81] csendes vértanui vagyunk
... de hányan leszünk s hányan maradunk?
  Júl. 11. Ahogy mi kezeljük a végtelent -- azt a gyerekesen
emberiesítést! Hogy akar, nem akar, hogy kérem s nem ad, hogy miért nem
ad esôt, mikor úgy kérjük? Adhat s nem teszi. Hát miféle konok akarat
ez? No aztán interpretáljuk, magyarázzuk, húzzuk, csűrjük-csavarjuk; de
hát végre is adhat, de nem ad. S az Oltáriszentségben az a nagy
szeretet hogyan lángol, vágyik; de az se ad. Mily különös; teheti, de
nem teszi. Miféle szeretet ez? S jó úton jár akkor ez az emberke-
érzéskedés, ez az édeskés nyávogás? -- Hát igazán jobban tennôk, hogy
az Urat ne ily emberi közelségbe, ne ily emberieskedésbe hoznók bele.
Nem lehet vele úgy bánni, mint ,,egy jó emberrel'', mint szíves
jóindulatú s jóakaratú valakivel. Gondolom, az eucharisztikus
közelségnek nem szabad kiváltania ezt a bizalmaskodást; az isteni az
Eucharisztiában sem olvadhat meg s nem párolog el. Minden Istenhez való
viszonyunkban van egy fenék, kemény ellentállás, melybe ütközünk, s
melyet így fejezek ki: Isten ô, Krisztus ô, tud rólunk. Köztünk van, de
mint sacramentum. Ezt a kenyeret nem lehet megemészteni s magunkévá
tenni, hanem a kenyér esz meg minket. Nagyon keveset kapunk mint
segítséget Istentôl, sem nagy kegyelmek, sem csodák, sem
imameghallgatások; a legegyszerűbb dolgokban Isten nélkül vagyunk; a
gondolat, mely üldöz, mindig ez: ezt s ennyit ima, Eucharisztia,
szentmise nélkül is állíthatunk a világba. A természet a maga útján
jár; az ember imádkozik, de akkor esik esô, amikor azt a meteorológiai
intézet mondja, s minden úgy történik, ahogy muszáj; hát akkor minek a
lélek e kegyetlen gépezetben?
  Aug. 22. Lelkem túlárad szent szeretettôl. Istent, a végtelent,
óceánját a hangoknak, színeknek, mélységeit, szélességeit,
magasságait[82] az igazság<nak>, jóság<nak> és szépségnek szerethetem,
járhatom; örvénylek az egyikbe be, a másikon ki, sine fine! Ôt
szeretni, nem azért, mert jót ad, nem azért, mert boldogít, hanem
önmagáért, azért az immanens fölségért, hogy hozzá közöm van s közöm
lehet. Én a gyúrmányából való vagyok, s örülök neki, hogy van, hogy
ilyen! Nemcsak akkor szeretem, amikor virágzik s csattog s kéjtôl
reszket a természet szépségeiben s színeiben s fényeiben, hanem amikor
nem ad, mikor hervadunk s haldoklunk. Szeretem ôt akkor is, ha az én
világom csikorog, ha züllik s tönkre megy. Szeretem ôt a történelem
katasztrófáiban, a rossz emberek gyűlölködéseiben, az üldözés
kegyetlenkedéseiben ... szeretem mindezek fölött. E szeretetemhez nem ér
föl baj, szenvedés, kellemetlenkedés, világ s világszakadás. Nem ér
föl, tehát magasabban vagyok, fölötte vagyok, ki mindenek fölé kerülök,
felhôk s villámok fölé.[83] Ó Uram, mily lélekfölény, bennszülött
nemesség, mily hivatottság világ-átkarolásra s világ-fölé-emelkedésre!
Gyerünk, emelkedjünk, nyilaljunk föl s ússzunk fönt! Ez a magasság való
a lélek isteni tüdôjének. Másutt nem gyôzi szusszal! Föl, föl, föl! Mi
húzhatna le?
  Aug. 25. P. Szinek lelkigyakorlatokat adott a klérusnak. A
lelkiismeretrôl mondta, hogy az vagy olyan mint a kerti pad, melyre az
ember zsebkendôjével üt s mondja: tiszta, vagy olyan, mint a
márványasztal, melyet reggel leporolnak, de egy-két óra mulva az ember
végighuzza rajta ujját s mondja: poros. A finomság teszi.
  Ha valaki eljönne a másvilágból s minden csodát megtenne, millió
beteget gyógyítana, kevés kenyérrel ezreket táplálna, tengeren járna
gyalog, halottakat támasztana s mondana valamit: hinnénk-e neki? Nos,
ecce hic!
  Valaki a szôlejét jól gondozta, sok pénzt fektetett bele s gondot s
fáradságot, s jött egy jégesô s tönkre tett mindent. Másnap kimegy s
látja, ott még a jég, nem olvadt el. Fölveszi s látja, hogy gyöngyök,
drágakövek. Hát mi esett, jégesô vagy gyöngyesô? Ez is, az is. Az a
természetben, ez a természetfölötti rendben, ha keresztény szemmel
nézzük. Örök gyöngyök esôje ... ki ne akarna belôle. Igy ha a mostani
szárazságban nem esik s elhervad minden, azt gondoljuk: a világ ugyan
hervad, de a lélek virulhat!
  Bocsánatos bűn = rossz. Azt tenni nem szabad; ha minden jót
elérhetnénk, ha a poklot kiüríthetnôk, nem szabadna elkövetni.
  Aug. 29. A mélységeket, a De-profundis mélységeit érzem. Mi
olyanokban élünk. Ez a nagy árok északkeletrôl délnyugatra, melyben a
Velencei tó s a Balaton fekszik, s az a másik árok, mely Moórtól s
Várpalotától a Duna felé terjed, a Sárrét, itt találkoznak. Mélységek,
pocsolyamedrek; mélységek, melyek nem örvények, de béka, keszeg,
potykamedencék, piócák, csíborok, infuzóriumok nyüzsgô sárfészkei. De e
mélységek a morális életet véve örvények, káromkodó, irígy, kaján,
szívtelen népség manóival telve... E mélységek hangosak, de Istennek
némák; az ördög vihogásától hangosak s a lelkek szennyvizétôl büdösek.
Ah, mélységek, legyetek hát hangosak az Istent-szeretô, ôt imádó, szent
végzéseiben megnyugvó lélek fohászaitól; az ördög huhogását s a béka
pletyka-brekegését váltsa föl az esdeklés alázatos hangja; a sárból
gyöngyök világítsanak feléd, s a váladék s a szívek s szájak mosléka
helyett az Isten-szeretet s az engesztelés könnyeinek kristály-ere
kígyózzék végig a megszentségtelenített földön! Ah szent öröm, áldás,
gyôzelmi érzés emelkedô feszülô szárnyai! Ó, áldott az Úr, hogy szívet
adott s szerethetünk szívet, s szemet, a könnyek, a gyöngyszivárgás
forrásait! Ki apaszthatja ki azokat? Kicsoda?
  Szept. 2. Az én oltárom az én hegyem, s kápolnám hegyvidékem. Látok
csúcsokat, hegyeket hegyek fölött; a fölség, a nagyság, a végtelenség
hegyeit, melyekrôl az imádás, a tisztelet s hódolat lila párázata s
gyorsan emelkedô felhôszárnyak szállnak az ég felé. E hegyeken van
szálfaerdô, -- szép nagy, nemes gondolások s érzések vonalai; -- a
bozót, a kúszó bujaság, az érzések rendezetlen flórája, az lent van;
abból kiküzdöm magam. E hegyeken járok s gazdag forrásaikból merítek;
kristálytartályai gyôzik, mert felhôk döntik hátaikra s hegyoldalaikra
dézsával a vizeket. S e hegyek sziklateste ép, erôs, s ami leválik
róluk törmelék, az ott lent por, sár, szemét lesz. A fölséghez a
tisztelet, a csodálat, a hódolat tapaszt, vele egybeforraszt. Boldog
lélek, ki e hegyeken jár és lakik. Jézus az Oltáriszentségben e hegyek
elsô lakója, a magasságok járója, szirtek sasa, sólyma! Csak a
tisztelet emel. Annak, ki tisztel, megnyílik a szeme, hogy lássa Isten
dicsôségét s hallja himnusát; sôt ô maga lesz az Isten éneke. Ah, igen,
Isten énekelni akar, remekelni akar, művész lenni akar; hát ne spárgát
s kócot, hanem húrt adjatok neki, s ne törmeléket, hanem csengô sziklát
hozzatok neki. Uram! mily boldog vagyok, hogy imádhatlak, áldhatlak s
hogy kezeidben lant, s vésôd alatt formaszomjas márványkô lehetek!
Adoramus Te!
  Szept. 4. A komoly, nagy munkát elvégzeni szentmise alatt és után, a
nagy tisztelet, a mély hála szolgálatát; azután a gazdagon feltörô
forrásokból a sajtározást a szomjas, tikkadt, haldokló lelkek hosszú
sorainak. Aki nem imádkozik, az nem sajtároz; az áll és bámul; de aki
látja a hegyekbôl kitörô forrásokat s a tikkadt világot, s megérti,
hogy neki kell állnia s a vizeket felfognia és adnia és merítenie és ki
nem fáradnia: hej az nekigyűrkôzik és mereget és nyujtogat, és ad és ad
s ki nem fárad. -- Hát Pilisszentlászlótól Baracsig mit tegyek?
Sajtárral nem szaladok, de a lelkem áldott felhôvé, olyan szürke,
hamvas kilométeres dunnává válik s nem pihét, hanem esôt csepegtet ...
önt s önt a ,,terra invia et inaquosa''-ra! Ah, ez Magyarország ,,terra
invia et inaquosa''. Tehát ezt tenni akarni, dolgozni. Domine dulcis et
potens et communicans Jesu!
  Szept. 10. Gyönyörű napom volt Bodajkon Mária-nevenapján. Délelôtt
templomi áhitat, délután szeptemberi aranyos napfény és a csurgói
fenyves illata. -- Áhitat sok van; az egyik neme a Szent Szűz
inspirálta áhitat; áhitat, melyet sugalmaz a fölség s a lelki
igénytelenség, a lélek alázata. A Szent Szűzet, ezt a tiszta bájos
leányt az Isten úgy kikészítette, annyi szépséget, ártatlanságot, oly
lelket, kristálylelket, oly tiszta forrás-szemet adott neki, azután
pedig fölemelte királyok királyságának fölötte álló méltóságára. Akit
így kiemelt, az azt átérezte, szemeibôl az az imádandó, hálás, tapadó,
szimfónikus lélek nézett s világított ki Ura, Istene, mindene felé.
Milyen mély, tiszta dzsindzsa, milyen tiszta bodajki tó, s hogy érzi,
hogy ancilla Domini! Imádkozni, átérezni a Szűz áhitatát, alázatát,
nézni azt, csodálni mint a vizeket, fényeket, szépségeket, virágokat,
alkonyokat, hajnalokat, tavaszokat, éjjeleket, holdtöltéket. Hogy
emelkedik mint a pacsirta, hogy szárnyal mint a galamb, hogy tapad s
kúszik, mint az örökzöld a százados fán! Imádkozni ... a szemeivel, a
lelkével nézni s látni s a szívével érezni s örvendezni és szenvedni;
gyermekét szíve alatt hordozni s az édesanyai keblet tabernákulumnak
nézni s azt vinni magában hegyen-völgyön, s Isten elôtt állni s az
anyaszentegyház elôtt -- ,,turris eburnea''! A gyermeket szeretni s a
gyermek sorsában saját sorsát, s a gyermekben azt a hüvelyt látni,
melyben a kard, a szenvedés lappang, mely szívét átszegzi. Ah, édes
Szent Szűzem! Olvasóm, gyöngysorom, csillag- és rózsakoszorúm,
kristályforrások sora, a szent szeplôtelen szépség igézeteket szóró
napja!
  A Szent Szűz az Isten műremeke, jól kidolgozva. S bár Isten nem
fárad, mikor teremt, de mint minden műremek, alázatos és töredelmes
munkát szemléltet. A műremekek mind alázatosak és töredelmesek; sok,
sok munkába, részletmunkába kerülnek; ki vannak dolgozva színekben és
rajzban. S mind sugároz nagy szépséget s hitet a szépség szentségében.
Ah, ez az igazi szépség, a szakramentális szépség, mely Istentôl való s
Istenre utal s róla beszél s tanúskodik. Ô lakik benne s sugárzik
belôle. Igy nézem a Szűzet, s így nézek minden szépséget; nem szép
nekem, hanem szakramentális! Az asszony szépségét is így nézem! Csak ha
szép lélek van benne, akkor élvezem; ha nincs, elfordulok tôle; akkor
élvezhetetlen nekem, csinált virág, nincs gyökere. A gyökérbôl valós
szépség, az élô szépség, a lélekbôl fakadó s azt sugárzó s azt meg nem
tagadó szépség az én ideálom!
  Szept. 14. A vallásos élet mint Istennel kapcsolódás, mint fölfelé
irányulás, mint az eszmények megragadása és önfegyelem; azután mint
Szentgrál-szolgálat, hűség és frontállás; mint a nemtelenek, alacsonyak
leküzdése és folytonos gyakorlat; mint különb és kiváló lét, mint
differenciálódott érzés és folytonos finomodás -- óriási szellemi
munka, effort intellectuel et morale. Munka a belsô élet, pl. az ima,
az elmélkedés, a szürkeségbôl s kelletlenségbôl való kiemelkedés; munka
az önfegyelem és szép magatartás; s ettôl a szellemi munkától átlag
szabadulni kíván, vagy ha nem is vallja be, de öntudat alatti
eligazodással eltolódik az ember. Istenem! ily lelki magaslatokon élni
s ily lovagszolgálatot -- modernül: ily frontszolgálatot végezni;
vértezetben így letérdelni s a kardra két kézzel fogva markolatját
rátámaszkodni s mondani: Tu adesto! A karácsony, húsvét s pünkösdök
,,pondus aeternum''-a alatt állni, s azt mint gránitoszlop belsô
megrendüléssel állni s e teher alól ki nem vonulni, magát ki nem vonni
-- ah Uram, nincs szó, nincs fogalom, mely ezt gyôzze! Ezt csak a
töredelmes, alázatos szív teljesíti, közelíti meg, aki töri magát s
próbálgat fölfelé jutni. Hegymászás ez; vagy ha repülés, hát
csillagokon túlra. Ott már csak a fénysugár nyilalása gyôzi, galamb-,
sólyom-, lélekszárnyak kifáradnak; e tengert, e mélységeket nem gyôzik.
  Ah, hogy állok s érzek én sokszor, mikor az égboltra nézek, e merész
bakokk-ívezetre, e tért teremtô építésre, e végtelenségeket ívbe
szorító s akkor is csak szimbolizáló remeklésre. A nagy építômester,
aki ezt kihúzta s felhúzta s aztán kitöltötte kékséggel, fényekkel,
bodros felhôkkel s virágdísz-prémbe vagy menyasszonyi fátyolba takarózó
földdel... Gyökeret ver a lábam s könnybe lábbad szemem ez architektura
remeklésétôl. Nézem, csodálom; úgy hogy a fölség borzalma remegteti meg
lelkemet... Azután e csodákhoz búcsút járok; csupa szent hely minden fa
és bokor és szikla itt körülöttem, s csodálat az énekem, a csodálat
zenéje; liturgiája a silentium ... lelkem az ámulattól elnémul. Ah, ez a
zene mily jó és szép; ah, ez a szimfonikus csend, mikor minden csodálat
a silentium áhitatába olvad...
  Uram, Uram, imádlak, csodállak. Csodállak, vagyis szinte
megsemmisülök; csodállak, vagyis szinte lángsugárban szökik ki a lelkem
feléd, az alkotó, lelkem kigondolója, lényem konstruálója s igazi
megértôje, a lelkem megértôje, szépség s hatalom igényének kitöltôje,
lelkem andalítója, örök célba fölszívója s viszont lelkem imádottja,
szerelmese felé! Feléd, kibôl lettem, kitôl van szemem, napsugár-
szomjam! Feléd, kitôl van szépség-vágyam, kitôl van fülem s figyelésem
a fények, a vonalak, a termetek, a hangok zenéjére. Nézek, Uram s
figyelek, kifeszülök, hallgatózom, fülelek s eltelem... Iszlak, Uram,
szépségem, jóságom, világosságom forrása és vágyaim kitöltése,
túlcsordulása. Ah, te szuverén fakadás s te diadalmas túlcsordulás. Te
duzzogó és dagadó és gyöngyözô s fényeket lövelô ôsiség, végtelenség!
Szeretlek s csodállak! Mit tettél e csodákkal telt világban, hol minden
pillantásom áramlattá s minden tudatom imádássá, minden léptem
gyökerezéssé, minden szemléletem elragadtatássá válik -- mit tettél,
mit állítottál ide be külön lelkem, bűnös, az örökkévalót meg nem
látott, sôt elfelejtô lelkem számára?
  Mily remeklô, lényedet sugárzó, új kinyilatkoztatásokkal léptél elém!
Tüzes s alázatos vágyak s töredelmes hosszú utak prófétai elôkészítése
után egy gyönyörű szép leány kristály lelkét választottad ki s oda
szálltál s vérébôl testet öltöttél s testvér és tejpajtás s kenyeres-
szolgatárs lettél s úgy jártál, hogy megint szerepet cserélt ember és
világ. Eddig az ember ámult a világ remekein, belenézett misztériumai
mélységébe s reszketett a meglátások kéjes borzalmától: most a világ
ámult az emberen, azon az egyetlenen, aki Isten volt. Érezte súlyát: a
pondus aeternitatis-t s le akart alatta törni; érezte szíve hevét s
perzselô vonzalmaitól el akart benne égni; érezte szíve nagy áldott
lelkét; megérezte hivatását, azt a szeretetet, mely ôt küldte, s azt,
melyet hozott magával, s ügyelt s leste genialitását, szíve
kiáramlását, a legmagasabb örök hegyekrôl a tiszta vizek omlását s azt
a frisseséget s üdeséget, harmatos lélekvirágzást körülötte s általa. S
aztán ... aztán ... jaj, a szó megint elhal ... azaz hogy nem; vagy igen? De
ha a szó el is hal, de a fogalom épen a nagy érzéstôl dagad, duzzad s
teljesen tartalmas lesz mint a mag a nedves, meleg földben; tehát aztán
szenvedett s meghalt, de értünk halt, vagyis megváltott mindenén --
ezen a drága pénzen: szenvedésén, könnyén, vérén, vérehullatásán,
leszegezettségének égô kínján s utolsó szomjas epedésén s megadó
fejlehajtásán, lelke-kiszakadásán, ezen az egyetlen, páratlan áron
megváltott... Igen! Igy remekelt; a lelkek értékét, az élet értelmét, a
nagy bűnt, az esést, az Isten fölségét s irgalmát, s a nagy remény
értelmét s az örök dicsôség napsugaras diadalmas fölényét így mutatta
be. Ah, ez sikerült neki. Hogy térdelünk e szent kereszt alatt s száz
világok rettenetes súlyaként érezzük, hogy mivel adózunk neki. Ah, itt
mindenkinek egymagának kell az imádás, az eszmélés liturgiáját végezni
-- külön-külön. Itt a világ s a milliárdok s a nemzetek s a történelem
nem számít; annak itt nincs helye; itt csak én meg ô... Ô találkozunk!

Das sprach der Ritter, grau von Haar:    Akkor így szólt az ôsz lovag:
Meint Ihr Gott den die Magd gebar?       Arról az Istenrôl beszél, akit
                                            a szűz szült?
Der mit so Liebe uns umworben,           Ô oly nagy szeretettel
daß es für uns am Kreutz gestorben.      rajongott körül bennünket.
Weshalb wir diesen Tag begehen --        Hogy meghalt
Muss Euch das Festkleid übel stehn.      értünk a kereszten.
Heut ist Karfreitag, jener Tag,          Ma, nagypéntek ez a nap,
das alle Welt sich freuen mag,           Hogy örüljön az egész világ,
Mit Ängsten, Not und Reue.               Félelmek, bajok és bűnbánat
                                            közepette
Wo wardje solche Treue,                  Hol létezett valaha akkora
                                            hűség,
Als die Gott heut an uns beging          Mint az, melyet Isten irántunk
                                            gyakorolt
Da er für uns am Kreutze hing.           Amikor értünk a kereszten
                                            függött.
Euch, Herr, seid ihr getauft,            Önt uram, ha meg van
                                            keresztelve,
Wie teuer uns sein Blut erkauft.         Mily drága áron váltotta meg
                                            vérével.
Er hat sein schuldlos Leben              Bűntelen életét adta oda
für meine Schuld gegeben,                az én bűnömért,
Da durch die Schuld der Mensch verloren  Amikor az ember bűne miatt el
                                            volt veszve
Und für die Hölle ward erkoren;          És a pokolra szánva;
Und wenn Ihr nicht ein Heide seid        És ha ön, uram, nem pogány,
so denket Herr an diese Zeit.            Gondoljon erre az idôre.
                 (Wolfram v. Eschenbach)

  Szept. 15. Vizek, források, vízerek... Hellbrunn und Tragös, valahogy
háttérbe szorultok a bodajki kinyilatkoztató meglátás mögé. ,,Vidi
aquam'' -- Mária neve vasárnapi napsugarait tükrözô, kék kristály,
olvadt lapis lazuli-forrást. Ott a molnár kútja, az a nádas mellett.
Azt látni, azokat a bugyborékoló kék vízgyöngyöket vagy zöldes smaragd
köveket nézni... s azt a tisztaságot s átlátszóságot... Szent Szűz, tudom,
neked tetszik Bodajk! Ez a víz, az a dagadó drágakôkebel a tóban, a
kútban, a nádas mellett! Azok a tükrözések, fényességek, színezések,
árnyalatok ... s az a töredelmes, alázatos nézés, mellyel a ,,látó''
ember nézi. Töredelmesen, vagyis töri magát, hogy fölfogja ezt a
szépet; töri magát, hogy fölvegye ezt a teremtô remeklést! Itt Isten
dolgozik, ecsetvonásait csodálva nézem; idomító hullámvonásait, a keze
járását szemlélem. Letérdelek e vizek mellé s úgy imádlak e
kinyilatkoztatásaidban, géniuszod felém-loccsanásában, arcod fátyolának
el-ellebbenését látom ... ah, megint egy egészen új színelömlés a
palettán! Paletta ez a tó s e forrás tükre, s a nagy festô itt élvezi
színei keveredését, a tükrök, a hullámtükrök elárnyékolását s aztán
kacagó színekben kigyulladását. Ô élvezi ... igen, öröme ... ah, mennyi
lehet az öröme! S én alázatosan nézem s résztveszek bennük -- szerény,
kis, piszkos famulus.
  Szept. 17. Ma kezdôdik a lelkigyakorlat Csobánkán. Ôszi napsugár,
hűvös párázat a platánok alatt s itt-ott egy elsurranó fekete fátyol.
Isten világosítsa fel ôket! No és az én hegyeim csendben mint nagy
gyertyatartók állnak; a lelkem, a szeretetem a mécses, a fehér gyertya
rajtuk. És hitem s szerelmem s azok a sötétzöld jegenyék leng
némaságukban a pilisszentkereszti szél áramában, s az erdôk szônyege
kiterítve az Isten oltárain! A teremtést úgy nézem mint Isten trónját,
s alulról fölfelé számtalan lépcsô vezet, s minden lépcsôn állnak
teremtmények belsô értékük, finomabb, több életük arányában -- azok,
akik vannak, s a létbôl egyre többjük van; azután az emberek, akik
nemcsak vannak, hanem orcájához a királynak hasonlítanak, s ezek közt
ismét fokok fokok fölött: azok, akik látnak, akik fölismernek, akik
szeretnek s átszellemülnek. Ime tôle, a legmagasabbtól valók, s arra,
hogy a legmagasabbhoz, föl a hegyekre jussanak... Excelsius... Hogy már itt
vele tele legyenek, tiszták, világítók, lángolók, s aztán a
legmagasabbat érjék el. S szeretet, teremtô, magát megosztó, széles
lelki rokonságba kiöntô szeretet, s azután fölvonzó, fölszívó, s örök
élet erejébe s dicsôségébe minket bevonó szeretet. Ó! szeretni téged,
mily elôkelôség, mily képesség, mily képlet és törvény, mily erô és
tartalom, mily kincs és szépség, mily boldogság!
  Szept. 19. Itt vagyok az édes Jézusnál a szentmise után, s a lelkem
alázattal néz föl rá s várja: mit tegyen? Mit akar a nagy Úr tôle? Hát
szeretetet akar. A pap szeresse az Urat minden misézô papért s minden
áldozóért s minden misehallgatóért. Szeresse s mondja: tegyetek jobban!
Úgy tegyen, mintha belefújna a tűzbe s mondaná: égj jobban ... jobban!
Úgy állok itt mint nádas elôtt. Száraz nádas a világ. No ez kapóra jön
nekem. Nádas Pilisszentlászlótól Baracsig s Bakonysárkánytól s Szaártól
Beséig. Száraz s suttog, a szél jár benne, a Szentlélek. Édes Lélek,
mit akarsz? Úgy-e, hogy meggyujtsam?... Én vagyok a tűz. Fulgebunt justi
et tamquam scintilla in arundineto discurrent. Hát ha nem is vagyok
,,fulgens justus'', de scintilla discurrens a szívem, epedô tekintetem,
suttogó ajkam, mely azt lihegi: igen, Uram, imádlak, szeretlek minden
templomodban, nagy nádasod minden nádszálában s égni s égetni, gyujtani
akarok. Képzeljétek az égô nádast, a szertepattogó szikrákat, a futó,
szökô tüzeket... Uram, az én nagy nádasom lápos vidék fölött terjeng; de
muzsikálj benne s gyujtsd meg.
  Szept. 21. Tiszta fehér, szakadozott felhôk siettek reggel fejem
fölött el; ah, mily hadak s mily utak, mily mezôk, mily tengerek!
Folyton bámuljuk a tengert; ah, hisz az csak szimboluma az égnek; aki
mindig a tengert nézné s tudná, hogy még a színét is az égtôl veszi,
áhitattal várná a pillanatot, amikor a valósághoz fölpillanthatna, föl
a képtôl a nagy realitáshoz, a nagy szépséghez. Az ott fönt az
átszellemült tenger; no és rajta a duzzadó vitorlájú hajók -- a lelkek
hajói. Azok ott fönt úsznak s néznek s gyönyörködnek. Ah, mily
látványok, mily kilátások, mily nagy kinyilatkoztatások! Itt Fehérváron
nincs hegy; de vannak felhôk, a magasságok úszó szigetei ... felhôk ...
lengôk ... zászlók ... kárpitok!... Velük szállok...! A nagy ég redôi, a nagy
tabernákulum kárpitjai...!
  Sziklakôn voltam s a gyümölcsöst néztem a vár alatt! Aranyos almák,
körték a haragos lombban! Azután Bodajkra szaladtam át s megnéztem a
malom mellett a kutat; de már sötétes volt; a fenekére mégis
láthattunk. S jaj, ez a sok kristályvíz az itteni csatornákba, a
piszokba jut! Az ezüstös homokkal játszó források ideöntik a szépséget.
S innen a Nádorcsatornán, a Sárvízen át jut a tóba s aztán a Dunába s
aztán a tengerbe. Ott megint lapis lazuli-vá válik, ami itt fönt
smaragd. Áldlak, Uram, vizeidben, forrásaidban, mélységeid lüktetô
kristályaiban! Ah, ez a te képed, szimbolumod... Te, te vagy a vizekben.
Jól teszik, akik lenéznek, s azok az igazi látók, kik a kútban a Szűzet
meglátják! Hogyne látnók ôt meg!
  Okt. 1. Vasárnap, rózsafüzér ünnepe. A természet hullatja díszeit s
magába tér s az egyház imára hív -- magunkba. A Szent Szűz lábaihoz
telepszünk, s ô imádkozni megtanít; Soubirous Bernadettet is, minket
is. Ô az áhitat anyja. Az áhitat Isten megérzése, az Isten közelségétôl
való megremegés; az áhitat elfogódás, ellágyulás, kinyujtózkodás,
áhitozás. Nézem a muskátlit, virágát: zöld szárból tolódik ki ... a
bodajki forrást a mélységbôl ... a rengô vetést -- s áhítatos vagyok.
Elfogódom! Oly idegen, nem ismert, csodavilág vándora, bűvös erdô
járója vagyok. S aztán? Nézem az én misztikus rózsámat, szépségbe
öltözve, kiöltözve; nézem a turris eburneá-t, a fölséges asszonyt s élô
monstranciát; s nézem koronáit, szôke haja diadémjait... Istenem, ájtatos
vagyok ... elfogódott...
  Ide gyertek! Maga nekem áhitat, mondta valaki. Jaj, ô a Szent Szűz
nekem áhitat, mondom én. S aztán olvasót mondani azt jelenti, hogy
szemeivel nézni, a lelkén át nézni ... világaival, szemeivel, fényeivel,
érzelmeivel; nézni a szent evangéliumot, titkainkat: megtestesülést,
születést ... ünnepeinket ülni! A Szent Szűz a karácsony angyala... Aztán a
Sarlós Szűz Mária, a hold sarlója az égen, s az, aki szép mint a hold,
a hebroni emelkedésen; s aztán, aztán az a gyertyalángok hosszú
láncaiba foglalt Gyertyaszentelô Szűz Mária! Ki tudja ezt fölérteni?
Nem lehet fölérteni, de szeretni és festeni és énekelni lehet. Én is
festô vagyok; ideálomat festem, az én turris eburneá-mat; szeretem és
nézem és festem minden ruhájában, kosztümjében, foglalkozásában,
föllépésében: imája közben s elragadtatásai közben, mikor elôször
hallotta az égi melódiát: Ave Maria; mikor a názáreti ház eresze alatt
s az ajtóban áll s mikor tesz-vesz, s kipiroslik arca és fényeket vet
szeme. S akkor is, mikor Jézusát szolgálja, dajkálja ... kiséri elsô
csodájában s végsô menetében. S akkor is, mikor a föltámadott átöleli
ôt, s mikor elbúcsúzik harmadszor. Elôször búcsúzott Názáretben, mikor
apostolnak indult, aztán Zöldcsütörtökön, mikor áldozatnak indult, s
végül mikor fölment, s a magasból még egyszer lenézett a föld legszebb
virágjára, az igazi Margaritára, anyjára. Hát csak úgy nézek s festek s
pihegek s szeretek s éldelgek. Minden szín beszédes és mézédes, s
minden vonás a szépség dalát zsongja ... Ave Maria ... gratiosa, Domini
sponsa... Mater nostra! Succurre, ora, adjuva, leva, gratifica, salva!
salve!
  Okt. 4. Az individualitást jól definiálják: totum in se et aliud ab
omnibus. [Teljes önmagában, és más, mint minden.] Különös idegenség --
aliud ab omnibus. Ez elôször hidegen érint, de azután mintegy
szubstrukcióját képezi a nagy kapcsolatoknak, a szeretetnek, annak a
vonzalomnak, mely a csepp-aliud-ot a többihez vonzza. Idegenség s mohó
vágy néz ki az individuum szemébôl. Neki lenni és szeretni kell; a
szeretet legyôzi azt, ami ,,aliud''; nem tűri, hogy legyen más és más;
legyen minden egy! Bármint szeretünk azonban, az ,,aliud'' megmarad;
akárhogy akarjuk a szétválasztó ködöket s falakat szétszedni, megvan az
aliud. A tökéletes szeretetben, míg s mikor az van és ég, akkor s addig
az aliud megszűnik. Az isteni szeretet a legtökéletesebb, mert abban az
Isten bennünk s mi benne vagyunk. Azért ,,otthon'', ,,magánál'' az
ember igazán csak a legintimebb szeretetben, tehát Istenben lehet. Ha
egy vidéken átutazom, hol minden hegy-völgy s minden fodra a vidéknek
beszél, minden fa integet s a folyó, patak rám mosolyog, -- ott otthon
vagyok. Ha pedig teljesen idegen vidéken járok, ahol nem szól hozzám
semmi, nem vagyok otthon. Aliud, aliud az mind... Összekötô füzérek ...
fényszalagok ... selyemszálak kapcsolódnak s fonódnak körénk... Jaj, be
édes és puha ez mind. De részben is az Isten-szeretet legművészibb;
minden levél, fűszál cseveg... akár Tibetben járnék; szô szövôszékén a
mester, s hinti színeit gyönyörködtetésemre. Szeretem a takácsot, a
selyemszál-sodrót, a fényeket gyujtogatót ... az én lelkem lelkét, éltem
belsô tüzét!... A szeretet enyémmé tesz mást s szeretô világot, otthont;
a lelkem hazáját teremti.
  Okt. 14. Megfog a gondolat, hogy a lelkemmel járjam át világomat, --
s mindent, ami körülöttem van: helyet, várost, kertet, falukat,
réteket, ligeteket, a moóri s a bodajki vízereket, a Gaját, Csókakôt,
ezt a piszkos, nádas Velencei-tavat s a gránit ,,hegyeket'' Sukoró
körül. Meg kell látnom ôket, megismernem... a lelkem kinyilatkoztatásaivá
váljanak, s elém döbbenjenek. Eddig objektumok; de szubjektív
alakításaimmá kell válniok. Le kell ôket lepleznem, igazi, reális
szépségükben meglátnom. Akkor lesznek enyémek s akkor szeretem ôket.
Tôlem távol állnak, míg csak így vannak, ahogy ökörnek, tehénnek; míg
ily szótlanok s míg nem énekelnek s míg szépségbe nem öltöznek --
szekularizált világ: Isten, lélek, himnus, szentség, misztérium nélkül;
mundus, de nem a kozmosz, hanem az az elpártolt, az a mocskos, az a
vérbajos, állatias világ, mely kivetkôzött az Isten-fiak noblesse-ébôl!
Ha ártatlan szépségükben lépnek elém, akkor megszeretem ôket.
  Ezt a kozmoszt-feltámasztást sürgeti a kultúra. Nézzetek facies-eket
... évezredeket; nézzétek az idôk alakító munkáját. Nézzétek a flóra
kellemét, a gráciát, a földre tapadt s éggel kacérkodó életet... ah a
nagy misztérium elömlését, a gyógyerôket, az entelechiákat az
útszéleken, az árkokban... ah, a nagy patikát, a csoda-laboratóriumot s
azt a soknevű nagy rokonságot s sógorságot a nimfák, a sellôk, a manók
közt ... s az mind itt! Mily keveset tudunk róluk s belôlük! Aztán a
misztériumokat a források, a duzzogók, a dzsindzsák[84] körül; ah, hogy
akarják elrabolni s szekularizálni a misztériumot a vizek földalatti
tisztulási világából. Tisztító tűzön megy át a lélek, s tisztulási
földalatti világokban bujdosik a víz, míg a dzsindzsák fehér homokjából
kigyöngyözik. Kérdik: honnan jön? hogyan? De hallgat, s ez a
misztérium.
  S a nagy történelem emléke, mely mint láthatatlan jelenlét van
körülöttünk. Ahol még ôsi sziklavárak s falak állnak, ott mintha
szétdult tűzhelynek köveit látnók... S ahol úgy a csókakôi váralakú
szorosban járunk, ott még a lovas vitézek patkócsattogását halljuk. De
a történelem olyan mint a Csepegôbôl való kôdarab a püspökkertben. Hány
év bükkfalevél-rétege van itt egymáson?! Mind néma, kôforma, de látni
erezetüket! Mennyi emlék, szellemjárás, lélekkiömlés; mennyi
lélekbujdosás mindenfelé. Ez is szellem, a történelem szelleme. A
lelket meg ne öld. Ti lélekgyilkosok, kik kiöldösitek a lelket!
Semmiféle lelket ne öljetek. Ne szellemtelenítsétek el a világot.
Magatok ellen vétkeztek! Nos és ha mondom, hogy a legnagyobb
misztériumot ne törüljétek le róla: az isteni facies tükrözéseit, a
meleg, örök nyomokat, az örök értelem csillámait, a nagy boldogság
elhaló énekeit... Ne szekularizáljátok el! S a rajta járó embert ne
tegyétek bitanggá.
  Okt. 17. Úgy érzem, hogy öntudatra, szebb, mélyebb s lángolóbb
öntudatra kell ébreszteni a létet, az embert, a nemzet létét; nagyobb
tartalmakat s feszüléseket s lendületeket adni nekik. Úgy gondolom,
hogy mindennel, ami van, az Isten-szeretetet fűtsük, s az Isten-
szeretettel az életet szellemesítsük meg. Ez legyen a fomes vitae,
spiritus coelestis. Ez az életelixir!
  Okt. 17. O sancta Trinitas, o individua unitas. Ah, az az ôsi minden-
egység s azután a minden-élet, az actus primus, perpetuus, sine
potentia omnem potentialitatem exprimens[85] ... Élet, erô, öröm, gyönyör
és? és? -- háromság. Ah, mily megváltó s megnyugtató szózat:
Szentháromság. Mily emberi, mily emberi! amilyen a szeretet, a
barátság, a szerelem, a társaság. Szentháromság, édes élet, kedves
élet; nem magány, hanem közösség; társaság, házasság, barátság!
Mindezeknél a bemutatkozásainál a kedves életnek kedvesebb valóság! Nem
tudom, hogy mi az; de szeretet nélkül hideg is minden, s nincs áram és
folyam és erô és öröm! Nálunk, embereknél azt mondhatnók, hogy ez a
végesség s a korlátoltság s a nemiség következménye; de ime nem ilyen
okok vannak ott fönn, s mégis ott kell az élônek más és más: az Atyának
kell Fiú s az Atyának és Fiúnak kell Szeretet! Mi volna a nous a pneuma
nélkül! S mi volna a pneuma a nous nélkül? Mi volna a rend, a törvény
szellem, ihlet, áramlás nélkül? De hasonlóképen mi volna az áram, a
roham, a lobogás forma s mérték nélkül?
  Régóta vonz a teljes Szentháromság; de mondhatom, hogy vonzalmassá a
végtelen élet s titkát a szeretet pszichéje tette. Ah, -- mondom --
Háromság az örök szeretet vonzódásainak, az örök élet más és más
folyamának az egynek s benne a szükséges másnak, az életnek s a
változatosságnak kifejezése. Isten, örök, végtelen élet; egység belsô
hármasságban szétáradva, édes viszony, minden baráti, szerelmi viszonyt
fölszíva s örök viszonosságban kiáradva. Mindig adni s mindig
visszakapni, mindig elkülönülni s folyton egymásba olvadni -- mily
élet! De ehhez több kell: három. A Fiú öröktôl fogva az Atyától
születik; a teljébôl, elragadtató atyaságából s anyaságából, örök
szépsége s fölsége áradásából; s a Szentlélek, a pneuma, a szeretet
dagálya s apálya, az örök lélekzés s egymás keblére borulás, a lélek
fölszívása s kilélegzése. -- Ah, Uram! adoranda Trinitas et dulcissima
vita, generans aeternaliter, spirans et connubium[86] -- folyton
egyesülô élet. Ez az örök, szép, szent erosz, melynek a mi nemi
eroszunk csak szimboluma... Bocsásd meg e hasonlatokat, hiszen te
csináltad ezeket. De hát az ember eltorzítja ôket. Én nem a
torzalakulásokat hanem a tiszta szeretetet értem.
  Okt. 25. Mi mindennek örülünk, aminek az Isten, a teljes
Szentháromság. Ez örül magának; a föld, az élet összes örömei áradoznak
benne. Az ôsi örömök: a lét, a közlés, az örök nemzés és adás, az örök
egyesülés és kapcsolódás, az atyaság, anyaság, szerelem, barátság. Ah,
mily hegyvidéke az az élet s az öröm, az öntudat magaslatainak! Azután
örül műveinek: a) Krisztusnak, ki oly érthetetlenül beletartozik ember-
természetével az örök Szentháromságba -- mint átizzított fénycsomó a
nap tüzében! b) az Eucharisztiának mint folytonos létnek, s a
szentmisének mint folyton megújított s megismételt aktusnak. Ez az
Istenség öröme: minden oltár, szentmise, áldozás. Mily bizalommal s
szeretettel kell a Szentháromság ez örömeire gondolnom! Bizalommal,
hogy dicsôségét s örömét látva benne, imádhatjuk, áldhatjuk,
magasztalhatjuk ez úton bízvást. Minden consecratio a Szentháromság
öröme. Ah, Uram! Intra in gaudium Domini, [Lépj be Urad örömébe] mikor
misézem; tapsolok neki s fölnézek s kérdem: tehát örömödben járok,
örömöd forrását fakasztom itt! A Szent Szűz s a szentek világa -- bűbáj
és szépség országa. Isten szereti s örül rajtuk. A mindenszentek nagy
apoteózisa Isten remekléseinek örömnapja!
  Okt. 30. Santa Trinitŕ ai Monti[87] ... ordinációm szent helye. Ott,
hol a Trinitása hegyen áll; ott hová irántunk való szeretetében --
tizenegyen voltunk -- legmagasabbra emelkedett; ott, hol szeretete
minden Johannisfeuer a hegyen lángolt; ott, hol az én csipkebokrom
égett -- ott mondta az Úr: jam non servus, sed amicus [vö. Jn 15,15], s
rám bízta az Eucharisztiát. Evoé, Evoé! Jubilate ... plaudite ...
exultate...! A Szentháromság a nagy világgal szemben szeretetének
fölcsúcsosodó helyén állt, mikor azt teremteni akarta; s ha
szándékainak gyönyörteljes szentélyébe nézek, azt látom meg, hogy a
lelki világ miatt, tehát Jézus, Mária s a szentek miatt, no és a
legmélyebb szándék fenekén ragyogó ideál végett, Jézus végett
teremtetett minden. Mint mikor planiroznak hegyet s utat építenek s
nagyszerűen öblös s fodros Scala della Trinitŕ-kat raknak a
hegyoldalban s kerteket, hogy aztán templom álljon fönt, a magasban:
úgy a Szentháromság ideálja, ami mozgatta, amit szeretett, Jézus
fölséges alakja, a világ gyöngye s koronája. Ez a lélek a maga teljes
fölszerelésében mint Megváltó, az elôretudott bűnös emberiség kereszten
meghalt engesztelôje, a kereszt, a kín, a halál átszellemesítôje és
legyôzôje. Ezért a Krisztusért volt minden, lett minden; a teremtô
szeretet punctum saliens-e a Krisztus iránti szeretet, a vágy s a
lelkesülés szívéért s szíve után. A nagy eszmény, mely világított s
indított teremtéseket, Jézus lelke s szíve volt. Mi pedig a teremtett
világok porszemei, föl-fölragyogó kvarcszemei. Mi a teremtô Fölség
uszályának s hímes szépségének tűöltései, mi lettünk végette, miatta;
mi lettünk ahogy lesz a sziporka a fölsistergô rakéta nyomában... Mi
vele...
  Most értem, hogy a szentmisében föl-fölemlítik azt, hogy az isteni
tetszés, a szent Fölség öröme s kedvtelése legyen áldozatunkon, hogy a
kehely ,,in odorem suavitatis'', azután hogy a ,,dona, munera accepta
sint''; hogy a hostia acceptabilis; hogy ,,propitio ac sereno vultu''
nézzen ránk az Úr; mert kiérezték, hogy a Fiú szerelmes Fia, kiben
kedve telik, kire gyönyörködve néz, kiben öröme van, ki fényével
eltakarta a sötétséget s fölséges szépségével minden rútságot; ki az
Isten szeme fénye... Hah Trinitŕ ai Monti, magasba, végtelen szereteted
magaslataira emelkedett szent fölséges, végtelen élet! gyönyöreid
kinyilatkoztatása, bravúros művészi remeklésed bemutatása a te Fiad!
Gaudium aeternum ... Trinitas! Beneplacitum imum, profundissimum,
Trinitas, fruere Teipsa ... et anima dulcissima Christi et mihi
propitiatio propter illum![88]
  Okt. 31. A toblachi gróf Hilduf tömlöcbe vetette Hugbald grófot s
megfeledkezvén róla ez ott éhenhalt. Aztán mintha villám ütött volna
bele, egyszerre eszébe jutott 14 nap mulva. Lement a torony zárkájába s
ott találta nyakában a lánccal s összezsugorodva az éhhalál
borzalmaival arcán. Megrendült s leoldotta a láncot. Kardját szegre
akasztotta, a láncot saját nyakára kovácsoltatta, várát elhagyta s ment
Rómába s a szentföldre penitenciát tartani... Ah, ez erôs lelkek s e
kemény utak!
  Nov. 13. Dies funestus. Az Akadémiába indultam d.u. 1/2 5-kor
<Meller> Rudival; kicsit panaszkodott, de jól kilépett. A Ritz-nél
megfogta egyszerre a virágtartó párkányt s leereszkedett, kettôt-hármat
lélegezve. Én egyik legjobb emberemet veszítettem el s gazdaságilag
kiszámíthatatlant. Imádkozom, s imádkozom érte, ahogy azt a hit s
szeretet sugalja. Henriette kitűnôen tartja magát; az Isten lelke van
benne.
  Nov. 17. A jó Henriette 13--14-re nem aludt, mert -- mondta --
ünnepélyes lelki állapotban van. Ily nagy érzések mellett az ember nem
alszik. Nem azért, mert izgatott -- bizonyára az is; hanem sajnálja az
idôt, melyben ez érzések nyugovóra térnének. Én sem akartam aludni,
mikor fölszenteltek! Ki fogja a mélység s az édesség s a szent öröm
áramai elôl magát elzárni? Ki fogja a szférák énekét elnémítani s a
legszebb tavaszfakadást elfojtani akarni?! Ez a vigilia fogalma s
pszichéje! Ah, szent ecclesia, te, ki aludni nem akarsz, ki rá nem
érsz, kinek szíve oly tele van szentjeiddel, fölséges ünnepi
hangulatoddal! Te vigiliás adoráló! Te édes!
  Nov. 28. Imádom Uramat, a nagy Urat, akinek beszéde is tett. Nincs
ajka, csak végtelen hatalma... Sault leüti a porba, s szól hozzá. Azok
nem fogalmak, azok illetések, érintések, akarás-áramlások. ,,Tremens ac
stupens'' áll ilyenkor az ember; Isten dolgozik benne. Nem szól, hanem
érinti a lelkét. Ha nem érinti, akkor is vannak fogalmaink, de az nem
élet. Viri autem illi, qui comitabantur, stabant stupefacti videntes
lumen, audientes vocem [Csel 9,7] -- az Isten nem illette ôket. Mikor
lélek szól a lélekhez ... mikor az érinti ... szent, szent...
  Az ember errôl is okoskodik, hogy miért csak Saul, s nem a többi? --
Ah, Uram, azt gondoltam, hogy az emberek ítéleteivel szemben az
vigasztalhat, hogy nincs a világon ember, kit úgy megítélnek, mint
ahogy Istent ítélik, kritizálják s elégedetlenkednek vele! Ki
tapasztalta meg az Isten eljárásának különbözôségeit jobban mint Szent
Pál, kit az Isten fölemelt s szólt hozzá, mialatt másokhoz, kik
mellette álltak, nem szólt (Rom. 9, 20 21. Rom. 11,33 etc.).
  Dec. 2. Jézus vére lángol felém s leheli bűvös ihletét, azt a
meleget, melyet az Istenszeretete gyujt benne, s mely egy világ
fölmelegítésére jött hozzánk. Viruló rózsák, puha ajkak, tiszta lelkek,
gyönyörű erény-flóra serken gyöngyözô cseppjeibôl. Ez a vér a Szent
Szűz ereibôl... A Szent Szűz a szent vér forrása, abból ömlik a
praeclarus calixba, Jézus szívébe. A Szent Szív az Isten kelyhe; abból
iszunk. Ezt a kelyhet emeljük az ég felé. Mikor a kelyhet iszom, Jézus
puha ajkát csókolom... Van-e ilyen édes, piros, puha, szenvedélyesen
szeretô, virító ajk?! Errôl az ajkról szívok mézet, tejet. Jézusom!
tejet, mézem, borom, rózsamálim -- fôleg pedig vérem! A vértôl az élet,
a szépség, az öröm. Éneklô, csengô vér. Ah öntözd s tápláld lelkemet, s
ami azokban nô és fejlik: nézeteinket, érzéseinket, felfogásunkat,
erkölcsiségünket. Akik vérbajosak, azoknak nemzetségében eltorzulást
mutat az erkölcsi érzés is. Mintha meg volna gyöngítve s mételyezve.
Ezt állította Jandáné a sógorságáról, melyben igen jóeszű, de perverz
erkölcsű emberek vannak. Dialektikájuk jó, de erkölcsi alapjuk s
téziseik förtelmesek. Ezekben a látás hiányzik, a limpidezza, a
végtelen horizont -- Dein höchstes Tun ist dein Empfangen[89]; de ehhez
is a szubjektum korrektsége kell. Ha ez piszkos, förtelmes, degenerált,
akkor az empfangen is el van rontva. Azért kell magunkat a tiszta nemes
elfogulatlan természet szerénységébe s realitásába állítanunk. Tiszta
tükörnek <kell> lennünk, melyrôl szikrázik a napsugár; nem állott,
piszkos ganajfészek-, csatornák s árkok vizének, nem posványos
malactúrásban, tehéncsülkök nyomában összesűrűsödött víznek lenni!
  Dec. 2. Jön a megváltás... a szent vér már összeszürönközött; az isteni
szikra a Szent Szűz alázatának hamvából ki-kicsillan... A kehely kész, a
vér benne, Jézus szíve; a Szent Szűz szüzessége s anyasága a veluma,
azzal van leborítva. Most már lassan letakarják, azaz a vélumot
leemelik. Nincs erre szó és kép: ide csak le kell térdelni naív
gyermekséggel, naív kis testvériséggel, áhitattal s lángoló szemekkel s
meleg, rózsás arccal s imádó szívvel. A kis Jézus ... mennyországunk,
megváltásunk jön ... jön ... Biztos!
  Dec. 6. Szent Pál megtérésérôl meditáltam. Ah, Istenem, az a húsvétja
s pünkösdje Szent Pálnak Damaszkusban. Ô ott támadt föl, ôt ott
árasztotta el a Szentlélek; ott volt pünkösdje; ott beszélt nyelveken,
ott lángolt...S az a ház in vico recto, s az a szent éj, szent hétnek
csütörtökje, nagypéntekje s szombatja; s hogy szakította s dobta tűzbe
a fôpapok levelét, s hogy lett ô eleven levél. Istenem, ki gondolt erre
a mozgalmas damaszkusi isteni életre? Hát Damaszkus is Jeruzsálem lesz,
ha a Szentlélek lelkeket támaszt hallottakból s meggyujt. Ah, te
gyujtogató, lélek-gyujtogató! ha valaki megrakja a forgácsot s a száraz
fát, te belényilalsz s fölgyujtod. Édes Lelkem, nekem az egész világ
csak forgács s aprózott fa; az életem s munkám aprózott fa, szépen
fölrakva, de te vagy a lángom. Édes lángom, én tűzimádó vagyok, Téged
imádlak ,,fons vivus ... ignis ... ignis!'' Jézus vére is tűz, az láva,
folyékony tűz, égô folyó; de hát a tűz benne te vagy, mint lelkiség és
szeretet. Édes lángom, tüzem! gyujts meg; égjek; hevem, izzásom
sugározzál belém s belôlem! Édes galambom, tudod, mi most az élvezetem?
Az, hogy csókolózom Jézusommal oly édes s tisztelettôl átitatott
csókokkal; akkor amikor a szent kelyhet iszom; az a lágy kis hullám,
mely onnan felém nyúlik, édes, puha ajk ... illatos ajk ... minden fűszer
és illat és mámor van benne. Ah, így kell szeretni s így kell csókolni,
térdenálló, szomjas, pünkösdi lélekkel. Ez a csók örökélet, szomj s
édes-édes élvezet.
  Dec. 14. Ma kezdjük az egyetemi templomban az ifjak konferenciáit.
Veni Sancte Spiritus! A szentmisében az a gondolatom jött, hogy ahogyan
Wotan fiait meg lehetett ismerni a szemük érc-csillogásáról: úgy az
Eucharisztiának a tiszta fénye kell, hogy meglátszassék azok szemében,
akik azt évtizedeken át szeretettel veszik. Jézus leleményes, istenileg
művészi, teremtô szeretete -- annak csilláma van a lelken.
  Dec. 19. Ha fölemelem a szent ostyát s a kelyhet, úgy látszik, mintha
az egész mennyország a barokk-festészet csengô, jubiláló, lángoló
magatartásában fogadná; együtt forr, lángol, lejt, leng és énekel!
Egyetlen minden színben lángoló s minden lejtésben s lengésben ünneplô
gesztus. Azért szeretem a barokk-művészetet; ezt a színekben s alakban
s lendületben megrögzített dicséretet. Laus Deo -- ezt hirdeti, s ezt
éjjel s nappal s fôleg napsugárban. Ez a művészet a lélek akcióban való
a boltívekre, melyek oltárok s Eucharisztia fölött ívelôdnek! Ez a nagy
csengô, lobogó, dicséret. Homo creatus est ut laudet Dominum! Azért oly
találó, hogy a barokk-művészet kifejezést nyert al Gesů-templomban,
Szent Ignác sírja fölött. Az íveken repülnek, szavalnak, lángolnak,
énekelnek az Isten angyalai. Uram, mily fölséges dicséret, mily
énekkar, mily orchestrum az ott fönt, az örök szférák közt, ha ily
gyönyörű képekben tudja az ember is az Isten dicséretét elképzelni!
  Hát a szent ostya s a kehely körül ily tripudium, ily laus et gaudium
örvénylik. Minden Úrfelmutatás a dicséret s ének öröme örvényeit
kanyarítja föl az égbe. Ez örvényekben lelkek s szellemek, angyalfejek,
angyalarcok keringenek s angyalajkak kiáltják világgá a dicsôült
teremtés imádását s hálaadását. Jó papok, nézzétek ez örvényeket,
melyek csillagok közt szakadnak s keringnek az ég felé! Nézzétek, a
Sacramentumból mint kiinduló pontból törnek fölfelé! Nézzétek, mennyi
genialitás s művészet, s mennyi erô és hév s a szívek lángolásának mily
viharja adja ki azokban erejét! Ha az mind úgy kôben meredne s testi
szépségben kifejezést nyerne s csillogó szemekben s lelkes pihegô ajkak
zenéjében gyulladna ki! Mit látnánk akkor? Ah, testvérek, legyetek
látók, legyetek meglátói az Isten pompájának. Elhiszitek, hogy nem
férne belétek, bármily kerekre tágulna ki pupillátok? Legyetek hallók,
meghallói a szent zsongásnak, az ezer citerahúr pengésnek; meghallói a
suttogásnak, az örök szerelem s szerelmes vallomásainak, s
gerjedelmeinek.
  Most karácsony lesz, tehát kinyilatkoztatás; fények jönnek közénk,
lángok és sziporkás szikrázások. Testvérek, lássuk meg az Urat, az
édeset, ,,a világító gyermeket''; világít a lelke! Testvérek, karácsony
lesz, tehát kijelentés, szent titkok kitárása, vallomás, suttogás! azt
hallani kell. Azért van csend, hogy füleljünk s hallgassunk. Hogy is
mondják? ,,Cum medium silentium tenerent omnia et nox in suo cursu
medium iter haberet'' -- mikor minden elcsendesült, mikor az éjtszaka
is a sötétség s a csend rengetegébe hatolt bele, bele a közepébe, akkor
,,sermo tuus de coelo, a regalibus sedibus venit'', akkor jött az Isten
megmondani, ami a szívén volt. Eljöttél s megláttalak, te édes világító
csecsemô. Eljöttél s meghallottalak, te suttogó, gôgicsélô ,,infans''-
om, aki mégis ,,fans''[90]; jaj, de mennyire! Hogy tud a lelkemhez
szólni! S hogyan; mit mond? Nagy dolgokat; álomba illô
elgondolhatatlanságokat; biztató megnyugtatásokat s boldogító
szeretetvallomásokat. Elmondja, hogy ,,értem'' jött... Értem és
érted...mindig rám gondolt; hogy nem türtôztette magát tovább; hogy
fölszakította az ég kegyelmeinek óceánját s hogy most nem víz-özön, de
fény-özön, méz-özön, csók-özön lesz, lesz s így marad s nem lesz
lefolyása.
  Ah, a gyermek életfakadása az örök élet földön való napkelete s ez a
dobogó gyermek-szív annak a vérnek a forrása, mely üdvözít! Édes
kehely, Jézus Szíve, tele vagy, te öntöd ki magadat a nagy menyegzôs
napon... Jézus Szíve, szent forrás, örök életek, miriád lelkek
üdvözülésének szent forrása: ah, szent barlang, hol e forrás fakad, ah,
szent sziklák, hol az üdvösség vizei szökelnek ki! Szent karácsony,
veled úgy sem végezhetek; te mindig fölemelsz s új lendületet adsz. Igy
vagyok, míg élek s így leszek, ha majd ünneplek ott túl, az örök
karácsonyban, a mézédes szeretet s a csókos boldogság s öröm hazájában.
Evoe! Evoe! Io triumphe!
  Dec. 28. Aki az Úr Jézust szereti, az szökell, mint a hegyek s
halmok, s tapsol mint az erdôk a szélvészben, ha elgondolja, hogy ô az
Úr Jézust imádhatja a szentáldozás után magába térve s mégis kiömölve,
minden misézô pappal, minden áldozóval s azok ôrangyalaival s Szent
Mihállyal, az Oltáriszentség arkangyalával. Ezek az oltárok is hegyek;
jaj, de felszöknek felhômagasságokba; ezek a misézô s áldozó lelkek is
tüzek s tűzvésszé, égbecsapó lángokká növekedhetnek! Ezek a lelkek s
érzéseik is erdôk, ligetek, harasztok, s azokon végigzúg s muzsikál,
aztán meg végig tántorog, támolyog itt törzs, ág, gally, levél! Jézus,
Jézus, ne mondd, hogy nem volt itt senki, aki nem szeretett, aki nem
énekelt, aki nem égett érted s nem gyúlt ki s nem gyujtogatott... Itt
vagyunk és élünk és szeretünk s égünk.
  Dec. 28. A túloldalon van az én karácsonyi, angyali karom. Barokk
angyalok; ah, kedves angyalaim, lehetnek-e önök mások? Vannak-e gót és
román angyalok is? Nem, az angyalok lengnek; az indulatok, az emóciók
szelében, a szeretet szélvészében állnak; azaz, hogy lendülnek s
repülnek. Arcuk ég, sugárzik -- facies ejus sicut angeli: spirantis,
candentis, fulminantis. Lelkük olvad; szemük, ajkuk, arcuk forró s édes
s mélységes élet gödröcskéje, nyílása, tűzhelye. A barokkban van a
fény, a tűz, a glória, a tánc, az ének, az öröm, a gyôzelem! Laus et
honor et benedictio et gaudium, pózban, gesztusban, tekintetben,
lendületben; s amihez ér, az mind azzá s olyanná válik. Biztos, hogy a
mennyország barokk-stílben van tartva. Az Alleluja, a Glória, a Kyrie,
a Benedictus, a Sanctus, a volantes Seraphim, Cherubim -- mi legyen az
más mint pathos és actio?!
========================================================================
1923


