Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata I. Modern apostolság II. Öntudatos vallásosság III. A művelt katolikus hitbeli s erkölcsi kredója IV. A kultúra sajátos értékei V. Munka és vallás VI. Tudományos kérdések VII. Egyházias érzületünk VIII. Etikai reformtörekvések IX. Klerus -- laikus Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez az elektronikus változat a Szent István Társulatnál megjelent Prohászka ébresztése című antológiából vette át az esszé szövegét. A szöveget a mai helyesíráshoz igazítottuk, és elláttuk magyarázó jegyzetekkel. A lábjegyzetek P. Meskó Lajos Sch. P. munkája. ======================================================================== I. Modern apostolság Az apostolok elférkôztek a Caesar palotájába s a rabszolgák börtönébe egyaránt; szembeállították lelkük pünkösdi világát az akkori kultúrával s meghódították azt Krisztus számára. A nyugat lassanként elváltozott az új fénytôl s a lelkek átalakultak a pünkösdi tűzben. Óriási nagy munka volt az, mely századokon át lefogta az emberi törekvést s érdeklôdést. A nyugati világ végre is, úgy ahogy, a kereszténység elvei szerint alakult át. Az egyház sokáig egyetlen letéteményese volt tudománynak s kultúrának; késôbb azonban idegenszerű irányzat jelentkezik kebelében, melynek eszményei éppúgy, mint erkölcsi kódexe nem a természetfölötti kinyilatkoztatásnak, hanem a természetes ismeretnek erejében lépnek föl s oly világba vezetnek, melyet ész, erô s tisztára emberi gondolatok s törekvések kereteznek. Ez a kultúra részben ellenséges, részben közönyös, aszerint, amint támad és tagad vagy csak vállat von és hidegen folytatja munkáját, de mindenesetre idegen irányzat, idegen hatalom. Amennyiben ellenséges, annyiban rémfelületes; pátosz és elfogultság dolgozik benne s tele van önalkotta dogmatizmussal. Lépten-nyomon találkozunk nála ilyféle kijelentésekkel, hogy a modern csillagászok megfosztották Istent lakóhelyétôl --, hogy az energia megmaradásának elve a semmibôl való teremtésnek s a csodának lehetetlenségét bizonyította be. Hogy az egyház tanítása szerint a föld a világegyetem középpontja s íme a természettudomány rácáfolt; tanítása szerint áthidalhatatlan űr tátong az ember s az állat közt s íme ezt az űrt a tudomány áthidalta. Csupa állítás, mely az intellektualizmusnak ki nem forrt csikóéveire vall. Ránk fog istenfogalmat, rongyosat, fogyatékosat s azt azután deizmusa s panteizmusa segítségével kifoltozza. Etikát imputál nekünk, mely a deres s a káplárbot moralitásán túl nem ér; történelmi kritikát gyakorol ,,elméletekkel'' David Strauss és Renan[1] stílusában. Ezt az ideológiai zsibvásárt tudományos világnézetnek nevezi el; a tudomány népszerűsítésének címén szerteszéjjel küldi hadait, melyekben komoly, fegyverfogható férfi kevés van, de annál több dobos és rikkancs. Pszichológiája nyugtalan, lázas, hetvenkedô; lelkülete tele van felületességgel; fölfogásából hiányzik a Fölségesnek tisztelete s a mélységek érzéke. De ott is, hol az a fanatizmus nem okvetetlenkedik s csendesebb s emberségesebb lelkület építi türelemmel a kultúra világát, nagy az idegenkedés a keresztény elvektôl; más szükségletek s más igények hallatják ott szavukat s a keresztény világnézetnek krisztusi mennyboltját ignorálva, más fény- és hôforrásokat nyitnak s egy nemkeresztény kultúra áldásait érlelgetik. Szembeszökô tény tehát, hogy van kultúra, mely a kereszténységtôl elidegenedett s ki akarja terjeszkedni az egész életre; szembeszökô tény, hogy e kultúra fölöslegessé akarja tenni a kereszténységet. Szent Péter hajóját -- mondják -- a tudománynak szabadságtól fölkorbácsolt hullámai döngetik; küzdelmeit azonban minden aggodalom nélkül nézi a haladás szelleme, mert bármi történjék a régi szerkezetű hajóval, az emberi történet nagy értéke, a kultúra nincs már rajta. Tehát elpusztulhat. Igen, ha az élet el lehet nélküle, akkor elpusztulhat. Csakhogy a baj nem az, hogy a kereszténység pusztul el kultúrhiány miatt, hanem mélységes meggyôzôdésünk szerint az, hogy a kultúra pusztul el a kereszténységtôl elszakadva. Azt pedig az apostoli kereszténység el nem viseli. A kultúra végre is absztrakt szó s kultúremberekben él, tehát kereszténységtôl elidegenített emberekben, kik más hajón eveznek s azt kiáltják felénk: Péter hajójában a vallás, nálunk a kultúra s ez a tényállás az ô vesztük, de a mi siralmunk is. Ezért bátran fölvetem a kérdést: voltunk-e már apostolai ez elidegenedett kultúrának, kik égni, fölvilágosítani, megérteni, melegíteni, alkalmazkodni, szánni s szeretni tudtak? Azokra van szükség! Ezt a kultúrát szeretni s csodálni lehet s torzalakulásai dacára becsülhetjük áradozó életáramát, mely telítve van egyszersmind sok s nagy kegyelemmel. Vágy feszíti a lelkeket nemes ideálok után; óriási munkát fejt ki az emberi szellem s merész igényeit a kérdések oldozgatásában a mérhetetlenbe fokozza. Nem éri be a múltnak fölmelegítésével, túllép a negatív óvszereknek gátjain, milyenek a tilalom, az elzárkózás, az elszigetelés. Munkát sürget mindenütt, a kultúra minden ágában, tudományban s művészetben éppúgy, mint a technikában s a szociális intézmények kiépítésében; ugyancsak ezt a pozitív munkát elvárja a vallásos élet művelésében, a dogmát, az erkölcsöt, a kedélyéletet illetôleg is. Kulturális igényeinknek megfelelôen közel kell tehát hoznunk a régi igazságokat a modern érzéshez; nevelésünket, közművelôdésünket, természetfölötti erkölcsiségünket érvényesítenünk kell, hogy a kereszténység praktikus kiváltását lássa a világ. Igen, kell, mindezt kell tennünk, mert a kultúra összes vívmányai dacára látjuk azt is, hogy nem boldog a modern ember, s oktalanság tôle, a forgalom vasúti s hajózási vonalaitól elfeledni a Via-Sacrát, melyen mindenkinek gyalog s mezítláb kell járnia Istene s Ura felé; oktalanság a szellemi műveltségtôl a szívet elfonnyasztani s vértanújává lenni világba kiáltott s ünnepelt elvek elégtelenségének. A föld kultúrájának erkölcsi energiája elégtelen; mint ahogy a föld melege elégtelen a faunának s flórának. A lelki élet megfagy, ha elfordul az Isten szellemének napsugarától. Krisztus világosságára van szüksége az ész prometheuszi tüzét élesztô, Krisztus karjára van szüksége a boldogságot megteremteni vágyó kultúrának. Értsük meg tehát a helyzetet s állítsuk bele a kereszténységet a kultúrvilágba, megfelelô belátást teremtvén a régi igazságokba s érvényesítvén azokat a modern érzésben. Kössük össze a természetet a természetfölötti világgal, a szabadságot a tekintéllyel, a földi célokat az örök céllal. Ne rögzítsük az örvényeket, hanem építsünk rajtuk hidakat. Ne hegyezzük ki az ellentéteket egyház s kultúra közt s ne azonosítsuk a kultúra művét a hitetlenséggel; hanem tartsunk feléje s segítsünk a profán kultúrában ki nem elégített lelkeken igaz, mély, pünkösdi hitünk ôserejével s melegével. Ez a törekvés eltalálja a helyes s jogos alkalmazkodást. Mert ahogy föltalálta magát az egyházi érzés Szent Pál, Jusztin császár, Nagy Károly korában vagy a középkor késôbbi századaiban s vitte elôbbre a világfejlôdést; éppúgy tudja eltalálni a hangot manapság, hiszen apostoli és katolikus. S a hangot el kell találnunk, mert bizonyos igaz, hogy érzésben, fölfogásban különbözünk a középkori érzéstôl s gondolkozástól; intézményeink mások lettek, az egyén jogi s társadalmi helyzete s ezzel együtt pszichológiája egyben-másban elváltozott. Haladás és tevékenység a mi korunk jelszava s mi mindnyájan tele vagyunk szimpátiával e haladó s tevékeny szellem iránt. Nem azonosítjuk magunkat Jusztin császár vagy Nagy Károly vagy a középkor kultúrájával, mert látjuk, hogy minden korban fakadnak termékeny csírák s impulzusokkal van telítve a világ; hasonlóképpen nem maradunk hitünkkel, reményünkkel a múltnak zátonyain, hanem átvisszük kincseinket a jelenbe. A modern kornak értelmi s érzelmi értékei iránt nem vagyunk elfogultak s vívmányait úgy a tudomány, mint a kulturális intézmények terén nemcsak nem ignoráljuk, hanem bevisszük természetfölötti életünk szférájába s a szép természet minden nemesítését saját lelki világunk gazdagításának tekintjük. Túlemelkedünk hitünkben s reményünkben a természeten, de ugyanakkor élénk összeköttetésbe lépünk élettel, tudománnyal, kultúrával, hogy ne álmatag passzivitásban, hanem gyakorlati aktivitásban éljük át a keresztény életet. Elhiszem, hogy lehetnek itt összeütközések s ellenkezések, lehetnek nézeteltérések, de a problémát végre is csak az fejti meg, ki a régi kereszténységet vallja s amellett erôs, reményteljes, aktív részt kér a XX. század munkájából. Teljesen keresztény alapon állni a hit s erkölcs dolgában, de a XX. század kultúrvilágában élni. Ezt a harmonikus felfogást kell kidolgozni s közvéleménnyé emelni. Az apostoli lélek e kiolthatatlan hevével s a krisztusi szeretetnek ez energiájával állok bele a kultúrvilágba; nem nézek vissza vágyódva se Jusztin császár, se Nagy Károly, se III. Ince korába, hanem elôre nézek, hová az Isten gondolatai irányulnak. Száműzetni, exkommunikálni nem engedem magamat e kultúrvilágból semmiféle maradiság címén, akár tudományos, akár művészeti, akár erkölcsi vagy szociális mankó alapján. Fölemelem szavamat a haladás fanatikusai ellen, kik az elváltozott érzés nevében mondják: ,,Önöknek már befellegzett; nem értjük nyelvüket''. Az ördög-szigetére a vallást, az egyházat nem engedem eltoloncoltatni; ez is deportáció s nem tiszta munka. Annál inkább megkísértem rámutatni arra a fejlett, öntudatos vallásosságra és erkölcsiségre, melyet a világba bele kell állítanom, valamint azokra az értékes elemekre s arra a sok új nézôpontra, melyekkel meg kell barátkoznom, hogy egymást megértsük és segítsük. Így érvényesül majd hitünk s vallásosságunk a modern világban is régi hódító erejével. ======================================================================== II. Öntudatos vallásosság A haladás vágya nem hunyja be szemét, hanem virraszt s kutat tovább. Konkvisztádori hangulata van s nem szabad rászólnunk, hogy elég legyen már a hódításból; nem szabad ôt leintenünk, hogy eddig s ne tovább, hanem arra kell iparkodnunk, hogy a vallásosság terén is nagyfokú műveltségre tegyen szert; ne legyen az egyoldalúan csak az ész műveltsége, hanem egész ember belsô világának átszellemülése. E részben rendkívül hátra vagyunk, művelt vallásosságú ember kevés van; kevés van abból a műveltségbôl, mely mély, sokoldalú s vallásos is legyen. Mi művelt, fejlett vallásosságot sürgetünk. Tehetségeinkkel s ösztöneinkkel benn állunk a világban s érvényesülnünk kell; ki kell azokat fejlesztenünk, vagyis jó, ha sokat tudunk, minél többet, ez a tudomány; alakítanunk kell a világot gondolataink, eszményeink szerint, ez a technika s a művészet; jót kell tennünk s nemesen élnünk, ez az erkölcs; a