Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Prohászka Ottokár Naplójegyzetek, II. 1891--1919 A kötetet szerkesztette és jegyzetekkel ellátta: Szabó Ferenc SJ Lektorálták: Nemeshegyi Péter Gyorgyovich Miklós A fedôlapot Szokoly György római grafikus tervezte Miletics Katalin Prohászka-érme fotójának felhasználásával Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetô I. Részletek a Némethy-féle füzetekbôl I. Némethy-féle füzet (1891-92) II. Némethy-féle füzet (1892-3-4) Lelkigyakorlat Kalocsán (1893) III. Némethy-féle füzet (1894) IV. Némethy-féle füzet (1895-97) Lelkigyakorlat, Pilis-Csaba (1904) II. A Shvoy-hagyaték 1904 1908 1909 1910 1911 1912 1913 1914 1915 1916 1917 1918 1919 Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv második, javított kiadásának elektronikus változata. A könyv 1997-ben jelent meg az Agapé Kiadó gondozásában, az ISBN 963 458 096 3 azonosítóval, a háromkötetes Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek második köteteként. Az elektronikus változat a kötet és a sorozat szerkesztôje, Szabó Ferenc, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerkesztôé. ======================================================================== Bevezetô Prohászka Ottokár (1858-1927) székesfehérvári püspök halálának 70. évfordulója alkalmával tesszük közzé ,,Magyarország Apostola és Tanítómestere'' naplójegyzeteit. Az I. kötet bevezetôjében és függelékében elmondtuk a naplók kéziratainak sorsát a Schütz-féle Soliloquia-kiadás szempontjait, valamint a Vass Péter és Belon Gellért által tervezett Prohászka-antológia viszontagságait. Ott rövid életrajzi kronológiát is talál az Olvasó. Addig is, amíg egy kritikai kiadás elkészül, mielôbb a kutatók rendelkezésére akarjuk bocsátani a naplójegyzetek teljességét, tehát azokat a részeket is, amelyeket Schütz Antal elhagyott vagy amelyeket Némethy Ernô kivágott de -- szerencsére -- nem égetett el. Némethy Ernô hagyatékából kerültek elô (a székesfehérvári Prohászka- archívumban találhatók) azok a füzetek, amelyek lényegében az esztergomi tanár és spirituális elmélkedési vázlatait tartalmazzák. Igazában nem is naplójegyzetek, hanem elmélkedési pontok, néha eléggé kidolgozott szövegek. Prohászka általában reggeli elmélkedése során kezdte a jegyzetelést (nagyritkán egészen személyes feljegyzések is találhatók). E jegyzeteket nemcsak a szeminaristáknak tartott esti elmélkedésekben, hanem néha cikkeiben is felhasználta. Schütz és Némethy is megjegyezték, hogy jórészt ezekbôl a vázlatokból, feljegyzésekbôl születtek meg az Elmélkedések az Evangéliumról kötetei. Szakkutatók esetleg majd feldolgozhatják e négy füzet (1891-1897 közötti idôszak) anyagát megjelölve azt, hogy mit vett át belôlük, illetve hogyan dolgozta ki, alakította fogalmazványait Prohászka. Mivel gondolatai javarészt megtalálhatók a már kiadott Elmélkedések-ben, és nem annyira személyesek, mint általában a naplójegyzetek, most nem vállalkoztunk teljes közzétételükre. Csak néhány személyesebb szakaszt, valamint az ebben az idôben végzett lelkigyakorlatok feljegyzéseit közöljük itt az I. részben. Kötetünk II. részében tesszük közzé teljes egészében az ún. Shvoy- hagyaték-ot, amelyet Schütz nem ismert, és amely az 1904-1919-es éveket öleli át. (Részleteket már közölt belôle a Koncz-féle antológia: P.O.: Modern Katolicizmus, 1990.) A legjelentôsebbek az 1910-1911-es évek feljegyzései: itt nyomon követhetjük Prohászka 1910-ben megvédett akadémiai székfoglalója (Az intellektualizmus túlhajtásai) genezisét, illetve Prohászka 1911-es indexre tétele utáni lelkiállapotát. Olyan fontos teológiai és krisztológiai reflexiókkal is találkozunk, amelyek ugyan nem kerültek bele az ismeretelméleti kérdésekkel foglalkozó székfoglalóba, de amelyek a modernista viták középpontjában álltak, és amelyek Prohászkát élen járó teológusnak mutatják. Ezt az egész kérdéskört részletesen feldolgozta Szabó Ferenc ,,Prohászka és a modernizmus'' című tanulmányában (Prohászka ébresztése = PÉ 73-175). A Vass Péter és Belon Gellért által elkészített (három kötetre tervezett) Prohászka-antológia legbecsesebb darabja lett volna a Shvoy- hagyatéki füzet, amint ezt Vass Péter is hangoztatta tervezett bevezetôjében. A kommunista és egyházi cenzúra azonban nem engedte közzétenni az antológiát. A székesfehérvári Prohászka-archívumban megtalálták a cenzor (Gianits?) hat gépelt oldalas véleményezését, és Lékai László bíboros 1980. január 22-i levelét (iktatási szám: 704- 2/1980). A fôpásztor közli a Szent István Társulat igazgatójával, hogy az egyházi jóváhagyást nem tudja megadni a kézirat jelenlegi tartalmára, tekintettel arra, hogy a cenzori vélemény lényeges kifogásokat hoz. A cenzornak az antológia szerkezetére vonatkozó kritikai megjegyzéseivel jórészt egyetérthetünk, de semmiképpen sem oszthatjuk a Shvoy-hagyatékra vonatkozó kritikáját. ,,...A naplórészletek az egész anyagban szétosztva találhatók (ti. az egyes témakörök szerint, Sz. F.). Összefüggôen az ún. ,,nagy találatnak'' fémjelzett Shvoy-hagyatékban ôrzött 1904-1919-es jegyzetfüzet, melyrôl a szerkesztôk kijelentik: ,,Prohászka egyik legérettebb alkotásaként itt a mi válogatásunkban jelenik meg elôször.'' [...] Érdeklôdéssel kezdtem olvasni ezt a ún. legérettebb alkotást. Tisztelet a szerkesztônek, de elképeszt az is, amit közölnek. (Ti. bizonyos részeket, fôleg 1919-bôl elhagytak. Sz.F.) Ami a lelkiéletre, misztikus átélésekre, elmélkedésekre mondható, prohászkai mély gondolatok, de a születés, vagy még inkább a fogantatás pillanatában nyersen tollvégre-került írások ezek. Nem is hiszem, ha Shvoy püspök tulajdonában voltak, hogy akkor nem bocsátotta volna Schützék rendelkezésére. Ha viszont a történelmi események, szereplô személyek, egyház és egyházi személyek vonatkozásait nézem, akkor nem is csodálkozom, hogy Shvoy püspök úr nem adta ki kezébôl... Most meggondolatlan exhibicionizmus ezeket nyomtatásban közölni. Sajnálatos, hogy ezek ily hangsúlyt kapnak az egész anyagban.'' Meglepô a cenzornak ez a véleménye. Maga megjegyzi, hogy a háromkötetes hatalmas anyagot nem tudta végigolvasni. Valószínűleg csak beleolvasott és eleve ellene volt az új anyag nagy része kiadásának. ,,Nagyobb részük Prohászka naplójának anyaga, amelyet fôként a maga számára írt s elsôsorban ô tiltaná meg, ha élne, hogy nyomdába kerüljön. Keserű kitörések, gúnyos megjegyzések, személyekkel kapcsolatban olyan kitételek, melyek papírra vetéséhez Prohászkának indoka volt, de senki sem teheti meg, hogy ezeket a nyilvánosság elé tárja.'' A cenzor eme ellenvetésére már válaszoltunk az I. kötet elôszavában. De éppen a fontos Shvoy-hagyatékban nagyon kevés ilyen megjegyzés, kitétel van (kivéve az 1919-es feljegyzések némelyikét). Viszont roppant lényegesek Prohászka lelki és szellemi fejlôdése szempontjából, modern filozófiai és teológiai nézeteinek megértéséhez éppen azért, mert a születés vagy a fogantatás pillanatában kerültek tollvégre ezek a feljegyzések. Azt még értenénk, ha a konzervatív cenzor bizonyos modern (,,modernista'') gondolatokat kifogásolt volna (pl. Krisztus emberi öntudatára vonatkozó, nagyon érdekes eszmefuttatásokat, amelyeket ma már minden további nélkül elfogad a korszerű krisztológia). De úgy tűnik, a cenzor átsiklott ezeken az 1910- es, 1911-es jegyzeteken. Egyébként néhány olyan költôi, irodalmian is kidolgozott részlet akad a naplóban, hogy Prohászka maga jónak látta közzétenni ôket az Élet-ben, majd pedig Schütz felvette e darabokat (pl. ,,Az én napom'' és ,,Kapcsolatban a természettel'') a Magasságok felé című kötetben. A tilalomra igazi ok -- amint ezt Belon Gellért elmondta e sorok írójának -- a kommunista cenzúra volt: a kommunisták ,,reakciósnak'' tartották Prohászka Ottokárt, úgymond antikommunizmusa és antiszemitizmusa miatt. Éppen a teljesebb és igazibb Prohászka-képhez szükséges a naplójegyzetek teljes kiadása. Hogy a korabeli feudális, elmaradt jozefinista magyar (fô)papságot élesen bírálja Prohászka? Hát a klérus rászolgált erre a bírálatra! Hogy mi volt Prohászka álláspontja a ,,numerus clausus'' kérdésében, annak hátterét többek között 1919-es keserű tapasztalatai magyarázzák. De politikai kiábrándultságát, a ,,keresztény kurzus'' éles bírálatát is jobban megértjük naplójegyzeti alapján. A tárgyilagos kutatásnak mindenképpen tisztáznia kell ezeket a kérdéseket, figyelembe véve az akkori történelmi helyzetet, Prohászka egész életművét és eszméi-nézetei fejlôdését is. Ehhez hozzásegít mostani kiadványunk. * * * Mint jeleztem, Prohászka és a modernizmus kapcsolatát, az indexre tétel körülményeit megvilágította a Prohászka ébresztése (1996) című gyűjtôkötetben. Tanulmányomban megmutattam -- fôleg a székfoglaló fogalmazványát elemezve --, hogy Prohászka kapcsolata a modernistákkal (fôleg a bergsonista Ed. Le Roy Dogme et critique című cikkgyűjteménye révén) sokkal közvetlenebb és szorosabb volt, semmint azt eddig gondolták. Ugyanakkor azt is bizonyította, hogy a fehérvári püspök modern volt, de nem volt modernista (a Pascendi kezdetű, 1907-es enciklika értelmében.) Több kérdésben jó fél századdal megelôzte korát (a szentírás- és dogmaértelmezésben, a szociális kérdésben, az egyházi reformokat illetôen): valóban a II. vatikáni zsinat elôfutárának tekinthetô. Éppen ezért idôszerű ma is, amikor a zsinati aggiornamentót akarjuk megvalósítani magyar földön. Egyik indexre tett könyvecskéje, a Modern katolicizmus (1907), amely újra megjelent a Koncz-féle antológiában, ma is programfüzet lehet az új evangelizálásban. Nemcsak 90-70 évvel ezelôtt, de ma is ,,Magyarország apostola és tanítómestere'' Prohászka Ottokár. Szabó Ferenc S.J. ======================================================================== I. Némethy-féle füzet (1891--92) 1891. nov. 12. Qui est mater mea et qui sunt fratres mei?! [,,Ki az anyám, s kik a rokonaim?'' Mt 12,48; vö. Mk 3,33] lehetséges-e, hogy a názárethi gyermekben, ki velünk sírt és nevetett, -- ki velünk játszott, ki velünk növekedett, az isteni erô megnyilatkozzék?! Nem! Íme, az emberi mérték! Ember, miért akarod folyton tagadni az istenit? folyton anyaginak, szűknek, tehetetlennek állítod oda magadat, -- igazságért fegyverkezel s harcolsz megdicsôülésed ellen? Miért tagadod az örök érdemet a silány cselekedetben, ... az istengyermekséget a halandóban, ... az istenhasonlóságot a lélekben! Krisztus nem törôdik velük ... ne vessétek oda gyöngyeiteket a disznók elé! Szentségtek, méltóságotok, boldogságotok a tagadástól nem sérül, nem tűnik el. Azért Isten templomai vagytok, ha az együgyűség menedékhelyeinek is látszotok, ... a vértanúság izzó lelkeinek otthona voltak a katakombák még akkor is, midôn azokat a római szkepszis, az alávalóság és istentelenség vakondtúrásainak tartotta. Az a szeretet, amelyet ôrültnek ... az a szüzesség, amelyet betegségnek gondolnak, gyôz mindenen ... s hozzá ami a fô ... boldog, ... egy izzó szívet árul el az a pihegô mell, -- egy mélységes ismeretet az a ragyogó szem, ... gyöngyfejéket hordoz abban a csendes, méltóságos derűben az a tiszta homlok. Omnis, qui facit voluntatem [Patris] ille mihi frater et soror et mater est! [,,Mindaz, aki Atyám akaratát cselekszi, testvérem és nôvérem és anyám!'' Mk 3,35] Íme, mily rokonságba vonattunk bele. A szellemnek, az isteninek vérrokonsága. Kasztokon, rétegeken, rendeken, ... családokon, nemzetiségeken felül, azokon kívül, azok nélkül egy más fensôbb elvben való közösség és egyesség. Ez elv, ez erô, mely kifejleszti magát, mely kitárja önmagát nem egyéb, mint a Krisztus az emberben. Az ember alakja, körvonalai, élete, szokásai, nyelve elmerül mindenestül e fensôbb elvbe. Íme az ember! magyar, német ... gazdag, szegény, ... tudós, tudatlan , ... elôkelô paraszt, ... mint az árvíz elföd palánkot, házat, falat, követ, fát, bokrot, ... úgy ez elv, ez egység. -- De ez az elv, ez a Krisztus nem érvényesül ... A francia revolutio segít, szolgál neki, ... a kasztok gyűlöletessége szétreped, szűk a léleknek, a léleknek, mely az embert, a méltóságot, az egységet és testvériséget lépteti föl a régi formákba! ... A socialdemokrácia segíti ... a nemzetiségek gyűlöletessége szétreped, szűk a léleknek, a léleknek, mely az embert, a testvért keresi. Ezek testvérek ... ezek a gazdagok és szegények, ezek a tôkepénzesek és munkások; megbosszulja magát a Krisztus rajtatok! De a rossz szellem s nem a jó lépteti érvényre az evangéliumot! Nov. 14. Az Isten magvainak a sorsa ugyanazon emberben is különbözô: a gyermekkorban útszélre esik, -- az ifjúkorban köves földbe, -- a férfikorban tövisek közé; fôleg az utóbbi szentigaz, a világi szorgosság, mások közönye, a sokszoros visszautasítás, a gyakori csalódás csupa tövis, mely bök és lyuggat! -- Akinek van, adatik, akinek nincs, még az is, amije van, elvétetik; a fogékonyság és készség megnyitja az utat az értésnek; a hívô gondolja, hogy igaza van, a hitetlen szintén, -- a buzgó gondolja, hogy igaza van, a lanyha szintén: tehát nem az egyéni meggyôzôdés ad jogosultságot a cselekvésnek; hanem az igazság, -- nem a konokság, hanem a készség, -- nem a dölyf, hanem az alázat; -- a valódi belátás, melyrôl másutt az mondatik: nisi credederitis, non intelligetis s e helyen Krisztust jellemzi, hogy ott van, ahol készség és fogékonyság van a jóra, nem önhittség. Lelkiekben a vak is azt véli, hogy lát. Mily ellenállást fejtett ki tegnap a kórházban az a különben szelíd, levitézlett munkafelügyelô; nem akar gyónni. De miért? ízetlen neki; nem látszott rajta gyűlöletes elfogultság, nem volt megperzselve szocialista rakétáktól s mégis nem és nem! -- Én úgy, ahogy most vagyok, elélnék örökké! Bizonyára jól emészt a gyomrod, s jól ízlik a szivar, nincs hideg és kellemesen mosolyog rád a szöllôgerezd, -- testvéreid el vannak látva, s neked 3000 frt. a jövedelmed; de lelked vágya, értelmed öntudata most behunyta szemét, -- lusta vagy a gondolatra e relatív lét értékérôl, -- függôségedrôl, e világ tengerén úszó forgács honnan s hová valósága elôl futsz! De ha gondolkodni nem akarsz, a halál fölnyitja szemeidet, fölráz s azt dörgi feléd: mi van veled. Nov. 16. Együtt nô a konkoly az egyházban, a szemináriumban, a szívben. Nem látni; nem nézik konkolynak. De lassan föltetszik abban a lanyhaságban, abban a megátalkodottságban, abban a megfeneklésben, abban a hôsi szerepvivésben az elöljárók ellen. Íme a szeminárium, az Úrnak szántóföldje; mit lát rajta az Úr szeme. A tavaszi vetés zöldül, csupa mosolygás, csupa szende leheletek járnak rajta, de mi lesz belôle? Valóban borzalmas sok lélek jövôje. Az ifjúságban a hibák nem tűnnek fel oly kifejlettségben, de mégis csak megvannak. Inimicus homo! [Gyűlölködô ember!] Kicsoda közülünk fúj vele egy követ? Az oltári szentséget kívánnám magamhoz venni az elsô keresztények bensôségével. Ki van taposva már a mi hitünk, a mi buzgalmunk, nem a XIX. sz.-dal, hanem az elsôvel akarok érezni. Mikor Krisztus csodáinak légkörét szívták, mikor abban a teljes odaadásban éltek iránta, mikor azoknak a lelkeknek nyílt, tiszta szemük volt, szívük egyenes, az örökkévalóságba mélyedô, Krisztus közvetlen mesterük, tanítójuk, nevelôjük, útjuk, világosságuk. Nem evvel a nyelvvel, nem, hanem a katakombák nyirkos falaitól visszhangozhatott, édes, reményteljes hangokon; azzal a nyelvvel, melyen szólt a legtisztább, hôsies szeretet; olvadékonyabban, vágyóbban, gerjedelmesebben mint a májusi éjek csalogányai. -- Nem ezekben a városokban dívó életszokások közt, hol a tespedés és rémítô tudatlanság emelt téglás házakat, ah nem, hanem azon városok szellemével, melyek 19. sz. év elôtt a középtenger hullámaiban tükrözôdtek. De jaj minden elkopott, elfásult, elfakult, kitaposottá lett, -- hol szedjük erônket, ifjú buzdulásunkat? Columbiában Ortiz úr indítványozta, hogy az országot törvény által Jézus Sz. Szívének szenteljék; a nép lelkesen fogadta az indítv[ányt], s van remény, hogy a kamara, melynek O. tagja, elfogadja. Exercitiumok és népmissziók dívnak, seregesen járulnak a szentségekhez. Nincs egyházi ünnepély, melyen gazdag és szegény ne versenyezne, hogy fényét emelje. A két egyh. parancsa sz. misehallg. és évenkénti gyónást illetôleg mindenkitôl megtartatik. Ecuadorban Jézus Szíve bazilikája épül. Quitóban valaki elrabolta a Szentségtartót a Sz. ostyákkal. Reggel (Nov. 3. 1890.) 70-et szétszórva találtak a földön; minden odasietett, s mialatt a világi hatóság a rablót kereste, a püspök engesztelési triduumot rend[elt el]; -- a sz. áldozás nagyszerű volt. Könnyek peregtek s az emberek hangosan irgalomért esedeztek. A második napon még növekedett a buzgalom, midôn a többi sz. ostyát is megtalálták a gonosztevô házában. Az egész város odatódult imádkozni. Nagyszerű menetben vitték vissza. Peruban széles körökben hullámokat vert egy Magdala czímű czikke a Peru illustradonak, mely Krisztus imádandó személyét megbecsteleníti. Alighogy megjelent a czikk, két nagy város emelte fel ellene szavát: Puno és Arequisa. Protestációt adtak be, melynek melege, hitbensôsége elragadó. Punoban 630 polgár írta alá a tiltakozást. ,,A szerzô nemcsak Arequisát, Perut és az egész világot gúnyolja, hanem mélyen sérti a kath. öntudatot, és a kereszténység hitét. Arequisa katolikusai, mint az Üdvözítô vérével megváltott igaz gyermekei nem tűrhetjük, hogy nyilvánosan gyaláztassék vagy hogy atyjuk és istenük becsületét, nevét és isteni erényképét a legcsekélyebb lehelet is zavarja. S midôn A. most helyén[valónak] találja ünnepélyes kifejezést adni szeplôtelen kath. érzületének, azáltal kívánja legalább jóvá tenni az égbekiáltó igazságtalanságot, melyet rajta egy nyomorult, garázda, kloakaszáj elkövetett, midôn ôt egy a kath. vallást államvallásnak elismerô köztársaság fôvárosában a sárba rántotta. A. követeli, hogy a gyalázó, piszkos cikk szerzôje példás büntetésben részesüljön, s hogy elítéljék ôket Istenkáromlásért s a ker. társadalom megsértéséért Ar[equisa] ezáltal nyílt ünnepélyes hitvallomást tesz a szeplôtelen tiszta, szentséges Krisztus személyére vonatkozó meggyôzôdésérôl. (Defensa catolica.) Nov. 17. Hát csak írok! Álmos, ködös borongás szállta meg tegnap lelkemet; nem az alázat volt hangolóm! De ma megint teljesen ép és ruganyos vagyok, s gondolom magamban: nem engedek. -- Sz. János erénye elbukott hôsies halálban, az öröm, a szabadság, a teltség, a dicsôség kísérte nyugalmára. -- De János sem térítette meg Heródest; mert a bujaság káprázatos benyomásaival feledteti a lélekkel az örök valót. Hogyne mikor az urak J[ános]nak ellenvetésére: esca vermium [férgek eledele] azt felelték ,,de addig’’. Örvény a bujaság, úgy szorít és kerít s aki belejön karikáiba úgy elhagyja magát s az örvény tölcsérébe sodortatik. Nov. 18. Ker. János születésnapja! véres, vigasztalan, nyirkos, bujdokol az erény napja, nyakát a bárd alá hajtja, pohárcsörgés, zene dana, bárdsuhogás, vér ... tánczos leány, mosolygó ajk, rózsás arczok, bogárszemek, hollófürtök ...! Ezt az ismeretlent az egyenletben megfejti Krisztus mondván: boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért. Az a lélek, amely küzd és szenved, csak azt tudja, hogy ügye az igazság s ne botránkozzék, hogy az igazságnak szenvednie kell. Nincs privilégiuma, a legderültebb sugárfényt a szenvedés önti rá. -- Ez ad a lélekbe ruganyosságot! Egy feszülés, reakció, visszalökés, fölpattanás, letepertetés és fölrázkódás. Így hűtik a vasat s készül az acél. -- Egy véres test, ... az igazságért ne botránkoztasson, ne inogj, ne kétkedj, mit vársz? Krisztus küzdelmet és üldözést emleget ... nagy boldogságképpen ... Angyali arcz vérben ... dobogó szív agyonkövezve, hôsies lélek kiüldöztetve... Sz. István! Nem gondolja-e Isten, hogy kár így pazarolni az embert a maga fönségességében, ... hogy tánczoló lányoknak s bôszült tömegeknek essék áldozatul? Nem pazarlás ... megdicsôülés! Le kell csapni a trónról a zsarnokot...! Az erény más utakon gyôz, nem az erôszakéin. Nov. 21. Tegnap kaptam meg Meschlich M. levelét, hogy minden alak differencialéja az absolut térnek s minden lény az absolut lénynek. Istenem, végtelen Uram! Hát az az olt[ári] sz[entség] akkor micsoda, mily édes, mily kellemes, mily jóltevô. A végtelen táplál minket közvetlenül s mélységesen. Nov. 24. Haec est illa preciosa margarita! [Ez az a drágagyöngy] Az olt[ári] szentség! Az ifjú papokba nagy buzgalom kell; meg lesz, ha mindenüket az olt[ári] Sz[entség]re vonatkoztatják. Ha elôtte sírni, buzdulni, kérni, panaszkodni, reménykedni tudnak. Hogy ezt tehessék, kell a gr[atiarum] actiót jól buzgón alázattal megtartani. Lelkemet úgy átjárja valamiféle érzelem, mintha elevenedni, testet ölteni, melegedni készülne ott valami abban az oltáriszentségben, ami eddig csak láthatatlan. -- Az élet ide való; jól tudom; embereket keresztényekké szentség nélkül varázsolni nem lehet. Ne akarjunk nagyot tenni, de nagyon szeretni Jézust az oltáriszentségben; majd kapunk feleletet oly derítôt, oly mély értelműt s megnyugtatót. -- S csak kihámozódni minden önzésbôl s rendetlen hajlamból, hogy magához vonzzon minket Krisztus. Kihámozni a tiszteletet, az áhítatot, a külsô fénybôl, a hely, az idô körülményeibôl, -- kihámozni a zene és énekbôl, -- hisz ezek nélkül, a szív mélységes hevülésében van meg a Krisztus. Úgy volt a katakombákban, úgy van a Zambesinál. Nov. 25. Ti akartok gúnyolódni s a papok számlájára íratni az egyházzal a bűntényeket s ebben oly tehetetlen, esélytelen expedienst láttok; hát ugyan a ti törvényeitek hová érnek el enélkül? Mi hordozza a társadalom erkölcsösségét, tán bizony az államtörvény? mi ringatja a családi erkölcs bölcsôjét, -- mi állít az emberiség oldalára ôrangyalt, tán bizony a törvény?! Nemde az egész erkölcsöt a lelkiismeret hordozza s a társadalmi élet rugóit nem a paragrafusok tehetetlen sablonjai, hanem az erkölcs képezik. (Schulmeister v. Sadova. ,,Erkölcs'' /jegyzetek/ a szív természete, Germania. -- Az erkölcstelenség egyáltalában titkos: angyalcsinálás, vérfertôzés, onanizmus, -- szegények segítése, nevelés. Nov. 26. A ,,Kreuzzeitung’’ ezeket írja: Aki e napokban az emberek beszédeit hallgatta, kik a csôdbe került, öngyilkos bankárok házait ostromolták, megrémült azon, hogy mily mélyre vette bele magát a materialista nézet a gondolkozásba. Míg volt valaki, ki a szitkot, átkot nem toldotta volna meg az efféle megjegyzéssel: most meg öngyilkosok lettek, -- a nyomorultak, kiknek a törvény szigorát, a tömlöczöt és a rabságot kellett volna élvezniök, -- Ezek ugyan kinyalták magukat ,,dir sind fein raus’’. Senki sem bánthatja már ôket, s élvezték az életet. Íme, az élvezet evangéliuma, mely annyira terjed, amennyire a hatalom ér. Csak a hatalom löki vissza vásott homlokát. Mihelyt szemtelenség és szerencse távozik tôlük, viszik gyorsan az irhájukat s maguknál ostobábbakat küldenek a tűzbe. Az állam pedig már nem érvényesíti az erkölcsi elvet, ô már csak az a nem szívesen látott avatkozódó, aki öreges szorgoskodásával a tagbaszakadt pimaszok ellen védelmezi a gyöngébb csemetéket. Vallás és erkölcs meghaladott s elkopott tényezôi a népek boldogságának. Derekasan és sikerrel ássák alá falaikat. Velük szakad azonban romba az állam is, s az embernek ember által történô barbár kiszipolyozása új aerákat nyit. Aki ezt nem látja, az nem figyel a kor jeleire. De aki észreveszi, az azt is megtudja, hogy kell ez elharapódzó bajnak, eszményi javaink tönkjének ellentállanunk... A feladatot nem az állam, hanem a társadalom fejti meg. Elôször azon elemek vonják ki magukat az idô csábjaiból, amelyek családi hagyományaikban erôs alapot mentettek meg. ,,... A kár, hogy többnek lenni látszassunk, mint ami vagyunk, az élet súlypontját a látszatba helyezni, tovább terjed. Magyarázzuk azt bár a nagy gazdasági lendülettel, nem egészséges állapotok azok, ha középszerűen módos családok hónapszámra telelnek a fôvárosban, míg a módból kifogynak.'' ,,Helyzetünk mély fölismerése és egy erkölcsi magábaszállás élénk érzete menthet meg minket. Az intelligens körök kezdjék, ôk tehetik legelôbb, -- legalább is hamarább, mint a közember, kinek ítélete az agitátorok és a politikai pártok igézete alatt áll.'' Nov. 27. ,,Tetszett esztelenségnek látszó tanítás által üdvözíteni a hívôket.'' [Vö. 1Kor 1,21] Penitenczia bolondság ... pedig a magábaszállás termel kiváló gyümölcsöket ... Alázat, engedelmesség bolondság ... pedig a fékek között fejlôdik az ember ... önmegtagadás bolondság ... pedig egy önmegtagadó ifjúság reménye az emberiségnek ... munkás takarékosság ... szerény elvonultság... pedig ez ad hôsies családanyákat... egyszerű hit, falusi erkölcs... pedig ez ad tiszta vért, mely a városokban poshad. Pokol... mennyország... minek? elég a törvény vasszigora! tetszett ez esztelen pokolra való emlékezés által a társadalmat fönntartani. Ampčre két tenyérbe fogta fejét s mintegy bódulva kiáltott: ,,ó be nagy az Isten!'' A világ tele van érthetetlen hieroglifekkel... az Istenség temploma, az erkölcsi világrend hasonlóképp örvényeket léptet fel szemeink elôtt, melyekbe elvész a gondolat, mint a szikra, melyet a fenyvesek közt álló kohó kilök a novemberi éjbe! E mélységek az ember tehetetlensége a föladattal szemben, melyet világosan ismer, -- az emberi kar lankadása, hogy hidakat építsen rajtok, ... egy mélység, melybe ha bekiált, szava rémületesen elhal s nem vált ki feleletet: s azért egy fensôbb hatalom fölléptetésével segít magán; hitében egy kéz egyesül erôtlen kezével, melyet a halál meghidegített. -- Elevenítô szózat üti meg fülét, mely behat az alvilág mélységeibe, megrázkódtatja a halál országát, s kényszeríti, hogy adja ki zsákmányát. Az Istennek kell a lelkeket elevenítenie ... kell a ,,fiat'' sokszor ... kell az ,,absolvo''. Az emberiség istenülni akar, -- levonja folyton az Istent magába, -- azonosítja magát vele ... Íme e vakmerô vágya a logikai következetességgel fölismert végtelenbe mindenütt ostoba tévedésekre ragadta ... csak a kereszténység egyszerűségében a megtestesült Istenségben bírja az igazság teljét. Az emberiségbe oltott Isten ... ez a fölcsapódó ár, mely a tengert földuzzasztja s a vonzás bűverejével görgíti vizeit fölfelé ... ez az egyház. Valamennyi örök tendencia ide fut be s itt tör fölfelé s viszont minden áldás fölülrôl jön lefelé. Az isteni öntudatra ébredt ember, ... hol az öntudat isteni ... ez a Krisztus ô az ember mondja: én Isten vagyok! ... én pedig által mondhatom ,,én az Isten testvére vagyok!'' Ez a természetfölötti tény ... az egyház! s Krisztus szeret minket mint övéit (Hurter. I. 226) Minden érdek Krisztusban kiegyenlíttetett ... bűn ... nyomor ... kereszt ... halál ... emberi méltóság ... testvériség ... Nov. 30. Faciamus hominem [Alkossunk embert! Ter 1,26] ... Kész a ház, de kihalt, ... nem ... de ki van nyitva a könyv... legcsodálatosb bölcsesség puszta ... minden szám és viszony szerint ... harmóniában ... az ész, a Verbum kifejezése az anyagban, ... az örök szépség belefojtott sugarai ... de minek a képek, ha nincs szem? minek az ének, a zene, a hangok harmóniája, ha nincs fül? minek érzelmet kisugározni, ha nincs szív, mely felfogja? napot, mely kilövelje sugarait a mérhetetlen éjbe? Minek megy ki az Istenségbôl az anyag árama, ha nem tér bele vissza? De hogy térjen vissza? A gondolat által! Rejtsük az anyagba az észt... a fejbe a tüzet ... kezdete az értelmi világnak. Alatta ... fölötte tömérdek alak... Faciamus hominem: tehát két világ határán ... két tenger összecsapásánál ... zúgó, áramló, viharos létet! Veszélyes lét ... eresszük útnak e törékeny sajkát erre a viharos tengerre ... jól felszereljük, körülpántozzuk, fölvértezzük. Az észt viszi az égbe ... a jót viszi a szenvedély viharaiba ... Mennyi harcz ... mennyi küzdelem, mennyi esés! de mennyi erô és dicsôség. Angyaloknál magasabb... ördögöknél mélyebb! Faciamus hominem: mi, nyomatékozzák; alkossunk! Nem agyrém, az Istenre visszavinni az ember teremtését ... kicsi ugyan ... de lelke van! Nagy méltósága van? ad imaginem et similitudinem nostram [a mi képünkre és hasonlatosságunkra]! Boruljunk le mélyen, midôn e szavakat halljuk. Most már tudom, miért ez ünnepélyesség, e fönséges vállalkozás, e nekigyürkôzés ... a mű nagyságának föltüntetése ,,ad imaginem et similitudinem.'' Íme az emberi méltóság: Istentôl... folytonos teremtés... közvetlen akarata az Istennek ... Nem idegen hatalom ... édes az anyai tejben ... kedves az anyai szeretetben ... áldásos a jóban! Faciamus hominem: ad imaginem ... szereti önmagát bennem, minél többet ad, annál több imago s minél több imago: annál nagyobb, szebb, annál nagyobb az ô dicsôsége! In gloriam meam feci illum, creavi, formavi, illuum! [Saját dicsôségemre alkottam, teremtettem alakítottam ôt.] Íme az ember! Non est judaeus necque Graecus [nincs zsidó, sem görög, Gal 3,28] ... Hová lett az ember? A négerek, a kannibálok! Fölkelt az isteni szeretet: s embert csinál belôlük. Isteni gondolat ... fölemelni az embert az Isten dicsôítésére ,,ad imaginem et similitudinem Dei!'' [,,Saját képére és hasonlatosságára!''] Mondják, s lealázza a revelacio! Ah az a tudomány, mely felmagasztalja, vajon az istenhasonlóságot felejtette-e ki benne? Vajon a kétségbeesés, vajon a semmiség legyen-e az ember csillagzata? Ah, az a függetlenség vajon boldogítot- ta-e az embert, midôn Úrnak proklamálta? Servi dominati sunt nobis?! [Szolgák uralkodtak rajtunk.] Szabadon bocsátotta a fúriákat, melyek belerágva magukat az emberi kebelbe, elállatiasítják azt! Nov. 30. Ad imaginem Dei; a/ halhatatlanság ... ó tiszta, lelkes álom! minden vész, ez nem. Pulvis revertitur in terram suam, unde erat et Spiritus revertitur ad Deum, qui dedit eum. [A por visszatér földjébe, ahonnan vétetett, és a lélek visszatér Istenhez, aki adta ôt.] Évezrek, örök haza... egy fensôbb egységben... nem a nyelv és a testi származásában összegyűlnek. Egyszerű lét ... animam occidere non possunt [a lelket nem tudják megölni.] ... Vég nélkül ... végezni buta szó! ... Nous sommes dans le vestibule de l’infini! [A végtelen elôcsarnokában vagyunk.] Halhatatlanság, ó, akikben öntudattá fejlettél, mit műveltél ... ifjakban is ... Vagy tán elfojtsuk a legerôsebb vágyakat tréfákba, pletykákba, emberi nézetekbe. Intsük-e: fiam tégy így, tégy úgy; Ne haragudjál ... Ne osztogass neveket, ne beszélj tisztátalanul! nem... hanem ébresszük fel bennük a halhatatlanság öntudatát ... Vágy a halhatatlanságba! a Szentek. b/ a három tehetség: ész; emlékezés, akarat ... Megfoganjuk az Istent. Dec. 2. Szentté tette az elsô embert; kinyilatkoztatta magát neki, isteni ismeretbe vezette bele s szeretetet adott bele, gyengédet... Mily szép az emberiség hajnala a természet s a kegyelem fényében, fölmagasztalva ... Azt az egyet tudom, hogy Isten az elsô embert igazzá teremtette, ô pedig töméntelen kérdésbe bonyolította magát. Ki az a bölcs, ki az igét megfejtse? Tiszta, világos, derült ismeretben, az Isten ismeretének egyszerűségében. Az ember ahelyett a jó és a rossz többféleségét választotta. Disciplina intellectus replevit illos; creavit illis scientiam spiritus, sensu implevit cor illorum. [Az értelem fegyelmével eltöltötte ôket, a lélek tudományát teremtette nekik, érzéket adott szívüknek.] Szívét uralkodóvá [tette] a rossz hajlam fölött, nem vágyódott az érzékiség szabadon, hanem az észtôl függött! Az ember Ádám typusa az embernek és atyja minden rendben... Gyengéd az Isten behatásaira; ,,in aura per perambulantem Dominum percepit'' [észrevette a hajnali szellôben sétáló Urat, vö. Ter 3,8.] Redves, vásott törzs, melybe belevette magát a rothadás, -- ijesztôleg világít phosphorenciája! Mi, akik beleavultunk gyöngeségeinkbe, féltékeny érzékiségünkbe, apprehensioink -- az ôserôvel a lélek tiszta tekintetét is nélkülözzük, -- elôítéleteinkbe gumósodtunk! A teljes embert Isten gyermekévé tette. Leereszkedés... felemelkedés. Gyermek legyen az ember. [...] [A személyes elmélkedéseket Prohászka punctákká fejleszti, amint az elôbb az ember teremtésérôl szóló eszmélôdésében láttuk. Ezért itt megszakítjuk a jegyzetek közlését, és csak a személyesebb szakaszokat közöljük. Lásd bevezetônket.] 1892. márc. 4. Jézus szíve pénteke! ó gyönyörteljes erô, mely eltölti a lelkemet, mely ég a gyertyafényben, ragyog az aranyműveken, villan a mélytüzű drágaköveken, nô avval a szent tölggyel, melybôl az oltár van faragva. Szent az az erdô, -- az a hely; külön megállnak az ég angyalai utukban, lengnek a sz. János bogárkák szikrái, illatoznak fűszeresebben a virágok, -- szebb dalokat zeng a csalogány! -- Ó be édes gyűlölni, -- a gyűlölet pokoli tűz ... ezt is a szeretet tüze szítja; két tűz, az Istent szeretô lélekben is lángol a pokol tüze, ó be édes e mámoros , tüzes bor; gyűlölet a rossz ellen: ez a szeretet lángos pohara! Jó, jó, ... gyűlölni a bűnt. S mi gyűlölhetjük, -- mi a pokol erôit ellene fordíthatjuk, -- mi az Istent gyűlöletben is imádhatjuk. Ó nyujtsuk ez érzelmet, mely a kárhozat fiaiban ellene fordul, az ô dicsôségének. [...] Márc. 29. Édes Jézusom, könnybe lábad a szemem, ha rád gondolok; ha nézem vánszorgó lépéseidet a skala sanctán, mikor hallom Pilatus szavát: Ecce adducam eum vobis foras! [Íme, elétek vezetem. vö. Jn 19,4] hirdeti, hogy csodálatos látványt terjeszt eléjük: nézzetek rá, gondolkozzatok, eszméljetek ... Krisztust, a meggyalázott, megtépett, leköpött, megostorozott Krisztust. Ecce adducam eum vobis foras! Ó haldokló kereszténység, mi bajod! Ó ifjú kereszténység, mi a te erôd?! Krisztus sajnálatától, Krisztus mélységes részvététôl támolyogsz, szenvedsz vele, ostorozod magad, tövissel koszorúzod fejed ... lész magad is hasonmása a Szenvedônek, az ecce homonak! Azért adja neked ifjú kereszténység fotografiáját a Krisztus! s te magadba szívod vonásait, nôsz úgy, mint ô, érzesz úgy, amint ô! Nekem pedig össze van zúzva a szívem, mint ha temetésrôl jönnék, hol legdrágább kincsünket sírba tettük, erônket, védônket, -- mint egy nagy csatavesztés napján, midôn elbujdosik az, ami erônk s dicsôségünk volt, vagy vérébe hanyatlik a mi hôsünk! Úgy érzem magam, mint aki el van hagyatva, akitôl elfordult a világ, elfelejti s beláthatatlan messze pályákra indul hátat fordítva nekem! Ó az Úr Jézus összezúzott lelke, ó ez a taposott, az a megtörôdött mag ... ó felserken-e valamikor. Ó szívem szíve nyiss könnyeidnek örök forrásokat, elapadhatlan vizeket, csodálatos mágikus erôket, melyektôl nyílnak bűbájos virágok, -- melyektôl a szellô is harmonikusabban suttog, -- ezüstharangok távol csengésére, édesen lágy zengésre emlékeztet. Ó miért nem szerethetem én a szenvedô Krisztust ... szeretni, szeretni ... hisz meghalni akarnék, hogy ne lássam a kereszténység sorvadását, -- vesztét a Krisztus részvétének, tűnését a megtörôdésnek, fájdalomnak, ájulásnak ... Szívem szenved, ó be éles a fájdalma, szenved, mert él kínok közt, kínjai a világ megfeledkezése Krisztusról, kínjai ez ismeretlen, másoktól meg nem értett fájdalom ... kínjai a szív árva egyedülléte bajában s nyomorában, keservében, könnyeiben. De szerethet ... szeretetbôl, boldog, nagy, fönséges hatalom ... dolgozhatik, kínlódhatik végmegfeszülésben s nagy dicsôséges ambíciója, elveszni e hôsies, kitartó megôrletéstôl! S mikor így van és kesereg, mindig magára gondol, kevélységére, hiúságára, kényeire ... s úgy szeret, oly izzón, oly forrón, hogy mindig magának karolja át elôször azt a Krisztust mindig magának, -- fáj neki elsô sorban büszkesége, hiúsága, bűne, hálátlansága ... s midôn ezekkel bajlódik, a nagy világ viselkedése hiúságos árnyékká, ködképpé válik. Az ô szeretetével, lelke bajával, s nyomorával, keservével neki van csak baja ... az a másik baj ... messze van ... mintha nem volna. ,,Az én szegény lelkem''... ezt mondja Magdolna ... ezt mondja János ... ezt mondja még a Szent Szűz is, s nem azt, mi lesz a zsidókkal ... de van ott Krisztus mellett egy nagy kathedra, melyen a lator tanít, a bűnös ember az ô kínjában s ez a lator azt mondja: memento mei [Domine], mei ó szeretet, ó mélység, ó bölcsesség, ó kereszténység. Krisztus keresztje mellett az ember érzelme ez, mindenik magáról, magában, magával ,,mei'' ... mindenik oly mélyen, oly borzalmasan, oly rettentôen látja, hogy mi kell neki? nekem kell az egész irgalom, nekem az egész kegyelem értem Krisztus egész vére ... értem egész kínja ... ne gondolj másra ... nem tehetsz semmit, ne gondolj, mintha te biztosítva volnál, mintha Krisztus nem érted szenvedne ... S azért értem ... értem ... a szent alázat, a szeretet, a hô bánat szava. Szent, lelkes egoizmus, -- mély igazság! Hagyjatok magamra imádkozom magamért ... nem mondom, hogy imádkozzatok értem, ne ... hiszen ti is nyomorultak vagytok ... csak Krisztus imádkozik értem ... Minden lélek külön-külön odatérdel a kereszthez ... s megcsókolja azt rebegvén ,,értem'' ... elmerül körülötte a világ ... mintha nem léteznék semmi ... csak ô, ô egymaga s az a kereszt ... s abból a keresztbôl reménye és hite ... csak egy segítô kar ez a leszegezett kéz, ... csak egy melegítô láng ebben a nagy fagyban: Jézus Szíve. S mikor így elmerül még ragyogóbbá válik az a kereszténység, kizárólagosabbá, egyetlenné az ô jelentése, az ô titka, az ô ereje ... az ô édessége ... s megérti, hogy úgy szeretett, hogy ha csak magam voltam volna a földön, értem, árva magamért szenvedett volna ... Mert csak én vagyok magamnak ... lelkemnek, boldogságomnak, csak én vagyok érzésemnek öntudatomnak: mindenki magának van, magának él, magának boldog ... Krisztus tehát enyém, egészen értem, -- egészen nekem, ... ó értsd meg, hogy mi vagy te s megérted, hogy a kereszttel szemben legigazabban, legmélyebben, legkizárólagosabban csak magadat értheted, kérheted! ... Ez a legszentebb s legerôsebb indulatja a szívnek ... ez a keresztet átkaroló, mindent megsemmisítô nagy önzés ... ez emeli ki a lelket, ez domborítja ki erôit, jellemét, ez feszíti meg gyengéd szálait is... Nem hagyja sokat botránkozni mások közönyén s érzéketlenségén ... úgy ráég, úgy beleég, mint a görögtűz saját szeretetlenségének szemrehányása s ettôl a belsô hôtôl s erôtôl megnyílik, -- fagyban is, jég közt is ez a szeplôtelen fehér és piros szirmú virág! Hogy más lelkek bolyongnak ... nem, arra most nem gondol ... hisz nincs más csak ô, csak ô, tehát ô veszi magába a Krisztus hevet, Krisztus vérét. Krisztus sebeinek lázát, Krisztus testének reszketését, --nem bír kitérni ráborul egészen a szenvedô Krisztusra, nem bír kitérni, hova lépjen, -- nem kérhet fel másokat, hogy fogják fel a vérzô Jézus testét, hogy ne kelljen ôt, mint saját lelke üdvének áldozatát felfognia, -- nem kerülheti ki elhaló szemének sugarát, mert könnyeiben törhetik csak meg s olthatja ki tüzét ez a sugár ... nincs más víz, mely e tüzes nyilat eloltsa, -- nem zárkózhatik el elhaló szavától, mert ez oly szó, mely csak az ô fülében halhat el: sitio [szomjúhozom], nincs más, senki és semmi, csak én, -- ,,Consummator noster, qui initiavit viam novam et viventem...'' [Bevégzônk, aki új és élô utat kezdett.] zsilipet kinyitotta, hogy áramlott az új irányban minden! Ô az elsô hajó, megroncsolva futotta be útját és a kikötôbe tért ... csak egy! valóban consummator! a többi mind elveszett s rajta is látni a nagy küzdelmet, annál nagyobb dicsôsége! Értem az egész [...] Máj. 4. Ma reggel midôn a miseruhát letettem, keresztülnyilallt rajtam a gondolat, hogy az Úr Jézus belôlem, mint márványtömbbôl farag magának síremléket, -- kifarag alakokat, virágokat, indákat, képzelmes leveleket ... gyönyörű gondolatokat ... azok mind egymásba nônek, nyílnak ... ó remekmű! S mennyi remekmű díszíti a sírokat ... (Krisztus sírját mi díszíti?) az áldozásban hevülô lélek ... s csupa élet ... komoly, nem szomorú, csendes de életteljes ... s milyen teljes. Nincs itt poshadás ... itt élet és szellem van. Ó hogyan ékíti föl, hogyan dolgozza föl Krisztus a lelkeket ... emlékei a szentek. Gyönyörű szobrok, ... nem templomok. Jézus, édes szerelmem, nôj ki bennem! Máj. 10. Sz. Alajos áhítatáról. Valami szent kenet, -- szent légkör ... lefoglalás az Isten részére. Úgy látszik, hogy az áhítat nem egyéb, mint Istenben való elmélyedés, -- benne való eszmélet, érzés, vágyódás. Mintha körülfolyna valami láthatatlan tenger, puhább, mint a hullám, lágyabb, mint a lég s az aether, oly illatos, oly vigaszos, szende és enyhe ... Ki tudná leírni! Tiszta, de mily tiszta világot hint szét a lélekben... tüzes, óh mily forróságot idéz elô a szívben ... bensôséges, mintha az élet leglényegesebb gyökerébôl virágoznék ki. Az ájtatos lélek legközelebb érzi az Isten jelenlétét. Mintha legyezgetné arczát az elvonuló Isten fuvalma. Az áhítatban az Isten közeledik a lélekhez! Boldog kinél ez a közeledés korán esett meg; akinek lelkében jókor alakot öltött mindaz, ami szent, -- akinek szíve hamar ébredt ... de luce vigilat [napkeltétôl virraszt]! Mily korán volt ez Alajosban ... De hisz mindenki tud ilyesmit; régi benyomásokról beszélünk! Georgiana Fullerton mindig emlékezett, hogy három éves korában betűzvén egy nagy könyvben e három betűt találta ki: G, O, D [God = Isten] Isten s anyja megintette: leányom: azt áhítattal mondd. Egyet tanult, szentnek tartani s tisztelni azt, ami szent. Tisztelettel kellett bánni szent könyvekkel, képekkel, szavakkal, soha [sem] volt szabad könnyelműen nyilatkoznia az egyház szolgáiról... Athanázia K.t is azt mesélte, öreg anyja megtiltotta, hogy soha se beszéljenek papokról rosszat; az nem hoz áldást! Georg. Fullerton kis korában csent csokoládé pasztillát és rosszul lett tôle, senkinek se szólt, de nagy félelemben volt; nem azért, hogy meghal, -- ez nem volt elôtte borzasztó, -- hanem hogy most mint öngyilkos jelenik majd meg az Isten ítélôszéke elôtt. Nagyon ájtatosak! ha nem bírunk valamit elérni, imádkozzunk. Sokat kell imádkozni a papnak másokért. Istenem! mily szükségletekkel találkozunk! S ki imádkozzék, ha mi nem! Ha lesz bátorságunk imádkozni: bátrak leszünk hozzá is fogni a munkához, a dologhoz! Jún. 15. Mélyen átérzem Krisztus engesztelô szerepét, összetörôdöttségét, kínját, borzalmát a bűn miatt. Pusztítás most körülöttünk a Duna, -- rothadás és enyészet van a kalásztenger s a kék búzavirág helyén ... kiáltanám: Uram, irgalmazz ... de nem tehetem, azt kiáltom: Uram sújts ... iszonyú gondolat: Uram, égess, sújts, vágj, ... csak azután kegyelmezz. Mert mi az örök enyészet?! s miért takarnád azt tôlünk? Hogy kívánhatnánk, hogy ne büntess ideiglenesen?! Ó rémíts meg minket szívünk -- lelkünk mélyéig; hadd reszkessünk és vergôdjünk! Édes Jézusom, lelkem Istene büntess engem és másokat, de úgy, hogy félni és borzadni tanuljanak. Nagy Kegy! Jún. 16. A mi nagy, áldozatos betegünk az Úr Jézus sátorában, köztünk fekszik. Sebeit mi gondozzuk. Olajat s bort öntünk beléjük; csendben vagyunk körülötte; mert szenved. Nagyon nehéz a szíve, tudja, hogy mennyi a bűn mindenfelé, éles dárdák szegezôdnek reá, átfúrják. Íme a mi áldozatos nagy szenvedônk. Ó Istenem! Csak a szemek gyöngyét, mely oly habos, hullámos, réteges, azt ajánlhatjuk föl neki; minden egyéb gyöngy üveges, törékeny! Ha az egész világ az Istenháza, ha ô mindent eltölt, mindenütt jelen van, de a gyöngy e gyöngyházban az eucharistia! Lilium inter spinas, -- lilium convallium, -- lilium agri! [Liliom a tövisek között, a völgyek lilioma, a mezô lilioma.] Exercitia. 1/ Összetartás! minél többen az ár ellen! elszigetelve gyengék! 2/ Szellem ... erô! hogyan kopik ... nagy küzdelem az eszmék enyészete ellen. 3/ Segíteni a lelkeken, millió szükségeiken; az ima szellemében. a/ silentium ... [csend] b/ reformatio [életreform] Következik lelkigyakorlatos jegyzete; vsz. Kalocsán végezte. 1892. aug. 12. Szt. Klárának, a testben élô angyalnak, -- a testen áttetszô, kedves, tiszta arának névnapján kezdem meg sz. gyakorlataimat. Lüktet bennem, dübörög a gôz, mint mikor a propellert álltában próbálgatják; tele vagyok tettvággyal, tele lelkesüléssel. Kivált pedig tenni akarnék; hatni magamon kívül. Látom az óriási szükséget s okvetlenül azt kérdem önmagam felôl ,,hic autem quid''? [Ez pedig mit akar?] Mondják, nem való nekem; én is úgy vettem többször észre, hogy nekem inkább cella való, de az agitáció nem. De nem is agitálni akarok én, hanem dolgozni a nép szellemi és anyagi javán, s azt agitáció nélkül is lehet. Ma tehát ,,in die clara'' [világos napon] elvonultam s oly jól érzem magam, ha magányomat nem tördeli más mint az óra ketyegése s egy-egy apró kis hangyának szorgalma. Nagy nyugalmat önt belém az Úr! Jelenleg nem akarok mást, mint úgy disponálni magamat, hogy rögtön meghalhassak. Mert ez utóbbi hónapokban azt vettem észre, hogy nehézséget találtam ezen és hasonló gondolatokban: ha most már meghalnék, ... mikor még oly keveset tettem, ... be nehezemre esnék, stb. Most evvel szakítani akarok: semmi nehézségem ne legyen, rögtön meghalni, ha az Úr akarja, ez a jó. Kell az az indifferentia, melyrôl ma P. Tim. azt mondta, hogy készség a nehéz dolgokra. Én Uram, szeretlek és szolgállak! semmit sem akarok mást, csak amit te; amit akarsz, úgy legyen! De minél többet tenni, tűrni, dolgozni, fáradni, áldozni, szenvedni. Ez az! ne felejtsd el soha: minél többet ... áldozni is, ... amit az Úr kívánna! S azért minél szentebb életet, ezt bizonnyal kívánja. Hol lehet nagyobb ellenkezést s következésképp nagyobb áldozatokat hozni? P. Nadig legtöbbet hoz; én semmit; mert nekem minden kedvemre megy! Tehát ne felejtsd el: minél többet áldozni! van áldozatod Esztergomban? emberekkel ... körülményekkel ... sikertelenségekkel ... avval a kopár nagy Ázsiával szemben, mely- ben élsz?! Az ,,én''-ben ellentétben látja magát a természet az Istennel. Az ,,én'' a hatalom, uralom, jog alanya, ... az Isten képe! Ez az a rengô, lengô szikra, mely a tűzbôl kipattan ... Laudet, revereatur, serviat [dicsérje, tisztelje, szolgálja], mintha ez kevés volna; mintha csak része volna annak a rengetegnek, annak az emberi életnek körülöttünk; pedig dehogy része, ... ez az egész! Vedd ki ezt ... mi az emberi élet czélja? mi tartalma, mi értéke? hova tűnik idealizmusa, -- hová bújik erénye, mi lesz abból, ami szent, nemes, örök benne ... ó mindaz a sürgô, forgó kerék csak arra való, hogy azt a sima fonalat fonja s aztán tündöklô, ragyogó virágokká szôje az élet szônyegén. Istenem, hová téved a világ? a czélt felejti, ... s mely a gondok terhes, ködös, olajfüstös levegôjében nem gondol arra az illatos, harmatos párázatra, mely a völgyet, ligetet takarja s a hegyek kékségét ihleti! S azért lett szegény, -- pedig sürög, forog, félti idejét, nem akad ideje fölnézni a végtelenbe. Dolgozik, erôlködik semmiért!!! Pihend ki magadat és eszmélj ... gondolj czélodra! Közvetlen czélodra, mellyel bearanyozzad életedet s örök czélodra, mely örömmel töltsön el! Este. Egy nap már letűnt s én azt hajtogatom: Istennek élek, halok, neki egyedül szolgálok. Laudo, revereor, servio. [Dicsérek, tisztelek szolgálok.] ... szigorú kötelmek; ha az egész világ enged s nem teszi, mit csináljak én mást, mint hogy még buzgóbban szolgálok s hozzá ... még nagy belsô vigasszal s örömmel. Nem hagyom lelki világomat, mely derült az Isten mindenek fölött való szeretetétôl, elborítani. Csak lehetne azt úgy elválasztani, hogy itt nálam legyen belsô, ígéretes világomban, az Isten kertje, kinn pedig vízmosás, kopár törmelék: de nem lehet. Azt sem akarnám, hogy az a belsô édesség a teljesség közönyössé s elzárkózottá tegyen a szegény emberek iránt; jaj, hisz az tökéletlen Istenszeretet volna. Hanem úgy kell tennem: hogy be be be tolongjak, mint a Hallstadti gletscher örvényébe, kék, ékes, kristály örvényébe a víz, azután pedig titkosságomban kizúgjak a Waldbach- Stubban; senki se mehet utánam, se felülrôl, se alulról. Tehát mi lesz? Buzgón és lelkesen szolgálok az Úrnak; minden töprengésem, tipegésem, vajúdásom, érzelgésem, gondolatpitymallásom az övé ... S mindig jobban az övé, -- kizárólagosabban, rohamosabban! Gott sich vermählen, Glücklicher Wählen, Gott sich verbinden, seliges Finden! Lass dich nicht irren, Blendend verwirren! Alles vergeht, Gott -- er besteht! ...[1] Még az toporkál agyamban: kinn tedd ezt mind, az emberekért ... nem jobb benn? mikor el nem érhetjük ôket! Aug. 13. Könnyes szemmel írok; mert szívem vágya emészt, tenni, tűrni Istenért, s minden, ami most kezem ügyébe esik, kevés, kicsiny. Hát legalább magamba térve bánkódom és sírok bűneim fölött, felajánlom magamat az Úr Jézusnak ismételten; tegyen velem, amit akar. Legalább ezt akarom hevesen, mélységes izzással; be jól esik, hogy e felajánlásomban mondhatom: Istenem, szeretnék úgy érezni, hogy semmim se legyen kívüled, s ne éljek másért, mint érted! Saját bűneimrôl tartott elmélkedésben fölismertem azt a fokozást, mely az embert beláthatlan nyomorának örvényébe mélyeszti. Quid sum ego? quid est Deus! [Mi vagyok én? Mi Isten?] Hiába, én mindent bearanyozva látok; még Szt. Tamás szegény kunyhói is fénylenek nekem; s ha azon a tarlón Ipoly-Damásd fölött fölsietek mintha repülnék, -- ott látom azt a vén keresztet s a kígyózó, vízmosásos utat, a kifáradt, partot döntô patakot, ... s nekem ez mind aranyos, mind illatos, mind gyengéd s aztán megyek tovább a szent szeretet édes lejtôjére, Mária Nosztrára. Tudom én, hogy mindenütt sok a baj, a kereszt s az áldozat, de nekem ez mind illatos. Mindazonáltal úgy vagyok, hogy ha az Úr mondaná: hagyd ott azt az aranyos, verôfényes világodat, -- mindjárt megtenném. Aug. 13. délelôtt A pokol iszonya kipréselte könnyeimet bűneim fölött; ó szent források, ki ne apadjatok; gyöngyforrások vagytok, -- megolvadó szív csurog belôletek, azért onnan csörgedeztek, hol az anyag leglelkebb, hol a lélek a testbôl kinéz: a szemek aljából! Minél több a lélek, annál jobban folytok, dadogtok!... Mit látni a pokolban? oh, azt kimondani nem lehet; mert a ragyogó, élô szem azt nem láthatja; már a földi romlás fátyolba takarja ragyogását: éj borulna rája, ha a pokolba pillantana. Tűz van ott; valami olyan anyagi ható, mely oly éles és borzalmas fájdalmat tud kiváltani az idegekbôl, mint a tűz; mikor látom a felhalmozott tölgy és bükkhasábokat, mint pattognak és dudorodik ki belôlük egyre gyors tempóban a láng: iszony fog el a gondolatnál: jaj, ha rá kellene feküdnöm. S az a kedves Jeanne d’Arc, midôn megcsókolta kezeit: ,,ó, én ártatlan testem, -- mondá, -- hogy, jutottál ennyire, hogy ily halállal kell kimulnod.'' Ó én testem, hogy jutottál ennyire, mi hozott tégedet ide? Nem is kellene ezt festeni vagy csak siránkozva kellene e képekre tekinteni! ... Iszonyú erô a tűz, s ez is borzasztja idegeinket. Hát az az örök tűz! mit látunk még? milyen testeket, szétrohadt, rákfenés arcokat. Jó, hogy látok ilyeneket, látom az ember ideiglenes romlását, de e romlásban lakhatik az Úr kegyelme: milyen lesz a romlás, melyben nem lakhatik! Mondják: jobb szeretnék ott lenni a szépek társaságában? ó, gondolattalanság! mivé lesz a szépség, ha megromlik, -- mivé a rákfenés arc ... mivé a kárhozott arc? Kárhozat, vagyis halál, enyészet! Ha Erzsébet azt mondta: hagyj 40 évig uralkodni s aztán szívesen elmegyek a pokolba; ez a legfelületesebb lélek lehetett és a szenvedély csapongásától nyugtalan. Nyugtalan! igen, nincs alapja, pihenôje, eszmélése, --nincs, ahol megláthassa önmagát; tehát üres és valótlan s csak élvezetekkel töltekezik. Élvezet, szomjas lélek ... tehát üres és éhes! s mit ad neki az idô, az a folyam, amely szívet lelket érintetlenül hagy? mit a levegô? élteti az éhest, de nem elégíti ki. Mit szagolni ott! Bűzt, vagyis romlást; ez a legiszonyúbb romlás, ettôl iszonyodik az érzék, -- az érzék fél attól, ami ellenkezik vele s mivel az élet hajtása, fél, undorodik a haláltól. Itt a halált szagolni; de a második, borzalmas halált! Ó, ha az élet úgy tud illatozni annyi virágban, fűszerben, gyantában, olajban -- pedig korlátolt, gyönge élet: hogy tud bűzleni a halál, a végenyészet és romlás! Aug. 13. du. A tisztító tűzrôl elmélkedtem; mennyit mulasztottam; itt ebben a szent házban gyengéd képekben lebbennek el emlékeim hangulatomról, melyet a Collegiumból való visszatértemkor éppen 16 év elôtt lelkemben hordoztam. Az ifjú gyengéd, bánatos, Istenszeretô lelkülete volt az. Jól tudom; irtóztam a bocsánatos bűntôl; de nem azért írom ezt a múlt idô alakjában, mintha most nem irtóznám, ó dehogy nem; hanem azért, mert a tavasz színei gyengédebbek és elevenebbek a nyárinál. Hála az Úrnak, irtózom most is; de avval a sokat szenvedô öreg Bittnernével mondom: sokat láttam k.l.a [Kedves lelki atyám]. Mit tegyek? az most a kérdés. Hogyan érjem azt el, hogy lelkem gyengédségét a bocsánatos bűn iránt megôrizzem? Kedves, édes lelkem, te az örök dicsôség jelöltje, te az Úr Jézus szívének arája, -- te láthatatlan, gyönyörű teremtés, ó ne fürödjél a porban, csattogtasd s terjeszd ki szárnyaidat a napfényben s repülj ... mikor látsz, érintsz valamit, ami piszkos, poros, ó csak azt úgy legyintsd meg, s menj, repülj tovább. Tehát szemeidet s szívedet a testi szépségtôl vond el s ha látsz valamit, csak úgy lásd nyílrepültében; ó lelkem, galambom, szép gerliczém repülj, repülj vágyaid végtelenjébe repülj! meg ne akadj, fönn ne akadj, különösen ne a szép arcokon; ne fogjon meg igézô tekintet, ne bók, ne ezüsthangú édes szó, ... csak repülj égszülöttje; ne hadd magad megakasztani érdekek, versenygések, ambicziók, sikerek, észvívmányok, elismerések által, melyeket másokban észreveszesz ... te csak repülj s ne nézz semerre! Azután mindent pontosan és szorosan venni: megszólást, szeretetlenséget, kritikát, lelkigyakorlatokat, gyóntatást ... repülj kedvesem, menj föl, fonják koszorúdat. Ó édes érzelmek, bár rohamosságtokkal elragadnátok lelkemet tettekre, szent, pontos, buzgalmas életre. Aug. 14. reggel Ma a halálról elmélkedtem s ismét erôsen felvetôdött bennem a készség meghalni, amikor Istennek tetszik; ez a készség zálogát képezi jóakaratomnak, melynél fogva csak Istennek élek, ha ma tetszik, ma halok meg, -- ha holnap, hát holnap. Mintha csak arra készítene elô az Úr, hogy nemsokára meghalok. S óh mily édes öntudat jár e készséges fölajánlás nyomában; öntudat, mely boldogít, mely biztosít, hogy ekkép életem valóban Istené. Másrészt pedig telít a vágy: minél többet tenni Istenért! íme mintha csak két ellentétes sarok közt izzna lelkem; pedig szépen egybefolyik e két indulat, mert midôn minél többet akarok tenni és tűrni Istenért, nem találok nagyobbat és többet mint éppen ezt: meghalni, amikor, ahol Ô akarja: így bizonyítom életemmel s halálommal, hogy Ô az Úr s én semmi! Aug. 14. de. Krisztus országáról! Krisztus már nem Úr, tényleg csak jogilag; a világ már elfordul tôle s más gondolatok uralma alatt áll. Reánk nézve fontos, hogy mi Krisztuséi legyünk. S ez marad mindig a fôkérdés: mit tegyek, hogy Krisztusé legyek? hogyan közelítsem meg ôt s az ô példáját? De a világ üres és hideg; mi lesz vele? Föl kell azt rázni s praktikus kereszténységét kezdeni, kimutatván, hogy erkölcs nincs: vegye tehát Krisztustól; -- szegényedik, gazdagodjék Krisztus által; tönkremegy eszményeiben: keresse azokat Krisztusnál. Gondolom, hogy másképp lehetetlen, meghódítani a világot. A vallásnak minden hajtása praktikus, e hajtások elfonnyadnak vallás nélkül: e hajtásoknak kell megfogni az ügyet. Nevelés, tanítás, iskola, gazdaság, szegényügy, munkások, kórházak, sajtó, társadalom: csak ez érték manapság: ez a nyelv járja most. -- Mint papoknak legnagyobb tekintélyük van a jezsuitáknak; gondolom, hogy közvetlenül a lelkiekben nincs az a püspök, aki a jezsuitával fölvehetné a keztyűt; de ôk elzárkózottak s azokban, miket fönn felsoroltam nem igen működhetnek... Én tehát keresem a kereszténységnek jelenleg elfogadható s elfogadásra számítható ,,kurzusát''. Molnár apáttal beszélnék, hogy mit kellene tenni; hogyan lehetne az embereket angazsirozni; minô táncot járnának? Az a veszély, mely az embereket lenyomja, a gazdasági tönk, -- a nehéz élet s úgy látszik, hogy a kereszténységnek ez oldaláról kellene fúrnia. Ha ezt a keresztény elvek által emelhetnénk, legalább könnyíthetnénk, -- ha az emberek belátnák, hogy ez segít, hogy ez jóbarát, kezet fognának vele. Úgy látszik, hogy legnagyobb kilátása sikerre, egy keresztény szociális programnak és lapnak volna; az egyházat magában, -- általános, régi alakjában feltüntetni, nem segít. -- Az egyletek mind azt inaugurálják, ezt az irányt. -- Beszélek több plébánossal a parasztegylet érdekében. Valóban csodák kellenének megmentésükre! Imádkozzam buzgón, mély bensôséggel s lelkesen; vonjam bele gondolataimba a germanikusokat elsô sorban is a Szent Imre egyletet ... buzgó világiak megragadása által. Aug. 14. du. Ez az elmélkedés a megtestesülésrôl nem sikerült; nagyon megszokottnak és ismeretesnek látszott s egy gondolatba se hatoltam bele mélyebben. Késôbb azonban beláttam, hogy hol van a hiba. Nekünk mindig nagy alázattal föl kell magunkat ajánlanunk az Úrnak, s szóljon hozzánk, s indítsa föl szíveinket s keltse föl bennünk a kellô érzelmeket, mert ez a fô; minden igazság örvényt nyit, bele- ereszkedni, öntudatunkra hozni e mélységeket, azt érzelmes behatolás által tehetjük csak. Ezt keressük az elmélkedésben, ezt kérjük az Úrtól. Így például ebben iparkodunk megérteni az Isten végtelen leereszkedését s nagy kötelességünket, azt neki lehetôleg meghálálni; tehát élénk öntudatba visszahozni, érzelmes fölfogássá emelni a száraz, régi tudást, ez az elmélkedés célja. Istenem, mily érzelmek járnak Fölségednek tôlem; mint, hogyan kellene viszonoznom kegyelmeidet? sokszor kell ezt kérdeznem? így könyörül majd rajtam az Úr! Aug. 14. este Oh, be jó volt: ki érti azt, hogy mi a szív békéje? csak az, aki az Úr tanítását az alázatról, szegénységrôl, szükségrôl, gyalázatról megérti. Az evangélium összfoglalatát képezi Krisztus Jézus születése; s mivel a II. hétnek célja Krisztus tüzetes ismerete és szeretete; ebbe a mély tanításba kell behatolni, melyet Krisztus ad. Alázat, szegénység, szenvedés, megvettetés ... íme az Úr társasága; itt legfeltűnôbb, mert legelsô, legkiválóbb alkalom, melybôl Krisztust megismerhessük. Mivel ezt látni, mielôtt hangját hallanók. Mind ez az ô élete s ez több, mint a szó. Aki ezt meg nem érti, az Krisztus szívébe nem hatol s nem vezetheti saját szívébe Krisztus érzületét. Az angyali szózat fölöslegesen még külön kiemeli, hogy mit jelent ez itt, ez az életem, ,,pax hominibus''. A békébe csak ez a kereszténység szeret: ez az alázat, ez a gúny és ignorálás... tehát vágyódjunk rongyba és feledettségbe, mondja valaki... valóban önmagunk számára akkor érünk el mindent, azonban az emberek miatt, mint Krisztus mutatja, kell működni, tenni, küzdeni, harcolni... és gyôzni. De aki rongyba nem vágyódik, az nem fog sokat Krisztusért eszközölni; aki az Úr alázatát önmagán ki nem fejezi, az nem fog sokat lendíteni mások üdvén. S íme ez a nehézsége az apostoli életnek: szívbeli, mélységes alázat, -- szeretete az emberek közönyének és ignorálásának, szomj a megvetés és gyalázat után, -- igazi hempergés, gyönyörteljes dülöngés ezekben a tövisekben és csalányokban, s másrészt praktikus törés és igyekvés. Istenem, meditáció nélkül, imában nagyra nôtt lélek és lelkület nélkül aligha... de azért többnyire azt látni, hogy a kettô megoszlik; bizony Opitz barátunk s más agitátorok alig bírják ezt a keresztény lelkületet s lehet-e újságíró íly keresztény? az szinte hihetetlennek látszik. A szentek tényleg ilyenek voltak ... de úgy látszik, hogy ilyen praktikus s a világi életbe belenyúló, abban szétmosódó művekben nem volt részük. Újkori szent az Don Bosco, s hasonlók, de újságírással nem tudom foglalkozott-e? S honnan itt a nehézség? mert az emberi szív nagyon nehezen óvja meg azt az önmagába való térést, azt a bensôséget, összeszedettséget a különféle lökések, támadások, fölháborodások közt; a kalkulálás világi tényezôkkel, az emberek kormányzása, gondozása, ügyeikkel való bajlódás valóban farkasszemet néz a szív mennyasszonyi elvonultságával és érzelmes teltségével. Mégis azt mondom, jobban kellene a külsô óvóeszközöket igénybe venni s egy megtestesült külsô munkásságot a bensô összeszedettség kerekében folytatni! Aug. 15. reggel Ismételtük a tegnap esti elmélkedést: az alkalmak a szegénységre, megvettetésre, kigúnyoltatásra számtalanok; tekintetbe nem veszik a papot, sôt megvetik; mindezt szívesen tűrni Krisztusért s azt gondolni: így van ez jól, ez krisztusi sors. Azután pedig tenni, dolgozni fáradhatatlanul, feltartóztathatatlanul. Ó, boldogságos Szűz, mennyi édes illatos érzelem kelt már fel e napon szívemben; Ó fejleszd e szívet, e lelket örömödre, mind tovább; felajánlom magamat Neked, s forrón kívánom, hogy minél teljesebben megfeleljek szentséges anyai indulatodnak. Érzem is az ösztönt, hogy nagyobb megerôltetéssel adjam át magamat a bensô, lelki életre. Óh akkor majd neked teszem, szent Szíved örömére válom. Jaj, Istenem, van-e gyönyörködtetôbb indító ok a föld hátán, -- s volt-e valahol valamikor lovag, aki ily hölgynek kegyelméért tört lándzsát?! Nem volt; hát leszek én. Aug. 15. du. Jézus iránt a leggyengédebb és legbensôbb szeretettel viseltetni; tôle akarom venni minden gondolatomat és érzelmemet; iránta úgy érdeklôdöm, mint mélyen tisztelt, sôt imádott, de egyaránt szeretett barátom iránt. Azért tisztán, derülten ôrzöm meg az ô képét lelkemben; szeretetre méltó, kellemdús vonásait, édességét s bensôségét, mellyel elárasztja a szeretôket. Istenem, nincs a világon semmi, ami a kopárságot, a haldoklást, enyészetet bearanyozhatná, csak a szeretet; szeretet pedig csak az emberek közt lehet. Érted, én lelkem, hogy mit tanulsz az emberszeretetbôl? ugye azt, hogyan kell szeretned Jézust az embert. Nincs kétség benne, hogy az Úr Jézus, ha majd láthatólag megjelenik köztünk, elragad, szerelemre hevít, mely szerelem édesebb, tüzesebb, lágyabb, szenvedélyesebb lesz minden egyéb szeretetnél; mert a Megváltó iránti szerelmünk. -- Lám mivel az Úr Jézust evvel az emberekkel átölelô szeretettel kell szeretni s mivel a mi szeretetünk mindig emberi marad: azért kell Krisztus iránt szívünknek úgy viseltetnie, hogy kivirágozzék benne ez az édes, ez a gyengéd, ez a hódító érzelem; azért kell szívünknek megfigyelnie az Úr Jézus iránt s mindazt a gyengédséget, azért kell kedveskednie neki virágokkal, ajándékokkal azért kell örömmel meglepni ôt némi kis hódolatokkal, azért kell nevét szopogatni, mint gyermek a cukrot, s édes mámorban elandalogni a reávaló emlékezetben; azért kell a virágokban Sz. Sebeit csókolni, a harmatban könnyeit siratni, az erdô suttogásában nevére bólintani, s ó ha lehetne vele s róla álmodni, vajon nem természetes volna-e ez? Az Eucharisztia marad mindvégig a mi verôfényes vagy derült csillagéjes tartózkodásunk; néha olyan mint egy pálmakert, -- néha olyan, mint télen az ég kékszíne, midôn halványságából csillagok kezdenek föltűnni. Érzem én, hogy mily nehéz ily gyengédnek maradni s gondolom, hogy a fôbaj a gyóntatás s a sok bűn, mit az ember hall; de másrészt tudom, hogy gyengéd maradnék én ott is, ha gyengéd lélek gyónik nagy bűnöket, mert szerelmem gyógyírjával akarnám behegeszteni sebeit; a fôbaj tehát nem annyira a gyóntatás, mint a lelkek durvasága s nyersesége, melytôl van saját lelkünk lágysága. Folyton kell tehát lelkünket melengetni, nevelni, öntözni, védeni kenetekkel s illatpárázattal gondozgatni. Kiváltkép a penitencia fogja megtartani épségében és gyengédségében lelkemet; ettôl szétfolyik, megolvad, ellankad szegényke: azért fölteszem, hogy este nagyon mértékletes leszek, -- hogy pénteken és szombaton böjtölök, s hogy csütörtök éjjel megtartom szentségimádásomat. Aug. 15. este Csodálatos meditáció ez, mely a két zászlóról szól. -- Az a nyugtalan, rohamos, elôretörtetés, az a hercze-hurcza, az a hajsza, amelyben az emberek izzadnak s fáradnak, s nem tudják, miért; századunk szignatúrája. Azután átlag a gazdagságra irányul és pedig úgy, hogy a fölkavart hullámok, a szenvedély, az étvágy örvényei az egész emberiséget hullámzásba, bizonytalan ingásba, félelmekbe hozzák. Tehát az a mohóság, az a féktelen kapkodás, az a bizonytalan megrendülés ... ez dominálja a világot. Minek következtében homályban élnek; nincs idejük eszmélni; sötétség-, lelki borúban ténferegnek. Ez a gyors tempó, ez az ideges élet, ezek a gondok, küzdelmek, sötét rejtelmek elveszik a békét. Krisztus Urunk az ellenkezôjét nyújtja. Nyugodt, derült; az ember maga természetszabta korlátoltságában; örül az életnek a napsugárnak; nem nyúlkál az elérhetetlen után s szíve békéjében várja Istenét ... Beuron tűnik föl lelkem elôtt, vagy Kedves Testvérek háza... Pax serena requies. [Derűs béke, nyugalom.] De ezzel a paxszal rosszul járunk; oda érünk, ahol vagyunk; a nembánomság árkába. Csodálatos kontraszt! Csendes édes békében élni, a szenvedély támadásait, a puskaszurony rohamait kerülni, nem mohón, nem levegô után kapkodva s mégis buzgón, lelkesen. Örülni az Istennek, a napsugárnak és virágnak, a hópehelynek s a szent szegénység s az önmegvetés mélyénél vértezni a szív örömeit. Ez a béke, ez a nyugodt derű, ez a szelíd, megnyugasztalt tekintet a természetfölötti rendé ... s ennek nem szabad számkivettetnie soha. A világ elégedetlensége, békétlensége, megzavarodása nyilvánvaló, lázasan s idegesen rángatózik s félrebeszél. Az a nagy kérdés: a szív rengetegében és vulkánjai közt, ki fogja e félrevezetett, fölkavart szívekbe a békét teremteni. Abban a forró és tomboló chaosban van-e ott az élet lelke, mely alakokat s rendet teremt? vagy nem kellene-e ezeket inkább abban az áldásos, de csendes hatalmakban keresni? Mi vezeti az emberiséget a boldogságra? a törtetés vagy a megnyugvás? belsô élet s nem nyugtalanság. Aug. 16. reggel Szívem folyton reszket, hullámzik, mint a villanymutató a villanysodrony közelében: óh kicsapongásom, s ha kicsap, föl az égre, egészen... azt nem bánom. Nem tudom, hogy mit tartsak magamról; otthonosan legyintett meg az Úr Jézus példája, hogy midôn 5000 ember szíve szenvedélye viharban tört ki, ô a csendes tó fölött kiemelkedô hegyre ment s ott megnyugodott: az a sima tükör, abban látta, hogy mit tartson a pezsdülô sokaság érzelmeirôl, -- az az iji csend ékesszólóbb lett, mint a zsivaj és lárma, -- azok a néma, homályosodó bokrok, azok az árnyékban már szendergô füvek s virágok... fölemelték reá bóbitájukat s suttogtak neki édesen és nyugasztalólag. Úgy vagyok én; szétomlanék sokszor, ha a Vaskapun állok. [Magas hegytetô Esztergom alatt, tetején óriási fenyôkkel] s nézek az esteledô tájra irigylem azt a magányos madárkát, mely a lombos lejtôn estimára hangolja zöngéit; itt szeretnék én meghalni; nem az emberek közt... sehol sem találom azt, amit itt. S mégsem akarok maradni abban a csendben, ó az megölne; az embereken akarok segíteni; a csendben csak szívemet kívánom fölemelni az Úr Jézus Szt. Szívéhez! Édes Jézusom, tudom, hogy értesz engem; ó nem érzelgôsség, hanem tiszta, tettre pattanó vágy beszél belôlem; mély alázattal imádlak téged; te vagy a szívek ura s kormányzója; szívünk a legcsodálatosabb labyrinth, csak te ismered magad ki benne; tenger, hol hullámok keringenek, lejtnek, ütköznek, de irányt nem látni. Az öntudat is egészen a szív aspirációiban elmosódik, benne fölmegy s mint a suggestiós, idegbajos csak az ô érzelmeinek él; a szív alakítja, festi, színezi az egész fölfogást, a szívtôl magunkat distinguálni vajmi nehéz. Nagy katasztrófák, -- éles villámok, melyek bevilágítanak legmélyebb alapjaiba, képesek csak fölébreszteni s velünk megértetni: oh, ez az én szívem varázsa volt. Azért vajmi igaz, hogy a szív csal, ámít, hiteget, csapodár és csalfa... s kiismerni magát, az már tökéletesség. Aug. 16. du. Az Úr Istentôl el nem távolodhatunk; az ô keresztje s az ahhoz való ragaszkodás útba igazítanak minden ügyeinkben. Terhes az Úr Jézus szíve, kivált mikor már közeledik szenvedése; az a bevonulás is Jeruzsálembe a kereszt jele alatt történt, az veti rá árnyékát vagy tán tán fátyolozott fényét. Nem értik a keresztet, én sem; az ember általában nem is fogja azt természetébôl kiérteni; azonban nôjünk hozzá, simuljunk hozzá, mint a folyondár, a gyengéd hajlongó, tekerôdzô, mosolygó kelyhű folyondár -- durva, nyers, de erôs támaszhoz: s megértjük a kegyelemben, mikép kell örvendenünk megvetésnek, gúnynak, üldözésnek, -- mily kincs rejlik azokban, -- kincs, mely abban áll, hogy a szív önmagába tér s édessé válik neki az Úr Jézus. -- Ne feledkezzen meg soha Jézus imádandó érzelmeirôl, melyekkel a kereszt s a szenvedés iránt viseltetett! Ô az a Szent szív mily mély s mily telisteli volt! Aug. 16. este Jézus az olajfák kertjében mindig könnyekre indít; szent ez az éj; nem tudom melyik elsôbb a karácsony éje vagy Zöldcsütörtök éje. Ó ez éjben esik össze Jézus Szíve, amely eddig tántoríthatatlan erôben, hôsies érzületben állt, a szegény ember, ki a fönségesen félelmes jelenetnek tanúja lélekben, szíve legmélyebb rostjáig összeborzad, szinte hideg leli. Kimondhatatlan szent ez az éj, s óh bár ünnepelném meg avval a gyengéd, mély vallásossággal, mely jár neki. Hát vigadhat-e a jó pap? aki látja a tömérdek bűnt s azok szomorkodó áldozatát, az isteni megváltót? Nem ... érthetô, az hogy miért vonul a buzgó, apostoli papok lelkén s onnan ábrázatukon is végig a szent szomorúság vonása. Értik Krisztust az édes Megváltót. Ha lesz szomorúságom, bajom, keservem, egyesítem mindazt az Úr Jézus szomorúságával és szenvedésével. Nem válom el a krisztusi relikviáktól, -- ó! édes Megváltóm illatáról ismerhetem fel: s ez az: nehéz, terhes, ijesztô a természetes embernek, de a keresztény lélek szívesen veszi, sôt fölajánlja magát a keresztekre. Aug. 17. reggel A kereszt s az eucharisztia ezek az éden, a lelke édenének titokzatos pótlói: ha meggondolom, ha a mise Krisztus Urunk áldozata, ó akkor mintha