  Laus Deo Patri et Filio et Spiritui Sancto. Mély hódolattal imádom s
üdvözlöm Uramat. Lelkem nem vesz alakot, nincs művészi kép színekbôl s
vonalakból, amibe belenônék, hanem hangok, zene, muzsika, szimfónia az,
amihez hasonlít. Szín és vonalak túlmerev és bamba közeg; de a
hullámzó, a harsogó, az áradó, a jubiláló, az égbe kivillanó hangok és
vegyületük s kötésük, párosodásuk, vonzódásuk s szétrebbenésük,
együttlejtésük, öleléseik s föl-fölkacagó s jubiláló vágyódásuk,
sóhajaik, fohászaik, vulkánszerű kitöréseik, izzó epedéseik s szétbomló
imádásaik...! Ah, azt tegnap este élveztem megint, s elolvadt a szívem s
lelkem, s elhittem, hogy ez az igazi művészet, az igazi láng és
életöröm és hullám és vijjogó dicséret. Ez az igazi barokk! Minden
ilyen kavargó, lendülô s szárnyaló, minden ilyen vakító és harsogó hang-
özön barokk-stíl. Laus, veneratio jubilus! ... Ah, Szent Szűzem, hogy
fejezte ki tagnap az esti litánia, hogy mit jelentenek címeid! Mi
mindent lehelt azokba s gyujtott ki azokban. Hogy örültem ez édes
bugyborékoló érzésnek s hangok fakadásainak! Különös, nekem is beadták,
hogy a barokk-stíl aposztazia s elfajulás. Lehet mindenben ilyesmi; de
a barokk voltaképen az erôs, aktív kiindulás s az élet erejének,
örömének kifejezése. A jubiláló, ezer tónusban vibráló élet s akció.
Ezt nézem s látom a barokkban. Azért oly különös, hogy Vignola mester
Szent Ignác sírja fölött a jubiláló barokk-templomot emelte. Homo
vocatus est, ut laudet Dominum[91], s a művészetben a legcsengôbb laus,
a legharsogóbb jubilus a barokk.
  Jan. 3. Külön hálát adok a reggeli csendért, azért, hogy a reggeli
ködben magam lehetek Jézusommal s elmondhatok neki mindent. Lelkem
elôtt tornyosulnak a világ, az ország, az egyház, a papság, a hívek s
hitetlenek bajai -- jönnek felém mint az Óceán hullámai. Mit csináljak
velük? Azt mondja ôrangyalom: mondd meg Neki; szólj neki róluk! Tárd
föl! Ah, Uram, egész lényem nyelvvé lesz s imádó s epedô ajakká; szól,
suttog, beszél neked. Imád téged minden oltáron, minden szentmisében,
minden áldozóban. Szemeim elôtt elvonulnak falusi templomaink
Pilisszentlászlótól le Baracsig s Vajtáig; mindenütt imádlak s
mindenütt kiáltok hozzád. A haldokolókért is, a betegekért, a
szegényekért! Mindnyájukért! Uram, valakinek ezt meg kell mondania--az
imádás s könyörgés nyelvén, hogy azután te intézkedjél ezekrôl a nagy
üdvözítô akarás nyelvén! Te, édes!
  Jan. 18. Akik sokszor áldoznak s mindennap miséznek s lelküket szent
örömök izgalmaival telítik, azok okvetlenül ,,más'' kifejezést nyernek
még arcukon is. Lehetetlen, hogy ez a mély, szent s édes öröm, mely
annyiszor átfut rajtuk s vérüket mozgásba s idegrendszerüket szent
remegésbe hozza, nyomtalanul elvesszen. Nem, annak nyoma, e szent
áramoknak árkai vannak, s ezek az árkok a lélek sugárzásával telvék. A
Prima is mondja: ,,et sit splendor Domini super nos''; hát a leglelkibb
splendor az eucharisztikus egyesülésbôl jön. Az a szent öröm, az a béke
s az Isten tetszése átjárja a durva testet s a tompa kifejezéseket.
Igen, Uram! A te tetszésed tudata s az afölött való öröm, az az
ôrangyal két szárnyának zománcain tükrözik s onnan megint a lélekre
verôdik. Tetszeni a Fölségnek, ragyogni a tetszés tudatától, törni
magát a szent tetszés után, s megdermedni a nem-tetszés vagy épen
visszatetszés gondolatától: ezek új, boldogító hatalmak s nagy ethikai
erôk, melyeket birni, fölgyülemlíteni s érvényesíteni kell!
  Jan. 21. Mennyi dicséret, imádás, áldás, megszentelés, kérés,
hatalmas folyamai szakadnak ki szívembôl e napon s árasztják el a
diecézis oltárait, mint gátszakadáskor a Duna, Tisza habjai
körülnyaldosnak mindent. S azután mikor a kehely fölött elsuttogom azt,
qui effunditur in remissionem peccatorum, akkor megszáll nemcsak a
könyörgônek alázata, hanem a bizakodónak öntudata. Ez nagy, isteni
hatalmi tény, az az effusio sanguinis in remissionem! Istenem, ez az
isteni erô, ez a pozitív állítás, ez az irgalmas akarás... Nemcsak
alázattal, de bízó, s bízni tudó tudattal kell a misében imádkozni;
mert tudjuk, hogy itt a nagy misztérium, az erô, a bűnmegtörés, az égbe
fölérés, a világmegváltás misztériuma! A nagy állítások, új világok, új
tartalmak, új foglalások állításai: Hoc est corpus... Hic est calix
sanguinis ... qui effunditur ... per ipsum ... est tibi Deo ... omnis honor et
gloria; s ami aztán lelkünkben tovább cseng mint egy barokk-templom
ívei alatt: et exaltatio et gaudium et felicitas et tripudium... Evoe!
Alleluja! Ah, mily tudattal, világgyôzés, lélek-hajnalhasadások,
napkelték, tengerdagályok, napnyugta-bíbor és -lilaszínek s égô egek
zsarátnoki tüzeinek, pompájának tudatában lép az egyház, vagyis minden
pap oltárához! Santa Maria Maggiore karácsonyi Szűz Máriás oltára s az
Al-Gesů oltára s a Sacré-Coeur pompázó oltárai csak szimbólumok
Nagyhantos, Pilisszentkereszt, Zebegény oltárai számára; de a belsô
fény s az átlátszó márványok csillogásának értelme megvan minden falusi
templomban. O sacrum mysterium, in quo Christus sumitur! [Ó Szent
Misztérium, amelyben Krisztust vesszük.]
  Jan. 22. Az égen egy nap egy a hajnalhasadás, a nap lámpájának s az
élet tűzhelyének kigyujtása; de az anyaszentegyházban folytonosak ezek
a kigyujtások. Az oltárokon, a szentmisében kigyullad az a tűz, melyet
az Úr hozott s itt hagyott s akarja, hogy égjen s gyujtson. Folytonos,
szakadatlan égbetörô lélek s szív-kigyulladás a szentmisék sora. Ah,
oltárok, hogy el nem hamvadtok, a tiszta terítôk, csipkés-abroszok s
damasz korporálék, megnézlek, nincs-e égési foltotok. Ah, Uram, nagyon
szeretlek! Ez a tűz lelkem melege s vérem forrása s szökellô hulláma;
úgy lejt, úgy táncol mint a Niagara folyó, mielôtt lerohan. Az egész
csupa mozgás, iramlás, vonzódás, önfeledés s odaadás a mélységnek...
Jézusom, szereteted mélységei vonzanak, s mi táncolva megyünk s
lejtünk! Nincs az a friss, fürge leány, aki így sikklik s akinek lelke
úgy, oly könnyen lejt. A keresztény temperamentum a nagy mélységek
vonzásával van telítve. Van a lélek oly omló, oly folyó, oly lágy, oly
simulékony s formás, mint a víz; arra való, hogy folyjon, menjen,
táncoljon s ki ne fáradjon s siessen s hömpölyögjön az örök
mélységekbe. Lám, lám, ez a lélek, ilyen a lélek.
  Jan. 22. Il purissimo lenzuolo della santa Umanitŕ (Da Ponte) -- ezt
a tiszta, damasz abroszt, a szent-emberséget vette magára a Verbum; ez
az ô ,,stola albája''. Ily tündöklô s omlékony gyolcs, amibe takarjuk
azokat, kiket szeretünk, az imádság. Lélekbôl, érzések, indulatok
szálaiból szôjük s ráborítjuk arra; belegöngyölítjük a nekünk
kedveseket. Mily jelentôs azért, ha a nô sált köt annak, akit szeret
vagy meleg takarót. Ez is ,,scutum bonae voluntatis''. Az Isten
szeretete a pázsitban, az erdôben, a vetésben sált köt nekünk;
legmelegebb sálja a napsugaras levegô.
  Jan. 24. Rank-fürdôben, Abaujban -- hallom -- egy gejzir szökik
métervastagságú sugárban, azelôtt rövidebb, most már hosszabb
idôközökben. Ah, az én gejzirom, az én misém s áldozásom, a gratiarum
actio! Itt szökik föl a lélek földalatti, örök nyomásoktól s a
fölségnek vonzásaitól. S magával ragad kristályöntésű vizeket, játszi,
lepergô cseppeket, s földet és sarat és követ, s mindezt kidobja s
fölveti, -- mindent, ami piszok és sár és ösztön és rendetlenség, s
mindent, ami teher és kô. Ah, szegény bűnösök s az agyongyötörtek s a
betegek s az agyonstrapált, örömtelen asszonyok s az élet-kulik és
piszok-kulik s az elidegenedett keresztelt lelkek s a zsidók s a
hitetlenek! Ime az anyaszentegyháznak s Szentlelkének a terhei. Nyomják
ôt; érzi a nyomást s nyög alatta; rémséges súlyok -- föld és hegyek. De
azután itt a gejzirok vidéke. Itt is, ott is egy, s sorba a világon. A
szellemi világ hegyvidék és forrásvidék és gejzir-vidék, ahol a lélek,
a szeretet küzd a rossz ellen. Szent gejzirom: Jézus Szíve; kis
gejzirom: Jézust szeretô szívem! Ilyenek legyünk. Aquae salientes ...
élôk is, égbetörôk is!
  Jan. 26. Miért van a szentmise? azért, mert ez ember, amint egymaga
nem gyôzi az életet Isten nélkül, -- hogy is s mit is gyôzzön nélküle?
-- úgy nem gyôzi a kiáltást, nem gyôzi az imádást s a bűnök s a lelki
rémségek terhét. Mikor misézni megyek, lélekben magam körül látom a
világot, azt, melyet nem ismerek, s azt, amelyet ismerek, látom, hogy
elkisérnek szeretteim, az egyház, a haza, a lelkek gyötrelme s kínja,
poklok és mocsarak -- ez mind jön velem. Nincs a nyitrai Matka bozán
annyi koldus-kirakat, mint az oltár lépcsôinél a szenvedés s nyomor
végtelenbe nyúló sorai. Akármilyen szép az a templom, s patyolatos
fényű s lengô csipkés az az oltár, az igazi perspektivában, mely az
áldozatot bemutató papnak nyílik, látja az ország, a kereszténység, az
egyházmegye, a város és falu kínjának, lelki-testi bajának
szimbolumait. Ah, Uram, mily látvány, mily förtelem és bűz! Ah, Uram,
látod, mint vánszorgok e teher alatt, e sötétségek rémítô
megtapasztalásaitól! Én kiáltsak s én emeljem e terhet? én állítsam meg
e mozgó mocsarat? e kloákákat én tisztítsam? a vérbaj penészflóráját én
irtsam? Ah, Uram, e pusztaság elkínoz s elgyötör s e teher összezúz!
Nyelvem szájamhoz tapad, s szemeim fénye kialszik. Én? Én? Nem Uram,
világos, a világ s a lelkek kínja, a förtelem s a sivatag ordító
nihilizmusa rossz címhez fordul, ha tôlem kér s vár valamit. Magam is,
mint az elgyötört vándor e poklok útján, mint az eltikkadt s
fölzaklatott kedély az ellentmondások sziklái közt feléd epedek:
forrásom, tavaszi pázsitom, anemonás Zobor-csúcsom! Te vagy, aki
kellesz! Te bírsz ezzel! Te kiáltasz, s meghallanak; s bocsánatot
kérsz, s adnak. Kik? Az a három, akinek általad és veled és benned
mindezek dacára, poklok s kínok, mocsarak, kloakák, vérbaj-penészflóra
dacára, végtelen a dicsôséged, az örömöd, a kitörô vigasságod, a
csengô, zengô, ragyogó boldogságod, -- az imádandó Háromság, a boldog,
örök élet, öröm és vígság. Amen.
  Jan. 31. Gratias pro universis! Az Isten személy is, valaki is; de
ugyanakkor minden: az igaz, a jó, a szép, a magas, a mély, a hatalmas
stb. Ha valakinek azt mondom: ó, te fölséges, tiszta, magasztos,
fényességes, mégis csak oly valakirôl mondom ezt, aki valami is, vagyis
egyoldalú, távol a tökélytôl. Ô, ha okos, azt fogja mondani egyoldalú
dicséretemre: Igen, te lángnak, zseninek nevezesz, igen, ragyogónak s
fölségesnek; de ez mind csak egy csepp lángolásról, ragyogásról,
fölségességrôl igaz; ezzel szemben általános kijelentéseid semmitmondó
valóságra vannak akasztva, s így nem igazak. Ime, mikor pedig Istenrôl
van szó, ott a nagy végtelen valóságba kapcsolódunk; nézzük a hegyeket:
hatalmasak; fölkapaszkodunk a napsugár arany fonalán, ezen a
csodatrillázáson, s hagyjuk sütni magunkat; szívjuk a tüzet s azt az
égi emanációt, irradiációt; nézzük a forrást s iszunk belôle; a
terebélyes fát s árnyékában pihenünk; szóval valóságokat élünk s
élvezünk.
  A dicséret a megtapasztalt valóság visszatükrözése, az irradiáció
visszasugárzása. Mi nem mondani, énekelni akarunk csak, hogy sanctus...
Dominus, hanem mi látjuk, hozzáemelkedünk. Mi neki tetszeni akarunk,
mert ez azt jelenti, hogy jók, szépek akarunk lenni. Erre a
valóságszerűségre, erre az ontológikus alapra kell állni, ha nem
akarjuk, hogy emberszerű beszéd, retorika és udvarszerűség váljék a
dicséretbôl s tiszteletbôl. Isteni az, ami végtelen. Bennünk isteni az,
ami több-valóság. Ez az alapja, s ezt azután személyes viszonnyá kell
változtatni dicséretben, vagyis örömteljes, pacsirta-fölemelkedésben --
érezvén a valóságot, hatalmát, s erejét s örülvén a fölött, hogy az ott
mily nagy, s hogy húz minket... minden érzésünkben, a tisztelet- s
szeretetben is a nagy valóságot érezni, azon örülni s azzal
kapcsolódni. Igy elvész az ima, imádás, dicséret ceremoniássága, s
megcsendül benne a nagy valóságok emberszava. Emberi -- természetesen,
más nem lehet; de nagy, szükségszerű korrektúrával, mely kiküszöböli az
,,ars ventosa''-t, a ,,pacta litterarum et syllabarum''-ot, vagyis a
szóbeszédet, az üres pózt s gesztust. Embernek kell lennem, de az
emberibôl ki kell emelkednem, mikor Isten felé megyek. Magammal viszem
szókincsemet és hódoló tiszteletemet és kottáimat, térdeimet és
karjaimat, ezek nélkül Istennel szemben sem lehetek; de toto coelo más
lesz a tartalom!
  Febr. 3. Az az édes képzet vissza-visszatér, mikor a kelyhet veszem s
a szent vér az ajkamhoz loccsan, hogy akkor Jézus puha ajka nyomódik
ajkamra. Ah, mily csók, az örök szeretet s az üdvözítô barát csókja!
Azután pedig a kehely végtelenséggé tágul, s ajkam elôtt a tenger, a
tej-tenger, a méz-tenger, s belém akarna ömleni... No, de mit fogadhatok
belôle? Mit, mennyit?! csak úgy ízlelem s nyelem s egyesülök vele, ki
Minden! Itt állok, s szemem rámered, s lelkem örömujjongva kel föl,
mint a tengert üdvözlô nap: ,,Du sollst die Sonne sein! Du sollst mit
deinen Strahlen Das farbenlose Meer der ganzen Gottheit malen!'' Ah,
Uram, mindenem! S hogy fekszem neked Tenger, s mélyeidbe iparkodom ... s
hogy merítek belôled, kristálytiszta, feneketlen dzsindzsám! Hogy
merítek sokak számára -- eszeveszett politikusok, széjjelesô házasok,
parázna papok, kislelkű tökmaglelkek számára! Mily merítésekkel! Mily
kiindulásokkal a mélybôl! Sokszor gondolom, hogy a lelkek sivatagába,
az alélt s tikkadt vándoroknak innen kell kutatnom életet, frisseséget
... erôt!
  Febr. 6. Tele van az ajkam csókkal, tele van a szájam ízzel, tele van
a szívem vérrel, tele meg a lelkem tűzzel. Misérôl jövök. Ah,
hegyvidékem és gyümölcsösöm, májusi s júniusi s júliusi kertem... Ah,
zuhogó, lángoló, harsogó s vakító élet az erô s szépség formáiban.
Tegnap Agatha ... Istenem, Agatha, a mamilláját sirató görög leány, kit
az apostol gyógyítani s buzdítani jött, ki a mamilláját siratja, de az
életét odaadja. Agatha, régi szerelmem, úgy állsz szemeim elôtt, ahogy
,,expansis manibus in carcere''. Azután ma Titus, az apostol öröme s
vigasza; azután Romuáld, a sötét középkor nagy világító embere; azután
... azután... Hát ki tud ünnepeket csinálni, ha nem az Úristen, s hol van
ünnep olyan, mint az egyházban a harsogó, táncoló, diadalmas élet
folyama a ,,fluminis impetus laetificans civitatem Dei''? Ah, mily
öröm, hogy forog és táncol, hogy perdül s karikázik s zuhog itt az
ilet, mint a Niagara s mint a Traun, mikor esik, s a schladmingi patak.
No meg a Tarpatak! Io triumphe! -- Mit csinálnak a világ szilénjei,
faunjai s manói s blazirt, monoklis kutyálkodói! -- Evoe!
  Febr. 17. Egyre jobban látom, hogy a nyomorék s aposztata
kereszténység rombadöntésére szolgál a zsidóság. A zsidóság hozza a
kereszténységtôl meg nem lelkesített, már nem is pogány, hanem
elmiazmásított érzületet. Emberileg szólva kár volt a kereszténységben
eltűrni akarni a nem-keresztényt, a kereszténység-tagadást. Annyi ez,
mint az organizmusban eltűrni a hulla-vért, az üszköt. Ez az üszök most
terjed. De erre azt kell felelni, hogy ez az üszök csak a
kereszténységtôl aposztatált gondolat s érzés repedéseibe hatol, s ha
nem lennének repedések, a poloska csak fönt bűzlenék, s az organizmus
megküzdene vele.
  Febr. 18. Ah, a páthoszt, az izzást, a hevületet s a lendületet
sohasem szabad kifelejteni Krisztus lelkébôl. Szíve csupa láng. Ô
folyton benne van az ô baptizmusában, hiszen mint jelenben kérdezi a
Zebedeusoktól ... ,,et baptismo, quo ego baptisor, baptisari''; igen, de
a Megváltó lelkében a lelkesülés s a gyôzelmi érzés dagálya emelkedik.
Az ô lelke az igazi ,,laus Deo'', egy folytonos ascensio. Ez az igazi
barokk lendület; hegyvidék, hol minden hullám égre csap. Ah, mily zene,
mily szoprán égbe-lendülések s az orchesterek mily széles körben
lejtései, mint a sasok szárnyuk libbentései nélkül meghúzott körei --
nagy, féktelen s akadálytalan szabadságban. Ezt ne felejtsük! Ha
Jézushoz hajolunk, meghalljuk szívében a legszebb glóriákat s
sanctusokat s hozsannákat. Ott vannak a harsogó s a vakító fények,
színek s hangok zuhatagjai... Különb mint a Niagara vizeinek zuhatagai s
az a millió ezüsthúr s az a fölséges citera-pengés. Azután itt a szent
öröm a megváltás diadala fölött, az égkapu-nyitás mámoros boldogsága
fölött, a nyomában mögötte elnyúló léleksávok fölött -- a szépség s az
erô arany s ezüst pántlikái az ô babérkoszorújában.
  Milyen exultatio ez? ,,Abraham, pater vester, exultavit, ut videret
Deum meum, vidit et gavisus est''. Végig a világon, a nemzedékeken!
Öröm, szent öröm, dicsôség. Krisztust csak úgy képzelhetem, mint
gyôzelmes embert, a lélek diadalának öntudatában, kinek angyalok
szolgálnak. Nem mint összeaszott anachorétát, nem mint savanykás
aszkétát, hanem mint filius hominis-t: albus et rubicundus et floridus.
A kereszténység óriás kimutatása a tragikumnak, az élet alacsonyságának
s fölségének s e két elem rettenetes ütközésének, de egyszersmind
páthosz, erô, lendület, hatalom! Krisztus egy mennyországot hordozott
magában s menyegzôs úton volt. Szent Pál írja, hogy mi volt
szándékában: ut faceret sibi sponsam sine ruga...[Ef 5, 26--27] Oly finom
tej-piros teintű menyasszony utáni járásban járt... Azt szerette, s hogy
az a menyasszony olyan legyen, amilyennek akarta, azért szenvedett. Egy
nagy erosz dolgozik benne. Danténak s gondolom, minden művésznek az ô
művészete a szeretôje, égi szeretôje, s mikor alakot adott neki
szerencsésen, akkor menyasszonya lesz. Az Úr Jézusnak, a nagy alakító,
új világok s új emberiség reneszánszán dolgozó művésznek van ideálja --
ah, Pál apostol, köszönöm; magamtól nem mondanám a profánok miatt -- s
ô tudja, hogy szenvedése által égi szépségű menyasszonya lesz, s az jön
feléje, mikor a keresztfán kiadta a lelkét! Ah, mily feszülések, mily
szárnykifeszítések.
  S aztán még valami: a páthosz gyôzelme s teljesen átütô s eltérô
ereje! Ah, ez a himnus érccsengése! A legtöbb ember ugyanis, ha nagyot
is gondol s aztán alakít, alakításába a konkrét anyag törésföldjén vagy
háborgó hullámain keresztül nem bírja az ideált áthozni. Valahogy
olyanok, mint azok a madarak, melyek a tengereken szállva a virágos
oleander- s mirtusz- s rózsapartokhoz nem tudnak elérni. Tényleg ez
volt a XIX. századi romantikának végzete, s gondolom, hogy kevés művész
nem érzi magát e részben romantikusnak: nagyot, a legnagyobbat akarta,
de messze elmaradt. Jézus nem! Igaz, hogy sok lélek elveszhet, de az ô
jegyese, a gloriosa Ecclesia, sine macula et ruga, az szebb nem lehet.
Ô pedig a fényes, bájos, gyôzelmes Isten-ember! Speciosus forma a
regina mellett.
  Febr. 20. Nincs édesebb s mélyebb s kéjesebb öröm, mint az én
szentmisém, áldozásom s hálaadásom. Igazán itt valósul, hogy
,,laetificat juventutem meam''. Azt gondolom, hogy higienikus
szempontból is ez a folytonos ,,levari super se'', ez a lendület és
tűz, mint életfolyam szalad s szakad át a lelken... hegyi patak, mely
zeng és énekel, és táncol. Moóron farsangkor az ifjak kimennek az
utcára ,,juhajzen'', s a kisebbek kérik apjukat: ,,Vater, laß mich
hinausgehen juhajzen''. No hát schein-alpon ugrálnék a fűszeres,
napsugaras, lilakékes levegôben. Uram, mily kicsiny más öröm ezzel
szemben -- morzsák, kéménybôl kiszálló szikrák! Evoe! Io triumphe!
  No meg aztán a nagy pumpa a tisztítótűz tárnái szájában! mint a
tokodi vízbefúlt kôszénbányánál. Nem tudom, hány lóerôs pumpa akarta
itt a vizet kiszívni: úgy vagyok én; pumpálok. Jézus szeretete hevével
kiszívom a lelkek keserűségét. Gyertek, gyertek, muszáj! Óriási erô
szív föl titeket! Majd meg szárnynak, repülônek látom magam; az egyház,
a haza romjai, a lelkek terhe, a nagy lapály, az intelligencia
elidegenedése az üdvözítô, megváltó hatalomtól! Hej! Da braucht’s ein
Juhajzen, daß Berge und Himmel wiederhallen! Itt kell a megfeszülés,
bátor, nagy akarás! Neki! föl! följebb! Io triumphe! Mikor az Üdvözítô
szárnyai elénk tárulnak oltárainkon, terheljük meg azokat! Elbírnak!
mótorok! de milyenek! Juhajja!!
  Febr. 21. Hát még valamit! Petôfit ünnepeljük. Ez a géniusz a magyar
szabadság hullámain fölvijjogott mint a vízimadár a háborgó tengeren s
pompás akcentust adott az érzésnek. De mélység nincs benne. A családi
érzés is olyan hausbacken jófiúság! Hát az Eucharisztia körül vijjogó s
villámló sasokkal szemben mi ez a kiskôrösi színdarabjelentés-kihordó?!
Herr in deinem Reich! Da muss ich auch juhajzen! Hiszen az
Oltáriszentség zsenialitása mint a tenger a kiskôrösi pocsolyákhoz! Io
triumphe!
  Febr. 9. Van egy sajátos örömöm, most hogy megtudtam, hogy a Szent
Donát-kápolnában az Oltáriszentség ôriztetik s így az Öreghegy is Szent
Mihály citadellájává válik; szárnyas alakja, mint fölségesen ünneplô
öröm s dicséret bodrosodik ott fönt. Azután Sukorón, azután Nadapon,
azután Inotán Kozmán és Isztiméren és Szenttamáson -- a mi tűzhányóink.
Laus et honor et adoratio et reverentia aeterna. Itt füstfellegek
szállnak a hegyekbôl, sunt montes ... et colles aromatum... Én, Uram! mily
csengések s villanások a magasból! A te Fiad misztériuma az imádás
felhôjében. Sinai és Tábor és Golgota és Olajfák hegye mindegyik:
Montes sancti!
  Márc. 10. Akarom a nagy valóság megérzését, az örök súlyoknak,
Istennek, Krisztusnak, segítségének a megélését... Úgy térdelek le az
Oltáriszentség vétele után, mint aki nem bírja el s önmagában
megrendül, s azután mint aki e valóságok érintésétôl az élet s az
emberek kicsinyes illetékeseibôl kihámlik, mint a tulipán tavasszal a
tavalyi levéltakaróból; azután mint aki itt áll a nagy vizek
forrásainál, a lüktetô életerôk s vérerek szívénél, s néz s merít.
Merít nem is pohárral, de vödörrel, s önti, amerre lát piszkot s
szennyet s szárazságot s sivatagot. Ah, források, ah, vizek, ti új
fölséges elemek, ti alázatos hatalmak, ti feltartóztathatatlan
fölszívódások s magasba szivárgások és szöktetések! Ah, vizek,
kegyelmek, Isten életkitörései, -- fényes tengerek; zivatarok, de
mindig tiszták s tisztítók! Ó, szent hatalmasságok! hogy emelkedtek
dagályban s lesztek még mélyebbek attól, hogy magasabbak! Kegyelmek,
isteni élet... hajcsövesség, szívcsövesség... Kegyelmek, szent vizeim,
forrásaim, tarpatakjaim s tengereim. Kegyelmek, szent vizek,
harmatcseppek s könnycseppek Jézus szemén s a Királyréten fönt
Murányvár vidékén. Mit mondjak? azt, hogy szeretlek, nagyon szeretlek,
iszlak, élvezlek, s dagadok a bimbó dagadásával, a kitörô élet
ujjongásával, azzal a csendes, mély lélekrivalgással! Ezzel lehet
imádkozni, úgy igazán nekidôlni, mint az evezônek, mint a
tutajkormánynak s lendíteni. Ezzel lehet úgy nagyon bánni; nagyon, már
t.i. nagy szeretettel; mert ezen múlik. A bánat olyan, amilyen a
szeretet; nem is a bűn nagysága, tehát nagyon érzek rosszat, amit
tettem -- érthetetlenül s minden ösztönöm s örömöm s boldogságom ellen.
Úgy kell bánni... nagyon kell szeretni!
  Márc. 22. Fölséges nap, mikor az Úr Jézus bevonul a lélekbe mint
tavasz és erô és öröm és egészség; mikor az élet tengere mint dagály
behat s fölhat a tengerbe sietô ereken s patakokon s folyókon, föl a
lélek hegyeibe. Ah, szent életérzés ... örök élet-megérzés ... ah, szent
lendület ... bátorság s odaadás... Azután oly jó, ha a hegyi vizek a hegyek
temperamentumával s zöld vizes színeikkel a Dunába érnek, ha ki nem
fáradnak, ha a fenyvesek emléke zöldel mélységükben, s a csobogó,
szökellô hegyi patak tempóját megérezni még rajtuk. A Vág már nem
ilyen; a hegyek e bátor táncosát a lapály elálmosítja; a Garam azonban
inkább az! Ah, temperamentum, ifjúság, szeretet, formaszépség, üdeség,
föl nem ôrlött életerô... Szent misztérium, édes kenyér, te ilyen
lelkeket nevelsz; s gondolom, hogy szentségi kegyelmed az aktuális
szeretet s bensôség lévén, annyira segíted az ifjú temperamentumokat! A
rózsahegyi templomban voltam elôször az Oltáriszentség elôtt, az elsô
szentmisén; s ott tovább vágtat neki a Zsebrádnak a Vág... Hát a lelkem a
hegyen találkozott a misztériummal; nézte azt naív gyermekszemmel s nem
értette, hogy mennyire veszi bele magát az a szeretet, mely a hegyekrôl
jön s a hegyeket nem felejti; sôt megérezni rajta a legunalmasabb
laposságban is a hegyek tempóját. Azért megyek bátran s bízvást -- mint
ki hegyrôl jövök lendülettel s a hegyek energiáját érzem.
  Márc. 29. Oltáriszentség rendelése... Nagy, geniális mű ... monumentum.
Páratlan. Lehet monumentális egy dal: Stille Nacht... Közelebb hozzád,
Jézus... Lehet monumentális egy mű, egy szobor márványból, kehely
aranyból. Minden virág monumentális mű. Hát az Oltáriszentség? Ki nem
fogyok bámulatból, elragadtatásból. A nagy tudatú mester gondolataiban,
a fölényes öntudat súlyának nyomása alatt kell e teremtést s alakítást
nézni... Scimus, quia a Deo exivit et ad Deum vadit... Vos me dicitis Deum
et Magistrum ... sum etenim... [Vö. Jn 13,13]
  Ápr. 1. Speculantes gloriam transformamur in imaginem ejus a
claritate in claritatem (2Kor 3,18). Akik Krisztust nézik, azok
elváltoznak, hozzá hasonulnak. Gondolatai átszövôdnek lelkükbe,
érzései, erényei. A claritate Christi in claritatem transformamur; vagy
pedig fokozatosan: egyre több világossággá. Ah ... ego sum salus, vita et
resurrectio... Qui factus est nobis Sapientia a Deo et justitia et
redemptio et sanctificatio! Nézem; érzem, s aztán próbálom s gyakorlom.
Két útja ez ismeretnek: per rationem, elmélyedés, gondolatátvétel
által, vagy per sapientiam = sapere, vagyis ízlelni, próbálni. Gustare
et videre... Pál is nézte Krisztust. Ego sum Jesus, s ez égô lángoszlop
elôtt lerogyott s nézte... itta, vette. Elnyelte ôt a láng -- a nagy
Jézus! Szent Péter is: non doctas fabulas sequentes, sed speculatores
facti illius magnitudinis (2Pét 1,16) ... Tehát ,,speculantes gloriam''
[2Kor 3,18] és ,,spectaculores celsitudinis''. A nagy tények... Ô
tényekkel beszél, nagy valóságokkal, szépség, celsitudo, gloria,
transformare, transfigurari ... claritatem ... transvehi ... hatásokkal...
Fôleg pedig a szent szeretet hatalma s röpte s a vita aeterna örök
tavaszi páthosza. Vita aeterna: aki azt átérzi, az transfiguratur! Mily
páthosz a tavaszban, bizsergés, gyöngyözés, fakadás!
  Ápr. 3. Homines exspectantes ... lehetnek-e azok, kik itt forrón
szeretnek, kik édesanyák, atyák, jegyesek? Úgy legyenek-e, mint
sátorban vagy mint állomáson, vagy mint villamos-megállón? Olyan legyen-
e otthonuk, mint melyben összecsomagolva mindent, várják a hordárt? Az
nem lehet. Ez a föld a mi földünk, s a lelkünk forma corporis,
agyagosmester, fazekas; neki kell agyag, a limus antiquus paradisianus.
De azért megvan a vonzalom, az örök elmenés-tendencia. Úgy vagyunk
földünkön, mint a holdunk; az is ide gravitál s körülöttünk forog; de
amellett a földdel a nap felé siet! A föld is a nap felé, s a nap s a
bolygók nem tudni hová. Azért nescientes quandonam erit depositio
tabernaculi nostri, aeterna ambiamus tabernacula!
  Ápr. 5. Karlsbad meleg forrás -- miért épen ott? De ha ott, miért ne
lehetne itt, itt a szívben meleg, forró, duzzogó?! Ah, hát lehet-e
máskép? Jézus bennünk; Jézus lelke, szíve, melege, lendülete, lökése,
vágya?! Ime a meleg forrás szívünkben? Mit csinált a latorral a
kereszten? Mit csinál hát velünk? Legalább svungot ad ég felé, hogy
bizzunk s törjünk, magunkkal ragadjunk sokakat. Bergson valami élan
vital-ról regél, de az mese; ah, az élan vital itt van az
Eucharisztiában, s megkapjuk s átveszik a lelkek, kik sodrába kerülnek.
Evoe! Evoe!
  Ápr. 7. Ah, Eucharisztia, mit írnék rólad s édességedrôl s fölséges
lelki tapasztalataimról veled szemben? Folyton föl-föltör szívembôl a
hála s imádás érzete irántad, Uram, ki ezt gondolatban alkottad s a
valóságban a szeretet remekévé rendelted! Hogy letörtél minden emberi
gondolatot és számítást; hogy jöttél föl új szereteted világának
látóhatárán tündökölve és lángolva! Hogyan törtél össze minden
akadályt, mely közénk s közéd állhatott volna, s azt okoskodta volna
ki, hogy így nem lehet, úgy nem lehet, ez nem illik, az sérti a
Végtelent. Ah, ezek a cogitationes timidae... Te pedig eljöttél s
elhíttál s asztalodhoz ülünk. Hol beszéljük meg dolgainkat, he nem ott,
hol együtt ülünk, bizalmasan s eszünk. A család szentélye a tűzhely, az
ezen készülô étel, a confarreatio, bensôleg összefűzô s egymáshoz kötô
jelentést nyert. Ah, Eucharisztia = confarreatio; étel Jézus szíve
tűzhelyérôl, mely által bensôleg kötôdünk Krisztushoz! -- A régi
magyarok is Ukkó poharait itták szerzôdéseik megkötésekor.
  Ápr. 18. Panis quem ego dabo... ah, az, melyet ô ad. Anyánk sütötte --
az otthon kenyere! A katonák meghatottsággal ették a lövészárkokban az
otthoni kenyeret. Mikor azt ették, otthon voltak; együtt azokkal, kiket
szerettek. Panis de domo paterna ... panis de coelo ... omne delectamentum
habens... A halhatatlanság s az erô illatával!
  Ápr. 26. Esztergomba készülök, az én hazámba. Ott adott Isten otthont
s ott állította be a munkába, abba a jól moderált munkába, melyben az
egész és a rész lebeg az ember szeme elôtt, s hol az ember el nem vész
a dolgában. A munkának olyannak kell lennie, milyennel a lélek folyton
kapcsolatban van, melyet ô lelkesít meg. Lélekilletés, lélekkiáradás,
lélekadás legyen a munka. Ahhoz pihenni s lélekzeni s lelket megint
koncentrálni is kell bírni. Baj az, ha a munka a lelket agyonnyomja, s
ha az ember lelketlen gép lesz. Ez a munka nem az övé--idegen neki; a
terméke sem az övé, nincs rajta gondolata s tetszése. Ehhez a lelki
fényhez, e tetszéshez pihent, magát szívesen adó lélek kell. Akár
szellemi munkában -- képzelem az újságírást s a lelketlen részletes
kutatást s számítást -- akár a gyári munkában a teremtô lélek eltompul
s meghal. Ezt a gyászos állapotot nehéz elviselni! Ki is viselje el a
halált, akármily formában? Goethét is rémítette a nagyváros élete --
már akkor! Mit szólna most a tántorgó, kábult, perverz ideg-, izom- s
lélekrángatódzáshoz; ezekhez a felhajtott s a munka kényszerében
cammogó tömegekhez?
  Entbehrst du drin Unendlichkeit und Sinn. So ist dir nicht zu helfen.
Azután: Von Euch verlangt man eine Welt zur Welt. Vagyis nektek kell
világot a világba vinnetek, a világot kitágítanotok -- lelketek
expanziós erejével meglátásaitok invenciójával a világot mélyebbé,
szebbé tennetek. Du sollst die Sonne sein, du sollst mit deinen
Strahlen Das farbenlose Meer der ganzen Gottheit malen. Az Isten
világát s azután a mennyországot -- minden igét magában friss erôben
hordozni.
  Ápr. 29. Ah die realen Mächte des Lebens! Domine non sum dignus, ut
intres, sed tantum dic verbo et sanabitur. Ahogy a világ csodáihoz,
Pöstyén, Karlsbad, Hévíz forrásaihoz megy a beteg, úgy én az
Oltáriszentséghez. Az árkok tele az Isten gyógyító leveleivel s a nagy
ég tele az élet hívogatásaival, s mi cammogunk itt gyöngék s
nyomorékok! Qui si sana! Itt vannak erôk, életrevalók! Ez a mély hit,
nem is az, hanem a meglátás, az átérzés, a megfogás kell hozzá, hogy
megrendüljünk, s hogy az Eucharisztia mint reális hatalom lép elénk.
Hiszen az unott csavargó, ki az árokba dôl s nyeli az országút porát,
azért nincs megrendülve s azért nem rogy térdre, mert nem lát; mert nem
veszi észre az Isten erôit s az Isten gyógyító csodáit, melyek
körülötte az útifű s a zsálya s a cickány misztériumában környékezik!
Ah, én is útszélen pihenô s pihegô vándor, aki úgy lelkendezik erô s
egészség után s ismételgeti azt, hogy ,,sanabitur anima mea''; én, ki
oly pietással tudok állni a forrásoknál, s lüktetésükbôl s
vízfodraikból zene s elragadtatás lesz lelkemben: én is átérzem az
Eucharisztia misztériumát, a gyógyító erôt, a csodafüvet, az igéretet!
Én a religiót reális hatalomnak nézem, Jézust s kegyelmét realitásoknak
... sanabitur anima!
  Máj. 5. Fölséges nekem az elsô húsvét miliôjét és indulatos, izgalmas
életét szemlélni. Mily háborgás, mily rémület, mily ôrületes cikázások
s hullámzások! Asszonyok sietnek a sírtól, arcukon rémület és öröm,
szemük tele angyallátással; apostolok szaladnak s lihegnek; Magdolna a
szeretet bacchansa; ólmoslábú tanítványok ... szomorúság...; aztán lángoló
szívek, kinyilatkoztatások, megismerések, haza-áramlások; aztán feszült
várakozás s megint ,,lélek-látás'', de nem testtapogatás. Mámoros
szemek ocsudása, tétova léptek, elragadtatás, szent öröm! Tele
rémülettel van a világ, a természet, az ész a Föltámadottnak sírja
körül. Rémület, hogy van (!), hogy él, aki meghalt, hogy fénylik, hogy
a természet törvényeit töri ... Christus est! Ego sum ... vivit ... vincit...
Pascha Alleluja!
  Máj. 6. Zászlólengetés a Ranolderban! Nuncius misézett. -- Én a
húsvét levegôjében, a ,,conturbati et conterriti'' emberek, a szaladó
és lihegô és feldult arcú emberek forgatagában élek. Mi van? Mi lesz?
Az ,,ascendentes cogitationes'' közt, az agyrémek, a fantasztikus
képzetek közt élek... S azután a nagy állítás leszögezô s egy világ
alapjait odahengerítô megérzésében s futó, szaladó, karikázó, iramló
emberi fantasztikában megállít az ,,Ego'' s az a ,,sum!'' Ez az, ami a
földet összefogja s égig ér s dómokat épít!
  Máj. 9. Lélekalatti erôk emelkednek, löknek fölfelé, feszítik világom
kérgét s látókörét. Szeretek nagyon -- kimondhatatlanul. Individuum
ineffabile ... ah skolasztikusok, nektek az általános fogalmakra
orientált ismeretelmélet miatt, -- nekem a lélek miatt, a mélység,
bensôség miatt! Lehet-e tüzetesen definiálni a pilisszentkereszti
forrást, ott a romok elôtt, a diófa alatt? S a bodajkit? Nem, az is, ez
is individualiter és kizárólagos konkrétséggel fakad, szuverén
individualitással. Úgy fakad s lobog lelkem. Az oltárhoz járulok s
veszem Krisztust, testét s iszom vérét, s tele van a szám borral,
vérrel, tűzzel, mennyei források erejével. S a lelkemet öblítem s
kiégetem s minden savanyúságát kimosom s bacillusos oldalait kinyalja a
tűz. Tűz ... vész ... bor ... sav ... alj ... villám! Mi van még? Krisztus
pünkösdi lelke. Ah, Uram, dalosod, szerelmesed vagyok; minden
szirontáktól kivirágzik lelkem, -- arany párta- s sziromlevelekké,
nagyszerű, vert arany-kehellyé! S hegyek közt fekszik váram,
Gralburgom, s onnan nézek és szállok... S ha jön felém valaki, a magasból
megyek feléje le -- mindig felülrôl, Jézusom! Zöldarany hárslevelű
tabernákulumom ... az élet szövevénye s misztériuma lengeti a leplet ágai
közt... Itt ülök, jobban akarnálak szeretni téged, s szeretném, ha
tulipán színek egymásba olvadása, az a finomság, mellyel egybefolynak,
volna lelkem érzéseiben s megérzéseiben. S azt a nap, a te szemed
sugára festi s olvasztja; s a te lelked pünkösdi sugára ne bírná? Ah,
tulipán, versenyre kelek veled; te izgatsz s ingerelsz s azt mondod:
nézz belém, ha én az élet s a lélek alsó szikrája így produkálok neked
finom érzés- és szeretet-motivumokat, te nem bírnád? Te halhatatlan
lélek? Tulipánom, csókom rajtad s szemem gyönyörűsége... Köszönöm
suttogásod, szépséged s finomságod akcentusait. Igen, én is szeretem a
művészt, az alkotót, a nagy élet-élesztôt, a virtuózt -- a Creator
Spiritust!
  Máj. 14. Tegnap lezajlott a katholikus nap -- pompás esôben. Itt volt
Eszterházy M.M., Zichy Aladár, Károlyi József, Nagy Pál, fôispán etc.
De aztán Wollf K, Ernst J. Bangha B., Czettler, Frühwirth M., Székely
J., Csik.Ez a külsô keret; s a belsô? Az én Szentlelkem, melytôl a
lélek puhul és hajt, lángol és lobog, fakad és folyik, termékenyül,
alakul átlátszó és tükör! A Szentlélek igazzá, istenivé tesz, átjár és
bennünk lakik. Istenben mi, s a Szentlélek bennünk! Ô a mi országunk, s
mi az övé. Az ô háza, szentélye, fészke ... itt pihen és költ és dobog. Ô
a punctum saliens! Itt az otthonod a lelkem -- inhabitans Spiritus! Nem
vendéglô, nem szálló, nem heverôhely, nem átmeneti pihenô, hanem
otthon... ,,A mi házunk'', ezt olvastam Monor körül... ,,A mi házunk'',
mondja a Sancta Trinitas a lélekrôl! Mily távol <esik> a protestáns
,,justum daclarare'' a sanctum faceretôl, s ennek megint bensôsége
nemcsak a gratia, a donum, hanem a Donator maga. Nemcsak a vízsugár,
hanem a forrás! Errôl nem lehet disszerálni, ezt átérezni s birlalni s
élvezni kell!
  Máj. 21. Veni Sancte Spiritus! Ha a méhecske gazdag mézforrást talál,
pl. hársfát vagy nagyon mézes virágú berket, teleeszi magát és issza és
szedi magát hímporral és nektárral és visszarepül a kaptárba és jár és
dörgölôdik és testecskéjével átmászik a sorokon, s azok észreveszik és
követik, s elvezeti ôket oda, ahol ôk is merítenek és gyönyörködnek... In
odorem unguentorum tuorum trahe me...[Vö. Én 1,3] bonus odor Christi!
[Vö. 2Kor 2,15] Ez az, aminek kell megérzôdnie rajtunk: az élet, a szép
élet parfümje. Jobban meglátni: nagyobb tisztelettel; jobban
megszeretni: nagyobb hajlékonysággal. Ez az a testimonium de Christo:
a) a Lélek ilyenné tesz, Krisztus kegyelmét, erejét s szépségét
visszatükröztetôkké; b) minket arra képesít. Ô a művészünk; rajtunk
mutatja, hogy mit tud; ad világosságot, hogy lássunk, hogy Krisztus
szenével lássunk, ítéletével ítéljünk, a jó s rossz közt
különböztessünk, a fölséges, igaz utakat jelezzük, a fölfelé törô
irányt képviseljük, a szép életet bemutassuk...
  Más: Filius Dei venit et dedit nobis sensum. [1Jn 5,20] Mi minden ez
a sensus? Mi mindent adott s váltott ki bennünk az Úr? Olvasom, hogy
mikor a méheknek új királynéjuk megjelenik, a régi attól fél, hogy
megölik; de ketten nem maradhatnak, hát pártütésre kell gondolni.
Mindegyiknek pártja támad, de hogyan? Hangot ad, magasabbat vagy
mélyebbet, s ugyancsak a másik.
  Máj. 25. Arguet mundum de peccato et de justitia...[Jn 16,8] Megfedd,
hogy piszkosak vagyunk s távol tôlünk a reális, az igazi Isten-
szerűség. Az elôbbire gondoltam, hogy a kis kutyákat rá kell nevelni
arra, hogy Zimmer-rein legyenek, s nekünk: Kirchen-rein und Altar-rein
und Geist-rein kell lennünk[92]. -- Azután a justitia az a reális
szentség ... az a valóságos! Nem szó, nem érzés, ötlet, hangulat, hanem
res; tehát élet. Azt, amit élünk s teszünk, az van oly realitás, mint a
kô, a föld, a Duna. Akár ködben áll, akár napsugárban! -- A fogalmak, a
gondolat mint ismeret s emlékezet még nem realitása annak, amit
gondolok s képzelek. Realitás az erény akkor lesz, ha valóságba,
életembe állítom; pl. föltétlen kapcsolatom Istennel, rendületlen
hűségem, reális alázatom s bizalmam, hűséges, megbízható voltom,
tisztaságom.
  Máj. 30. Ó, áldott a lélek, mely magára talál s önarcába nézve, a
végtelenséget megpillantja. Ah, itt látni az igazi tengert; a
végtelent. Mi födte el tôlünk? Talán hegy, erdô; talán hogy síkon
éltünk bár, de távol tôle?! Igen, ez az, távol tôle! Istenem,
lehetséges az, hogy az ember önmagától, lelkétôl, mélységeitôl távol
éljen? Lehetséges az?! Lehetséges az, hogy a fölséget, a magasságot,
melyben áll, ne lássa, s hogy a helyzetenergiák meg ne mozduljanak
benne? Igen, lehet! Hegyeken is vannak állóvizek; de mily energiák
pihennek bennük! Ha úgy egyszer megindulna a Lüner-See?! S épen úgy
lehetséges, hogy az ember kápát húz a lélek sólyomszemére, s hogy
lefojtja fényét s tüzét s hamuba rejti?! Ich halte mir aber auch wie
Goethe lichte Punkte und lichte Menschen fest, das Übrige mag quirlen
wie es will und kann! -- Ma, az Oltáriszentség nagy ünnepe elônapján
iparkodtam megtalálni lelkemet s az országot, mely bennem van, s az
utat, melyen járok, bár csak az árokszélen, távol a tülekedôktôl, hogy
megérezzem, hogy mi ô nekem, s hogy mit hoz s mit ad szentségében. Hogy
mily fényt áraszt tükörlelkemre s mily királyi ruhába öltöztet
országomban, s mily zsálya, pipacs-, kakukfű-szônyeget borít utamra, az
árokszélre!
    ,,Mert az életet két kézzel megfogni
    S a pálmaágat büszkén kicsavarni
    Még méltatlan kézbôl sem tudom;
    Enyém az árokszél a szent úton!''
                          (Harsányi Kálmán)
  Jún. 4. Tegnap volt a huszárezred zászlószentelése. A nap égetett a
kaszárnya udvarán. Széchenyi Viktor gróf hozzám jött s mondta: ,,Mégis
csak kellene csinálni valamit s szólni az Úristennek, hogy adjon esôt,
-- hisz így tönkre megyünk megint''. Ez a gondolat kísért; mintha engem
küldtek volna az Úristen elé: te menj, te szólj! S érzem is, nekem kell
szólnom ... nekem. A szent oltárhoz így is lépek ... terhelten egy világ
bűneivel s szükségeivel... Kérem az Urat: segíts! S ha úgy állok ott s
azután a szentmise után hálaadást tartok, jár bennem a sok vágy,
gyötrôdés és epedés, s mint ahogy a gyapjúzsákban oda fordul a
súlypont, ahol a beledugott ólomdarab van: úgy az én imádkozó lelkemben
az értékek eltolódnak, más valutát kapnak. Azt súgja a lélek:
imádkozzál a veszedelem ellen! De mi a veszedelem? Lelkek vesznek el,
száradnak el. Imádkozzál! Száradjon el inkább minden vetés, s
száradjanak ki gyermekeink erei inkább, semhogy egy lélek vesszen el!
Istenem! Istenem! Sôt inkább pusztuljon el a világ, inkább, mintsem
hogy egy bocsánatos bűnt kövessenek el! Igen, így van s így legyen! De,
Uram, engedd megfordítanom a nyársat, nem Fölségeddel, de irgalmaddal
szemben: Mennyivel több lélek vész el a nyomorúságban s többet
vétkeznek az inségben?! Ah, Uram, te tudod ... respice et fac ... respice
et adjuva!
  Jún. 8. Jézus Szíve ünnepe: Ignem veni mittere... S miben hozta a
tüzet? Szívében... Ah, tűztartó! Szemében a fényt, szívében a tüzet. Du
sollst die Sonne sein! Du sollst mit deinen Strahlen, das farbenlose
Meer der ganzen Gottheit malen! Du sollst das Feuer sein, du sollst mit
deinen Garben die festgefrorene Welt zur Frühlingstochter salben![93] S
mi megyünk nyomában, mi gyujtogatók; nekünk is ugyanazt s ugyanúgy kell
akarnunk: gyujtani s a tüzet magunkkal hozni, az arravaló tüzet
szívünkben. Ez a vágy égessen: égjen a világ a Krisztus tüzében! Az
egész világ! Hej, kétharmad még meg sincs keresztelve; csak egy
Istenben hisz (törököt, zsidót beszámítva)! Milyen lehet Jézus Szíve
vágya; mily űrök elôtt áll! mily tüzek feszengnek benne! Gondolj a
selmeci kohókra! A tűz megvan, de szét kell vinni s szét kell szórni!
Égjünk s ne okoskodjunk, hogy hogyan is lesz! Égjünk s gyujtsunk, s ne
kérdezzük, hogy miért nem ég a világ?! Azzal a mélységes tudattal
járjunk: okvetlenül tüzet viszek, tehát gyujtok s égetek; mindenekelôtt
pedig magam égek. Ah, én égek, én szeretek s hevülök. A csalogány
dalol, s a költô magának énekel, s a méhecske magának szívja a nektárt,
s a forrás magának fakad; s aki szeret, magának szeret, s aki ég,
magának ég és lobog és dalol -- magamnak s Jézusomnak s vele s benne!
  Jún. 8. A Niagara nagyszerű folyam; tiszta a vize s temperamentumos,
nem fél a mélységektôl s hanyatt-homlok rohan meglelkesülése, gyönggyé
s szivárvánnyá való változása felé. Az emberiség, ha úgy látnám
folyamodban ezt az eroszt s ezt a páthoszt s véredben ezt a lendületet
s vágyat a megboldogulás, a tökéletesbülés, a megtestvérülés után! Hisz
van az emberiségben sok-sok jó, szép és nagy; de aztán? Hát keresek
ennek fóliát a Niagara körül s megtalálom; jóval a vízesés fölött
csatornákba vezetik a vizet s azok megkerülve az esést magát, gyárakba
szaladnak, hogy csak megint jóval az esés mögött ömöljenek a folyamba.
Ezek a vizek is kiadják energiájukat, hajtanak, löknek, forgatnak, ízzé-
porrá zúzódnak, piszkosak lesznek, minden színt játszanak; a technikát
szolgálják s a pénzeszsákokat töltögetik. Igy vannak befogva az
emberiség ôserôi a politika agyarkodásaiba, Ábrahám utálatos
ivadékainak uzsora- és pénzszopásába, önzésbe, piszokba. Szinte látom,
hogy azok a tiszta Erie tó-vizek mint borzadnak és megremegnek a
piszoktól, mely beléjük keveredik, s az emberiség józan érzése is,
amikor magára talál s ôrületes hepciáskodásából kicsit eszmél,
elundorodik önmagától s siet ôsi gravitációi erejében a jobb, a
tisztább felé. Hogy veti ki magából a piszkot, hogy tisztul! Ah, ha
felejteni is tudna! Istenem, hogy miért kell az undorító
élettagadásokon, poklokon átmenni! Ah, hogy ily géniuszok, hóhér pribék
szenvedélyek játszhatnak velünk! Chimérák ülnek meg, belénk vájják
karmaikat, s mi visszük ôket!
  Jún. 19. A bűn az, ami Istent tagad, támad, sért. Rettenetes ... s ami
fölvértezi haragját, s fölkelti a végtelen Fölséget, fölborzasztja az
óceánt, föltornyosítja hullámait; azért van pokol: nem az emberi érzés,
hanem az isteni élet önvédelme, állítása, érvényesülése. Én a kutyát
nem értem, s épen azért máskép tesz mint én, s erre azt mondjuk, hogy
az ösztönét követi; az Istent sem értjük, s azért s azért az is máskép
tesz mint én, s poklot kanyarít. Ah, az emberi gondolatok nem futják,
mikor a nem-emberit, az emberen kívülit, a világot, a végtelent
fölérteni akarjuk: timidae cogitationes... A világ energiái is minden
számon s mértéken felül valók: non sunt ad usum delphini. Az a mozgási
energia, mellyel a föld mozog, az a súly, mellyel hegyek s tengerek
nehezednek, az óceán nyomása: mindez nem emberi mérték. Nos és a
végtelennek mi fogjuk elôírni, hogy így meg úgy? Ez a csipás, hájas,
unintelligens tekintet, a homo animalis, a bęte értelmi éle? Ez a
szúnyog-szívónyelv, ez fogja az óceánokat fölhörpinteni? Il y a plus de
distance entre tel homme et la bęte![94] Hát még ha a theológiai
misztériumok feneketlenségére ereszkedünk?
  Júl. 2. A szent vér hónapja, a legtüzetesebb hónap; a vér, az élet,
az erô hava. Szent vér -- mi minden az? De végre is ez az a res,
melyrôl el kell mondani, hogy elementum materiale redemptionis. Az
Isten s Krisztus s az emberiség megváltásáról s annak történeti
eszközlésérôl gondolkodva, ezt a piros, rubintos drágaságot nézik.
Krisztus az Üdvözítô, s váltságul piros vérét adta. A vérkiontás
jelezte, hogy életét, hogy magát adta; de a res, amit adott, az a vér!
O sanguis realis et regalis... Sang-real ... a szent Grál: kincse a
világnak; az új piros nap, óriási energiák napja; protuberanciái millió
mérföldekre szöknek; fakulái, ah, fáklyái izzanak és lobognak. Vérét
adta nekünk zálogul; ez a mi zálogunk, hogy boldogulunk, hogy élünk
halál, pokol dacára! Szent vér, ah, hogy földagadt árja a Szent
Szívben; hogy áramlott szét Krisztus ereiben; hogy fűtötte szavait,
képzeletét -- ez a predestinált anyag, melyhez a legtöbb érdem és kegy
kötve volt.
  Ah, szent res, real, regal sanguis, hogy nézzek rád, legszentebb,
leglelkesebb isteni lélektôl, isteni vágyaktól legátjártabb szent res.
Darabja a teremtésnek, melyben Isten remekelt! Hány barack-fa és almafa-
és mandulafa-virágban, liliomban és rózsában remekel! Kiválasztott
materiák gyönyörű formák hordozására! Ah, mily kiválasztott, lapis
pretiosus, melyet Michelangelo Pietává faragott... Ah, mily kiválasztott
falak, melyekre lehelte a Sistina remekeit; ha bűvös ablakfülkék s
boltívmezôk, melyeket géniusza halhatatlan szépség virágaival hintett
be... Ah, van a matériában is kiválasztottság... Ah, szent kô, véres kô,
Szent Lôrinc megsült teste nyomait hordozó kô ..., szent fa, szegek,
lándzsa, melyek kínt is, de nekünk örök pietás ingerlô eszközeit is
jelentik... S azután hát a szent vér! Maga az a vér, az melyhez az örök
érdem lelkének öntudata s annak minden szépsége kötôdött; melyben
villogott az örök szeretet, a legszebb emberi lélek legmélyebb érzése.
A kegyelmek lánca, a szépségek koszorúja innen fonódik, innen indul ki
a Szent Szűzön s a kánon szentjein s az évezredek csodáin át...
  Szent vér, szent Grál, onixból, aranyból; ah, ez csak szimbolum; de
hogy kegyelte középkori áhitat a szent Grált, mit épített s mit
faragott, s mit kalapált ki számára! Mily várat, mely templom is volt,
épített neki költészetében! A hűség-, a szentség- s a gyakorlati
Krisztus-követésnek mily gárdájával övezte! Mily magasba emelte
tornyait, s tornyainál még magasztosabb lelkiséget nevelt szolgálatára!
szent Grál, ... szent Grál, én szomjazlak s imádlak! Szent Grál, te
bűvölsz engem is; te vonzasz; megyek, édes és fölséges! Szent Grál,
mily hegyi patakok s folyamok ringnak le folyton hegyeidbôl; mily
dörgések rengetik lavináid zuhatagaiban sziklafalaidat! Szent Grál,
mily illatos erdôk lehelik az élet lelkét a világba -- elôször feléd,
hozzád s onnan leereszkedve kapjuk mi.
  Szent vér! egy csepped több mint minden... A világ s a teremtés csak
remek foglalat ennek az eleven s folyékony drágakônek számára: egy
cseppnek a Krisztus vérébôl. Belôle vibrál a tüzes szeretet perzselô
sugara! Ah, milyen az energiája! A lelkek váltságát adja millió világok
bűneivel, förtelmeivel, rémségeivel szemben. Legyôzhetetlen,
kiolthatatlan, kimeríthetetlen a tüzes energiája. Isten gyülemlítette,
Isten gyujtotta ki azt. Ah, imádjuk, áldjuk, szeressük; bízzunk
örvendezzünk, jubiláljunk! Nagy az Isten, véghetetlen, azért ily nagyok
a művei! Fölséges alakító és költô, teremtô és konstruktor; s ebben
telt kedve. Hát ezt nézni s meglátni s élvezni kell s fölolvadni benne.
Vér, vér, vér, ah, de tüzes vér; vér -- rokonvér s isteni érdemet
fölszívott vér; a mi vérünk: Frater et sanguis noster, ki e vér
erejében (erôt adva neki) a lelkek paradicsomát formálta; különbet mint
Fra Angelico ... de olyféle tisztaságban, szépségben, kellemben s ezüst
harsonákat fúvó muzsikában. Vér, vérünk, megváltásunk, örök életünk. Ez
a bolygó ,,terra'' nagy szellemi fakulája; ez leng s lobog rajta, mint
zászlaja az admirális hajónak a bolygók, a csillagok hajórajában. Ugyan
mit tettél, Uram, ilyesmit más világokban?
  Júl. 2. Isten a bűnt végtelenül gyűlöli... Isten gyűlölete! mily
megsemmisítô indulat, mely poklokat gyujt! Mit lehet ez ellen
szembeállítani, aminek realitási tartalma fölérjen -- realitást az
Isten gyűlöletének realitásával szemben? Mily hatalomnak kell annak
lennie, mely ezt a súlyt elbírja? Az a szent vér! Mily láncnak vagy
attrakciónak, mely a szétlökött világokat egybefűzze? Szent vér! Szent
vér ... lávafolyam. A világ eljegesedett; morális jégkorszakba fagyott
bele... E rettenetes légáramok most is járnak -- most fôleg -- s
megfagyasztanak minden irgalmat. Mi a pogányság? a magába zárkózott,
morális jégkorszak! Ime a szent vér mint lávafolyam nyúlik e jégfalak
felé ... olvaszt ... A föld, a lelkek földje föllélekzik... A lávafolyam
lehelete más levegôt lehel: meleget, bizalmat, békés fejlôdést!
  Júl. 7. Minden attól függ, hogy mily világot hordozunk magunkban, s
mik annak a súlya s az energiái s csillagai. Pondus aeternum salutis,
írja Szent Pál; örök mázsák, súlyok, melyektôl fölbillen minden egyéb.
A nagy realitások, ... quod est; azzal szemben a látszatok világa, a
harmatos pókhálószálak szövedéke, a szép föld nyakéke!
  Lelki világ, isteni gondolatok fényei: beatus homo, quem tu erudieris
Domine et de lege tua docueris eum, ut mitiges ei a diebus malis...[Zsolt
93,12], hogy megkiméld, hogy elviselhetôkké tegyed neki a rossz
napokat. A nagy fények: aki a lelket látja... Pl. gyönyörű a szôlô, s
májusi fagy van s a lélek túlsúlyban van: nem okoskodik, <nem>
káromkodik, alázattal meghajlik. Vagy gyönyörű a vetés, érik a búza,
már júl. 6-a van s este a jég tönkreveri s ezeken a kékes, vörhenyes
felhôkön s ezen a pocsékká vert vetésen át az ember lelke néz ... a
lelket agyon nem ütötte... Vagy szép, kedves feleség s három gyermek a
kis fészek fiókjai s az apa örömei, s az apa elmegy reggel s este
holtan hozzák haza, s ezen a nagy gyászon át az össze nem tört hit kis
lámpása ég; azt ki nem oltottuk!
  Justus ex fide vivit, [Hab 2,4; Zsid 10,37] annyit tesz, hogy a fides
az erô, a bélyegzô, a stílus, a képlet, mely az életet, a cselekvést
igazítja, fölegyenesíti, az ascensio vonalában megtartja, fűti.
Mondják: elég a morál! Nem, nem! A morál is igazodó, törekvô,
élethullámokat hasogató igyekvés. S mi tartsa és fűtse azt? Csak a res,
a realitás, az energia, a helyzetenergia, a pondera aeterna et alta,
quia coelestia. Ha a gôzgépet jól megcsináljuk, az nem elég, mert még
gôz kell bele. Energiák mindenhová! A napba és a lélekbe is. A napot
jéggel fűti az Isten: a lelket kristálytiszta, jéghideg vagyis józan,
megtéveszthetetlen elvekkel. -- Hogy a lelkiismeret helyes legyen,
ahhoz igaz ismeret kell; hogy érzékeny, finom s kedves legyen, ahhoz
készség, érzék, élet, receptív természet kell, vagyis érzések,
érzelmek, hangolódások, buzdulások.
  Ex fide vivit -- kinek a hit fényei nagy valóságok: nem fogalmak,
hanem megtestesülések. Bennünk testesülnek meg a nagy igék:
kedélyünkben, érzéseinkben, akarásunkban, jellemünkben,
egyéniségünkben. Csak a megtestesülések élnek. Megtestesülés nélkül a
fogalmak holtak, -- árnyékszerűek, -- gyöngék. Justus = kiben a hit
megtestesült, életvalóság lett. Krisztus = megtestesült Ige. Justus =
megtestesült isteni fény, isteni jó! Pl. a földön élni, de úton lenni,
útfélen, szent úton. Földön élni = a relativitást tudni, nemcsak
annyiban, hogy a föld ennyi kilogramm s ily gyors az irama (25 km
másodpercenként), s fordul a nap körül 365 nap alatt; de az Uranus
fordul 10.000 nap alatt. 27 év ott egy év. Aki itt 70 kiló, az a napban
rettenetes monstrum, s a pehely is mázsákat nyom... Idô, tér, súly
relativitások. Szétszakítjuk a relativitásszerűt s más világokba
gravitálunk. Kinôni a világból... Justus = hit és erény megtestesülése.
Más mértékek, más motivumok. Az állat az ösztönös psziché
megtestesülése; a természetes jó ember az értelmes jóindulat
megtestesülése; de a krisztusi ember a krisztusi jóságé. Pl. a hegyi
beszéd ethikájáé, hol a motívum ez: mindent a belsô jóért, a többi
lélekért. Vagy pl. amilyen a tékozló fiúról szóló parabolának emberi
tévedésekkel, de isteni jóakarásokkal telített pszichéje! prospiciens
de longe (hát ki-kinézett arra felé); misericordia motus
(elérzékenyült) ... Vagy a jó pásztoré s annak belsô, mennyei öröméé ...
magis erit gaudium in coelo super uno peccatore. S aztán Szent Szívének
érzése ... rohamos, sírból azaz, hogy örök gyôzelembôl hozott életárama ...
a tavaszi fagy és éjtszakák démonjai ellen.
  Aug. 21. Ma megragadta lelkemet: ,,És a seregek Ura minden népnek e
hegyen kövérségbôl szerez lakomát, a szüret, a velôs kövérség, a seprű
nélküli bor lakomáját'' (Isai 25,6). E hegyen s e hegyláncon: az
Eucharisztia hegyein. Ezek a kereszténység hegyláncai, a mi oltáraink.
Mily Magas-Tátra-csoport ez a Fehérvár ... csúcs csúcs mellett... föl az
igig! A hegyláncok végig a Sárrét lapályain. Az eucharisztikus szem ily
térképet lát: hegyvidékeket mindenütt. S e hegyen a convivium pinguium,
így fordítom: a jóllakóké; medullatorum: a szív gyönyörűségeig
jóllakottaké; convivium vindemiae: ah szüret, a régi szüreti mulatság s
hozzá a vindemiae defaectae, hol színboron mulatnak, szívgyönyörűségen
s szemnek s ínynek lángoló színboron! O sacrum convivium...
  A hegyeknek van súlyuk ... ah, azok nyomnak a latban; s
elmozdíthatlanok, ha át is fúrják ôket! Nos és ilyen az Eucharisztia-
hegység: lelkemben súly s elmozdíthatlan erôsség. Minden fölbillen vele
szemben: inség, gond, drágaság, kín... Ah, Uram, mily nagy dolog,
megérezni súlyodat s szakramentumaid hegyláncait, s látni lent a hinárt
s a bozótot s a lelkiismeretek szövedékét, a sárga paraszt-lelkeket, a
lumpokat, a nyegle, kiaszott, kipréselt citrom-, a lagunákon úszó
szemét-embereket! De mily érzés, fennköltség, nagy stíl kell belénk;
mily nagy szent akarás, mily kifogyhatatlanság jóságban, iparkodásban,
vágyban, gyakorlati szeretetben!
  Még tegnapról valamit. Szentiványi prépost prédikált s elmondta, hogy
a gyémánt szén, s a topáz, a rubin ilyen agyag s a smaragd ilyen
magnéziás föld s a türkiz ilyen oxid, olyan oxid. Igen, föld az ember s
élete, s drágakövek lesznek belôle, ha úgy jegecesedik, vagyis ha a
rend felsôbb törvénye érvényesül; ha a szándék tisztasága elrendezi, ha
átlátszóvá teszi az életet.
  Aug. 25. Szent Lajos ünnepe. Nézek a hegyre, mely szuverén lelki
stílben emelkedik elôttem. Tett és alak és teremtés és világ. A
breviárium lapidáris vonásai rajta: ,,mare cum ingenti exercitu
trajicens'' -- hah, a keresztény lovagok érzelmei; ez a tenger a tenger
fölött; ennek a fölséges Gaulois-kereszténységnek égre csapó hulláma,
mely szégyelte s nem tűrhette, hogy a szent föld szaracént uraljon;
tehát megy, Isten jár vele, az egyház áldása, a belátás, a
szükségszerűségek bevillámlása. S azután? ,,primo praelio Saracenos
fugavit, sed cum ex pestilentia magna militum multitudo periisset'' --
hah, mily csalódás egy bátor vitézre, hogy így pusztul el --! ,,victus
ipse et captus est.'' Mily mázsás kövek ezek! szavak! hah, hogy elbírja
a lélek! Idegenszerű vidéken, idegenszerű napsütésben jár a rab-király!
S azután évek mulva? ,,Sed cum iterum transmisisset bellum Saracenis
illaturus -- megint? s nem józanodott ki hitébôl, az ,,Isten is
akarja'' tévhitbôl, a nagy agyrémességbôl? -- ,,jamque castra in eorum
conspectu posuisset, pestilentia decessit'', elhívta ôt is a fekete
szolgáló, a rettenetes bôr- és csont- és kelevény-alak, a pestis. Azt
mondta: ki ez itt? Egy frank király botorkál itt; kardja is van,
páncélja is; na hát, pozdorja és csont és hamu vagy, rothadj meg. A
természet pestise így beszélt; de az ôrangyal s Mihály archangel, azt
mondta: Isten útjain jár, kereszt a lobogója, a keresztes had jele a
mellén, az egyház harcosa, nagyhitű, tengerekkel, vészekkel
szembeszálló hôs, így pusztuljon? Botrány lesz? De az Isten mondta: ezt
a legnagyobbat kívánom tôle, az ilyen hôstôl, lelkem ihletett hôsétôl,
hogy így szolgáljon, s feketeségen, szörnyűségen, rémességben,
abszurditáson, tehetetlenségen gyôzzön. Akarom, hogy a legnagyobbat
állítsa a fényes középkori szellemóriások kirakatába, a teljes
megsemmisülésben, hóbortban, a szaracén kacajban, a hitetlenség
megmakacsulásában az alázatos hitet a provideáló Istenbe! Seregei, tört
zászlói, üres hajói... romok, romok fölött a törhetetlen hitnek dómja, a
nagy állítás ködbeveszô, de égbe emelkedô hegye. Ô az, aki
,,pestilentia decessit in illa oratione: introibo in domum tuam;
adorabo ad templum sanctum tuum et confitebor nomini tuo''. Neki más
ház, más templom nyílt meg; egyiptusi napsütések s letört hadseregek
éjjelei fölött más napkeletek!
  S ez a bízó, hívô tekintet s ez a stíl s ez az ôserô, ez világít;
most mindenbôl ezt kell kiemelni. Az egész világ hüvely, s a
természetfölötti élet magvait kell kihüvelyezni belôle. Hogy gyôzünk-e
vagy nem; hogy a szentföldet elfoglaljuk-e vagy nem; hogy pogány lesz-e
úr fölöttünk, ez mindegy. Égmagasságokról int a hit s a nagy élet
metamorfózisok útja... az itt lent kúszik a hegyek oldalán s tele van
szakadékkal, lavinaszakításokkal, ördögugrásokkal (Teufelssprung a
Gothardon).
  Istenem, Istenem ... hitem... Gondviselôm s megsemmisülésemben fölemelôm!
Úszom én is a gondolatok, a vágyak, a korszerű eszmék s törekvések
áramában, küzdök szent célokért, szentföldért, hazáért, vérért, meleg
életért; de lesz-e gyôzelmem? Az mindegy; hogyha csak úgy állok s úgy
esem el, hogy akkor is azt mondhatom: introibo in domum tuam ... adorabo
ad templum sanctum tuum. Ha szemeim szent örök templomok ragyogó
keresztjét látják, s ha vándorutamon a szent templom kapujához érhetek!
Az életet ily lélekkel telítem; mert az is csak ,,vas'', edény; legyen
,,vas pulchrum et electum'' a belsô tartalomból. -- Ha azt mondanák; de
mirevaló, hisz tán tévedsz? erre feleletem: ha van Isten, minden egyéb
intellektuális abszurditást (Gondviselés) ez örvény nyel el. Ô
végtelen, van és szeret; no aztán a módja nekem abszurd lehet; de
végtelenségének abszurditásaim tuskóiból emelek oltárt, s azon égek el,
,,et introibo ... et adorabo...!'' Még ha agyrém volna ez, akkor is gót
dómja volna a pszichének; aranyborjúk körül szökellô potrohos, pufók,
nyálas manók kis világából, lapályból emelkednék föl... Hochenschwangau
sziklák fölött, Magyar bácsi kertje a Gyerar-patak szakadó
agyagpartjain! De így, hogy van Isten és szeret, abszurditásaim
szakadékai, érdességei, kegyetlenségei, rémítései közt és fölött
emelkedik templomom, hűségem lovagvára, andalgásaim zárt kertje! Isten,
Isten segíts, hogy el ne késsem a hit s hűség e templomát építeni!
  Aug. 27. Búcsúzom Szent István ünnepétôl; tôle nem; hiszen kápolnám
az ô régi bazilikája helyébe esik bele. Itt zsong, itt méláz, itt
gyullad ki a hagyományos áhitat! Ez idén Szentiványi prédikált; én azt
mondtam volna: Az evangélium a kiosztott mínáról kemény [Lk 19,11--27];
jelenti a kooperáció, az operáció szükségességét. Élet = akció;
szellemi élet = nagy akció; nagy hivés, szeretés, akarás: a folytonos
akció. A szentek lelke = hevülés, törekvés, térfoglalás; hódító,
harcias lelkület. Ez a szentek szelleme. E bűvöletet (fascinatiot)
érteni, érezni, osztani kell. Tenni, cselekedni, alkotni --
tervszerűen, célszerűen; nagy, rendezett akarattal a pogány, féktelen,
szertelen akarat, a füstjét levágó, földön mászó földi irány helyett.
Tehát a nagy irányok s a nagy akarások lelke. Ezzel teremtett
Magyarországot. Óriási mű s megfeszülés! Vezeti ôt a nagy hit. Ez az ô
meglátásának világossága. Más napsütés, mint Turán és Etelköz és a
pogány puszta fényei. Ezeknek is van lelke, lehe, szenvedélye, de nem
konstruktív; legföljebb tengô élet. A ragadozó madár tekintete ... a
száguldó paripa lehelete... Új világ, új célok, értékek hierarchiája ...
Puszta, kô s álmos ember; ... de aki égi lajtorját lát s megijed:
terribilis est locus iste... Puszta, csipkebokor, mélázó pásztor, ... de
aki a csipkebokort tisztán látja: a földet szent földnek ismeri föl.
Puszta, ház nélkül, csak sátorponyva terül rajta; út nélkül, itt-ott
szekérkerék széles nyoma ... vágások ... s azután alba ecclesia, fehér
faragott kövek boltívekbe rakva s csipkékké s virággá faragva... Nagy
életkonstrukció, -- nagy látomás ... hívás és meghallás ... vonzás és
iramlás! Igen, új világ! Napsugara Krisztus, orientációja örök élet,
biztatás az, hogy szeret ... és ... gondot visel. De végtelen, nem-ember...
Értékei nem a föld s a boldogság itt, hanem esetleg mindennek
megtörésével a lélek. Új világ, új hegyek, forrásvidék, gejzírok,
titkos, szent források mint erdôkben, a csobánkai ,,Bründli'' vagy a
mexikói s a pilisszentkereszti: árnyékban, csendben; az a miliôje, s az
élete a mélységek lüktetése. Az zene és ima! Oltárhegyek ... s körülötte
források ... vizek ... kegyelmek! Végtelenül gyönyörű emberség... Krisztus a
szíve, a lelke! S ez mind középkori kiadásban, a hit realizmusával! Ezt
a világot hordozta s azután alkotott. Népet, életet szervezett: a
tekintély borzalmával. Tekintély, mi az? A nagy akarat! A nagy uraság.
A nagyhatalom: csak egy az Úr s egy a parancsoló akarat. Tisztelet
neki, hódolat s rend... Korona e faszcináció fényében...! Tisztelni
intézményeinket ... mi: corpus Coronae Sancti Stephani; a nemzet, mely
Szent István koronáját hordozza s tagjai a testületnek. S
intézményeket: házasság, család, otthon; aztán erkölcs... Nép, melyet
becsülni, nevelni, emelni kell... Mi most nézzük az alkotmányt: készen
áll; mint ahogy nézzük a kölni dómot a lapos Rajnaparton s Michelangelo
festményeit a Sixtina boltján!
  Jelleme kemény és gyengéd volt. Nem pacifista, hanem paedagogus-rex,
judex-rex, vindex-rex. Kard és bot, jogar! Középkori büntetések... S
gyengéd; irgalom, könyörület, áhitat a Szent Szűz iránt, Alba Ecclesia
királynôje iránt. Homo Dei ... gentis ... ecclesiae... Ha szeretjük a hazát,
szeressük ôt, tiszteljük. Szeressük művét.
  Aug. 31. A művészet, mely alakot ad hangban, alakokban a szépnek, a
megsejdítettnek, a fölségesnek, mely kinyilatkoztatásokat nyujt egy
felsôbb, szebb világból, a vallással, az örök szép forrásának
kultuszával rokon. Mindkettô az örvény szélén ül; érzi a vonzásokat, a
szükségességet, az igényt szebbre, jobbra, s az egyik a meg-
meglátottnak alakot, a másik önmagát adja. Kiterjeszti karjait,
kinyujtja magát mindkettô: a művészet, hogy el-elfogjon egy-egy fényt
vagy hangot; a másik, hogy beleolvadjon az örök szépségbe s szentségbe.
Azért a művészet is tisztít, finomít s nemesít s emel; s még inkább
igaz, hogy azért a művészetnek sehol oly helye, mint a vallásban. Ha
ennek liturgiát keresünk, azt csak a művészetben vagy vele
kapcsolatosan találjuk meg. -- A művészet a tudományt is segíti, mert
hangol s a megértésre alkalmassá tesz. Sie gibt ,,die Erleichterung
(hangulat) der Erkenntnis der Ideen der Welt als ihren wahren
Endzweck''; segít minket a világ mélyebb felfogására.
  Szept. 3. Ah, meglátás és megérzés, lelkem e két lefoglaló gondolata
s orientációja. Az öntudat reagáljon, s észre s magába vegyen. Arra
való, hogy telíttessék, hogy gyulladjon s lendüljön. Csodálatos
preokkupációm: a nagy valóságok meglátása s megérzése. Azt szeretném,
hogy nagyságukban, újságukban, imponáló fölségükben omoljanak rám.
Ahogy megérzik némelyek a földben a vizet, a szenet, az ércet, azok
sugárzatát, úgy érezze meg a lélek a nagy realitásokat: Istent, lelket,
túlvilágot. De hiszen még a villamosságot sem érzi; mily szerény, öt
kis csappal vagy horoggal ellátott valaki az ember. Horgász fényeket,
hanghullámokat, pici olajcseppeket. Hát az Úr, a szellemi nagyvilág?
Erre való a kedély s a természetfölötti szerv, a hit belénköntött s ah
-- bennünk eltemetett tehetsége. Virtus infusa ... az ilyen meglátások a
természetes hatásokon túl fekvô belénk-ömlések, azok a nekünk adott
igazi megtapasztalások! Krisztus az Oltáriszentségben, Isten jelenléte
... hívásai; akarata, a föladatok, mikbe állít, a nagy várakozások... Locus
in quo stas, terra sancta... Itt vagy, örök hívások közt állsz,
radióaktivitások, azaz gratia-aktivitások sugárzatában, az örök élet
tavaszi vagy ôszi, hólepte, széljárta vetésével lelkedben ... az Isten-
szolgálatnak téged mindenütt környékezô liturgiájával. Jársz úton,
utcán, szobában, istállóban, konyhában ... kötelességeket teljesíteni;
ah, s amikor oly érzületre szert teszesz, a közönséges élet színterein
is úgy jelensz meg, mintha templomba lépnél, s épen gyujtogatják az
oltáron a gyertyákat s várják a csengetyűszót s az orgona
megszólalását... A világ s az élet s a köznap lelket vár, mely különb
fényeket hozzon s gyertyákat gyujtson s liturgiát lefolytasson s
ünnepet csináljon. Ezt a lélek tudja, az a nagy hivatott Isten-szolga.
-- Azután az érzések megérzôje akarok lenni, ... a vonzások, a tűrések, a
ragadtatások. Megérezni az örök súlyokat -- pondus aeternitatis... Ha a
holdkórost húzza a hold s könnyű neki mászni falon, póznán, hát engem
nem húz? Én csillagkóros, mennyország-kóros vágyak embere...Trahe nos...
Tegnap voltam Pákozdon iskolaszentelésen s ilyeneket mondottam.
  Szept. 5. (A lefátyolozott Krisztus... A tudás, a tan, a fogalmak; a
kenyér s bor színek fátyol s indicatio s azontúl van egy más szféra: a
meglátás, a megérzés, a megtapasztalás szférája. Ahogy Krisztuson a
táboron átverôdik a megdicsôült lelkiség, akik látták, azt a
lelkiséget, sugárzatát látták. Úgy lehet, hogy az Oltáriszentség leplén
áttörjön. De lehet másképp is! A limpiászi keresztkép fából való kép,
tehát jel; de sokan, akik nézték a képet, megelevenedését látták az
arcnak, a szemnek, az ajknak, a kifeszülô izmoknak, a kidudorodó
ereknek... a szomorúságnak, a komorságnak, a szenvedés, kín mély
árnyékainak.)[95] A meglátás, a látniakarás szférájába tartozik a
szentpéteri szó: [2Pét 1,16] ,,non doctas fabulas sequentes, sed
gloriam speculantes'', -- a Tábor-hegy, s akik látják az Urat, --
kiknek szemén átverôdik a lelke, a végtelen fölsége. Ide tartozik a
limpiaszi csoda.[96] Sokan látják a haldokló Krisztust. A keresztfa
fakép, de ôk a képen, vagyis a lelkükben látják. A keresztkép csak
jelez, de a meglátás a lélekben megy végbe. Ez a hit pszichológiája: a
fogalmak képek; a fogalmak csak jelzések, de a nyomukban kigyullad a
hívôben a látás. Lát valóságot, átérez, megtapasztal. Minden
keresztkép, minden credo és tudás róla csak limpiaszi keresztkép; a
hit, a megtapasztalt fölség azután a belsô látás. -- Nem kívánkozom
Limpiaszba; elképzelek magamnak templomot a virágzó kövek országában
(Hispania, Italia); hány ember jár ott is bambán; olyan kereszt
mindenfelé van, de az a kegyelem, mely érthetetlenül ahhoz a kereszthez
van fűzve, itt is kigyulladhat a ,,látó lelken''. Ahogy nem kívánkozom
a Sion hegyére, a ,,nagy étterembe'', az Úrvacsora termébe (mit is
csinálnék ott, mikor török foglalta le?); itt van az én oltárom,
kápolnám, a ,,sacramentum (mysterium) mirabile'', amit bámulni, ámulva
nézni amibe elmerülni, amin elmélázni kell, magát felejteni; azután a
nagy szférák szemléletében elsodródni és látni, nézni, megint látni. Én
viszem a látó lelkemet az oltárhoz ... mindegyikhez... Nincs a helyhez
kötve ámulatom, szemléletem, elmerengésem. A kereszt rajta nem a
limpiaszi meglátások lelke, a Krisztus szimpathiája, a veleszenvedô s
küszködô s haldokló. A korporálén nincsenek vérfoltok; a bolsenai
csoda[97] itt nem ismétlôdik, de nem is kell; s az orvietói dóm
aranymozaik homlokzata sem ragyog bele a lelkembe s nem muzsikál hitet
s elragadtatást; de az se kell: csak a paténán s a kelyhen vannak az
vrök lámpa vörös fényfoltjai; kis emlékei nagy csodáknak. Ami azonban
ide is kell, az a látó hit, a hívô nagy látás... Lelkemben elömlô jézusi
vér s a nagy pietás, áhitat, bensôség! Mily különös, hogy a látás e
kegyelmét mily áron s munkával kell kidolgozni és elérni! Bele kell
magunkat törni, -- mondjuk, beleszuggerálni. A pszichikai folyamat
abban áll, hogy az absztrakt fogalmak meg-megtelnek érzéssel; a drótok,
a vezetékek kigyulladnak az élet hevétôl; a szép üvegszerviz, a ,,vasa
pulchra et electa'' megtelnek tüzes bortól. Érzés, érzelem, élet...!
Különösen a fogalmakban legkevesebb az élet. Azok csak elvont,
fölöttünk járó, légies formák. A világ megértését adják, de az élet
meleg s erôs valósága az érzésben vibrál! Régi meggyôzôdésem az
intellektualista túltengés ellen.[98]
  Szept. 14. P<áter> Bíró tartott nagyon kitűnô lelkigyakorlatot a
papságnak. Isten áldja érte! -- Volt egy ügyvéd, aki szegény emberek
perét ingyen vitte, s akiét vitte, attól jó siker esetében csak egy
virágszálat kért s azt eltette a szekrénybe. Mikor nagybeteg lett, azt
mondta: fejem alá azokat a száraz virágokat tegyétek, akkor jól
pihenek. -- Az anyaszentegyház két oszlopra támaszkodik: az imádkozó s
az irgalmas szívű emberre, hívôre!
  Hogy a bűn mily rossz, azt a kereszten látni: halálos poklot,
végromlást hozó rossz. A tüdôvész-bacillus addig nem nyugszik, míg meg
nem eszi a tüdôt; az üszök is így, a tűz is így dolgozik. A bűn is, még
az Isten Fiát is elrontotta -- halálba vitte. A bűnt magára vette és
meghalt; hát aki magába veszi... S a bűnben látni, hogy Isten mily nagy
fölség, mert a bűn azért oly rossz, mert Isten oly jó. Szent ... szent ...
azért van pokol...! (Nézd Chaignon szept. 14.)
  Jézus lehel apostolaira; leheli a megváltás lelkét, az örök szeretet
lelkét. Accipite Spiritum Sanctum ... quorum remiseritis etc. [Jn 20,22--
23] Nagy és fölséges dolog. Ez pálmája; ez zsákmánya: a lelkek mentése...
Alleluja... Pax...
  Hogy kell bánni a bűnt? Ibo ad patrem: [Jn 16,28] Nem gondolja, hogy
nehéz lesz, megalázó... ad patrem! Hát mi? ad patrem, a quo omnis
paternitas.
  A szakramentum teszi ... nem én! A hatalom. Krisztus emeli a terhet...
  Szept. 15. Rettenetes embersorsok ... azok ott a szent kereszten s a
kereszt alatt ... a Máriák, a Jánosok, az ördögök s a rothadt nép ...
zivatarok, fekete éjtszakák rémséges ítéletnapján járunk ezekben,
mindegyikben úgy megfelelôleg: az imádott Krisztusban, a szent,
fájdalmas anyában, a feldult, szerelmes Magdolnában. Ah, hogy ez így
van, hogy Isten így akarta, hogy a lelket, e szikrát ennyi sárba s
viharba ültette! Hogy az Úrnak ajkára az Eli-Eli sóhajtást adta... S
annak az édes szűznek szívébe ennyi keservet! Ô érzi, mi a bűn s mi az
Isten ... mily végtelen! Az ô gondolatai s érzései is mint a folyók a
sivatagban elvesznek ... exspirant cogitationes...
  Minden lélek, mikor elnyúlik a végtelen felé, akármilyen óceánbôségű,
egy kis szétdörzsölt vízfolt. Ah, ô imád; sie begreift auch nicht ...
aber sie berührt! Más a tengert átfogni s más a csigahéjjal belôle
merítgetni. S az ô hite mint nagy fájdalom áll a szent kereszt alatt. -
- Ott lett anyánk a szülés fájdalma a szent kereszt alatt, a pietŕ
anyasága! S úgy értem, hogy a szent kereszténység azt el nem
felejthette, s hogy a Monte Senario barlangjából a ,,lugubris vestis''
libériájában az ô szomorúságának nagy kultusza indult világgá! Ah,
testvérek, jól beszéltek... Benitius Fülöpök s mások, ti a szív
trubadúrjai, az örök szent fájdalom siralmainak észrevevôi; ti, tik
felelgettek a Szent Szűz ,,Thren''-jeire; ti, máriás jeremiások,
szerviták! Mily nemes szolgálata ez a középkornak; ti, a fájdalmas anya
lovagjai!
  Ein jeder Christ hat ein grosses Herzeleid: des Heilands Kreuz, sein
blutiges Antlitz, sein dorngekröntes Haupt, sein flammendes,
durchbohrtes Herz! Dies Leid schweigt manchmal, dann wird’s wieder auf
einmal laut! Ach, wie laut! Und die Jungfrau, die hat ihr inniges
Mutterleid.[99] Non tacet pupilla ejus... Igy megy végig az életen, s a
Golgotán a látomásból rémséges valóság lesz. Quis medebitur illi?!
  Szept. 16. A limpiaszi csoda egyre jelentôsebb nekem. Nézni, úgy hogy
lássunk, -- hogy fölértsük a valóságot, azt a mélységet és tüzet,
melyet a szent kereszt jelez. Igazán csak jelez. Látni a kínt, az epedô
szeretetet a nagy excesszust, a nagy égretörést; látni az emésztô
rémet, a bűnt, mely végez Krisztussal, látni a szeretetet, mely itt
vívódik; a hit szemeivel, a hit fényében a nagy valót. Nos, hogy
lássunk, disponálni kell magunkat! Aki hegyre iparkodik, óriási munkát
végez ... intendere, contendere, extendere...! Összeszedni magunkat, kell,
ez az intentio et contentio... Azután az önmegtagadás, az áldozatkészség
valamiféle hangolása. A similis simili elv s az: wäre das Aug nicht
sonnenhaft. Intelligit, qui diligit ...et illi nihil horum intelligebant
et erat verbum istud absconditum ab eis!
  Szept. 28. Szent Vencel az én affectuosi sancti-m sorába tartozik; az
adoratio, a devotio, a pietas angyalai járnak vele. Szereti, imádja a
szentségi titokban rejtôzô Urat, a nagy misztikus szeretetet, a
végtelen jót s örvényét, mely incselkedik velünk s hitünkkel s
szeretetünk lámpácskáival s lángocskáival. S mi úgy felkészülve járunk
s állunk az örvény szélén; érezzük vonzásait az ,,inenarrabile donum''
jóságos felénknyúlásait, s várjuk, hogy elnyeljen. Ah, Uram, Uram... mit
mondjak még? Te a törvény s én a bolyongó lélek, aki játszik a
végtelennel. De inkább te játszol velem ... te kapsz föl s eresztesz el ...
te kúszol hozzám s vonulsz vissza ... érintlek, de meg nem foghatlak. Úgy
játszol mint a tenger a parti csigahéjjal. Oly kicsi vagyok, csak
csigahéj; fogalmaim pozdorjaszálak, érzéseim a tengerparti homok kvarc
szemerjei. Mi kerüljön ki ebbôl? Minden, csak játék lesz; a szeretet
játéka, se kapcsolatban a tengerrel, a naggyal, a végtelennel; s
kezelni kell téged finom tapintattal, hisz, ismétlem, fogni nem
foghatlak meg. -- Mily pietás a szentben, ki az Eucharisztia
kenyérmagvát veti, aratja, ôrli s az Eucharisztia borát ki szűri?! Mily
tapadó s elragadó szolgálatok. Szövi a fátylát a szent titoknak, szűri
a folyékony tüzet, melytôl a lelkek gyulladnak. Az ilyen embernek
fagyban is meleg a lábanyoma; belôle való a meleg a hidegben! Az
életet, az érzôt, a látást, az érzéket hozza, az átható, a mélységbe
behatoló tekintetet, az élet ez erejt az Úr adja. Jól kér, aki kéri: ut
videam ... életet, fényes, világító, belevilágító szemeket kér; mert
látni mi mindent lehet, csak szem legyen hozzá! Gloriam speculari --
ah, mily élvezet! Bonitatem speculari. Ahogy a belénk öntött melegbôl
vész a fagy, úgy a belénk öntött világosságból a sötétség. A lélek
nemcsak szem, melyre a külfény hat, hanem lámpás-szem, kis napocska! S
az Úristen gyujtogatja azt.
   Szept. 29. A szellemek harcában Szent Mihály a vezér. Annak az ôsi
szellemharcnak, melyet ô vívott Luciferrel, hullámai el-elömlenek s el-
elkanyarodnak fölöttünk; azért nagy pietással kell a küzdôknek az
arkangyal iránt viseltetni. Princeps gloriosissime, Dux coelestium
exercituum, Ecclesiae admirabilis, grandis excellentiae et virtutis
Rector;[100] ezek aztán a címek, s nemcsak címek, de hatóságok, vagyis
hatók, erôk. Az arkangyallal kapcsolatban van mindenki, aki az Isten
országáért küzd; de jó lesz ezt átérezni mélyen. Ha lankadunk, ô
oldalba lök ,,et suscitat me, quasi virum, qui suscitatur de somno
suo''. S ha elkalandozunk s tévutakra fordulunk, ,,a coeli errantem
semita, ad coeli viam revocat''. Gondolom, hogy az angyali hierarchiák
fény-beszédeire kell ügyelnünk. Ôk megvilágosítják egymást; szavaik
fények, beszédeik fölvilágosítás. Ez is egy csodálatosan szép gondolata
a katholikus theológiának!
  Szept. 30. A szentségi Jézus a mi örömünk. Kell az, hogy a
szentáldozás szent örömöket váltson ki bennünk; hiszen a kemény Szent
Jeromos s a gyermekded Szent Berchmans János ugyanazt mondja: ,,Hoc
solum habemus in praesenti saeculo bonum, si vescamur carne
Domini.''[101] (Cap. 3. Ezech.) S a másik: ,,ó, édes Jézusom, mim volna
a földön a szentáldozáson kívül, ami örömöt s megnyugvást adna''. Igen,
szent öröm, lélekteltség s kicsordulás! Az onnan van, hogy Jézus, a
fényesség, édesség, fölség, szépség jön hozzám, s a lelkemben csak
szent örömöt váltanak ki. Ha a Jézus szent neve litániáját mondogatom s
érzelmekké szétszedem, egyik fölség a másikból gyullad, egyik szépség a
másikból pattan. Csak hozzá kell látni szétszedni azokat. Scitis, quid
fecerim... Vos me dicitis magistrum et Dominum, et bene dicitis... Dicitis
me radicem, fontem, lucem, donum inenarrabile ... Dei virtutem et
sapientiam ... ostensionem spiritus et virtutis ... et bene dicitis...
Scitis, quid fuerim ... quid fecerim.[102] Megérteni, hogy e titkos
forrásból fakadt az evangélium, annak minden gyönyöre és gyöngye,
fényessége és édessége, a corpus mysticum szűzies bája, szentjeiben
égbe emelkedô fölénye, szűzies hava, fénye...
  Mily lelkek! Ah, mily lelkek ... a gyökért dicsérik a színek, a
szirmok, az illatok! Mily lelkek! Az egyház is emberi társadalom,
Krisztustól alapítva, de emberi, történelmi formákba szorítva, s dogmái
s törvényei vaspántok, bástyák; de a pátokon fölvillan a szentség
szabadságában s a szépség ellentállhatlanságával a lélek lángadozása!
Mily lelkek! Nehéz az egyházat megreformálni zsinatokkal, törvényekkel,
de igen, lehet és kell lélekerôk kigyulladásaival. Tiszteljük III.
Incét, V. Kelement s III. s IV. Pált; de hát ezek a tartályok; a lélek
eleven erupciói Szent Ferenc, Szent Katalin, Szent Ignác... Ezek a benzin-
tartályok, lökôerôk s kugyulladások! Hát Jézusból, a donum inenarrabile-
bôl jöttek elô! Scitis, quid fecerim vobis... Ah, akiben ez a gyökér,
annak szent öröme van! Tovább: mennyi forma, mennyi művészet?! Hogyan
fontak lenszálakat csipkékké, hogyan faragtak ki virágos lombos
kôeredôkké sziklákat; hogyan olvasztottak hangokat dalokká, énekekké,
hogyan kevertek mélyfényekké festékeket ... ott fönt Brabantban. Hogyan
építettek templomokat, dómokat; s az ihletô gondolat s az alakító
akarat, az mind innen, e forrásból <való>. Most tán romok, s a romok
fölött erdôk misztériuma borong, s csak a forrás maradt vissza... Csendes
romok forrásai, hajdan imádság, buzgóság szentélyeinek forrásai; ah,
szent források, berkek, aranyzöld fényekkel telített májusi bükkerdôk,
csendes hegyoltárok, melyek körül az édes illatok lilás párázata ömlik;
ti gyöngyszimbolumai annak, ami Isten-szeretet, inkarnált szeretet,
evangélium, kegyelem. Scitis quid fecerim vobis! Hah, ha tudatra
ocsúdunk, hogy mink van s mik vagyunk? S ha ízleljük s élvezzük, s
belénk szakad a természet, a művészet, a kegyelem életárja?! Ez Jézus,
neki örülök, átkarolom, énekelek, dúdolgatok.
  Lehet-e, hogy ne csendüljön meg a szent öröm, ha elgondolom, hogy a
,,Dilectus meus mihi et ego illi.'' [Én 6,2] Az öröm forrása és
áradozása az odaadás. Krisztusnak adom át magam ... mindenestül. A
szeretet gesztusa az odaadás; a szeretet páthosza élvezni az odaadást.
Csak ô, csak neki, csak tôle. Neki élni; motívumot, gondolatot csak
tôle. Ami a világban ér, nem imponál; bokámig föl nem ér, mert
talpamtól a fejem búbjáig övé vagyok. Hogy keveslenek, hogy nem
értékelnek, hogy pletykáznak és kefélnek: haj rá, haj rá! Hozzám föl
nem érnek. Akinek a szeme oly magasba akasztva, a nagy Jézusra, a
tökéletesre, az Atya gyönyörére, a színében elváltozottra, aki ha nem
is Táboron jár, de látomása a dicsôséges Krisztus, s az világít neki,
ki minden filozofáláson át a nagy factumot rögzíti; azután aki a
szeretôre, az Úr Jézus szívére gondol: hát annak fuvolázhatnak,
pletykázhatnak, orrfintoríthatnak; ô ,,evasit'' et ,,et excessit'' et
gaudet et jubilat! Amen!
  Szegény világ csak egy nyelvet ismer, s minden deklinációja s
conjugációja a korona, márka, dollár, font körül forog! Mit gondoltok,
ha annyiszor emlegetnôk Jézust, a lelket, a kegyelmet, az életet, a
szépséget, a fölséget, mint ahányszor a sárga, halvány sarat s a
piszkos, zsíros fogású papírfoszlányokat, s ha oly mohón fordulnánk
templom, Oltáriszentség, kegyelem források felé, mint ahogy a börze, a
Danubius, a Kereskedelmi bank részvényei felé?!
  Okt. 1. Vágyódni a nagy jó, a fényes, erôs, boldog élet, a minden
után: ezt a vágyat oltotta belénk, ez az ô kapcsa bennünk, ezzel húz,
vonz a lényünk befejezetlen s befogadásra képes voltával, a
teremtésnek, a végesnek öblösségével. Ah, mily tehetség: Istent
szomjazni, akarni, vágyni, várni! S ez minden szívben van s zsoltárok
éneklik. De mi van velünk, mikor a végtelenség szélére, hol az ember
útja kanyarodik, kijött a nagy Ismeretlen s ide ült emberül, Jézusban?!
Ah, hogy dagadtak a keblek s gyúltak ki a lelkek, megteltek tejjel a
mirigyek s csordulnak s dagadnak s locsognak a vágyak patakjai s
pattannak a bimbók, s lehelik az epedés, a kábulás, a félrebeszélô
szeretet ihletét! Hát aztán az evangélium titkos forrásai, a
szakramentumok... Az isteni hegyvidék bűvös forrásai s nevezetesen a
mirabile sacramentum hegyvidéke...Ezek a szimbolumok, az ingerek, az
árnyak... járó-kelô árnyak... ezek a fényfoltok, tarka szegfű-színekben...
Istenem, ,,Sub umbra illius, quem desideraveram, sedi'' [Én 2,3]. Az
ószövetség vágyai a ,,Deus, Deus meus, ad te de luce vigilo'' [Zsolt
62,2] ... a ,,cervus desiderans'' [Zsolt 41,2] a ,,dilecta tabernacula''
[Zsolt 83,2] a ,,concupiscens et deficiens anima'' [Zsolt 83,3], a
szeretet, a szeretô vágy indulataivá lesznek az Oltáriszentség felé
beállított lélekben. Az Eucharisztia a latin egyházban itt-ott
,,desiderata''-nak hivatott. A lélek örök vágya Isten. Ez itt fokozott:
édes s ízlelô s édes mámorban ölelô szeretetté lesz. -- Mondják, hogy
az ember ne vágyódjék más után, csak Jézus után: nekem jobban tesz, ha
mondják: a megtisztult s fegyelmezett lélek minden öröme, emléke,
benyomása, édessége, passziója, élvezete... régi gyermekségünk útjain
andalgás, rózsahegyi hídon bandukolás, a Vág tiszta vizében ficánkoló
pisztrángok szemlélete, a losonci egyházban gyermekszemmel széttekintés
stb. stb.: ezek mind ingerek, mind kigyulladások, mind illatáramok az
egyetlen, az Úr Jézus felé. Ezekkel s ezekben szeretem!
  Ha úgy állok az oltár elôtt a szentmisében s elgondolom a világokat,
az idegeneket, a másokat, más arkangyalok oltalma alatt állókat, más
fogalmi konstrukciókkal, más idiómával ... ahogy a kivándorló kis
hazájából más hatalmasságok országaiba vonul, ahol máskép néznek,
beszélnek, éreznek, idegenben, s kell neki passzus, kell más pénz, más
hitel -- idegenben...! Hát én, a csillagos világokba kivándorló, hol
szedem a más nyelvet, az ott is értékes értéket, a hitelt? Csillagos
világokba kivándorló lelkemnek a mi Urunk, Jézus Krisztus adja a
passzust, vérével van írva, a kincset; ott is ér, sôt ott jobban
értékelik; adja a hitelt, végtelen kimerítetlen hitelt. Ott ha kopogok
az Úr Jézus nevében, nyitnak portát s megismernek s fölvesznek ... portae
aeternales ... tabernacula aeterna! Annál is inkább, mert az nem kaland,
nem szerencse-próbálgatás, hanem mindnyájunk útja.
  Van bennünk kiváncsiság is, s sokszor új világok fölfedezôje s sarki
utazók vágya lep meg, ha elgondoljuk: új világok, végtelenségek s új
teremtések, új életek... Istenem, a teremtô s boldogító Isten sodra el-
elkapja lelkünket, s kérdjük: ,,miért nem megyünk? Mit várunk itt? Mit
ténfergünk? Gyerünk!'' De mégis várni kell: az itteni feladatok is
isteniek; itt is isteni az élet a maga módja szerint. Majd eljön s
kiemel! Istenem, mi az: ,,majd'', mikor örökkévalóságról van szó?
  Okt. 2. A szellemi világok ünnepe, a megvilágítások hierarchiája, a
boldogságok, erôk, szépségek életfokozatai! Stumm schläft der Sänger,
dessen Ohr gelauschet hat an ewiger Welten Tor. Csak elragadással nézek
föl, föl és feljebb... Szentáldozást jól végezni, szívvel-lélekkel a
dolognál lenni a Krisztus bevonulásánál, a krisztusi fény
kigyulladásánál, a nagy világok kiemelkedésénél, s azután részemrôl a
fogadásnál, a szent csipkebokrok lángbakapásánál, a hegyek elém
dobbanásánál!
  Szent Tamás szerint lehet habitualiter ezt végezni, vagyis a kegyelem
s a kapcsolat s a teltség lehet ontológiailag bennünk, s ez olyan
,,prete sciocco'' daráló miséje, vagy mindez actualiter cseng meg. Az
Úr az utóbbit akarja, mikor mondja: Ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre. Emlékezete nagy jelenvalóság legyen. Jelen legyek
bennetek mint nagy hegység, mint éjt hasító napkelet, mint tavaszi
életkeringéstôl nyujtózkodó gyökér, mint nagy csendek zenéje. Jelen
legyek bennetek mint ,,excelsa cogitatio filiorum Dei'', mint ,,Dei
virtus et Dei sapientia'', mint ,,ostensio spiritus et virtutis''.
Jelen mint beatus redemptor, mint ab inferis resurgens, mint gloriosus
ascensor! Jelen kegyek mint akinek szívébe öntsétek ki minden
gondotokat, bajotokat... Jelen mint bizalmatok határtalan tengerén
veletek hajózó, mint ki mélységek fölött vezetlek... Jelen legyek mint ki
az egyház berkeiben a hét forrás körül veletek járok, s lelket öntök
belétek... Jelen vagyok emmausi utakon is s megvendégellek kenyérrel és
szem-megnyitással! In mei memoriam! Amit rólam tudtok s hisztek, az
mind jelenvaló legyen s az énekeljen bennetek...S ami kép s hasonlat van
rólam, az emelkedjék föl: töltsön el titeket... Memoria múltat mond, de
nálunk az emlékezésbôl aktuális megélés s megtapasztalás lesz. Ahogy ô
valóság bennünk, úgy ezek a memóriák átpattannak szemléletekké,
figyelmekké, jelen applikációkká, odaadásokká, jelen mai reggeli
ünneppé. A memória mai napi, mai reggeli ünnepem, a multból mint
lepelbôl kibontakozik, ez lehull róla s itt van, s én átkarolom a
jelenvaló Krisztust.
  Hát ez a különbség a habituális s az aktuális szentáldozás közt; a
habitus az az ontológiai élet, az aktus az öntudatot betöltô élet; a
habitus a memória, az elmosódott, ködös mult, míg az aktus a memóriában
megelevenedett jelenvalóság; a habitus a mag, a gyökér, a virág a
májusi éjek álmaival, míg az aktus nem a régi az elmult május, hanem a
való, a jelen május szépsége, kéjes, mélységes, illatterhes szerelme!
  Memoria, ex qua praesentia, praesens vis, fortitudo, gaudium, jubilus
erumpit. Memória, mely megszólal, memória, mely hangos, színes,
mozgolódó, alakuló, emelkedô, szépséget, mosolyt s életet árasztó
jelenlétté lesz. Memória, melybôl az örök szeretônek két szeme csillan
meg, s arca színesedik meg, s alakja domborodik ki, s két karja tárul
elénk, s meleg kezét kézfogásban s meleg, puha ajkát átkarolásában
érzem. Exsurrexi et adhuc tecum sum... Memória, melyen át kell törni,
mert csak ingerül, csak fátyolul, csak halkan mozgó, még nem beszélô
ajkul szerepel... Memória historica, de mely voltakép azt mondja, hogy a
régi praesentia a mostani, itteni szent valóság. Memória, mely
tulajdonkép azt mondja: ne menj vissza hozzám, hanem maradj itt s vedd
észre, s légy itt mindennel: szemmel, szívvel, ajkkal, lélekkel, s
imádj s tisztelj s örülj s vigadj s kérj s meríts!
  Ah, megszünt a memória, s a hatalmas, édes, nagy valóság karol át,
emel föl s visz... Velem, bennem van! Krisztust veszem s figyelmemmel,
éberséggel, érdeklôdéssel, feszült odaadással, ôt imádó, neki térdet
hajtó áhitattal, határtalan bizalommal, sürgölôdô, meríteni akaró
mohósággal mozgolódom körülötte. Majd megmerevülök imádkozó
elragadtatásban, majd meg szökellek, tapsolok, örülök; nagyon-nagyon,
szívbôl örülök!
  Okt. 3. Három szó ragad meg az orációban de Ss. Sacramento: Deus qui
nobis sub Sacramento mirabili ... ita nos corpus et sanguinem sacri
mysterii venerari, ut redemptionis tuae fructum in nobis sentire
moreamur. Ez a sora a vallásosságnak: mirari, venerari, sentire![103]
Kezdet, folytatás, virágzás! Mirari mint valami újat, nagyot, meglepôt,
soha meg nem szokhatót; venerari mély hallgatásban, elfogódottságban,
megilletôdésben, beszédes csendben; hol a sejtelem, a homály, a nagy
lepel beszél a végtelen Fölség közvetlenségében. Erre az öntudatra,
ebbe az érzésbe beletalálni magunkat... Ez a sacramentum =
titokzatosságtól megkörnyékezett öntudat...láthatatlan valóságok
érintése, ihletése... csend hallgatás, nesztelenség, láthatatlan jelenlét
ránk borulása, s ez beszél. S én? audiam, quid loquatur in me... Mintha a
kölni vagy a limburgi dómban állnék, vagy a Bösensteinon vagy a
Pribiczen vagy a tési májusi napsugaras bükkösben... Egészen így, hisz
itt domborodik a végtelen szeretet és hit...
  S az Úrnak biztosan szava van. Az én szavam: mirari, venerari; az ô
felelete: sentire...! csak így értem azt, amit ajánlanak: sich einem
tiefen Schweigen überlassen; de ezt active, vagyis csodálva, mint ahogy
silentiumban, kifogyván szavaink, csodáljuk a dóm, az erdô, a vidék
szépségét: itt Jézus lelkét, nagy akaratát, nagy szívkiáradását, nagy
pedagógiáját, nagy világfoglalásra kiindulását, s ugyancsak nagy
kötelességünket s boldogságunkat, mondjuk, szerencsénket, a
praedilectio érdemtelen kiömléseit <csodáljuk>. Deus mirabilis, Jézus
mirabilis; Sacramentum mirabile; anima mirabilis, sors et vocatio
mirabilis, Sacramenti gustatio mirabilis; locus mirabilis, altare,
templum. A fórumon áll a templom: San Lorenzo in mirandis. Minden
katholikus lélek az Oltáriszentség elôtt: anima in mirandis. Hát jót
csodálkozni s megint s még csodálkozni s ki nem fogyni! Memoria
mirabilium, a koncentrált csodálkozás az egyház kultusza az
Oltáriszentség iránt.
  Okt. 4. Az Úr Jézusnak nyelve, szólása van az Oltáriszentségben; van
kifejezése; ez végre is nyelv. Elénk állítja Fölségét titokzatos,
igénytelen egyszerűségben, ragyogó lelkét, kedélyét méla nesztelen
csendben. Csend és fátyol az ô gesztusa. Azután magát adja, egészen s
oly kimerítô művészettel; egy nyelés, egy korty, egy édes csók -- s
benne az egész Isten! S készséges és folytonos és közvetlen a jelenléte
és bizalmas a közelsége. S a hozzá-fordulás s az ôt-megtalálás s az a
szemtôl-szembe nézés... S azután azt fejezi ki, hogy velem van -- no
igazán, ez már csak ki van fejezve, s hogy értem van itt, s hogy az
enyém lesz mindenestül, kegyelmestül, érdemestül.
  Már most e ,,kifejezéseket'', e kijelentéseket megfelelôen fogadom
mélységes tisztelettel, ceremóniás keretezések és selyempapírba való
göngyölítések nélkül. A rámbízott fölségnek megbecsülése, megtisztelése
bátor, elszánt öntudattal tölt el. Csak bízd magadat rám, hódolatom,
Isten-félô imádásom az én liturgiám! Azután a mélység -- ah, hogy
gravitálok beléje, úgy, mint ott a georgenbergi szakadék szélén! S mily
párbeszédem van a bodajki tóval: il me vise, je le vise: -- nézünk
egymásba s átfolyunk... Hogyan nézek az ôszi rózsák színpompájába: én
beléjük, ôk belém ömlenek. S mit felelek a csendnek, az erdônek, a
síkságnak a Szent Donát-kápolna hegyérôl? Mit felelek? elcsendesülök s
elnyúlok s a végtelenségben elhalok. S mit felelek a csillagos égnek?
Nézek, bámulok, emelkedem, lelkendezem! Ah, mily beszédes csodálkozás s
mily sokatmondó nemszólás s mily hatalmas lélek-elváltozás?!
  Jézus szava tehát az Oltáriszentségben nem hanghullám, hanem óriási
tények, nagy szimbolumok s jelentôségek. Csupa kijelentés, csupa
kifejezés, csupa akció. Több mint a szó; mert az a fogalomra irányul,
ezek pedig a lélekre borulnak rá. Olyanok, mint a természet s a
művészet beszéde; ezek a benyomások, a megérzések hatalmával hatnak; az
absztrakt fogalom helyett a konkrét kép: pl. e fogalom helyett, hogy
szép vagy, végtelen vagy, fölséges -- van a virág vagy a Madonna, a
tenger vagy a csillagos ég, az erdô s az alkonyat. Ezek beszéde a nagy
valóságok benyomásai lelkünkre. Értsük ezt meg: itt is titok,
csodanagyság, mélység, odaadás, közlés, jelenvalóság, intimitás,
megragadó közvetlenség, szuverén fölényesség és naív természetesség áll
velünk szemben. A titokzatos nagy tények! Ah, hogyan fogjam s kezeljem
ôket?! Ezt a csodavilágot, ezt a gazdag s egyszerű Niagara- jótét-
esést?! Ez lelkembe nô bele; belém veszi magát s a katholikus szentségi
pietást, a titok csodavilágának megfelelô érzelmi világot ébreszti. A
titkot megélem ... bennem fölpattan.
  Azt is gondolom, hogy minden titok, az incarnatio, a redemptio, a
sacramentumok olyan titkok, mint a magvak. A szemnek ezek titkok, -- de
milyenek: ez a hajnalkamag; ez az ôszi rózsa pihécske; ez a tulipán-
mag; nézem, forgatom, nem értem; de aztán a meleg, nedves földben s a
napsugár rádióaktivitásában a titkok felpattannak. Hát a föld a lélek,
s a napsugár a kegyelmes érzelem, s a valósága a titoknak, a
megtapasztalása az érzelem! Mirari, venerari, sentire!
  Okt. 14. Prédikáltam ma egy hete a Bazilikában a katholikus
kongresszus alkalmából. Tárgyam volt az Oltáriszentség: a Sacramentum
mirabile; a res mirabilis, a nagy jelenlét.
  Ha az Óceánon úszunk s mondják: itt 2600, -- itt 8000 m mély a
tenger, s mi a lágy habok fölött, a hajó oldalán végig ingerkedô
hullámok, a sistergô vízbarázdák ezüst fodrain... Ah, mily jelenlét -- a
mélység jelenléte. S fönt, az égre nézek -- a mérhetetlenség jelenléte!
A titokzatos lét, a nagy, kerekszemű kérdezôsködés: mi ez? Nem fér
szívembe a tisztelet; de mint folytonos térdhajtás, olyan a lelkem
gesztusa! Isten van bennem -- szerelmesem... Bámulom magatartását s azt
az iramot, az indulat iramát, hogy ezt a szeretetét csóknál csókosabban
fejezte ki. Eszlek, Uram! -- Kenyered vagyok, mondja ô; belédhatolok;
karjaidba vetem magamat... Gondolhatod, milyen a lelkem szerelme?! A
Szentlélek mint éltetô s mozgató megtalálta paraboláját s jött mint
Spiritus vehemens... A vehementia ugyanaz az Isten Fiában; de a
szeretetnek más a stílusa, s azt a legbensôbb egyesülés maradék nélkül
való kifejezésében alkotta meg számunkra. Jövök hozzátok, kebletekre;
ajkatokat keresem ... a lelketeket akarom elfogni; sôt belétek hatolok,
odaágyazódom; véretekké, melegetekké leszek. -- Ezt az iramot érezni --
sentire: az ölelés, az elmélyülés, az egybeolvadás szenvedélyét... Ez
több mint a Niagara; különb mint a japáni földrengés tengerárama. Ott
is a mélység keverôdött föl s kavarodott meg. Istenem, hát itt? talán
csak 8000 m mélység? Nem, különb! Hát ezt átéreznem kell, vagyis az
elragadtatást, Krisztus szeretetének hevét, az ô meleg leheletét, a
világnak a szentáldozás hevével pehelyszámba menô elfúvását meg kell
tapasztalnom... Mi ez mind: világ, föld, egek, hegyek, óceánok -- mi ez
mind: ez az energia és indulat az Isten Fia zöldcsütörtöki szerelmi
kitörésével szemben?! S bennünk a világ és óceán cseppé s pehellyé s
minden tudomány s művészet üres csigaházak gyüjteményévé lesz a Deus
praesenstôl! S Boná-val mondjak: Quid possunt docere libri, quod non
Deus praesens melius doceat. (c. 6.)
  Mindazt a fölfogás élénksége, a megragadó érzék, a mélységes átérzés
közvetítse s jelenítse s hozza tudtunkra! Megvan itt a kifejezés; de
szem s élet legyen hozzá. Érzéseimben mozdul meg a 8000 m mélység;
lelkemben tárul ki a mérhetetlenség; a fölség tiszteletemben tükrözik;
a jelenlét megérzéssé s tapasztalattá változik. A nagy valóság más
csepp-valóságokat elnyom -- opprimitur mundus a majestate! Én nézem ezt
ki; én hallom ezt ki; én neszelem ki; én csalom s hívom ki; én alakítom
ki; rajtam gyullad ki; az én földem reng; az én tengerem mélysége
lázong s csap föl az égre. Ah, igen, a Krisztus földje s óceánja s
Niagarája az ember lelkét szimbolizálják, s a szakramentumok s
szimbolikus beszédük s fluidumos áramaik s mélységbôl való lökéseik ezt
a köteget, ezt a nagy res-t keresik; másra nézve nem léteznek; másba
nem ütköznek s így energiájukat ki nem fejtik. Ah, lelkem, Szentföld,
tiszteletet, kegyeletet, hódolatot lehelô levegô; lelkem tenger,
csendes mélység, de mily világokat söpör, ha megindul! Lelkem
szenténekek, szerelmes dalok s zsoltárok néma gramofonos korongja... Mi
minden van beléd karcolva s pontozva s pihen benned; s ha volna, ki azt
dalra keltené?! No, de hiszen ezt teszi az Úr: a szentáldozásban rád
hajlik, s megered a nagy, mély megindulás, az Isten-ivás, a lélek-
megnyitás! Ah, mily boldogok, istenülôk, világgyôzôk vagyunk ...
mirantes, venerantes, fruentes!
  Okt. 16. Az Oltáriszentség egyszersmind folytatása annak az Isten-
tiszteletnek s Isten-dicsôítésnek, melyért Krisztus jött. Jézus
Krisztus azért jött, hogy a nonpluszultráját állítsa a világba az Isten-
imádásnak. A szeretet excesszusa ez; a kitörése, a végtelenségbe
kinyujtott fakulája annak a hévnek s akarásnak s erômegfeszítésnek,
hogy az Isten legfölségesebb dicsérete töltse be a világot. Deus Deum
adorat -- a legszebb napkigyulladás, a színek bűvöletes tengere, a
mélységek s magasságok zenéje, minden virág, levél, forma, szépsége
ittasult ajkcsucsorítása; minden géniusz álmának, vágyának
egybefolyása; a nagy barokkfény- és színáramok és sikoltozások zenéje
áramlik Krisztus lelkébôl, a nagy kedvtelést megtalálóból, az örök
utakról idevetôdött egyetlen trubadúrból, az Énekek énekének egyetlen
hivatott énekesébôl! Hát hogy a dicsôség, dicséret, imádás, ének el ne
némuljon, ezért van Oltáriszentség, szentmise, titkos jelenlét ...
oltárkô, a nagy isteni aktusok lüktetô sziklája, a zengô szikla... Ezért
folyik s ismétlôdik meg mindenütt a szentmiseáldozat! A nap
protuberanciákban virágzik ki s excesszusai az égô fakulák: a földnek
protuberanciái hegyek s oltárok, s lobogó fakulái az Úr Jézus szíve
lángjai. Lángtengerek suhogásai ... tűzoszlopok örök sötétségbe
belemeredései... Ah, Uram, a te oltáraid mily titkok, mily látomások
színhelyei; elborítják lelkünket sejtelmekkel, villámló fényekkel, 8000
méter mély tengeroszlopok nyomásával ... s mégis élünk s térdelünk itt
elôtted ... emberek nagy hitben, az örök szeretet indulatosságának
villámló rángásaiban. Húzasz, sodorsz, elragadsz!
  Most értsük meg Krisztus öntudatát az utolsó vacsorán: Jesus, quia
omnia dedit illi Pater in manus...[Jn 13,3--4] Omnia: mint hatalmat, s
omnia: mint nagy elvégzendô teendôt ... omnia: amiért küldte, azt, hogy
az Istent emelje a lázadó bamba világ trónjára; azt, hogy megdicsôítse;
azt, hogy lángterekkel világítson eléje s utat szakítson mocsáron,
sötétségen s Isten-feledésen át az imádásnak s virágos, örök szép
hódolásnak. -- Et quod a Patre exivit, még pedig ezért: a tisztelet s
Isten-megérzés s Isten-vágyás nyomain; lüktetésekkel, küldetésekkel
arra, hogy a világ Isten-templom legyen, s himnusok olvadjanak föl s el
benne, miket szeret az Úr. -- Et ad Deum vadit ... s nemcsak maga megy,
hanem magával visz. A kapcsolatot a végtelennel, a boldog élettel
megcsinálja. S tudja, hogy aki megérti s hozzászegôdik, abban e tüzek
kigyulladnak, s e vizek beszakadnak, s ô is zengô húrocska lesz, vagy
ha nem több, hát pókháló tele a harmat gyöngyeivel s a napsugár
szivárványaival. Az is imádó, Krisztussal imádó, tehát szentségi imádó;
-- az is áldozatot bemutató, azt a világszomjat Isten után kielégítô,
tehát misézô s misét bemutató áldozó lesz, az is az ô testének tagja,
égô sejtje, feszülô életcseppje lesz... Per ipsum et cum ipso et in ipso
adorans, gratias agens, supplicans, propitians ... sciens...! Jézus ... mily
világ, mily napok, csillagok, hegyek!
  Azután surgens a coena, coepit lavare pedes ... Két misztérium: a) a
tisztaság s az ártatlanság; a tiszta vizek, a ragyogó s világító vizek
titkos jelentése... A vizek szenvedélye: lemosni a piszkot s lecsapni azt
mindjárt... A nagy vágy az átlátszóság után...S b) a nagy alázat. Mi ez?
Miért ministrare s nem ministrari? miért a testvérek lábaihoz? A nagy
radikális Isten-állítás miatt, a nagy radikális önmagából-kikelés s
Istenbe mindenestül való kapcsolódás miatt; a nagy, egyetlen, abszolut
célkijelentés miatt: Isten minden, ember teljesen hódoljon. Embernek
nem jár semmi; sem elsô hely, sem ülôhely; sem kitüntetô elôkelôség,
sem társai fölé emelkedés -- soli Deo honor! Az alázat ezt a nagy
realizmust, ezt az abszolut hódolatot, ezt a radikális végcél-
szerűséget hirdeti. Az alázat mint lehelyezkedés, mint önkiüresítés,
mint megvetendôség, mint utolsó helyen meghúzódás csak szimbolizálja
ezt a hierarchikus törvényt és rendet! Aki az alázatot vagy épen a
megalázást s megvetést szereti, annak lelke frenetikus gyôzelmi éneket
harsogtat az égbenyúló lépcsô legalsó fokán; az látja az angyalokat
jönni-menni, s látja, hogy neki nyujtják a lantot, mely csak az
alázatosnak, az Isten abszolut fölsége meglátójának s minden dicsôséget
neki vindikálónak ujjai alatt zsendül meg.
  Hát ime szimbolizmussal, tapogatódzással, álomból félálomba
dôlésekkel, öntudati szürkületekkel, ösztönös karkinyujtásokkal van
tele az emberélet. Csak abban lesz igazán gazdag, ki e felsôbb világ
prelúdiumait ájtatosan hallgatja s a keresztény erényekben is a lélek
tipegéseit s tapogatózásait nézi. -- Igy a ,,ministerium'' által
igazabb, mélyebb, magához tértebb s gazdagabb lesz mindenki; mert a
természet s a kegyelem útján, mondjuk, az Isten cselédeinek útján jár.
Más út nem a mi utunk; az nem út, az céltalan csúnya,
kamasztoporzékolás. A ,,ministri Dei'', a ,,ministerium Dei'' a mi
utunk, s a mi levegônk, a az alázat ebbe állít bele ... helyünkre,
utunkra, egészséges levegônkbe...
  Okt. 17. Katholikus érzés ... misztikus világ. Nem látomások,
elragadtatások, hanem a lélek öntudata, az ô lelkivilága nézeteivel,
hitével, hajlamaival, mely nagy vágyak s metafizikai irányítások levegô-
áramában hosszan elnyúlt s fölfelé törô lángokban lobog. A Szentlélek
levegô-árama, élenye szítja azokat. Életre lobbannak!