végtelen Istennel, Urunkkal s Atyánkkal viszonyba kell lépnünk s nemcsak nemesen, de istenileg kell élnünk, ez a vallás. Négy eleme a belsô világnak; négy szeráfszárnya a léleknek. Mind a négynek össze kell fognia, hogy gazdagon s szerencsésen alakíthassa az életet. Tudni, ismerni kell az igazat, alakítani a szépet, gyakorolni a jót s átélni az Istent. Nem szabad ezeket egymástól elszakítani, sôt még elszigetelni sem; ha szétszakítjuk, életet rontunk; ha elszigeteljük, lelket bénítunk. Tehát egyesíteni e fölséges irányokat! Művészet s erkölcs könnyen egyesíthetô a legmélyebb s a legbensôségesebb vallásossággal; sôt ennek mélységeiben nyílnak termékenységük forrásai; benne rejlik lendületességük s erejük titka. A művészet, különösen a költészet, elmélyed a végtelenbe, hogy az örök igazság s szépség reális honából hozzon le tüzet s világosságot s ugyancsak az erkölcs az eszmények verôfényében rátalál minden erkölcsi jónak s törvénynek örök forrására s e csodálatos szellemi világ mennyboltjának szemléletébôl kölcsönzi leghathatósabb motívumait s inspirációit s lendületet merít az önzetlen cselekvésre. De mindenekelôtt szükséges, hogy soha se állítsuk a vallást ellentétbe a tudománnyal s kultúrával. Isteni kincsek ezek; Isten adta az észbeli tehetségeket, hogy kifejlesszük azokat, hogy erô s jobblét járjon nyomaikban. Isten adta, hogy segítsünk magunkon. Mélyen meg vagyok gyôzôdve, hogy az isteni gondviselés ellen fölhozott sok nehézségeket azzal kell megoldani, hogy mondjuk: igen sok a baj, rémséges a szenvedés káosza s az ember megzavarodik Istenbe vetett hitében s bizalmában; de emberek, emelkedjetek magasabb nézôpontokra s eltűnnek nehézségeitek. Azért is van az a sok baj, mert még nem használtátok föl erôiteket s tehetségeiteket, melyeket Isten adott, hogy a bajokat leküzdjétek. Isten adta, hogy segítsünk magunkon; tehát rajta, fejlesszük ki s eltűnik a sok baj a földrôl. Technikánkkal meg kell szüntetnünk az árvízveszedelmeket; higiéniánkkal a ragályokat; forgalmunk s intézményeink tökéletesítése által az éhhalált. Küzdenünk kell a balesetek ellen; villámcsapás ellen villámhárítóval, jégesô ellen viharágyúval. Kell; Isten így akarja; akarja, mert erôt adott hozzá, erôt a védelemre, egy szebb s jobb világ megteremtésére. Nincs tehát igaza Guyaunak[2], aki azt állítja, hogy az élet minden viszonylataira kiterjeszkedô biztosítás lesz egyik legerôsebb harcosa a szabadgondolkodásnak; ellenkezôleg a jobb világ az Isten gondolatainak mélyebb fölértésére segít s a jobb világban szebben s mélyebben szélesedik majd ki a léleknek az a tengere, melyen az ég, a halhatatlan élet tükrözôdik. Tehát rajta, áradjon ki szellemi tehetségeink kifejlesztésének révén a szebb, mélyebb istenismeret s érvényesítsük erôink szárnyabontása által az Istennek még rejtett gondolatait. Elôbb e kilépéseket félénk lelkek prometheuszi lázadásoknak nézték, mi pedig a legmélyebb fölértést hittel s szeretettel párosítjuk. Ôk az ész haladásában pártütést láttak, mert kicsiny volt a szívük e szellem nagyságának helyes méltatására. Emancipálni akarjuk hát magunkat a tudatlanságtól, nyomortól és bajtól, hogy közelebb érjünk ezúton is Istenhez. Minél öntudatosabb s műveltebb lesz az ember, annál inkább belátja, hogy teste, fiziológiája szerint bele van kovácsolva a nagy mindenség mechanizmusába, de értelme, szíve s kedélye szerint kiemelkedik belôle: ,,Wir alle sind weltüberlegen''.[3] Öntudatunk magasabban emelkedik ki a világból, mint a Himalája az Indiai-óceánból; csillagokon túlra ér! Ha Istent s lelket tagadunk, szükségképpen a legérthetetlenebb rabságnak s ellentmondásnak öntudatára ébredünk s fölsír bennünk szívünk titkos s olthatatlan kínjainak s aggodalmainknak s belsô világunk ürességének haragos viharja. Ah, ez az a prometheuszi kín, melyben nincs szemernyi boldogság, sem harmónia, sem szépség. Pedig szépség s harmónia a mindenségnek jellege; hiányozhatik-e akkor a mindenség koronájából, az öntudatból? Nem hiányozhatik s nem is fog hiányozni, ha az egész ember s nemcsak bénult esze indul ki a világ fölértésére. Ha a történelemhez fordulok, ugyanarra a belátásra jutok, hogy nem szabad az emberi életet elszegényíteni s elhervasztani a profán kultúra kizárólagosságával. A vallásos, az isteni élet az emberiségnek legmelegebb árama. Titáni, démoni harcokban akarták kipusztítani. Égették, mint fekélyt s megvetették, mint szellemi inferioritást. A kritikának s a gúnynak éltetô savaival öntözgették... Ó, vak filozófusok s kontár kultúrférfiak! Nem ismerték föl az emberi lelket. Pedig tévelyeiben s abnormitásában is fölismerhették volna a kipusztíthatatlan ôserôt, mely vallásosságában érvényesült. Tévely s homály kíséri a lelket, az kikerülhetetlen, mert a vallás az élet problémáját a legmélyebb gyökerénél fogja meg s túlra mutatván az ismeretlen halálutáni életbe, az érzések s szenvedélyek veszedelmes világát is fölkelti s azok behatása alól nehezen szabadul. Nem félelem, nem kellem, nem szeretet teremtette meg a vallást, de az egész ész s az egész szív; s félelem, kellem, szeretet működött közre, hogy megismerjük a lét s az élet ez örök s végtelen vonatkozásait, melyeket a vallás felölel. Nem kellett a vallást ,,kitalálni'', hanem meg kellett találni; nem kellett ,,kikölteni'', hanem inspirált lélekkel meg kellett látni. A léleknek világtörténelme egy nagy térdrehullás, egy nagy konfesszió: Uram -- nyögi -- látom, nem menekülhetünk meg tôled! Annyi a szöktetônk, csábítónk s kerítônk s lelkünk még sem szabadul ki öleléseidbôl. Add kegyelmedet, hogy lázas káprázatainkat kidörzsölhessük szemünkbôl, s hogy rád vetve bízó s szeretô tekintetünket, örömmel mondhassuk: Atyám, Istenem; szeretsz, mert alkottál; ó, vezess, hogy hozzád érjek s benned megnyugodjam. Tehát szabadon ki kell eveznünk a mély tengerre s kultúránknak megfelelô magas fokra kell emelnünk vallásos életünket is. Az akkor áll majd magasan, ha minél mélyebb, ha minél bensôségesebb s öntudatosabb lesz. Ha pedig nem míveljük ki vallásos életünket, okvetlenül egyoldalú lesz lelki életünk s könnyen elvesztjük egyensúlyunkat. Ha lelkünknek a reális világ felé fordított oldala ki lesz művelve, de a magaslatok s mélységek világa el lesz felejtve, akkor száraz s unott s lendületlen lesz életünk; a mélyérzések s édes megindulások forrásai elapadnak bennünk. A kultúra ezen nem segít; az magában képtelen kiemelni s kielégíteni a több embert éppen azért, mert nem önt harmóniát s megnyugvást a létbe. Az ember lassanként szkeptikus s örömtelen lesz. Ne vétkezzünk tehát természetünk ellen, hanem fejlesszük ki tehetségeit minden irányban; bontsuk ki szárnyait a legmélyebb s legerôsebb vágynak, mely Isten felé visz. Gyôzôdjünk meg, hogy fölületes irányzat az, mely a tudás nagy javait szívünk odaadásának, illetôleg szívünk elvesztésének árán vette meg. Az a nagy mondás sem igaz, hogy ,,das Herz ist das einzig reelle Surrogat für das Genie'';[4] szó sincs róla; az elsô s nélkülözhetetlen kellékét a nagy s fennkölt életnek sohasem lehet nevezni ,,surrogat''-nak, akármilyen geniusszal állítsuk is szembe. ======================================================================== III. A művelt katolikus hitbeli s erkölcsi kredója A hit a lélek teljes odaadását jelenti az isteni valóságba s annak hozzánk leereszkedô, üdvözítô tényeiben. Valóság és tények, ezek hitünk alapja s gerince. Mikor kredót mondok, nem eszményekbe vetett hitet értek csupán, hanem Istenrôl, Krisztusról s megváltó s üdvözítô kegyelmérôl, mint nagy valóságokról való meggyôzôdést hirdetek. Hitem nem ömlengés, nem érzelgés, nem szétfolyó, ködös hangulat, hanem átadás s meggyôzôdés a világban s a történelemben megnyilatkozott istenségrôl. Nekem Jézus, a Szent Szűz, Betlehem, Názáret, Tábor és Golgota, a boldogságok hegye, nagypéntek este s húsvét reggel, a karácsonyi barlang s az Olajfák hegye a mennybemenô Krisztussal, mind természetfölötti s ugyancsak történeti valóságok. ,,Dieser Glaube hat Wucht und Tiefe.''[5] Tartalma végtelen, hatalma igazság és erô. Azért is rejt pokoli s mennyei erôt a földi életbe s elkerüli a bágyadtságot, a trivialitást, az unalmat. ,,Scio, cui, credidi -- mondja Szent Pállal -- et certus sum.''[6] Isteni a meggyôzôdésem s áll mint az Isten hegyei. Gyönge s beteges hangulat az olyan vallás, mely csak érzelem és ömlengés, melynek nincs valósága s legjobb esetben oly esztétikai érzelgés, mely elernyeszt s ki nem elégít. Hiszen a művészet is elgyengül s tönkremegy, hacsak hangulatokkal s szubjektív érzésekkel dolgozik s nem nyer inspirációkat az örök szépségnek realitásába vetett hitbôl; mennyivel inkább menne tönkre a kereszténység, mely szubjektív érzéseket kultiválna, tehát illúzióknak hódolna. Az ilyen hit sem nem teremt, sem nem hódít világot. A kereszténység erôs, sziklaszilárd hittel lépett föl, mely a történeti Krisztusban az Istenembert s az egyházban az Istenembernek századokra kiterjeszkedô organumát látta. Komolyba vette az evangéliumot, tisztelte azt, mint Isten igéjét s meggyôzôdésteljesen ragaszkodott hozzá. Tudta, hogy agyagból Alpesek nem épülnek, s hogy hangulatokból nem lesz sem erkölcs, sem jellem s még kevésbé világújjászületés. Ez alapon alakul ki lelkünk egysége, melyet jellemnek s életünk következetessége, melyet erénynek mondok; ez a két nélkülözhetetlen kelléke minden lelki nagyságnak s szentségnek. Egységre van szüksége meggyôzôdésünknek, egységre akaratunknak; egyet kell hinnünk s egyet akarnunk, s bár tudom, hogy mit vett el belôle Renan és Strauss s mit adott hozzá Zola; de én nem akadok föl e géniuszokon, kiknek termékenysége halvaszülött gyermekekben bírja kritikáját. Mindig holtat szülni, szomorú anyaság; ezekrôl mondta az Úr: hagyjátok a holtakat, hadd temessék halottjaikat! A filozófia szintén folyton temet; a mi énekünk pedig: ,,nekem élnem Krisztus s meghalnom nyereség'', mert ô az örök élet. Aki kapkod Krisztus s a filozófok közt, az elgyengül szkepticizmusban; az élet emlôitôl elszakad, s a filozófiához, az emberi ész e gyönge leányához pártol, kinek nincs hivatása, hogy vérszegénységében erôs nemzedékeknek anyja legyen. A kétkedô lelkekben ész, fantázia, szív, kedély folytonos harcban áll egymással, s nagy tehetségek is kiapadnak s elsorvadnak az áldatlan izgalomban. De ha erôseknek is mutatják be magukat s teremtenek műveket, e műveikbôl felénk szomorkodó fiziognómiájukon árny és folt sötétlik s rongy a kedélyük. Mély s kielégítô fölfogás nélkül surrogatumokkal tartják föl életüket s ezt a kosztot lehetetlen, hogy elbírják sokáig. Mi kellene nekik? Megfelel rá a 20. zsoltár: ,,Uram, a te erôdben vigad a király -- s minden keresztény Krisztussal uralkodván, király -- és szabadításodon igen örvendez. Szíve kívánságát megadtad neki és ajkai óhajtását