gyökeretet verne térdem, szinte föl nem kelnék, hanem egyre hajtogatom; ó ha úgy van, hogy kell nekem hálát adnom, -- hogy kell magamba szívnom édes, fűszeres illatát; -- hogy kell iparkodnom, hogy bennem oly mély forrása nyíljék az Eucharisztia imádásának, hogy gyengédsége az ifjak hevülésének, -- férfiassága a nép durvább lelkületeinek eleget tegyen, -- azt ápolja, nevelje, fokozza. Aug. 17. de. Az Úr Jézus föltámadása vigasztal bennünket; az az öröm, melyet dicsôségén érzünk. A keresztény szívnek nincs méltóbb és tisztább öröme, mint a Krisztus dicsôségén; örömben is ekkép leszünk vele egyek; nélküle s kívüle nincs örömünk; az ô öröme az a mienk! [Vége a kalocsai lelkigyakorlatnak.] Nov. 4. Ma hôsies lélek szállt meg, de nem az az erôszakos, hanem az a nyugalmas; mely nem lelkesül az általánosságba, -- nem érzékenyül, -- nem lendül a felhôk szárnyain; hanem végig nézve a sok, jeles emberen, látja az Isten ajándékainak megoszlását. Képzeleteibôl kikél; nem akar híres vagy mit tudom én mi lenni?! hanem egyet mozgat: szolgálni az Úrnak minél méltóbban; -- tenni azt, amit ô akar. Igen, hozzá még azt: tenni minél többet, de mindezt egyszerűen, merô szeretetbôl. Hív az Isten, és végtelen nagy; -- ember ne kívánja átfogni; hanem tegyen, dolgozzék s azután örüljön, hogy az Istené. Örüljön neki, hogy az Isten szereti ôt... s erre büszke legyen, -- de tegye hozzá, hogy az Isten mindenkit szeret, s e szeretetbôl tanulom én szeretni a többi embert. Mert az Isten is gyöngyöket keres, az Isten koszorúját fonja, az Isten építi palotáját... Keres márványt, melybôl kivésse képét ... Íme Krisztus a legtökéletesebb Istenkép... legnemesebb anyag ... tiszta föld ... Szentlélek ereje. Amit szívébôl eltanulunk, az a fô! S éppen szívét s nem agyát mutatja! nincs-e ebben egy fontos jelzés, hogy az a nagy kedélyvilág a világmozgatója; az a kiirthatatlan gazdag, bôséges erezet, mely folyton hajt; mint az a maróthi úti akácz; kivágták a törzsét, most egész liget zöldül környékén. Nov. 5. Korona nem kellett Imrének a földön, ... István király is fölajánlja a Sz. Szűznek Magyarország koronáját: hány szent király teszi ugyanazt! Pedig míly dicsôség a korona, az az arany karika, mely egy fejet díszít, az ország kincse és talizmánja! Nagyobb ambíczió volt bennünk, a másik nagy ,,Istenország'' koronája után. Az arany fejék helyett a ,,diadema speciei'' az örök szépség ékességét; -- ibolyaszemeket, nádszál karcsú, hajlékony termetet, mint harmaton feslô rózsabimbó mosolygó piros szájjal... hisz ez szép ékesség az ifjú élet örök tavasza, ez kellett nekik. Kerestek koronát, mely el nem fonnyad, mely azoknak az ártatlanság és szűziesség halványságával szép lelkeknek jár: ,,Veni de Libano sponsa, veni coronaberis'' [vö. Én 4,8]. Jöjj a tiszta, fűszeres magaslatok lakója, jöjj Libanon havasának hóvirágja, - - jöjj gyémántragyogású lélek, -- ereszkedjél az erdôk és ligetek illatos hullámain le ... jöjj, megkoronáztatol. -- Koronád gyöngyökkel és drága kövekkel ékes; hiszen te tudod, mit olvas ki a lélek a piros rubinból, milyen tüzet, -- mit a zöld smaragdból, -- mit a sötétvörös, mélységes fényű ... nézd íly koronát: ,,posuisti in capite ejus coronam de lapide pretioso... vitam petiit a te et tribuisti illi longitudinum dierum in saeculum saeculi.'' [Fejére koronát helyeztél drágakôbôl, ... életet kért tôled, és a napok hosszú sorát adtad neki mindörökre.] Korona kell nekünk: ó rajta, ki ne buzdulna az ,,ország'' koronájáért! Nov. 8. Mi itt hitet vallunk... szívünk hitét és hűségét; hitet mellyel a keresztségben megáldattunk, de azután mintegy magunkra maradtunk; és hűséget... hitet hűséget itt a Bakács kápolnában, mely akkor épült, mikor még nem volt szakadás a kereszténységben! Örüljünk hogy visszamehetünk abba az egyházba a) mert azon egyházéi vagyunk, melynek Krisztus tekintélyét adta: ,,aki titeket hallgat: engem hallgat. Neked adom a menyország kulcsait, ... Atyád van, de nincs anyád. b) melyre lelkünket bízta; 7 szentséget adván neki mint 7 színű szivárványt: olajába a Szentlelket, kenyerébe a Krisztus testét, -- szavaiba a bíztatást: föloldozlak c) mert az ô templomaiban van a jegyes... ott vár... van az áldozat... az örök remény s ez oltárból táplálkozik a szeretet. Hol Szűz Mária s a szentek mosolyognak le ránk a boltozatokról; hol a holtakért imádkoznak! Nov. 11. ,,Sanctissimum'' ez a földön... Ó Istenem, s én vele érintkezésben; Sanctum Sanctorum régen volt, Sanctissimum most van; fátyol ott, kárpit, -- fátyol itt! de míly változat: Szeretet, merô szeretet! Jézus a legizzóbb szeretetben; mi lehetne szent és szentebb, mint az Úr Jézus szeretete; ez a titokzatos, mélységes, bensôséges szeretet. Jól mondod és ismétled: sanctissimum! odaadással legteljesebb, -- legvéresebb s én úgy tűnöm föl magam elôtt, mint a középkor lovagjai, kik vérükkel beálltak a hitért s amellett a hölgy mosolyáért is viaskodtak: mert azt mondhatom, hogy szeretem és imádom az eucharistiát, bár sok nyomorúság van rajtam! -- ó fogadjunk mindent mint szentet! fogadjuk az oltárról a megszentelt kardot, -- a megszentelt ruhát, -- a megszentelt jegyest... fogadjuk, mint visszfényét Krisztusnak. [...] Nov. 22. Midôn ma az utolsó evangéliumnál az evangelistákra néztem, kiknek szobrai az oltáron állnak, mélyen bevilágított lelkembe az a gondolat, hogy ezek az egyszerű emberek hivatással bírtak az evangelium hirdetésére. Tudomány s műveltség nélkül, -- szerep és hírnév nélkül; háborítlanul mentek Alexandria zsivaján, fényes boltjai, márványpalotái mellett, -- tôlük uralkodhatott Caracalla vagy Vespasian; folytathatta üzleteit a pénzváltó; az államminiszterek, és praetorok igazgathatták műveleteiket: ôk a szegényeknek hirdették az evangéliumot, a jó hírt! S valóban míly független ez mindentôl; s mi köze neki ahhoz? Van-e a szívekben kiolthatatlan vágy az örök élet után? s lehet-e azt elfojtani bennük? nézzétek a vallás domináló hatalmát! Mondják, hogy a szó s nem az ész, -- hogy a sejtés s nem a tudás tárgya, -- mondják, hogy érzelem kiáradása?! s én mindennek igazat adok! Látjátok, hisz azért lehettek a vallás apostolai a szegények s a tudatlanok... de emberek voltak, vágyódó, szenvedô, örök aspirációk világos öntudatában élô emberek! ez az apostolság! A vágyódó, Istent s boldogságot keresô lelkek szelleme! Van ebben gondolat is... hogy ne volna, van ész, van tudás is, ... de mindez hozománya az embernek s azért minden ember theológus. ... Hol tanult Assisi sz. Ferencz theológiát? Assisi sz. György templomában hallván a predikációkat és a középkori vallásos család körében... Mit tudott Vianney Mária a theológiából? Minô theológiát tanított Claver Péter... azt a logos spermatikost [eszmemag, csíraeszme], mely a természet adománya, Krisztus Jézus kinyilatkoztatásával megvilágosította. -- De hát van theológia az egyetemeken is! Van... de az a száraz, hatni nem képes theológia... Ó igaz az, hogy erkölcsi fogalmaink nem növekedtek, igaz az is, amit Bnekle mond; igaz az is, amit Lucas mond, hogy a vallásos férfiak több theológiát tanulnak édes anyáinktól, mint valamennyi theológustól. De azért ne támadjatok az egyház ellen; az egyház intézmény; külsô rend, gerendák és deszkák czölöpök és fosztnyik... Külsô támaszok a szellem óvására és megsegítésére... ezen belül, de meg nem kötve nyilvánul a szellem! Nézd szentjeit, honnan veszik magukat; ki nevelte, honnan a lelkük? ... Ez az egyház a társadalmi alakulások szorulatain küzdi át magát; számol; diplomatizál; küzd; ennek az egyháznak van fôpapja! A socialdemokraták panaszkodtak, hogy mi még mindig ,,papi nép'' vagyunk. Mennyire igazuk van! Minden felekezetben vannak mélyen vallásos lelkek! Erôs meggyôzôdések, milyen Huss J. és Luther Márton. A huszita küzdelmeket... a keresztény hadakat, ... a szerzeteket nem a pápa alkotja... de a szellem, mely független! Az államtól teljesen függetlennek kellene lenni... Krisztus nem kérdezte: zsidó vagy pogány- e az a gyermek? A szentek sem, de magukhoz ragadták! ... A vallás s az egyház fôpapja... egy rostélyt tisztel a kegyelet, melyen hajdan Lôrincz diakónust megsütötték... Ez a püspök itt akarta magára ruháztatni a lelket! Kérdezem, hogy mit gondolt volna itt a protestans... mit a mohamedán... testvéreknek ismerték volna egymást! Ez mind vallás [...] Nov. 22. ,,Szenteltessék a te neved.'' aki mást szeret, az tudja, hogy miért ragadja feléje a gondolat; ôrjöngô viharokat, édes mámorokat, az indulat orkánjait támasztja a szeretet s uralkodik rajtuk... hogyne volna az imádságban is elsô jussa, elsô helye! Imádkozó szív, ... neked vonzódnod, vágyódnod, szeretned kell ôt! Ima, téged is glóriával övez a szeretet. Imára is késztet, ... a legszentebb a legvágyóbb indulatra... ,,szenteltessék a te neved.'' S valóban lehetne-e szentebb ima, mint ez a nagy fölhívás, melyet a mindenségbe áraszt? Lehet-e a léleknek élesebb sugára s a szíveknek reszketôbb indulata, mint ez a paraenesis: ,,szenteltessék a te neved.'' Ismerd meg és szeresd, úgy, hogy megszenteld! Ismerd meg ... pihentesd rajta tekintetedet; midôn a végtelenbe téved, abban az űrben ô lesz vigaszod... Ismerd meg ... és dicsérd, és öleld és szeresd valód minden rostjával, ... becsüld nagyobbra mindennél, -- szentebbnek fönségesebbnek semmit se tarts ... ô az Úr! Ez legyen eszed s szíved ébredése! Ez legyen fáradt pilláid lecsukódása! Ez legyen álmod s álmaidban tündéri angyalod, ... Ó mily szent és igazságos kérelem. Az égben visszhangzik s a földön! mert ,,szent, szent, szent az Úr'' [Iz 6,3], telve az ég s a föld az ô dicsôségével. Nov. 27. Mit érzett Ágoston a csendes nyári éjben, midôn Ostiában édes anyja oldalán a csillagos égre nézett; szívében avval a nyugalommal, mely sok hányatás után lelkünkbe levonul? érezte a nagy vágyat a mennyeiek, a halhatatlanok, az el nem évülôk után! Fölébredt a mámorból! Szeszélye az emberi szívnek: hajszol a tünékeny virágok kelyhébôl, az élet örömeibôl mézet inni, s miután szürcsöltük sóvárgó ajakkal: lelkünkben nagy űr támad! s avval az űrrel valamiféle utálat a világ, s mondva csinált nagysága, örömei iránt, -- még inkább szívtelensége, kegyetlensége iránt. S ez elévülésben, e foszlásban, ez elfakulásban látja kiemelkedni a lelket, mely folyton lerázza magáról a port, -- csattogtatja szárnyát s repülésre készül. -- Az emberben mindenfelé jelentkezik a vágy az anyagiasságtól el az eszményibe s az eszményibôl a kereszténységbe. Ammon vágyódik Tamás után, de megutálja; a szép testen kívül szeretetet keres... Sz. Ignácz fölmegy többször a ház lapos födelére s onnan röpíti vágyait az égbe; ha hozzáhajtjuk fejünket, meghalljuk: Heu quam sordet terra. [Mennyire mocskos a föld! ...] [...] Dec. 6. Óriás csatasorok... rossz az egész csatavonalon; nyomor, szenvedély, baj, halál, bűn, kárhozat; lábtoppanásra elôállnak újak meg újak, -- fejlôdik a rossz, s a bűn, -- aléltan, leteperve a hadsereg, - - elcsigázott kedéllyel, reményleni nem tud... akkor föltűnik, mint a macchabeus harcokban fehér lovon az angyal s a csataél elé áll... a boldogságos Szűz... egy Szűz, kin a gyôzelem megtestesült... lelkünkben föltűnik az erény gyôzelme... Isten által ti itt gyôztök. Nézzetek e csatajelre a harcos Szűzre! Tiszta, szeplôtelen, makula nincs rajta; de ô is ember; ó tehát megvan törve az átok?! Dec. 8. Ne legyen az Isten gondolata legalább egyben tiszta és szent, -- sértetlen és fényes? Íme az ember, amint azt Isten gondolta a Szűzben. Praedestinációja utolérhetetlenül ragyog, sziporkázik rajta. Ego ex ore altissimi primogenita... [Én a magasságbeli szájából elsôszülött vagyok. -- Vö. Péld 8,22.] Változatlan erôben... ! Dec. 8. Isten háza... nagy közös érdekünk háza... Szent a család, mert ahol ember ered, fontos hely s tiszteletben tartandó... Szent a temetô, tiszteletben tartandó... Szentek a kórházak árvaházak, iskolák, hová az ember menekszik nyomorában: de a legszentebb, ahová az ember jön imádkozni! Itt a legnagyobb és legnemesebb, mert tudja meghajtani a fejét egy Úr elôtt, kit szemével nem lát, csak eszével és hitével. [...] Dec. 14. Úgy-e szép nap, pedig oly sötét a reggele, csak a hó világít. S mégis szép, szívünk gyönyörébôl veszi kellemét. S szívünk gyönyöre az a boldogságos Szűz, kit az angyal üdvözöl. Van-e szebb kép, festôi ecsetre, emberi teremtô képzeletre, szívünk áradozására érdemesebb, mint az a kedves Szüzecske abban a názárethi hajlékban, tiszta és romlatlan, mint egy remekmű. Hajnalnak hívja a szentírás; oly tiszta és józan kedélye, mint a hajnali fuvalom, -- oly gyengéd mint a korai égbolt, midôn a közeledô nap halványságát bíborral futtatja be. Máshol meg a hajnalnak szép virága, az egyetlen, aki nincs elcsúfítva; az Isten ôrizte, hogy szépen nyíljék, -- szépen mint az elsô ember, kit az Isten keze alkotott úgy, hogy kedve telt benne. Ez az egyedüli romlatlan leánya az emberiségnek; homlokán a tisztaság derüje; arcán az almavirágszín üdesége, -- szemeiben a szemérem csillogása, -- ajkain a kellem, -- egész testtartása vonzó és fölséges, mint az angyalok szűzi királynôjéé. Így képzelte ôt az egyház, midôn reá alkalmazta; ego ex ore altissimi prodivi primogenita... az elsôszülött, mielôtt elhomályosult a gyönyörű Istenkép mielôtt elromlott vére, mielôtt elcsenevészedett szűz ereje! S ismét: Ecce tu pulchra es amica mea... genae tuae sicut turturis [Én 1,15], oly gyengéd és finoman színezett a te arcod... S teljes díszedben lát a zsoltáros: Astitit regina a dextris tuis in vestitu deaurato [Zsolt 45,10]: aranyból van szôve ruhád... változatos szépség ömlik el körülötted. S íme az elsô Istengyermekhez indul az angyali ... Missus a Deo... Az Istentôl; hol van az Isten? távol talán? nem közel; de megnyilatkozik a Szűznek angyali szépségében, angyali jelenésben, angyali hangban, angyali érzésben és erényben. Az Isten szól hozzánk a jegeczek tornyos, rovátkos alakjaiból, a csillagok ragyogásából, ... az elömlött szépségbôl... szól műveibôl, szól a nemes szívekbôl, nagy ragyogó lelkekbôl s íme a Sz. Szűznek áhítatos szívéhez szól a legmagasabb angyal gondolataiban és csengô szavában; Az Istentôl küldetik az ,,Isten ereje'' a gyenge, tiszta harmatos szűzhöz az ,,Isten szerelmes leányához''. Az Isten ereje az alázatos Isten cselédkéhez, -- a legmagasabb és szelleme a názárethi völgyek liliomához, mintahogy jô a napsugár messze a magasból s játszik a kert rózsájának rügyeivel; aetheri finomságában a lombok közt reggeli párából fátyolt lenget, s a harmat gyöngyeivel ékíti a gyepet, -- azután pedig szövi a virág koronáját: Ó nemes, fölséges követe az Úrnak; Isten angyala, -- erôs mint Sennacherib tábora, -- ragyogó, mint az édenkertjét ôrzô lángpallos; bölcs, mint aki az Istenbe néz és elmerül. De minek küldi az Isten angyalát? Hiszen ô az Úr és tehet amit akar? minek kérdez? ó mert a természetfeletti kegyelem mindig az embertôl függ. Fölemellek, ha akarsz? megáldlak, ha akarsz? leányom leszesz... anyám leszesz, ha akarsz? De itt nem csak az van, hanem eljegyzi magának az emberi természetet az Úr; küldi a vôlegény követét ... a Szentlélek? akarsz jegyesem lenni? s ajkairól kívánja hallani a szégyenlôs, szemérmes igent. Elôbb kell megfoganni az Istent lélekben, azután testben! Íme míly közel áll a Szent Szűz üdvünk munkálásában! s ugyanazt az utat követi az Isten minden lélek megszentelésében. Akarat, akarat... ez a szentély! nem az érzelem! ott születik a bűn, ott születik az erény! Sokan vádolják magukat, hogy rossz gondolatuk volt; de ez nem bűn. Dec. 14. Az angyal belép mély tisztelettel, szeretettel és vonzalommal üdvözölni királynôjét. De lehetett-e azt tennie? nem hízelgés, nem tettetés? Légy üdvöz, boldogság és üdv neked, -- miért hajlom meg elôtted? koronád a kegyelem, üdvözlégy malaszttal teljes, -- hatalmad az Úr hatalma, az Úr van veled, -- nemességed és szépséged nemcsak királyi véred, hanem az az áldás, mely rajtad nyugszik minden asszony közül rajtad ... áldott vagy az asszonyok között. Nézzétek míly páratlan üdvözlet, míly csodálatos dicséret! Angyal ajkról hallani íly isteni üzenetet; tudni világosan, hogy az az áhitat, az az erény nem látszat, hanem boldogító valóság, -- tudni, hogy lelkünket körülfolyja a koszorú, -- hogy szívünk az Úr drága kincse ... pretiosa margarita, - - tudni, hogy lelkünk értéke a halhatatlanságban és örökkévalóságban változatlan, -- hogy van ott egy világ számunkra és egy diadalív, melyen a lelkek Istenhez térnek. Nemde nagyszerű? mit gondolunk nagyobbat? ugy-e örök aspirációink erre terelnek? ugy-e ha a földön csak úgy megyünk végig, mint a számkivetett király daróczban ellenséges földön, aki tudja, hogy palotái vannak otthon és fényes meze. De mi ez mind k. t. u. [Kedves tisztelendô urak] míly képek? mi lehet nagyobb mint ez ,,gratia plena''? válogassatok ... elhomályosít mindent ez a királyi szárnyalás, ... ez a méltóság, ... ez a szépség ... Libanon hava éked és a rózsa pírja szemérmed, isteni gyermek. Erényeid drága köveid ... erôd a romlatlanság ... légy tehát üdvöz királynô és Szűz. Királyi szűz ... Szűz királynô! s beleheli a követ szíve tiszteletét a gyengédséget és áhitatát. S mit tesz a Szűz? Szerénységében, szemérmében, alázatában megzavarodik! Nézd e virág szirmait? nézd, mi nyílt Istennek? szirmai a gyengéd erények ... ezekbe az erényekbe foglalta magát csírában az Isten. Lám mikor kinyitotta kelyhét, beleszállt a harmat gyöngye... Mikor legszebben nyílt az a páratlan virág, akkor megtermékenyíttetett s gyümölcse a testté lett ige! Így fogantatik az Isten; ô szív, mely fogan! boldog vagy! boldog mint senki más! ó termékenységed a te erényeid! Nézd a tavaszt, nem-e ilyen? s ha a szívnek van tavasza, nem- e ilyen? nem-e gyengéd és tiszta, -- hajlékony és harmatos, -- érzékeny? S mily szépség ez, melybe temetkezik az Isten ... s mely elôtt meghajol az angyal?! Dec. 17. Istenem van-e borzasztóbb mint a meghasonlott kedély? hová meneküljön önmagától ... kettészelve ... ontológiában lehetetlenség, a logikus, morális rendben szörny. Harmónia s egység, rend és szükségszerűség ... ezt dancolja és dúdolja úton és útfélen minden s íme az ember, kiben öntudatra ébredt a természet ... ezeket a viperatojásokat kelti ki! Tagadhatja-e a kötelesség, a törvény, az erény valóságát; ha mindent tagad, ezt nem tagadhatja; ha tombol, ezt le nem rázhatja. Ha zúdul ellene, megsebesül; sivár, üres nélküle az élet! Mit tegyünk? Rendületlenül így argumentáljunk: emberek, mitek van? ha nemes, öntudatos lények akartok lenni; érzitek, hogy nyomorultak vagytok. Nézzétek meghasonlástokat! belsô ellenkezés pusztít titeket: ez-e a világ? ez-e az igazság? Dec. 22. [...] Mikor édes anyai teje fakad az Isten táplálására, kirôl a breviarium hymnusza: ,,et modico lacte pastus est, per quem nec ales esurit''. [és kevéske tejjel táplálták, aki által még a sas sem éhezik.] Mikor egyik szűzünk, aki az ártatlanok ártatlana az Istent találta méhében s legtisztább, sugárcsillámosabb Istent imádó érzelmeit gyermekére terelhette, mert e gyermek Isten volt. S ô lett nagy Debóránk, -- harcias asszonyunk kik fölszabadításunk harcában elôre megy s Istenünket testvérünkben mutatja meg ... gyermekében! Ó nagy gondolat, a nagy tények úttörôje ... nagy szűz ... Szűzek szüze ... Isten anyja. Várod az embert, aki Isten; csak ez kellett nekünk! S te borulsz le legelôször s biztosítsz minket: ez a ti Istenetek! Félünk a bálványozástól ... Ne féljetek...! [...] Ó igazán a lélek ünnepet érez. Ünnepet érez; ... valami mélyen megható indulatot, ... valamit abból a békébôl és nyugalomból, melyrôl oly sokat beszélnek s oly keveset találnak. Valami olyat, mint a rab, midôn billincse lehull, ... olyat mint a reménytelen, midôn újra fölserken erénye, ... olyat mint a küszködô, mikor ismét bízni kezd. Szent nap ez és vigaszteljes ... szent, mert a legszentebbet üli: Isten irgalmát s az ember megváltását ... vigaszteljes: mert, az a nagy átok, melyet az ember cipel bűnében és vergôdésében, mintha szétfoszlanék rólunk. Amikor az ünnepélyes érzelmekkel telve keresünk alkalmas helyet, ahol elérezhessük és elsírhassuk, amit érzünk: íme egy barlangba vezetnek, istálló szemetjére, ahol egy jászolban egy gyermeket találunk pólyába takarva, édes anyja van mellette; ápolja és imádja. ======================================================================== II. Némethy-féle füzet (1892--3--4) 1892. Dec. 25. -- Világosságot és életet kér az emberiség; ó mily bensôséggel rimánkodik ezek után, a szeretet örök és mélységes ösztönével. Az éj és a halál két rém; az egyikbe kísérteteket és rémlátomásokat helyez, -- a másik mögött kárhozatot és ördögöket lát. Leglágyabb érzelmeivel folyja körül a világosságot s az életet; emlékei gyengéden kinyílnak, s minél több fény, annál több élet, s mikor a fény a nap sugarain ömlik le a földre, kivirul az ... föld, s a nefelejcs és vadrózsa színeivel mosolyognak bele a világba, mihelyt a világosság s az élet megrezzen a lélekben. S mit csinál a liturgia? A liturgia kifejezi a hittitkot; nagyszerű kerete hitnek, a misekönyv lapjait a művészet beszegi lombbal, virággal, ... (?) adással s állattal: éppúgy a hittitkot is környezi a csicsergô, mozgó, szökkelô, pajzán indulat, - - kép és alakzatok, az arabeszkek szunnyadozó s álmodozó vonásai! S mirôl beszél mármost karácsonykor? mily alakzatokat s képeket használ? Fényrôl és életrôl! éjrôl és halálról. Ez suggestiója, -- ha ébredez; csak errôl beszél; mámorában is errôl félrebeszél! Deus, qui haec sanctissimam noctem veri luminis fecisti illustratione clarescere: da quaesumus, ut cujus lucis mysteria in terra cognovimus, ejus quoque gaudiis in coelo perfruamur''.[2] -- Vannak tehát titkai a fénynek, -- vannak fényes titkok, -- s van titokzatos fény! ,,Mysteria lucis''. Ó bár lelkünk felfogná e titokzatos fényt''! A karácsonyi éj a fénynek éjjele. Ez egészen az égbôl jön, a magasból s megindít egy életet, melyet kegyelemnek s nem természetnek hívunk! A próféta szavai kezdik a hajnali misét: ,,lux fulgebit hodie super nos, quia natus est nobis Dominus et vocabitur Admirabilis...'' és az oratio ismét arról beszél: ,,Da nobis, quaesumus, omnipotens Deus, ut qui nova incarnati Verbi tui luce perfundimur, hoc in nostro resplendeat opere, quod per fidem fulget in mente.'' Halljuk: nova lux, ... fulget in mente! Új ismeret ... homo genitus idem refulsit et Deus ... Homo-Deus ... ez az a ,,nova lux''. Amit mond és tesz, mind igazság és szentség, ragyog elôttünk; látunk új elveket és gondolatokat! ,,Dies sanctificatus illuxit nobis, venite gentes et adorate Dominum: quia hodie descendit lux magna super terram.'' ,,Viderunt omnes fines terrae salutare Dei nostri.'' ,,In ipso vita erat, et vita erat lux hominum, et lux in tenebris lucet...'' Így azután a fény életbe csap át s aki fényt kér, az fölváltva életet emleget; kéri, hogy az ész fénye a testekben tündököljön s a hit fénye életet adjon; kér istenülést: ,,Accepta tibi sit, Domine quaesumus, hodiernae festivitatis oblatio, ut tua gratia largiente, per haec sacrosancta commercia, in illius inveniamur forma, in quo tecum est nostra substantia'' (Secr. I missae). ,,...Ut sicut homo genitus idem refulsit ac Deus, sic nobis haec terrena substantia conferat, quod divinum est.'' (Secr. missae II), ezt a secretában suttogja... ez a legmélyebb irányzatossága és vágya. Ó szép, örökifjú vágyak, csak Krisztust segítsétek felölteni, életünkben kifejezni! Mily nagy késztetés ez a jóság az igazi keresztény erényre. Szégyenkezem, ha magamat Krisztussal összehasonlítom. S azért azt a kereszténységet keresem, mely tűr, nélkülöz, lemond, áldoz, ... szeret és pedig áldozatban szeret. Dec. 30. Jókívánságok repkednek a légben s a legtöbbrôl azt kell mondani: ,,légvár''; tündérkertek, alapok, támfalak nélkül! Vannak nekünk jókívánságaink; vannak kívánságaink, melyek követelmények, kellékek, alapföltételek boldog élethez. Vannak kívánságok, melyek áldásként lebegnek ezen szeminárium fölött is, imává olvadnak ajkainkon; kívánságok, melyek az egyház kívánságai... Sôt Jézus Szíve kívánságai. S mi e kívánságokat ismerjük, k.t.u. (kedves tisztelendô urak) s azért nem követek el merényletet, ha Jézus Szíve e kívánságai tolmácsának csapok ma fel, s e kívánságokban visszhangoztatom saját jókívánságaimat egy boldog újesztendôre! [Folytatódik a szemináriumi puncta; Prohászka felsorolja a kispapoknak elvárásait: mit kell tenniök, mit kell kerülniök... -- Szerk.] 1893. jan. 1. ,,A kereszténység csak ígéret volt. A socialismus a teljesítés. Akarja a gondolat és a tett egységét, -- az élet harmóniáját, a valóságos morált, mely teszi, amit parancsol. Nem tűri, hogy az ,,én'' minden s mások fölött álljon, -- akarja egyenlôségét mindannak, aminek emberi ábrázata van... Meg akarja törni a Mammon s a Moloch kettôs igáját, azt a borzasztó ikerpárt, mely az emberiséget arany- és vas-lánczokkal rabságban tartja, mely Isten tiszteletét ünnepli szennyben és vérben. Nehéz és küzdelmes harcz, -- Moloch és Mammon erôsek.'' [Nincs megjelölve, honnan az idézet. Szerk.] Akarnak békét...erôszak által; a liberális állam, hadseregek által; a socialismus a fölkorbácsolt népszenvedély által, mely megtörjön mindent, ami van, államot, hadsereget. De a békét nem erôszakra kell fektetni, hanem a béke fejedelmére, mint aki kezdet óta békét hozott! Láttuk csillagát: a fényt az éjben! Az ismeret által mutatja be magát a Messiás. Kiút a pogányságból. Csillag az éjben. ,,Populus vidit lucem magnam.'' Megvilágítja, elítéli: föltünteti, hogy mi a pogány. [Prohászka reggeli elmélkedését továbbszövi, kibontja punctává.] [ ... ] 1893. jan. 19. Nagyon sírtam. Hogy lehet az, hogy ahol 13 helyen imádkozik Krisztus az Eucharistiában, mégis oly nyomorúságos állapotok legyenek; hogy a gyermek anyjukat így szólítsák: te vén kurva; hogy az anya kis leányának így bókoljon: hol voltál te kis kurva? Iszonyú elvadulása az erkölcsi fogalmaknak; s ezt katholikus templomok árnyékában! Nem Uram! Itt nincs rendben a te egyházi rended; a te papjaid; ó itt nem égnek; hiszen elemésztené ôket a bánat, a fájdalom. Hogyan tűrhetnék azt, ha szeretnének téged forróan? Amint szívemben csak megrezdül szereteted: már kiállhatatlanná lesz, unszol, feszít, nógat; mit nem tennék érte, hogy kielégítsem! Értesz, édes Jézusom? nagy fôpapunk! Istennek, az Atyának Apostola! Hogy itt a nevetés szentségtörés, bűnnel nevelnek naggyá embert; csoda-e, ha átkukká válik?! csoda-e, ha a szülôk szélütötten gyermekük istállóiban reszketnek a fagytól? íme, ez itt napirenden van? A gyermek nem tiszteli szülôjét, mert bűnt lát rajta; káromkodással ösztönzik az engedelmességre; annak csak kárhozat lehet a vége. [ ... ] 1893. Húsvét (?) (márc. 12. és ápr. 7. között) Halhatatlanság. Ó boldogító és vakmerô gondolat, -- ébresztô, lelkesítô hit: de van-e alapja? Szívjuk magunkba halhatatlanságunk biztos öntudatát. Lelkünk halhatatlan: erre következtetések által jutunk. Ne beszéljünk most lélekrôl; vagy nem tudjuk, van-e lelkünk: beszéljünk önmagunkról; mi a mi természetünk? 1) Van számunkra valami nagyvilág: az igazság országa, melyet elfoglalunk az ismeret által. Ismerni...ismerni: minden arra hív és késztet, s midôn ismerünk, közlekedésbe lépünk a szükségessel, az abszolúttal; idôbôl és térbôl kiemelkednek a gondolatok, az eszmék, a törvények. Minden, ami körülöttünk van, az enyészet s a romlás alatt áll, de mi ebben az enyészetben és romlásban örök szükséges valóságot emelünk ki: az igazságot. Ha világ nem volna: az igazság volna, -- ha mi nem volnánk, az igazság volna; s az igazság mindenütt van, -- mindenben van, s mégis csak számunkra van; az állat ebbôl semmit sem bír; de nekünk ...ánokat nyit és hív, hív föltartóztathatatlanul. S mi magunkba vesszük, élünk belôle: értjük sz. Ágoston szavát: quid enim fortius desiderat anima, quam veritatem? [mit kíván erôsebben a lélek, mint az igazságot?] S mire való ez a veritas s ez a desider(ium) verit(atis)? Mire való? Hogy gondtalanul éljünk, hogy az élet küzdelmeiben biztosan átvergôdve nyugodalmas létet biztosítsunk? minél nyugtalanabb az élet: annál inkább ébred bennünk a desid(erium) verit(atis); annál inkább kifejti erejét és fényesen bizonyítja, hogy az emberben van valami, ami önmagáért szereti az igazságot: ez az ô eleme: benne s belôle él; a változatlan, örök, halhatatlan igazság a mi ,,elemünk''. S minden lény pedig ,,eleme'' után vágyik s belôle él, -- belôle épül föl: Van tehát bennünk valami, ami az örök, változhatlan, halhatatlan igazságból épül föl: ami elemeit belôle meríti; folyton asszimilálja magamagát az örök, változhatlan, halhatatlan igazsághoz. Tehát a mi lelkünk olyan, mint az igazság: örök, változhatlan, halhatatlan. De azt mondhatnák: igaz, hogy az igazság örök, de az embernek csak ideiglenes életéhez van rá szüksége. Praktikus haszonná változtatja, s az emberiség haladása eléggé mutatja, hogy mire az igazság?! Sôt éppen az ellenkezôjét mutatja; mutatja, hogy nem erre való. Ha az igazság ismerete a földi élet kényelmes berendezésére volna való, akkor jobb volna helyette az ösztön s a tisztán érzéki ismeret. Dacára a modern vívmányoknak, nem tudjuk természetünk követelményeit úgy födözni, mint az állat; mert ez biztosabban, könnyebben és tökéletesebben tesz mindent. Szövôiparunk sohasem fog úgy gondoskodni rólunk, mint a természet az állatok mezérôl, -- czipôink sohasem lesznek olyanok, hogy azokat bármelyik állat megirigyelje; lakásunk sohasem lesz oly nekünk való, mint a fecskének a fészke, és az orvosságtan haladása, chemia, fiziológia, anatómia...képtelenek oly diagnózisra és ellenszerekre, mint ...állatának ösztöne szolgáltatja. Ha tehát csak erre adatnék az igazság ismerete: jobb lett volna finom állati ösztönnel ellátni, könnyebben s tökéletesebben élhetnénk a földön. S mialatt ezt a reflexiót tesszük: megczáfol minket az igazság beláthatatlan világa, mellyel szemben a praktikus hasznosság csak gyönge, keskeny erecske, s kérdéseket vet föl, melyeknek semmi közük az ideiglenességhez. Ittassá tesz az igazság szemlélete s mindent elfelejtenénk tôle; mindent szívesen. Sôt azt vesszük észre, hogy akik az igazságot keresik, mindent elhanyagolnak; kutatnak, hogy tudjanak; föláldozzák erôiket és egészségüket, gyakran életüket; ideiglenes kárukkal átkarolják az igazság kincsét. S minél nemesebb, kiválóbb s kitűnôbb az ember: annál magasabbra emelkedik e halhatatlan régiókba! annál többet él! Bizonyára onnan való az igazság igézete, melyet a lélekre gyakorol, hogy ez a lélek halhatatlan, független az ideiglenességtôl s azért nem törôdik vele: hasznára van-e itt a földön ismerete vagy nem. De hiszen a lelkek szinte beleélnek, belenônek. 2) Tekintsük meg az élôlények fejlôdését. Mindegyiknek van egy határvonala, melyen túl nem mehet. Ha ezt eléri, ha életének teljéhez jut: egy darabig megáll rajta; aztán lehanyatlik. Az emberi test is e törvény alatt áll, fejlik, virul, pompázatában áll: elhal. S így magán viseli minden az enyészet és múlandóság jellegét. Mert ami kifeslett és teljes: ami végzett, csoda-e, ha elmúlik?! S ha minden itt, az élet határai közt, futja be fejlôdése pályáját: folytatódjék. De ha egy ember sem készül el, egy ember sem fejlôdik ki itt e világon: nem kimondja-e a fejlôdés ugyanaz a törvénye, hogy folyása egy más világban legyen? Pedig egy ember sem kész itt a földön ... egy sem! Az emberi szellem tökéletesedése a végtelenbe nyílik; bármit ért el: eszméinek kerülete új ívekké domborodik, -- új gondolatok meghosszabbítják ezer mérfölddel távkörünk sugarát. Ha élethossziglan is búvárkodott: szerényen ismételheti Newtont: ,,Nem tudom, hogy mit szól majd a világ munkáimról; gondolom, hogy csak gyerek voltam, aki a tengerparton játszik s majd egy kavicsot vesz föl, mely simább, majd egy csigát, mely fényesebb: míg az igazság nagy óceánja véghetetlenül terjeszkedik elôttem.'' Ismertek nagy férfiak vágyódásai, -- telhetetlen, elégedetlen hánykódásai, -- esedeznek nagyobb világosság után. Legvilágosabb ez a befejezetlenség, s annak emésztô érzete éppen a legfontosabb kérdésekben, hogy honnan és hová? minek és miért? mily viszonylatban vagyunk az ôsokhoz és a végczélhoz? Általános bevégzetlenség... ez a legáltalánosabb tény! Értelmi, erkölcsi, emberi bevégzetlenség! Az emberiség óriási többségének még alkalma és ereje és ideje sincs bevégzôdni; a 10 000 művelt pedig világosan látja, hogy befejezetlen az élet. De hát maradjon befejezetlen?! Befejezetlen legnemesebb s legmagasabb tehetségeiben? Ez a természet törvénye ellen van! Minek adta rá akkor a leküzdhetlen szükségességet? Minek a küzdelmet, mely a természet mélységeibôl tôr föl s magával ragad. Minek a követelést folyton hangoztatni? Azonban azt mondják tudákosan: hány ikra, hány pete, hány tojás vész el, hány körte, hány alma hull le éretlenül? De ha egy ikra se, egy pete se ... ha egy körte se érne meg? mi volna e természetbôl? egy ember sem érik meg ... pedig az ember nem körte, -- nem ikra; lelke szabad, önálló individuum; czélja nem másnak szolgálni, hanem befejezettségét elérni! 3) Vessünk még egy pillantást az ember akaratára. Leghatalmasabb s legtermékenyebb vágya: a boldogság után való vágy. Mindenki tisztában van ez iránt. -- Ez nem álom, nem képzelet; nagy valóság! De ha ez természetes, általános vágy, nem lesz-e befejezettsége? A természettudomány ezt tanítja: ahol ösztön, törekvés, szerv van valamire: ott kell tárgynak is lennie, melyre irányuljon. A kis bogarak és férgek milliárdjai közt, ha testükön valami kis szerv, valami kis csáp, valami szagló szerv vagy védôeszköz van: azért van...mert van tárgya, s oktalanság volna azt mondani: az tárgytalan. Utánozzuk a természettudósokat: ellesik az állatkák ösztöneit, kutatják természetüket s így következtetnek: az állatnak erre meg arra van ösztöne: tehát ez a táplálék létezik. -- A vándormadár érzi az ösztönt, mely melegebb tájakra hajtja: tehát. -- A hernyó hernyósága végén új életre megifjul... Az ásatag állatoknak szemük van: tehát volt fény akkor: és a boldogság nagy ösztönével mi lesz? Ha nône szerve a boldogságra: ezt mondanátok: van boldogság; nohát van szerve, van ösztöne, mély és hatalmas. Ó tehát örüljünk nemességünknek. Gondolják el, hogy mit hordozunk? Kérjenek bármit: gazdagságot, tekintélyt, méltóságot, hírt, sikert...jöjjön aztán elô valaki, s kérdezzék, mit akarsz? Halhatatlanságot! igazán de kérek legtöbbet s legfönségesebbet. S íme kérnek sokat halhatatlanságot: Nagy Sándor és Napóleon, Horácz és ..., de mi az? Szappanbuborékok. S Krisztus jön: ,,ut omnis, qui credit in eum, non pereat, sed habeat vitam aeternam'' [hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, Jn 3,16]. S ápolja bennünk ezt az örök életet: ,,qui manducat meam carnem ... habet vitam aeternam et ego resusc...'' [aki eszi az én testemet, annak örök élete van és én feltámasztom... Jn 6, 54]. S az off. def. [a halottak officiuma] így kezdôdik: ,,regem cui omnia vivunt...'' [a királyt, akinek mindenki él...] Ó mily szép a föltámadás hajnala, az éjfélbôl bontakozik ki: oly szép a remény, mely int felénk! Szép ez a húsvéti reggel, megcsendülnek a harangok, s visszhangzik az üdvözlet: Regina coeli... Ápr. 7. Szép, kellemes meditáció Krisztus Jézus emberséges szívérôl föltámadása után; mint siet vigasztalni s az asszonyok sürgölôdését, virrasztását, jóakaratát megjutalmazni. Íme az emberséges Szív! nem változott. Nem kicsinyel ily szolgálatokat; miért kicsinyelje? hiszen az emberi gyengéd buzgalom kivirágzásai s az Isten mindent méltányol, ami kinô a természetbôl... Szept. 8. Mária nap! a mi kedves kisasszonyunk napja. Kicsike ... de asszony is, domina! Be jól éreztem magamat; hevülten, égtem, lelkesültem -- és ... sírtam. Könnyeim gyöngyeim! S mialatt én sírtam, addig egy ügyes pók szép kerek hálót szôtt a Mária oltár virágai fölé; ômaga pedig nem maradt a kör közepén, hanem elköltözött; mert az emberek nem szeretik ôt. Nem tudom, ki lesz olyan kegyetlen, hogy levegye hálóját, hiszen finom fátyol az a virágokon, azokon a bíborszínű muskátlikon. Ó édes Szűz, add hogy újjászülessem kegyelmedben! ... az áhítat kegyelme ... édes elmerülés ...vonzalom... átmelegülés... [...] Szept. 27. I. Az öreg vértanúk napjain mindig valami mély s egyszerű érzés vonul át lelkemen, olyan mint a tenger lehelete, az a balzsamos, enyhe s mégis friss tiszta fuvalom, mely hôsöket és szenteket éltet. S akkor aztán egyszerre könnybe lábad a szemem és sírok édes, fájdalmas könnyeket. Miért sírsz? Van egy nagy szentelt fájdalmam. Siratok nagy romokat, nagy sírt; s azután siratom az együgyű, otromba nemzedéket/népet, mely e sírok s e romokon jár érzéketlenül. Siratom az egyház sorsát, az örök gondolatok telét és éjét; siratom, hogy miért születtem én most, mikor minden törpe, miért nem akkor, mikor itt pálmák virágoznak. A grönlandi lapp hallgatja a meséket a paradicsomról, mely elôbb ott volt s aztán jéggé lett, bánatosan és érdeklôdve, nagyokat néz az olajlámpa lobot vetô lángjába s összekuporodik még jobban medvebôrös kunyhójában. Bámulja, ha a jégbôl itt ott egy pálma halavány, karcsú levelét kihúzzák s elmereng: íme nem mese a jéggé lett paradicsomról. Hallgatva üget a beduin karaván a tar pusztában, egy-egy tekintetet vet a Vörös tenger ragyogó, izzó tükrére s a Sinai ormok kékes, violás, bíboros, karmin és vérvörös szegényeire s elgondolja: mikor vezette Allah nagy szolgája Husa (?) a kétmilliónyi népet. -- Úgy siratom én ezt a telet, melyben örök, sudárpálma gondolatok megdermedve oszlanak; siratom ezt a pusztát, melyben kô és homok terjeng, s keserű források gúnyolják a fáradt utast. Hol van apostoli szellem nálunk, k.t.u. ? Három missionáriusa van Magyarországban, s azokat is visszasírják rendjeik; nem prosperálnak; fiatal papjaink 4 évi meditáció után avval lepnek meg, hogy gyűlölik a németet vagy a tótot s mikor az egyszerűség annyi példáját látták, a világias tempók bábjainak bizonyulnak. Katechétáink közül többen mutogatják, hogy a szemináriumok szelleme egy kis léghuzamhoz való csak hasonló, mely földagasztja az arcot, de nem erô az, hanem ránk kényszerített toldalék. Hiába, k.t.u. ezek óriási bajok: úgy látszik, hogy csak patakok a posványban, lassan kígyóznak és erejüket vesztik. A népnek szelleme lankadt s önök is belôle valók, s nem akarnak elbúcsúzni a vityillóktól, nehogy a palotákban nagyobbat kelljen gondolniok; nem akarnak szakítani a köznapiasság léhaságával, nehogy megerôltessék magukat. Hol nônek az apostolok? itt s látni-e rajtuk ilyesmit? vannak kitűnôbbek, mint látszik; de vannak, kikben nincs vér, hanem víz, -- nincs velô, hanem higany; nincs agy, hanem szivacs, mely csak váladékot csepegtet, -- nincs szív, hanem tapló, mely tüzet fog, ha az ember aczéllal s kovával dolgozik körülötte s akkor is csak oly tűz az, hogy pipára gyújthassanak rajta. Hibák, vétkek, rendetlenségek tovább kígyóznak; hibázik s nem veszi észre, hogy ezt is el kellene hagynia, ha szereti az Istent. 1891. okt. 4-8-ig exerciciumok s a vége az lett, hogy a negyedévesek nem beszélnek a harmadévesekkel egyet-kettôt kivéve. Én akkor nevettem... Csodálkozunk, ha bizalommal jövök valaki elé, tudják, hogy meg nem érdemlik. II. Iparkodjanak kiművelni magukat. Hogy minél magasabban álljanak a lélekben. Ne bánkódjanak, ha nincs tehetségem, mi lesz belôlem? Ha márvány nem, vagy csak szemcsés homokkô, kifaragnak s rátesznek a templom kapujára, -- ha szögletes is vagy, ha csúf vagy, ilyen részletekbôl épül a góth dóm. Ha fölkerülsz, nézz az éjbe, ködbe s óvd magad, hogy le ne törjenek, hogy le ne szitázza éleidet az esô, a fagy: így tégy! Egy szeminárium nagy baja, hogy klerikusai a halálos bűntôl nem rettegnek, az örök gondolatok még nem járták át ôket; gondolatok, melyek erôsek, mint a halál; mélyek ... magasak ... erôszakosak; s annyi lendület, annyi tűz van bennük, annyi fönség és szépség, hogy a boldog halhatatlanságba kényszerítenek, sürgetnek: menjünk...oda! [...] Okt. 17. Mily kicsiny az is, amit nagy emberek, amit a szentek tesznek. Ha a világon átszáguldunk, mily keskeny közök azok, melyekben igazán nagy szívek sugároznak életet s meleget; egy város, egy vidék, - - egy országot már nem mondhatok. S hogyan törhet akkor az ember a végtelen dicsôségére, mikor minden dicsôítése mint a szúnyog esti zenéje. A végtelen bizonyára szerez magának dicsôséget, a virágok szférájában kiépíti oszlopait. Jobb volna tán ha nem mondanók, hogy az Istent dicsôítjük, mert ez tévedésnek látszik; a végtelennek nem éri föl láthatatlan kis ízét, amit a teremtés neki dicsôségbôl juttathat. Tehát nem a végtelennek dicsôsége; hanem a mi szolgálatunk; a mi felfogásunk, a mi világunk kerületében dicsôítjük a végtelent: de ez a valóságban semmi. Nézd azt a kagylót! Köszöni a végtelen tengernek, hogy öblögeti; úgy látszik neki, hogy csak vele törôdik; a virág csókolja a szellôt, s gondolja, hogy csak ôt ingerli; pedig hány kagylót mos az óceán s hány szirten morzsolja s hány zátonyon gördíti hullámait. Mint téved a kagyló, ha képzeli, hogy ennek az óceánnak, mely oly nagy, hogy vele is bíbelôdik, ékességül szolgál! [...] Nov. 1. Az ember mindenütt képviseli az elvet: viribus unitis (= egyesült erôvel) ez elv jegyében születik, neveltetik, művelôdik, boldogul, él és küzd és gyôz. Az állatosság egy-két alakot kivéve sehol sem képviseli ez elvet. Az állat kész vagy mindjárt, mint ahogy a halacska készen oson ki az ikrából, vagy nemsokára, mint a veréb s kirepül fészkébôl, anélkül, hogy hálát csiripelne, s emlékül egy kis ismeretet vinne el magával. Ruha nem kell nekik, házukat nem építi más, élelmüket nem szerzi más, nem tanulnak mástól semmit, nem segíti senki, nem gyógyítja senki, nem szorul senkire; önmagukban állnak, függetlenül, hidegen, erénytelenül, ismeretlenül s így is vesznek el. Nem így az ember; sohasem kész, sohasem független, mindig száz és ezer kézre szorul; minél műveltebb, annál több ember munkája szolgál neki: az ô hazája, az ô haladása, az ô boldogulása másoktól van. Ki csinálja ruhánkat? hány kéz dolgozik, míg a kenyér elôttünk áll? Ki építette e házat, hány kômíves, hány fuvaros, hány asztalos, ács, lakatos? s azokat hányan tanították, ápolták, nevelték, fôztek nekik? Városaink, falvaink, az utak, melyeken járunk, a kövezet, a papír, melyre írunk, -- a levél, melyben kedves sorokat olvasunk; mind a szociális munka vívmányai. S valamint a viribus unitis elve tartja fönn életünket, ugyanez az elv tartja és fejleszti minden haladásunkat; tudományunk, mesterségeink, intézményeink, mind a szociális munka eredményei: hitvallásunk az emberek közössége. [...] [NB. Az 1894-es év jegyzeteiben nagyon sok az áthúzott oldal, tehát Prohászka ezeket már felhasználta az Elmélkedések kiadásakor.] ======================================================================== Lelkigyakorlat Kalocsán (1893) Kezdôdik 1893. július 18-án Szeretetbôl váltunk ki az Istenbôl. Ez a mi bölcsônk: az örök szeretet! Creatus est homo, ut salvet se. [Az ember azért teremtetett, hogy üdvözüljön.] A potenciából kiemeltetett, hogy akció legyen, egész az örökkévalóságba, föl bele az Istenségbe. Egyik terminusa: a semmi; másik terminusa: a minden. Elmondhatja: signatum est super me lumen vultus tui; [Megjelölt arcod fénye.] az örökkévalóság fénye. Mert ami van: örök és leginkább én vagyok. Törni az örökkévalóságba: ez a czél. Ez fönséges és vonzó czél. Mint ahogy vonzza a lázkereszt tetejérôl fölnyilalló halász-sas; -- ez energikus és mélységes czél, fölkavar és megfeszít -- e változatos és mindent átfogó, hasonlít a minden- Istenhez. Mindenben suttog és perczeg, -- szivárog és élet, -- sürget, tol, feszít. Ha a teremtô kézbôl kiszóródott mag vagyunk s az Isten magva: úgy-e nem csoda, ha felé növünk?! s kifejlik bennünk az Istenség, a maga analóg vonásaival: mélységgel és magasztossággal, az általánossal és osztatlansággal, -- az örökkel és ideiglenessel. Hasonló, hasonló az ember a nagy Istenhez. Hiszen tôle van. Tehát hozzá nô, simul és hasonul. Hasonulni ez a fejlôdés. S minél jobban teszi ezt: annál inkább lesz meg a másik is: laudet, revereatur, serviat [dicsérje, szolgálja, tisztelje]. Kifejlôdni, pompázni: Istenhez hasonlóvá lenni... s ennek kifejezést adni, mint dicséretben. Hiszen ebben hozzá emelkedünk, -- érzelmeit magunkra öltjük, -- gondolatainkat kifejtjük. 1) A mű dicséri a mestert? nem szóval csak, hanem tettel. Ez a mi megszentelésünk. Mindig az örökkévalóságért tenni s másoknak is örökkévalóságát biztosítani; ehhez a karóhoz kötni létünket; erre a vonásra reflektálni folyton. Tehát lelkünket legtöbbre becsülni s megszentelését követelni. Én igazán nem tudom, hogy valamit többre becsülnék. Elôttem Pofel és Ramsch és Wurst [selejt, érdektelen] minden egyéb. Látom a rondaságát ezeknek. 2) Servire. Minden érdekét megfeszülve fölkarolni. Az elsô érdek: lelkem. Tehát bravourral s passióval neki iramodni az erényeknek. A többi érdek egy ôserdô, melyet fölgyújtunk. Compendium. Az ember az Isten magva; csírázik, nô, mindig hasonul. a) lappang benne az isteni; de mag is, erôtlen, fejletlen. b) csírázik, nô, hasonul; minden erôvel és tulajdonsággal; föltartózhatlanul (laudat, revereatur, serviat.) c) benne pihen. Július 18-án délután. Tökéletlenségünk okai a) hivatáshiány, ellenszenv, kelletlenség. b) hajlamok más foglalkozásokra s azért undor: nauseat anima nostra [undorodjék lelkünk] a bölcs szerint: a fokhagymával telt gyomor undorodik a mennyei kenyértôl. c) sok fáradság ... kimerülés. d) sikertelenség; szántunk tengerpartot. De hányszor jön haza üres kézzel a vadász, a halász, a földműves. Okok: hit ... remény ... Krisztus szeretete irántunk és a mi szeretetünk Krisztus iránt. Július 19. Szent Vincze napja; máris könny fátyolozza szememet; úgy vagyok, mintha révedezve a tenger partján állnék s néznék a messze távolba. Mindig vágyódom; mindig küzdök. Fôtámaszom és alapom: Krisztus. És pedig a folytonos Krisztus, a folytatott Krisztus. -- Nem lehet ellankadnom, nem lehet lemondanom semmirôl; Isten látja lelkemet. Mindig ki vagyok feszítve; ó de mennyire! Sohasem pihenek, sohasem nyugszom meg; nyugtalan vagyok; csapkodom korlátaimat, mint a tenger a partot. Énekelnék, de csak a ,,vándor'' éneke tetszik nekem. Ich komme vom Gebirge her, -- es saust der Wald, es braust das Meer! [A hegyrôl jövök, zúg az erdô, morajlik a tenger.] Lehet, hogy ez büszkeség és hiúság; de én csak élni, csak Istent keresni akarok. Lehet, hogy határozatlan kapkodás, de egyben határozott: csak Istenért dolgozom. Talán nagyon földi, de Istent keresem a földön. Hibák, ismeretlen balfogások, tévelyek ösvényei, -- elfogultság szögletes szirtjei, -- szakadozottság s elszóródás erosio és porladás, -- csuszamlások... emberi mindez; de sasként emelkedem mindezek fölé. Kicsiny és alacsony az ember; gyönge és hiú; s mikor jót tesz, akkor is gondolkodik róla, hogy baklövéseket tegyen. De a szeretet s az ismeret segít, emel és biztosít. Július 19-én. Ismét az az ájuldozó, kegyelmes érzés, mely az exercitiumban összezúz. A lélek megtöretik, összezúzatik, s az jó neki. Ráborul az Isten. Az Istent a teremtmény el nem viselheti, nem mint szeretetet, nem mint igazságot; attól olvadoz, ettôl megfagy. Mintegy végtelen fagy, mely megroppant mindent, -- halálmezôt terít be szemfödôjével. Ó mily borzasztó vagy s fagyasztó vagy nagy igazságos Isten! Be könnyű ilyenkor a mély magábaszállás, a kesergô bánat. S mily tisztelettel telik el az Úr iránt! Átérzi, hogy végtelen az Isten s fél és imád. A ,,propria peccata'' [saját bűnök] megfontolásánál, a II. pontban. A bűn utálatossága: mint romlásé, korhadásé, -- mint fölületességé és törpeségé. Fôleg a különös kegyelem révén: a papban. ,,Filios enutrivi!'' [fiakat tápláltam] s kiöli a nemes tiszta érzést, mint a megfertôzött szűzbôl. A III. pontban: mily kicsiny vagyok. Kivált az alacsony látkörnél fogva: mozdulni sem tudok a jövô problémáival szemben; a patkány látköre milyen, ha fölmászik a hegyre! Tiszavirág, ephemer! No ez igaz; a nap emberei: ,,Männer des Tages''. Mit bízzunk rájuk? -- Meddig hatolunk a térbe? a mélységbe, a magasba? -- Mi a mi erônk? a függés láncaiban. -- Mi a mi erényünk? Az a nebántsvirág, -- az a pityergô ne nézz rám. Az a sopánkodó, -- az a magamagát hamar martyrrá fölavató, folyton önmagával bíbelôdô, -- körben járó; tehetetlenség és gyámoltalanság. Hol vannak igazán magas látókörű s a pillanat és a meter szerint mért nehézségeket legyôzô lelkek? Nekem bizony úgy tetszik, hogy az ember eszénél fogva kilát messze, de azután a reflexió ôt a legszűkebb s legalacsonyabb körbe szorítja s ott csömöríti és eltörpíti. Ha pedig meggondolná, hogy ez mind apróság és piszmogás, hogy az idô s a tér csak a határolt lét bódéja, vásáros panorámája, melyben sok a kép s körülötte nagy a lárma, de azután fölszedik. Ha valaki szem elôtt tartaná a nagy érdekek örök értékét s ideiglenes veszélyeit: akkor küzdene s le nem kopnék s nem hagyná letörni szarvait. Ha belenézünk az emancipáció föladataiba, melyeket lelkünkben meg kell valósítanunk, az emancipációra a bűntôl, hibától és szűkkeblűségtôl, a jellegtelenség és törpeségtôl: bezzeg nem lesz lekonyuló fej és sápogás ephemer sikertelenségen, hanem elementárisan kitörô vágyódás és harc az ifjúság egész bravourjával és lelkességével. Úgy éreztem magam elôbbi exrcitiumaimban, mint aki mindig megifjul s rendbeszedett érzelmekkel és indulatokkal s nagy reményektôl duzzadó vitorlákkal szeli a tengerpart hullámait: s mintha ez nem volna most. De csak nem volt; most már van. Az elôbbi lapon leírt reflexióm megtörte a jeget. Ez a jég- ne tagadjuk -- az érlelôdô por hidege. De én nem akarom tűrni magamon. Én mindig ifjú lenni s maradni kívánok. -- Dolgozni az örökkévalóságnak ez ad erôt, nem konyul, nem forráz, nem perzsel, nem öregszik, mert nincs az idôben, sasszemű és angyalszárnyú, gyermekarczú és leányszívű, tiszta, gyengéd, le nem tarolt, ki nem taposott szívű. Keresi a szépet, az eszményit, a nemest, -- épít dómokat, rak múzeumokat, rendez játékokat: ez által ember van a földön. Nézzétek mindenütt e törekvés! De sehol oly forrása, mint az örök valót affektáló szívben! Nem építsz-e nagy, hatalmas hajót, bár öreg vagy? Nem nyílik-e meg szíved szép városaidon és életvidor népeden? Nézd te élni akarsz. No lám, hol van élet, olyan, mint a miénk?? A fáradt, életunt öngyilkos nem teremt: nincs élete. A lelkes haldokló csodadolgokról szól: van élete. Hát akinek van örök élete? Az élettelje: az örökkévalóságba törés: ez a buzgalom forrása. Július 19. este. Mit tett Jézus velem? Én papja, helyettese vagyok. Kiválasztott, nevelt, oktatott. Folyton foglalkozom ezekkel, forgolódom ebben: mivel foglalkoznak mások? szennyel? s íme hasonló lettem hozzájuk: mindenben velük! Jó házból származott leány, mivé lett? -- ó hogy fáj az?! sír az idegen nemeskeblű ember is. Fölszentelt, -- fölvezetett a kisebb rendek lépcsôin az oltárhoz s oda állított s rám bízta szentségeit, igéit, rám lehelte lelkét s barátságába fogadott! Megbízott, hogy járjak el nagy céljaiban, Szíve nagy szándékaiban! Kezeimbe helyezte fôleg eucharistiáját, szenvedésének emlékét. Izaiás látja fölmagasztaltatásomat: Tu cherub extentus! protegens. S igazán a lelkeket védem! Angyaluk vagyok! S ez a kiválasztott, fölszentelt ember vétkezzék? pártot üssön a kedves gyermek s megfertôztessék a drága szent kehely? a templom istállóvá, s az oltár rommá legyen? igazán sírnak az angyalok. S mennyire vette magát bele ez a kenet lelkembe; jobban mint a zománcz a tüzes kehelybe. Quomodo cecidisti lucifer [Iz 14,12]... Qui dulces mecum capiebas cibos, in domo Dei ambulavimus cum consensu?! [Hogy lezuhantál lucifer... Aki velem édes ételeket kaptál, az Isten házában jártunk egyetértésben.] Náthán próféta szavai Dávidhoz! S Dávidnak egy szava van: peccavi [vétkeztem]. [2Sám 12,13] A következmények úgy a községre, mint a papra kimaradhatatlanok s véres könnyekkel megsirathatók, de le nem moshatók! Valóságos eredeti bűn! Iszonyú következményekkel. Halál, métely, ragály! Krisztus vére lábbal taposva; minden fölforgatva és tönkretéve! S a papban? a halál dögletes bűze s rögtöni halál. Szent Alfonz szerint a rögtöni halál gyakran büntetése a bűnös életnek; Szent Pál mondja, hogy miért halnak vagyis alusznak sokan a korinthusiak közül? mert méltatlanul eszik az Úr testét. Tehát ez is ítélet! Július 20. Farsang keddjére ez lehetne thémája a prédikációnak: az Isten házának szelleme az ima; az Isten házához hasonuljanak házaink; imádkozni közösen; Klobusiczky; Tirolban közszokás; ha harangoznak miseközben, otthon imádkozzunk. Azért van itt ez a ház, hogy áldása kiáradjon reánk. E háznak szelleme az ima. Jézus imádkozik. Ha az ember nem imádkozik: eltéved, elfárad, elgyöngül, kioltja lelkébôl az örök gondolatot, -- s oda tapad bajaihoz. Ha az ember imádkozik: ég lámpája az éjben s föl van övezve a küzdelemre. Gondolatai Isten felé járnak. Igazán nagy munka: az ész s a szív munkája s imádkozunk mindenkiért; Jézus érdekeiért.[3] Július 21. A vezér alakja már magában világosan fölismerteti velünk a küzdelem szükségességét; ahol az emberek élén ily alak áll, ott csak harcról lehet szó. És ha háborúról volna szó, bizony nem maradna otthon egy árva lélek sem. Hiszen fellah és pária senki sem akar lenni. De nem is tulajdonképpeni hadjárat ez, hanem fölszólítás, hogy mindenki jószágán várat építsen, -- foglaljon az ellenséges földön minél többet jobbról-balról. Küzdjön saját szakállára, itt nincs ütközetrôl, mint inkább várvédelemrôl és körötte térfoglalásról szó. S mindenki úr és várkapitány. Így vagyunk mi mindnyájan az Úr Jézus országában. Ostrom alatt, folytonos támadásoknak kitett várak. Erôseknek kell lennünk a test, az ördög, a világ ellen. De ne gondoljunk elôször Krisztus érdekeire az emberekben, hanem magunkban. Meglehet, hogy tehetségünk sincs külsô sikerekre, s hogy oly idôkben élünk, melyeknek forrongása alkalmatlanná teszi az egyház s Krisztus érdekeinek fölléptét. Mit használt a múlt században annyi jezsuitának meditácziója, ,,de regno Christi?''. Mit használ most? Tehát ne kápráztasson el a külsô siker. Bensônkre kell gondolnunk s avval beérnünk! Azt kérdezem tehát: mit kell leküzdenem önmagamban, hogy Krisztus uralkodjék bennem? Hogy kell vigyáznom jobban a kritikára és megszólásra? Hogyan készülnöm halálom órájára? Gondolom, hogy külsô tevékenységre alig van alkalmatlanabb ember nálamnál s mégis azt veszem észre, hogy folyton oda ragad vágyam. Csodálatos önámítás és gondolatlanság! Még a semináriumban is kénytelen vagyok tapasztalni, hogy némelyek a klerikusok közül féltenek, hogy mások rászednek s azok a némelyek azután tanácsot adnak, hogyan kell viselkednem. Nem mutatja- e ez az egyetlen körülmény is eléggé azt, hogy az emberekkel való bánásmódomra nem adnak patentet?! Hogy mások legkevésbé sincsenek elragadtatva az én szereplésemtôl. Tehát csak dörgöljük ki szemünket, hogy lássunk! El vagy-e te ragadtatva Czen... vagy O... tevékenységétôl? S fölötted pedig az ég olyan, mint a hôs primadonna szemeiben a bámuló és tapsoló páholysor és karzat.[4] Július 22. A szent szegénységet meg kell szeretnünk, mert az Úr Jézus élete és szava hozzá utasított, mondván, hogy benne van a boldogság. A gazdagság u. is elvonja az embert, megbékéltetni akarja itt e földön és sok bűnnel cimborál. Július 22. A szent szegénységet meg kell szeretnünk, mert az Úr Jézus élete és szava hozzá utasított, mondván, hogy benne van a boldogság. A gazdagság u. is elvonja az embert, megbékéltetni akarja itt e földön és sok bűnnel cimborál. Ez tény! A szocializmus hamis, mert a mennyországot megveti s itt akarja, azért hamis és ugyanakkor ostoba és elégtelen. Hiszen vannak jómódúak most is sokan, akik a felsôbb javakról azért le nem mondanak, és hol van az a logika, mely szerint ezt a kettôt összekapcsolhatnók: jó dolgom van: tehát nem törekszem magasabbra. Minek ezt a fölületes cikkelyt fölvenni ott, ahol a szegénység nyomorának megszüntetésérôl tanácskoznak? Ha igaz, hogy a socialismus által nagy haladásnak nyílik meg útja: akkor a belátás is tért foglal majd, hogy halhatatlanság és örök élet az egyedüli, amit az ember méltán kíván. Július 22. Az Úr Jézus rejtett élete az igazi bölcsesség. Kihatására számított Krisztus megváltási munkájában. Én szívesen zárkózom el vele. Nem is lehet boldogság a földön, ha nem egy zárt szívben. Azért elzárni a szívet s az elzártat telíteni; ez bölcsesség, ez szükség! Érzem a szükséget, hogy reggel hosszabban meditáljak, és napközben a lelki olvasmányt megtartsam. Úgyis szeretem a magányt, a magány élet nekem. A tökéletes élet önmagunkban foly le. Az élet bensôség. Szereplés, forgolódás a nyilvánosságban, az nem élet. Az csak az élet egy külsô munkája. Olyan az mint a malom a patakon. A patak nem a malomért van, nem miatta szökell és tükrözik, nem miatta cseveg és karikázik. Hát az a kis patak, mely a szívet hajtja, -- az ugyancsak nem néz oda más malomnak. Elég az a szív neki. Ajánlom a Kempis Tamást világiaknak. Júl. 23. Krisztus Jézus a szenvedésben kivált a megalázásból veszi ki magának a számítatlan mértéket. Nem nyitja ki ajkait! Péter neki vág a tömegnek, nem fél; csak miután Krisztus gyalázatát látta, zavarodik meg, s megtagadja Urát. A vereség lehangolja a sereget, a gyalázat elveszi erkölcsi erejét. De az apostolnak nem veszi el erejét, mert a gyalázatból él. Igaz, amit olvastam: más a dragonos és más a püspök bátorsága. Szó szerint igaz! A megalázás az apostolét növeli; a katonáét tönkreteszi. Július 24. Ó édes Jézusom, szenvedni még nem tudok; ha tudnék! Nagyon összeszedve kell magamat tartanom, hogy ezt a balzsamot szívemben fölfoghassam. Betegségben, mellôzésben, kicsinylésben Jézus keresztjét fölismerni, s ápolni magamban gyengéd részvétet a szenvedô Úr Jézus iránt. ======================================================================== III. Némethy-féle füzet (1894) Kezdôdik 1894. ápr. 18-án [Otthon (puncták) Ugyanaz nap, pünkösdkor vázlat a bazilikában mondott beszédhez, továbbá elmélkedés Szent Alajosról és a Szent Szűzrôl.] 1894. máj. 13. (Pünkösd) A Lélek ünnepe, az élet ünnepe. A karácsony az élet szerény kezdete naivsággal és szeretettel behintve, -- a húsvét az erôs küzdelmes (élet: áthúzva) harcznak gyôzelmi ünnepe, -- a pünkösd az élet ünnepe. Mennyi élet lombban, virágban, gyümölcsben, -- reng a fák gallyain és titkos örömben reszket a virág az erdôn és mezôn. A nap tűz és fényhullámai elűznek sötét árnyakat és fagyos fuvalmukat, -- s az éter hullámain ezer szín, a légben ezer hang, a szívben ezer érzelem ébred, s a sötét lombban tüzes rózsák mint megannyi égi lángok jelzik azt a tüzet, mely az égbôl jött. A templomban fölhangzik az ének, s a régi vágy: veni Sancte Spiritus [=jöjj el, Szentlélek!]... Beszélnek tüzes nyelvekrôl, -- de nekünk tán szól is tüzes nyelveken az Isten Lelke, oly olvadékonyan, behatóan, szívhezszólóan önmagáról, nagyságáról, boldogító, emelô, teremtô hatásáról, hogy kitör a vágy: ó jöjj! Emitte Spiritum tuum et creabuntur, et renovabis faciem terrae. [=Küldd el Lelkedet és létrejönnek, és megújítod a föld színét.] Mindezt a lélek teszi, a lélek az emberben --, s az ember lelke adja azt, a meleg vért a dobogó szívet, mely az ajkon szól s az arcon pirul, a szemben ragyog, s ha eltávozik, hűlt helye az irtózat és romlás fészke. S ha nincs lélek, üres és kóczos a vászon, -- alaktalan és erôtlen a szó, -- dísztelen a kô; ha nincs lélek, néma a lyra, -- ha nincs lélek, gyászol az ecset, lehanyatlik a kar. Mily hideg van lélek nélkül; nincs sugár, nincs fény! Nincs számunkra virág; életünk dísztelen és tehetetlen. Halott a lélek. No hát valamint a természetben a lélek alkot és alakít, hint szépséget és életet mindenfelé: úgy a természetfeletti rendben van egy Lélek, egy imádandó Szent Lélek, -- emitte spiritum tuum et creabuntur. Lehet-e nagy vágyat és reményt másképp, mint térdelve s imádkozva...(?) Egy új teremtés és új világ, egy föléledés és megemberelés, egy új alkotás a Lélek által. Hol van ez: in spiritu et veritate. [=Lélekben és igazságban]. A Lélek világa az igazság, a szentség, az erény, a jellem, az akaraterô és szívnemesség világa; ott alkot ez a lélek, ott épít, ott teremt, ott nevel, ott erôsít, ott küzd, ott játszik ... az Isten dicsôségére, a világ legyôzésére, a szív boldogítására. [Folytatódnak az elmélkedési pontok.] 1894. szept. 4. Egy szentelt jelvény alatt, mely nap is, csillag is -- egy jel alatt, mely az egyház egén, az utolsó idôk egyházának egén tűnt fel, s melyet az Úr Jézus maga tűzött oda, kezdjük meg ezt az évet ma; ez a jel Jézus szíve, s a mai nap Jézus szíve péntekje. Mily vonzó, mily kedves, mily biztató találkozás! Szívjuk magunkba e Szent Szív szellemét, -- melegedjünk lángjainál --, gyúljunk meg szikráitól. Hiszen ez a föladatunk. Ez a Szív nemcsak jel, ez a Szív kifejezése annak, amit tennünk, tűrnünk, éreznünk kell. 1) Jézus szíve papjaivá kell lennünk. Szellemétôl, lelkétôl, vágyaitól izzunk! A szív jellemrôl beszél. Jellem úgy-e a jót nem annyira ismerni, mint inkább szeretni, -- jellem a jóval, a joggal, az erkölcsi széppel összefogni s azt mint kedves harmóniát az egész egyéniségen föllépetni. Jellem a jó és nemes léleknek kiépülése és tisztult tükrözése ítéletben, nézetben, érzésben és érzületben. S hová gravitálnak mind e vonások? úgy-e a szívbe? Jézus jelleme e szent Szívnek ereje, kelleme, melege. Azért mutatja Szívét. S kiknek inkább, mit nekünk? Kik egy jellemtelen világ csúszó-mászó exisztenciáitól körülvétetünk; nekünk mondja e szent Szív: netovább! Ne arra! Jellemek kellenek, tehetségek vannak; szívek kellenek, észbôl van elég: meleg, lelkes szívek kellenek, nem megtört, nem haldokló emberek, -- szívek kellenek, melyek fölfelé törnek, nem hajótörött földönfutók, -- királyi szívek kellenek, s nem földhöztapadt koldusok. Nem halljuk- e: sursum corda! Egy nagy lapályban a lemondás kísért, az észtôl segítséget a szívnek nem várhatunk. -- Körülfog, körülvesz a kétség s a lehangoltság, ... csúnya lelkek aranyat szomjaznak s minden tehetségüket ráköltik, -- nincs szív, nincs jellem! Sokan szegények és vívódnak a fájdalommal, melybôl kijutott nekik; tompa lemondásban vagy romboló dühben ... szív kell nekik! Az átlagos ember valamit élvez, s valamit szenved, köznapi ... porban lélekzik; láthatára a sötétszürke, olyan mint a nagy városok sajátságos homálya, mely elborul tornyok, paloták, gyárkémények fölött ... szív kell nekik. -- Sokan küzdenek és törekednek, segíteni sietnek, -- de terhük nagy s lelkük fáradt: szív kell nekik! És a papi pályán, k.t.u.? Kell-e oda is szív? Mintha kérdeném: Kell-e oda szárnyaló, hevítô gondolat? Gondolat föl az égig, melynek szeretetébôl mint a tűzláng a száraz szalmán fölsiklik a lélek ... föl ... föl? Gondolat, mely oly mély, mint a pokol és oly magas, mint az ég, mely hordozzon és lendítsen és az érdekek napszámját megvesse, ha aranydíszben(?) vagy czímsallangban lép is föl? Gondolat, mely szárnyat adjon, hogy fönn ne akadjunk azokon a tüskéken, melyeket a rosszakarat, félreismerés és fonák magyarázat ad s amely az embert halandó portól halhatatlanná teszi? Sursum corda! S ha kell hôsiesség, vajon a számítgató hideg észnél kopogtatsz-e? úgy-e nem. Az okoskodás a tett halála. Apostoli férfiak származnak innen: jellemek. Áthatni tehát magát! S élni belôlük. Jól esett hallanom, hogy valaki minden eszméit megváltoztatta. [...?] Jellem, k.t.u. nézzék milyen nagy a romlás: honnan? nem hatja át ôket az igazság s az élet! Könnyen kiemelik egy- két év napjai, hideg környezetben, vagy egy könnyelmű lelkület, melyre minden szó, mint a falra borsó. 2) Ami a másik intelmet illeti: Jézus szíve bensôséges embereket akar. [...] 3) Kellenek szentek! Közönséges becsület nem gyôzi. [Ez a pont nincs kidolgozva.] 4) Kellenek törekvôk. Megroppan a hadsereg a békében, rozsdás lesz nemcsak a kardja, hanem a szelleme... [...] 1894. szept. 30. Szürke, hamvas felhôt kerget a szél, lomhán kúsznak a hegyek fölött, s az erdôt homályba burkolják; -- sárgás, vörösesbarnás, meggyszínű, vörhenyes a lomb, csak az erôs tölgyek lombjai zöldek még; szép színek, de nem melegek, hanem komolyak és hidegek; nem a menyasszonyi koszorút fonja most magának a természet, hanem szemfödôjét szövi; elvonul az élet. Föltámad bennünk is a vágy a tavasz s az élet után, -- föl mint a hektikus beteg aszó mellében, -- s a hit által átvezettetünk egy örök élet vágyába. 1895. szept. 22. Ôsz van; az erdôn sötétlenek a színek; virág nincs, csak néhány... Hosszabbak az éjek s álmosan kel a nap, a lomha köd kerékkötôje a világosságnak, késlelteti az élet ébredését. Álmos minden, -- fonnyadt, fáradt, elhalni készül. Ez elsô ôszi napon az idén egy ôszi csendes kép lép szemeink elé az egyházi évben is. Szép, de szomorú, -- kedves, de gyászoló; a komoly és homályosodó természet. Keretébe üdvözöljük a természetfölötti világból a fájdalmas Anyát. Szép és Szűz Mária úgy is, mint fájdalmas Anya; most is sine macula [szeplô nélkül] ez anya, de komolyabb a vonása; -- szép, de szépsége nem ragyogó, hanem árnyéka van, -- a szenvedés fátyola van rajta. Ki ne akarna e gyászoló szép lélek világába merülni s ezeket a gyengéd és mély árnyékokat megmérni, amennyire teheti... [Következnek az elmélkedési pontok.] ======================================================================== IV. Némethy-féle füzet (1895--97) Kezdôdik 1895. dec. 25-el (Két szent éj) 1896. febr. 9. (Sexagesima) A lélek ruganyossága elsôsorban a vidámságtól, derültségtôl, a lelki örömtôl függ. Igen, ha ruganyosak akarunk lenni; ha sokat akarunk menni [?] s el nem fáradni; ha nagy terhet cipelni s össze nem roskadni; ha a szív sebét, fájdalmát ki akarjuk heverni s azon kívül s azon túl a békét élvezni: akkor keresztény örömre s vidámságra kell szert tenni. A régi népek közt azért van több szent, mert vidámak! S méltán szólhatok épp most errôl, mert hiszen a farsangban a gyönyör poharai ... erôlködik vidámságban. Bacchanáliákká válnak a világi gyönyörűségek forrásai, szökôkutai mind ki vannak nyitva; -- az élvezet mámorba ringatja, percnyi boldogságba híveit, kiindul s örömük illatárjával elárasztja a földet --, ópiumos elomlatásban nyílnak meg a báltermek, osonnak el a susogó selymek, -- hangzik a bódító zene: örömöt, örömöt isznak, mert szomjasak. S rossz néven vegyük ezt nekik? élnek s örülni akarnak; tény, hogy az élet élvezetre szomjaz; minden attól függ, hogy merre keressük ezt. A szem nincs arra, hogy igyon, hanem hogy az Isten műveit lássa és elittasodjék; -- hangjuk van, talán, hogy üvöltsön s ne énekeljenek? Szívük nincs arra, hogy keseregjenek, hanem , hogy Isten ... legyen. Mire való a föld, hogy hullákat hordozzon vagy az Isten képmásait? hogy nyákos gombákat teremjen vagy a mezô virágait? úgy-e Isten, természet egyaránt azt kívánja, hogy vidámak s derűsek legyünk s örüljünk. S íme így már tárgyunk kellô közepébe érkeztünk s kérdezhetjük, hogy ez szükségesség, hogy honnan az ösztön, hogy az öntudat szükséglet az öröm után? A feleletet erre Arisztotelésztôl és sz. Tamástól veszem: [görög idézet], az élvezet, mely valamely működésnek természetszerűleg jár, azt tökéletesíti, bensô erejét s tartósságát emeli. Az érzô lények egész világában az öröm az a tényezô, mely által a természet biztossággal eléri czélját, mely által erôiket kifeszíti és nekik a szükséges rugalmasságot adja: A természet bajnokának éltetôje az öröm Nagy hatalmát ez üté föl az egész világkörön Magból ez csal sok virágot, égboltról ezer napot S ott is gördít égi testet, hová búvár nem hatott. Ez legkevésbé sem költôi képzelgés! Valami csak akkor erôs, tartós s úttörô, ha élvezettel s örömmel jár. A tanítás akkor hathatós, ha örömmel történik, -- a szónoklat akkor villanyos, ha szív reszket belôle, -- a magány akkor igazi magány, ha úgy szeretjük, hogy mindent felejtünk. Az életpálya akkor nyújt boldogulásra kilátást, ha öröm, mikor szolgál; az erényt akkor karoljuk föl, ha maga [?] szépségétôl elragadtatunk. Csak mikor a természetfeletti szépség légkörébe jutunk, akkor élünk lelkileg. Tehát öröm! élvezet! gyönyör! Mily szépen rezegnek a húrok az Úr Jézus hymnusában: Jesu dulcis... O Jesu mi dulcissime, spes suspirantis animae! Te quaerunt piae lacrymae! [Édes Jézus... Édességes Jézusom, sóhajtozó lelkem reménysége! Téged keresnek a jámbor könnyek.] Az apostol is nyomósítja: tristitia saeculi mortem operatur [a világ szerinti szomorúság halált szerez, 2Kor 7,10]. Azonban nem is annyira arról, hogy öröm nélkül nincs boldogulásunk, mint inkább arról, hogy hogyan? mi az öröm szökôforrása? Mondjuk ki mindjárt: a lelkek különböznek s így örömeiknek forrásai is változnak; mert az egyik ebben, a másik másban keresi, és pedig a lelki életben is. Egyik komolyabb, másik vígabb, -- az egyik nehézkesebb, a másik könnyebb, -- az egyik aktív, a másik kontemplatív, -- az egyik elevenebb, a másik csendesebb. Eszerint az öröm forrása is más és más. [...] De bár elismerem, hogy ez mind jó, az öröm legtisztább s legfüggetlenebb forrását mégis csak a lelki vidámság klasszikus szentjének szavában találom megjelölve: A keresztény vidámság az Isten ajándéka, mely tiszta szívbôl folyik, szent szabadságban áll, kicsinyli a világot, túlteszi magát mindenen, aminek a földies érzület szolgál, Istenben gyönyörködik. Nem keresni pénzt, becsülést, tiszteletet, élvezetet; szeretni az alázatot, -- a szegényeket, a szenvedôket, -- segíteni sok emberen; és nevetni a világ nagyzását. [...] {kép} Mindent Istenbe; minden gondolatot, szeretetet, szenvedélyt, minden érdeket, vonzalmat és reményt: Istenem mindenem! Ismered úgy-e házatokat, hány ablaka, kedves helyeit, szônyegeit, az ... lubickoló szökôkútját, képeit; ruháid, ékszereid, kedves állataid, madarad, szolgáid; tudod nevezni ôket nevükön, s hangjukat s mozdulataikat ismered. Óh ha úgy belépnél s eloszlatnád a bút, s nyakába borulnál atyádnak. Te szereted az Istent; mindent oda érte; lemondasz; nincs más örömöd... [...] Szeresd az Urat! Vagy ez igaz, vagy a kereszténység hamis, téves; Istent szeretni kell teljes szívbôl, lélekbôl, erôbôl; mindenbôl (?)