    Blüh’ auf, gefrorener Christ, der Mai ist vor der Tür,
    Du bleibst ewig tot, blühst du nicht jetzt und hier.
                                        (Cherub. Wandersmann)

  Okt. 25. A lánchídon mentem át. Teljes szélcsend volt, s egyetlen egy
hullámfodor sem mutatkozott a hatalmas folyam tükrén. Az se látszott,
hogy folyik, csak valami ideges mozgásféle villogott felületén. Mily
erô, mily árok, mily nagy út! Nagy út a ,,Fekete erdôtôl'' a Fekete-
tengerig. Biztos út, csak a parton végig kell menni, oda érünk a nagy
vizekhez! Mély árok, legmélyebb árka a keletre hajló Középeurópának;
minden, ami lefelé lejt, erre megy! S erô? hah, mozgathatna minden
kocsit, autót, vasutat, fűthetne minden kályhát, tűzhelyet, gôzgépet;
világíthatna ezer országnak... Dinnyésen, Isztiméren a Duna világítana,
csak vezeték kellene hozzá. No meg átváltoztatni ez erôt!
  S mikor így lépkedtem a hídon, szimbolumát láttam a folyóban az
Oltáriszentségnek: a legnagyobb erônek, a legmélyebb ároknak, a biztos
történelmi kapcsoló útnak: a coenaculum termétôl a mai miséig. Mély
árka az Úr Jézus megaláztatásának: Betlehemtôl a passzió felé, a
tanítványok lábait mosó póztól a kenyérszíne alatt lappangásig... Mély
árok, lejjebb s lejjebb s folyton a mélybe lejt. Ah, Úr Jézus, te nagy
életfolyam, mely úgy vonzasz mindenkit, kit az Isten nagysága
meglegyintett, ki a fölség borzalmától megremegett; te szívbôl alázatos
Úr, te már nem az árokszélen haladsz szerényen, nem tülekedve, hanem az
árokban... ,,Mert az életet két ökölre fogni, s a gyôzelmi pálmát büszkén
kicsavarni a méltatlan kézbôl sem tudom -- enyém az árokszél a szent
úton.'' A te utad az alázat árka, széles, mély árok, -- folyam-lélek
medre! Mily erô, lelkek világát termékenyítô s öntözôs égbe emelô! Ah,
mit mozgat, mit melegít, mit gyujtogat s mit taszít? A világ terhét s
piszkát tisztogatja, mosogatja. Mily erô, hogyan vonz és leköt s
átkarol! S mily csendes erô, nem is loccsan! Mysterium fortitudinis et
victoriae! S azután a nagy kapcsolat századokon át föl a Krisztushoz!
In mei memoriam... Ezt akarja... A mysterium az Ariadne-fonál századokon,
tereken, bozótokon, zónákon, filozófiákon s kultúrákon át. A Duna
szalad Württemberg, Bajorország, Ausztria, Magyarország, Szerbia,
Bolgárország, Románia, Törökország határain át; mily világok, nemzetek,
életek s érzések! s ô, a nagy Duna, a folyó ugyanaz, s odavezet a
csendbe föl s az Óceánba lefelé. Jézus szívébôl, a misztikus, alázatos
szeretetbôl föl a boldogságba... Istenbôl Istenbe...
  Okt. 27. Sanctissima, gloriosissima Trinitas! Elôbb ezt nem
hangsúlyoztam s nem tudtam vele mit csinálni, de most egyre jobban
gyullad ki lelkemben az isteni élet tengerhullámzása, a világok apadása
s dagálya, a beata Trinitas. Kedvem telik az Élet óceánjainak e
dagályát nézni s alázattal hinni. Ah, igen, hinni s azt hitemmel,
csodáló, bámuló, imádó lelkemmel megtisztelni -- nagyon, nagyon élvezni
azt, s örülni neki. Élvezni azt a szentjánosi szót: Unigenitus Filius,
qui est in sinu Patris, ipse enarravit...[Jn 1,18], igen, úgy ahogyan
lehet s amennyit birunk vele s belôle! Az Unigenitus Filius s az emberi
ajk s a fogalmi pókhálóvilág; igen, amit ez elbir a nagy végtelen
valóságból; ezt szívesen veszem, s fôleg azután azt is, ami ezek nyomán
buggyan, fakad: az érzés világát, a tiszteletet, hódolatot, a szent
örömöt. Igazán tengerpart nekünk a mi mentalitásunk, s a valóság
tengere hullámzik s dagad köröttünk, s úgy örülök a fölénynek, a
megsemmisítô fölénynek: Ecce Deus magnus vincens scientiam nostram...
(Jób 36,26); nem is vincens, hanem csak úgy, mint egy gyorsvonat
vágtatása nem ismeri a szembenálló ôszi falevelet ... elrobog, az pedig
fölnyilall s aztán kalimpálózva ismét lehull. Örülök, hogy mily
gyereknaivság tölti el a lelkeket, kik ezt hallják s okosan elfogadják;
csigahéjakkal tengerek partján. Örülök, hogy oly nagy, nagy az Úr ... s
minden Ô.
  Okt. 28. A Niagara lejtését érzem, a nagy kegyelmek évfordulójának,
az ordinációnak vonzalmait. Ah, Uram! Nincs az isteni szeretetnek
jellemzôbb kifejezése, mint Bernini Szent Teréziája, -- itt a
szemináriumi templomban is! Az a végleges kimerültség annak
átérzésében, hogy mi az Úr Jézus szent szeretete, a keresztje s öt
piros, tüzes szent sebe. Kapitulálunk; értelmünk s a szívünk is
felmondja a szolgálatot; teljesen legyôzött s megsemmisült exisztenciák
vagyunk. Úgy indultunk ki, hogy szeretünk s szeretetet viszonozunk, no,
de a lángok elsô fölcsapódása pernyévé hamvasztott; úgy indultunk, hogy
felfogjuk örök szeretetének fluidumát, no de mi lett velünk? E folyam
iramától elégett vezetékünk. A teljes képtelenség, a végleges
kimerültség, a fenékig-égés, a holttá szeretni-akarás -- az van e képen
és minden keresztény lélekben. Kitárjuk karjainkat s leomlanak; mit is
csinálnánk a keresztre szegezett karok feszülésével szemben! Kiáltani
akarunk, ékesen szólni kívánunk, s ajkaink néma reszketése s rángása az
egyetlen kifejezés, amit kihozunk... Látni akarunk, s szemünk villanásait
ráontani a szeretôre akarjuk; de könnybe lábbadnak.
  Igen, nem gyôzzük -- az idegek elszakadnak, a vezetékek ellobbannak,
a géppuskák csövei kigyulladnak, az ágyúk elrepednek, a puskapor vizes.
Nincs szív, ideg, ész, szem, ajk, mely e szeretetnek feleljen! Ime,
Szent Ferenc stigmái, s Szent Teréz, az amore languens Teresia
ájulásai, s Pazzi Magdolna kiáltásai a szeretet után s az emberiséghez,
hogy szeressen, s az örök szeretethez, hogy nem szeretik. Ah, szentek,
ti, kik tüzet fogtatok a pünkösd tűzcsóváinak zivatarában ... szentek,
becsületünk megmentôi, szentek, ti a mély érzések igaz megérzôi, ti,
kiknek volt szívük, hogy legalább elájuljanak s néma trubadurjaivá
váljanak az örök szeretetnek! Szentek, testvérek, dicsôségünk; szentek,
lelkek, vigaszunk s az Isten szíve s tekintete pihentetôi... Szentek, ah,
veletek szeretni s ájulni akarok! Veletek!
  Emberek, kiknek minden lapos és ordináré; emberek, ti a blazirtságnak
s alávalóságnak gôzhengerei; emberek, ti hájbakötött lelkek! Hát nem
peckelitek föl szemeiteket az Isten csodáinak meglátására, az Isten
hegyláncainak megbámulására?! Emberek, hát azért van lelketek, hogy
karikaturává bambáskodjatok s a Fölségest egy-két idegingerrel
letárgyaljátok?! Emberek, meneküljetek az elbutulás s az elállatiasodás
rohamos folyamatából, az eliszaposodás s elanyagiasodás
mocsárterjeszkedésébôl. Nézzetek magatok köré! Szentek vannak köztetek,
igbe törô lelkek, nagy tettek megcselekvôi, tiszta folyamok megindítói,
nagy lelkivilágok kitárói... Emberek, vannak csillagok s örök sarkok; s
ti is azok felé vagytok igazítva. Elkoptatok, igaz, -- hajótok roncs, s
koldusai lettetek a bennetek rosszul fejlett hitnek s gyôzelmes tavaszi
ággá fakadni nem tudott reménynek ... Elkoptatok -- koldusai,
angolbetegei lettetek szüleitek lelketlenségének s bűneinek... Egy ôsi
bűn marta gyökér véznái vagytok... Ah, igen, igen... Ezt az istállót
Herkulesz nem tudná kisöpörni... De van különb valaki, aki az Úr Jézus!
  Emberek, tele van a világ nagysággal, fönséggel, hegyekkel, égre
csapó, égre járó hullámokkal... Tele Istennel, s szeretetével; de ahhoz
szem s érzék kell. Az most nincs. Azaz, hogy föl kell kelteni; mert
van, de beteg, s megijedt s kislelkű lett. Örök igazságok, álló
csillagok, a konstrukciók szférái s ívelô ívei s boltjai s az örök
célok, mind megvannak, s Krisztus, s a nagy kérdésre: pete tibi signum,
mi kell, mondd meg, megvan a felelet: az Isten Fia bizonyítja a
keresztfán, hogy Isten végtelenül szeret... A nagypéntek bűbája,
bűvölete, édes-bánatos szerelme -- szintén a végkimerülésig... Istenem,
Istenem, szerelmem, mindenem, hozzád emelkedem mint a legyecske a
napfényben s ott úszom, s jó nekem.
  A legszentebb hely, melyen Isten tekintete pihen, a Kálvária, az örök
istenemberi szeretet tűzhelye. A legnagyobb nap az a péntek, az az
áprilisi tavasz; a legszentebb fa a keresztfa... De ugyanígy a
legszentebb helyek az oltárok, a szentmiseáldozat szent kövei... Petra
electa ... itt adorálnak a kerubinok s szerafinok s itt bodrosodnak az
isteni tetszés, szent öröm s ujjongás, illat és mámor felhôi, nagy
stílben, barokkban, s belenyomulnak az égbe. Minden oltár fölött ily
baldachin, nem homályosabb s nem kevésbbé illatos a Tábor tündöklô,
tavaszi felhôjénél... Sanctus, Sanctus, Sancrus, Kyrie ischyre!
  Nov. 5. A Szentlélek az Atyától és Fiútól származik; ô az örök
valóság kapcsa: a végtelen lét logikai kifejezése, a ,,Deus de Deo'';
nem árad ki s nem szeparálódik, hanem magába, az Atyába tér vissza,
vagy mondjuk, hajlik vissza. A Szentlélek a kettônek egyesítése és
egysége. A végtelen valóság mint végtelen élet az örök, való
önkifejezésben megszereti magát: ez a Szentlélek. Kifejezni magát =
Fiúisten; szeretni magát = Szentlélek. -- Valahogy úgy látszik, hogy
minden élet = valamelyes bölcseség, kifejezésre hozva a létet; csak
akkor boldogul igazán s nem veszít utat, ha a valósággal s önmagával az
ismeretet, a fogalmi világot a szeretet, a szép élet, a megérzés s
megtapasztalás köti egybe. A szintézis nemcsak az alany s állítmány
logikai egybeillése, hanem egy új elem, a szeretet inspirálja. A
logikus részleges, szétszedett mondásokba osztja ki és osztja szét a
valóságot; de a valóság nem ilyen objektív szétforgácsolódottság, hanem
kozmosz, rend, egység, s ezt a szeretet, a harmónia lelke fűzi egybe.
Szeretem s tisztelem a szintézis, az egyesítés, az egybekötés lelkét, a
Szentlelket. Csodálom s élvezem művészetét, remeklô genialitását,
egységesítô munkáját. Általa vannak a formák, vagyis a sok együtt;
általa lesznek a szervezetek, a testek s testületek, a rendek s
hierarchiák, a kozmosz s a szférák. Igy a Szentlélek az Atya lelke, a
Fiú lelke, -- közös szeretet, melyben minden egy lesz s közel egymáshoz
s egymást tartó s egymást támogató s boldogító.
  Nov. 9. Kultúra végre is sok befektetett munkát jelent s fejôdési
folyamatosságot. Hát magyar kultúrát ha nem találunk, az elôbb
lefektetett elv alapján, ne csodálkozzunk! Hogy hol tart a magyar nép,
azt Fejérmegyében észlelhetni: Sárkereszturon még élnek azok, akiknek
apáik szegény-legények, vagyis hivatásos tolvajok voltak. Amikor a
hercegfalvai kormányzó, Vajda (volt apát) Sárkereszturon át hajtott,
tisztelegtek nála e bandafônökök s biztosították, hogy szabad az út
Fehérvárig. -- Pauer püspök látogatásakor ugyanott (Magdiccsal)
megjelent két tagbaszakadt, széles gatyájú betyárféle, s a püspök
kérdésére, hogy mi újság? biztosították ôméltóságát, hogy míg ôk itt
vannak, nem lesz baj. De kellett is adni birkát, lisztet, malacot a
betyárcéhnek. Ki is mentek a temetôbe, s a püspök kérdésére Saly
espereshez, hogy hogyan van az, hogy csupa gyerek fekszik itt, azt
felelte ez: Bizony, méltóságos uram, a felnôttek átlag Illaván meg a
vármegyeházán halnak el! Hej, be lassan szürönközik a világosság e
ködgomolyokon át!
  Nov. 15. Epidemia = tartózkodás, eljövetel; egyszersmind azzal az
értelemmel, hogy mint idegen vagyok valahol! A rosszról, a maláriás
szúnyogokról, a pestises patkányokról ezt helyesen mondjuk, s azok mint
idegenek jönnek valahová s tartózkodnak ott. Igy vagyunk a téves
nézetekkel, az agyalkonyatokkal, a hóbortokkal, az agyrémekkel: jönnek
s megszállnak, de csak mint idegenben, s az élet küzdés ellenük; az
igazság, a valóság ellenzi a megszállást. Még kevés van belôlük, nem
tűnik föl; de mikor veszély támad belôlük, akkor harcba szállunk
ellenük. Ily agyrémek: a szabadság, a testvériség, egyenlôség; a
kultúra, a sport, a liberalizmus, a demokrácia, a szocializmus. Ezek
lelki epidémiák. Ilyen a sajtószabadság, a parlamentarizmus, a
népfölség; nemzeti életünkben a zsidóság, a külföld-imádás, az angol
bódulat. Ilyenek a fobiák: a kereszténységtôl, a katholicizmustól, a
szentségtôl való vonakodás. Ez epidémiák ellen küzdenünk kell; a
kóranyagot ki kell vetnünk, a szérumokat használnunk.
  A modern világban a legfertôzôbb tényezô a sajtó: egy-egy
kiadóhivatal és nyomda valóságos mocsár, melybôl a maláriás szúnyogok
rajai emelkednek ki s szállnak szerteszéjjel. A jó, tisztességes
sajtónak ezzel szemben szérumnak, oltóanyagnak kellene lennie. Annál
inkább, mert az élet, az agyegészség, a gondolatvilág tisztasága gyönge
hatalom, mely alig védekezhetik s állhat meg, ha magára marad. Nagyon
sok a tévedés forrása s erôsek a beszürönközések; sok az elhomályosodás
lehetôsége. Kevés az igazán szép arc, szép lélek; épenúgy kevés az
igazán egészséges lélek; a lélekegészség nagyon rosszul áll; ahhoz
igaz, nemes, tiszta világnézet, s erkölcsi érzés kell. Már most ezt
látván elôzô koraink, védeni akarták az igazságot, a lelki egészséget a
baktériumok ellen, elôször cenzura által, aztán elnyomás által, rendôri
úton. Ez nem sikerült, vagy csak alapvetô tanok s tételek körül. -- Úgy
látszik hogy csak immanens eszközökkel lehet a bajnak elejét venni;
ezek: a) az Isten által rendelt igazság hordozója, az
aranygyertyatartó, az egyház s rajta a lucerna lucens; b) a másik a
kulturális munka, az apostoli, fölvilágosító törekvések: Scriptis
scripta opponenda. Ennek az utóbbinak az elôbbire kell támaszkodnia.
  Vannak a periodikus epidémiák mellett nagy, folytonos epidémiák, ezek
a concupiscentiák. Az aranybűvölet, a széptest-bűvölet, a gôg: a
cézarizmus, imperializmus, kapitalizmus, hedonizmus. Mindegyik e
hatalmak közül csinál mocsarakat s ránk zúdítja a szúnyograjokat.
Láttuk a háborúban az arany hatalmát mint elsôrangú intézôjét a népek
egymásrauszításának, a gyűlölet szításának, s ezt az alávaló munkát a
sajtó által végeztette; látjuk most az éhhalállal való küzdelmekben a
pénzért, az aranyért való tülekedést; s e piszokkavarodásokban s
nemzedék letörésének e fergetegeiben a legmocskosabb fickó a sajtó!
  Nov. 18. Szent Tamás-jubileum! a meglátó és az össze- s egybenézôé; a
nagy szép szinthéziseket megcsinálóé. Dómok ezek ... gyönyörű
alkotmányok! S én bámulom az összefüggést s az égbenyúlást s az
oszlopokat s az íveket; de fôleg az inspirációt... a lelkeket. S mi az? A
nagy láthatatlan valóság meglátása; a nagy tenger megpillantása ... a
nagy hegyek vonalának szemmel követése... ezt teszi a lélek! Tamquam
videns; azután adorans; sentiens; contemplans; deficiens; languens;
ardens; raptus... Az Istenség tenger; a végtelenségé ... a fölség hegyei,
aki azokat mássza... A sok megtört, diskurzív, betűsoros, papíros-tudás
helyett a látás... Aki a mélységek fölött kúszik, aki a vad természettel
érintkezik s küzd vele! Aki a lavinák dörgését hallja, a nagy, erôs,
eleven szózatokat... Akit megfog s emel, majd meg lenyom a magasság, a
nagy jelenvalóság... Akinek a sötétség sejtelmes ... tele van leplezett
szépséggel, mint annak, ki egy dómban novemberi éjben virraszt: nem lát
semmit, de tudja, hogy itt mily csoda, néma, láthatatlan szépség
alszik... Ah, igen, olyan az, mint aki még nem látott volna erdôt
tavasszal. Alaskából jött, de sokat olvasott, hogy milyen az, s ide
kerül kemény télben s mást lát, de tudja, hogy mi jön. Alszik a világ,
-- s csak nyög, de majd feltámad. -- Vagy olyan mint Andersen
királyleánya, ki a tenger mélyén van; látja a világosságot, de nem
látja a napot, s a napnyugtát. Más világ, láthatatlan, s mégis a miénk!
  Nov. 30. Tegnapelôtt ültük Szent Tamás szenttéavatásának 600.
jubileumát. -- Engem ez alkalommal megragadott a gondolat, hogy mily
híven fejti ki -- tán nem is ex industria, de önkénytelenül, vagyis
inspiráltatva a Szentlélektôl, az ethika mibenlélét, mikor azt mondja:
motus creaturae in Deum. Ez az éthosz az egész természetben megvan --
materialiter; azután a szabadakaratban -- formaliter. Elgondoltam, hogy
az Istenség éthosza a Szentlélek ... motus Dei in Deum, spiratio... Ah,
mily fölséges szubsztanciális éthosz, maga az isteni élet, mely
önmagába hajlik vissza... A creatura így van elindítva: Istenbôl Istenbe;
fölismeri eredetét s célját, s aztán siet abba vissza. A tökéletes
éthosz az lesz, mely minden tendenciában, kinyujtózkodásban, elérni-
kiindulásban ezt öntudatában hordja. A javak, az akarati
kinyujtózkodások pontjai, terminusai azok csak szimbolumok, jelek;
jelzik az utat. csak transzparentek, az örök jó képei; csak ingerek,
ideiglenes tanusítványok... Ha ezt tudjuk, s ha törekvéseinkben úgy
cselekszünk, mint akik a Szentlélek nagy visszaömléseit a Végtelenbe
utánozzuk...
  Édes Szentlélek, a te áramlásod elkap s elsodor engem. Aki zúgó,
vágtató, minden energiát felülmúló, a bolygók iramlását meghaladó
iramodat kontemplálja, az megérzi, hogy mi a szeretet s az örök vágy,
az örök lélektörtetés... Most úgy vagyunk, mint a megfagyott Niagara: a
helyzetenergiák lógnak a magasban; de ha feloldódnának, ah, mily
örvendezô, repesô, föltartózhatlan omlással omlanának, szakadnának a
mélybe! Örök szent éthosza az isteni létnek, Szentlélek! ah, te
indulatok tengere; te a mélységek vonzása, te a végtelenségnek önmagába-
szakadása; te a célba törô energiák összfoglalata! Ex affectu
universitatis adoro Te, admiror Te, amo Te; desiderio tui fugio ad Te.
Eruptio sum propria expressiva omnipotentiae quae quando ad
admirationem pervenit conscientiae, de se ipsa scientiae retrograde
tendit illuc, unde profecta est.
  Tota tunc ventibus in motum mutatur, in motum creaturae in Deum[104].
Boldog ember, aki ezt a motust mint legtisztább s legmelegebb éthoszt
érzi. Illuc feror, quocunque feror, mondja Szent Ágoston. S ez az
ithosz a caritas, a Szentlélek bennünk. Nem lehet ezt a Lelket, lelkünk
lelkét, lelkünk velejét eléggé szeretnünk. Ethos divinitatis, motus
divinitatis in seipsam, rape me, trahe me! Trahe![105]
  Dec. 2. Advent! Folyton siratom a kereszténység rémséges
aposztaziáját. Szakad minden ... part és kötelék, s a lelkek
széthullanak. Hol van az anima ecclesiae?! Az összetartó kapocs? a nagy
közreműködés? Végre is égre nézni könnybeborult szemmel s nagyon kérni!
Hiszen eljön, ki a föld színét megújítja, s van bennünk is hit és
érzék; s ha mindenki csak a házanépét fogja s viszi, már is jobb lesz.
Sok-sok keresztény család tűzhelyén ég a szent tűz; abból nagy
lángoszlop lehet, és sal terrae és a lux mundi széthintve és pislákolva
és kihatva az emberiséget járja át. Ah, éljünk a szent advent
borzalmában, a nagy felelôsség tudatában, tele részvéttel a romló világ
s a veszendô lelkek iránt, s éljük azt az egész, komoly, fölséges
kereszténységet. Advent van, menjünk; induljunk ki... Advent van a
jövendôt véve is, menjünk Krisztus elé! Ma van a hitközség eskü-
letétele...
  Dec. 3. Szinte nem bírom el az Oltáriszentségben Krisztus közelségét
-- sub his figuris latitantem Deum; inkább behúnyom a szemem, s azokban
a távlatokban jobban elfér számomra. A hit úgyis a láthatatlan
jelenvalóság érzéke; itt van az Úr! Szent öröm, de azután
elcsendesedés, eltünés; a végtelennek liturgiája a csend és a homály; a
tiszteletnek miliôje, levegôje a csillagtalan, végtelen éjszaka. Ebben
elmerül s elcsendesül s szinte megsemmisül a lélek; azután pedig az
öntudatra ébredés borzongása fut rajta végig, s ajka s szeme nyílik, s
feltör a lelkébôl az imádás s az öröm egybefont sugara, a hajnal hűs s
borzongós homályában, színtelenségében az örök napsugár! s így vagyunk
nemcsak az Oltáriszentséggel, hanem az isteni jelenlét nagy
szakramentumával, a világ s az élet, az öröm s a szenvedés leple alatt
jelenlévô Istenséggel. Behúnyom a szemem, s akkor látom a misztériumot,
a láthatatlan jelenlevôt. Tamquam videns sustinuit, mondja az Irás; ah,
talán úgyis tamquam obcaecatus et ita illuminatus sustinet... A hit a
jelenvalónak, a láthatatlannak megérzése, megilletése. A hit a szent
éj, mely tele van végtelenséggel, s azután fölvesszük e láthatatlannak
ránk-hatásait ... ut et Deus manifestur in corporibus nostris... Minél
többet belôle s minél közelebb hozzá!
  Dec. 5. Aki az oltárnál naponként hallja: Misereatur tui omnipotens
Deus, annak kell alázatosnak lennie. Irgalomra, kegyelemre beállítva ...
végtelen mélységek fölé ... tehetetlenül ... kapkodva ... dadogva ... egy
rettenetes hatalom polipkarjai közt ... a bűn s a mulandóság kimérájával
nyakában! Egész lényem mint a csepp, mint egy sapkaszél ... mint egy
nyikkanás! Mit csináljak vele? Absztrakt gondolataim tehetetlenségét,
árnyszerűségét, elkapatott-voltát mindenütt érzem; azok úgy
bevilágítanak efemer és vizipók-életem mélyébe, azaz dehogy, hanem
lényegébe. Borzasztó ez a tudomány, ez a tehetetlenség!... Azt mondja
valaki: ha kimegyek a természet pünkösdi ünneplôjét élvezni s látom az
ezernyi-ezer pázsit-ékességet, gallypompát és bokordíszt ... s annak
leírására egy szavam van: zöld! Mit csináljak? elnémulok én, az
intellektuel. Mit csináljak? egy csöpp vízzel kifejezzem a tengert, egy
sapkaszéllel a levegôeget, egy nyikkanással a beethoveni szimfóniát?!
Ah, mit látok e fán, a zsenge zöldön, a haragosabb levelen, a
napsütötten, a zöldes árnyékok fátyolai mögött? Látok, látok; de
kifejezni? hah, azt nem tudom. Fényeket ki tud kifejezni? az alkonyi ég
színeit, a homályba merülô vagy az ébredô erdôt, a végtelenség
kékségét, a szentjános-bogárkák mécseit, a sötétben világító
macskaszemeket, az alvó bokrok s virágok bontakozó színeit?
  Dec. 25. Szent, édes karácsony! Édes Jézus! Hogyan birja el
idegzetem, hogy ezt a mondatot kimondom: Ez a gyermek Isten?
Villamáram, mely minden vezetéket eléget. Nem birjuk el! Beszakad a
lelkünk alatta. Pedig ez az Isten fia; egylényegű az Atyával! Ô mondja
meg, mit takar a kis gyönge test, a gyermek színe, a kisded
tehetetlensége. Állunk a barlang elôtt s kérdezzük: ki vagy? Messiás?
Próféta? Illés? Minek tartják ôt azok, kiknek nem lett világos a szemük
az Úr Jézustól? Minek tartják Straussok, Nietzschék, Marxok? ezek a
sötétségbe lehajolt üstökösök? Némelyek ennek, mások annak -- geniális
embernek, prófétának. De minek tartjuk ôt mi? Te vagy Krisztus, az élô
Isten fia! Ah, boldogság, boldog meglátás, nagy kinyilatkoztatás
fogadása: Krisztus az élô Isten fia! Ezzel a boldog, meglátó lélekkel
megyünk hozzá a barlangba, s gyermekek leszünk nagy hitben, nagy
szinthézisek igénytelen megcsinálói; nagy alkotóvilágba más világot,
gyermekbe Istent helyezô hitnek vallói. A mi hitünk, hogy a barlangban
Isten született. A mi nagy fölemeltetésünk, hogy belénk oltódott, hogy
megnemesített: emberséget, embert, édesanyát, gyermeket, családot s
örök szent vágyat, azt, mellyel Isten s a végtelen felé nézünk. Most
kiegészítést, befejezettséget kapott az emberiség. Az a nagy erdô, mely
csupa törzs volt korona nélkül, nem tudott kihajtani; vagy ha tudott,
letört az ág, s az új életvágy s életkiindulás égô s élô kín lett.
Rózsa volt, melynek tövisei nem a száron, hanem a virág szirmai közt
voltak, hogy ezeket széthasogassák. Önmarcangolók, önkínzók voltunk...
Ah, édes, kis ág, -- oltóág, új élet!
  Ez a jel: találtok egy kisdedet: pólyákba takarva... Ugy-e különös, úgy-
e sajátos jel? Olyan, mint a nagy szegénység, mely szemet szúr; nagy
igénytelenség, nagy fölény s felsôbbségesség, mely föltűnik: jel! Isten
jele! Isten úgy jelentette magát, hogy szegény, kis gyermek lett. Ah,
szent hieroglif nyirkos barlangfalak hátterével; aranyos, csillogó
szemű gyermek! Igen, ez igazán jel; jel, hogy a Fölség kiüresítette
magát; jel, hogy benignus et humanus. Apparuit benignitas et humanitas
Salvatoris! Az Isten Fiában való hit Isten-fiakat vezet, hosszú,
fölséges sorban; qui non ex voluntate carnis, neque ex voluntate viri,
sed ex Deo nati...! a toll szökell, ugrál a kezemben.
  Azután eljött a gyermekben a Megváltó. Ô megvált bűntôl, ô szabaddá
tesz; ô a mi erônk! A hit eligazít nagy eszménynek, nagy cél felé, új
rend felé. Az ég tényleg megnyílt, s az Istenség csodálatosan közölte
magát... Istenedés napfény-foltjai hulltak s hullanak a világra; egy
elváltoztató életáram, -- azt kegyelemnek hívják. Ezt azonban tisztára
Isten adja, s ember meg nem szerezheti. A kô nem lehet növény, a növény
nem állat, az állat nem ember, az ember nem Isten. De ha ilyesmi
történnék, ha az élet úgy beleszôné magát, hogy a kônek szirma nône, s
a növény mozogni s ágálni kezdene s az ember istenülne: ez csak a
Teremtô szuverén játéka lehetne, ludens in humanis divina sapientia
rebus! Hát igen, ez felsôbbségülés; ez a belsô átlényegülés, ez a szent
metamorfózis kapja meg az embert. Kapja és viszi! Az erkölcsi élettel
is úgy vagyunk: tiszták nem lehetünk s mégis kell lennünk; akarunk is,
de ezt az a lelket átszövô, átlényegesítô erô, a kegyelem teszi.
Betlehem, a nagy bizalomra s reményre ébresztô, hogy az ember istenileg
élhet: nem saját erejébôl, de Istenébôl; s Isten akarja ezt.
  Ah, barlang, azzal a nagy barlangszájjal, kiáltsd világgá: emberek,
Isten akarja, hogy szentül éljetek s erre titeket fölbiztatni, erre
magával ragadni jött az Úr, az Isten Fia. Köztetek van, köztetek;
értitek? Mint egyik köztetek; testvértek; oly közönséges, oly
mindennapi, mint a csecsemô, a gyermek, testvértek! Nem elszigetelt
fényben s fönségben, nem! hanem istállóban, alomszalmán, jászolban.
Értitek ezt a közelséget, e közvetlenséget, ez összeforradást? Ezt a jó
életet Isten adja; ti nem birjátok; de ô adja; eljött s adja... Értitek:
ez leszen a jel... Felhozom a hindu, keresztény misszionáriust, kit
Tibetben a lámák halálra ítéltek s verembe dobtak, melynek fönt szűk
nyílása volt s ezt vasajtó zárta. Bedobták oda s akkor egy karja is
eltört... Ott feküdt s tapogatódzott ... hullák, rém bűz; leszegezte ôt a
tudat, hogy innen ki nem jöhet; nincs hatalma ... itt elrothad. Ime, a mi
sorsunk: a világ a verem; mi nem boldogulunk; de ... de az Isten
megteheti! A misszionáriust is kihúzta onnan éjjel valaki; angyal,
ember -- nem tudni. A mi világvermünkbôl nézzünk az Üdvözítô felé -- a
barlangba! Ah, ily közel van a nagy segítô, s megváltó; ily közel:
velünk! Velünk ... enyém! Birok, birok... mert ô akarja s teszi. Te is
birsz; te harmadik, te is, te is... Senki sincs kivéve: isteni
nemzedéknek kell itt sarjadnia. Nem az, hogy én csak távolról, a szent
kereszténység bagázsija, valami kis koldus kísérôje, ki a mennyország
ajtónyitásakor beosonhat... Nem úgy! Senki sem legyen úgy! Ti ,,gens
sancta'', ,,populus acquisitionis'', ti nem tűrt exisztenciák, nem
Mitläuferek vagytok. Mindenki a centrumba, az elitbe, Jézus közvetlen
közelébe való; mindenki! Igy visz az áram, mely a barlangból kiindul:
Der Strom, in dem ich bade, ist Überlieferung und Gnade. (Goethe.)
  Ezzel a hittel s reménnyel borulok le a jászol elé: Mit akarsz, édes
kis Jézusom? Pénzt, ruhát, lakást, lelkemet, szívemet? Úgy-e, még ez
utóbbiakat sem elsôsorban; hanem bűneimet, aggodalmaimat, gondjaimat,
keresztjeimet, kislelkűségemet? Úgy-e, ezeket akarod? S a bűnöket
elveszed s eldobod s a gondjaimat magadéivá teszed, s azok már nemcsak
az enyéim, hanem a mieink: enyémek s tieid! S úgy-e, azt akarod, hogy
így együtt vigyük? Igen, veled s érted élek!!
  Dec. 27. Az Úr Jézusban a nagy misztérium ereszkedett le. A
misztérium az Isten, s elrejtôzött a gyermekbe; leereszkedett az
istállóba, a szegénységbe, az élet igénytelenségébe; a keresztre
feszítette magát s az Oltáriszentségben lappang s az egyházban, mint
misztikus testében jár és szenved és küzd. Tehát így lett az Isten
köztünk. No már ez felelet a) azoknak, kik kérdezik, hogy lehet-e a
vallás tömegmozgalom. Ha úgy értik, hogy való-e mindenkinek, ki a nagy,
névtelen tömegben szám, azt felelem, hogy igen; s ez a misztérium
karácsonyi bemutatkozása. Nem kell neki intellektualizmus s elvont
fogalmi világ, hanem a nagy konkrétumokkal dolgozik. Ahogy dolgozik
fűben, virágban, csillagban, tengerkékségben s az égbolt aranyában, s
ez mindenkinek való: úgy dolgozik Betlehemben s Názáretben stb.-ben. --
Át kell érezni; a misztérium a szívünket fogja meg; mindenkihez szól. A
tömegemberhez is, csak nézzen és lásson. -- Aztán felelet b) azoknak,
kik a gondviselést nem értik. Van gondviselés, s van kín, szenvedés.
Gondviselés szeretetet mond, s e részben sokszor nagyon is nem látjuk
azt. A szeretet is olyan misztérium, mint Isten Betlehemben. Megvan a
szeretet, de nem látni; ahogyan a csecsemôben Istent s a barlangban a
mennyországot nem látni. Nem, sehogy sem látni, de valóságosan ott van.
A szeretet van a betegségben, a veszteségben, a gondban, kínban,
sikertelenségben s szerencsétlenségben, egészen úgy, mint Isten
Betlehemben. Hitemben megfogom a csecsemô-Istent, a síró Istent, s
hitemben megfogom a keserű, a könnyrefakasztó, a gyermeket, apát,
feleséget, testvért elszakasztó szeretetet. A szeretet úgy jár a földön
álruhában, mint az Isten az emberi természetben. De ahogyan teljesen
eligazodtam a csecsemô Jézussal szemben, úgy igazodom el az örök
szeretettel, s eligazodásom megadás s bizalom lesz. Bármi történik
velem, azt az Úr vagy pozitíve akarta vagy megengedte, tehát tud róla.
És sohasem kételkedem, hogy ami történik, abban Isten-szeretet ne
volna.
  De ki kell hámozni a keserű héjból az édes magot, a nyilalló
szenvedésbôl s a megrendítô veszteségbôl a nekem való értéket; s ez az
lesz, hogy teljesen odaadom magamat az Úrnak s híven kitartok mellette
s úgy fogadok mindent, mint az ô kezébôl.
  Ezáltal jön le az életembe a misztérium, a nagy szeretet. Ez felülrôl
jön s nem alulról; ezt nem ember gondolta el, hanem Isten jelenti ki.
Ezek azok a ,,schöpfischen Urkräfte''; ez az a ,,élan vital'' és ,,vie
jaillissante''. Ezek azok a ,,veritates non diminutae'', a ki nem
forgatott igazságok, az el nem kommentározott eszmei valóságok. -- Az
emberi ember, az ösztönös, a világias ember, az máskép gondolja; az a
maga benyomásai, igényei, vágyai, képzelete s ösztönei szerint
gondolja, de a misztériuma az életnek máskép állítja ôt be. Felülrôl
kell az embert eligazítani, nem pedig alulról. Az ember nem lehet
készen önmagával s életével, ha csak érzékeire vagy kedvesen elgondolt
háztartására bízná magát. Mondjuk, hogy a lovat sem kantározzák a
farkánál, hanem a fejénél, s ugyancsak rossz beállítása az életnek, ha
az ember a felsôbb világosságot kifújja s vakoskodva indul el az élet
rengetegének!
  Édes Jézus, e nagy bölcseséget kérem; a szeretet misztériumát értsem!
Értsem azt, hogy bajban, kínban te vagy itt, te vagy velem, s hogy a
kínt s bajt szent megadással vegyem. ,,Salvum me fac Domine, quoniam
defecit sanctus, quoniam diminutae sunt veritates in filiis hominum''.
Ah, ezek a ,,capite diminuti'', veritate diminuti et caritate homines!
Szegény ördögök! Mikor térnek észhez? Veni Domine Jesu!
  Dec. 30. Sok érthetetlenség és szenvedés körülöttünk, virágnyílás és
hervadás, sok fény- és szem- és lélekkialvás ... rémséges sorsok. Mit
vesztettek családok s egyesek, s mily keresztek szakadtak nyakukba! Mi
volt sok otthon még tavaly ilyenkor, s mily árnyak lopóztak azokba! S
azután felülrôl is mennyi érthetetlenség: hogy ez mind történik, ahogy
ezt Isten tudja s küldi vagy engedi; s hogy az Úr szeret, nagyon szeret
s hogy gondunkat viseli... Jaj, Istenem, mi lesz a sors, s a kétkedô ész
boszorkakonyhájában mindebbôl mit csinálnak majd?! Hogyan szövögetik az
árnyakat éjtszakákká s a küzdelmeket odaállítják lélekgyilkolásnak s a
bajokat gyűlöletnek s a világból poklokat gondolnak -- a pesszimisták.
S aztán mások mást, a kiszámíthatatlan s ellenôrizhetetlen ötletesség s
nagyot-gondolás kapkodása szerint! Csináltak is a világból! Ah, mit
csináltak?!
  De aztán jött valaki egy nagy képeskönyvvel a hóna alatt s nem
beszélt sokat, hanem mutogatta a képeket s nemcsak képeket, de
életvalóságokat, s elénk élte az életet, a keserűt s az édeset, a
sötétet s a fényeset, a csendest s a háborgót, a mosolygót s a
kereszteset. Elénk élte s kért, hogy higgyünk neki. Ne háborodjunk s ne
zúgolódjunk ... S miután élt 30 évig csendesen, föllépett s beszélt, s
aztán, mikor a legnehezebbre került a sor, megint alig beszélt, hanem
bement a sötétségbe, a sötétség hatalmasságainak órájába; bement és
tett ... s a keresztet elviselte s a fejét meghajtotta, s az utolsó szava
is egész napsugaras régi lelkét, onnan a genezáreti partvidékrôl s a
názáreti halmokról hozta emlékezetünkbe; mert mindenek dacára Atyát
emleget; vagyis nem változott meg felfogása a töviskoszorú alatt sem, s
hiszi, hogy ki nem tépnek egy hajszálat fejérôl, s a kereszten négy
seben függve nem vonta vissza, amit egy szép áprilisban mondott, hogy
nézzétek a liliomokat, úgy-e szépek, Isten a gondozójuk; s nézzétek a
madarakat, úgy-e dalolnak s nincs gondjuk, Isten az etetôjük; no és ti
kételkednétek a meztelenségek ruházójában s a víg lelkek
sugalmazójában? Úgy-e nem?
  S így már merek gondolkozni és szólni és hirdetni Szilveszter napján:
Testvérek, sokat vesztettetek? házatok fölött felhôk tornyosulnak?
otthonaitokban gondok ülnek, hivatlan vendégek ... gyermekeitek ...
üzleteitek ... gazdasági viszonyaitok! Ah, ezek a nehéz, súlyos dolgok s
gondok, malomkövei boldogságtoknak! Betegek vagytok, vagy vannak
betegeitek, sötét, kilátástalan a helyzetetek? szegények vagytok? nincs
ruhátok? Látom, kikandikáló ingetek foszlott -- takargatjátok...
  S mégis az Úr Jézus nagy képeskönyvét nézve s nem filozofálva most
már merek gondolkozni és szólni s hirdetni, hogy bármi történjék, Isten
szeret minket; tud rólunk; ô küld vagy megenged mindent, s nekünk azt
lélekkel kell fogadni s azzal a hittel, hogy az tôle van. Küld jót,
sokat, s ezért hálát adni, s küld rosszat s azt alázattal fogadni...
  A sok jót szívesen meghálálni ... mennyi az! Ah, mennyi?! van szemem,
lábam. Nincs repedt csigolyám.
  S a rosszat nagy hittel, hogy ez is az Úrtól <jön>. Ezt az Úr Jézus
hagyta ránk: a nagy letörésben, mikor ráborult az éjtszaka s mikor
könyörgött: Atyám, ha lehetséges ... akkor mondta: tedd hüvelyébe
kardodat; vagy nem hiszed, hogy Atyám tizenkét légió angyalt küldhetne
nekem? Igy azonban mást küld! ô küldi a pribékeket, ô az ostorokat
hátamra, ô a töviskoszorút fejemre; ô terít le a keresztre s szegeztet
le. Értesz magyarul? tapogasd meg a tenyeredet; -- ô a tenyeremre
téteti a vasszegeket, s hajtja át húsomon; s csontjaim közt... Ah, ezt
mind ô teszi ... s a javamra teszi.
  S a javam épen ez, hogy ezt hitben megfogom s magamat megalázom s a
bűneimért elviselem, s türelemben mélyebb, tisztább, csengôbb lélek
leszek.
  Ez a nagy misztériumnak kijelentése s kihirdetése s megvallása, hogy
Isten van mindenütt s ô van bennünk s van velünk, he nem is értjük.
  S itt megint a legnagyobb Isten-velünk misztériumára kell
visszanyúlnunk. Azt mondta az angyal: hogy az Isten lejött s az
Üdvözítô köztünk van, annak az a jele, hogy találtok egy kisdedet,
jászolba fektetve! Ez az Isten... Ez a felismerhetetlen Isten. Épen úgy
van az isteni szeretettel: lejött, itt van, köztünk van; tudjátok hol
van? A szegénységben is, a barlanglakók közt is, a meztelenségben is, a
fűtetlenségben is, a lábbajban is, az asztmában is, az idegsorvadásban
is, a csigolyarepedésben is -- mindenütt; higgyétek ... alázattal! Ez az
isteni gondviselés misztériuma. A születés misztériuma az istállóban, a
megváltás misztériuma a keresztfán, a gondviselés misztériuma a gondban
és a bajban. ô már így szokott járni köztünk, úgy ismeretlenül, vagyis
a hit sötétjében!... Hinni ezt!
  S még mit? Egy nagyot s jót! Szent János a nagy letörések estéjén a
lelkek rengésében lehajtotta fejét az Úr keblére. Ezt ô megengedte; hát
tegyük ezt!
========================================================================
1924


