Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Barlay Ö. Szabolcs Prohászka -- Interjú 3. I. Missziós nôvérek emlékezései II. Csobánkai napló A borítót Balvin Nándor iparművész készítette Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Felbecsülhetetlen -- Bevezetés Missziós nôvérek emlékezései Anna nôvér Ancilla nôvér Pálosi Beatrix nôvér Borbála nôvér Edina nôvér Emília nôvér Felicitás nôvér Hedvig nôvér Jozefin nôvér Anonim feljegyzések Verona nôvér Katalin nôvér Elekes Klára nôvér Ladiszla nôvér Lenke nôvér Magdolna nôvér Petra nôvér Orsolya nôvér Paula nôvér Regina nôvér Melánia nôvér Árvaházi gyerekek vallomásai ,,Hamel mamuska'' Oborsil Ferenc, a kertész vallomása Galambos Annusék A Gusnek család emlékei Özv. Follinusz Árpádné Darnay Margit visszaemlékezései Ribiánszky Józsefné Schweiger Jolán Özv. Halmy Gyuláné kültag Planéter Jolán tanárnô, kültag Egy kedves, idôs néni D. G. kültag Dr. Hegyi Árpádné kaposvári elnöknô Teréz nôvér Csobánkai napló 1907 1909 1917 1918 1919 1920 1921 1922 1923 1924 1925 1926 1927 ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv harmadik kiadásának elektronikus változata. A könyv 2000-ben jelent meg a székesfehérvári Prohászka Kiadó gondozásában, a PANAX Kft. Nyomdaüzem készítésében (felelôs vezetô: Nagy József) és az ISBN 963 861 390 4 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô, Barlay Ö. Szabolcs, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. A könyv szövegét Ujvári Mátyás vitte számítógépbe. A nyomtatott kiadvány kapható a szerzônél a következô címen: P. Barlay Ö. Szabolcs 8000 Székesfehérvár Petôfi utca 2. Telefon: 06/30976-4800 ======================================================================== Felbecsülhetetlen -- Bevezetés Valóban felbecsülhetetlen mindaz, amit az olvasó most kezébe vesz. Magyarázatként mindössze annyit szeretnék megjegyezni, hogy az ország- világ elôtt immár nagyra becsült püspök utolsó éveirôl nagyon keveset tudtunk eddig. Naplójegyzetei alapján nem is lehetne igazi képet alkotnunk arról a Prohászkáról, aki egyre tudatosabban és egyre többször gondol az örökkévalóságra, -- már nem kíván tudományos műveket írni, és minden percét papjainak, híveinek és lelkigyakorlataira özönlô hallgatóinak szolgálatára fordítja. Orvosa, Manninger professzor igyekszik visszafogni ebben, és legalább a tempót szeretné lassítani, de kicsúszik kezei közül. Egyházmegyéjének és az országnak apostolát képtelenség huzamosabb idôre szobafogságra ítélni. Pedig egyre sűrűbb figyelmeztetések érkeznek ,,odaátról'': trombózis, lábfájás, majd az ijesztô méretet öltô orrvérzés, álmatlanság, étvágytalanság... Mind olyan tünet, melyet ugyan kisebb-nagyobb sikerrel igyekezett palástolni, de elsôsorban ô maga vonta le a következtetést: fizikuma egyre nehezebben viseli el azt az emberfeletti megerôltetést, amelyet szelleme diktál. Hogy mennyire tisztában volt ezzel, mutatja az az önmagával folytatott párbeszéd, melynek fültanúja a szobájába halkan belépô nôvér volt. Halála elôtt néhány héttel elmélkedése közben ezt mondta félhangosan: ,,... élt 69 évet...'' * * * Aki a Prohászka-Interjú elsô és második kötetét átolvasta, bizonyára észrevette, hogy a szerkesztô -- mondhatnám riporternek is -- egyre jobban igyekezett háttérben maradni, hogy még kérdéseivel se zavarja meg az olvasót. Természetesen szükség volt valamilyen ,,vezérfonalat'' igénybe venni, de célom mindvégig az volt, hogy Prohászka maga mondja el éles logikával, érzelmi mélységekkel és magasságokkal átszôtt gondolatait mindarról, amit átélt, meglátott, megítélt vagy elôre látott. Ez a harmadik Interjú egészen más eszközökkel készült. Itt én már meg sem szólalok, inkább csak -- mai hasonlattal élve -- mikrofont teszek legközvetlenebb hívei elé, hogy ôk mondják el szentként tisztelt és atyjukként szeretett ,,drága püspökatyjukról'' saját élményeiket... Mindezt azért tehetem meg, mert egykori szeminaristája, majd közvetlen utódja a székesfehérvári püspöki székben, Shvoy Lajos, a huszonnegyedik óra utolsó percében megbízta a székesfehérvári Prohászka templom plébánosát, Horváth Kálmánt, hogy gyűjtse össze mindazokat az emlékeket, amelyek Prohászka püspök személyét, felejthetetlen egyéniségét, életszentségét az utókor számára eleven valósággá teszik. Shvoy püspök ugyanis felmérte a helyzetet: a kommunista diktatúra még az emlékét is ki akarta törölni Prohászkának! Vagy felismerhetetlenségig eltorzították vagy némaságra ítélték azt a magyar fôpapot, aki elsôként olvasta Marx Tôkéjét és már 1916-ban elkezdte a kezelés alatt álló püspöki birtokát fölosztani a szegények között. Prohászka fogalom volt a magyar nép szemében... Horváth Kálmán szinte házról házra járt, és felkereste a még élô szem- és fültanúkat, egyházi személyeket, nôvéreket, világiakat, fôurakat és egykori cselédeket, és gyűjtötte a visszaemlékezéseket. 1972--ben fejezte be a 494 gépelt oldalt kitevô felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét Prohászka a szívekben címmel. A négy részre osztott anyag elsô 260 oldalát mindkét Interjú-kötetemben felhasználtam már, de a harmadik és negyedik rész minden várakozást felülmúló élményben részesített. Az utolsó 230 oldal ugyanis azokat a visszaemlékezéseket tartalmazza, melyeket Prohászka püspök legmeghittebb környezete, legkedvesebb lelkigyermekei, a Szociális Missziós Nôvérek gyűjtöttek össze és adtak át Horváth Kálmán plébánosnak. A Prohászka életrajzával foglalkozó kutatók jól tudják, hogy 1918-ban a hatvanéves fôpap életében nagy fordulat állott be. Itt most csupán az ô nevét viselô Csobánkai Árvaházhoz fűzôdô rendkívül gazdag élményvilágát említem. Az idôs fôpap minden szabadidejét -- ha egyáltalán lehet ilyenrôl beszélni -- a Szociális Missziósnôvérek vezette Csobánkán töltötte. Szerencsére Horváth Kálmán felkereste Norberta nôvért is, aki Prohászka püspök egyik legközvetlenebb munkatársa és lelkigyermeke volt. Neki köszönhetjük, hogy a húszas években súlyos betegsége ellenére naplót vezetett minden eseményrôl, mely Prohászkával volt kapcsolatban, és ezt átadta Horváth Kálmánnak. Az Interjú 3-nak ezért adtam a Csobánkai Napló címet. Az anyag átnézése közben világossá vált, hogy ô gyűjtötte össze a többi nôvér visszaemlékezését is -- sôt a még élô ún. kültagokét is. Így célszerű volt két külön részre osztani kötetem anyagát. Az elsô részben találhatók a Nôvérek visszaemlékezései bárhol is találkoztak lelkiatyjukkal, a második rész tartalmazza Norberta nôvér naplóját, mely túlnyomórészt Csobánkán íródott. * * * Meggyôzôdésem, hogy ezzel a kötettel olyan, eddig ismeretlen oldaláról közelíthetjük meg Prohászka püspököt, mely még egyértelműbbé teszi, hogy a múlt század legnagyobb magyar fôpapját és szentjét tisztelhetjük benne. ======================================================================== Missziós nôvérek emlékezései Szomolnok Anna nôvérünk szomolnoki élményei 1918-ból. (Ô akkor még mint Erzsébet jelölt segített a háztartásban.) A villában volt egy kis kápolnánk. Mindig volt, aki misézzen. Volt ott drága Püspök atyánk, Majláth püspök úr, Schütz tanár úr. Nem emlékszem miért, de egyik reggel nem volt ministráns. Püspökatyánk mondja nekem: Annácska, ministráljon maga! Hát ahogy egy kis jelölt be tud ijedni! Hiába volt a kezemben a Sík- Schütz imakönyv, izgalmamban nem bírtam semmit kiolvasni, dehát azért ministráltam. Mindenre azt mondtam: Ámen! Ámen! Nagyon restelltem magam, de én még sohasem ministráltam. Szentmise után bocsánatot kértem. Püspökatyánk jóságosan vigasztalt: Nagyon szépen, nagyszerűen ministrált, Annácska! És hogy meggyôzzön, a kabátja zsebébôl cukrot vett ki, s jutalmul egy csomót nyomott a tenyerembe. * * * Szomolnok közelében van egy falu: Uhorna. Egyik napon egy odavaló asszony megszólított: Tessék mondani, ki az a magas, ôsz hajú tisztelendô úr, aki maguknál vendég? -- A székesfehérvári püspök úr -- mondtam. -- Ide figyeljen! Én még nem láttam ilyen papot! Én úgy képzelem, hogy az Úr Jézus volt ilyen. Ahányszor jövök Szomolnokról, ô az erdôben imádkozik. A múlt nap megszólított. Megkérdezte, ismerem-e az olvasót? Mondtam, hogy nem. Ekkor a fôtisztelendô úr elmondta nekem a szentolvasó titkait. És megígérte, hogy eljön hozzánk Uhornára és megtanít olvasón imádkozni. El is jött, és megtanított rá. Most én is olvasón imádkozom, mert azt is hozott nekem. * * * Uhornáról szereztünk egy kacsát. Ezt hizlalgattuk a villa mögött egy kis ketrecben, hogyha váratlanul vendég jön, tudjunk mit sütni. Egyszer így jött Majláth püspök úr, vele a kassai püspök úr is (Fischer- Colbrie). -- Borbála nôvér sietve küld a kacsáért. De a kacsa nincs sehol. A gyönge ketrecajtó kinyílhatott, s a kacsa eltűnt. Borbála nôvér nem tudta most mitévô legyen. Izgalmában nagyon haragudott rám, mert valahogy én voltam a kacsáért felelôs, én etetgettem. -- Addig elô ne kerüljön, -- mondta --, amíg a kacsa meg nem kerül. -- Sírva indultam keresni. Az erdôben szembe jön velem Püspökatyánk. Aggódva kérdi, mi baj? Mondom: vendég van, kacsa nincs! -- Majd segítek én, Annácskám, csak ne sírjon. Maga menjen lefelé a patak mentén, én meg a parton fölfelé. Aki megtalálja, kiáltsa: Halló! Halló! Elindultunk. Sok ott a sikló, nagyon féltem. Egyszerre visszhangzik az erdô: Halló! Halló! Futok a hang irányába, oda is érek, hát a patakban bent áll drága Püspökatyánk, magasra tartja nyakánál fogva a kacsát, s kiáltja felém: Megvan! -- Vittük haza, most örömömben sírva... * * * Szomolnokra érkezett Fônöknô Anyánk helyettese: Tóth Etelka nôvér. Beteg volt, engem osztottak be szolgálatára. Igyekeztem, de sehogy sem tudtam semmit megelégedésére tenni. Akkor még nem tudtam, hogy így próbálja ki hivatásomat. Nagyon bátortalanná, ügyetlenné lettem. Egyik nap azután arra gondoltam: legjobb volna hazamenni Nyitrára, az én jó Édesanyámhoz. Otthon is szolgálhatok az Úr Jézusnak. Munkám után az erdôbe akartam menni, s ott kisírni magam, mert hiszen én nôvér akartam lenni. Amint így csendesen sírdogálva megyek a fenyôk között, szembejön velem drága Püspökatyánk. Kérdésére elmondom, miért sírok. Dehát talán mégis jobb lesz hazamenni... Püspökatyánk végtelen jósággal így szólt: Ne sírjon Annácskám, minden kezdet nehéz. Imádkozom magáért. Majd meglátja, minden jóra fordul. Vállalja bátran, szeretetbôl a megpróbáltatásokat. Én bízom, hogy az én földimbôl nagyon jó missziós nôvér lesz. -- Megáldott. Imádságának ereje ma is megvan bennem. * * * Ez már csobánkai emlékem: Nagyon betegen állandóan feküdtem. Püspökatyánk meglátogatott. Kérdezte, tudok-e éjjel aludni? Ha nem, bírok-e ilyenkor imádkozni? -- ,,Kedves Leányom, látogassa meg ilyenkor lélekben az elhagyott templomokat. Adoráljon az Oltáriszentség elôtt. És szeresse a rózsafüzért. Imádkozzon elmélkedve. Olyan sokat lehet elmélkedni titkokon. Például az örvendetes titkok mennyi mindent mondanak nekünk. Megy a Szent Szűz a hegyeken át... Énekel. És próbáljon elmélkedni azon, hogyan menekül Egyiptomba. Hogyan öleli át Jézuskáját! -- Így az átvirrasztott éjszakák sok vigasztalást, kegyelmet közvetítenek.'' * * * A fenyvesben feküdtem. Szép csöndes, meleg idô volt. Kint maradhattam este is, amíg értem jöttek. Fônöknô Anyánk és Püspökatyánk feljöttek a fenyvesbe. Az Oszolyra nézô fordulónál a régi pad volt Anyánk kedvelt imádkozó-pihenô helye. Az idevezetô utat nem is ismertük másként, mint Fônöknô Anyánk ,,olvasós útja''. -- A nagy csöndben hallom: mindketten imádkoznak. Közelített, majd halkult a hangjuk. Biztosan az úton imádkoznak. Egyszer csak halkan énekelni kezdik mindketten: Imádlak nagy Istenség... -- Meg sem mertem mozdulni. De így is odaláttam: a holdfényben ragyogott, világított két gyönyörű ezüstfehér fej. * * * Az Elmélkedésekbe ezt írta nekem Püspökatyánk: Kedves Anna! Ne akadályozza Önt semmi az Isten szeretetében, s a szent szeretet hevületében való odaadásban. Örüljünk, hogy szerethetünk, s még jobban, még lángolóbban szerethetünk. Szeressünk, hogy még jobban szerethessünk! Isten áldja meg! 1922. VIII. 7. Prohászka Ottokár. Nagyboldogasszony reggelén a kápolnától a villáig vezetô úton kísértük ketten Püspökatyánkat. Hirtelen felém fordul: ,,Mondja csak kedves leányom, hogyan mondják tótul: És az Ige testté lôn...'' Mondom nagy áhítattal. ,,Köszönöm Annácska! Én ma a Szentkútnál tótul is prédikálok, s most nem jutott eszembe az Angelusnak ez a mondata...'' Gyógyulásom után a gazdasági udvarban dolgoztam. Korán keltem, hogy a szentmiséig munkámmal elkészülhessek. Püspökatyánkkal már Ľ 5 órakor találkoztam, ment imádkozni az Oszolyra. Köszöntem neki. Így szólt: ,,Hogy van, kedves Annácskám? Ugye milyen könnyű itt szolgálni az Istent ebben a madárdalos paradicsomban!'' Az Oszoly tövében a Dera patak hirtelen fordul, a szép kôhíd alól sok földet sodor el, fôként esô után. Ezért a fôépületbôl a hamut stb. ide hordtuk le a híd alá. A nagyobb lányok beosztásához tartozott ez a munka. Két rúdra erôsített láda volt a szállítótartály. Két lányka vitte nagy örömmel, mert nem kis élvezet a telepen, ha csak egy lépéssel is: kint lenni! A fenyves felôl eléjük érkezett Püspökatyánk. Hogy köszönhessenek, leteszik a hamus ládát. Püspökatyánk hirtelen az elsô rúd közé áll, a két lánykának egy-egy rudat utal ki, s már indulnak is a szemetesládával hárman, meg sem állnak a Deráig... Az árvaháznak volt egy öreg favágója, Schafranek bácsi. Nagyon asztmás, beteges ember. A napszámja mellett a konyha jó ebédet is adott neki. Ott dolgozott a konyhaudvaron. A telepen áthaladó országúton jött Püspökatyánk. Betér a kisudvarra. Schafranek bácsi éppen egy vastag fatörzzsel bajlódik. Nehéz a munka egyedül -- mondja a Püspökatya -- fogjuk meg ketten ezt a nagy fűrészt, így könnyebb lesz. -- És segített elfűrészelni a vastag törzset. Köszönt, ment is már. Schafranek bácsi csak nézett utána nagy csodálkozással. A fenyvesben az egyik út mentén korán érett a cseresznye. Néhány kislány felszökött, s jól megszedték magukat cseresznyével. Püspökatyánk nem látta a ,,szüretet'', de mert elôle el akartak bújni, odaszólította maga elé a kis dézsmálókat: ,,Jertek csak ide, ti most rosszat tettetek!'' -- A gyerekek elôszedték a cseresznyét nagy bűnbánattal... -- ,,Menjetek a beosztástokra! Többé ne lopjatok.'' Ezt ôk mondták el szégyenkezve az ügyeletes nôvérnek. A nôvérek és gyerekek majdnem minden este énekeltek, daloltak a villánál a veranda alatt. Kedves Fônöknô Anyánk az emeleti kis verandán étkezett. Néha minket kettônket: Jozefin nôvért és engem is fölhivattak, külön is dalolgattunk. Nagyon élvezték, ha a búcsús asszonyokat utánoztuk. Egyik napon Jozefin nôvérrel kieszeltük, hogy megnevettetjük Püspökatyánkat. Úgyis annyi a gondja. Jó elôre fölmentünk a fenyvesbe, közel a ,,pihenôpadhoz'', s fölmásztunk a sűrű fenyôcsoport belsejébe egy nagy fenyôre. Jöttek is már: Fônöknô Anyánk és Püspökatyánk. Alig foglaltak helyet, elkezdtük halkan, majd egyre hangosabban a kedvelt búcsús éneket: ,,Kössünk szép koszorút Szűz Máriának... Fehér, piros, zöld a levelei, Szűz Mária ezt nagyon kedveli...'' Jozefin nôvér magas szoprán hangon, én vénasszonyos alt hangon. Pontosan úgy, ahogy a búcsún, egymást túlharsogva énekelnek. A fáról láttuk: mindketten felálltak, s a hangunk irányába megindultak. Mi rendületlenül énekeltünk. Odaértek. Úgy nevettek, hogy Püspökatyánk a könnyeit törölgette... Augusztus 15-én alig fejezôdött be a mi szép ünnepi szentmisénk, már ott állt a fogatunk, hogy vigye Püspökatyánkat a Szentkúthoz Csobánkára. A nôvérek közül is sokan mentek, mindjárt reggeli után. Fônöknô Anyánk úgy intézkedett, hogy a Püspökatyánkat kísérô Schwester Ilona (Gaigerné) mellett öregebb vagy beteges nôvér is a kocsin menjen. Így kellett Celesztin nôvérnek és nekem is a kocsira ülnöm. Püspökatyánkkal egy kocsira. El is indultunk így, Fônöknô Anyánk óhaja szerint. De a Dera hídnál, a Nefelejts villák elôtt Püspökatyánk leszállt, s egyedül, gyalog tette meg a hosszú utat nagy napsütésben, árnyék nélküli, nehezen járható, agyagos, feltört mezsgyéken, Csobánka határában, a libaúsztató pocsolyán át (belesodródott kövekre lépve); a szentkúti útra érve a búcsúsok között érkezett a kápolnához. Otthon már prédikált. Itt három ünnepi szentbeszédet mondott: magyarul, németül és tótul. Elôtte is, utána is, csak úgy a szabad ég alatt gyóntatta a hozzá tolongó híveket. Megtörtént, hogy délben hazafelé is ugyanazon az úton jött, gyalog, egyedül. Minket fölparancsolt a kocsira. 