! Ne botránkozzál másokon; szeress. Mit akarsz azoktól, kik nem szeretnek. Mit akarsz betegektôl? harcokat? mit...? gyôzelmeket? mit akarsz?! Szeress! Kérdezi-e aki szeret: miért nem tesz más is így, mint én? minek e kérdés? Elég neki, hogy szeret. Ó ki ad szeretetet? buzgót, áldozatosat? Kísértetünk, -- nehézségeink legyôzésében, milyen szerepet játszunk? a világ ellen való állásfoglalásunkban? a szeretet expanzív és hódító törekvéseiben?! Mily gyávaság?! S mikor látjuk ezt jobban, hogy szeress, mint ma? [...] [Utolsó a füzetben: 1897. jan. 31.] ======================================================================== Lelkigyakorlat, Pilis-Csaba, 1904. okt. 29.--nov. 1. (különálló kéziratból)[5] Megint itt vagyok itthon. A rossz, küzdelmes, értelmetlen világból haza, ahol a léleknek legédesebb s legkincsesebb valóságára akadok: a harmóniára. Az élet rettenetes, ha szemébe nézek s ha átlátok a szitán, azon a fátyolon, melyet a gondatlanság, a káprázat borít rá. -- A religio -- religatio a végtelenbe, ôsokba, az ôscélba; mindjárt a legmagasabb szempontra emel; filozófokat nevel, qui magna vivere volunt [akik a nagy dolgokat akarják megélni]. Nagy élet... a program; ez mindig mű, remekmű; a gondolatnak, az energiának érvényesítése. Mi alakítunk... s mibôl? létbôl, mely roppant nagy ... vérbôl ... körülményekbôl ... szerencsébôl ... szerencsétlenségbôl ... keresztbôl, kínból, szegénységbôl, foglalkozásból, emberi viszonyokból, családi, baráti összeköttetésekbôl, bűnbôl, szenvedélybôl, lelketlen környezetbôl, közszellembôl, szóval, amit világnak hívnak... e világban én egy járó- kelô öntudat vagyok. Ez öntudatba lép be a világ s nekem e bennem élô, engem kínzó világból művet kell alkotnom! -- A világ ... a szikla, a fa az erdôn; ebbôl kell nekem formálnom embert... Ez a ,,világ'' alaktalan, kemény, kegyetlen, szívtelen, szívós. Nézzétek a rövid élet telve illúzióval és bizonytalansággal, sok nyomorúsággal testi éltünkre nézve. Az Ecclesiast. XL.1. -- Az élet rövid örömében s mégis hosszú szenvedéseiben, Jób, VII. 20. A munka tör és gyötör; az állatok keveset, de a kultúra tűzzel! Ps. 89.10. hogy pókhálóinkat kiszôjük, kimerülünk s ugyan miért, hogy legyeket fogdossunk; morzsákat... Mily gondfelhô az emberiség egén s mennyi gyötrelem. -- Van minden korszaknak baja. Mi az ember csecsemô korában... Micsoda öntudatosságában, lázában, álomlátásában; öregségében, midôn az élet elhagy érzékeinkben, tagjainkban...! Et pourtant il n’est personne, qui ne désire vieillir encore! Ajoutons, que l’homme n’est jamais satisfait de sa condition. L’homme vit comme un malade, qui ne fait que se retourner dans son lit, espérant, mais en vain, trouver du soulagement et du repos.[6] Ha filozofálunk: nem értjük, hogy lehet isteni, mikor aposztáziával van tele, kínnal, káromlással. De errefelé elvesztjük a talajt lábaink alatt... menjünk máshonnan befelé. -- Ébredjünk öntudatra: eszmények, törvények ragyognak szemeinkbe, s biztosak vagyunk benne, hogy ezek vezetnek, szentek és törhetetlenek... fölségesek és nélkülözhetetlenek... Ezek hirdetik, hogy a jó Isten, a Szent, a mi Urunk s életen- halálon- mindenen átér hatalma; de nincs készen semmi, tehát alakítani kell... a gondolatot bevinni. Pl. a világ vad, alaktalan... a bízó, hívô gondolatot kell ráöntenem ... a világ keserves, a megnyugvásét, ... a világ kegyetlen, a hűséges munkáét... az emberek bambák, ... az anya töprengését... Az alak gyôz...! a hívô, bízó, türelmes lélek...! De az alaktalan elem ront, rombol... igaz, de ne hagyjuk. S így alakul bennünk ki a nemes, jó, alázatos lét...! Aki nem így tesz, diszharmonikus és meghasonlott! Ôk nem értik a legnagyobbat, hogy csak az gondolat, mely életet alakít, igazi energia! S miért van annyi rossz? ezt ,,mysterium iniquitatis''-nak [a gonoszság titkának] hívják! s miért nem ad efficax kegyelmet? ez ugyanaz; mindig az: miért tűri Isten ezt! minek választotta ezt a világot? ezt a küzdelmes, konvulziós, fejlôdô, vulkanikus, erupciós világot? Miért ezt az utat dicsôségéhez? De nem kell-e e kérdést úgy feltennünk s miért kell nekünk a jobb világot kialakítanunk; miért nem kész az, vagy legalább miért nincs beállítva úgy, hogy spontán lepereg?! Felelet: annyi bizonyos, hogy nem, -- az is bizonyos, hogy erô van hozzá; hát ha nem kész, készítsük, s ha potenciában van, fejlesszük, s ha sok a rossz kiindulás és folytatás, javítsuk; mindig tenni, ez legyen az energia moccanása, soha röstség! Mindig elôre az eszme után, ez legyen a hit szava, soha a kételybe: mindig bízni, ez az alakító, feszítô remény érzése. Örök adventbe állunk! Önmagam iránti kötelmemül kivált ezt: nagyra becsülni a lelket, mint szellemet, anyagtól függetlent, örökkévalót, Krisztus vérétôl ázót, s örömre destináltat. Vigyázok tehát, hogy e veleszületett s ráadott méltóságból ki ne essék; királynô a lélek, ne váljék szolgává... Azért kell önmagunkat fékeznünk, nevelnünk; az ész s a hit kettôs uralmát biztosítanunk, nehogy az alacsony hatalmak szerencsétlenségbe, alávalóságba döntsenek! Kell, hogy a dicsôség, gazdagság, élvezet ne fűzzön láncra! Pas préférer des bagatelles aux devoirs. De n’est pas aimer, mais se haďr, que de s’exposer ŕ perdre l’éternité bienheuruse pour un plaisir d’un moment! -- Comment avons-nous employé notre santé, nos biens, les Grâces, les inspirations, les lumičres, les pieuses affections, sa parole, les sacrements, les bons exemples, les conseils du confesseur? Vivons nous sur la terre sans attache criminelle ou dangereuse![7] Bűnrôl. Peccatum est Deo horror et abominatio; detestatur impium Sap. 14.9. Mily frappans motívum! Horror infiniti et omnipotentis[8]... Mit csinál az, ha fölborzad? Borzad a tenger; láttam kegyetlen hullámzását? Ó óceán, te szívtelen, keserű, bár tiszta mérhetetlenség... s e horrorban áll a kereszt! ... s azután a világ; szürke tenger, az alávalóságnak, nyomorúságnak tengere. Szemléld; merd szemlélni; szemléld, viseld el! - - azután az ördög, akinek ez öröm. Joie du démon dans la perte des hommes: donnez-moi des âmes, et faites du reste ce que vous voulez. ... Joie du démon ŕ provoquer des tentations incessantes. J’ai fait tout le tour de la terre ... Joie du démon ŕ multiplier sans merci la ruine des âmes. Oroszlán... Job. XL. 18.[9] Droits de Dieu sur l’homme. Étendue des droits de Dieu: ils ne sont pas limités ni par l’âme, ni par le corps, ni par le temps ni par l’espace; ni par l’autorité, ni par la science, ni par la mort: tout est soumis ŕ son autorité suprčme. Le domaine est universel, il est inaliénable, indestructible: ... Les créatures disparaissent ŕ nos regards, Dieu seul ne meurt pas. Dieu seul vit toujours, avec tout son pouvoir et tous ses droits. Aucune puissance ne peut vivre toujours, avec tout son pouvoir et tous ses droits. Aucune puissance ne peut les lui ravir... sinon cette glorieuse dépendance. Nous acceptons de grand coeur cette obligation. Au mileu des épreuves de la vie, nous serons pleinement résignés ŕ la volonté de Dieu. Faillait-il ętre exposé aux mépris, calomnies, persécutions. -- Les peines et les maux de la vie entrent dans les desseins de la Providence; ils nous sont souvent plus utiles, que les biens.[10] Tehát egy magasabb álláspontot! Milyet? a jó életét; addig szolgálok, míg jó dolgom van? Alacsony! Míg nem üldöznek? Míg nem apostatálnak? [aposztrofálnak?] följebb! míg megértem a világrendet? míg az Isten Úr? följebb! Mindenben ô az Úr, a rosszban is! Quis separabit nos?! [Ki szakíthat el minket... vö. Róm. 8,35.] Az ô jogai alapulnak 1° a teremtésen 2° a fönntartáson 3°a megváltáson 4°a meghíváson. Devoirs de l’homme envers Dieu. Le premier motif de nous acquitter de nos devoirs se tient de l’excellence et de la souveraine perfection de Dieu 2) emplir ŕ cause de sa bonté relative, qui le porte ŕ se communiquer. -- Il nous a tracé différentes lois pour nous manifester nos devoirs: la loi naturelle... écrite ... de grâce. 1) devoir une trčs haute estime de sa souveraine excellence 2) amour tendre, filial, constant... 3) souverain respect pour tout que a rapport au culte de Dieu 4) une confiance filiale dans la providence 5) une sainte et religieuse crainte de ne jamais rien faire, qui puisse déplaire ŕ un Dieu jaloux 6) une grande fidélité ŕ nous acquitter convenablement de tous nos devoirs de religion: les pričres du matin et du soir, la sainte messe, les confessions, communions et les divins offices.[11] Mit használ az embernek stb. ebben az is van s elôször fejlesszük ki önmagunkat. Mit használ uralkodni a szíveken, meghódítani a kedélyeket, vezetni a világot, kiérdemelni a dicséretet, mit használ?:! ... a Szentlélek mondja: Kinek lesz jó, ki magamagának nem az?! Tehát szeressük magunkat... il faut ętre fidéles ŕ nous rendre ce que nous nous devons. [12] Devoirs envers nous! ezt ebben az önös korszakban hangoztatni... ! Etendue de nos devoirs au regard de nous męmes. 1° un estime raisonnable de nous męmes, que nous fait apprécier l’honneur, que nous sommes immortels... chrétiens 2° amour raisonnable qui nous porte ŕ nous procurer efficacement, par tous les moyens possibles, les seuls veritables biens. -- Estimons beaucoup nos âmes, comme des substances spirituelles, indépendantes de la matičre, éternelles, rachetées par le sang. Veillons ŕ ne pas les faire déchoir de leur haute noblesse... Mortifions le corps[13] ... alakítsuk... Tehát becsültük-e, hogy a dicsôség czímét el nem vesztettük, vagy csak a hiúság inspirálta önbecsülésünket? Szerettük-e magunkat üdvünkért s arra való tekintetbôl? Nem vontunk-e ez elé más semmiséget? Nem hanyagoltuk-e el lelkünk tökéletesedését?! Formáltuk-e testünket? Devoirs envers le prochain. Motifs a) az Isten így gondolta: összekötött minket s összeszôtt szíveket... egy levegôt szívunk... b) Jézus Krisztus közénk állt s minta lett s hajtó erô lett c) az ítéletet a szeretetszolgálatok szerint szabja ki: Venite benedicti... nem szabad idegennek, kegyetlennek, szívtelennek lennem. Quels sont les devoirs? aux supérieurs un respect cordial et une filialie obéissance; ŕ nos égaux sages conseils dans le besoin, le bon exemple ŕ toute occasion; ŕ nos inférieurs une vigilance attentive pour les éloigner de tous les dangers et la correction pour les avancer, les punir de leurs fautes. -- En général, quelle estime faisons nous du prochain? L’envisageons-nous dans les vues de la foi, par le rapport qu’il a avec Dieu? Nous nous pour lui un amour cordial, sincčre, véritable, efficace, constant? Cet amour n’est-il pas interessé, humain, passioné? Ne sommes-nous pas trop souvent indifférents pour lui et pour tout ce qui le touche? N’avons-nous jamais été jusqu’ŕ nous réjouir de ses défauts? Notre respect est-il religieux? Vient-il du coeur, ou bien est-il hypocrite, politique? ou de simple bienséance, supportant les uns, rebutant les autres? Quels exemples donnons-nous? Sommes-nous la bonne odeur de Jésus Christ? Avons-nous rempli le devoir de la correction? N’avons-nous pas fait des soupçons injurieux, ou montré quelquefois une faiblesse coupable? Sommes-nous officieux, serviables, pleins de bonne volonté, toujours pręts ŕ faire plaisir? ... C’est le caractčre d’une âme bien née, tout-ŕ-fait chrétienne et nourrie des paroles et des exemples de Jésus Christ?[14] A pokol. Mysterium; az Isten érthetetlen nagysága; nagy a megmerevülésig; nagy a megsemmisítésig. -- Ezt a kemény vonást most már elviseljük... s miben is áll a) poena sensus. A lélek most csodás életforrás; érintésére bugyog belôle szín, hang, íz... Berkeley szerint: Isten akaratára... Kant szerint: ismeretlen behatásra... Fichte szerint: önmagától; végre is belôle: s a pokol mi lesz? az Isten nélküli lélek, elszakadva a czéltól, czéltalan világot él, kínt, gyötrelmet produkál. b) poena damni. Isten nélkül. Van a földön valami Isten nélkül, sôt ellen: van tagadás, az ô tagadása: erre egy végtelen rossz a felelet: a pokol. Jour spirituel. Raisons a) Dieu demandera compte de leurs actions (inférieurs, domestiques) ŕ ceux, qui en sont chargés, et ils seront reputés coupables de leurs fautes: ,,Qui suorum, maxime domesticorum...'' En prenant soin du salut de ses serviteurs, on a procuré la gloire de Dieu. Devoirs... instruire... reprendre de leurs défauts ... ne pas souffrir que Dieu fusse offensé dans notre maison. Travail raisonnable sans oisiveté... éloigner toute occasion de péché ... leur donner bon exemple. Moyens pour bien s’acquitter de ses devoirs: prier Dieu; leur infliger sévčre correction, lors’quils manqueront gravement... Avoir soin de les faire prier Dieu ŕ genoux, matin et soir. Tenir ŕ ce que les dimanches ils assistent ŕ la sainte messe. Quand ils seront malades... Veiller sur leur conduite; les exciter ŕ une grande dévotion.[15] De la fragilité de la vie. a) pour les dangers qui menacent le corps. Il ne faut, qu’un air malsain, odeur pestilentieuse, rayon du soleil trop ardent, froid trop vif pour nous tuer la vie. Si l’on demande pourquoi telle personne est morte, aussitôt on nous répondra: elle a pris telle nourriture, telle boisson... frayeur subite l’a saisie, une [...] excessive l’a emportée. Isai. XL. 6. b) pour les perils pour l’âme. Nous portons un trésor ... de grâce, mais dans des vases de terre. II. Cor. IV. 7. Beacoup des dangers et d’occasions... le démon, le monde, la chaine tendue ŕ tant de fidčles pour prendre les âmes. Ps. X. 7. Nincs biztosított hely; az égben az angyal elesett... apostol Júdás, elsô keresztény Safira. c) fruits ŕ tirer de la fragilité de la vie. Dieu a permis que notre vie fut si fragile, cette considération fait grande impression sur notre esprit, savoir, qu’il n’y a de distance entre nous et l’enfer qu’une vie perissable et d’une fragilité extrčme. Egerek rágcsálnak gyökerünkön... Inconstance de la vie. a) vicissitudes perpétuelles, l’inconstance et les changements.[16] [Eddig Némethy gépelése. Úgy tűnik, hogy nincs befejezve.] II. A Shvoy-hagyaték ======================================================================== 1904 Pax Christi. Május 26. Mélyen átéreztem, hogy mily világ és psyché az, amit a szó mond: repleti sunt omnes Spiritu Sancto[17] a) a világnézet... látás... intuíció tekintetében. Hogy emelkednek lelkünkben a justitiae Dei montes[18]... hogy izznak... hogy ragyognak mint a tiroli hegyek Hohenschneeangauban azon a szép vasárnapon! Ó látás... szenvedély. Ó nagy gondolatok, telve tisztelettel és odaadással...! b) mily tisztult, erkölcsi világ, csupa éter és kék illat... Tisztulás, processus longus [lassú elôrelépés]... mosás, öblítés mint a hullám... simítás mint a gleccserek jégekéi és gyalui. Aki ezt nem éli át, az nem élvezi önmagát. Könnyeink és jéggyaluink; alázatos, megalázó, szinte rideg és hideg érintések; c) mily agitato-tempo... Az a pszichologia nekem mámor és költészet... energia és motus, mozgás. A tűz is az... a villám is az... Animus candens est animus agitatus... exagitatus...[19] Qui spiritu Dei aguntur, hi sunt filii Dei[20]... az agitált lelkek... nem a hideg, rideg lelkek. Mi kell? -- szívbeli, áttetszô tisztaság. Sok az önzés, a titkos kevélység, az érzékiség, a kényesség, a restség, a gyávaság. Be van szôve... be van itatva... be van préselve geologiai rétegezések súlyával... s ezt érezni kell... Akkor porrá leszünk... átázunk... s kilúgozódik, kipálik belôlünk az a sok nemtelen, rendetlen, tisztátlan szál. Hajcsövecske...! Lelkünk rendetlenségének sejtése nagy kegyelem... a száraz csontoknak az élet leheletével való érintkezése... ó mily jó... jó ez nekünk! Jézusom szívbôl megalázódom... szívtisztaságot ez értelemben keresek... spiritualizálódást... sublimizálódást... finomodást! I. A Szent Lélek a lélek érvényesülésének s a lélek karizmáinak ünnepe. a) A lélek nem érvényesül csak a miliôtôl... nem a nagy példáktól... nagy gondolatok konstatálásától... a nagy egyéniségek közellététôl... neki önmagába kell térnie s önmagában átélnie az igazat, a jót, a tisztát, a szenvedélyt...! Jézus 3 éven át tanította tanítványait... a tan, a példa, a csodák iskolájába jártak... de kell nekik lélek, ki az igazságot átéleti velük... ki a jót megszeretteti... ki elváltoztatja ôket s egy új világnézetet nyit. Nem a regnum mundi... ez volt a hályog... más országba nézzetek... b) Pünkösd... lex gratiae... in cordibus scriptae...[21] II. A lelkek ez érvényesülésére kell objektív intézmény: az egyház... karizmákkal fölszereli. Két szubjektivizmus ellen a) a vélekedés ellen (infallibilitas) b) az erkölcsi elzüllés és elvadulás ellen (bűnbánat szentsége)... Pedagógia... ! Május 27. Loquebantur variis linguis[22]... A Szentlélek tanította ôket beszélni; ô tanít; ô mama; néma fiakat nem nevel! Taníts beszélni... Elôbb te szólj: loquere... Loquebantur... in psalmis et hymnis et canticis spiritualibus... cantantes et psallentes...[23] éneklô lelkeket nevel. Tanít énekelni. Repes szívünk, mihelyt illeti. Be szépen énekelnek! A mester kitűnô... Che gioconda armonia dovette risuonare... che su note si belle facevano quei sacrati cantori... O spirito santissimo, venite al mutola anima mia... chiedetemi: sonet vox in auribus meis... Mily kantor excellens!... Gloriam canit... Mily cantores Coelestes angeli és itt a földön animae amore succensae![24] Máj. 28. Facta autem hac voce... convenit multitudo...[25] Ezt a szent Lélek mozgatta meg; ô harsona... ô tárogató... lelkek ébresztôje... amilyen széles, öblös az ég, oly öblös tárogatója... íme az ég harangja... kék lapis-lazuliból... Ô mozgathat... ha akar... lelkek rezdülnek meg tôle... nationes...! S nem halljuk-e e harangot? s nem szól-e ez a tárogató? Ó jöjj... és szólj... Megsemmisülve hullok porba... porból te költesz föl dicsôséges embereket...! S ôk is szólnak majd, mert eltelik lelkük a végtelennek nagyságával, az örökkévalónak fölségével s akkor eltörpül a világ. Mi a szent? A Szent egy oly lélek, mely végtelen perspektívákba néz; ezekben porrá törpül a világ... hervadt levéllé a dicsôség. -- Mondjuk róla, hogy megvet; ez tán rossz kifejezés. Nem vet meg, hanem kicsiny elôtte mindez. Gyönge neki ez ôserôvel szemben¸ ami van... Ez a természetes praeponderancia természetesekké teszi a lelkeket. Fa, che si senta altamente di Dio, delle misericordie, eccellenze e misteri... e tu ne parli, non con tiepidezza, e bassezza d’animo; ma con lingue di fuoco e con fervore ammirabile...[26] Folyton várták Krisztust. Ez a vágy utána a kereszténység hangulata, Szent Pál tanú rá. Ez a vágy fölemelte, kiemelte ôket föld- és kincs- és érdekharcból. (A Szent Lélek mint nagy vágy volt elöntve, mint vágyódó szeretet. Caritas Dei diffusa per inhabitationem Spiritus.[27] A Spiritus itt lakott s búgott s vágyott Krisztus után. Az elsô kereszténység paruziás gyülekezet.) Máj. 31. Szeretném, ha a mélység elnyelne, egy fenékhullám elsodorna, hegyek megôrölnének... érzem, hogy investigabiles divitias Cordis Jesu patefacere deberem et non possum.[28] Szent lehet csak Krisztus kommentáriusa; csak az... Inflammatum est cor meum intra me et renes mei commutati sunt...[29] ó ezt egyre tapasztalom és szenvedek alatta... Jézus, neked organum kell, szerv, szív, lélek... az a régi szent Szív most nem lángol köztünk, csak a hit leple mögött; ó bár kitörne és alkotna... Szent Szív, szenvedek, hogy nem te vagyok... ezt, ezt sürgetem és kérem... a) Nagy, nagy lélek kell cum exultatione et simplicitate cordis... laudantes Deum... -- habentes gratiam ad omnem plebem...[30] íme a paruziás gyülekezet! De ez a paruzia ragyogása, sugárzata... Animae expectantes...![31] Valamint a boldogság vágya a morális indítóoka, csírázó csírája... úgy a Krisztus országának hite a vágya feszültséget teremt bennünk s ezzel akarjuk a jobbat. A föld a mi megölônk; temetônk, lelkünk sírgödre... az ég a mi ifjúságunk titka... Az élet, a korlátolt lét lelkünk szárnyainak elkorcsosodása... A halhatatlanság a mi nagyságunk forrása. A boldogság vágya segítônk! Ut bonum sit tibi![32] Ezt sürgeti bennünk minden! b) A nagy gondolatok hangolnak lelki nagyságra! ideális, nemes irányzat, a ,,bassezza d’animo''[33] eldurvít: utánozni kell az Urat: úgy érezni, mint ô. Tehát egy paruziás lélek s egy nagy szív nagy érzésekkel. Jún. 7. Mélységes megindulásban szenvedek. Szívem ég, s másokat is szeretnék gyújtani, de nekem inkább kín, mert nem tudom. Kín nekem és sírok: continuus dolor cordi meo[34]... mindenütt, hol lakom s ahol misézem, sírok. Másrészt ez az én gyönyöröm; az apostol kínja... O si gigas essem! Sis Potes! Quomodo? patere, age, tende, nitere... et fle! E. est anima electa a) quia in difficilibus circumstantiis educata, tamen fervore Deo adhaeret...[35] Kell gyermekeimet nevelnem a) a gratia sufficiens [elégséges kegyelem] fölhasználására; mert gyöngék magukban; vágyódjanak; imádkozzanak, erôsödjenek. ======================================================================== 1908 Okt. 5. Kiérzem a szamaritánus parabolából [vö. Lk 10,25--37] a lélek ösztönét a formák letörésére. Tantum quantum... Belôlük is; ne legyenek a haladás és fejlôdés akadályai. A lélek nem tűri a copfot, a sujtást; pántlikák, quasztlik ne akasszák meg. Ez most folyton lelkem irányzata. Szinte könyökkel csinálok magamnak tért. Nem akarok lekötôdni mindenféle theol[ógiai] sententiákkal. Az ember attól, amit más gondolt, gondolkozni nem mer, s attól, amit más épített s tett s alakított, tenni nem mer. Bah! mily végzet! A szépet azért nézem, nem hogy megbűvöljön s belemerevüljek, hanem hogy fölszívjam s sajátosságomban új életelemmé használjam. Mindent az erôs életért, tehát a szabad, szép egyéni fejlôdésért. -- Úgy érzem ilyenkor, mintha Isten vonzana önmagamba, mert a lelki világ mélységei belül vannak; test = a külsô, -- lélek = a belsô; ebbôl jön a külsô; így Istenbôl a világ! -- Mai misém élet, erô és szépség volt lelkemben. Krisztust szeretni szívbôl s érteni azt, hogy javai örök értékek; pl. jelenléte... de a lelkünk azt úgy szívja föl, mint a XX. században; ez az én magán keresztül érintkezik vele; azokon a rétegeken át, melyek a több igazság, több tudás, több tapasztalat. Jézus, Isten... én Istenem! Szabadságot adj, de erôs fejet és vállakat is, annak elviselésére, mert szabadságra éretlen az, ki attól nihilista vagy szkeptikus lesz! Nem szabad passzivitásba merülni, nem a templom félhomályában szenderegni; ez apathia és lustaság. Erôkifejtés... ez a program. Ez nem rothadt maghintés... ez nem lidérctűz. Kolostori aszkéták nem eszmények. Okt. 15. Lelkünk megtermékenyül a természeten, a társadalmon s kifejlenek erôi: de biztosan vannak útjai s erôforrásai befelé is. A lélek ui. a legmagasabb fokán áll a világnak, ne nyúljon tehát csak visszafelé, hanem elôre... elôre itt annyit tesz, mint befelé. Önmagán át, a mélybe. Ez az istenség, a többnek iránya. A természettôl vehet sok alakot, szépséget, formát; ébresztheti természetes energiáit, melyek lekötött erôk s már megvannak, de a többet, azt, ami nincs benne Istentôl, aki nem ô, nem természet, veheti csak. Ez pedig az erô, teltség, bensôség, megnyugvás, meleg, boldogság, a több élet. Az élet s az öntudat a természet; az átitatott öntudat, a széppé, erôssé vált élet = isteni érzés! Okt. 19. Függöm a mindenségtôl, nem mint durva túlsúlyos erôtôl, hanem mint rendtôl, törvénytôl, észtôl, jóságtól... az én lelkületem nem a tompa resignatio, hanem a szeretô bizalom. -- Azután az Istent nem foghatom föl mint tisztára transzcendens valamit, de a világot s a létet átjáró, végre is immanens valóságot. -- Ez immanens valóság bizonyítja magát a fejlôdésben; látom az emelkedô irányzatot: szervetlen, szerves... embert mint fizist [természetet], de látom mint morális fejlôdést, mely küzd s fölküzdi magát, mikor az egyes el is pusztul... vagy lehanyatlik... Tehát nemcsak egyed, hanem az egésznek öntudatos s az egész fejlôdést szolgáló köz-lény vagyok... ki az egésznek fejlôdését s haladását szolgálja; minden emberben magamat látom, ugyanazon jogokat és kötelmeket: ez morálisom... Religióm pedig: hogy az egészben nem dirib-darabot, nem véletlent és chaoszt, hanem örök törvényt és rendet látok, mely az élet, ész és jóság forrásából fakad. De nekem nem elég a világ okai láncában érvényesülô öntudatlan isszerűség, nekem öntudat és élet kell bele. De nekem nem elég a végtelenbe mozgatott anyag, mert akkor a buta determinizmusba érek. Az Überwelt [világfeletti] azért kell, mert a Welt [világ] nem oldja meg a föladatokat, melyekrôl le nem mondhatunk. Okt. 19. ,,Die Begeisterung für die Philosophie hat etwas nachgelassen. Ihr Schlüssel scheint mir wohl zu mancherlei Türen zu passen in dem verwünschten Schloss der Welt ... Nur nicht zur Ausgangstür'' (Wilhelm Busch)[36] Okt. 28. Mindenben Istent s az ô gondviselését átélni -- utánaélni; ô az élet forrása s az ember belôle merít. Aki öntudatra nem hozza az istenit, az a vallás áldását át nem élheti. A szép, helyes életet mindenütt a gépies, öntudatlan, megszokott üti agyon. Szoktatni, nevelni kell, de éppen hogy legyen meg a könnyűség az akcióban, de abba aztán méginkább több öntudat; magunkból kiindulni, a lelket, a szellemet élvezni. Szívünkön, szükségleteinken át az Úrhoz; viszont fölismerni, hogy e szükségleten át ô jön, szól, emel... Így például a gyónás. Ne nézzük parancsnak, ne is csak úgy, hogy meg kell tenni, mert különben nem bocsájtja meg az Úr. Ne a kötelességet emlegessük s a kötelet és láncot rázzuk, hanem ismerjük föl a szellemet, az Isten jóságát, a lelket, mert lélekhez szól. A lelkünk meg fogja mondani, hogy az alázatos s töredelmes bűnvallás mily jól esik a bűntudattól elgyötört szívnek. Kell az ilyen szenvedônek egy jó barát, kivel közölje baját, s ha elmondja, ami terheli, megkönnyebbül. Ez szívünk vágya, hajlama, szükséglete. Ezt szentséggé emelte, a szív természetes szükségletét istenítette. -- Emeli e bűnvallás áldását, hogy a lélek Jézusnak szeretné elmondani, elsírni: íme maga helyett; én Jézust látom ott a papban; az ember benne süket, vak, nem ismer, nem lát... még élete árán is meg kellene óvnia a titkot... Továbbá, mikor az ember így kiönti a lelkét s ôszintén bemutatja magát, mikor szétszakít leplet, fátyolt, melyet ember szét nem szakíthat soha: tényleg Isten világosságába, szemei elé áll s tettleg mondja: te látsz...! Veled beszélek, veled érintkezem... Ah mily vigasz ez, nincs hozzá fogható, így leomolni s ... Isten keblén találni magát; elítélni magát, letörni... s íme Isten emel föl. Innen fakad az erô, az áldás -- itt megoldódnak kételyeink, aggodalmaink, gyarlóságunk erôt, támaszt talál s hogy cseng akkor fülünkbe: amit megoldotok... A vallásos élet Istenben, világosságában, erejében... élvezni fényét, melegét, szépségét... átalakulni belé! Okt. 28. Hogy kell küzdenünk? a) türelemmel elviselni. Szembeállítani: természettel (én is az vagyok), társadalommal b) bizalommal. Bízni, hogy lehet. Van erô -- Isten bennem. c) alázattal... d) kitartással... (Diessel 2.213) Mi a hit? Mahner: lelkiismeret. Tűzoszlop... ismeret... lélekbe nyúl! Szenvedéllyel s örömmel, kéjjel szemben örök elvekre, célokra, eszményekre figyelmeztet. b) Richter: ítél... c) Freund, der immer zum Gebete und Gnadenmitteln drängt. Jót akar, boldogítani, nem tűri a mérgezést... a léhaságot... d) Führer ... durch Wüsten...[37] Nov. 1. A halál hatalma rettenetes volna, ha szeretet nem volna, mely a halált legyôzi! Mit jelent a halál, ha a szeretet megôrzi a holtnak emlékét? Mit jelent, ha a szeretet meghalni kíván, hogy a holttal minél elôbb egyesüljön? Nov. 2. Horváth sárpentelei plébános beszélte, hogy Cecén káplán korában sétált, zivatar jött, fa alá bújt, az esô erôsen zuhogott; ekkor gondolata támadt, hogy menjen: elindult s száz lépésnyire nem volt, mikor a villám a fába ütött. Svédországból írják, hogy egy úton szerencsétlenül járt egy utas, nekivágódott kocsija a kônek, kifordult s ütôerét összevágta; alig jár ott ember, hétszámra. Az orvos 16 kilométernyire lakik s íme épp arra jött kocsijával s segített. Nov. 16. Vessetek szeretetet. Azt tudjuk, s aszerint teszünk a szántóföldön: tegyünk úgy a lelki világban. Vessünk szeretetet gyermekeink szívébe... keveset vetünk, szomorú aratás... Kevés bennük a szeretet, sok az ösztön. Továbbá szegények szívébe... Wir müssen verstehen.: die Leute fesseln wissen... singen wissen... beten wissen... arbeiten! Tue etwas neues. Sage was noch Niemand gesagt... Überall Unternehmungen: Wissenschaft, Politik, milit. Welt; nur nicht in der religiösen Welt? Dann arbeiten! Aus Glauben und Liebe.[38] Szidok valakit, hogy türelmetlen. Jöjjön -- mondja -- s lássa életemet, reggeltôl estig! Eljött, segített. ======================================================================== 1909 Febr. 15. A mi összes notióink arra valók, hogy eligazodjunk. Lécek, keretek a világ fölfogására.[39] Bizonyára reálisok, vagyis nem hogy meghatározottságuk szerint léteznek, de úgy, hogy a létben vannak, a reális világ elvei. Tehát ideális momentumok a reális létben, például lét, ok, anyag, alaki, cél-ok. El nem különíthetôk így például: ez a lét, a lényeg, az meg az okság. -- Ez elvek segítenek a világ fölértésére s mi fogalmainkat kiépítjük például: Isten, világ, lélek, élet, történés. Más és más fogalmak vannak ezekrôl; a tüzesebbet keressük; ez mind relatív; nem is lehet más. A lélek benn van a testben s azután a nézetek, fogalmak, a hit miliôjében; abszolute, függetlenül nincs; meghatározásai vannak létünknek, kulturális fokai; járnak az eszmék s azok tartalma függ a tudomány s a történet adataitól, mert az utóbbira nézve például igaz, hogy vannak materialista és idealista áramlatok és fogékonyságok... Ettôl nem szabadulhat az intelligencia, hiszen intelligens életünk is éppoly összefüggések közt van, mint építô, ruházkodó, gazdasági, ipari életünk. Nem szabad hangoztatnunk az ismeretet úgy, mintha készen volnánk; hisz nócióink, fogalmaink ugyanazok, mint voltak a VI. században, de a világkép más; pedig ennek kialakításától függ minden, vagyis ez a tartalom. Minden idôszakiban korlátoltság is van, vagyis várjuk a folytatást. Tehát pszichénk is ilyen legyen: vágyódó, kutató, vállalkozó, ne maradi. -- Nem nyugtalan, mert van igazunk, az is nagy jó, a miénk. Ezen az alapon is van alázat, hogy relatívek vagyunk; napszámosok, de telve aktivitással. Krisztus lelke is relatív; a kinyilatkoztatás ezt nem törli el; hiszen emberségét meghagyta, ôt abból ki nem emelte s az Isten adja magát a természetben s amit ebben ad most, azt nem adta akkor. A kinyilatkoztatás Krisztus emberi, tehát történeti, tehát relatív lelkében megy végbe.[40] Adta ezt, amennyit adott 1900 év elôtt s azt beállította a fejlôdésbe. Hogy mindent tudott volna, az a) lehetetlen, b) senki sem mondja, például a moszatokról, s amit tudott, idôleges meghatározásban volt. Az Isten végtelen; Krisztus lelke csak csepp, galileai, geocentrikus, akkori kémiai, politikai nézeteket tükrözô csepp. A filozófia okoskodik: Krisztus a tényt állítja: lelkét, öntudatát (hist. tényt) s általa új kapcsolatot a verus [igaz], vivus [élô], sanctus [szent] Istennel. {kép} Márc. 11. Krisztus azért jött, ut cognoscamus Deum verum [hogy megismerjük az igaz Istent]. A reális Istent! A filozófia sötétben tapogatódzik, s kínlódik. Éjbôl s óceánból áll világa; sötétség s bizonytalanság. Irányai sokfélék, mehet arra, vagy erre s meg nem nyugszik. A nyugtalanság meg űzi új utakra. Bagolyszeme s denevérszárnya van s néhány adaton folyton egy egész világot alakítani kényszerül, vagyis gyér alapokon szellôs épületeket, majd az éjszaka, majd a napsugár motívumaival. Ezeken nem a tartalom, hanem az alak, a művészet a fô; világnézeteink műdarabok. Krisztus a Deus verust [az igaz Istent], a realitást állította bele a világba, (nem okoskodással[41], nem új világnézettel, nem művészettel, hanem ténnyel: önmagában, akarta, hogy lássunk, megnyugodjunk a reális végtelenben s az argumentum mi volt? ô maga, egyénisége, öntudata: mondta: az a reális végtelen én vagyok. Látni nem lehet, de megnyilatkozik öntudatomban, az egység öntudatában az Atyával. S adott fogalmat róla, helyeset -- s megmutatta az összeköttetést az Istennel: összekötve, egyesülve, megpihenve, világot, bajt legyôzve, tisztelettel, imádással, hódolattal lenni. Istent önmagában nem mutatta meg, hanem nagy hisztorikus tényben, önmagában állította oda. A fogalom fontos, de az összeköttetés ténye még fontosabb. A fogalmat tanította, de az összeköttetést öntudatában megmutatta. Ez az öntudat az Atyával való egységnek, az Istenközösségnek öntudata; ez az új argumentum, az új világosság. Istenrôl tanítani sok okosat, jó? de Istenhez elvezetni, minket vele összekötni egy nagy tény, s ez a tény ô. E tényben látunk: lux mundi [világ világossága] ...) Krisztus a Deus verust, a realitást beállította a világba a) tannal. Hogy ki ô ... tanított, magister, ... adott fogalmat, kijavított sok nézetet... Tanított tiszteletre, imádásra, hódolatra. Sokan tanítottak. Értéket állítottak be. S e részben metafizikai alapokon emelkedô új világnézet volna, több napsugárral, szerencsés biztató, megnyugtató motívumokkal. Végig barangolva az emberi kultúrák városain sok vigaszt találnánk. Látnók, hogy mily tiszta s nemes irányzat, -- hogy nem Moloch, nem Dragon, -- látnók igénytelenségét, szerénységét... az élet szépségét... nem sötét unknowable [megismerhetetlen]. De csak ezzel állította bele? Nem, hanem b) nagy ténnyel. Nem okoskodással, művészettel, világnézettel; ezek fogalmak; önmagában, öntudatában mutatta meg. Nekünk ténylegesség kellett épp a gondolatok bizonytalansága miatt; nekünk logikai kapcsolatok helyett tényleges közvetlenségek kellettek: látni, tapintani akarunk, miután vakok vagyunk s éjben járunk, sok verbum [ige] repdesett, csengett, akartuk megtestesülve, ténylegesülve, valósulva látni: ez a ténylegesség Krisztus. Nem a teste, a szeme, az ajka, hanem az öntudata, hogy ô Istennel egy, hogy öntudata az Istenközösség tartalmával tele. Ez az egyéniség, ez az Isten egység, ez az Istenközösség a nagy történeti tény, s ez teremt meg oly kapcsolatot köztünk s Isten közt, melyben megnyugodhatunk. Benne van argumentumunk, hogy megnyugodhatunk a realitásról, a veritasról, -- ô egyesít és összeköt, -- ô a kapcsolat lélek s Isten közt. Azért ô nem csak magister [tanító]... hanem lux mundi [világ világossága]... benne látunk... Azért hív: a lombsátorok ünnepén, mert a pusztai útra s a tűzoszlopban vezetô Istenre emlékeztet: Ego sum lux mundi... Nagy stílben gondoskodik, hogy a világosság ki ne fogyjon: ecce ego mitto ad vos profetas [íme, én prófétákat küldök hozzátok], ô az ,,igazság'', ,,világosság'' ôsforrása... s így tana is: életige, élô szó... verbum vitae, vivus sermo [az élet igéje, élô beszéd]. Tehát nem eszmét, eszményt, hanem az Istent mint szubstanciális valóságot... nem hipotézist és posztulátumot... melyeket nem lehet megfogni igazán, hanem velôs, tényleges valóságot... Gondolatok, melyekrôl nem tudni valóságok-e, ki nem elégítenek... Az ember szomjas, éhes... sok inger, de ez mind emészt, de ki nem elégít... Ha a filozófia csak gondolatművészet és bravúr és cirkusz, ahol dialektikai és logikai akrobaták mutatkoznak be, kik ugyan erôt fejtenek ki, de hasznos munkát semmit, akkor ez is csak a szemek gyönyörködtetésére, de nem a lelkek nevelésére való. A lelkek nem szavaktól, hanem igazságtól, tehát valóságtól élnek. S amely tudomány ezt nem bírja, az csak játék, nagy erôk játéka; az pózolás és mutogatás, hogy így lehetne. A mi századunk sokat beszél eszmékrôl, de pszeudoidealizmus, ha nem hisz bennük. Akkor szavaknál és ingereknél (dogma) egyebet nem ad; nincs tartalma. A lélek, mely valóság s valóságra született, itt életpusztító szegénységben tengôdik s míg a szavak narkotikuma hat, addig jól vagyunk, de mihelyt azt fölszívjuk s elfogyasztjuk, annál sivárabb s nyomorultabb öntudatra ébredünk... Ugyanez a sivárság a morálisban... a történelemben. ======================================================================== 1910 Máj. 30. Sokszor szinte lázban égek, gyötör a vágy, eltalálni a formát, kifejezni az ént... s így érzem azt a nagy nyugati tendenciát az egyedinek szabad különb, formákat teremtô kialakítására. Ez a tendencia a fejlôdés iránya.[42] A fejlôdés új fakadás, új hajtás, új alakulás, de az az új nem lehet más, csak egyedi. Annak az újnak le kell gyôznie a fönnállót, a szokásost, az eddig érvényben levôt; annak az újnak az általánosnak helyébe kell állnia; de az nem lehet más, mint egyéni inspiráció, az általános, a közgondolkozás, a közérzés, a divat formáival szemben... Add magad... találj ki újat, de újat, mely a haladás irányában legyen... Újat, amerre a szellem folyama s árama tódul... újat, kapcsolatosat, folytatást, hová gravitál és folyik az élet folyama... A szép, erôs, egyéni, független élet új kiadása! Felszabadulás, un affranchissement de l’individu, un perpetuel effort pour briser les solidarités [?], qui l’étreignent et l’oppriment.[43] Bureau, La crise morale (342) Fôleg 358 stb. dolgozatra! 381.[44] Csak aki az odaadásnak, áldozatnak, önmegtagadásnak nyit földet elárasztó áramokat, csak az tapogatódzik az elevenjén. Idealista és érzelmes emberek, kik égnek s halnak (397). Szóval égi, isteni magaslatok, erôk! {kép} 1910. 5. 31. Le sens religieux, le besoin rattacher ŕ un ętre supérieur notre misčre, qui pourtant se sent appelée ŕ toutes les richesses et ŕ toutes les générosités, est ŕ ce point organique en nous et immanent ŕ notre âme, qu’il lui fait ŕ tout prix, męme au prix des contradictions les plus évidentes, se créer de divinités nouvelles, le jour oů de fatales équivoques ont persuadé aux hommes que le Dieu de leurs pčres n’était plus lŕ pour répondre ŕ leurs appels. (401)[45] (Ki lehetne mutatni, hogy vallássá lesz a szocializmus, szabadkôművesség 393 stb.) A nagy vágy teszi azzá: cette fičvre réformatrice [ez a reformáló láz]. Mindenütt az intellektualizmus pusztítása;[46] az absztrakt ideák s azokból való kiindulás: filozófiában; de fôleg nagy a baj, ha morálisban, művészetben, szóval az élettel érintkezô, az életben álló ismeret- és cselekvésirányokban érvényesül. Az absztrakció a mi művünk, nem adja a dolgot; a dolog több; végtelenül több; az absztrakció egyik másik nézôpontból fogja föl s bár fölfogását reálisnak tartom, de mivel nem meríti ki a dolgokat, azért fôleg ott, hol az egész érvényesül s nem a rész, -- hol az egészrôl mint folyásról, folyamról, fejlôdésrôl van szó, nem mérvadó; nem futja! Más szóval, hol a valóság s nem az absztrakció dönt. Így a művészet nem indulhat ki definíciókból, ahogy e virágzás nem a mag hüvelyeibôl, hanem a valóságból ,,aus dem unendlich verzweigten Getriebe tausendfaltiger Daseinsformen''[47], tehát végre is saját élményünkbôl. Amely művészet kész, befejezett mintákhoz, fölfogásokhoz kategóriákhoz ragaszkodik, az fölöslegesen babrál és imitál. Die gesamte nachklassische Poesie ist arm an solchen selbständigen, in eigener Weltkentniss wurzelnden Geistern, und zwar vornehmlich deshalb, weil die nachfolgende romantische Dichtung ihre Schöpfungen auf dem schönen Schein der Dinge aufbaute, sie aus einer bereits stilisierten Kunstwelt hervorgehen ließ, statt von neuem zu dem Naturkern der Lebenserscheinungen vorzudringen und ihr Sein zu offenbaren... Dadurch erhielt die Dichtung jenen spielerischen, farblosen Charakter... Poetische Poesie, keine Dichtung.''[48] A morálisban, a szociális evolúcióban is így vagyunk: kiemelünk általános elveket, irányzatok lesznek belôlük; kifogástalanok, jogosultak; dogmák lesznek belôlük; de azután megint csak a valósághoz, az élethez, a tényekhez kell menekülnünk az absztrakciók zsarnoksága ellen. Érintkezésbe kell lépnünk a valósággal, tapasztalnunk kell, hogy helyesen tájékozódjunk. Melyik a helyes morál? kiállja-e a laikus morál az életet? Így a régi tradíciók hívei (De Maistre) tapasztalhatják, hogy elárvulnak; hiába hirdetik, hogy igazuk van... a laikus morál hívei pedig látják a bomlást s nem segíthetnek; de az élet, a bízó élet megy a maga útján. Nem szorul bele a mintákba, melyeket a gyerekes föltevések eléje adtak, folyton kiküszöböl tanokat és intézményeket, melyek nem felelnek meg igényeinek. Dolgozik újakon. ,,Les hommes de bonne volonté ne doivent pas se lasser d’aller ŕ son école, ni d’écouter d’une oreille docile les leçons ŕ la fois si subtiles et si fortes de cette incomparable maîtresse.'' (Ide való 433)[49] ,,Au lieu de chercher in abstracto oů d’imaginer apriori une doctrine morale qui serait capable, en échauffant les coeurs, d’éclairer nos intelligences... il faut donc se borner ŕ interroger une fois ce milieu social, qui nous entoure, ... Regardons, si d’aventure la vie ne ferait pas éclore, quelques échantillons supérieures qui seraient comme la concrétisation vivante et tangible de la solution cherchée.''[50] Kell felsôbb mintáknak lenniök, kell alakulási próbáknak! (356) Kell a társadalomnak élnie... nem vész el... kell modernül és morálisan (361). Ne tartsuk sátániaknak a dolgokat (361)! A végtelennel szemben állunk: az abszolúttal, szükségessel, örökkévalóval... Mi abba akasztjuk bele magunkat... A fölség az eszmény... az abszolút tökély... Mely nékünk is regula és törvény... szóval a ,,felsôbb''. Ezen nem ütközhetünk meg; értelmünk végre is az embert valaminek, egy darabnak; -- a természetet is valaminek, végesnek ismeri, következôleg azt kiegészíti a természetfölöttivel, a végtelennel... föltalálhatja s kell föltalálnia az élet elemeit mindenütt, immanensek azok, de az nem zárja ki, hogy kiegészítésre szorul, hogy relatívak, hisz a sróf s a menete is immanens, de kívánják egymást... Ez a complementum teljességet ad s erôt s biztonságot! Ez a complementum nem csak a gyerekes kort jellemzi... Miért? hanem az emberit... 406... A Szent Lélek folyton sugalmaz, fölvilágosít s érzéket ad. Kinyilatkoztatja magát egyre jobban; mélyebb, finomabb, magasultabb erkölcsi érzéket ad. Nagyobb igényeket támaszt bennünk, s ezeket az igényeket kultúránk kiegészítô részeivé teszi. Nagyobb érdeklôdést kíván embertársaink sorsa, ügye, baja iránt. E részben újabb megnyilatkozásai a lélek irgalmának és szeretetének. Dieu se révele ŕ nous par les besoins de la vie morale supérieure, de la générosité et d’amour qu’ils sentent surgir des profondeurs de leur âme (407) 430.[51] {kép} 1910. 6. 4. Telve vággyal Krisztus után, memor ejus... [emlékezve rá] úgy révedezem; elgondolom a lelkét. Érzem, hogy olyan mint én, de teli, túlcsorduló. Isten szeretet lévén erô: fakadás és öröm... hát ez van benne. Az ontológiát ô sem érti; sem az Istent, sem a világot. A léthez semmi közünk; a mi létünk az élet, tehát érzés, szeretet, akarat; a mi világosságunk. Krisztusnak is ily világa van! Kitölti, átjárja... nem az ,,on''[lét], hanem az élet... Ez lép öntudatába. Én nem mehetek át másba, hanem az én tudatomba, érzetembe léphet át más; hát az isteni áthatotta Krisztust, át egészen s mikor ô azt mondta: mielôtt Ábrahám volt, én vagyok... ezt a tudatból mondta, mely egy vele, -- hogy tudata a legbensôbb egyesülésrôl, az átérzett egységrôl tanúskodik, melynél fogva ô én s én ô volt. Csakis ez érzés szólal itt meg; nem az ontológia. Ez érzésnek lehet aztán ontológiai fogalmazást, mintegy substrukciót adni; de mi közünk ahhoz, s mit nyerünk vele? Hiszen az absztrakt gondolatok lánca, mely végre is csak jelez s nem merít ki; ez meg, az érzést értem, a valóság, a számunkra megközelíthetô valóság. Istenem; így vagyunk mindennel: világgal s lélekkel, szabadsággal s szeretettel... Ami az életben kiváltódik s ahogyan kiváltódik, az latba esik, a többi mintha nem volna. Legnagyobb világosságot nekem saját öntudatom nyújt; az, hogy hogyan gondolkozom s érzek, magam s mások. Ezzel a mai vallásos igények miliôjében vagyok s azok szerint képzelem s alakítom Krisztust. Például az ontológiába nem megyek; mert alig ad valamit (például Krisztusban az isteni s emberi természet egyesülése).[52] Jún. 21. Ma remek nap. 4-kor keltem s kimentem s élveztem. A kápolnában kezdtem meditálni vágyamról Isten után s hogy mindenre kész vagyok, amit akar, amit ô akar. De ha vele akartam menni s ôt megfogni, nem találtam hozzá, nem volt mit gondolnom. Nem tudtam, hogy mit akar, kíván, mi az ô gondolata. S így voltak elôttem mindnyájan, a XVII. században úgy mint a IV.-ben s akkor világos lett, hogy nem lehet kívülem keresnem s hogy abból ott, a nem-énben semmi sincs nekem való, -- hogy minden bennem s én magam is nem valami izolált darab vagyok, én- (em) nem abszolút, hanem csak folyó pont; mozgó pont; én, ami értést s érzést illet, csak egy szelvénye, egy bevágása vagyok annak a végtelen folyamnak, mely a gondolatvilág, a szellemi világ folyása. Mindenem funkció, amim van, azt vette, az a múltból való, ide jött, itt van, most van; ez az itt és most = én; s ugyancsak folyófélben van irányítással s iramodással, telve feszülô fejletlenséggel, elváltozófélben levô erôkkel, rügyezô s ki-kifeslô gondolatokkal s érzésekkel. Ez az én egyszersmind próféta-alak, telve készülôdéssel és az öntudatban sejtéssel. -- Úgy vagyok a morálissal is. Az nem merev adat, az nem a múltból veendô tétel, hanem a kultúrfoknak megfelelô finomság, lelkiség, korrektség. Azt nagyon kell ôrizni, félteni, óvni és nevelni. Így aztán Krisztus is mint idejének alakja mutatkozott be nekem. Ô is úgy gondolkozott, érzett, akart, mint ahogy az ô korában, Názáretben ácsminôségben szoktak. Az isteni nem változtatja el az embert; hisz ezt az embert a kifejlôdés, alakulás folyamatába fektette az Úr! A kultúrával jár a morális is. Más a morál Ádám Éva korában, a klanokban. Mikor nincs tulajdon, nem lehet lopni, -- mikor a házasságnak nincs jogi formája, nem lehet paráználkodni; ezek mind formák, -- megfelelô erkölcsi értékelések, melyek a kultúrának, az ember viszonyainak világhoz s emberhez megfelelnek. Krisztusnak is megfelelô s nem vrökérvényű értékelései voltak vagyis Krisztus fogalmai s értékelései is az akkori kultúrának feleltek meg. Ezzel szemben állni látszik az ô istensége; de helytelenül. Krisztusban az emberi egyesítve volt az istenivel, de nem változott el; az isteni nem rontotta le Krisztust, az isteni nem merevítette meg. Márpedig az emberi nem merev forma, hanem folyam s Krisztus nem a XX. századbeli folyamnak átvágása, metszete, hanem az I. századbelinek. Mikor elôször gondolkoztam Krisztus öntudatáról s olvastam olyanokat, hogy az ô fogalmai is ideiglenesek, ,,akkoriak'', nagyon megbotránkoztam; mert bele voltam állítva az emberinek merev, statikus fogalmazásába; errôl az oldalról azután nehéz ezt megbolygatnia, mert a felelet az lesz: Krisztus lelke el volt látva mindennemű tudással, ignorancia nem volt benne; ô az örök gondolatok s értékelések példaképe. De ha azt az emberit szükségképpen, amint kell is, folyófélben levônek, alakulónak, munka- s tapasztalati funkciónak, folyton elváltozónak fogjuk föl, akkor nemcsak hogy nem lehet a Krisztusban az embert, az örökérvényűt simpliciter látni, hanem ellenkezik is, hogy valami elôbb legyen; a XX. századbeli ember nem lehet az I. században. Krisztusnak is az az emberi természete volt, melyet atyáitól kapott; az, melynek fejlôdnie kellett; az a múltból kinövô, kinyúló; az a jövôbe elváltozó s alakuló természete. Ez a sajátság épp oly természetes, mint az ideg s a vér. Hanem igen, az ô természete Istennel érintkezett, benne fakadt páratlanul, benne kibuggyant az isteni, de mivel emberi formában volt, hát szükségképpen kellett, hogy az is fejlôdésre alkalmas. Például nála az Atya fogalma, a gondviselés megnyugtató alakja, mint gyermeki bizalom, s tudta nélkül hajunk szála sem esik le: nálunk ez az ,,Atya'' túl antropomorf s erôsebb, mondjuk, ontológiai vonások domborodnak ki: milyen az örök szükségesség; a rend, a fölség, -- a gondviselés hátrább lép s inkább az emberi erôk érvényesítése s bajban a természetes folyásra -- az isteni akaratra -- való reflexió. Ha fogam fáj, gondolom: Isten ilyennek teremtette az ideget, jó is, rossz is nekem, mert ilyen vagyok, relatív... Ezzel azt is mondom, hogy Krisztusban nincs lezárva a vallásos fejlôdés! Hisz látjuk, hogy nincs! S nem is lehet. Ha elemezzük a fogalmakat Istenrôl vagy ha átlag belátást nyerünk minden fogalomelváltozásba a kultúrától függôen: akkor ez nem hittagadásnak, de isteni rendnek színében mutatkozik be s akkor az egész evangélium szintén az lesz, tudniillik egy akkori fölséges kinyilatkoztatás, mely Istenrôl, lélekrôl, Krisztusról, bűnrôl s megváltásról szólt; ezt mind adta, de prófétailag adta, magvában, kifejlôdési keretezéssel, a folytatásra való utalással adta; melyrôl sok fogalmazás készülhet, de a fogalmazás sohasem kész vagyis nem lehet örökérvényes. Ezt mind kitűnôen állíthatom bele a fogalmak absztrakt voltáról való értekezésembe.[53] A tartalom nincs megmondva: csak jelzésekkel dolgozunk: substancia, ez kasztli, de mi van e jelzés keretén belül? persona, ez definíció, kasztli, de miben áll voltaképp? Mi az anima? gratia? Hogy van az Isten bennünk? hogy dolgozik? hogy kell a megváltást érteni? Ezek mind nem kész dolgok. Vagy pl. hogyan gondolkozunk mi a mennyországról, Krisztus föltámadásáról, mennybemenetelérôl. Érlelôdnünk kell bizonyos fölfogásra, például társadalmi érzésekre; rá kell nyitnunk problémákra, a kötelességekre, melyeket elôbb nem ismertünk. A társadalmi formák fejlôdését szívesen fogadjuk el, de ippúgy vannak egymásután értelmi s érzelmi formák. A tömeg, az nem törôdik még velük, de lassan ott is tavaszodik. Sôt a tömeg lehúz mindent, elront; elrontja az éneket, a rítust, az imát, a képeket, a templom díszét... a morális s aszketikus fogalmakat! Azt, hogy Krisztusban nincs lezárva a vallásos fejlôdés, úgy kell érteni, -- hogy a Krisztusban föllépô isteni kiáradást, amely tény volt, élet, érzés, ellágyulás, fölmagasztosulás volt s amelyet Krisztus így vagy úgy fejezett ki, nekünk magunknak valóan kell kifejeznünk. De nem a kifejezésen múlik. A krisztusi kifejezés, fogalmazás is efemér volt, a mienk is az. ,,Ex parte cognoscimus et ex parte profetamus.'' [Rész szerint ismertünk, rész szerint prófétálunk; 1Kor 13,9] ... Az intellektualista elem mindenütt szerepel, de változik; a próféta is mindenütt van, az a fejlôdô, az a tapogatódzó, a nekünk valót, a jobbat keresô irányzat. Ez nem fogalom, ez nem absztrakció, hanem az élet, a tapasztalat adata, amint lelkünkben fakad... Ez a fakadás fogalmakba is öltözik; azokat veszi magára, amelyek kéznél vannak. Mennyi ruhája volt, ha végignézünk; mily durva kócba, zsákba, mily finom áttetszô szövetekbe öltözködött. Íme az isteni élet a lelkekben nyilatkozik, kinyilatkozik s azután tükrözik absztrakciókban. Miután Krisztusban Isten nyilatkozott s az emberit átizzította, ezáltal az isteni, tapogatódzó életnek bennünk, mely ugyanabban az irányban fejlik, mint ahogy Krisztusban fejlett (hiszen ugyanaz a szellem teszi), külsô mintát s eligazodást is adott, utat mutat, irányt jelöl, a fejlôdés tapogatódzásait segíti; a mi isteni életünknek az ô isteni életén kell kifejlôdnie... De ez nem annyit jelent, hogy azt a belsô, nagy valóságot épp úgy koncipiáljuk, hanem minél tüzetesebben s igazabban. Hogy gondolják el például a természetet, melyet látnak, a régi gondolkozók, a 4 elemnek fizikusai, vagy hogyan a fényt, a villamosságot? Durván, nyersen, azután jobban, igazabban? úgy vagyunk a magát kinyilatkoztató isteni élettel. A próféták, Krisztus, az apostolok isteni megrendülései a végtelennek reájuk való hatása, benyomása, ez az isteni valóság az emberi tapasztalásban kifejezéseket nyer, beszélnek róla; míg e kifejezések spontánok, rendszertelenek, míg analízis, szintézis nem dolgozik rajtuk, addig a kinyilatkoztatásnak természet adta elemei, telve képekkel, hasonlatokkal. Errôl van a reflexió, az ,,adatnak'' kidolgozása. A kidolgozás különbözô. A ki nem dolgozott ,,adat'' nem tézis, nem szisztéma; a ki nem dolgozott ,,adat'' az adat; a teológia pedig alkotás, azt mi csináljuk. A kinyilatkoztatást mint adatot, közvetlen érzést s benyomást, mint tényt kell vennem. Ilyen pl. a fájdalom benyomása s az, ahogy kifejezem: fúr, tép, nyilal, ónsúly a mellemen, agyamon; vagy a lelkiismeret mint szózat, sugallat, intés! Van tehát itt kép, képzet, kifejezés, de ez nem elvont, gondolkozás által nyújtott beöltözés, hanem annak az isteni érzésnek némi kifejezése. Ezek a megjegyzések oda céloznak, hogy a kinyilatkoztatást mint adatot, összes elemeivel, valamiképp elkülönítsük az intellektuális, rákövetkezô munka eredményeitôl. A ,,kifejezô'' elem, a reprezentatív elem, megvan az eredeti kinyilatkoztatásban is, mert lehetetlen, hogy képzeletünkre s értelmünkre ne hasson a minket eltöltô isteni, de nem fejezi ki egészen, hanem inkább valami velejáró, illusztráló, a kinyilatkoztatásnak az észbe is hulláma, rezgése, mely valamiféle képzetet ébreszt. Mikor kinyilatkoztatásról van szó, természetesen az elbeszéléshez, ahhoz a nyerseredeti kitöréshez kell fordulnunk, de azzal a tudattal, hogy az reprezentatív ecsetelô, elbeszélô keretezés csak valamiféle spontán kifejezés, a tárgynak az ôsi, eredeti kitörésszerű, a lélekbe belépésének jelzése; ez mind tárgyi; ebben tárgy van. Az az elbeszélés is csak adat, nyom, jel; csak az összefüggô tehetségek sajátos, szimpatikus rezgése... s nekünk abból következtetni, azt földolgozni kell. Ebbôl az is világos, hogy a kinyilatkoztatás, tudniillik az elbeszélés miképp ad ,,igazságot''? úgy adja mint a tárgyban, az átélésben, a tapasztalatban bennlevôt, tehát tárgyilag adja s nem fogalmazva, mondatokba foglalva. A kifejezô elem is csak adalékos, csak egy tehetségnek, tudniillik az észnek reakciója ott, ahol a többi mind rezeg és ágál s valamennyinek eltelése a kinyilatkoztatás... Mily különbség lesz, ha a kinyilatkoztatás egy ôsi emberben vagy egy maiban van! Die Offenbarung ist eine Tatsache, nicht ein Urteil. Ist nicht eine Erzählung, sondern ein Gesicht (auch trotzdem es erzählt wird!) sie selbst ist ein Gegenstand theologischen Nachdenkens![54] Jún. 22. Úgy érzem, hogy tapogatódzom az isteniben s addig, míg ott vélek lenni, csak analógiákat találok; azután meg a kezdetleges képes, metaforikus beszédfogalmaknak enged helyet s egyre precízebb lesz. Benn vagyunk az emberiben. De hogyan jöhettünk bele? S ha ott fönn maradtunk volna, vajon precizírozhattunk volna-e? Úgy látszik, hogy megfeledkezünk arról, hogy az az eredeti, ôsi, kezdetszerű, hogy az szétfolyó, mert nem lehet megfogni? Öntudatában kellene lenni, hogy azt kifejezni nem lehet, -- hogy az emberi kifejezés magában véve hiányos, s hogy ha van is az isteninek bennünk való jelentkezése, kinyilatkoztatása, hogy az is absztrakte, dialectice csak jelezhetô, de az a kinyilatkoztatás konkrét, lelki történés! Das Gewissen ist nicht nur formal und negativ in seinen Anweisungen, es ist auch positiv und konstruktiv.[55] Jún. 23. Hogy mennyire relatívek s kicsinyek vagyunk Istennel szemben vagyis inkább, hogy érintkezésünk vele a reális világban s történelemben folyik, melyben az ô akaratát s megnyilatkozását látnunk kell, legvilágosabban kitűnik, hogy magunk, mint abszolut keretezett s önmagunkra szoruló értékek alig számolunk. Mily vallásom volna, ha a bennem folyó kinyilatkoztatásra volnék utalva? Mily kultúrám volna s nem volnék-e mindenek elején, ha kezdenem kellene? Mi volnék misztikus, szellemi világomban? ezek a tehetségek éppen hogy ébrednének; félig alvó, öntudatlan ténfergés volna életem. Így pedig kincseim vannak, mások, milliók tapasztalata ébreszt, vezet; a közszellem visszahat szellememre s én rá. Íme, a fejlôdésbe van befektetve minden, én is. Akarok Istent s istenit, valahogy külön önmagában? nem lesz semmim; itt az Isten! Többet akarok? gyűjtsem a szikrákat; kondenzátor kell, akkumulátor. -- Tehát az isteni el van ásva, bele van szôve. Jún. 28. Lelkem repes; érzem, hogy a kinyilatkoztatás szimbolikus kifejezése, kinyilvánítása az elérhetetlen realitásnak. Ez az elérhetetlen realitás, a hit tárgya: Isten. Ez az Isten közvetlenül is adja magát. ,,Is''; sôt biztos, hogy közvetlenül! Nem fogalmakat ad, nem szimbólumokat, hanem magát s mi tapasztaltuk, hogy bennünk van, hogy gondvisel, hogy most is engesztel, hogy megbocsát... Ezt tapasztalom, ezt Isten teszi bennem, ez az a ,,pius credulitatis affectus'' [a hitkészség jámbor érzéke], az ,,illuminatio'' kezdet óta. Ez ugyanakkor egészen egyéni tapasztalat... Jún. 28. Nekem a vallás nem bevégzett, történeti tény, melyet úgy bizonyítanak, mint más tényeket... Nekem nem tan, melyet úgy bizonyítanak, mint más tanokat logikával... Nem külsô, befejezett, nekem juttatott kinyilatkoztatás; hanem örök, folytonos, bennem megnyilatkozó... Ádám bűne nem csak történelem; mi közöm volna hozzá; hanem öntapasztalatom... Krisztus megváltása bennem folyik... a misztérium megismétlôdik mindegyikben. Ádám halála s Krisztusban való új életre ébredés s újjászületés csak személyes cselekvés által történhetik. Ami öntudatunkon kívül van, az nincs... Jún. 29. Tudom, hogy az egyes nem mérvadó s ötletei nem kritériumai a való, igaz fejlôdésnek; tudom, hogy az egészben s váltakozó formáiban fejlik a végtelen Isten gondolata: de azért kell, hogy legjobb tehetségünk, s impulzív teremtô vágyunk szerint lökjünk az egészen. Nem a holt, passzív viselkedés; nem a türelmes semittevés, hanem az akció vezet... Jún. 30. Miért kell vallás? Mert lelkem gyökerei elhatnak a misztikus mélységbe, s mert öntudatom kiemelkedik a valóságból, leomlom: a világ az ô akarata: véred olyan legyen, milyet a fiziológia kíván, szíved is... munkád a világhoz alkalmazkodjék; ez az ô akarata; igen, de átütöm a világ fenekét... s kibúvik a fejem a világból, mint a szeg a zsákból. Én nemcsak mű vagyok s darabja a valóságnak, én valaki is vagyok, s nekem nemcsak a műhöz van közöm, hanem a művészhez... Azt mondják: a művész rád nézve csak művében nyilatkozik! Nem; hanem bennem is, lelkemben! Én nemcsak a világba csavarodom bele, hanem kinövök belôle. A világ a földszint; de a lét tovább épül bennem. Viszonyok kezdôdnek: tehát az isteni itt folytatódik; még pedig már személyesen! csak azt sajnálom, hogy mily kevés összeköttetésem s érintkezésem van vele; gondolataim nem futják, -- érzéseim nevelésre szorulnak; minden emberivé válik bennem; emberivé az isteni... De azért nem ember az Isten s ô is arra jó, hogy a több ember fejlôdjék s menjen feléje. -- Tehát csak emberrôl lehet szó nálam, emberi világról, érzésrôl, akarásról, mely akkor teljesebb, ha isteni alapokig ér le s isteni kapcsolatokba fekszik bele... Tele vagyunk relativizmussal s evolúcióval! De azért erô kell s bizalom s öröm s szépség! Ilyen a világ s ebbôl nem engedünk! Ha kérdem, mit ad a természethez! Felelet: egyáltalában nincs természetem sem nélküle, mert természetem feléje néz s telik vele, erôs lesz, mély, bensôséges, bízó, bátor, öntudatos, kilátásos, meleg, inspirációs. Természetem akkor való, addig nem korrekt; nem találja meg önmagát. Ha mondod: keveset ad. Distinguo: értelmit, igen; de érzelmit, valót sokat ad. S értelemmel, kész gondolatokkal kevésre megyünk; hanem a több-lét az a több életben, több lélekben; a fakadó lélekben, az inspirációs lélekben van adva s arról gondolkozunk, s azt megérteni iparkodunk. De természetesen minden értés csak hozzávetôlegesség, körülbelülség; nem szívja föl ezt sem. Azután a valót az értelmi különféleképp fogalmazza és fogja: lehet mélyen vallásos Dávid, mohamedán, buddhista szent; de az a vallásosság sokféleképp fogalmaztatik: Jehova, Allah, Visnu, Evangélium, Atya... s a tökéletesség ennek szebb, gazdagabb, igazabb átélésében van; hogy mit éltek át a vallásos géniuszok nekünk. -- De ezt is, hogy Atya, lehet általánosabban s különösebben átélni, például milyen gondviseléssel van, milyen elnézéssel... Szept. 18. Az értelmi ismeret silányságát mutatja, hogy maga az ismereti aktus mily keveset mond a lélekrôl. Belôle való, tükrözése, de mily silány. Ki kell belôle okoskodni, hogy milyen is a lélek természete. Amilyen az illat a virággal s borral szemben, melybôl való, olyan az aktus a lélekkel szemben. Mily óriás valóság a lélek, új adat, életelv s mily keveset mond az aktusa róla; nem is érzi azt, hogy mi; disputálni lehet róla, hogy van-e egyáltalában. Ha igaz is, hogy operatio sequitur esse [a cselekvés a létet követi], de mily távol van az operációtól az esse! S ezt nem értjük. Az akció a természetünk, szükséges gravitációnk. Úgy látszik két jellegét kell megkülönböztetni: a logikai tartalmat s az ontológiai vagy pszichológiai tényszerűséget. Ez kell, mert ez által halad, fejlik a lét; de ennek a valósága nincs kifejezve a logikai tartalomban, vagyis az aktus valósága nincs kifejezve az ismeretben; megint csak következtetni kell a logikai ismeret fellegeibôl az aktus physicus voltára, s bizony nem is tudjuk, hogy mi az? Tehát: nem tudjuk, hogy az aktus maga micsoda? s ismeretünkre jut csak egy nem én, egy objektum. Tehát: nem tudjuk, hogy az aktus forrása micsoda s ismeretünk csak következtet... Ezek után azt mondhatom: hát mi lesz az aktusban az objektumból, mikor ily nem mély tükrözésre van beállítva? Az ismeret silányságát látszik mutatni az emberiség radikális érzéke, hogy a valót becsüli s az eszmét, bármilyet, csak föltételesen... ha igaz, vagyis ha a valósággal kapcsolatos; ha nagy valóságra támaszkodik, ha azt valamiképp födi... Neki az ismeret tükrözés s ha csak elvet mond vagy követelményt, de realitás nincs mögötte, megveti, például nagy keresztény elvek, ha nem élnek szerintük. -- Csak oly tükrözést becsülünk, melynek objektuma van, akár hogy az objektumról való, akár hogy objektumot teremt vagy sürget. Szept. 19. A gondolat fôirányai változatlanok a nagy változásban; nem mintha nem változnának, hiszen itt is divat járja, hanem mert alapgondolataikban egyre visszatérnek s fölváltva föltámadásukat ülik. Van azért rajtuk némi változás vagyis inkább körülöttük; más ugyanis a keret, más mellékes dolgokban a foglalat; a nüanszok, az árnyalatok mások. A fejlôdô világ folyama az ô kanyarodásaiban ugyanazon tájékoztatásokat nyújtja az emberiségnek, akárcsak egy kanyargó folyó, mely lefelé folyik ugyan, de azért majd keletre majd nyugatra, északra s ismét délre kanyarodik s így az orientáció vissza-visszatér. Kant az újkantiánokban, Fichte Windelbandban, Rickert és Euckenben, Lips és Münsterbergben támad föl; Schelling Eduard von Hartmanban, Drews és Ostwaldban, Hegel Bradleyben, Taggart, Stern és Croceben; Leibnitz Stumpfban, Hume a pragmatizmusban. Van új idealizmus, új realizmus, új vitalizmus, új romantika; a régi gondolkozókra támaszkodnak az újak, s újak annyiban, hogy újak a viszonyok s körülmények, melyek közt a régi gondolatok föl-föltünedeznek s melyekhez alkalmazkodnak... Ezeket a viszonyokat megteremtik a reális tudományok, a szélesebb látókör, a dolgok gazdagabb ismerete, a haladó élet, az erôk érvényesítése s ezek közt a keretek közt a gondolat, az emberi szellem az igényekhez alkalmazkodva vagy bizonyos pszichológiai törvényszerűségnél fogva, mely ráun a régire s újat vél találni, ha a régit föleleveníti. Ezt az elevenítést a lélek adja; az új inger új reménységgel indul neki az újra fölkapott iránynak. A gondolatirányzatok egyoldalúságában rejlô igazságok vagy hasznosságok mintegy leleplezôdnek. A megszokottság feledéssé lett s egyre sűrűbb fátyollal borította be azokat; azután a fátyol szétszakad s a feledett irányzat megnyílik. Ez zjságban s újításban, e föltámadásban az oroszlánrész a pszichológiai elemé, a haladó ember szellemi váltógazdaságáé, a hangolt léleké. Az új világ, az új tudás, megfelelôen hangolja az embert, s a világhangulat egy-egy kiválóságban teremti meg a gondolatok fölébredésének kellékeit, föltételeit... A filozófiában csak így lehet ébredés. Mert a filozófia az idôszaki részleges világnéztek kivonata vagy inkább összképe. Az egyes tudományok munkálják s tökéletesítik a részleges világképet; a filozófus a részleges világképeket harmonikus összképpé, világszemléletté alakítja; az egyes tudományok nyújtotta adatokat összefoglaló szintézisben fölhasználja. Szept. 21. A mi fölfogásunk, hogy Istent lehet fölismerni; a világ tanúskodik róla; 1) de azért sem írás, sem teológia nem mondja, hogy ez ismeret evidens vagy legvalószínűbb... Krisztussal is úgy vagyunk: hihetünk benne ésszerűen, okosan... 2) Ugyancsak, hogy higgyünk, nem elég az elv, hogy Isten az elsô igazság, mely nem csal... 3) a hihetôség motívumainak ismerete is olyan, hogy preambuluma az okos hitnek: tehát mindenütt kell tett, a mi tettünk, s ahhoz kegyelem. A mi teológiánkban az argumentumok inkább vezetôk, eligazítók: gli argumenti sono considerati come suggestioni e come guide, piuttosto che come prove; e gli sviluppi come incrementi spontanei e morali, non come risultati scientifici e convincenti di opinioni accettate.'' (Newman, Lo sviluppo del dogma christiano. 350)[56] Szept. 26. A lelket új erônek tekintem, új kiindulása a hitnek, új motívumokat képes bevinni s beállítani a világba. Ô nemcsak észreveszi a bajt, a kínt -- belôle (benne) az ütközés nemcsak mint kín jelentkezik, hanem mint legyôzendô kín -- a mulandóság kínzó öntudat, a gyarlóság stb. Másrészt pedig a harmóniák, az egység nagy törvénye kívánja, hogy itt is harmónia legyen, -- hogy a fájdalom, a szenvedés, a bánatos emlékek sivító vagy zúgó disszonanciái ne álljanak fönn, hanem szintén a harmóniák törvénye szerint alakuljanak s alkalmazkodjanak, -- kell, hogy megtalálják helyüket, -- a ritmust. S ezt nem lehet másképp mint új kilátásokkal, új összefoglalásokkal, szintézisekkel tenni. A valóságból új erôknek kell elôtörniök, -- kell új magaslatokra hágnunk s új kilátásokat nyitnunk. S áttörések bennünk ugyancsak mutatkoznak; ilyenek: a megmaradás, azonosságunk az idôben, -- az összefoglalás, a kiemelkedés, hogy az atomizált más és más fölé kerülünk, -- a kiindulás, hogy princípiumai vagyunk a cselekvésnek, -- a fizikai egymásután s láncolat áttörése a morális törvény, az erény parancsaiban, például hogy a kellemetlenségek, szenvedések árán is kell ezt vagy azt akarnunk, amire nem a közvetlen lökések s állapotok s körülmények, hanem felsôbb tekintetek irányítanak. Szept. 26. A halotthamvasztás elleni állásfoglalást nem a dogma, hanem az érzés vagyis inkább a dogmákból kisugárzó érzés inspirálja. A föltámadás derűje a sírok fölött; de nem is ez, hisz föltámadás tenger fölött is lesz; hanem a holttest szent volt, úgy nézett rá, hogy mi vár rá, -- áhítatos, rejtelmes lélekkel tudta, hogy szétporlik, de ô maga nem akarta elrontani, hagyta a természetet, de maga nem gyorsította. -- Ha csak korhadt hüvelyt látunk, ha csak rothadó valamit, akkor szabadulunk tôle; mire jó; teljesen leszolgált, lekopott; de ha a nagy rendeltetések kapcsolatban vannak; s ha ezek a sírok, koporsók, hamvak még viszonyban állnak nagy katasztrófákkal, akkor nem. Ha az aradi vértanúk sírjai kapcsolatban volnának a magyarság megdicsôülésével, vajon földúlnák-e? Tehát itt érzések: ragaszkodók vagy elfordulók; ezek pogányok, azok keresztények voltak... (Newman. Lo sviluppo del dogma 419.) Szept. 28. A paleontológiában prófétai alakokról van szó, oly típusokról, melyek több oly vonásnak s jellegnek együttes föllépését jelzik, melyek késôbb különválnak a külön faji jellegeket alkotnak. Prófétai alakok annyiban, hogy a jövendôbe, a jövôben elôálló alakra utalnak; jelzik azt, ami lesz. E részben azután sejtelmesek... nem készek... De úgy látom, hogy ez a prófétai jelleg szinte általános, amennyire általános a fejlôdés. Az egész élet a jövendôbe van beleakasztva, a jelen elôkészíti... a jövô nem kész; nemcsak az lesz, ami van s kell jönnie a jövônek... Így látom azt a nagy geológiai korszakokon... ezt látom a kultúra korszakain... a tudás, a technika, vagyis az ember hatalmának, az ember alkotta világnak az arculatán... De megvan a prófétai típus az egyes emberen nagyon is. Mindenkirôl igaz; ,,véleményed szerint mi lesz e gyermekbôl?'' S nem a karierre gondolok, hanem az egyéniségre. Nem tudni, mily nézetek, mily irányzatok... nem tudni, mily benyomásokból tevôdik össze... mily eredôvé egyesülnek az egyes indítások. A pszichológia lesz, fejlik... s aki ezt tudja, az önmaga elôtt is sejtelmes alak... s ez a sejtelem ki van öntve életére. Érzi, hogy nem gondol mindent, mikor magára gondol... érzi, hogy a gondolat csak valamit mond, a lélek mélységeit, tartalmát nem adja, ...a világból is éppenhogy valamit... Méginkább érzi, hogy ez az öntudatlan nagy valóságból gerjedések, ingerek, érzések, hajlamok fakadnak, melyek ítéleteinkre hatnak, befolyásolják s más-más értékelést adnak. S jóllehet e részben az öntudat, a belátás, a reflexió vezethet; de minden nem kész, mert ez a mai reflexió nem lesz a holnapi, belátásomat is más ingredienciák tarkítják. Szóval az öntudat is jelzi, hogy az ,,én'' más-más, némileg elváltozott tartalommal ébred önmagának tudatára. S nevezetesen az érzések fakadása szinte nincs hatalmunkban: vonzalmak s taszítások, gerjedések és apatiák, száraz és lelkes hangulatok váltakoznak... Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni, hogy levôfélben... hogy az élet folyamat; hogy nem kész s hogy az öntudat is a világnézeti s az érzelmi tartalmat illetôleg nagy változatosságot, elváltozást mutathat: mindez azonban csak azt mutatja, hogy a lélek valósága, az ember világa, az a nagy valami, amibôl öntudatunkra jut sok érzés, érzéklés, belátás, indulat, vágy és akarás, hogy az lefelé és fölfelé, önmagában mérhetlenül több, mint mennyi tudtunkra jut, -- hogy annak a léleknek van öntudatlan valósága, mely (alapja és) forrásozó feneke a gerjedelmeknek és hajlamoknak, -- hogy az a valósága nem lép be egészen, nem olvad föl öntudattá, független az öntudattól, -- hogy törvényei érvényesülnek, akár ismerem, akár nem; szóval, hogy az az én, az a tudatos valaki, az csak némi villanásokban megnyilatkozó emberi valóságnak csak némi megnyilatkozása, egy-két villanás belôle, melyet magában nem ismerek. E villanásokat fölfogom, ez az én lámpám s ezzel világítok magamra, lelkemre; melynek valójára, miségére csak e villanásokból következtetek. Az embernek, a szellemnek magára, mivoltára, sajátságaira, csak következtetnie lehet, hogy szellem-e, hogy halhatatlan-e? csak következtetésekbôl ismerjük föl, tehát csak absztrakciókon át, hogy mik vagyunk, szellem-e, halhatatlan, önarcunkat nem láthatjuk meg soha. S lesz, ki e szerény tudástól elszontyorodik s inkább szkepszisre hajlik, de lesz, ki épp ebbôl mást hoz le, azt, hogy erre, ebben látja hivatva a prófétai jelleget, s sejti, melyet minden, tehát a lélek, az in is hord magán, a végtelennek nyomata. Épp ez az én reflexióm megsejteti velem, hogy ez a nagy, ismeretlen valóság nincs kimerítve ez apró öntudati villanásokkal, nincs megvilágítva... hogy mérhetlenül többet rejt... hogy mérhetlenül több valóság, mint ahogy öntudatba lép. Forrósodó feneke az életnek, melybôl ugyancsak fakadhat több, szebb, amelytôl gazdagabb s ha valóban élet a jellege, hát miféle életet fejthet ki... [... ?] miféle megnyilatkozásai, kitörései... Ha most is vannak bennük szentelt pillanatok, melyekben a lélek másképp, nemesebben, fölségesen mutatkozik... vannak megvilágításai, melyek bűvös fénybe állítanak... más világításban, [... ?][57] a létet, a fôadatokat... ha vannak az entuziazmusnak, a rajongásnak, a hatalmi öntudatnak ünnepélyes fölemelkedései, mikor elhagyva az országutakat, hegyláncon járunk, ez mind az öntudatlan, ismeretlen feneketlen mélységbôl való. Ezt érezzük. A hipnotizmus, a telepatia, a szomnambulizmus is mily fokozásait mutatja az érzékenységnek; íme a lélek erre is képes. Ugyancsak bármily állást foglaljunk az okkultizmus magyarázatában is, a tüneményeket sokszor csak a lelki öntudat ritka bemutatkozásának vehetjük, melyek a fejlôdés, a több élet lehetôségei elé állítanak s ezt kiemelik. Ide tartoznak James... A lélek tényleg érzi ezt; a pszichológia fenekén megvan ez öntudatlanság, melybôl öntudat lesz s így nyilatkozik meg... Az életnek mint a valóság némi, részleges bemutatkozásának alapján áll a hit a további életrôl... semen Dei [Isten magva] mag ez a (fenomenális öntudat) lét, vagyis inkább a létnek, a mostani öntudati tartalmaknak az alapja; most így ebben az öntudatban adja magát, ebben az ismeretben s érzésben, de más körülmények közt másképp adja magát, más megnyilatkozásai lesznek s azok öntudatunkban mint elváltozás jelentkeznek. Tehát ez öntudati tartalom, modicum quid, aliquid... nonudum apparuit quid erimus... [Valami kevés, még nem világos, mik leszünk; vö. 1Jn 3,2.] Igaz, hogy errôl fogalmunk nincs; de épp a lét, az élet (önmagában megközelíthetlen) nagy ismeretlen valósága, s e valóságnak aránytalan pici bemutatkozása, a lélekben fekvô, öntudatba nem lépô energiák megsejtése, a világ fejlôdésének törvénye ugyancsak a prófétai alak jellegeit süti a létre s az ember elôtt is megnyitja az elváltozás csodálatos távlatait. Szept. 29. Istenbe belemélyeszteni tudatomat, elérni hozzá; mint ahogy a fizis [természet] a metafizikába van ágyazva: úgy a morálist tudatosan visszavezetni az örök, végtelen akaratra. Durchleuchten, auffrischen dadurch, es pulsiere alles und bekomme ewige, göttliche Impulse... Göttliche Triebe und Brisen![58] -- Más egy eszmény felé (esztetice), más a valóság felé igazodni hitben... A természet keretem, de perspektiváim azon túlra érnek s valahogy kinövök belôle, gravitálok ki. Megegyeztetni a kettôt = az erôs természetet az ideális kilengéssel. Természet tekintetében hasonló a törvény más természetekével = erôkifejtés. Én is mondhatom, hogy Istenhez közeledem, ha dolgozom az ember világában, másokkal kezet fogva, emberiesen. De hát nemcsak természet vagyok, hanem én, összefoglaló, egységesítô, a világot ôsokára és céljára visszavezetô valaki s nekem közöm van hozzá, értelmi kapcsolatom, tendenciám. Nemcsak láncszem vagyok, hanem olyan, aki kiemelkedik minden felé s keres nem közvetett, a fizikai hatók láncán végig elôre vagy hátrafelé közvetített kapcsolatot, hanem közvetlent. S az van is, épp mert metafizikai ható az a nagy x s így nemcsak a lánc végén, hanem minden szemében érvényesül, hiszen ô ez mind valamiképp. S íme így jövök én közel hozzá; a létemben van, bennem van, sajátos kiadásban van, ez az ô gondolata, akarata, tette s a felfogásban megelevenedik minden. De hát magamon kívül jutok-e így; mikor ô csak az adottban van s amennyiben adott? nem jutok; magamban maradok, de annak az énnek életerôs, gyôzelmes alapokat, gyökereket, kapcsolatokat adtam. Senki sem bújhat ki magából, de ennek a magának mélységeiben s magaslataiban megtalálja a végtelent. -- A metafizika is az én világom, az enyém, ahogy a fizist a metafizika, úgy az Isten engem jár át, -- ahogy az a metafizika = fizika, úgy az Isten = én. Valahogy igaz, három emeletes a lélek: lent a sárban az alap, följebb az érzelme otthona, meleg napsugaras szobája s fönt a szellemi régió. De ez a harmadik, úgy húzódik, úgy nyomul föl föl oszlopokon, íveken, tornyosuló magaslatokon a messziségbe, hogy elvész... A létünk ki van nyújtva, ki van húzva s úgy érezzük, hogy természetes, ami fönn van, az szép s kell fönt laknunk s kinéznünk s bár szeretjük az egész házat, de e ház világgá s végtelenné tágul. Mindenkinek csak talpalatnyi a földje, de fölfelé mint végtelenbe táguló s a mindenséget is fölszívó tölcsér s ha ellentétbe jön elszalad a talpától, de azért a nagy , szellemi, több valóságért megteszi; vért ad eszmékért, port napsugárért, talpalatnyi földet mindenségért. Láncszem a lét, de föl tud emelkedni valamennyi láncon s végére ér s akkor kacag, hisz nem ott az Isten, nem az idôk elején, nem a térnek szélén, hanem a létben; itt a mélység (Ursache), itt a magaslat (cél). A fizis = metafizika; isteni ez mind s a valóságos Isten itt van. Ki nem bújhatom magamból, természetem a keretem, de a természet telítve vele. Szeret-e Isten? Atyám-e? A természet kemény, a munka törvény, a fejlôdés harc; itt a szeretetbôl kevés, de följebb kell menni; a szellemi világban új kilátások nyílnak; jobban adja magát; többet vehetek belôle: fölénybôl, egyensúlyból, harmóniából, kitartásból, reménybôl, kiterjeszkedô aspirációból, gyôzelmes lehetek. Itt mint végtelen jót adja magát, örök életet, tökélyt, boldogságot... Följebb a hitben: bűnbocsánat, istenülés, örök élet... Ezek több javak, nagyobb szeretet... s részemrôl ráképesítés. Szeretete a léttel tart lépést, s léttökélyben adja magát. Szept. 30. Az értelmi ismeret silányságát mutatja a nagy relativitás, hogy hogyan fogunk föl s értünk s hogyan meg nem értünk és félreértünk. Tudásunk minden terén, mi mások fogalmát, szisztémáit, művészetét, műveit, csak akkor értjük, ha szeretettel beletaláljuk magunkat abba, amit ôk gondoltak, hogy átéljük valamiképp ezek történetét. Kívülrôl nem sokat látunk, talán csak ijesztôt. A metafizika legfôbb nehézsége onnan, hogy a mi kapcsolatunkat mértékéül vesszük minden tapasztalatnak s fôleg, hogy nem tekintjük s nem ismerjük jól föl, hogy mennyire levôfélben, alakulófélben van. Szeretettel lehet csak érteni, -- másba állva bele, magát vele azonosítva, lehet csak látni úgy, mint ô.[59] Nov. 26. A legjellemzôbb s legigazabb kifejezése a mi filozófiánknak az, hogy a valóság messze fölülmúlja a fogalmakat, -- hogy ezek a fogalmak egyoldalúak s mikor elemelôdnek s minden fogalom elemelôdik, mert absztrakt, -- el is változnak. Van sajátos fiziológiájuk, kapcsolatuk s ez a tárgyi rend fölött abban a fogalmi zárt társaságban érvényesül. Ez a zárt társaság azonban folytonos alkalmatlankodást szenved a valósággal érintkezô élettôl, a fölfödözésektôl, a konkrét alakulásoktól; ezek be-betörnek az olimpusi nyugalomba, -- ezek nagy dongók, melyek átszakítják a pókhálókat, kifordítják a szisztémák nyugalmas kereveteit, melyeken elomlik a világuralomról álmodozó gondolat; nyaka közé suhantanak ôméltóságának s regbe súgják a kegyelmes urat... Akik tehát könnyen végeztek, azok mind csalódnak. Csalódnak, kik a valót valamiféle filozófiává oldják föl, akár materializmus, akár dualizmus a neve; csalódnak, kik a vallást filozófiává, vagy a szellemet anyaggá vagy az anyagot szellemé változtatják, spottet seiner selbst und weiss nicht wie [önmagát gúnyolja, és nem tudja, hogyan]. Vagy aki a történelmet az abszolut eszme fejlôdésévé. Minden filozofálás nem akarhat fogalmakat állítani a valóság helyébe, hanem csak eligazítani akarhat, hogy tájékozódjunk. -- Aki azt mondja, hogy minden megismétlôdik, divat és történelem, az is absztrakt fogalmakkal játszik, melyek nagyjában illenek, ahogy szakajtóval le lehet fogni a verebet s kanárit s ahogy ,,zene'' jelent verklit s Beethoven játékot... Ahogy a mons sacer-en [szent hegyen] táborozó demokratákat egy kalap alá vehetni a német birodalmi szociáldemokrata körrel. Ahogy a modernizmusban Giordano Bruno irányzatának késôi hajtását, postumus, elkésett kiadását lehet látni; ahogy a spanyol klerikalizmusról azt lehet mondani, hogy azzal már egy félszázad elôbb tisztába jöttek Franciaországban s még elôbb Hollandiában. De ezek oly általánosságok, hogy kifér rajtuk minden s nem marad meg semmi. Ellenkezôleg a valóság, az élet, a történelem sokkal több s más és más; ha vannak is fogalmak, melyek eligazítanak s megvilágítják nekünk a történést, ne zárkózzunk el bennük, azt gondolván, hogy ott van minden s ott értünk meg mindent, hanem kezünkkel fogódzkodva az ideák köteleibe, úszunk a valóság hullámain. A történelem is vonal, hullám, minden történelem s az individuum csak pont benne. S úgy vagyunk definícióinkkal; mit akarunk definiálni, ha a tárgy, a valóság, az élet fölülmúlja a fogalmat. A fogalommal úgy járunk, mint Dániel sárkányával; az is magába vesz, fölszív valamit, amitôl megpukkad s el nem bírja. A filozófia sokszor fölszívja a vallást, vagyis az emberi lelket föloldja tudásban, azzal azonosítja, fogalmakká lapítja, képekké vékonyítja s mikor így fölvette, akkor megpukkad tôle s a lélek kitör ismét vallásos érzésekben. A teóriák erôsek lehetnek, de a valóság, tehát, az érzés, s a tény erôsebb. A tudományon, a jogon, az intézményeken áttör az élet. Dec. 6. Mi a valósággal az ismereten kívül is összeköttetésben vagyunk: érzés, cselekvés, tapasztalat által. Ezek a konkrétet fogják; az ismeret az absztrakt fogalmat. Azért más többféle valósági értéket kiemelhetünk omnis, qui facit, venit in lucem [mindenki, aki cselekszik, a világosságra jön; vö.: Jn 3,21]. Azért az érzés ,,fölvilágosító'' ereje: az intuíció.[60] Dec. 26. Az eszmék az élettel, a valóval való kapcsolat miatt vannak. Ha ezt nem teszik, hamar elkopnak. Lehet, hogy az élet árja másfelé megy, akkor nem vonzók; lehet, hogy nem igaz eszmék ingatnak s cselekvésre ösztönöznek, azok aztán erejüket vesztik. Lehet tehát, hogy a valószerűnek nincs ereje s lehet, hogy a nem valószerűnek van. Az egyikét az idô kijavítja, a másikét leszereli. ======================================================================== 1911 Jan. 10. Érezzük, hogy megújhodni kell s hogy új erôket belevinni a közéletbe. Új indítást vett az élet a technikai haladástól s annak nyomán a demokratikus rétegek emelkedésétôl, de az egyoldalú emelkedés, mely az élet igényeit ki nem elégíti. Ahol az emelkedés történt, ott nem veszik észre, de az egész emelkedésen észrevenni, hogy nincs benne igazi haladás s hogy az egészen nem tud lendíteni. Fáradtak, unottak; nincs nagy cél s tartalom, nincs morális erô és lelkesülés. (Ginents [?] , 1910. 19--20.) Nekünk is kell demokratikusoknak lenni, új erôket onnan kiemelni (274.1) Nekünk is kell a gazdasági irány (274.3); de mi látjuk, hogy a fô a lélek; hogy az idegrendszere a társadalmi testnek a szellem, hogy annak kell fejlôdnie, s hogy annak kifejlôdését hordozza a civilizáció s viszont az fejleszti a civilizációt. Hogy az egészséges magva az életnek, tartalma (úgy mint a velô tartalma a csontnak) a lélek értékei: a kötelességérzet, az élet átalakítása jósággá. Velô a csontba minden organizmusban kell, -- jó idegrendszernek éltetnie kell az edényeket; szellemnek, léleknek, jóságnak, kötelességérzetnek kell lennie az emberben, annak a gyermekben, annak a fiúban, a férfiúban. Ez az elem nélkülözhetetlen. A szövetét sem lehet megmásítani. Ôk akarják megmásítani. Tudomány miatt, mert hogy nagyobb a látókörük, -- technika miatt; helytelen okoskodás: a velô ugyanaz! Ez a csodálatos elem érintkezik a különbözô irányzatokkal. Ez elem constans! Jan. 17. Mentem Sárpentele felé a vasúti töltésen[61], este volt; a nap már lealkonyodott, de karmin s bíborvörös színnel borította a látóhatárt, a palástja izzó fodrai még belevilágítottak a homályosodó tájba s ami tükrözni tudott, az tele volt karminszínnel, a jég tükre jobbra-balra a töltéstôl, a vasúti sínek fényesre mángolt s az ember szeme és lelke s ezek a pírok mind az elvonult királynak vörös szemfödôje, mert a nap is mikor meghal, pírból szô magának szemfödôt[62]. A pápát is piros miseruhába öltöztetve terítik ki koporsójában. Azért is az a pír ott az alkonyodás egén nem örömnek színe; de hogy az is elhamvadás s az elvirágzás színe, haldokló, elhaló színek s egyre oltódnak; több több világosság alszik ki s az ember lelkét is hogy elbágyasztja ez a látvány, az alkony, hogy elnyújtja, vékonyra nyújtja, csupa vágy azután, ami elment, az erô után, a szépség után, a fény s dicsôség után, a lelkes élet s öröm után. Húzza a lelket, vékonyul, majdnem hogy szétszakad. S én elgondoltam, mi volna az, ha szaladnék a nap után, ha ez a bíbor sáv soha ki nem aludnék, ha lépést tarthatnék vele, mindig fognám, mindig uszályosa lehetnék; de akkor éreztem, hogy ez kín volna s ha kín, miért? nem nekünk való; ez a nap elénk jön, ébreszt, ... a nagy gondolatok bennünk erôkké akarnak válni... springende, blühende Kräfte [szökellô, virágzó erôk]... hullám, mely emeljen s melybe úszunk... nekem kell kivilágosodnom tôle, nem pedig homályban úsznom... ösztönözzön tettre, ne vonszoljon... mutassa meg a világot, a tettek mezejét, a problémát, ne ôt nézzem, felém kell jönnie, hozzám, ha missziója van hozzám; így folyton elszalad tôlem; minek mennék utána, abban nincs köszönet, annak nincs értelme. Az erô után nem lehet szaladni, az megvan vagy nincs... annak felém kell jönnie; Isten felém jön, az élet erkölcsi nagy értékei, -- a lélek világossága, a jóság és szépség... Ezek kelô napok... Bágyadtság is; elhal a lelkünk a vágytól, mikor így nézünk; ahogy azok a színek ott az égen, úgy a lélek erô, energikus érzései... mit szaladnék folytonos fáradtságban, bágyadtságban. A fáradtság miliôjében, a fáradtság tempójában... s szaladni? Az nagy fájdalom, azt nem gyôzzük. Nem nekünk való világ, a nyugalomra térô világ, ha mindenütt csak azt látnám, hogy az emberek hazatérnek a munkából, a kimerültség fiziognomiája az ember arculatán, mindenütt végeznek, zárnak, csuknak, ágyaznak, ásítanak, lefekszenek... Így az Óceánon, így Amerikában, a gyárak tülkölnek, a lámpák kigyúlnak, a madarak elnémulnak; így a vad West-en, így Kínában, a dalai láma hazájában... Csend, némaság! Nekünk friss, ruganyos lélek kell... (Csak a patakok lejtenek, azok nincsenek alkonyban... A fák is; sejtjeik laboratóriumában most nem raktároznak, nem zsákolnak napsugárt.) Erô kell, mely hullámait felém gördíti, mely emel, mely lendületté, gondolattá, érzéssé... mely gazdagít, lök, lüktet... szabad járása az eszményi, erkölcsi erôknek... fogékonyság, gördülékenység, befogadó képesség, készség, hogy végig hömpölyögjenek rajta, hogy kihúzzák, kigöngyölítsék, kiterítsék vonalaikat, domború-homorú tükörben kisimítsák felületeiket... hogy kidomborodjanak... hogy úgy tudjak elterülni, elhajolni, elsimulni, mint az óceán hullámai, mikor a spiritus, a szél vagyis hogy a lélek beléjük fekszik s megmozgatja, s alakítja ôket... A reggel pszichológiájában az erô s élet árja vágtat, sugárzik, hullámzik felém s emel, a gondolat, az érzés ilyenkor mint a hegyi patak, az energia lejt benne. Ezért hat úgy a lélekre a hegyi patak is, oly frissítôleg. Nem tudja az ember, hogy miért? a folytonos mozgás, a mindig új aktus, az ismeretlen bágyadtság miatt. A patak a lélek, a szellem analógiája; a szellemi is ilyen; most az agyvelôtôl s idegektôl nem teheti, de a belsô természete az. Mikor nézem a patakot, mikor úgy vonz, úgy tetszik nekem, az azért van, mert az ô attitűdje rokon velem. Ez kell, így kell! Elszegényedés, árvaság, elhagyatottság az... s így szaladjak folyton, ily lelkületben. Szegényen szaladni gazdag után, soha el nem érni... Elhagyatottan lelkem kincse után s soha vele nem egyesülni. Ez kín, ez betegség, ôrületbe visz kár az erôlködésért. Annak a mienknek kell lennie, föl kell kínálkoznia, keblünkre emelnie, ölünkbe hullnia... Mit csináljon a tengerpart, melytôl a tenger elvonul, -- a gazdagító hullám, mely kincseket gördített, most homokot hoz s azzal temet el; ha ásnának mélységet, azt is telehordaná: iszappá, -- ha a csatornák karjaival nyúlkálnának utána, bűzös lagúnákká válnának... Istenem, nem lehet szaladnia a partnak az elvonuló tenger után, nem az öreg embernek az ifjúság után s én sem szaladhatok a letűnô nap után. Nem állítok föl elméleteket; az élet járásáról, a szellemi világ óceánjainak eleven áramairól; nem mondom a betegnek, légy egészséges, de a léleknek vannak mélységei, lüktetései, benne a titokzatos gazdagság,... itt nincs elhagyottság... Isten jár itt... S mikor így szaladnék, mindig azokat a színeket nézném s a világból semmit, azt csak fátyolosan, álmosan... nagy fátyolon járnék... De a nap nem azért van, hogy ôt nézzük; az téves irány és betegsége a léleknek; az fordított, fonák eljárás; a világosság nem maga miatt van, az mást világít... az is csak medium, finom, csodálatos medium; az összebogozza a lelket mindennel... Az a nap ragyogó pók, fönn az égen, villámgyorsan szövi fényfonalakból hálóját, ezer lábával hogy dolgozik, hogy szô, minden sejtbe, minden tömecsbe, minden szélre, útra ráakasztja s azt teregeti lábaink elé, s azt teregeti ránk, azzal kikárpitoz mindent... azért, hogy tessék, lássék legyen szemed hozzá, láss, nézz; a mint az életinger idegeiket birizgálja, ráncigálja, lök, húz, ezer fényingerrel, hangingerrel, ezer vallásos, erkölcsi, esztétikai motívummal dolgozol, körülötted fénytengerben lebhullámokat gördít rád, életed mélységeinek energiáit [... ?][63], s lám ez mind a naptól van, attól, mely a világot besugározza, s mely a létnek fény- s színhálót szövô pókja... Ne kergesd a pókot, mikor elment, mikor nem szô neked mikor sötét minden, akkor már nincs közöd hozzá, azért hogy ingereljen s leakasztja a szememet magáról s oda fordítja a világra s azt mondaná: ugye hogy szép... no lám s van mindenféle szépség, de ahhoz szem kell s van a lelkednek is egy olyan kidudorodása, szenzóriuma s a szemedben egy olyan idegkiágazása, hanem hát hegyezd ki, élesítsd, feszítsd ki s légy áhítatos, ájtatos, imádkozó, misztikus nézô s akkor látni fogsz...! Minél jobban látsz s többet látsz, s minél több tisztelettel telsz el e fölséges világ iránt s minél inkább érdeklôdöl e fátyol iránt s hamiskásan el akarod lebbenteni; mesterkedel, hogy az arcot is lássad, a létet; annál jobban becsülöd a fátylát is s tiszteled a fátyol alatt rejtezôt s szeretetre gyullad ki a szíved, mert úgy érzed, hogy közöd van hozzá, ô magához vonz és csatol. Íme mily lelki vonatkozásban állunk a fénnyel s ezek a vonatkozások hogy világítják, meg, hogy tárják föl lelkünk pszichológiáját a psziché értelmét s természetét. Igazán itt az alkony is világít, az világítja belém, hogy nekem a felkelô nap, az életerô energiái kellenek, az élet kell, s nem a haldoklás, azt ne kergessem, azt kergetni is annyi, mint megfagyni. Ha utána mennék s a fényt imádva, azt mindenáron megszerezni s bírni akarnám, kihúzna a világból, a valóságból; a fény s a világosság szomja kiűzne a társadalomból... látok sokakat így indulni: anarchistákat s vértanúkat... szaladnék, akkor kiszakadnék abból a világból, mely miatt ô ott fönn jár az égen; azért jár ott fönn, hogy úr lesz s benn maradjak s ki ne menjek semmiféle eszményért, semmiféle nagy gondolatért ne felejtsem el az élet való problémáit s kötelességeit. Vannak az isteni fényszomjnak aszkétái, kik így indulnak. Mi a bajuk? Nem szabadna szakítaniok, nem szabadna kiszabadulniok a reális okosság s életbölcsesség talajáról; hinniök kell a fölkelô napban, az invictus sol-ban. De sok nem tehet róla, fut utána... mégis szebb , mint nem vágyódni, nem menni. Kell az eszményt szeretni, kell folyton feléje iparkodni, de kell az eszmény vágyába is fegyelem, mely a mértéket kiméri s a lehetôségek korlátjai közé szorít... Nem szabad elvesznünk a végtelenben, a vágyban... Nem szabad tagadnunk s felejtenünk mindent, ami van, azért aminek kellene lenni. Nekünk itt élnünk kell, s az eszményt alkalmaznunk. Nem akadémiai tradíciók, hanem az élet folytonossága, újraátgondolás és alkalmazás. Úgy szaladnak eszmények után, hogy kiszakadjanak a világból, például mint Tolsztoj, aki a tökéletes harmónia után a bizonytalanba szaladt, azt se tudta, hová; hanem dolgozzunk a harmónia megteremtésén s higgyük el, hogy az eszmény fölöttünk álló hatalom, mely elsötétül s kigyullad, de mindenütt jelen van s gondoskodjunk, hogy lélek legyen hozzá, hogy azt érvényesítsük. Lázféle gyötört, kihúzott, elnyújtott; a láz, hogy menjek utána. Ily láz gyötör... Fáj; érezzük, hogy mi nekünk ez a nap -- hogy mennyire ilünk belôle s ez jó ismeret; de nem szabad gondolnunk, hogy elhagy, -- hogy égbe, sötétbe borulunk; csak azért megy el, hogy jobban essék nekünk. Tarló az éj, pihen a lélek, az élet tarló, erôt gyűjt s várja napját. Nem lehetünk nap nélkül, centrum, világosság, vezetô, tartalmat adó, kitöltô erô, lefogó eszmény nélkül. De attól nem kell búcsúzni; nem kell azt kergetni; be vagyunk kapcsolva. Jan. 21. A hegyi patak útjának minden pontján mozgásban, vonalakban, lendületben, hullámban, pezsgésben váltja ki azt az erôt, mely a part köveiben, az álmodó fényükben is hatalom, de nincs akcióban kiváltva. Életünk inkább folyam s áram, mint kôzet s álmodó erdô s nekünk igényünk is van az akcióra s mint kínt érezzük, ha merevek vagyunk. Ez lesz az öntudat élete, mozgása, izgalma, lendülete... a pihenô erôk ébredése... ingerek kiváltása... érezni, hogy megyünk, hogy vonz... hogy az élet hajt, lüktet csakis az értékek öntudatunkra hozása által. Hogy ki van töltve életünk; a jelen perc, a jelen helyzet jóságával, -- mi itt és most a teljes jóságot kibontjuk magunkban... A lélek jelen tudata ki van töltve jóakarattal, lelkiséggel... íme ez fakad, ez mozgás, ez a mélység fakadása, a fölség leáramlása... A jólelket itt és most állítom be, az egészet... tovább lejt a patak is, de szépsége s elevensége az és most kihúzott vonalaktól, a lendülettôl függ; ô aktuális, nekem is itt és most kell az életet vennem, megfognom egészen, a percben, a helyzetben adni s bírni az egészet... Tehát aktualitás és jelenvalóság... jelen élet. Mi az a jóság? a gravitációja a léleknek Istenbe... ô húz minden percben... itt is... a nagy gravitáció kifejlik... A jelen élet, minden perc szépségbe kíván öltözni, kíván; értsem meg. Szebbé tenni, tartalmassá; tehát ingerekkel dolgoznak, aktualitást, mozgást... Az élet folyása szolgál vele; az ember keresi a képzelet, az irodalom, a kifejezés hatásával. Több ingert, a több aktus miatt s az aktusokkal tartalmat adni a tudatnak. Mértéktelenül teszik, a lélek, a szeretet rovására, például ott, ahol a test szeretetét élesztik, csak a formát: meglesz a formák ingere, de ne lepje el a lelkit... Van szépség, harmónia, van a vonalak folyása, varázsa, játéka, álló s nem folyó harmóniája... Ha csak a testit élesztem s mindenféle savval s aljjal dolgozom körülötte, inkább emésztek erôt s életet, mint fejlesztek. Nem pásztortűz ez, hanem kohózat... mesterséges vegyületek hevülete... nem az alkony színjátéka, hanem látomások, melyeket szemidegem mechanikus bolygatása által látok... Ha virágot savval, aljakkal kezelnénk, hogy bűvös színekben gyúljon ki kelyhe... ha az idegeket, a szöveteket szétmálásig, szétfoszlásig letapogatjuk, lekopogtatjuk..., ha az erôs reakciók a folytonos képzeleti viszketegekben kiadják erejüket, mind olyan lassú égés, mely csupa füst s elhamvadás, de láng nincs rajta. Ez a raffináltság, mely erôtlenséggé válik... a tűt úgy hegyezik, hogy eltörik, a borotvát úgy fenik, hogy a hajszáltól kicsorbul, a fonalat úgy finomítják, hogy a lehelet szétszakítja. Az ilyen emberek mint a repedt fazekak, kiszivárog erejük, erotikus folyásuk van, vérfolyásuk... s éppen arra nem képesek, amire folyton vágynak. Kihasznált, kizsarolt földek, melyek azonban gazban, üres kalászok, csíraképtelen magra erôtlen gombatermelésben adták ki erejüket. Folytonos gôzölgése, párolgása az új életerônek s az egyesülés vágyának, amely ki nem elégít egy félt sem, mely a nem egyesülésben adja ki erejét... képzelet s nem bírás... eunuchok üres éldelgése... Nem valóság; képzelet. Dekadens, nem igaz irányítása a fantáziának. Minden fantázia is csak irányít, csak kapcsol a valóval, ez elkapcsol s gyöngít... ez nem termékenyít. Ez nem folyam, mely a vizeket a tengerbe lejti, ahonnan jöttek, mint esô s hó; hanem szárító szél, mely kiapaszt forrást, nem ad harmatot, vad tóvá változtatja a patak öntözte völgyet. Ah ezek a kábító, száraz szelek, a puszta leheletei. Jan. 29. Naiv az, ami nascitur [születik]; ami a lélek adata, a léleknek valóságából, abból a megközelíthetlen konkrétbôl való. Azt nem csináljuk, azt nem gondoljuk, azt nem tervezzük; az nem az absztrakcióból való, hanem az öntudatlan alapból. Mint ahogy a rügy, a gyermek; nem a mi érdemünk. Ami naiv a szó nemes értelmében, az lelki... meleg... közvetlen... a forma korlátoltságával s bájával s a forma az öntudatlan fundusból való... Ami naiv, az springend [szökellô], friss, nem az észhez van címezve, neki nincs ahhoz köze; ô a konkrét világból való... Nem bizonyít, nem cáfol; nem oldoz problémákat, hanem adja magát... Az ibolya naiv, a csillag az égen naiv, vagyis ha úgy nézem ezt a valamicskét s a lelkem megérzi a maga ibolyaságát s csillagsugárságát, -- hát naiv nekem. -- Mikor a természettel összefolyom, mikor az idegenszerűség benyomását a mély összeköttetések közvetlen érzete váltja föl, mikor úgy egynek, nem magaménak, magaménak csak kis részben, tudniillik öntudatomban, nem magaménak pedig sokban, az egész nagy ismeretlen valóban érzem magam, akkor naiv vagyok. Mennyi naivság, amennyi érzésben, vágyban, formában, magát adásban megnyilatkozó nagy valóság. Ez a lélek nagy naiv alap, ein kühler Grund, ein blummenreich umflorter Grund [hűvös alap, virágpompás alap]... az a tulajdonképpeni termékenység s erô... minden költészet, művészet, minden érzés s vágy onnan, aus dem tiefen Grund [a mély alapból]; s onnan nem lehet fogalmakkal meregetni; nincs oda út és híd, az megközelíthetlen, de magát adó mélység. A rügybe sem lehet bejutni, hanem kinn kell várni, míg fakad, a kérgen kívül kell várni! Ez a naiv alap különbözô; tehetségekrôl beszélnek; hát igen, az ibolya más tehetség, mint a tölgy s a pálma más, mint a kankalin; de szuverén adatok, a mélység adatai... S az egyik ember más, de naivnak kellene lennie, naivnak, születônek, fakadónak, melegnek, közvetlennek a valóság fakadásának... Az is igaz, hogy az alapnak a fakadásoknak temperatúrájába kell jutnia; kell idejét s körülményeit megvárnia... mert a szemétdombnak naivsága a nadragulya s a műveletlen földnek a paréj; mozog, indul, adja magát; de a benne rejlô jobbnak kell kifejezôdnie, kell a lelket művelni, -- de a művelés nem változtat a nagy tényen, hogy a valóságos alap, a termékenység energiái, az, ami fakad és alakul, az adat, azt nem szabad elnyomni, ignorálni vagy elhanyagolni. Különös művelés volna, mely a földet tönkre tenné, -- különös kertészet, mely a magot elfojtaná! Naivnak, fakadónak kell lennie minden léleknek s a műveltségbôl csak annyit fogadjon be, amennyi a lelket kiemeli; ne annyit, amennyi elfojtaná... Legyen meg a lélek naivsága; minél többet tud, annál jobban értse, hogy nem a tudás teszi, hanem az csak eszköze az életnek, mint a kapa viszonylik a burgonyához s a kukoricához, mint az eke a kalászhoz: úgy a tudás a léthez. Nézzen úgy tudományára, mint a kukoricacsô nézne a kapára. Istenem, már csak nem gondolná a kukoricaszár, hogy ez a kapa ô, vagy a kapa miatt van ô, hogy a kapa több, mint ô. Az perverz irányzat volna a kukoricaszárban, s bizonyára tönkremenne tôle, degradálná magát, mert már csak nem lesz kukoricaszár, mely fölcsapván filozófnak a kukoricaföldön ily hereziseket tanítana. A kukoricaszár naiv hatalom, sokat köszön a kapának, de azért a kapa csak azokat az alvó, rejlô energiákat segíti, hogy ébredjenek, tehát a naivságot segíti. Segítse a tudomány is a naivságot, segítse a lelket, hogy adja magát, hogy alakuljon, fejlôdjék, hogy több, szebb legyen, -- hogy többet fakadjon, tehát hogy naivabb legyen! Erkölcstannak, műveltségnek is azt kell szolgálnia, a lélekfakadást. Az erkölcs a jóság, ez tisztára lelkiség; ez a léleknek oly terméke, mint az alma, a körte, a barack, az alma- körte- s barackfának, nincs fa nélkül gyümölcs; nincs a nagy természetben egy szemernyi jóság lélek nélkül. Tehát jóság, lélekfakadás, még pedig a jó, nemes akaratnak fakadása; öntudatos s nem öntudatlan, tehát a lélek megnyilatkozása jóságban s szeretetben, hűségben... s naiv, mert adja magát, s naiv, mert beleszökik a világba s nem viszonylik s nem veszi arányait s mértékeit környezetébôl... nem lenyomat... adat. Úgy belenô, úgy beletáncol... mint a gyermek mosolya. Minden, ami naiv, szuverén; nem mondhatom, hogy fölséges, hanem hogy eredeti, nem lökték, nem faragták, ember nem alkotta, olyan mint a forrás, mint a hegyi patak. Mikor még malomkerék alatt sem bujdosott; olyan mint a sas, a sólyom, mikor még nem látott embert s rajta ruhát, -- menházat, hanem csak sziklát, erdôt, s ami ily eredeti és friss, az természetesen erôs is lesz, mert eredeti s erôs meg ér meg vér, az mind valahogyan egy; hisz minden erô voltaképp eredeti; nem lehet hozzá adni, nem lehet erôt teremteni; az erô eredeti, az megvan, csak összetenni, összeadni lehet. Tehát az erôs eredeti s az eredeti erôs s csak a fejlôdés és haladás irányában foglaljon helyet s akkor gyôzelmes is lesz. Van eredeti s naiv szépség... van eredeti naiv jóság, de mivel a szépség inkább forma s a jóság inkább tartalom, vagyis mivel a lélekben az arculat is típust inkább a tartalomtól kap, azért a legszebb naivság a jóság. Das neue Jahrhundert 1911. n.3. (27.l.) Ennek is sokféle faja lehet. Lehet a támadó, hódító, ellentálló erô (Mitra Dienst) vagy lehet krisztusi... A naiv misztikus is; nem érti meg magát; azaz hogy ha filozóf is, akkor tézise is, hogy nem érti magát, ha pedig nem filozóf, akkor csak tényleg nem érti meg magát.[64] Nem érti; ez nem az ô aktusa az értés; azt mondhatná: az más: a fülemüle énekének semmi köze a repüléshez, az ének nem a szárny, az más! Hányszor kell azt mondani, hogy az más, más -- folyton más s mily nagy a kísértés, hogy abba akar sodorni, hogy az = másik; hogy értjük s értéssel végeztünk vele. Nem értjük, s ha értettünk is valamit róla, azzal nem változtathattunk rajta, azzal nem teremtettünk semmit... S mit értünk? Látjuk, hogy fakad, hogy van, hogy fakadó valóság; csak annyira vagyok, mint az ember a forrás elôtt; nem is ez ért valamit, hanem mint az ôsember a fakadó barackfa elôtt: amit gondol és ért, csak szimbólum, fogalmai csak az adatnak némi lenyomatai... S így mindig misztikusokul állunk, gondolatunk homályba vész! Folyton mélységek, megközelíthetlen mélységek nyiladnak... Mint a gyermek, ujjával tipegeti a sziklát, melybôl a forrás fakad... Nem is néz a mélybe, de ha néz, nem lát, s nem a látástól függ, sôt a nem látással összefügg, úgy értve, hogy nem a látás a tényezô; mert azt nem kinézni, azt nem meglátni kell, hogy legyen; azt nem megtanulni kell. Az más úton jár s nem a tudás útjain. A lélek mély alap s adja magát, mint érzés alakban (szépség) jóságban ölt formát... öltözködik... alakul... A mély alap s adja magát mint vágy, mint tendencia, kitölti magát jósággal... telik. A naivság a hitben mint egyszerűség s közvetlenség jelentkezik, mely belülrôl hajt ki s nem gondol a sokféle tannal, kerettel, filozófiai- teológiai szisztémákkal... azok pókhálók és száraz, élettelen gondolatfonatok s borzasztó egy szoba, hol sűrű százados pókhálókkal van befüggesztve ablak, teleaggatva fal és szöglet; pókhálók lógnak kötél gyanánt, pókhálók lengnek ívben, indák gyanánt, pókháló csap szembe, szemébe, pókhálót visz a lélegzet az ember orrába; pókhálót nyelünk, köpünk, pókhálót törlünk le magunkról; pókhálós a padló, nesztelen a lépés; pókhálós a levegô; mert bele ide levegôt, kinyitni ajtót ablakot, északi szelet bele és söprűt a kézbe s neki... ne ezt a poros fáradt levegôt szívni... hát így érzem magam, mikor a lelkem bizalma ébred... Vallásosság csak közvetlen lehet, annak fakadnia kell... Isten a napsugár s a lélek a fája... s fakad. -- Kell művelôdés, eszmélôdés... de csak a nemesítésért... Nem mondhatom, hogy mennyire tele vagyunk ezzel a teológiai pókhálózattal, fuldoklunk; egy gondolatunk nincs; mindenütt kész kaptafa; jaj, száraz fa! A naivság egyszerűség, kielégít, fölszabadít... Törmelék alól ki; az egyszerűség forrása az érzés...! A naivság egyedi, szubjektív: szükségképpen; de a nemesen egyedi, nem lázad a szociális ellen. A naivság erô pl. az Isteni kapcsolatok tudata, a fölszabadulás, a fölény tudata, a tiszta, derült, bízó tekintet, egy darab friss ág a fizika világában, új hajtás, -- a mély összeköttetések érzete az a lélek gyökérzete s abból indul ki a szépség s lelkiség lüktetése... erôs lüktetések... Jól orientált lüktetések. Mert hát lehetnek itt is helytelen, vérszegény, gyönge, életképtelen hajtások... Lehet falsche Liebe... wahre Liebe [hamis szeretet, igazi szeretet]... Kell a fát nemesíteni... A nagy irányításokból nem szabad kivenni! Jan. 31. Búcsújáró helyen sok mankó lógott... száraz fa, forma; nem láb, nem élet, nem hajlékony, nem ruganyos, hanem segíti a gyönge lábat... A mankó nem való, hogy láb legyen belôle; az túl van azon; száraz forma (száraz formák -- szistemák). Az ember mankót azért hordoz, hogy megszabaduljon tôle, hogy ne szoruljon rá, -- hogy a mit a mechanizmus ad, az az életerôbôl fakadjon. A szisztémák arra valók, hogy erôs életre segítsenek; csak mankók a cselekvéssel szemben, vagyis eszközök; míg absztraktak, addig külsôk, s míg gondolatok közt járunk s azokkal bíbelôdünk, addig mankókon döcögünk; mikor a gondolatot fölszívjuk, akkor a mankót fölszívtuk... Mankókamra s mankókamrából való kidöcögés s mankókamrába való visszadöcögés... s gondolta, hogy szent. Lakott ily csodahelyen... s a népek csodálták... Jöttek a nagy mankós emberek, hatalmas mankókkal s letették s azt mondták: ki akar híres ember lenni, az fogjon egyet s lett sok híres ember s azok jártak mankóikon. Pedig az igazi szent hely, hogy az ember ott hagyja a mankót, mások gondolatait s él! De hát megvetni a mankót? dehogy; nem ragaszkodni hozzá, nem ütni el vele az életet... Volt egy mankós ember s annak fia; a fiúnak sok öröme s az apa verte a mankóval s elnyomorította, neki is mankó kellett. A fiú a mankókat igazította, kritizálta, egyenesítgette, jobbakat gondolt ki; rátámadtak s elnyomorították, neki is mankó kellett, azután szabadulni kívánt, s mindenütt mankókat kínáltak neki, végre eljött egy szent helyre s ott felakaszthatta a mankót. Azért szent hely, mert a) jó, vigyázz, ne légy mankós; élj erôsen. Csak ne mankóval! Úgy buzdít az élet teljére, a sok szép színnel, az árnyas bükkel, a fakadó forrással ... szent kút, szent hely, szent fa s azok a csúnya fák (mankók) mily ellentétben s azok a viaszlábak a fürge erôs lábakkal s azok a viasz-borjak a legelészô, csilingelô fö-le járó, mászó borjakkal, -- mennyi vonal egy ilyen árkon, horpadáson legelészô, mind a négy lábát négy különbözô színvonalon fekvô hanton, az a csontok, az izmok, az edények; b) mert szabadít a mankótól! Van, aki a mankókat úgy gyűlöli, hogy a lábakat is elvágja (aki a gondolatot mint ismeretet tagadja), kell láb... vagy aki a járást kifogásolja, tehát a földet, melyen járunk, a gravitációt, az egyensúly képletet: ezeket sem lehet megérteni; de biztos, hogy a lét valóság, tehát el kell igazodni s nem a világot tagadni, vagy rossznak tartani; ördög hálójának, alávaló ingernek (budhizmus, nesztoriánizmus). Ez mind arra való, hogy legyek; ettôl nem akarok megváltatni! Élettôl nincs megváltás; azt halálnak hívják...! (Die Lehre von der stellvertretenden Genugtung. Christi, Staab, 260.)[65] Vannak, akik válogatnak a mankók közt (szent helyre nem azért jövünk), akik csak azt keresik, hogy mit gondoltak mások s nem örülnek a gondolatfakadásnak magukban. Pedig az az Isten csupa a fakadás, életindítás, lélekoltás és inger, izgalom és indítás, actus purus; ahol nincs mit ingerelni, mert minden mozgásban s nincs mit pótolni, mert semmi sem adható hozzá... az az örök, kitöltött élet... az a szépséggel s erôvel telítettség... ha volna harmónia, mely telítve van, nem lehetne több s nem olvadhatna át másba... s ha volna test formával telítve, hogy a hasonló s a más mind kevesebb volna... Hát ez a vidék, ahogy úgy telítve színnel s befuttatva fénnyel s a vetés aranya, s a bükkerdô zölde; a lankás partok, s az sok lila s a pipacsok pírja, de mind oldatban, éteri diluciókban s azok a bodrozatok, bóbiták, szögek, kopják, fodrok, erdôk, amiket tele vonnak az árkok sötétlô árnyalatai s azok a homályok a bokrok körül... azok a haragos zöld bodrozatok... színkazalok... s ez mind lélekkel átitatva, kigyulladó érzésekkel, melyek nem fénybe gyulladnak, hanem mindenféle színbe, érzelmi kolorátokba... ez a sok játék, ez a színjáték, ez az amfiteatruma a nap sugarainak s ezek a fényes kopják hogy villannak, hogy cikáznak, itt egy egész vágtató fényes kopjás vitéz neki s törik a lándzsa s máris törik, mennyi szilánk lesz belôle, vérteken, pajzsokon, szemeken, cseppeken, arcokon, virágokon, vele szemben minden fűszál, minden faszál, minden levél rajzvonal s az a sok pajzs leválik, s rátámad s hogy törik s porzik, ahogy fénytörik, ahogy színporzik s nagy csata s vér folyik, kék vér... ibolya vér... s azzal van beöntve, de halványan, leheletszerűen, mert a vér itt oly híg, mint a lehelet... s aki ezt hallaná az ütéseket, a töréseket, akinek fájna a fénytörés... nekünk pedig nem fáj, mert nem halljuk s mert szépségbe öltözik. Nékem ez a fôszabályom: mankó a gondolata másnak; a tudomány mankók háza, tára s válogatnak mankók közt...; míg magamat hozzá vagy ráakasztom, mankón járok... lábbá kell lennie, enyémmé s mikor enyém? ha élek belôle, ha élni segít... ha elvisz, -- ha nem gyökeresít meg, ha nem állok meg tôle. De íme, hány mankó a gondolatok közt, megállunk tôlük. -- Attól sem szabad megállni, hogy nem tudom, mi a föld, milyen mély, milyen erôs; elég tudni, hogy lábunk termett, tehát hogy a föld elbír... Az én szent helyem, hol mankómat hagyom...! Teológiát, spekulációt s hol a szívem fakad...! Baj volna, ha a lábam is mankó volna, ha nem volna enyém, ha külön élete volna, ha magáért volna, ha nem az életet segítené... ha a földtôl való függéseit kezelné fôcéljának s ha nem akarna indulni, mielôtt tisztába nem jönne, ha az egyensúly képletei érdekelnék, szóval ha nem élne! S hogyan helyezkedem be? a boldogságba, lelki békébe, a korrektségbe, a világfölénybe... hogyan adom át magamat Istennek! Ezt mind tanultam s elfogadtam s lábammá tettem, most már elôre; mikor átélem, akkor az enyém. S hogyan lesz? Hát az élet jár körülöttem s ingereivel hat reám, mint a napsugár a magasból, csodálatosan ömlik. S a lelkem fogékony lesz számára, ez is az isteni benne, úgy meglágyul fôleg a végtelenségtôl, a közelségtôl, a fölségtôl (ettôl a szakadékos, misztikus örvényes, mély völgyes, égbetörô csúcsos világszemlélettôl, nem a szemlélettôl, hanem az azonosságtól vele; a lelkem ilyen) s a bűntôl, a sötét árnyékoktól s a szenvedéstôl s azután az ezeket harmóniába foglaló kifakadó gyôzelmes érzéstôl, hogy az ember megfogja Istent. Ez illuminatio [megvilágosodás]! De milyen! Az erô ilyenkor vonz, elragad mint pozdorját a szélvész, mint pókhálót a kohó lángja s érzem, hogy tisztít, megbocsát...! Mankó a bánat, ha múltba néz, abba, amit tettem, ha a zátonyon ülök s sírok; el tehát, a szebb életet szolgálja, nem mankó, nem láb, hogy maradjon s dobogjon, hanem hogy lépjen s vigyen föl! Renovatio, regeneratio! [Megújulás, újjászületés!] Tehát ide vigyen; a gondolat mankó, mely a szebb életre nem visz. S akkor érzem, tudom, hogy más vagyok. Ez az igazi fölszabadulás. A mankó nemcsak a gondolat, de minden megmaradás az alacsonyban, csupa mankó. Mikor más lettem s jobb lettem, akkor akasztom le magamról a mankót s ez folytonos folyamat! Hát bizony mankón járunk, de a jobbnak tudata s gyôzelme, a mi reakciónk minden mankózás ellen. Inkább elv és törekvés, mint célt érés. Ez is akció sine fine! Ez élet; élet csak ilyen lehet. Legyen, amen. (Staab, 263.1.)[66] Febr. 2. A naivság gondolatlanság, az absztrakt elmélyedés halaványulása, vékonyulása, páraszerűsége, kísértetiessége nélkül. A naivság a valóság gondolatlan adata; van mélység alatta, van csodavilág, maga is a mélységbôl s a csodavilágból való, de úgy jön, úgy bújik ki reflexió nélkül... Igazán úgy látszik, hogy a konkrétság s az alakítás, a valóság kinyilvánítás s mélység sejtelme nélkül, s elemzés s betekintés, reflexió, visszatérés, önmagára való reflexió, kérôdzés nélkül. -- A mi életünk oly érthetlen, a gondolatok is csak bimbózások, csak vérserkenések; nos aki adja magát s formásan adja, aki ezt az érthetetlen, megvonalozhatatlan valóságot a maga sajátosságában, fakadásaiban, vetületeiben adja, az a naivot bírja. A szironták aranytálcája s a cinege ezüst csengésű sipogása s az embernek a való, a több való, a bízó való irányában való megnyilatkozása = naivság. Studiere mir, du kommst nicht weit [Tanulhatsz kedvedre, nem jutsz sokra] ... a patak hullámfodra nekem annyi, mint a gondolat... De belôlem, kell jönnie, enyémnek kell lennie; nem rámszoktatottnak, rámgyalultnak. Febr. 3. A naiv a léleknek gyermetegsége. Például tisztelni a nagyot azzal a jelleggel, hogy messze fölöttünk áll; korlátoltságunk közvetlen megnyilatkozása; a valaminek, a végesnek spontán megnyilatkozása. Amit kinézek emberi korlátoltságommal Istenrôl, keresztrôl, világról, emberrôl s amit érzek biztatót, összetartót. -- Voltaképp az ember mindig naiv gondolkozván Istenrôl, végtelenrôl, -- mindig szimbolizál, ha tudja, hogy ez mind kell s ô ebben örökké korlátolt, valaki... A színek is naivságok; nem szabad ezen megütközni, fölütôdni... Naiv a ôsember gondolata, hogy Isten tűz, vagy állat; a szeme úgy volt beállítva... Íme gyermeki nézetek (Religion und Ethos. Scherer. 16.1.) A vadember naiv nézetei...; de ô nem tudja, hogy naiv! Tehát relatív valami a naivság, máshoz viszonyul tudniillik, aki nem naiv. -- De az ember önmagát s életét s tudását ily fazekas babrálásnak nézheti... íme nézi a naiv embert. -- Az Istennek alakjai naivságok. Febr. 4. [67] ,,Unter Mythos versteht Wundt die unmittelbare durch die Objektivierung der eigenen Gemütsbewegungen entstehende Weltanschauung des Menschen samt ihren dichterischen Umgestaltungen und Überlebnissen.'' Hát nincs ez mindenkor?! Wir sind alle religiös... Wir stehen ja im All, in Verknüpfungen, im Lebensstrom... es quillt auf in unserem Bewußtsein; es kann nicht anders... Wir fühlen’s... Wir müssen’s fühlen... es steigt in unser Bewußtsein... Es ist die Vibration einer unendlichen Verkettung... Was ist’s? Ist’s Fühlen, Denken, Wollen? Es ist menschliches Bewußtsein, also alles Drei! Nicht nur Fühlen... Auf die Frage, ob die Religion Sache des Gefühls oder des Denkens oder des Willens sei; es sollte diese Frage heutzutage überhaupt gar nicht mehr gestellet werden, da ja alle Bücher darüber einig sind, dass diese drei seelischen Funktionen und Zustände nicht so voneinander trennbar sind, dass bald nur das eine, bald nur das andere [?]; wir mögen sie wohl logisch unterscheiden, aber in der Wirklichkeit sind sie nie geschieden, sondern in jedem Bewußtseinsmoment so untrennbar verbunden und in Wechselwirkung untereinander, dass keines ohne das andere sich verstehen lässt. Es fängt mit Gefühl an, das heisst das erste gegebene, dann entwickelt sich’s. Da hat die Romantik gefehlt; in ihrer leidenschaftlichen Reaktion gegen die flache Verständigkeit, den frostigen Moralismus der Aufklärung hat sie das Gefühl als das ein und alles in der Religion auf den Schild gehoben; geschichtlich ist es zu begreifen, aber es ist ein Irrtum. Aber auch das ist nicht richtig, dass ,,da die Religion Hingabe ist des ganzen Menschen, so soll sie bis in die Wurzel des Menschenlebens, bis in den Verstand, die Vernunft hinein gehen'' (Pesch.), das ist nicht ,,hinein'' und ,,bis'', das ist hinauf... (Religion ung Ethos 166.l.) Wir arbeiten aus dem Begriff... Wir tragen Gott in uns im Bewußtsein (ich sage zu Fleiss, Bewußtsein und nicht Gefühl); denn im Bewußtsein sind alle drei Elemente. Es wär falsch die religiöse Gewissheit nur auf das emotionelle Element, auf einen Gefühlswert oder Instinkt zurückzuführen. (Religion und Ethos 169. jegyz.) Also in der Religion muss man zum Erkennen vordringen. 2) Ist die Religion sachlich, wenn sie ein Gefühl ist? So Sachlich, wie die Verknüpfung des Menschenlebens mit der Welt! Es sind in ihr starke Emotionen, Wertempfindungen; selbsverständlich; der Unendlichen Welle, das Aufleuchten einer überweltlichen Macht und Güte. Wir arbeiten aus dem gegebenen Bewußtsein unsern Gott als Begriff heraus, wir erkennen! 3) Wir kommen zu Vernunftideen (Weltgrund und Weltzweck), das sind aber schon leblose Abstraktionen; Gott ist nicht nur abstrakt, er ist uns eine lebendige Macht. Wirklichkeit... ,,Er''. Nicht als Idee, sondern als geglaubte und unmittelbar gegebene Wirklichkeit kann das Ideal geschätzt werden. Dieser Weltgrund ist da, er ist in der Wirklichkeit. Darüber machen wir uns Vorstellungen und Symbole. Wir arbeiten an menschen- und gotteswürdigen Ideen...! (173.) Das Erkennen ist unerlässlich. Unser Religionsbegriff muss dem Geistesleben nach allen seinen Seiten gerecht werden.(175.) Religion ist Bewußtsein, in dem das Geistesleben nach allen seinen Seiten hin sich betätigt.[68] 1911. febr. 5. Mi a megtapasztalás, az érzés viszonyába is jutunk a végtelenhez, például fölséges természetben... s akkor érezzük mint titokzatost... Mi a fölséggel magunkban is találkozunk! -- Ahhoz kell, hogy nagyon megkülönböztessük magunkat a világtól, hogy szemben álljunk vele, hogy nézzük ... És személyes viszonyba lépni... Hát nézni fogjuk lelkünk fakadásait... az élet kivillanásait... Távlatból, hogy gondolnók, hogy értjük, természetesnek vesszük e más világnak öntudatunkba való kiágazódását. Érezni fogjuk a mélységeket. Azt mondják: ezek hangulatok! Igen, de kapcsolatok is. Honnan veszed azt a tudást, hogy a valósággal csak tudás révén kapcsolódol! Biztos az ellenkezô. Tudom, hogy kapcsolódom; tehát kritika kell, igen, de nem ennek letörésére. Tehát megyek bele. Febr. 6. Tele vagyok átérzéssel, hogy az értés kevés.[69] Íme mily hajlandóság a dogmatizmusra: materialista, evolucionista, determinista, animista, fajfanatikus dogmatizmus. Csupa részleges elv, mely itt és ott, bizonyos téren beüt s azt átviszik mindenre. Villanások, melyek kápráztatnak; így lesz belôlük Mózes vesszeje, tengert és sziklát nyit... kulcsok minden zárra. -- A lelkünk az oka, mert egység a törvénye s így sajátos gravitációk oda viszik, hogy minél többet akar egyre visszavinni... majd mindütt... Csodálatos, mily ellentét ez benne, hogy akcióra való s mégis folytonos s rémes absztrakciókra vetemedik, -- folyton a konkrét cselekvés elôfutárja s mindig befejezettséget sürget. Hogy lehet a lélek öntudatlan mechanikája e téves irányba beleállítva? Hogy szolgálhatnak appercepciói, asszociációi arra, hogy a sokfélét egy-egy fonállal egybekössék s egy szövedéket adjanak? Felelet: az attól van, hogy egy-egy szállal, absztrakt notióval dolgoznak s összekötni egy-egy fogalommal s szállal sok mindenfélét lehet; de épp az a körülmény, hogy az csak egy-egy szál, fonál, notió; szövedéket lehet csinálni, de rájutnak, hogy e szövedék egyáltalában nem a dolgok értése, mint ahogy az a szál önmagában is csak valami s nem kimerítô adat. Ne mondjuk, hogy a varrás, az egy szállal való összefűzés csalás, hogy egyesítése a nem egynek; hanem mondjuk, hogy alkalmas szer és eljárás a dolgok összekapcsolására. De most megfordítom a nyársat: folyton tapasztaljuk, hogy csalódunk s játszunk, hogy nincsenek meg azok az egységek s kimerítések, sôt, fogalmaink analízise rátanít, hogy nem is lehet. Naivság az, ha várjuk a végsô szót, mikor betűzünk, ötlünk -- hatlunk. Maga a gondolat, hogy a tudomány összefoglalja a világot képletben, oly naiv és kritikátlan, -- éppúgy használható teóriáknak s hipotéziseknek általánosítása, oly mitikus, hogy az öntudatnak gyermekkorába való. Tehát az ész e gravitációjában is a tendencia maga jó és szükséges (kell nekünk az összefoglalás, egységesítés), de nem a tartalom kifejezése miatt (hisz az egészben nem lehet több, mint az összetevô részekben), hanem az irányítás miatt. Kell nekünk világ, mely a miénk... kell bizonyosság, kellenek axiómák. De, ismétlem, a korrektúra megvan: van sok világ, sok bizonyosság, mely mutatja, hogy aliquid et hoc et illud, valami ez is, az is. S mit látok végre mindebben? Azt, hogy az élet s az akció szükségletei determinálják az észt. Íme az ész valamit lát s tendenciája (ez akció) viszi át általánosításra (ez nem látás, de irzési elemnek érvényesítése); valamit lát s csinál belôle dogmát (hogy kezelhessen -- íme az akció -- sokat). Az akciónak célja nem az értés, azért is itt nincs garancia arról, hogy a dogma igaz s az általánosítás helyén való; hanem az akció fölhasználja. Ezek vágányok, utak, lehet rajtuk elôbbre menni. -- Ugyancsak ebben látom a megokolását vagyis a forrását annak, hogy miért van annyi dogma, annyi igazság. Ezeket a hangulatok, a tendenciák és a praktikus használhatóságok csinálják. Az élet tapogatódzik, úszó, zajló jégtáblákon jár.[70] De hát ebbôl szkepszis lesz? A valaminek elismerése nem szkepszis s a valaminek mindenné való általánosítása nem igazság. A mi Kredónk: valami sokban (materializmusban is stb.), ami igaz, ami nem általánosítandó. -- Azután erre a sokféle valamire nyílt, nagy befogadó képesség, ein wirkliches Offensein für jeden Wirklichkeitseindruck, und eine stete Bereitschaft, sich nach dem wohlgeprüftem Wirklichkeitseinduck einzurichten.[71] Tehát minden tudásunk nyílt, nem zárt, nem befejezett, valami végtelenbe nyílt tölcsér. Nyílt kapu, mely minden adatot, lehetôséget fölvesz, -- új kilátások, új álláspontok, új kombinációk... Hajlékonyság, változási képesség, átformálás, átidomítás... Fontos körülmény, hogy az indulatnak mily nagy hatalma van a fogalom fölött. II. Az ész hajlik a dogmatizmusra s megmerevülne benne; de az élet kiránt onnan; s késztet a benemvégzettségre, az aliquid (valami) öntudatban tartására, a többre, a másra való készségre; összetöri házikóit... keresztülgázol rajtuk... kegyetlenül. A dogmatizmus zsémbes, protestál, mert valaki mást gondol: nem lát, csak a képletét; de nem is halad, nem fejlik, öl. Tehát életellenes, ellenséges hatalom; túllô, túltengés: élettagadás, megmerevülés. Életidegen, mert életbôl kivonult irányzat. III. De hát minden folyik, elváltozik, nincs objektív, biztos ismeret? Ez is szkepszis volna. Nem teljes bizonytalanságot; ellenkezôleg használatát, alkalmas, ügyes (épp mert általánosnak nem hitt) alkalmazását az elveknek; a sokfélének; eszközszámbavételét, szíves készséges használatát; nagy, bízó jókedvet, tartani ezeket s becsülni mint termékeny teóriákat s eligazításokat... Febr. 6. Religio mint népvallás! (Rel. und Geisteskultur. 1909. 2. 134. l. kitűnô!) Religio mindenekelôtt vagyis valóságban konkrét, megtapasztalt viszony, kölcsönösség, egymásrahatás és függés... Tehát nem értés csak, nem világnézet; de tényszerűség, valóság. Azt is mondhatom: élet. -- Ez irányban intellektualizmus által vétkeznek a műveltek, kik mindent megérteni, s bebizonyítani akarnak... kik világnézetet akarnak, az értelmi tartalmat kivenni s ennek folytán csak szimbólumokat látni az institúciókban is... Ugyancsak vétkezik a nép, mely a vallást hitcikkelyek és institúciók összegének veszi s azt mint történeti örökséget átveszi, hordozza s átadja. Tehát élni: nem okoskodni, nem kimeríteni akarni. Erleben,... erklügeln... S élni nem egy irányban például vigaszért, segítségért, hanem az élet gyökeres kezdetétôl föl, végig... valóságom, életem. Ez nem világnézet. Ez viszony... személyes... meleg. Tudja, hogy meg nem foghatja; tudja, hogy sok elváltozást szenvedhetnek gondolatai... Kilátásai, a teljesebb élet kilátásai... Érzi, hogy az fô, amit bír... Érzi, hogy életének ez ad tartalmat... elvei, eszményei, kigyulladnak a végtelenségbôl... erkölcsi törvényei kimélyednek isteni akarattá... érzi összeköttetéseit vele s egyrészt ez entuziazmust ad az életre, másrészt nagy stílt, mert tudja, hogy ez a végtelen fejlik, adja magát; bizalommal vagyok karjaiban s tudom, hogy mélységei égbe dagadó vízoszlopok... Mi a bizonyossága? az élet, a valóság bizonyossága. Tudja, hogy nem érti és sokféle felfogás lehetséges; de az ô bizonyossága nem a tudományé, a tézisé... az érintkezés bizonyossága; nem arról ítél, hogy mi az az érintkezô. Febr. 7. (Megvan a szembeállítás: Isten és a világ; de nem lehet ezt a térben gondolni, hogy a világ fölött legyen, de kvalitative s lényegében is lehetôvé s létezôvé teszi, tartja, átjárja... Önálló, más élete van, de benn van; magát adja benne. A szellemnek mindenütt önálló élete van: az emberi szellemvilág is szemben áll a természettel; nálunk ugyan függ a természettôl, de mégis más!) Az én Istenem: Lelkemen indulok el Isten felé... Csak róla vehetem vonásait; ô a leghasonlóbb... A természetben sok a hasonlóság a lélekhez, s a lélekben az Istenhez. S az elsô az, hogy nem látom, nem tudom, hogy néz ki, dunsztom sincs róla... fogalmakkal nehezen boldogulok; vannak, hogyne volnának; kellenek, ki tagadná, hát hisz ez az írás is csupa fogalom; dehát mily gyöngeségek ezek a fogalmak, s mennyire maradnak távol egymástól az élet, a valóság s azok a következtetéssel, absztrakcióval készült fogalmak. No de engem ez nem zavar: én a lelkemet, magamat érzem, s örülök neki, ezt a definiálhatatlan élô valóságot s ugyancsak az én Istenemet, szívem Istenét, azt a rokon valakit, aki ilyen mint én, s akinek az arcát nem látni, mint a lelkem arculatát sem; akirôl van sok gondolatom, de valamennyi nem bír vele, nagyobb... nem fogom meg, kisiklik) de más... Olyan megint mint a lelkem... oly éteri valami, oly diffuz, ki van öntve s hömpölyög, de más... Benne van, de más; különb...! S ezen a ponton sok barbárság és naivság találkozik. A barbárság, hogy ezt nem akarják elismerni; tagadják, azt mondják, hogy nem más s a naivság is ront, mert az megint azt mondja, hogy nagyon is más, azt, hogy fölötte ül. S azok a haladók, akik a világ képét kitágítják, akik nagyobb fogalmakra segítenek, akik a mélybe is hatnak, mindenütt csak természetet, -- akik az ember életét is csak fizikával magyarázzák, s azt a szellemi létet a valóságot tagadják. A naivok, akik elgondolják a természetet, a földet, levegôt, a csillagokat s a fölötte trónoló Istent s a barbárok, kik azt a keretet széttörték s azt mondják: látjátok, nincs ott fönn. Hát hol van, ha nincs ott fönn? Hát benn! S erre a barbárok azt mondják: annyira benn, hogy vele egy; a naivok meg megijednek s imádják istenüket s nem gondolnak igen rá, hogy tehát benn vagy fönn, vagy hol is. Igen, benn, benn; de mennyire benn: lényegében... A tér korlátai szerint nem határoljuk az Istent, hogy kívül ô; de nem is zavarjuk össze a kettôt. Igen, benn... fôleg bennem. Lényegében van; az mind isteni, mint kópia, mint tartalmi, valamelyest ráemlékeztetô részleges utánzása valóságában... tartja, teremti folyton, mint ahogy a víz a forrásból folyton, s a fény a lámpából folyton: úgy a tevékenységében, működésében, fejlôdésében... a világ általa folyton... az egésznek rendjében, fôleg az akaratok, a tendenciák, a feszülések, a vágyódások, a fejlôdések világában, az emberben s ideáljaiban. Gondolataimban kiverôdik... kinéz belôlem... át van itatva a lelkem nemcsak törvényszerűséggel, de ideálokkal, s az erkölcsi törvény mint kötelezô, engem lekötô, engem vonzó, örök ideálok szolgálatába hajt. Varázsok alatt állok, sugárzások alatt... egész lényem érzi s ki ... nem emancipálja magát; mint a nehézkedéstôl nem menekülök, úgy ettôl sem. De ez a kötelezés, ez a szükség nem fizikai, nem lökés, nem nyomás, hanem az élet vonzalmai, melyek a szépség, jóság felé tartanak, s melyek diadalukat csakis a szabad akarat által, ennek hódolatában vagyis az eszményinek szabad kialakításában érik el. S ez jelenti azt, hogy benne van az Isten, vagyis úgy van benne, mint az öntudatos, egyéni, eszményt sugárzó, eszményt kidolgozó lélek. ... mint az örök szépség, jóság, szentség, mely itt van s gondolataimban is kivetôdik mint ideál; kinéz belôlem; kifakad öntudatomban. Át van itatva a világ a jósággal, avval az ideális jóakarattal s az kivillan lelkemen, s fölszabadít engem! Az erkölcs az éppen a jóságnak, szentségnek, fölényességnek érvényesülése, a személyinek a tárgyi fölötti szupremáciája, s átérzése, hogy van ilyesmilyen akarat. Benne van s más! Megint csak a lelkemhez fordulok: önálló mint a szellem élete! S így van világ és Isten. Nem azonosítva, nem végesítve, nem anyagosítva, nem elvilágiasítva; de nem is elszakítva... szembe állítva... A végtelenség nem tér, nem idô, nem súly, nem kiterjedés, hanem élet. Beleférnek világok... belôle valók, nem mintha kiadná magát s kifogyna s kiszôné mint a pók, de hogy kiad s megtart, egyformán teljes, mint a művész lelke. Nem veszített, mikor teremtett, sôt a művész lelke teltebb lett. S a világban él és szô, s dolgozik; de nem úgy, hogy azt a világ s Isten teszik, mint ketten egymás mellett, mint két kéz egy kereken, melyet hajtanak. Nem is úgy, mint ahogy a gyermek kezét az anya keze fogja s igazítja, ez mind külsô dolog, külsô szembenállás... külön nem mérhetô, sôt amit mérünk, az más. Maga az (a valóság s) a törvényszerűsége, a rendje sok elemnek, a szükségszerűsége isteniek, -- a dolgok valóságában, létében Isten fönntartó ereje, de ez a mélység a fizikán, kémián túl, ezek nem érnek oda... s mi sem érünk le oda. Biztos, hogy isteniek létünkben s isteniek törvényeikben, mint ahogy az én létem ettôl a bennem működô lélektôl függ; de ott lenn, hogy az hogyan is van, azt nem tudom, s nem értem, sötét nekem s távol van tôlem, az érzô, gondolkozó, akaró öntudat tényeitôl, benyomásaitól. Azért azt nem firtatom; s inkább fölfelé tartok, ahol kiismerem magam s itt fönn megint egy csudálatos analógiát látok, azt, hogy az öntudat, az eszmék, s eszmények s az akarat világa úgy terül el bennem a vér s az idegek s edények szisztémája fölött, mint a virágzás, a színek, a fények, a napsugárral tele szórt levegôs világ s föld, a szirtek, a tenger fölött. Kapcsolatban vannak, egymáshoz tartoznak, de mennyire mások. Ebben az én világomban szabadabban járok-kelek, alakítok, rendezek. Így terül el a szellem világa s így terítette ki Isten is a szabadság s szeretet világát s e világban erôket léptet föl, kegyelmeket s mindig gyôzhetünk. S az egészet Isten magas célok szerint intézi, mint ahogy öntudatom is a szükségesen nem változtat, de a szükségest is céljaira eligazítja. Íme a lelkem jellegein igazodom el hozzá; legyen gondunk, hogy e magaslatokról, az öntudatlanul is Istenbôl embert s természetet csináló vallásos érzések le ne húzzanak! Nem vagyunk panteisták, Isten nem a világ.[72] A világ szélesebb lett, nagyobb lett, de nem lett Isten. Nem nyelte el Istent. Néha úgy beszélnek, mintha maga a világ az volna; néha úgy túlozzák azt, hogy benne vagyunk, élünk, mozgunk, mintha ez a napsugár, ez a levegô, ez a sok fényes háló, ezek a szép kis tavaszi fakadások ô volna. De nem ô. Azután meg az is igaz, hogy immanensnek szoktuk elgondolni s az isteni hatalmat, úgy nézzük, mint amely magát adja, kibontja, kiteríti... s hogy egyre jobban kitolakszik s elnyom mindent s kitölti az emberi tudatot s azt mondja: itt vagyok. Azután meg halljuk: maguk panteisták, immanentisták, pedig dehogy: Istenünk van. De az Isten transcendens! Igen, de hogyan? mert azon fordulna. Religion ist nicht Wissenschaft, sie ist Leben. Musik ist nicht Kontrapunkt! Auf Leben und Individualität kommt es in der Religion an. Wir müssen auch stark und freudig werden an unseren Gott, uns erfüllen![73] S bennünk tényleg fejlik; tele vagyunk istencsírákkal! Isten felé az elsô lépésem, ösztönszerűleg is kivitt... Ki a természetbe, mert az elnyúlt s feszült... sírt, ingemiscit, folytonos fejlôdésben, feszülésben, munkában s azt a benyomást vettem: úton van... keres... alakul... Azután az égre s az nyugodt volt s tele tavaszi színekkel, kék, sárga, arany zöldezüst fénnyel átitatva s tele akasztva a fák gallyai közé; oly sok diszharmónia a fakó avarszínek s az éteri fények közt, nagy kontraszt s nem a mienk... Mustrák, ezeket kópiázni, fényes foltok, ezeket föl kell itatni. Febr. 8. Az akarat a lélek tendenciája... vágy is buzdulás is, kitágulás, hogy befogadjon s töltekezzék... kiáltó, vágyódó, kinyújtózkodó mélységek, melyek bírni s eltelni kívánnak... Azért tehát tesz, cselekszik, a jóság, szentség szabályai szerint törekszik. Benne nyilatkoznak meg új értékek, új ideálok; kihajtanak a lélek mélyibôl, mert azok a mélységek Istennel érintkeznek; az akarat ugyancsak bírni akar, töltekezni akar. Minden létnek törvényei benne vannak s megnyilatkoznak; a lélekéi is megnyilatkoznak. Nem az élvezetért, nem valami apriorista törvényért; hanem a lélek természetébôl fakadva. Ezzel kitöltôdik, eltelik a lélek; ez levegôje. -- S ugyancsak minden létnek vannak értékei, céljuk akar ezért aktuálódni; ezek a célok abszolút értékek, örök értékek, s azért az életen túl vezetnek. Istenbôl Istenbe! Man schafft Werte mit der Hand und baut Kartoffeln und trasportiert und kocht sie. -- Man ordnet Luftschwingungen in einem Oratorium und hebt Massen himmelhoch; man ordnet Farben und schafft Meisterwerke... Man wird gross durch seine Werte und weckt Menschen. Die psychologische Struktur unseres Geistes gibt es nicht zu, dass man sich zum reinen Positivismus bekenne![74] Febr. 8. Mit gondolok a lelkemrôl? Arról könnyű gondolnom s elgondolnom, mert öntudatomban nyílik, nyilatkozik s terül el mint virágos rét, s összeszedem, s csokorba kötöm s elôször azt mondom: ez mind belôle való. Ha kérdeznék, hogy mi a rét? hoznék róla virágot: nézzétek, ez a rétrôl való. Ha kérdeznék: mi a patak? hát végigmennék velük, s mutatnám ezt a mozgó tükröt, mely ott fodrosodik, ott szökik s apró habkoszorúkkal játszik, ott meg csacsog és táncol s azt mondanám: ez mind patak. Hát én is úgy teszek: gondolat és érzés s akarat... színek, alakok; nem csak rezgések s gondolatok s érzések a világról s öntudatok s gondolatok magáról... s egyre a végtelenbe nyúlik ki... s lát, amit szem nem lát s csodálatos szálakat fon, együvé húz, köt... s célokat s értékeket... Oly bámulatos elágazásai s fölszabadulásai vannak: számokon mér, tereken föl-föl szövi a végtelent... harmóniákat vesz észre s eltelik szépséggel... s az akaratban kifejlenek az igazság, jóság, szentség ideáljai... S ezek mint fényes eszményi árnyak, úgy kiemelkednek, mint a köd s úsznak a magasban... S azok az értékek... s mgy az élet kincses lesz teljes értékekbôl... s mindennek a magva, az alapja az irracionale, a lélek. (Relig. und Kultur. 1909. 3. 205. l.) Azt mondják: ez metafizika! Jó; hát próbáljuk másképp: a természet anya, művész és teremtô; de voltaképp csak tömecs mozgás: a látás, a szépnek érzete... Azt mondják: ezt tudjuk. Mi a mozgás? mi a víz kristályosodása? Mi a kvalitás s az individuum s a történés? (uo. 191.) Febr. 23. Egy új világ kezdôdik bennem, melyet én teremtek. Hogy új és más, mint a többi, az nem a jellege; hiszen új és más többféle; a kristály nagy újság a világban, a növény élete óriás újság, az állat világa óriás újság, szenzáció. Mily újság a látás, hallás. Az állat is ismer, képzetei vannak, emlékszik, fölismer, asszociációi vannak... Az állatban vannak ösztönök; az ösztönös akarat... vannak hajlamok, a morál kikezdései... az állatban vannak érzéki élvezetek... Új világ, adott világ, természetszerű adatok... lekötött világ... nem teremtett, nem alakított... lehet dresszúra, kívülrôl alakítás; de az igazi újság az, mikor az adotton s a természetszerűn föllép egy új tünet, új mozzanat, mely maga tesz, maga alkot, alakít; mely a természetszerűtôl elemelôdik, vele szemben áll, mely alkot s ez az én, ez a szellem! Ezt a szellemi világot alapozza az összefoglaló ismeret, az általános fogalom; mely a konkrét benyomáshoz s képhez kötött fogalommal szemben áll. S bizonyára ez alapban van már óriási különbség... Összefoglal s magát is érti... logikáját megkonstruálja, pszichológiáját érti... De a különbség nyilvánvalóvá lesz ott, hol az öncselekvés, öntevékenység lép föl: a művészetben. Az állatnak is vannak élvezetei... de az alakítás e téren, a művészet hiányzik... Az állatnak vannak faji, szülôi, szociális csordaérzései... de morálisa nincs. Ez a kötelesség érzetével kezdôdik s ideálokba néz... itt új világ, új erôkkel, új csillagokkal, új gravitációval... Ezt én csinálom... Ez az én, ez a kiinduló, rendelkezô erô, mely fölhasználja az ismeretet, a tudás által szolgáltatott elemeket s azután tesz. Tesz a tudományban. A tudomány nem csak adat, passzív fölvétel, -- a fogalmak s ítéletek, a gondolatok útjai nem csak természetszerű agyfolyamatok; törvény érvényesül bennük, de azt a törvényt is én kezelem; én bírálom az adatokat, a megfigyeléseket, -- én hasonlítom össze az ítéleteket, - - én vizsgálom fölül s rostálok s kritizálok; én választom ki a gondolkozás lehetséges útjait. Vannak az asszociációnak törvényei, vannak kapcsolatok; adottal állunk szemben, de nem mint inkubációval; a szellem kilendül, fölemelkedik. Az alakításban , a művészetben nincs meg a szépség vezetô fogalma, nincs fejlôdés... A faj sok ezeréves lehet, nem halad... (Rudolf Otto, 258.l.) itt a vallás regiója...! Itt kell teremteni, itt kell kezdeni lenni; amit lét és élet eddig produkált, az mind adva van; itt kezdôdik az, hogy most én teszek. Eddig van sokféle, aminek sokféle a neve: itt kezdôdik az, amit embernek, egyénnek hívnak; az nem kész; csak a feltételek vannak meg; most kell föllépnie annak az új tényezônek, meg kell indulnia annak az új cselekvésnek, hogy elôálljon az az új adat: az ember. Az ember nem test és fiziológia, az ember nem pszichológia, logika, etika, amennyiben ezek törvények, adatok; az ember nem ingerek, ösztönök, benyomások, s jóllehet mindenki érzi, hogy ezek mind mélyen befolynak, s hogy ezek mind építési anyagok, s hogy az ember is szoros összeköttetésben s összefüggésben van velük: de az ember ott kezdôdik, hol az, ami az övé, az ô tette, a maga önalakítása, a maga önadása kezdôdik. Ahol magát érzi, adja... Ez a kikezdés is kaotikus, a kikezdésnek gyarlóságaival kezdetlegességeivel. A jellegek fejletlensége, gyöngeségük is; nem bírnak gyökeret verni s állandóságra szert tenni, bukdácsolnak, föltűnnek, letörnek. Gondoljunk arra, mily soká tart, míg a vegetatív s gyöngén szétfolyóan induló önkényes, tetszik -- nem tetszik motívumoktól uralt érzési élettôl akaratos élet indul... Míg annak az ütközô, ingeres, izgatott impulzív kavarodásban erôsebb központ fejlik, mely uralma alá hajtja a periferia, a szétszóródás erôit, azt a sok oligarchát... azt a sok parasztot, lázadót... Ebben a rendezettebb világban s öntudatban, ahol rend s uralom, központi s intézô erôs öntudat van, ott van az én világom, a lelkem világa. Ezt a világot másból lehozni nem lehet; az érzés, a gondolat nem mozgás. Mozgással jár, de nem mozgás... Toto coelo...