  Jan. 1. Uram, mutasd meg arcodat! Látni akarlak s többet venni tôled
s meríteni belôled, mint eddig. Aki csak a maga fogalmaihoz ragaszkodik
s nem fogadja el a másét, az olyan, mint akinek a nap hátulról süt, s
így mindig saját árnyékába lép. Nem lelkünk s énünk vetületeit akarjuk,
hanem a közvetlen fényt! Ezt add, Úr Jézus! Dein Empfangen soll sein
deine große Tat! Keyserling, filozóf is írja, hogy ô nem enged
vitatkozást elôadásai után; ne úgy hallgassák ôt, mint akik feledni s
feleselni s el nem fogadni akarnak, hanem úgy, mint akik szívják s
beveszik azt, amit kapnak.
  Ha a forrásnál ülök, nem turkálom föl iszapját, hanem belenézek s
élvezem tisztaságát s megtisztulok benne. Csendesítem a lelkemet. Én
fölkavart vagyok, az nem. Azt is lehetne fölkavarni, -- van benne is
iszap. Ah, Uram, fogadni, venni akarlak!
  Jan. 5. Úgy gondolom, hogy lelkem ebbôl a világból, a lét e
mélységeibôl a másik világba úgy nyúlik át, mint a föld mélyeibôl a
forrás. Csendesen ültet s meg-megremeg a víz tükre ... titokzatos
megremegés, megérzések és adások; ad gyöngyöket. A másik világba
átnyúlik s ott fakad fel a lélek; s megremegései az imák és vágyak; s a
lelkek úgy nézik, mint mi a forrást: tiszta szemében gyönyörködünk s
bársonynál lágyabb fodor-elsimításán elsimul minden aggodalmunk!
  Különben is az a vágyam, hogy fölkavarom a más világot, azt a
szenvedôt, s belopok napsugárt, erdei hűs illatos légáramokat; átdobok
virágokat, s selymes erdôszéli pázsitok puhaságával takarom a rideg
sziklákat... Szeress és táncolj; táncolj, énekelj, örülj, hogy ezt mind
teheted s élvezheted. Io triumphe!
  Jan. 12. A régi hinduk éltesebb korukban erdôkbe vonultak, hogy
maguknak éljenek s az Istennel kapcsolódjanak; ah, a mi erdônk, szent
berkünk a templomok, ahol Krisztus vár ránk misztériumában. Szent,
titokzatos berkek, csalitok, pagonyok ... telve misztériummal. S ôk
tegyenek túl rajtunk? Nem, mi megfogjuk a nagy végtelen realitást! Itt
a nagy realitás: s a realitással kapcsolódunk, azt fogjuk.
  Az erdôkben források, de mélyek, s kellenek, kik merítenek; puteus
altus est! Vannak-e igazán köztünk merítôk, kik a mélybe leérnek? Az
erôsek tulajdonképen az igazán értelmesek; mert mint megyünk kutakhoz,
ha nem érünk le hozzájuk? A kereszténység olyan hegyvidék, tele
forrással s kúttal; de meríteni kell belôlük! Uram, úgy térdelek le
mélyen meghajolva s alázatomban megtörve, mint aki merítek, mint aki
lenyúlok és húzok vedreket s erôs karral fogom; az arcomba loccsannak,
s párázatuk is frissít, s nyujtom, döntöm ki... Ah, de merítô kedvemben
vagyok, mikor ide letérdelek! Hogy nézek le megbűvölten, s látom a
mélyben az eget. Itt-ott néha egy csepp a kezemben tartott vederrôl
leválik, a tükörbe esik s összetöri magát; de az ég megint elsimul,
tört darabjai egybeolvadnak. Ah, hogy nézek az égi mélységbe, az élet
elemének kimeríthetetlen szülôméhébe! Ah, itt körülöttem a hôség, a
tikkadtság, a fáradtság, a por, az izzó aszfalt, a végtelenbe nyúló
országút, a piszkos utcák ... a világ s a fáradt ember, a lelki sivatag,
a homok s a szétpattogott, meztelen sziklák; s jaj, ezek mind
szomjaznak, de meríteni nem tudnak. Ôgyelegnek, letérdelnek, ajkaik
mozognak, se egy teremtô gesztussal a mohón meglátott kútba lenyúlni s
a vizet kihúzni s a vödröt a szájhoz illeszteni s inni ... inni ... inni, s
iledni, azt nem tudnak. S tovább adni a sok rokkantnak, piszkosnak,
blazirtnak; a sok szétpattogott kô-léleknek; a sok kiszáradt szív-
kórónak; s adni s kéjelegni, hogy adunk s folyton adunk s öntünk s
döntjük az élet és erô és frissesség vödreit, az arany- s ezüst-
vödröket ... a teli vödröket!
  Szent kereszténység, tudod, mi vagy szememben? Zárt források s mély
kutak vidéke; kútgémek, szivattyúk, kötelek s vödrök nélkül... Nincsenek
vödreid s kútgémeid, s ahol van egy-egy gém, az ostora hiányzik; s
azért a szárazság s a fonnyadás gyötri s töri szép világodat! Szerezz
magadnak, nevelj magadnak merítô lelkeket! A világ szép atlétákat
nevel, acélos, ruganyos karú, combú, hajlékony testű ifjakat, kik a
szépséget éljék, s az arénát s a diszkoszt s a lapdát s evezôt
szeressék. Édes egyház, a te atlétáid, a te merítôid, az arany-vödör-
kezelôk, a virtuózok, kik az mélységeket értik s kik lenyúlnak s emelik
ki az élet friss elemét, hol vannak?
  Szent egyház, tudod mi vagy szememben? Szép matróna egy-két elkésett,
lassan le-leiparkodó könnyel arcodon. Elkésett könnyek; a maradék, a
nagy emóciók fáradt gôzének lecsapódása... Szent egyház, legyenek
gyöngyeid, legyenek könnyeid, necsak emlékei s maradványai a régi,
hevülô érzéseknek! Érj rá küzdelmeid közt sírni, meghatottságtól, szent
örömtôl, elmélyedéstôl. Lelked olvadása könnyeidben pezsegjen. Érj rá
szeretni ... érezni ... élni ... virágot ültetni s gondozni...Érj rá örülni,
énekelni! Érj rá! Ne neheztelj, hogy neked mondom, hisz gyermekeidrôl
értem, azokról, kik tieid s kiket régen úgy híttak, hogy szentjeid...
Szentjeid -- Istenem, mily megremegtetô, nekünk idegen szó. Szentjeid?
Nem különös? Hol vannak azok, s kik azok? Hát ezek itt, itt mindenfelé;
itt e házakban, sikátorokon, műhelyekben! Ezek azok? Jaj, Uram, ezek
furcsa szentek; talán csak olyan szentek, hogy régi szentek nem-szent
maradékai: A nevük a régi ... de más nincs a név alatt a régibôl. Nevek,
leltári címek! Ah, Uram, úgy-e érted, hogy a szemeim megtelnek könnyel,
s hogy úgy érzem, hogy ezek nem elkésett s maradék könnyek, hanem az
örök ifjú s szép egyháznak szívébôl gyöngyöznek; az övébôl, mely anyám;
hisz én is volnék az ô szentje, szentje, úgy mint régen mondták, nem
ahogy a kánoni s pörös szenttéavatások értik; régi, szerény szentje, s
így sírok s élek s örülök s éldelgek s merítek s iszom; s fogom a
vödröt s nyujtom s döntöm ...döntöm; a puszta homokját akarnám lefogni!
  Jan. 13. Még egy karácsonyi gondolat. Deus erat Verbum, Christus est
Deus, s ami van más ilyen, ahol az állítmány ,,Isten'', édes keveset
ad. Mert hiszen az végtelen, és felfoghatatlan és kifejezhetlen; s hívô
s hitetlen, Szent Tamás és II. Frigyes megegyeznek: Il est bien plus
difficile de parler de Dieu que de l’homme, mondja II. Frigyes; és
Szent Tamás: magis nobis manifestatur de Deo, quid non est, quam quid
est. Ah, hol, mennyire elesik képzeletünktôl s fogalmaink műhelyétôl az
idôtlen és tértelen ,,actus purus'' s az unitas ineffabilis.
  Megfordítva, Krisztus nekünk azért az, aki, mert az Isten benne ember
lett s adja magát benne. Akik emberek, próféták, szentek, nem érnek föl
a végtelenhez s nem bírnak kapcsolatot teremteni közte s köztük; de
minden kapcsolás és elvezetés helyett Krisztusban van az Isten. S ez a
mi teljes megnyugvásunk.
  Szent Tamás állításával szemben állok a jászol elôtt; az jár
fejemben, az, hogy nem tudom, quid est Deus; elréved szegény fejem
tekintete, mint ki a nagy ürességbe néz; de ha a gyermekre nézek, hamar
eltolom azt a birkózást a képtelennel: oda nyúlok az én szemléletemhez
s az én világos tudásomhoz s mondom: Deus Christus est.
  Hogy irtózik ettôl a zsidó, török, ôsi képzelet- s kedélyszegény
szemiták népe; ôk kik a végtelent fogalmi ábrázolásba szorították; ôk,
kiknek Isten végre is egy historikus, Sionban trónoló dührágta bálvány
volt, vagyis csinálmány, fogalmi tákolmány. Képet fából, kôbôl róla nem
volt szabad csinálni; de csináltak fogalmakból s képzetekbôl, s lett
olyan harcos vérszopó Isten, kitôl azt is lehetett kérni, hogy a
csecsemôket a kôhöz üsse s loccsantsa szét agyvelejüket. A mi
érzéseinknek lett igazuk, annak a természetes, édes ösztönnek, hogy az
Isten ember lett, vagyis, hogy a Krisztus az Isten. Az érthetetlen, az
örök, a végtelen sub specie oculorum -- infantis! Kell, hogy az idôt s
mindent sub specie aeternitatis nézzük; de az csak olyan, mint egy
elfinomodó s elmosódó fogalom, mely csak irányt ad, de nézést,
tartalmakat nem ad. Mi más a Deus sub specie oculorum!
  Ez az az erôs alap, melyet az isteni kinyilatkoztatás a történelembe
beleépít, mely nélkül mult és jövô érthetetlen volna. A mult a maga
vágyai az elérhetetlen Isten megközelítése után, s a jövô a biztos
emberideál s ideális élet kezelhetô mintája s mértéke nélkül. Mult és
jövô egy fénybe s világosságba olvad a jászol elôtt. S lelkünket nagy,
lelkes hálaérzés szállja meg. Nem hihettük, hogy így lesz; pedig így
kellett lenni; s ha ez nem lett volna, hiábavaló minden; s ma is valami
ilyenféle ellentmondó keménységgel s fölszabadító szabadsággal
találkozunk néha lelkünkben, mikor kételkedünk, hogy igazán Isten a
Krisztus, azután meg a teljes megbizonyosodás tekintetével nézünk rá s
azt mondogatjuk: igen, hiszen csak ez kellett, s enélkül nem lehettünk!
  S ez a természetesen, kedvesen emberi- isteni úgy jött le, hogy nem
hatalmat s nem az imperiumot kereste föl, hanem megmaradt ott, hol nem
az erôszak s a hatalom az ember s kedélye s belsô világa, a kedves-erôs
emberélet s embervilág él s küzd s vágyik s szenved. Adjátok meg az
Istennek, ami Istené -- mondotta, -- s a cézárnak, ami a cézáré! De
lesz-e még valami a cézáré, ha az Isten maga jön le? Ô azt megoldotta,
ezt a problémát; a cézárt hagyta a cézárságban, maga pedig bevonult az
,,Isten országába'', mely a lelkekben s a lelkek kisugárzási
szférájában épül föl! Evoe!
  Ha pedig valaki kérdi, hogy értem-e azt, hogy hogyan van az, hogy az
Isten Krisztus? Azt mondom, azt nem értem; de a Krisztust látom, értem
s követem. A szent mithosztól az emberéletet, a misztériumtól a
kereszténységet elválasztani nem lehet; hiszen azáltal nem mélyebb s
nem igazabb lenne, sôt elromolnék. Az Úr nem azért jött, hogy a
lehetetlent adja, hanem azért, hogy az Isten nagy, fölséges szeretetét
közvetítse.
  Jan. 19. Ein köstlich Wort: ,,Stercora sua meditantur scarabaei''.
  Jan. 27. Isten a legjobb atya -- mondja Tertullián; s Jézus a legjobb
fiú -- gondolhatjuk mi hozzá. S a legjobb atya úgy vezet, ahogy kell s
a legjobb fiú oly kegyeletesen bánik szüleivel, ahogy kell; s mégis az
érzelmes s a testi embernek mily nehéz a gondviselést elfogadni s a jó
fiút szüleivel, s anyjával szemben megérteni. Mi botránkozunk a
szenvedésen, veszteségen, búbánaton, betegségen, gondon, szegénységen
és halálon. Folyton fölsziszeg s fölkunkorodik a lelkünk: hát szeretet
ez ... s miért nincs csoda ... s miért esnek ezek a karácsonyéji misére
menôk a hóviharban szakadékba ... s miért nem jelenik meg az Isten
angyala s nem vezeti jó útra? S minek ez a betegség és baj, s mi lesz a
három árvával, kiknek Isten elvitte atyjukat? Szóval a mi hitünk befúl
az érzéki ember nézeteibe, s a kis pislogó mécsvilágot elnyeli a
sötétség; a test, az érzelem, mint ránk omló hullám, mint hegyoldali
görgeteg eltemeti a hitet, hogy mégis van Isten, s atya és szeretet.
  Mi nem értékeljük a szenvedés és küzdelem s a kereszt lelkeket
nemesítô szerepét. A mi nézeteink műhelyében nincs vésô és kalapács. Mi
nem látjuk, hogy mi mélyít, tisztít, átlátszósít, hogy mitôl leszünk
szebbek lélekben. Mi csak a nyögést s a kalodát látjuk, s a lélek
gyôzelmes motívumait s a kalodák adta lendületeket nem méltányoljuk. Mi
a vértanú alakja elôtt azt hangoztatjuk: minek ez? Miért nem jött az
Isten angyala? Minek e kín? S miért nem mondjuk: ah, fölséges gyôzelem,
megdicsôülés; ah, nagy tanúság arról, hogy van más s van több s van
különb! Ah, csodálatos lelki világok távlata, kristály-mélységek
villogása, levegô örök élet s erô virányairól, rózsás, bíboros, lilás
színpompák! Nekünk a lelket kell állítanunk; kínban, bajban
többlelkűségre iparkodnunk; Istenhez kín-fölényesen, kín-gyôztesen, éj-
gyôztesen, kísértés-gyôztesen ragaszkodnunk, Istent a mélybôl
kiemelnünk; a nagy effort morale-t megcsinálnunk, a Quand-męme-et! Még
ha így is, kínban, nyomorban: akkor is állítjuk, imádjuk. A legfôbbet
mindennel szemben, farkasszemet nézve a sötétséggel s kínnal, meg kell
vallanunk; a legdicsôbbet mindenek dacára tiszta, szép, művészi
fogalmazásban kell néznünk, s ami föld sarat, s emberiség akár
államban, akár egyházban szemetet, piszkot dobna rá, szeplôtelenül
néznünk s tiszta ajkkal csókolnunk.
  Ó szatócsok, felcserek, butoncok, fuserek; ó ti torz alakok; manók és
ficamatok; ti góklerek és bócherek; ti butoncok és tudósok; ti, kik
kupáitok szerint, macskazugok s jajok motívumai szerint, vagy legalább
nem mentesen azoktól konstruáltok világokat: nem látjátok-e, hogy
szélütött kézzel akartok kötni csipkéket s hályogos szemmel eligazítani
górcsöves szövedékeket?! Hagyjuk ezt, Isten nevet, az angyalok kacagnak
s az ördögök hasukat fogva röhögnek... Ez aztán a tragédia s komédia! --
Tu autem Domine, miserere nobis!
  Jan. 28. Az, hogy tele vagyunk magunkkal, fölfogásunkkal s
kultúrimádással, mit Welt- und Erdenseligkeit, az okozza, hogy a nem-
emberin annyira ütközünk s folyton konfliktusokba kerülünk. Fôleg, hogy
az embernek nem megy úgy a sora, ahogyan gondolta s nem áll mindenütt
rendelkezésünkre a csoda, egy Deus ex machina. Ezzel szemben a
legmélyebb bölcseséget tárja elénk a kereszténység, mikor a lelket s az
embert áldozatok világába állítja. Az áldozat nélkül tisztult s
emelkedett lelkiség; az áldozat s az alázatos, megadó szenvedés nyitja
s kövezi az élet aszcenzióját. Nincs nagy élet áldozat nélkül. Az
ütközés s a szenvedés nem elég ahhoz, hogy a lélek fajsúlya
érvényesüljön s a khaosz fölé kerüljön; ahhoz a szenvedésnek átélt,
hogy azt mondjam, öntudattal átelemzett tartalma kell. Test és lélek
együtt van; a lélek ütközik és szenved a fizikai, fiziológiai s
társadalmi s ethikai rendben; de a szenvedés s ütközés önmagában véve
nem emberiesedett s nem lelkesiedett meg; az hatás csak s visszahatás.
Hogy lelkiesedjék, ahhoz az kell, hogy az ember a lélek irányát
szolgáló lökô s emelô erôt hámozza ki belôle, vagyis hogy ne a lelket
összezavaró, azt az anyagba s keserűségbe fojtó erônek szerepeltessük,
hanem fejlesztô erônek! Ha a természet fölépítésében minden valamikép a
felsôbbet szolgálja, akkor végelemzésben a lélekre irányul s azt akarja
kiemelni. Ebbe az irányba s szolgálatba, kell, álljon a szenvedés is.
  Sôt ha eziránt megbizonyosodunk, hogy a szenvedésnek is sorba kell
állnia s nem lehet exlex erô, akkor arra a belátásra is jutunk, hogy a
szenvedés tényleg nemhogy bontó s robbantó hatalom, hanem ellenkezôleg,
épen arra beállított, mert nagyon is alkalmas a lélek szolgálatára. A
szenvedés kultúrhatalom lesz úgy az egyes embert, a lelkivilágot, mint
a közt véve. Ez utóbbit azonban már csak az elôbbirôl visszahatólag,
mintegy visszapattanva teszi: a tulajdonképeni hatása a lélekre, az
egyes ember lelki világára irányul.
  A szenvedés nagyon alkalmas a több-lelkiség kifejlesztésére, a
magábaszállásra, a tisztulásra, az érzéki szövedékbôl való
kiszakadásra, a mámor, az ösztön csalfa játékaiból való kijózanodásra.
Az ember mélyebb, bensôségesebb, tisztább, egyensúlyozottabb, s mit
mondjak még többet -- az ember lelkibb lesz. Isten felé, saját szférája
felé emelkedik; lehull sok bilincs, sok sulyok.
  Schopenhauer a nagy realitást rosszul állította be; nála az nem jó,
nem sikerült a lát: önmaga kínja; s azért aztán a kötelesség s a
tendencia a nemlét, az a jó s a legnemesebb erény: a létnek, az
öntudatnak részvéte a lét, vagyis önmaga fölött. Ez a részvét mély,
gyökeres, fojtott fájdalom, lángoló kín. A szenvedésben a lélek nem
gyôzhet; sôt minél látóbb, annál inkább sötétedik el. Nálunk a
szenvedésbôl lelket emelô, szárnyait növelô erô lesz. Istenhez visz.
Qui reliquerit domum vel fratres aut sorores ... vagy akinek elvétetik ez
mind, s aki ezáltal szabadabb, vér s test kötelékeibôl kiemelkedett
lesz, az egy más életet hordoz magában. Úgy vagyunk ugyanis, hogy a
lelket borítja a test, s a lelkiségnek ki kell hámozódnia, az örök élet
szikét ki kell magából hajtania.
  Erre semmi sem alkalmasabb mint az, ami a testet, a vért s a világot
s a kultúrbálványokat töri! Hát éljünk a tudatban, hogy nekünk nem
csodák kellenek, melyek a rosszból kiszabadítsanak, hanem a rosszat
áldozattá elváltoztató lelkület. Az emberre rávág a rossz, s az ember
akkor észbe kap; fölismeri, hogy messze van hazája, szférája, s indul
feléje.
  Jan. 30. Az európai kultúra, tehát a kereszténység elhervad; ezt
mondják, s igaz lehet. Miért is tartson valami örökké, amiben annyi az
emberi, sôt az isteni elem is emberileg nyilatkozik meg? De az ilyen,
nagy komplexumokat összefogó fogalmakban ugyancsak alaposan kell
distingválni. Mert mi is hát az a kultúra, s mi benne a keresztény? A
kultúra a szép, tiszta lélek s hatalma alá hajtott világ;
természettudás és ügyesség által fölhasznált természet; a rossznak
letörése, az embernek való lét megteremtése s javítása. De a
gyöngyszeme s a gyökere az Istenbe akasztott s önmagára reflektált s
ráfordított lélek; az igazán szép, isteni élet: az, hogy érteni s
alakítani s hódítani akarunk, hogy a természet bikáját szarvánál fogni
s szolgálatunkba szorítani kívánjuk, az minden kultúrában van, jóllehet
az elrontott brahmin vagyis a buddhista kultúrában még ez sincs. Tehát
a keresztény kultúra fajsúlya a lelkiség, bensôség, istenesség; ez
kombinálódik munkával s társadalmi fejlôdésekkel, s ezekben is ô az
ethikai punctum saliens! Igen, ez a kedves kép: a punctum saliens! Ez a
krisztusi lélek s a krisztusi élet, s ez élet s e lélek kiáradása s
térfoglalása!
  Ezt hirdeti az evangélium és a názáreti ház! Az ember a világ értelme
és gyöngye, s csendes, munkás, nyugodt vagy fáradságos, küzdelmes,
szenvedô élete a világ értéke. A föld s a lét csak kagylója e
gyöngynek. Amit itt kifakasztunk s kialakítunk s színezünk, amit úgy
markunkba s magunkban átélünk: az a világ értéke s az igazi kultúra!
  Már most, elveszhet-e, elhervadhat-e ez? Ami körülötte s rajta
alakult s képzôdött, az egész jogi, társadalmi, gazdasági rend, az
elveszhet; de az az érték nem! Ha van valahol egy remek kôház, s benne
terem s arany, ezüst bútorok s szépen terített asztal, porcellán- és
üveg-szerviz s evôeszközök fehérezüstös fényben s bor
kristálypalackokban és olaj csillogó karaffákban, s a tengerbôl jön egy
fenékhullám, olyan mint hajdan Cadixban, melyrôl azt írják, hogy
felmászott a város falain s bástyáin s elpusztított mindent: igen, de
úgy-e ha tengerek pusztítanak is, a fajsúlyok meg nem változnak, s azok
szerint van az elhelyezkedés. A tenger színén úszni fog az olaj, a
fajsúlya önti oda. Igy vagyunk a keresztény kultúrával.
  Soha sem tetszik nekem, ha a történelmet képekben adják s ítélnek
fölötte nagyjában. Történelem-e Xerxes, Perikles, Marius, Augustus,
Cleopatra, Pompadour, Brutus, Wallenstein, Luther, Danton, Robespierre,
Napoleon, Bismarck?! Lehet-e ezekkel nemhogy azonosítani, hanem mégcsak
képviseltetni is az emberiséget? Az élet a jóságban, jóindulatban,
hitben, bizalomban, tisztességben, gondban, keresztben, hűségben,
türelemben már csak jobban nyilatkozik meg, mint ezekben a felfújt
történelmi bajazzokban, buffókban s elôtáncosokban?! A történelem az
élet folyama, s tartalma s értéke a lélek -- művészetben is,
technikában is, társadalmi rendben is, gazdaságban is, de elsôsorban
lelkiségben.
  A lázadások is, a sztrájkok is ezt segítik. Mert ha nem bír
keresztültörni épen az evangéliumi programm, az élet magva, akkor
boronálják vasboronával az áprilisi, a nyílni akaró vetés göröngyeit.
Istenem, segíts ... s értsük meg; s legyünk bizalommal -- s tegyünk!
  Febr. 3. Rejtett életnek hívják a názáreti ház életét szemben a
nyilvános élettel, a külvilág elôtti szerepléssel, fölvonulásokkal,
gyógyításokkal, tanításokkal. De hát bárhogy hívják, az az igazi élet:
az actio immanens, az öntudat, a teltség, bensôség, a fakadások,
ömlések, áradások, melegségek, emelkedések világa. Ha valaki az
Oltáriszentség elôtt Sárosdon térdelve, azt akarná még oda: a kölni
dómot, a Szent Pétert, a sixtinai énekkart s az ezüst harsonákat --
jaj, Istenem, hiszen ez mind ebbôl van, ebbôl nôtt ... gyökérbôl,
szívbôl, tűzbôl! Mit akar? Mit akar? Hiszen itt az Úr! A szívben van a
mélység s a túlcsorduló bôség, a szépség s a szárnyalás; itt a tűzhely
s a kohó; itt a szent csipkebokor! Ha ég, akkor is szép; de ha nem ég s
májusi reggelen pókhálószálain ezüst gyöngyös szivárványok izznak, hát
az is szép, nagyon szép! Ha a szív legyűr rosszat, kínt, s ha oly tűz,
hogy szent szeretetben fölemészti a csutkát s a tarlót s a közélet
dudváját, s ha úgy küzd a hideg önzés, a lemondások szikes talaja ellen
s egyre lobogtatja a gyôzelmes jónak zászlaját: Istenem, hát hol legyen
különb élet?!
  Ez a kultúra alaptétele: az Isten, az igazság, jóság, szépség szerint
berendezett belsô világ az élet; s azután jön a másik: a külvilág, a
természet s a társadalom berendezése ugyanaz elvek szerint.
  Az evangélium az elsôt nyomósítja, mert az indig, mindenkinek, minden
zóna alatt kell és lehetséges; azután azért, mert ez a fôelv s az élet
tartalma és elsôrendű célja; s mert az ember, a magából s céljából
kiesô ember rendesen ezt nem szokta becsülni! Sôt ki az, s hány van,
aki becsüli?!
  Febr. 4. Az életet alakítani s azt jobbá, szebbé, nemesebbé tenni, az
élet szenvedélye s táncos kedve. Ez megvan, s azért ha reggel
felébredek, s belém csimpaszkodik sötét gond s aggodalom s mások kínja
s nyomora, s ha mint chiméra rámszáll a földi lét s szívja véremet, s
úgy vagyok vele, hogy tántorgok alatta: hej, futok a hegyekre, melyek
fölött az én napom kél, az Eucharisztia! ... Katholikus templomok, ti
csillagos szent hegyek! az Oltáriszentség a ti csillagotok. Jó jel,
reszket, csillog s biztat, s hív, arra a mi utunk! -- S azután a
világot emelni! Kultúránk vész, mondják; nyomorúság van benne,
életereje vész... Mindig érdeklôdni s a jobbat akarni! S azután mondják:
a fajt kell nemesíteni, a vérét, az idegzetét, a kedélyét; eugenia kell
s szelekció! Hogy milyen lehet, nem tudjuk, de amit lehet, azt tegyük.
Amerika minden szeszt tilt; hát a dohányt is lehetne; hát a rossz
lakást; hát a férfiak vizsgálatát házasság elôtt... S mily jó a testedzés
és nevelés s a rossz levegô-üldözés s a lármaelleni kultúra... Hej,
csillagom... eucharisztikus, friss, temperamentumos emberek e munkában!
Rajta!...
  Febr. 5. Agatha ... sancta, dulcissima soror! Ma megint angyali örömök
szöktek a szemembe. Szent Agatha rettenetes szenvedése, melyet nagy
szeretete dacára szinte félt, hogy elviselhet, quia agonem suum Domino
commendavit, angyalok öröme lett -- gaudent angeli in passione ejus.
Ah, Uram, hogy szívja föl szemeikben az örök, nagy szeretet a világ
keserűségét! Mint ahogy a tájfun tengereket kavar föl vízoszlopokká,
úgy a te szereteted a szenvedés keserű tengereit, s ôk csak az erôt, s
a hűséget s a szenvedô lelket látják. Ah, mily dicsôséges, alakító,
teremtô formák, Urkräfte, az erények, melyek a földi létet, azt a
materia primát, szépségbe öltöztetik. Minden forma szubsztanciálisról
azt hiszik, hogy meghatározó, alakító, sajátságokat adó: nos az
ethikában is vannak ilyen formák, s alakok azok az erények! Ily hôs,
hódító, alakító, világot uraló formán, ily bravuros lelken s lelkiségen
örülnek az angyalok; vagyis ez a szellemi világ triumfusa! Io triumphe!
Nagy, gyôzelmes, önkényes, szuverén barokkság az ethikában! Az
Assumptán is ,,gaudent angeli''... a ,,poenitentiam agens peccator'' is
az ô örömük! Ezek a felsôbb, szép alakítások!
  Lelkem mélyébôl gyöngyözik föl a hódolat, az imádás, a mély
elfogódottság, a bensôség, az áhitat. Nézem a világot; olyan az, mint a
Csikóvár völgyei télen; nem látni a szépséget, a színeket s
leheleteket; pedig megvannak, pihennek a mélyben. A forma-alakító
csodaerô nyugszik. S ah, mit tud kankalinjaiban, harang- s
gyűszűvirágjaiban s abban a névtelen, ihletett pompában,
érintetlenségben s eleganciában! Uram, imádlak, ôserô, ôsforrás,
ôsszépség, ôsfenség, minden! Édes!
  Febr. 6. Valamit írjunk az Eucharisztiáról? Ah, újat, mint fogalmat
alig, hanem mint szívbôl fakadó meglátást s mint érzéktôl s tapintattól
sugallt megkörnyékezést; valami olyan elfogódott s elérzékenyült,
lábujjakon való kiszaladást a szent helyhez; valami oly karikára tágult
két naív szemmel való nézését az égô csipkebokornak s a locsogó s omló
lökésekben áradó forrásnak, a mélységeknek. Újat mondani? Új éneket
dalolni, hacsak nem úgy, mint ahogy tartják a Canticum novumról, hogy
mindig új, s a forrás mindig új, s a folyó mindig új. Valami új
lendületet, új vágtatást, mint ahogy az Inn folyó vágtat Passau fölött!
Haj, huj, hej, hij -- ez aztán az áram! Hát tegnap úgy az eszembe
szökött, hogy ilyesmit lehet tenni; hiszen jobb szeretem az Urat most,
mint a 90-es s a százados években; hogyne jobban is, nagyon is!
  Hallom, hogy mily piszok darabokat adnak itt s tele a színház; csak
úgy csôdül röfögve a ,,kultúrközönség'' a fekete léjű s büdös mocsárba!
Ez nem birkaúsztató, ez malacdelelô; ott vakaróznak s ott pöfög a
testiség s a pokol gázait eregeti az agyvelôkre. No, meg haszontalan
papokról is értesültem, s nagyon sírósan lágy s elérzékenyült lettem;
de a kápolnámban, mintha csak a ,,fluminis impetusba'' ereszkedném, úgy
megyek. Az isteni élet árama, a nagy vágtató folyó egy-egy partdarabja
az eucharisztikus oltár; parti szikla, s ez örvényben forog, pezseg,
siklik, vágtat, ütközik, gyűrűzik, tölcsérezik s tajtékzik az isteni, a
krisztusi élet.
  Nézzétek, az egész krisztusi életdagály itt áll szemetek elé s a
temperamentuma, a tüze, mélysége s a mélység irama s az örvény s annak
sodra. Itt halljátok a zúgást, a pezsgést, a feltörô s összetört
hullámok sziszegését. S itt a hatalmas úszók s evezôk; itt a szentek
irama s lángolása; tüzesek e vizek s a tűz folyton a víz reflexeit veti
a tükreire... Egy-egy hullámzó láng s lángoló hullám mindenki, ki az
iramra rátalált, s benne s vele törtet elôre. Agatha, a görög lány, a
naív hôs, az édesen s félénk bátorsággal szeretô; Agatha, kit nem tör
meg a kín, s ki börtönében kitárt karokkal agonem suum Domino
commendavit -- mennyi alázatos, édes gyermekdedség s bizó, esdeklô
könyörgés van ebben. Johannes Matha s Petrus Nolascus s Felix Valois s
a Baleari szigetekrôl fekete köpönyegén Barcelonába evezô Raymund... Mily
kultúra, tisztaság, szeretet és áldozatkészség! Omnes isti se pro
redimendis in pretium daturos dictitabant... Ez a dictitura, ez az
álmodozó, nagyot akaró szóbeszéd, melyben nem tudunk hinni; ôk is csak
úgy hiszik, hogy szeretnék, ha úgy volna, de hát akarja-e azt az Úr?
Akarja-e, méltóztatik-e neki elfogadni tôlük ezt a pretium, ezt a
mercedem, csak magukat ... s azt hegyébe minden másnak. No és még odébb
látni Raymundus Nonnatust, az Eucharisztia szentjét, az élô
váltságdíjat, az Úr legékesszólóbb néma hirdetôjét, -- lakat volt a
száján! és a többi, hah, a többi, az égbe törô, égô tűzhullámok ... és a
többi, a többi... A szó elhal az ajkon, de a szem néz, s folyton csak néz
s nem telik be s folyton újat lát ... megint újat, még újat. Mit szóljon?
Nincs arra szó! S ez mind az Eucharisztia árama, irama s
temperamentuma! Hát ne gyôzzem az életet s a disznókat s a piszkot s a
förtelmet s az oltár szikláit megmászó bujákat? Ne gyôzzem? Kislelkű
legyek és szontyorodott? Ugorj az árba; ússzál, evezz... Hadd a
fenékhullámot elsöpreni a piszkot, a sarat s a bűzt; hadd nyalja végig
a lapos lápot! S lelked mindig ezzel a felsôbbséggel s csillagokba
emelkedô tudattal nézze s kezelje a világot!
  Minden misztérium egy-egy megnyiladozása a sötét mélységnek, melybôl
világosság int felénk; egy-egy távlatnyílása a végtelenségnek, mely
elénk lobban s közelséget hoz. Tapintom, érzem, lefoglalom s élvezem.
Isten és misztériumai -- máskép nem is lehet, s elôttük a tágra nyilt s
epedô, égô ajkkal felé reszketô lélek. Isten és csodái, máskép nem is
lehet; ha a természeten, a világon kívüli módon jön s beszél s kezel,
akkor már ez is egy új rend a szellemi világban a természetadta erôkön
s igényeken túl, s a fizikai világba pedig bele-belenyúl s jeleket ad;
ezek a signa, a csodák. Isten misztériumai és Dei signa valami két
korrellát dolog; a természetfölötti Isten-járás nyomai; világító árnyak
a misztériumok, Isten-nyomok a természet útjain a signa Dei. Ezeket
alázattal vesszük s csodáljuk. Csoda történik akkor s azoktól a
lélekben, csodálkozik s hálát ad s érzi Isten közellétét.
  De mit mondjunk akkor arról az egész természetfölötti, szellemi
rendrôl, az Isten-közellét, az Isten-odaadás, az Istentôl-lefoglalás,
fölemelés, meglelkesítés, átizzítás s boldogítás rendjérôl? Mit?
csodáljuk? Hát a csodák ôserdeje elôttünk s körülöttünk; a csodák, az
áldások, az erôk, a fények, a boldogságok, fölavatások, egyesülések,
átadások, rendje! Rend is, meg mindent meghaladó, szabad, szuverén
akarat s kiáradó tengerlét ömlése. Mit ezekrôl a csodákról? A
kegyelemrôl s az Isten törzsébe való beoltásról, a fiúságról s a vérnek
istenfiúi származásáról, a szépségrôl, melyben a gratia diffusa ajkon,
arcon, szemen elnyeli a szolga-típust s fölragyog a szépség csendes
diadalában? Mit a lélekzésrôl s a levegôrôl? Istent szívom, lélekzem; s
öntudatomban, mint a levegô a tüdôben meleggé s életté, úgy ô s
levegôje isteni erôvé s készültséggé s ihletté válik! S mit a
cselekedetek isteni gesztusáról, az érdemrôl s Isten-tetszésrôl s a
közönséges élet, de keresztény élet tükrein járó reflexekrôl? Nos, és a
vérjegye, nem a szemben a csillám, hanem a lelken a karakter, a
krisztusi jel, a keresztségben, bérmálásban, ordinációban odalehelve, s
mégis úgy beleégetve, hogy a pokol tüze sem veszi ki s az égi dicsôség
sem homályosítja el! S végig az életen s a történelmen s az emberiségen
az az odakötöttség a Krisztus keresztjéhez, hogy a Golgota lett a világ
sarka, ott fordul, s az a napja, s attól él s éled, s Isten lesz a
megmondója s a kinyilatkoztatója az utolsó ítéleten. Ott meglátjuk,
hogy a szent vér és áldása és tüze mint ette bele magát a világba s
mint emelte azt. Nos és azután ... azután ebben az Istenséggel érintkezô
természetfölötti rendben a köztünk élô Krisztus, az Eucharisztia. Mint
csoportosul körülötte mint láthatatlan, fajsúlyok <szerint> rendezô erô
hatásától minden abban a természetfölötti rendben! Az Eucharisztia a
központ, a súlypont, az isteni élet mélységeinek lüktetô forrása; vagy
tengerszem vagy óceán. Memoria mirabilium; a misericors et miserator
Dominus itt adta ki szent bor tüzének fényeivel örök szeretetét.
  Febr. 8. Ah, édes, fölséges Johannes a Matha ... te jó felfogója a
korszerű, isteni áramlatoknak! Úgy örülök, hogy megértetted, hogy mit
viselhet, mit nem szemrehányásképen a szent kereszténység. Mert, hogy
vannak lovagok s dámák s viadalok, hagyján; de hogy vannak keresztény
rabok a móroknál s ne törôdjünk velük, az nem lehet. Édes angyallátó.
Hol is pihensz te? S. Thoma a Formisban?!
  Mélységes tisztelet az Oltáriszentség iránt; azt el nem engedhetjük.
Szent isteni udvar ez; convivium, ahol az Úr ül elül, s az ég
királynéját, a tarkaszínű s aranyos ruhás napsugárdiadémás nagyasszonyt
el nem mellôzhetjük: astitit regina a dextris. [Zsolt 44,10] Nos és a
kis, parányi, elfelejtôdött s abbamaradt szellemiségű s akarat-nevelésű
vendégecske, az utcáról fölszedett, sánta, púpos, mafla vendég, ez az
ücskös, bugris, az tán -- a sinistris? Hát a többi udvar? A szentek s
az álló s szárnyukat mozgató kerubinek (Ezekiel); ezek a parafrenieri-k
ott az udvarban, a nagy Isten udvartartásában. Van ott tartás és
fönség; s tisztelet s finom modor s provence-i udvari levegô! Nos és mi
ebbôl a nem-szimbolum? Az, hogy az ember szemlesütve, magábafordulva
misézzék s úgy hajtson térdet, mint aki imád, s úgy terjessze ki
karjait a Dominus vobiscum-nál s hajtsa meg fejét, mint aki kis földi
kerubin, s akinek ösztönösen lebben szét a két karja, mert a szíve
lendül! Neki is szárnyai vannak: öröm, készség, udvariasság, finomság,
figyelem; indulna, de csak a szárny mozog, a lába gyökeret vert! S még
valamit. Max Müller: ,,Nie empfinden wir die Vorzüge unserer Heimat
lebhafter, als wenn wir aus der Fremde zurückkehren, und dasselbe ist
bei unserer Religion der Fall''[106]. Hát menj zsidó templomba, menj
valami más, ideg imaházba, s azután gyere, hol az Oltáriszentség
tisztelete sugárzik falakról, kövekrôl, patyolatról, virágról s fôleg
ragyogó, áhitatos arcokról; hol a szemek mint mély kutak, s tükreiben
az ég reflexei villognak... Isten és lélek találkozása.
  Febr. 18. Tibi silentium, laus! [Neked a csönd -- dicséret!] Ha
összehasonlítom az Oltáriszentséget a gyermek Jézus bemutatásával s a
szentáldozást Simeon gesztusával, mellyel a gyermeket szívéhez
szorította, elônyben érzem magam. A gyermek a messiásságtól olyany-
nyira van, mint a szent ostya a Krisztus valóságától; az az
igénytelenség, ez a test és vér megtévesztôbb, mint az a kenyér, mely
mögött Krisztus áll. S egyáltalában a hit csodál, elragadtatásban néz,
szemlél, örül, lángol, de emberi bizalmasságban s otthonosságban. Én
itt térdelek s nézek, mint néztem a sankt-georgenbergi mélységet, de ha
széléhez mentem volna, elszédülök... Nézem az Urat, mint a hegyeket, s
tudom, hogy ez több itt; de az idegzetem nem bomlik föl. Én a limpiászi
keresztre is úgy néznék, hogy mondanám: ne, Uram, ne tégy csodát;
csodállak én így is, a hit s nem a fölzaklatott idegek csodálásával;
csodállak és örülök, mint a tengerparton, mint a Bösensteinon s a
lomnici csúcson. Csodállak s élvezlek. Úgy-e, Uram, ez a jó? Nem kell
nekem villámlás és csodák látása; a hit csodálása otthoniasságom, s
bizalmasságomat nemhogy zavarja, hanem emeli. Silentium Tibi laus, mihi
dulcis adoratio et harmonia -- cythara! [A csönd Neked dicséret, nekem
édes imádás és harmónia -- citera!]
  S aztán a másik elem, ami környez, ami megnyugtat: bűnösségem
penitenciás átérzése s gyarlóságom mélybe húzó szégyenlôsége. Ah, Uram,
érzem, hogy ki vagyok s hogy méltó nem vagyok; de hogyha így érzek,
akkor tisztulok s neked kedvesebb vagyok. Poenitens silentium Tibi et
Angelis gaudium; mihi dulce solatium.[A bűnbánó csönd Neked és az
angyaloknak öröm; nekem édes vigasztalás.] Hát csörgedezô patak az
érzésem; friss és kifáradni nem tudó; szökellô és tisztuló és pajkosan
csevegô, s örül, hogy nem bámulják, hanem hogy a szépség sugárzik
rajta. Amen!
  Silentium Tibi laus; az a silentium, mely tele van csodálkozással;
azok a néma ajkak, melyek a szív teltségétôl meg-megremegnek s indulnak
mondani valamit s aztán megint csak megállnak s néznek s néznek; de mit
is mondjanak? Kinek mondjanak másnak, mikor Istennek oly ékesszólóan
hallgatnak. Laus, laus gloriosa silentium! S lehet-e errôl egyáltalában
beszélni, errôl a nagy, különös, páratlan helyzetrôl? Azt mondjuk tán,
hogy ,,zöld'', mikor pünkösdi napsugárban a Margitszigetet nézzük? S
azt, hogy ,,szép'', mikor a tengert szemléljük s azt, hogy ,,magas'',
mikor a csillagos eget nézzük? Ah, hallgass s ámulj s szeress, de azt
nagyon!!!
  S folyton nézni ... és nézni; mert ,,a thing of beauty is a joy for
ever'', ami szép, az gyönyör mindörökre. A szépség, az erkölcsi szépség
életben, formában kifejezve -- élvezéseért érdemes élni e világon. Erre
felé hajt a lét, a formák láncolata, míg a szellemi világban mint
öntudat s élvezet és öröm fölébred. A szellem lét az öntudatos lét,
melyen a lét két fôirányban tükrözik, mint igazság s mint jóság és
szépség!
  Aki csodálkozik, az be van töltve; csodálkozás betöltöttség; de
olyan, hogy folyton árad s telik. Mondjuk, ,,nem tudok betelni'';
inkább az igaz, hogy tele vagyok, s nem fér belém, túlcsordulok...
  Febr. 25. Komolyba venni, mint végtelen valóságot és súlyt megérezni,
mint végtelen energiának, vagy mondjuk csak egy hatalmas tűznek az
erélyét, az iramát, az indulatát megérezni: ezt akarom az
Oltáriszentség elôtt. Tudom, mi a különbség látás és hit közt bennem.
Rendületlenül hiszem s tartom lelkemmel Krisztust a jelenlevôt, de
fátyolon át, a tekintély, a fogalmak, az akarások szôtte takarón át.
Itt van, de pszichológiailag mily távol! Az oltár, a deszkák, a fal, a
rézgyertyatartók közel vannak, ôk a valóságok; de a Krisztust elfödi a
misztérium, a nem látott lét, s lelkemben a látás, az eleven valóság
helyett a psziché fogalom- és akarás-konstrukciója. Mi más a
Traunstein, ha elôtte állok, s mi más most lelkemben a büszke hegy?! De
a hegy képe a távolban levô, meglátott valóságé, míg a hit egy
komplikált pszichológiai, logikai és akarati konstrukció. Ah, mily
távol a természetes, a látó és érzô embertôl! Lourdes és Limpiász a
távoli valóság elôretörése, de szintén csak jelek, signa arról a
transzcendentális, misztikus valóságról. Jelenések, csodák, meglátások,
villantások... Ami pedig a mi életünkbe közvetlenül befoly s mégis
isteni, az a kegyelem!...
  Édes Jézusom, a tavaszodó nap sugarai sziporkázva és kigyulladva
törnek meg a kápolna ólomkeretes lencseformájú üvegkarikáin; ezek
izzanak s vakítanak! Szebb ez, mint Szent Péter sírja körül az a száz
olajlámpa! Égi sugarak emberi elragadtatásban!
  Márc. 2. Ma arról meditáltam, hogy az Úr Jeruzsálembe ment föl, et
praecedebat et stupebant sequentes et timebant...az az Isten mélységeibe,
a saját lelkébe merült ember, hogy az ott hogyan ment! Világos: embert
feledve s az örök misszió gravitációjával; nehéz szívvel, de szeretve,
bátran, bizton. Ah, Uram! Nem a természet hajtott téged, hanem a
felsôbb szeretet. Az embert a könnyű, az édes vonzza; te más attrakciók
erejében jársz... Te elsô akarsz lenni -- szenvedôk, vértanúk, szegények
élén ... te nagyvezér, te alázatos Lázár és Jób és jó lator! S azután,
hogy példát adj, hogy bámuljon a világ -- stupebant rajtad, sebeiden,
kereszteden, az Istenfia kínszenvedésén; és utánozzon -- sequentes. Igy
kell a kereszt alatt s elôtt állni; stupere et sequi... Nem lehet ebbôl
fogyni, hisz tenger itt az érzelem. De a fogalmak gyöngeségét itt érzem
kimondhatlanul. Mi más az, mikor átszegez a compassio s magával ragad a
stupor, s hűségessé tesz e sequela Christi Domini. Sok helyen van szó,
hogy intellektualizmus vagy voluntarizmus s a fogalmak szerint az elsôé
az elôjog, a vezetés! De ah mily hideg, téli éjek holdvilága... úgyis
csak holdvilág ,,incerto lumine lunae''; de amit ad, az absztrakciók
pontozott vonalai, leheletszerű indikációk! Szent, isteni, erôs élet
te, te csont és vér és test és meleg és ajk és szem könny és mosoly...
Élet, meleg, szép valóság, ah, hogyne volnál te a fô, a cél; a
törekvések, vágyak, a próbálkozások s kísérletezések hivogató, vonzó
csúcspontja; te nagy valóság, te élet és erô és ének és egészség!
Hányszor sírtam én ezt el, te ösztönös, érzelmes, akaratos meleg
valóság! S neked adom a koszorút! Kinek is adhatnám az ember Isten, a
szenvedô Szeretô elôtt? Kinek? Kinek? Az a valóság, az dönt. Hát a
valósággal való kapcsolódás mint kép és értés, épen csak prelúdium az a
valósággal való azonosulásra, a tettre, a nagy egybetorkolásra! Élni el
ne felejtsetek! De hogy éljetek s kiismerjétek magatokat, lámpásra van
szükségtek; a lámpást össze ne törjétek semmiért. A lámpás nem teszi;
mi tesszük, erényes, szeretô akaratunk! Formáló, teremtô akaratunk!
Tisztuló, alakot öltô s a lelket szépségbe öltöztetô akaratunk!
  Márc. 5. Domine, doce nos orare. Igen, add a lelked melegét, azt a
nagy belsô világot, meleget, meglátást. Vedd összetett kezünket, melyet
égre emelünk, a te kezedbe, hogy a te szíved lüktetését, lelked
lelkendezését érezzük egész ujjaink hegyében. A te meleged láng legyen
bennünk s kiáradjon körénk; még a levegô is hullámokban mozogjon s a
föld is megmozduljon, s élni kezdjen ami holt, merev s élettelen. Amit
nézünk, az ránk nézzen; ami mozdulatlan s élettelen, az megmozduljon.
Ha lelkünk ég s a szemünk a belsô világosságot szikrázza ki, akkor úgy
is lesz! A keresztrefeszített körvonalai élednek, vonásai
megelevenednek, ajka megnyílik, s csukódik; remegve emeljük föl szent
oldalsebéhez kezünket, s a mell emelkedik, nehezen lélekzik, a szívbéli
tehertôl, a világ, ah, -- az én terhemtôl. S ahogy a szeme
rámszegezôdik, az üdvözítô, szeretô áldozat szeme s a nyakán az inak
megfeszülnek s csapzott haja alatt a halántékon az erek megdagadnak,
Istenem, ki gyôzze ezt! Forró csókot nyomunk sebeire; ah, már tudunk
imádkozni!
  Filius Dei venit et dedit nobis sensum [1Jn 5,20] új, felsôbb
érzéket, belsô látást. Henrik Hertz költeményében a vak királyleány
látóvá lesz s akkor nem ismeri ki magát a dolgokban; úgy hiszi, hogy az
a világ, melyet ô tapintásból ismert, s mely az övé volt, elveszett.
Ah, természetesen más a szem s más a tapogató ujjhegy! A mi érzéki, a
mi intellektuell, érzékek öt hídján a valósággal kapcsolódó ismertet-
világunk korlátolt valami; sajátosan határolt; de lehetnek más érzékek,
felsôbb érzékek, s akkor kiesik a másik, alantasabb világ... Elôttünk a
mysterium, a végtelen, az Istenség ... a hit világa ... sok prózában
titokzatos távlatok ... mint egy szegény templomban a reggeli mise
gyertyagyujtáskor ... új fény.
  Vannak köztünk, kik azt a ,,sensust'', az új érzéket kifejlettebben
bírják, s akik látnak, s amit lehet, kimondanak. De úgy vagyunk velük,
mint Pál apostollal, ki a harmadik égbe ragadtatott s látott csodákat,
de nem jelenthette ki azokat; non licet homini loqui! Miért! Mert non
potest eloqui. A misztériummal úgy vagyunk, hogy fogalmaink szinte
kivetkôztetik azt, s emberi fogalmakkal dolgozni kényszerülvén,
analógiákban, tükrözésekben hozzák hozzánk közelebb. Akik hallják s
értik, tisztában vannak a mondatokkal, de hol tartanak a tárgytól! A
misztériumot meg kell fogni átérzéssel, feneketlen tisztelettel, a
szférák magasságaiba s a mélységek távlataiba veszô tekintettel az
elragadtatás önelveszésével. Istent s a misztériumot az egész lélekkel
kell megfogni. A léleknek tehetsége az értelem, de ez csak nyitány, s
azon át szakad s ömlik az élet.
  Deum nemo viditum quam, Filius, qui est in sinu Patris, ipse
enarravit. [Jn 1,18] Ô elmondta, amit látott. Úgy voltunk vele, mint
akik egy messzelátóba nézôt körülvesznek; az néz, szeme éle különb mint
a környezôké, s néz s néz s csak szaggatott hangokat, a csodálat, a meg-
megújuló bámulat, az öröm s élveztet indulatszavaival szól arról, amit
lát. Tisztelettel érdeklôdve környékezzük; ô lát, ô elmondja nekünk.
  Az utolsó vacsorán ülünk. Sokat tett, sok csodát ... de az elsô
intézményt, amit a világba állított, amit ô ide behelyezett, ami nem
volt s csak tôle van, azt itt rendelte: ez az én testem ... ez az én
vérem; a folytatólagos Krisztus, a Krisztus-folytonosság, a Krisztus-
megmaradás itt. Ô maga, a fômisztérium; az emberfia, aki Isten... az
Isten csodálatos epifaniája, világbalépése, az emberfiának észbontó,
történelmi józanságában s közvetlenségében, az ember a maga testi
gyöngeségeivel, verejtékével és szagával, körmös kezével, öt-öt
lábujjával... Bármily fölséges, de ember. Ha színpadon látjuk, ha nem
szól s hacsak átmegy, átvonul, mint Claudiában, jó; de különben
csalódás. Mert Istent várunk s embert látunk!
  Óriási misztérium... Igaz, hogy patak fakad nyomában, evangélium; de
nagyobb a misztérium. Isten gondolta, akarta, itt fejet hajtok. Nos és
utána? Mi jön utána? Ráduplázott, hatványozott misztérium; az, hogy ô
itt. Ô... Ô... Mást nem mondhatok. Kis templomban, mosdatlan, kuszahajú,
fázós, szellôzetlen szobák s dunnák szagát árasztó, foltozott gúnyájú,
szegény emberek közt, egyszerű oltárokon, két gyertyavilágnál fölemeli
a szent ostyát a pap: Krisztus van itt! Krisztus ô maga s adja magát;
bensôségesen vesszük s esszük, annyira a mienk, óriási misztérium! A
téli nap lassan bontakozik ködpólyáiból, az élet forgalma megindul, s
kiki munkájára tér; de mit hord s élvez, ha hiszi, hogy Krisztust vette
s vele imádkozott...!
  Az európai kultúrán ez a misztérium borong: a közeli Isten, a testvér
Isten, a kenyér Isten... Ki törülhetné ezt le róla? Fénynek, mint a sarki
fény, éjben bíboros-violás fölség! Árnynak olyan, hogy átverôdik minden
fényen s csillogáson ... a misztérium árnyéka, s az emberek ki nem
bukhatnak belôle. Mi nem lehetünk hellének, sem hinduk, sem inkák, még
ha hitetlenek is vagyunk; a hit világosságát s a misztérium árnyékát el
nem kerüljük.
  Márc. 6. Valaki, aki sokat vesztett, így ír: Wieviel mir auch Gott
genommen, drei köstliche Dinge hat er mir dafür geliehen: die
Verachtung der Eitelkeit der Welt, den Sinn für die kleinen Freuden des
Daseins und die Erkenntnis wahren Menschenwertes! Die Poesie soll man
nicht im Leben suchen, sondern soll sie ins Leben hineinlegen.[107] (Am
Kreuz, Wilhelmine v. Hillern.)
  Márc. 8. Mi a tragikum az életben? Az egész ember, az, hogy fölérti a
jót s a fölségest, de nem teszi s romokkal van tele a világ! a) Nehéz
konstrukciók, nem tiszta fogalmak, sôt óriási dzsungel... ingoványos
ôserdô; b) gyönge lábon álló, holdvilágos, jégvirágos alakulatok a
fogalmak; mély ismeret, mely tart s kitart s mely ellenáll, ritkaság;
mihelyt a valóság beletoppan, a vérhullám, az indulat, ah igen, a
valóság, az élet, szétfoszlik vagy háttérbe szorul. Mikor van oly
ismeretünk, mely háborgáson s csábításon s ködökön át nyilall s
verôfény volna? c) Csűr-csavar az indulat s az ismeret s úgy tesz, mint
a fa hajtása, mely bármiképen is a meleg napsugár felé fordul; d) az
élet s így a szép élet sokoldalú: egyéni és társadalmi, testi és lelki,
hivatásbeli és buzgalmi. Mindenféle körök vágják egymást benne, s igazi
ember csak az, ki magát azokban föltalálja s debitor est omnibus.
[mindenkinek adósa] e) No és a szenvedély fajdkakas-dürrögése, az
ösztönök, a baromi lét és kéj örjöngése, ahol már azt sem mondhatni,
hogy video meliora, proboque; deteriora sequor![108]
  Ez a tragikum! No és aztán a kín, szenvedés. Mindez két irányba
hatott: Plátónál a más világba való kimenekedésre, ahonnan
elszakadtunk: a szépség, jóság tűzhelyéhez. Schopenhauernál a lét s
élet gyűlöletére, s ami legnemesebb telik tôlünk: a részvétre! S
nálunk: alázatra, penitenciára s bizalomra, hogy Isten megbocsát s
megsegít s üdvözít.
  Márc. 13. Az ember, mint kis láng a sötétségben, s mint nagy igények
s jogok kikiáltója a kegyetlen s rideg anyagban, mint élet az élet-
ignorálásban s -tagadásban, mint értelem s észszerűség az
értelmetlenségben, mint új mértékek öntudata a brutalitásban! Sinn
zwischen Unsinn, und Leben mitten im Leblosen, und Gefühl und Zartheit
zwischen Steinen, was soll da werden?! Man soll den Sinn wahren
zwischen Unsinn, und das Licht nicht ausblasen in der Finsternis, und
die Seele nicht aufgeben in dem Unverstand und sich und seine Ansprüche
behaupten trotz all dem Schrecklichen, das über den Menschen einbricht.
Man soll in Liebe und Geduld vorangehn. Ach, wohl dem, der diese
Einfalt des Geistes sich in dem bunten Wirrwarr der Welt bewahrt!
  Darum sage ich: sich, seine Seele fühlen, sich leuchtend, schauend
wissen, den grossen, hohen Schatz, der da in der Erde, im Fleische
begraben ist, und der zu heben ist.
  Und die Welt als das, was ganz anders und verschieden ist, und
verständnislos, brutal oder mechanisch und psychologisch wirkt, als den
Widerspruch, das Niedere betrachten.
  Und aufmerksam hinauslugen in die Finsternis nach den richtigen
Wegen, und sehen und ausfindig machen die Schwierigkeiten, Gefahren,
die Blödnisse, die Zerrüttungen und Fallstricke, den Schein und die
Irrungen, denen der Einzelne so wenig gewachsen ist.
  Und unverzagt vorangehen und sich der Liebe erinnern, die Treue hält
und auch mit verschlossenen Augen ihren Gott, die Schönheit, das Licht
schaut und selbem folgt.[109]
  Igazán az élet, mint egy tôlünk független elem, melyben mi is
részesek vagyunk, de nem ismerjük. Olyan, mint a tenger, melynek
szigetein lakunk; ki kell ismernünk. S az egyes ezt a munkát nem gyôzi;
s ah, hogy megbánja, ha a nagy tradíciókat megvetve saját magába,
fogalmaiba gubaszkodik! Istenem, kitart-e az ily tákolmány?
  Ápr. 23. Az Úr születésének legmélyebb motívumát angyali himnus
zengi: Gloria. Tehát Isten dicsérete; valami zengô ujjongás, mely a
világot betölti; a nagy dicséret, mely a kis Jézus szívébe zárva új
registerjét húzza ki minden kultusznak s liturgiának. A legédesebb,
legájtatosabb s legesengôbb dícséret, az ô Fia dicsérete. Páratlan,
egyetlen pacsirtadal, solo, melyet a leghôsiesebb s legszeretôbb énekes
mutat be. Nem kellett neked, Uram, már vér, áldozat és állat;
Megtestesültem, a Speciosus inter filios hominum [Zsolt 44,3] dícsér
téged. Miért? hogy van, hogy e lelket, e szívet adtad neki, hogy ily
dicsôséges homlokot, ily fényekben úszó lelket s a szeretet tüzében égô
szívet adtál neki. Ô a te legszebb műved; a mű dícsér, az öntudatban
hozzád emelkedô s a legédesebb, legfölényesebb érzésekben áradozó
tudat. Ah, ily dícséret!
  S azután a másik ujjongás, mikor föltámadtál, mikor a te lelked a
limbusból eljött az angyalok s a kiszabadított lelkek dicsôséges
sokaságától kísérve. -- Egyszer egy holdvilágos estén úgy kilenc óra
tájban kimentem a csobánkai villából az árvaház hegyére s láttam
nagyszerű eget. Túl a Dunáról a pomázi völgy fölött egész Pilisig s
azon túl egy homályos hosszú sáv húzódott s jobbra-balra
bárányfelhôkbôl két szárny, mintha pelyhes dudorodások és tollak
volnának. Egy holdsugaras fehérszárnyú kerubim lebegett fölöttünk.
Lefeküdtem a földre s néztem e remekművet. A Krisztusnak dicsôséges
lelke, két kerubimszárnnyal, az angyalok s a lelkek két sokadalmával ...
kijött a limbusból s a sírhoz jött, s azok látták, sírtak s imádták;
megtörôdtek s hálát adtak. Ah, a két szárny lecsuklott; de azután a
következô pillanatban kitárult s kifeszült s lelkes remegésben hódolt s
szintén glóriát énekelt, mikor Krisztus dicsôséges lelke testével újra
egyesült s azt átjárta s kigyujtotta s ragyogóvá s asztráltestté s
halhatatlanná, romlatlanná s gondolatgyorssá, szellemiramúvá tette. Öt
szent sebe mint napok, feje s homloka tövisszúrásai mint csillogó
gyémántok, szeme s arca s ajka a boldogság tükrévé s a mennyország
igézetét sugárzóvá lett. S ekkor csendült meg a dicsôséges Krisztus
ujjongó himnusa, az a második laus, az a páratlan dícséret, az a
jubilus, melyet az Isten megdicsôült emberré lett Fia zendített meg... a
legszebb triumfális ujjongása a teremtésnek, mely benne volt, benne
gondolattá, érzéssé, örömmé, életté lett. Gloria! Gloria!
  S a harmadik ujjongása a fölséges Krisztusnak, mikor az oltárokon az
Eucharisztia színeibe öltözködik s mint misztikus imádó, hálát adó,
dícsérô hódol az Úrnak. Ah, az álruhában, misztikus fényekbe öltözötten
járó adoráló! Valahányszor beöltözik az áldozat színeibe, végigcseng és
zeng az egyházon s égen át az ujjongó, elragadtatott, exsztatikus
Üdvözítônek dícsérô himnusa; elsôsorban megint arról, hogy ô van, s
hogy így van s ily misztériumos diadalokban végigénekelheti a világon
az áldozat himnusát. Neki telik benne legnagyobb öröme, ahogy
Betlehemben a gyermek Jézus szívébe zárkózott a legnagyobb dícséret a
fölött, hogy ô van; ahogy a szent sírnál a diadalmas Krisztus
felujjongott azért, hogy ô van, s hogy ilyen, s hogy így dícsérhet s
örülhet: ugyanez a motívuma csendül meg itt az Eucharisztiában más
modulációban, de azzal az örök boldogító s olthatatlan pathosszal.
Ujjong, hogy van, s hogy itt van s itt dícsér s ujjongó himnusával
visszhangoztatja az egeket. Az ô vágya az imádás, az ô szenvedélyes,
érzésteljes öröme a hódolat, melyet ad -- citharae citharizantis; sok
pengô s csengô húr harmonikus, álmodozó, fölébredô, mélyen letompított
s megint örömriadalomban kitörô éneke! Krisztus akar áldozni, mert akar
énekelni, dícsérni; s ezt a misztikus, földön fel-feltörô áldozati
liturgiát gondolta s rendelte el. Ô szomjazza, hogy gyakorolhassa!
  Ápr. 24. Olvasom <a> Goethe-Ackermann beszélgetésekben: a
papfülemüle, melynek fészke van a kalitkában, ha kibocsátják, visszatér
hozzá. Szimboluma az Oltáriszentségnek: az Úr Jézus, aki ascendit super
omnes coelos, [felszállt minden egek fölé] ki a kalitkából, az anyag
rácsaiból s tömlöcébôl, visszatér ide, táplálni kicsinyeit; in finem