1926. augusztus 17. kedd reggel Püspökatyánk utolsó szentmiséje volt Csobánkán. Szentmise után a kis sekrestyében meggyóntam nála. Gyónásom után Püspökatyánk fölállt, s megkérdezte: Hol fáj a háta? -- Súlyos tüdôcsúcshurutomat a lapockámon éreztem legerôsebben. Mindig lázas voltam, köhögtem... Ekkor rátette a két kezét a két vállamra, imádkozott; utána ezt mondta: ,,Kedves Leányom, ha ezután a jó Isten nem gyógyítja meg, ne fájjon ez magának. Mert akkor ezzel az Úrnak terve van.'' Amikor kórházban voltam, névnapomra ezt a levelet írta nekem Püspökatyánk: Kedves Anna! Én is gratulálok magának Nemcsak így elkésve, hanem bizony gondoltam Önre július 26-án, s ajánltam Istennek a lelkét, egészségét. Hát ilyen aranyszálak húzódnak a budai kórház s Csobánka közt, s abból szôjük a szent szeretet erôs fonalait, s szétszakíthatatlan kötelékeit. Azok kötnek minket egybe egymás közt, s azután mindnyájunkat Istennel. Éljen! Isten vele! Csobánkai paradicsom, 1926. július 31. Prohászka Ottokár[1] ____________________ 1 Ezt a levelet Püspök atyánk az internátus I. emeleti 25.sz. szobában -- nálam -- írta az évek óta oltárkául szolgáló kis íróasztalon, amelyen több mint ezerszer pihent áldoztatáskor a legméltóságosabb Oltáriszentség... Norberta n. Ancilla nôvér emlékei Anyaházunk portájára voltam beosztva. A porta melletti fogadószobában én voltam a takarító. Este takarítottunk, hogy már kora reggel fogadóképes legyen a szoba. Volt ott egy szék és jó pianínó. Egyik este hirtelen elhatározással leültem eléje. Milyen régen nem játszottam magyar nótát! Gondolkoztam majdnem elszomorodva. Most nincs is itt a tájékon senki. Játszani kezdtem: ,,Sirassatok engem orgonavirágok...'' -- s ekkor benyit a fogadóba Püspökatyánk. Azt hittem, ijedtemben, zavaromban elsüllyedek. ,,Üljön csak vissza kedves leányom, és játssza el nekem ezt a szép nótát még egyszer.'' -- Szó nélkül engedelmeskedtem. De még ma sem tudom, hogyan is bírtam én akkor azt a nótát eljátszani. Pedig kápolnánkban akkor már évek óta kántorkodtam Püspökatyánk elôtt is. De akkor úgy éreztem magam, mint a csínytevésen ért kisgyerek. Bárcsak még egyszer játszhatnám elôtte! Pálosi Beatrix nôvér mondta el: Még jelölt sem voltam, amikor a városmajori Missziósházban segítettem Kriszta nôvérnek. A napköziben 90 kisgyermekünk volt. Ezekkel foglalkoztam, bajlódtam reggeltôl estig. Még kerítésünk sem volt a ház körül. Kitelepedtünk az egész ,,rajjal'' a nagy fák alá, a fűbe... Egyik napon váratlanul megjelenik Püspökatyánk és Fônöknô Anyánk. Kriszta nôvér kalauzolja ôket, egyenesen felém! Én nem hagytam magukra a kicsiket, a helyemrôl köszöntem nagy örömmel. Kriszta nôvér jelenti, milyen szeretettel vállaltam ezt a munkát, pedig még nem is vagyok kész óvónô. Ekkor Püspökatyánk meghajolt felém, s így szólt: ,,Kalapot emelek kegyed elôtt, mert három ember munkáját végzi.'' * * * 1923-ban jelölt voltam az Anyaházban. Egyszer déli ima és ebéd ideje alatt helyettesítettem a portás nôvért. Ismét váratlanul érkezett Püspökatyánk Székesfehérvárról. Schwester Ilona nem várta ôt a Déli pályaudvarnál, hogy szokásos postáját átvegye, amelyet aztán ô kézbesít. ,,Ebédelt-e már kedves Linia? -- Még nem? No, akkor menjen szépen sietve az ebédlôbe -- mondja Püspökatyánk. -- Én majd portáskodom.'' ,,Nem mehetek, mert ilyenkor a porta zárva van!'' -- mondom nem kis zavarral. -- ,,Nem baj, én majd kinyitom a kaput, ha jön valaki.'' És hogy végleg megnyugtasson, így szólt: --,,Ezalatt átcsoportosítom a magammal hozott leveleket Schwester Ilona részére.'' A jelölt ebédlôben nagyot néztek, amikor megjelentem. ,,Püspökatyánk a portás, felküldött ebédelni.'' Szaladt a jelöltmesternônk a ,,Portást'' felváltani. Nem is szaladt, repült! * * * Sokat is tanultam; érzékeny is voltam; el-el sírtam magam. Így talált egyszer Püspökatyánk, amikor Anyaházunkból távozott. Ismét portás voltam. Hiába töröltem le a könnyeimet, mégis észrevette a nyomait. Megfogta a kezemet, nem kérdett semmit. Kimondhatatlan jóságosan mondta: ,,Szeretettel imádkozom magáért...'' ,,Ugye, milyen valóság: Boldogok, akik sírnak...'' Borbála nôvér mondta el: Fônöknô Anyánk engem vitt föl Szomolnokra szakácsnôvérnek. A nagy erdôszélen volt egy villa, messze minden beszerzési helytôl. Lisztet, zsírt, cukrot, fűszert vittünk magunkkal, de friss élelmiszert nekünk kellett idônként Szomolnokról hoznunk. Egy napon megérkezett Püspökatyánk és Schütz tanár úr. Nagy zavarban voltam: vendégnek valónk semmi nem volt. Honnan szerezzek be valamit ilyen nagy vendégnek? Fohászkodva aludtam el. Nyugtalan voltam, nagyon korán keltem föl. És íme, a villa küszöbére egy nagy kosár volt letéve. Telis-tele a legfrissebb élelmiszerrel: tej, vaj, túró, tejfel, tojás! Napokra elegendô mennyiség. Azt gondoltam, álmodom. Talán egy hét is elmúlt, amikor egy kedves asszonyka jelentkezett a kosárért, és ezt mondta: ,,Azt gondoltam: szükség van itt az ilyesmikre, hát ide tettem. Igen korán volt, azért nem zörgettem be.'' * * * Ebben a szomolnoki villában, éppen úgy, mint a csobánkaiban, a csukott veranda volt az ebédlô. És éppen olyan kicsi és keskeny is volt, mint a csobánkai. A kis Rozika (a szobaleány) terítés elôtt félretette az útjában levô széket, azt, amelyik drága Püspökatyánk helyén volt. Sietségében azután lejjebb tette egy másik teríték elé. Az ebédlôbe bejövô vendégek: Püspökatyánk, Schütz tanár úr, Fônöknô Anyánk, s a nôvérek a helyükre álltak. Imádkoztak. Ezután Fônöknô Anyánk a kis tálalóasztalnál kezdte a leves kiosztását: Atyánkét, a tanár úrét és így tovább. De amikor a helyére lépne, látja, hogy Püspökatyánk térdelve ebédel (Így is olyan magas volt, mint a széken ülô tanár úr.). Kedves Fônök Anyánkat és a megdöbbent ottlevôket a lehetô legtermészetesebb hangon így nyugtatta Püspökatyánk: ,,Higgyék el, pompásan lehet ebédelni térdelve is.'' -- A könnyekig meghatott közösségnek sikerült meggyôzni jó Püspökatyánkat, hogy van a ,,pompásnak'' fokozata is. * * * Egy anyaházi emlékem: Püspökatyánk igen nagyon becsülte a házimunkát, a fôzést. Ha Budára hozzánk jött, a portáról a kis udvaron át a konyhaablakig jött és beköszönt. Egyszer váratlanul érkezett ebéd táján. Eléje siettem nagy örömmel. Egy kis csomagot adott át: ,,Tudom én azt, hogy a váratlan vendég zavart okoz a konyhán, hát hoztam egy kis húst.'' (A csomag fél kilónyi hús volt.) Nem is tudom, hogyan jutottam én ahhoz a nagy kitüntetéshez, hogy éveken át két hétig vendége lettem Püspökatyánknak Székesfehérvárott. Már az elsô délután megjelent nálam. -- ,,Pihenjen jól, kedves Borbálácskám! És ha már nem fáradt, írjon Zalába, hadd örüljenek az otthoniak.'' -- És átnyújtott egy csomó levélpapírt, fölbélyegzett borítékokkal. Ez minden évben így volt. * * * Ottokár Püspökatyánk meghívta Borbála nôvért pihenésre a székesfehérvári püspöki palotába viszonzásul a sok munkáért, mert a nyáron a szomolnoki nyaralóban Ottokár Püspökatyánknak, Majláth püspök úrnak stb. fôzött. És mert a nyáron a munka miatt nem végezhetett lelkigyakorlatot, ezért pihenése idején egyedül neki adott ott a palotában ôsszel lelkigyakorlatot. Püspökatyánk meghagyta, hogy mindennap reggel 7 órakor keljen. De Borromei Szt. Károly napján, Püspökatyánk neve napján szeretett volna a püspöki szentmisén részt venni. Este megkérte erre az engedélyt, de Püspökatyánk így szólt: ,,Tudom, miért akar korábban fölkelni. De elég ennyi: mondja most, Isten éltesse Püspök atyát. És aludjon csak tovább reggel.'' * * * Ôsszel a püspöki palota kertjében a kocsissal együtt egy öreg fát akartak kidönteni. Amikor már észrevették, hogy lehetne dönteni, egy kötelet hurkoltak a fára és erôlködve ketten húzták. A kötél elszakadt, ôk egymásra estek. Püspökatyánk került alulra. Föltápászkodva Püspökatyánk megszólalt: ,,János, nem ütöttem meg nagyon?'' -- ,,De Püspök úr, hiszen a kegyelmes úr került alulra!'' * * * Anyaházunkban, a nôvérebédlônkben velünk ebédelt Püspökatyánk. Mellette ült Fônöknô Anyánk. Egy légy pottyant Fônöknô Anyánk levesébe. Ô irtózva a légytôl, kavargatta a levest, remélve, hogy valamelyik szolgáló nôvér, hívás nélkül is arra jön, s észrevétlenül odaadhatja tányérját a levessel és a léggyel együtt. Mint mindig, a felolvasó nôvér akkor is olvasott. Püspökatyánk észrevette a kényes helyzetet, csöndben átnyúlt kanalával, kivette a legyet és szó nélkül lenyelte. * * * Püspökatyánk Szomolnokon kora reggel mindig megvágta az aznapra szükséges tűzifát. * * * Csobánkai emlékei között többször említette elôttünk Püspökatyánk, hogy az egyik nyáron, amint szokta, átment a gazdasági udvaron. Ott látta az elsô kocsist ténferegni. Megszólította barátságosan: ,,No Ferenc, mit csinál?'' -- ,,Hát semmit most, kegyelmes Püspök úr.'' -- ,,És János mit csinál?'' (Ez volt a második kocsis.) ,,Ô segít nekem!'' -- felelte a kocsis. Edina nôvérünk emlékei Még kültag voltam, amikor Püspökatyánk ezt írta számomra az Elmélkedésekbe: ,,A szent szeretet heve vezesse és nevelje a lelkét gyakorlati erényekre. 1916. P.O.'' * * * Ez is 1916-ból való: Fônöknô Anyánk Székesfehérvárra ment ott lévô nôvéreink lelkigyakorlatára, újoncaink fogadalomtétele elôtt. Elutazása elôtt így szólt: A két legdrágábbat reád bízom: a tabernákulumkulcsot és Püspökatyánk ellátását. -- Én fôzni siettem, a kulcsot Klotild nôvér vette magához (én még csak jelölt voltam). Püspökatyánk azért jött hozzánk, mert ide várta a gyóntatást kérô Almássy Sándort. Meg is jött Almássy, meg is gyónt, s rögtön áldozni is szeretett volna. Igen ám, de a tabernákulum kulcsát Klotild nôvér úgy elrejtette, hogy sehol nem találták. Püspökatyánk látva szörnyű zavarunkat, nem szólt semmit -- eltűnt. Néhány perc múlva futva hozta a Krisztina-téri templomból az Oltáriszentséget. * * * Püspökatyánk anyaházunk kertjében ebédelt. (Manninger tanár nagyon komolyra vette Atyánk gyomorbaját, melyet az indexre tétel izgalma okozott.) Gonddal fôztem diétás, szerény ebédjét, s nagy izgalommal igyekeztem fölszolgálni. Álltam a tállal kezemben. Püspökatyánk kedves jósággal szólt: Tegye le, kedves Elza azt a forró tálat. Ne legyen csendes mártír, inkább beszélgessünk. * * * De hogy Püspökatyánk milyen szent ember volt! 1917-ben, amikor a Betánia gyermekotthon még nem költözött ki Csobánkára, meghívta a kültagokat: nézzék meg a leendô Hadiárvaház telepét. Néhány nappal késôbb néhány szikszói volt javítós növendékkel kimentem takarítani. A késôbbi nagy kápolnatermet kellett ebédlôvé tenni, ablakokat tisztogatni. A 10 év óta zárt helyiség ablakait le kellett szedni, teknôben megmosni. Ez sikerült is, de a kereteket a nagy sietségben elfelejtettük megjelölni, így nem találtuk meg a helyüket a visszahelyezéskor. Segíteni akartam, de az alsó táblával leverôdött a fölötte levô tábla, s a kitört ablak rázuhant a fejemre és súlyosan megsebesültem. Drága Püspökatyánk, mint mindig, ott volt, ahol segíteni kellett: ô törölgette vérzô fejemet, gondosan bekötözött, majd kisietett az országútra, hogy kocsit szerezzen. Jött is Csobánka felôl egy hentes. Püspökatyánk megállította a kocsist, hogy vigyen gyorsan a pomázi állomásra, sôt tegyen is föl a vonatra. Az Új Szent János sebészeten varrták össze sebeimet. Az anyaházban aludtam. Reggelre már úgy magamhoz tértem, hogy bevásároltam és siettem ki Csobánkára. Meg is fôztem 16 vendég részére az ebédet. (Akkor még nem volt rendben a régi konyha, így a fôkertész-lak melletti lakásban fôztem.) Püspökatyánknak valami kis felfújtat is sütöttem. De úgy látszik, a fejem mégsem lehetett rendben az elôzô napi sérülés miatt, s a szép fölvert habba a cukor helyett sót tettem. Rónai Petra szolgált föl. Nekem is asztalhoz kellett ülnöm. Láttam: viszi Püspökatyánknak a diétás kosztot. Püspökatyánk vett belôle, s megkínálta Schütz tanár urat, de ô a maga sajátos módján: kulimásznak mondta az én kochomat, köszönte, és nem vett belôle. Püspökatyánk hozzálátott -- amint Schütz tanár úrnak felelte: ez kitüntetés! -- És szótlanul kanalazgatta, majd a tálat átküldte nekem. Megkóstoltam, hát csupa só! -- Így sikerült nekem az elsôsegélynyújtást meghálálnom. * * * Minthogy Csobánkára még mindig nem költözhettek ki (gondolom az iskolás gyerekek miatt) a nôvérek, én