nem tagadtad meg tôle; mert megelôzted ôt az édesség aldásaival, fejére koronát tettél drágakôbôl.'' Ez kellene nekik, hogy Isten lelkükbe öntse az ô édes, erôs kegyelmét s megkoszorúzza fáradt fejüket, s részükrôl az kell, hogy alázatos s jó szívvel forduljanak feléje s a piaci lármától fölnézzenek a gót tornyokra; ne csak a piac kövezetét koptassák, hanem lépjenek be a dómba, mely a piacon áll, lépjenek be s menjenek föl egész az oltárig; ott boruljanak le s mondják a prófétával: vizet kerestem, mert szomjas a lelkem s elmentem a zavaros Nílushoz s onnan megint az Eufráthoz. Kerestem lelkem szomját oltani tudománnyal, majd ismét a világ hatalmával s igézetével, de hiába; nekem az élet vizei kellenek s azokat a te kezed illetése fakasztja szívemben. Azoktól lesz üde, friss, eleven, virágos a lelkem. Egységes s erôs lesz a meggyôzôdésem s egységes s erôs lesz erkölcsi életem is. Még néhány szót erkölcsi életemrôl. Mi ideális, parancsoló szükséglet alatt állunk, mely követeli: tedd ezt, ne tedd azt s ezt erkölcsi törvénynek hívjuk. Lelkünkben tehát csodálatosan fölséges égbolt emelkedik, telehintve az eszmények, a kötelességek s erények csillagaival s belôlük sugárzik az eszményi szépség s a kötelezô szükség sugaraiban az isteni akarat. Ez az isteni akarat megtestesülve s az eszményi világot emberi életben kialakítva Krisztusban lép elém s én hódolok neki. S e hódolatomat saját életemben kiváltani s elégtelenségemet kiegészíteni, maga ez a parancsoló s vezetô Úr fogja az ô kegyelmével. Az Eszménybôl erô, az Úrból segítô lesz; a törvény kegyelemmel párosul s általa gyöngeségemben is érvényesül. Ez erkölcsi kredónk. Ez a kredo tele van impulzusokkal s ébredésekkel. Nem vagyok gép, melyet gôz feszít, nem vagyok kavics, melyet a vízár, sem falevél, melyet a szél ragad, hanem alakító, teremtô erô vagyok, Isten és én! Teremtôje vagyok az eszményi életnek, mert követelményeit mindenütt fölléptetem gondolatlanság, szokás, ösztönök, hajlamok, szenvedélyek ellen, betegség s nélkülözések közt éppúgy, mint örömben s vigaszban. Azt a bennem jelentkezô eszményi világot nekem kell a külvilágba átültetnem s ha törik, ha szakad, érvényt kell neki szereznem. Ahhoz erô és fegyelem kell, mely szigorúan kivasalja rajtam a Fölségesnek járó hódolatot s mely akarni tudja az isteni akaratot. Isteni akarattal akarni, mily fölséges program, s íme ezt az engedelmesség valósítja meg, mely éppen azért kiváló, nemes, erôs akarat. Ez az erôs akarat érvényesül éltem egész vonalán mint rend, tisztaság, munkásság, fegyelem, pontosság, hűség, lelkiismeretesség, egyenesség, elnézés, könyörület, részvét, jóindulat, igazságosság, nemesség, hála, nagylelkűség, tisztelet, szerénység, illem, szelídség, alázat, mértékletesség, józanság, türelem, bátorság, szóval mint ôserdeje a jócselekedeteknek. Ezek a mi jócselekedeteink; az egész élet az, amennyiben öntudatos és krisztusi. Nemcsak a böjt, az ima, az alamizsna; hanem egész tartalma öntudatomnak; az, hogy hogyan érzek, hogyan gondolkodom, hogyan nézek világot, embert, hogyan taksálok Istent s életet, mily jó, türelmes, dolgos, szelíd, erôs, okos vagyok... az egész élet, az egész élet az. Eszerint a mi erkölcsünk az a szép, nemes, tiszta, erôs élet, melynek törvénye, fegyelme, ritmusa, harmóniája van. A mi erkölcsünk az az öntudatos, ideális, krisztusi bensôség, melynek külrevaló vetülete a keresztény élet. Nem azonosíthatjuk azt altruizmussal, sem önfeláldozással; nem jog- és személybiztonsággal; nem jótékonysági intézményekkel és szociális érzéssel. Ez mind kell, ez mind meg van benne, de azt nem lehet mondani, hogy nini ez az a szép, krisztusi erkölcs. Nem lehet mondani pedig azért, mert ezek mind csak részei az erkölcsiségnek s lehet belôlük néhol több, néhol kevesebb, anélkül, hogy azért szállna vagy emelkednék az erkölcsiség nívója. Ábrahámnak oly magasfokú erkölcsisége lehetett, mint akármilyen modern szentnek s a remetének olyan lehet az erkölcsisége, amilyen a Rókus- kórházban virrasztó kedvestestvérnek. Az erkölcsiség ugyanis az én öntudatos, nemes akaratom, és érzületem a történelem korszakaitól s a társadalmi állás fokozataitól függetlenül; az erkölcsiség az én lelkem nagysága, ,,die Seelengrösse'';[7] az erkölcsiség a lélek szépsége és életereje. Íme ez a kredo az én lelkem légköre, napsugara s erdei fuvalma. Ez a lelkek zónája. Minden kultúra szívrepesve várja, hogy e zónába beállhasson s a lelki élet bűvös hatalmainak szántóföldje lehessen. ======================================================================== IV. A kultúra sajátos értékei Ez az imént jelzett kredo mint ôserô áll a kultúrvilágban s nem mérkôzhetik vele semmi, annál kevésbé, mert ami erô s tartalom van a tudományban, azt mind fölveheti magába; de más fontos föladat vár rá, melyet úgy jeleztem, hogy tekintettel kell lennünk a kultúra sajátos értékeire, melyeket a közérzés nagyrabecsül, s az új nézôpontokra, melyek a gondolkodás elôterében állnak ezidô szerint. Ezeket méltányolni s respektálni kell, annál is inkább, mert könnyen tehetjük s velük szemben az ellenkezés érthetetlen megcsökönyösödésnek minôsülne. E pont körül zajlik a nézeteltérések s félreértések árja. Világítsuk meg tehát. Tisztában kell lennünk mindenekelôtt az iránt, hogy igenis vannak elváltozások a fölfogásban s az ízlésben, s hogy a nemzedékeknek más és más az érzékük a szellemi élet irányzataival szemben. Vannak idealista, majd megint realista kilengések s ennélfogva más látószög alatt más világításban látnak egyet-mást. Van néha hajlandóság racionalista fölvilágosodásra, mely a hittel is szakít, máskor meg inkább naiv, népies fölfogás ellen foglal állást, mely babonás is s néha hamisít is. Van néha szellemi irányzat, mely nincs a hit ellen, de nagyobb igényeket emel a belátásra, mely nem hagyja magát elcsendesíteni azzal a hatalmi szóval: ezt hinned kell, mert az egyház mondja, hanem magának e mondásnak mélyebb összeköttetéseit akarja megismerni, hogy rásegíttetvén a ,,rationabile obsequium'',[8] az értelmes hitnek szempontjára, annál lelkesebb s bensôségesebb hittel szolgálja az Urat. Mindez a sok más és más nem ellentét kultúra és vallás közt, hanem csak új munkatér; föladata lesz akkor az emberi szellemnek a vallást az új irányzatba beállítani s ezáltal igényeit kielégíteni. A szellemi irányzat és érzés elváltozásait fôleg a következô pontokon kell szem elôtt tartanunk s e szempontok méltánylása által a fölösleges idegenkedést s félreértést elkerülnünk. a) Az elsô a világnézetre vonatkozik. Szívesen elismerem, hogy a tudomány kitágította, sôt sokrészt elváltoztatta a világképet. Mennyivel nagyobb s szebb lett a világ a modern hívô szemeiben, mint volt a középkor lelkében! Hogyan képzeli el magának ma is a közönséges ember az eget, a földet, a túlvilágot s hogyan a tudás magaslatán álló szellem? Nagy a hajlandóság szoros kapcsolatba hozni Istent a világgal s ôt mintegy világléleknek szerepeltetni. Ez a hajlandóság mindenesetre panteista befolyásoknak tulajdonítható, de mi teljesen lefoghatjuk az igazság részére, ha a régi teológia nagyszerű tanát a teremtésrôl, isteni közreműködésrôl s fönntartásról aprópénzre váltjuk. A mi Istenünk nem az az elszigetelt, Olympuson tanyázó hatalom, hanem az örök tevékenységnek istene, ki léleknél is bensôségesebben áthat mindent, akibôl a világmegmaradás mint örök, végtelen akció folyik; kinek gondolatai a fák, bokrok, virágok, jegecek,[9] állattípusok; ki az alakító elveket az anyagba fektette s azokat tevékenységükben megtartja; ki a világban dolgozik s remekel arányokban s harmóniában. Egészen más lett világképünk a mechanikus történésnek tüzetesebb fölismerése által. Tudjuk, hogy a világ fejlôdését fizikai törvények intézik s hogy a legmagasabb csillagtól a legkisebb porszemig érvényesül az anyagi világban az erô s az anyagmegmaradás törvénye. A szellemi világban a szabadakaraté a teremtô s rendelkezô hatalom, mely természetesen befolyik az anyagi világba is, hisz én is rendelkezhetem az anyaggal s befolyhatok mozgásaiba. De e világkép következtében nem vagyunk hajlandók a világtörténés folyamatát gyakori isteni közbelépésekkel megakasztani, amire az ember régen, mikor nem volt oly tiszta képe a történésrôl, ugyancsak hajlandó volt. Ez az érzület mindenesetre meg fog nyilatkozni a modern ember vallásosságában, de nem rejt veszedelmet magában, hanem csak mélyebb munkára készteti a gondolatot. A mélyebb fölértés kiemeli majd a szabadságot s a gondviselést a szükségesség keretei közül s beleállítja a fájdalmat, a pusztulást, a katasztrófák hekatombáit[10] az Istenrôl, mint Atyáról való hitünkbe. Itt is utalok azokra a magasabb szempontokra, melyekre föl kell lépnünk, hogy a benyomások megtévesztô káprázatától meneküljünk. Hogy ismét egyet említsek: a fájdalom szükséges jó a világrendben! Mily áldás a halál; nélkülözhetetlen föltétele minden haladásnak és fejlôdésnek a jelenlegi világrendben! Évenként 30 millió ember, naponként 82000 hal meg s ez jól van így! Vajon hajótörést fog-e már most hitünk szenvedni, ha e 82000 közül egy helyen, Jamaikában vagy Valparaisóban négy, öt, tízezer ember vész el egyszerre, vagy 200-300 Courriéres-ben?