dilexit. [a végsôkig szeretett. Jn 13,1]
  Máj. 1. Tele van napfénnyel, égi kékséggel, fehér szállongó felhôvel
a világ ... a szent ünnep! Szent öröm kell; az öröm emelô, telítô s
lendítô érzés; az erô, a jólét, az egészség, az egyensúly érzete. Öröm,
valami felülkerekedô s az egész embert gyôzelmi fölénnyel eltöltô
érzés... Öröm, az élet és lendület fölcsapó hulláma.
  Ezt az örömet elôször is a hit adja. = fölényes, minden föléemelkedô
öntudat. Istenbôl kinôve, Istennel kapcsolatba, feléje terelôdve, bele
áradva! A hit is öröm, gyôzelem is: Fides victoria... A hit örök
sugárzás: Lux perp. lucebit sanctis tuis. D. et aeternitas temporum. Az
aeternitas mint napok, kifogyhatatlan izzások sürített ragyogása. Hej!
Akinek az világít, annak van a laetitia sempiterna Aureolája, sugárzása
az örök ,,Laetitia''.
  Azután ezt az örömet a készség adja, az a réeszmélés, hogy mi a
dolgunk, a vágyunk, hivatásunk. Soknak erre vagy arra van kedvük:
mesterségre, tanulásra, művészetre... Életcéljuknak élnek, keresetüknek,
családjuknak; s mi lelkünknek, látásainknak, bensôségeinknek,
dalainknak, táncainknak, szárnyalásainknak. Nos elegit Deus in
haereditatem sibi, hogy rajtunk felragyogjon, bennünk énekeljen.
  Azután adja s bírja a szeretet. Az tűz, az új elem, az átváltoztat,
kivetkôztet s felöltöztet, szétárad s átszellemesít. Ah tűz, tűz! S
bármit dobunk rá, megbirkózik vele! Kôvel is, érccel is; mind tűzzé
lesz! A tűz új folyamat, mondjuk új erô. Ha van szeretetem, vagyis
tüzem, akkor birom. A napi munka, foglalkozás, gondok,
kellemetlenségek, gyarlóságok olyanok, mint a tűzre dobott avar, kóró,
paréj, pozdorja, lim-lom; kicsit lefojtja a tüzet, de azután ki-kitör,
majd itt, majd ott, fölcsap s átvetôdik s felnyilall s körülnyaldossa
azt, ami nedves s ami ellentáll, de végre is gyôz. -- Ah, az Isten-
gyermek tudata (hite), a nagy utak vándorának tudata (hite), a nagy
világosságok látása (hite), a mélységek, bensôségek tudata (hite), aki
az Istent magában hordja...
  S azután az aureolás ember (laetitia sumpsit super capita), s azután
a nagy kincsek, az Isten haereditásának titokzatos földje, kincseket
rejtô föld. Terra sancta! Mióta a lelkem szent föld lett, a Szentföldre
nem vágyom; mióta a szent kereszt áhitata s a részvét forrása csörgedez
bennem, Limpiászt nem nélkülözöm; mióta a Szent Szűz lábainak rózsáját
csókolom ájtatosan, Lourdesba nem kívánkozom! Regnum Dei in vobis...
Üdvözlégy Jézus királyom, Szűz Mária, királynôm, üdvözöllek
országodban, szívemben... Ez az Isten országa.
  A vallásosság a nagy tudatok s érzések járása s uralkodása a
lélekben; a nagy kapcsolatok s vonzások megérzése. Rendületlen alapokon
örök célok tengelyei szerint való fölépítése a lelki világnak; világ,
melynek monumentális vonalai s napja s harmóniája van; világ, mely
világos, erôs, igaz és szép. Világ, melyben lélek van, alakító,
megszellemesítô. Világ, mely a rosszat legyôzi s űzi, mint a napsugár
az éjtszakát, s a meleg a telet s a megértés s jóindulat a félreértést
s neheztelést. Világ, mely tiszta s átlátszó, s melynek feneke is nem
sötét, hanem azúrkék. Világ, mely életet, fényt, erôt, örömöt,
gyôzelmet, végtelenséget s örökkévalóságot jelent. Világ, mely szemben
áll azzal, amit Szent Pál mond: ,,mert a bűnnek zsoldja a halál, az
Istennek pedig ajándéka az örökélet a mi Urunk Jézus Krisztusban'' (Róm
6,23). Van-e nagyobb kár és siralmasabb helyzet, mint ha minden, ami
igaz, jóság, szépség, erô s élet s öröm lehetne, holt, alaktalan, s
épen ezért unalom és kín és járom? Mert úgy van, hogy az élet, erô s
öröm lehetôségeinek tömkelege formátlanul s öntudatlanul pihen, mint a
fagyos januári földben a természet minden vonalával, alakjával,
rajzával, színével s illatával... egy bűbájos világ az élettelenség
boszorkány álmában. Nem kár ezért, ha mindig így volna, ha a Niagarán s
a Tarpatak szikláin, a hajdan leomló s áradozó víztömegek mint zöld
jéguszályok függnének, ha minden folyó s patak fenékig fagyva aludnék,
ha a tengerek gleccserekként merednének, s jég borítaná a földet s ami
alatta pihen?
  Sok lélek világa ily képtelen kín és szegénység; egyéniségük
biológiai adata s külvilág lenyomatai, érzéklések, fiziológiai ingerek
s folyamatok; látások, tükrözések; munkájuk öntudatos gépmunka, életük
fogalmi zűrzavar, vágy, ösztön, szomj, küzdelem s csontrágás, amit
élvezetnek mondanak! Akik néznek, de nem látnak, s akik ahová néznek,
ott kioltják a színeket, elmázolják az alakokat. Akik gondolkoznak is,
fogalmakat nyernek, szétválasztják s összekötik, állítanak és tagadnak,
de a mélyebb értelmeket elkerülik; nem az állítás, hanem a tagadás
vigasztalan útján járnak. Akiknek nincsenek ünnepeik, a legnagyobb
mélység, az élet, a lélek nem mond nekik semmit. S legkevesebbet pedig
a feltüremlett óceánok, kicsi türkisz-pocsolyák s te magad, a netovább.
  Máj. 17. Egy protestáns misszionárius Indiában furcsán járt. Mikor
háza verandáján hűsöl este, meglátta egyszerre a tigrist, mely lassan
jött fel a kert lépcsôin. Jó gondolata támadt a megrémült embernek. A
verandán énekoktatásra harmónium állt, odaszaladt s rázendített a
korálisra: Wie soll ich dich empfangen, Und wie begegn’ ich dir?[110] -
- A tigris elszaladt!
  Máj. 28. Elképzeltem, hogy mentek föl április végén vagy május elején
az apostolok, a tanítványok a galileai hegyre. Hej, az volt a
hegymászás, szökellés! Anemónák, harangvirágok harangoztak, a lombok
allelujáztak, a madarak énekeltek! Hej, hej, be szerettem volna ott
lenni! Mons Galilaeae!!! Jézus hegyvidéke: Betlehem, Názáret,
Nyolcboldogság hegye, az éji imádság hegyei, a Tábor, Golgota, a mons
Galilaeae, s az Olajfák hegye. De annak úgy kellett történnie; Jézusnak
hegymászónak, hegyeken imádkozónak, hegyen színváltozónak, hegyen
szenvedônek s hegyrôl az örök hegyekre átszállónak kellett lennie! A
hegyek hullámok, emelkedések, magasságok; a hegyek a léleknek örömbe,
ittasságba való elváltozásainak helyei; a hegyek szárnykifeszülésekre
lökések; a hegyek a végtelenségbe indulások kikötôi; a hegyek partok,
hol a vidék, a teremtés tengere csobog vagy hullámokban zajlik... A
hegyek a föld pihegésének nyitott ajkai, a vágyak kitárt karjai, az
égre nézô természet kitárulásai. Az ember csak gyôzze szemmel, ajkkal,
tüdôvel, szívvel! Mit lehet hegyeken járva átélni, tapasztalni! S az én
hegyeim? Memoria beatae passionis... nec non ab inferis resurr... et
gloriosae in coelos ascens.[111] Az én hegyeim az oltárok, az
Eucharisztia! Mily magasságok s távlatok s végtelenségek. A szemembe s
a lelkembe fények hullámai csapnak... tengerek a lelkembe! S ah, hogy
tágul a tüdô s a szív! Ah, hogy emelkedik a lélek. S mily misztérium
mindaz, mibe itt az ember mint hegycsúcsról köd- s felhôszakadáson át a
vidékre, itt az Isten szeretetébe s jóságába vet <tekintetet>. Itt is
parton állunk s tengerek hullámai gördülnek föl s megint s ismét s újra
s kifogyhatatlanul. S ah, hogy az emberek ezt nem látják s nem hallják,
s hogy nem ragadja el ôket?! Mily szédítô szeretet az Eucharisztia; az
hogy Krisztus van itt, itt, itt... Ô, Ô maga! Mily Himaláják! Ezzel a
tömeggel el lehetne borítani Európát; ebbe a tengerbe elmerül minden
nagyság, művészet, genialitás, szív és lélek, hatalom, édesség, erô,
öröm, mint a pitykô. Édes titkom, búgó galambom, némán zúgó tengerem,
mérhetetlenségbe ingerem, elszédülésem, elolvadásom, megsemmisülésem!
  Máj. 31. Mi a kontempláció? Quid statis aspicientes s folytathatjuk,
admirantes, suspensi, attoniti, delectati, exstatici, egy más világot
nézve, abba elmerülve, azt csodálva... világot, csillagosat,
liliomerdôset, olivzöld fényeset, tavaszi bükk zöldben aranyosat.
Világot, nagyot, mélyet... Minden bokor Moria csipkebokra lesz; s a
fák<ból>, a törzsekbôl misztikusan ezer levél finomságában reszketô
élet... S a hegyek? Ah, a hegyek... S a tenger? Ah, a színek, tükrözések s
a fények síma táncterme... Ah, ezek a lejtések, ezek a mosolyok,
kigyúlások s lezsongások!
  Kontempláció, mely az igazi világot látja, azt, melynek ez valamiféle
alakja; kontempláció, ott-tapadás, ott-maradás, ott-ragadás. S azután e
világba azzal a kontemplált fénnyel szemünkben visszatérés. Ide kell
találni...
  Kontempláció -- et ipsi adorantes, s azután: ,,regressi sunt in
Jerusalem''. Ah, mily piszok fészek s mocskos fickók bolya volt nekik
ez a szentnek nevezett szennyes város! A világ ilyen: csúf s rossz
szagú testek, kigôzölgések, undok leheletek, potrohok, büdös tüdôk s
még csúnyább lelkek nyüzsgô ember-bolya! Brrr!
  Jún. 3. Olvastam Mereskovszkinál, hogy lehet az érzést agyonütni
nemcsak racionalizmussal, hanem eszthétikával is. Egyáltalán tehetséget
tehetséggel a diszharmóniát vivén bele a szükséges szisztémába! Ha
művész lett volna olyan a trójai mezôn, hol a kígyók megtámadják
Laokoont és fiait, ki mikor látja a rohamot s a jajveszékelô népet,
csak egyre adja a fejét: nézi az izmokat; nem veszi észre a nézôk
szorongatását, a részvétet s a borzalmat nem érzi; nem moccan meg
érzése, hogy segítsen; s az ôrjöngô s imádkozó s kiáltozó emberek közt
ô az érzéketlen, nézô s látó szobor. Ô látni akarja a vergôdést, a
fájdalmat, az izmok duzzadozását, az elgyötört formákat, a rémület s
fájdalom kifejezését. De mindezt csak úgy nézi, mint anyagi formát,
fényt s árnyat, dudorodást, rángatódzást. Nem sír: a könnyek
elhomályosítanák a szemeit; nem jajdul, nem indul meg: az indulat
megzavarhatná észrevevéseit. Nem, ô csak szemlélô; nála azért van
minden, hogy képzelete megteljék, s ez visszafojt szenvedélyt, érzést,
akaratot. Ah, Istenem, hát vannak ily emberek? Ime a l’art pour l’art-
féle elv illusztrálása, amennyiben ki akar emelkedni erkölcsbôl,
amennyiben az erkölcsit vissza akarja szorítani, s egyáltalában azt a
bűnt követi el, hogy a részletember, annak valamely tehetsége, elfojtsa
az egész embert. A többi nem jut szóhoz. Az, hogy valami igaz-e vagy
nem, jó-e vagy nem, tiszta-e vagy nem, nem nyom a latban. Mit szólnánk
ahhoz a Laokoon-szemlélôhöz? Ember-e az? S igazi művész-e az? Vagy a
művészet igazán csak természetellenes hypertrophia, mint a tömés által
hízott lúdban a kilós máj? Helyes-e az, ha a genialitás üti az
igazságot s Byron-féle ôrülteket produkál? Helyes-e az, ha a genialitás
elfojtja a lelkiismeretet, tapossa az erkölcsöt s Nietzschékkel
szaggatja az erkölcs, a hit láncait? Helyes-e, ha az eszthétika, a szép
forma erkölcstelenséggel, alávalósággal, bűnnel töltekezik? Ha a bájos
alak, a kellem feledtet lelki szépséget, mértéket és zenét? Ezeknek a
felfogásoknak hibája a fölépítésben van; ezek mind nabukodonozori
szobrok: agyag lábakon drágaságok; aminek lent kellene lenni, az fönt
van s megfordítva, s így az eredmény a rom-ember, a semmi-ember, de aki
-- s ez a nevetséges -- konstruálni, teremteni akar. L’homme n’est
rien, l’oeuvre est tout. [Az ember semmi, minden a mű.] S az oeuvre nem
az embernek köszöni létét? S van-e benne valami, ami nem az emberbôl
való? S lehetséges lenne, hogy a legnagyobb oeuvre, az ember quantité
négligeable legyen produktumaival szemben? Az igazság ez: l’homme est
son oeuvre, önmaga Isten kegyelmével saját maga műve, s ez a mű méri
ôt; a többi ,,rien'', vagyis játék.
  Jún. 5. Ugyan mit ettek ezen a Romain Rolland-on? Nekem semmi
élvezetet nem nyújt. De hát talán másoknak? Habeant sibi. Tegnap
olvastam Michelangelót tôle. Erre csak egy megjegyzésem: ha az ember
ezt olvassa s azután összehasonlítja Michelangelo leveleivel, az
ugyanazt a benyomást teszi, mintha a püspöki kápolna stilizált, sovány,
szögletes oroszlánát összehasonlítja a valóságos oroszlánnal.
Agyonstilizált, egyes sajátságok szögletekké s élekké való kibökdösése;
azt a benyomást teszi, hogy az nem igaz, hanem csinált dolog. Az egész
karakter egy gyúrmány!
  Jún. 7. Ma nagyon hívtam ôt, -- tehát a nevén hívtam -- Paraklét,
hívott a neve. Ahol nem hívják, ott a nevét nem ismerik. Csak azok
állnak szóba vele, akik vágynak s várnak s hívnak, akik ajtót, kaput
nyitnak. Ah, lelkem, Szentlélek, ma megmondtam neked, hogy mit
gondolok, akarok, kívánok, sürgetek egyháznak, papságnak, embernek,
nemzetnek; elsóhajtottam neked, hogy csoda kell. Csoda! ,,Signa
petunt'' nemcsak a zsidók hajdan, de a keresztény nép. Jöjj, ,,ostende
Te mundo!'' Rettenetes a világ; a birkanyáj pathológiájával baktat a
poros úton. S tudod, mi fáj? Hogy gyôzelmes arád oszlopát s szobrát
ledönthette a prágai csôcselék! Nem kívánom, hogy a csôcselék egyetlen
mosdatlan szaros nadrágosának a hajaszála szenvedjen; de ezt tűrni?! Ne
vedd lázadásnak, sôt tudod, hogy imádlak s folyton hirdetem: ut
justificeris in sermonibus tuis, azért történik s úgy történik minden.
-- De, de, ismét de, kell nekünk több lélek, több erô, több gyôzelmet
arató s a világot emelô lendület. Imádlak, Szentlélek; úgy szeretnék
elolvadni tüzedben s elmerülni s föloszlani tengeredben![112] ...de ha
bensôség, végtelenségérzés, szükségünk érzete, akkor oly igaz... oly
igaz...Nem mondom, hogy megsemmisülök, de azt mondom, hogy a végtelenség
súlyát érzem, s hogy esem a semmiség fajsúlyával a feneketlenségbe. A
végtelenség lenyom, s a semmiségem gravitációja ragad! Igy imádlak...Ez
is áram, melyben úszom; ez is vihar, mely ragad. A mi viharunk, a mi
áramunk, a ,,caro'', a ,,mundus'', az ,,animal'' antipód helyzete s
tendenciája, a teremtmény polaritása!
  Jún. 15. Sancta Trinitas -- a végtelen élet a ,,vera et una
Trinitas'', az ,,una et sancta Deitas'', a ,,sancta et una Unitas''. A
lelkemen zúg végig, mintha az egész világ egy orgona volna, a laus Dei;
feltör s búg bennem a lét, öntudat és vágy, mintha a mindenség egy búgó
gerlice volna. Gondolom, hogy a keresztény ember lelke ,,feu et
flamme'' a Szentháromság ünnepén, s bár Szent Ágoston szerint ,,vita
haec nostra caeca et mortalis'', ezt is érzi, de annál inkább megérzi,
ami oly sejtelmesen s hatalmasan mered rá a teremtés fátyolain át! S
ilyenkor érzem, hogy mennyire kongeniális nekem Szent Ignác: homo
creatus, ut laudet Dominum; vagyis azzá kell lennie ,,laudatorrá'', élô
laus-szá... Lennie azzá, az a tendenciája az öntudat alatti természetnek
is, s a kereszténységben ez diadalmas öntudattá lelkesül. Úgy gondolom:
,,terra creata ut floribus tegatur'' (nem dudvával), ,,aqua ut limpida
decurrat (nem sárosan); marmor, ut formam induat'' (nem hogy porrá
legyen, törmelékké), organum, ut sonet... (nem hogy repedten por
borítsa); nos és a ,,cor'', ez a terra, ez a fons, ez a marmor, ez az
organum??!! -- Ah, arra valókká kell válnunk! Az az igazi ember, aki az
Isten dicsérete s dicsôsége! Sok alakuláson, elváltozáson, kísérleten,
törésen, emelkedésen át, de feléje s beléje elváltozva... Színváltozva!
Adoramus, laudamus, invocamus Te! Mi lesz majd ott? Ha már ez a bolygó
s fölötte a holdsugártól áttört felhôs ég, ez az igazi rokokó-templom
boltív, ez a hatalmasan felgyűrt s felhôk zajlásában pompázó ég, ezek a
néma holdvilágos éjek, ezek a verôfényes napok így dicsérnek s így
zendítenek meg lelkünkben himnust és glóriát... Ha már itt is örvények
ragadnak el s táncolnak a lelkesülés s élvezet s öröm tölcséreibe bele;
mi lesz ott? ott? Ah, dithirambikus, maniakus öröm és Io triumphe! --
,,In potentia majestatis adorare unitatem'', a leghatalmasabb fölség s
a legfölségesebb hatalom, vagyis az élet s a valóság a három személyes
önállóságban fejlik föl; ebben árad ki s magasztosul föl; Atya
ingenitus, Filius unigenitus, Spiritus procedens et immanens vinculum,
s ez ôserôs, s himalájai-ôstenyészetű szépség- s mélység- s
varietásban, melybôl valók a világ színei, formái, illatai s
modulációi, imádjuk mi az Egységet, az egyszerűséget, a limpidezzát s
az átlátszó bájt. Tudunk-e égni, lobogni, lelkesülni a Fölség
kinyilatkoztatásának Niagarájában? Ah, hisz ez az ima!
  Jún. 18. Nagyszerű konspektust hord magában a hívô ember: Istent
látja. ,,Si justum est in conspectu Dei''... Minô más nagy valóságok közt
mozog az, aki Istent, lelket, örökcélt, kegyelmet, Isten-fiúságot, örök
értékeket lát, kit ezek körítenek, ki azokba ütközik!...
  Aug. 21. Az öröm, mely szívünkben a szentmisében kigyúl, egy mindent
átjáró, elárasztó érzelem; nagyobb, mélyebb minden másnál, akár öröm,
akár szenvedés legyen. Mindent beföd s elönt, felejtet vagy háttérbe
szorít. Ha van bajom, ah, mi az, mikor az Isten engesztelô, szívét s
irgalmát elfoglaló áldozatot mutatom be? Ha van lekicsinylésem, mi az,
mikor Krisztus így fölemel?! Ha mások háttérbe szorítanak, Istenem,
mily szárnyaló fölemelkedésben részesít az Úr? Ha van gond s aggodalom,
legalább a szentek-szentjének duzzogójában szétolvad az! Igen... igen!...
Ez az a gaudium triumphans? Mikor a világot legyôzô Io triumphe szakad
ki az emberbôl. Gondolok édesanyákra aggodalmaikkal gyermekeik iránt --
félre, most az oltáron folyik a Krisztus actiója; a szegény családokra
-- félre, elnyel a mélység szédítô reverenciája. Gondolok küszködô Z.
bárókra, kik idealizmussal s korrektséggel vértezve itt is, ott is
kikopnak, most Kanada felé orientálódnak -- félre, az adoráció
égnyiladozásában, a veneratio megkövült, de érzésteljes merevségében
itt az Úr!
  Aug. 22. Io triumphe... Exulto! A szentmise mint áldozat a mi
ájtatosságunk, s ez áldozatból eszünk. De ez áldozatot s theológiáját
ki kell merítenünk, azaz, abba bele kell mélyednünk, abban elmerülnünk.
Aki azt hangoztatja, az az imádás, meghatottság, megrendülés, hódolat,
bizalom, ragaszkodás, hála, szeretet, alázat és megsemmisülés, s azután
az öröm, a diadal, a krisztusi életközösségben való boldog felgyúlás
érzelmi árját, annak a folyamnak minden zsilipjét megnyitja. Jézus az
isteni irgalom ajándéka, Jézus a mi adományunk, ajándékunk, áldozatunk,
Jézus felé fordul arcunk, s mikor égre néz, Jézus vérpárázatán át az
üdvösség csillagai gyúlnak ki szemében, s az a kék mélység, az a
feneketlenség s végtelenség mint tele óceánja az isteni szeretetnek
vonzza. De ez nagy munkának a kikészített világa. Annyit kell fáradni,
égni, finomodni, míg az ember a szentmisét így megfogja! Ez a nagy mű,
a szentmisérôl való ez a mentalitás, melyet meditálva, megtörôdve,
szárnyalva lehet csak elérni. Az egész liturgiát ki kell dolgoznunk,
lelki értékké tennünk, élménnyé, abban az áldozatban való részesedést,
a szentáldozást mint evést (valóságos evést), táplálékot, erôsödést,
Krisztussal egyesülést, elváltozást, a cibus grandium-hatás megérzését
átgyúrnunk, magunkká gyúrnunk. Csak ha ez a lélek környékez s ha ez
sugárzik belôlünk, akkor lesz a liturgia is kifejezés, jelentés, hódító
fogalmak fogása számunkra. Beleállni abba nem elég; az egyéni,
személyes, belsô tevékenységtôl nem ment föl. Meghathat mint látvány s
emlékeztetés; de nem lesz igazán a mienk. Akik a liturgiát most
sürgetik, kell, hogy a meditációt róla, a csendes elmélyedô behatolást
beléje s óriási jelentési tartalmaiba is sürgessék. Ah, mint kell
földolgoznunk az áldozat adorációs jelentését, azután a megváltási erôt
s a Jézus megváltó lelkületét! s ezt a liturgia nem készen adja, hanem
csak úgy, mint a könyv sorai, jelenti; ezeket a jelentéseket felfogjuk,
megérteni akarjuk. Maga a liturgia keretében megismétlôdô valóság, a
királyi áldozat is misztérium; s ebbe a titokba hittel s szeretettel,
gondolkozva s hitben az akciót megvilágítva kell belehatolnunk. Vagyis
megint csak személyes elmélyedés.
  Ennek a személyes elmélyedésnek tere az egész hitvilág, s ezt sehol
sem nélkülözhetjük. Természetes, hogy a szentáldozás a mise része, s
legjobb, ha a misében áldozunk; de sohasem nyomatékoznám a liturgia
gyorsan lepergô akcióját s a megváltás, adoráció, Krisztushoz
ragaszkodás gondolatainak s érzelmeinek a liturgia imádságaiban való
gyors váltakozását az elmélyedô meditáció rovására. Ezek nagy
tartalmait a liturgiában is a meditáló, élményezô lélek tevékenységébôl
bírjuk, s ezeket föl kell öltenünk, ha a liturgiát jól akarjuk végezni.
Már ezeket el kell hoznunk magunkkal, azért van a praeparatio ad
missam; s ugyancsak ezekbe kell a szentmisébôl kilépve elmélyedni,
ezért van a gratiarum actio. S nagyon is kell ezt a személyes
elmélyedést sürgetni s nem mondani, hogy a szentmise maga a
szentáldozásra való elôkészület s a postcommunio a hálaadás; ez sok
kárral járna.
  Tehát a liturgia rászorul a földolgozásra, tartalmakra, s azokat
említi imákban, de készen nem adja.
  Aug. 26. Visszafelé haladva az élet s a lét folyam-óceánjain, a folyó
óceánokon az ornatus, a selectio művein, az élet filogenezisén, a
természet kialakulásainak ditirambjain, a katasztrófákon, suttogva a
fák lombjai közt a zefirekkel s elandalogva az ô fejlôdésük álmos
messziségek azúrkékségébe veszô vonalain... Végigmenve a geológia
rétegein, a megmerevült élet mauzoleumain, a trachit, bazalt, gránit
hegyek ormaiba, a mészkôsziklák oldalaiba vésett karcokon, bandukálva a
hegységek szakadékaiban, a föld mélyreszántott redôiben s egyre vissza-
visszaszállva, vissza-vissza millió évek multjába s a multak multjába:
amikor odaérünk, hogy Isten teremté az eget s a földet, s a föld üres s
csúnya vala, sötétség borítá azt -- ott akadunk valami újra. De milyen
novumra? Mert addig láncok s kötelek s kötések egymásutánja -- hogy a
láncszemek mily fémbôl s mily nagyok, s a kötél mily kenderbôl vagy
lenszálból szövött, az ugyanaz s egyféle. De itt, itt, hol mondjuk:
,,Kezdetben teremté Isten'', ahol a lét, az élet tudata, ahol a
kiindulás, a beállítás pontja... ah, a punctum saliens, a minden! Úgy
mondjuk, hogy silentium (dehogy is az, hanem az örök Verbum, sermo
fortis et efficax), úgy mondjuk, hogy teremtô, művész, mintha üresség
lett volna, hiány lett volna, pedig dehogy, hisz ô minden; a világon
csak kis szálak, szirmok, szökôvízsugarak, cseppek, karikák,
víztölcsérek, füstkarikák, s ott van az a Minden, aki akar... s abba
vagyok belekapcsolva. A fizikai létem milliónyi, trilliónyi közvetítôn
át hozzá vezet. Testemben: az elemek, melyekbôl állok, s melyek mind
tôle, közvetlen tôle valók; a lelkem is közvetlen tôle. De az alakja a
testnek, a katarakták vízcseppje, most ezekbôl a tömecsekbôl áll, aztán
szétfreccsen s más szinthézisbe lép. A lelkem befektetve a fizikai s
történelmi lét s fejlôdés harcaiba mint a vaskábel az óceánokba de
lüktet rajta át az isteni kapcsolat és élet.[113] Ah, Uram, tôled
vagyok, hozzád tartozom, minden valóm tôled függ... Elegit nos ante mundi
constitutionem... (Ef 1,4) Kell azonban a végtelenség, az abszolutság,
örökkévalóság, elérhetetlen transzcendentizmusába valami
kinyilatkoztatás, konkrét valóság, a történelem; s abba is
beleállította a lelkét -- az istenit: Krisztust. A ,,transcendens''
konkrét lett -- ember lett.
  Az imádás, a hódolat, a teremtés ujjongó emelkedése, égbe szökellése,
a nemzetek tapsa, a bizalom, az öröm, a testvériség, az istengyermekség
temperamentumán át törik meg mint prizmán a napsugár. Per umbras et
symbola, per speciem et specula megyünk feléje. Nincs elég képünk,
szívünk, hangunk: szivárványai a színeknek s orchestrumai a hangoknak...
A metafizika világosság, megtörik a teremtés prizmáin, húrjain,
orgánumain. Rajtuk emelkedünk föl, a színeken, a napsugár e bájos
árnyékain, a hangokon, a levegôhullámok e megzenítésein... föl hozzá, s
ott metafizikát iszunk, elbódulunk a végtelentôl, megvakíttatunk s
fényáramtól, s leszaladunk, menekülünk a teremtés virányos-árnyas
utaiba, lugasaiba, csobogásaiba, dalaiba... Ah, Uram, s itt megint
álmodunk rólad, dúdolunk neked, szövögetjük szálaidból képeidet...: ,,Aus
Morgenduft gewebt und Sonnenklarheit -- der Dichtungschleier aus der
Hand der Wahrheit'' (Goethe).
  Aug. 26. Isten ad -- jaillissement az egész világ: áradások, óceánok
ömlései; Isten ad -- adja képét s remekbe készült hasonlóságot,
valóságosságos allegoriákat, s a teremtésben magát in imaginibus et
umbris! Igazán évolution créatrice[114] folytonossága ..., s aztán adja
magát Fiában, s aztán a Szentlélekben, s aztán akarja, hogy mi ezt mind
visszaadjuk neki: a teremtést, a Fiát, a Szentlelket ... hitben,
imádásban s áldozatban, s tüzes martiriumos szeretetben. A teremtés s a
természet szétfolyik... umbrae, imagines, s köztük a botorkáló
metafizika: a megfoghatatlannak fogalmakba fogása, s aztán a
történelemben a valóságos Isten: a Krisztus. Ô megcsinálta a liturgiát
... azt az egyetlent a szent keresztfán, s azt a másodikat, a történelmen
végig folytatandó liturgiát, a legmélyebb imát s imádást...
  Aug. 27. Ah, aki azt érti, akit az csak meglegyintett, hogy mit
jelent: Deus meus et omnia.[115] Aki a fölség villanásait vagy
éjtszakáit megérezte s a magasságok temperamentumát s fölemelését, az
élet s érzés kigyúlásait s a mélység vonzásait, ah, akit az úgy mint
fényes, kékségbe veszô s elolvadó álom megszállt, az a Deus et omnia, s
akin az az effectus universitatis átnyilall, amit G. nôvér érzett, s
ugyanakkor a lefogott s félrevezetett teremtés csikorgását hallotta: az
úgy sejtelmesen sejti az Isten-tiszteletét a levegônek, a csillagos
szféráknak, a föld rétegeinek, a tenger mélységeinek, az eltemetett
évszázadoknak, az árnyékká foszlott nemzedékeknek. De ez mind csak egy
oldala a valóságnak; a másik oldal a Fölségnek megfelelô Fölség, az
áldozati, az imádó Fölség, az emberiségbe öltözködött legnagyobb áldozó
s imádkozó áldozat s imádás, a természet csikorgását himnusszá
változtató, a tehetetlenségét megváltó liturgia: a sanctum sacrificium...
a hostia pura, sancta, immaculata, a Krisztus! Aki által itt tűz
gyullad ki (Illés oltára)... itt kiváltódik isteni tisztelet, isteni
hála, isteni engesztelés... Aki által ,,creas'': teremtesz láthatatlan,
Isten mértékeit, igényeit, fölségét megértô világot, misztériumot;
,,vivificas'': életet, erôt, épséget, lendületet, örömöt, éneket, s ki
által, kiben s kivel a Szentháromság összes dicsôsége isteni stílben s
mértékben kigyullad s fogadja az imádás s áldás adóját.
  Isten Istennel szemben, Fölség istenítô dicsôséggel szemben... Végtelen
hódolatot szomjazó, saját végtelenségének örömétôl ittasult Istenség s
ez óceáni mélységeket kitöltô s kielégítô hódolat, s imádás s
örvendeztetés. Sitit sitiri Deus...[116] sitit adorari, sitit frui et ut
fruamur illo! Ah, nagy szó: dignum sacrificium, digna adoratio... Ez
Krisztus jelenléte az oltáron... Hic ,,vita est abscondita cum Christo in
Deo'' (Kol 3,3).
  Szept. 3. Szent hónapom -- melyik nem az? Aug. 31-én Máriaremetén
voltam s ott láttam Pilis-hegye új profilját. Nem gyôzöm nézni!
  ,,Fides christianorum, fides impossibilium'', mondja Tertullian. Mily
képtelenség, hogy Isten úgy szeret, hogy emberré lesz. Teremtett s
eleresztett, s mentünk, s hagyott s gondoltuk: üsse kô... Jaj, pedig
dehogy, más a tény. Eljött s lejött s egyikünk lett s itt élt! Azután
áldozatunk lett s szenvedett s meghalt. Mi ez? Nagy felgyúlás,
fölkotrás, odaadás és hév, hevület; magába akar fölvenni s azért
akarja, hogy együk mi ôt; ha bennünk lesz, fölperzsel. S most itt
tartjuk a testét, s külön a kiömlött szent vérét, s úgy vagyunk, mint
kik szent ôrületben járunk, megállunk, magunk elé nézünk s könnybe-
lábbadt szemeinket az égre emelve suttogjuk: hostia sancta, pura,
immaculata...
  Ezt meg kell élni, tapasztalni; ettôl kigyúlni s megint elolvadni s
áttetszôen tisztává, fehérizzásúvá hevülni. Pondera aeternitatis... az
isteni valóság, a lélekre ereszkedô gondolatok száraz gallyaira? Hová
tereljük? kiszáradt vízfolyások trachit-köves medrébe? Hová?! Fides
impossibilium, incomprehensibilium, investigabilium -- ha hegyeid alá
kerülnék, mivé nyomnának össze? Ha tűzhányóid lávakohóiba esném, mily
pernye s buborék lenne belôlem? Ha elégnék s hamvaimat az óceánok
mosnák szét, mennyi kerülne belôlük, ha szétoszolnának, ide, oda?
  S Istenem, ezeket a végtelenségeket szavakba foglalják a gondolják,
hogy mondanak róluk valamit! Hát igen, hiszen mondanak; de mit fognak
ezek a fogalmak; ha mondom: idô, tér, távolság? De mi van bennem, mikor
a földet járom s gondolok arra, hogy mily távol vagyok Amerikában a
Pilis-hegytôl s a holdtól s a csillagoktól? Vagy ha azt mondom, hogy
idô, s azután életemet veszem, a napokat, éveket, hatvanhat évemet. Hát
mit föd ez a kis födô, a fogalom a valóságból? Inkább csak rovatot
jelent, amelybe a valóságot így vagy úgy beállítsuk. De aki a valóságot
éli, akiben az árad s tör elôre mint élet, aki nem a merev, absztrakt
eligazításokat nézi, hanem a gördülô, lüktetô, formákat öltô, sziszegô,
lendülô, ütközô életet tapasztalja, annak az ész mint organum az
absztrakciók lámpájával világít (van neki ily műszere), de ômaga s léte
s élete, az a valóság, az a történés, a folyam, az áram. Azt a műszert
az élet csinálta magának, lett benne, mert kell neki, jó neki; de az
öntudat, az értelmes -- mondják inkább -- a szellemes élet tudata, az
nem absztrakció. Az a tudat, amit sensus intimusnak hívtak, az nem
absztrakció, de nemcsak sensatio, de szellemi aktus, mely a konkrét
valóság<nak> s állapotainak tudata; annak a léleknek tudata, melynek
van értelme s absztrakciója, de van más tudata. Ha valaki erre azt
kérdezi, hogy mi hát a tartalma? Azt mondom, hogy nem absztrakt nóciók,
hanem a konkrét valóság[117].
  Vivus est sermo Dei -- mikor az, amit a fogalom jelez, bennem
valóság, engem eltöltô valóság, bennem van, vagyis én-emmé, öntudattá,
önéletté lesz, melyet élek, érzek. Mikor a fogalmak valóm tartalmaivá,
önadottságommá lesznek, -- nem is jól mondom, hogy azok ezekké lesznek,
hanem hogy az, amit azok jelentenek, bennem mint adottság jelentkezik.
Et efficax -- mikor Isten bennem, nagysága bennem tisztasága,
szentsége, szeretete bennem, tehát én valahogy; mikor ezt átélem, s
visz s eltölt s ragad engem... Et penetrabilior omni gladio ancipiti
(Hebr. 4,12).
  Justus ex fide vivit, vagyis az a Justus, kiben a hit nem fogalom, de
élô valóság, élettartalom, öntudatát kitöltô s azt terelô, emelô
,,élan''; kiben a hit fogalmai által indikált valóságok megvannak, mint
adott, meglevô konkrétségek. Credere = vivere sic = esse sic. Megélni
az Isten fölségét, szentségét, jóságát, nagyságát ..., (mint a hegyekét)
... megélni semmiségünk gyarlóságunkat, bűnösségünket ... megélni az
imádást s a kérés tartalmait: hogy a bűn terhét elvigye ... ab aeterna
damnatione nos eripi... Megélni az Istenbe vetett bizalmat, azt, hogy ô
ígérte s megteszi ... s a megnyugvást ... non haesitare ... habere fidem Dei.
  Szept. 26. Az Isten felé való orientálódás a lélek öntudatának
egészsége s egészséges öntudata. A természetnek is kell már keresnie az
Urat; nemcsak várnia a felsôbb kegyet, mely abban van, hogy a hitet
mint ajándékot kapja. A természetben rejlô theológiának ki kell
viágoznia, ez az energia aztán tért nyit a kegyelemnek. Valami
sajátságos egymásután van az erôkben, s bár Isten nem köti magát e
létrához, de úgy látszik, hogy az a dolgok rendje. Többször sírtam,
hogy Isten, miért nem nyúlsz a békanyálas mocsárba s nem kavarod föl s
nem dobod szét vizeit s nem kotorod ki ágyát s nem szárítod ki s azután
bocsáthatsz tiszta vizeket bele; de most úgy látom, hogy a természetben
lappangó theológiát kell fölébreszteni s azt, ami bennünk végtelen s a
végtelenbe van bele állítva, aktuálni. Igy mondja Szienai Katalin:
,,mibennünk nincs más végtelenség, mint a vágy s a szív lendülete''.
Istennek szerinte valami végtelenképen kell szolgálnunk, mivel Isten
végtelen, s a tisztelet s szolgálat módjának ilyennek kell lennie: ,,or
vous n’avez d’ infini, que le désiret l’ élan de votre âme''. (De
l’eucharistie ŕ la Trinité. 103. l.)
  Ha az ember hisz Istenben, kell, hogy mély tisztelet s hódolat s
készség telítse, azután bűneinek összezúzó érzete s a segélykiáltás!
  Szept. 26. Az Eucharisztia körül leng, hullámzik a szent öröm
atmoszférája. Az a Krisztus fölényes s áradozó lelkébôl való; ebbôl a
nagy himnusból, mely a megtestesülésben fölcsengett minden világon át s
fölött. Az erôs lét mint öntudat s a teli lét mint erô és élet úgyis
öröm. A túláradó, a gyôzô élet annyi mint öröm. A szebbnek, jobbnak
fölénye, felülkerekedése, diadalmas térfoglalás annyi mint öröm!
  Az Isten annyi mint élet, mely minden, s mint öntudat, annyi mint
öröm. Örök, végtelen ujjongás -- ein ewiges Jauchzen, de egyben, egy
végtelen kifejezésben!
  Az Ige az isteni létnek kifejezése, kiáradása s azután a mindenség s
teltség indulatának visszacsapása, visszaáradása. Öntudat, mely
meglátja magát s önmagát átkarolja, visszarántja s élvezi. Atya, Fiú,
Szentlélek = végtelen, öntudatra ébredt s magától örömittas lét s élet:
odaadás, s visszaáradás; mint minden élet-mozgás prototiponja: distolé,
systolé ... az élet árad s örömben visszaárad...
  S a teremtésben Isten adja magát, kiárad s műveiben fölcseng az
isteni tetszés, az isteni öröm. A teremtés Isten képe, tehát ki van
árasztva rá a szépség s az öröm! Az ember is erre van irányítva: a
természetben s a természetfölöttiben az örömre.
  A történelemben Krisztus a megtestesült öröm; lelke mindenbôl, ami
munka és kín volt, kiemelkedett; ô úgy gyôzte fölényes lelkülettel,
mindent átfogó szemlélettel, hogy látta s élvezte is az Isten gyôzelmét
mindenen, ami hiány s nem öröm. Benne tehát a fájdalom is örömre
változott. Emberi érzéseiben megtapasztalt minden diszharmóniát az
Olajfák-kertjében való véres verejtékig s a kereszten való lélek-
sötétedésig; de lelkének felsô, szellem része, azt mondanám csúcsai
kimeredeztek minden bajból s fölértek az Istenség jubiláló szférájáig.
A passzió rettenetes elhagyatottságán kívül, melyet magára jönni
engedett, Krisztus lelkét nagynak, kiemelkedônek, diadalmasnak kell
gondolnom, melyben minden keserűség s könny, fájdalom s áldozat örömmé,
gyôzelemmé olvadt föl. Ô tudta, hogy minden Isten dicsôségét szolgálja,
s az ô embersége koszorúját halhatatlan szépség s érdem babérából köti.
  Ez a devolutio s ez az öröm lehet s legyen is bennünk. Sohase legyen
a fájdalom egymaga bennünk; törjük át a magburkot: ott a fájdalom
kemény héja alatt rejlik a szépség, a virág, az élet szent titka, mint
mag, csira. Lelki életünk okos fegyelmezettsége erre is kiterjed, hogy
a fájdalom s baj alatt s fölött s mögött az igazi életörömöt tudjuk s
azt a Szentlelket bírjuk, kirôl az Úr: orabo Patrem et alium Paraclytum
mittet vobis, ut maneat (Jn 17,16). A teremtésben föl-fölcsendül ... a
léttel, a szépséggel az öröm.
  Az Isten-tisztelet a nagy öröm. Milyen az óceán s az erdôk s a
hegyláncok s a csillagos égbolt, vagy a bodros, féktelen, alakító
tombolással telített felhôzet kultusza, szeszélyes, játszi tomboló,
ordító, dörgô bravurja az alakító géniusznak?! Ah az a bôség, az a
tengere a vonalaknak, fényeknek, tükrözésnek, az a csendbe olvadó
millió hang, az a lefojtott zene, s az a végtelen pihegés s vágy s az a
sikolya az örömnek! ,,Kérjetek és megnyeritek, s örömötök teljes
leszen'' (Jn 16,24). Szt. Katalin: ,,O Dieu éternel, vous ętes un océan
tranquille oů vivent et se nourissent les âmes. Elles y trouves leur
repos dans l’union de l’amour''[118]
  A zsoltárok zenéje, a citera s az ujjongó lélek ezt a kultuszt
hirdetik. Szent Pál is (Fil 4,4).
  Az Úr Jézus az ô örömét emlegeti: ,,hogy az én örömöm teljes legyen
bennük'' (Jn 17,13). Azt kívánja nekünk akkor is, az utolsó vacsorán.
Érezzük meg ez óriás (gigas) érzéseit; alkonyatkor is gigasz ô, felhôs
égen, mennydörgés mögött is.
  S gondoljunk az egyházra. Ez átvette az Úr Jézus lelkét; vérévé vált,
s azért énekel. Liturgiája az ünnepek fölcsendülô öröme, azokat üli,
vagyis örül, bármily sorsban s sorban legyen; az ô napjai ünnepek, az ô
éve ünnepek, sokszoros glóriás emlékek, hatványozott örömük sorai. Él
örömben.
  Fiai s leányai, azok a tizenhárom próbások, azok az édesanya arcából
vágott, azok az édesanya szeme csillanását szemeikben hordozó igaziak
örvendô lelkek. Mind egytôl-egyig! Az öröm titka bennük nyilvánult.
Kinyilatkoztatásai ôk a mélységeknek... Isten jelenléte... Isten bírása... s
a felülkerekedô s mindent elárasztó tudat... Ah, ezek az
ellentállhatatlanok, gyôzhetetlenek; ezek a hódítók, apostolok, ezek az
életúttörôk; ez a repülô had s mosollyal s bűbájjal s kellemmel gyôzni
tudó szépség ,,Ne vous affligez jamais, car la joie en Dieu est votre
force''.(Nehem. 8,10)[119]
  Szept. 30. Istent minden jó benyomás, minden jótékony s fölemelô
életinger öntudatában szeretjük. Szeretjük a friss, örvendezô létnek
érzetében, a természet szépségében, az öröm s a lendület boldogító
érzéseiben, az emelkedett, lelkes öntudat ünnepi perceiben. Ez az elit-
élet sejteti velünk, hogy mire valók vagyunk, hogy mily tartalmakra,
mily érvényesülésekre rendelve: a szép, harmonikus, erôteljes, virágzó
emlékekre, mondjuk, boldogságra. Mi a boldogság -- kérdezte Serao
Matild a savojai pásztort? -- ,,Egészség, békesség'', volt a friss
felelet -- de felelet hegytetôkön s a napsugárban adva.
  Érezzük át, hogy tudatunkba lépnek bizonyos tartalmak, élethullámok;
a végtelenbôl jönnek, minket körülzajlanak, s ami hullámot a mi kis,
egyéni életszerkezetünk, ez a kis rádiófölvevôgép, organon, fölvehet,
az tudatunkba lép. Mennyi hullám, ami körülöttünk ívelôdik s siklik
tovább s nem fogjuk föl; de néhány s olyan, melynek hossza nekünk való,
bennünk életté lesz. Istenem, amit Szent Katalin írt az Istenség
óceánjáról: O Trinité éternelle, vous ętes une mer sand fond, oů plus
je me plonge, plus je vous trouve![120] Ezzel az Óceánnal <szemben> áll
az ember, amint az a természetben adja magát! Nekünk az is óceán sans
fond; ki tudja kimérni, ki bírja fölfogni, magába venni? Megbűvölve
állunk, mikor egy-egy új csoda karikára nyitja a szemünket, s a
csodálkozás mint egy gátját áttört folyam özönlik ki-be rajtunk! Ah, a
mi csendes jégsarki lelkünk, mikor a megszokás érzéketlenségében <áll>,
mikor jég és fagy, göröngy és rög körülötte minden; de aztán megint
feléje hajlik a nap s szétszedi a jeget, s beleolvasztja a tűz
szféráinak titkos energiáit, s megmozdul szivárog s zsendül s ébred s
fakad s éled minden; ah mikor megtelik meleggel s fénnyel s mikor látni
s szeretni tud -- ah, hogy jön ilyenkor az Isten, a lét, az élethullám,
a nagy tartalmak tárása! Mit látunk akkor meg új s mindig örök
bölcsességbôl, szépségbôl, új adatokból! Isten ad s adja magát.
Érezzük, hogy ô jó s végtelenül gazdag s hogy kimeríthetetlenek a lét
óceánjai s az élet hullámai benne; s ki tudja, mily felsôbb s ismét
felsôbb szellemek -- ezek a különb fölvevô organumok -- mily csoda
meglátásokban részesülnek, s mily hullámok gördülnek rájuk?! Mindenki
közülünk mondja el a ,,Cherub. Wandersmann'' strófáját magának
önmagáról: Du sollst die Sonne sein, du sollst mit deinen Strahlen das
farbenlose Meer der ganzen Gottheit malen[121]. Te vagy az a fölvevô
készülék, neked kell a végtelen egyszerű, teljességes lét kiáradásait a
szem bűvös idegzetén, a fül csoda érzékenységén színpompás, harmóniás
világgá változtatni.
   De tovább, Isten többet adott; magába az emberi lélekbe, a mi
szellemiségünk szférájába új, felsôbb kiáradást teljesített. Finomabb s
gazdagabb tartalmakat teremtett. A lelket hangolta föl s ideális
fényekben mutatta meg magát s a szívet fogta meg s telehintette
magasabb s természetfölötti tüzekkel. Ô a kereszténység mentalitását s
érzésvilágát teremtette meg, s mint ahogy a napsugárban fényeket s
színeket adott s a tüzébôl ízeket, illatokat, formákat, édességet,
mézet, s élvezetet pattantott elénk s megtöltötte azokkal a szemet, a
szájat, a szívet: úgy ebben a lelki világosság árjában s ebben az égbôl
hullámzó érzelmi tűzben új világot, a természetfölötti rendet
teremtette meg. Itt is van öntudat, tartalom, lendület, érzés, tűz,
szeretet; s ezt úgy jellemezzük, hogy Isten részeseivé tett végtelen
tökélyű életének s a teremtményt, az embert a fogadott-fiúság
gazdagságába, éneklô, gyôzelmes szeretet-öntudatba állította bele. Amit
itt nézünk, az nem hegy, tenger, nem csillagos ég, nem holdvilág-árok,
nem májusi harmatos reggel, hanem emelkedett lelkek, lélekkiáradások,
lélekkinyilatkoztatások, léleklendületek, léleknemesség,
lélekkristályság és mélység, lélek-gazdagság folyamai; s amit hallunk,
azok a szeretet himnusai, a megtépett s kegyelembe fogadott lelkek
nagymiséje; orchestron, melyben az érzések minden hangja egybefoly; s
amit ízlelünk s szeretünk s amit szeretve szeretünk s amitôl gyulladunk
s ami elragad: az a lélek tiszteletének, hálájának, hűségének lobogása,
égbenyúló lángok suhogása... Szép, szent, gazdag új kinyilatkoztatás s
befogadás, kigyulladás -- új világ!
  Ezt a világot a szellemi szférában Isten adta, ráadásul a másik fölé;
s úgy adta, hogy több s nagyobb szeretetbôl szakadt ki belôle.
  Ah, természet<nek> sötétségbôl s semmiségbôl elôhívott szikrás és
fény- s tűzáramos, láthatatlan kis pontokból hegyekké formált s
óceánokban hullámzó s égboltban új világok tűzesôjében világító világa,
szép vagy, csodállak! Te vagy az Úr királyi palástja; de ha a Teremtô
arcába nézek s a természet fölött kiáradó szellemiségbe s lelkiségbe
tekintek, próféta vagyok, ki világ fölött új világot s az elragadó
szépség rónája fölött különb szellemi szépségek, alakok s egyéniségek s
belôlük kiáradó lelkiségek óceánjait látom. S ezekben az óceánokban,
rajtuk, áramaikban emelkednek föl a lelkek a kettôs teremtés, a
természet s az isteni élet -- kegyelemnek hívják -- Urához. Ezekben a
fényáramokban villan meg az Isten; meglátjuk ôt s ezeken a tüzekben
gyúl ki az ,,istenült lelkek'' szeretete. C’est ŕ sa lumičre que vous
m’avez fait connaître la vérité. -- Vous ętes le bien suprčme et
infini... Bien au-dessus de tout Bien! Bien, qui fait la félicité!...
Beauté qui surpasse toute beauté. Sagesse au-dessus de toute sagesse!
  Dans l’ardeur de votre amour vous vous ętes donné aux hommes! (De l’
Euch. ŕ la Trinité, 129.)[122]
  Nov. 9. Miért nem állhatna itt egy fényes, mesés, Grálvárakra
emlékeztetô templom? itt a mocsarak közt, a csigabigás sárrét peremén?
Hiszen állt is már itt ilyesmi, szép, fölséges építmény! itt hajolt meg
alázatban Isten fölsége elôtt a művészet s a szépség. De hát azt nem
tehetem, nem tehetem, nem futja a pénz. Mást azonban tehetek: mit?
tüzet rakok az Úr Jézus oltárán, tüzet lélek, szív erdôibôl, tüzet
terebintus- s olajfákból, tüzet illatos cserjékbôl, kéjes, földet
átnyaláboló s égre csapó tüzet; lángokat, kacagó, táncoló, harsogó,
villogó lángokat, s szellemek, szeretô lelkek érzelmei e lángok. Ah,
azt tehetem; no, enyém a világ!
  Nov. 10. Többször fölvetôdik a gondolat, beszéd közben is: a hegyek ...
nincsenek; nem mehet föl a hegyekre... Ah, Istenem, hegyek? Az Isten
magaslatai vesznek körül, végtelenbe nyúló hegyek, szakadékokkal,
örvényekkel, fenyvesekkel. Csak úgy tornyosulnak egymás fölött... Ah,
ezek az óriások, a nagyság, moles, a hatalom szimbolumai! Itt vannak az
én hegyeim: itt van az Oltáriszentség, Isten valóságos Krisztus, a
kenyér helyén ô maga; itt az ô életének flórája, itt a szépség s az
illat mámora, itt a bűbáj, a pompa enthuziazmusa, ami úgy ki van öntve
egy virágzó júniusi vidékre, s amit föl kell ébreszteni, hogy öröm és
dal és elragadtatás legyen. Itt a fák bokrétái s a bokrok zöldfényes
paravánjai mögött az élet s az öröm angyalai; ingerkednek, hivogatnak;
kézenfogva húznak: gyertek, mi vagyunk, nézzetek a szemünkbe
halhatatlanság átélt kis lángjai -- ah, igen, pislogó, kialudni készülô
lángok. Uram, Uram; Istenem, hegységem, hegyláncom; magasságom; alta
ara az oltárom! a megsemmisülés liturgiájával, önáldozásával
szeretnélek imádni; a hit s az életfolyam fenékig kiüresítésével,
fenékig, feneketlenségig akarnálak áldani. Csodállak s kôvé merevedem,
élô, ôrzô kôszobroddá -- egyet tesz: néz ... néz, egész lénye a nézés, a
látás; másra nem jut, már egy gondolatra sem... Nem, ne is legyen; hisz a
gondolat, az emberi; de a csodálás, az az emberinek fölfüggesztése,
mikor csak az isteni foglal el mindent... Azért Domine, Dominus noster,
quam admirabile est nomen tuum -- tu ipse, in universa terra! Kiömlöm
mint a víz, s fölszív a föld, a világ mint esôcseppeket az országút
pora... Uram, ez az én liturgiám... Nem bírok veled, s mégis birkózom
veled; birkózom, mert te nem eresztesz el engem, te, a végtelen nagy
szeretô Isten... Hát rád omlom, kiömlöm -- te szívj föl engem magadba,
életedbe, boldogságodba! Ah, örök élet, olyan nirvána féle, de tudatos,
a véges kis valaminek végtelen attrakciókkal elragadtatása abba, aki
Valaki és Minden. Imádlak, Uram! Ah itt vagy hát hegyem, hegyláncom,
napsugárban, az ég gyönyörében, a minden szép enthuziazmusában fürdô
világom. Itt vagy hegyem s ezüstszalagokban, aztán vígan szökellô,
morénás sziklákon mohos palástokat dagasztó áramokban elsikló kegyelem-
patakom, Tarpatakom, szépem, malachitos uszályokban királyi palástodat
kibontó bűvészem, Uram, te tudod, hogy szem és szív vagyok -- tele
veled!
  Nov. 28. Hálából az ôrangyalnak! Tegnap este még asztalomon láttam
egy karácsonyi kéziratot, azután kerestem, mindent szétszedtem, de
hiába, akárcsak a föld nyelte volna el. Hol van? Nagyon rosszul hat
lelkemre a keresés, s a szám íze is rossz lesz tôle. Ma reggel megint
csak teszek-veszek, nézek, de hiába. Azt mondom ekkor magamban: ,,De
kedves ôrangyalom, legalább ilyenkor tégy nekem jó szolgálatot. Hiszen
úgy tisztelem, szeretem, áldom a ,,felices ignes'', a szellemeket; úgy
szeretem a szépségüket -- Cecilia angyalát! Erre kihúzok egy fiókot,
melyre nem is emlékeztem, hogy néhány nap óta nyitva volt-e, s ott
látom a kéziratot... Ah hála, angyalom, mindjárt imádkoztam is. De egy
érdekes élményem volt ezzel. Mikor láttam az iratot s megéreztem, hogy
angyali kegyelem, ez úgy tűnt föl nekem, s az volt az érzésem, mintha
valami nagyon nagy mélységbôl jönne, vagy ha magamat lent nézem, hát
valami nagyon magasból. Épen csak hogy valami fáradt hullám
loccsanásaképen... Isten, szellemi világ; ah, az az a másik világ, az a
messzi világ. Vannak kapcsolataink is, de rendkívül messzirôl
hallatszik, mintha telefonon üzennének valamit a holdból. Imádlak,
Uram, angyalaidban; imádlak végtelenséged e teremtett szépségében; e
napsugaras, erôs friss élet harmóniáiban. Ah! Uram, köszönöm. Amen!
  Dec. 2. Tegnap voltam Tatán, ahol 300.000 köbméter víz buggyan föl
naponként a triaszi s liaszi mélységekbôl. 300.000 köbméter! Fölkiált
csepp lelkem ennyi tömeg láttára! Nem szent-e s titokzatos e hely, ez a
föld s a mélység? Nem csodásak titkai s a vizek útjai? Azután Walter
J.: Isten nagysága a természetben olvasom, ha parányiakká olvasztjuk a
csillagokat s távolságaikat, úgy hogy a nap egy jókora gömb, azután egy-
két méter távolságba gondoljuk a földet, a bolygókat, mint mákszemeket
s borsókat s ribizkéket, s azután az elsô álló csillagot képzelnôk el
hasonló méretekben, hát az már nem 1--2 méterre, hanem 3000 km-re,
tehát valahová a Kaspi-tenger tájékára esnék.
  Ah, nagy, nagy az Úr, a seregek Ura Istene! A legmélyebb imádásban az
exinanitioig kell mennünk, s akkor is nincs arány! Nincs arány! A
fölség tiszteletén fordul a lélek egészséges vallásossága s áhitata.
Semmit sem igényelni, joggal, érdemmel megtámogatni, elvárni, követelni
... a megsemmisülés, a semmiség levegôje, a szférák fölötti mélységek
csendje, az exinanitio s a silentium a fölséges Istenhez kapcsol. Nézem
titkaidat, utaidat, műveidet; nézem az éjtszakák lángnyelvét; az
ékesszóló, orchesztrális silentiumot... Domine, Domine ... rex coelestis...
Belenézek a föld kérgébe, az építménybe, e számítatlan évezredek
megkövült folyamába, vagy a tatai törések ügyeletes, szorgalmas
szivárgásaiba, csörgedezéseibe, kis kataraktáiba; vagy a most csendes
tufák száraz meztelenségét mézem, a vízszülött, régen öntözött nimfa-
padokat! S úgy elszáradok, s oly kicsi leszek, s ez érzésem az albám s
a tunikám s a stólám, s e gondolatok lángjelek s cikázó fények. Ah,
öröklámpája az Istenségnek, sötétség, sötétségek éjtszakája -- mit
csináljon a kis szentjános-bogárka itt, mit csináljon? Ah, viselkedjék
stílszerűen, s ahol az éjtszakák a gyertyák, s a sötétségek a
napsugarak, oltsa ki kis lámpáját s ne akarjon tudni s látni, hisz nem
bír vele; hanem tiszteljen, imádjon, hódoljon. Nem való ide szem s
látás, rossz helyen applikálnók az absztrakciókat; ide az élet, a lét,
a mélység, a végtelenség megérzése kell. S ne szóljon, ne neszeljen, ne
csikorogjon, s ne morogjon, s ne nyögjön <ott>, ahol a silentium az
Istentisztelet orgonája.
  Érted ezt a stílust? Úgy-e, hogy más világ? Alles Vergängliche ist
nur ein Gleichnis...[123] Jelek... világosság... sötétség... Ah, a világosság
édes-kevés a világban s a világűrben, hanem uralkodó hatalom a
sötétség: az Istenség dómja, királyi palástja, s oltárának gyertyái a
lobogó éjtszakák. Ezek azt huhogják belénk: Nagy, nagy, nagy... fölség,
fölség, fölség ... végtelen, végtelen, végtelen ... telve az ég s a föld az
ôt takaró sötétséggel! Dicsôsége ugyanis legnagyobb, ha megvakít:
,,Léted világít mint nap, de szemünk bele nem tekinthet''. Ah, én édes
éjtszakám, én liturgiám, az én, örök fényektôl megvakított lelkem
sötétsége; én liturgiám; én dómom s oltárom, én örök lámpáim: fogadd
hódolatomat. Akkor látok valamit, ha nem tekintek feléd. Tudom, hogy
ezer éjszakák fénysugár vagyis emberi gondolat át nem járt rétege
takar. Ezer méteres triasz-liasz sziklák sötétsége néz le rám,
hódolatomra, alázatomra; önmegsemmisítésem zsoltárait hallgasd! Villog,
villog egy kis reflexió gyertyafénye, s utána végtelen sötétség ...
megcsendül a hódolat kis kápolnás csengôje; azután csend ... csend ...
végtelen csend... Uram, léted egy-egy éjtszakája az én gyertyám, azt
gyújtom meg s elmerülök benne ... s ez éjtszakában kinyíló virág az én
imádásom! Akinek virág kell, nem hord rózsaberket; a látni vágyó napba
nem tekint. Így imádlak, ezer s millió éjtszakák éber tudatában! Igy
semmisülök meg s még folt sem vagyok e színtelen vakságban. Majestas
Domini in nebulis!
  Dec. 13. Nagy szív, nagy lélek, ahhoz miliô kell -- talaj és klima,
no meg az isteni mag, a nagy hivatás expanzivitásával. Nem fejlôdik ki
a lélek, ha macskazugolyos nézetek és kényességek közt tengôdik --
ahogy az élet nagy pulzusát nem érzi, ki a trencséni kis faluban,
széljárta, vesszôfonatos s sárral kitapasztott galibában születik, ott
él és meghal. Hej, ha a hadak útján járt s a föld s a világtörténet
leheletét s a fogalom ütôerének lüktetését megtapasztalta volna! Van
sok ilyen elônytelen elhelyezkedés -- magok a tövisek közt.
  Arra kell iparkodnunk, hogy az Isten világosságának, a verôfénynek s
a pünkösdi égi fuvalomnak kaput s ajtót nyissunk; s azáltal a lelket a
legistenibb indításoknak s hangolásoknak kitegyük... Szabadon, szabadon,
bizalommal s vágyódva!
  Igy pl. a szentek közösségébe vetett erôs hit a Krisztus testének
erôs pulzusát érezteti meg velem. Ô a fej s én is a testben test; s a
vére lüktet bennem, s a nagy közösség öntudata az élet, a lélek
térfoglalásának vágyát érezteti meg velem. Tegyek róla s imádkozzam --
ezért is, azért is: a megholtakért, az élôkért, akik elém s utamba
vetôdtek. Hah, hányan vannak s mily élettelenek! Mily távol a krisztusi
élet melegétôl, a lelkeket fölépíteni tudó vér szférájától! Hány vörös
vértestecske van? öt liter vérben billiók. S ha egymás mellé tennôk
lapjaikat, kitennének 3250 négyzetmétert, több mint egy kat. holdat!
Hát a Krisztus misztikus testében mily életáramok, mily építôerôk, mily
elevenítô megújítások! Csak bele kell állnom, s megéreznem, hogy én is
vihetek éltetô elemeket; hogy tódulhatok be és föl és le s imádkozván
sokakért, Krisztus meleg életének hullámzását érzem! Egy anya levelet
kapott a harctérrôl: sokakat látunk imádkozni: Mama, maga erre nem
tanított, s mi nem értünk hozzá! A fiúk elestek. A mama kétségbeesett,
aztán szanatorium és tehetetlenkedés. Most buzgó katholikus, s ugyan
miért? mert fiaiért imádkozhatik bízvást. Ezt itt kapta.
========================================================================
1925