fôzögettem, ha a Fônöknô Anyáék kijöttek. Kijött Püspökatyánk is. Kora délelôtt beállított hozzám, a konyhába: ,,Hogy ne csak pusztítsak, hanem hasznot is hajtsak, hoztam fát.'' És hozta, hordta a begyújtáshoz a rôzsét, a fôzéshez a fát. * * * A sok munkáról, gondról, talán öregedésrôl lehetett szó. Püspökatyánk végtelen kedvességgel így szólt: Ezentúl kegyedet Nymphának fogom nevezni, mert a nimfák ugyan nem voltak halhatatlanok, de sokáig nem öregedtek meg. * * * Matild nôvér mindig megsúgta nekem, mikor érkezik Anyaházunkba Püspökatyánk és nálunk ebédel-e? Ilyenkor feldíszítettem terítékét, virággal, szalaggal vettem körül biedermeier stílusban. Egyszer -- már nem emlékszem, talán nem voltam délelôtt otthon -- Püspökatyánk velünk étkezett, de a díszítés elmaradt. Mikor késve asztalhoz érkeztem, Püspökatyánk így szólt hozzám: -- ,,Liebe Nympha, wo ist meine Liebemasche?'' * * * A konyhában segítettem. Valamit keresgéltem a szakácskönyvben. Váratlanul belépett Püspökatyánk. Látva a szakácskönyvet, végtelenül kedves, vidám ijedtséggel mondta: ,,Most tanulja? Akkor inkább ne készítse!'' * * * Hallottam, hogy Püspökatyánk a nappaliban van. Fölkaptam a hegedűmet, s így állítottam be. -- ,,Tud-e hegedülni?'' -- Válasz helyett már játszottam is: Bokrétát kötöttem mezei virágból... Majd utána: Fürdik a holdvilág az éj tengerében... -- Jóságosan hallgatta: kedvenc dalai voltak. És milyen bôkezű volt mindig az elismerésben! Most sem fukarkodott. Köszönte, dicsérte nótáimat. * * * Egy alkalommal Püspökatyánkat nôvéreinkkel együtt a nappaliban találtam. A díványon ült. Odasiettem, hogy köszönhessek. Mindjárt kérdezte, rajta levô kabátjára mutatva: -- Mondja, liebe Nympha, nagyon csúnya ez a kabát? Meghatódva néztem kopott, zöldre fakult kabátjára: Drága Püspökatyám! Szegény ember még hordhatja, de püspök már nem! -- feleltem. -- ,,No, ha szegény ember hordhatja, akkor én is hordhatom!'' -- mondta nagyon komolyan, meggyôzôdéssel, önmagának mondva, és mégis -- mindnyájunknak mondva. * * * Kedves emlékem még diósdi kiküldetésünk. Az V. kerületi elnöknônk: Holzspachné vendégei voltunk Cecília és Teréz nôvérrel. Püspökatyánk mondta a fôpapi szentmisét. Csodálatos szépen beszélt. Ebédnél a hangulatot nagyon emelte Cecília nôvér fiatalos viselkedése. Ô még életében ilyen fényes lakomán nem volt. Elszólásainkon drága Püspökatyánk igen derült. Ez 1926. augusztus volt. * * * Emília nôvérünk emléke az Élôvizek Forrásának kiadásakor, 1927. március végén. A könyv megjelenése elôtt Anyaházunkban könyvkiadó hivatalunknak voltam vezetôje. Éppen a portán helyettesítettem, amikor Püspökatyánk becsöngetett. Az automata zárat azonnal kinyitottam, de nem mentem ki, hogy köszöntsem Atyánkat. Nagyon fáradt voltam, s restelltem volna, ha meglátja fáradt, lehangolt arcomat. Minthogy nagy lépteivel minding gyorsan járt, biztos voltam, hogy már fönt is van az emeleten. De ekkor a portaszoba folyosó felöli ajtajában hirtelen megjelent. Rögtön az ,,Élôvizek forrása'' felôl érdeklôdött: ,,Megjelent-e már? Igen? Mennyiért fogják adni?'' ,,Pár nap múlva itt lesz Püspökatyám'', jelentettem; ,,most jelent meg Tóth Tihamér egyik műve, annak ára 4 pengô. Ugye akkor az Élôvizeket is adhatjuk annyiért?'' Kérdeztem fáradtságomat egészen elfelejtve. -- Atyánk elgondolkodott. ,,Kedves Emíliám! Adják olcsóbban! Én majd inkább segítem magukat!'' -- mondta csodálatos jósággal. -- És ekkor hirtelen letérdeltem eléje, hogy megcsókoljam a kezét. Mintha egy nagy hegynek a lábánál térdeltem volna. Felicitás nôvérünk csobánkai emlékei: 1919-tôl minden nyáron egy hónapot töltött Püspökatyánk Csobánkán. Esôs idô után az erdei úton a kiálló gallyakról a vesszôket metszôollóval levagdosta. Egyszer egy vendégével, egy prelátussal sétálva is vesszôket metszett. A prelátus kérdésére így felelt: ,,Szombatonként a részeges csobánkai munkások erre jönnek haza, és ha meg-meginognak, a kiálló gallyak kiszúrhatnák a szemüket. Meg kell akadályozni a veszélyt.'' * * * A fenyves oldaláról az összegyűjtött szénát Stoffer Mici nénivel egy ponyvás daroglyán, ketten vitték le a gazdasági udvarba a szénapadlásra. A szénát ôk gereblyézték össze. A tűzô nap ellen fejükön nagy szalmakalap volt. Anyaházunk konyhájában az elsô idôben egy nagy öreg, kiégett tűzhely volt. Jónásnak neveztük; hasábfákat égettünk benne, mégsem melegedett át. Még a szanatórium idejébôl maradt ott, sok nehézségünk volt miatta. Egy alkalommal a megboldogult Verona nôvérrel hasogattuk a fôzéshez szükséges fát a kis konyhaudvaron. Arra jött Püspökatyánk. Bejött, a baltát kivette a kezünkbôl, és felhasogatta a fát. -- A balta nyelébe tintaceruzával beleírtam Püspökatyánk nevét és a dátumot. Sokáig ôriztük ezt a baltát, de azután észrevétlenül eltűnt. * * * Püspökatyánk Pilisszentkeresztre ment. Körülbelül 3 óra járásnyi az út az erdôn át. Fônöknô Anyánk nem engedte Atyánkat egyedül menni, két kísérôt adott mellé: Angel házfônök nôvért és engem. A források árkát Püspökatyánk könnyedén lépkedte át, de bizony Angela nôvér belelépett a patakba, pedig Püspökatyánk a kezét nyújtotta. Igen jóízűen nevetett ezen Atyánk. Odaérkezve a plébános úr meghúzatta a harangot, pedig Püspökatyánk inkognitóban akart ott lenni. A falu határából vsszefutottak a hívek. Püspökatyánk kézszorítással nyugtatta a bírót: ,,Nincs semmi baj, ezt csak a jó plébános úr műveltette így.'' A tanítóéknál voltunk megvendégelve, szépen terített asztalnál. Az ebéd kezdetén észrevette Püspökatyánk, hogy a nagy izgalommal, szeretettel terítéskor neki véletlenül a szalvétákkal együtt kiemelt törülközô volt szalvéta helyett. Titokban megmutatta Angela nôvérnek, s intette, nehogy szóljon a kedves háziasszonynak. Kitűnô ebéd volt. Ebéd után átment Atyánk a plébános úrral a templomba, mindent rendben talált. Indultunk is hazafelé. A plébános úr elkísért minket a falu határáig, a keresztig. Ôk ketten az úton latinul beszélgettek. Püspökatyánk jókedvében már odaérkezésünknél Angela nôvért mint ,,fejedelemasszonyt'' mutatta be, engem pedig ,,fônôvérnek'', így a plébános úr kezet akart nekünk csókolni a búcsúzáskor, amin Püspökatyánk igen derült. Voltunk is mi még máskor is ilyen boldog kísérôk. Egy kis hegyi faluba mentünk a plébános úrhoz, akit Pomázról helyezett át Püspökatyánk. Ez az út 4 óra járásnyira volt az árvaházunktól. Velünk indult Némethy atya is, de ô nem bírt gyalogolni, visszafordult. Megérkeztünk. A plébános úr térdre ereszkedett, úgy sírt örömében. Atyánk megölelte ôt és megcsókolta. Püspökatyánktól tudtuk, hogy nagyon szerény körülmények között él, s ezért mindnyájunk részére igen jó kész ebédet vittünk. * * * Egyszer egy magas rangú vendége volt Püspökatyánknak itt Csobánkán. Behozta ôt a konyhába is, s bevezette a konyhához tartozó éléskamrába. Az elsôben így szólt: ,,Ugye, ez a sok üveg tele van paradicsommal?'' Mire én azt feleltem: már üresek mind. Ez nyáron volt. A második kamrában meg éppen nagyon szépen ki voltak sikálva a lisztesládák, s a fedelük kinyitva száradtak. Püspökatyánk így szólt: ,,Lisztjük csak van?'' -- Feleltem: ,,nincs egy csepp sem! Püspökatyánk, tessék megáldani ezeket a kamrákat, ne legyenek üresek.'' -- Letérdeltem, a vendég pap is, és a Püspökatya a kamrák mind a négy oldalát megáldotta, majd minket is. Szép csöndesen kimentek. Másnap telefonáltak Pomázról: 4 zsák lisztet kapunk! Boldogan mentem érte szekérrel. Ezt csodának tartom, mert akkor jegyrendszer volt, s nagyon gyéren lehetett lisztet kapni, s az is olyan volt, hogy a kenyértészta megkelve lefolyt a sütôlapátról. * * * Püspökatyánk egyik szombaton a hegyi úton, az erdô szélén lévô padon üldögélt Edit Fônöknô Anyánkkal, Némethy ft. úrral. Hazafelé igyekezve arra ment egy részeg csobánkai ember, s meglátva a papokat, kezdte ôket szidni, és trágár módon átkozni. Hazaérve, a falu kocsmájába is betért, s hencegve mondta el, hogyan szidta ô a két papot Margitligeten (ahogyan ôk telepünket a szanatóriumi idôk óta nevezték). Az egyik jobb érzésű falusi ember felfigyelt arra, amit ez a részeges ember mondott: ,,Na, te nagy szégyent hoztál a falunkra! Ezt jóvá kell tenned.'' -- A bírónak is a fülébe jutott ez, s másnap, azaz vasárnap megparancsolta az embernek, hogy szedje magát tisztességesen rendbe és menjen el a Püspök úrtól bocsánatot kérni. Vasárnap délután 3 órakor jött a mi emberünk a konyhánkba, éppen én voltam ott, s azt kérdezi tôlem: beszélhetne ô a Püspök úrral? -- Kérdeztem: miért? -- Egy nehéz dolog! De 3 perc múlva már átmentem Püspökatyánkhoz (a villába) és bekopogtam. Halk Ávéra benyitottam. Atyánk felállni nem tudott, mert az operált lábát kellett pihentetnie - - így mentegette ülve maradását. Elmondtam jövetelem okát. -- ,,Igen, igen! Hozza csak ide ôt, de hozzon egy üveg bort két pohárral..., és kis süteményt is hozzon magával, hogy megkínálhassam azt az embert.'' - - Mindent úgy tettem, s átvezettem a csobánkai embert. Püspökatyánk jóságosan fogadta, leültette, elbeszélgetve borral megkínálta, koccintott vele, s talán legvégül még meg is gyóntatta. -- Sírva jött ki tôle, s hálálkodva ment haza. A falu emberei várták, s kíváncsian kérdezték tôle: ,,No, nem rúgott ki a Püspök úr?'' -- ,,Nem! Olyan jóságos volt és meg is kínált borral és szívbôl megbocsátott. Kezet fogott velem, és a vállamat is megveregette.'' Az egyik ember nem hitt neki, és azt mondta: majd én megkérdezem a ligeti nôvéreket, igazat beszélsz-e nekünk! -- Le is jött hozzánk, én beszéltem vele, megmondtam, hogy igazat mondott. Ilyen irgalmas volt Püspökatyánk! * * * Ha Püspök atyánk itt volt, Hamel bácsi ôrizte éjjel a villát. Tôle tudjuk, hogy Püspökatyánk reggel 4 órakor kelt fel mindennap. Harisnyában jött le, hogy a villában lakókat föl ne ébressze. Minden reggel fölment az Oszolyra, ott elmélkedett, s háromnegyed 7 órakor jött le, s mondta el miséjét. * * * Egyik évben az egész intézet 8 napos tanulmányútra ment Bécsbe. Hazaérkezésük elôtt engem hivatott Püspökatyánk, s egy borítékot adott át azzal, hogy amint Angela nôvérék leszállnak itthon a kocsiról (amely a szentendrei kikötôbôl hozza ôket), azonnal nyomjam a kezébe Angela nôvérnek a pénzes borítékot. Úgy is tettem. Püspök atya és Fônöknô Anyánk nagyon élvezték a kis veranda ablakából ezt a pillanatot és Angela nôvér örömét, mert a zsebében néhány garassal tértek haza. Hedvig nôvér így ír: Missziótársulatunk megálmodója volt... Tervének megvalósításához nem találhatott volna méltóbbat, mint Farkas Editet, Alapító Anyánkat. Amikor a nagy Prohászka püspökre föleszméltem, én is olyan modern, fôvárosi 15-16 éves leány voltam, mint a mai fiatal leányok. Nem is voltam különösebben vallásos, bár az iskolai szentmiséken karban énekeltem a kóruson, a Belvárosi templomban, amely nagyon hatott rám nemes, egyszerű szépségével. Itt hallottam életemben elôször beszélni Prohászka Ottokárt. Vendég voltam egy ismerôs családnál. Az ablakból hosszan néztem a Dunát. Alkonyodott. Egyszerre csak megélénkült a tér: rengetegen iparkodtak a templom felé. Mi van itt? -- kérdeztem. A szokásos havonkénti konferenciabeszédet tartja most itt Prohászka püspök, mert az Egyetemi templomot jelenleg renoválják -- felelték vendéglátóim. -- Prohászka? Ki ô? -- Gyere le velünk, majd megtudod! -- Nem tartottam velük, de a dátumot megjegyeztem. A téren láttam egy magas papi alakot, eléggé kopottas reverendában, de azt valami fölséges eleganciával viselte, gyors, ruganyos léptekkel haladt a sekrestye felé. Tehát már láttam -- gondoltam -- de hazasiettem. A következô hónapot azonban alig bírtam kivárni. És mégis a templom bejáratánál maradtam, hogy mindenkitôl, mindentôl függetlenül hallgathassam... és észrevétlenül távozhassam, amikor akarok. Elhatároztam, hogy nem fogok meghatódni. Azaz, hogy mégis! Meg akart ô minket, valamennyiünket nyerni Annak, akivel annyira tele volt szíve-lelke: Istennek akart megnyerni. Beszédének mottója: Emberszíveken át Isten felé! Azt mondja ott fönn a szószéken...: Jézus küldetésének virága az egyház szentsége. Ilyeneket én még soha nem hallottam. Soha nem sejtett távlatot tárt föl elôttem. Két gesztusával, 5-6 szavával megrajzolt elôttünk egy kertet, tele virággal, ahová magával ragadott bennünket. Rohanva követtük, nem bírtuk az iramot..., ez már nem járás, ez már szárnyalás. Szinte mintha megszánt volna a Püspök bennünket, elhallgatott. Nagy csend támadt. -- Ijedten néztem körül: mi ez, mi van velünk? A virágoskert bezárult, de már kezemben volt a kulcs. Hallgatagon mentem haza. Pár hónap múlva meghívót kaptam a postán a Szociális Misszióstársulat Szent Erzsébet Leányklubjának megalakulására a Molnár utcai Fehér terembe. Hát én oda el nem megyek! Mamuskám elmenjek? -- Ahogy gondolod. -- Nem megyek, férfiaknak való a klub... Dehát az a múlt havi konferencia megint... Igaz is: hol van a kiskulcsom a ,,kerthez''? Mégis elmegyek. De nem lépek be. -- Elmentem. A kapuhoz érve látom, hogy valóságos fogadóbizottság vár minden leányt. Szinte kézrôl kézre adva kerültem a terem ajtajáig. A teremben boldog zsivajgás: nyári emlékek Lillafüredrôl, ahol együtt nyaraltak. Csupa kérdés, mosoly, elevenség az egész együttes. -- Belépsz a Klubba? -- kérdezték tôlem. -- Nem! Körülnéztem, minden tetszett: a lányok szépek, frissek, kipirultak, a legtöbbje ismerôsként beszélgetett a körüljáró kékfátyolos missziós nôvérekkel. Egyszerre eszembe ötlött, hogy mindig ôk tetszettek nekem a körmeneteken legjobban. Bizalommal néztem most rájuk. Nagyjából ismertem is a munkaprogramjukat: segítô munkájuk minden népréteget és minden korosztályt felölel. Van Nôvédelmi Hivataluk is. És ami 1925-ben szinte példa nélküli volt: fogadalmas nôvér külsô, szociális munkában. Már azt is tudtam, hogy a szép kék keresztjük belsô felirata: ,,Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek!'' Itt is, most: nyájas közvetlenségük átsegített minket, vendégeket az idegesség zavarán. -- Hirtelen mozgolódás után csend támadt: megjelent az elnöki pódiumon Prohászka Ottokár. Ô az én távoli és mégis közeli ,,ismerôsöm''. Kezdtem egyszerre otthonosan érezni magam. -- A Klub -- mondta utolérhetetlen szeretetreméltó módon -- az elsô leányklub lesz Magyarországon. Korunk lelke buzdított arra a gondolatra, hogy összegyűjtsük az önként jelentkezô fiatal leányokat, hogy együtt művelôdjenek szabadidejükben a missziós nôvérek felügyeletével, irányításával. Már működésben van a rádióvevô, hogy a világűrben zengô hangokat leadja: hogy a gondolat közkinccsé váljék. A Leányklubnak is, mint Egyházunk fiókintézményének célja, értéke, ereje, hivatása: merô erkölcs. Ettôl lesz virágos a föld. A klubtagnak sugároznia kell mint rádióleadónak a fentrôl kapott, összegyűjtött igazat, jót és szépet. Hogy ennek a hivatásnak megfelelhessen, magától értetôdô, hogy intenzív lelki életet kell élnie. És ekkor bemutatta a kiválasztott lelki vezetôt: Ft.Babits Endrét, akit Kaposvárról helyeztek a budapesti Szent Imre Kollégium élére. Az ôrá bízott egyetemisták lesznek a klublányok partnerei a közös szórakozásban, mert öröm és derű nélkül nem lehet mások vigaszára nevelôdni. A Leányklub tagjának szociális missziója van. Ezután a Püspök úr bemutatta a klubvezetô nôvéreket, akik elmondták beszédüket; egy klub leány beszámolt a közös nyaralásról. Utoljára beszélt Babits atya. Az elnöklô Püspök úr felszólított minket, akinek kedve van, iratkozzék fel a klub listájára. És én azon vettem észre magam, hogy a pódium felé tartok... Mégpedig önként és igen nagy örömmel. A kezemben reszket a toll. A ,,kertbôl'' beléptem az ,,elôcsarnokba''. Egyre beljebb kerültem Isten házába, éspedig önként, szabad akaratból a segítô kegyelem révén. Boldog és szépséges év telt el a Leányklubban. ,,Megvallom -- mondta Babits atya -- nagyon féltem vidéken a fôvárosi leányoktól és milyen kellemesen csalódtam!'' -- De mi magunk is éreztük, hogy sok minden változott meg bennünk is, körülöttünk is. Megtanultunk látni... Kimentünk az Ottokár Árvaházba Csobánkára. 