[11] Megrendülni megrendülünk, de a nagy perspektíva segít, hogy a katasztrófákon keresztül is mentsük meg nagy gondolatainkat. Nem csodálatosabb-e az, hogy ciklonok, katasztrófák, földrengések, erupciók dacára is fejlôdik a világ s eltelik isteni szépséggel?! b) Második jellege a modern érzésnek, hogy nagy súlyt fektet a természetre, az Isten szép világára, az élet s erô e mérhetetlen telepére. Akarja, hogy kifejlesszük minden tehetségeinket s kiaknázzuk a természetet; akarja, hogy a természet legyen erônk s örömeinknek közvetlen forrása, s benne pillantja meg sokoldalú megtermékenyülésünknek s gazdagodásunknak titkát. Ki akarná a gondolatok s érzések ez áramát elzsilipezni? Hiszen a természetbôl merítjük egyéniségünknek számtalan elemét s ezek nélkül veszélyeztetnôk lelkünk szerencsés kialakulását. Nekünk való ez a szép, tehetségeinket izgató világ! Csakhogy ez nem elég; a természetnél magánál meg nem állapodhatunk. Ha lelkünk a természettel párbeszédbe ereszkedik, csakhamar elnémulunk; ha forrásaiban fürdünk, meghűlünk, ha arcát nézzük, csak lefátyolozott arcot látunk; mélyebbre kell ásnunk, hogy a természeten túl a szellemhez s a szépségen túl a lélekhez érjünk. Nekünk személyes viszonyok kellenek a természet éltetô szellemével; nekünk édes szeretet kell, mely az Isten szavából árad ránk májusi virányokon s novemberi temetôkön át egyaránt. Istennel kell a világot telíteni. Isten gondolatait kell a világban látni s azonkívül a világban ô vele magával találkozni. Neki kell az ôserdôbôl kilépnie s édes, egyéni szeretet melegét reánk árasztania. Ez a mélység s közvetlenség, ez a vallásos érzés és szeretet kell nekünk. Szeretjük a természetet, mint az Isten remekművét. De azért megértjük azt is, ki sziklabarlangba vagy a sivatag magányába vonul, ha ugyan képes reá, hogy nagy szeretetével a sivatagot paradicsommá elváltoztassa. Ez oly erô, mely a pusztában is mennyországot teremt magának. Aki ezt bírja, ám tegye; aki pedig nem bírja, az örüljön a virágnak s napsugárnak s ne gondolja, hogy szegényebb. c) Harmadik jellege a modern kultúrának, hogy hajlandó a vallás külsô gyakorlatait kevésbe venni s inkább a bensôséget sürgeti; sürgeti az egyéni elmélyedést s a szubjektív megtapasztalást; kiemeli a vallás szellemi karakterét s erélyesen küzd a formalizmus ellen. Ezt az irányt örömmel kell üdvözölnünk, ha harmóniát tud hozni a külsô s belsô világ közé s ha nem becsmérli a belsônek, a valóságos érzésnek külsô igaz kifejezését. Mert ugyancsak kell a vallásos életet szubjektívebb átérzésre segíteni, kell azt nemes értelemben emberivé tenni. Hiszen rémítô a nép vallásosságában a gondolatlanságnak s a szokásnak hatalma, mely nem sejti az isteni életnek bennünk fakadó forrásait. Azért azután az a sok hivatott s hivatlan próféta, ki a Krisztust a maga hódító szépségében akarja szemeink elé állítani. Azt el kell e törekvésekben ismernünk, hogy ugyancsak munkára hívják föl azt a teológiát, mely a kérdések s problémák, a kételyek s szükségletek átérzésébôl indul ki s mely nemcsak ismétli a régi igazságokat, hanem azoknak utat is nyit a szívekbe. Legyen a vallás minél emberibb s minél bensôségesebb érzelem, hiszen Krisztusban is az Isten ember lett. Baj, ha az isteni elemet az emberivel elfojtjuk, ha a racionalizmusban az ész túltengése elsorvasztja a vallást vagy ha a világ szeretetétôl, mechanikától s technikától elhanyagoljuk az istenit. De az emberi elemet is el lehet hanyagolni, még pedig a lelki élet hátrányára. Lehet a vallásos érzés esztétikai tisztulását elhanyagolni s mindenütt a naturalizmustól félni. Ezek mind túlzások. A nemes természet, a nemes emberség mindenestül bevezethetô az isteni életbe. A vallásos érzést rendkívül gazdagíthatja sok elem, melyet a természetbôl merítünk s a természet szeretete mélyebb lesz az Isten szeretetétôl; a feleség, a férj, a szülô szeretete is tüzesebb a vallásos érzéstôl. Ezt értsük meg s méltányoljuk e két elemnek helyes összekapcsolását. Tudás, érzés, művészet, kedély, vallás egymásba olvasztva adja az egész embert. Szent Pál bazilikája, az a fényes márványtemplom bizonyára nem mond ellen Szent Pál szellemének; s Vittoria Colonna[12] szonettjeit kettôs szeretet éleszti, a földi s az égi. A vallás is égi s földi, emberi s isteni s bizonyára inkább belsô, mint külsô. Azért jó, ha az ,,Erleben''-t[13], a megtapasztalást sürgetjük s a külsôvel s a történeti elemmel be nem érjük. Nem akarunk ,,Nachempfinder''-ek[14] lenni, hanem át akarjuk élni a kereszténységet; kívánjuk, hogy az ne csak szisztéma, tan és adat legyen, hanem ôserôs fakadó forrás lelkünkben, mely egyre újra éleszti a közvetlen átérzéseknek gyökerébôl fakadó vallásosságot. E nélkül ellapul a vallás, külsôség és üres formalizmus lesz belôle. A nagy érzések s az erôteljes gondolatok úgyis mint átélt, megtapasztalt belsô valóságok töltik el lelkünket, mert individualitásunknak mélységeibôl valók, melyekbe egyedül még csak az Isten kegyelme ér le; sorsuk pedig rendesen az, hogy ott künn, a nagy tömegben ellapulnak s elerôtlenednek. A vallási energiának hô- és fényforrása tehát a belsô világ mélysége, melyet Isten tölt ki kegyelmével. De nem szabad ezt az irányt olyképpen túlhajtani, hogy a szubjektív elem elnyelje az objektív alapokat. A vallásosságot bele kell kapcsolni a történeti adatokba s formákba; rajtuk kell kifejleszteni; ez nem lesz a mélység, a teltség s a lelkesülés hátrányára. d) Elváltozott továbbá a vallás viszonya a kultúrához abban is, hogy azelôtt az élet minden terén az emberi tevékenység közvetlen a vallás motívumaiból indult ki s azok szerint igazodott. A skolasztika óriási kultúrmunkát végzett, de azért a vallásos élet foglalta le az egész embert, a tudomány, művészet, társadalmi élet a vallástól nemcsak el nem vonatkozott soha, hanem nem is látszott öncélokkal bírni; minden a teológiába volt olvasztva. Ez volt a hit fölséges hegemóniájának s kizárólagos uralmának korszaka. Ezzel szemben most a kulturális tevékenységek függetlenítették magukat, bizonyára azért is, mert szélesen áramlanak s közvetlen földi célokat szolgálnak, anélkül, hogy azokat a vallásra vonatkoztatnák; ez a vonatkoztatás most az individuális lelkiismeretre van bízva. Szívesen elismerjük, hogy az élettevékenység s a kultúra föladatai nagyon sokoldalúak s nekünk nemcsak vallásos, hanem jogi, politikai, tudományos művészeti, társadalmi életünk van; látjuk azt is, hogy a kultúra a kiszélesített, hatalmas folyamként áradozó világi élet, mely a földet akarja elfoglalni s az embert uralma alá vetni; már most e kiszélesbült kulturális életben két elvet kell nagyon hangoztatnunk, elôször azt, hogy a kultúrtevékenység s a társadalmi intézmények ne tagadják meg a kereszténységet irányzatukban, ez mintegy a negatív tekintet s másodszor azt kell hangoztatnunk, hogy a világi élet a maga széles hömpölygésében, a maga kiszélesbülésében el ne veszítse a mélységet, vagyis el ne sekélyesedjék. A mélységet mindenütt a vallás adja, ez avatja az élet ezerfelé szétágazó tevékenységét nagy, harmonikus életmunkává. A religio a legmélyebb élet; irányt, végcélt csak ô nyújt. Egészítse ki egymást a szélesség s a mélység. A modern természettudományos álláspont s érvényesülésünk a technikában az az elszántság, mellyel az ember nekiindul a világ átalakításának, megbarátkoztatnak azzal a gondolattal, hogy már itt a földön teremtsünk magunknak egy szebb, jobb világot s lépjünk ki passzivitásunkból. Hát csak teremtsünk, nincs ellene kifogásunk; fejtsük ki az Isten gondolatait; ezzel nem öljük ki a vallásosságot, hisz ez is ugyanazon a hódító, aktív természeten épül s ugyancsak a lélek mélységeibôl való, melyekbôl a matezis s a technika fejlett. De az a bizonyos, hogy e szédítô, vakító világban s e gyôzelmes tevékenységben egészen más vallásos kiképzésre van szükségünk s a családnak s a papságnak sokszorozott munkát kell kifejtenie, hogy megfelelô értelmi s érzelmi tartalommal lássa el a modern ember lelkét. Itt emelkednek föl azok az új igények, melyek gyakran a régi, naiv fölfogásban kielégítésüket nem találják s pszichológiájuknak megfelelô alapozást követelnek. Íme a vallásos élet más-más viszonyba lép az ôt környékezô kultúrával; s a környezet bizonyára nemcsak hátrányára szolgál, hanem befolyása alatt mélyebbé, tágabbá, bensôségesebbé lenni kényszerül. E részben sohasem kész s befejezett az ember lelkivilága, hanem új meg új alakot ölt az új tényezôkhöz való állásfoglalásában. Az ellenkezés fáj s harcot provokál, de az ellentétek közt fejlik ki a lélek világának mélyebb s tartalmasabb harmóniája, melynek édessége fölér a vajúdás és harc keserűségével. ======================================================================== V. Munka és vallás Külön meg kell emlékeznem a munka s a vallás viszonyáról. A modern kultúrában elváltozik a munkáról való nézetünk is, s jellegei közül oly sajátsága szökik szemünkbe, melyet eddig nem méltattunk annyira figyelmünkre. Eddig ugyanis a munkában inkább a büntetés jellegét láttuk s ugyancsak láthattuk, mert benne van; sötét, borongós árny gyanánt kísért végig a történelmen. Maga ez a büszke kultúránk mily kimondhatatlan kínon s fáradalmon épül s mennyi életet s mennyi boldogságot követel áldozatul. Vajúdva gyötrôdünk s gazdagságunkkal lépést tart az ínség s a nyomor. Ezt nem kell hosszasan fejtegetnünk, hisz örömeinkben is halljuk a világ tengelyeinek csikorgását, mert kevés rajtuk a szeretet s a megnyugvás olaja. Kevés tehát a boldogság s nagy a büntetés. De a munkában ezen a gazdasági szemponton kívül más tekinteteket is kell figyelmünkre méltatnunk, mert a munkában fejlik ki elsôsorban is az isteni hasonlóságnak egyik vonása, a tevékenység; Isten az örök tevékenység s minden erô, legyen az ész vagy izom, arra való, hogy tevékenységben kiadja erejét; ha nem teszi, tönkremegy; a munka tehát az élet, az egészség s a boldogság szükséges eleme; a munka életfejlesztô s életnemesítô tényezô. Munka nélkül nem élhetünk, nemcsak mert nem lesz kenyerünk, nem lesz házunk, öltözetünk, hanem azért sem, mert nem lesz gondolatunk, nem lesz nemes szívünk. Azért az elmegyógyászat terén is a munka most már a legfontosabb gyógymódot jelenti s az erkölcsiség terén mindenkor oltalma alá menekültünk. Ez mind igaz; tehát a munka büntetés, mikor elfonnyadunk alatta, mikor súlya alatt páriákká, helótákká, rabszolgákká, örömtelen bérmunkásokká görnyedünk, de lehet áldás is, ha kivirágzik testünk- lelkünk tôle. Mindkét esetben azonban csak eszköz és sohasem cél. Nem a munka miatt élünk, hanem a munka eszközünk a szép, nemes, emberhez méltó életre. Nem a gyárak sokaságában rejlik a kultúra; ezek csak segítô eszközök rá. Szóval megint csak az egyénnek szellemi világa, az a fénnyel s szeretettel átitatott bensôség, ész, akarat és kedély, gondolat s érzelem, érzelem s cselekvés harmóniája áll itt is elôtérben; ez az igazi kultúra, az életnek s munkának virága. Ebben a szerencsésen kialakított belsô világban rejlik az ember értéke. Ezt a belsô világot meg kell tudni alakítani Ábrahám sátrában, Dávid várában, az elnyomott népek kunyhóiban s a Caesar palotájában, a pusztán éppúgy, mint a gyárban; ez nem függ semmiféle technikától, semmiféle föltalálástól. Technika s föltalálás azért halad a maga útján s új vívmányokkal gazdagít s új krízisek elé állít, gazdagabbá s hatalmasabbá teszi az embert, de az élet célja s a kultúra értéke sohasem lesz a munka, hanem az ember. Azért oktalanság evangéliumot képzelni, melynek jó híre ez legyen: emberek, azért éltek, hogy dolgozzatok; hanem az lesz a jó hír: emberek, mennyország lehet bennetek, akár vasúton, akár gyalog jártok, akár kézzel, akár géppel fontok. Emberek, ez a mennyország nemcsak lehetséges, hanem erôtök is van hozzá, mert ti erkölcsi erôk forrásai vagytok; akarjátok erôsen s kitartóan s elváltozik belsô világotok s ettôl a belsôtôl változik el majd a külsô is. A belsôtôl a külsô, ez az evangélium; a külsôtôl a belsô, ez a szociáldemokrácia. A pozitivizmusnak gyönge, mert csak a külsô világ vetülete gyanánt szereplô pszichológiája mindent csak a munkától vár, mert hogy a munka segít új társadalmi alakulásokra, de ez a bölcsesség tisztára szemfényvesztés, mert a munka zsákjába rakja bele a világ összes értékeit, az embert s annak ideológiáját, az eszményi világot, az érzelmet, a kedélyt s annak megnyilatkozásait, nem