[teljen ti. különbözik] Azt mondják, hogy kísérô tünemény, hogy az élô testeken van csak, hogy ahol élô testek vannak, ott mindenütt. Igen, mindenütt; de új kvalitás. Tegyük föl, hogy lombikokban új sejteket, új élô alakokat hoznak létre; igen, ahol élet van ott ez is! A fejlôdéstan mutat életfejlôdést is, -- igaz, de az új kvalitást nem magyarázza. Rezgések járnak s a fiziológia kimutatja az ingerek útjait: de mi a látás s hogy lesz az? b) Sôt ez a tulajdonképpeni világ. A mi állásfoglalásunk a naturalizmus ellen s a naturalizmus támadása azon alapszik, hogy az az úgynevezett anyagi világ, a környékezô természet, hogy az az igazi valóság... hogy az elôkelôbb különb bizonyossági rangfokozaton áll. De van sajátos szellemi okozás és kihatás. A mechanikában minden állapot egy más állapotnak az okozata, a-ból való b s b-bôl c... De a szellemi világban nincs meg az a szoros és szegényes kapcsolat, hogy a- ból b, hanem az érzések, fölfogások, vágyak útjai kiszámíthatlanok. Gondolatok gondolatokkal, vágyak vágyakkal kapcsolódnak, melyekben belenyúlhatunk, melyeket irányíthatunk. -- A kapcsolatok s találkozások egészen új formáit teremtik meg; nem az összeadás s kivonás a számtani művelet, melyet végeznek. Ha az anyagi világban két erô találkozik, akkor egyesülnek; ha egyirányban hatnak, összeadódnak; ha különbözôben, eredôt adnak; a lélekben nem úgy van; például három hang akkordja nem összeadás; két ellentétes motívum találkozása nem kivonás. Ennek a más, új világnak a legsajátosabb jellege a cselekvés: itt nem történik, itt tesznek. A legkiszökôbb jellege a szellemi világnak, melyet nem lehet kimagyarázni, s amiben leginkább eltér minden mechanikától. Minden eleme cselekvés; amit perceptiv vagy volutiv elemnek neveznek, amibôl magyarázni akarnak, az már mind cselekvés, akció: Nincs ott atom, nincs ott tömecs; az mind akció; nincs ott egyesítés, összeadás, kivonás, integrálás, az mind akció. Nincs ott kémia s kémiai képletek, melyek szerint lesz valami, hanem cselekvési törvények... Ez a szintézis nem összeadás, mely magától áll elô, hanem melyet teszünk. Ebben a világban van az én. a) szemben a gondolatvilággal. Nemcsak fogalmak asszociációk, nemcsak logikai törvények, hanem a cselekvô intézkedô én... Én ítélek, osztatlan öntudatban kapcsolok össze két fogalmat. Én az egység, bennem lesz eggyé, ami más és más. Én hozom össze az alanyt s állítmányt, -- én az elômondatot s utómondatot, -- minden gondolat az én gondolatom, az én ismeretem... b) szabad vagyok, gondolkozásomat igazítom. Vannak asszociációk, de azokat is én intézem, maradok náluk, elfordulok. Tudom, hogy van törvényszerűség s természetszerűség, de én intézkedem. c) magamat fegyelmezem, alakítom: választok. Érzem, hogy tehetem. Nem vagyok passzív. Ha nem volnék szabad, csak konstatálnám, hogy ez meg az van bennem s hogy vitetem... Ha minden szükséges, minden igaz, s minden jó; mert ha minden szükséges, akkor eo ipso úgy történik, mint ahogy kell. De ez nem áll. Van igazság, van jóság s arra törekedni kell. -- Minden törekvés jó volna, de akkor fölösleges is törekedni, minek? Csak ha különbözô irányokról...[75] 1911. júl. 6. Tragös. Mi a vallás? az embernek önalkotta világa, melyet rárak mint ideológiát, mint érzelmi világot -- koszorúk, melyeket ráborít; -- vagy talán flóra, melyet a lét, a valóság mélyén lát, mint ha víz mélyén látna. A pogány érzés azt mondja: minek? Minek azt mondani, hogy a bajt Isten küldte? Hogy Jézus a Getsemani kertben az emberekben Isten akaratát látta? s valóban ez utóbbi már a legmélyebb vízió s a legfinomabb vallás; de a pogányoknak azt kell mondanunk; ha van szemünk, mely a mélységbe lát, ha van fejünk, mellyel kiemelkedünk, mit tehetünk róla?! Pedig így van; igaz, hogy ez a vízió in aenigmate... oly álomszerű... oly szakadozott... de hát mindenütt van. Azért ne oltsuk ki, hanem örüljünk, s nézzünk s hívjuk elô képeinket s ne féljünk, hogy mi csináljuk; mi variáljuk, mi fantáziánkkal dolgozunk, de az alap, a motívum megvan: az hangzik s az zúg s az belecsalja magát a vízesés zúgásából, az erdô zsongásából lelkünkbe, mint himnusz. Ó köszönöm, hogy vagy s hogy látlak! Köszönöm: s szabadítsd föl érzéseimet, hogy jobban lássalak! Biztos, hogy az ember túl szubjektív s antropomorf ebben s azért szükséges, hogy az objektív nagyvilágon s történésen eligazodjék. Gondolataink s érzéseink e részben mint az ôserdô s a kultúra, a több uralom és hatalom az, hogy itt irtsunk s jobbat plántáljunk. Hogy örülök e buja természetnek, ez ôserônek, hogy tud hajtani s másrészt annak a revíziós, szabadsági, eligazító képességnek; ellentétek, melyek egymással ellenkeznek... egymásra szorulnak; a természet az anyag, a revízió az alak... Júl. 7. Ne panaszkodjék, aki egy talentumot kapott; ha Istentôl kapta, arra való, hogy gazdaggá legyen. Ebben az egy talentumban megvan a rátermettség, hogy az egész életet széppé, jóvá tegye. Olyan az, mint az arany, mellyel lovat lovasostól bearanyozni lehet. Csak húzni, csak verni, szét kell kalapálni; kifutja, elég arra. Az Isten nagy talentuma a szeretet! jóindulat; szeretni a jót, akarni a jót, juttatni belôle; mily nagy baj, ha valaki ezt elássa s szegénynek tartja magát. Van az Istennek sok más ajándéka; van öt talentuma, van két talemtuma s a világ, a közérzés azt többre tartja s az ember, ki az egy talentumra van tulajdonképp beállítva, az ötnek, a kettôs talentumnak szemléletétôl az egyet, az egyetlent kicsinyli...! Spiritus fortitudinis. Jut belôle patetikus mértékekben vértanúknak, küzdôknek. De a Szent Lélek ajándékai mindenkinek valók; a spiritus fortitudinis is. Kell mindnyájunknak belôle, hogy kitartóan, hűen, jellemesen, bízóan éljünk. Azok a bátor emberek, kik bíznak, hogy élhetnek, hogy össze nem roskadnak. Ez nagy és szép temperamentum; ez derűt borít lelkünkre s az élet hajlékonyságát biztosítja nekünk. Bátorság annyi, mint élet; gyávaság annyi, mint halál. Bátorság annyi, mint cselekvés, feszülés; annyi, mint akarat mely célok után kinyújtózkodik. Bátorság melegít s lelkesít; folyton kiemel s az önállítás, s önbeállítás szempontjaira emel. E szempontokból összefoglalni segíti az életet, bántalmak, szenvedések, kicsinyességek fölött. A Bátorság meleget ad s míg a megtört emberek az éjszaka, a lét hűvös lehelletében fáznak s azt tovább adják, míg maguk körül haldoklást, hervadást terjesztenek; addig a bátor, bízó emberek elevenítenek. Íme lélek járt bennük, ez élteti, ez éltetô élet sugárzik belôlük is. Természetes, hogy ez kell a léleknek, ez levegôje, eleme. Oly kongeniális ez a szent Lélek nekünk. -- A pesszimizmus ellen, mely bizalmatlan, sötét s megrohasztja az ifjúság lelkét, -- mert a lélek gyökereit elvágja s erejét veszi. A világ szép, a világ jó; nincs az a költészet, amely fölér vele; de az emberi gondolat és kultúra sokszor oly kisszerű benne, mintha szép vidéken csúf pagodákat, utálatos bálványképeket látok... Az ember tömlöcöket épít magának, gátakat emel, moréna sáncokat szánt útja elé, akadályokat gördít; mindenki külön építi házát, esetlen, lapos, alacsony, rongyos, tépett fészerstílusban. Spiritus sapientiae. Az életbölcsességben adja magát a Lélek. Az életbölcsesség nem készen vett valami, hanem hosszú fejlôdésnek eredménye, adat, drága kincs, amely belôlünk, életünkbôl, szenvedéseinkbôl, csalódásainkból, küzdelmeinkbôl lett, bennünk nôtt mint a kagylóban a gyöngy. Itt minden csepp életnedű, s minden csepp nemzedékek és századok könnyeibôl s verejtékeibôl szűrôdött. Szôlôvel hasonlítanám össze, mely virágzik, buján lombosodik, napsugárban izzik, s azután jön prés alá s szivárog; de annak is még forrnia, erjednie kell... ! Abban is hasonlít a borhoz, hogy le kell ülepednie, feküdnie... soká, nem 9 évig, apud senes sapientia [az öregeknél a bölcsesség]: azt nem lehet kiolvasni könyvbôl, azt meg kell ízlelni, megtapasztalni. Akkor lesz belôle vígság, s nemzedékek ereje, s öröme való belôle. Júl. 8. Az igazság megismeréséhez, értéséhez is lélek kell, lelkület, az a meghatározhatatlan valami, ami a lélek fenekén van. Hiszen értelem, érzelem, akarat, mindez a léleknek szükséglete; szükséglet van e mögött; e tehetségekbe árad a lélek ereje, mint a gôz a különféle gépekbe. A gép, a szerv sajátos alkatú, sajátos munkára van beállítva, de az erô egy: gondolat s érzelem, öntudat s öntudatlanság, hit és tudás, akarni s érezni, idealizmus, realizmus, különbségek, organumok, de a mozgató erô egy, s az a baj, hogy ezek széttagolva, kirántva, eresztékeikbôl kifeszítve, torzkép gyanánt állnak. Ahelyett, hogy valamennyi egyet szolgálna, s visszacsavarodnék az élet élesztésére, a kedv, az erô, lelkesülés szítására; ellenkezôleg töri, gyöngíti egymást s az egészet. -- A tudomány e részben sok bajt csinál; ellentétekbe, diszharmóniákba kerget. Ó Szent Lélek, lelkem lelke, kérlek, legyek akkord a lét harmóniájában. Scientia Júl. 10. Minden tudásnak tetôpontja s célja az élnitudás s azért a tudásokat összefoglaló s az okokra visszanyúló tudás is ezt akarja tudni s adni. A filozófia koronája az etika s a filozófoknak az élet tudását kell tanítaniok. Minden igaz filozófnak nevelônek kell lennie s az embert emberré, jobb- nemesebb valakivé formálnia. Ha tudásról van szó a Szent Lélekkel kapcsolatban, erre a tudásra kell gondolnunk: scientia vitae, az etika... Mily biztató gondolat: Ô az, aki minket élni, érezni, tenni megtanít. -- Ez nem az a száraz tudás, mely absztrakt fogalmakat fűz egybe, hanem mely az életet a maga üdeségében, eredetiségében, egyediségébe, a maga gyökbôl fakadó érzelmes, indulatos melegségében fogja meg s alakítja s tárgyalja. Azért a tudás is tele van érzéssel, kedéllyel s a tudás közlése s átvétele csak meleg lelkeknek sikerül. -- Ezzel függ össze az, hogy azért akarjunk sokat, többet tudni, hogy jobbak legyünk, jobban szeressünk, s hogy az is tudás, mely az embert nézi. Intellektus = látás, önszemlélet s világszemlélet. Belehatol az valóba, a létbe s látni akar s magába hatol s önmagát megérteni. Kinézni valami célt a létben, -- kinézni valami központi ideát, hol a küllôk összefutnak mint agyban s hol a tengelyt, a forgó tengelyt s haladást szolgálják. Az intellektusnak nem szabad a semmiséget rögzítenie, nem a semmit látnia; attól elborul. Bíznia kell a szemnek látó hivatásában s épp úgy az intellektusnak is, hogy látásra született; zum sehen geboren, zum Schauen bestellt [látásra született, szemlélésre rendeltetett]... annyit amennyit! Távol a sötétségtôl, pesszimizmustól, ürességtôl, nihilizmustól! Ne szúrjuk ki szemeinket; ne kételkedjünk; hanem nézzünk s lássunk! Van sok fátyol, sok árny; az nem baj, de látunk! De amellett azt is tudjuk, hogy valamit látunk, s hogy így látunk, s mások másképp látnak s mást látnak sokban. De hiszen nem vagyunk készen; sok helyütt az út elvész, vagy összevissza futó, próbálgató ösvénnyé vékonyul. Tele vagyunk ingerkedô kérdésekkel s kikezdésekkel, mint ahogy a most pompázó fa tele van már a hervadáson túlra intô rügyekkel. -- Ez gazdagságunk! Consilium A sapientia ellentétje az oktalanság, melyet ész és nagy tehetség oly nagy arányokban termel, az a sok beteges, helytelen gondolat, az a céltagadó, kételkedô, pesszimista nézet. Ez teszi azt, hogy sok, aminek lehetetlennek kellene lennie, valóság, s sok, aminek lennie kellene, képtelenség. A világ eltorzítva, intézményeiben, nézeteiben, szokásaiban mind megannyi töltés és gát, melyen át kell magunkat vágni. A Szent Lélek megérteti a jóakaratú emberekkel, hogy mi a rossz, a nyomor, a szégyen, a merev, lánc és tömlöc, ketrec és kolonc s biztat, tedd túl magadat. E fölismerésbôl a szabadító irányzatok, melyek Isten gondolatait ássák ki törmelékbôl és limlomból, -- melyek szenvedés, sötétség, fôleg lélekelnyomorodás ellen küzdenek. A Szent Lélek nem fegyverezhetô le azzal, hogy így teszek, így van, így volt; ô éleszt s újat ad! Tehát a nemesebb egyedekben él, mozog, fejlik a Szent Lélek, minden a megtisztult lelkekbôl indul. Lelkekbôl, kikben világosság s derű lett, kikben kisütött a Szent Lélek sugara! Erre a világosságra az eleven, s küzdelmes élettel való érintkezésben teszünk szert; ott foszforeszkál a Lélek, nem a könyvekbôl csak, -- nem absztrakt, régen kikalapált és kifényesített gondolatkeretekbôl... ah ahol az élet fakad, ott lesz... Gyerünk oda... A legnagyobb tézisek ott készülnek. Inspiráció Júl 13. A fák, ha 100 évesek is, tavaszkor újra hajtanak, lágy, finom, gyengéd, olajos hajtásokat. E hajtások újak, szemben az acélos, vaskos tövissel s új kikezdést, új mozgást, új kiindulást jelentenek. Hogy indul meg ilyenkor minden! Akar, mozog, lesz. Es ist im Werden. [Levôfélben van.] S ezt az erôteljes akaratot, mely akar valamit s keres s indul s feszül, ezt a nagy levôfélben való belsô munkát, mikor munkában van az alak, a szépség, az egész erôs lét, tavasznak hívjuk. - - A lélek is hajt; új érzések, új gondolatok új gerjedések nyújtják, feszítik; akkor tavasz van bent. Azért szép a tavasz, mert az ég energiáját fölszívta minden, ami célszerűen, formásan mozoghat, feszülhet s magát s ami benne pihen s rejlik, kifejleszteni, kifejteni akarja... Hát a belsô világ is ilyen... tele kikezdéssel, önpihenéssel arra, hogy fölkeljen s induljon... Júl. 14. Credo in Spiritum Sanctum Dominum et vivificantem! [Hiszek a Szentlélekben, az Úrban és Éltetôben.] A legfôbb elv, hatalom és ôsélet, -- de mely éltet. Éltet adó élet, ôsforrás és ôstermékenység. Atya is ôsélet, a Fiú is ôsélet; de az Atya az ôsélet mint ôselv, a Fiú az ôsélet mint önmagának közlése és folyása, a Szent Lélek az ôsélet, mint az isteni öntudatnak önmagán, azaz hogy az Atyából a Fiúba való átömlésen való tetszése, öröme. Az egy örök, végtelen életnek mint öntudatnak és folyamatnak önmagához való viszonya. Ezt imádjuk, ezt úgy, ahogy sejtjük, de alakokban el nem képzeljük. Az örök végtelen szellemi élet e belsô folyamatát saját lelkünk osztatlanságában s különbözôségében halvány analogiaképen látjuk és sejtjük. Bennünk is érthetetlen mélységekbôl indulnak ki folyamatok, áramok, melyek mint különbözô tartalmak s értékek jutnak tudatunkra, mint az értés és akarat tartalmai; a végtelen élet mélységei is tele vannak folyamatokkal, a fény s a meleg, a látás s az öröm, a teltség s az áradás, az adás s a bírás viszonyaival. Errôl megint csak a lelkünk ereje, öröme s érzelme, ifjú üdesége s lendülete, bensôsége és melege, heve és szerelme tud valamiféle képet adni. Az érzés, a gerjedelem, indulat, az öröm és lelkesülés, a kedély és bensôség az a Szent Lélek felé irányít... Az ô vonásai! Mily közel áll, mennyire nekünk való. Hogy értjük, profunda scrutatur [a mélységeket kikutatja]! Hogy ott fakad s ott jár a mélységben, de ugyancsak hogy van kimerevülése, kilendülése... Hogy olyan mint a föld legmélyebb rétege, melyet azután az erupciók a felhôkbe merevítenek föl, föl! föl! Qui a Patre Filioque procedit [Aki az Atyától és a Fiútól származik]... Való, a vérük, a lelkük... Az Atya szellem a ,,paternitas'', a fiúé a ,,fraternitas'' s ezt hozza a Lélek. Mint ahogy az erdô lehelete telítve illattal s a tengeré sóval: úgy az Atya s a Fiú Lelke... S ez a Lélek nemcsak lehelet, mely fölszedi az illatot s a párát, hanem mely a mélybôl lehelôdik, az Atya valója, a Fiú valója ezt a Lelket lehelik s lélegzik. Atya Lelke Fiú Lelke... Spiritus Patris... Filii... Jesu... Elôször ez egységen, azután e szétágazó különbségen... azután e lélegzô, magát érzô, magát adó, magában kialakuló, kiáradó Lelken... Látás, bírás, erô, önérzés... gazdag mindenség! Idea = energia, a teljes, gazdag élet hordozója, ahol minden legteljesebb s leggazdagabb harmóniában egyesítve van, s az életet telíti. Veritas propter veritatem, vagyis az igazság, a több értés a több életért, -- l’art pour l’art, vagyis a művészet a szebb életért... bonitas propter bonitatem, a jóság a jobb, több élet. Ez mind élet s mind az élet aktuálása és kiáradása... Az élet ezekben mint formáiban, eszközeiben s céljaiban adja s bírja magát. S a lélek mindennek az ösztöne, a gyökere... mint nagy vágy s nagy erô a mindennek magában való s életben való kialakítására, kifejtésére. A Szent Lélek magában mérték, szépség, zene; abból is világos, hogy fructusa ,,in omni justitia'', így adja magát. A geniusz sokféleképp adja magát mértékben, énekben, alakban, vonalakban... A lélek alakja a justitia, a rend, arány! Az ôsélet kivet magából mindent, ami nem ô, ami nem élet, ami rossz, bűn, fekély... Azért tiszta, áttetszô, idegentôl, ellentéttôl ment valami. S minél erôteljesebb, annál inkább sürgeti a tisztulást. Innen a penitencia szelleme, mely nemcsak megújulást akar, hanem jóvátételt, elégtételt! Hiába okoskodunk s magyarázunk bele mindenfélét; a fô, hogy megértsük pszichológiánk elemeit s adatait nem tagadni, de megérteni akarjuk. Spiritu Dei aguntur... hogy kell, hogy tenni s lenni kell, hogy levôfélben áll a világ s hajtja az ôserô. S ennek a ,,kell''--nek s történésnek az útja a törvény, mely a szellem világában mint kötelesség jelentkezik... Tenni kell, lenni, válni kell, ennek a szükségességnek célja van, arra felé lök s késztet és szorít föl. Az az út, az a cél, az a szükségesség csak úgy érthetô, hogy van mögötte valami nagy akarat, akarat, mely nagyon akar s ugyanakkor hajt is s szabadságunk elé lép s diktálja útjait, de nem töri meg. -- Így értem, fogom föl a Szent Lelket, az élet s a fejlôdés nagy energiáját, mely bennünk új igényeket, helyzetet, új állapotokat, viszonyokat érleltet, elôkészít s azután oldozgat. Júl. 16. Magas sziklák alatt álltam a Klammban, 800-900 méter magasságra tolta föl a régi geologiai katasztrófák ereje a szirteket s úgy merednek vele az égbe. Mily magaslatok! Szemünk csak könnyen bír velük, de ez nem megtapasztalás, ez csak szemlélet, tehát teória. A megtapasztalásban akkor van részünk, ha megmásszuk. Ez praxis. Az a teória is ad valami fogalmat; de ez fogalom, a fogalmaink parányi, kevés, szerény valósági tartalmával; csak ha fölmegyünk, akkor tudjuk igazán. Ez a tudás igazi, közvetlen; az élet részletes folyamának a magasság, a szirtek részletes darabjaival való összemérése: egy kontaktus. Életemet ráapplikáltam, mint a mérôvesszô; tapasztalatom, öntudatom egymás utánja volt a lánc, melyet kiterítettem a kiterjedésre s így összemérôdött életem, tudatom a valósággal. A szemlélet is csak a kiterjedésrôl való éterrezgésekkel, míg a praxis a valóságos kiterjedéssel dolgozik. -- Magasak hát azok a sziklák s ôserô kellett hozzájuk s én, aki ott lenn állok s parányiságomban s gyöngeségemben összetöpörödök, ugyancsak tudom ezt értékelni; de azután ellebben az szirtek fölött a felhô; Istenem, mily magas az s mily könnyen jár ott s mily más erô, éteri erô emelte oda. Hogy erôlködnék a geologiai erôszak, hogy ezeket a szirteket oda emelje. Ennek a magyarázata, hogy új qualitások, új állapotok, másféle erôk lépnek föl itt, melyek a magaslatoknak a sziklákra nézve lehetetlenségeit, ellentmondásait játszva legyôzik; itt örvények, szakadékok, de ott fönn simaság, egyenesség, -- itt csupa nehézség és útbanállás, ott fönn csupa szabad tér, melyet kitölteni nem lehet s lefoglalni meg éppen nem. Hát íme: új magasságok, új erôk, új létállapotok s ez új színvonalon legyôzetik az alsóbb színvonal sajátos ellentéte s ellentmondása. Így gondolom, van ez az életben is. Az élet is sokféle színvonalak, magaslatok rendszere; csupa új adatok, mindmegannyi új rétegzések világa; ott is alulról épül föl minden, kevésbé szellemtelenen, durvábbon, ösztönösön a finomabb, a gazdagabb lét. S minden fok legyôzi az alsóbb fokon álló nehézségeket, nem azáltal, hogy eltörli, s megszünteti, hanem hogy felsôbb elhelyezkedéssel föléjük emelkedik, az ellentétek megvannak, -- a nehézségek fönnállnak, de fölöttük megy el s más, sajátos fölényességgel emelkedik föléjük. Ilyen a lélek maga, vagy mondjuk az élet. Új fajsúly, új adatok, új törvények. Ott lenn az a buta, értelmetlen szörny tömeg. Ha belefúrunk, hány kilométert tehetünk! S mily tömegek, ott fönn az égen s iramodnak s ütköznek s alakulnak tűzben, vízben számítatlan századokon át! Mily ôserdeje a mozgásoknak, rezgéseknek, kapcsolódásoknak; de minek ez? Ezt a tömeg kategóriáiban legyôzni nem lehet; de ha egy parányi szemben világosság lesz, ha az élet megjelenik, értem! Íme a tömegek nehézségei megoldatnak egy csepp életben. Júl. 16. Mit adjon a lélek? Docebit vos omnem veritatem. [Megtanít benneteket a teljes igazságra.] Nem azt jelenti, hogy minden igazságot, hanem azt a nektek való, az egész igazságot, mely által egészek, erôsek, nemesek lehettek. Nem azért jön, hogy a tudást szaporítsa, hogy tanítson ,,mindent’’, hanem hogy azzal az igazsággal hasson ránk, mely az akaratot naggyá neveli. Az egész emberiség akaratát igazítsa, terelje, hevítse. Ô vonz, ô húz. Nekem a kellô, helyes viszonyban kell lennem ez akaratokat igazító lélekhez; úgy is, hogy egész vagyok, föltalálom magamat a sokféle viszonyban, -- úgy is, hogy az egészet tartom szem elôtt s azt sürgetem. Ne veszítsem el magamat, -- hanem találjam meg magamat s a helyemet az egésznek megtalálása, megértése s helyemnek s föladataimnak az egészben való föltalálása által. Önmagunkat, szabadságunkat, boldogságunkat ki kell dolgoznunk. Mindez helyes viszonyt, rendet, sok befolyás és inger, vágy és szenvedés közti egyensúlyt jelent. Ezt nem adják, ezt megszerzik. Ezt ki kell érdemelni. De hogyan is legyen másképp? A szabadság öntudat, állapot, melyre kiküzdöttük magunkat, -- magaslat, melyre másztunk s a honnan lenézünk az ütközô elemek s tényezôk közé, nem ki, hanem be s lenézünk. ,,Vor der Revolution war alles Bestreben, nachher verwandelte sich alles in Forderung!’’ (Goethe.) [A forradalom elôtt minden törekvés volt, utána minden átalakult követelménnyé!] A boldogsághoz kell, hogy kis dolgok, apróságok is örömet okozzanak, egy virág, napsugár... Ahhoz megint az kell, hogy pusztaságon és sötétségen át mentünk légyen. -- Boldogsághoz kell, hogy az ember önmagában megnyugvását bírja vagyis célját, melyet már magában hord, s ugyanakkor folyton fejleszt; -- erôteljes, biztos s biztató fejlôdésben ... tehát úton, de jókedvvel, tudván, hogy ez út, mely haza visz, -- úton fáradsággal, de kételyek nélkül, belsô lélekszakadások nélkül. Kell boldogság, mely ilyen nekünk való, belsô s tiszta s olyan legyen, hogy munkára, alakulásra, fejlôdésre ingerekkel telítve legyen. A nagy Lelken léleknek lenni, -- a nagy egésznek életén élni, nem úgy mint az élôsdi, hanem úgy hogy önéletünk legyen, ugyanakkor kontaktusban, egységben, folytonos érintkezésben legyünk. Hogy ez a nagy élet s ez a nagy Lélek lelkiségünk hajcsövein folyton fölszivárogjon, bennünk lüktessen. Belôle kapjuk ingereinket, de azután megint reagálunk, kidolgozzuk azokat; adunk valamit annak a nagy egésznek, de azzal a tudattal, hogy az csak parányi, kis funkció az egészet s beláthatatlan perspektíváit nézve, de itt a parányi is egész, nagy boldogság. Júl. 17. Isten képe a nap: a) központ, erô, szükség, fölség; tisztelet neki; b) világít, melegít fejleszt, szép és nemes, jó és édes; c) adja magát, szétárad világossága; utainkon, dolgainkon ô; nem kell a napba nézni, mégis belôle s általa dolgozhatunk. -- Csak egy a különbség: Istennel mint személlyel viszonyban! Mert rágondolunk, neki szolgálunk, ôt szeretjük; d) a napba nézni nem lehet, de erejét, melegét érezni lehet. A Szent Lélek mindenütt van, mindenkinek adja kegyelmét, hat reá, indítja, mozgatja; úgy van, mint a villamosság, mint az éter hullámai, mosnak, nyaldosnak; a jó gondolatok s érzések hullámai; de azután van villámlás is; tűzben nyilatkozik s megvilágít egyszerre. Ott kiadja erejét ünnepélyesen s így keretezi, villámló tűzben! Pünkösd napján így jött. Summum bonum. Az Isten a legfôbb, a végtelen jó, tôlünk elvonatkozva is. Önmagában, tehát magának jó; a végtelen magát látja és fölérti: ez a Fiú, ugyanakkor magát szereti, élvezi, eltelik, áthevül, öröm, ének, tüze és illata önmagának. E viszonyba állítjuk a Szent Lelket! Fölséges, éneklô, ünneplô, élvezô lélek; illat és ének [pneuma]! Ez az a magát akaró Isten, ez az isteni terminussá, kulminálássá emelkedett s kifejezôdött akarat... élet! Júl. 19. A Szent Lélek föladata adni magát s ez által a világba állítani az ,,új teremtményt’’. Mindenki, ki a megszentelô malaszt állapotában van, lélekben elváltozott. Isten természetének részese, vagyis isteni. Nem azért isteni, mert erkölcsös, hanem azért erkölcsös s Istenhez, a legfôbb jóhoz s végcélhoz helyes viszonyban áll, mert a lélek isteni. A jóság, tisztaság, az erkölcs, az egész vonalon az isteni elváltozással adatik, bár az erényt azután gyakorlat által kell könnyebbséggé változtatni. -- Természetesen az az isteni elváltozás itt a földön nem esik öntudatunkba, a léleknek ontológiájában van, de nem érzésében. A dicsôség is, mely ezzel jár, csírában van lefektetve lelkünkbe s ki nem fejti magát. A léleknek ez átalakulását semmiféle morálissal el nem érhetnôk; bármennyire fokozzuk is a természetes erényt s jóságot, ezzel az isteni elváltozásba föl nem érünk; ez más rend, más viszony, melyet nem lehet kiérdemelni, nem lehet kifejleszteni, hanem ezt a Szent Lélek adja, ez az ô új teremtése. Küldd ki lelkedet, s minden megújul... A Szent Lélek világa s új teremtése tulajdonképpen a lelkek, kiknek magát adta, kiket átalakított. Ez az Isten országa a földön s az Isten fiaivá tett minket s az Isten fiai életében kialakítja a kegyelem életét, fölserkenti a kegyelem gyümölcseit, az erényt, a jóságot. Ez új teremtést a szentségek által eszközli, úgy értve azt, hogy ha lehet is kegyelem állapotába jutni hit, remény és szeretet által, de az új teremtés, az újjászületés eszköze, tulajdonképpeni szerve a keresztség. Amilyen természetfeletti új tény s új valóság az istenülés, oly új s tényszerű organuma van, az a keresztség. Íme a Szent Lélek szerve s ugyanily szerve a többi szentség. Nem jel, nem szimbolum csak, hanem hatások eszközlôje. Eleven vizek forrása, élet, természetfölötti élet közlôje... A Szent Lélek misztériumai! A keresztség által a Szent Lélek az Isten látható országának, az egyháznak tagjává tesz, az Isten gyermekeinek társaságává. Ez az Istenország is egy nagy tény, a Szent Lélek teremtése; ezt nem érjük el erkölcsi fejlôdés, javulás, nemesbülés által. Ez nem az erkölcsi s kulturális fejlôdés által elérendô tökéletesebb állapot, hanem Isten ténye. (Örök életet igényel minden ember; erkölcsi életünk gyökerei misztikusak, igényeink transzcendentálisak, de nem az erkölcsiség a mi isteni életünk; nem a természetes erényesség s a justitia a vallás. Nem azért jött Krisztus, nem ezt akarja a Szent Lélek.) Az Isten országát nem lehet erkölcsi haladás útján várni s nem lehet mondani, hogy a nemesebb, emberhez méltó erkölcs, melyre az emberiség valamikor szert tesz, az a vallás, az az Isten országa, melyet Krisztus hirdetett. Nem, azt az országot a Szent Lélek teremti meg. Igaz, hogy a természetes erkölcs is vallásos, hogy annak is misztikus gyökerei vannak s hogy az is örökkévalóságból való s Istenbe utasít, de ez nem vallás s fôleg nem krisztusi vallás. A vallás több; a vallás viszony s élet Istenhez: s a krisztusi vallás istenülés s Istennek kedves gyermekség, lelki állapot, melyet Ô teremt meg a Szent Lélek által s melybôl való az erény s a jóság. A krisztusi vallásban magunktól is van hitünk: az, hogy isteni átváltozás, isteni élet magva s csírája, az átszellemülés seminalis rációja van bennünk; világ, melyrôl hisszük s várjuk, hogy kifejlik, ,,más’’, ,,dicsôséges’’ világgá. Erkölcsösek vagyunk, de a mi isteni életünk nem az erkölcsiség, ez abból fakad azután isteni természetfölötti valósággal. Ezt méltán hisszük, hiszen nem a természetes erkölcsiség kifejlesztése miatt jött Krisztus a földre s nem a természetes erkölcsit fejleszti a Szent Lélek. A vallás szükségképpen vonatkozik túlvilágra. Mikor rájöttek, hogy az Isten erkölcsileg jó s hogy az erkölcs Isten akarata s szolgálata, akkor a vallás és erkölcs szorosan kapcsolódik. De jóllehet Krisztus nem azért jött, hogy a természetes erkölcsben rejlô vallásosságot kifejlessze, vagy hogy a természetes erkölcsöt vallássá fejlessze s jóllehet a Szent Lélek is nem jó, az emberi ész kerületén belül álló jósággal rendelkezô lelkek miatt jött, hanem az istenülés csíráját hordozó s az istenülés végleg majd valamikor kifejtô élet miatt; de azért mindaz, amit Krisztus akart s a Szent Lélek megteremt, bennünk van, kik más--más történeti korszakokban élünk, kik tehát elváltozó irányzatok s értékelések fejlôdési útján járunk s épp azért más--más igény, más--más érzék jellemzi lelkületünket. A kultúra vagyis a természetes erôk, tudás, művészet kifejlôdése az erkölcsi érzéket is más-más irányba terelheti, érdeklôdését fölébresztheti s így ami istenülésünkbôl folyó morálisunk is más-más benyomást és ingert vesz s más-más föladatok által foglaltatik le. a) Mi ezzel a mi istenülésünkkel a világban, a fejlô világban állunk; az istenülés alapjáról belenyúlnak erényeink a praktikus világba, kötelességeinkbe. Istenült valónkkal a konkrét élet problémái elôtt állunk, -- kötelességeink az elváltozó kultúrák behatásai alatt. Hiba volt, ha az elsô keresztények itt-ott az Isten országának katasztrófaszerű megérkezését várva a világból, a munkából, a kulturális tevékenységbôl kikapcsolódni akartak. A Szent Lélek kikorrigálta e nézetet s ráterelte ôket a konkrét élet szükségleteinek kielégítésére. Nem lehet az életbôl elvonulni, az istenült ember is a természet keretében áll, végezve ott dolgát. A fejlôdô, munkát igénylô világban áll az Isten gyermeke az istenült lelkiséggel, mely segítse ôt rá, hogy helyét megállja a világban, hogy gyôzedelmesebb, a világot s a létet elbíróbb ember legyen. Az ember belseje, lelki egyensúlya szerint istenült s az legyen, de mint a természet darabja, a mechanikus s az evoluciós világ munkájának napszámosa. Azt kell mondania: természet és Isten bennem bírják kapcsolatát, az összeköttetések láncszeme természet és Isten közt én vagyok, úgy értve azt, hogy lelkemben s hitemben e kettô kapcsolódik. Én természet is vagyok s istenült is vagyok. Én erôk szisztémája vagyok, mely e világon van hivatva tevékenységbe lépni s ez az Isten akarata, másrészt egy transzcendentális világot hordok már magamban, mely kifelé, túlra gravitál. Vallásosságom entuziazmusa is a túlvilág. De e két tendenciát harmóniába kell hoznom s úgy hoz, hogy az erô kifejlést s eo ipso a kultúrát Isten akaratának tartva, magamat minden érdeklôdésemmel arra rávetem s magát ezt az érdeklôdést s buzgalmat természetfölötti energiákkal s motívumokkal táplálom. Az Isten lelke teremtette a világot s ugyanaz a Szent Lélek egy más, isteni világnak a kikezdéseit s erôit helyezte belém. Az Isten alkotta természet munkám s haladásom által számtalan ingert s szolgálatot nyújt lelkemnek s az Isten által bennem teremtett istenülés munkámat éleszti, éberebbé, buzgóbbá tesz s kivált morális életem kötelességeit motívumai s indításai által mérhetlenül kiemeli.[76] b) A történet folyamán a pszichológiának nagy problémája lesz, úgy bele állítani az embert, hogy e két nagy értéket: a természetet s a gyakorlati életet egyrészt s az istenült lelkiséget másrészt élje, fölkarolja, fejlessze s excentricitásoktól óvakodjék. A Szent Lélek e részben nagy korrekcióval szolgált. A kereszténység apokaliptikus irányzatát az elsô idôkben a gyakorlati élet útjaira terelte: itt kell élnetek. Aki nem dolgozik, ne egyék. -- Megszállhatja fölfogásunkat gyakran a tévely, hogy hiszen túlra igyekszünk, vessük hát meg a világot; istenült lelket hordozunk, a természet problémáit tehát szorítsuk le a minimumra. Helytelen; ez azoknak az érzülete, kik már készek, kik dolgozni nem akarnak, kik nem látják, hogy a munka az erkölcs atmoszférája s hogy csak ez atmoszférában fejlik ki jól s egészségesen az istenülés magva. Tehát serényen, igyekezve, erôket kifejtve, a világba fektetett istenit kifejlesztve, gazdagabb, teljesebb életet áhítozva s élve... Nem helyes, mert Isten minket e világba állított, tehetségeket adott s kötelességeket tűzött elénk, melyeknek meg kell felelnünk. E kötelességek az élet egész vonalára vonatkoznak s folyton munkára s tevékenységre köteleznek s evilágba állítanak. c) Szentigaz, Krisztus nem jött kulturális haladásért, az erôk kifejlesztéséért, az ész s a természet keretében álló problémák megoldásáért, nem jött szociális reformokért, a Szent Lélek nem adatott, hogy az élet természetes szebb formáit megalkossa, hanem jött a lélek istenülésért s örök üdvért. De mivel ez isteni életbôl az erkölcs fakad s szinte természetesen lüktet, azért az emberi életnek s kultúrának s haladásnak s fejlesztésnek mint emberi kötelességeknek motora, idege s gyökere lesz, ,,Isten akarja’’ ... kiáltja a Szent Lelkes ember. ,,Isten akarja’’, hogy ne a hitetlenek, hanem Isten gyermekei hordozzák az Isten zászlaját a haladás, a térfoglalás útjain. Nem azért jött a Szent Lélek, hogy a természet szerint, tehát Isten szerint munkára rendelt, hódításra beállított embert hivatása iránt megzavarja, hogy az erôk kifejlesztésére utalt embert, ki Isten napszámosa, tétlenségre kárhoztassa. Istenülést adott, de természetes hivatását meg nem másította, s mivel ez istenülés erkölcsi egyensúlyt s nagyobb boldogságot ad, alkalmasabbá tette munkájára. Ne szálljon meg hát a gond, hogy mi már készen volnánk, hogy e világ nem az Isten gondolata s velünk való szándékainak világa! Küzdjünk a hamar nyugalomra szállni vágyás ellen. Új, jobb világ az által lesz, hogy a világ ésszerűbben, tehát istenszerűbben rendezkedik be; ezt nem kapjuk készen, ez hosszú fejlôdés. Nincs fogalmunk, hogy hogyan legyen s mi legyen a jobb világ; nincs is végleges állapot. A szociális reformok is csak folytatólagos javítást akarhatnak. Ezen az evangélium s a Szent Lélek sem változtat; de érzéket ad nekünk, hogy az idô folyamával föltűnô szükségletek, követelmények, változatok iránt nagyobb érzékkel viseltessünk. A Szent Lélek jellege tehát nem az, hogy csak a régit védjük, hogy a haladást rossznak, a változásokat istenteleneknek gondoljuk. Kell belénk nagy mérséklet, önzetlenség, tiszta szándék, fennköltség a világreformhoz, de hol kapjuk ezt inkább, mint itt. Ô a Lelke a Szeretetnek, könyörületnek... rokonszenvnek, szabadságnak. '' Ó titokzatos Lélek, nem sietsz, ohne Rast und ohne Hast [pihenô nélkül és sietség nélkül] dolgozol; problémáid végtelen perspektívát nyitnak s mi akkor teszünk jól, ha mindig a Lélek szabadságában elfogulatlanul s önzetlenül követünk... (Pünkösdi cikk. Életbôl) Az isteni életet a Szent Lélek adja. Adhatná azt közvetlenül a lélek belsôjében véghezvitt átalakítás, tevékenység által, de miután az isteni művekben oly következetes az emberi természethez való alkalmazkodás s az isteni magát az emberi élet szférájának megfelelôen adja, azért az isteni nem közli magát közvetlenül, hanem bizonyos jelekhez, szimbólumokhoz kötve. Ezek a szentségek. A szentségek nem üres szimbólumok, hanem hathatós okozók, eszközlôi és közlôi az isteni kegyelemnek, s mint ilyenek a Szent Lélek szervei; a Lélek árad, ömlik át rajtunk s árad ki ránk. A modern embernek idegenszerű ez a gondolat, de a zsidó régiség s az orientális vallásokban ez a fogalom általános: az Isten csodálatos hatásokat eszközöl bizonyos jelek által. Hogy ez hogy történik, az a régiséget nem feszélyezte, miután nem ismerte a történésnek mechanikai folyamatát. Azért mondja Krisztus is; újjászületni vízbôl s Szent Lélekbôl. A Szent Lélek adatik a keresztség által. Adatott nekünk is, adatik a csecsemônek is, annak is istenült lelke van, jóllehet még nincs öntudatos erkölcsi élete. A Szent Lélek lefoglalt engem. Hogyan nézek a keresztkútra! Itt születtünk Isten gyermekévé. Krisztus mutatott rá az erôre, mely által: vízbôl és Szent Lélekbôl s szent János: adott hatalmat Isten gyermekeivé lennünk... [Vö. Jn 3,5 és 1,12.] Az eucharisztikus Krisztus teste és vére; azt enni és inni kell, hogy istenileg éljünk, hogy az örök életbe belépjünk, hogy testünk föltámadjon. E szentség körül a Szent Léleknek csodálatos kettôs szerepe van; kettôs e szerepben a reá való tekintet. Itt a kenyér s bor elváltozik, ezt a Szent Lélek teszi... Azután lelkünket táplálja s közvetlen, hathatós kapcsolatot teremt az ember s Krisztus közt. A szentáldozás valóságos zálog, valóságos lelki kapocs; akinek e záloga van, az betér az örök életbe, -- akinek e pecsétje van lelkén, annak helye van az Isten országának asztalánál. Tehát a szentáldozás nemcsak emlékezés a mesterre, nemcsak hangulatos visszahelyezkedés az utolsó vacsorára, hanem az áldozó keresztény léleknek szoros kapcsa Krisztussal, melynek következtében vele van az Isten. Van az eucharistiának még áldozati jellege, Krisztus föláldozta magát értünk; halálával föl akart szabadítani az ördög hatalma alól s át akart vinni az Isten országába. Quotiescunque... az áldozatos halált megjelenítjük s annak az áldozatos Szívnek odaadását Isten elôtt megismételjük. A Szent Lélek a tűz, melyben a krisztusi élet elég... testvéreiért. Entuziazmusa, lelkesülése, hogy minket megszabadít; a Lélek hevében a mi elgyötört lelkünk képe, kik reá várakozunk, az ô víziója. Dilexit...! Júl. 23. Nemcsak a növényekben van gyógyerô az organizmusra nézve, hanem a természetben is a lélekre. Hiszek egy intim vis mediatrix naturae-ben [a természet bensôséges közvetítô erejében]. Be lehet s be kell oltani a lelket fölséges benyomásokkal s tisztulni s tágulni s lendülni s ruganyosságunkat megtartani. Az ember magára maradva elsötétül s relatívvá, korlátolttá lesz, saját gondolataiból s képzeteibôl épít magának gátat, fölszántja útjait. Van hajlam az eltorzulásra... hajlam a pesszimizmusra... a fertôzésre. Kell egy antiszepszis s ezt adja a természet. A valóság pesszimistává tesz, nem bír létének problémájával, öntudatlan a legnagyobb mérvben... egész ôserdeje a céloknak áll velünk szemben, tele vagyunk illúziókkal s csalódások jellemzik a legjobbak törekvéseit. -- Van azonban bennünk egy ösztön, hogy higgyünk s bízzunk, szükségünk van rá, de jóllehet elôbbre visz, de a problémákon nem változtat, folyton le vagyunk borítva az értelmetlenség s a nagy aránytalanságnak leplével, mely van fölfogásunk s a nagy valóság közt. Ennek vannak céljai s áramai s az egyes nézetek mint a hullámok a folyóban, benn vannak, hozzá tartoznak, de inconmensurabilisok. A Szent Lélek Isten gyermekeivé tesz. A gyermek jellege, hogy tele van hittel, optimizmussal s bizalommal s ugyancsak, hogy a természete neki, hogy néz, de nem érti föl a körülötte való nagy világot. Egy nagy aránytalanság a tudat s a lét közt. Azért a szó szoros értelmében eszköz, alkalmas munkása a haladásnak. Nem miatta van a lét, ô van a lét miatt. S csodálatos dolog, hogy ez kell. Kell nagy hit s a hit mindig gyermekded; hit, hogy gyôzzük, -- hogy sikerül a harmóniákat a világba állítani, -- hogy sikerül az Isten országába jutni. S a Lélek szítja, neveli e gyermekdedséget. Biztos, hogy ez szükséges a léthez, szükséges a hit, a bizalom pszichológiája. A természet adta ezt belénk s az ész nem tagadhatja el. -- Így vagyunk mindenütt a haladással, az akcióval, az elôretörtetéssel! Hit kell a tudás hatalmába, hogy haladjunk. Nagy hit hordozza a szocializmust. (Bivio 175) Minden erô, csíra, képesség a tett végett van; feszül; tenni, lenni akar; célt akar érni, valamit a világba állítani. A rügy ki akar bontakozni, a tojás fölpattanni s a fiókról lehullni, a virág színesedni. S azért az szép, az jó, amit tesz. Ha kiadta erejét, akkor lehanyatlik, széthull, elfárad, elhervad. Erôsnek lenni, bírni, tenni, ez jó és szép; ezt akarja a valóság, ez teszi a valóságot; gyöngének lenni, nem bírni, nem tenni, ez leha- nyatlás, hervadás, ez nem jó, ez csúnya; az egyik optimista, a másik pesszimista. -- A magát érzô, a valamit bíró, hivatást érzô, tettrevágyó, bátor, bízó lelkület optimista; az erejét kiadó, a munkáját elvégzett, a fáradt ember pesszimista. Az optimizmus a természet akcióra való hivatásával, s beállításával jár együtt. Csupa erô és tehetség, mely tenni akar. Csupa munkás, csupa eszköz a nagy célra. -- Minél nagyobb az erô, annál naivabb: a) a nagy aránytalanság miatt b) az exkluzív egyre, a maga dolgára való odafordítottság miatt. Hát nem naiv a virágnak tendenciája, hogy szép legyen, mikor oly semmi a nagy világban, s mikor úgy dolgozik ezen az egyen, mintha ez minden volna. S minden is, csakhogy az ô mindene. Lenni, nem ad oly fogalmat a jóról, mint tenni. Jó, igaz értelemben, a tett. Lenni úgy, hogy céllal bírni, erôt a célhoz, nekünk való föladatot... Ez által kitöltôdünk. Az üres lét, a cselekvés nélküli lét; a telt lét a cselekvô lét. Minden lét a tettre van beállítva, akár fizikai, akár pszichológiai legyen; az által lesz jó = tett s nem üres és szép = formás. A tettben kiadja erejét s akkor kihűl, széthull, kifárad, elhervad. Ez az erôs, formás lét a lélekben mint jó érzés, erô, bátorság jelentkezik; az ellenkezô mint unalom, szenvedés, élettelenség. Az az optimizmus, ez a pesszimizmus. Az elsô a természet akcióra való beállításával, a nagy akció szükséglet törvényével, minden lét s a lélek legmélyebb ösztönével van adva. Ez bennünk fakad, mint ahogy fakad a rügy s hevül a vér s lelkesül a nagy gondolatok s nagy célok nyomán az érzés. A másik az empirikus s a szó igaz értelmében csak bennünk van. Az ember látja, hogy mennyi ütközés, mennyi értelmetlenség s elveszti naivságát, hogy ez jó s érdemes; -- kezdi kevésre becsülni az élet céljait, s az értelmetlenség óriási arányokat ölt, melyek elnyelik ôt s elborítják! Ez téves, mert a lét jó s minden lét érdemes, hogy legyen s tegyen. Mily elenyészô a föld a térben; ez nem baj, s a csillag az égen s a virág a patak szélén. De ez mind több, mint az egész semmiség: a föld több, mint az egész üres tér... Ne nézzük a létet mechanice, nézzük cselekvésében, a nagy törvény alapján, hogy az akció a lét s hogy minden akció jó és szép, mert célt szolgál. Hangulat, jó kedv. A Szent Lélek az élet, a tett lelke; az erôk lelke. Minden erô a tett végett, s míg tenni bír, míg valamire, munkájára képes, míg bírja, gyôzi célját s hivatását, addig erô. Övé a feszültség, a teltség, s kikezdés, a lendület. Akar, a célt akarja, tenni, teremteni, létbe hívni akar. A lélekben ezzel a kedv, az életvágy s öröm jár. De minden erô ki is adja erejét, kipattan, kifejti, kitárja, amit bír s aztán lehull; a lélekben ez kedvetlenséggel jár. Az élet nincs ez alól kivéve. Az ifjú az erôs ember, aki céllal bír, aki érzi, hogy tud s aki bír tenni; akit elfoglal a tett, a munka, akit kitölt a teremtés vágya s sikere, az kedveli! A Szent Lélek minket Isten gyermekeivé nevel, mindig gyermekekké, ami a tettre képességet, készséget illeti. Isten gyermekeivé, mint akik nagy célok elôtt állnak, a kezdeten, a kikezdésen, akiknek sok a dolguk s akik művüknek élnek; akik naivak, mert hisznek a jóban, szépben, dacára az élet konfliktusainak, akik tavaszban állnak s szépségre törekszenek, dacára a korhadásnak... A rossz elemet nem szabad fokozni s túlozni, nem szabad az életet vele lehangolni, gyöngíteni, elkedvetleníteni. Természetes, hogy van hervadás, korhadás, hogy az erôk kiadódnak... ez az akció törvénye, a szükség, így kell annak lenni. Tegyük mindig azt, amit lehet. Ha kikoptunk, ne búsuljunk, -- megtettük a dolgunkat. -- Aki tesz, az oly naiv, azt gondolja, hogy ez minden; aki nem tesz, ne legyen oly oktalan, hogy tagadjon mindent. -- Ne mondjuk, hogy mit értünk el? Elérni? a dinamikus, a folyamatszerű világban csak dolgozni s tenni lehet, a magunkét tegyük! Ha egy hullám a hegyi patakban elsimulása közben azt gondolná: mit tettem? Rosszul gondolkoznék. Tegye meg a magáét s nyugodjék bele! A Szent Lélek az életnek mindig nagy célokat ad s nagy erôket, akár fiatalok, akár öregek legyünk. A szép élet, szeretet s fegyelem: ez a mi művünk. Ne feledjük! Ez a legfontosabb. -- Nem vagyunk készek soha, fejlôdünk, alakulunk. -- Számtalan kötelességünk van. A természetfeletti erôkbôl mindig készséggel s alázattal indulhatunk ki művünkre, arra, amit tehetünk. Ne mondjuk: nem sok. Mi a csillag az éjben s a föld a térben s a virág a patak partján? Ha van tartalma, ha tesszük, ha formája van, akkor szép s lélek teremtése. Júl. 26. Komolyan venni a világot, az itteni kötelességeket s föladatokat s kifejteni morális érzékünket úgy, hogy e világ ügyei, a mi dolgaink mind Isten akarata. Csodálatos kontraszt fejlik ki bennünk: vallásunk Istenhez igazít, ôt keresi; tudjuk, hogy egy más világnak is vagyunk jelöltjei s hogy sorsunk az örökkévalóba hajlik át; másrészt meg morálisunk a mi kötelességeinkre, tehetségeink kifejlesztésére, a munkára, a világhaladásra utal s kötelez, hogy vegyük ki részünket. Aki a morált úgy állítaná be a világba, hogy nem venné komolyan e munkát s föladatokat, az nem tökéletesítené morális érzését s a természet szoros összefüggéseinél fogva, bizonyára megadná ez állásfoglalás helytelenségének árát, mert elmaradna, eldurvulna s alacsony nívójú kultúrát állítana a világba. Mindenekelôtt pedig minden kultúrával jönne ellenkezésbe. Mert ha úgy neveli magát, hogy a világ ügyeit elhanyagolja s azt tökéletességnek tartja, nem látjuk be, hogy miért foglalkozik annyira is, amennyire azt teszi, a földi élet föladataival s miért töri magát egyáltalán valamiféle kultúra után. (Ezt a szempontot manapság senki sem védi, sôt mindnyájan azon dolgozunk, hogy a vallásos s az erkölcsös élet vagyis az irányzat a túlvilágba s az irányzat az élet itteni föladatainak mint Isten akaratának fölfogása és szolgálata teljesen egymásba folyjék.) E fölfogásnak szükséges kifolyása az, hogy a földi dolgok, a munka, egyre jobban mint morális értékek állnak elénk. A morális bevonul oly régiókba, melyeket szinte kihagytunk befolyása alól: moralizálódik egészség, torna, szépség, ügyesség, munka, kereskedelem. S a moralitás mint hódító hatalom hatja át a világot. A moralitás e hódításán nem akadunk fönn, sôt azt természetesnek találjuk s e térfoglalás arányában történik, hogy a földi dolgokat mint értékeket, mint felsôbb föladatot, mint az emberi hivatásnak megfelelô foglalkozást tekintjük s a világot moralizáljuk. Valami hasonló történt a munka értékelésével egyáltalában s ez érték fokozódást jól tudjuk szemmel kísérni. Régen a munka csak rabszolga foglalkozás, késôbb az alsóbb osztályok életföladata. Bizonyára a kevesebb szellemi tartalom miatt is, s nemcsak a fáradozás miatt, melytôl fáztak. De a munkába idôvel egyre több szellemi tartalom szorult, a mesterségek magasabb nívóra emelkedtek, fôleg némely mesterségek a művészettel szoros kapcsolatba jutván, a legnagyobb értelmi s erkölcsi igényeket is kitöltik s kielégítik s ezáltal új értékkel bírnak s művelt osztályoknak foglalkozásává lettek. Ezek szellemi tartalmat nyertek. A világi dolgok ehhez hasonlóan nagyobb erkölcsi tartalmat nyernek. Nem szakítjuk ôket el a túlvilágiaktól; a mi egész életünk Istenszolgálat s az Isten országa nem egy katasztrófaszerű világelváltozás, hanem a nagy fejlôdésnek s Isten tervezte világnak s életnek két osztálya, két regisztere. Ez alapon az egész vonalon az élet komoly s elôkelô lesz s elkerüljük az ellentétet a túlvilág s a földi élet közt. Különös is volna, ha a komolyság csak abból származnék, hogy kizárólagosnak tartanók s mindenkinek mondanók a túlsó vagy az itteni életet. Különös volna, ha világot csak az akarná elfoglalni, aki azt mondaná, hogy nincs túlvilág, ha csak az volna igazán világra való; miért? hisz ez erôszakos és vak nézet s kihúzza dolgokból a morális ideget, az isteni akaratot. De különös volna az is, furcsa teológia, ha valaki az örök életben hívén az Istennek innensô műveit kevésbé venné. Mindkettô ,,mindennek’’ mond valamit, ami nem minden: az élet itt nem ,,minden’’; de ugyancsak a túl élet nem ,,minden’’; mindkettô valami s az egész az Istennek gondolata s akarata, mely világot teremtett s minket boldogságra hívott. Pesszimizmus ellen: Nel conflitto tra la vita e la morte, fra il progresso e la decadenza, tutte le nostre energie devono combattere a fianco della vita [az élet és halál közti konfliktusban energiáinknak az élet mellett kell küzdeniök]... nem mintha a jövôben legyôznôk a halált vagy nem mondhatunk csütörtököt, hanem csak azért mert minden morális erôkifejtésnek transcendens és abszolút értéke van. (Bivio 220) A kikezdés erô és optimizmus, a kimerülés vég és pesszimizmus. Minden, ami kezdés, véges, a pesszimizmus kísértésébe esik. Ha le akarjuk gyôzni a pesszimizmust, akkor azzal az erôvel kell az életbe beleállni, amely nem véges, -- mely értékeiben kiemelkedik. Az életnek két oldala van, vagy két része; a fizikai folyamat, melyben a mi egész életünk is lepereg, amennyiben az az agy, az idegek, a vér munkája s a morális érték, melyet mi teremtünk bele. Az elôbbi folyamat folytonos kikezdések s bevégzések sora, lejtô hullámok, melyekkel az élet lesiet s ez az ár borít mindent s ebbe az árba vagyunk beállítva mi is. A másik folyamat az el nem múló érték, az abszolút jó az enyém. Nem az, hogy a világot javítja, vagy emeli, esik a latba, nem azon, hogy a haladást hordozza, fordul meg becse; nem azért van, hogy jó legyen a világ állapota, hanem önmagában jó; ebbe a jóba kell fölhatolnunk, ebbe az állandó, empirikus tiszta szférába emelkednünk; ott legyôzzük a rosszat. A világ múlik, a generációk vesznek, a végtelen szférák csendje elnyeli a munka zaját: itt nem maradhatunk, menekülünk. -- Íme a világ s az öntudat maga szorít rá, hogy ne bízzunk a világban, a haladásban s a jobblét paradicsomában végleg s ne tekintsük nekünk valónak, hanem eszköznek. Azért a leglelkesebb haladási és világboldogítási processzusba állítsuk s keressük a morális szférát; ez a mi hajónk. Ha morálisan fogjuk föl s mindenben, a munkában a morális értéket mint a mi sajátos világunkat, jelenünket megfogjuk, akkor gyôzzük. Júl. 28. Man soll etwas wollen, nicht alles und nur das seine. [Az embernek valamit akarnia kell, nem mindent, és csak az övét.] A természet szép és friss a sok apró, kis részlettôl, a fűszáltól, a virágtól, a hegy és völgy kimért szerénységétôl. Ha elégedettek leszünk, akkor formások és frissek leszünk. Mit tudunk írni, tanácsot adni! éljünk egyszerűen, frissen. Júl. 28. Adjuk át magunkat nagy gondolatoknak. Azok húzzák a lelket föl. A szem fölsiklik a hegytetôkre s húzza a lelket s az oly jó, hogy van magaslat: úgy vagyunk a nagy gondolatokkal, azokon mi magunk is fölemelkedünk, följutunk. Nagy idôk, nagy korok nagy gondolatokon föl: most kritizálnak mindent s lehúznak. Kritizálnak s gondolják, hogy jobban csinálhatnák meg, mint Isten tette s a természet teszi. Azt hiszik, hogy ez kontármű s megesik az ember szíve ezen hülyeségen. Hej, ha ránk bízták volna! Ez tisztára önámítás. Az ember mint a nünükebogár, ki mindent bepiszkítani tud s arról azt hiszi, hogy hiszen ô is tud s bír valamit, s hogy a dolgokat így kellene tenni... Ein grosses Wollen ist die Welt [nagy akarás a világ], át van vele hatva, bele van szôve, rá van hintve... Csupa fakadó erô... Ein grosses Sollen [nagy kell]... célokat kell elérni, ami nem kész, azt készre kell csinálni... s a legnagyobb készületlenség az ember, az a legkevésbé kész, ott kell dolgozni... ez a nekünk föladott munka... Lendület kell belém, kiindulás és lüktetés, mely erôimet fölizgatja, új ingerekkel szolgál s fölébreszti tehetségeimet s beleállít a nagy erôk világába, hogy tegyek, hogy az akcióban résztvegyek. A kultúra is nagy hasznomra van; amit ember művelt, amit festett, faragott s épített, azon mindenütt a lélek izzik, a formának háncsa alatt s azon kigyulladok. Ha a középkori dómokat nézem, a lelkem föllendül s a kövek s a vonalak néma zenéje s ékesszólása a nagy gondolatok és eszmék bűvkörébe emel. Ha a föstményeket nézem vagy a műipar tárgyait, hogy szól hozzám az az elnémíthatlan lélek, amely ezt a szépet s nagyot gondolta, mely szerette s lelkesült s faragott s vésett magának formát, mint a növény szô magának virágot. E benyomásoktól ébred a lelkem, ezek nekem olaj és illat s meggyógyulok tôlük; de leginkább érzem a gyógyuló, villanyozó, telítô benyomást, ha a természettel érintkezem. Az a szépség s frissesség, az a gazdagság s üdeség olyan a lelkemnek, mint egy fertôtlenítô erôs olaj. A világban beteg leszek, annyi sok sápkóros ember közt én is fertôzöttnek érzem magam; de aztán kimegyek a mezôre, az erdôbe, a hegyek közé, az ormokat mintegy rohamban megfutó fenyvesekbe s az az erô, nagyság, szépség, az az illat és fűszer, az a csendes csodás élet, az a zsongás és titokzatosság, azok az árnyak és fények mintha balzsam volna: erôm megjön, kedvem, a lelkem ujjong. De hát miért? Hát az érintkezéstôl, a fölséges természet, melynek én is gyermeke vagyok, a lelkembe nyúlt, s azt a magára maradt, gondolataiban s érzéseiben elsenyvedô lelket kihúzza kuckójából, erôt csepegtet, fenyôfákról legyöngyözô harmatot, az áfonyával, mohhal benôtt földnek párás leheletét leheli arcomba, a remeklô színezés motívumaiból hálót szô szemeimre s mindent szivárványszínekkel fest meg, széthinti gyöngyeit s lépten nyomon új fényt csal szemembe. Megállok s hallgatom e zsongást s elnémul bennem minden diszharmónia, szégyenleném, hogy e konzertbe belerikkantsak. Észreveszem azt is, hogy a lelkem is mozdul s a dicséret és lelkesülés motívumai kelnek bennem... S azután nézem ezeket a fakó, vörhenyes sziklákat, rétegeket s falakat, melyeket ezer éves kultúrtényezôk, azok a völgyben sietô patakok vájtak s hogy emelkednek föl mintha kôfalak, bástyák s azután erkélyes várfalak, azután tornyok... föl-föl... s leng rajtuk a fenyôk mohos gallya... Örülök e nagyságnak s hagyom magam megdolgozni... Húz, emel... imponál... ismét szorít föl, ... beleállítja magát elém mint a dacoló, senkinek nem vétô, de önmagában érvényesülô fönség. Júl. 28. A földhöz való ragaszkodást alárendelni a földtôl való elszakadás alá (subordinare); de úgy hogy morális kötelességek kereteibe állítjuk bele az egész életet. A világ csak külszíne, küloldala a belsô, a morális értéknek; ez örök! Gubanc. Júl. 30. Nálunk másképp esik latba az, hogy valami emberhez méltó az életmódban, lakásban, ellátásban s azt erkölcsinek is gondoljuk. Azt gondoljuk, hogy nem mosakodni, földön feküdni, piszokban, büdösen emberhez [nem] méltó s azért nem tartjuk erkölcsinek sem... Júl. 31. A világ bizonyára szép is, jó is, de nem szabad az egyes részletet vagy az egyes darabot elszigetelve nézni, hanem az egészet s a részt is az egészben. Szép-e a lepkeszárny, ha nagyítóüveggel nézem s szép-e az arc, ha egy redôjébe, a legszebb Júnónak egy hajfodrába vagy a legfölségesebb Zeusznak szakálbozontjába merevülök bele? Ha szép vidék elé állva, széttépem a kezem ügyébe akadó levelet, fűszálat, bokorágat s azt mondom: hát szép ez? Már pedig ilyenbôl áll az egész? ha a Tátrát megmászva gyönyörömet a hegyek vonalain, égbenyúló csúcsain, azzal oltanám, hogy a földre nézek, a kôgörgetegre s lökve rajta lábammal egyet azt mondom: hát szép ez? már pedig csupa ilyen dirib-darabka az egész? pedig dehogy, épp az egész hiányzik, s csak ha az egészet nézem, akkor láthatom, hogy szép is, fölséges is. A virág is, arc is, a vidék is valami egész; azt kell néznünk. A Fölségesnek, a Szépnek, Nagynak át kell magunkat adnunk, hogy vezessenek. Helyes belehelyezkedéssel, a nekünk való szempontra kell állnunk velük szemben; úgy hogy hassanak ránk s különösen, hogy mi általuk jobbakká, nemesebbekké legyünk. Ha úgy állunk hozzájuk, hogy nem hatnak ránk, ha lekicsinyítjük, szétszedjük, kikapcsoljuk magunkat; a természetnek, a nagy létnek kell hatnia ránk, hisz bele vagyunk állítva. -- Kell kapcsolat hozzá, még pedig fejlesztô, segítô, minket emelô kapcsolat; részek vagyunk, hát az egésznek imponálólag kell hatnia ránk. Átadom magam a nagy természetnek; élet- s erôforrás nekem; fölfrissülök tôle, lendületet, kedvet nyerek tôle. Nem állok útjába, nem teszek ellene, óvakodom, hogy le ne üssem kezét, mellyel lelkembe nyúl vagy föl ne zavarjam forrásait, melyek élettel s szépséggel kínálnak. Örülök, hogy belém nyúl, hogy fölüdít, hogy emel. Valóságos erô- s életforrásnak nézem. A hegyek, azok a hatalmas óriások, csupa (egyéniség), önállóság, hatalom, fölség; a kôgörgetegek uszályaik, az erdôk sövényeik. A kétely, a kritika nem adja át magát, hanem szétszedi, azaz hogy gondolja, lekicsinyíti, azaz a maga kicsinységének keretei közé szorítja; helytelenül nézi. Érzem, hogy emel ez a fölséges nagy természet; fölemel... s mikor belefáradok, húz, csalogat, hív, ösztönöz. Mikor szép tájban állok s érzem, hogy a lelkembe nyúl, hogy szépsége változatos benyomásaitól (hogy belém nyomódik) érzések s hangulatok, élet fakad. Mikor hatalmas hegyek elôtt állok s nézem azokat a fakó, vörhenyes sziklákat, azokat a meghasadt kôrétegeket, a geológiai hatalmak ciklopszfalait; mikor fölkúszik a tekintetem azokon a meredek bástyákon, hová a természet az élet törtetô hatalma egy-egy megtépázott fenyôszálban tűzte oda zászlaját, mely azt lobogtatja s azt suhogtatja, hogy e büszke ködfalaknak mind egy felsôbb szépségbe kell öltözködniök: hát mintha gyúrná a lelkemet s szinte be nem fogadhatnám, imponál s megdolgoz s örülök, hogy ily nagyság, fölség szól hozzám. Ilyenkor átadom magamat a hozzám szóló nagyságnak; minden hegy, minden liget, minden erdôtisztás élet- s erôforrás nekem; friss vizek fakadnak belôle; voltaképp pedig bennem fakadnak a benyomástól. Mondhatnám, hogy mindez nem nagy, hogy kicsiny, mikor hegyek elôtt állok, lekritizálhatom, mi ez? löknék a lábam alatt tovaguruló köveken. Végig mehetnék az erdôn, széttéphetném a kezem ügyébe akadó levelet, hát itt ez a balzsam, az illat forrása s méregkeverô volnék; epémet, mérges lelkemet keverném bele; keresztes pók volnék a szép erdôben, ki életpárját elkergeti, a szeretetet nélkülözi, aki a kakukkfű, démutka virágra pókhálót húz, s legyeket fogdos. Csakhogy az ilyen mérges pók-lélek ne mondja, hogy lát és ért; hogy látja a nagyot a szépet, a fölségest. Dehogy is látja; ô csak lebernyeket, foszlányokat, köveket lát s az egészet nem látja. Pedig a szépség az egészben van... napsugártól átmelegített, illatos tavaszi réteken. A biblia mondja, hogy Mózes vizet fakaszt a hegybôl; ráütött a sziklára s patakzott belôle a forrás, melybôl ittak s fölüdült rajta s belôle ember s állat.[77] Mikor a hegyek közt járok, a nap izzó foltjaitól tarkított erdôben járok, mikor az erdô csendje énekel, vagy mikor esti vagy reggeli világításban szemem elé tárják színpompájukat, azoknak a jubiláló színeknek énekét, úgy gondolom, hogy megfordítva történik velem, hogy nem én a hegyekbôl, de a hegyek a lelkembôl fakasztanak forrást, életet, kedvet, örömöt... fakasztják az érzelmek kristályforrását, melyek elárasztják a lelkemet s üdítenek s villanyoznak s harmatos és friss lesz a lelkem... Csodálatosan hathatós, üdítô s teremtô s megindító benyomások ezek s ki nem fogy belôlük az a nagy természet, melybe Isten állított bele minket, mivel Isten úgy fölszerelt, magikus hatások ébresztésére... lélekelevenítésre, jó kedv gerjesztésre, örömre. Naggyá teremtette, fölségessé, -- szépnek teremtette, bájossá, bűvölôvé, magikussá, ... s tele hintette az erôt motívumaival, hogy lelkünkhöz szóljon, értelmet, ésszerűséget árasztott ki, s képesítette, hogy belénk szivárogjon, hogy hozzám szóljon; ne hetvenkedjem, ne disputáljak: ô többet tud, nagyobb; hát szóljon hozzám. Hogy a lelkünkbe nyúljon, s fűszereivel vagy balzsamaival, gyógyszereivel... Néha hatalmas erejében, úgy érzem, hogy a karját, néha a kezét, csak érintését áldásaiban, vagy az ujjainak halk, lágy, hipnotizáló érintését... elsiklását a hangulatok keltésében... Néha a benyomás ujjongássá s zsoltáros lelkesüléssé, néha édes mélázó hangulattá válik, máskor friss, üde életörömmé, majd megint bízó, bátor, küzdô kedvvé; ezt mind ô teszi. Fia vagyok, tudja, hogy kell bánni velem. Játszik a lelkemen s úgy--e, ha ilyen geniusz játszik, hát azon legyen minden húr s hang, hogy jól rezegjen, úgy, ahogy ez a benyomást keltô kéz akarja. S így tehát az az elsô gondolatom, hogy adjam át magamat annak a nagynak, a fölségesnek, a szépnek s titokzatosnak; engedjek utat a művészi, isteni hatalomnak; hisz tolakszik, szinte ököllel dolgozik, hogy hozzám érjen, -- hisz rám zúdítja... a színek s hangok hullámain mint tenger dagályán jön felém s akar emelni. Azok a hatalmas fenyôszálak, azok az égbe meredô kôszálak mintha egyéniségek volnának, csupa erô és fölség, azoknak szavuk van hozzám. Mikor századok vízfolyásaitól kivájt, szűk sziklaszorosokban állok s nézek föl azokra a szürke vörhenyes, fakó ormokra... mintha csak gyúrnák lelkemet, belém tolakodó hatalmak, de nem törnek össze, hanem emelik, húzzák, föl, föl, még magasabbra. Hát természetesen átadom magam a körülöttem, a velem foglalatoskodó nagyságnak; hadd húzzon föl, hadd imponáljon, hadd meredjen föl a lelkem is, föl az égbe; hadd legyen erôs, magas, lelkes... Hisz ezzel több vagyok: ezen a nagyságon nagy s emelkedett leszek én is, s a szikláról lelkembe vetôdô benyomásoktól bennem a nagynak érzése, bámulata, tisztelete válik... A nagyság s magasság motívumain lelkemben egy szellemi világ alakul ki, hegyekkel, mélységekkel, magaslatokkal, a hegyek, sziklák s lelki hegyek s sziklák, magaslatokká lesznek érzéseim, nagy, bátor érzésekké lesznek, kiemelkednek a köznapi, lapos gondolatok, ó be jó ez. A másik gondolatom, hogy örülök e kifogyhatatlan fölséges erônek s szépségnek, mely környékez s hogy tele van gyógyító s erôsítô s üdítô esszenciákkal. Ezek a léleküdítô esszenciák megint csak benyomások, melyek leválnak a hegytetôkrôl, sudaras fenyükrôl, tele van permetezve velük a hegyek réti palástja, ezt leheli a kakukkfű, a fehér és sárga margaréta, a harangvirág, a szironták, a zsálya, a gyűszűvirág. Ezzel az üdeséggel van teli az átellenes hegyek lila párázata, s ezt lélegzem s úgy vagyok, mintha ez az egész nagy természet életét, a maga friss halhatatlan élet lebeit akarná belém s szívom magamba, az öröm, a kedv, a bizalom inhalációit élvezem. Éhes, szomjas vagyok rájuk, mohón vetem magam az élet e sugárzata után, de nem is ösztönösen, hanem inkább áhitatosan, s ügyelek, hogy el ne zárkózzam. Szükségem van ez ingerekre, ez életizgalmakra, e gazdagító, e vért pezsdítô éledésre... s örülök neki, hogy ily közel van hozzám, s hogy miattam van. Tehetném én ezt másképp is, tehetném botorul és oktalanul. Tehetném, hogy a viszonyomat föl nem találnám ehhez a szép nagy egészhez s gondolnám, hogy nem szorulok rá, -- helytelen állást foglalhatnék el s kétkedô, kritikus, elsötétült szemmel nézhetném. Oda állhatnék s azt mondhatnám: nem szép a virág, nem szép a lepkeszárny... Igen, csakhogy én volnék akkor a nagy hamisító, nem találván el a kellô szempontot s ügyetlenségemet, lelki szimetriámat vinném át reá s képromboló volnék. Volnék a méregkeverô, a képromboló, mert csirke eszem kicsinységéhez szorítanám le, s elfogultságom pókhálószálaival vonnám be a kakukkfű, démutka s a margaréták szépségét... S e benyomásoktól úgy tetszik mintha tisztulnék s gyógyulnék s mintha az erôs s egészséges élet esszenciáitól kivetné lelkem mindazt, ami fáradt, kiélt; ami az akciónak már csak hamva és korma. Mert az ember emberek közt kicsiny lesz, elfogult lesz, beveszi magát apró, mérges gondolatainak kuckójába, pókhálók szállnak a szemére s elveszíti a nagy kilátásokat; a közélet durvasága s lapossága lenyomja a lelket s kik hôsöknek indulnak, a szereplés cirkuszában clownokká, bohócokká lesznek, azután az a sok kislelkűség és bosszankodás epekövek gyanánt gyötrik a lelket. Fürdô kell neki, ahol kimossa magából a benne rekedt sok port és iszapot; érintkezésbe kell lépnie a félremagyarázott nagysággal, kapcsolatba a hatalmas üdítô erôkkel; hát én a magasságok, a hómezôk ellejtô leheletének tárom ki mellemet, a fenyüfákról leszivárgó olajok, az áfonyás s mohás partok harmata nekem a friss élet kenete; a távlatok kékes lilás, napsugaras fényeitôl eloszlik lelkemben az árnyék. A zümmögô, zsongó, zúgó erdô elcsitít bennem minden panaszt, hallgatom e zsongást, megállok; már nem csak a fülem, már a lelkem van tele vele s amely mértékben telik, abban a mértékben, zümmög, zúg, énekel ô is; kivész belôlem minden diszharmónia... S mikor így a körülöttem álló természeten éledek, melyben a nagyság, szépség fölség ünnepel s átérzem, hogy át kell magamat adnom s rajta élednem s ifjulnom, mikor e nagy életerôs benyomások mint antiszepszis hatnak lelkemre s megadják a ruganyosságot; ugyanakkor azt képzelem, hogy a lelkivilágnak is vannak hegyei, vannak magaslatai s azok is mint óriási, impozáns tények, mint felsô hatalmak nyilatkoznak meg elôttem, melyek szintén vonzanak s emelnek, sôt éppen arra valók, hogy naggyá, kiválóvá tegyenek. Ilyenek: Isten, a tekintély, a törvény, az erény, az eszmény, a jóság, a lelkiismeret, Krisztus, az egyház, a szentek, a történeti nagy emlékek, a hôsök, a jellemek; ezek hegyek; van ott is csillagos, virágos élet, balzsam és fűszer; van ott is szépség s titokzatos világosságok, fények és színek; s ez mind azért áll körülöttem, hogy jobbá, szebbé legyek rajtuk. Föltétlen kelléke a haladásnak s fejlôdésnek a tiszta szem, az hogy lássak, hogy csodáljak s hogy átadjam magamat s kívánjam: jobb, szebb akarok lenni. Nem kételkedem s nem kritizálok; tudom, hogy van nagyság s fölség s hogy az nem azért van, hogy félreértsem s eltörpítsem; tudom, hogy van szépség s harmónia s hogy az nem azért van, hogy azt elrútítsam... Természetes, nem tehetem a szépségen s fölségen magán, hanem megtehetem úgy, hogy magamat keserítem s sötétítem el; akkor keserű lesz az édesség s homályos a napfény is. Aki a nagy elé oly szándékkal lép, hogy azt lekritizálja, az tényleg összetöri azt, anélkül, hogy megteremteni s visszacsinálni tudná. Összetörni bármily remekművet lehet, ahhoz csak kalapács kell s mechanikai erô, de elgondolni s megteremteni azt, csak a geniusz képes. Aki a jellem s a szépség elé azzal lép, hogy apró hibáit keresi, az voltaképp a maga disszonanciáit viszi át s arra jut rá, hogy íme ez is olyan, mint én s nem lesz jobb általa. Az ilyen ember csak hernyó a káposztán, melytôl nem lesz szebb a levél s csiga a pázsiton, mely azon mászik és piszkít. Az ilyen ember kioltja a fényeket s saját lelke sötétségét önti ki a világra. De ugyancsak hamisít és rombol és mérgez, megmérgezi elsôsorban önmagát, mert nem képes az élet rossz s kisszerű, alacsony, hideg benyomásait, a rútság s alávalóság beszürönködéseit erôs életáramokkal ellensúlyozni s a fölségesnek azt az antiszeptikus hatásait megízlelni, melyek új életre, új bátorságra képesítenek. Legyünk meggyôzôdve: a világ tele van az életet fejlesztô hatalmakkal. Igaz, hogy a halálnak s az alávalóságnak nagy a hatalma; de az erôteljes, Istenben hívô ember a lelke ösztönét követve s a világ ésszerűségében s az Isten kegyelmében bízva lélekkel-szívvel az élet fejlesztését szolgáló hatalmakhoz húz, bízik gyôzelmükben s önmagán tapasztalja meg az élet, a szépség, a jóság fölényét a halál, rútság s alávalóság fölött. Aug. 10. Életfejlesztés a nagy érdek s a nagy törvény.