1926-ban, amikor már a hadiárvák legtöbbje fölnövekedett, kenyérrel a kezükben távoztak, hogy mint tanítónôk, gazdásznôk, varrónôk stb. állhassák meg a helyüket. A mostani árvák árvábbak voltak elôdeiknél: ôk a szüleiknek nem kellettek. Budapesti kis védenceink, akiket ,,kistestvéreinknek'' fogadtunk, milyen szomorú kis penészvirágok voltak az itteni pirospozsgás, nevetôs apróságok mellett. Egész életet kell a szociális munkának áldozni -- villant át a lelkemen a gondolat. -- Miért vagy itt? -- kérdeztem egy pöttömnyi leánykától, aki a varrodai nagy asztal alól mosolygott felém. Kérdésemre elgörbült szájjal mondta: ,,Anyutájét mindid tiabálnat és nem szejetnet endem.'' Legszívesebben szerettem volna fölkapni és hazairamodni vele, egyenesen az Édesanyámhoz. Istenem! 6 éves korom óta félárva vagyok, és milyen otthonom van gondokkal küzdô drága anyám mellett... A gyerekek énekszóval kísértek le az autóbuszig, de én csak ezt hallottam: ,,Anyutájét nem szejetnet endem...'' * * * Következô tanulmányutunk egy szeretetotthonba vezetett. Egy nénikét vétettünk fel oda. ,,Nem szeretnek a gyermekeim...'' -- panaszolta szomorúan. Egy szegény bukott lánnyal beszéltem: ô is a szereteten tűnôdött. Püspökatyám! Hát ennyiféle szeretet és szeretetlenség van a világon? Hát ilyen keretet mutattál meg nekem? -- keseregtem 16 éves szívemben. Szinte hallottam a hangját: ,,Én a másik keretet mutattam meg, ahonnan át lehet jönni, és át kell jönni segíteni. Mert szociálisan kell szeretni. Emberszíveken át, Isten felé!'' A Szent Erzsébet Leányklub elsô éve letelt. 1926 ôszén új klubévet kezdtünk. A klubterem szinte izzott a munkára váró lányok lelkesedésétôl. A klubvezetô nôvér alig tudott csöndet parancsolni. Végre szólhatott: Közületek valaki búcsúzni akar! Kilép a klubból. Megdöbbenten kiáltották: Ki az? És miért? A nôvér küzdött a könnyeivel: Nem veszítjük el! Fölvételt kért a Misszióstársulatba, s Alapító Fônöknônk fölvette jelöltjeink közé. -- Az egész terem egyetlen nagy kiáltás volt! Mindenki ölelgetett, az egyik társam izgalmában fölborította a széket: ,,Megelôztél! -- kiáltotta -- én még nem tudtam dönteni!'' -- Ne erôltesd magad -- mondtam neki -- tudod, mi van a fölvételi lapomon? ,,Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket!'' Október 2-a óta jelölt voltam az Anyaházban. Sokféle apró-cseprô megbízatást kaptam a munkaidô alatt. Akkoriban szedték le az állványokat a fölépült Anyaház frontja elôl. Kedvem szerinti beosztást kaptam: az Országos Nôvédelmi Hivatal fogadószobáját kellett kitakarítanom, a bútorokat helyre raknom... Egyszer csak rémülten hallom (a rémüldözés szervesen hozzátartozik a jelöltséghez) a lépcsôn lejövô Ottokár püspökatya jellegzetes hangját: ,,Tehát itt lesz ezután a birodalma -- Ancilla nôvér?'' -- És már nyílik is az ajtó. Szerencsére sikerült nagyhamar bebújnom az egyik kerek asztal alá. -- Ezt jól megúsztam -- gondoltam elégedetten... De nem így a huncut Ancilla nôvér, aki rejtekhelyemen észrevett. Sorra mutogatta a nagy helyiség rojtos terítôjét, s rámutatva így szólt: Püspökatyám, bemutatom legfiatalabb jelöltünket, aki a Szt. Erzsébet Leányklubból lépett be. -- Igen? -- mondotta élénken Püspökatyánk, miközben én lángoló arccal elônégykézláboltam a fedezék alól -- ,,igen, hallottam róla: ô az elsô fecske!'' ,,De csak ilyen szárnyam van!'' -- s mutattam a portörlômet. ,,Kezdetnek nagyon jó'' -- vigasztalt a drága Püspökatya -- és szeretettel nézett rám. ,,Milyen gyermek még!'' Jozefin nôvér emlékei: Tavaszi keltetésű aprójószágunk nyárra már mindig nagyon szép volt, sok is volt. Éppen 110 kacsát etettem, amikor Püspökatyánk megjelent. Sokáig nézte, figyelte az éhes pekingieket. Majd így szólt: Hát valóban falánk állat a kacsa. De békés állat. Az egyetlen faj, amely nem veszekszik, amikor eszik. De hogy is van az, hogy Püspökatyánk mindent észrevett? * * * Egyik délelôtt besiet hozzám Püspökatyánk: -- Jozefinkém, jöjjön velem gyorsan. Találtam egy bokor alatt egész fészekalja pulykatojást. Mentünk is. Vittük nagy óvatosan a helyére. Nincs az a falusi szegény özvegyasszony, aki úgy örült volna ennek a néhány tojásnak, mint Püspökatyánk! * * * Hogy olyan jól tudtam másokat utánozni, meg hogy az esti énekkarban én is szerepeltem Fônöknô Anyánk villája elôtt, többször fölhívtak, hogy adjak elô valamit. Így volt ez 1918. október 10-én este is, a sok vendég távozása után. De még volt a villában néhány elôkelôség. Új nôvér voltam, majdnem zavarban is voltam, dehát engedelmeskedni kellett. Körülnéztem a szép nagy szobában. -- Ha zarándok -- és búcsús éneket kell énekelnem, kérem szépen, hogy elbújhassak a spanyolfal mögé, mert én ilyenkor iszonyú nagy szájat tátok! -- El is rejtôzködtem, s hozzákezdtem. Nehezen tudtam komoly maradni, annyira nevettek rajtam. Ismételnem kellett, nem is tudom, hányszor? Így kerültem én azon a nagy ünnepnapon a ,,szereplôk'' közé. Ettôl kezdve drága Püspökatyánk ha meglátott, így kiáltott felém: Hogy van, kedves zarándokasszony? A déli órákban nyáron sok dolgom volt az itatással, a rengeteg apró baromfi beterelésével, hogy déli ima, ebéd, rekreáció alatt az udvarban legyenek. Ezért én a mi ebédünk után jutottam be a nagy kápolnába. A két nagy ajtó mindig tárva volt, a vastag kókuszszônyegen nem hallatszott a lépésünk. Csöndesen mentem be a villa felôli oldalon. -- Ott térdelt Püspökatyánk a kápolnában a jobb oldalon. Elmerülten nézett a tabernákulumra... felemelt karral adorált. Gyakran láthattam ôt ebben az idôben: mindig ilyen átszellemülten, soha nem támaszkodva, csodálatos arccal, az oltár felé fordulva. Hogyan is mondjam? Olyan volt, mint aki látja az Istent! A növendékek szentnek nevezték Püspökatyánkat. Mezítláb lopakodtak be a nap különbözô óráiban, hogy meglessék, hogyan imádkozik a Püspökatya. Meg is állapították, hogy mozdulatlan. Soha nem támaszkodik a térdeplôhöz. És milyen soká imádkozik! Mindig egy fél óráig. És napjában háromszor! Hát ô a mennyországba jut! * * * Már nem tudom, melyik évben: egy katolikus nagygyűlésen hallhattam drága Püspökatyánkat. Amint megjelent a szónoki emelvényen, az egész Vigadó zengett a tapstól és éljenzéstôl. Sokáig kellett várnia, míg megszólalhatott. Összekulcsolt keze az elôadóasztalon pihent. Maga elé nézett. -- Hála Istennek, én egészen közel voltam és nagyon figyeltem. Az arcáról ezt olvastam le: ,,Uram, ami itt most történik, az mind a Tied!'' (Ez 1926. október 10-én volt. Ez Atyánk utolsó nagygyűlési szereplése volt.) Anonim feljegyzések Atyánk az indexre-tétel óta étvágytalan volt. Még 1918-ban is beérte egy-egy pohár tejjel. Az index óta haláláig álmatlanságban szenvedett. Ezt nappal sem pótolta, nem szánt idôt a pihenésre Csobánkán sem. Étvágytalanságát olyan ügyesen leplezte, hogy az asztalnál étkezôk észre sem vehették. Irma néni és Ilonka (Guszti bácsi felesége) nagy gonddal és kitűnô képességgel készített ételeibôl nagyon ritkán vett másodszor. Tudtuk mi ezt csobánkaiak. (Verona nôvérünk jelölt korában és újonc korában Székesfehérváron, a püspöki konyhában Irma néniéktôl tanult sütni-fôzni.) Egyik ünnepre remek krémes-bélest sütött Atyánk tiszteletére. A villában felszolgáló nôvér nagy örömmel hozta hírül a konyhába: ,,Képzelje kedves Verona nôvér, Püspökatyánk egyszerre két krémest vett ki a tányérjára. Ez aztán a siker!'' * * * 1927 nagyhetében a Hajléktalanok Kerepesi úti menhelyén húsvét elôtti missziót tartottunk. Az utolsó napon, a befejezô tanítás után a fôtisztelendô úr gyóntatott, mert a lelkigyakorlatot a másnapi közös szentáldozás fejezte be. Megható volt az öreg férfiak igyekezete a gyóntatószék felé a szomszéd szoba küszöbe elôtt. De egy kedves öreg a helyén maradt. Már csaknem mindenki meggyónt, de ô nem mozdult. Elgondolkodva bólogatott maga elé. Végre meg mertem kérdezni: Nem óhajt- e holnap áldozni? Mert akkor most kellene meggyónnia. Komolyan nézett föl: -- Meggyóntam én kérem Prohászka püspök úr halála napján, még másodikán, mert ô az én bérmaapám volt. Másnap áldoztam is. Verona nôvérünk: Az elsô világháború alatt kedves Fônöknô Anyánk nôvéreinket elhelyezte Székesfehérvárra, ahol több kórházban mint önkéntes ápolónôk dolgoztak. A noviciátussal én is oda kerültem. A jó Isten kegyelmébôl drága Püspökatyánk nôvérétôl: Irma nénitôl tanultam fôzni. Korán reggel már bent voltam a püspöki palotában, mindig ott lehettem a kis kápolnában Püspökatyánk szentmiséjén, hetenként ô gyóntatott meg, néha elmélkedett is nekem. Egyik reggel szentmise után megszólított: ,,Kedves Veronácskám, magának valami gondja van!'' -- Nagy zavarban vagyok, drága Püspökatyám... Nem tudom, mit tegyek? -- ,,No, mondja csak el egészen egyszerűen!'' -- biztatott. -- Drága Püspökatyám, néhány napja azt hallottam a konyhán az alkalmazottaktól, hogy ôk nagyon fáradtak, sok a munka, korán kelnek, késôn fekhetnek, este 11- kor is alig jutnak a szobájukba. Hát ezen segíteni kellene! De hogyan? Irma néni is nagyon sokat dolgozik. Nem merek neki szólni, félek, hogy megsértem vele. -- Így dadogtam, nem is mertem fölnézni. Püspök atyám a vállamra tette a kezét és így szólt: ,,Kedves leányom, nézzen csak rám, Veronácskám! Kötelessége volt ezt nekem jelenteni. Most már legyen nyugodt. Megtette, amit tennie kellett. Én ezt az ügyet még ma, most elintézem.'' -- Kereszttel jelölte meg a homlokom. Felszabadult szívvel siettem a konyhába. Irma néni jóval késôbb jött le a konyhába, mint máskor. Szinte félve néztem rá, amikor köszönni eléje álltam. Olyan volt, mint mindig: szelíd, jóságos, talán még jobb, mint eddig. Attól a naptól kezdve az alkalmazottak minden este 9 órakor pihenni tértek. Katalin nôvérünk így emlékezik: Mint kis hadiárvát a tokaji hadiárvaházba utaltak be. 12 éves lehettem. Igen nagy hajam volt, s hogy könnyebben fésülhessenek, levágták a copfomat, de a homlokom fölött frufrut hagytak. Tokajból hamarosan áthelyeztek Csobánkára az Ottokár Hadiárvaházba. Püspök atyánk odaérkezett. Egyik nap, amint fölfelé futottam, a fôépület elé érve majdnem neki szaladtam Püspökatyánknak. Ijedten néztem föl rá. -- Ô a két kezébe fogta a fejemet, megsimogatta, s jóságosan mosolyogva mondta: ,,No, no! Te kis párizsi divatom!'' -- Régen volt, de óh, az a csodálatosan zengô hangja... Elekes Klára nôvér: Fiatal leány voltam, egy teljesen liberális, mondhatni közömbös családban és társadalmi életben éltem. 14 éves koromban egy intelligens, felnôtt leányismerôsöm kezembe adta Prohászka Ottokár: Diadalmas világnézetét, s néhány szóval kedvet csinált nekem az elolvasásához. Olvasni nagyon szerettem, családi szenvedélyünk volt, emlékszem, bátyámnak is külön könyvtára volt, elvonatkoztatva a családitól -- csupa ateista filozófiai könyvek. Jómagam inkább a szépirodalmi könyveket kedveltem. Mégis hozzáfogtam a Diadalmas Világnézet elolvasásához. S attól kezdve megszereztem a többi könyveit is, és állandó olvasmányom lett mindegyik, anélkül, hogy ôt ismertem volna. 1926-ban, mint a Misszióstársulat leányklubjának tagja Pestre jöttem, hogy a Misszióstársulat Országos Ifjúsági kongresszusán részt vegyek. Elôzôleg már foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy belépjek a Misszióstársulatba, de nem kaptam meg szüleim beleegyezését. Most azonban hosszú imádság és vágyakozás után ezt a kongresszust használtam fel arra, hogy a hivatásom sorsát itt Pesten dűlôre vigyem, s azután, amint sikerül, szüleim beleegyezését is megnyerjem. Szívszorongva indultam tehát nagy utamra. Elsô napon mindjárt összetalálkoztam kedves Mercedes nôvérrel, akit már ismertem és szándékomról tudott még a sasvári leányklubi nyaralásom alatt. Alighogy beléptünk a Társulat Krisztina körúti nagytermébe, szinte észrevétlenül megjelent hátunk mögött Püspökatyánk. Mercedes nôvér nagy szeretettel vezetett oda hozzá, és bemutatott neki, megemlítve, hogy szándékom van a Társulatba belépni, ha megnyerem a szüleim beleegyezését. Kezet csókoltam, ô sokáig tartotta kezében a kezemet, s mélyen a szemembe nézett. Megremegtem, éreztem, hogy most a lelkembe lát. Nézett a szemembe szótlanul, és én bensômben remegtem, hogy mi lesz a válasz? És ekkor megszólalt: ,,Nagyon örvendek...'' -- Még egyszer hosszan rámnézett és mondta: ,,Isten vezesse hozzánk!'' -- Még abban az évben megkaptam szüleim beleegyezését és már novemberben mint jelölt vehettem részt az ô konferenciabeszédén. Hosszú évek múltak el. 1948-ban kedvet kaptam arra, hogy hallgassam a Ward-kollégium évfolyamait. A szünetben megismerkedtem egy bájos fiatal leánnyal, néhány szót váltottunk, valahogy irodalomra került beszélgetésünk sora. Megkérdeztem, mit olvas szívesen? Az illetô 1945- ben érettségizett, s mint könyvelô dolgozott, csak az esti elôadásokra jöhetett. Kérdésemre azt mondta, hogy Prohászka Ottokár műveit olvassa. (Megemlítésre méltónak vélem, hogy ez a Párizsban sok évet töltött fiatal leány Püspökatyánk minden művét ismerte.) Hirtelen feltettem neki a kérdést: mit gondol, melyik könyvébôl szerez bizonyosságot, hogy ô szent volt? -- Csak két percig gondolkodott és azt mondta: ,,A Soliloquiából!'' -- Teljesen igazat adtam neki. Egy alkalommal dr. Tóth János vári plébános úrral beszélgettünk Püspökatyánk könyveinek hatásáról. Akkor ô megemlítette nekem, hogy ô Püspökatyánk által kapta hivatását. 