csoda tehát, hogy megrázva e csodazsákot ügyes bűvészként, mindez értékeket megint ki is szedheti belôle, de az emberiségnek sem értelmi, sem érzelmi, sem kedélyi igényeit nem elégíti ki. Kétségbeesett, no meg fölületes gondolat is, az embert mechanikával azonosítani. Amily világos ez a szembeállítása az embernek s a munkának, oly fölösleges erôlködés a technikai s szociális intézményű kultúrát a lélek mélységei, a vallás s a belsô világ igényei ellen kijátszani. Minek az animozitás ott, ahol ellentét nincs? Szükséges a vallás s szükséges a munka, de az evangélium nem a munkát, hanem a belsô lelki világot hangoztatja, nem mert a munka nem szükséges, hanem azért, mert szükségesebb a vallási s erkölcsi világot kiemelni; szükségesebb azt az itt és most élô, konkrét embernek s nagy céljainak hangoztatásával széppé s nemessé kialakítani s a boldogulást nem a jövôtôl, a jobb kultúrától várni. Mindenütt s mindenkor kell az embernek különb emberré válnia, akár Epiktet és rabszolga, akár Nothburga[15] és cseléd legyen, akár az ókorban, akár a középkorban vagy most éljen. Mondják, hogy az evangélium a jövô élettel biztat s váltókat állít ki a paradicsomra. Igen, biztat a jövô élettel, de biztatásával a jelen élet kialakítását sürgeti, tele van ,,Gegenwartssinn''[16]-nal. Örökké fogsz élni -- mondja logikája -- tehát szépen, nemesen, jól, nagylelkűen élj most. Ami pedig a váltót illeti: igen, egyik váltója a jövôre szól, de a másik váltó, már nem is papírváltó, hanem beváltott érték s ez a szívben rejlô mennyország, melyet az bír s az él, akinek szíve hittel s Istennel van telve. Ellenben a szocializmus csupa irreális váltóval dolgozik, mert hiszen ô is a jövôvel bíztat, csakhogy a földi jövôvel, mely tele van utópiával s illúzióval s amellett a jelent megutáltatja s a lelki fejlôdést elhervasztja. Amilyen tévedés a szociáldemokráciának túlzása a munka értékelésében, épp oly hiba s bűn volna a munkát kicsinyelni s a világ tiszta erkölcsiségét tisztára a kontemplációtól várni. Maradjunk meg csak a természetes alapokon; érzelmi s kedélyi élet, hit, remény és szeretet a természet substrukcióin fejlik ki legszebben; a munka a mi haladásunk eszköze s a lelki élet szerencsés fejlôdésének egyik biztosítéka. De azt is ôszintén bevallom, hogy ha hiányok s túlzások közt választanom kellene, szívesebben fogadnék a népek életében egy minuszt a technikai haladásban, mint a kedélyi s érzelmi életben, mert tudom, hogy boldogabbak lesznek azok, kikben a cél dominál az eszköz rovására, mint azok, kik az eszközt emelik a cél fölé s ha a katolikus népek ellen tényleg föl lehet hozni a vádat, hogy maradiak a kulturális haladásban, a gyári nagyiparban s a szociális intézmények megalkotásában, én nem helyezkedném a mentegetés s a szépítgetés álláspontjára, hanem azt mondanám: ezt értem. Nem tudom, hogy a katolicizmusnak kellene-e betudnunk azt, hogy az északi népek elôbbre vannak a kultúrában, mint a román népek; Belgium s a Rajnavidéke s Észak-Olaszország ugyanis mást látszik bizonyítani, de ha tényleg a katolicizmus okozta elmaradásukat, én ezen nem csodálkozom, mert nem természetes-e, hogy a szellemi és lelki élet, a kedély bensôsége, a lelki harmónia a külsôtôl el a belsôbe fordítson? Bűn-e az, ha valaki elmélyedt s dicsôség-e az, ha valaki gép lett? Ha boldogságról van szó, a statisztika néma; de ha megeredne egyszer e részben is szava, kíváncsi volnék megtudni, vajon több boldogságot hozott-e a földre a szövôgép vagy Assisi Szent Ferenc, kinek nyomaiban az emberek érezték, hogy a virágok édesebben illatoznak, a madarak kedvesebben énekelnek, a nap fényesebben süt s a csillagok sejtelmesebben ragyognak. Ha a világon mindennek van árnyoldala is, miért ne legyenek a kedélyileg keresztény népeknek is bizonyos nehézségeik? Miért ne éreztesse terhét némileg a szellemi élet is? S miért ne szorulna háttérbe az ember kulturális iránya a célok nagy fôirányától? Sok tehetségünk van s az egyiknek kimívelése akadályozhatja a másiknak elômenetelét. Lehet az észt a kedély rovására fejleszteni vagy megfordítva; lehet a földet szeretni s a szellemi mély irányzatok iránt meghidegülni. Sôt lehetséges az is, hogy a föld geográfiai zónái kifejleszteni segítik a produktív erôket Angliában jobban, mint Olaszországban; lehetséges, hogy az assisi temperamentum könnyűvérűbbé tesz, szabad, szent könnyelműségre nevel; az emberi élet értékének kritériuma végre sem az, hogy önzôbbek, számítóbbak, anyagiasabbak legyünk, hanem az, hogy az igazságot szeressük, kutassuk s a harmonikus ideál megteremtésében mindenkit túlszárnyaljunk. ======================================================================== VI. Tudományos kérdések Két világnézet, a tudományos s a vallásos harcol most egymással a világ meghódításért -- így szokás ezt mondani. A harc megvan, de a szembeállítás téves, mert jól lehet a tudomány nem vallás s a vallás nem tudomány, de nemcsak nincs ellentét köztük, hanem mélységes tendenciájuk van belsô egyesülésre. A vallás ugyanis földeríti helyzetünket a legfôbb problémák iránt, melyekre a tudománynak nincs felelete s e földerítéssel napsugaras kedélyt teremt, örömöt önt szívünkbe; ennél nagyobb szolgálatot nem tehet senki a törekvô embernek; viszont a tudomány új tápot nyújt a belsô életnek, mert a világnézetben helye lévén nemcsak a lét kérdésének, hanem a földrôl, csillagokról, higienáról, idôjárásról való nézeteknek, a művelt hívô szívesen veszi föl a fölvilágosodás összes adatait s azokat beolvasztja világnézetébe. Tegye ezt mindenki lelkes s hálás szívvel. Nem veszít vele soha, mindig nyer. S hogy ezt jól tehessük, különböztessünk mindig a világnézet örök s ideiglenes elemei, a vallás örök igazságai s tényleg ideológiának mondható betétei közt. E megkülönböztetés elhanyagolásával kerül ellentétbe a hit s a tudomány. Ezért halljuk azután azt is, hogy a római egyház ,,ideológiája'' majdnem minden téren ellentétben van a tudománnyal s a tudományra támaszkodó társadalom ideológiájával. De mindez csak zűrzavar; az ,,ideológia'' természetesen sok oly elemet foglal magában, melyeket a kutatás jobbakkal cserél föl; így voltunk csillagászati ,,ideológiánk'' bizonyos részleteivel; így lehetünk még sok más, nevezetesen történeti ,,adattal'' is. Az örökérvényű igazságokhoz ugyanis csatlakoznak nézetek természetbôl, szociális életrôl, történelmi eseményekrôl, melyek kezdetleges fölfogásnak s elégtelen megfigyelésnek megnyilatkozásai; lesznek ilyenek a bibliában is s csak a jobb értesülés küszöböli ki vagy értelmezi helyesen azokat. Amily természetes ez a fogyatékosság, éppoly természetes, hogy lassanként segítsünk rajta. Nincs ez alól kivéve semmiféle világnézet, semmiféle tudomány vagy szociális intézmény; halad, fejlik valamennyi. Ezt szem elôtt tartva dolgozunk a hitet és vallást érintô kérdések kifejlesztésén s nevezetesen a biblikus tudományok terén. A filológiai problémákat nem szabad kész tézisekkel elütnünk; hanem világítsa meg a dogmatika a filológiát s viszont a filológia a dogmatikát. A tudományos exegezisnek nagy szava van a bibliai tudomány egész vonalán, s jóllehet alá van vetve az egyház tanítóhivatalának, de óriási a szabad terület s fejtegethet, magyarázhat teljes érvényesüléssel, miután a tanítóhivatal nem állít föl tételeket, melyek a szövegkritikát általában lehetetlenné teszik. Nagy hálával tartozunk neki, mert munkájával megakadályozza, hogy a kritika nélküli ,,jószív-exegezis'', mely érzelembôl s áhítatból exegetizál, el ne foglalja a tért s ne mondhassák ránk elleneink: nálatok a kritikanélküli exegezis dívik, nálunk a kritikai. Mily fölséges hivatása van a keleti nyelvekben s az összehasonlító nyelvészetben és a kelet történelmében jártas exegetának, ki a racionalista írásmagyarázat ôserdejében otthonos s ellenôrizheti ellenségeink mozdulatait. Nagy szívvel kell fogadnunk, ami jót találunk, vívta ki azt bár akár a protestáns bibliamagyarázat, akár a vallástudomány vagy a filológia, s ha néha idegenszerű is egyik-másik nézet, bizonyára nem következik abból az is, hogy téves. Hányféleképpen változott már el nézetünk a Pentateuchus[17] elsô fejezetérôl s nem tudjuk, hogy az ószövetségi szentírási könyvekrôl az idô folyamán hogyan alakul át a fölfogás. Lehetséges, hogy a Pentateuchusnak mostani formájában nem Mózes a szerkesztôje s sokkal késôbbre, talán Sámuel idejébe vagy még késôbbi korba kell a kompilációnak keltét tűznünk. Az egyház tana a Szentírás sugalmazásáról érintetlen marad, jóllehet a nézet Mózes szerzôségérôl elváltozik. Ne mondjuk ki tehát az efféle kérdésekben a döntô szót s ne véglegesítsünk könnyen semminemű fölfogást; ne védjünk meg minden nézetet s intézményt körömszakadtáig, s azon túl csakis azért, mert eddig ahhoz senki sem nyúlt. Legyünk otthon szívvel-lélekkel hitünkben, de fejlôdôfélben levô nézetekkel s fölfogásokkal szemben óvjuk meg szabadságunkat. Legyünk meggyôzôdve, hogy van sokféle terméketlen talaja a lelki világnak s hogy az elôítélet, a megmerevülés, a gondolkozási röstség éppúgy ellenkezik az evangélium szellemével, mint a kevélység; sem ez, sem azok nem viszik elôbbre az emberiséget s a kereszténységet. A régi jelszó: ,,scire amare est'',[18] abban a tudományban valósul meg, mely nem éri be hideg tézisekkel, hanem mely öntudatosan törekszik ismeret után s a tudást s tanítást erkölcsi tevékenységgé avatja magában. Ez az érzület a leghivatottabb napszámosa a tudománynak s a legmegbízhatóbb ôre a szabadságnak. Még errôl is valamit! Halljuk azt gyakran, hogy a katolikus egyház s a katolikus egyetemek veszélyeztetik a tudomány s a tanárok szabadságát. Nem lelkesülök újonnan fölállítandó katolikus egyetemekért, mert más egyéb okoktól eltekintve, úgy látom, hogy a katolikus és nem-katolikus egyetemek megkülönböztetése még tágabbra szakítja az örvényt a hit s hitetlenség közt, és sok oly elem, mely részint a tanulóifjúságban, részint a tanári karban közönyös, de nem ellenséges az egyházzal szemben, azt antikatolicizmus táborába szorítatnék csak azért, mert arról az egy katolikus egyetemrôl lemaradt. Az ilyeneket vajmi nehéz visszahódítani. Tudományosságunknak sem volna nagyobb kihatása, mert elszigeteltségében még jobban rásüthetnék az inferioritás bélyegét s azt nehezen tudná magáról lemosni. Mennyivel különb helyzetük van az igazán tudományos s amellett katolikus egyetemi tanároknak a közegyetemeken, hol érintkezésben állnak a legkülönbözôbb elemekkel s bemutathatják s szembeállíthatják tudományukat a hitetlen tudósokéval hívô s hitetlen hallgatók elôtt. Tudom, hogy másoknak errôl más a véleményük s annyi jót várnak a katolikus egyetemtôl, hogy a jelzett hátrányokat elviselhetnôk. Szabad így vélekedniök. De akár pártolja, akár ellenezze valaki a katolikus egyetemek