  Febr. 5. Agatha, soror gloriosa ... agonem Domino commendans... dulcis
flos! Gondoljunk bátran a szent kereszténységre, hogy az mit mond, mibe
állít bele. Gondoljuk utána merészen, amit úgy gyermekarccal s szemmel
mond. Hát többet mond, mint amit az ázsiai s hellaszi szép álmok s
félrebeszélések mondanak nimfákról, driádokról; többet mint a mesék
virágokról s csillagokról; többet mint amit a görög filozófok,
Anaxagoras s Plató s az ôs Pythagoras a muzsikáló számokról,
mértékekrôl s azok megszemélyesítôjérôl, a muzsákról s a delfi templom
érclapokkal födött tetején s mit? Hogy Isten emberré lett s hogy mint
csecsemô szűztôl született, s angyalének hirdette, s csillag gyúlt ki s
vezette hozzá a napkeleti bölcseket. Azután egy nagyszerű lelki
kitárulás: éthosz, irgalom, szeretet; parabolákból kitörô fénynyalábok,
Isten országa; sok csoda; de az élet telve erôvel és lélekkel,
férfiassággal és jó érzéssel; s azután egy rémséges halál, a nagy
ellentét, a nagy ellentmondás, a lefojtás, a letörés, a vég, s azután
megint új kigyúlás -- halálból, sírból, sötétségbôl új szent éj.
Mielôtt pedig elment, perpetuálta, folytonossá, jelenlevôvé tette
köztünk létét az Eucharisztiában, s tekintélyét s áldozati akcióját az
egyházban. Hát nem mesés, nimfás ez mind? Sôt több!
  Ime az örök misztérium s a végtelen s az örökerôs, szép, tiszta
valóság igaz kinyilatkoztatása. Azok álmodoztak s egyes szimbolumokban
tapogatóztak. Ôk is misztériumot láttak: a lét, az élet, a tarka
valóság, az öntudat, az örök vágyak misztériumát s azt alakították.
  Megszünt-e a misztérium? Nem énekelnek már nimfák, múzsák a
berkekben, nem kandikálnak ránk forrásokban? Megszünt-e a szférák
zenéje, vagy nem mélyült-e ki inkább? Vagy nem nôtt-e meg a csoda? a
végtelenség fönt s a mélység az ionok s az irradiációk
anyagtörvényében?
  Bizony, ha gondolkozom, hogy sötétül el világító éjtszakába a
fogalmak állványain bolygó kis fény, hogy lazul alattam a talaj, a
kapcsok engednek, a csavarok görbülnek, a mestergerendák kilépnek
csapjaikból ... akkor körülnézek! S a tények, az élet áramában keresem a
segítôt: a pozitívet ... ,,az Istentôl igazolt férfiút''; (ApCsel 2,22)
,,mivel napot rendelt, melyen megítéli a világot azon férfiú által, kit
arra rendelt és igazolt mindenek elôtt feltámasztván ôt halottaiból''
(17,31.).
  Ápr. 26. Ma megyek Szolnokra: Istenem áldj meg! Ma nagyon megkapott
Da Ponte: ,,Con che mi rincorrerň a confidare in Dio, benchč sia io
stato gran peccatore, disponendomi colle orazioni e col fervor della
vita ŕ ricevere i suoi doni''...[124] Mi vár rám? sôt mi áll elôttem: a
Krisztus misztikus testébe belekeresztelt s Szentlelkével megitatott
hívô elôtt, akiért Krisztus a keresztfán meghalt, s ki e legnagyobb
tett s Isten-kiáradás által engem lefoglalt? Itt állok az
Oltáriszentség fölséges realitása elôtt... Ah, hogy ez res et realitas
legyen, az a hatalmas, erôs, bensôséges Istenjelenlét! Ez donum Dei;
ezt megélni, ebben fölszívódni, ezt tapasztalni! S mi vár rám a
föltámadásban, s a halálban, a fölszabadulásban, ez új nyitányban! Ah,
zene-nyitányok, hangok remeklése és ünnepe és kigyúlása és
sziporkázása! Imádok ... ünneplek ... s diszponálom magam colle orazioni;
tüzet gyujtok és nézek és sejtek és átolvadok; szóval feszülök és
nyúlom. E col farvor della vita... a háborgó, dadogó és bugyborékoló
élet...
  Máj. 22. Ó én szent könyvem, kinyitlak s rád lehelem a lelkemet.
Lelkemet, mely a lelkét keresi, az édes, erôs Szentlelket, aki úgy jár
és búg és zúg és gyujt. Isteni Lélek, hol jársz? Ki becsül téged úgy
mint én? annyira? Ki tart rólad oly sokat mint én, akár a csillagokra,
akár az útszéli árokba nézek ... az én ambuláns patikámra? S mivel nem
mondhatok erre nagyobbat s nem érezhetek megtisztelôbbet, hát mondom:
itt vagyok, elmegyek hozzád, hogy meglássalak! Ott majd kitöltesz s
betöltesz neked-valóbban? Itt nem birsz velem; azaz én nem birlak el
téged. Sár és agyag vagyok ... útkaparó s péklegény nemzetség úgy a múlt
század 30-as éveibôl?! Édes Lelkem, egész lényemmel imádlak s vágyom
utánad!
  Jún. 3. A görög szavakba rejtett filozófia. Fôleg amit tegnap
olvastam, a metarrüthmidzein-t; Szt. Chrisostom szerint Isten
kétfélekép teheti: elváltoztatja a természetet vagy energiáját. --
Alex. Kelemen: hé didakhé metarrüthmidzein ton anthrópon [Tanítás az
embert átalakítja] (Strom. IV. 23.) Ugyanilyen a metaskeuadzein
<átöltöztet>, metaballein <megfordít, megváltoztat>, metaskhématidzein
<átalakít> = elváltoztatni. De a legszebb a mettarüthmidzein azt
mondanám: más mértékre, más taktusra hozni. Igazán azon múlik.
Magnetizálás abban áll, hogy a vastömecsek más rendbe, a villamos
áramok árkai mértéke szerint helyezkednek el, azért kapcsolódnak a
sarkcsillagba. Nekünk is a krisztusi rhütmos [ritmus] szerint kell
rendezkednünk. Ép olyan mély az anastoikhein = egymásután állni, újra
állni: anastoikheioumenoi = reelementati (stoikhos, elementum). Talán a
zene, a rithmus is azt teszi: metarrüthmidzei tén psükhén <átalakítja -
- áthangolja a lelket> csodálatos befolyása a zenének, a szép ritmusnak
a lélekre ... magnetizál = rendbe hozza a tömecseket, hogy a folyamok s
áramok átvonuljanak rajtunk. A lélek átlag sok zavarnak van kitéve; a
próféta Elizeus is fölindulásában elôbb énekest kért, aki melódiájával
rendbe hozza szétszaggatott lelkét.
  Júl. 19. Jézus Szíve: szimbolum, Isten-alkotta relief. Én is úgy
állok itt, mint Szent Pál: tremens ac stupens... A nagy kinyilatkoztatás-
emlékeztetô jel, az örök szeretetnek, a földre vándorolt Istennek
sorsát szimbolizáló kép, mű, alkotás. Ez is olyan mint Betlehem s a
kereszt... A XVIII. században való meglátás! Ez a meglátó, Szent Margit
is ,,tremens ac stupens'', s mi is...! Itt tövisek közé került s sebes
lett a szív! A szeretet! Ime a lángok a csipkebokrok erdejében ... a
föld, az erdô, a tövises erdô, s azok itt járnak. A tövis-erdôbe tűz
kell, a szeretet; az nem égeti el a töviseket, hanem gyôzi ôket. A
földön ez a lélek beöltözése: tövis és láng. A tövis itt terem, a láng
lejön.
  Szent Pál sötétségét, konokságát, vakmerôségét, bűnösségét, szóval
éjtszakáját az égi tűz fölszakította s belevillámlott lelkébe ... tűz!
Látta az ô világát összeroskadni, s mintha szalma volna,
fölperzseltetni, perjévé válni, semmivé. Ahogy ô gondolta...! Ah, Uram,
ahogy az ember gondolja?! Mit jelent az? Mi a garancia? Hogy kellene
várnom a fényeket felülrôl, mikor itt lent, a tövisgondolatok erdejében
járok?! Ez azt, az ezt gondolja; az egyik így, a másik úgy. Mit nyom az
a latban? Ah, az emberi gondolatok töviserdeje ... s hány akad bele s
elvérzik. S ami szintén kár, hiányzik a töviserdôben a szépség. Ezek a
gondolatok szúrnak, böknek, véreznek, de nincs virág rajtuk. A
természet ereje tövissé alakul. S a másik tövis a szenvedés, a kín, a
baj -- ah, mily töviserdô. Ne okoskodjunk, hogy miért, minek s hogy
hogyan engedheti ezt az Úr? Semmit! Hanem tegyünk róla, hogy a tövis
közt tűz égjen: szeretet! ,,Én nem okoskodom -- mondta tegnapelôtt gr.
Z. M. felesége, -- hanem azt teszem, ami neki jó és kedves''. Istenem,
tövis hogy ne legyen, az nem lehet, de hogy több s nagy szeretet legyen
s hogy az ember ezt értse, s hogy magát ez értésre s átérzésre s a
szent szeretet hivatása megértésére méltóvá tegye. Hogy ezt a
misztériumot értse: a tövist s a tüzet...
  Sokszor álmélkodtam a damaszkusi kapu elôtt én is, s lettem ,,tremens
et stupens'' világok összedűlésén, megsemmisülésén, összetört remények
s emberek kihalt fényeinél, elmult világok békaegérharcainak
szemléleténél, alávalóságok, tobzódások kihűlt krátereinél, milliók
vére s rothadása bűzében... Van itt értelem? A tűz, mely ég és világít,
irracionális, a szeretet az. A sok érthetetlenségbe bele van állítva
egy új elem és erô, a szeretet. A racionáció, az okoskodás
tövisbozótban akad meg; de segítségül jön a tűz, a szeretet. Arra felé
nem hatolhatunk elôre; az olyan mint a ,,Berg Kemel''(?) Belgiumban
vagy Verdun a poroszoknak; nem lehet elôremenni erre felé; de legyôzni
új hatóval lehet: a szeretettel. Istenem, tégy méltóvá engem e nagy
tettre, arra, hogy igazán szeressek! Az én világgyôzô tettem!
  Okt. 18. Nem lehet eléggé tudatára jutni a realitásnak, a valónak, az
életnek. Az úgy van, hogy elkrusztásodik, megkérgül mint az aludt vér!
Az aludt élet is olyan mint az aludt vér: formát ölt, nem, folyik s már
nem vér. Aludt vér nem vér; aludt élet nem élet. Csak az élô élet =
élet. Az élô élet pedig élet, élés, akció, mozgás, érzés. Magasan
fogalmak, kérgek, formák fölött: az érzés! A fogalom a megaludt érzés,
a megaludt élet, úgy értve azt, hogy mikor az élet pl. a vallásos,
igazán élet, mozgás és érzés, igazán mozgató, hevítô, kitöltô
élettartalom, mit megérzünk s mi boldogít, addig tele a lelkünk vele, s
tapasztaljuk, erôsödünk tôle; ez a meleg, bensôséges, áramló valóság
fogyhat meg: lüktetése lassú, lágy, gyönge, kihagyó, s végre
megszünhetik, s akkor marad még a fogalom, az ismeret, a száraz forma...
  Az már nem élet. Ha összehasonlítok egy lelkes noviciátust s átlagos
uraink egy-egy kaszinóját, mely szintén a tekintélyek híve, a nagy
keresztény hitbôl: itt megvannak a fogalmak, ott az élet... Az
intelligencia lelki életének ez a processzusa: megaludni, a lüktetô,
hevülô, boldog élettudaton s Isten-kapcsolatokon túladni; ha nem is
teszi készakarva, de külön figyelem s beosztás s kultúra nélkül
okvetlenül beáll a hűlés, az áram-lassulás, az élethaldoklás.
Megmaradnak fogalmaik...! S ezek nemcsak aludt életformák, de akadékok,
koloncok, mert életnek látszanak, pedig nem azok. Sôt veszedelmek, ha
folyton sürgetik a tiszta fogalmakat, preciz ismeretet s azt gondolják,
hogy ezzel meg van adva az élet. Nincs megadva, sem mint meleg, erôs
élettartalom, sem mint hatalom, erô és morális.
  Vonzások, mozgalmak, hatalmak, lendületek kellenek, véráramok,
alkotó, alakító folyamatok, gyakorlat s akció kell. Élô, lüktetô,
eleven, folyó vérár kell.
  Csodálatos, hogy hogyan indul meg a vallásos életben a jeges, merev
fogalmak mellôl s körül s alatt új életfolyam. Valami új megérzés fakad
föl valahol -- ez mindig a lelkes, szeretô élet talaján, a szentekben;
s az a megérzés belecsap a meglevô fogalmi konstrukciókba, s azok újra
kigyúlnak s vezetnek; azaz hogy azok a régi helyükön maradnak, s az
élet váj magának új árkot s gyujt ki a fogalmi rôzsékben új tüzet.
  Ettôl vannak azok a nagy meglátások, a komolybavevések, a valóság
következetes áttétele s átvitele az akcióba. Ilyesmi történt a XIII.
században. Addig a nyugati egyház, mint ezt a keleti mai napig teszi:
az Eucharisztiában a kenyeret, az áldozatban való résztvevést, az
együttérzés s együttélés kenyeres testvérületét, az egy oltár s egy
áldozat s az egy asztal és egy kenyér rendeltetésével s az étel s az
evés föladatával, beállításával; azt venni, abból enni, az áldozatban
résztvenni kell, s erre volt berögzítve: amit Pál apostol mondott, hogy
Krisztus a kenyeret vette s mondá ... s magát kenyérül adta. A
kereszténységnek áldozata s oltára van, s valamint mindenkinek Istent
imádni, ôt szeretni s azt az áldozatban kifejezésre hozni kell, úgy
kell mindenkinek e kenyérbôl enni. Ez a kenyérfelvétel s kenyérevés oly
természetes mint a miatyánk, mint az ima s az Istenszolgálat. A
kenyeret el is lehet tenni, ha marad az asztalbontás után; azt el lehet
vinni, abból ha kell megint, adott alkalommal enni lehet. Ime a
fölséges realizmus: Krisztus valósággal, de mint áldozat, mint kenyér
és bor, a hívek áldozata és étele.
  A másik óriási realitás: a valóságos Krisztus e fogalmakba volt
lekötve; azokon át nézte, hitte s kezelte ôt az egyház. Történt aztán,
hogy a hódolatos, tiszteletes és szeretô megérzés megeredvén úgy tett
egyszerre, mintha újat látott volna meg, mintha egy óriás hegylánc
dobbant volna s egy feneketlen mélység nyílt volna meg elôtte. A nagy
realitás új megérzése, a vele való kapcsolódás új kitapogatása; új,
felcsapó áram, élet, öröm, boldogság, diadal...
  Lelke elôtt kitárult az égbe nyúló realitás, a valóságos Krisztus, az
élô, a köztünk sátorozó, velünk érzô, munkát áldó végtelen élet
kiadása. Mint a mennyben dicsôséges fátyol nélkül, itt ugyanaz a
dicsôséges, élô Krisztus lefátyolozva; de itt van, ô az. A kenyér színe
a takaró. Ha a takaró mutatja is intencióját s hogy álruhában s
inkognitóban van itt s nem a dicsôség villámlásában, de az ôt felismerô
községnek ez óriási erôvel markol a szívébe s érzéseinek új
megnyilatkozásait követeli. Észre kell vennie a nagy jelenlétnek
adoráló jelentôségét; az ünnepi csendet, az imádás, hálaadás
perpetualizálását. Megriadt a krisztusi magánytól, az érzô, szeretô
szív kapcsolatainak hiányától. Eléje léptek, hogy a titkosan se
valósággal jelenlevô királynak udvartartás jár, szolgálat, szeretet,
viszontszeretet. Fölcsendült a szívekbôl egy szent öröm; kitört ... s
ünnepelni akart, folytonos nagy, boldogító ünnepet. Ô van itt, trónra
kell emelni, az oltárra tenni, arany, ezüst, gyöngyös, drágaköves,
gyertyafényes, virágos mezbe foglalni!
  Ô van itt; s most az történt, hogy a kenyeres szakramentum, melyet
vászonba kell takarni s eltenni az éléskamrába, most a titkos,
gyôzelmes szeretetnek s a minden akadályt legyôzô isteni jelenlétnek,
az elszakíthatlan édes kapcsolatnak lett szent titka. Nemcsak kenyér,
melyet eszünk, hanem fölséges valóság, jelentôs egyéni viszony, s az
egyéni jelentôségen túl az egész nagy misztikus testnek, a testnek a
fejjel, a fejnek a testtel való kapcsolódásának szemellátható
szimbolizálása. Krisztus van itt; velünk van, s az csodálatosan
öntudatunkra hozza azt, hogy az egyház s Krisztusa, a testület és a
feje a szent egység s összetartozás ünnepét üli, abban folyton él, azt
élvezi.
  Igy indult meg az egyházban a XIII. században az Oltáriszentség
imádása; így jutott a kenyeres szakramentum az éléskamra szerénységébôl
a templomok központjába; az oltárszekrény ünnepi sátrába. Igy emelték
ki Istentiszteletekben az Ostensorium trónjára, így vitték utcán, téren
végig, s ülték a szakramentummal járó hódolat ünnepét. Az
Oltáriszentség e liturgiája új epifánia lett; öntudatra jutott, Jézus
lépett bele mint közeli Isten: ,,Deus appropinquans''.
  Dec. 8. Hogy a Szent Szűz mit kért volna Istentôl, ha mielôtt volna,
a hivatásból, a nagy vonzásokból, az örök tervekbôl, az Isten Fia
eljövetelének s kellô fogadtatásának a gesztusából vennôk szavát:
biztos, a szeplôtelen fogantatást kérte volna. Lelkem tiszta, édes,
meleg, egészen tiszta, átistenült legyen... Ah, mit tegyek, mit készítsek
az Úrnak, mit? Magamat... Magamat? Úgy, úgy, mint ahogy neki tetszenék
legjobban? Úgy-e, úgy...?!
  Istenem! Hát így közeledett s intim lett s övé lett. Így az Isten
Fia, a Logos kívánt [?] lenni vérrokon, vérközösségben lenni ... az
érzelmek, az ösztönök, a vér ... számító tapasztalatokba belenôni akart ...
Intimusunk. Fog [?]... Amit csak Isten tehet, egy személyben ... bensôséges
egységben ... egy lesz közülünk, aki volt... S mi ez? Alles Vergängliche
ist nur ein Gleichnis?!
  Ez is csak szimbolum. Hisz mi közelebb vagyunk Istenhez. Intimebbek
mint Atya és Fiú, anya és gyermek, férfi és nô szerelme, barátság ...
bensôség, hűség... Mint a Szeplôtelen vonzalma, a fölség varázsa. Mint
minden érzés és élvezet és öröm ... intimebb ô nekünk. Ezek a szimbolumai
a mi közösségünknek ... a mi függésünknek... Baléje szakadásunknak,
folyásunknak. Ô az ôsok és a cél ... a vágyak fakadása s azok szent
szeretetben koronázása...![125]
  Az övé ez! Isten a szeretet... Diligis omnia, quae sunt... Deus creando
exstasim passus est... De azután kifejtette s kibontotta azt az ôsi
szeretetet. Fölgöngyölítette azt a végvásznat a creátióban... Szeretett!
Azután e creátióba lépett: szeretett... Nagyon fokozottan... Úgy szeretett...
Hogyan? Úgy ... annyira, oly kimondhatatlanul, oly örvényesen[?], hogy
maga is ember lett: de ezek magmutatások: ,,Úgy szerette Isten a
világot...'' (Jn 3,16)
  De ezt megmutatni a maga valóságában itt nem lehet. ...[?], hol belénk
szakad. Tehát az a minket magának lefoglalni akaró, az a radikális
ôsszeretet, ezekben a szimbólumokban szól hozzánk ... jelekben. Ez lesz
nektek a jel... Ez egy faszcináló jel ... ez meghódító jel ... ez alkalmas,
hogy szeretetre gyúljanak, gyullasztó jel ... ez leköt, elbűvöl; ez
Istengyermek, a kedves Fiú, Istenfia s emberfia ... a kezdet, a mindig
érintetlen, szent bűvöletével. Itt is mondhatom: Deus exstasim passus
est incarnando... Magánkívül lett ... önmagából kilépett: ,,Qui cum in
forma Dei esset ... exaninivit...'' Fil 2,7)
  Érezni kell a vonzást ... a kihívást. Exstazis exstazist szül. Ô vonz e
formájában, mondanám e forma alatt. Ezek organumai ... művei, magukban
remekművek, de organumai és erôapplikációk ... emeltyűk, csigák.
  Tovább megyek; ez az egész Úr Jézus, az ô szeretetreméltósága, szép
lelkének kiáradásai, kivillanásai s az egész forma servi, plena gratia...
Azok a csendülések ... kiédesülések ... parabolás megzenésítések. Nemde [?]
fogások, mondások ... édesgetések ... vonzások.
  Amikor el akar menni a nagy extázisba, a szenvedésbe, hogy mindenkit
magához emeljen s leszállva a mélybe mint hatalmas lendületű sas
kiragadja s kihozza a kárhozatból föl a szabadság s a tisztaság
magaslataiba az ô prédáját, az emberiséget. Szeretetünk ez extázisa
elôtt egy fölséges szép s lelkes alkotását állította a világba: magát a
kenyér színe alatt.
  Ez is exstazis és organum.
  Ez az egész nagy történés, melyben Isten emberré lett, az
Istenáramlásoknak, melyek Istenközléseknek minket térdre késztetô
legédesebb bemutatkozása. Fortiter et suaviter -- mélybehatóan, létünk
gyökeréig hatóan, ott hol a vér fakad s a szívdobbanás ered, azokban az
intimitásokba ... az ösztönös, édes élet mélyeihez, az édes magasság
titkába állt bele s onnan indult ki. Ô a minden s a valaki... Mag lett,
magzat, csecsemô, gyermek... Így azután abba az egész szövedékbe, melyet
az élet szô s abba a lüktetésbe, melyet a szív indít ... a punctum
saliens ... s abba az érzelmi, kedves, szép miliôbe, melyet az érzelmek,
a funiculi Ádám, az emberiséget egybekapcsoló fonalak és szálak
hálózata borít... Van anyja, nagyszülôk, nénjei, nagybácsii ...
unokatestvérei ... rokonság ... véremberek hálói, kapcsai...[126]
  Dec. 24. Az Isten nagy ajándéka ... ezt látni. Ha a karácsonyfa tűzben
égne s el nem égne, s ha bámulattal odaszegezôdnék lelkünk, s néznénk
megmerevedve s mégis oly szent élvezettel telítve, ha damaszkusi kapuk
elôtt elragadó élményekben volna részünk s porba omolva s szétomolva
mondanók: ki vagy Uram? s hallanók: én vagyok Jézus, az Isten örök Fia,
aki adom magamat ... ha közeledését érezném mint reggel, mikor a
természet májusa fölött fölkel a nap, vagy mikor ólmos felhôkbe
burkolódzik a júliusi déltáj, vagy mikor bíbortüzek gyúlnak ki s lila
omlatag palást redôiben búcsúzik az est ... s megérzem ôt s csodálom s
mosolygok s borzadok és könnyek szöknek szemeimbe...
  Azután üdvözlöm az Úr Jézust -- ezt az oltárt, ezt az injekciót, e
cseppet, harmatcseppet, mely belénk oltódott; a tiszta élet csermelyét,
mely a világtörténelmen áthalad, mindenki aki iszik, tisztul; az örök
szomj az igazi szépség, átlátszóság után itt iszik s enyhül; s az élet
vágya s az erény itt locsolja föl leveleit s indítja illatait; s aki
piszkos lett, itt mosakszik, a lelkét mossa; s aki magát látni, s mikor
meglátja, a csúf vonásokat levetni tudja, az belenéz tükrébe...
  S az a nagy erôs, qui praedestinatus est Filius Dei in virtute, kit
predestinált s fölszerelt, fölvértezett s fölavatott erôkkel,
lelkiségekkel, fényekkel s szépségekkel belül, s természetet adott
neki, gyermektestet, arcot, szemet, ajkat, mosolyt, bűbájt,
vonzalmakat, hódító igézetet, ki megszállta lelkünket s telítette
szemünket; s kinek gravitációja alatt áll a világ, az is, mely nem
ismeri, az is, mely megtagadja s kicsinyli; az is, mely nem hisz, s
régi hite szentélyének romdarabjaival hajigálkozik feléje... Az a nagy
erôs, ki a sátánt egymaga legyôzi, kinek ez az erô jutott az örök szent
szándékok predestinációjában; kinek szájából villámlik az ige kardja s
patakzik az életerô, erôs ige... Az az erôs, ki lehat a szívek s
lelkiismeretek mélyébe s ott szel szét s választ szét velôt csonttól és
lelkiségi szöveteket...
  Az az édes gyermek, ki az Isten Fia, ki született az örök Atyának a
Szent Szűztôl, ki minden atyaság és eredések forrása; kitôl való minden
alakítás s teremtés öröme s kinek az idôben ez a Fia lett... Az antiquus
dierum, az élô örökkévalóság itt van jelen, a századok, ezredek,
milliárd évek egy aktusban való összefoglalása, s méri s számítja, hogy
mióta van Fia itt: kilenc hónap óta fogantatott, s ma született. Az
újszülött örökkévaló, a gyermek Isten... Ha egy százados torzonborz
tölgynek egy makkja volna, s az leszállt a földbe s kihajtott s
levélkéit pirosas zöld pompában bontogatja: a százados élet fia... Ha az
óceánokból egy gyöngycsepp kiválnék s egészen tisztán s átlátszóan
reszketne egy rózsaágon, s a tengerek mélységei azt néznék s néznék
szeretettel s tisztelettel s mondanák: te mi vagy? Mi te vagyunk s
ôsenergiánkat beléd oltottuk...
  Szent Pál a Római levél bekezdésében üti meg ezt a hangot, mely a
nagy jóhír himnuszává csendül meg s mely szívünket örömmel, kedélyünket
készséggel, lelkünket szent hittel, mondjuk karácsonnyal tölti ki.
,,Szent Pál, Jézus Krisztus szolgája, kiválasztva Isten evangéliumára
az ô Fia felôl, ki neki nem lett test szerint Dávid nemzetségébôl ... ki
megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának a megszentelô Lélek szerint a
halálból való feltámadás által... [Róm 1,1--4]
  Amit Pál apostol itt hirdet, azt az Evangélium láttatja ... szemlélteti
... a karácsonyi csodák a világ Adventjében. A világ is olyan ... de
harangoznak s ébreszti Szentlélek-járás van az éjszakában... Karácsony =
megtestesülése Isten Fiának... Istenkiáradás... Istenadás.
  Ad nekünk sokat a természetben ... kultúrában, erôk kifejtésében ... de a
legnagyobbat kegyelmében = az emberek megistenülésében. Élni igazán
csak az istenítô ember képes ... S lebukott s meggyengült ... s elvesztett
mindent.
========================================================================
1926