1927-ben 7 éves korában édesanyjával egy templombúcsún vett részt a Fejér megyében valamelyik kis faluban. A szentmisét és a szentbeszédet Püspökatyánk mondta. Olyan csodálatos hatással volt az egész egyéniségébôl kisugárzó szentség és erô, hogy akkor elhatározta, hogy pap lesz. Ladiszla nôvérünk ôrizte meg ezt a két gyöngyszemet Édesanyám az 1914-es háború idején a székesfehérvári püspöki kórházban fôzött a sebesülteknek. Püspökatyánk naponként benézett a kórházba: -- Hogyan van Rózsika? (Ô így nevezte Róza helyett.) Van-e elég fája? -- Majd hoz fel Ferenc. (A kórházi konyhás szolga.) -- Egy idô múlva megjelent Püspökatyánk, karján fával, melyet a nyitva talált fáskamrában elôbb felvágott. Behordta az egészet. Ettôl kezdve eldugtam a fáskamra kulcsát -- mondta nagy restelkedve Édesanyám. Az árvaház fenyvesében még a szanatórium megszűnése óta nôtt hellyel- közzel lucerna. A késôbbi szép tejgazdaság elsô úttörôi 2-3 kecskénk számára egészen szép kis boglya takarmány került így rendre. Angela házfônök nôvér Csobánkáról hivatott egy öreg napszámost, hogy kaszálja le a lucernát. Erre a hírre az éppen Csobánkán pihenô Püspökatyánk fölment a fenyvesbe. Az internátus tetején dolgozott öreg alkalmazottunk, Papuska. Ô hallotta a következô párbeszédet: ,,Megszomjaztam, tisztelendô úr! Hozzon nekem egy kis vizet.'' -- mondta a napszámos. Püspökatyánk hamarosan hozta is a kis kancsót, poharat. Majd így szólt: ,,Ha a gazdasági udvarban találok kaszát, segítek Magának.'' Talált is, az öreg sváb fent is rajta néhányat, s Atyánk kaszált. Hogy így hamarább végeztek, kérdi Atyánkat: ,,Tisztelendô úr, mennyi a maga fizetése? Eleget adnak itt enni?'' (A kis öreg úgy vélte, ô az árvaház papja.) -- Atyánk megnyugtatta, hogy van mindenbôl elég. De az öreg bácsi így biztatta: Most lesz nálunk a búcsú Szent Anna napján: majd meghívom magát hozzánk egy jó ebédre. Lejövet mondja a háztetôrôl szintén lekövetkezô Papuskának: ,,Elég jól dolgozott a pap!'' -- De Papuska nem szólt semmit. Majd úgyis minden kiderül a búcsún. Elérkezik a búcsú napja. Ott ismeri föl a mi öregünk, hogy aki misézik, nem más mint maga a püspök: az a pap, aki vele kaszált az árvaházban. -- Szentmise után átfurakodott a tömegen, térdre esve kért bocsánatot. Püspökatyánk alig gyôzte ôt vigasztalni, megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, igen jól kaszáltak együtt. És lám ezen a szép búcsún ismét találkoztak. Püspökatyánk nem lett volna ,,Ottokár püspök'', ha meg nem hívta volna ,,egy kis jó ebédre'' az engesztelô kaszáló társát. Nagy tűnôdés után el is fogadta a meghívást. Majd a kis öreg a sokadalomban megkereste Papuskát, rettenetes felindulásában majd megette ôt: ,,Azért néztem én magára már a szentmise alatt -- mondta --, hogy miért nem mondta meg nekem akkor, ott mindjárt, hogy az a pap a Püspök úr! Ilyen szégyen sem ért még engem! Egy ilyen nagy püspökkel így bántam el. De miért is nem kérdeztem tôle már akkor, amikor olyan jó szívvel hozta nekem a vizet, hogy mi a neve?'' -- Papuska megörült ennek a kis kibúvónak, amelyen a kis öreg meginduló haragja elôl meghátrálhatott. - -,,Hát látja, itt a hiba. Maga is megmondhatta volna, magát hogy hívják, s akkor a püspök úr is megmondta volna, hogy ô meg a fehérvári püspök.'' -- Így aztán mégis csak kibékültek... Lenke nôvér emlékezései: Drága Püspökatyánkkal 1908 márciusában találkoztam elôször. 11 éves kis polgárista voltam az Orsolyitáknál. Az egész intézet nagy izgalommal várta Prohászka püspök úr jövetelét: lelkigyakorlatot ad a kassai hölgyeknek. Nemcsak a nagy díszterem, hanem a gyorsan kiürített polgári iskola osztályai is várták a lelkigyakorlatozókat. Az én édesanyám is, beteg nagynéném is részt vettek. M.Szaniszlótól hallottuk, hogy milyen nagy és szentéletű szónok lesz a zárda vendége. Nagyon búsultam, hogy miért is nem vagyok én már felnôtt, hogy hallgathatnám. Csak legalább egyszer láthatnám. Még lelkiismereti kérdésem is volt: nem bűn-e a nagy vágyódás? Édesanyámék elragadtatva beszélték el nekem az elmélkedések egy-egy pontját, de mindig így fejezték be: ,,Te ezt még nem értheted!'' Az én kis 11 éves lelkem azonban most már nemcsak látni, hanem hallani is akarta az ,,aranyszavú Püspököt.'' M.Szaniszla másnap a polgáristákkal még székeket hordatott a nagyterembe, s a rányíló oldalsó termekbe, mert olyan sokan voltak, hogy az elsô elrendezés kevésnek bizonyult. Kicsi és gyönge voltam, de elsônek jelentkeztem a székhordásra. Hordtuk szakadatlanul. ,,Lenke, te már elfáradtál!'' -- intett a jó Máter. De én csak rohantam egy újabb szállítmánnyal. A hosszú balkonon száguldtam végig a nagyterem felé, s nekiszaladtam a székkel együtt egy magas, földöntúli arcú papnak. Jóságosan megfog, átölel, s azt kérdi: ,,Kislányom, talán a tatárok kergetnek?'' Ahogyan rám nézett, tudtam, hogy a jó Isten meghallgatta kérésemet: nemcsak láthattam, s hallgattam a nagy püspököt, hanem áldást is -- a homlokomon kis keresztet kaptam tôle. A polgári iskola után elvégeztem az Orsolyiták nôi gazdasági tanintézetének két évfolyamát. Utána is bejártam M.Borgiához, aki lelki olvasmánnyal látott el. A könyvtár kulcsát át is adta: keressek magamnak való könyvet. Az intézet akkor kórház volt, a világháború második évét éltük. Segítettem a kórtermekben, irodában, konyhában. Jutalmul élvezhettem az intézeti könyvtár kincseit. Egyszer egy értesítô került a kezembe, utána még néhány. Nézem, lapozom, az egyikbôl egy csodálatos arc tekint felém. Hol, mikor láttam az arcot? Oh Istenem, ez Ottokár püspök úr. Ugyanaz, aki 1908-ban kis keresztet rajzolt a homlokomra. E naptól kezdve ritka kivétellel naponta olvastam műveibôl: mit mond, mit üzen nekem? 7 év telt el így. 1923-ban október 15-én már Társulatunk jelöltje voltam. És csaknem ugyanúgy találkoztam Püspökatyánkkal, mint legelôször. Az irodából székeket vitettek velem a fogadószobába. A jelöltek jellegzetes izguló buzgóságával rohantam. És ekkor hallom: Édes leányom hova, hova igyekszik? Atyánk hangja volt. A régi, 15 évvel ezelôtti találkozásnak köszönhetem, hogy itt vagyok -- gondoltam, de szólni nem bírtam. Letérdeltem; fölemelt, áldást, keresztet adott a homlokomra. Egyszer Csobánkán láthattam Atyánkat Nagyboldogasszony napján, az intézeti búcsún. Mézeskalács szívet adott nekem. Ôriztem mindaddig, míg el nem porladt. Az ötödik találkozás 1927-ben volt. Hiszen valahányszor Anyaházunkban volt, mindig láthattam, hallhattam. De találkozásnak mondom ezt a nagy kegyelmet, amikor velem beszélt. Könyvtáros voltam. A mi szép nagy nôvérkönyvtárunkat rendeztem a nappaliban, amikor Püspökatyánk Denisz nôvér kíséretében megjelent. Gondolom, a kápolnából jöttek. Kedves Denisz nôvér (betegsége miatt sokat volt távol anyaházunkból, s hirtelen nem emlékezett, ismer-e engem Atyánk.) ,,Tetszik ismerni a mi Lenke nôvérünket?'' -- kérdezte. -- Igen! -- mondja Püspökatyánk -- ô a mi kis lengicénk. (Így mondta: Lengicénk!) Olyan lenge, mint egy nádszál, egy karcsú nádszál, de lélekben sohasem lesz nádszál, hanem erôs tölgy. -- Ezután még néhány kérdést intézett hozzám a könyvtárra vonatkozóan. Majd áldást, keresztet adott a homlokomra, s elment. Nemsokára, március 31-én este én nyitottam neki ajtót. Az egyetemrôl jött haza. Gratias! -- mondta, -- de nem sietett el mellettem, megállt. Ismét kis kereszt, az utolsó, a homlokomra. Másnap agyvérzés érte. Reggel elsôpénteken ô áldoztatott. Április 2-án láttam utoljára: halottas ágyán. Áldást osztó kihűlt kezét csókolgatva köszöntem meg ,,végrendeletét'': Sohasem lesz ingó nádszál, hanem erôs tölgy!'' Óh, azóta hányszor kellett küzdô magamat ezzel a végrendelettel erôsítenem. Segítségében bízva remélem: odaát boldogan találkozom még vele! Hiszen állandóan segít most is, íme egy a sok közül: Édesapám 30 évig nem gyónt. Minden vasárnap szentmisét hallgatott, minden böjtöt megtartott, minden évben lelkigyakorlatot tartott, kétértelmű szót vagy káromkodást sohasem hallottunk tôle. De 30 éven át egyszer sem gyónt és nem áldozott. Püspökatyánk halála után Édesapám íróasztalára tettem Püspökatyánk ,,Keresztény bűnbánat és bűnbocsánat'' c. remekművét. És kilencedet kezdtem segítségéért. És édesapám meggyónt, megáldozott. Magdolna nôvérünk emlékei Anyaházunkban, a nappaliban varrogattam az ablaknál. Püspökatyánk a kápolnába menve áthaladt a szobán. -- ,,Ne rontsa a szemét, Magdolnácska!'' -- ,,Látok még, drága Püspökatyám.'' ,,De már sötét van, s a Maga szeme a Társulaté'' -- intett jóságosan. Néhány nap múlva nagy fogfájással teljesítettem szolgálatot a portán. A hideg miatt meleg kendôvel felkötöttem az államat. Becsöngetett Püspökatyánk: -- ,,No mi baj van, Magdolnácska?'' -- kérdi. -- ,,Fáj a Társulat foga!'' -- mondtam keserves derűvel. Püspökatyánk arcán átvillant a legutóbbi ,,találkozásunk'' emléke, s bár sietett, visszafordult: ,,No, no, Magdolnácska, maga nagy lókötô!'' Petra nôvérünk elsô emléke 1924-ben a debreceni kongregációban hallottam, hogy a Szociális Misszióstársulat lelkigyakorlatot rendez a budapesti Erzsébet nôiskolában a Misszió Országos Szervezete munkatársainak. Húgommal hozzácsatlakoztunk a debreceniekhez. Nagy örömmel mentünk, mert tudtuk, hogy a háromnapos lelkigyakorlatot Prohászka püspök úr tartja. Az intézet nagyterme zsúfolásig megtelt. A Püspök úr a katedra asztalától beszélt, naponta háromszor adott tanítást az ember céljáról. El nem képzelhetô hatással volt ránk kongreganistákra is. Amikor az elsô nap az elsô elmélkedést követô szünet után a második tanításra megszólalt a csengô, mindnyájan besiettünk. Engem, a lelki életet voltaképpen alig elkezdô vidám, világias lelket megkapott valami: a nagyterem Ottokár püspök szellemével, lelkével úgy telítve volt, hogy a helyemhez érve nagy áhítattal azonnal letérdeltem. A lelkigyakorlat végeztével mindnyájan kirándultunk Csobánkára, az Ottokár árvaházba. Az intézet megtekintése után a közös ebéd a fenyvesben volt, és Püspökatyánk mindenütt velünk. A pázsitra terített pokrócokon foglalt helyet a sok vendég. Püspökatyánk ugyanúgy. Nem gyôztem csodálkozni: az elôadóteremben fölséges lelke térdre kényszerített, -- a pázsiton ülô Püspökatya tányérral a kezében, velünk vidáman beszélgetve: maga az egyszerűség és közvetlenség. Az autogramokért körülostromolt apostol a szívünkbe is beleírta a nevét. Orsolya nôvérünk emlékei Hét hónapos jelölt voltam 1927. április 1-én. Boldogan siettem reggeli beosztásomra: én voltam a csengetôs, s a kápolna kertre nyíló ajtajának nyitója, sôt az oltár elôtti mécses gondozója is. Amikor ezen a reggelen a sekrestye felôli ajtón a kápolnába mentem, Püspökatyánk már ott térdelt Kriszta nôvér helyén (közvetlenül Fônöknô Anyánk padja elôtti padban). Két karja elôrenyújtva, összekulcsolt keze az elôzô pad fölött. Jövés-menésemet nem vette észre. Ki gondolta volna, hogy ezen az elsô pénteken utolsó szentmiséjére készül? Csodálatosan elmerülten az oltárra nézett... ezt nem lehet elfelejteni. Ugyanezen a napon, április 1-én délelôtt 11 és fél 12 óra között a mi nappali szobánkban fűtöttem. Hűvösre fordult az idô: az a szoba volt néha Püspökatyánk fogadószobája is. Innen nyílt az ô kis hálószobája is; most ide sietett. Igyekeztem a fűtéssel, mert Püspökatyánk ide várt egy bejelentett újságírót. -- ,,Csak folytassa a munkáját, kedves Leányom'' -- mondta, s látva kézcsókoló szándékomat, nagyon jóságosan tiltakozott --,,nem kell nekem kezet csókolni!'' -- De azért én kezet csókoltam. Drága Püspökatyánk csodálkozva emelte föl a karjait: -- ,,Kegyed, kedves Leányom, megint nôtt. Amióta nem láttam, kedves Longinám, megint nagyobb lett!'' -- ,,Drága Püspökatyám, ne tessék már megijeszteni, úgyis olyan hosszú (175 cm) vagyok!'' -- ,,Nem baj az, kedves Leányom, csak fölfelé! Csak a magasságok felé!'' -- biztatott az ô meleg, felejthetetlen hangján. Eközben az ô szobája ajtajáig értünk. Belépett... Visszafordult. Kétszer is visszaintett: Gratias! Gratias! * * * Íróasztalán láttam egy jókora pénzdarabot, egy régi 4 krajcárost. Megkérdeztem: miért ôrzi? -- Csodálatos egyszerűséggel mondta el, hogy még spirituális korában szokásos késô délutáni sétáját végezte Esztergom külsô részén. Az egyik fordulónál egy öreg asszonyka jött vele szembe, a hátán nagy csomó gallyköteggel. Megállt, lecsúsztatta -- oldalra dűlve -- a batyut. Köszönt és elmondta, hogy gyújtósnak, tüzelônek viszi, mielôtt az ôszi esô átáztatná. Dehát nehéz és lassan halad vele. Erre ô felemelte a batyut, s fél kézzel cipelve hazakísérte a kis anyókát. Elbeszélgettek gondról, özvegységérôl, Isten jóságáról... Megérkeztek. Az Anyóka zavartan keresgélt a zsebében, majd a megtalált 4 krajcárost hálálkodva, szégyenkezve átnyújtotta. Ô megköszönte, elfogadta, megôrizte. -- Hát ez a története ennek az asztaldísznek: a 4 krajcárosnak. A fôlépcsôt takarítottam. Az Országos Szervezetben volt valami értekezlet. A bejárója elôtt néhány példányban volt kitéve az akkor megjelent ,,Élôvizek forrása''. Püspökatyánk nem vehetett engem észre, de én boldogan leselkedtem utána. Odalépett az asztalkához, megsimogatta a könyvecskét, s halkan így szólt: ,,Ah, hát már megjelent?'' Paula nôvér emlékei Drága Püspökatyánk az egyetemi kis szobában feküdt a halottas ágyon. A tisztelgôk négyes sorokban tolongtak föl a lépcsôn, majd nagy csöndben a hosszú folyosón a ravatalos szoba felé. -- ,,Nem lehet megállni, kérem, nem lehet megállni!'' -- hangzott az ajtóból a kispapok figyelmeztetô szava. A tömeg néma csöndben továbbhaladt, de leérve háromszor-négyszer visszatért ugyanarra az útra. A sok ezer ember között egyszer csak egy magas férfi megállt az ajtófélfánál. Nem lehetett továbblépésre bírni. A továbbhaladók halk sürgetésére, a nagy szorongatás közben megkapaszkodott