fölállítását, azt a kifogást ugyancsak nem veheti komolybá, hogy a katolikus egyetemek veszélyeztetik a tudomány s a tanárok szabadságát. Nem veszélyeztetik. Ami, természetesen, nem annyit jelent, hogy bárki bármit állíthat s taníthat, hanem azt jelenti, hogy ésszerű szabadsága annyi van, amennyi elég, sôt sok is, a legtudományosabb hipotézisek megalapozására s a tudománynak lelkes fejlesztésére. Korlátlan szabadság sehol sincs. Az állami egyetemeken sem taníthatnak semmi olyant, ami a közbiztonságot s az állami rendet veszélyeztetné; anarchista tanárnak az államhatalom vaskeze a ,,tanszabadság'' aureolája alatt is megtalálná az üstökét s ahol érdekei összeütközésbe jönnének a ,,szabad'' tudománnyal, ott könnyűszerrel bánnék vele. Katolikus egyetemeken ez alighanem többször történnék meg; de hol van e premisszákban biztosítva a folyomány, hogy tehát katolikus egyetemeken tanszabadság nincs? Szabadság van elég, tévedni is ,,szabad'', de mindent módjával s ha a ,,scire amare est'' elve uralkodik bennünk, akkor nagyobb szabadság mellett is közelebb jutunk az igazsághoz, mint enélkül szűkebb korlátok közt! ======================================================================== VII. Egyházias érzületünk Vannak a katolicizmusban is hiányok; általesünk mi is sok harcon és vajúdáson, melyeket nem külsô üldözések, hanem pszichológiánk nehézségei támasztanak. Nagy organizmusoknak is vannak betegségei. Néha a klérus is rászolgál arra a kegyetlen ,,Verdikt''-re, hogy ,,omne malum ex clero'';[19] formalizmus fojtogathatja a lelki életet, mely a formát tartalmától s a drága, remek kelyhet tüzes borától kiüresíti. Megszállhat minket is néha oly kislelkű szellem, mely minden bűnbevallástól, minden önkritikától fél s ezáltal a szabadabb mozgásnak is útját vágja; lábrakaphat oly maradiság, mely intellektuális, szociális, politikai téren is megköti magát s e kötelék nem biztonságot, hanem rabságot jelent. Az egyházi rend is elvilágiasodhatik, mint elvilágiasodott a középkor s a reneszánsz püspökeiben; lelkiéletünkön is erôt vehet bizonyos stagnáció, melynek következtében holt vizeken evezünk, sekély lelki élet zátonyai közt. De ez a fölismerés egy szikrát sem fojt el szívünk-lelkünk lángadozásából az anyaszentegyház iránt; mert hibái dacára fölismerjük benne a világ legfölségesebb, páratlan intézményét, amelyet Krisztus Urunk alapított, mely a Szent Grált tartja, Krisztus vérét szentségében s Krisztus lelkét csalhatatlan tanában. Ez az Isten intézménye, melyben a Szentlélek lakik, s nem engedi, hogy a pokol kapui gyôzzenek rajta. Meg van bízva Istentôl, hogy a krisztusi utakon vezesse s hogy Krisztus szellemében nevelje a nemzedékeket, s e föladatának megfelel. E nemzedékek azonban nagyon egyéniek; érzületükben, hajlamaikban nagyon különböznek; más a középkori hívô s más a mai nagyvárosok katolikusa. Testvérek, de zónák választják el életmódjukat. S a legnagyobb különbség köztük az, amit a demokratikus fejlôdés különben igenis megokol: az öntudatosság éberebb, magasabb foka. A modern ember öntudatosabb ember, aki nyíltabb lélekkel néz végig a világ s a történelem kitágult látóhatárán. Nagyobb értéket tulajdonít a földi életnek s itt is akar érvényesülni. Neki a földi lét önmagában is nagy érték, az energiák kifejlesztésének s a sajátos emberi érvényesülésnek színtere. Művei folytán, melyeket itt létesített s melyek szintén az isteni gondolatok tervei szerint készültek, hatalmasabb az öntudata s azért melegen érdeklôdik az élet s annak összes problémái iránt. Ez az öntudatosabb ember azonban nagyobb méltánylást követel faji, nemzeti sajátságai iránt is s ha küzd azért az Istenadta természetjogért, hogy a lengyel lengyelül, a magyar magyarul mondja el a Miatyánkját, szereti azt is, ha a liturgiának nagy, szent akcióján, a szentmisén kívül, melynek titokzatos szentségét és fölségét oly szépen óvja s ôrzi a klasszikus latin nyelv s érthetôségét nem gátolja épp azért, mert a miseáldozat, mint a szó mondja: áldozat, tehát akció, mondom, szereti, ha az akción kívül lehetôleg hazai nyelvünket használjuk az istentiszteletnél s ne mondjuk a litániát a néppel latinul, mikor azt magyarul is elmondhatjuk. Örül a lelke, ha a templomban fölcsendül a népének s érzi a különbséget az istentisztelet közt, melyben a népének kíséri az akciót igazán közösségi aktussal s azon istentisztelet közt, melyben a nép néma s gondolatlan szemlélôje a szent titoknak. Ezt érzi s érti, mert ismeri a nép lelkét s együttérez vele. Mindez érzelem gyönyörűen megfér az egyház nagyrabecsülésével és lelkes szeretetével; belenevelhetjük ebbe is a tiszteletet, az engedelmességet, a hűséget, de hogy ezt elérjük, sokkal mélyebben kell tájékoztatni a modern embert az egyház természete s intézményeinek sajátosságai iránt. A modern embernek meg kell egyeztetnie egymással az egyházban az isteni s az emberi elemet, mert az egyház isteni és emberi társaság s az isteni nem nyeli el benne az emberit s az emberi nem fojtja meg benne az istenit. Példáért nem kell messze mennünk: itt vagyunk mi; bennünk is így áll valamiképpen a dolog; bennünk is az isteni elem, a kegyelem egyesül a természettel s érvényesül benne; a ,,gratia gratis data'',[20] a szent hatalom kombinálódik tévedéssel s bűnösséggel. Az egyház szociális életében is érvényesül az isteni s az emberi elem, s az Úr megígérte, hogy az emberi elem nem fogja elfojtani az istenit, de azt nem ígérte meg, hogy az emberi mindig a legtökéletesebb módon fogja szolgálni az istenit s azt sohasem fogja megzavarni. S nemcsak az a megzavarodás lehetséges, mely kívülrôl csap belénk, pl. üldözések révén, hanem az is, mely belülrôl hoz ránk bajt. A tagokban lehet baj, lehet bűn, lehet tévely s ez a bűn és tévely olyan lehet, hogy attól az egész egyház szenved; sôt lehetnek az egyházban oly bajok és tévelyek, melyek szociális jellegűek, vagyis valamiképpen általánosak. Ezzel szemben mélységes meggyôzôdéssel hisszük, hogy az egyház legfôbb tanítói tekintélye hit és erkölcs dolgában csalhatatlan s a krisztusi missziót a világ végéig teljesíteni fogja; tanítja a nemzeteket; jól fogja ôket eligazítani az örök célra; jó eszközökkel szolgál nekik, s mikor az egész egyházat tanítja s igazítja, akkor csalhatatlan. Csalhatatlan a dogmában, csalhatatlan az általános, erkölcsi élettel összefüggô s ezek alapjait képezô igazságokban: szóval mikor az egész egyházat tanítja s igazítja az örök célhoz vezetô s szükségképpen követendô út iránt. Azzal azonban, hogy az egyháztól az egész vonalon minden tévelyt s bűnt távol tartsunk, nem kell erôlködnünk; többet akarnánk ez esetben, mint amit az Úr akart. A csalhatatlanságnak isteni keretei közt a vidékszerűségnek, a provincializmusnak, a korszellemnek, a hiányos fölfogásnak befolyásai mérhetetlenek lehetnek; ezek révén hibák, tévedések, hiányok, visszaélések csúszhatnak be az egyházba. Elterjedhetnek az egyházban téves nézetek, történeti hibák; a martyrologiumban lehetnek szentek, kik nem léteznek; a lorettói ház átvitelérôl való hit, egyik-másik relikviának tisztelete tévedésen alapulhat. Ezt bizonyítja az a körülmény, hogy az egyház magamagát javítja, hogy breviáriumát kiigazítja, hogy bizonyos kultuszt elnyom, hogy törvényeit s disciplináját megváltoztatja, hogy martyrologiumából nem egy szentet kitörült már. S honnan ez? Az egyház szervezet, sok emberbôl áll, sok egymás alá rendelt intézményt foglal magába; már most lehetséges, hogy egyesek, vagy egyes alárendelt intézmények, pl. rendek, egyházmegyék kezdtek gyakorolni, vagy elrendeltek valamit, ami téves volt, de késôbb elharapódzott s meggyökeresedett. Az ilyen hit vagy gyakorlat bizonyára nem a legfôbb tekintélynek hit- és erkölcstani döntvénye. Így lehetséges, hogy bizonyos legendák, pl. a lorettói házról, elterjedtek az egész egyházban s hogy ez a hit általánossá lett; az ilyen hit emberi s nem isteni hit; az ilyen kultusz, ha ,,approbáltatik'' is, nem egyéb, mint megengedés. Mi köze az ilyen, esetleg az egész egyházban elharapódzott téves hitnek a krisztusi tanhoz s e tant kezelô krisztusi tekintélyhez?! Lehet az egyházban sok bűn is, de mennyi! El-elhomályulhat a szentség fénye az egymást váltó nemzedékeken. Van az egyházban kegyelem a világ megszentelésére, de a világ nem fogadja el egyféleképpen s nem adja át magát sem tanának, sem szentségi kegyelmének; bizalmatlankodik benne s nem simul hozzá s így törékeny ág és vérszegény tag lesz belôle. Az isteni s emberi elemnek e helyes megkülönböztetése nemcsak nem szolgál akadályul az egyházias érzés kinevelésében, hanem eszközül szolgál a gyökeres és alapos fölfogás eligazítására. Ez alapon is engedelmes fiai leszünk az egyháznak, engedelmesek nem a politika, nem a gazdaság kérdéseiben, hanem a hit s erkölcs dolgában X. Pius pápa szavai szerint: ,,Nagy megnyugvással vettük tudomásul az ismételten fölhangzott biztosítást, hogy a német katolikusok a vallási dolgokban az apostoli Szentszék tekintélyének hódolnak. Bár némelyek, kik az igazságot nem ismerik, ezen fönnakadtak, de ugyancsak fölöslegesen, miután a tapasztalat bizonysága szerint ez az engedelmesség érintetlenül hagyja mindenkinek teljes és korlátlan szabadságát azokban a kérdésekben, melyek a vallásra nem vonatkoznak.'' (Levél Fischer kölni bíboroshoz. 