  Dec. 28. S ezt most egy év mulva folytatom. Ezt az itt említett nagy
tettet átélnie lehet mindenkinek. Ez a tett s annak átélése a
kereszténység. Elôbb én is ahhoz a nézethez hajoltam, hogy a vallás nem
lehet tömegmozgalom, mert hogy műveltséget, bensôséget, finomságot
föltételez; de azután a meditációban észrevettem, hogy szó sincs róla,
mert a pásztorok s a szegények hivatalosak ... az utcákról kell hívni
boldog-boldogtalant.
  Tudom az okát is, hogy miért nem a művelteké a vallás; azért, mert a
vallás nem fogalmakban, de élményekben áll, s az evangélium pláne csupa
tett, azt látni, élni kell; pl. Betlehem, a Megváltó-küldés, a nagy
szeretet, az eucharisztia-evés, a kereszt, a föltámadt Krisztus. Nagy
tények átfogása, a várás, Krisztus-várás... Hoc et illud verbum, quod
factum est!
  Sôt az intellektuellek épen ebben nem mesterek; ôk a faktumokból
kigöngyölítik a fogalmakat s az absztrakciók spanyolfalai mögött
lelkinyugalmukat élvezik.[127]
========================================================================
1927


  Jan. 15. A belsô szenvedések, elsötétülések, szárazságok,
hangulatlanságok, kedvetlenségek, kiszólások, szomorúság;
világösszeomlás, életüresség... Mikor a lélek s a hit s annak mécse
egymagukra maradnak, s minden, ami segít s ami rezonál, a háttérben
elvész; a sötétség elnyeli... Mikor minden jólesô s emelô tényezô
hallgat, milyenek lelkesítô távlatok, biztató érzések, buzdító képek...
Mikor a természet fölrukkol a teremtés analógiáival, hangjaival,
zenéjével... Mikor édes benyomások nyomulnak belénk s elfoglalják
szívünket...
  Példa ... egy gyönyörű tájék, -- egy májusi, júniusi reggel, Szent
Teréz a réten ... folyócska mellett, atyja hatása [halála?] ... csend és
harmónia... a várostól a katonazene hangjait elkapja s hozza a szél ...
édes melancholia. minden tele Istennel, szépséggel ... hálával...
  Máskor, a hit magára marad, mint nagy hegység, mely kiemelkedik
gránitszikláival s nem födi meztelen bordáit, kupjait gyep, virág ... nem
borong rajta illat... Ah, az együttzengô pszichikai elemek elváltak ... a
természetes kimelegedés, az élan és temperamentum. Mikor a
természetfölötti magára marad s a természet hevülései s elvonulásai s
tapadásai elhaltak, -- mikor dagályok, attrakciók nem járnak s a lélek
kitart s segítséget keresô karjai lehanyatlanak.
  b) Más bajok, -- mikor offenzívába megy át az, ami természet s
történet s ember s miliô, munka, és követelménye, a siker... Mikor a
nehézségek mint elôrerukkoló sziklagátak, hogy megfojtsanak s a gondok,
mint fekete lidércek szállnak ránk s szivják energiánkat... Mikor a
természet szerint az ember a nagy dupa, a nagy szamár, aki buzgott s
küzdött s várt s helyébe semmi sincs...
  1) Mit ellene? Értsük meg a folyamatot. Itt álláscsere van ... bizonyos
fogalmak visszavonulnak s az elôtérben mások állnak föl. Nem a dolgok
változtak, hanem más a szubjektiv fogalmi garnitura elhelyezése.
  2) Betegség az, s hysteria, mikor Pierre Janet szerint kiesik a
fogalmakból a fonction du réel... Igy kieshetik ,,la fonction du
précieux.'' Bizonyos fogalmak üresek s kettôbôl... Hüvelyek és
értéktelenek. A tartalom kivonult. Pl. a középkori hit. Az elsô sorban
a nagy realizmus. Wahrheit geht vor Freiheit... Ha mi most végigmegyünk
az avignoni pápai vár termein... mily üresek; nem hogy a falak
disztelenek, s a padló szônyegtelen s a termek üresek, bútorozva
nincsenek, hanem az a teltség, ... erô ... tisztelet, ami itt lakott. -- Ha
egy intellektualista belép a kölni vagy strassburgi dómba... ha csak a
Baedeker vagy a cicerone hideg darálása foglalkoztatja... Milyen a csiga
a kagyló az üvegszekrényben s milyen az, mikor kiverejtékezi bodrait...!
Az élet hatalma hiányzik. Az lüktetô, keringô valóság... Nem fogalmak (a
fogalmak a csigahéj). Az intellektus nem csinál életet; az a már készet
fogja; azok formák, hüvelyek, keretek... Az intellektus magyarázza a
történetet szétszedi pl. szétszedi s praeparálja a liliom vagy az
ibolya levélszövetét, -- de nem szövi...
  A vallás = csiga, növény, mint élet s verejtékezés, -- élet és
szövés...
  A vallás = természetfölötti élet... Istenáramlás ... belénk tódulás ...
megtelés ... dagadás ... kigyulladás ... fölfedezés ... kitárulás, -- tavasz,
megindulás, emelkedés, elmerülés... Föleszmélés...
  Intuició = más szemmel nézés... mikor tele lesz a szem s a lélek a nagy
valóságtól (Szent Ferenc)
  Inspiráció = tele szív... Odaadás... Szent, édes viszony. Egybeolvadás.
Az a fásultság, sötétség, szárazság, az nem = valóság. Az is megszállás
és bűvölet. Az praeoccupatio, -- szemfényvesztés. Andersen meséje a
tenger Istenleányáról, ki a vízben valamit lát s mikor fölbukik más a
világ... Följebb a ködökbôl a fogalmak, a száraz idea-mauzóleumok, az nem
= valóság. Az abstrakt, -- jegec, fagy, jég... Azok jégpaloták ...
vashidak, vasrudak, lécek, srófok ... lent megy az áram...[128]
  Ép az ellenkezô az igaz: a) az elsötétedés a valóságtól von el minket
  b) az abstrakt fogalmi konstrukciók is ... az akciótól.
  A fogalmak az összeköttetésnek utat csinálnak. Ôk föltételek és
kellékek; ôk csövek és kallantyúk, csapok...
  A vértanúk: Jan. 20. Fábián-Sebestyén, 21. Ágnes, 22. Vince 24.
Timoth, Polikárp, Simeon Flórián: Krisztusban hittek. -- Tudtak róla
(mi is) s odaadta magát (mi is tudjuk ezt) s örök élet útjait nyitja
(mi is)...
  Tehát mi a különbség? a) nagy realitás megfogása, az ráomlott
lelkükre s lefogta ... s visszaszorított mindent.
  Mint tűzoszlopok álltak a fogalmak ... mint hegyek... Mint tengerek... Mint
erôk, attrakciók...
  Lehet-e ezt megtenni magunktól? Nem... de készség, tisztelet, halálos
komolyba vétel.
  b) odaadás, actio. Tenni, élni, gyakorolni... Szeretni... Honnan a
tavasz? Ingerektôl.
  c) az erôket megfogni... Antennák... organumok... hangolások...
========================================================================
I. Prohászka Ottokár pásztorlevele (ÖM 9,260--264)              Függelék
A kommunizmus bukása után


  Üdvözlöm egyházmegyém lelkipásztorait és híveit ez alkalommal, midôn
a legutóbbi társadalmi s gazdasági zavarok lecsillapultával most
elôször intézhetem szavamat hozzájuk. Többször akartam, amint
kötelességem is lett volna, fölszólalni; de elsô körlevelemet Velinszky
László, tanító, akarta kijavítani, amit természetesen meg nem
engedhettem, s így azután inkább levelek útján adtam tudtul a
tudnivalókat; késôbb ezt a szabadságunkat is megnyirbálta az ötletes
önkény s azontúl már csak nyílt levelekben érintkezhettünk. Hál’
Istennek, hogy ez az ostoba önkénykedésnek s a gondolat- és vallás-
szabadság e kigúnyolásának végre valahára vége szakadt.
  A világháborút elvesztettük, de ez még hagyján, lett azonban azontúl
mérhetetlen szenvedésekben s szégyenekben részünk, melynek nem egy,
hanem több csatavesztéssel fölértek s nemzetünket, alkotmányos,
társadalmi s gazdasági életünket az örvény szélére juttatták.
Lelkiismeretlen emberek játszottak élettel, vérrel, koronával,
országgal, nemzeti kultúrával s vagyonnal s tönkre tenni iparkodtak
teljes gôzzel zsivány, rabló csapatok garázdálkodásával s egy
önfeledett, kenyérért minden szolgálatra kapható intelligencia
segítségével mindent, mit ezer év munkája, küzdelme, szeretete és
áhítata, szorgalma és kegyelete létbe hívott, ápolt és szerzett. Ez a
közkereseti s közpusztító társaság likvidált, szocializált,
kommunizált, vagyis magyarul szólva rabolt, fosztogatott, lopott;
eltékozolta a községek s az állam pénzeit, milliókat kidobott és
zsebrevágott, milliárdokkal növelte az államadósságot, a nemzetet
nemzetgazdaságilag tönkretette, ipart s minden munkát visszavetett:
úgyhogy minden ország s nép közt mi vagyunk a legrongyosabbak s a
legszegényebbek.
  S ugyan kinek volt e tengerbaj reánk zúdításában a legbűnösebb
szerepe? Ki tehet róla, hogy ez ért? S ki tehetett volna egymaga
valamit, hogy ne is érjen, vagy ha már sorsunk s bűnhôdésünk volt a
lerongyolódás, az ne oly megszégyenítô s a magyarságot az egész világ
elôtt megbecstelenítô mérvben érjen? Mi ugyan nem voltunk ennek oka,
hanem mások, kik fát-füvet ígértek, a népnek haladásról, boldogságról
regéltek, ahelyett aztán rémületet, fosztogatást s szégyent hoztak. De
ne szellôztessük tovább is e szomorú emlékeket, ne hányjuk egymás
szemére a mulasztásokat s szomorú letörésüket; világosítsuk fel a népet
nem képtelen rögeszmékkel s orosz-zsidó elméletek hirdetésével, hanem
józan, igaz fejlôdési s emberszeretô tanokkal s fogjunk kezet
mindnyájan, hogy az igazság s a keresztény Magyarország alapján
kifejthessük a népjólét s a szabad s művelt élet áldásait.
  Mit tegyünk hát? Elôször is biztosítsuk munkás-testvéreinket, hogy
mikor a bolsevizmus s annak tatárjárása ellen küzdünk, az nem annyit
jelent, hogy a munkásosztálynak bármilyen, még a legkisebb elnyomására
is gondolnánk. Az ellenkezés s az ellentállás, melyet az ostoba
butítások ellen mindnyájan s a munkások is kifejteni hivatva vagyunk,
ugyancsak nem irányul a szociális haladás, a munkások jogai, azok
szervezkedése s társadalmi s gazdasági térfoglalása ellen! Ne akarjon
itt letörni senki munkást, senki szegényt és proletárt! Én vagyok az
elsô, s remélem, velem tart e részben minden a kor szükségleteit s a
haladás irányát meglátó ember, aki minden reakciót, mely elnyomást,
megtorlást, jogfosztást jelent, elítélek, s a pokol fenekére, ahová
való, kívánok. Ellenkezôleg azt hiszem és vallom, hogy ha a magyar
társadalomnak s a vallásos élet megújhodásának új forrásai után nézünk
s ha égô s vágyó szemmel tartunk szemlét a magyarság jövôjének valamit
igérô tényezôi fölött: Akkor ezeket elsôsorban a munkásrétegekben, az
ipari munkás- s a földmíves-osztályban reméljük föltalálhatni. Ezeknek
az osztályoknak tehát emelkedését s jogéleti s gazdasági jóléti
térfoglalását örömmel üdvözöljük s azt minden erôvel elômozdítjuk. Itt
a kezünk a baráti s testvéri kézszorításra!
  Második kötelességünk csillapítani s enyhíteni a szenvedélyeket s
ezáltal gyökerestôl kitépni a gyűlölség s a testvérharc dudváját. Most
tényleg úgy van, hogy az egyik párt legyôzte a másikát, s akárhány
munkás ember tán úgy érzi, hogy ôket gyôzték le. Megmondtam már, hogy
ez tévedés; nem gyôzték itt le s nem is akarták legyôzni a munkásságot;
kinek is jutna az eszébe, aki népét s hazáját, no meg az emberiséget
szereti? Itt csak a túlzó elemek garázdálkodásának vetettek véget s az,
gondolom, mindnyájunknak érdeke. De mivel a szenvedélyek nem igen
szoktak mértéket tartani s összevisszacsapongnak s zavarnak eszméket s
érzéseket, azért hangoztatni akarom, hogy ennek a bolsevizmust legyôzô
magyar nemzeti iránynak mindenképen tartózkodnia kell erôszaktól,
durvaságtól s elnyomástól. Mi zsiványokat s haramiákat nem
utánozhatunk, azok példáját nem követhetjük. Az igazságszolgáltatásnak
természetesen nem vágjuk útját, vegye el mindenki, amit megérdemelt; de
ismétlem, igazságot s nem népdühöt akarunk! Mi szemet szemért, fogat
fogért nem követelünk; mi kínzókamrákat föl nem állítunk senki
kedvéért, s akasztófát akasztófáért bolsevista stílusban nem
plántálunk. Ne emlegesse föl nekünk senki, hogy mit csinált Pogány-
Pollák, Szamuelli, meg a többi alávaló, kényszerzubbonyba való ôrült;
ilyen példák után már csak nem igazodhatik senki! Nekünk zsidó Lenin-
fiúk helyett nem kellenek katholikus Lenin-fiúk, hanem nekünk elszánt,
jellemes, keresztény magyar társadalom kell, mely az ilyen elfajulást
lehetetlenné teszi s az ilyen fajta embert örökre száműzi kebelébôl.
  Harmadik feladatunkat a szervezkedés teszi, hogy keresztény magyar
nemzeti alapon szervezzük meg az érdekképviseleteket. A társadalmat
sokféle réteg, sokféle hivatás, osztály és érdek alkotja. Legyen
mindegyiknek erôs képviselete, hogy érdekeit védhesse, de úgy, hogy
senki jogát le ne törje, hanem mások jogával a maga jogait
megegyeztesse s összhangot teremtsen a sokadalomba. Ezt a szervezkedést
keresztény s nemzeti alapon kell végrehajtani, természetesen minden
felekezeti szűkkeblűség s nacionalista sovinizmus nélkül.
  Itt azonban el nem mulaszthatom, hogy az úgynevezett intelligenciának
felelôsségtudatára s lelkiismeretére ne apelláljak s hogy ne kérjem,
karolja fel a magyar népet, annak érdekeit s szervezkedését, de nem
mint uralkodó osztály, hanem mint művelt tagja a nagy nemzettestnek.
Uralkodó osztályokból nem kérünk, azoknak végük van s legyen is, de
vezetô osztályokat ezentúl is tisztelünk s igénylünk. Töltôdjék ki
lassanként épen a szociális érzés s korrupció nyomában az a százados
örvény, a köztünk folyton lappangó rendi szellemnek maradéka, mely
,,uralkodó osztályok'' s a nép közt tátongott. Törôdjünk a néppel s
segítsük törekvéseit és karoljuk fel érdekeinek szolgálatát. Ezt ugyan
a népnek magának kell megtennie, mert minden osztály csak saját belsô
energiájával érvényesül, de neveljük s képesítsük rá erre. Éljen bennük
a mérséklet szelleme, népben, osztályokban, intelligenciában egyaránt,
hogy egyik a másiknak ne elnyomója sem viszont zsarolója ne legyen. Ha
az intelligencia a népet nem tiszteli, -- bűnös, de ha a falusi ember
egy pár csirkéért száz koronát kér, az is bűnös s egymást keserítik és
gyötrik. Méltányosság, mérséklet, jóindulat, igazságosság, ez az
erkölcsi szellem és levegô, mely, ha hiányzik, megfúl élet, ember s
nemzet egyaránt.
  Ezzel kapcsolatban negyedik kötelességünk iskoláink védelme s a
keresztény valláserkölcsi alap biztosítása a nevelésben, oktatásban.
Megjártuk már a keserves tapasztalatok iskoláját; saját bôrünkön
megéreztük, hogy mily kegyetlenül s mily szívtelenül tudnak elbánni a
frázishôsök az emberiség legszentebb hagyományaival.
  Szégyenünkre kidobtak ezek a durva népek az iskolából vallást, papot
és keresztet; nem kérdeztek sem szülôt, sem nemzetet, hanem csak
kényüket s szegletes koponyájuk ötleteit. No, hát válaszoljon ez
elvakult s vakmerô -- s tagadhatatlanul rossznevelésű -- embereknek a
magyar nép; mondja ki, hogy neki a vallás, Krisztus s keresztény kell!
Akinek az nem kell, az menjen odább; de itt ne zavarja a vizet s ne
rontsa a vért!
  Rendkívül szomorú tapasztalatot tettünk katholikus tanítóinkkal! A
legtöbb -- tisztelet, becsület a kivételeknek -- behódolt az új
iránynak, sôt apostola, azaz, hogy harangozója lett. Voltak, kik
pénzért, képtelen fizetésekért eladták Krisztust, -- ceremónia nélkül
leakasztották a keresztet s átküldték a papnak, hogy csináljon vele,
ami tetszik neki. Isten bocsássa meg e hitehagyott sokadalomnak a
bűneit! De volt tanító -- nem mondom meg nevét, de imáimba foglalom --
aki a keresztet leakasztotta, azt az asztalra helyezte s azután ô s
utána a gyerekek mind megcsókolták s processzióban vitték a templomba.
S voltak gyerekek, kik visszakövetelték s visszahozták az iskolába a
keresztet. Fölhívom a t. papságot, hogy rendezzenek ünnepélyeket
falvaikban s vigyék vissza a keresztet az iskolába s tegyenek népükkel
szent fogadást, hogy az iskolából Krisztust semmiféle filozóf,
doktrinér elméletért kizárni nem engedik s csak oly képviselôket
választanak, kik ezt megigérik. Ezidôszerint a magyar nép keresztény,
viselje hát magát így, álljon ki meggyôzôdése mellett s tessékelje ki
körébôl azokat az elemeket, melyek istenkáromló merényleteiket hite s
vallása ellen meg-megújítják. Mi majd figyeljük ezeket, hogy megjön-e
az eszük, de szívükre kötjük, hogy ne játsszanak a tűzzel!
  Végül kérem a lelkipásztorokat -- s ezt tartom legégetôbb szükségnek,
-- legyenek igazi pásztorai népünknek, neveljék, tanítsák, szervezzék,
vezessék! Érintkezzenek vele úgy, hogy minden hívüket ismerjék, s
látogassák s az élet minden körülményei közt lelki s társadalmi, s
gazdasági tekintetben irányítsák. Lelkipásztorkodásunkat azon primitív
elv szerint kell megreformálnunk, melyet Krisztus hirdetett, de melyet
elfelejtettünk s mindenféle kibúvóval elhomályosítottunk; azt a
krisztusi szót értem, mely a jó pásztort festi, mikor elmondja, hogy a
,,juhok az ô szavára hallgatnak és tulajdon juhait névszerint híja és
kivezeti azokat és elôttük megyen és a juhok követik, mert ismerik a
szavát. Idegent pedig nem követnek, hanem futnak tôle, mert nem ismerik
az idegennek szavát'' (Jn 10,3,4). Ime, itt van a jó pásztor képe és
programmja. Amely pap ezt nem teljesíti, az nem lelkipásztor; de rá is
illik aztán a szentírás folytatólagos megjegyzése: ,,e példabeszédet
mondá nekik Jézus, ôk pedig nem érték, amint szóla nekik'' (10,6). De
ez egyszersmind a legnagyobb szegénységi s hivatáshiányi bizonyítvány!
Reformálja meg magát kiki e nehéz s nagy munkát igénylô idôkben. Vegye
a jó pásztor jellegét sorba, s követelje magától azoknak saját lelkén
való kidomborítását, hogy a kép, az eszmény rajta mint valóságon
tükrözzék.
  Az egyházi javadalmakra nézve megemlítem még, hogy a köztulajdonba
vételre vonatkozólag a tanácskormány rendelkezései hatályon kívül
helyeztettek s így a javadalmas rendelkezik azokról.
  Imádkozzunk, tegyünk, szeressünk, dolgozzunk s jobb világ lesz a
letört világ helyén.

                                    Székesfehérvár, 1919. augusztus 17.
========================================================================
II. A Magyar Püspöki Kar közös pásztorlevele                    Függelék
A Tanácsköztársaság leverése után


    (Prohászka fogalmazványa. Vö. Gergely Jenô: A püspöki kar
       tanácskozásai, Bp. Gondolat, 1984. 74 és 320--324)

  Krisztusban kedves híveink!

  A világháborúnak a sok éves kínjai s gyötrelmei közt várva vártuk azt
az idôt, amikor Szent Pál szava szerint a ,,békesség Ura békességet ad
nekünk minden helyen -- (2Tessz 3,16), s imádkoztunk azért az édes
vigaszért, amely ,,fölülhalad minden értelmet -- (Fil 4,7); de mikor a
békesség ez áldott angyala felénk közeledett, úgy láttuk, hogy száz
sebbôl vérzik, s mi, kik annyi keserves áldozatot hoztunk, új
megpróbáltatásokba s veszteségekbe sodortattunk, s az ötéves háború
rémségeit a társadalmi s gazdasági rend felforgatása, szégyen s ínség,
testvérharc s gyűlölség tetézte. Ah, akit a békesség angyalának
tartottunk, az az apokaliptikus hét harsonás angyal egyikének bizonyult
s adja Isten, hogy ne kelljen fölsóhajtanunk még ezentúl is a szent
könyvvel: ,,Jaj, jaj, jaj a földön lakóknak a hátralevô szózatok,
vagyis szenvedések miatt'' (Jel 8,13), hanem inkább legyen véglegesen
részünk a karácsonyi áldásban, abban, hogy ,,Békesség a földön a
jóakaratú embereknek'' (Lk 2,14).
  Nem kell külön szemlét tartanunk kegyetlen megpróbáltatásaink fölött.
Erôszakos elemek magukhoz ragadták a hatalmat s rögeszmék
megvalósítására adták fejüket; képtelen elméleteket s csillogó
jelszavakat készpénznek véve, máról holnapra paradicsommá akarták
elváltoztatni a siralom völgyét; felforgatták a társadalmi s gazdasági
rendet, lelkiismeretlenül pazarolták a község s az állam pénzét,
ezáltal milliárdokkal szaporították az államadósságot, a munkátlanságot
pedig nem hogy meg nem szüntették, hanem oktalanul növelték, az ínséget
fokozták, kenyeret nem adtak, hanem fehér-pénzt nyomtattak s
osztogattak nyalábszámra; a társadalom minden más osztályát jogaiból s
vagyonából kiforgatták, embert ember ellen izgattak, s terrorral,
börtönnel, akasztófával, golyóval rémítettek, számtalanokat
szégyenteljesen kínoztak s kegyetlenül megöltek: a hosszú harcokban
kimerült s ellentálló erejében meggyengült polgárság pedig szinte
aléltan s tehetetlenül nézte, s szenvedte e tatárjárást, fegyvertelenül
állván képtelen volt szembeszállni a nép hóhéraival s leszegényedve s
elerôtlenedve vánszorgott keserves utakon a végleges csôd s letörés
felé. ,,Ah, hogy az Isten nem elégelte meg kínjainkat -- sóhajtottunk
fel százezren -- ah, hogy elfordította könyörületét s irgalmát tôlünk''
-- panaszoltuk föl szívünk alázatos keservében s ezen a keserű fohászon
kezdjük mi is e fôpásztori szózatunkat, hogy mindjárt hozzátehessük a
szent íróval; s ugyan miért jött ránk mindez a szenvedés és szégyen? S
kín is múlt mindez a kín és könny? Istenen-e vagy rajtunk? Ô hagyott-e
el minket, vagy talán elôbb mi ôt? Az ô útjain-e, a hit, szeretet,
igazság, jóindulat, munkásság, fegyelem, önmegtagadás, beérés
napsütéses ösvényein vagy a világ hadi útjain, a szemek kívánsága,
testnek kívánsága, élet kevélysége kemény s embercsontokból fehérlô
útjain jött-e ránk háború, gyűlölködés, testvérharc? Nem, nem; nem
Isten bocsátott ránk kénköves esôt, -- nem ô nyitotta meg az ég
zsilipjeit, hogy özönvízzel borítsa a földet: hanem magából a
társadalomból a köztünk felgyülemlett szeretetlenségbôl,
igazságtalanságból s elkeseredésbôl fakadt mindez a förtelem. Nem a
pokol nyílt meg s nem az küldte ránk vörös ördögeit, hanem a
vakbuzgóság, a lelkiismeretlenség s a kegyetlenség átka szakadt ránk, s
több igazság, egyenlôség, és szabadság örve alatt minden igazságból,
szeretetbôl s érzésbôl kivetkôzött emberek gyilkoltak s fosztogattak
itt köztünk. Íme, az Isten az embert bűneiért éppen bűnei által
bünteti. Nem ver kézzel, hanem veri az embert saját elvakultságával,
gôgjével s kegyetlenségével. Ez a nagy büntetés mind belôlünk való s
tôlünk került, -- ez a testvérgyűlölet, alávalóság bennünk lappangott s
most csak megnyilatkozott; úgy hogy midôn Istent kérjük, hogy vegye le
rólunk büntetô ostorait s forduljon kegyelmével hozzánk, voltaképpen
azt kell kérnünk s arra kell törekednünk, hogy mi mindnyájan megtérjünk
s szívbôl megjavuljunk. Jobb emberekre, világosan látó s szólamok által
meg nem téveszthetô népre van szükségünk, -- hithű intelligenciára --,
a gazdasági érdekeket hitetlenséggel s Krisztus-tagadással össze nem
keverô munkásságra, -- kereszténységre, mely a hittel s Isten
kegyelmével a szociális haladás igényeit párosítja, hogy ez a vérözön
többé meg ne ismétlôdjék s a magyar nép szégyenének sötét s véres
színekben játszó szivárványa is szétfoszoljék fejünk felett!
  S ugyan mit kellene tennünk, hogy ez irányban elindulva magunk
számára a jobb jövôt biztosítsuk?
  I. Aki e rettenetes idôket átélte, az közvetlenül meggyôzôdhetett
arról, hogy mindenekelôtt a hitet s a hitbôl fakadó erkölcsöt mint
minden élet- és rendnek alapját kell megvédenünk.
  Láttátok szemeitekkel s kézzel foghattátok, hogy mi lesz a világból,
ha a kereszténység alapjairól lesiklik; -- megtapasztaltátok, hogy az
nem emberi társadalom többé, hanem vadállatok tanyája. Láthattátok,
hogy a vallás tagadásával kétségessé lesz minden, ami az embernek
értékes és drága, hogy romba dôlt társadalom, gazdasági rend,
közbiztonság, család, otthon, haza, tűzhely, éléstár, s hazátlanul,
kenyértelenül és mezítelenül mehetünk világgá. Akik Istent tagadják,
azok az erôszak, a gyűlölet, a kegyetlenség hamis isteneinek áldoznak -
-, akik Krisztust gyalázzák, azok a hazugság szellemének szolgálatába
állnak, -- akik az evangéliumot megvetik, azok minden szabadságot az
önkény, s hatalmaskodás prédájára bocsátanak, -- akik a mennyországot
tagadják, a hazát is elvesztik, -- akik a hazafias s a nemzeti érzést,
ezt a darab természetet gúnyolják, azok az embert egyebekben is
természetébôl kivetkôztetik s rend, fegyelem s közbiztonság helyébe
zűrzavart, aggodalmat, ínséget s átkot teremtenek. Az emberbôl
vérszomjas állat lesz!
  Ez a pokol a földön s nem az Isten világa; de az ilyen világ nem
embernek való s borzalommal fordulunk el tôle. De ne csak borzadjunk,
hanem keljünk fel mint egy ember, keljen fel az egész nép a
kereszténységnek védelmére! Védjük meg a hitet, az erkölcsöt, az
igazságot, a tisztességet s ezáltal az emberi szabadságokat, a munkát
éppen úgy, mint az igazságos magántulajdont!
  Értsék ezt meg mindenekelôtt szocialista testvéreink, hogy mikor a
kereszténységet, a vallást s az egyházat védeni akarjuk, nem politikai
s gazdasági kiváltságoknak, nem az uralkodó osztályok érdekeinek vagy a
nagybirtoknak védelmérôl van szó, hanem hitrôl, vallásról,
vallásszabadságról, melyet a legújabb tévtanok, a történelmi
materializmus s a szocialista túlzók támadnak. Emlékezzenek vissza e
félév történetére, nem-e a legszégyenteljesebb erôszak tombolása volt-e
ez? Erôszak a gondolat, a lelkiismeret, a vallás, a tisztesség, a
gyermek, a család ellen! Szabadságokról biztosítottak papiroson, de
elsô dolguk volt a vallást az iskolából kizárni, Krisztust, Isten nevét
onnan száműzni, a gyermekeket, úgy mondták, hogy felvilágosítani,
voltaképpen szülôk ellen tiszteletlenségre, dacra s ostoba
akaratosságra ingerelni. Az apácákat a kórházakból kitiltották, a
papokat s szerzeteseket mindenféle fortéllyal s erôszakoskodással
fogadalmaik s hitük megtagadására csábították; a tanítóságot s a
szegény középosztályt minden szabadság arculütésével meggyôzôdésük
megtagadására felhajtották. Még az imakönyveket, a szentírást, a
keresztény irányú műveket is ezerpéldányszámra elpusztították. A
házasság intézményét ledér törvényekkel megszentségtelenítették s azt a
kicsapongó s könnyelmű életnek prédájára engedték. Mondják meg, ez-e a
munkások gazdasági harca a kenyérért, a többi igazságért, vagy nem-e
inkább a legádázabb vallásgyűlölet s a kereszténység üldözése? El kell-
e nyomni a vallást, kell-e üldözni a papot s szerzetest, kell-e
lehetetlenné tenni a vallásoktatást, hogy a szociális haladás
akadálytalanul tért foglaljon? Krisztus Urunk s az ô kegyelme talán a
munkások jogait s szervezkedését csorbítja-e?
  Láthatjátok, kedves hívek, hogy itt nem a szegénység s a proletárság
emelésérôl, hanem más érdekekrôl, fôleg a kereszténység gyűlöletérôl
van szó. Lehetne-e különben azt érteni, hogy az új magyar köztársaság
volt közoktatásügyi népbiztosa, aki hozzá még nem is keresztény, arra
használta fel állását, hogy beutazta az országot s mindenütt beszédeket
tartott a kereszténység s az egyház ellen s oktalanul felelôssé tette
azt a királyok s kormányok minden tetteiért.
  A vallásüldözés s az önkényeskedés e szégyenteljes bemutatkozásával
szemben méltán felhívhatjuk a munkásságot, hogy vívja ki bátran, ami
neki jár, s biztosítsa a munka igazságos részesedését; de ne álljon
kötélnek oly irányzatok elômozdításában, amelyek Istent s Krisztust
tagadnak s a népes kereszténységétôl megfosztani akarják.
  Ezzel kapcsolatban kérünk s buzdítunk titeket k.h., védjétek meg a
gyermekek vallásos oktatását s nevelését s ne engedjétek meg, hogy
néhány hitetlenért a keresztény Magyarországban Krisztusról s az
evangéliumról az iskolában szó ne essék. Aki nem akarja hittanra
oktatni gyermekét, az rosszul cselekszik s vétkezik a gyermek lelke
ellen; de hogy néhány ily önfeledt szülô miatt minden keresztény
gyermek az utcára tétessék ki katekizmusával, az talán sem nem
egyenlôség, sem nem szabadság?! A magyar nép egy elbódított kisebbség
kivételével vallásos nevelést kíván, -- akarja, hogy Istent imádni,
hitet vallani, hitbôl fakadó erkölcsöt élni megtanuljon, s hogy az
iskola ne rontsa, hanem nevelje a gyermeket, hogy hitre s ne két hitre,
erkölcsre s ne szabadosságra szoktassa. Nem volna-e szégyen a magyar
keresztény népre, ha iskolája hitetlen s vallástalan volna, melyben
Istent nem ismerô erkölcstant tanítanának? De aki Istent nem ismerô
erkölcstant hirdet, az voltaképpen istentelenséget s hitetlenséget
tanít. S ugyan kinek nevében? Nemde az államéban? S ugyan van-e joga az
államnak a népet Istentôl s Krisztustól elvonni? Van-e joga a
gyermekektôl követelni, hogy higgyenek a porban s az anyagban, de
Istent s lelket ne ismerjenek s hogy kötelességteljesítésüket s
erkölcseiket Istenre ne vonatkoztassák? Ez barbár erôszak a
lelkiismeretek ellen, -- ez a pogány római császárok kegyetlenkedése a
vallás s az Istenbe vetett hit ellen; éppen ezért ez nemcsak nem
haladás, hanem visszaesés barbárságba és zsarnokságba, akármilyen szép
szóval takargassák is azt.
  De hát végre is tôlünk függ, hogy minden ily kegyetlenkedésnek lélek
és lelkiismeret ellen véget vessünk s magunk szabjuk meg
törvényhozásunk s társadalmi életünk irányát. Ébredjünk hát öntudatára
a hamis játéknak, melyet legnagyobb kincseinkkel űznek, -- tudatára a
közveszélynek, mely fenyeget, ha az Isten-tagadás s az erkölcsi züllés
sikamlós lejtôjére lépünk. Valljuk be, hogy nem tettünk oly irányoknak,
melyek szabadságról beszéltek, de elvtelenségre s hitközönyre vittek.
Ami visszaélés, bűn és átok beszivárgott a keresztény társadalomba, az
nem a kereszténységbôl, hanem annak megtagadásából való. Hát álljunk
ellent a rossznak, s fogadjuk meg, hogy csak oly képviselôjelöltekre
adjuk szavazatunkat, kik a keresztény hit alapján állnak, kik a
hitvallásos iskoláknak hívei, kik a keresztény elveket az élet egész
vonalán érvényesíteni akarják; mert az a meggyôzôdésük, hogy Isten,
lélek, vallás s erkölcs nélkül mindenünk romba dôl, s mert az a
tapasztalatunk, hogy e rombadôlésnél azok szaladnak el elsôknek, kik az
alapok aláásásából a leglelkiismeretlenebbül vették ki részüket.
Segítsünk tehát önmagunkon s ne higgyünk azoknak, kik rontani igen, de
építeni sehogysem tudnak.
  II. Vannak azonban más kötelességeink is a társadalmi s gazdasági
kialakulásra nézve s ezeknek éppen úgy meg akarunk felelni, mint
kötelességeinknek Isten s lelkünk iránt. -- Most van ideje a társadalmi
eszmélésnek, -- ideje a lelkiismeretvizsgálatnak, melyet ki kell
terjesztenünk gazdasági s polgári életünkre, hogy fölismerjük a bajokat
s az élet kegyetlenségeit, melyeket enyhíteni s megszüntetni, a
mulasztásokat, melyeket kipótolni, az óriási egyenlôtlenségeket,
melyeket kiegyenlíteni kötelességünk. Hisz oly keservesen szenvedtünk,
oly sokat tapasztaltunk, s akik így megjárták a küzdelem s szenvedés
iskoláját, azok bizonyára alkalmasabbak lesznek a megértésre, buzgóbbak
a szenvedések enyhítésére s készségesek a megbocsátásra és
engesztelôdésre.
  Erre nézve fôpásztori intelmünk az, hogy vezessük be az igazi, a
gyakorlati kereszténységet mint társadalmi igazságot, mint
testvériséget s méltányosságot a társadalmi osztályok érdekeinek s
egymáshozi viszonyának rendezésébe. Az európai civilizációnak
legégetôbb kérdése s legfontosabb érdeke most a munka jogainak
igazságosabb rendezése. Ebben mindnyájan részt akarunk venni, mert
megértjük az Isten szándékait, aki nemcsak az égbolt napját kelti föl
igazak s bűnösök felett, hanem a jólét napját is föl akarja kelteni
gazdagok és szegények fölött s a munka és haladás áldásaiban is akarja
ôket részesíteni; fölkelti tehát a testvéri érzés s a társadalmi
belátás napját lelkünkben s indít s buzdít arra, hogy mindenkinek
emberhez méltó lakása, eltartása, háztartása, élete s műveltsége
legyen. Hiszen emberek, testvérek, sôt Krisztusban Isten gyermekei s a
közös, örök boldogság részesei vagyunk. Legyünk hát részesei a földi
boldogulásnak is s ne sokalljuk ezért a fáradalmat, a munkát, mert ha
az örök boldogságban való részesedés munkába s küzdelembe kerül, ne
sajnáljuk a munkát s a küzdelmet a földi boldogulásért sem, hogy az
életet a földön is igazság s jóság intézze az egésznek s minden
társadalmi osztálynak s rétegnek javára!
  Ezzel elsôsorban munkástestvéreinkhez fordulunk. Ôk sokszor
fölpanaszolják, hogy kihasználják s ígéretekkel, szép szóval
félrevezetik ôket, hogy ezek után ôk már senkinek sem hisznek, hanem
vnmaguk veszik kézbe boldogulásuk intézését. Jól teszik, ha a szociális
igazság talaján érdekeiket ôk maguk óvják, de biztosítjuk ôket, hogy
igazságos követelményeiket magunkévá tesszük mindnyájan s hogy oda
akarunk hatni, hogy a társadalom ne az osztályharc gyűlölségétôl
kényszerítve, hanem a fejlôdés isteni gondolatait fölértve, méltányolja
a munka jogait. De nemcsak a kézi munkának, hanem a szellemi munkások,
a vállalkozók munkájának méltó részesedését is kell követelnünk. Legyen
a gazdasági élet, az üzem, melybe a munkás beleviszi verejtékét, nyílt
könyv -- tanulja meg értékelni s megbecsülni annak minden tényezôjét;
jusson tisztába annak esélyei, veszteségei s nyereségei iránt, hogy
követeléseiben igazságos lehessen s hogy a készséges közreműködés
szelleme nemesítse meg a vállalatok sok rendbeli munkásainak egymáshozi
viszonyát.
  De vezessük be a gyakorlati kereszténységet mint megértést s
jogtiszteletet, mint jó viszonyt s összetartást a nemzet összes
társadalmi osztályaiba s tiszteljük meg egymást a felebaráti érzések s
az emberi jogok, a társulás és szervezkedés szabadságának
elismerésével. Álljon tôlünk távol minden bosszúvágy, megtorlás, --
álljon ez távol egyesektôl s osztályoktól. Itt nem gyôzött le, nem
tepert le osztály osztályt, nem gyôzte le senki a munkásosztályt, hanem
a gazdasági és társadalmi rend gonosztevôit törték le. Nem lehet tehát
köztünk arról sem szó, hogy a középosztály most már megint uralkodhatik
a munkásosztály fölött; nem lehet szó reakcióról, sem elnyomásról.
Senkiét el nem venni, mindenkinek a magáét megadni, -- ez a jövô
Magyarország boldogulásának föltétele. Reakcióról tehát, mely
elnyomást, véres viszonzást s üldözést jelent, -- mely kínzó kamrákért
kínzó kamrákkal, vörös terror helyett fehér terrorral fenyeget, köztünk
még szó se essék. A proletárdiktatúra emberségbôl kivetkôzött
gonosztevôinek dicsôségére köztünk senki sem áhítozhatik!
  Pártoljuk lelkesen mindazokat az irányzatokat, melyek szociális,
testvéries érzéseket s ily emberséges szándékokat osztanak, melyek nem
osztályuralmat, hanem a közérdeket szolgálják s hasznára akarnak lenni
nem kiváltságos osztályoknak, hanem az egész nemzeti társadalomnak. Nem
is volnának a közéleti tényezôk hivatásuk magaslatán, ha érdekeket
egyoldalúan szolgálnának s ha nem helyezkednének az erkölcs s a
kötelességteljesítés szempontjára, melyen csak a szociális igazság
lehet eligazítójuk. E nehéz viszonyok közt kötelességünk mindenkit e
népszeretô s a kibontakozást keresô törekvéseiben segítenünk s
résztvennünk megrendített közügyeink rendezésére s a társadalmi béke
helyreállítására irányuló munkájában!
  Keresztény hívek, testvérek, férfiak! Soha komolyabb s komorabb
idôben nem szóltunk hozzátok! Magyarország válságban van, sírja szélére
jutott, de a népek millióinak, kik sírját körülállják szemében
gyászkönny nem ül. Nekünk kell hazánkat, nemzetünket, önmagunkat
megsajnálnunk s nem temetnünk, de mentenünk! Megtehetjük, ha akarjuk!
Kevesen voltunk azelôtt is s a világháborúban még kevesebben lettünk;
múljék hát el a megfogyatkozott népben a testvérharc, s ha már nemcsak
megfogyva, de megtörve is állunk egymás mellett, legalább ne álljunk
gyűlölködve, ne hidegen, hanem fogjunk kezet melegen s nézzünk egymás
szemébe mint testvérek! Szeressük, segítsük egymást! Érezzék meg
hangunkon s tekintetünkön, hogy vértanúi, most haldokló, de föléledni
akaró nemzetnek fiai vagyunk! Három vértanúi nemzetrôl szólt
Montalembert a múlt század 40-es éveiben: Írországról,
Lengyelországról, Magyarországról; de a két elôbbi felvirágzik: csak
Magyarország pusztul s vérzik! Ez Európának s a világnak
legmegviseltebb népe, s ha ezelôtt is sokszor felpanaszoltuk, sohasem
panaszolhatjuk azt föl oly keservesen, hogy ,,recrudescunt vulnera
Hungariae'' [Felszakadnak Hungária sebei. (Idézet II. Rákóczi Ferenc
fejedelem kiáltványából.], mint most; vérzik az egész nemzet, egy seb
lett az ország! Ki lesz e sebek gyógyítója? Kicsoda, ha nem mi, Isten
után? Ki szeressen minket, ha magunkat nem szeretjük? S ki tiszteljen,
ha ennyi szenvedés s csapás után e vért tisztelni, azt kímélni s azt
egy szebb, boldogabb magyar jövônek erôforrásául beállítani meg nem
tanultuk?! De hát remélhetünk-e még jobb jövôt s éledést? Kell
remélnünk, hisz vért és életet is a nemzet életéért adtunk s
megfogadtuk a latin mondást: ,,si vis vitam, da sanguinem'', -- ha
életet akarsz, adj vért. Nos, hát vért adtunk, saját vérünket ontottuk,
áldozatokat százezerszám hoztak. Adjon hát Isten életet, jobb, bízóbb s
biztatóbb jövôt nekünk s hazánknak! Álljunk ellent a rossznak, s
gyűlölködésnek, s valósuljon rajtunk az apostol szava: ,,a békesség
Istene tiporja össze a sátánt lábaitok alatt s a mi Urunk Jézus
Krisztus malasztja legyen veletek'' (Róm 16,20). Amen!