az ajtófélfában, s szinte nem is emberi hangon zokogva fölordított: ,,Hagyjanak!...kérem... engem itt állni -- én bűnös ember vagyok!'' A tolongás hirtelen megszűnt körülötte, ôt kikerülve haladt el..., ô maga késôbb meggyötörve vonszolódott tovább! * * * Április 4-én missziós boltunkban teljesítettem szolgálatot. Alig tudtunk helytállni nagy bánatunkban. Bejött egy úr: ,,Prohászka műveit kérem!'' -- Hogy mondjak valamit, mondom: még a külföld is gyászol! -- ,,Mit nekem a külföld -- válaszolta roppant fölindulással -- ha nekünk nincs Prohászkánk!'' * * * Ugyanekkor egy másik férfi: ,,Protestáns lelkész vagyok, Prohászkáról akarok írni! Kérném az ,Élôvizek forrását'.'' -- Átnyújtottunk neki egy tiszteletpéldányt. Regina nôvér emlékei Magyar bácsi kertje. Püspökatyánk nagyon szerette csobánkai telepünket, s abban legjobban a fenyvesünket, mert onnan láthatott legmesszebbre. A park minden fáját Magyar György ültette, minden útját ô tervezte. Ugyanaz, aki a Margitszigetet annak idején parkírozta. Atyánk nagyra becsülte az európai tudóst, akinek festôi szép kertészete árvaházunkból a harmadik telek volt. Minden nyáron meglátogatta ôt, s hosszan elnézegette Atyánk az egész kerten áthaladó Dera patakot, s annak partján díszlô ritka növényeket, de fôként a mesébe illô nemes szomorúfűzfát, amelyet Magyar bácsi az elsô felesége emlékére ültetett. Itt mindig sokáig elbeszélgettek. (A Soliloquiában (II. kötet 156. oldal) ír is róla.) Amikor 1923-ban Atyánk megérkezett Csobánkára, s megtudta, hogy az öreg úr fekvô beteg, sietve meglátogatta. Sokáig maradt mellette. Kérdezgette. Magyar bácsi felelt minden kérdésére. Ekkor behívta a kint búsuló feleségét. Atyánk imádkozott, majd fölállt, összekulcsolta a beteg két dolgos kezét, s így szólt hozzá: ,,Én Önt most feloldozom. Mondja utánam: Istenem, szánom minden bűnömet.'' S a széplelkű nagy ember kisgyermek módjára mondta a fohászokat, fogadta a feloldozást és áldást. Szeptember 9-én, 80 éves korában meghalt. Sírja közel van Beatrix nôvérünk sírjához. Melánia nôvér emlékezései A Hubertus hegy alatt, a Pilis patak partján. Püspökatyánk csobánkai ,,pihenése'' idejére szerzett magának egy nagy kerti ollót. Mindent meglátó szeme fölfedezte a Dera-patak hídjától jobbfelé húzódó keskeny ösvényt, mely a Hubertus hegy alatt a mi uszodánk, Nefelejts villánk, a régi noviciátus mögött húzódik a Teleki- -uradalom, no meg a mi külsô szántóföldjeink felé. Ezt az utat a kis Pilis-patak rajzolja meg, amint a mi telkünk szélén a Dera hídja alá igyekszik. Partján amolyan maguktól nôtt fák, bokrok szegélyezték. A csobánkai munkások, napszámos asszonyok -- úgy látszott -- még a szanatóriumi idô óta, szokásjog alapján nem is mentek nagy kerülôvel járó pomázi, dobogókôi kocsiútra, hanem jövet-menet, kora reggel, késô este itt siettek el. Egy délután Némethy atya, Püspökatyánk délelôtti hegymászó útjától úgy látszik nagyon elfáradva, lepihent, s nem vette észre, hogy Atyánk kiment a villából. (Püspökatyánk nyaralása idején sem pihent napközben!) Atyánk tehát ment, vágta a kis út fáinak mélyen lehajló ágait, amelyek a sietôk ruháit, sôt szemét is veszélyeztették. Egy csobánkai, nemrégen odakerült fiatal tanító, aki még nem ismerte Püspökatyánkat, Pomáz felôl hazafelé menve, a hídtól köszönés nélkül odaszólt: ,,Sok ideje lehet a tisztelendô úrnak, hogy még a bozótot is megmetszi.'' A Püspökatyát már mindenütt keresô Némethy atya, összetalálkozván a tanítóval, kérdi tôle: ,,Nem látta arrafelé a püspök urat?'' A tanító elhűlve kérdi: ,,Csak nem a püspök úr az, aki ott metszi a fákat?'' -- ,,De bizony ô az!'' -- felelt örömmel Ernô atya. A szegény ifjú tanító rohamlépésben megelôzve Ernô atyát, s iszonyú zavarban kérte a püspök úr bocsánatát. Felülmúlhatatlan megértéssel nyújtotta feléje Ottokár atyánk kertészkedéshez felgyűrt jobbját. ,,Kedves Tanító úr, önnek teljesen igaza volt, mert minden jóakaratom mellett sem védhettem volna meg a jó csobánkaiak szemét, ha nem volna most egy kis szabad idôm! Isten áldja meg!'' Ezt a jelenetet, párbeszédet Némethy kamarás úr mondta el. Árvaházi gyerekek vallomásai Egy alkalommal Püspökatyánk a pomázi állomásról gyalog jött váratlanul. Egyenesen bejött a gyermekebédlôbe. Azt akarta látni: mit kapunk ebédre. Mi éppen óriási étvággyal táplálkoztunk. Az ebédlô falán még a fehérvári kórházból került fali, papírtáblák ékeskedtek. A mi asztalunk mellett ilyen felírással: ,,Imádkozzál és dolgozzál!'' Drága Püspökatyánk nézi-nézi a kis táblát, majd megfordítja, s mosolyogva így szól: ,,Ide most jobban illik ilyen felírás: Egyél és lakjál jól!'' Ez már telitalálat volt. * * * Püspökatyánk Némethy ft. úrral a szélmotortól jôve az Ürge domb melletti úton ment felfelé a fenyvesbe. Gusnek Maris a kismalacok ôrzésére volt beosztva az uszoda mentén. Maris elunta magát, s egyre feljebb jött a fenyves szélén, persze az almafák mellett. Fel is mászott a legszebb almás fára, s teleszedte a kötényét almával. Püspökatyánk hangját hallva kezdett lefelé mászni. Hogy mielôbb leérjen, leugrott. Amint lehuppant, a köténye a súlya miatt kibomlott, s a sok alma a pontosan ebben a pillanatban odaérkezô Püspökatyánk elé gurult. -- Állt Maris, a mindig sápadt Maris rákvörösen az almái közt. Drága Püspökatyánk kérdi: -- ,,Hát te kis Gusnek, mit csinálsz itt?'' - - ,,Én? -- malacokat ôrzök.'' Püspökatyánk úgy kacagott, ahogy csak gyôzte! * * * Az öreg Ambrus bácsi, a kondásunk (Akit Márta nôvérék találtak valahol az árok szélén egy pesti fuvarunk után) nagyon tisztelte Püspökatyánkat. El is fogta, ha ôt a gazdasági udvaron áthaladni látta. És magyarázott neki a seprűjérôl, a kosztról stb. Egyszer mi is ott segítettünk az istállók körül. Jön Püspökatyánk. Odaszaladtunk hozzá. A zajra fölfigyelt Ambrus bácsi. Kisiet egy kopott könyvvel a kezében. Kezet csókol, s így szól: ,,Ebbôl én már 65-öt imádkoztam a Méltóságáért.'' Mi Ambrus bácsi mögé kíváncsiskodtunk, s belenéztünk az imakönyvébe. Fordítva tartotta. De mindegy, hiszen ô nem tudott olvasni. Püspökatyánk végtelen jósággal köszönte meg a sok szép imát. * * * Ezt még 1919-ben tudtuk meg, nem emlékszem kitôl. Püspökatyánk elküldte árvaházunknak az ô székesfehérvári irodája fűtésére szánt tüzelôt. Azon a télen nála nem volt fűtés. Pokrócba csavarta magát, ha íróasztalnál dolgozott. * * * Talán 1923-ban vendégeket hozott fel Püspökatyánk az internátusba. Bejöttek a szövödébe. Akkor tanultam én is szôni. (Elsô szövômesterünk egy cseh ember volt.) Püspökatyánk látja, amint éppen egy ,,takács- csomót'' készítek. Így szól: ,,Zsófika, tanítson meg engem is takács-- csomót kötni!'' Angela házfônök nôvér rögtön ajánlkozik. De Ô: ,,Nem, én most Zsófikától akarok tanulni!'' -- És tekintet nélkül a vendégekre, addig próbálgatta, míg megtanulta. Ettôl kezdve így szólt hozzám: ,,Hogy van kedves szövômesternô?'' (12 éves voltam.) A konyhától bizony messze volt kedves Fônöknô Anyánk villája, ahol ôk Némethy atyával, vendégeikkel étkeztek. A felszolgáló nôvéreknek mi, nagyobb növendékek abban segítettünk, hogy mi vittük át az ételeket. Nagy kitüntetésnek, bizalomnak vettük ezt a beosztást. Ebéd után Püspökatyánk visszamaradt a kis verandán (ez volt az ebédlôjük). Ô -- azt gondolom -- sohasem pihent napközben. Összeszedte a kis tálakról a maradék ételeket, az asztalunk végén megterített nekünk, s mindjárt ott elôtte meg kellett mindent ennünk. -- ,,No, csak ne szerénykedjetek. Ezt a konyhában úgy sem kapnátok meg.'' Ezt a második ,,tálalást'' talán jobban élvezte, mint az elsôt. * * * De szerettük is. Szentnek tartottuk és mégsem féltünk tôle. Amióta pedig a miattunk rendezett nagy hangversenyen vele együtt ,,szerepeltünk'', még jobban rajongtunk érte. Nem emlékeztünk a gyönyörű beszédbôl másra, mint az elsô mondatára: ,,Elhoztam az én nefelejcs-csokromat: az én kis hadiárváimat...'' Hát amilyen szívvel mi akkor énekeltünk! (Lösch Terka volt akkor még a karnagyunk). Mert kell ennél nagyobb öröm: hogy mi a Püspökatya nefelejcsei vagyunk?! (A Pesti Vigadóban volt.) ,,Hamel mamuska'' Ottokár árvaházunk villanytelepének, szélmotorunknak stb. ôre, szerelôje Hamel Frigyes volt. Feleségével együtt régi kedvencei Fônöknô Anyánknak. Nagyon derék, tisztalelkű emberek, szinte az árvaház családtagjai. Egyetlen édes leányuk már soproni képzôs növendék (Ladisla nôvérünk). Püspökatyánk Csobánkára érkezése után rendszerint már másnap meglátogatta ôket. Egy ilyen nap után szaladt fel hozzám a ,,Hamel mamuska'' (amint a telepen nevezték). Amilyen daliás termetű volt Hamel bácsi, olyan kicsi a ,,mamuska''. ,,Fel kellett jönnöm, hogy elmondjam: nálunk volt a drága Püspökatya. Sokáig beszélgetett velünk. Tetszik tudni, azért van úgy tele a szívem örömmel, mert a Püspökatya, ha ilyen egyszerű emberekkel beszél, mint mi vagyunk, nem hajlik le hozzánk, hanem minket emel fel magához! Ebbôl az örömbôl fogok én most legalább két hónapig élni.'' És dolgos kis kezét a szívéhez szorította: szinte fájt a túl nagy örömtôl... Oborsil Ferenc, a kertész vallomása Csobánkára érkezve már másnap meglátogatta nemcsak a kedves régi ,,Frigyeséket'', (Hamelékat), hanem -- nehogy a késedelem fájjon --, még aznap az árvaház nagyszerű kertészét: Oborsil bácsit is. Oborsilék brassói szászok, már a szanatórium idején itt laktak. A férfi nagyon képzett kertész, szorgalmas, finom ember. A felesége beteges, szomorú asszony. Szemük fénye -- a két leányuk mellett -- a fiuk volt, aki mint a Ganz-gyár mérnöke Afrikában dolgozik évek óta. Itt adódott téma drága Püspökatyánk kérdezôsködésére. Nálunk is volt a kegyelmes püspök úr! (ôk így nevezik). Tetszik tudni -- beszéli nekem a kertész bácsi ragyogó arccal -- az olyan nagyszerű a kegyelmes úrnál, hogy minden érdekli, hogy ô mindent ért. Amikor velem beszél, mintha kertész volna. De nem is akármilyen kertész. Ha a kertben talál meg munka közben, megkérdezi: nem vagyok-e szomjas? És néha választ sem várva hozza nekem a pohár vizet. * * * Még az elsô évben, ahogy megvették a telepet: 1917 nyarán kijöttek a ,,méltóságos asszonyék'' (ôk így nevezték Fônök Anyánkat). Hirtelen nagy viharfelhôk mutatkoztak. A fenyves tisztásán renden száradt az elsô szénánk. A kegyelmes úr megkereste Stoffer Mici méltóságos asszonyt, s nagy sietve, bizony nem is tudom hány fordulóval, ketten lehordták a domboldalról az összes szénát a gazdasági udvar kocsiszínjébe... Galambos Annusék... 10-12 éves lánykák voltunk Irmus húgommal, a baromfiudvar kacsáit ôrizgettük a Dera patak Oszolyra és Csobánkára vezetô hídja alatt. Szent életű Püspökatyánk naponként arra sétált. A hídon mindig megállt és kereste a ,,gotthardi nôvérkéket''. Így nevezett minket, miután kikérdezte hovatartozásunkat. Püspökatyánkat minden érdekelte: hány kacsát ôrzünk? Mit játszunk? Néha elbújtunk a híd alá. Egyszer nagy melegben levetkôztünk és a híd alatt fürdöttünk (pedig egészen közel volt a mi intézeti szép nagy uszodánk). Dehát ez most így volt érdekes! Egyszer halljuk, hogy jön Püspökatyánk és Fônöknô Anyánk. Megállnak a hídon. Püspökatyánk számolja a kacsákat: 4,...8..., 12...29. A kacsák megvannak, de hol vannak a gotthardi kis ôrzôik? Mi nem mertünk így ingesen, vizesen elôjönni, a ruhánk pedig a parton a bokorban volt. Fônöknô Anyánk lejött a parton hozzánk, s mosolyogva mondta: ,,Püspök atyám, kérjük, forduljon el kissé, mert a két kislány kacsává lett és vissza kell ôket varázsolnom.'' És hamar odahozta ruháinkat, hogy felöltözhessünk. Irulva-pirulva jöttünk fel a híd alól. Püspökatyánk most is, mint oly sokszor, cukorral enyhítette nagy zavarunkat. * * * Egy májusi délután a baromfiudvar felé igyekeztem egy társammal. A Hubertus kápolna felôl egy porlepte férfi közeledett. Mondom Idusnak: ,,Fogadjunk, hogy Püspökatyánk jön!'' A társam kételkedett: ,,Senki sem várja most ide Püspökatyánkat! A lakása is poros.'' A közeledô alak Püspökatyánk volt. Észrevett minket, sietett felénk, s amikor ránk ismert, nevünkön szólított: ,,Meg ne mondjátok senkinek, hogy itt vagyok. Meg akarom lepni a nôvéreket. Esztergomban voltam Ôexellenciájánál, s gondoltam eljövök Csobánkára az én kis ,nefelejcskéimhez'.'' Alig bírtuk ezt a nagy titkot magunkban tartani. Aznap kedves Anna nôvért rávettük, hogy menjen a nôvér-ebédlôbe vacsorázni. Mi is gyorsabban végeztük esti munkánkat, hogy 7 órára ott lehessünk a gyerekek között. Püspökatyánk a nôvérekkel együtt jött hozzánk. Amikor minket meglátott, elmondta találkozónkat, s elismerésül ,,titoknoknak'' nevezett. Megkérdezte a közelben álló Pribelszky Ilonát (talán a legsápadtabb volt köztünk): ,,Mit vacsoráztál? Jól laktál?'' Bableves volt a vacsoránk. De ,,Pribi'' ezt nem szerette, s így nem evett semmit. De nem merte bevallani és csak ennyit mondott: ,,Bableves volt a vacsoránk.'' -- Erre Püspökatyánk odafordult Lujza nôvérhez: ,,Kérem, a vacsorámat adják oda ennek a kislánynak, mert ô még éhes és nônie kell!'' Püspökatyánk mindenkin, mindenen keresztüllátott. * * * Így volt ez mindig. C.Erzsikével jól megtömtük a zsebünket a fenyvesben talált almával. Bô szürke kötény volt rajtunk, s ez jól eltakarta a tiltott zsákmányt. Mi a lépcsôházban voltunk már, amikor Püspökatyánkat Angela házfônök nôvér kísérte lefelé. Célunk az volt, hogy a szerzeményt szalmazsákunkban tovább érleljük. Köszöntünk szépen Püspökatyánknak. Ô Angela házfônök nôvérhez így szólt: ,,Ezeknek rejtett zsákmányuk van.'' Hozzánk pedig: ,,Kislányaim, a gyomrotokat el ne rontsátok vele!'' Mi majdnem kôvé váltunk, hogy Püspökatyánk még azt is tudja, mi van a zsebünkben. Az alma ugyanis még zöld volt. * * * A Jozefin nôvérhez beosztott ,,segítség'' voltam a baromfiudvarban. Szerettem nagyon korán kelni, hogy a csirkék reggeliztetésérôl el ne késsek. A hajnali órákban fél 5 órakor már találkoztam Püspökatyánkkal, aki Oszoly felé tartott. Esôs napon a fenyvesben levô Madonna-kép elôtt imádkozott. Egyik reggel elôbb a gazdasági udvarba siettem le valamiért. Fél 5 óra volt. Gyönyörűen kelt fel a nap. Felnézek a naptól megvilágított Oszolyra, hát ott látom kitárt karral állni jó Püspökatyánkat, amint Kelet felé fordulva imádkozik. Futólépésben rohantam le az uszoda mögötti nagy baromfi telepre Jozefin nôvérhez, hogy ô is lássa. Püspökatyánk akkor már térdelt a sziklán. Csodálatos alakját körülölelte a napsugár aranya. Csak álltunk