1906. október 30.) Egyre szükségesebb, hogy engedelmességünk az egyház iránt ,,rationabile obsequium'',[8] értelmes szolgálat és hódolat legyen, mely számot tudjon adni eljárásának ésszerűségérôl. Lehet azért gyermeki a hitünk s az engedelmességünk; lehet naiv; de naivságunk nem az ismeret, hanem az érzület naivsága lesz. Tudjuk, hogy a hívônek valamiképpen mindig gyermeknek kell lennie a krisztusi szó értelmében: ,,Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába''; (Máté 19,3); de nem kívánatos, sôt tűrhetetlen állapot volna, ha a gyermekek intelligenciájának, ha ismeretüknek s tájékozatlanságuknak fokán megállapodnánk; legyen gyermeki az érzületünk, a szeretetünk, az igénytelenségünk; de nyíljék meg egyszersmind a szemünk, lássunk; tudjuk, hányadán vagyunk Szent Pál szavai szerint: ,,Atyámfiai, ne legyetek gyermekek értelemre nézve; a gonoszságra nézve lehettek ugyan kisdedek, de az értelemre nézve tökéletesek legyetek.'' (1Kor 14,26) Az egyházzal szemben is tiszta látás kell; ez bemutatja majd nekünk az ô képét, ahogy azt Krisztus gondolta; ez a kép hat majd ránk s meghódítja kedélyünket, hogy szívbôl, ,,ex animo'' higgyünk s e hitbôl kiindulva készségesen engedelmeskedjünk. Másik szükséglete a modern érzületnek, mely az egyház kebelében is érvényesülést sürget, a tevékenység vágya. Aktivitásra vágyik az egyház társadalmi életében, intézményeinek jogkörében is, s lehet, hogy a közjogi támaszok kitöltével szép és fontos föladatok teljesítése vár reá. Új szervezkedés szüksége áll be néha s az egyház azt megteremti magának, ahogy megteremtette Amerikában s ahogy megteremti magának bizonyosan Franciaországban is. Ezt az idôk szükségletei határozzák meg. Látnivaló, hogy a kultúra egyre szélesebb rétegekre terjed ki s hogy a szociális kérdés elsôsorban kultúrkérdés, mely az alsó néprétegeknek öntudatra ébredése s nagykorúsításra való törekvése. Követelik, hogy a kultúra jogi és javai szélesebb körben s nagyobb mérvben legyenek közjavak és jogok; megmarad emellett természetesen a tehetségeknek arisztokratikus hivatása, hogy vezessenek s nem veszi el tôlük érvényesülésüknek lehetôségét semmiféle demokrácia. De ezt a nagykorúsítás után epedô embert neki megfelelôen kell vezetni s intézkedni engedni ôt is; vezetnünk kell úgy, hogy ô is velünk jöjjön, s velünk tegyen. Ezt értem én itt és semmi mást a demokrácia alatt s ez a népszellem okvetlenül meg fog nyilatkozni az egyházban is. Az nem baj; az eddigi fejlôdésnek is busásan van része s nyoma az egyházban s nem is lehet másképp; hiszen 1900 év óta együttjár s küzd az egyház a fejlôdés útjain, együttél és -érez a nemzetekkel; alkalmazkodott jogi intézményeikhez s kultúrájuk sajátlagos fokához. Ez elkerülhetetlen volt. Ha ma születik a kereszténység s más kultúrfokon találja az emberiséget, bizonyára nyoma volna ennek mindazokon a pontokon, melyek az idô befolyását eltűrik s akkor a jövendô nemzedékek szeretete más intézményeket karolt volna föl, küzdött s lelkesült volna értük. Mi pedig szeretjük az egyház intézményeit, a mi intézményeinket, szeretjük meleg szeretettel, szeretjük lelkesüléssel; azt a lelkesülést irtem, mely hisz a saját munkájában s mely áldozatot is tud hozni érte. S e lelkes szeretettel megegyeztethetônek tartom azt is, hogy elválni tudjak attól, ami emberi, történeti, ha átcsap rajta a fejlôdésnek hulláma. Ha pl. a ,,népakarat'' tényleg oly irányba terelôdik, melyen eddig nem járt s új intézmények életbeléptetését követeli az állami életben, melyekktôl elváltozik az egyház viszonya az államhoz, nem fog leszakadni a szívünk; azt sem gondoljuk majd, hogy elvesztünk, hanem odalépünk az új alakulások elé bízó lélekkel s teremteni s alkotni tudó kézzel. Az emberi intézményekbôl az elváltozott korban koporsódeszkák, a jogi kapcsokból koporsószegek válnának, ha nem tudnánk elszakadni tôlük, mikor az élet vágya sugalmazza s a szükség késztet rá. ======================================================================== VIII. Etikai reformtörekvések Csodálatos dolog, hogy az etika reformátorai a keresztény erkölcsiséget egyre alsóbbrendű moralitásnak hirdetik; minden áron le akarnak szorítani a büntetés s a jutalom indítóokainak rácsai közé s rabokul bemutatni a világnak. Ez sem tiszta munka s legalábbis elfogultság. A keresztény erkölcsnek programja: legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes; az pedig -- tehetjük hozzá -- nem fél a pokoltól s nem vár mennyországot, hanem mindent jól tesz, mert isteni életet él. Ez a mi föladatunk is: isteni életet élni s amely mértékben törekedtünk ez eszményhez, abban a mértékben lettünk önmagunkban erôsek s boldogok; mennyország volt bennünk. Megmarad azért a mennyország s a pokol is kívülünk, megmarad a jutalom s a büntetés és ezek is indítóokok s irányítók a jó felé s a mi túltengô szubjektivizmusunknak objektív ellenszerei. A büntetés miatt vagy a jutalom végett tenni valamit, mindenesetre alacsony moralitás de átmenetnek és segítségnek az öntudatosabb s nemesebb érzésre, nagyon jó. Segítsen ily nagy érdeket minden, segítse a büntetés s a jutalom is, de ne maradjunk e fokon, hanem iparkodjunk följebb. A parancs is, a törvény is szükséges, ezt csak oly filozófok tagadhatják, kik íróasztaluk mellett ütik össze a világ s az erkölcs reformját, de nem neveltek embereket s annál kevésbé barbár nemzeteket. A törvény útján elôre kell menni mindenkinek; akinek nem nagyon akaródzik, azt korbáccsal kell hajtani, aki pedig már erkölcsiségének édes élvezetére ébredt, az repülni fog s beigazul rajta az apostol szava, hogy az igaz a törvényt, azt a sarkaló, nógató törvényt nem ismeri, hanem a jócselekedet, a nemes érzület lelkének élvezetévé s vigaszává válik. Ezúton a moralitás, mint isteni érzés vesz erôt lelkünkön s mi inspirációiból élünk. Isten már nem fegyelmezônk, ki vasszablyát vet a féktelen szenvedélyek szájába s a gyeplôt tartja; nem is kényúr, kinek kegyelmeiért udvaronc lelkek ajtónállnak; hanem az élet lelke, kinek lüktetéseit mi is szívünkben érezzük. Nem vagyunk szolgalelkek, nem színeskedô, hideg kultiválói törvényes formalitásoknak, hanem a szabad, derült, örvendezô istenszolgálatnak önzetlen hívei. E részben ugyancsak nem állunk mögötte semminemű ,,autonóm'' etikának s ráérünk a földi élet összes etikai föladatainak teljesítésére. Teljesítsük is nagy lelki szabadsággal. Lehet, hogy nem mindnyájan teljesítjük; lehet, hogy vannak köztünk irányzatok, melyek az élet terérôl el a túlvilág kizárólagos érdekeibe állítják bele az embert; lehet, hogy lefokozzák a földi élet sajátos föladatait s élet s érzéki természet iránt túlságos közönyben nevelnek, ez által elhervasztják az élet megengedett örömeit s egyoldalú világgyűlöletbe kergetnek bele. Elismerem, lehet azt az igazságot, hogy ez élet elôkészület a túlvilági életre, úgy hangsúlyozni, hogy a kultúra elhervad tôle s az ember ellenkezésbe jön az Isten gondolataival, ki földi célokat is tűzött elénk, érzéki és szellemi természetet adott nekünk, földi tevékenységre teremtett s földi erôket és munkát bízott ránk. E nagy, isteni célokat itt kell megvalósítanunk, s ezek nélkül az emberiség alkalmatlanná lesz felsôbb hivatására is; de a tevékeny modern szellem nem rokonszenvez ez irányzatokkal. A modern élet nem rokonszenvez a stilitákkal[21] kik oszlopokon álltak s a remetékkel, kik mosdatlanul s fésületlenül éltek 70, 80, 100 évig; de ez nem baj. Az Úr Jézus nem volt stilita, sem remete; nem vonult pusztába, hanem édes, szent családi körben töltötte el életét s nyilvános szereplésének három utolsó évében is úgy élt köztünk, mint a bűnösök s a szenvedôk barátja. De bár nem volt stilita, sem remete, azért az istenemberi élet komolyságát beleállította a világba s mindenütt hangoztatta a morális haladás s boldogulás fôelvét: aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét s kövessen engem; rámutatott arra, ami a földi élet legkulturálisabb kialakításában is a legszükségesebb, utalt az önmegtagadásra, a harcra s fegyelemre. A harc s önmegtagadás szükségességét semminemű kultúrában sem kerülhetjük ki; ez alól nem kell emancipálni az emberiséget s ragaszkodnunk kell a történelmi fejlôdésnek mindeddig bevált irányzatához s az egyház törvényeihez, melyek a keresztény tökéletesség útjaira vezetnek. E kettôs irányzattól hajszálnyira sem térhetünk el, sem Nietzsche kedvéért, ki reformálni akarja erkölcsi értékeinket, állítólag azért, mert ,,was gut und böse ist, das weiss noch niemand'',[22] sem a naturalisták kedvéért, kik lépten-nyomon fölpanaszolják az ,,emberi szabványokat'' s szívük hajlamainak szeretnének engedni. Mindez beteges s tehetetlen erôlködés, mely végre is a szubjektív hóbortok ôrületébe visz. Okulhatunk a mi morálisunknak, nevezetesen a nemi etikának reformátorain, kik a szerencsétlen szerelmek s még szerencsétlenebb házasságok s elválások konfliktusait mindig az érzékiség vágyai szerint oldják meg, s fáznak minden áldozattól, melyet kötelesség vagy a természet rendje követel tôlük. Szorultságukban föllázadnak s kifogásolnak korlátot s törvényt s emberi szabványt, mely lelkeket öl, szíveket keserít s nem engedi átélvezni a szépséget s az életet bűntudat nélkül. El kell törülni tehát a bűntudatot, mert ez feszélyez s elhervasztja rózsakoszorúikat! S ugyan mi marad akkor az erôbôl s a vad ösztönöket szabályozó életharmóniából? Ugyancsak nem emancipálhatjuk magunkat a morális történeti kereteibôl, melyeket a haladás s a pozitív törvény vívott ki s ôrzött meg számunkra. Jóllehet a törvény egyházban s államban egyaránt változhatik, de ezeket a pozitív történeti kereteket a szép élet se nem ignorálja, se nem nélkülözheti. Woelflingné s aszkonai társai[23] nem lesznek ideáljaink. Ôk agyagkunyhóban, a föld mélyébe vájt üregekben laknak, nem fésülködnek s fehérneműt nem váltanak, hasonlítanak a régi remetékhez kívülrôl, de ugyancsak nem belülrôl s így minket sehogy sem vonzhatnak. A történeti elemet nem szabad megvetnünk akár házassági jog, akár kultúrfok legyen, mert végre is a történeti munkán s a történetalkotta formákban fejlett ki az emberiség s aki a történetbôl emancipálja ki magát, az a szubjektív ötletek tragikomédiáját játssza s a bolondház felé törekszik. A mi kedves kortársaink okvetlenül nemi túlingerültségben, valami lelki hiszteriában szenvednek; onnan az ôrjöngés a szexuális probléma körül, onnan az az erôtlen nyávogás, melyre rágyújtanak, mihelyt coelibátusról s az evangéliumi tanácsokról ered meg a szó. Senkire sem kell ezeket rádiktálni, mert csak lelkesen s erôsen szeretô embereknek valók, de senkitôl sem szabad ezeket elzárni, kiket természetük s szerencsésen kinevelt lelki harmóniájuk képesít arra, hogy magasabb célokért az alacsonyabb természet áldozatait meghozzák. Aki ezt nem bírja, annak én magam mondom, hogy nem erre az út; de ha van, aki bírja, az csak bátran elôre tartson. Ha a kultúráért szabad gyárakban s bányákban szemvilágot, tüdôt, ideget, agyat, szívet föláldozni, miért ne szabadna nemi hajlamot is fékezni a bennünk kezdôdô szellemi világnak szolgálatában? De legyen is aztán szolgálat belôle s ne naplopás. Legyen a coelibátusnak tartalma apostoli lelkület s a szerzetesi fogadalmak ne zsugorodjanak össze történeti formalitásokka. ======================================================================== IX. Klerus -- laikus Az apostoli egyházat a testvériség jellemzi s Krisztus egyházának legnagyobb dicsérete, hogy az a testvérek szeretô közössége volt, addig is, míg ezt a testvéri összetartozást a fejlôdés s a holt tömegek meg nem lazították. Az apostoli hivatal, mint jogirend, történeti formákat akkor még nem teremtett, a jus canonicum[24] az isteni jog elemeiben pihent. Késôbb azonban az apostoli egyház is a történeti fejlôdés formáit öltötte magára s ennek a késôbbi fejlôdésnek eredményei többi közt a szerzetesrendek. E történeti alakulásokat -- mint fönt említettem -- tisztelnünk s szeretnünk kell, s azon lennünk, hogy tényleg megfeleljenek nagy hivatásuknak s az idôk követelményeinek. De bármilyen legyen a fejlôdés által életbeléptetett forma, a régi szellemnek, a krisztusi szeretetnek, egymás nagyrabecsülésének, szóval az igaz, ôszinte testvéri érzésnek nem szabad megváltoznia soha. A laikus a kereszténységben nem a profán