   Budapesten, 1919. augusztus 22-én tartott püspökkari konferenciából.
========================================================================
III. Prohászka Ottokár püspök levele egy amerikai jótevôhöz     Függelék


  Minden valószínűség szerint Rev. Francis Grosz a címzett (697.
Cortlandt Street, Perth-Amboy, New Yersey) A Prohászka-archívumban
találtunk ugyanis egy másik -- köszönô -- levelet, amelynek borítékján
a zárójelbe tett cím szerepel. A levél rövid helyzetjelentés Prohászka
lelkiállapotáról és a vörös terror bukása utáni magyar helyzetrôl.
(Kiadatlan)

  Kedves Uram!

  Köszönök mindent, a jóindulatot, a segítséget s engedje meg, hogy
megköszönjem külön Kegyednek is és sok amerikai testvérünknek az old
country-hoz való ragaszkodásukat. Hiszen igazában már csak a
világtörténelem tengerén úszó krach vagyunk, melyre ki tudja, mi vár
még. Ez új esztendô méhében hord vagy végleges halált, vagy
föltámadást. Nem akarok próféta lenni, de érzem, hogy a
világfelfordulás tovább folyik. Úgy állították u.i. talpra a világot,
hogy az folytonos felfordulásokon végig mint a hegyoldalon levágtató
szikla nagy ugrásokkal a rettenetes fejbeverésekkel rohan lefelé s
keres új nyugalmat. Oroszország ránk üt! Meglátja. Kun Béla is ott van,
az is eljön. Engem ez nem szomorít; nem, kerüljön törésre minden, de
meglátja, azt Önök is megérzik a nagy vizeken túl. -- Mialatt nálunk a
vezetô csillag, dacára a keresztény kurzusnak, a szűkkeblű s
önérdekeket hajkurászó politika. A királykérdést megint kikezdték
Kovács J. Istvánék, mert féltek, hogy a ker. nemzetgyűlés pártjainak
intrikusai valahogy nélkülük dobbantatják eléjük IV. Károlyt. Ezek
kérem, nem az ország nyugalmát, hanem azt a buta politikát szolgálják,
mely folyton agyarkodik, inszinuál, gyanúsít, és szégyenteljes,
gyerekes föltevések- és információkon indul el ... zavart teremteni. --
Tudom, hogy a kormányzópárt rossz a megbízhatatlan összetétel; de ha
köztünk nem volnának régi intrikusok s gyerekes felnôtt emberek, akkor
meg lehetne egymást értenünk. Most politikánkkal tényleg úgy vagyunk,
mint az a beteg, aki az ágyat nyomja, s keresi a helyét; egy darabig a
jobboldalán fekszik, aztán fáj neki, no tehát átfekszik a baloldalára;
kezdetben ez könnyebbülést jelent, de csakhamar érzi, hogy a baloldalon
sem találja üdvösségét. Belül a baj. Olyan a mi politikai
forgolódásunk! Hogy és Haller kimaradt, azt is csak intrikusoknak
tulajdoníthatom, -- most rosszabb s butább tanácsot nem adhattak. Nem
mintha kifogástalanok volnának ezek minden szempontból, de minek ilyen
erôpróbákat inscenálni egy ... tutajon?! Amnesztiát ad a kormányzó kisebb
bűnösöknek, kik ostobák is s jellemtelenek, no meg farkcsóváló,
szervilis alakok vagy holdkóros ideologok voltak. -- Ezt jónak tartom;
legalább ezzel is eggyel kevesebb kifogás lesz a ker. kurzus ellen!
Találnak majd mást. Nem lehet az ilyen pökhendi és tolakodó zsidó
zsurnalisztákkal megbékülni. Most is ordítozza a Göndör (Kraus Náthán)-
féle csoport Bécsben s Pozsonyban (most ide költöztek), hogy itt a
fehér terror mennyire dühöng. Ebbôl természetesen semmi sem igaz; de
igaz az, hogy népünkben az antiszemitizmus akár öntudatosan, akár
öntudat alatt folyton gyülemlik. Nem lehet az máskép, az a faji
psichébôl érthetô folytonos fészkelôdés a legnyugalmasabb polgárt is
izgatja. Még a magyart is! Van-e hálósipkás német Philister oly tohonya
is álmos mint a mi nehézkes és közönyös magyar népünk? Ezt a népet
folyton kell ébreszteni, nem arra, hogy üsd a zsidót, hanem arra, hogy
ne felejts el magyarnak lenni. Ezt akarja az ,,Ébredô Magyarok''
egylete. Jól teszi! -- No aztán még valamit! Hegedűs Lóránt merkantil
veretű bankember lett a pénzügyminiszter. Már is ordítja minden Jaketz
és harsog a sok jerikó-kürt, hogy vége a ker. kurzusnak. (Istenem, csak
lett volna már eleje, nemhogy vége .) Igaz, hogy furcsa, hogy nem a
pártból van a p-ü. minister; jó, de ha nincs alkalmas ember, hát
veszünk máshonnan s beállítjuk a pénzügy rendbehozatalára és semmi
másra; ezt meg is mondtuk neki, viszont ô is kijelentette, hogy a
politikába nem akar belefolyni. Bármint legyen, mi vigyázunk, jóllehet
azt is tudjuk, hogy itt sok interpretációnak lesz majd helye.
Elvfeladásról szó sincs; miért is legyen; az pedig, hogy gondoskodjunk
a gazdasági restaurációról, a valutazuhanás s a bankóprés
megállításáról, az nem új elv; azt mindennemű kormánynak kell vallania,
akár magyar, akár zsidó, kommunista v. bolseviki legyen! Más itt nem
történt. Mondja meg az amerikai magyaroknak s hívja fel folyton
összefogásra, összetartásra, a kis intrikák s ütközéseknek nagylelkű
elviselésére. Nem vagyunk mi spanyol kakasok, hogy agyon vágjuk
egymást. Erôs, szép Magyarországot! Ez a jelszó, -- az természetesen
zsidó nem lehet. Vagy a zsidó megszűnik zsidó lenni. Ez nem
antiszemitizmus, hanem hungarizmus s ezt talán megértik Amerikában is,
hol a Japánoknak térfoglalást nem engednek. Nos és a galiciai tán jobb,
mint a Japán?! [?] [...nyait] ellátom, Radich Istvánt is s az esztergomi
gyerekeket is. Isten áldja meg! Az adományt nyugtázó jelentést beküldöm
az újságoknak. Isten vele! Kiváló tisztelettel

  Szfhv. 1920. XII. 25.
                                                      Prohászka Ottokár
========================================================================
IV. Emmanuel Részlet az Élet kenyerébôl (24, 253--258)          Függelék


  Lásd az 1925. dec. 8-i naplójegyzet kiegészítését és ottani
jegyzetünket.

  Mi egy nagy történés szemlélôdô hitében s igézetében állunk; hisszük
s át akarjuk élni, hogy Isten emberré lett. Ez az Isten-közléseknek, az
Isten-megnyilatkozásoknak minket térdre késztetô legédesebb
bemutatkozása. ,,Fortiter et suaviter'' lép az Isten a maga
teremtésébe; belénk, világunkba hatol, a lét gyökeréig hatóan; addig,
ahol a vér, az élet fakad, ahol a szívdobbanás ered, abba a leglágyabb
intimitásba, az ösztönös, édes élet rebbenéseibe, az édes anyaság
titokzatosságába s onnan a lét ez édes misztériumában lett egyik
közülünk s onnan indult ki.
  Tekintsük meg a misztériumot, az örök szent titkot az ô földi útjain.
Úton van s mindenféle állomásokat tart s mindig ugyanaz marad: a nagy
titok, a nagy érthetetlen, aki mégis mindig ingerkedik velünk.
  Mi a kereszténységben ennek a titoknak fölséges kinyilatkoztatásait
vesszük, melyeket tetszett neki csodálatos történelmi képekben
megjeleníteni.
  Vegyük a legnagyobbat, a kereszténység alapját s velejét, az Úr Jézus
Krisztust.
  Ô a végtelen s mégis valaki, ô a határtalan meghatározott, ô az
örökkévaló tökéletesség kis mag lett, magzat, csecsemô. S mintha
végtelen Istenfiú nem volna, föltalálta magát otthonosan a test és vér,
az érzelem és szívdobbanás titkos világában, melyet a ,,funiculi Adam''
a minket egybekapcsoló érzelmi fonalak s szálak hálózata borít. Van
anyja s nagyanyja s nagyatyja s nagynénjei s nagybácsiai, nagy
vérrokonsága, s ô a nagy idegen, a végtelen nem-ember úgy néz itt
körül, mint aki otthon van, -- sôt mint ki édesanyja keblén csüng és
szopik és élvez s örül, hogy van!
  Istenem, hát ennyire közel és intim lett s mienk lett! S így lettünk
vérrokonok a Logos-szal, így jutottunk vérközösségbe vele s egy életnek
s egy történelemnek s egy megszentelt sorsnak nagy világáramába.
  S minek tette ezt? Mire való e gyermek, ki Isten Fia? A Goethe-i szó
itt is beigazul: ,,Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis''. Minden
csak szimbolum; ez a gyermek is az; ô pláne a legmélyebb s
legkifejezôbb szimbolum. Valóság abban, hogy az Isten tényleg
megtestesült, de szimbolum is. Jelzi a páratlan közelséget, a
hozzánktartozást, az egybeforradást, a közös természetet, az élet- s a
lét- s a cél-, s az erô- és örömben való közös részesedést. Jelzi az
egész kegyelmi tant, hogy mi is az ô természetének, az isteninek
részesei vagyunk, mint ahogy ô a mienkben részes s igaz ember lett. Ô
egy közülünk; ô is az életáram egy hulláma, az életszövedék egy
csomója, a titkosan szökô pontok egyike, egy kis ,,punctum saliens'',
olyan, mint mi; de azonkívül még más is, az örök s végtelen Istenség
második személye. S erre nézve lesz ô nagy jel; jelzi azt, hogy viszont
ebbe az isteni természetbe mi vagyunk beoltva, vagy az belénk!
  Ez a teremtô s alakító Istenség a megtestesülés kiáradásában tehát
szimbolizálta az intimitást, a közösséget, az együvétartozást, a
testvériséget, s sürgeti mindezzel azt, ami mindennek mélyén s alapján
feszül, ami gyökérzetben dolgozik, s a szép és szent életekben
kivirágzik: azt, hogy mi Istenéi vagyunk, hogy hozzá tartozunk, hogy
nélküle el nem lehetünk. Hogy atyaság, anyaság, mátkaság, barátság s az
Énekek énekének szerelme, vágya és szomja mind csak kép, s jelzi azt az
intimitást, mellyel a lélek Istent átfogja s átfonja, s azt a radikális
szükségességet és vágyat, mellyel az övé. Hiszen ezek a felsorolt
lelkiségek is, az atyaság, anyaság, mátkaság, az mind tôle s belôle
való. Ezek mind csak szimbolumai a mi vele való közösségünknek, ami
tôle való eredésünknek s funkciós voltunknak s függésünknek, a mi
beléje való gravitációnknak, a mi beléje való szakadásunknak. Ô az örök
s ô a végcél, belôle való az élet s a boldogság szomja s ezeknek a vele
való boldogító egyesülésben való kitöltése.
  S menjünk ez úton tovább.
  Tehát ez az istenemberi csecsemô is szimbolum; jelzi a világ és a
lélek nagy misztériumát, az örök szeretetet, mely egyesülés és egység
és teltség és túlcsordulás. Ez a nagy misztérium az, melyet a szentírás
jelez, mikor mondja, hogy ,,Isten a szeretet'', s mikor megérteti
velünk, hogy túlcsorduló szeretet, aki azért teremt, mert szeret. Isten
a világot is szeretetbôl teremtette, s jól mondja egy egyházatya:
,,Deus creando aliquo modo exstasim passus est''. Isten extázisba
kerülve teremtett. Végtelen szeretetbôl teremtett: ,,Diligis omnia,
quae sunt, et nihil odisti eorum, quae fecisti, -- nec enim odio
aliquid constituisti et fecisti''. Szeretsz s azért teremtesz;
szeretetbôl s nem gyűlöletbôl teremtesz. Úgy szeretett, oly
kimondhatatlanul, oly fokozottan, oly bensôségesen, hogy a szép világ
gyönyörű képes vásznát remeklô gesztussal elénk kigördítette, s azután
is szeretett s a természet fölébe egy új szellemi világot, a kegyelmi
rendet állította s abba azután legnagyobb extázisában önmagát mint
csecsemôt beleteremtette. Úgy szerette Isten a világot, hogy ember
lett, mienk lett, valaki közülünk lett, belénk olvadt, anélkül, hogy
felemésztôdött volna.
  Mi ugyanis azt a végtelen radikális szeretetet, mellyel mi az Úrból
valók vagyunk s hozzátartozunk s beléje szakadunk, megérteni nem
tudjuk, s azért azt inkább csak jelekben szimbolumokban vesszük. Az
evangélium is mondja: ,,Ez lesz nektek a jel: találtok egy kisdedet,
pólyába takarva, jászolba fektetve''. Csodás, faszcináló jel, hódító és
gyullasztó jel, hogy az Isten gyermek lett, hogy a jászolban fekszik a
gyermek, ki Istenfia s emberfia egyben. Itt is mondhatom: ,,Deus
exstasim passus est incarnando''. Szó szerint magánkívül lett,
önmagából kilépett. ,,Qui cum in forma Dei esset... seipsum exinanivit''
(Fil 2,7).
  Ime a nagy jel, mely az Isten szeretetének örvényeire mutat rá. S mi
az örvények szélén gondolatlanul ácsorgunk, s csak mikor e jelekbôl a
mély értés s megértés valamiféle megvillanásait vesszük, akkor kapunk
fejünkhöz s szinte belémeredünk. Extázis extázist szül. Ô vonz e
formákban, mondjuk inkább e formák alatt. E formák neki organumai is;
művei is, remekei is, de organumai is. Azokkal vonz a mélybe, hol
minden azt zsongja: úgy szeretett, úgy szerette a világot... ,,amat
animas'', szereti a lelkeket... úgy szereti!
  Tovább megyek. Ezt a jelzô szeretetet hordozta az Úr végig életén.
Lelke áradozott; itt is, ott is kivillant fényessége s ki-kitört egy-
egy tűzlángja s adta magát s lelkét, s ezek a csendülések s
kiédesülések, lelkének parábolás megzenésítései mintha nemcsak
mondások, hanem fogások, édesgetések s vonzások volnának, melyeket csak
az ért meg, aki megteszi azt, amit jeleznek.
  Szóval jelek! Az egész krisztusi élet a jelzéseknek abba a szakába
tartozik, melyrôl az Irás mondja: ,,Videte et gustate, quia suavis est
Dominus'' (Zsolt 33,9), tapasztaljátok s ízleljétek meg, hogy az Úr
erô, zamat, tűz, öröm. Fogalmak, parabolák, tanok ezt csak jelezni
tudják. S mikor aztán felkészült legnagyobb extázisára, a szeretet
kigyulladására s önfelemésztôdésre; mikor készült oda, ahová, mint
mondotta, mikor elér, az egész világot magához vonzza; mikor szenvedni
készült azon az elsô zöldcsütörtökön este, szeretetének e legnagyobb
extázisa elôtt megint egy jelet szerzett, mely megértette velünk, hogy
mily intimen tartozunk mi együvé, mennyire egymásba olvadva, egymásból
s egymásért élve. Istent s emberségét adta nekünk kenyerül; akart
bennünk élni s akarta, hogy belôle éljünk.
  Ime a jel. Ez is extázis és organum! Az ô extázisa s kitörése felénk
s lefoglalása lelkünknek s egész valónknak.
  Nézd a jelet: kenyér. Kenyered vagyok, életed és véred és meleged és
heved és enyhülésed s fölfrissülésed... úgy szeress! Egész valóddal, mert
végre is egész valód belôlem van s belém iparkodik! Te úgy tartozol
hozzám, mint ahogy tartozik hozzád a véred, szíved dobbanása, a levegô
s lélekzésed, tested melege s vérkeringése ... oly mélyen, oly
gyökeresen, oly egyetlenül s egységesen.
  Ime a nagy jel, az Eucharisztia s ami benne rejlik s morajlik s
feszül, az istenemberi élet, még pedig nem az, mely az Úré, hanem, mely
a mienk; mert az a jel azt az életet jelzi, azt, hogy aki engem eszik,
értem s belôlem él!
  S ha e sok jelen végignézek, a nagy misztériumnak jelein, éldelegve
mondom el a költô szavait:

    ,,Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis,
    Das Unzulängliche, hier wird’s Ereignis;
    Das Unbeschreibliche, hier ist’s getan.''
                                 (Goethe, Faust.)

  Ne ijedjünk meg a szent kereszténység nagy szimbolumaitól, a nagy
titkoktól, hogy a csecsemôben az Isten Fia, a Logos, a valóságos
személy, s hogy a kenyér színe alatt a valóságos Krisztus van jelen.
Nézzünk ezekre gyermekarccal s gyermekszemmel: mert bárhová fordulunk,
a nagy misztérium épen úgy néz ránk s akarja, hogy vegyük s éljük.
  Mi mindent mondtak a lét misztériumáról, a természet tarka
jelzéseirôl az ázsiai s a hellén szép álmok, mi mindent beszéltek s
félrebeszéltek s szóltak nimfákról, faunokról, istenekrôl s istennôkrôl
s a nagy Pánról! Ôk látták a misztériumot s álmodoztak róla. S mily sok
szépet hallunk a filozófiának tiszteletreméltó papjaitól, Anaxagoras-
és Plátó- és Herakleitostól s az ôsi Pythagorastól, kinek a számok s a
mértékek muzsikálnak, s ki a törvények megzenésítôit a múzsákban látja
s a delfii jósda házatetején ülô leányarcú madarakban, a kaledonokban!
  Mindennél több ez, hogy az Isten ember lett, s Krisztus jelen van az
Oltáriszentségben. Értem azért, hogy a művészet miért hordott össze a
dómokban mindent, ami alak, szín, hang, szépség van; értem, hogy miért
éled föl s él műveiben a fauna és flóra, s nem elég neki ez mind, hanem
kombinál mesés világokat, a fantázia ôserdôit. Hát nem mesés, nimfás,
múzsás s kaledónos ez itt mind?!
  Ime, az örök misztérium, a végtelen Isten, aki ily tiszta s édes
valóságokban kinyilatkoztatta magát nekünk: egy csecsemôben s egy édes
falat kenyérben. Azok a mások álmodoztak s tapogatóztak az élet, a
tarka valóság, az öntudat s az örök vágyak misztériuma körül: míg mi
egy nagy kinyilatkoztatott valóságot imádunk, de amely szintén le van
fátyolozva. Megszünt-e hát a misztérium? Nem énekelnek-e még a múzsák a
berkekben s nem kandikálnak- még ránk a nimfák a forrásokból? Megszűnt-
e már a szférák éneke, s nem csattogtatják-e még azok az éneklô s
szemlélôdô leányarcú madarak szárnyaikat fölöttünk? Vagy tán inkább
elmélyült minden, s teltebb s túlcsordulóbb lett tán minden? Talán nem
tűnt el, hanem inkább megnôtt a csoda? Talán megnôtt a végtelenség
fölöttünk s a mélység alattunk, az az álló csillagok, ez meg az ionok s
irradiációk örvényeibôl?!
  Igazán éjtszakák borulnak ránk, s jól esik a mi nagy
misztériumainknak betlehemi istállólámpásával s oltáraink elôtt égô
öröklámpájával bolyongnunk s rövid éltünk s örök rendeltetésünk
tekervényes ösvényére rávilágítanunk, s amellett épen ezen misztériumok
körében s erejében kimondhatatlanul boldogoknak lennünk!
  S most oda értünk, ahol a mi misztériumunkból Sacramentum, vagyis egy
kiható, minket megragadó s cselekvô s aktív misztérium lesz, amely
tudniillik megteszi azt, amit jelez. Jelzi a legintimebb bensôséget,
jelzi a radikális, a lélek legmélyében eszközölt életegységet, jelzi a
természetbôl kiemelt életnek isteni behatásokba való állítását, vagyis
azt, amit kegyelemnek s kegyelmi állapotnak hívunk. A megszentelô
kegyelem által mi az isteni természetnek valamikép részesei leszünk;
lelkünk új, belénk oltott tehetségek hordozója lesz, s ezek által rá
leszünk képesítve halálunk után Istennek színrôl-színre való látására s
ennek megfelelô boldogságra.
  Ennek a természetfölötti lelki állapotnak megteremtését célozza e
világi éltünkben minden: Krisztus, egyház, evangélium, szentségek, s
ennek a nagy intimitásnak, ennek a bensôséges átistenülésnek a
szimboluma a csecsemô a jászolban s az Úr Jézus a kenyér színe alatt.
Szimbolum, mely Istenhez tartozásunkat s Istennek bennünk való életét
jelzi.
  A csecsemô a jászolban s Krisztus az Oltáriszentségben az Istennek
bensôséges vonzalmait jelzi s azokat az örvényléseket jelenti, melyekbe
a végtelen Isten minket besodorni akar.
========================================================================
Jegyzetek


  1  Schütz jegyzete (23, 363): ,,Ami itt következik, azt
     Prohászka püspöki kinevezési okmányának védô hártyapapír-
     lapjaira írta.'' Igazában az 1919. máj. 16.-i jegyzetrôl van
     szó. Mert 1919. júl. 7-tôl aug. 2-ig (tehát a
     proletárdiktatúra bukásáig) terjedô szakasz szép,
     kiegyensúlyozott írással egy 16x16 cm nagyságú füzetben
     olvasható. Az eredeti 46 oldal kéziratból, (amelyeket Schütz
     teljesen közölt, néhány drasztikus szó és egy rövid
     egyházkritikai szakasz kivételével) késôbb valaki kivett
     jónéhány oldalt (nagyon személyes megjegyzések és a
     feudális, maradi egyház kritikája). -- Miként a
     Naplójegyzetek I. kötetében is, itt is dôlt betűvel hozzuk
     az új (eddig nem közölt) részeket. Prohászka életének rövid
     kronológiáját és kiadási elveinket az I. kötetben találja
     meg az olvasó.
  2  Prohászka forradalmi nézeteit már kifejtette az 1907-es
     ,,Modern Katolicizmus''-ban, amely 1911-ben indexre került.
     Lásd Szabó, in: Prohászka Ébresztése (= PÉ) 73kk.
  3  A bôráncú egyházi köpenynek sok száz célt kell szolgálnia:
     el kell takarnia a dicsvágyat, bírvágyat, hatalomvágyat,
     gyűlöletet és bosszút.
  4  Életének minden gyökerével az egyházban állt, -- bármily
     mélyre és messzire nyúltak azok --; csak az egyházi
     közösségben és annak egész múltjában szemlélte önmagát. Mert
     azt tanította, hogy Krisztus a legbensôségesebben
     összekapcsolta magát az egyházzal, miként az emberséggel,
     amelyet egyetlen személyébe vett fel, úgyhogy az egyház
     mintegy maga Krisztus.
  5  Aszkézis nincs ,,a kicsikkel szembeni áhítat nélkül'';
     ,,Szôrszálhasogatók! E pedantéria és szôrszálhasogatás
     nélkül az ember semmi nagyot nem művel a filológiában (sem
     az azkézisben).''
  6  Prohászka e téren is megelôzte a II. vatikáni zsinat
     tanítását.
  7  Szétszedi a jogtudomány idegrendszerét billió lábjegyzetbe.
  8  Szellemtudomány = talán szellembolondságra vonatkoztatva
     kiáltja: itt a tudomány, ott a filozófia = itt a hit és
     szellem, ott az ostobaság!
  9  Metzker József, esztergomi osztálytársa.
 10  Ez a július 17-i jegyzet jelentôs állomás Prohászka
     önvizsgálatában. Érdemes összevetnünk a római germanikus
     vagy az esztergomi spirituális lelkigyakorlatos
     feljegyzéseivel. (Vö. a Naplójegyzetek I-II. köteteit.)
 11  Ez Prohászka székfoglalójának témája. Lásd Szabó in PÉ 88
     kk.
 12  Én abszolút módon fogom fel a katolicizmust; a kereszténység
     egy formáját látom benne, miként a kereszténység az
     emberiség egy szükséges formájának tűnik nekem. Hiszem, hogy
     az egyház e világ dolgai felett áll; hiszek a kultuszban
     mint hitvallásban, mint a reménység szimbólumában, mint
     Isten szeretetének földi megvalósulásában.
 13  Egy hívô szavai. -- A múlt századi liberális Lammenais
     kiáltványának címe.
 14  E jegyzetekbôl ismét kiviláglik Prohászka modernsége, minden
     pozitív haladás, ,,forradalom'', reform felé való
     nyitottsága!
 15  Alogusok = II. századi Logos-ellenes eretnekek; a reformáció
     idején a Krisztus istenségét tagadó szociánusok is hasonló
     tanokat hirdettek.
 16  Nincs semmi, ami megasztosabb, erôsebb, egészségesebb és
     hasznosabb lenne az élet számára, mint egy gyermekkori jó
     emlék a szülôi házból. Sokat fognak mondani majd nektek
     neveléstekrôl, de egy szép és szent emlék visszaidézése a
     gyermekkorból még a legjobb nevelés. Ha az embernek sok
     ilyen emléke van ifjúságából, akkor meg van mentve; és ha
     csak egy ilyen van is, ez is egyszer megmentésére
     szolgálhat.
 17  Jelenlegi kultúránk általános helyzetét lelkipásztori
     szempontból úgy definiálhatjuk, hogy ezt mondjuk: a kívülrôl
     jövô ingerek mérhetetlenekké növekedtek bennünk, a belsô
     ellenállóerôk pedig éppen olyan gyorsan csökkentek.
 18  Kant: Mielôtt az igazi világ bölcsessége életre kelne,
     szükséges, hogy a régi önmagát elpusztítsa. O. Willmann
     Haeckelrôl: A dolgok értelme? Értelmetlenség. Cél a
     természetben? Céltalan keresés. Ész? Agyváladék. Fogalom?
     Szalmakötél, hogy egybetartsuk észleléseinket. Alakulás?
     Önmagától alakítja magát, ha az ember azt néhány millió évre
     osztja be. Isteni értelem? Talán az éter az. Gondolkodó
     tevékenység? Luxus. Valóság? Mindenki számára az, amit vél.
 19  A kérdéses füzet 1919. júl. 7. -- aug. 2. anyagát a
     Soliloquia I-ben (309--361) közölte Schütz. A Sol. II-be
     csak ez a hét sor került át. Az új füzet az 1919. szept. 13.
     -- 1923. aug. 21. közötti idôszakot öleli át. A kéziratos
     ,,könyv'' szétszedve, sok lapja hiányzik.
 20  Valószínűleg Szabó Dezsô volt a szónok. Figyeljük meg, hogy
     -- a rövid bevezetôt és a következtetést kivéve -- az egész
     idézôjelben van, tehát Sz. D. véleménye.
 21  Magad után vonzasz engem, angyal, és visszafordulsz és
     felébresztesz engem. Üdvözlégy az örök élet társa, üdvözlégy
     a lelkivilág polgára, zarándok a mi világunkban, feladatod
     az, hogy felébresszél minket.
 22  Wenckheim gróf Csurgóról, Károlyi Józsefné bátyja.
 23  Miként a felkelô hajnal... zengô ének, a nôi szépségrôl
     alkotott isteni eszme, üdvözlégy, üdvözlégy!
 24  Gyűlölöm a közönséges tömeget. Horatius Carm. III.I.1.
 25  Úgy vélem, hogy a lélek jó érzülete abban áll, hogy
     szenvedélyesen tetszeni akar Istennek, és ez a vágy
     kielégíthetetlen, állandó és állhatatos.
 26  És ha a sötét éjszakában a földrôl felszáll, kicsiny
     csillagának is mutatja magát az ég.
 27  Zsolt 4,7: Ránkragyogott arcod fénye, örömmel töltötted el
     szívemet.
 28  Aki a tudományt és a művészetet birtokolja, annak van
     vallása. Akinek ez a kettô nincs, annak legyen vallása.
 29  Eusebius = Özséb, a pálosok alapítója.
 30  Fekhelyemen rólad elmélkedem, éjjel virrasztva feléd száll a
     lelkem... szellem, lélek, élet, virág, illat, mélyen
     szeretlek, a mélységbôl kiáltok... Zsolt 63,8: ,,szárnyad
     oltalmában vigadozom''... 63,9: Lelkem hozzád ragaszkodik,
     jobbod szilárdan tart engem. -- Az egész 63. (62.) zsoltár
     az Isten utáni vágyakozásról szól. Prohászka egy-egy verset
     vagy töredéket idéz belôle, de más zsoltárok
     reminiszcenciája is felötlik (de profundis clamavi = a
     mélységbôl kiáltok, 130. zsolt.)
 31  Itt ismét több zsoltártöredéket kapcsol össze Prohászka.
     130,1: ,,A mélységbôl kiáltok...'' stb.
 32  Az oltárokért és tűzhelyekért (azaz a vallásért és a
     hazáért): Cicero: De natura deorum III. 40. (94.)
 33  Schütz jegyzete (24,385/3): ,,Itt Prohászka megfogja és
     megfogalmazza a misztikai életnek és a theológiának egyik
     alapfogalmát, melyet a régiek apex mentis-nek, scintilla
     animae-nek is neveznek.''
 34  Ah, barátom! Csak egy darabka kék ég, egy szippantás a
     narancsillatból, a szem tele színekkel és alakokkal, és már
     jobban mennek a dolgok.'' (W. von Schadow)
 35  E kiegészítés idegen kéz írása.
 36  Valami lényeges; az örökkévalóság súlya, ,,az üdvösség
     súlya''.
 37  (Mózes) kitartott, mintha látta volna már a láthatatlan
     Istent. (Vö. Zsid 11,27)
 38  Törölve egy sor.
 39  ,,A kisvárosok másutt az erôs szellem és az emberi tisztelet
     citadellájává váltak''.
 40  A Petôfi-vers (Föltámadott a tenger) pontosan így szól:
     Habár fölül a gálya
     S alúl a víznek árja,
     Azért a víz az úr!
 41  Isten angyala, ne okozzak neked szégyent--, ébressz fel
     engem, miként feltámad az Úr álmából.
 42  Ó, mily nagy Isten országa és hatalmas uralma helye!
 43  ,,Közlöm önnel, hogy a császár és a császárnô ôfelsége ma
     délután elhagyják Bécset... Hunyady gróf, szeretném megölelni...
     Igen, a császár nem menekülhet.
 44  Szent Ferenc atyja biztosan örült ennek a joviális
     ferencesnek.
 45  Dicsôséges Szűz, édesség és reményünk, szeretlek, Brigitta,
     Római Franciska, sziénai Katalin szeretetével szeretlek,
     minden nô férfi és fiatal szeretetével; szeretlek és
     lábaidhoz borulok. Emelj fel engem és repíts Isten hegyeire!
 46  Ha a tölgy a kôris elôtt zöldell, nagymosást tart a nyár.
 47  Schütz jegyzete: Lásd 23, 264. A kérdés, melyrôl itt szó
     van: Miért ád Isten az eretnekek közt is annyi kegyelmet?
 48  Babits fordításában:

     Azért nem sejtem, hogy elsô fogalmam
     honnan származik; sem hogy honnan ébredt,
     ami szívemben legmélyebb ohaj van.

     Miként ösztöne vezeti a méhet
     mézet csinálni; -- ezt az ôsi ösztönt
     nem éri ilymódon sem gáncs, sem dicséret.
 49  Rákosi Jenôrôl ír.
 50  Az emlékezés révén nem sikerül visszaugorni azokba a
     napokba, amikor még fiatalon, tele erôvel és lendülettel a
     legmagasabbra merészkedhetél.
 51  Mondjon valamit az egyházi javadalmak rendszerérôl... Ha a
     pápának tilos is házasodnia, mégsem semleges nemű.
 52  Par. VII.1:
     ,,Hosanna, sanctus Deus Sabaoth
     superillustrans claritate tua
     felices ignes horum malachoth!''
     Babits fordítása:
     ,,Hozsanna, seregek szent Istene,
     aki fényeddel megvilágítod
     ezeknek az országoknak boldog tüzeit.''
 53  Prohászka naplójának kézirata itt nagyon foghíjas; Schütz
     kihagyott (jan. 9. és jan. 21.) között egy olyan részletet,
     amely a magyar püspökök kritikája. A következô töredék itt
     olvasható:
     ,,te a püsp. székekbe. S azok mind teljes öntudattal ülnek;
     voltakép ôk püspökszéki töltelékek! Nem tudok ily rendszert
     tisztelni s szégyennek tartom. No az öreg Samassának én bev.
     (?) teszek az orra alá a túlvilágon is. (nem tudom, hogy
     Dante mely csillagzatra tenné a >>boldogultat<<, talán
     Jupiterre! Jupiter bonus!!) Szóval a mi derék két
     kollégánk...''
 54  Szeretlek Téged, -- késôn szerettelek meg, bárcsak mivel
     késôn, végre egyszer komolyan! (A ,,Késôn szerettelek meg''
     utalás Szent Ágoston Vallomásaira.)
 55  Golgotavirág.
 56  Ez a máj. 18.-i jegyzet a misztikus Prohászka lelkének
     költôi kifejezése: egyházi himnuszok, zsoltárok, szentírási
     utalások-képek kavarognak az ,,édes jelenlét''
     érzékeltetésére. Az alapmotívumot a ,,Jesu, dulcis memoria''
     kezdetű himnusz adja, amely Jézus méznél édesebb
     jelenlétérôl énekel. Itt Prohászka természetmisztikája és
     Eucharisztia-misztikája egybeolvad.
 57  Szánom a klérust is szeretem, szeretem és segítem, amennyire
     tehetem.
 58  A szept. 16-i jegyzet német szövegei: ,,De mit akart Ön itt?
     Hát nem látja, hogy én családban vagyok, amelyet nem
     hagyhatok el''... ,,Aki katolikus vallású, menjen misére, aki
     luteránus, menjen a prédikációra. Aki pedig felmentést akar,
     lépjen elô''. ,,Ki akar még felmentést'' -- ,,Ki akar még
     Tolsztoj úrhoz menni?''
 59  Van itt lakat ajtóhoz és szekrényhez minden órában; Mégis,
     amit nem tudok elôállítani, az -- lakat a szájra.''
 60  Nincs még egy olyan (barát), mint Ferenc.
 61  Utalás Dantéra (Par. VII, 1), ahol ,,felices ignes'' =
     boldog tüzek, nem pedig boldogtalanok szerepelnek.
 62  Horatius: Carm. III. 1.1.
 63  Schütz itt közli Prohászka ábráját a sírok
     elhelyezkedésérôl.
 64  Vö. az okt. 26.-i jegyzetet.
 65  Babits fordításában:
     Nagy Alkotóm vezette az igazság;
     Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
     az Ôs Szeretet és a fô Okosság.
                    Babits ford. (Pokol III, 4--6.)
 66  Abban kell kitartanunk, hogy a szentségekben Krisztus élete
     és ereje árad.
 67  Szomjazza, hogy szomjazzuk; tetszik neki, hogy ízleljük;
     óhajtja, hogy vágyakozzunk rá; siet, hogy eléje siessünk. --
     ,,Sibit sibiri Deus''. Nazianzi Szt. Gergely.
 68  Üdvözlégy, ó sátán, ó lázadás, ó vallást megbosszuló erô!
 69  Boldog az az énekes, kinek füle idegen világok ajtajánál
     hallgatódzott. Mi hallgatódzunk és megremegünk és
     áttüzesedünk és énekelünk. Hej, te gyôzelem!
 70  Vö. 1920. jan. 24-i feljegyzést, ott 36.000 frt szerepel.
 71  Vö. 1921. szept. 16-i feljegyzés.
 72  Schiller: Mindegyik, külön nézve meglehetôsen okos és
     értelmes; ha testületben vannak, mindjárt ostoba fej lesz
     belôlük.
 73  Ökörszem ablak = kisebb kerek vagy ovális ablak (barokk
     épületeken).
 74  Milyen szép lenne Itália olaszok nélkül és a pompás
     parlament mindama káposztafej nélkül, ami ott tenyészik.
 75  Istenem, hajnaltól hozzád vágyakozom (vö. Zsolt. 63,2) —
     Neked harangozom, az egyház minden harangjával hozzád
     kiáltozom.
 76  Ó, mily szép a tisztasággal tündöklô nemzedék, emléke
     halhatatlan.
 77  Tehát a művészet világa legyen az ember felett a földi
     birodalom pedig alatta, nem pedig elemzés és aszfalt.
 78  A szeretet többre vágyódik, mint amire képes -- ebben az
     esetben képes volt.
 79  Szükséges tehát, hogy azok az emberek, akiken a törökök
     uralkodnak, nem is sok év után, jórészt pogányokká és
     vadállatokká váljanak; és nemcsak az ártatlan és szent
     életet, ami a keresztényekhez illik, hanem még az értelmes
     emberekhez méltó civilizált életet se éljék.
 80  Sarlós Boldogasszony: Mária látogatása Erzsébetnél.
 81  Iz 45,15; Pascal: Gondolatok, 194.; 556.; 557.; 585.; 586.
 82  Ef 3,18; Justinos, I. Ap. 55,5; 60,1--7.; Melitón 15.;
     Tertullianus, Adv. Marc. 3,18.; Irenaeus, Dem. 34.; 56.;
     Gregorius Nyss., Or. cath. 32.; Bonaventura, Soliloquium,
     Prol.
 83  E gondolat visszaköszön egy hónappal késôbb, egy vigasztaló
     magánlevélben. Ld. Árgus 1995/4--5. 47. old.
 84  Dzsindzsa: mocsaras, sáros hely.
 85  Ó Szent Háromság, ó egyéni egység... Elsô és örök
     létteljesség, aki potencia (képesség) nélkül kifejez minden
     képességet.
 86  Imádandó Háromság és édes élet, örökké nemzô, lehelô és
     (hitvesi) közösség.
 87  Római templom a Spanyol lépcsô felett.
 88  Örök öröm... Háromság! Bensôséges és mélységes tetszés,
     Háromság, gyönyörködj magadban ... és Krisztus édességes
     lelkében, és nekem legyen irgalom általa.
 89  Legfelsôbbrendű cselekvésed a befogadóval.
 90  A latin ,,infans'' = csecsemô; etimológiailag: in-fans = nem-
     beszélô.
 91  Az ember arra hivatott, hogy Istent dicsérje.
 92  Nemcsak szobatisztának, hanem templomtisztának,
     oltártisztának, lélektisztának kell lennünk.
 93  Napnak kell lenned! Sugaraiddal az egész Istenség színtelen
     tengerét be kell szinesítened! Tűznek kell lenned,
     Fénynyaláboddal e keményre fagyott világot tavasz-leánnyá
     felkenni.
 94  Nagyobb távolság van az ilyen ember és a másik ember között,
     mint az ilyen ember és az állat között.
 95  A dôlt betűvel szedett sorokat Prohászka apró betűvel az
     eredeti szöveg fölé írta; ezeket Schütz nem közölte.
     Csakugyan, a gondolatok ismétlôdnek.
 96  Limpiász: spanyol község. Plébániatemplomának fôoltára
     fölött művészi faragású feszület függ, amelyen 1919. március
     30., egy népmisszió utolsó napja óta egyesek csodálatos
     eseményeket észleltek: a feszületen függô Krisztus szeme s
     ajka mozgott, arcvonásai a kínhalál különbözô fázisait
     tükrözték vissza. Szubjektív látomásokról volt szó, hiszen
     egyesek semmit sem láttak, illetôleg a ,,látók'' sem
     ugyanazt észlelték.
 97  Bolsenai csoda: A hagyomány szerint 1264-ben Bolsenában,
     Orvieto közelében egy az Oltáriszentségben kételkedô pap
     mise közben feldöntötte a kelyhet, mire a korporálén nagy
     kerek vérfoltok mutatkoztak. A korporálét az orvietói
     székesegyházban ereklyeként ôrzik. A bolsenai csoda emlékét
     Raffaelo egyik freskója ôrzi a vatikáni stanzák egyikében.
 98  Vö. Szabó Ferenc: in PÉ 88 kk.
 99  Minden kereszténynek nagy szívfájdalma van az Üdvözítô
     keresztje, véres arca, tövissel koszorúzott feje, lángoló,
     átszúrt Szíve! Ez a fájdalom néha elcsitul, de aztán ismét
     felsajog. Ah, mily hevesen! És a Szűz: ô pedig belsô anyai
     fájdalmat érez.
100  Dicsôséges fejedelem, az égi seregek vezére, az egyház
     csodálatos, kiváló és erôs igazgatója.
101  Ebben a világban egyetlen jót birtoklunk: az Úr testével
     táplálkozunk.
102  Tudjátok, mit tettem... Ti mesternek és Úrnak mondotok, és jól
     mondjátok (vö. Jn 13,13)... Gyökérnek, forrásnak,
     világosságnak, kimondhatatlan ajándéknak mondotok... Isten
     erejének és bölcsességének... a szellem és az erô
     megmutatójának... és jól mondjátok... Tudjátok, ki voltam... mit
     tettem.
103  Úrnapi könyörgés: ,,Urunk... te ebben a csodálatos szentségben
     kínszenvedésed emlékét hagytad ránk; add kérünk, tested és
     véred szent titkát úgy tisztelnünk, hogy megváltásod
     gyümölcsét szüntelenül élvezzük...''
104  A mindenség érzelmével imádlak Téged, csodállak Téged,
     szeretlek Téged; vágyakozom rád, Hozzád menekülök. A
     mindenhatóság sajátjának kifejezô kitörése vagyok, aki midôn
     öntudat vagyis önmaga tudásának csodálatához eljut, önmaga
     tudásától hátrafelé törekszik, oda, ahonnan elindult. Akkor
     teljesen a szelekkel mozgássá alakul át; a teremtmény
     Istenbe áramlása lesz.
105  Az istenség ethosza, az istenség önmagába térô mozgása,
     ragadj el engem, vonzz magadhoz engem! Vonzz!
106  Sohasem tapasztaljuk elevenebben hazánk kiválóságait, mint
     amikor idegenbôl hazaérkezünk, és ugyanez az eset
     vallásunknál.
107  Bármily sokat vett is el tôlem az Isten, három nagyszerű
     dolgot adott érte: a világ hiábavalóságainak megvetését, a
     lét kis örömei iránti érzéket és az igazi emberi értékek
     megismerését. A költészetet nem kell az életben keresni,
     hanem bele kell vinni az életbe.
108  Látom a jobbat, helyeslem is; mégis a rosszabbat követem.
     (Ovidius: Metamorphoses VII, 20--21.; vö.: Róm 7,19. 21)
109  Értelem az értelmetlenségben, és élet az élettelen
     közepette, és érzés és gyengédség a kövek között, mi lesz
     ebbôl? Az embernek meg kell ôrizni az értelmet az
     értelmetlenség közepette, és a fényt nem kioltani a
     sötétségben, és a lelket nem feladni a meg nem értés miatt,
     és önmagát és igényeit állítani minden szörnyűség ellenére,
     ami az embert éri. Szeretetben és türelemmel kell
     elôrehaladnunk. Ah, jó annak, aki a szellemnek ezt az
     egyszerűségét megôrzi a világ tarka forgatagában!
     Ezért azt mondom: önmagát, lelkét érezni, magát világítónak és
     látónak tudni, tudni a nagyszerű kincset, amely itt a földön
     a testben van eltemetve, és amelyet ki kell emelni.
     És a világot mint olyasvalamit, ami egészen más és különbözô, és
     érthetetlen, ami brutálisan vagy mechanikusan vagy
     pszichológiailag hat, mint ellentmondásként,
     alacsonyrendűként kezelni.
     És figyelmesen kutatni a sötétségben a helyes utat, és látni és
     érzékeltetni a nehézségeket, a veszélyeket, az
     ostobaságokat, az összevisszaságot és csapdákat, a látszatot
     és a tévedéseket, amelyekkel szemben az egyes ember oly
     kevéssé állja meg a helyét.
     És rendületlenül elôremenni és emlékezni a szeretetre, amelyet a
     hűség megôriz és csukott szemmel is Istenét, a szépséget, a
     fényt nézi és követi.
110  Miként kell téged fogadnom, és miképpen találkoznom veled?
111  Az elsô misekánonból: ,,Megemlékezünk... Krisztus Urunknak
     áldott szenvedésérôl, a halálból való feltámadásáról,
     dicsôséges mennybemenetelérôl...''
112  Itt egy sor törölve, olvashatatlan, majd még kihagyva az itt
     elôször közölt sor.
113  Az elôzô szakasz kozmikus látomása Teilhard de Chardin
     evolúciós világképére emlékeztet. A ,,rokonság'' Teilhard és
     Prohászka között a közös bergsoni befolyással magyarázható.
     Ezt észrevette Dienes Valéria is, a Bergson-tanítvány, aki
     ebben az idôben már Prohászka lelki leánya és szellemi
     partnere.
114  Ez Bergson könyvének címe; Dienes Valéria fordította
     magyarra Teremtô fejlôdés címmel.
115  Assziszi Szent Ferenc mondása: ,,Istenem, és mindenem.''
116  ,,Isten szomjazza, hogy szomjazzuk Ôt.'' (Nazianzi Szent
     Gergely) -- Szomjazza, hogy imádjuk, szomjazza, hogy
     élvezzük ôt, hogy élvezzünk ôbenne.
117  Itt visszatérnek a székfoglaló gondolatai: a misztikus átéli
     a konkrét valóságot, amelyet a fogalmak csak jeleznek.
118  Örök Isten, te nyugodt óceán vagy, amelyben élnek és
     amelybôl táplálkoznak a lelkek. Ott megtalálják nyugalmukat,
     a szeretet egységében.
119  Prohászka franciául idézte Nehemiást: ,,Ne szomorkodjatok,
     hiszen az Úrban való öröm az erôsségetek!''
120  Ó örök Háromság, feneketlen tenger vagy; minél mélyebbre
     merülök bele, annál jobban megtalállak.
121  Napnak kell lenned / Sugaraiddal be kell színezned az egész
     Istenség színtelen tengerét. (Angelus Silesius)
122  ,,Az ô fényénél ismertetted meg velem az igazságot. Te vagy
     a világosság minden világosság felett. Te vagy a legfôbb és
     végtelen jó. Minden jót fölülmúló. Jó, amely boldogít!
     Szépség minden szépség felett! Bölcsesség minden bölcsesség
     felett. Szereteted hevében magadat adtad az embereknek!''
123  ,,Minden múlandó csupán csak hasonlat.'' (Goethe)
124  (Amivel) Istenhez fordulok bizalommal, jóllehet nagy bűnös
     voltam, imákkal és buzgó élettel készülök fel ajándékai
     befogadására.
125  Az elôzô két bekezdés nehezen olvasható, néhány szót nem
     tudtunk ,,megfejteni''. Még kevésbé olvasható az a négy sor,
     amelyet Prohászka az elôzô bekezdés eredeti sorai fölé írt
     nagyon apró betűvel.
126  Ezt a (dôlt betűvel szedett) két oldalnyi szöveget Schütz
     kihagyta a Soliloquiából. Elsô fogalmazványa -- az áhítat és
     az ihlet elsô felizzásában leírt gondolatai annak a
     csodaszép fejezetnek, amely az Élet kenyeré-be került át
     (simítva, kiegészítve) ,,Emmanuel'' fejezetcímmel (24, 253--
     258). Ezt a szép teológiai elmélkedést kötetünk 2.
     függelékében leközöljük.
127  Schütz Antal jegyzete = 24, 386/12): ,,1926-ból csak ez az
     egy följegyzés van. Egészen bizonyos, hogy a naplókból itt
     semmi sem hiányzik, hanem amint Prohászka nekikezdett az
     Élet kenyere megírásának, följegyzéseit, melyek addig is ama
     mű elômunkálatai voltak, jórészt külön lapokon folytatta,
     melyek a hagyatékban fönnmaradtak ugyan, de nem
     naplószerűen. Ami belôlük közlésre alkalmas, az Élet
     kenyerébe került. -- 1927-tôl is csak ez az egy följegyzés
     maradt; hiszen nemsokára rá megkezdte utolsó elôadói
     körútját.'' -- Schütz eme megjegyzéséhez (az 1927-re
     vonatkozóhoz): Valójában a napló utolsó másfél oldalát nem
     közölte Schütz. Mi most itt az egészet hozzuk. Talán
     tartalma és szaggatott gondolatmenete miatt nem tartotta
     ,,alkalmasnak'' közlésre.
128  Az itt lejegyzett gondolatokat -- bergsoni képeket --
     Prohászka már hangoztatta akadémiai székfoglalójában és
     azóta is nagyon gyakran. Most már a misztikus élményekben
     gazdag, sokat tapasztalt ember ismétli kissé szaggatott
     gondolatmenetben azt, hogy a fogalmak csigahéja mögött ott
     van az eleven élet, hogy az intellektualista világ csak
     jégkéreg, alatta rohan a sodró folyó stb. Vö. Szabó Ferenc
     in: PÉ 88 kk.