némán, összekulcsolt kézzel. Gyermekszívemmel áhítattal hittem már akkor: Püspökatyánk szent! * * * Napközben is többször betért a kápolnába, hogy amint nekünk kisgyermekeknek mondta: ,,A tabernákulum lakója ne legyen árva!'' A Gusnek család emlékei Püspökatyánk egy hétköznapon igen korán misézett. (Talán el kellett utaznia? nem tudom.) De evangélium után rövid szentbeszédet mondott. Én, az én gyerekszívemmel azt jegyeztem meg az egész beszédbôl, hogy a parkunkban virágzó aszterbokor milyen gyönyörű. Ezen a héten én voltam Püspökatyánk reggeli tálcavivôje. Kisiettem a kápolnából, és mentem egyenesen fel a parkba. Letörtem a legszebb ágakat az aszterbokorról, rohantam fel a villába, s ott vázába tettem a virágot, majd eléje a nagy reggeli tálcát. Még ott voltam, amikor Püspökatyánk belépett a szobába. ,,Hogyan került ez a virág hozzám?'' -- kérdezte gyönyörködve. Bevallottam, hogy én hoztam a mai szentbeszéd után. ,,Ülj le, kis Gusnek! Most én meghívlak reggelire. Együtt reggelizünk.'' Azt se tudtam, hova legyek, de engedelmesen leültem. Ekkor bekopogtatott Angela házfônök nôvér. Ámulva látja, hogy ott vagyok Püspökatyánk asztalánál. -- ,,Mariska -- kérdi megütközve --, hát te hogyan kerültél ide? Miért ültél le?'' ,,A kis Gusnek az én vendégem, én hívtam meg!'' -- válaszolta helyettem jóságosan drága Püspökatyánk. -- ,,Nézze, kedves Angélám ezt a csodás bokrétát. Hát ezt kellett rögtön szeretettel viszonoznom!'' * * * Tehénpásztorunk helyett az Oszoly oldalán ketten ôriztük a teheneket, szerettük ezt a beosztásunkat. Nagyon szép a kilátás, csöndben üldögéltünk, tanulgattunk, dalolgattunk. De hirtelen vihar támadt. Nemcsak mi ijedtünk meg, hanem a tehenek is. Csak azt éreztük, hogy nekünk ezeket le kell terelni a gazdasági udvarba. Dehát a tehenek szétszaladtak, nem bírtunk velük, pedig szelídek voltak, de most féltünk tôlük. Ekkor, hogy honnan, nem tudtuk, hirtelen megjelent mellettünk Püspökatyánk. Egy pillanat alatt a legközelebbi bokorról egy jókora ágat tört le, s összeterelve a szétfutott csordát, néhány perc alatt már lenn voltunk a hídnál, s onnan a gazdasági udvarban. Püspökatyánk behajtotta a teheneket az istállóba. -- Tette ezt nemcsak nagy határozottsággal, hanem kedvteléssel. * * * Konyhás voltam. A sietôs munkában nem is vettük észre, hogy az ég beborult és valami nagy esô lesz. Csak a záporesô zuhogására figyeltünk föl. Hirtelen nyílik az ajtó és látjuk Püspökatyánkat. Hóna alatt egy kotlóstyúk, balkeze összefogva felemelve tartja a reverendája szélét, s benne -- mint egy nagy bugyorban -- csipog az egész fészekalja kiscsibe. Veronácskát keresem -- mondja izgatottan -- idehoztam ôket a fenyvesbôl. Melengessék fel, hogy megszáradhassanak. Még ma is rejtély elôttem, hogyan tudta Püspökatyánk a riadt kotlóst, s a szétszaladó csibéket összefogni és lehozni? Ott állt köztünk átázott reverendában, most is a riadtan csipogó apróságokra figyelve. Csak álltunk körülötte kimondhatatlan szeretettel. Azt éreztük-e át kis gyermekszívünkkel, hogy mi is ilyen viharban összeszedett kis apróságok vagyunk? Nem tudom! De ezt a szent élményt hűséggel ôrzöm 35 év óta. * * * Úgy hallottam, hogy Püspökatyánk a fehérvári szegényeknek nemcsak fát és szenet juttatott télvíz idején, hanem a kabátja alatt petróleumot is vitt a lámpákba... * * * Nagyon szeretett visszagondolni a mi szereplésünkre a Vigadóban. Ottokár árvaházunk javára rendezett fényes ünnepély volt az. Drága Püspökatyánk mondta az ünnepi beszédet. Mi árvák, valamennyien egyforma ruhában, félkörben álltunk fel az emelvény hátterében. Mi otthon az intézetben sokszor szerepeltünk, nem féltünk. Tele voltunk örömmel. Mögöttünk az orgonánál Cecilia nôvér ült, elôttünk a remek hangú Lösch Terka kántorunk. Azt tudtuk, hogy Püspökatyánk után Griesbacher miséjét énekeljük. Ünnepeken sokszor énekeltük ezt Fônöknô Anyánk örömére. De amikor Püspökatyánk azzal kezdte gyönyörű beszédét, hogy ,,idehozta ô az ô nefelejcsbokrétáját: a nemzet árváit'', egyszerre elöntötte a szemünket is, a szívünket is a könny. Megindult fátyolos hangon kezdtünk énekelni. Majd egyre nagyobb lelkesedéssel. Azt mondták: remek volt! Özv. Follinusz Árpádné Darnay Margit visszaemlékezései Amikor özvegy lettem, kisleányomat a székesfehérvári zárdában neveltettem. Így többször részesültem abban a kegyelemben, hogy találkozhattam Püspökatyánkkal. Megvallom, nem szívesen mondom el kedves emlékeimet, mert tudom: Püspökatyánk nem szeretett ,,kirakatba'' kerülni. Ámbár: ô is megosztotta, amije volt. Püspökatyánk mint püspök elôször vett részt a koronázó templomi nagy ünnepségen, mint a többi püspök. Ô is teljes díszben, hintón érkezett a menet fölfejlôdése elôtt. Amikor a Szent Jobb visszavitele után a menet már szétoszoltan visszafelé tartott, mi nagyon sokan még mindig az út mentén álltunk. Az elsô sorból hátrább húzódva várakoztam arra, hogy a tömeg közt utat találjak. Egyszercsak valaki megfogja a karomat: Ottokár püspök úr volt egyszerű reverendájában. Örömmel, de csodálkozva kérdem: Miért csak így és miért gyalog? -- ,,Elég volt egyszer ketrecben mutogatnom magam!'' -- felelte -- így jobb. És kis kézitáskájával tovább sietett. * * * Nagyságát, lelkének erejét mindig csodálva tiszteltem. Életszentségének legmélyére még 1911-ben láthattam bele. Az indexre- tétel fölötti irtózatos felindulásommal kerestem föl. Figyelve hallgatott, majd csak ennyit mondott: ,,Kedves leányom..., vannak helyzetek, amikor nem kritizálunk, hanem engedelmeskedünk.'' Ribiánszky Józsefné Karácsonyra az Elmélkedéseket ajándékozta nekem Püspökatyánk. Ezt írta bele: ,,K.Babi! Világítson kegyednek ez a könyv, legyen mécsese. Legyenek e sorok rácsok: melyek mögül Kegyed felé világít a legszebb arc: Krisztus. Tekintsen rá, s ifjuljon, hevüljön, szépüljön tôle! Isten vele! Prohászka Ottokár.'' 1917-ben bementem Fehérvárra, hogy az Úrnapi körmeneten részt vehessek. Magammal vittem a két kisfiamat: a kétéves Miklóskát és a 7 hónapos Lacit. Amikor a visszatérô körmenettel a városházáig értünk, én félreálltam a járdára, hogy Miklóska lássa az Oltáriszentséget vivô Püspök atyát. Ebben a pillanatban a zenekar elhallgatott, s a hívek még nem kezdtek énekelni. A baldachin elénk érkezett. Az elôttem álló Miklóska tele torokkal rázendített: ,,Mennybôl az angyal...'' Ottokár atyánk szeme rámosolyodott az én Miklóskámra, aki rendületlenül, torka szakadtából énekelte tovább. Amikor a szertartás végével Püspökatyánk hazafelé tartott, kocsijából kihajolva integetett felénk. Hitvalló Miklóskám lelkendezve, két kis karját fölemelve viszonozta Püspökatyánk kitüntetô jóságos integetését. A járdán szorongó, amúgy is lelkes közönség középpontja Miklóska lett. Egy kedves, szellemes hölgy ismerôsöm megszólalt: ,,Hát nem érdemes megöregedni: a gyermekeké az elsôség!'' Ezekben az években a megyei fôorvos dr. Schlesinger Illés volt. Ô mondta el nekünk, hogy elment hozzá Ottokár püspök úr. Megtudtam, hogy szegény híveim mind Önhöz járnak, s mind ingyen gyógyítja ôket. Meg akarom ezt most köszönni! Schweiger Jolán 12 éves koromban gyóntam elôször Prohászka püspök úrnál. Kegyednek szólított. Ô vezetgetett Jézus Szíve tiszteletére. 12 éven át volt gyóntatom. A székesfehérvári ferenceseknél gyóntatott. A gyóntatószékben sohasem nézett föl, kezével eltakarta szemét. Ott maradt, ha dél volt is, amíg csak egy gyónó is jelentkezett. Pedig hideg kis szobában volt a helye. Mátray Ferenc Bernátdin atya volt Ottokár Püspökatya ferences gyóntatója. ,,A gyónáskor legfontosabb a tökéletes bánat.'' * * * Gyerekkoromban a szentgyónásnál kérdezte: ,,Ugye, ha ön slingel vagy hímez, és a szál összegubancolódik, ugye akkor szépen kibontja?'' -- Dehogy, összetépem -- válaszoltam. A ferences harmadrendbe való fölvételem elôtt fenn gyóntam a kápolnában. Szittyay fôtisztelendô úr vezetett föl. ,,No, majd én segítek, csak szépen, nyugodtan.'' --így biztatott a Püspökatya. Olyan volt a lelkem, mintha repültem volna (21-22 éves lehettem). 1926. december 10-én volt. Amikor életgyónásomat végeztem nála, minden bűnöm után így szólt: No, majd én segítek! -- Feloldozás után az oltárhoz vezetett, s háromszor áldott meg. Ottokár atyánk azt mondta: ,,Ha itthon vagyok, mindig feljöhet hozzám gyónni.'' Különben a barátoknál gyóntatott egy kis szobában. Adamecz Erzsi, Barna rendôrkapitányné és én voltunk a rendes gyónói. Nem kell a gyarlóságunk miatt kétségbeesnünk. Fô a jószándék. Emberek vagyunk, gyarlók vagyunk. Mindent Istenért. -- Ezt mondjuk minden reggel. Ez jó jel, jó kezdet! Napjában többször mondjuk: Jézus szentséges Szíve, szívbôl szeretlek Téged, bízom Benned! Megtanultam Atyánk reggeli imáját, most is azt mondom. Fölvételt kértem egy rendbe. Az elôírt kelengyém nem volt meg, tehát lemondtam lelkem vágyáról, de elmondtam Püspökatyánknak. ,,Higgye el, különb ez az élet, mint a szerzetben, ahol mindenkinek megvan mindene, itt kint pedig szegénységet élô, mindent magának kell elôteremtenie.'' Egyszer egy feszületet áldott meg nekem. Mielôtt átadta, megcsókolta az Úr Jézus jobbkezét. * * * Egy Berkesné nevű jószívű asszonynál kéregetett egy szegény özvegy asszony, akinek nagyon nagy sebe volt (a kezén). Berkesné kimosta a beteg asszony sebét, bekötözte. Ezt valahogy megtudta a Püspök atya. Elment Berkesnéhez, megköszönte irgalmasságát és megcsókolta Berkesné kezét. Meglátogatta A-né elôkelô asszonyt, az éppen a kertben kapált. Ô kivette a kezébôl a kapát, s tovább kapált a megkezdett soron. A Püspökatya estefelé rendes sétáján (a titkárjával) egy szôlôhöz érkezett. Egy asszony, aki a sorok között kapált, valamiben megakadva nagyot káromkodott. Hirtelen meglátva a püspök urat, rögtön ,,Dicsértessék''-kel köszönt. A titkár úrtól tudom, hogy a Püspökatya így szólt az asszonyhoz: ,,Harcias amazon, ön mélyen vallásos.'' * * * Karácsony elôtt csináltatott egy pár cipôt. Irma néni, a nôvére sehol sem találta. ,,Kedves Ottokár, hol van a te új cipôd, ez a rossz már csupa foltozás!'' ,,Hadd fiacskám, jó helyen van az!'' Ekkor mondta el, hogy egy diák jött hozzá és kint volt a lába a cipôbôl. Hát neki adta. És elment a nagypénteki szertartásra a rossz cipôjében. Irma néninek ezt mondta: ,,Isten nem a ruhát nézi, hanem a lelket!'' Özv. Halmy Gyuláné kültagunk, Országos szervezetünk alelnöke mondta el 1960 júniusában: Püspökatyánk még 1908. április 9-én ezt írta az Elmélkedésekben: ,,Fejlôdjünk szabadon, Krisztus gondolatai szerint. Fölöttünk az ég világossága, lábaink alatt termôföld: a két erôt egy felsôbb, szebb iletben egyesítsük!'' Ebben a szebb, felsôbb életben, boldog Püspökatyánkban, közbenjáró szeretetében bízom én azóta is. * * * Van még egy emlékem 1913-ból. Januárban, hideg idôben, csúszós járdán mentem el éppen a Papnövelde elôtt. Ebben a pillanatban lépett ki a kapun drága Püspökatyánk. Megállt. Üdvözöltem, s kérdeztem: Szabad-e hozzá csatlakoznom? Hogyne! Édes Leányom! Mondja, hogyan van? -- Boldog merészséggel azt kértem, ha együtt mehetünk, ne menjünk gyorsan, se nagy léptekkel, mert beteges vagyok. Végtelen jósággal azonnal meglassította jellegzetes, határozott nagy lépteit, s kis léptekkel haladtunk lassan elôbbre. Közben megtudtam Püspökatyánktól, hogy a Katolikus Körbe kell mennie a nagy nôi gyűlésre. Amint így megyünk, megkondul a déli harangszó. Püspökatyánk megemeli a kalapját, halkan kezdi mondani az Úrangyalát... és sietve, nagy léptekkel elment. Rám olyan mély hatást tett az, hogy csodálatos pontosságát mellôzve, sietôs útját elhallgatva jött velem, s amint megbántás nélkül siethetett, elsietett, hogy azóta erre a jelenetre visszaemlékezve most 1960-ban... máig sem mulasztottam el a déli imát. Planéter Jolán tanárnô kültagunknak mondta el Püspökatyánk: Egy Fejér megyei tanyán az udvaron nagy csapat játszó gyerek hangos ,,Dicsértessék''-kel köszöntött. Erre kilépett a házból egy fiatal, de munkától hervadt asszonyka, s hozzám sietett, hogy ô is köszönjön. Megkérdeztem tôle, hogy ez a gyermekhad mind az övé? -- Mind az enyém, felelt kedvesen. Látva fáradt, görnyedt vállát, mozdulatát, megkérdeztem: -- ,,Mondja, kedves Anyácska, nem sok egy kicsit ez a gond, ez a sok kisgyerek?'' Az asszonyka rámnézve így válaszolt: -- ,,Nem sok, nem sok ez drága Püspökatyám. Nem számol az, aki szeret.'' Mondom magának, Jolánka, ma is meghatódva gondolok arra a nagyszerű tanyasi asszonyra. * * * Egy tanító társammal beszélgettünk a szerzetesi hivatásról itt a remetei otthonban. Már mindketten öregek, betegesek. Azt mondja a társam: Képzeld, fiatal koromban hogy-hogy nem, egyszer csak arra gondoltam nagyhirtelenül: belépek én is valamelyik zárdába. De hová? Kerestem és meg is találtam az alkalmat, hogy Ottokár püspök úr mellé juthattam. Kértem, adjon nekem tanácsot. A püspök úr nagyon komolyan csak ennyit mondott: ,,Kedves leányom, ha kegyednek hivatása van, nem tôlem kérne tanácsot.'' Átlátott a lelkemen, olyannak látta, amilyen. Egy kedves, idôs néni tette ezt a vallomást drága Püspökatyánk egyik lelkigyakorlatán, a befejezô elmélkedés után: ,,Kedves nôvér, engem úgy elragadott a püspök úr tanítása a szociális munka nagyszerűségérôl, amirôl nekem eddig bizony sejtelmem sem volt, hogy alig vártam, hogy sorra kerüljek, amikor gyóntatni kezdett. De én akkor nem is gyónni akartam. Valami ilyesfélét mondtam: hogy eddigi mulasztásaimat jóvátegyem, ezután minden idômet és erômet a szociális munkára, misszióra ajánlom fel. -- ,,Van kegyednek családja?'' -- szólt közbe a püspök úr. ,,Igenis van! Gyermekeim, unokáim is vannak. De én már eleget törôdtem velük, ezután gondoskodjanak magukról.'' -- A püspök úr arca erre komolyabb lett. Felém fordulva csak ennyit mondott: ,,Kegyed rosszul figyelt. Az Isten nem szereti a bolondos öregasszonyokat!'' -- És összehúzta a gyóntatórács lila függönyét. Vártam. Majd kitámolyogtam a gyóntatószékbôl. Visszatérdeltem a padba, az elôbbi helyemre. Nem tudom, bírtam-e imádkozni? De egyszerre megértettem: a misszió otthon kezdôdik.'' D.G. kültagunk Ottokár atyánk lelki leánya mondta el Egy kedves iskolatársam és barátnôm, fiatal asszonyka, vidékrôl jött fel hozzám nagy szomorúsággal: már nem bírja megpróbáltatását, elválik az urától. Mit tehettem jobbat, mint az éppen Pesten lévô Ottokár atyánkhoz vittem. Meggyónt nála, de úgy láttam, nem bírt megnyugodni. Másnap elmentünk az