elem, melytôl a klerus megborzadjon; a házas nem az a tisztátalan, kire a zárdaszűz sajnálkozva letekintsen; mi mindnyájan az egyház tagjai vagyunk, az apostol szerint ,,szentek'', ,,kiválasztott nép'', ,,királyi papság''; mindnyájan Krisztus titokzatos testének tagjai, s mint királyi papság arra hivatvák, hogy apostolkodjunk, buzgólkodjunk, térítsünk, neveljünk, tanítsunk; kivált a mai világban lesz ez hivatásunk, mikor a fejlôdés a lelkipásztorság eddigi keretezésein messze túlcsap s valamint lehetetlen, hogy városokban a plébános és káplánjai eleget tegyenek 20, 30, 40 ezer ember lelki szükségleteinek, úgy szükséges, hogy a ,,testvérek'' mind buzgólkodjanak s eljárjanak a királyi papság tisztjében. Szükséges, hogy éppúgy férkôzzenek el a nagy boulevardok bérházaiba, a padlásszobákba s pincelakásokba, mint ahogy a keresztény római rabszolgák férkôztek az ,,insulák'' tepidáriumaiba, tricliniumaiba[25] s testvéreik börtöneibe. Legyen tehát testvér laikus, klerus, apáca és hitves; legyenek apostolok, próféták, doktorok nem a rend, hanem a bennük lángadozó szellem erejében s ne tartsa magát a laikus az egyházban másodrendű katolikusnak. E fölfogás ellen elszántan kell síkra szállnunk, mert az méreg és halál; mérge az érdeklôdésnek s halála a buzgalomnak. Ahol másodrendű katolikusok vannak alakulóban, ott az evangélium a Jordán eleven folyásairól a Holt-tengerre csúszott le s Szent Pál levelei ott oly tompán s erôtlenül hangzanak, mintha nyirkos pincében olvasnák föl ôket. Az ilyen katolikusok nem érzik magukat otthon az egyházban s ha mégis csak vallják, hogy ez az ô házuk is, úgy viselkednek, mintha helyük hátul az ajtók körül volna; nem tudnak lelkesülni amúgy igazán e házért s kincseiért; -- ismétlem -- nem mintha jog szerint nem volna ez mind az övék, hanem mert divat lett, hogy ez mind a papoké, a papok java, a papok dolga; papoké, barátoké, apácáké. Mily visszaesést konstatálhatunk ez erôtlen érzésben a kereszténység ôserejétôl s Szent Pál leveleinek szellemétôl! S nemde sok bajainknak tényleg ebben van forrása! E méregforrást ki kell apasztanunk! A XX. század hullámzó tengerén küzdô egyháznak millió s millió szívre s kétszerannyi kézre van szüksége; szüksége van a régi apostoli szellemre, mely klerust, laikust, apácát és hitvest szoros kapcsolatba hozzon s bennük a testvériség erejével érvényesüljön. Szükségünk van közeledésre, a klerusnak és laikusnak, a szerzetesi s világi életnek helyes méltatására, mely mindnyájunkat fölemeljen s törekvéseinknek s munkánknak helyes irányt adjon. Ezt a megvilágítást s eligazítást akarom én itt nyújtani. Mindnyájan testvérek vagyunk; mindnyájunknak, papoknak, világiaknak, remetéknek, katonáknak, kereskedôknek, apácáknak egy a céljuk: a végcél az örök élet; a közvetlen cél pedig, melyen itt a földön dolgozunk, a krisztusi élet. Ez iránt nincs különbség köztünk, ahol lélek, ahol öntudat van, ott a kilátás az isteni életre nyílik, akár cellákból, akár gyermekszobákból. Éppen úgy abban sincs különbség köztünk, hogy az élet sem itt, sem ott nem kész; nem kész, de készül, monostorban éppúgy, mint a műhelyben vagy a családi körben. Igen, a krisztusi élet nem kész, hanem azt ki kell alakítanunk; mindenkire vár e napszám, a világi emberre éppúgy, mint a kolostor lakójára. A kereszténység pedig az a közösség, hol ez az egy közös cél és eszmény éltet s lelkesít -- közösség, hol az isteni élet kialakítására folyik a krisztusi tevékenység, folyik az újjászületés, a tisztulás, a nemesbülés, szóval, a színeváltozás folyamata. Színeváltozás mindenki számára egyaránt. Nincs tehát két kereszténység, ahogy nincs két cél, ahogy nincs kétféle Krisztus; nincs két egyház, melyek közül az egyik a klerusé, a másik a laikusé -- az egyik a szerzetesek, a másik a világiak egyháza; nincs Krisztusnak két háza, melyek közül az egyik a tökéletesek, a másik a tökéletlenek egyháza volna. Ez tévedés. Krisztusi életet mindenütt élhetünk, abba mindenütt elmerülhetünk; e téren céheknek s privilégiumoknak nincs helyük. Mindenkinek szól az Üdvözítô szava: aki Atyám akaratát cselekszi, az megy be a mennyek országába, s ismét: Atyám akarata az, hogy szentek legyetek. Aminthogy voltak is, vannak is mindenütt, a társadalmi élet minden rétegében, a munkának minden mezején krisztusi lelkek s voltak s vannak minden hivatásban szentek. Azért van az aztán, hogy valaki szentebb lehet a világban, mint más a kolostorban; hogy üdvözülhet a világban, mialatt más elkárhozik a klérusban. E fölvilágosodás erejében bizalommal kell mindenkinek föltekintenie az Úrra s át kell éreznie, hogy az Isten azt az egész nagy szent életet követeli tôlünk, bárhol legyünk, melyet Krisztus élt elénk. Nem vagyunk profánok, sem másodrendű keresztények; nem szabad a mennyországnak csak kuckójába kívánkoznunk; minek a kuckó, mikor az egész Krisztus a mienk? Nem zavarodunk meg egy cseppet sem azért, hogy nem állunk az egyház hierarchiájában, hogy nem vagyunk papok vagy püspökök, hogy nem élünk kolostorban; ti mindnyájan testvérek vagytok - - mondotta az Úr -- célotok egy, mesteretek s éltetek kincse is egy... egyetlenegy, Krisztus s az ô kegyelme, szép életben kifejtve! A testvériség ez alapján, a célok e szent közösségében azonban nincs lelket ölô egyformaság, sôt az utakban s eszközökben nagy a különbség; az életviszonyok más-más utat nyitnak s látszólag el-elfekvô irányokba hajtanak. Vannak ugyanis oly lelkek, kik összes életviszonyaik szerint állnak bele a lélek munkálásába a szerzetekben, vagy teljesen mások lelkének gondozását vallják hivatásuknak a klerusban, mialatt a ,,világiak'' ,,világi'' életet élnek. E pályák nem a cél, hanem az eszközök körül térnek el egymástól s jellemzésükre azt szoktuk mondani, hogy azok az úgynevezett evangéliumi tanácsokat követik, ezek pedig a parancsok útján iparkodnak keresztény életre. Az élet a cél ott is, itt is; ,,tanácsok'' s a ,,parancsok'' eszközszámba jönnek. Laikusnak és szerzetesnek egyaránt kell lelkét művelnie, imádkoznia, elmélkednie, önmagát megtagadnia, a szentségekhez járulnia s praktice szeretnie; de mindez megint csak eszköz, eszköz, mely annyit ér, amennyire a célra segít. Azért imádkozunk, azért áldozunk s böjtölünk, azért fékezzük indulatainkat, hogy Krisztus szeretetében s szeretetébôl éljünk. Mit használ a hivatás, az állás, a szerep, a foglalkozás, mit használ ez a sok eszköz, ha a célt el nem érjük? Mily oktalanság volna büszkélkedni az eszközre s a laikust lenézni! De ugyancsak oktalanság volna az eszközt, az imát, a szentségeket becsmérelni, merthogy nekünk csak a cél imponál. Oktalanság ez, oktalanság az! A bölcsesség pedig abban áll, hogy használjunk föl mindent arra, hogy tisztábbak, nemesebbek, Jézus indulataiban otthonosabbak legyünk, hogy az Isten szent akaratát megtegyük. Az eszköznek a cél, a formának a tartalom ad értéket. A modern ember a formában több öntudatosságot, több mélységet s bensôséget keres; joga van hozzá, keresni s találni is, ugyanezt sürgeti a vallásosságban s rémül a sok ürességtôl. Ezt is jól teszi; de fogjon is hozzá, hogy magában s másokban is változtasson rajta. Mindenesetre célt érhet; teológiai tudományosság nélkül is a mélységbe ereszkedhetik Kempis Tamással s hivatásos aszketizmus nélkül is szert tehet szívbeli bensôségre. De ugyancsak el kell ismernie, hogy az evangéliumi tanácsok az arra való lelkeket a leghathatósabban segítik a szentségre. Ah, tehát élet, élet... ez a jelszó. Nem szisztémát, nem formalitást, nem paragrafust keresünk, hanem életet; az életet élni s másokban is fölébreszteni kívánjuk. Minden forma ezt szolgálja! Mérhetetlen mezeje nyílik meg itt a keresztény szeretet tevékenységének, klerus s laikus kezet foghat a nép nevelésében és fejlesztésében. A laikus nem hatolhat oda a szívek mélyébe, a lelkek sötétségébe, ahová a klerus Krisztus kegyelmével a szentségekben bevilágíthat; a klerus meg nem férkôzik el a világi életnek elágazásaiba, ahová elér a laikus. Segítsék egymást s amint egy célt szolgálnak lelkük megszentelésében, szolgáljanak egy célt az apostolkodásban. A krisztusi élet és tevékenység e nagy közössége kiváltja majd bennük a régi kereszténység erejét, a testvériségnek áldását. Nem veti meg így egyik rend a másikát, nem húzódozik, nem fázik kölcsönösen egymástól; típusaik különbözôk lesznek, de vérük, szellemük egy! * * * A modern katolikusok lelkületének itt jelzett irányzatai ötlöttek szemembe, irányzatok, vágyak, aggodalmak, kívánalmak, melyek egy elváltozott világnak pszichológiai vetületei. Nem látok bennük tagadást, sem ellenséges támadást, legföllebb félreértést és idegenkedést, melyet alkalmasan szét kell oszlatnunk, hogy a modern kedélyvilágot is mindenestül beállíthassuk a változatlan, ôserôs kereszténység igazságaiba s életébe. Lehet ezeket a meg nem értett lelkeket megérteni, lehet aggodalmaikat s hangulataikat méltányolni s közeledésünk révén, mely a lényegesbôl mit sem hagy el, nagy lelki megnyugvást önthetünk korunk s egyházunk fiainak szívébe. Ez a megértés és méltánylás egyik nélkülözhetetlen vonása az apostoli léleknek, melynek következtében alkalmazkodni tud; a másik vonása változatlan Pál apostol idejétôl kezdve, hogy alkalmazkodva is a régi keresztény igazságot s szeretetet juttassa a haladó kultúrának. ======================================================================== Jegyzetek 1. Hitetlen bibliamagyarázók. David Friedrich Strauss (+1874) fôműve: Jézus életének kritikai feldolgozása, melyben elveti a Szentírás történelmiségét és Krisztust egy mítoszteremtô közösség képzeletének tartja. Joseph Ernest Renan (+1892) fôműve: Jézus élete, mely Jézust csak egy csodálatos embernek mutatja be. 2. Francia költô, filozófus (+1888), fôműve: A jövô hitetlensége. 3. Mindannyian világfölényesek vagyunk. 4. a szív a zsenire az egyetlen valóságos pótlék 5. Ennek a hitnek súlya van és mélysége. 6. Tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok. 7. lelki nagyság 8. ésszerű hódolat 9. kristályok 10. száz ökörbôl álló áldozat 11. Természeti csapások nagy emberáldozattal. Jamaika fôvárosában, Kingstonban, 1907-ben földrengés, Valparaisóban 1906--7-ben földrengés és Courriéres-ben [a Calais-szorosnál] szénbánya robbanás. 12. Vittoria Colonna (+1547) szonetteket írt szerelmének, Michelangelónak. 13. megélés 14. utánérzô 15. Epiktétosz: felszabadított rabszolga, görög sztoikus filozófus +Kr. u. 1. század). Szent Notburga: tiroli cselédlány, nemesek, parasztok szolgája (+1313). 16. a jelen tudata 17. Mózes öt könyve 18. tudni annyi, mint szeretni. 19. minden rossz a papságtól származik 20. ingyen adott kegyelem 21. oszlopos remeték 22. hogy mi a jó és a rossz, még senki sem tudja 23. világi remeték 24. egyházi törvény 25. szegénynegyedek fürdôibe és az ebédlôtermekbe