[78] Isten akarja s nekünk teljesítenünk kell ez akaratot, mégpedig úgy, hogy ezt mindegyiknek magának önmagán kell végrehajtania. Nem lehet azt a szó oly igaz értelmében máson tenni. Mást buzdítani, oktatni, figyelmeztetni lehet, de az életet mindenkinek magának kell kidolgoznia. Ez a föladat a legelsô, isteni hivatás. S ezzel születik s erre születik. Hivatás, mert ezt odaadással kell tenni. S lelkesülés kell saját lelkünk, énünk, s életünk iránt. E gondolatmeneten elôször is föltűnik az, hogy a legközönségesebb, legáltalánosabb dologról, az életrôl ily erkölcsileg magas színvonalú öntudati állapotokat emlegetek, amilyen a hivatás, odaadás, lelkesülés s ezzel jelzem azt is, hogy az nincs meg mindenkinél, sôt kevésnél. S ugyancsak sejtetni látom, hogy a dolog, amelyrôl szó van, egyáltalában nem könnyű, hogy az nem adatik készen s még kevésbé ingyen, hanem hogy az élettudás nagy tudomány, művészet, melyet érteni kell tanulni s mely csak fejlettebb értelmi élet fokán álló embereknek való. Míg a gyerek inkább tárgy és szám, mint egyéniség, míg a gyerek csak csélcsap, s a nevelésénél inkább csak külsô tényezôk szerepelnek, amilyen a szülô, a mester, a bot, a szidás, koplaltatás, fenyítés, fenyegetés, addig ott a szó igaz értelmében nevelésrôl szó nincs. Nem nevelik, hanem szoktatják s dresszírozzák. Így nevelik a dakszlit, a pincsit, a majmot, a papagájt is; addig tehát a Petyi, a Sanyi, a dakszli, s pincsi majdnem egy színvonalon állnak; emberi nevelés ott kezdôdik, hol a fiatalkorú növendék önmaga kezdi belátni s a belátás nyomán akarni s sok akarattal önmagát szoktatni a jóhoz; amikor önmaga ember akar lenni, szép, nemes, jó ember, amikor ezt mint az élet eszményeit nézi, mint tartalmat ízlelni s mint értéket nagyrabecsülni kezdi. Mikor önmagát, életerejét s tehetségét szeretni kezdi, -- mikor ezek fejlesztésében Isten akaratát látja, mikor ezt műnek, képnek nézi s az egész világot csak rámájának s foglalatjának. Az ilyen lelkületrôl méltán mondhatom, hogy hivatásra indul s hogy méltó nagyért lelkesül s erre a színvonalra szeretünk rásegíteni s ha már rajta vannak, a szép nemes, tiszta élet lelkes művelôivé s boldog tisztelôivé avatni a Zászlónk olvasóit. S ezt most egy szünidei benyomással akarom szolgálni, melyet hegyen völgyön barangolva vettem. Akinek fejében ez eszmény s szívében e hevület már kigyúlt, annak figyelme forduljon a nagy természetre, mely rokoni is velünk, az életet véve s mely alakításaiban s törvényeiben valahogy szimbolizálja s magyarázgatja, példát ad s utat mutat arra, amit nekünk tennünk kell. Az elsô belátás, hogy az élet fénybôl s világosságból, tűzbôl s napsugárból él. A fény is tűz, az éleny is tűz, amelyet lélegzünk. E tűzben ez a napvilág csupa rezgés és lökés, mely ingerré lesz... az az élenyözön csupa folyékony tűz, melyben úszik fürdik a természet, csupa parázs, mely gyújt, csupa inger, csupa lökés, indítás s az élet kiterül réteiben szántóföldein, rónáin, kitárja karjait ágakban, erdôkben kibontja szikeit, levélkéit, lombsátorát, hogy felfogja s el ne vesszen s földolgozza. Így kell tenni az embernek, szeretnie kell a napot s a napvilágot; élnie a napban! Mikor a nap elvonul, akkor az ember is hunyja be szemét. Mit is nézzen? sötétséget? Parányi kis fényforrásait ugyan igénybe kell vennie, de lehetôleg napvilágban dolgozni, napvilágban írni, olvasni. Mindent a napban! Mennyivel inkább kell ezt sürgetni szellemi világunkra nézve, a napot, a világosságot, fényt, tehát fényes világosodó biztató, bátorító gondolatokat. Vannak sötét, kételkedô gondok; gondolatok, melyek nem az élet pártján állnak, gondolatok, melyeknek nincs lengô zászlajuk, hanem lemondó irányzatuk. Gondolatok, melyek bizalmatlanságot árasztanak, kritizálnak s nem világítanak -- nem váltják ki a jóra, nemesre a pihenô energiákat. Ide számítom a kételyt, a kedvetlenséget, a kritizáló, mindent lekicsinylô hangulatot. Szeretném, ha a nap szakadna beléjük s ha az éleny, az életet kiváltó elemek szélvésze zúgna át rajtuk s nem ajánlhatok nekik jobbat: fiaim, Krisztus mondja: filii lucis; csak ami világosság, az legyen utatok, arra s legjobb lesz, ha ôt lefoglaljátok s ha ôt mint az élet megtestesítését s az élet legszebb kiváltását szolgáló hatalmak vezérét, nézitek; azon erôket, melyek keresztültörnek, keresztülrepesztenek, melyek érvényesülnek. A másik az a sok víz, erô, harmat; ez csepeg felhôkbôl, szivárog a földrétegek csapadékából; a levegô telítve van vele; kell frissesség, üdeség, hegyek, szirtek, föld; viszik felhôk, hömpölygetik folyamok, a sejtekben iszom [?] szívom, kell frissesség, üdeség, hajlékonyság, kell fölvevô s alakuló képesség. Azért van az úgy kidolgozva: minden folyékony: a mészkô, az alkáliák, a vas, a foszfor, amibôl épül fatörzs s szövôdik falevél, amibôl a csontváz s az izom alakul; vízben ázik, úszik; legfinomabb oldatokban, parányi szemcsékben. Azért lehet kipontozni s kiszabni s kicsipkézni s kifodrozni az élet szerveit, kifejteni azt a pompát s fölöltöztetni a szépséget, melyben a természet oly pazar. Hogy ömlenek a formák, a vonalak hullámai, mily rengés és omlás, mily rengés és hullámzás erdôn, réten, vetésben. Szeretni a vizet s nem a bort s fôleg azt az üdeséget, frissességet, amelyet szimbolizál és teremt s hint szét e csodálatos elem. Frissnek s üdének lenni, hajlékonynak, fölvevônek; nem merevnek, s kielégítettnek. A kamaszévekben az ifjak a legcsúnyábbak, tagjaik esetlenek, arcukon mintha valamiféle ösztönös, szellemtelen kifejezését s a szellemet: a lélek kifejezését befödô; némelyiken kirakodik a durvaság, a kérkedô erôszak. Ha már keresztül kell menni ez állatvedlésen, essünk át rajta minél elôbb s gondozzuk annál jobban az élet ösztönét a fölvevésre, az alakulásra, okulásra. Fogjuk meg a formát, mely az emberben a fegyelem. A kamasz esetlen, az elôkelô nemes érzés még olyan rajta, mint az új ruha, melyet nem rá szabtak s vásáron vettek. Bele kell nônie, magának lefoglalnia s rákényszeríteni a szépség, fegyelem méreteire s ritmusára az embert. Hajlékonynak, lélekben frissnek... Azt csak az erôteljes, ki nem áztatott bírja. Aki lecsapolja fán és csemetén életnedveit, -- aki leperzseli érintetlen érzelmeit, aki elhervasztja a lélek virágait. A harmadik az a sok olaj, gyanta, az a sok esszencia, mely erôtôl való s erôt szolgál. Az a méz és cukor és zamat, melyet levendula és zsálya, gyűszűvirág s ezerjófű szűrnek, mely a virágban fakad s a gyümölcsben érik, az a sok csoda szín és fény és zománc, melyet a sejtekben kever s aztán a párták szirmain gyújt ki a napsugár. Akárcsak egy boszorkakonyhában állnék, ahol ezer meg ezer tepsiben, nagy és kifazékban fôl az élet leve, sava, borsa, íze meg mérge. S ebbôl a nagy patikából vesszük mi is az élet gyógyszereit sebre és szemre gyomorra és fejre; ezek ingerlik idegeinket, megtisztítják vérünket, megkergetik, gyorsabb tempóba hajtják bele a szívet; fölvillanyoznak, fölhevítenek, föltüzelik fantáziánkat s valahogy lelkünk gondolatait és érzéseit kigyújtják. Hát bizony sokféle kapcsolat van közte meg köztünk, valahogy egy közös életet élünk, azt az életet, mely szívós s nem engedi magát, nem hagyja magát. Jár itt is ott is sok baj és betegség, van növénynek sok hernyója, léleknek s lelkületnek is sok bogara; van fájdalom és seb, ütközés és vereség; de e sok baj ellen fakadjon a lélek bensejébôl balzsam és olaj, gyanta és kenet (s vonja be a sebeket, hogy el ne szivárogjon erônk) forrjon föl az energia, az akaraterô sava. Ha úgy érezzük, hogy rendetlen hajlamok ütnek ki rajtunk, vagy kellemetlen tapasztalatok megmérgezik lelkünket, bízzunk az élet életrevalóságában, s hogy azt ki lehet heverni, keressük az Istent, tisztázzuk szándékainkat, hogy csakis ôt keressük s szeretjük s akkor aztán járjuk ki, forrjuk ki, vessük ki munkával, és sétával, énekkel és sporttal. Ifjak, menjetek ki a mezôre, a rétre; mily szomorú az, ha lábatok alatt ropog s törik a kiszáradt fű, ha szemét lesz abból, aminek virágnak kellene lennie, ha száraz avar, ha leperzselt törmelék, pozdorja sárgul körülöttetek. A természet hervadását sokszor meg nem állíthatjuk, de a lélek üdeségét, frissességét mindig gondozhatjuk. Van szárazság a lélekben, van a szellemi világnak sárga pusztasága; de mi ott nem lakunk, azon csak átmegyünk, az csak hangulat, ideiglenes állapot. S ha van is ily kelletlen, kedvetlen hangulatunk, akkor is a kötelességet el nem mulasztjuk, hanem bátran elôre. Isten velünk s közel hozzánk s ô majd fölfrissít, fölüdít kegyelmével; addig is, ha gyalog is s nem lóháton, de elôre. Íme a természet ránk borul gyógyító erejével, inspirál szépségével, az Isten kegyelme bugyborékol lelkünkben végtelen mélységekbôl; erôsebbek vagyunk mint a halál, mert az nem él, s erôsebbek, mint az ördög, mert az az Isten szomorú, bár dühös majma, mert majmolója: mi meg fiai vagyunk, -- az élet inspirációival, -- az örök élet motívumaival, -- megfelelô erôvel ifjú természettel s kegyelemmel. Isten is úgy akarja, hogy a szép élet megtestesülései legyünk; akarjuk hát mi is: akkor a szép élet meglesz, s a szép eszményi hivatásból, a sok jó szándékból s iparkodásból tett lesz.[79] Lássuk! Kell valaki, aki nekünk a hidat megépítse a kultúrvilág s a mi hitünk közt. (Ezek az értékek egymás után jutnak szônyegre, kifejlôdnek, megérnek s megoldást követelnek. A modern világnak számos ily igénye van. Az igények is úgy jelentkeznek, amint a társadalom fejlik; más-más stádiumban más föladatok, követelmények szükségletek és igények. Sie werden reif, spruchreif... Értékek... Álljunk a fejlôdés e szempontján s méltányoljuk ez alakulásokat s e fakadásokat s ismerjük föl: íme a mi dolgunk; a mi zónánkban, a mi korszakunkban lettek; ránk várnak, munkánkra. Értsük e kultúrbetéteket. Értsük meg, hogy az államnak is föladatai lettek, melyek elôbb nem voltak... Ne mondjuk: ez a mienk. Hogy fejlôdik, azt mi is valljuk, hiszen a keresztény kultúrán oly keménységek s kegyetlenségek vannak, hogy azzal vigasztaljuk magunkat: majd lassanként legyôzzük. Van haladás, de a fôsúlyt az emberre s belsô világára fektessük, hogy mik az értékei s a vezéreszméi, hogy mi a stílusa s a tartalma annak a bensôségnek s e részben még rengeteg sok a dolgunk. Az ösztönök helye nevelése egy folytonos föladat, mely folyton munkát sürget. ======================================================================== 1912 Jún. 30. Törvény és jog formák, melyeket az emberi érzés alakít. Az érzés fejlik: az ôsembernek nincs érzéke az állandó lakhely s az otthon, a birtok, a család, a munka iránt. Ezek fejlenek benne s ezeknek megfelelôleg állapítja meg az élet formáit, azt, hogy mit kell, mit nem kell tenni, -- mi jogos, mi szabad? Ezt az érzés inspirálja, -- ez kezdi akarni, látni, kivárni, igényelni. Például hogy a nôt hogyan becsüljük, hogyan nézzük, -- észrevesszük-e azokat a kvalitásokat, -- értékeljük-e? Hogyan nézzük a természetet s életet? Halálbüntetés; ez tisztára az érzésen fordul. A lelkiismeret is elsôsorban érzék, érzés. Ez az érzés állítja be, sôt kelti az ismeretet, meghatározza, hogy így vagy úgy lássunk, nézzünk, gondolkozzunk. Ez az a moll, lágy, alakuló, ébredô, reakciók alá kerülô, formákat építô érzés... Az individualizmus is a hajtó, fakadó, észrevevô, érzô oldala az embernek; szemben áll a törvény, a szocietás, az objektív elem. Ez kész, az készül és fejlik és elôbbre visz. -- Sok ember neveletlennek látszik, mert ez individuális oldala, a meg nem kötött irányzata áll elöl.[80] ======================================================================== 1913 Jan. 14. Istennel kapcsolatban lenni; ezt hirdetik; mi az? mert nem gondolatban, hanem érzésekben, az élet valóságában, a megtapasztalásban. A gondolat csak kép, tükrözés; gondolatban nem lehetünk valakivel; valakivel, a valóságossal csak konkrét érintkezésben lehetünk; gondolatban lenni = képével lenni. -- Az csak az utat mutatja hozzá; az csak az akció medre s irányítása. Folyamágy is... vehiculum is; de a valóság miatt van. Azért sehol sem cél, hanem eszköz: az élet eszköze; példa rá az állatvilág. Az emberben is így kell lennie: eszköze, kapcsa az életnek. Minden tudomány erre való. A valóság a konkrét lét s élet. Abban lennie s azzal érintkezni nem ésszel, hanem megtapasztalással kell. Természetesen az emberi tudatban is az van, de az ész a konkrét érzésekben, mondjuk az eszes érzô, az értelmes érzô, vagyis a felsôbb fokon álló érzô. Az értés is érintkezés a valósággal, az értés is az életnek tehetsége, aktusa, de úgy hogy elemel, kiemel egy-két általános elvet, elemet s azzal a nem-életbe, a tükrözésbe eltér. Iránya tehát a valótól, a konkrét léttôl elemelkedik; a lét fölött csinál konstrukciókat finom, áttetszô sugarakból, de célja, hogy onnan lenyúljunk s tájékozásai által a valóságban teljesebben éljünk; de az élet nem ott fönn lesz, abban az áttetszô régióban, a fénysugarak konstrukciójában, hanem a valóságban. Istenem! hogy azt bizonyítani kell, hogy az élet valóság s nem gondolat s hogy gondolkozni is csak az élet eszköze, hogy a való teltebb legyen, melegebb, mélyebb, igazabb! A lélek, az értelmes, önmagáról tudó lélek nemcsak absztrakciók révén érintkezik, hanem lát, -- nem fogalmak révén, hanem közvetlenül érez, megtapasztal. Van egy értelmes látás, szemlélet, -- van egy értelmes érzés, -- van érzô megértés. A valóság ilyenkor a maga konkrét formájában s tartalmával érintkezik lelkemmel, lelkem azt tapogatja, tapasztalja, nézi, élvezi... Az élet maga csupa ilyen önmegérzés, önmegtapasztalás; arról csak intuíció vagyis közvetlen megérzés, csupa konkrét szemlélet van. Van absztrakt is, de abban látni igazán, hogy mily keveset ad, például, hogy mi a gondolat, az érzés, az élet, az ember. Ha kérdezzük a definíciókat, semmit sem nyújtanak. S talán még világosabb, ha kegyeteknek elmagyarázom, hogy mi az atom s aztán az elektron s hogy ez mozgásban van, hogy nekivágódik felületeknek s hogy azokat ingerli s hogy azokban is aztán támad mozgás, rezgés; ha kiszámítom e rezgések hullámvonalát, sebességét s a felületek reakcióját, ha ezt mind képletekbe rakom össze; akkor kegyetek már tudósok, de tudják-e Önök, aláhúzom: tudják-e, hogy mi a látás? mi a világosság, a szín, a csipkerózsa, az almavirág, a vadgalamb, a napnyugta bíbora, violája, azok a lebegô, fölbodrozott uszályai a napkirályné ôfelségének. Ez nem érzéklés csak. Ez az értelmes lélek élettapasztalata. Szent Tamás szerint ,,convertit se ad fantasmata’’; az értelmes lélek teszi azt? Az csak azt jelentheti: az az értelmes lélek lát, tapasztal. Ez azt jelenti, hogy a tudata más; az értelmes tudata más. Ha ugyanis csak az ô sajátos kategóriáival -- például mind minôség, mozgás, tér, idô -- fordul a fény érzékeléséhez, a fényhez, akkor nem kapna új tartalmat, de mikor én világosságot, színpompát látok, mikor életet érzek értelmesen, akkor ezt a valóságot a maga konkrétságában fogom meg s ítélek, gondolkozom, beszélek világosságról. A világosság nekem nemcsak kvalitást, mennyiséget, mozgást, formalitást, teret mond, hanem egy sajátos életvalóságot, melyet csak megtapasztalni, érzô, értô lélekkel látni lehet... A vaknak intelligenciája ezt a látást nélkülözi. Nincs meg benne a sensatio lucis, ez az élethullám, de megvan benne a kvalitas etc. Mondhatjuk-e, hogy az intelligens lélek inventariuma benne ugyanaz, mint a látóban? Hogy csak a conversio hiányzik? a kategóriák alkalmazása? de hogy az értelmes léleknek a tapasztalata, a meglátása, a megérzése hiányzik. Íme megtapasztaló, a konkrét világot s valóságot megélô, megérzô értelmes lélek. Ez az intuíció.[81] A valósággal nem absztrakt ideákon át érintkezik például a világosság, az öröm neki nem kvalitas, mozgás csak, hiszen ezzel meg nem közelítené, hanem az, amit mond: világosság, öröm, élet. Tehát ô többet fog, mint amennyit neki a kvalitas stb. ad. Sôt, mást fog, mert konkrét létet fog, amit a kvalitás stb. nem ad. Saját lelkemet, aktusait, igényeit... ,,Una vista non č veramente bella se non quando diventa visione.’’[82] Jan. 15. Minden értelmi képzet, a hit gondolatai is, absztraktak. Az absztrakció nem a dolog, hanem a képe, a jele. Világít nekünk s mutatja, hogy mit tegyünk. S mi lesz a dolog a hitben? a belsô valóság = a lélek teljes megnyugvása, bizalma, odaadása, szeretet; a konkrét megtapasztalás. Jan. 18. A világot meg kell teremteni. A mi világunkat is. Csak annak van, aki megteremti. Nem lehet készen kapni, nem lehet hódítani. Készen kapni nem lehet, mert a mi aktusunk, az én átérzésem. Nekem kell valamit magamból adnom, tennem. Kezdôdik az érzésen. Az én aktusom az. Folytatódik a magam beállításán. Az én világom ugyanis az átélt, a megtapasztalt, a nekem tartalmas világ s azt nekem kell beállítani; az belôlem indul ki. -- Legvilágosabb ez a hódítókon. Nép, mely meghódít országot, beleül mások kultúrájába... Vagy a hold föld, mely alig tartott el néhány birkát, racionális művelés mellett sokakat tart el. Az ember több munka által, az intenzívebb gazdálkodás által földet teremt, több holdat. -- A gépek által megtakarít idôt; idôt teremt; többet állíthat bele az életbe, meghosszabbítja életét. a) A meglátott, megérzett világ; világ, melyre én az élet formalitásaival felelek, melyet lefoglalok látásban, érzésben, s így van világom, az én világom, melyet látok. Ha vak volnék s csak tapogatóznék, sokkal kisebb volna világom. Így vagyunk érzéseinkkel; ha nincsenek, ha nem reagálunk, ha hidegen megyünk; nincs világunk. b) De látni s csak ösztönösen reagálni, abban kevés a lélek s azért szegényes világ; de gazdagabb, tartalmasabb lesz, ha a magunkéból adunk, ha mi a lelkünket, sajátos szellemi erôinket s értékeinket állítjuk bele. Ez által teremtünk emberi világot, emberi környezetet s minél több lesz ott a mi lelkünkbôl, annál inkább igaz lesz, hogy ez a mi világunk. Mikor a nomád ember jár birkanyájával vidékrôl vidékre, már mondhatni, ez az ô világa... de hát nagyon kevéssé, mert keveset ad hozzá, belôle kevés való, de ha műveli azt a darab földet, abban az arányban, melyben belterjesebb a gazdasága, s többet fektet belé értelembôl, munkából, annál inkább lesz az ôvilága. Semmin sem látni azt annyira, mint azon, hogy pásztor korában az a vidék kevés embert táplálhatott, de... tehát úgy van, mintha csak teremtett volna földet... Éppen úgy régen soká éltek a patriárkák korában; de hát ha vesszük, hogy mit éltek meg, mit tapasztaltak, hol fordultak meg, mit végeztek: de most a gépek által az ember megtakarít idôt, teremt idôt... Ez a mi világunk. Ez a mi hazánk, és otthonunk. Világ, mely ha körülöttem van is, de leginkább bennem van: lelkem fészke s világa, érzése és tartalma, értéke és öntudata, egyensúlya és ereje. Tehát: dolgozni és teremtetni. Nem lehet elhódítani ... Nem lehet erôszakkal. A harcos népek, akik másoktól el akarnak venni országot, elvehetik a földet, a városokat, de nem az övék... azután pusztítanak erôt: életet és értékeket, melyeket a több élet, az emberi lét meggazdagítására fordítanak. Magukat is gyöngítik s erôiket fogyasztják, melyekkel nemzeti géniuszuknak megfelelô ipart, művészetet, ízlést, életet ,,teremtenek’’. A harcias népek helyzete tarthatatlan a világon, mert nincs világuk, nem csináltak maguknak. Az a gondolat űzi, hogy hatalmasak legyenek, de nem lesznek, földet akarnak, gazdagságot akarnak; dehát a gazdagság elfogy s gazdagság csak ott van, ahol azt termelni tudják. Mit kell még e világból csinálnia az embernek? Az tisztára relatív, hogy sok vagy kevés; folyton azt mondják: sokan vagyunk. A pásztornépek, melyek csak a nyájat ôrzik s a fogukat szívják, egy-egy darab földön túlnépesedést állítottak be, ahol a földművelés korában azt mondanák: gyér lakosság... Mi lett volna Hollandiából, hány ember élt volna meg azokon a vizes lapályokon s homokbuckákon, ha nem teremti meg a maga világát. Nem a kilométereken múlik, hanem azon, hogy megtaláljuk-e módját, hogy okos, ésszerű s a versenybe alkalmasan beleálló munka által a mi világunkká tudtuk tenni. Mi lett Spanyolországból, Portugáliából? Van a háborúnak is történelmi funkciója, mint nagy kôtörésnek, kôrepesztésnek, hegyátfúrásnak, hogy a kultúra, a jobb ember világának útját egyengesse. Csakis mint a teremtô kultúra munkásának: a béke miatt, a kard a kalapács miatt... Jún. 10. ,,Je suis toujours un peu dans tous les mots d’amour. Mais tant que ce n’est pas ŕ moi, qu’on les adresse, On ne fait qu’essayer les termes de tendresse.’’ Szeretni kell lelkesen, hevesen Istent; a szeretet árja, sodra feléje megy öntudatlanul, lévén a szeretetben az élet legigazibb megnyilatkozása... Fajsúlyos, temperamentumos, congeniális, magához méltó tárgyat keres: ez a jó, a szép, az ideál. Quocumque feror, illuc vehor. [Ahova visznek, oda megyek.] Ezek a szeretetek a lélek tapogatódzásai... kacsóival belekapaszkodik. (Tehát emelkedni, följebb, följebb, mint a sas... de azután úszni ott fönn.) ,,Comme l’amour ŕ moi vient habiter toujours, Les coeurs, qu’ont préparés de terrestres amours (az preparáció, inger, de meg nem állhat benne...) Il prend ce qu’il y trouve, il se ressert des choses. Il fait d’autres bouquets aves les męmes roses. Car c’est ŕ moi, que tout revient. Et tôt ou tard, le parfum acheté, d’aloes ou de nard, que pour flatter les sens, le marchand a cru vendre, sur mes pieds douleureux finira par s’épandre. Et c’est par des cheveux défaits pour le péché, que ce parfum, sur mes pieds nus, sera séché... Et la chanson d’amour devient une pričre!’’[83] Jún. 10. Kôverésnek mondanám a terminusokat a folyamban; de ez is sok; hanem csak kapavágásoknak, hogy a forrás buggyanjon. Kell, kell, de csak ennyi! Judikációk, hogy hol keressünk. ,,Si vous demandez humblement et sans attache oů est votre Bien-Aimé; les gardes (dogmák) vous l’indiqueront. Toutefois le plus souvent, vous ne trouverez Jésus qu’aprčs avoir dépassé toute créature. Que de fois de ma part n’ai-je pas répété cette strophe du Cantique spirituel (Sain Jean de la Croix); ne m’envoyez plus desormais de messagers, qui ne savent pas me dire ce que je veux. Tous ceux, qui s’occupent de vous, sans exception, me parlent continuellement de vos mille grâces. Et tout me blesse encore d’avantage; et surtout ce que me fait mourir, c’est un je ne sais quoi qu’ils ne font que balbutier.’’ Dadogásba, tapogatódzásban ki nem tartjuk. Egyesülni vele, szeretni... megtapasztalt, megélt életet akarunk. Életet mint látást... (Secrétan!) amit nem lehet leírni s megmondani, azt a belsô tartalmat, a konkrét megtapasztalást. A fogalmak absztraktak; nem hogy nem igazak, de vékonyak; nem hogy nincs szükség rájuk, de mindig túl kell azokat haladni, nem cáfolással, nem tagadással, hanem kitöltéssel s a kitöltés csak konkrét élet lehet. Kapcsolódni a konkréttel, de a konkrétet csak élni, átélni, tapasztalni lehet; -- annak lennie kell önmagában meghatározottnak, tehát nem fogalomnak. A fogalom egy akció, egy neme a megfogásnak, hogy a fogás helyén élet, konkrét tapasztalat fakadjon... (Soeur Thérčse de l’enfant Jésus 292.)[84] Jún. 14. Én is világosan látom, hogy így Isten gondolataihoz közelebb jutunk, ha a földi fejlôdés gyôzelmében, a jóban itt a földön hiszünk. Az nem isteni gondolat, ha a földet siralomvölgyének nézzük; ezzel a megpoklosodott világgal Istennek szolgálatot nem teszünk. Van itt siralom, de az nem gyôz, hanem legyôzendô s a temperamentumot akkor neveljük helyesen, ha nem igéz meg a fájdalom, hogy annak melankolikusai legyünk, hanem ha ingerel az erô, a bizalom a haladásban! Istenem, hány heretikusa van a gyôzelmes rossznak, hány bálványimádója az istenített rossznak. A földet a rossz birtokában hagyják s maguk futamodnak. E részben azt gondolom, hogy nem kell ezt hirdetni s nem kell bűnt szimatolni mindenütt, hanem mértékre bár, de örömre is nevelni kell az embert. Azért törte át ezt a ránk tapadt, helytelen intellektualista kérget az életöröm, mint vulkán; rossz öntudattal telítették, ami öröm való volt neki, azt bekormozták, mindenütt az ördögöt lesték. Szóval börtön lett a világ s az ember rab, de oly rab, akit öntudatában vetettek rabságra. Az egyház a bestiát az ördöggel félemlítette. Jún. 16. Nemcsak hogy ki nem tartjuk a dadogásban, az absztrakciók ürességeiben, amelyek üresek a valótól; de az is baj, hogy idônként szakadoznak e formák, az élet kitér belôlük s akkor nem szabad azt velük lefojtani akarni, hüvelyekkel a rángatódzó, lüktetô magot! S most tényleg oly korszakban élünk, hogy minden kötelék szakad, a szellemi kapcsok, a historikus intellektuális leltár. Mit kell ilyenkor tenni? Bensôségesebben kell az élettel, a valósággal egyesülni, -- kevesebbet okoskodni s többet élni, tenni, szeretni! Többet megtapasztalni! Lebensverbindung. [Kapcsolat az élettel.] Az értelmi konstrukciók harmóniája kiszakad, megzavar; de a jó, s szép élet harmóniája soha. Ha vannak, kik szétütik az értelmi konstrukciók világát; azt a másikát szétütni nem szabad. Tehát kételkedni sem szabad benne. A credók tételeiben lehet kételkedni, de az alattuk rejlô valóságban nem! S ez azt jelenti, hogy ideiglenes a mi érték-konstrukciónk. Krisztus mondja: Non potestis capere modo, Paraclitus autem Spiritus...! [Most még nem értitek, de a vigasztaló Szentlélek megtanít...] De hát nem ismerünk-e? igen, de per speculum, in aenigmate [tükör által rejtélyekben]. Szept. 21. Megjelent a ,,Gedanken’’. Nem búsulok; ellenkezôleg ujjongok: Mi hiányzik nekem, ki Jézust szeretem?! Mit vehetnek el, mit adhatnak? s úgy örülök, hogy szívbôl imádkozhatom ezekért, kik ezt mrták, hogy jót adhatok s azt mondhatom: Uram, e jó viszonzásomért adj jobb lelket, mely másokra sugározzék, -- élesebb bensôségesebb szívet, hogy forróbban imádkozzam; hogy jobb ember lévén ez által jobban szolgáljalak. Az erényt élvezni kell s íme a keserűségbôl is lehet erény, tehát édesség. Az én édességem ez: Uram, szívbôl szeretlek s fölajánlom ezt! Fogadd, kérlek! ======================================================================== 1914 Aug. 23. Az a meglepô, hogy értelmünk úgy be van állítva, dacára empiriának s intuíciónak, a metafizikaiba, abba, ami a tapasztalaton túl van; alapot, egységes alapot keres a világnak, egységes, egyetlen, végsô világokot. Eszméinek, milyenek Isten, lélek, halhatatlanság, szabadság s az erkölcsi eszményiség, tartalmában hisz. Ezek a tartalmak valóságok, nem álmok. -- Még Kantnál is mily megindító, hogy az értelmi kategóriák csak a phaenomenonokat kezelik, azokat csoportosítják, összekapcsolják s törvényeiket megcsinálják, de elvben ki van róluk mondva, hogy valóságot nem tartalmaznak s azért ha például az okság kategóriáját is vesszük szemügyre, hát igen ez a kategória a maga sajátosságában, tehát mondjuk ,,okságilag’’ köt, fűz össze jelenségeket, de jelenségek az én lelkem sajátosságai s bátran álmoknak is nevezhetném, mert hiszem, hogy egy kívül s azokon túl álló ,,Ding’’- nek bemutatkozásai, annak föltevésére nem vagyok fölhatalmazva![85] S Kant mégis, mikor az eszmékrôl van szó, azt mondja, hogy azoknak igen is van valóságos tartalmuk, mely valóságot az értelme direkt és sajátos erejével ismer föl! Tehát az értelem valóságát megragadja Istennek, az abszolút jellegű végtelen lénynek; magában hordja eszméjét az abszolút valóságnak, mely minden akadály fölött s a végesség korlátait nem ismerve idôtlen és tértelen, vagyis örök és végtelen! Ezt a konceptiót nem veszi a tapasztalatból. -- Tényleg ez az eszme belôle van; ennek fölfogásához neki sajátos útja, sajátos ereje s érzéke van. Körülveszi a lelket a világ szétforgácsoltsága és ellentétjeinek sokadalma, -- kínozza rútság s tökéletlenség, -- megtapasztalja a bűnt s az esést és hanyatlást s dacára az empíriának kialakítja a metafizikai, esztétikai, etikai ideált. A tökéletlenség, végesség, rútság, romlás ingereire így válaszol de ez eszmék nem csak sajátos reakciói, hanem valóság kifejezései. S nem kell azt gondolni, hogy ez az egész kialakítása az eszményinek csak futamodás a valóságból, a látszatból, a realitásból az ideálba s annak következtében ez az idealitás is csak üres vizionális lelki állapot. Mert ezt a fölemelkedést épp az a realitásokat megfogó s realitásokra reagáló ész teszi meg szükségképpen, tehát legbelsôbb természete szerint; a reálist fölismerô természete szerint; a reálisban a végsô egység elérésére beállított gravitációjával. Ezek az eszmék az utolsó szó, amit az értelemnek mondani, -- az utolsó kilendülés, melyet vennie kell s amily realitás-ismerô, épp oly természetes- szükségszerűséggel gravitál az eszmékbe. Az absztraktban találja meg az egységet, a véget, a végpontot, a realitás s az eszme egységét. A realitásnál meg nem állhat (az empirikusnál); tovább kell mennie; elér az eszmében a metafizika világába. Ez a szükségszerű progressus egészen ésszerű; ésszerűen történik. Ami ésszerűség szerepel másutt, az szerepel itt is; ha tehát bízunk az ésszerűségben s ha minden bizonyosságunk végre is az, hogy ez meg az ésszerű: hát akkor az eszmék ésszerűsége legmagasabb bizonyosságunk, mert szükségszerű ésszerűség vitt el hozzájuk. Ami pedig ilyen, az objektív is, mert az észnek sajátossága az ismeret, tehát a valónak megfogása. Voltak olyanok is, kik mélyen meggyôzôdve az eszme valóságáról, mikor filozófiájuk azt kérdezte, hogy honnan vette magát az észben, mely maga is véges, a végtelennek, -- mely maga is tökéletlen s korlátolt, az abszolútnak képe, azt felelték, hogy azt az Isten maga, ki a lélekben lakik, ki mindent eltölt, kelti. Hogy az Isten hat a lélekre, a lélekben van meleg akciója; maga ez az eszme metafizikai még keletkezésében is, amennyiben nem az ismeret rendes útján -- mondjuk, az érzéki benyomásoktól az értelmi tartalmat kiemelô s az oksági elvet alkalmazó úton -- tehát logikus úton, jutottunk el volna hozzá, hanem így hogy az ész Istennel érintkezik. (Voltak, kik azt mondták, hogy intuícióban fogjuk meg; de ha intuícióban) Már most, dacára, hogy így bele vagyunk horgonyozva, másrészt oly különös, hogy ha részletkialakításán dolgozunk ez eszméknek s föl akarjuk fogni, szét akarjuk szedni, -- ha el akarjuk gondolni Istent, lelket, tehetségeit, azt a metafizikai valóságot, azt a lelki, szellemi világot: úgy vagyunk vele, mint akik nagy fényeket látnak, biztosan fölismerhetônek látják, de a fény megvakítja; körvonalakat, kapcsolatokat már nem fognak. Oly biztosat s oly elérhetetlent, oly nagyot s oly keveset belôle. S nemcsak azt, hanem telve nehézségekkel, ellentmondásokkal, megközelíthetetlenségekkel, örvényekkel. Hogy csak egyet említsek, nem különös-e, hogy mikor a szükségszerű ésszerűség a mindennek egységes alapjára mutat rá, ugyanakkor ezzel az ésszerű valósággal szemben az ésszerűtlenségek ôserdei sötétlenek. Tele van a világ irracionális elemekkel. Ösztönszerűség, szilaj erôszak nem engedelmeskedik, nem illeszthetô bele a mi ideális, nemes követelményeink, világnézeteink keretébe. De hát épp ebbôl következik megint az, amit itt tulajdonképp kihozni akarok, hogy tudniillik az az abszolút ésszerűség, nemesség, jóság, szépség bár magában ilyen, de bennünk s a világban nem úgy adja magát, mint befejezett s tökéletes lenyomatban, hanem az egész lét s világ s élet s az emberiség s a történelem s a kultúra s azután ez a mostani élet s az azután való élet csak folyam, folytatólagosság, haladás, fejlôdés feléje... A természet s a lélek, a szellem is ellentéteket mutat s a történelem tele van kegyetlen harccal a jó s a rossz s a jobb közt. Igen látjuk, hogy ez a világ, ez a darab történelem, ez az életöntudat csak egy-egy szelvény s hogy nem elégít ki, ha csak ezt nézzük s eszméinket rajta beigazoltatni akarnók; hát kit elégít ki egy szelvény, egy-egy korszak, egy-egy élettudat; bizonyos ez mind kevés s mindenki érzi, hogy folytatása van. Így az eszményiség a világ által nem csak nem cáfoltatik, hanem ellenkezôleg, irracionális betétei a folytatás bizonyosságai; mert azt sürgetik. A világ tele van kikezdésekkel; minden tökéletlensége s kegyetlensége az. Épp az abszolút ôsok s az ideális realitás mint végok miatt az ellentétek kiegyenlíttetnek. Az abszolút úr fölöttük. De azért az uraság messze van s az ellentmondások jelzik a távolságot. De ahol a harmónia már most is lehet, az az emberi lélek. Minél alkalmasabb ez az isteni behatásokra, minél teltebb Istennel, annál concentráltabb (központosított), egységesebb s annál inkább lesz úrrá a diszharmónián. A világot etikussá kell tennünk, alacsony fokait lélekkel átjárnunk, hiányait kitöltenünk, akciónk által lesz azzá. Az etikumot is meg kell teremteni, az ellentéteket el kell simítani. A véges világban szétmennek s ütköznek az érdekek, ott alakul ki az ellentét az ideál s reál tendenciák közt. Nov. 29. Nem szabad megállni az absztrakcióknál s azok notáiból, fogalmi körvonalaiból eredeztetni az eszményi tartalmat s a kötelességeket: például az ember nemesen konstruált, ideális képébôl, a jog, a erkölcs fogalmából. Látom, hogy az ember típusai különbözôk, ezek konstrukciók, fazekak, de a konstrukciók rászorulnak egy olyan [?] konstruálóra, aki állítja s azután tartja is, hogy össze ne omoljanak. Kell beléjük az a tökéletlent tökélybe húzó, ösztökélô, sodró elv, a jobbnak lelke. Az az ideális hajtó, ébresztô, fakasztó, szépítô, tisztító áram... az a lüktetô elv, mely agitat molem [a tömeget mozgatja]... mely a valóságos emberségben, a durva, sötét, zavaros emberanyagban, ösztönös erôszakosságában dolgozik. Ez ad alapot, gyökeret, ez indít forrást, mozgást, ez feszít meg energiákat... De ez nemcsak az ember s az emberrôl való fogalom, hiszen a fogalom absztrakció s a valóság épp az a mozgatott, de nem kész, fejlesztett, de be nem fejezett, -- tökélesbülôfélben, de nem tökéletes lét... Kanttal szemben: kell eszmény, kell bennünk lennie, -- kell erkölcsi autonóm elem... , de ez a valóság s nem fogalom, ez a szellemi lét! Az önmagában elszigetelt, a magamagára visszaszorított ember, valahogy fölemészti, megeszi magát, föléli magát. Az öntudat, ha nincs végtelenbe kapcsolva, született nihilista; csakhamar elkészül s fölszámol minden értékkel s nem tudja, minek van. Olyan gyomor, mely ha nincs tartalma, megeszi önmagát. Sajátos jellege, hogy nem elég magának, kell neki más, kell szellemi világ. A magára maradt öntudat kevesli magát, -- az emberit átüti; cinikus lehet, -- nem imponál neki... Csak ha a nagy egészbe, a fölött álló valóságba áll be. -- A felsô hatalmat, a késztetô, benne csak megnyilatkozó, neki parancsoló szükségességet, -- azt a kényszert, mely nem külsô, de benne van, de amely nemcsak önmaga, a létnek e tényleges meghatározásában, hanem az ôt meghaladó, de benn is élô, ezen módon, emberi kiadásban megjelenô végtelenség. ,,Magamnak tartozom’’ azzal, hogy jó legyek; igen, de ha ezt a ,,magamat’’ nem becsülöm, ha korlátoltságában, ténylegességében nem imponál. Végre is a tényleges lét itt az alap; a tény, ez a forma az, ami elém áll s mondja: ilyen vagyok, belsô struktúrám ez, követeléseim ezek, tehát kötelezettségeid ezek. De ha én mondom: ez a lét, ez a határolt, korlátolt valami nem imponál, ezért lenni, öntudattal bírni a korlátoltsága a valamiség öntudata, de az öntudat éppen önmagán vágja át magát, ahhoz a többihez, ahhoz a felsôbbhöz ér! Mily kevés tartalom: az ember. Hamar elkészül vele s a fenekén van. De hisz ott kezdôdnek a kapcsolatok, azaz folytatódnak s mutatkoznak be végtelenségükben! Dec. 7. Mindaz a szörnyűség, ami a háborúban történik, egyre utal, hogy a rossznak hatalma rettenetes a földön, a másik Isten ez, aki voltaképp itt uralkodik, itt erôszakoskodik, princeps mundi hujus [e világ fejedelme]. A gyökeres rossz, a rossz, az alávaló mindenek fenekén; a tulajdonképpeni intézô, a súgó. Minden lélek megérzi a kritikus helyzetet, melybe kerül: vagy azt mondja, nincs Isten, ördög az úr, vagy azt mondja: a rossz érthetetlen misztérium; nem értjük, hogy miért ily nagy az uralma, de gyôzzük le azt magunkban. Így az Isten országa voltaképpen itt csak mint kiindulás, mint elindulás, mint ébredés, összerezzenés és szabadulás van. Az evangéliumon is ez az árny, -- Krisztus lelkén is. A ,,mundus’’ [világ] neki kín és panasz és teher és botránykô. Ez a fölfogás fényes bizonyítást nyer a történelembôl, amennyiben minden iparkodás és haladás és kultúra az irracionális elem -- ilyen az erôszak is -- óriási, megtörhetetlen hatalmát mutatja. -- Csak a mód változik; másképp üti fejbe a troglodita a trogloditát, mint az orosz a magyart... a tárgy is más leheté az tán mogyoróért verte fejbe, ez egy darab földért... az ideológiai beöltözés is más lehet; de a dolog, az eljárás értelme, az eredménye, alapjában a fölfogás ugyanaz: vagyis az erôszak érvényesítése, öntudatos és skrupulusnélküli gyakorlata. Erôszak lévén a háború, az teljesen kifejti a természetét, tudniillik nem tekint s nem ismer más korlátot. Gyôzni akar, tesz, amit lehet. Nem kímél semmit. Ezt is fényesen kimutatta a háború. Genfi egyezmények kártyavárak lesznek és semmiféle tekintetért ezekre nem tenné ki veszélynek egyetlen gyôzelmi kilátását. Ha kell, keresztül gázol bármin, megteszi; kultúra itt nem számít. S méltán, hiszen e kettô teljesen idegen egymáshoz. A kultúra erkölcsöt, jogot, szellemet hoz és hirdet; az erôszak ezt nem ismeri. S mert nem ismeri, nem fog rajta. Meg lehetsz gyôzôdve, ez így lesz mindig, míg e kettô találkozik, a kultúra a rövidebbet húzza. De hát lesz-e erôszak mindig? Ez lenne a legnagyobb haladás, ha ez letűnnék, -- ha a népek eszmélnének, ha szégyenkeznének. A legszomorúbb az, hogy konstatálni kell, hogy a fölmagasztalt kultúra teljesen csôdöt mond, legalábbis úgy, hogy minden rossz épp úgy úr és hatalom most, mint azelôtt! Hatalmán, életdegradáló, embert állatiasító, értékeket pusztító hatalmán nem esett csorba! Ahogy állati az ember a gyomrában, beleiben, ösztöneiben, úgy megvan változatlanul a szarv, a fog, az agyar, a karom, a pata, az izomerô funkciója, csak orgánumait változtatja a nyers erôszak alkalmazásában s kifejtésében. A rosszal nem bír. Míg a rossz (a háború) fönnáll, míg az erôszak elismert mód és eljárás, addig a technikai, a civilizációi berendezkedés nem billenti le a mérleget az ember elônyére. Mit használ automobil, aeroplan, mily keveset mond ez a kiadása s érvényesülése az ,,emberi szellemnek’’, míg az erôszak nem ellenkezik érzéseivel, míg ez lehetséges. A brutum kinyilatkoztatása s izzó lángjegyei rajta s történelmén s azoktól elhomályosul minden egyéb! A brutum túlteng benne. Ez úgy is igaz lesz, hogy az ilyen emberben a brutalitás mindenféle más alakban is megnyilatkozik, az erkölcsben, -- kegyetlenségben, önzésben, kíméletlenségben, szeretetlenségben, gyűlöletben... Azt sem lehet mondani, hogy a háború korlátolt s a kultúra mellette áll s más ember, ország. a) nem igaz, hogy a háború mindent fölfordít és tagad, amit a kultúra állít; nem elszigetelt, különálló tombolás van s azután jól elszigetelt külön álló ország az eszményi, erkölcsi, kulturális világ. b) a kultúra át nem engedheti önmagát erre, mely ellenkezik mindennel. -- Az ideológiai komédia, mikor valaki háborúról és kultúráról mint két kategóriáról beszél, mint két edényrôl vagy két eszközrôl, hanem az egyik víz, a másik méreg s aki vízre született, az mérget ne igyék. Tanulság. Hogy Isten ezt hogy engedheti, a rossznak ez uralmát, nem értem, -- hogy a rossz rossz, hogy ellenkezik velem, hogy a jót szeretnem kell, tisztelnem kell, -- hogy ott találom föl magamat, hazámat s erômet, -- hogy a rossz lelkem összes érzéseivel ellenkezik s attól futnom kell, -- hogy nem szabad megmerevülnöm Medúza arcától, nem szabad lemondanom a jóról, hanem szenvedélyesen szeretnem kell, -- nem lehet szememet róla leakasztani semmiféle sötétség miatt, -- a legkisebb jót, a rugóit is ápolnom, a szikráját ki nem oltanom! [Mégis csak a jóval vagyok lelkem fenekén rokon s a rossz mellett (anyag) ugyanabban a mélyben, de új iránnyal indul ki a jó.] Nem szabad a jónak kis sikerei miatt hozzá hűtlenné válnom, s kritizálnom vagy elhidegülnöm, még szemrehányást sem tehetek neki, hogy így, hogy úgy, hogy miért nem jobban, hol marad? hanem mivel a lelkem java s vére s levegôje a jó, még jobban szeretném a jót. -- Még valamit: a túltengô rossz miatt sejteni fogok valami különöset e világban s e világ esélyeiben; ezen a diadalmas antiszellemiségen, antijóságon s így antiemberségen meghôkölök s úgy igazodom el, hogy nagyon keresem a segítô jobbat, az erôsebb jobbat, azt az erôs jót: a szellemet! Istent! Ez a fuldoklása a jónak csupa kiáltás, figyelmezetetés és segélyt kérô. Tele van vággyal a jó után a világ. A kevés jó, a sok rossz örökös s örökölt vágyódásba helyez bele; megóhajtatja magát velünk. Desiderium sui [önmaga vágya]... ebben nyúlik el az emberiség... a vágy szenvedélye... az emelô, szabadító erô után. S tenni kell, szolgálni a jót. Indítani rajta a világban. Legnagyobb erkölcsi szolgálat volna a nagy undor, a nagy penitencia a háborúk gazságai fölött. Ez volna tisztulás. A másik tisztulás csak járulékos és esedékes, nem folyomány, de kísérô tünet, a minden megrendítô eseménynél van, halálnál, földrengésnél, bányaégésnél. S azután önmagunkban kialakítani minden jót. Annyi bizonyos, hogy az Isten országa a lélekben van s hogy ott kezdôdik s ott alakul ki! Bennem, bennem, s szeretem ezt a világomat; nagyon tisztítom a rossz világot beszürönközéseitôl; más teljesen különbözô elveit, vonásait becsülöm. Öntudatában vagyok e különbségnek, e fölényességnek, e kiválóságnak. A világnak tapasztalnia kell, hogy a rossz nagy, titokzatos, félelmetes hatalom a földön... föl kell födöznie, hogy átjár mindent, hogy beleereszti gyökereit, hogy befon, összekuszál; olyan az emberi élet, mint a nád, gyökere, csupa szál, csupa ág, gumó, csomó. Tanquam Deus... abominatio [mint Isten ... utálatosság]... Ezt a rettenetes tényt a szentírás nagyon kiemeli... A kultúra optimisztikus hangulatokat ébreszt s értékeinek termelése és kultusza által feledteti a rosszat; sokat el is törül. De kérdés, hogy a rosszat legyôzi-e? Eddig nem gyôzte le. A rossz az úr. Míg a rossz ily hatalom, addig a kultúra más tereken való érvényesülése külsôséges értékű. (Mit használ repülni?) Magában a szívben, az egyéniségben mint kultúrtagadás érvényesül. S tényleg csak más beállítása a régi vadságnak (troglodita). Tanulságok: gyökere a lét... hatása a lélekre az, hogy a valóság fölé, a szellemi világba emelkedik. Dec. 21. Jött az isteni szeretet s lángba borítani akarta a világot: ignem veni mittere [tüzet hoztam]... égô földet akart. -- Ehelyett más tűztôl ég a föld! Az önzés, az ösztönös élet tüzétôl... az idegen s nem testvéri ember érzéseitôl, mondjuk gyűlöletétôl. Az idegenség, a nem testvéri teszi... Külön állunk, messze állunk, más-más körülményekben, idegen nyelvben s érdekekben lefogva... A testvér az ideál... Ezzel szemben áll a munka szüksége s annak szükségszerű, bensô törvénye szerinti kifejlôdése, -- a szorgalom és tunyaság, a kifejlôdés kellékeinek változatos eloszlása: egyiknek termékeny, másiknak sovány földje, -- egyiknek érce és kôszene, másiknak homokja s lápja van. A testvériség szinte képtelenség... az egycsaládiság, az egyenlôség... s mégis ez kell, ezt csak erôs és hű szövetkezés által lehet, melyben ne legyen egyeseknek világuralma! Reakció a rossz ellen Dec. 26. A rossz nagyhatalom, de azt le kell gyôzni. De nem úgy, hogy egyáltalában ne legyen rossz a világon, mert az lehetetlen, hanem úgy hogy az ember az ész s az értelem országát az egész vonalon fölállítsa. Ez kétféle: szabadulni a rossztól, melyet megszüntethetek (megszüntetni a rosszat, ez a cselekvés ideális iránya és föladata) föléje emelkedni a rossznak s érvényesülni benne etikailag vagyis a fönnálló rosszban, melyet meg nem szüntethettünk, fölényesen megállni, kötelességhűen s kitartóan eljárni s hinni a végleges jóban. A rossz bemutatja magát. Revelációja neki. Van máskor is rossz; gyűlölködés és önzés, elnyomás és zsarolás. -- van máskor is kín, seb és pusztulás és halál; de ilyenkor van ünnepélyes felvonulása, bemutatkozása... két fô érzelmünk vele szemben: a) a rémület a fölött, hogy ez a rossz igazán van! Protestálunk, botránkozunk, nem értjük, de hiába. De erre a megjegyzés elég: máskor is van! Nagy úr, nagy hatalom. Titok, hogy mennyire fogjuk legyôzni, de aligha egészen, nekünk tehát b) etikailag kell gyôzni! A jobb után törni. Az emberiségben megvan a képesség, hogy jobbá legyen, hogy az alsóbb fokról a felsôbbre emelkedjék. A pesszimizmus hiba; vét a logika s a tapasztalat ellen! A történelem folytonos küzdelem az értelem érvényesüléséért, melyet nekünk öntudatosan kell megvívnunk! Man glaube an das grosse Sollen, das über uns steht! [Az ember higgyen a nagy kell-ben, amely felettünk áll.] ======================================================================== 1915 Jún. 18. Nous ignorons ce que c’est que la vie. Supposons que, demain l’on produise une cellule par synthčse, l’ignorance demeurerait la męme relativement ŕ la nature intime des énergies employées. (Le Divin, Hébert)[86] Egyáltalában végtelenül távol esünk a lét komprehenziójától s annak is van jogosultsága, hogy valaki mondja, hogy végre is relatív (emberi) világnézetünk föl nem öltheti amúgy igazán a valót s hogy legfontosabb az életirány s az életenergia jó beállítása. -- Ez az irány az eszményit szükségképpen keresi, sôt épp azért keresi, mert relatív lévén, magában a benne föltalálható eszményi tartalomban... ebben a néhány grammnyi lelkiségben, meg nem nyugodhatik. -- Hogy azután az ennek következtében beálló konstruáló, szintetikus munkában megint sok a relatív és sok-sok fog kiselejteztetni, az elkerülhetetlen! Ezt mutatja a fogalmi kifejezésnek változandósága, -- lassú más-más tartalommal való kitöltôdése; például a finalitas taranscendenciája immanenssé lesz, -- az Isten s a világ másképp helyezkedik el. De bármint legyen is, azért az Istent ezzel a mi grammnyi szellemiségünkkel azonosítani nem lehet. Júl. 15. Fogalmakkal nem lehet kifogástalan vagyis mindentmondó, a dolgot kimerítô kifejezést adni. Azért oly igaz, hogy die Weltanschauung ist eine Folge der Religion [a világnézet a vallás következménye] -- az a nézet már az állásponttól függ, -- függ attól, hogy a lélek hol áll, hogy hová emelte vagy sodorta az élet, a valóság árja, nyomása. -- Egyes példákban jobban ki fog domborodni ez a nézetem; például a szabadság és kegyelem, -- a test és lélek, -- a fizikai történés s a szabad akarat... az ezekrôl való nézetek például molinizmus, tomizmus, -- spiritualizmus materializmus... mind csak szelvények s metszések; az egyik errôl, a másik arról az oldalról nézi s az örökös ellentét s a megnemegyezés épp az álláspontok egyoldalúságára vezethetôk vissza. A tomizmusban éppúgy van herezis, mint a molinizmusban, az ellenfelek rá is mutatnak s kifejtik, hogy a szisztémák elkerülhetetlenül bizonyos felsôbb igazságok tagadására visznek. Hogy pedig sem a tomizmus, sem a molinizmus nem herezis, az csak azon fordul, hogy az azokat vallók szavakkal manoeuvriroznak s állítják a szabadságot szóval, melyet szisztémájuk tényleg vagyis a fogalmi következetesség révén okvetlenül tagadna s megfordítva állítják a kegyelmet szóval, de az isteni akarat szuverenitása s abszolút ereje kiesik a fogalmi meghatározásokból. A baj mindig az, hogy a fogalom valamit mond s azt a valamit azután mi mint mindent (abban a beállításban) kezeljük, például a lélek szabadakarata s a többi ,,tehetségek’’ mint különálló s egymással szembenálló realitások szerepelnek, mint fiókok, mint önálló erôk. Az értelem fogalmai mint nehezékek vagy súlyok képzeltetnek, melyek meglendítik az akaratot s így mechanice történik a ,,választás’’. De hát ez az egész beállítás mechanikai s a fogalmi elkülönítés, az a sajátságos s elkerülhetlen ,,de-finiálás’’ vagyis korlátozás s körülkerítés csak ily egymásra hatást enged meg. De hát a ,,tehetségek’’ ilyen fogalmi elkülönítésének nem felel meg a lelki valóság. Ha a lélek szellem, ha az ismeret élet s az akarat élet, akkor nem ily külsôséges indítások s lökésekkel kell és szabad az akaratot magyarázni, hanem úgy hogy az ismeret is a lélek reakciója s az akarat is az -- s a lélek ezzel is, azzal is dolgozik, de az már nem mechanika, hanem más, -- külön sajátos világ, mely kiemelkedik s mely önálló s ez önállóságot más-más fokon, vagyis különbözô mérvben érvényesíti vagyis mint ide-oda lépegetô tyúk vagy mint önállóbb, például öntudatos ember. Az élet reakciói az önállóság s öntudatosság más-más mértékével bírnak, de közös vonásuk az, hogy a mechanikától különbözô történés jellemzi ôket. Júl. 15. Nagyon föltűnô, hogy csak ésszel, kellô szívbeli rezonancia nélkül sem életet, nagyot és szentet, sem filozófiát, összefoglaló világnézetet konstruálni nem lehet. Látni filozófokon, kiknek nem volt szívük, legalább nem elég belôle, hogy világnézeteik mechanikusok, -- hogy dacára nagy elmeélnek mindenütt, lépten-nyomon elégteleneknek bizonyulnak. Mesterséges, összetákolt rendszerek. Nem lehet filozófiát teremtneni fogalmakkal, hanem ahhoz szív is kell. Milyen például Leibniz praestabilita harmóniája. Lehet szellemdús, de nem teremtés, csak tákolás! Életet csakis az egész igaz valóságnak megfelelô élet ölel föl, ész és szív. Okt. 10. Ôszi vasárnap reggelén, nyirkos sárguló lombtól takart utakon sétáltam a kámi parkban, körülöttem magány és csend, melyen átrezgett a magányos falusi templomból kiáramló ének s orgonaszó. Párák, aranyos barna színfoltok tarkították a levegôt... Lelkem eltelt hálával ez 58. születésnapomon. Hálát adtam s mondtam: szívesen megyek, mert már soká járok, 57 év elég nekem. Nagy készséggel várom a jövendôséget... nézem érdeklôdve, hogy mikor ötlik fel a jövendô város ércfala és kapuja... Egyre azokon a hidakon jártam, melyek por és szellem, idô és örökkévalóság fölött ívelôdnek, -- ezeket a fonalakat fontam, szôttem... Csak pók voltam s ha bánatos éjszakák, ôszi nyirkos éjek borultak is rám, azok is a könnyekbôl gyémántos füzéreket varázsoltak szálaimra. Rendületlen a hitem a jóban, az ésszerűben, nagy célban, az élô Istenben s azért hálát adok neki, hogy vagyok, hogy élek, hogy a végtelenbe bizalommal nézek... Quae retro sunt obliviscens [felejtem ami mögöttem]... nemcsak ezeket, hanem quae infra sunt... quae inferiora, minus valentia sunt [ami alatta... ami alacsonyabbrendű, kevésbé értékes]... Okt. 19. A hit finomabb miliôben, finomabb szálakkal szövô takácsmester, inkább pók. Egymás fölött terülnek el az anyag nehezebb régiói... az élet régiói... Az egyes fokokon erôk, hatalmak érvényesülnek... durvák, finomabbak... A természetes élet sok keménységgel, erôszakkal van konstruálva, egymásra épül, egymást hordozza, emészti, fogyasztja. A fejlôdés az elhasználás törvényén, az öregnek, a gyengültnek le-, az erôsnek, újnak feltűnésén fordul s törhetlenül érvényesül... Az ember is, a társadalom is darab természet, immanens szükségesség... mechanizmusa; az élet s érvényesülés gravitációjával. Sokszor meghôkölünk, hogy eszméink, teoriáink oly vékony szalmaszálak, s az élet áttör rajtuk vagy hajlítja s idomítja magához. Az élet s a történelem erôsebb minden teoriánál s igényeit keresztülviszi. Azért van lent sok törés, sok háborúság. Ezért azután van ellentét is sokszor a régiók követelményei s elvei közt! Mindegyik a maga elveit érvényesíti, s voltaképp ellentét sincs köztük, hanem csak akkor, ha az egyik elveit a másikba átvisszük, például ne álljatok ellent a rossznak... ez a morális élet elve... ott fönt igazságot, szabadságot, erényt, vallást ne erôszakkal, ne erôltetni! lent azalatt kell harc és háború erôszakkal is. Jézus az Isten országát nem terjesztette erôszakkal, de azért -- si regnum meum de hoc mundo esset... [vö. Jn 18,36] Tehát harc is erôszakkal [lent] az élet és nagy megértés és lelki feszülés erôszak nélkül fönt. Úgy gondolom, hogy egymás fölötti régiók... folytatások... új értékekkel s tulajdonságokkal s törvényekkel. S mikor oda föl, az igazi lelkiségbe jutunk, akkor is ez a tünet, hogy a lélek folytatja kiépíteni világait, legyôzni az ellentéteket, reagálni az ütközésekre. Mikor sírhoz, halálhoz jut, akkor is átnyúl rajtuk... a túlsóba... s mint erô lép fel s öntudatot gyújt, pátoszt s nagy állítást s képesít új kiindulásokra... Ezzel a sajátos lelki hajlandósággal és szükségességgel dolgozik mint életünk s létünk nélkülözhetetlen kiegészítése. Ezen az egészen dolgozik. Kárpótol, kiegészít. S így lesz legyôzô s fölényes erôvé. Mily világosságok és fények! Bánatos lélekkel állunk az ôszben, hullnak a levelek, cseppek, melyek nem harmat, inkább az agónia hideg verejtéke. Szinte megütközünk azon a színpompán. Mily színek, románcok, mily új természetkiáradás. Nem érteném, hogy ez csak az enyészet pompája volna! Nem, ez mélyebb, itt is erô és élet az alap! Itt is élet rejlik. A színen, látszaton át kell nyúlni! Ezt mint szépet kell nézni, örömittasan, gyôzelmesen. De így csak az erôbôl, az életbôl, a teljbôl kell kinôni... Annak szép az ôsz, ki a tavaszt hordja lelkében... az pihen meg az elmúlás etapjánál, sírnál, ki az életet hordozza... a diszharmóniák harmóniába olvadva szépek. Az a felsô világ néha kiszakad, szálai szétfoszlanak, finomabbak, semhogy kibírnák a betörést. Nem értjük, hogy mi az értelmük, hogy igazság, jog, erkölcs szerint méretnek, sehol semmi nyoma a léleknek. Mint a tenger zivatara -- úgy a történelem vihara keresztül gázol mindenen; ennek sajátos törvényei vannak. Természet törvénye a sor, a fokozat... az egymáson épülô emeletei a létnek s életnek. Lent durva, darabos minden -- fönt finom szövetbe, szépségbe öltözik... lent daróc, fönt selyem... lent szolga, fönt királyleány. Mikor az enyészetet, erôszakot, gyilkolást látom, fölsír a szívem s kérdem, hol az én világom, eszményeimnek, hitemnek, reményemnek világa. Itt lent csak az ösztönt, a vadságot, az állatot látom. De hát a felelet az lesz, hogy menj följebb... ez a te városod. Itt is élsz ugyan. De valahogy idegenben, -- ez nem az a te tulajdonképpeni, igazi, végleges otthonod. Sok minden van itt, ami nem emberi, sôt megtagadása az emberinek s letörése az életnek. A vasszükségesség, a kemény ütközések, a kegyetlen szakadások föllázítják kedélyünket, de bármit teszünk, el nem kerülhetjük azokat, belénk vágnak a természet törvényszerűségének s a történelem vaslogikájának erejével. Az ember élete a nagy természet egy kis osztálya, darabja s abban is az uralkodik, aminek nincs értelme, nincs irgalma, hanem csak vak törvénye, -- az anyag, a mozgás, az élet, növekvés, hanyatlás, egészség, betegség törvénye. E törvény alatt állunk, de el nem férünk lényünkkel ott, -- mert magunkban finomabb szálakból szôtt világot hordozunk, a gondolat, az eszmék, a hit, az akarat, a jóság, az erény, a könyörület és buzgóság világát. Ez is a mi világunk s ezzel is kell érvényesülnünk, de erre nézve azt mondják nekünk, menj följebb. Hová? A porból szellembe, -- a történésbôl a történelembe, -- a világból az emberi életbe. Igen, azt mondom: ott lent az ütközésekben nincs maradandó városom, megyek hát följebb! A történelembe! Igen, de a történelemnek is mily viharjai. Valamint a természetben keresztül vágtat a vihar: úgy a történelemben; ott sem férek el, mert kimondhatatlan kínok közé sodródom. Olyan vagyok mint egy hajó, szép fenyüfa deszkákból, de melyet a vihar sziklákhoz ver, s kiszakad az oldala. Az én létem nem tartja ki az erôszakot a küzdelem, a taposás, a gázolás viharában. Ilyen a háború vihara. Lelkem elsötétül e feketeségben... szétmálik a kemény roppantásoktól... a népek ütközéseinek rettenetes erôi ki vannak vetkôztetve érzésbôl, indulatból, jóságból... az egyes, a lélek, az igazság, a szellemi világ fölbillen, mint a pehely mázsás súlyokkal szemben. -- Itt állok azután abban az én tört világomban... hol semmi nyoma a léleknek... itt állok e viharban, mely tép; itt a háborúban, a történelem viharában, mely nem ismer semmit abból, amit értékelek, szeretek. -- A keresztény a lelket értékeli... az nem veszi semmibe; nekünk az élet kincs, drága idô, annak akár a légy... mi igazságban hiszünk, az igazságot nem ismer... mi finomságot, erkölcsöt vallunk, annak a puskatus s a csizmasarok az argumentuma... Ez durva, kegyetlen, gyilkos világ, ... az részvét, könyörület motívumain indul... Ott megfagy a vér... itt a vér lélekkel telítve... S mit tegyek itt? Megálljak? azt mondjam-e, hogy itt a helyem, hogy sötétség, kegyetlenség, ínség az én világom? Nem, hanem hallom: nincs itt maradandó város... Természetes, hogy a felsôbbet keressük! Lelkünk is oda eltapogatódzik... új folytatásokra van érzéke... Ért hozzá az elszakadt szálat fölvenni... az elmosódott nyomot feltalálni... megsejti, hogy merre van az orientációja. Az emberi lélek önmagától kipótolja, ami lent hiányzik... kiépíti, ami dirib-darab s abba maradt világ...! Reagál az ütközésekre úgy, hogy felsôbb, magasabb színtájakra emelkedik... átnyúl s átíveli az örvényeket, mert jelszava: excelsior, -- fajsúlya a szellemiség... hivatása és sorsa: alacsonyabb világokból föltörni a tiszta, lelki magaslatokra s ez által magával emelni a világot... A nagy tagadásokban nem törik le, hanem reagál rájuk nagy állításokkal, de felsôbb fokon. Földön jár, porban, sárban, de mikor a földnek vége s a tengerhez ért, akkor nem mondja, hogy mindennek vége, hanem aki földön járt, az most hallá lesz s úszik az új elemben. Vagy: a világ egy csodafa, melyen az élet puha, meleg fészke van, de a fa gyökerét egerek rágják, az ár viszi a földjét, a fészek az én világom, városom, de ha vég környékezi, a léleknek szárnya nô s annak lendülete lesz, új ereje, új kedve, új taktusa, temperamentuma. Okt. 23. Mindig érzem, hogy a növekvésnek, fejlôdésnek tér, szabadság kell. Tavaszkor a természet új, de nem az alak; az a régi, de az élet hulláma, -- az inger nem a szép forma, melyet ismerünk, hanem a megtapasztalt átérzett, még itt nem volt életvalóság. Ez új, ez van s ebbôl lehet megint sok minden... minden, sôt ebbôl lehet valami, ami még alak szerint sem volt. A most átérzett igazság, -- a bennem nyilatkozó valóság, -- a most kinyiladozó, lelkemet most eltöltô érték, báj, öröm, élvezet...! Erre nézve az kell, hogy az ember az igazhoz, mint ôsi útirányhoz ragaszkodjék, de az ne feszélyezze, a valóság átélését s megtapasztalását. Ma tapasztalhatok meg azon s mást másképp abból, amit az igazság absztrakt formájában ad. Például hogy kicsoda Krisztus nekünk moderneknek, kik a mi szükségleteink s igényeinken át nézzük ôt vagy egyik-másik tanát. Nem a tan alakíttatik át, hanem az eleven élet más-más tekintet alá veszi a régi tant vagy elmegy sok tan mellett, melyet nem tagad, de nem reagál rájuk. Hány dogma van, mely most nem vonja érdeklôdésbe a világot, pedig a régi világot ugyancsak érdekelte. -- A fô dolog a jelenben átérzett s úgy nekünk valóan átérzett igazság, melyet úgy érezünk meg s érezzük át. Az igazság ebben nem feszélyez s ezt nem tagadja; kellô távolságban áll az alakító valóságtól; a távolság adva van az igazság absztrakt voltával... fönt van, légies... fönt, csillagtávolságban; mily távolság, mennyi űr és tér az alakításra, a friss erôs élet s megérzés műterme! -- El nem szakadhat sem a földtôl, sem az égtôl. A föld a történés szükségszerűségét, de ugyanakkor változatos kombinációit adja, amelyek az esély s az ötlet önkényével fölérnek. Ez a történés ingereket szolgáltat az életnek, melyekre reagálunk... Ezekre az alakítás ösztönei felelnek... Jelszavuk voltaképp az ,,újság’’. Az élet mindig új, mindig valami, ami még nem volt... a forma elve pedig a régi, de azért új meg új a föllépés, az alkalmazkodás körülménye; tehát másképp mutatkozik be! De a felfogásban megvan a kellô mérséklet is, mert aki újat mond, az azt is mondja, hogy az, amit ô hozott, nem minden s jön utána még más új. S ez a szabadság a jövendôség szabadsága. Aki a jelen újságban hisz, az hisz a jövendôben, tehát hisz abban is, hogy az övé nem minden; sôt hogy nem lehet minden s hogy hogyan kell érvényesülni... Elôttem hullámok, mögöttem hullámok, én pedig a felvetôdô s elsikló hullám az elôttem sietô s elmúlt valóságok s a mögöttem megnyilatkozó szükségletek valamiféle funkciója... Az igazság a jóság föléledésének, -- az új formák s igények jelentkezésének, -- a vágyak kitörésének, a lelkek feszülésének úgy kell örülnünk, mint a tavasznak; az mindig új élet. Ha feszül, ha áhítozik, ha kitágul s nyújtózkodik, az mind élet. Az mind mutatja, hogy nem merev, nem rostos, nem kövült meg. Csodálatos két nagy hit vezeti az emberi lelket: a hit a régi nagyságról s a jövendô szebb világról. Hegyek mögöttünk, onnan jöttünk... hegyek elôttünk, azokra feltörünk. A vizek hegyekrôl jönnek s mindig lefelé; a lelkek hegyekrôl jönnek s mindig fölfelé, de soha hátra, hanem elôre! Föl, de elôre = ez lélek, -- föl, de hátra, ez képtelenség, tehát lelketlenség, tehát meg nem értett lélek! A föladat az, hogy az elévülhetetlen igazságok napsugárzatában állva az élet s az egyéniség új szép formáit alakítsuk. Az igazság bennünk van mint irány, alakfölvételi képesség, alakíthatóság, egészség, reakció; de a konkrét valóság több és más; azon alakot kap, azon új fényeket szór, új tüzeket sziporkáz az igazság! A kultúra a világ lefoglalása az ember számára abban a mértékben foglalja, amennyiben érti s idomítja. A jobb értés visszahat az intellektuális tájékozódásra a világ s eszményi célokkal szemben elfoglalt állásfoglalásaira. Elváltozik világképünk... ezzel új fölismerések föladatokról és kötelességekrôl. Ezzel kapcsolatban új elhelyezkedés, a valóságos életnek új ingerei jelentkeznek, amelyek kielégítést követelnek. -- Tehát új meglátások, új beállítások új észrevevések, új érzékenységek s megérzések... Ezek körül egy elkészülô s egy folyton újnak nekiinduló tendencia. A kultúra két elemet mond: világot, mely nem emberi s azon s abban az ember térfoglalását. Ez a térfoglalás a sajátos emberi elemek erejében: ész s érzéssel történik, de azért nem emberi valóság a létben megmarad; azt ki nem küszöböljük... ennek a valóságnak is megvan a maga fejlôdése -- ez történés -- s az emberi világ alakulásának is megvan az egymásutánja -- ez a történelem; ez a kettô vegyes, egymásba szôve, mint két hullám, majd egymás mellett lejtve, majd ütközve, majd taréjokat növesztve, majd éldelgô elsimulásban... Az ember a történés fölött úrrá akar lenni s a maga történelmét alakítani, -- a maga kultúráját kiépíteni. A fejlôdés szükségképpen új alakulást hoz magával... Tehát az újság felé van hangolva... szimpátiával, éberséggel telítve, néz ki, hogy mi pattan, mi fakad, mi kopog... Ezzel szemben konstruál kész világnézetet, kész tanokat, kész morálist. a) A legnagyobb igazságokkal szemben is új meglátásokat... megérzések: például ember, öntudat, kötelesség, társadalmi élet... b) új fölismerések a valóság körül c) új elhelyezkedések, miután meglettek új állapotok. Tudniillik a világi történés is fejlett, -- új állapotok, új élet -- s érdekcsoportosítások. Például az alsóbb csoportosítások fokozatán a háború erkölcsbe nem ütközik; a felsôbben ütközik... Mit kell minden történelem számára biztosítani? a) a teret, a szabadságot... b) az ingert, az érzékenységet... Dec. 16. A szentírásban mindig az, ami egyesít: unus Deus, unum baptisma, una fides... a legfôbb s legmagasabban járó érdekek összefűznek szent egységbe. Isten mindnyájunk atyja... gyermekei, tehát testvérek vagyunk... ez fides, a felsô világosság, a nagy fények, amelyek mindnyájunk égboltján ragyognak s ott az égen nincs geografia... Vonznak, világítanak... ez a felsô szabadság átragad szelekre s felhôkre... a természet nagy ökonomiája vámsorompók szerint nem igazodik... Itt a földön is az egyház, a lelki közösség temploma áll s ajtaja, a keresztség, nyitva mindenkinek. Tudomány is, kultúra is... Csak egy neme az intézményeknek, amelyek jogot s erkölcsöt mint fôszabályt el nem ismerik: az államok. S a kérdés az, vajon a népek életére is alkalmazható a jogszabály? -- Eddig ez a kérdés csôdöt mondott, mert a népek életét a háború, az erôszak regulázta. Elismerik in abstracto, de ,,non valet pro praxi’’ [nem érvényes a gyakorlatban]. Mi nem mondhatunk le az igényrôl s a reményrôl, hogy a népek viszonyát is ész s nem erôszak, jog s nem háború rendezi. Hiszem, hogy ésszerűtlen, eszeveszett dolog, azt már csak nem kell bizonyítani. Ellentétben van joggal, erkölccsel, gazdasággal. -- Nevetséges, ha morális buzdításokkal s regulákkal toldozzuk, foltozzuk a szakadásokat. Akárcsak csirizpapírral a repedezô falakat, a sziklákat. Ilyenek ,,sei Hold und nicht Dieb’’. ,,Sei Hold, nicht Mörder’’, ,,Sei Hold Nicht Frauenschänder’’. (Kitűnô Kronenberg Kunst 29) ======================================================================== 1916 Júl. 9. Ne zavarodj meg, hogy ennyi a kislelkű, alacsony ösztönű ember, -- annyi, kin az ideál fénye át nem tör s ki valójának öntudatára nem ébred. Ezek az örökös álcák és pondrók, kikben a lélek szárnyai nem bontakoznak. Bennük az emberiség szellemének családfája ott tart, ahol az állatvilág fejlôdése a hüllôk, békák fokán; ah, az a nyálkás, nyálas, nyákos existencia! S nem ilyen-e az egész világ sora és sorsa?! Hol tart a társadalom az igazságot, a testvériséget, a vér igazait s egyenlôségét véve? Ah, mily pocsolya ez a világ s a hullámzása piszok és sár fecskendezése! Mennyire nem tör át rajta az Isten szelleme? Mily kevéssé világít s villámlik benne! Ó szellem, és lélek, hiszen tudom, hogy kategóriáim viaskodnak veled s végre is mint a küzdô Jákobnak nekem is bázisaim inognak meg, a térdem csuklik s azt kérem tôled: áldj meg engem. De ha nem is értlek; -- mindenekelôtt s fölött nem értem a tempódat, azt a lassú végtelenséget, s azt a végtelen lassúságot, mellyel szellemed a nyers tömeget áthatolni ,,siet’’. Hisz fény vagy, villám vagy ... sebességed végtelen, hát mit piszmogsz, -- mit tükrözôdöl s nem kristályosítasz? Vagy igazán hát sár, iszap, piszkos folyam vagyunk... hát igazán a lét, a szellem örvényeiben kavarodunk, hová csak sziporkáid, égô, lángoló nyaradnak szentjánosbogárkái érnek le? hát igazán egy oly massa damnationis [a kárhozat tömege] vagyunk, amelybôl a cserepes csinál fazekat... az agyagot tapossa s a cserepeket sorba földhöz vágja... Csak úgy nyekkennek a szívek, a lelkek. S mégis hinnünk kell benned s magunkban, -- de alázatos hittel, -- hittel, mely látja ezt a Te végtelen fölségedet s ugyancsak ezt a mi kimondhatatlan silányságunkat. Ah, e két sark közt repked ijedezve, csapkodva a lélek. Hisz, hisz alázattal, -- de minél alázatosabb a hite, annál inkább vár tisztultan az öntudata az iránt, hogy hitványak s gyengék kategóriáink, hogy árnyékszerűek ismereteink. Ez a körülmény érteti meg velem azt is, hogy mit mond Szent Pál a római levélben: a vajúdó, a fohászkodó s vágyódó természetrôl és világról, mely a jobbat keresi. [Vö. Róm 8,19kk.] Hát kell törni a világot, de csak a jobbért. A törés fáj, sebez, -- a törésben erôszak dolgozik, -- de a program s az élettartalom szent és nemes és tiszta legyen! Ah, hogy nem haragszom azokra, kik másképp gondolkoznak, -- más formulákba, metaforákba öltöztetik a végtelenrôl való gondolkozásukat, hogyha csak megvan bennük az isteninek krisztusi formája, öntudata... Ezzel semmit sem tagadok, sôt nagyon is állítok, - - állítom, hogy mindaz amit gondolunk és hiszünk, valami... ,,videmus in enigmate'' [rejtvényben látunk -- vö. 1Kor 13,12]. Az Evangélium, s az Egyház is nekem tiszta vízforrás... Isten fakasztotta, hogy igyunk belôle; -- de azért tudom, hogy a forrás a lelket, a szellemet üdíti, frissíti, s hogy a friss, üde szellem él, küzd, elhelyezkedik, -- fogalmai nem fétisek... jeleznek, irányítanak, -- az akciót, a mozgást szolgálják. Löknek rajtunk majd így, majd úgy... s mi megyünk. Júl. 12. Az egyház hajója holt tenger vizén ténfereg. Különös állítás, mikor a világtörténelem vizein evez, melyek ugyancsak kavarognak, de a benyomás mégis az, mintha alatta járnának... Alatta múlt, csendes mélységei, alatta az ideológiák merevsége s nem bírja befogni vitorláiba az idôk, a világtörténelem szelét. Ezt kell megérezni. Az élet a világba s annak harcaiba s annak követelményeibe való beletalálástól függ. Nem mondom, hogy nem reagál a támadásokra s az ellentétes állásfoglalásokra a korszellem hitetlenségével s blazírt amoralizmusával szemben, de az bizonyos, hogy nem reagál, nem érzi meg a világtörténelem szükségleteinek, a nemzeti s gazdasági átszervezôdésnek s annak nyomában jelentkezô igényeknek szelét! Ha ezt érezné, akkor Magyarországon saját érdekeit a haladó s fejlôdô nép érdekeivel kapcsolná össze, -- nevezetesen az emelkedôfélben levô osztályok érdekeivel. Igaz, itt ellenséges áramlatokkal is szembe kerülünk s nem ülhetünk fel bármely hullámra s nem bízhatjuk vitorláinkat bármely fuvalatra; de hát azt az ellenséges áramlatot is nem az által gyôzzük le, hogy a merev hagyományosság álláspontjára állunk, hanem ha alkalmazkodunk. -- Aki belátja, hogy a világ organizmusa alakul s tagozódik s hogy a differenciálódás által a gazdasági állapotok, mondjuk, a földfelosztás is, föltartóztathatlanul módosulnak, -- aki látja, hogy a gazdasági állapotok, a birtokviszony is csak substratuma a vele kapcsolatos társadalmi konstrukciónak, mondjuk superstrukciónak s hogy ha ez elváltozik, akkor az egész társadalom új elhelyezkedést, új egyensúlyt sürget: az természetesnek találná, hogy az egyház is ez új igényeket méltányolja s kielégíteni fogja. -- De hát a vitorlák lazán lógnak, -- az áramok dübörögve rohannak s az egyház hajója áll egy helyben... Mi lesz a sorsa? Aki nem megy elôre, azt tolják, mégpedig úgy, mint azt Szent Péternek mondotta az Úr: alius cinget te et ibis, quo tu non vis. [Más övez fel téged és oda mégy, ahova nem akarsz.] Ezen a képtelenségen érzik meg az egyház öregsége... öreg, nagyon öreg s nincs benne az örök ifjúság érzete s tudata. Júl. 25. Fontos, hogy a lélek szabadságát megôrizzük s hogy az élet tengerét szisztémák deszkáival el ne rekesszük. Ne gondoljuk, hogy logikai eljárással kimerítjük mélységeit s hogy a legmagasabb ismeret mellett is nem érvényesül a lélektan. Mi a logika s mi a psziché? Mily keveset érne el, aki csak logikai úton, a képzetek s fogalmak erejével s asszociációiknak súlyával akarna hatni! S a mellett még ott az egész élet, a psziché sajátossága, érzelmi világa. Mily tenger, mily hegyek, -- mily végtelenség! Legjobb volna, ha a tudomány, a filozófia csak tájékozást nyújtana, csak éntudatébresztési inger volna; de ne akarná megkötni s formákba gyúrni az életet. Az élet, az érzés a világ megtapasztalása, a valóság megélése az igazi. Hogyne volna igazi, mikor ez van s a többi csak tükrözés... még pedig organuma az életnek! -- Úgy éreztem, hogy rám is sokszor ráült a filozófia sablonja s imponált kusza vonalaival... s azt éreztem, hogy íme, ez az, -- elvégezték, megvan minden! Istenem, egy csepp friss, igaz élet több, mint az a sok kategória; neki szolgálnak; használja ki, kezei, szárnyai legyenek; semmi egyéb. E részben a filozófok presztizse is baj! Mily terhek! Hány tanon adtunk volna túl s hány ötleten, ha nem tudnók, hogy Aristoteleshez vagy Kanthoz fűzôdnek! Tehát a tudás csak az élet organuma, nem célja! Ezek után mondom: a logikai világ tiszteletreméltó szertár, eszközök, műszerek raktára (rengeteg sok benne az ócskavas, -- bár a föld elnyelné, hogy ne tudnánk róla); az erkölcsi világ fakadás s akciónk világa... azután van még a sajátos psziché, a lélektani oldala, kisülési felülete az élet villámának! Ó tartsuk ezt szemmel, -- s óvjuk meg frisseségében, mert a lét súlypontja bizonyára itt van! Azon fordul minden, ha a pszichét számtalan, történelmi bűbájos befolyásoltatástól, számtalan elfogultságtól, elhomályosodástól, copftól, parókától megszabadítjuk. Nem mintha emancipálódhatnék tértôl és idôtôl, de a helyét megtalálja a világban s ne maradna idegenben s az idejével haladna s ne ténferegne hátul-messze! Itt, ahol a lélek helye s nem a lelketlenségé... a megérzésé... a melegé s most, most a jelenben s ne a múltban. Ah, mily múltat és idegenséget cipelünk magunkon! Az ember a majomban látja önmagát... hiszen folyton majmol gondolatot, tartást, életmódot... ruhát s az udvari bolondban, aki a külsôségnek, a nem igaznak, a látszatosnak fóliája... Azért vagyok úgy, hogy néha fölsikítanék mint a túlterhelt teve... mennyi teher énem, szívem, lelkem, életem... s ledobnék magasról mindent s a meztelen testemet s lelkemet állítanám oda a takaródzó farizeus világ elé! Félredobnék könyvet, kultúrát... azután meglátom, hogy ezt is mértékkel! Nem hagyom elrontani örömeimet mások misantropiájával... érzéseim folyásába nem zavarom bele a kultúra szennyvizeit... érintkezem, hogy gazdagodjak, de nem, hogy kislelkű legyek, hogy X-Y rámüljön bon pointjeivel... Júl. 26. Ne szakítsuk el a lelket a fizikumtól; hiszen egyek vagyunk s nem kettôk. A logika, erkölcs s a testi szervezet gyôzelmes összhanga olvadjon. Erôsnek lenni s mérkôzni! S viszont soha a fizikumot el ne szakítsuk az erkölcsi esztetikai, logikai alaptól. Az a tudomány, mely absztrakt tudósokat, félszeg embereket, holdkóros, világtól elfutó alakokat nevel, az voltaképp üvegházi kultúrát állít a világba. ,,Az üvegházi babér, a télikertek pálmája’’ nem eszmény. Kultúra, tudás, műveltség csak ingere legyen az életnek, -- csak festék a palettán, -- csak kalapács és vésô a bárdolatlan, ki nem alakított tömegélettel szemben. Júl. 29. A civilizáció tüneményes, csillogó formái, ezek a szép ruhák és kárpitok, a szervezésnek csodálatos összefüggései, a gazdaságba, forgalomba, kôbe, vasba átültetett gondolat mögül kibújik, mint szeg a zsákból, a régi bestia. Nem oly erôs, de oly gonosz, -- nem oly érintetlenül vad, de oly ösztönös! Istenem, a civilizáció külsô fény és látszat, tapéta és színes spanyolfal; abból van elég; de a kultúrából, a lelkiismeret s a belsô gondozott világ szépségébôl annál kevesebb! Júl. 31. ,,Es kommt auf das Gemüt an, ob ihm ein Gegenstand etwas bedeuten soll. [Az érzéstôl függ, hogy neki egy tárgy jelent-e valamit.] Amilyen a lélek, olyan az értelem, -- amilyen lelkületen át nézünk világot, létet, olyan a szín, fénye s kincse vagy értéktelen volta. -- Azért a nagy s szent szeretet teremt, elváltoztat mindent, -- fényében kigyúlnak értékek, kincsek... a lélek sziporkázik s mint ahogy az Isten, mikor szeretett s szeretetét a teremtésbe sugározta, szép világokat projiciált magából, úgy minden szellem. A világ nem ad hozzá az Istenhez semmit, hiszen az ô lényének projekciója... ô az által teremt, hogy gondol... az ô gondolata s akarata tett, tény. A világ az ô sugárzata... Nem kell ide állni mérleggel s kilókkal. Több-e az ember az által, hogy szeretô, lelkes kedélye, szép, kedves világot teremt a világon. Mi csak sugárzatot, lelki fénykoronákat, szivárványos kereteket tudunk magunkból kiárasztani... lelkünk szikrázását: Belôle pedig szikrázik a lét. Nekünk kell egy substratum, hogy azon kigyulladjon, súrlódjék s ütközzék a lélek s reakcióit belevesse a külvilágba: az ô substratuma a nem lét. Teremtést, szellemet s világot csak saját lényünk analogiáin tanulmányozhatunk. Júl. 31. Mindig azon a színtájon állni, melyre hitünk, eszményeink, erkölcsünk öntudatában kiemelkedtünk... ez etika; mindent, ami szép és édes, ami fáj és örvendeztet, szóval, ami világ, ez alá foglalni, ez a fölény etikai substrukciója a nemes egyéniségnek. Körülöttünk sürög- forog minden, hullámzik és zajlik, zsibong és kiabál, -- de a vezetô s kiáltó hang, mely a vezényszót adja, lelkünkbôl tóduljon. Meg kell rázni sokszor a gyeplôt, már csak azért is, hogy öntudatára ébredjünk annak, hogy van ilyen s hogy tartjuk, s hogy erôs és kitart s hogy aki tartja, nem alszik... Ezen szellemi s erkölcsi energia által különülünk egyénekké; emelkedünk ki karakteres magaslatra s tesszük lelkünket alkalmassá arra, hogy egyáltalában értsen. Mindegyik azt érti, ami megfelelô vagyis valamiképpen ô; a mi nem ô, arról torzképek vetôdnek lelkére. Tehát belsô tisztulás s nemesbülés s átszellemülés képesít rá egyáltalában arra, hogy azt a szellemi világot elérjük, vagyis hogy abban részünk legyen. Aug. 21. Megerôsít Schopenhauer abban, hogy az ész csak evezô és organum azon megjegyzése által: ,,Auf Erhaltung des Individuums allein ist der Intellekt berechnet und in der Regel selbst hiezu mir notdürftig ausreichend. Aber weislich ist die Natur mit Erteilung eines grössern Masses sehr karg gewesen: denn der beschränkte Kopf kann die wenigen und einfachen Verhältnisse, welche im Bereich seiner engen Wirkungsphäre liegen, mit viel grösserer Leichtigkeit übersehen... als der ungleich grössere!’’[87] S valóban az a sok millió ember mit produkál észben?! Aki az életet nézi, az meggyôzôdik, hogy az ész olyan mint a bogár csápjai, a közvetlenre van beállítva. Szept. 13. Viszonyaiban minden természetes és tiszta, tele tisztelettel az Isten gondolatai és művei iránt s másrészt ingerek elszenvedése következtében sok konfliktussal. Meg kell tapasztalnom itt is, hogy a fogalom kaptafája vagy rezes, bádogiccéje nem mérheti ki a tartalmakat, -- sôt hogy ezek az élmények és tartalmak, tehát az öntudat adatai egyáltalában nem férnek beléjük. Ez ellentétet sokszor megtapasztaltam s azért nem ragaszkodom a személytelen s a valóságos történéstôl eltekintô fogalmi meghatározásokhoz; hanem veszem az élményt magát, a belôle kitörô sugárzással, a maga saját igaz bemutatkozásában, a maga megvilágításában. -- Nem tennék jól, ha az általános fogalomba gyúrnám bele a psziché eredeti, naiv fakadását. Föltéve mindig, hogy az erkölcsi törvény korlátai közt marad, amint maradnia kell. -- Ezt az ütközést a fogalom s a valóság közt... a valóságnak meg nem felelô fogalom s a folyton új tartalmak közt szenvedik egyesek és korok s ezekbôl kell kiemancipálni az egyest s a nemzedéket. Hogy ezt jól tehessük, a régi morálisnak 3 fémjelzô tényezôjét kell szem elôtt tartani: a célt, a tárgyat, s a körülményeket. -- A cél a nemesbülés, haladás... a több, eszményi ember, -- a tárgyak jóságát meghatározza, mely más javakkal s a rend nagy vonalaival nem ütközik... -- a körülmények, hogy itt és most, hangulatot, miliôt, szemlélôket résztvevônek véve nincs-e ártalmára az erkölcsi jónak. Eine grosse Herzensreinheit [nagy szívtisztaság]... ez az ideál; de aki ezt akarja, annak fölényesnek kell lenni, mert különben ô piszkítja be az egészet. Aki szűkkeblű, aki aggályos, aki mindenfelé csak azt látja, hogy ez nem szabad, az nem szabad. Aki irodalom s művészet tekintetében bagoly és fut a világos, nagy művektôl, az tiszta nem lesz. Aki a szeretetben is fél attól, hogy gyöngédség, szépség, tűz leperzseli azt, az nem boldogul.-- Aki a nemi vonzódást szellemmel át nem járja, hanem azt kiirtani akarja s fogalmak műkövecskéit taszigálja ide-oda, ahelyett hogy intuitive meglátná s fölfogná a helyes mértéket, az tiszta nem lehet! Nem a vonzódáson s szereteten, hanem annak eldurvulásán, szellembôl kivetkôzésén fordul meg minden. Magától érthetôdônek kell lennie a tisztaságnak a férfiúban is... megbecsülésének a hűségnek, a nôi léleknek... önmegtartóztatás, önfegyelem, önuralom... szóval mérték, korlát... s az, hogy ne az ösztön legyen az úr. De hát más! Ha az ösztön egyfelôl oly nagy hatalom, nem kell-e közreműködnie a nônek s az erôs férfit megváltani? Ha élettárs, nem kell-e az életet támogatnia? Neki tehát bizonyos tekintetben az erkölcsi érzéket véve, felsôbbsége, fölénye van, hát beállította-e azt már a problémáknak megoldásába, melyek közösek... Szept. 19. Mikor a nap felkel, fényétôl kialusznak a csillagok... vagy mikor a villám közelünkben üt be, ragyogásától megvakulunk: így van a nagy érzésekkel, mikor azok lelkünket elárasztják, akkor a fogalmak mécsei elhalványulnak s nincs jelentésük. Így vagyunk, ha hegyen állva nézünk vidéket, mélységet... tengert... mikor óriási erôk pattannak ki s villognak fel körülöttünk... mikor nagy édes szeretet tölt el: hiába kérdezik, hogy mi volt az? hogy a hegyen mit láttunk... hogy a tenger viharja milyen? Arra nincs szó és fogalom; csak érzés és indulat. Ez az élet hulláma! Szept. 22. Ez a háború kinyilatkoztatás... apokalypsis... egymás után tárulnak föl a nyomorúság s vadság örvényei... s pattannak ki mélységekbôl, melyek bennünk nyílnak, vörös, fekete, fehér lovakon száguldó lovasok, kik egyre csak bajt hoznak... nem újat, de a meglevôt, azt szemünk elé tárják. Hogy mi a kultúra s annak eredménye, a gyümölcse ennek az ezredéves emberi munkának, hogy mennyi szószátyársággal és simogatással dolgozott, mint egy tehetetlen banya... hogy milyen a testvériség s nemzetközi egység s harmónia s hogy az egyesekben mennyi az etikai s esztetikai tartalom. Ah, azok hogy kacagnak, kik mindebben eddig sem hittek s kik azon a filozófián túl vannak, hol még újság van s csodálkozás és pathos! De mi is oda kerülünk, minket is a csodálkozásból kiemel a meglátás, az apokalypsis? S az apokalypsis mindig szomorú, mert fin de sičcle-t mutat, világvéget... belebukást, beletörését az összes bicskáknak, a vésôknek... gépeknek! Fájdalma kijózanodás... megalázódás... szégyen s hová meneküljek kínommal, mely gyötör, mikor az ideálok s a valóságok ütközéseit látom... ideálok szappanbuborékok, pufók arcok eregetik s gyönyörködnek bennük... de minek?! Mindegy: ecce homo! Megváltás kell neki! Ô maga fölsült s csôdöt mondott a maga önmegváltásával az egész vonalon! Félek, hogy esteledik; kialudt a napfény, a meleg s a szeretet. A nagy nemzettestekbôl mintha jégbefagyott bolygók volnának, hideg sugárzik s ami meleg van bennük, az befelé vonult; csak a magukét, csak magukat szeretik... Így tesz a jég... a hó, alatta melegebb van, de fölötte rémes hideg lehet... s így állnak egymással szemben: s mi mindent állítanak bele e hideg-fejlesztésbe? a lourdes-i szent Szűzet... a nemzetek Isteneit... s imádkozni akarnak, mikor gyűlölnek s rosszat kívánnak?! Csodálatos, mily szellemek fagytak meg... mily kritikusok, esztéták, költôk, misztikusok... mind belefagytak a gyűlöletbe... Ha még az újságokban kóvályog a gyűlölet fagyasztó hóviharja, de könyvekbe megörökítve mit akar? El akarjuk tenni ezt a hideget? Eh, hogy még kegyetlenebbek legyünk?! S rámutatnak az ellentétre Krisztus s a világ... Evangélium és patriotizmus... hegyibeszéd és lövészárok és harctér közt. Teljesen irzem ezt; Krisztust nem állíthatom a lövészárokba... Az Evangélium megtapasztalása, hogy az nem múlt, hanem jelen s hogy Krisztus él s köztünk s velünk él, s hogy nekem közvetlen személyes kapcsolatom van vele, -- de e kapcsolatból ki kell lépnem s az életközösséget meg kell szakítanom, ha ölni, gyilkoni, robbanni indulok! -- Ez azonban nekem nem annyit teszt, hogy az Evangélium csôdöt mondott, hanem azt, hogy nem értem az Evangélium magaslataira... nem hogy a keresztény kultúra tönkre ment, hanem hogy ez a kultúra még nem keresztény... még nincs ott fenn! Még nagyon lent van! Nagyon! Épp azért tehát sürgetni az elmélyedést... fejlôdést... s az ideiglenes, történeti akadályok megszüntetését! Egyike a nemzeti állam! Ez nem testvér, ez kalóz... nincs erkölcse, betyár, hitszegô... orvul hátba támad... Arról a fokról, ahol áll és küzd, följebb kell mennie... ott ki nem tartja, hiszen az pellengér és máglya; de ne azt mondják, hogy szakadjon el attól, ami eddig vezette, hanem, hogy ismerje be történeti lekötöttségét s relatív voltát s tegye meg a lépést továbbra! A teljesebb emberséget, azt, amelyet az evangélium inspirál. Ne az inspirációk ellen, hanem velük tartva, irányukban haladva... Okt. 5. A fogalom s a fogalmi ismeret az emberi élet színtájának jellege; itt az viszi a szerepet. Mint ahogy van kô, bronz, vaskorszak s van a gazdasági világ korszakainak sajátos, jellemzô tényezôje: úgy van növényi s állati s az állatiban ismét sokféle fokozat, más-más műszerekkel, más-más erôkkel. Az emberi érvényesülés kô vagy bronz vagy vas eleme a fogalom. Jelentôsége abban áll, hogy a jelenségek tömkelegében általa eligazodunk s hogy az élet új jelenségeiben belôle következtetünk. A fogalom tehát absztrakt ugyan, de nagyon is gyakorlati; sôt egész struktúrája s jellege ad hoc, vagyis a gyakorlati élet gyôzésére s az ember hatalmának fokozására szolgál. -- Így tekintve a dolgot, a fogalmi ismeretnek kellene világítania s nekünk utat mutatnia, amint meg is teszi; de másrészt amikor a fogalom nem ragaszkodik egészen a tárgyhoz s mikor az elméletben kiépítjük fogalmainkkal rendszereinket, megint a gyakorlat, az objektív világ s valóság rostálja meg magát a fogalmat, -- kimutatja, hogy reális-e, hogy megállapodott s megbízható-e. Mi ugyanis alkothatunk emléleti világot azzal a követeléssel s jogigénnyel, hogy ahhoz alkalmazzuk a mi világunkat. Némely irányban például a jogban s részben az erkölcsben s gazdaságban indulhatunk is szerinte, de bizony ott is megtapasztaljuk, hogy a valóság nem igazodik sokszor, sôt, kényszerít hogy változtatssunk rajtuk. Hányféle teoria van jogban s erkölcsben! ======================================================================== 1917 Júl. 16. ,,Lösungen des Welträtsels werden nicht gelehrt, sondern erlebt.’’ [A világrejtély megoldásait nem megtanuljuk, hanem megéljük.] (Heinrich von Stein) Mennyire igaz ez! Ez az a régi igazság, hogy az élet élet s nem fogalom! S hogy aki meg nem éli az életet, az eo ipso ki nem virágozhatik az élet teljében s harmóniájában; ami végre is valamiféle megoldása lesz az élet rejtélyének! Júl. 17. ,,Hunger nicht nach einem neuen Stil, sondern nach einem bedeutenden Verhältniss zwischen Mensch und Gottheit brauchen wir.’’ (Lienhard)[88] A hit egy genialis tett, hogy így s nem úgy lesz, -- hogy erre megyünk s nem arra, -- a hit nagy lénia, belevágva ôserdôkbe... országút; bele építve pontusi mocsarakba... A hit kiméri s elsövényezi az ember otthonát, telkét, kertjét... fölállítja tűzhelyét égbemeredô hegyek közt: haec requies mea in saeculum saeculi. Hic habitabo, quoniam elegi eam. Ego memet hic fixi...![89] E végtelen óceán partján... e zúgó erdôkben... e rónaság határtalanságában... Itt vagyok; az nem függött tôlem, hogy legyek; de itt vagyok s hiszek, bízom, szeretek... a mókust megsimogatom szemem tekintetével s mondom: én is csak úgy ágról ágra szökellek, bár másképp mint te s a liliomot is megcsókolom s azt mondom: én is csak így nyílok s lelkemet árasztom a világba, bár másképp mint te, -- de azért mégis mókus-, liliomöntudat valami pont, valami ilyen s nem olyan s mindegyiknek nekivalóság, kellô föld, erdô, miliô kell. E tettben megfogtam magamat, hogy szét ne hulljak s hogy ne robbantsanak szét a kétely millió ötletei... Érzem, hogy ez elhatározásom, az érzés s akarat erejében valami újat tettem; kibuggyant mint forrás, mint új jövevény az idegenben a hit s a szeretet. Ugyanakkor megfogtam az Istent, -- azt a végtelent, kihez kapcsolatban állok, -- kivel szemben érzek, ,,Inveni, quem diligit anima’’ [megtaláltam, akit szeret a lelkem] s akit csak szeretettel vagyis a szív elhatározásával közelíthetek meg. ,,Justus ex fide’’[,,Az igaz hitbôl...'', Zsid 10,37]. Ezek ,,juste’’, jól alakítják az életet. Ezek eltalálták. Beszaladtak a szent helyre, mint a gyerek a piacról a régi gót dómba, körülnéz s nem ijed meg s keresztet vet s imádkozik. Körülötte maradnak a nagy pillérek, oszlopok... a fülkében állnak a mereven elmélázó nagy alakok, a kôszentek... Hátha még látná, hogy a nagy világ gót dómját a magashomlokú Isten-keresôk, létkutatók, gondolkozók, disputálók hosszú sorai környezik... akik a világ peremét bejáró sapientia [bölcsesség] nyomait keresik... akik a végtelenség örvényei fölött ülnek ,,et intuentur abyssos’’ [szemlélik a mélységeket] s akik azért mégsem lesznek ,,just’’-emberek, igaziak, igazak, hanem csak kedvetlen Isten-cserkészek, kiknek a vidék cserkészetébôl nincs egyebük, mint batyujuk a háton s valami furkós botjuk a kézben, mellyel úton-útfélen kotranak s rongyot szednek. Ez a tett szabadító, megváltó tett. Mitôl szabadító? Attól, hogy ne kérdezzünk tovább, hanem nyugodjunk meg. Ah, arra tán még nem is ügyeltünk, pedig mily jó, mily isteni... tovább nem kérdezni. Mily jótétemény: szabadulni az örökös problémáktól. Sokat mondanak, hogy boldog ember az, aki olyan vagy olyan ... de azt is állítani: boldog ember, aki már nem kérdez..., de nem úgy, hogy nincs felelet, hanem, hogy van s azt ô adta úgy, hogy a lelke kibuggyant, mint forrás... kipattant bimbója... föllendült s a por és füst alacsony rétegeibôl föllendült a napsugárba! Ez gyógyulás. A kételybôl is mértékkel... Nem arra való az ész, hogy elsötétüljünk, elkedvetlenedjünk, lemondjunk. Ez a mértéktelenség betegség. Úgy is, hogy fegyelmezetlen erô-pocsékolás (észben), -- úgy is hogy tehetetlen cibálás, s ide-oda rángatás (akarathiány) s ezt mind kivárni... meglátni mint kinyilatkoztatást... bemutatkozást... in aenigmate et symbolis, végre is dialektikai kifejezés nincs; a világ Isten symboluma. Egy eset, mely törvényt revelál, szintén symbolum, ,,Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis.’’ [Minden elmúló csupán csak hasonlat -- Goethe.] Egy kedves, szeretett ember elváltoztatja nekünk a világot. Rajtuk át nézve, fénybe, szépsége öltözik... Júl. 20. Tiszta, magas célok s gondolatok gyógyító hatásúak, -- fölemelnek s villanyoznak, -- tisztátlan, alacsony gondolatok lenyomnak s puhává s önzôkké tesznek. ,,Et ego claritatem dedi eis (Ján. 17,22) (!) s az én lényem átsugárzott rájuk. -- Lélektôl lélekre, lelki benyomások áradnak. -- Az ilyen ember szemben áll a természettel, amennyiben föl akarja emelni... szemben a tömeggel, melynek polaritását képezi. Ez nem annyit tesz, hogy megveti a tömeget, hanem azt jelenti, hogy kiemelkedik a benne is érvényesülô tömegbôl. Tömegember vagyok én is, te is, -- a tömegnek része van bennünk; de azt a tömeg-elemet, -- az önzô, ösztönös elemet le kell gyôznünk. -- Úgy emelkedik ki minden, ami géniusz az öntudatból, mint a felhô a földrôl s vele szemben áll, villamossággal telítve, áldást vagy villámot reá szórva! Júl. 22. Az ismeretelmélet kérdése azon fordul, hogy mily része van abban a világnak s milyen az énnek. Hát én azt gondolom, hogy a kettô lényegesen egymásra van beigazítva és beállítva s hogy elválaszthatatlan. Mit válasszunk szét a színes s verôfényes érzeteiben a látásnak s mit a világról való felfogásainkban? Nincs mit! A szem organuma a fénynek s az ész is organuma a valónak. Az is, ez is hat s visszahatásaik élet! -- Így gondolom, hogy a vallás is ily sajátos reakciója a léleknek a létre, -- öntudatunk szükségleteinek formája. ,,Wer das höchste will, muss das Ganze wollen; wer vom Geiste handelt, muss die Natur, -- wer von der Natur spricht, muss den Geist voraussetzen, oder im stillen mitverstehen.'' [90] Júl. 26. Az általános tételeket csak akkor lehet helyesen és igazság szerint konkrét esetekre alkalmazni, ha azokat individualizáljuk. A valóság, tehát az igazság a konkrétság. Visssza kell tehát valósítani az abasztrakciót s csak így ítélni. -- Ez sehol sem annyira igaz, mint a morálisban, ahol a valóság az egyéni, az individuális akarat; s így ha valahol, hát itt kell egyénesíteni az absztrakt bölcsességet, ha igazán el akarjuk érni az igazságot. Itt végre is mindenki más. Az absztrakt jó elv vagy általános tétel magában igaz, de azután ezt a különleges, egyes esettel azonosítani nem lehet.[91] Ezt ajánlanám figyelmébe mindenkinek, ki morálissal foglalkozik s emberek morális tartalmát meghatározni akarja. Ezt minden egyesnek, ki lelkiismeretét vizsgálja s aki a ,,tükörbe’’ néz, hogy lásson. Ez a ,,tükör’’ absztrakt fogalmak tükrözése, általános elvek s tételek jegeceibôl áll; de mondhatom, hogy a valóságot nem tükrözi. Nem az elvet kell nézni s azzal a különleges esetet összehasonlítani, hanem az elvet tudni, az egyre szebb s nemesebb érzések s magatartás szabályait kutatni, de azután a különleges esetet, vagyis azt a konkrét akarást s magatartást kell nézni, mely az öntudatban megvan. Tudom, hogy az ember szenvedélyei tüzelnek s színeznek s eltelnek s ezáltal disorientálnak s ezekkel szemben fölvilágosításra s helyes beállításra van szükség, de ez nem annyit tesz, hogy az ,,esetet’’ tisztára az elv mértékével mérjük; nem, hiszen abban a különleges esetben egy különálló moralitás van, melyet ha tévesen is, ha elkábítva s elfogultan is, de ez a konkrét akarás s cselekvés határozza meg. Kitűnô példa erre ,,Görgey Artúr ifj.[úsága] és fejlôdése a forradalomig’’ 239. l.: ,,feszült figyelemmel olvastam el leveledet és benne sok, igen sok igazat találtam; csakhogy téves alapon. Te általános, magában véve helyes tételeket minden egyénítés nélkül állítasz egy egészen különleges esettel szembe... azt hiszem, ahhoz, hogy egy bizonyos egyénnek cselekedeteit helyesen lehessen megítélni, egészen bele kell magát gondolni (beleélni érzéssel, kedéllyel) annak helyzetébe, nem pedig abból indulni ki, hogy egy bizonyos, általában jó és bölcs tanács minden különös körülmények közt föltétlenül elfogadható.’’ Hozzájárul, hogy egy általános tételnek más-más formát lehet adni vagyis a külsô cselekvésnek s magatartásnak egy teljesen önálló, szuverén tartalmat. Tudom, hogy ennek határai vannak s lesznek tartalmak, melyeket nem lehet ilyen vagy olyan cselekvésben beállítani, de másrészt lesz különféle tartalom, mely ugyanabban a konkrét külsô magatartásban nagyon jól megvan. Így ha valaki lerészegszik orvoslási tekintetbôl -- ugyanezt nem mondhatni a virtusról, akár egészségi, akár szerelmi tekintetbôl, mert ott már a gyermek, egy harmadiknak érdeke kerül szóba. Az általános elveket súlyoknak nézem, melyeket lelkemben elhelyezek, hogy az egyensúlyt megtartsam. Az élet a maga ösztöneivel egy rohamos, természetadta erô, ennek nekem kell irányt adnom; nem szabad egyoldalúan tájékoztatnom azt, hanem egyensúlyozva. Az elv ne szippantsa fel a szenvedélyt s a szenvdély ne vegye semmibe az elvet! Mily okos kijelentés erre vonatkozólag: ,,Die Liebesfähigkeit jener grossherzigen Frau bedurfte der philosophisch--religiösen Gegenbelastung: genau so wie die heißherzigen Naturen des Mittelalters des religiösen Kultus bedarften, wollten sie nicht den Leidenschaften erliegen! Das sinnlich sexuelle Element trat bei so veredelnden Einflüssen zurück oder leitete sich in Formen, die das Gleichgewicht der Kräfte nicht sprengten.’’ (Lienhard. Wege nach Weimar. VI. 183. über Karoline Humbold.)[92] Szept. 17. Faust magyar kiadásában a 68. lapon a tudás s a tapasztalás közti különbség. ======================================================================== 1918 Febr. 28. Miért nem gyôzhet most a vallásos irány? a gazdasági vágy teljesen elôtérben áll s leköt minden figyelmet. Gondolom a nagy nyomorúság s a gondok miatt. A szenvedés s ínség, ha túl nagy, ha nem emberi, akkor lehetetlenné teszi az erkölcsöt. Ennek is atmoszféra, hôfok kell... Különben tönkre megy. Most az atmoszféra fullasztó, a hômérsék fagypont, a lelkek sötétek, elkeseredettek. Borzasztóan szenvednek. Lehetetlen exisztálniok; lopniok, csalniok kell. A társadalmi disszolució, a lerongyolódás, a züllés stádiumában állunk. Vedd hozzá az idegességet, a bosszankodást s keserűséget a képtelen helyzetekben, melyekben nem boldogulhat senki... Mit beszéljünk erkölcsrôl, jóságról, tisztességrôl?! Tehát a lelkek nincsenek erre disponálva, nincs bejutása az efféle gondolatoknak s nincs súlyuk, sem gyökerük. Nem rezonál tôlük a lélek! A valláserkölcsi élethez csend, megnyugvás, magábatérés kell; a sollicitudo megöli a hitet! Jólét kell, hogy ráérjünk -- jólét, hogy gondolataink szét ne szóródjanak. De hát az egyszerű népnél mindig hatalom a vallás? Igen, de csendben, nem viharban. Ha támadják, ha új világ készül, akkor nem. -- Ha más gondolatok ékként hatolnak a zárt lélek ideológiájába... ha a vihar belecsap, eloltja e kis lángokat. Mert ez a hit gyönge készültség s erôs csak az elzárkózottság által lehet. Mily könnyen mossa szét nagyobb műveltség e televény kis talajt, ha támadólag léphet fel. Már a rossz példa is, az urak példája, hogy szedi szét sok helyen a hitet! Vedd azt a szegény tolnai embert, fél lábú, két géppuskával dolgozott. Az inkább a fôorvosra nézett, mint rád. Attól többet várt. ======================================================================== 1919 Ápr. 24. Ligatus bestiis ie. militibus [vadállatokhoz, azaz katonákhoz kötözve]; szent Ignác idejében is így volt ez már. -- Gyönyörűek a húsvétheti miseoraciók: ,,Ab omni nos vetustate purgatos, sacramenti tui veneranda perceptio in novam transferat creaturam...’’[93] Tehát ab omni vetustate... a tegnapitól is, -- a szájíztôl, -- a rossz benyomástól... a nehezteléstôl, az ösztönszerű reakcióktól... in novam creaturam... a ma nyíló rózsa, a most fakadó forrás, a lejtô patak... Ezt akarom mindig! Mai szentáldozásom, -- mai érzésem. Eo ipso nemcsak ,,proveniens’’, fakadó, hanem ,,praeveniens’’ megelôzô... Nem vár, míg húzzák... míg gyújtják... míg piszkálják! ,,In simplicitate cordis laetus obtuli universa...!’’[94] Máj. 20. Már a másik házban! Ponis mitem ascensum tuum![95] Felhôk, fényes, bodros felhôk, a végtelenség tengerén úszó, ragyogó vitorlájú hajók, -- napsugárral telített sötétségek... ezek a luminosae obscuritates [fényes sötétségek]... Hitünk dogmái, emberi fogalmak arról, ami túl van, ami Isten és más világ. Természetes, hogy sötétségek is, mert nem lehet foglalni földi fogalmakba égit tisztán, hanem csak így felhôsen. Földrôl való a felhô, de absztrakt a földtôl, elvont az itteni világról s most úszik ott fönt. A hit felhôjébe lép az Úr, az takarja... a dicsôséges Krisztust, a mennyet, a másik világot. Felhô az Oltáriszentség, felhô a test, melyben lakik a lélek. A felhôk eloszlanak; eloszlik a szent ostya, édes a ínyemnek s megtapasztalom a bennem jelenlevô Krisztust. -- Oszlik a test s a lélek kilép a másik világba. -- Oszlik a világ s a másik világ lép elénk! Ah, megsóhajtjuk az eloszló felhôt... Tele van égboltunk úszó felhôkkel, fogalmakban kifejezett hittel... S közbe villog a napsugár s nyílnak az azúrkékség mélységei, tiszták, feneketlenek. Ó édes Uram, ki felhôkön jársz... ó hitem s lelkem, rólad is igaz: Emelkedel felhôkön! Téged édes Uram, felhô vitt át, minket is a hit úszó, ragyogó homályai... Azért vagyok oly szimpatiával az úszó, fehér, ragyogó felhôk iránt, azért nézem ôket, amint csendes szépségben vonulnak el fejem fölött, -- lelkem elnyúlik velük, s úszik s megy velük! Ah Isten, szimbólumokkal aggattad tele világunkat, földünket, lelkünket! Szólaljanak meg, -- bontsák ki s tárják elénk üzeneteidet magunkról, magadról, jövônkrôl s felhôs, úszó s más világok közt lebegô jelenünkrôl. Ardenter te amo at luminose et sollicite te contemplor, te luminosa obscuritas! ,,anima elevatur per orationem ad radium supernaturalem obscuritatis divinae'' (Pseudo-Dionysius).[96] Máj. 22. Istenhez nem ököllel, hanem esdeklôen összekulcsolt kézzel kell járulni; sôt kitárt karokkal. Mindkettôvel; az egyik az alázatos, a másik magatartás a készséges fölvételt, -- a többnek, ami rajtunk kívül van, hálás fogadását s átkarolását jelenti. Az ember valamicske, -- kicirkalmazott, alkotmány, teremtmény, -- kimérve nemcsak testiben, de pszichéjében is. Azért nem szabad összeszorulnia, sem elfásulnia, sem elrostosodnia. Nagy világ van körülötte térben s idôben... és a végtelenségben. Tudni megérteni mást, nemzetet és kort, nagy látókörre mutat; de miért szorítsuk össze e látókört a földre, mikor halhatatlanság s örök életnek szárnya suhog köröttünk! Máj. 25. Hogyan akarok beleállni az új világba? Úgy mint akinek szemébe csap az Istennek világokat alakító lelke. Tudom, hogy sok holt súly, holt gondolat, holt intézmény, -- mondjuk, sok hulla van a hajón, -- jaj, de mennyi s hullákhoz ragaszkodni ôrület vagy ez természetesen csak a szellemi világban lehetséges -- fanatizmus! Sok ember van a világon, ki a régihez ragaszkodik még akkor is, amikor azt elítélnie, attól irtóznia kellene. Meg kellene utálnia önmagát, hogy oly féregverem, békalebuj a lelke, -- hogy szeretni tud, amit gyűlölnie s amitôl szégyenkeznie kellene! Ó Szent Lélek, egyházad már csak nem lehet ily lelkületű; lehetetlen, hogy ennyire félreértse s meg ne értse a világot, a forgandóságot! Lehetetlen, hogy ki a szántóvetô paraboláját hirdeti, az a föld, a világ hantjainak forgását ne értse s abban, ami élet és erô, és fejlôdés, a jobbnak gyôzelmét ne lássa! -- sed habeo aliquid contra te, novitas! [de valami kifogásom van ellened, újság]. Az a kifogásom, hogy te mikor új akarsz lenni, régi gondolatok holt, múmiás álcáit zörgeted kezedben, -- hogy életrôl beszélvén a halált karolgatod, a szellemi halált, -- hogy ethoszt nem akarsz, hogy az erotikában s a lélekförtelem szabadosságában tombolsz. Azt mondják: ez túlzás, ez a fejlôdés betegsége, ez a haladás láza! Nem, nem, ez kimondott tézis és gyakorlati bárgyúság! Alávaló vagy, -- a nemtelen, értéktelen elemeket, az utcát, a tömeget, Venus vulgarist, a kamasz és csirkefogó Dionysost, a csürhének komiszságát vezeted be. Piszkos vagy, mert elveid a legrondábbak s csak a körzet, a garnierung humanizmus; de az emberben a fölségest nem érted, sôt tagadod, -- szegény ördögnek, piszkos -- mocskos ficzkónak bizonyulsz, -- kocsmából, gettókból, a bérházak szurdokjaiból, sôt -- szagodról ítélve -- kloakákból jöttél. - - Ez a baj: új világ kell, az az a régi elvek igazabb érvényesítése, de nem elvek tagadásával az ôsi követelmények rongyos, szakadt valósítása. -- Sokszor mondják, hogy babiloni toronyépítôk, -- nem azok, hanem cukrász-tortaépítôk; erô, alap, struktúra nélkül a kiéhezett ínyek csiklandozására, de nem erôs koszttal egészséges nemzedékek nevelésére. -- Ez az! S ettôl vagyunk félbolondok: akarunk haladni és... meghôkölünk. Máj. 26. ,,Grossen Vorbildern mit kleinlichen Mitteln nacheitern.''[97] Sok írónak végzete! Hát ha még a nagy történelmi cselekvésben látjuk ennek hasonmását! Nagy eszméket, magasfokú erkölcsiséget, elsôrangú kultuszszíntájat butasággal, durvasággal kamasz érzülettel akarni elérni. Mi lesz ebbôl? Nálunk, fôleg a hetvenkedô s aktualitásoktól összevissza ráncigált zsidóságban, mely most öszvérre kapott s a magyar nemzet kultúrharcát vezeti, semmi nyoma az erkölcsi kvalifikációnak; mélység, tisztaság, erkölcsi hivatottság nélkül. Ezeknek cirkusz és reklám minden. Látom, hogy az ilyen tohonya magyarságnak a zsidó frivolságnak és viszketegnek injekciója túl erôs, -- lázban ég a betyárság s a legrosszabb hajlamai most a durvaság, gyűlölet, munkakerülés irányában vannak fölizgatva. A zsidóság -- értem az orosz zsidó szellemet -- fölpiszkálta s felturkálta a lelkében lappangó százados úr-gyűlöletet s elfojtott minden közösségi érzést a fajrokon, de jobb módú réteggel. A zsidó idegenség, melynek semmi köze nemzethez s hazához, visszhangot s teljes megértést talált a gyűlölet s irigység által szétrepesztett nemzet alsó rétegében. Ez is idegen a felsôvel, a vezetôvel szemben! Ez is le akarja törni az uralkodó osztályt, -- ez a zsidó antikrisztianizmus és antinacionalizmus a legtöbbnél öntudatlan, amennyiben nem ismeri önmagát s a forrásokat melyekbôl fakad, de ha nevén akarjuk nevezni, akkor így kell azt hívnunk. Fabik szakaszvezetô s püspökséget rondító elvtárs mondotta, hogy ô katholikus, de tetszik neki a zsidó szellem, az a szellem, mely idegen keresztség s nemzettel szemben s mely most idegenségében gyűlöletté izgult! A zsidóság mindig vezetett a keresztény népek rossz, erkölcstelen s öngyilkos hajlamainak szításában s azokkal való visszaélésben. Máj. 26. Vannak gyalázatos s szégyenletes állapotok s azok ellen föl kell lázadni s sorba állni minden erônek s tényezônek, -- de soha sem szabad öngyilkosságra keseríteni a nemzetet. Remegjünk, reszkessünk mikor állapotunkra gondolunk, de a bęte humaine-re ne bízzuk a harcot s fôleg ne idegen faj vezetése alatt! Manapság nem is a nép áll harcban, nem a birtokos faj -- nép, hanem a kamasz, betyár, munkakerülôkbôl összeverôdött rabló-csapatok! -- Egyáltalában tele vagyunk hazugsággal; majd az eszmék napsugaras szépségébe öltözik az erkölcsöt, vallást, tisztes tisztességet tagadó s megfertôzô mozgalom, -- majd a törvényes rendeletek örve alatt üti fel fejét országszerte a rabló, zsiványság. Máj. 26. Mily rémes dolog, hogy a szociális szabadságharc metafizikai bebörtönözéssel s letöréssel s békóbaveréssel párosul. Hát nincs itt lélek, szellem, -- nincs itt emberség a maga egészében s ember a teljes voltával?! Hogy van az, hogy lemond a jobbik felérôl, egész lelkérôl? Hogy ignorálja az örökkévalót? Lehet-e új idôk szabadságáért küzdeni s a lelkeket a materializmus szakadékaiba legyűrni? Honnan lesznek erôik, s mi vigye erkölcsi magaslaton s nívón az életért való harcot? Hogy sok eszmét s burzsoá fölfogást is össze akarnak törni, jól teszik, de elérik-e ezzel az erkölcsi szabadságot; vagy csak a nyárspolgáriságtól való emancipációra törekszenek? Az nem miliô; e farizeizmusnak romjain megint csak macskazugok s vityillók épülhetnek a nagy stílt inspiráló metafizika nélkül. Máj. 26. Auch Seelen genesen, -- und seelisches. Manchmal scheint etwas in die Brüche zu gehen? dann genest es. Auch Ehen scheinen zu zerbrechen, und dann heilen sie wieder![98] Máj. 4. Das Individuum ist massenfeindlich. [Az egyén tömegellenes.] Az individuum a valóság; a jobb, szebb érzés, a fejlôdés és haladás benne jelentkezik. Az elônyös individuum a maga jó körülményei közt kifejlôdhetik, jó természet, nevelés, vallás, társadalmi helyzet befolyásolja s éppen e sajátságos és kiváltságos helyzetnél fogva elüt a tömegtôl, -- különb nálánál. Ha kifejlôdhetik, elônyére válik a fajnak, -- ha nem, elmarad s elvész s nem lesz új kiindulási pontja az egésznek. A tömegpsziché egyenlôséget követel s az által ellensége lesz a fejlôdésnek, -- a kiválók visszahúzódnak; nincs terük. Így volt Perikles korában, az utca, a csürhe került felül. Máj. 7. ,,Spiritum veritatis’’ [az igazság Lelke], az sok és az erkölcs és az igazság veleje van benne érintve -- nem a tan az igazság, hanem az igazság lelke, -- a lángja, a szelleme! Mindennek megvan a lelke, amely hordozza, élteti; együvé forrasztja, amely karaktert ad s amiben a lényeg kifejezôdik. Így van lelke az igazságnak, gyújtópontja és formális elve! Ez a Szent Lélek. Isten az alapja az igazságnak; minden, ami igaz, az ô metafizikai szükségességén, belsô valóságán fordul s épül. A Szent Lélek az igazság sugárzója a világba, -- a glóriája, kitörô lángja, annak ami van s nem lehet, hogy ne legyen s aminek neve: vagyok, aki vagyok, -- aki van! Imádlak, lángja, sugárzása, fénye az igazságnak, lélek, Szentlélek. Máj. 9. Némely ember lelke piszokfészek, -- köpôláda, mások fantáziájának, ösztöneinek, alacsony elveinek köpedelmével tele. Gyűjti azt, ami piszok, -- benne találkozik több kloaka szennyvize. -- Némely ember vallásossága olyan, mint a kiskacsa szárnya, csökevény, -- a bendôje nagy, az dolgozik s telik; a szárnya pihen. Ha néha felágaskodik s verdesi szárnyait, annál mutatósabb a tehetetlensége. Így tesznek azok, kik vallástalanok, vagy elhanyagolják vallásukat s néha aztán mégis imádkozni vágynak. Kacsaszárnyaik s vergôdésük az elmaradottság, az elfejlôdés szomorú következménye. Máj. 10. Adj Uram veritas-t s caritas-t. Wahrhaftigkeit, hogy fordítsuk ezt? fônév nincs, csak melléknév: igazi...! Kívül az, ami belül, s belül nem képzelgés, hanem valóság, -- póz, szín, látszat, tettetés nélkül. Az, ami! ami valódi, ami igazi! Igazi emberség, igazi jóság, -- ami nincs idôhöz s helyhez mérve, hanem önmagában áll. Nem reactio, nem függvény, nem nyomat, hanem önmagából, igazi én-jébôl való kiindulás és adni-tudás! ,,Eine unkomplizierte klassische Seele, sagen wir evangelische Seele.'' [Egyszerű, klasszikus lélek, mondjuk, evangéliumi lélek.] Éppen úgy igazi s nem a lármás, suhogó, tüntetô, bodrozott, nyilvánosságból való. Ebben lesz elôkelôség, intimség, szépség. A caritas ily lélekben ünnepel, mert legnagyobb értékét ebben fogja találni; az igazi érték a caritas. Szeretet, segítség, jóakarás, jólét. A legmagasabb etika a szeretet, a felebaráti szeretet; nem az Erosz, hanem a Caritas. Az Erosz csak túlérzékeny, izgatott és kopott lelkekben szoríthatta vissza a szeretetet, -- a szenvedély gôzét s párázatát önthette a lelkiségre. Szép az Eros, de csak ha toilettet csinál a szeméremnél, a mérsékletnél s az Istenre néz föl, s mi is a szándéka vele. A felebaráti szeretet nagystílű, klasszikus; az eros porcellán, puderes szelencékbe való idill. -- S ott azután a humilitas is: ,,Der Lebenskampf eines jeden Menschen, der ernstlich und heiß nach zu hoch gesteckten Zielen strebt, ist ein schwerer. Was ihm zu seiner Erlösung am nötigsten wäre, erlangt er zuletzt... die Demut.’’[99] (Marie Ebner Eschenbach) Az alázat valóság, az igazi lelkiség megtalálása szerénnyé tesz. Madame Récamier így: pureté, bonté, beauté... veritas (tiszta!), caritas (jóság), humilitas, modestia (alázat). Máj. 18. Replevit istam domum [Betöltötte azt a házat]... zúgó léleközönnel, úgy hogy kiszakadt minden gáton, túlcsordult s elárasztott világot. Nos és most merre vannak árjai, hullámai, vízlefolyásai, erei? merre kígyóznak, merre szivárognak? Istenem, vaddikat nézünk s karsztfolyómedreket rögzítünk s sivatagba hajló szellemi világon s kultúrán botránkozunk! Lelkem, Szentlélek, világ lelke, hol vagy? Kiszorítottuk, elszáradtak, kiszáradtak s te a mélybe vonultál. Ha Dieballa Géza dr. ötleteirôl hallok, hogy a zsidó szellem mindig erjesztô volt, s most is erjeszt s hogy Jézus is erjesztô volt s hogy a rómaiak azért üldözték a kereszténységet! Santa fé hát a bomlasztó, erkölcstelen, lázító, rendfölforgató, infekcionáló, fertôzô hatása miatt-e? Tán új szociális tanok miatt-e? De a szocializmusról szó sincs, az írásban; tehát miért üldözték? mert minden rosszról, rútról, alávalóságról, istentelenségrôl vádolták! Hallod? vádolták, de nem volt igaz. Késôbb belátták, hogy nem volt igaz! Mert az isteneknek nem áldoztak, mert a római állami istentisztelettôl, szokásoktól tartózkodtak. De tiszták voltak mint a napsugár! Mert az igazságnak hódoltak s a lelkiismeretük szabadságát követelték. Minden hatóságot tiszteltek, engedelmeskedtek, csak bűnösök nem akartak lenni; csak azok ne (Péter II.) Jézusnak semmi köze Rómához s Pilatus ártatlannak ítélte; Pált sem ítélte el a Caesar, csak késôbb bujtogatásra. Az Evangéliumban semmi nyoma bármily rendforgató iránynak. A kereszténység pedig késôbb államellenesnek tartatott a gyűlölet, babona, rágalom, népdüh befolyása alatt. -- De hogy vissztérjek, hol a Szentlélek? Más lelkekre bíztuk magunkat; elsötétül az evangéliumi hit s akkor bocsátkoznak szárnyra, puha repüléssel szárnycsattogás nélkül Minerva madarai, a baglyok, a filozófiák. Kinn ülök júniusi estéken az uvarban s hallom már a bagoly rikácsolását; ez az ô éneke, az ô fülemüle éji nótája; nyugat felé száll, ott van még egy világosabb mezeje az égnek s hírmondója a napnak, az esti csillag. Ó csillagom, te látod a napot, rajtad fénylik még, attól ragyogsz, s hírül adod az éjben a fénynek üzenetét. Csillagok rezgô sugarak apostolai, emisszáriusai a fénynek, a világosságnak; beszéltek hozzánk, megérzi szemünk, hogy arról szóltok, ami kell nekünk, fényrôl, -- ami lelkünknek eleme, tartalma, -- ami kell, hogy fényesek, szépek s boldogok legyünk. S mit csináljunk a baglyokkal? Ôk is tanúk, tanúi az igazságnak; ellentmondó, egymást rontó tanaikkal hirdetik, hogy nincs igazuk, -- hogy ôk repülnek ugyan, de nem látnak s nem énekelnek, rikácsoló, a naplementekor, az éj beálltakor szárnyra kelô lelkek, ti az éjnek madarai, az éjnek állítói, napot nem látó s az éjrôl tanúskodó szellemek! -- Valahányszor éj lett a földön s lanyhult a hit s fáradt lett az emberiség, kirepültök s szárnyalástok s rikácsolástok új életet, új akciót jelent s a csedes álmot váró emberek hallják is szavatokat, érdeklôdnek irántatok, de az életet, a napot nem ti hozzátok. Hegel is úgy tartja, hogy mikor sötét lesz, akkor kel szárnyra Minerva madara; nos és mi lesz e szárnyalástól? az éj éj marad, a fáradt világ fáradt marad s az a kis világosság, mely a baglyok pupillájában ingert vált ki világmeglátássá s új szellemi élet megindítássá nem lesz. Rengeteg a sötétség nap nélkül s amit az a bagoly lát, amit az kinéz magának, az csak egy szomorú élet tartalma és fenntartása, mondjuk tengetésére való. -- Veni et reple totam domum, Ecclesiam, mundum... Spiritus vehemens, virtus ex alto![100] Jún. 19. Mit csinál az úgynevezett zsidó szellem? a) Mi az? Tán bizony valami betétjét értem ez alatt a zsidó vallásnak vagy a zsidó fajnak? Valami tanát, tradícióját vagy jellegét? Ezt értem, hogy idegen a kereszténységben, a világban s ellentétben állt a germán, kelta, román népekkel, társadalmukkal s életükkel. Ez a társadalom, vallás és élet kizárta ôket; másrészt keretében, városaiban, gazdasági, társadalmi miliôjében éltek, de mint idegen test; b) hatalmi, önfönntartási vágyuk a pénzre, az üzletre terjedhetett; ott érvényesülhetett, ott hatalommá, ott uralkodóvá, bosszúállóvá, megtörôvé, ellentmondóvá, tagadóvá, reakcionáriussá válhatott; c) meg is tette, ahol s ahogy lehetett. Az európai szellem s a kétely, a blazírtság, a tradicionális, erkölcs, fegyelem, szigorú nézetek kikezdése náluk mindig visszhangot keltett; nekik ez nem volt szent, -- nekik nem volt tiszteletreméltó, -- nem volt az övék, hiszen idegenek voltak s otthonuk éppen abban az arányban lehetett s terjedhetett s tágulhatott, amennyiben az ellenkezôt letörték. Természetes, hogy a tagadó, letörô irányzat volt elemük. d) A gazdasági harcban az elnyomással szemben kifejtett energiák s a lelkiismeretlenség, az öntudatlan ellentét, idegenség s nem jó indulat a kizsákmányolást, az uzsorát s ez által a gazdagságukat szolgálta s ôket sok hatalmi eszköznek birtokába juttatta. e) E miliôben erkölcstelenek, élvhajhászók, perverzek, s skrupulusok nélküli szabadúszók és szabadgarázdálkodók lettek; a chimerákat az agy- és szív-betegségek lázait s gyulladásait, az absztrakt csillogó, irreális ideológiákat ideges szóbôséggel és könnyelmű szátyársággal döntötték s mérték. Hogy mi dôl azoktól romba, mi borul lángba, könnybe, az iránt érzéketlenek voltak, hisz nem az ô világuk, hazájuk, nemzetük, tradíciójuk vesz belé. f) Talán már erkölcsileg s logikailag is meg vannak rontva, -- az igazságérzetük s a lelkiismeretük beteg és perverz (hiszen ezeket lehet elrontani. Hochland 14,7,42); tény, hogy minden, ami rossz, erkölcstelen, fegyelmezetlen, könnyelmű, léha; azt szolgálják s megrontják a közérzést, a közvéleményt, az ítéletet, a nézeteket, az életet. -- Zsidóvá lett a keresztény intelligencia, átvette a zsidó kételyt, idegenkedést, érzéketlenséget, apatiát, fölvilágosodást s ez által ellentétbe s tagadásába lépett mindannak, ami a keresztény népeknek nagy és szent volt! Léhává s tisztátlanná tette, inficiálta lelkét és érzéseit s ez által adózóvá s kiuzsorázta végleg. Zsidók lettetek érzésben s lelkiismeretlenségben s a zsidók szolgái! Servi dominati sunt vobis! [A szolgák uralkodtak fölöttetek!] Jún. 20. Tegnap nagyszerű processio, minden oltárnál Isten áldd meg a magyart! Sie glauben zu glauben [azt hiszik, hogy hisznek], Coleridge mondása; de így is jó! Tegnapelôtt beszélt Kovács J. hittanár, hogy a reálban egy fiú nem felelt a szociolog.-erkölcstelenség tanárának, azt mondta, nem hiszi, megveti amit mond, -- ha meg is buktatja, ha ki is csapatja. -- Van néhány, aki be nem adja derekát: zavaros tanító, Kecskés kántor, de a többi gregs a marhacsapásra. Elöl a katholikus tanítók, akik a keresztet leveszik az iskola faláról. A leghitványabb, szolgalelkű nép, tele gyűlölködéssel és felfuvalkodási hólyaglelkűséggel. Alig van köztük ember! Jún. 20. A proletárforradalom le akarja törni a világot s ítéletet ül fölötte. Neki ezt tenni passzió, szenvedély, gyűlölet is, irigység is, káröröm is és igazság is. Úgy látszik, mintha ô ülne ítéletet, de nem ô, Isten ül, ô csak pribék, az ördög. Qui non credit iam judicatus est [aki nem hisz, az már megítéltetett] Qui non diligit, manet in morte... [aki nem szeret, a halálban marad, 1Jn 3,14). Az ítélet ki van mondva, csak végre kellett hajtani. Ne akadjunk fönn a pribék kegyetlen mocskos alávalóságán, -- pribék, arra van nevelve: canaille és vadállat; a vadállatok tépték szét a vértanúkat, de a hitvány bűnösöket is s e vadállatok a kultúrvilág ôserdôibôl kerültek, -- saját nevelésünk. A rabszolga-lelkek építették az ergasztulumokat, a kolosszeumokat. Hát jól el kell ítélni a hazugságot, mely a világot elrontja. A nagy, alávaló hazugság, az álarc, a farizeizmus, ... a kikelt ember. Elrontotta a világot, a társadalmat, -- das nicht-warhaftige hat überall Platz gegriffen [a nem igazi foglalta el mindenütt a helyet]. Keresztény lenne, de mi is voltaképpen... Ítéletet az akarathiányos, blazírtságon, mely hitetlenség, -- a passzivitáson, mely akcióra el nem szánja magát s minden belátását tudással fegyverzi, -- de sír a lelke a ketrecben, szenved s nem érti magát, rosszul kezeli; azt gondolja, az minden, melyet akarnia nem kell; igényeit az akarásra, hitre, odaadásra ki nem elégíti, csak látó akar lenni, hogy buta s bamba legyen. Ítéletet a nagy akaratbetegség fölött. Inaszakadtak vagyunk, földön mászunk, körben forgunk. Nem tudunk lépni, határozni, ... a lépést megtenni. Ki tegye meg? Az akaratnak kellene. De mi képesítse? a szenvedés, tisztulás, belsô megrendülés, tapasztalás? Talán az a szeretet, mely önmagunktól szabadít? -- Ítéletet a hiperkultúra fölött, az individualizmus féktelensége fölött? Kívánjunk szociális igazságot, egyenjogúságot? De hát az uraság, az úri élet? a sport úri, a vadász úri, az Übermenschet hová tegyük? az esztétákat, e pincehajtásokat ki irtja ki, kik az élvezetet tejfelezik s milliókat nyomnak el. Hát a dámáktól ki szabadít meg, kik a kezük ápolásáért élnek s csak vonzó bájos attrakciók akarnak lenni. Kik kiszolgáltatnak, de nem mint a méhkirályné, mely generációkat szül; ezek erre is képtelenek. S mire képesek? tudnak öltözködni, harisnyát húzni? azt sem, teljes függésben. A tehetetlenség, a hozzá nem értés jellemzi; mint a harcias hangya, ha a harccal fölhagy, elveszti állkapcsát s még enni sem tud, ha nem etetik; úgy ezek a firmák. Ítéletet az élôsdiség, a szívvér szipolyozás, a geseft fölött. Pénz az úr, az parancsol; annak engedelmeskedik minden... Jún. 27. Már Li-Young Tschaang mondta: hogy reform, mely mindent ledönt, mielôtt építeni kísérelne, orkán. Hát akkor ez a buta erôszak, mely kapkod mint Bernát a mennykô után, mely semmit sem teremt, hanem legfölebb elvesz, másnak is ad, amibôl magának tartotta meg a javát -- a Károlyi grófi ingeken s szivartárcákon kezdve, égszakadás. Oh, csak törné össze azt, ami korhadt, korrupt, rothadt, lázító és lázfészek volt! Más kitűnô diktuma: sok ember úgy érez, hogy semmit sem tesz, ha végletekbe nem csap át. Ez szentigaz. Az ifjú szónokokra is illik, kik csak klimaxokon ugrálnak mint zergék a sziklákon. A Tátra hómezôirôl hangoznak, leugornak -- nem a szónokok, de a világreparátorok -- Kun- Szent Miklós békapocsolyáihoz. Halált ordítanak vagy csókolóznak; kardot rántatnak vagy kanalat nyújtanak s mondják: tessék, kitűnô a csusza. A bazilika tetejére mennek kukorékolni s Budavárát vörös maskarává öltöztetik ki, máskor meg a szív-örvényeibe szállnak nyögdécselni... Így vannak -- folytatja a kínai -- nagy politikusaink, kik valóságos akrobaták s a világ színpadának egyik végirôl a másikra ugranak azzal az érzettel, hogy nosza, így van az jól, megcsinálom..., s pestiesen megmondva! Jún. 23. Richard Wagner írja Hans von Bülow-nak, hogy Nürnberget szeretné a német művészet központjává: ,,Dahin gehörte die einstige 'Deutsche Akademie' (Leibnitzét érti?), dahin alles, was in der verrotteten, und im undeutschen Rezidenzen unserer kleinen Louis XIV. nicht gedeihen kann, -- dahin die Blüte unseres Deutschen Vergesellschaftungswesens: dahin auch unsere Schule, an die sich endlich eine allgemeine Schule der Kunst und Wissenschaft deutsch und unjüdisch anbinden soll.[101] (Deutsch und unjüdisch?!) Lehet-e valami még magyar és nem zsidó? A magyar népszellem csôdjét jelenti ez a gyalázat, mely a magyarságot a zsidó üzelmekben és hóbortokban érte. Mi Európa elôtt teljesen zsidó, most már orosz zsidó karikatúrává fancsalodtunk. Tegnap állt a Népszavában Politzer-Pogány, magyar fôhadvezér beszéde, melyben panaszkodik a vörös katona megbízhatatlansága fölött s ennek egyik okát abban a nyugtalanságban látja, mely a hadfiakban fészekelôdik a pogrom-hírek miatt. Tehát a ,,magyar hadsereg'' elvesztette lelki egyensúlyát s harci kedvét azért, mert a pogrom kísért, s aggódnak a hadfiak az otthon-maradtak, kik egy ugrásnyira vannak biztonsága fölött. Hát csupa Icig harcol a fronton? - - Tableau: Politzer, Böhm, Landler, Hamburger, Samuelly magyar hadseregparancsnokok. Bandi (vörös tiszt) itt járt s elmondta, hogy valami görbelábú szürkeség, orosz-zsidó sipkában megszólítja: ,,Nem ismer -- kérdi -- maga engem?'' ,,Nem én.'' ,,Én Landler, hadtestparancsnok vagy.'' ,,Hát mit akar?'' ,,Inspiciálok. Szedje rendbe embereit, támadni fogunk és én vezetem a rohamot.'' Egy óráig gereblyézte össze Bandi a vitézeket, buzdította, kérte, hogy így, hogy úgy... Végre a csapat készenlétben állt s látta, hogy L. kocsira ült s elvitette büdös páráját másfelé. Volt áldáshintés és kiszólás a bakák közt, hogy az ördög bújjék a zsidó... be, de hát minek kívánni ilyesmit még az ördögnek is?! Jún. 24. Idealista vagyok, vagyis hiszek a lélekben s a szellemiben, úgyis mint Istenben, úgyis mint -- isteniben mibennünk. Hiszem, hogy a lélek és szellem áthatja a világot s mint forma és szépség és élet jelentkezik. Hiszem, hogy ez az elem egyre jobban gyôz s alakul ki s mint lényegszerű és értékes hatalom és formális elv halad, tért foglal és gyôz. Ennek a térfoglalásnak s hódításnak s érvényesülésnek az emberben s az emberi társas világban kell megtörténnie. Itt kell ennek utat törni, -- itt az új irányokat, amelyek a lelket s szellemet szolgálják, fölismerni s követni. -- Kettôt hangsúlyozok: a mi különböztetésünk anyag s lélek közt, roppant darabos, -- göröngy az egyik s minden lélegzetnél s színárnyalatnál finomabb a másik; így az ellentét is mint állítás és tagadás; de hát így van-e, nem lehetne-e azt gondolni, hogy finom mind a kettô s hogy ha egyesülnek, hát imponderabile egyesül a szellemivel...?! A másik megjegyzés: hiszek a bűnben, a romlásban, amint hiszek az isteninek s a szelleminek fokozásában! egyik fok a lélek, másik a megszentelô malaszt. Már most a természet elvesztvén a malasztot, valahogy nem áll meg az anélkül való állapotban, hanem lecsúszik az állatiba. Ezzel szemben a szentség, a több-isteni az aszkéta-ideált, a lefojtott természetet kultiválja. Ez túlzás! De onnan van, mert kevés ,,spiritualis homo'' van, kikben az ösztönös élet is szép, tiszta s istentisztelet lehet. A szociáldemokrata ideál, amennyiben a tömegeket emelni akarja, jó kiindulást jelentene, -- de amennyiben hitetlen s testi, annyiban a célt s az ideált nem látja, azt szem elôl tévesztette. Grandi passus extra viam! [Nagy lépések a helyes úton kívül!] Mindenekfölött hangsúlyozni kell az individuális etikát s a belsô aszkézis, az önuralom, a nagylelkűség, a több-lelkiség, a kultur- és haladás-növelés és siettetés elmaradhatatlanságával. Így éreztem, ez lelkem mélye és feneke; onnan a tisztaság és erkölcsi értékek szeretete s ugyanakkor a formaszépség, a nô s a nemi élet iránt való idealizmusom. Hál' Istennek, hogy az nem csökken bennem, bár látom, hogy kevés emberben van erre lélek. Ez az individualista etika annál szükségesebb, mert az ipari, gazdasági élet a maga vastörvényeivel, a maga nem szellemi hatalmaival az individuumból dolgot, objektumot, -- a munkásból erômennyiséget csinál, -- kvalitásokat nem ismer, csak kvantitásokat. Ki fog minket megszabadítani az új szolgaságból, -- az indusztriális jobbágyságból, - - az embergépiesítéstôl... ettôl a legnagyobb erôszaktól?! Az individualista etika az egyénben látja a legfôbb értéket s belülrôl akarja kialakítani az embert s az életet. Folyton kapcsolatokban él felsôbb, érzékfölötti ,,elvekkel'', világgal, mely túl van az anyagin. ,,Das Wahre, Schöne, Gute soll seiner selbstwegen erstrebt werden; nicht weil es Nutzen schafft, sondern weil es an sich wetvoll ist; nicht weil es Lust bringt, sondem weil es die Pflicht gebietet, am Aufbau einer Welt der Werte mit zu schaffen.''[102] (Hugo Münsterberg) Tehát nem epikureizmus, nem utilizmus, nem pragmatizmus, hanem a szellemi világ kiépítése, -- az önteremtés. Munka, törekvés, önlényünk kifejlesztése az út, melyen haladni kell. Ez a magasba vezetô út, -- a materiális dolgok lapálya alatt lelki mélységeket látunk: ,,Auch nach Kant erlangt die Seele erst in der praktischen Vernunft einen Zusammenhang mit den letzten Tiefen der Wirklichkeit.''[103] (Frage X. Kiefl.) Jún. 25. Nil mirari [semmin sem csodálkozni], vagyis az emberek erkölcsi, kedélyi világának kiszámíthatlansága tudatában, változásaikat, magatartásukat nem csodálni. De különben az ellenkezô az igaz: mindent csodálni. Hiszen, aki néz, az csodál. ,,L'âme ne peut vivre que d'admiration.'' S a lélek szenvedélye a nagynak adorációja. Moleschott Heidelbergben tanult s Shakespeare-t akarta olvasni, 3 hó alatt megtanult angolul. Kézbe vette a ,,Vihart'' s a vallásos érzület egy nemével kezdte olvasni, nyitott ablak elôtt a szép heidelbergi vidékrôl a könyvre vetve tekintetét; minél tovább olvasta, annál jobban megragadta lelkét a csodás nyelv, úgy hogy végre letérdelt s úgy olvasta végig. Íme az embernek igénye az imádás! Gyönyörű az is, amit szent Ágoston mond: ,,contemplatio est perspicuae veritatis jucunda admiratio.'' --Memoriam fecit mirabilium suorum, miserator et miserens Dominus... Deus, qui nobis in sacramento mirabili passionis memoriam reliquisti... sui moras incolatus miro clausit ordine.[104] Admiratio, mely tele van tisztelettel a nagy és fölséges iránt s annak karikatúráit nem tűri. Ezeket csak depravált, perverz elmék izzadmányának tartja. A rend, fegyelem, a fölség tisztelete hosszú generációkon át vérré vált, -- kevés van ezzel mondva, mert megszoktuk ezt a mondást; hanem vérré van valósítva, vérré éltetve s élesztve. Ez az a nagy elôny! A családokban a családi élet, a hosszú történelmi gyakorlat és megtapasztalás által az illem, az elôzékeny s mégis a kellô távolt megtartani tudó finomság, a takt, az illetés, mely nem fáj, mely érint, de nem borzaszt s nem lúdbôröz, vérré, érzéssé, közvetlen élettudássá van rögzítve vagy mondjuk folyósítva. Ahogy az értékrôl mondja Marx: geronnene Arbeit [alvadt munka]... úgy a kultúráról, az érzési elôkelôségrôl azt kell mondani, hogy vérré van kimunkálva s az által kialakítva s határozottan megrajzolva. A zsidóságban mindennek az ellenkezôje van a keresztény ideálokkal s erkölcsökkel, illemmel s kultúrával szemben ôk csak fűzik magukat, hogy elôkelô magatartásuk legyen, de a tartás nem belülrôl, nem a vérbôl való. Jún. 26. Hogy el ne felejtsem! Csajtai és Madocsányi álltak az ajtónál, mikor az Újságírók Otthonának s Rákosi Jenônek jubileumán én is felszólaltam s mondtam: ma van pálmavasárnap. Az O.P.E. nevében köszöntöm a jubilánst, gondolok Pázmányra, kinek pálmás tolla volt; eszményekért harcolt, etc... Megtapsoltak. Ott aztán az ajtónál mondta Csajtai: Püspök Úr, itt kukoricát s nem gyöngyöt kell rázni a rostában... A másik: Mihály János, törvényszéki bíró Brassón ítélt egy ügyben; elôzôleg eljött a felperes gyáros s 1000 K. bankót hagyott az asztalán; visszaadta neki M. -- Aztán az ítélet után ismét jött s hálából akart 2000 K.t. otthagyni. Visszaadta neki. -- Egyszer aztán nemsokára a nejével sétált s a feléjük robogó kocsiból kihajolt egy úr s nagyot köszönt: ez 3000 K-t ér nekem, mondotta feleségének. A gyáros volt. A harmadik: a gutai asszony, ki férje kezét megcsókolta, mikor meggyónt! Ah, akik oly fölületesek, hogy mindent gondolnak megérteni s kimagyarázni, azok a létet s mélységeit nem ismervén s nem sejtvén, tisztelni semmit sem tudnak. Valamit Henriette Feuerbachtól: ,,sie wissen ja wohl, daß ich kein Ich-süchtiges Geschöpf bin, dem ungeachtet kann ich das kleine ,,Ich'' nicht völlig aufgeben. Ein Rest bleibt mir immer stehen, das ist das Gesamtbewußtsein... und der Urwille, das Gewissen. Das bleibt mein Ich, ich mag machen, was ich will und Herr Wundt (Essais-it olvasta) mag sagen, was er will, über das kleine Ich, das im grossen ,,Du'' (Isten) aufgeht.''[105] Jún. 26. Igazi lelki jóságnak s műveltségnek többnek kell lennie, mint szokásnak, elsajátított tudásnak, -- vérnek kell lennie. A hitnek is. Ebben óriási a hiány; a régi vér vízzé vált; az európai infekció elnyálkásította; kivált az ilyen népben s intelligenciában, mely kezdet óta, úgy értem, hogy hosszú évek óta szinte kizárólag a zsidó karikatúrák szellemiségébôl, ezekbôl a beteg agy-exsudatumokból és idegen, frivol érzések excrementumaiból táplálkozik. Ez se nem magyar, se nem keresztény, hanem modern zsidó... zsidó vér nélkül. Jún. 28. Írtam R.-nek, hogy az aszkétaságot nem szeretem. Természetesen nem a fegyelmet, rendet értem, hanem az élet kaptáit, amelyek ha jók és szentek, mégis kapták. Szeretnem kell ugyanúgy a természet változatosságát, az egyedit, az egyénit, az ôsi alaktalant, mely természet, s mely formát keres. Akarok neki formát adni, de akarom, hogy azt az örök nagy vonások keretében magának formálja, -- ez az egyéni nagy munka, melyben Istennek s a Szent Léleknek kedve telik. -- A lélek, az én szinte áhítattal, sejtelmesen és félénken, elfogódva áll e feladat elôtt, -- az ifjúság sajátos tisztelete a nagy eszmény s törvény iránt s a lélek költôi formaérzéke, az élet teremtésének vágya, az öntudatlan individualizmus letörhetlen igénye ihletik. Mindkettônek kell érvényesülnie, az én-nek s az eszményinek, -- a szubjektív s az objektív valóságnak. Hát nagyon hangoztatom: szeressük az adottat, a természetet, a saját valónkat, -- csak ennek adhatunk sajátos formát, -- azt, amit fölvehet, nem mást, -- azt, amit kialakítani képesek vagyunk. De az a formai elem, az ne szegényítsen, ne törjön, ne sablonosítson, -- ne gyárimunkát adjon -- s ezt kifogásolom az aszkétizmusban, -- hanem az örök érvényű szépet alkalmazza az adott sajátosságra. -- Vallom a lélek, a sajátosság, a sokoldalú természetes hajlam s tehetség valóságát s annak jogát s igényeit. Vallom az elem szuverenitását s ezt tisztelni s nem korlátozni kell; de ugyanakkor vallom a nagy objektív törvényeket s az irányzatokat, -- de az irányzatok alatt nem országutakat értek, kellem, szépség, eredetiség nélkül, tele porral és prózával, tele rímtelenséggel és lendületlenséggel, vidék nélkül, harmat nélkül, csak a baktató emberek homlokának harmatával, -- azzal a fáradt, testszagú izzadtsággal! Ilyen utak marhacsapások... Kuhwege... de nekem örvények kellenek, az útirány biztonságával, de játszi eredetiséggel... kanyarogva, kígyózva, szökellve, s elfolyva, mint akik nem spórolnak, nem papírra tervezték, nem mérnökök csinálták a vállalkozók profitjának, az építési anyagnak motívumai nélkül. -- S ahogy ösvényen haladunk, adagio, muzsikálva, -- néha sietôs az út, de a szem s lélek legel, -- gyorsan szedjük a lábunkat, de azért ráérünk csókolózni fűszálakkal, bóbitás, hosszúnyakú enyelgô virágfejekkel. Ahogy ösvényen haladunk, sok természetességgel, kevés technikával. -- Ah igen, lelkek, úszó felhôk, kígyózó patakok s ti réti s erdei ösvényszalagok, bennetek látom azt, amit szeretek s amit igénylek, formát, útirányt, szépséget, de nem sablont, nem kényszert, nem kaptát, hanem lendületet, eredetiséget... A lelket mindig önállónak, önértéknek, egyénnek, eredetinek, tehát lénye szerint ôsi függetlennek gondolom. Individuum, charakter, -- mi legyen az, ha nem az önálló, független, eredeti forma?! Formája kidolgozott, kimunkált formája a természetnek. A lelket önállónak kell vennem s annak tartanom minden viszonyaiban, minden körülményiben, még a barátságban és a házasságban is. Azt birtokba venni, kisajátítani nem szabad s csak aki a megfelelô ,,Abstandot'', nézôpontot, elhelyezkedést tudja megtalálni, az érti meg a szituációt s az nyúlhat hozzá helyesen s léphet érintkezésbe tapintatosan. Enélkül keserv, csalódás, baj és hűtlenségi vádak s féltékenységi mániák űzik egymást. -- Ezzel ellenkezôleg a szolid szabadsággal az igazi szeretet párosul, -- különös, igazi szeretet, mely nem önzô, mely azt a másikat nézi s jót akar neki, csak szabadsággal jár. Szabadságot kíván önmagának s szabadságot másnak. Az önzés, az erôszakosság, a kényszer, a lefogás s lefoglalás, úgy a zsarnokoskodónak, mint a szolgának árt. -- Hands off... ezt kell kiáltanunk, mikor lelkekrôl van szó! S ha így az egyéninek létjogot s érvényesülést követelünk, akkor azt az egésznek s minden változataiban magát adónak s bemutatkozónak kell megadnunk. Egyik ilyen, másik olyan, -- egyik könnyed, más nehézkes, -- egyszerű, összetett, -- egyenes, kuszált, ... napsütéses, árnyas és homályos, -- fenékig átlátszó vagy problémás, -- pipacs vagy tekervényes orchidea. Ugyanakkor szeretem az eszményt, törvényt, rendet. Elfér az ember az égbolt, a csillagok alá, -- az nem szoros, nem szűkkeblű, lelket lenyomó börtön boltozat; hanem harmónia fôleg. A mai gyökértelen szellemi világban... ez iszapos Mississippi árban, hol partról kimosott s elsodort fák kavarognak... e jellemtelen világban. Jún. 28. Ma nálam volt Viczinayné, pompás, kurazsirt asszony; az angolkisasszonyoknál volt Budapesten az utolsó évben 1899-1900- ban, mikor ott lelkigyakorlatokat adtam s szívbôl hálás. Hát még én Istennek, hogy így dolgozhattam. Múltkor papírjaimat forgatva s a programokat látva elôadásokról, exerciciumokról fölcsendült a lelkem s örültem, hogy ezt is, azt is, annyit tehettem. Mera Dei gratia! Gratias ago! [Teljesen Isten kegyelme! Hálát adok!] Jún. 29. Sokszor mondják: vándoroljunk ki... Hát hiszen oly sok kivándorló van, -- olyan is, ki lélekben már kivándorolt; de ezek voltaképpen itt maradnak, de idegenek. A teljes idegenség környékez; környékezett eddig is, mert a világban, ebben a gyökerestül a kereszténységbôl kitépett társadalomban otthon az ember nem lehetett. Most meg éppen! Nem nézem a nemzetinek, történetinek, művészetinek letörését, hanem az eszményinek, a hitnek, az isteninek eltűnését, -- s ez utóbbit illetôleg az elidegenedés, az aposztazia régi! Ki ne látná azt az európai lelken? Nem éreztük-e a fülledtséget, mely viharban akar megtisztulni; de a fülledtség tele volt kétségbeeséssel, nihilizmussal, szkepszissel, unalommal. Ezt a fülledtséget ha vihar követi is, rólunk azt le nem veszi. Mert a vihar a természet szenvedélyének, a túlfeszített erôknek kisülése, de itt a vihar csak egy tehetetlen bosszú, elkeseredettség, és tehetetlenség tombolása. Kiadja mérgét a szerencsétlen emberiség, marcangolja, tépi magát, dúl, vájkál beleiben; de mi lesz ebbôl? A kétségbeesés, a nihil környékez. Eszményeink némák. Non est profeta [Nincs próféta], és ha van, akit így hívnak, hát az a pszichét operálja, szecirozza, az okok eredetét, idegzetét preparálja és konstatál! Részünk a kétségbeesés és a kiüresedés; -- tárva elôttünk az élet fiziologiája, a szervezet mechanikája és minek? Tragikum és szkepszis jár, kúszik vagy gyűrűzik lustán és vastagon, lendület, akarás nélkül; minek is? Hát az alap veszett el; Isten, religio lett, mítosz és mese; nem tudjuk, mire támaszkodjunk? Minek? Minek? Ez a varjúkárogás zörög a fülünkben. Ha ritmusos szárnyalásra kelnénk is, megcsendül a cinterem öreg kertészének kaszája -- szétreped a szárazságban a föld, s sír lesz belôle... minek? minek? Ez búcsúztató a hívô világtól! Igen, Istentôl el vagyunk hagyatva, mélyen érzem s a démon kötele meg lett oldva. Észreveszem a démonit. Így az egész történést csak a szenvedés, a bosszú pátosza tüzeli, -- kilökni, kidobni s a jóba beleülni, -- az uzsorát vissza, a vért vissza, -- a falatot el ki a szájból... jóindulat nélkül. Minden jogosultságát, jogát a rablásra, fosztogatásra, elnyomásra, az elkeseredésbôl az elnyomás miatt. -- Ha legalább a népbe mint egységbe, a nemzetbe, az önállítás, az erôs életvágy plasztikus elveibe s reményeibe kapaszkodnának, -- de nem, nekik az utálat, nekik nép, haza, nemzet nem kell! Ha legalább az emberibe, az emberiségbe, a lélek mélységeibe vetnék horgonyukat? nem, nekik absztrakt ideológiák kásája kell; ott keverik a frázist s tagadnak s káromkodnak! -- Ha volna rendszer, fejlesztô erô, a nemes érzések szövetkezése. De nem; ehelyett kapkodás, hiszteria, iram, rohamban új kultúrának betölcsérezése. Minden készen van, butéliákba lefejtve, csak a fejek s szívek kellenek; no hisz azok úgyis üresek; hát bele az új töltést. Ez nem is gesztus, hanem görcs, -- ez nem is póz, hanem saját eszeveszettségük s képtelenségük karikatúrázása, -- tehát az igaz vonásoknak a nevetségbe való kiemelése s az által annál élénkebb öntudatra hozása. -- Az ember szeretne stílust, nagy vonásokat, -- szeretné az új világ szívveréseit, az új tavaszba álló emberiség leheletét érezni, e helyett az irreális, hepciás, lojális zsidó szellem lapossága és kapkodása. E fajta saját ürességét nem érzi, neki az izgalom, a turkálás, a nagyzás, a lárma, a reklám az élettartalom. -- Nemzetietlenek, alkotmánytalanokká leszünk, -- alaktalanokká; minden jellegünket, vonásunkat letörlik, -- az idegen fajta dôzsöl, orgiát ül a nemzetinek elbitangolásában, a neki idegen eszmények csúfságában, -- akarja, hogy a buta tömeg is szakítson mindazzal, ami ôt nemzettestéhez, hierarchikus fölfejlôdéséhez s kapcsolataihoz köti, -- akarja, hogy gyökere kiszakadjon s így a hazátlanság, az idegenség zsidó szellemében s szélvészében hányódjék- vetôdjék. S minek, ezt nem kérdik, kik gyűlölnek s kik vakmerô és piszkos kézzel törnek s köpködve káromkodnak. Vagy tán ôserôk kitörésének tartsuk e mozgalmat?: A szenvedô s irigy rétegek szertelen és rendszertelen s képtelen vakaródzása ez! Csak egy igazuk van, az, hogy jó létünk legyen. A többi mind ôrület, butaság és a képtelenségek s tehetségtelenségek farsangja... vérben! Jún. 29. Ma hallottam, hogy a vörös-hadseregnek legnagyobb búja a Salvarsan-szérum hiánya (vérbaj ellen), 800 ilyen betyár fetreng itt betegen! (A városparancsnok vallomása!) Ugyanakkor a Szovjet- Köztársaság plakátokon rikácsolja, hogy a régi, kapitalista társadalom bűnét, a prostitúciót eltörlik! Jún. 30. Világiasan szólva az egyház, hogy ne mondjam, a kereszténység vereséget szenvedett s azért szükséges, hogy belsô erejének s morális fölényének valami impozáns kifejezést s erôteljes megnyilatkozást adjon; ezt csak híveinek hitében, ragaszkodásában s buzgóságában adhatja. -- Adja Isten, hogy erre máris képesek legyünk; de mivel a katolicizmus s a modernizmus közti ellentét óriási s az anyakönyvi keresztények száma légió, szükséges a rostálás. Rostát, rostát s félre a szeméttel! A háború a krízist nem idézte elô; sôt nem tudom, a világnézeti különbözést kiélesítette s vártuk a döntést. De a szocialista, kommunista tatárjárás megnyitja tán a szemeket jobban. Vagy ezentúl is az legyen a jelszó rothadjunk csak jobban! Csak még, még? Jún. 30. Ki hitte volna ezt a reakciós fejlôdést, mely közénk ütött, ezt a zsarnoki, önkényes kihívó, impertinens reakciót? Értem alatta, hogy az állam, a tömeg hatalmi, caesári mámorában lelkiismeretekben nyúl, tilt, parancsol, -- materialista morálist, istentagadást hirdet, nevelési kényszert alkalmaz, kiléptet apácát, barátot. A modern állam már kijózanodott e kultúr-harcokból. Ez a fölcseperedett kamasz- demokrácia nem tanul semmit, mindent jobban tud, s gázol, mint a barom. Nem is kultúr-harc ez, -- ez egyáltalában nem harc, nem küzdelem, hanem legyűrés, leteperés, szájbetömés, lebunkózás. Az impertinencia minden sava és szele rajta, gôgös és buta. Szemét nem iskolázta, a történelem nem köszörülte pupilláját; neki semmi sem imponál, se idô, se lélek, máról holnapra nevel és mázol. Ideológiája a világ világossága, s a perverz zsidó agyvelô kásája az igazság próbaköve. Napoleon is impertinens volt mint olyan parvenü s impertinenciával pótolta a historikumot, -- meg is írta róla Stael asszony; de mi Napoleon impertinenciája az uborkafamászó zsidó bandáéhoz képest?! -- Van azonban különbség, még pedig nagy: ott megvolt a forma, a külsô, ehelyett itt a trivialitás, a rongyrázás járja. Sehol érzék a forma, a történelmi tradíció, a nemzeti, társadalmi sajátosság, az illem, no hát még az elegancia iránt! Pedig mondanak nagyokat s akarnak jólétet, népszabadságot; de az eszmei tartalom oly komiszsággal párosul, hogy mindenestül a sárba fullad. Minek az eszményit, paradicsomot s boldogságot terrorral s marhasággal képviseltetni. Jó-e kapcsillatos bagariából tokaji bort inni, -- a bornak jó-e, a borozónak jó-e, vagy a hiszterikumnak? Formát mindennek; félre az alaktalansággal. Ki nem állhatom, ha egy meglett asszony libella módjára van fűzve s a dereka mint egy aszott gyerek csípôje; de hát reformátorokban sem telik kedvem, ha eszményeket adunk s ripôköknek, duhaj zsiványoknak mutatkoznak be. Kapcabetyárok perzsaszônyegeket nem loptak, de ezek azzal borítják a büdös irodákat. -- De hát sans-gene vitézek, vörösök, kik a szégyen vörösségében állhatnak majd a világ elôtt. Özönvíz és tatárjárás nem nézi, hogy hová szakad, mit borít el, -- virágos ágyat-e vagy pöcegödröt, kertet-e vagy disznóólat; beleszakad mindenbe. -- Lehet-e itt megértésrôl, kapacitálásról, meggyôzésrôl szó? Máskor is kevés az eredménye a disputáknak; de most nem is lehet disputálni; kivel s mirôl? Ezen a bölcsek túl vannak; itt minden lakatos inas lesajnálja Aristotelest és Kantot is, csak Marx zsidóra bámul; az a bocca della veritŕ [az igazság szája]. Ó ha az megnyílik... s populázni kezd, attól falnak állunk, hanem megyünk; ez a szóhabarcs úgy nyakon sóz, hogy a replikát lenyelhetjük; nekik nincs rá szükségük s akkor minek. Jún. 28. Ma voltam a forradalmi törvényszék elôtt. Balog, volt járásbíró kihallgatott. Kijelentettem, hogy egyházhatósági ügyben nem ismerem el illetékesnek ezt a bíróságot. Biztosított, hogy nem olyan ügy, de nem mondta milyen. Tudtam. Nagy Károly a sárosdi szôlôért kártalanítást kíván. Informáltam a bírót, aki hivatkozott rá, hogy ô (Balog) vallásos ember, presbyter. -- Ma VII. 1. a zámolyi tanító Viszotának beszélte, hogy Nagy K. a szószéken felolvasta a vallásszabadságról szóló rendeletet s kijelentette, hogy errôl a szószékrôl eddig a népet csak butították: akkor felállt az iskolaszéki gondnok s mondta: hogy az nem igaz, mert arról a székrôl csak szépet s jót mondtak, aztán a néphez fordult, mondván: ugy-e, hogy úgy van? S a nép felelte: ,,Úgy van.'' N.K. tovább beszélt; de akkor meg más tekintélyes ember felállt s felszólította, hogy ne errôl, hanem az Evangéliumról beszéljen. Mire N.K. a ,,hiszek tebenned'' imát elmondta s lement. Tabló! Júl. 1. Meller beszélte, hogy egy leány hazatérve az intézetbôl, dacoskodott anyjával s végre kijelentette, hogy a gyermekek nem kötelesek hálával lenni szülôik iránt, miután nemzésükben úgyis nagy gyönyörük volt. -- Horváthné (vasúti) fiacskája (9 éves) hazajött az iskolából s azt újságolta: mama, nem úgy van, ahogy maga mondja, hogy a gólya hozza a gyereket. Már tudom! -- Keglevich Miklósné leánykája így beszél magyarul: ,,Mama, Imre bácsi mondta, hogy az X. Y. (fokszi) fog krig-ni (kriegen) kis gyermekeket.'' Júl. 2. Ne akarjunk restituciót. Az sohase volt egészen, de szociális forradalmaknál teljesen lehetlen. Ne vezessük tovább a rovatok kimutatását, hogy liberális vagy konzervatív feudális vagy demokratikus. Még kevésbé fonjunk reakciós ostorokat a népnek, a csürhének hátára, ezt káplársorban álló katonalelkek szeretik. De ez mind Donquichoteriada. Teljes gôzzel a szociális, gazdasági átalakulásba, ha felfordulás révén jutottunk is e mederbe. Minket talán másképp nem lehetett belehozni. De a felfordulás nem maradandó s azután a felfordulás nem teremtett még meg új világot, -- az csak kidöntötte a régi pudvás látszatosságot. Teremteni nem is tudott. Nem szokás teremteni ideológiákkal, akrobatáskodó frázissal. -- Kultúrát nem lehet teremteni plakátokkal, -- nemi betegségeket megakadályozni: ,,butaság betegség'' című köpködésekkel. Új világot sem azzal, hogy kifordítjuk a régit s hogy ami fönn volt, letoljuk, s ami lenn volt, föltuszkoljuk; az ilyen kapkodások rossz történelmi szántások. Nézzünk szét: megbíznak- e azokban az elemekben, a vezetôkben, a politikai, gazdasági, kulturális törvényszéki új organizációban? Istenem, csupa véletlen akarnokoskodás, és zsidó impertinencia! De ha így állunk, azok, akik fönn voltak s lekerültek, ne akarjanak oly lelkiséggel megint fölkerülni, amilyenben lejöttek. Semmi szükség rájuk ebben a tarthatatlan s fogyatékos kvalitásosságban! Nem kell az úri tempó, -- az úri haszonélvezése Magyarország földjének és a magyar nép erejének, -- nem kell a munkaiszony, -- igaz hogy a tanácsköztársaság ezt járványossá tette lefelé is s sajátos tünet, az úrhatnámság verôdött ki ezen a népen s annak minden osztályán; mert a köznézetben nem úgy festett a demokrácia, hogy éljen a munka s abból éljen kiki, hanem úgy, hogy éljen a dologtalanság, hanem eddig az urak lopták a napot, most mi ülünk a polcra-székbe. -- Nem kell a dámaság, ez a nôt fogyasztó, emberségbôl, erôbôl, természetbôl kiforgató karikatúra, -- ez a rossz szenvedélyekre spekuláló intézmény s berendezkedés, -- ez a lény-elgyötrés. Kínában csak a lábát, itt az anyaságát, nôiességét... Nem kell a korrupció, a lelketlenség, erkölcstelenség, durvaság... nem kell a kivetkôzôdés erkölcsbôl, illembôl, tisztességbôl, fegyelembôl. -- Nem kell a faunok vigyorgása az Übermensch-bestiával való kacérkodás, mely az életet ösztönnek nézi s az agyvelôt is az ivarszervek szolgálatának kultuszába állítja. Nem kell ez a patologikus, szertelen, idegbeteg gondolat és érzésdivat, mely szabadságot hirdet, de mértéktelenség a szignaturája s szertelenség s dekadencia az életmódja... Teljes szociális érzés s új irányok érvényesülése, -- a múltból a jót, a keresztény kultúra folytatását s kiépítését, -- a történelmi, reális beállítás újdonságával, de a szellem, az ideális mértékek megtartásával. Amit az új hozott, az ideológiai, ideális követelmény, - - az testvéri pátosz, az elnyomás, a kiuzsorázás reakciójával; de irreális bárgyú beállításban, ugyanakkor telve a lázadás, a bosszúállás brutalitásával s a felülkerekedett canaille, no meg a zsidóság impotenciájával. Emberek ezek a mérték, a fegyelem, a konstrukció, a reális lehetôség iránti érzék nélkül, -- - hiszterikus gondolkozók, kik a gondolat fényét reális tömörségnek veszik. Az események csodálatosan rámutattak a tisztikar léhaságára, erkölcstelen s jellemtelen szibarita voltára. Tisztelet-becsület a kivételeknek, de az egész átlag rothadt volt fenékig. Fölülrôl jót nem láttak s amit láttak, azt farizeizmusnak kellett ítélniök. Naplopás, flanc, üresség jellemezte e brancsot. Én mindig azt tartottam, -- hogy aki erkölcstelen, az nem tud hôs lenni, -- az jobban szereti az életet, semhogy tradicionális magyarázatokon túl ne tenné magát. Mit szeressen az áldozatban? S miért adja oda életét? Sôt az életet óvni, kiélvezni, a könnyebb végét fogni, a halált s a hôsiességet a tartalékos tisztekre bízni, -- ez volt a tisztikar be nem vallott, de gyakorolt szelleme. Rémültem iszonyodtam e brancstól; féltettem országot, koronát, kereszténységet, melyek ily karra voltak bízva, ,,ponit carnem bracchium suum'' [testi erôre támaszkodik, Jer 17,5]. Nos és a nép? Az eszményi célokra nem kapható. A vallást pszichikai igénynek nézi, de csak a falusi templomtoronyról nyíló láthatárban. Keskenyen, szűken. A kultúra, a kereszténység hôsies kitartása s vértanúságra nem számíthat nála. -- A blazírt és tyúkeszű intelligenciánál ez még inkább az eset. Annak szerepe a meghunyászkodás s a kenyérkaraj melletti megvonulás. Panem... panem! Más probléma nincs. Az erkölcsi eszmény s a kenyér ütközésében, az elôbbi inponderabile lévén, quantité négligeable [elhanyagolható mennyiség]. Tehát igazán az imponderabiliák az érzésre nézve is... ez a szellemi szegénylegénység. S ki az oka? A zizaniarum seminator. (Nézd a Hochland 1912-13. l) Nos és a kereszténység? Istenem, ez a lelki s isteni elem; de hát elem sziporka, mag tengernyi földben, erdôben, tengerben. S alig érvényesül. Segítjük művészettel, ófrank ceremóniákkal, liturgiával, fénnyel, pompával... de úgy vagyunk vele, mint az olaszok, hogy dacára Szent Péternek, kupolának, Michelangelonak, Rafaelnek, Palestrinának és a többinek; egyházi hatalomnak s a volt egyházi államnak dacára nem mennek a lelkek valami nagy virágzásnak. Pedig az egyház azt a benyomást kelti, hogy hidat ver ég és föld közé s az űrt kitölti Isten s ember közt; nem, nem, a misztérium éje a zenétôl s a gyertyalángoktól szét nem oszlik s az ember kicsiny s gyarló, s lélek szerint szegény ördög. -- Nos és a papság? Az általános beijedésben s bugyogó töltésben a szerzetesek vezettek; -- becsületes kivételt a zirciek, bencék, no meg az igazi rendek tettek; s aláírták a hittagadást. Nem vártam tôlük sokat, fiat illis ut domino Abbati in Bakonybél, olim, qui purgationem judicabat solemne delectamentum. Deus venter et spiritus exulans![106] Mindezek után pedig szemmegnyitás kell, látni kell. Vakok vagytok, kik vezettek? Kik lopták el meggyôzôdésünket, kik húzták ki gerincünket, oltották ki eszményünket, -- kik vetettek zizániát? Kik? Kiktôl lett rühös és férges a társadalom? Kik hízelegtek a rossz hajlamoknak? Kik? Kik voltak kaphatók mindenre? Kik bukkantak elô mint a patkányok a csatornákból? Kik kezelték a modern kultúra, a nagyváros kloakáinak erezetét, kik úsztak ott s lökték fel a piszkot, a szennyvizet, a mérget? Kik? Van kloaka mindenütt, de az a mélyben van; de kik borították fel a kultúrát, hogy a kloakák fönt legyenek s minden lekerüljön? Kik vezették a kloakát a sajtóba, színházba, érzületbe, nézetekbe, otthonokba? Kik? Kik mételyeztek, azaz metéltek körül minket? a lelkünket? Hutyra ôrnagy szerint Klobacsár beszédet tartott tisztjeinek Nagyszebenben: maguk antiszemiták? dehogy is, zsidók, a lelkük az! Azt olvassák, azzal telülnek, azt szopják, szívják, élvezik... maguk zsidók? Aki zsidó újságokon nô fel, zsidó frivolitáson éldeleg, nem is veszi észre, hogy zsidó lesz. Így aztán Fabik fôvörös- betyár mondta magáról, hogy ô katholikus, de zsidó érzületű. -- A jeles intelligencia szerepérôl csak annyit, hogy nemcsak Pajzs-Pik Pinkeljud érzett s kifogásolta a grófi szagot a vármegyeház termeiben, hanem Kerekes, jeles jellemtelen köpönyegforgató és frázisgyártó h. polgármester a raccsoló grófok uralma végén éldelgett. Kuthy József úrnak problémája sem volt, hogy a kenyérért ne lépjen-e be a szakszervezetbe; az ügyvédi kamara mit Putz und Stingl lépett oda, -- a tanárok hallgatták Velinszky László pofaszónok elôadását az új nevelésrôl s megjegyzés nélkül a keresztény erkölcs s hit leszólását. Nos és Schwarzbach Fleur [= Flóra] elment a házasságokat bontó ítélôszékbe tagul. -- A szülôk küldözgették a mesedélutánokra gyermekeiket s a tanítók? No, errôl a leghitványabb brancsról e fehér papíron szó ne essék? Ez Móger-ország! Júl. 2. Ma egy hete ment el Fabik-betyár csapata a püspökségbôl, összerondítva a házat, bepiszkítva, karikatúrákkal beszennyezve a falakat; ellopták Viszota perzsa szônyegeit (16 000 Kor.), a püspökség rézmetszeteit (hátul római látképek), feltörték az ezredesné szobáiban a ládákat. -- Természetesen tegnapelôtt a ,,forradalmi törvényszék'', ez a farsangi idil, kijelentette a panaszos V.-nak, hogy a tetteseket nem bírják kitudni. Tetvesek a tettesek és ezekkel nem mer kikötni a forradalmi törvényszék! Júl. 3. Madame Stael bat Fichte ihr sein System in kürzester Zeit vorzutragen. Nach 10 Minuten gespanntester Aufmerksamkeit hat sie ihm strahlend versichert sein System sei durch Münchausen der sich einmal an seinem Schopf afus jenseitige Ufer einer Flusses geschwungen, trefilich illustriert. Mirabeau.[107] Júl. 3. Ego vici mundum [Én legyôztem a világot] a) sötétséget az örök élet által, -- az értelmetlenséget az ideális célokkal b) a szenvedést a kereszttel. Ezt nem lehet esztetikával kiegyenlíteni; művészettel sem részvéttel és szimpatiával -- pogány rezignációval; hanem pozitív megadással Isten szent akaratán; így gyôzünk. Így verünk hidat, szerencse és szerencsétlenség közt. -- Nem szerencsés, boldog élettel; a mély boldogság pillanataiban s meghatottság ünnepein érezzük igazán, hogy elfogadók vagyunk. Edények, medrek, ösvények, hogy megteljünk. A természet szépségeitôl, az élet nagy tapasztalataitól elfogódva érezzük, hogy kapunk, veszünk, receptívek vagyunk. Csöbörnyi voltunk öntudata el nem hagy. Júl. 3. Hogyan lesznek fiaink hitetlenekké? a) a fegyelmetlenség, az áhítat, a religiózus aszkézis elhagyása által. Unalmas vagy terhes; elhagyják, -- a lélek fásul; túlteszik magukat a belsô magatartás, a lélektartás fegyelmén. ,,Hogyan állsz?'' -- mondja sokszor a mama gyermekének... ,,hogyan jársz, mit dülleszkedel?'' Hátha elterpeszkedik a lélek, azaz lelketlenség?! b) szabadon jártatja gondolatait a nagy irányzatok keretein kívül, -- képzelete, ötletei szabadon csapongnak, -- nincs, ami regulázza s gazba nô a szubjektivizmus. Össze-vissza olvas s össze-vissza ki-be jár nála igaz, nem igaz; az egyedüli passzus az, hogy mi tetszik, mi látszik. Egyszer panteista, majd teozóf, egyszer esztéta, majd naturalista; az ellenôrizhetetlen benyomások, befolyások labdája; hártyák ezek s nem márványok, melyeken ki-beözönlik forrás- és szennyvíz. c) az olvasmányok vadonja felôl a paréj és gaz magjait hordja a szél; öntudatlanul is egyes rikítóbb vagy élesebb gondolatok szerint alakul; a sokoldalúság örve alatt határozatlan és elmosódott lesz, -- a race -- lélek típusa helyett egy kuvasz keverék, lapos vagy impertinens pofa. d) az ösztönök s érzések kígyósziszegései s szirénaénekei. Mily hóbortokat kanyarítanak tehetséges emberekbôl ötletek, szerelmek, Nanák (Feuerbach). Érzések, melyek felemelnek, de el is homályosítanak; e) ezzel kapcsolatban ki akarják magukat vonni az Isten törvénye alól s új kódexeket írnak, disznóbôrbe kötve s lelkes kiindulások s fantasztikus nyaktörések illusztrációival ékesítve! Aztán jön a Katzenjammer s a bolond élet után a nagy ideálok s törvények alá való megvonulás, ha nem a blazírt megadás, mely ahogy elôbb sokat akart, most semmit sem akar, redves fa, ijeszt, nem világít...! De azért Schwarzbach Flóra, Blaustrumpf [kékharisnya] szerint az egyház túl szigorú, hogy híveitôl, ô méltóságaik, a férfiaktól is évi(!) gyónást s áldozást követel. Ez sok! Az ilyen nem tudja, hogy miért nem gyónnak az emberek? Azért, mert minden 9-10. szifilitikus, mert házasságtörô, mert a prostitúciót úgy veszi igénybe, mint a kávéházat; önfertôzô a fiatalság, szalad a szerelem rögtön megtapasztalható élvei után s nem akar ettôl elállni! S mi is a vége az ilyen életművészetnek? Mondtam már: nem lelki mélység, nem vágytalan béke, nem átmenet sárból ragyogó felhôzetbe, hanem kimerült, kilúgozott asszonyvadász-skelet, Geck-ség. Anselm Feuerbach írja: ,,Aber die andern Herren und Damen der jetzigen Zeit haben auch das Glück nicht erfunden, glaube mir... Heiter kann man für Augenblicke sein und das muß der Vernunft genügen.'' (Briefe. 5 Okt. 1877) Welch simples Genügen![108] Hihihi! Júl. 3. Tegnap mentek el Filbergerék, kik dec. 9-én jöttek s most, mióta kiköltöztem a palotából Mayer püspöknél egy hosszú szobában laktak; nálam kosztoltak; ápril óta fizettek ezért. -- Na mondják: 400 angol tiszt jött Pestre, József fôherceg palotájában laknak, hogy a leszerelést ellenôrizzék. Aztán? Vedremo. [Meglátjuk.] Ugyan milyen géniusz vezeti s üli meg most a magyar nép lelkét? Eddig a föld, a jobb, a több kenyér volt, minden szellemi s lelki probléma nélkül s ez vitte bele abba a lealacsonyító erôszakos csürhehatalom jármába, mely alatt velôkig a haja csücskéig szégyenkezhetett. Mi lesz most? Félünk-e majd, hogy a bomlás tovább halad, az erkölcsi tatárjárás tovább foglal tért, -- a romlás ismét felüti a fejét? Tudunk-e majd aggódni, hogy a nép lelke elromlik? S megérti-e a nép, hogy Magyarországon új rend, de erkölcsi megtisztulás is kell? Én tényleg azt látom, hogy ez idô szerint mi a kultúrát azonosítjuk a gazdagsággal s a standard of life-fel, -- ezek állnak elôtérben. A gazdagság vágya és a pénzhajsza, az adók s adósságok kínoztak a háború elôtt, úgy hogy a társadalom szinte elgyötörten a háborút is megkívánta s várt szabadulást. Nem tudta hová hajtani töviskoszorús fejét! S íme, megjött a háború s hozott-e kultúrát? Csak ha lelket, új lelket, igazságot, erkölcsöt hoz. Ezt csak akkor s úgy hozza, ha ezért áldozatot tudunk hozni, vagyis e javakat elsô helyre tudjuk állítani, mint melyek dirigáljanak. Élvezet és jóság, ez nem program, hanem elôször jóság s amennyiben ezzel párosul: élvezet. Júl. 4. Tegnap megkaptuk a hivatalos értesítést (valami hakumbakumos normalista aláírással) hogy a püspöki palota elkommunizáltatott. Isten neki! Magamról nem szólok; de itt vannak a ciszterciták; generációkat neveltek s az intelligencia hallgat, mint a csuka; nem az ô gallérja, még kevésbé inge; itt vannak a barátok, a lelkipásztorság gyóntatási munkáját ôk végzik, -- se hang, se nesz; kidobják ôket. -- Itt megyeszerte a katolikus tanítók; ôk szedik le a keresztet az iskola faláról; e szentségtörô gaztett nem is feszélyezi ôket, -- hogy a kultúra és saját lelki üdvük a keresztbôl fakad, -- hogy a gyermekek nevelését a kereszt mértékei szabják: nekik ez nem probléma. Ahol a kukorica zörög, arra tart a csorda! Hej, akkor Lizi néni a ciszterciták mosónôje más legény, pedig csak 80 K.t kap egy hónapra s ajánltak neki 600-at, ha ott marad, de ô azt mondta: ha 6000 K.t adnak, ilyen zsiványoknak nem szolgálok. A lélek itt-ott csillan meg a kultúra üvegpalotájának letörésében; itt-ott gyémánt van a sok üvegszilánk közt. De azért nem veszem ki a mi papságunkat sem, fôleg a káplánok közül néhányat, akik mindjárt más foglalkozás után néztek: ez asztalosnak (Horvát), az kertésznek, meg nem tudom minek csapott fel. Szerintem ez mind a szalma-széna könnyűsége s a megállás s pláne ellenállás hiánya. Hogy kitartana, s ha kell koldulna... jaj, de minek ilyeket csak gondolni is nép közt, melynek öntudatos s öntudatlan vágya, szeretete s ideálja az urat játszani! Különben Mackónak megmondta P. Schlick S.J., hogy a magyar olyan mint a szar, falhoz rúgod, ott ragad, aztán leválik. Mások kvasznak mondanák: ez egy fekete kenyér héjakkal erjesztett, savanyú pépes leves. Brr! Nem kérek belôle. Júl. 4. Lukács József, nagykanizsai piarista járt itt. Rendfônökük szabadságukra bízta, hogy mit tegyenek és sokan aláírták az aposztáziát. Gyönge legények; szegények nem csak vagyonban, de hitben s erkölcsben! Ô hozta a hírt a postáról, hogy a bizalmiak elmentek; a tetvek költöznek, -- a kódis meghalt; így láttam én is az esztergomi kórházban! Júl. 5. Nem tudom, mi van az én ,,kétséges'' jótevômmel, Majláth gróf püspökkel? Nem tud róla semmit Zichy Rafaelné, ki tegnapelôtt itt járt. Ôszbe csavarodik már ennek a jellemes asszonynak is szögfekete haja. ,,Kétséges'' jótevômnek mondom, mert ô tett püspökké Fejérváry báró miniszterelnöknél. Ezért késôbb úgy látszik Ferenc-Józsefnél megjárta, aki panaszkodott neki rólam, hogy még színpadon is beszélek. Természetesen nem a színpad s a püspöki méltóság, hanem a tulipánmozgalom fájt ôfelségének, melynek szolgálatában én is beszédet mondtam a székesfehérvári színházban. -- Velem is éreztette ezt a király olyan udvari sallang-bosszú formában, mikor 1908- vagy 1909-ben Székesfehérváron volt (gondolom a veszprémi hadgyakorlatok alkalmából) s a pályaudvaron a Széchenyi Viktor gróf fôispán beszéde után a honoratiorok bemutatkozása alkalmából elôször az alispán felé ment, aztán felém. Ha tudná, mennyire sértett meg! Ettôl nyugodhatik. -- Késôbb úgy látszik megbocsátott, mert Majláth püspök ismét engem proponált kalocsai érseknek s a király elfogadta, csak azután billent a mérleg Csernoch János javára, úgy látszik Zichy János, kultuszminiszter eljárása folytán. No azután jött 1911 s Tisza István erôszaka a parlamentben s a fôrendiházban, mikor a legszelídebben opponáló Majláth is (nem jelent meg a fôrendiházi szavazásnál) plühre ült a királyi kegyben s még kalocsai érsekségig sem emelkedett. Így fumigálja a nagy szintetikus (Isten) a kis szintetikusokat, kik másnak akarnak juttatni valamit hatalommal (keggyel), amit késôbb maguk sem érhetnek el, még ha akarják is. Majláth késôbb akart volna kalocsai érsek lenni. No semmit sem vesztett. Júl. 5. A szerencsétlen Izsóf néhány hét -- talán 2 hónapja - aposztatált s megnôsült. Nemcsak bután, de bárgyún cselekedett. Valami oly szamár viselkedés ez, hogy a Zászlónk kibontott füzetei mögött az ördögök fújják a mennyegzôi marsot. Aki akarja tudni, hogy azok mily instrumentummal fújják, nézze meg Dante poklát ,,fece del cullo trompeta''. Íme a ki nem fakadt, hanem befelé dagadó kelés históriája a pszichében! Ez a kopasz fickó bohém volt, -- rendetlen és zseniális! A gyerek- és diáklelkületet szerette, szívta és élvezte, ez inspirálta ôt s teremtette meg stílusát. Eredetiség és bizonyos neveletlenség van a lelkében s a stílusában. A szellem mélységei felé járt természetesen ô is s feszegette a világ s a kereszténység problémáit, -- volt benne megérzés és elszántság, lelkesülés és erô, -- de valahogy ez mind megakadt a gyerek- s a diák-psziché fokán: önmagában világmeggyôzéssé s harmonikus férfiassággá nem emelkedett. Amióta indexre került Tomcsányi szent Lajos (így hívta Szinek lazarista) gyerekes nagyzásából s öntelt egyházbakterságából, azóta a lelkesülésbe, az odaadásba sok keserűség is folyt s Izsóf lelke oldalbalökést szenvedett. A fickó fájdalmasan felnyögött s meglepetve látta, hogy az ôskonzervatív s fôleg a katolikus érzést kizárólagos bérbe vett Tomcsányi-féle egyházszámadónak nem kell az ô modern pszichológiája, s a mai emberek érzései s igényeihez alkalmazkodó bölcsessége, sôt azért mindjárt doronggal mennek a légynek s indexre tesznek egy ártatlan felolvasást, melyben a jó Izsóf azt feszegette, hogy a természetnek nagyon is nagy szerepe van a szentségben. Ebbôl a tudományok Mária utcai itcése mindjárt tézist csinált, s úgy forgatta és faragta és hegyezte, hogy hát Izsófot a pelagianizmus nyársára -- azaz hogy gombostűjére -- hiszen csak légy volt Izsóf, de légy Tomcsányi magasan hordott orrán -- tűzte s a gonosz írók s a veszedelmes tévesztôk légy-, rovar-, dongó-, darázs- gyűjteményébe juttatta. Megemlítem, hogy ennek a légy- s bögöly- szurkáló páternek alázatos s feltétlen szófogadó famulusa Rajner Lajos esztergomi kanonok s felszentelt püspök volt, -- egy igazán kiállításba való szegletes koponyájú és rendkívül eldeszkázott s új gondolatok fölvételére képtelen ember. Szóval Izsófot oldalba lökték s onnan kezdve életcsónakja sajátos faroló majd megguruló, jobbraoldalgó, de megtévesztett irányban haladt. Voltaképp elvesztette az irányt; csillagairól azt mondták, hogy lidércek s lelkes s odaadó munkásságáról pedig azt, hogy nem kérnek belôle. De hát akkor az a Zászló, kinek s minek zászlaja, -- úgy gondolom, hogy azóta az a zászló mindig fátyollal volt letakarva, -- szürke is volt a bosszantó elkedvetlenedés színe, majd mérges piros volt a lázadás a düh, s a tehetetlenség szégyenkezô öntudatának színe. Ô lobogtatta, de pléhpajzsocskát tűztek a mellére: megbízhatatlan. Elveket hirdetett, de úgy kommentálták hivatalosan, hogy alapjában, voltaképpen, tulajdonképpen nem katolikus elvek ezek. Ugyanis erre csak Izsóf maga tudna felelni -- nem oldalgott- e ô akkor a kopogtató kisasszony felé s nem lett-e befogadó a rideg, dogmatikus pofoncsapások alatt a nôi psziché eddig ártatlan, most kedves, résztvevô, megértô közeledései iránt? S lehet, hogy akkor az a természetesség, melynek Izsóf a kegyelem mellett mindig nagy értékelôje volt, tért foglalt lelkében s az absztrakt elvek kegyetlen képviselôi s szeretetlen érvényesítôi a teljes, a korlátlan természetesség felé sodorták?! Így képzelem én Izsóf elfejlôdését. Sajnálom, hogy a természetesség trambulinjáról fejest ugrott a világias élet Vagus fluviusába! Ô a vágparti gyerek ilyen Vágba került; a hosszúfalusi Vág nem ragadta el, ez a ,,lapos falusi'' Vág elsodorta. Végre is nagy éretlenségnek s értelmetlenségnek kell tartanom lépését s siratom azt és ôt, a nekem kedves félrelépôt, mivel elveivel, az egyházzal s a kereszténységgel szakított: no hát ez nem logika, hanem (átlépés más létrendbe) tehát szofisztaság, rossz bizonyítási mód! Ezt a ballépést a rosszul kezelt s a ki nem nevelt psziché sugalmazta! Aki így tesz, az az élet ellentéteit hitben le nem gyôzte, -- az a diákindulatosságból a szerencsétlenséget s megalázást megadásban legyôzô keresztény férfiasságig nem fejlôdött fel. Megakadt a metamorfózisok közbensô fokán; nem lesznek ivadékai... Talán gyermekei sem! Júl. 5. Borzasztó sivár relativizmusban, érzelmi s gazdasági kátyúban van az egész világ: nyög, szenved, reszket, sír, káromkodik s várja, hogy ki segít rajta. Szegény, lerogyott magyar társadalom, ily tehetetlenségben, -- így kipréselve és lelket vesztve, ily kadávertehetetlenségre kárhoztatva még nem volt. De hát ez alatt a világtörténelem epikai pátoszát is ki kell érezni s nem csak panaszkodni s óbégatni, hanem csodálni a kalapáló mestert s örülni a műnek, mely itt készül. Mi az a mű? A nagy történelemben nemcsak anekdoták s személyes tettek s baklövések szövedékét, nemcsak a kuriozumok kirakatát látjuk, nemcsak a hatalommá, no mondjuk, hólyaggá felfújt embernek bravúrjait s a nagy tömegnek hangyaboly-életét nézzük, hanem a nagy metafizikusnak munkáját csodáljuk. Az ôserô, a teremtô hatalom stílusában idomítgatja ô most is a világot s nagy mesteri vonásokban kanyarít az eseményeknek alakot. Zűrzavar ugyan minden s törik a világ, de a zűrzavarban nagy célok tendenciái feszülnek s jobb világok eszményei tolakodnak a történelmi öltözôbe. Alakulást, valósulást követelnek. Jól teszik, miért ne követelnék? Elég van-e már belôlük s nem fér ránk több is a jóból? Vagy csak a 19. századnak lesz garderobja s annak volt szabad a rizsporos parókákat s a fecskefarkú frakkokat mindenféle kvasztlikkal s hímzéseikkel a lomtárba utalni? Hát testet kérnek, alakot az új eszmék s eszmények! Ne nézzük, kik öltöztetik; ne nézzük, mily mocskos, piszkos fickók képviselik. A nagy építész cigányt, csirkefogót, zsebtolvajt, betyárt, csalót, zsiványt a jármába fog s közéjük vág: uccu neki! Higgyünk a nagy mesterben, higgyünk a művében s higgyünk műve folytatásában. Nem is lehet e hitet megtagadni. Credo in Deum, -- mondjuk, -- hiszek a jóban, a jó hatalomban, a gyôzelmes jóban, --tehát hiszek a világtörténés folyamán érvényesülô Istenben; dacára bűnnek, ördögnek s canaille-nak, mégis csak Isten az Úr a világban. Ô tartja a kormányt. Nem lehet Isten-hívô, aki nem hisz a történet metafizikájában; a történet is isteni! Ebben nem hisznek a naturalisták, akiknek ez a sammelsurium a pszichológia vására s akik mindent pszichológiával magyaráznak: emberrel, szenvedéllyel, butasággal, hatalmi vággyal, erôszakkal. Lehetnek hôseik, de nincs eposzuk, nincs epikájuk. Hôseik nagy individuális erôk, melyek magukból indulnak ki, mozgatnak, tesznek, ölnek, élveznek; de a nagy eszményi célokat, a hitet s a világtörténelmi történés epikáját nem ismerik. Hôs az, aki nem a részletet, hanem az egészet, nem a diribdarabot, hanem a formát, nem aki bekukkant a világba, mint bolond Istók Debrecenbe -- minden korszak, pláne emberélet bekukkantás a világa, -- az ilyen az érvényesülô nagyot, a Fölséget, az egészet meg nem értette; nincs is neki igazi inspirációja s pátosza. -- Nem hisznek a történelem metafizikájában a szociológusok, kik csak a kézfogással, géppel, a mesterkedô fúró-faragó ember világának esélyeivel dolgoznak; ahol a kenyér, a gyomor, a has, a szív, a hajtókerék s minden egyéb csak e bélrendszernek szolgálata. Ezek e buta létnek öntudati emancipációit lesik, ösztönös kitöréseit a lekerült s lestrapált hasnak, fájdalmas vajúdásait ez új világokat szülni hivatott ösztönös méhnek. Mi a fenébe erôlködik ez a szörny s miért nem pusztul már bele a bestye, -- ez az ember benyomása. Van e vajúdó kénytelenségben, e csoda- és szörnyszülöttek termelésében tragédia s komédia, de cél nincs. -- E bárgyú laposságokkal szemben csak az lép be az értelmesség körébe, aki összefüggést lát a fölépítésben, látja a művész vonalát az események s korszakok hullámzásában, melyet nem a mechanizmus, nem gyôzi-marja-felé haladás, hanem a cél, a szándék, az akarat nyelvén szól közbe a bambaságba. Gondolata néha elbukik, eltűnik, máskor kivillan, -- egyszer kusza gombolyagban elvész nyoma, hogy megint kiszaladjon. Hasonlít a hosszú, sok kilométeres frontok harcához; itt is, ott is támadás, hátrálás, tüzelés, harc, keveredés; de a fôhadiszálláson megvan a tervrajz; a küzdô csapatok nem tudnak róla, de hitük van, hogy vezettetnek, s bizalmuk, hogy jól vezetik ôket. Az egészet csak ily hittel s reménnyel lehet megfogni. A nagy vezér, a nagy metafizikus vezet. Credo. Magunk csak eszközök, sakkfigurák vagyunk, az egészet csak hitben fogjuk föl. Az áll a helyzet magaslatán, aki hisz, aki a harcok epikai jelentôségét megérti, azt, hogy itt a nagyvezér vezet. Ebbôl a lelkületbôl kell kiindulni, táplálkozni; az eseményeket nem szabad pszichológiává, azzá, mely csak az egyének kis s nagy önzéseit nézi, azzá alacsonyítani. A pszichék megvannak, feszülnek, dolgoznak, de nem ôk határozzák meg a történés s fejlôdés vonalát, ôk csak darabszám- munkások, nem tervezôk, nem teremtôk. Azért, aki csak a dirib- darabokban akad meg s azokat analizálja s felhörpinti, az a nagy történést s annak epikai lendületét meg nem érti. A pszichén kívül itt a fôszerep a nagy metafizikusé, aki a legremeklôbb szintetikus! A gyôzelem mindig a szellemé lesz. Érdekes, hogy a szellemi érdekek harcait nemcsak a jók, hanem a rosszak is vívják, -- amint megfordítva a jók sokszor ellenzik a jónak haladását. Legtisztább a helyzet, ha a szellem s a haladás útját s harcait a tiszta erkölcsűek képviselik, így történt ez a római pogányság s a kereszténység ütközésében. A durva hatalom szemben állt a legtisztább; hamisítatlan erkölccsel. Máskor ideális célokat sok gazember, strici és gézengúz, jellemtelen firma is szolgálta. Keresztes hadak, renaissance, francia forradalom, legújabb forradalom. A csôcselék egyes eszmékért, melyek a has s az élvezet vonalába esnek, -- a szegények a jobb sorsért, -- az alsók a társadalmi elhelyezkedésért; harcokat vívhatnak a jobb világért a rosszak is s kardjuk az intézmények megkövült formáin vagy a hagyományos jogot s jogállapotokat védôk vértjein szikrákat csiholhat, melyek a pünkösdi tűzbôl valók. Lássák be ezek a jó emberek, kik ellent állnak, hogy ez a harc is a jobbért folyik; álljunk ellent a rossznak, de higgyük, hogy ez is a jót szolgálja. A szálló igék emberjogról, egyenlôségrôl, szabadságról az Evangélium igéi; higgyük ezt s mondjuk azoknak, kik máshonnan indulnak ki s öntudatlanul is a jobb, nemesebb emberség Istenfiúságát mozdítják elô. Júl. 6. Tegnap Stefanits járt itt rezgô idegekkel; ezek az emberek, mint a rezgô nyárfa. Minden gondolatuk érzésük egy-egy nyugtalankodó levél, a tekintetük is, a magatartásuk is. Igazán tönkrement társadalom. Mondta, hogy a prímás szívesen agyonlövetné magát példaadás és irányítás kedvéért. Júl. 6. Megint gondolkozom az új alakulásról. -- Bizonyára a szociális fejlôdésé a világ. Kár, hogy ez teljesen Marx Károly égisze alatt indult meg. Tévely alatt! Abyssus abyssum invocat. [Örvény az örvénynek kiált. Zsolt 45,8] Tévely volt Smith Ádám gazdasági individualizmusa s a kapitalizmus. S tévely Marx Károly szocializmusa. Ott a munkát elnyomták, az volt semmi; itt a munka minden, még pedig a társadalmi munka s az agyonüt embert, individuumot. Ezt mindig szem elôtt tartani: tévely az anyja s gyűlölet s irigység az anyjának két emlôje s erôszak az apja; bűn a miliôje s bűn s hitetlenség a kísérôje. A kettô közt lesz az igazság. Ennek ki kell fejlôdnie. Le kell vetnie a tévelyt, a társadalmi osztályharci beöltözködést s igazán társadalminak s emberinek kell lennie. Ettôl eltekintve maga az irányzat az emelkedés, a felszabadítás, az egyenlôsítés, a több igazság kitűnô. S ebben egy immanens etosz s moralitás van. Morális, etikai elemek ezek. Isten gondolatai. Ez határozottan mind új térfoglalásba, támadásba megy át. Új világot akarunk a letűnt helyébe, új állapotokat; érezzük, hogy mennyi rossz volt a régiben, mily zűrzavar, összekeverés az Isten országában; farizeizmus a társadalomban, élôsdiség, uraság, naplopás, erkölcstelenség a burzsoáziában. Kettészakadt a kultúra; mi panaszoltuk, hogy kettô van s nem tudtuk egységesíteni. Hitetlen volt egyetem, irodalom, színház, -- hitetlen és aposztata politika, gazdasági élet, -- emancipálta magát a finom élet. Így ketté hasadt az európai szellem mint a ketté hasadt fa, hajó... Folyton kúráltuk, kuruzsoltuk. Tudtuk, hogy az ember s a társadalom nem lehet kettô, hanem egy. Egy hitűnek, egyelvűnek kell lennie, tetôtôl talpig. Nem lehet más az imában s más az életben. A keresztény elveket a világ megtagadta s a kereszténység nem bírta távol tartani a nagy szakadásokat. Tévtanok jártak, hódítottak s elrontották a világot. Smidt Adám, de elôtte Locke, Hume, Hobbes a lelket száműzték a világból. Íme mennyi vízár, piszkos folyás elegyedett az európai kultúra folyamába s ott kavargott s ezt mind keresztény kultúrának akartuk mondani, distingváltunk, magyaráztunk... Tehát ezzel szemben igazán mi is új világot akarnánk. Ôk ezt az új világot fel akarják építeni új etikán, hitetlenségen, hegeli, marxi filozófián. Ezt is természetesen foltozzák, kombinálják, fejelik, kaptára húzzák; de hát új intézményeket, jólétet, élvezetet akarnak s... hódítanak, tért foglalnak, a tömegmozgalom pátosza, a szabadság lelke, pünkösdi viharként... új hitük van s annak lelkesítô, lökôereje van. Az ô világukat meg akarják teremteni. Mi volna a mi dolgunk? a) concentratio, elvonulás a lélekbe. Ez az új világ is az ördögé, -- bűnös, anyagfoltos, -- emberi úgy, hogy a bestiába hajlik, illetôleg siklik le lépten-nyomon. Így mint hitetlenséget az Evangélium szigorúan elveti... az Isten író keze s ujja rajta: Mane, Tekel, Ufarzin...! A ,,mi világunk'' külön van; így kellett volna lenni akkor is, most is így kell alakítani: külön. Más az alap most, mint volt, más a miliô; tán jobb; de külön kell. Kitaszítanak, szakítanak... külön kultúrát, nem a technikát, de a lelket veszem. A koncentrációban tan kovász- energiája föléled... Az a másik világ, a hegeli, a marxi, etikájában csôdöt mond. Nincs igaza, nem fogja kielégíteni híveit; nálunk kielégülnek. Akik e különválás s éles különböztetés nélkül beszélnek etikáról, azok a posztót szövik, a kenyeret sütik, a házat építik, de a gyapjút, a lisztet, a terméskövet s fát, az ôsi adatokat, hogy honnan veszik, megmondani elfelejtik. Ôk le akarják törni a régi világot. Ebbe van beleépítve az egyház. A történelemben jó, rossz együtt, örökértékű s ideiglenes forma. Nem különböztetnek. Mily baj ez, hogy mi nem különböztettünk, hogy szemet húnytunk, hogy a tan tiszta volt, de a praxis nem. A praktikusok most is sokat hozhatnak föl amellett, hogy másképp nem lehetett, -- a moralisták, hogy így több jót tettünk, a kisebb rosszat, az okosság vezetett. Én se tudom, hogy mit hogyan kellett volna; de azt látom, hogy a túlságos összemelegedés a hibákért való felelôsséget is ránk hárította. Aztán pedig beleszoktunk, a hatalommal együtt mentünk, élveztük a hatalom, a possessio elônyeit... b) klerikalizmus ne legyen választófal, -- közelebb a hívôt s a pásztort, ne osztály, ne bürokrácia, legyenek a hívek igaziak, ne név szerintiek. Övék legyen az egyház, éppen olyan tagja, mint a pápa s a papok, ha nem is egy a hatalom. Bár volna, hogy a klérus polgári foglalkozást űzne... hogy hívô lenne! Júl. 6. Roppant sok a letört s hajótörött ember. Mellerné említette egyik rokonát, akinek beszélt a szociális haladás elônyeirôl, a jobb világról, melyet mi talán nem élünk meg, de majd mások. Bosszankodva felelte a férfi: Mit nekem az ily buta beszéd; mit nekem a jobb jövô, mely nem az enyém; nekem legyen jó s addig, míg élek! Stefanitsné összetörését említettem. Jaj, felelte, nô vallás nélkül; elôkelôség jó életben, rokonságban, zsúrozásban. -- Ezek mint a kitépett fák, gyökerestül kitépve s sodródva az árban. Hány ily hajótörött van, kik nem hisznek! A jobb világban nem, mert mit használ nekik szerintük, ha nem az övék. A másik világban sem! Ellenben mily jó hinni, hogy ez mind csak utazás, hajózás tajtékzó tengereken, ütközéseken, kalandokon át. Ad astra per aspera! [Nehézségeken át vezet az út a csillagokba. Seneca: Hercules furens 437.]) Júl. 6. Az új társadalmi rendet csupa részletmunka vezetheti csak be a világba. Az, hogy hogyan tiszteljük, becsüljük egymást, egymásban, magunkban az embert, -- a cselédet, a közt! Mellerné áldomása leányaival (alkalmazottak) házbeliekkel, Ihos kocsissal és feleségével, kivel együtt ettek, Ihosné kenyérrel a tálat is kitörülte. Este jöttek hozzájuk megrakodva Bittera Gyula sárkeresztúri intézô kincseivel; ott is háltak. -- ,,Szólnok'' nekik nem kell s ôk is beszélnek, mert van ,,szavalatuk''! Ihosné így tartja! Hát az emberségi, testvériségi öntudatot érlelteti bennünk ez idô! Júl. 6. Foerster etikáról beszél, de nem jelzi, hogy hol a forrásai. Készen veszi s pozitíve mind úgy adja elô, mint az Evangélium, de a hitéletre mint föltétlen alapra nem mutat rá. Úgy tesz mint Marc-Aurel, aki a kereszténységbôl átvette a téziseket, törvényeket; de nem vezetett a forrásokhoz. Az jó, például tisztaságról, önfegyelemrôl beszélni, a romlottságra, a tragikumra az emberben rámutatni; de ki tesz tisztává? Csak kegyelem által lehetünk azzá; azt meg kell mondani; ha nem mondjuk, tényleg rossz, vagy félig jó szolgálatot teszünk híveinknek; sôt rosszul orientáljuk ôket, mert azt mondhatják; ,,szép, szép, de nem lehet.'' S nincs-e igazuk? Igazuk van; így természetes ideálokat elôadni s a praxisba való átvétel egyedüli lehetôségét meg nem adni, -- mondjuk, ki nem jelölni, a kompromittálás veszélyébe állítja az eljárással a jóakaratot! Júl. 6. Mennyi rossz s jó vegyesen a múltban; együtt vettük, tűrtük... Mennyi rossz s jó, új-jó a mai harcokban! Itt az új jót a szociáldemokrácia hozza, de a rosszat is. Vigyázzunk, hogy se ôk, se mi igazságtalanok ne legyünk. Ha ôk összetörik a rosszal a jót a múltból, oly igazságtalanok lesznek, mint mi, ha a jóval vegyes új jónak ellentállunk. Júl. 6. A részletmunkát látom itt fôfeladatnak. A keretet, melyet az új szociális törvények s intézmények teremtenek, ki kell tölteni élettel. Ez az élet az etikai élet, a motívumok, intenciók élete. Jó a keret; segít sokat, de nem elég. -- Eddig ily keret nélkül állítottunk a világba sok étoszt; adja Isten, hogy a keret segítsen több étoszra. De a világ sora, haladása s emelkedése csakis ezen fordul, ettôl függ! -- Fôleg azok a keretek segíthetnek, melyek a miliô törvényénél fogva visszahatnak az életre s elrontását megakadályozzák. ======================================================================== Jegyzetek 1 ,,Istennel egyesülni, szerencsésen választani, Istenhez kapcsolódni, boldog találás. Ne hagyd magad eltévedni, megvakítva összezavarodni. Minden elmúlik. Isten megmarad.'' 2 1892. dec. 25-höz: Prohászka a három karácsonyi mise szövegébôl idéz. A magyar fordítása (az új misekönyv szerint): Az éjféli mise könyörgése: ,,Istenünk, te az igazi világosság felragyogásával tetted fényessé ezt a legszentebb éjszakát. Kérünk, hogy akik (Fiad megtestesülésének) tündöklô titkát megismertük a földön, az ô örömeit is elnyerjük a mennyben.'' A hajnali mise kezdôéneke: ,Fényesség ragyog ránk a mai napon: (Urunk megszületett! Ô a Csodálatos, (az Isten, a Béke fejedelme)''...(Iz 9, 2.6.) A hajnali mise könyörgése: ,,Mindenható Istenünk, örök Igéd megtestesülésével új fény virradt ránk. Add, hogy a hit fénye, amely lelkünket eltölti, tetteinkben is megnyilvánuljon.'' Az ünnepi mise Allelujája: ,,Fölragyogott ránk a szent nap. Jöjjetek, nemzetek, és imádjátok az Urat, mert nagy fényesség szállt le a földre.'' Áldozási ének: ,,Meglátta a föld minden határa: Istenünk hozott nekünk szabadulást.'' Az ünnepi mise evangéliumából (Jn 1, lkk): ,,Ôbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít...'' Az éjféli mise felajánló könyörgése (secreta): ,,Kérünk istenünk, fogadd kegyesen mai ünnepi áldozatunkat, hogy az itt megvalósuló titokzatos csere által eljussunk Üdvözítônk dicsôségére, akiben emberségünk már egyesült az istenséggel.'' A hajnali mise felajánló könyörgésébôl (secreta): ,,...ahogyan ma emberi alakban felragyogott elôttünk az Isten, úgy ez a földi áldozat szerezze meg nekünk az isteni életet.'' 3 A július 20-i jegyzeteknél több sorközi betoldás található: Prohászka nagyon apró betűkkel, rövidítésekkel írt, kibogozása szinte lehetetlen. 4 Czenczik és Okányi karkáplánok voltak Esztergomban. -- Itt kb. másfél oldalnyi német szöveg következik -- Prohászka hirtelen átváltott németre. A kereszténység helyzetérôl szóló megjegyzések eléggé személytelenek. 5 Némethy Ernô gépelésébôl. Az eredetit nem találtuk. A lap tetején a felirat: Manuel des retraites suivant l’esprit de S. Vincent de Paul, imprimé par Pillet et Dumontin, Grand Augustins, 5. 6 És mégis, senki sincs, aki ne szeretne öregedni! Tegyük hozzá, hogy az ember sohasem megelégedett állapotával. Az ember úgy él mint egy beteg, aki csak forgolódik ágyában, remélve, de hiába, hogy megkönnyebbülést és nyugalmat talál. 7 Nem szabad elébe helyezni a bagatell dolgokat a kötelességnek. Ez nem szeretet, hanem gyűlölet, ha annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy a boldog örökkévalóságot elveszítjük egy pillanat gyönyöréért! -- Hogyan használtuk fel egészségünket, javainkat, a kegyelmeket, a sugallatokat, a megvilágosításokat, a jámbor érzelmeket, az ô szavát, a szentségeket, a jó példákat a gyóntató tanácsait? A földön bűnös vagy veszélyes vonzalmak nélkül élünk? 8 A bűn borzalom és utálatosság? ,,mert egyaránt utálatosság Isten elôtt az istentelen és az istentelen alkotása'' Bölcs 14,9. -- A végtelen és a mindenható borzalma. 9 A démon öröme az ember veszte miatt? add nekem a lelkeket, és egyébbel tégy, amit akarsz. A démon öröme, hogy állandóan kísértéseket provokál. Bebolyongtam a földet... (Jób 1,7 nem pedig XL,18). A démon öröme, hogy könyörtelenül a lelkek romlását megsokszorozza. Oroszlán: minden bizonnyal utalás a mise után akkor szokásban volt Leó-imára: ,,a sátán mint ordító oroszlán körüljár, keresve kit nyeljen el.'' [1Pt 5,8] 10 Isten jogai az ember felett.. Isten jogainak kiterjedése: nincsenek korlátozva sem lélek, sem a test, sem az idô, sem a tér által? sem a tekintély, sem a tudomány, sem a halál által: minden alá van vetve az ô legfôbb tekintélyének. Területe egyetemes, elidegeníthetetlen, lerombolhatatlan. A teremtmények eltűnnek tekintetünk elôl, egyedül Isten nem hal meg. Isten mindig él, teljes hatalmával és minden jogával. Semmiféle hatalom nem rabolhatja el tôle az övéit... hacsak nem ez a dicsôséges függés. Nagy szívvel elfogadjuk ezt a kötelezettséget. Az élet megpróbáltatásai közepette teljesen ráhagyatkozunk Isten akaratára. Ki voltunk téve -- így kellett lennie -- a megvetésnek, a rágalomnak, az üldöztetésnek. A élet szenvedései és bajai benne vannak a Gondviselés terveiben? ezek gyakran hasznosabbak számunkra, mint a javak. 11 Az ember kötelességei Istennel szemben. Az elsô indíték, hogy megtegyük kötelességeinket: Isten kiválósága és legfôbb tökéletessége. 2) teljesíteni kötelességeinket hozzánk való jósága miatt, amely ôt arra hajlítja, hogy közölje magát. Különféle törvényeket jelölt meg nekünk, hogy kinyilvánítsa kötelességeinket: a természetes törvény ... az írott ... a kegyelemé. 1) kötelességünk legfôbb kiválóságának igen nagyra becsülése, 2) gyengéd, gyermeki, állandó szeretet... 3) legfôbb tisztelettel lenni mindazzal szemben, ami Isten tiszteletével kapcsolatos 4) gyermeki bizalom a gondviselésben 5) szent és vallásos félelem, hogy sohase tegyünk olyasmit, ami nem tetszik a féltékeny Istennek 6) nagy hűséggel kellôképpen teljesíteni minden vallási kötelezettségünket: reggeli és esti ima, szentmise, gyónások és áldozások és a szent zsolozsma. 12 Hűségesnek kell önmagunkhoz, hogy megadjuk önmagunknak azt, amivel tartozunk magunknak. 13 Kötelességünk önmagunk tekintetében. 1) önmagunk ésszerű tisztelete, ami nagyra értékelteti velünk azt, hogy halhatatlanok ... keresztények vagyunk 2) ésszerű szeretet, amely arra sarkall, hogy hathatósan, minden lehetséges eszközzel megszerezzük magunknak az igazi javakat. -- Értékeljük nagyra lelkünket mint szellemi valóságot, amely független az anyagtól, örök és vér által (ti. Krisztus vére által) megváltott. Ôrködjünk, nehogy lelkünk lebukjon maga méltóságából ... Fékezzük meg testünket. 14 Felebarát iránti kötelességeink. Indítóok a) ... Jöjjetek áldottaim... [Mt 25,34] Melyek a kötelességek? szívélyes tisztelet és gyermeki engedelmesség az elöljárónak? a velünk egyenlôknek bölcs tanácsok a szükségben, jópélda minden alkalommal; alattvalóink felett figyelmes ôrködés, hogy eltávolítsuk ôket minden veszélytôl, és megfeddeni, hogy elôrehaladjon és büntetni hibái miatt. -- Általában mennyire értékeljük a felebarátot? A hit szemével tekintjük-e, Istennel való viszonyában? Szívélyes, ôszinte, igazi, hatékony és állandó szeretetet tanúsítunk-e iránta? Vajon ez a szeretet ingyenes-e, vagy pedig emberien szenvedélyes? Vajon nem vagyunk-e gyakran túlságosan közömbösek iránta és azzal szemben, ami ôt érinti? Vajon sohasem mentünk el addig, hogy örültünk hibáinak? Tiszteletünk vallási indítású- e? Szívbôl jön-e, avagy képmutatás, számító? vagy egyszerű illendôség, elviselünk egyeseket, elvetünk másokat? Milyen példát adunk? Vajon Jézus Krisztus jó illata vagyunk? Teljesítettük-e a testvéri feddés kötelességét? Nem tettünk- e igazságtalan gyanúsításokat, vagy néha bűnös gyengeséget mutattunk? Szolgálatkészek vagyunk-e, telve jóakarattal, minden készen arra, hogy örömet szerezzünk? ... Ez a nemes lélek tulajdonsága, amely teljesen keresztény, és Jézus Krisztus szavaiból és példájából táplálkozik. 15 Lelki nap. Indítóok a) Isten számon kéri tetteiket azoktól, (alattvalók, házi alkalmazottak), akikre rábízták ôket, és vétkeseknek találtatnak tetteikért. Szolgái üdvösségén fáradozva Isten dicsôségét munkálta. (?) Kötelességek... oktatni... megfeddeni a hibákat ... nem viselni el, hogy Istent megsértsék házunkba. Ésszerű munka, tétlenség nélkül ... eltávolítani minden bűnalkalmat ... jó példát adni nekik. Eszközök, hogy jól teljesítsék kötelességeiket: kérni Istent; szigorú büntetést kiszabni, amikor súlyosan hibáztak... Gondoskodni arról, hogy reggel és este térdelve imádkozzanak. Ügyelni, hogy vasárnap szent misére menjenek. Amikor betegek lesznek... Ôrködni magatartásuk felett, buzdítani ôket nagy buzgóságra. 16 Az élet törékenységérôl. a) a testet fenyegetô veszélyek. Csak egy kis rossz levegô kell, romlott szag, túl erôs napsugár csípôs hideg, hogy megölje az életet. Ha azt kérdezik, miért is halt meg ez a személy, rögtön így válaszolnak: ilyen és ilyen táplálékot evett, ilyen italt vett magához, a hirtelen félelem ragadta meg, túlságos...? ragadta el. (Iz 40,6) b) veszélyek a lélek számára. Cserépedényben hordozzuk kincsünket, a kegyelmet (2Kor 4,7). Sok veszély és alkalom ...a démon, a világ, láncok feszülnek, hogy elveszítsék a lelkeket. (Zsolt 10,7) ... c) Az élet törékenységébôl levont tanulságok. Isten megengedte, hogy életünk ilyen törékeny legyen: ez az eszmélôdés nagy hatással van szellemünkre? tudni, hogy köztünk és a pokol között a távolság csak egy veszendô élet és végtelen törékenység. Egerek... Az élet állhatatlansága. a) állandó viszontagságok, állhatatlanság, változások. 17 ,,Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek.'' (Csel 2,4) 18 Isten igazságosságának hegyei. 19 Égô lélek, felindult, zaklatott lélek. 20 ,,Akiket Isten Lelke vezérel (mozgat), azok Isten fiai.'' (Róm 8,14) 21 A kegyelem törvénye a szívekbe írva. 22 ,,Különféle nyelveken beszéljetek.'' (Csel 2,4) 23 Beszéltek... zsoltárokban és himnuszokban és lelki énekekben... énekelve és zsoltározva. 24 Milyen édes harmóniának kellett felhangzania... milyen szép hangot adtak azok a szent énekesek... legszentebb Lélek, jöjj, (?) a lelkem... kérd tôlem: szóljon a hang füleimben. Mily kitűnô énekes... Dicsôséget énekel... Mily angyali énekesek és itt a földön szeretettôl meggyulladt lelkek. 25 ,,A zajra tömeg verôdött össze.'' (Csel 2,6) 26 Tedd, hogy hangosan Istenrôl, irgalmasságról, kiválóságról és titokról halljanak, és ne beszélj langyosan és lelki alacsonysággal; hanem tűznyelvvel és csodálatos buzgósággal... 27 ,,Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által.'' (Róm 5,5) 28 Jézus Szívének mérhetetlen gazdagságát kellene megmutatnom, és nem tudom. 29 Fellángolt bennem a szívem és veséim elváltoztak. 30 ,,... örvendezve, tiszta szívvel... magasztalták Istent és az egész nép szeretetében álltak...'' (Csel 2,46) 31 Várakozó lelkek. 32 Hogy jól menjen neked. 33 Lelki lealacsonyodás. 34 Állandó fájdalom szívemnek. 35 Ó ha óriás lennék! Légy! Lehetsz! Hogyan? Nyílj meg, cselekedj, törekedj, törj elôre... és sírj! E. választott lélek a) mivel nehéz körülmények között nevelkedett, mégis buzgón Istenhez ragaszkodik. (Valószínűleg E=Farkas Edit, szerk.) 36 ,,A filozófiáért való lelkesedés valamennyire alábbhagyott. Úgy tűnik nekem, hogy kulcsa passzol ugyan a világ elvarázsolt kastélyának különbözô ajtóihoz, ... csak nem a kijárati ajtóhoz.'' 37 A hit egyes szempontjait német szóval jelzi: Mahner=intô, figyelmeztetô; Richter: bíró; Freund: barát, amely mindig az imára és a kegyelemeszközökre sarkall; Führer: vezetô... a pusztán keresztül... 38 Értenünk kell hozzá; legyünk képesek lekötni az embereket, legyünk képesek énekelni, imádkozni, dolgozni! ... Csinálj valami újat. Mondj olyasmit, amit még senki sem mondott. Mindenütt vállalkozások: Tudomány, politika, katonák világa; csak a vallási világban ne lenne? Tehát dolgozni! Hittel és szeretettel. 39 Itt és a következôkben megfigyelhetjük Prohászka székfoglalója (Az intellektualizmus túlhajtásai) genezisét. Errôl lásd: Szabó F.: Prohászka és a modernizmus in: PÉ. 116- -123. 40 Prohászka elfogadja az evolúciót, a történetiséget, amely a kinyilatkoztatást is érinti, sôt -- Newman nyomán -- beszél a dogmafejlôdésrôl is. Ez a gondolatkör a modernista viták középpontjában áll. Ebben az összefüggésben kell értenünk azt is, amit Jézus Krisztus emberségérôl, emberi öntudatáról jegyez be majd ide, naplójába. Az újabb krisztológia mindezt már magáévá tette, de a század elején, a modernista válság korszakában gyanúsíthatók voltak egyes kitételek. Persze, a filozófiai (isme- retelméleti) problematikával foglalkozó székfoglalóba nem kerültek bele krisztológiai kérdések. 41 A zárójelbe tett szakasz, egészen a lux mundi-ig, áthúzva a kéziratban. 42 Prohászka, a nyugati gondolkodás (Bergson, Nietzsche stb.) hatására itt olyan meglátásokat rögzít, amelyek az egzisztencializmusra emlékeztetnek. (Lásd Szabó F.: PÉ 130-- 137.) 43 Az egyén felszabadítása, állandó erôfeszítés, hogy megtörjék a szolidaritásokat [?], amelyek megfojtják és elnyomják. 44 Nyilván Prohászka készülô székfoglalójára gondol; a következôkben a lapszámok és idézetek Bureau könyvére vonatkoznak. Paul Bureau: La crise morale des temps nouveax, Bloud et Cie, Paris, 1908. 45 A vallási érzék, az az igény, hogy nyomorúságunkat egy felsôbb lényhez kapcsoljuk, amely nyomor mégis érzi, hogy hivatva van minden gazdagságra és minden nagylelkűségre, annyira organikus bennünk és annyira bennmaradó lelkünkben, hogy minden áron, még a legnyilvánvalóbb ellentmondások árán is, új istenségeket teremtet vele, ama napon, amikor a végzetes hamisságok meggyôzték az embereket arról, hogy atyáik Istene már nincs jelen, hogy válaszoljon kéréseikre. 46 Itt világos, hogy Az intellektualizmus túlhajtásai megfogamzásánál vagyunk. 47 Az ezerféle létformák végtelenül szétágazó forgatagából. 48 A német idézet szerzôjét (helyét) nem sikerült megtalálnom. ,,Az egész klasszikus utáni költészet szegény az ilyen önálló, sajátos világismeretben gyökerezô szellemekben, éspedig valószínűleg azért, mivel a következô romantikus költészet alkotásait a dolgok szép látszatából építette fel, egy már stilizált művészi világból indult ki, ahelyett, hogy az életjelenségek természetes magvát bontakoztatta volna ki, és annak létét nyilvánította volna ki... Ezért mutatja a költészet azt a játékos és színtelen jelleget... poétikus poézis, de nem igazi költészet.'' -- Itt világosan a látszat és a lét dialektikájáról van szó, amelyet a fenomenológia mélyített el Husserl nyomán, majd pedig az egzisztencializmus fejlesztett tovább. 49 Prohászka továbbra is Bureau könyvét idézi, vagy az oldalszámokkal arra utal. ,,A jóakaratú embereknek fáradhatatlanul az ô iskolájába kell menniök és tanulékony füllel kell hallgatniok e páratlan tanítónô finom és egyszerre erôs leckéit.'' 50 Ahelyett, hogy abasztrakt módon, a priori elképzelnénk olyan morális tant, amely felhevítve szívünket megvilágosíthatná értelmünket... arra kell tehát szorítkoznunk, hogy kérdezzük a társadalmi környezetet, amely körülvesz bennünket. Nézzük, hogy véletlenül az élet nem bontakoztatna-e ki néhány felsôbb mintát, amelyek a keresett megoldás élô konkretizációi lennének. 51 Isten kinyilatkoztatja magát nekünk a felsôbb erkölcsi élet igényei által, a nagylelkűség és a szeretet követelményei által, amelyek -- érzik -- lelkünk mélyérôl merülnek fel. 52 Ezekrôl a krisztológiai kérdésekrôl Prohászka már korábban, 1888-ban írt: ÖM 49kk: ,,Kicsoda Krisztus az ember fia'' -- Vö. Szabó: PÉ 116kk. 53 Világos utalás ,,Az intellektualizmus túlhajtásai'' című, 1910. április 10-én felolvasott akadémiai székfoglalójára. - - Az itt kifejtett gondolatokról, a dogmaértelmezésrôl szóló nézeteket befolyásolta a bergsonista Ed. Le Roy Dogme et critique című cikkgyűjteménye. Errôl bôvebben lásd Szabó F.: Prohászka és a modernizmus, PÉ, 107kk. 54 A kinyilatkoztatás tény, nem pedig ítélet! Nem elbeszélés, hanem egy történés (annak ellenére, hogy el is beszélik), ô maga a teológiai reflexió tárgya. 55 A lelkiismeret alkalmazásakor nemcsak formális és negatív, hanem pozitív és építô is. 56 ,,Az érveket úgy tekintik mint sugallatokat és mint vezetôket, nem pedig mint bizonyítékokat; és a fejlôdéseket mint spontán és erkölcsi növekedéseket, nem pedig elfogadott nézetek tudományos és meggyôzô eredményeit.'' -- A modernista viták idején a dogmafejlôdés egyik központi téma volt. Prohászka olvasta (olaszul) Newmant, aki a múlt században már foglalkozott a kérdéssel; a századfordulón pedig Maurice Blondel, a cselekvésfilozófus igyekezett helyesen megvilágítani e problémát, többek között vitatkozva Le Roy-val is, aki Bergson mellett Blondel megfontolásait is közvetítette Prohászkának. (Lásd Szabó: PÉ 92kk.) 57 Néhány egészen apró beszúrás a kéziratban olvashatatlan. 58 Általa átvilágítani, felfrissíteni. Minden lüktessen és kapjon örök, isteni impulzusokat, isteni ösztönöket és fuvallatokat. 59 Prohászka jegyzete itt a bergsoni intuícióra emlékeztet. Vö. Szabó: PÉ 131 kk. 60 Az elôzô ismeretelméleti kérdésekkel kapcsolatban lásd Szabó: PÉ 131 kk. 61 1911. jan. 17.: ,,Mentem Sárpentele felé a vasúti töltésen...'' -- Ezt a költôi jegyzetet, amely tökéletesen kifejezi Prohászka világszemléletét, szemben egy bizonyos dekadenciával (lásd Ady: ,,Én a halál rokona vagyok''), a fehérvári püspök -- több stílusbeli változtatással és rövidítéssel, ill. bôvítéssel -- már közzétette ,,Az én napom'' címmel az Élet 1911-i évfolyamában. Ott a kezdômondat így szól: ,,A vasúti töltésen iparkodtam Sárpentele felé.'' Schütz A. felvette az ÖM VIII. kötetébe (Magasságok felé) 117kk. -- Vö. Sík S.: Gárdonyi, Ady, Prohászka, 360--361. 62 Csiszoltabb változatban (8,117): ,,...Ami tükrözni tudott, az mind fénylett, pirosan, bíborosan: a jég tükre jobbra- balra a töltéstôl, a simára mángolt vasútí sínek, s az ember szeme, meg a lelke, meg amik még nem voltak befagyva, a sárréti tócsák, azok is fénylettek...'' 63 Az apróbetűs beszúrásból két szó olvashatatlan. 64 Prohászka itt olyan gondolatokat jegyez le, amelyeket székfoglalójában bôvebben kifejtett (ismeretelméleti szempontból). Egzisztenciális, misztikus megismerést, látást sürget, ami különbözik a fogalmi, elvont ismerettôl. Mindig a hegyipatak, a szökellô erô, a fakadás dinamikus képe tér vissza, ami egyrészt a bergsoni életlendületre (élan vital) utal, másrészt az akciót, a cselekvést hangsúlyozza: ez blondeli hatás. Vö. Szabó F.: PÉ 131kk, 144kk. 65 Prohászka a késôbbiekben is hivatkozik Staab értekezésére, amely Krisztus helyettesítô elégtételérôl szól: Dr. theol. Karl Staab: Die lehre von der stellvertretenden Genugtung Christi, historisch-kritisch dagestellt, Paderborn, 1908. A könyvet megtaláltam Prohászka könyvei között. A 260. oldalon a bűntôl való megváltásról van szó. 66 Staab itt a 263. oldalon a kegyelmi megvilágosodásról beszél, éspedig a bűnbánat kapcsán. 67 A febr. 4-i jegyzet, német kivonat Scherer Religion und Ethos című dolgozatából. Itt adom meg magyar fordítását. -- ,,Mítoszon Wundt az embernek azt a világnézetét érti, amely a saját érzelmi megindulásainak közvetlen objektivációi által keletkezik, költôi alakváltozással és továbbéléssel... Valamennyien vallásosak vagyunk. Hiszen a mindenségben állunk, a kapcsolatokban, az életáramlásokban... felbuzog öntudatunkban; nem tehet másképp... Érezzük... Kell éreznünk azt... felmerül öntudatunkban. Egy vég nélküli láncolat remegése. Mi ez? Érzés, gondolkodás, akarás? Emberi öntudat, tehát mind a három! Nem csupán érzés... Felmerül a kérdés, hogy vajon a vallás érzés vagy gondolkodás vagy akarás dolga- e; ezt a kérdést manapság egyáltalán nem kellene feltenni, - - minden könyv egyetért abban, hogy ez a három lelki funkció és készség nem választható el egymástól, tehát hogy egyszer csak az egyik, másszor pedig csak a másik [működik], logikailag megkülönböztethetjük ôket, de a valóságban soha sincsenek elválasztva, hanem minden tudati mozzanatban annyira elválaszthatatlanul össze vannak kötve és annyira kölcsönhatásban vannak, hogy egyik sem érthetô a másik nélkül. Az érzéssel kezdôdik, vagyis ez az elsô adottság, azután fejti ki magát. Itt hibázott a romantika; olyan szenvedélyesen reagált a felvilágosodás lapos értelmességére és fagyos moralizmusára, hogy egyedül az érzést emelte mindenek fölé pajzsra mint a vallás mindenét; ez történelmileg érthetô, de tévedés (ti. ez a kizárólagosság). -- De az sem helyes, hogy >>minthogy a vallás az egész ember önátadása, egészen az emberi élet gyökeréig, az észig, az értelemig kell behatolnia<<. (Pesch), ez nem lenne ,,be'' és ,,ig'', hanem ,,fel''. A fogalomból kiindulva dolgozunk... Istent tudatunkban hordozzuk be (szándékosan tudatot és nem érzést mondok!); mivel az öntudatban jelen van mind a három elem. Hamis lenne a vallási bizonyosságot egyedül az emocionális elemre, az érzésre vagy az ösztönre visszavezetni. Tehát a vallásban a megismerést elônybe kell helyeznünk. 2) Vajon a vallás tárgyilagos, amikor érzés? Olyan tárgyilagos, mint az emberélet kapcsolata a világgal! Vannak az emberi életben erôs érzelmek, értékmegérzések; ezek természetesen a Végtelen Hulláméi, egy világfeletti hatalom és jóság felragyogásai. Mi az adott tudatból dolgozzuk ki Istent mint fogalmat, így teszünk szert ismeretre. 3) Így eljutunk értelmi fogalmakhoz (Isten mint a világ alapja és a világ célja), de ezek már élettelen absztrakciók; Isten nemcsak absztrakt (elvont), hanem eleven hatalom. Valóság... ,,Ô''. Nem mint eszmét, hanem mint elhitt és közvetlenül adott valóságot értékelhetjük az eszményt. Ez a világalap ott van, a valóságban van. Errôl alkotunk fogalmakat, ezt jelöljük szimbólumokkal. Emberhez és Istenhez méltó eszmékkel dolgozunk. A megismerés elengedhetetlen. Vallásfogalmunknak a szellemi életet illetôen minden oldalról helyesnek kell lennie. A vallás tudat, amelyben a szellemi élet minden oldala tevékenykedik.'' 68 Prohászka nyilvánvalóan azért idézte ezeket a szakaszokat Scherertôl, mivel kiegyensúlyozottan mutatnak rá arra, hogy a vallás tudat, amelyben a szellemi élet minden oldala tevékenykedik. 69 Prohászka itt már megvédett akadémiai székfoglalója (Az intellektualizmus túlhajtásai) gondolatait variálja. Nyilván igyekszik számolni egyesek ellenvetéseivel is. (Pragmatizmus, agnoszticizmus...) 70 Prohászka itt Ed. Le Roy befolyása alatt ír, aki Bergsont és Blondelt közvetített neki. Lásd Szabó: PÉ 92kk. 71 A német szöveg fordítása: ,,igazi nyitottság minden valóságbenyomásra, és teljes készség, hogy a megvizsgált valóságbenyomásokhoz igazodjunk.'' 72 Prohászka itt olyan gondolatokat pengetett, amelyek egyesek számára talán panteista ízűek. Ezért hangsúlyozza, hogy nem panteista. Ugyanígy a bergsonista Teilhard-nál is (miként más misztikusoknál) megtaláljuk azt a szemléletet, amelyet Szent Pál így fejez ki areopaguszi beszédében (Csel 17,28): ,,Benne élünk, mozgunk és vagyunk.'' Teilhard ezt pan-en- theizmusnak nevezte, utalva 1Kor 15,28-ra: ,,Isten lesz minden mindenben.' 73 A német szöveg fordítása: ,,A vallás nem tudomány, hanem élet. A zene nem ellenpont. A vallásban az élet és az egyéniség van elôtérben. Meg is kell erôsödnünk és örvendeznünk is kell Istenünkben; be kell tölteni magunkat!'' 74 A német szöveg fordítása: ,,Az ember értékeket teremt kezével és krumplit termel, szállít és fôz. Az ember levegôrezgést rendez el az oratóriumban, és égi magasba emeli a tömegeket; az ember festéket rendez el és mesterműveket alkot... Az ember nagy lesz értékei által és felébreszt embereket. Az ember pszichológiai struktúrája nem engedi meg, hogy puszta pozitivizmust valljunk.'' 75 A mondat nincs befejezve. Következik az 1911. júl. 6-i jegyzet. Közben Prohászka értesül az indexre tételrôl. Ebben a naplóban nincs nyoma reakciójának, de más jegyzetekben igen. Lásd Szabó in PÉ, 119kk. 76 Prohászka ezeken a lapokon, a görög egyházatyák szemléletét követve, az istenülést hangsúlyozza, ami a teremtô Szentlélek műve; ez a szemlélet, moralizmuson túlhaladva, a lelki élet természetfeletti alapjait világítja meg. Ugyanakkor óvakodik egy bizonyos szupernatu- ralizmustól is, amely megveti az evilági valóságokat, elfordul a földi feladatoktól. Ugyanaz a szemlélet ez, amelyet Teilhard de Chardin-nél találunk (Az isteni miliô = Benne élünk című lelkiségi könyvében), és amelyet átvett a II. vatikáni zsinat is a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióba. Az emberi erôfeszítés humanizálja a világot, elôkészíti a nagy átalakulásra, amelyet a feltámadt Krisztus Lelke visz véghez. 77 Az itt következô lapokon (az aug. 10-i jegyzetig) Prohászka világosan vall természetmisztikájáról: szinte egybeolvad a teremtés szépségeivel, és az élmény költészetté szublimált kifejezéseket talál. Az itt olvasható ötoldalnyi naplójegyzetet -- némileg tömörítve, stilizálva, átrendezve -- Prohászka közzétette az Élet 1911-es évfolyamában. (Ezért húzta át a naplóban.) Schütz felvetette a Magasságok felé című kötetbe (8,127--131) ,,Kapcsolatom a természettel'' címmel. 78 Az itt következô naplójegyzet -- átfésülve, stilizálva-- megjelent a Zászlónk 1912--13. évfolyamában ,,A szellem tűztengerében'' címmel (Ezért van áthúzva a naplóban.) Schütz A. felvette a Magasságok felé című kötetbe (8,136-- 139). -- Prohászka az általa ihletett Regnum Marianum papi csoportról és Zászlónk című ifjúsági lapjukról: ÖM 20, 209-- 212; 22, 207--210. 79 Itt fejezôdik be az elôbb jelzett ifjúsági cikk. -- A 14. és 15. jegyzetben jelzett cikkek, miként a korábbi ,,Az én napom'' című is, költôi remekművek. Nagyon tanulságos összevetni a spontánul felszakadó jegyzetet és a cikknek átfésült, stilizált változatát: Prohászka írói, alkotó műhelyébe tekinthetünk így be. 80 Figyelemre méltó, hogy 1912-bôl csak ez a rövid jegyzet szerepel e naplóban. Schütz a Soliloquiá-ba máshonnan több 1912-es jegyzetet vett fel. 81 Prohászka az elôbbi jegyzetben megismétli azt az ismeretelméleti tételt, amelyet székfoglalójában kifejtett. Mivel több kritika érte, ill. dolgozata indexre került, ezekben az években több tanulmányban jobban tisztázta álláspontját. Lásd Az elme útjain című dolgozatait 1911-tôl kezdôdôen. Bergsonról, ill. az intuícióról vallott nézetét is világosabban körvonalazza. Lásd Szabó F. in PE, 131kk. 82 Az olasz szöveg fordítása: ,,Egy látvány csak akkor valóban szép, ha látomássá válik.'' 83 Az 1913. jún. 10-i francia szöveg (idézetek egy költeménybôl) fordítása: ,,Én ott vagyok egy kicsit minden szeretetszóban. De amíg nem hozzám intézik ôket, csak próbálgatják a gyengédség szavait... Minthogy az irántam való szeretet mindig a szívekben lakik, amelyeket a földi szerelmek elôkészítettek, megragadja azt, amit talál, használja a dolgokat. Más csokrokat készít ugyanazokkal a rózsákkal. Mert minden engem illet. Elôbb vagy utóbb a vásárolt áloé- és nárdus-kenetek, amelyekrôl a kereskedô azt hitte, hogy az érzékeket csiklandozzák, végül az én fájdalmas lábamon áradnak széjjel. És a bűnért szétzilált haj szárítja fel a kenetet csupasz lábamon... És a szerelmi dal imádsággá alakul át.'' -- E költôi szöveg alanya kétségkívül Jézus, és a második szakasz arra az evangéliumi jelentre utal, amikor a bűnös nô megkente Jézus lábát illatszerekkel. (Lk 7,36--50) 84 A jún. 10-i jegyzetben Prohászka egy Kis Szent Teréz- könyvbôl másolhatta át azt a szöveget, amely Keresztes Szent János misztikus énekére, az Énekek énekét ,,kommentáló'' kantikumára utal: a nyájukat ôrzô pásztorok szerepéhez hasonlítja Prohászka a dogmákat. Ismét csak a fogalmi megismerés és a misztikus tapasztalat közti különbséget hangsúlyozza. ,,Ha azt kérdezitek alázatosan és ragaszkodás nélkül, hol van a Szerelmesem, az ôrök (a dogmák) megmondják, hogy hol található. Mégis, a leggyakrabban csak úgy találhatjátok meg Jézust, hogyha túlhaladtok minden teremtményen. Hányszor ismételtem a magam részérôl Keresztes Szent János kantikumát (A lélek jegyesi éneke). Ne küldj már nekem küldöncöket, akik nem tudják nekem megmondani azt, amit kívánok. Mindazok, akik rólad beszélnek, kivétel nélkül állandóan ezer kegyelmedrôl beszélnek. Ami pedig engem leginkább halálra sebez, az az a nem tudom micsoda, amirôl csak dadognak.'' -- Secrétan: francia racionalista filozófus. 85 Prohászka itt ismét azt az ismeretelméleti problémát feszegeti -- Kant agnoszticizmusára is hivatkozva --, amelyet székfoglalójában tárgyalt. Vö. Szabó in PÉ 123kk. 86 A francia szöveg fordítása: ,,Nem tudjuk, mi is igazában az élet. Tételezzük fel, hogy holnap szintézis révén elôállítanak egy élô sejtet, de a tudatlanság ugyanaz maradna az alkalmazott energiák bensô természetét illetôen.'' 87 A Schopenhauer-idézet fordítása: ,,Csak az egyén fenntartására van beirányítva az ész, és rendszerint számomra erre is alig elegendô. De egy nagyobb értelmi mérték osztásában a természet bölcsen nagyon fukar volt, mert a korlátolt fej a szűk működési körébe esô kevés és egyszerű körülményt sokkal könnyebben tudja átlátni, ... mint egy összehasonlíthatatlanul nagyobb fej.'' 88 ,,Nem valami új stílust, hanem az ember és az istenség közti jelentôs viszonyt kell éheznünk.'' -- Lienhardot késôbb is idézi: Wege nach Weimar. 89 ,,Ez az én nyugalmam mindörökre. Itt lakom, mert ezt választottam. Itt állapodom meg...'' 90 ,,Aki a legmagasabbat akarja, annak az egészet kell akarnia; aki a szellemtôl értekezik, annak fel kell tételeznie a természetet, -- aki a természetrôl beszél, annak a szellemet kell feltételeznie, vagy legalább hallgatólagosan odaértenie.'' 91 Prohászka ezeken a lapokon olyan igazságokat hangoztat, amelyeket az egzisztencializmus ,,fedezett fel'' és alaptételekként hangsúlyozott. Az individuum (egyén) kimondhatatlan, a konkrétban van az igazság (valóság), a zárt eszmerendszerek csak az általánosat (és felületeset) regisztrálják. Vö. Szabó in PÉ, 131kk. 92 ,,Minden nagyszívű nô szeretetre való képességének szüksége volt a filozófiai-vallási ellensúlyra: éppúgy, mint a középkori vallási kultusz forrószívű embereinek szükségük volt, nem akartak a szenvedély alatt leroskadni! Az érzéki szexuális elem ilyen megnemesítô befolyások hatására visszahúzódott, vagy olyan formákat öltött, amelyek az erôk egynsúlyát nem robbantották szét.'' 93 ,,Minden régiségtôl megtisztítva minket, szentségeid tiszteletre méltó vétele új teremtménnyé tegyen bennünket...'' 94 ,,Szívem egyszerűségében vidáman felajánlottam mindent.'' (1Krón 29,17) 95 Szelíd felemelkedésedet elkezdted. 96 Lángolón szeretlek és fényesen és buzgón szemléllek, téged, fényes sötétség! ,,A lélek felemelkedik az ima által az isteni sötétség természetfeletti sugaráig.'' (Pseudo- Dionysius) 97 ,,Nagy mintaképeket kicsinyes eszközökkel versengve követni.'' 98 Lelkek is gyógyulnak, -- és lelki dolgok is gyógyulnak. Néha úgy látszik, hogy valami széttörik, de aztán meggyógyul. A házasságok is néha látszólag széttörnek, de aztán ismét meggyógyulnak. 99 ,,Minden olyan embernek az életküzdelme, aki komolyan és buzgón túl magasra tűzött célok felé tör, igen nehéz. Ami megváltásához a legszükségesebb lenne, azt legvégül éri el, vagyis az alázatot.'' 100 Jöjj, és töltsd be az egész házat, az egyházat, a világot... heves Lélek, felülrôl jövô! 101 ,,Oda kellene tartoznia az egykori 'Német Akadémiá'-nak, oda mindannak, ami a mi kis XIV. Lajosunk német rezidenciájában nem tud virágozni -- oda a mi német közösségünk virágainak; oda iskoláinknak is, amelyhez végre a művészet és a tudomány egyetemes iskolája kapcsolódna, és ahol németül és nem zsidóul képeznek ki.'' 102 ,,Az igazra, szépre, jóra az önmagukért kell törekedni; nem azért, mert hasznot hoz, hanem mivel önmagában értékes; nem azért, mert élvezetet jelent, hanem mivel a kötelesség követeli, hogy az értékek világát felépítsük.'' 103 ,,Kant szerint is a lélek csak a gyakorlati ész révén kerül kapcsolatba a valóság végsô mélységével'' 104 Szent Ágoston: ,,a szemlélôdés a meglátott igazság boldogító csodálata''. Ezután Prohászka az Eucharisztiára vonatkozó liturgikus könyörgésekbôl idéz: Csodatettei emlékezetét hagyta ránk az irgalmas és könyörülô Úr... Isten, aki e csodálatos szentségben szenvedésed emlékezetét hagytad ránk... Végül a Pange lingua kezdetű himnuszból: embersorban töltött létét / csodás módon zárva le. 105 ,,Jól tudja, hogy én nem vagyok önzô teremtmény, de nem tudom a kis én-emet teljesen feladni. Valami mindig megmarad, ez az össztudat... és az ôsakarat, a lelkiismeret. Az marad az énem, megtehetem, amit akarok, és Wundt úr mondhatja, amit akar: a kis énnek a nagy énbe (Istenbe) történô feloldódásáról.'' 106 Úgy legyen nekik, mint a hajdani bakonybéli apátnak, aki a hashajtást tekintette pompás élvezetnek. A has az isten, és a szellem száműzetésbe megy. 107 Madame Staël kérte Fichtét, hogy rendszerét röviden adja elô. Tíz perc feszült figyelem után ragyogva biztosította ôt (a filozófust), hogy rendszerét találóan illusztrálja Münchausen, aki egyszer saját hajánál fogva lendítette át magát egy folyó másik partjára. 108 ,,De a mostani kor más férfiai és asszonyai sem találták meg a boldogságot, higgy nekem... Egy pillanatra vidám lehet az ember, és annak elégnek kell lennie az ész számára.'' Milyen szimpla megelégedettség!