egyetemi templomba Atyánk konferenciájára. Csodálatos hatással beszélt a szenvedésrôl. Majd hirtelen így szólt: ,,Tegnap volt nálam valaki, annak üzenem: tövisbokorban is lehet fészket rakni.'' A szentbeszéd után az én kis barátnôm finom lelke egyensúlyba jutott, csupa békesség, élniakarás sugárzott egész lényébôl. Sietve utazott haza. Amint évek múlva mondta nekem, soha többé nem gondolt válásra. Remek szép gyermekeket nevelt. Ma már unokák boldog nagymamája. Dr. Hegyi Árpádné kaposvári elnöknônk emlékei ,,Mi baja? Fáj valami? Kitaláltam valami biztos hatású ellenszert az emberi rosszaság fájdalmai ellen. Lássa, velem is hálátlanok, hamisak, bíráskodók stb. Persze ez nekem is fáj és rosszulesik, kissé össze is tör néha, de én ilyen esetekben azonnal jót teszek valakivel -- esetleg épp azzal, aki bánt vagy bántott. Tudja, egy jó szót! Egy barátságos mosolyt. Valami szívességet derűs készséggel. Esetleg segélyt adok és ezer apró lehetôséget használok fel. És mindig megnyugszik a lelkem, örülök, hogy megbántottak. Ajánlom magának, kedvesem, és meglátja majd, milyen jó tanácsot kapott.'' Más alkalommal találkozva rámnézett, azzal a csodálatos, lélekbe-nézô tekintetével és azt kérdezte: ,,Mi baj van? Bántják? Nem értik meg? Hűtelenek, lanyhák a munkatársai?'' --Igen, igen! -- feleltem. -- ,,Nem baj, de feleljen nekem ôszintén: van-e 12 hű, igaz munkatársa?'' -- Igen! -- ,,No akkor semmi baj. Az Úr Jézusnak elég volt tizenkettô és magának ne lenne? Hát csak Jézus nyomán, bátran elôre!'' Odasompolyogtak a püspök úr széke mögé, köré. Mindenkinek volt vele fontos közlése, kérése, és jót vagy feddést kaptak, ki-ki érdeme szerint. És én? Hát felhasználva az elsô csendes pillanatot, halkan odasúgtam: ,,Kegyelmes Atyám --nekem is van ám kérésem!'' -- ,,Na ki vele!'' --Borzasztó nagy ám, amit kérek! -- ,,Na, akkor csak gyorsan elô vele!'' Szinte elcsukló hangon nyögtem ki a kérést: Kérem, tessék lejönni hozzánk lelkigyakorlatot tartani! ,,Nono, és mást nem kér?'' -- Nem! De ezt nagyon! ,,De épp ezt nem fogom megtenni.'' -- Miért? -- ,,Mert egyszer már tartottam Kaposvárnak, és az életem nem oly hosszú, hogy ismételten mehessek ugyanazon hívek közé.'' Oh, de azok nem missziósak voltak! ,,De lelkek!'' Leverten hajtottam le a fejemet. Ecce ancilla Domini! Reggelink befejezôdött. Ô imádkozott és azután derűs, ragyogó tekintettel odafordult hozzám: ,,Na, hát mikor kívánja, hogy menjek magukhoz?'' Csoda, hogy gyermekként nem sikoltottam fel meglepetésemben, boldogságomban. Mivel ez az eset a Püspökatya elsô orrvérzése után volt, Edith anya kissé aggódott. Ki fog merülni. Vonja vissza ígéretét. De a Püspökatya állta. Otthon aztán azonnal írtam dr. Potyondy akkori -- úgy tudom -- püspöki titkárnak, és mindent kikérdeztem Püspökatyánkra vonatkozólag. Mit, hogyan szokott otthon tenni, enni és mit nem? Jött is a gyors válasz, és ennek nyomán készülôdtünk a nagy eseményre. Vakmerôen hozzánk invitáltuk lakni, három szobát bocsátottunk rendelkezésére. Az egész város úgy várta a szent hetet, mert hétfô reggeltôl szombat délelôttig tartott. De éppoly ünnepnek éreztük a szent Püspökatya érkezését is. A vonatnál -- mert tudtuk, hogy nem szereti a parádét -- csak az alispán, a férjem és én vártuk. Megyei fogat, díszruhás ordinánc. És befutott a gyors. Ott állt kicsiny kis bôröndjével a nagy püspök az ablaknál. Ô azt kérdezte: ,,Messze laknak?'' -- Csak az utca végén. -- ,,No, akkor bírjuk gyalog is.'' Az ôt váró fogatot elküldte, gyalog jött fel velünk a házunkig. Elsô reggelijét, remek ezüsttálcán, ezüsttányérral és -- csészével tálaltuk: tej, vaj, sonka és két lágytojás. Kedvenc virága, egy kis csokor ibolya is volt. Minden ékességünket eléje akartam tenni, hogy érezze, mennyire szeretjük, tiszteljük. -- Amikor halkan kopogva bementem a tálcáért, így szólt: ,,Mondja, mindenkinek így szoktak tálalni?'' -- Azt feleltem: nem, csak egyedül Kegyelmes Atyánknak! Tetszik-e még valamit parancsolni? ,,Igen!'' -- ,,Jöjjön csak bátran be, mindent megettem.'' -- Én azonban a tálcán ott találtam a két fôtt tojást. Csodálkozásomra így felelt: ,,Hja, apró csodák is történnek néha. Lássa, most is! Bevallom: nôvérem a tegnapi utamra két kemény tojást adott velem, hát ezeket ettem meg ma! Takarékoskodni kell ám, és ha hazaérek, meg fogják kérdezni, megettem-e. Hát csak nem mondhatom meg neki, hogy nem? Megettem. Ugye igaz?'' -- Hogy tetszhetett ez a gyermekdedség az Úr Jézusnak! Étkezések alatt beszélgettünk. Édesanyám ilyenkor felhasználva a jó alkalmakat -- tréfásan ugyan -- de szidogatott engem. Például: elpanaszolta, hogy milyen silány háziasszony vagyok, mert ha a piacra megyek, sokszor silány dolgokat hozok haza. Kérdésére, hogy miért veszek ilyent, bevallom: hogy mert az egyik árusnak sok a gyermeke, a másik meg harmadrendi stb. Hát nem borzasztó az én leányom? Püspökatyánk nagy figyelemmel és fejcsóválással komolyan hallgatja, de aztán felém tekint és rám mutatva azt feleli anyámnak: ,,Borzasztó igaz, de mégis a Kicsinek van igaza!'' (Engem ugyanis így említett itthon, ha rólam szólt.) Másik panasza jó Anyámnak az volt, hogy ,,az ô leányának annyiféle tehetsége van, de mióta missziós lett, mindent elhanyagol -- csak a misszió! Minden a misszió! Hát nem borzasztó ez is?'' -- Püspökatyánk komolyan, szó nélkül igennel -- drága fejét hajtogatva -- válaszol. -- Megrémülve vettem tudomásul, hogy baj van. Beszólított a szobájába ebéd után és azt mondta: ,,Nem kell megijednie, mert nem vettem védelmembe anyjával szemben, de ô ezt nem értené vagy félreértené, így hát csak magának mondom: Nem lehet egy embernek minden adottságát egészen kihasználni. A többi adottsága csak tehetség, mely van másnak is -- különb is esetleg a magáénál --, de a misszióssága hivatás. És ez a magáé olyan erôs, hogy ezt elhanyagolnia nem szabad. Ezért felelne az Úr elôtt. És amit ezzel a hivatása teljesítésével máshol talán elhanyagol, azt pótolja majd a Mindenható!'' * * * Elmondom még ezt is. Elsô este, amikor fogadószobájában együtt üldögéltünk, azt indítványoztam, hogy hallgassunk rádiót. ,,Mit? Rádiót? Oh, hát van maguknak? Én még sohasem hallgattam. Oh, csak hamar, kapcsolják be!'' És mint egy gyermek, sietve telepedett le a karosszékbe és várakozva nézett. Nagyon kezdetleges kis amatôr készülékünk volt csak. Városunkban alig-alig volt még ilyen is. 24-es volt a miénk. Fejhallgatóval. Szóval bekapcsoltuk és odanyújtottam a fejhallgatót. Megfogta és pont fordítva akarta feltenni, mint ahogyan kellett. Én kapkodtam és mondtam -- jaj, nem így kérem! ,,Nem? Hát tegye fel a fejemre.'' -- De én nem mertem hozzáérni. ,,No, csak bátran, ne féljen tôlem.'' -- És én felbátorodva felerôsítettem a drága fejre, de közben persze hozzá kellett érnem selymes, hófehér hajához. Ô észrevette és elmosolyodott. ,,Na, más ez a fej, mint a többi emberé?'' -- Elpirulva feleltem: Bizony más! Szent fej ez! Püspökfej! Tele Isten gondolatával. -- Derűsen pillantott föl. És megszólalt a rádió! Mélyen megrendülve hallgatta. Szemeit bezárva figyelt. Halkan suttogva szólt: ,,Én Istenem! Mindenütt jelenlévô, mindent halló és tudó Istenem! Oh, most jobban el tudlak képzelni, mint bármikor idáig. Kegyelem ez! Nagy kegyelem. Gratias!'' Másnap este siettette a vacsorát, annyira örült a rádiónak. De, sajnos lebukott a kis hitvány szerkezet és hiába forgattuk, többé meg nem szólalt. Püspökatyánk azt mondta erre: ,,Kár, nagy kár, de nem baj. A fô, hogy Isten szavát hallottam az éteren át és épp maguknál. Gratias!'' Természetesen térdeplôt tettünk a szobájába, de sohasem használta, a csupasz földön térdelt, még a szônyeget is felhajtotta. Igazi aszkéta volt. Semmi kényelmet nem engedett meg magának. Mindig imádkozott, ha egyedül volt. Tudom, mert idônkint be-bepillantottam hozzá, hátha kívánja, hogy ott legyek vagy kell valami. Ilyenkor legtöbbször észre sem vett, mert lelke annál idôzött, akihez mindig vágyott, akihez oly buzgón igyekezett irányítani minket is. * * * Minden étkezésnél egy-egy ft. pap is hivatalos volt hozzánk, az Ô tiszteletére. Érdekesnek tartom, tehát leírom. Egy káplán úr, rendes jó kis pap, amikor az volt szolgálatos és bemutattam a püspök úrnak, elfogadta, de nem beszélt vele egy szót sem. Második nap Babits Endre, akkor már balatonfüredi plébános úr volt szolgálatos, ôt is bemutattam -- de ô bizony fél térdre ereszkedve megcsókolta a püspöki jobbot. -- Ezzel beszélgetett kedves szívességgel. Érdekes megismerést tehettem, azt, hogy íme az alázatos ember, Prohászka Ottokár -- de aki a Fôpapot, ha az saját maga is tiszteletben tartja, és mert Krisztus papja, megköveteli azt papjaitól is. Este 5 órakor megkezdôdtek a lelkigyakorlatos szentbeszédek a vármegyeház dísztermében. Ember ember hátán, a karzatokkal együtt. Halotti csend. És Ô csengô ékes hangjával beszélt. És nem maradt lélekérzéketlen, sok-sok lélek Istenhez talált. Sokan sírva, sápadtan álltak -- mea culpa! -- Összesen 10 szentbeszédet kaptunk. Emlékszem, egy tábornok azt mondta nekem: ,,Sohasem hittem, hogy ilyen a lelkem -- és én ezt nem éreztem soha -- de most! új emberré lettem!'' A püspök úr mindig gyalog ment a megyeházába. De egyszer odaléptem hozzá és kértem, mehetnék-e én is vele? -- felelte: ,,Ha tud hallgatni! Én mindig figyelek az utcán -- tanulok!'' És mentünk, mentünk. Egyszerre három siheder közeledett -- és szemtelenül szembenéztek a püspök úrral. Ô kissé lassított. Rájuk tekintett és e percben ez a három hitvány kölyök egy szörnyű istenkáromlást kiáltott oda neki -- azután sietve mentek odébb. Az Atya felém fordult és kérdezte: ,,Hallotta? -- Sajnos, igen! -- ,,Na lássa! Ilyenek! De én mondok magának valamit: Ti. én néha látom a jövendôt. Most is. Hallgassa: Szegény Magyarországot hamarosan borzasztó büntetés fogja érni, olyan, amilyent talán semmi más ország nem kap. Tudja miért? Ezekért a borzasztó káromkodásokért, amit a magyar oly szörnyű módon gyakorol. Én sok világot bejártam, sok szépet, de sok rosszat is tapasztaltam. Más országokban is hallottam káromkodást, de olyant és úgy, mint a magyar, egyetlen országban sem hallottam. Gondolja, hogy ezt a Mindenható büntetlenül hagyja? Mert én nem gondolom!'' Leverten, mélyen megilletôdve, szó nélkül értünk a megyeházához, és hôsies lélekkel ment fel az emelvényre, hogy buzdítson bennünket közelebb Istenhez. * * * Ugyancsak a lelkigyakorlat alatt történt: egyik tagunk -- ô nevezett lelkianyjának -- kihez erôs lelki kapocs fűzött, sokszor jött hozzám bizalmas kérdésekkel. Ô is azokhoz tartozott, kiket missziónk vitt fel a lelkigyakorlatra. Ezt a jó idôs leányt igyekeztem életgyónásra rávenni. Ottokár atyánk beszédeinek hatására végre rászánta magát, de segítenem kellett a lelkiismerete megvizsgálásában. Végre elkészült és odajött hozzám azzal a követelô kéréssel, hogy most elôbb nekem gyónja meg, mert ha ezt nem engedem, ô nem meri elmondani a Püspök úrnak. Mit volt mit tennem, meghallgattam. A leány megkönnyebbülten távozott, de én, jaj, azt hittem, meghalok a más bűneinek terhe alatt. Annyira levert, hogy a második napon, amikor magam is gyónni akartam Atyánknál, természetesen elmondtam neki, hogy mi történt. Azt kérdezte: ,,Dehát mit tegyek én?'' Természetesen én a gyónásból egyetlen szót sem mondhattam el, hogy rögtön nem is értette Ottokár atya, mi a panaszom - - majd így szólt: ,,Na, küldje hát ide a szegény jó lelket!'' -- Mondtam: de velem mi lesz? -- ,,Igen?'' ,,Hát mit akar?'' Arra kértem tehát, hogy vegye át tôlem a gyónási titkot, és vegye le vállamról ennek a szörnyű terhét. -- Meglepve, megdöbbenve fordult hozzám: ,,Én levegyem?'' -- Igen, Atyám két drága karját felém nyújtva azt mondta: ,,Jézusom, engedd meg, hogy átvegyem!'' -- És e percben az én rajtam oly kínosan nehezedô súly elmúlt. Ottokár atyánk pedig mély sóhajjal azt mondta: ,,Tudja, hogy ez nagy kegyelem, amit most kaptam?'' ,,Megértettem azt, amire eddig nem is gondoltam, azt, hogy mit jelent a hivatás! Lássa, maga összetört volna e bűnvallomás hallatára, és mi papok, mert Krisztusnak lettünk alteregói, van erônk ezer és ezer ember terhét magunkra venni. Krisztus hordja, ezért esett el Ô háromszor is a kereszt súlya alatt. O gratias!'' Aztán még ott maradtam, mert így akarta Atyánk és beszélgetett. Sok mindent elmondott önmagáról is, papi életérôl is. Egyszerre aztán felugrott és azt mondta: ,,Jöjjön velem, mutatok valamit.'' Az egyik ablakhoz vezetett és a falra ceruzával írt feljegyzésre mutatva azt mondta: Olvassa el! Egy 16 éves iskolás leány jegyzete volt a falon arról, hogy hány kedvese volt már stb. A Püspökatya mélységes bánattal állt mellettem és így szólt: ,,Mondja, hát meglátszik-e a világon az, hogy egy életet adtam és velem sok más pap azért, hogy tiszta lelkeket neveljünk?'' -- Nem tudtam erre mit mondani. Sajnos lejárt a hét, befejezôdött a lelkigyakorlat. Zsúfolt teremben az utolsó szentmise. Mindenki a szentáldozáshoz járult. Pár szavas búcsúja -- áldása -- és a tömeg nem mozdult. Várt, várt! És nem hiába. Ô indult, mi kísértük, de közben a sok térden álló, áldást váróra adta is az áldásokat készségesen. Mondogatta néha: ,,Kegyetek, kegyetek!'' -- Az Ô palócos drága tájszólásával, amelyet úgy szerettem, de Ô bánatosan panaszolta egyszer: ,,Lássa, hiába veszôdtem egy életen át leszokni, nem tudtam. Ha a beszéd hevében nekilendülök, bizony a régi palóc vagyok ismét, mint voltam gyerekségemben!'' Szombaton reggel ért véget a lelkigyakorlat, óriási sikerrel. Nekem jutott a kitüntetô kötelesség megköszönni e szent napokat. Ô kívánta így, tehát csak egy kis szobában, 10-12-en voltunk jelen. Babits Endre lelkiatyám is köztünk volt. -- Hát én, aki mindig nyugodtan tudtam beszélni, most szégyenletesen belesültem már az elsô mondatnál. Babits Endre rémült tekintetével találkoztam. Az én szívem is, eszem is szinte megállt. A jó Isten azonban velem volt és megszólaltam: ,,Kegyelmes jó Atyám! Én annyira meg vagyok hatva, hogy mindent elfelejtettem, amit mondani szerettem volna. Hát csak ennyit tudok mondani, hogy áldja meg a jó Isten.'' A Püspök úr egy percig hallgatott, majd odalépett egészen a közelembe és jóságos derűvel azt mondta: ,,Kedvesem, régi püspök vagyok már, sok beszéddel tiszteltek meg engem -- de ilyen édes-kedves beszéddel még soha. Ez egy mondattal egy egész szívet adott át nekem!'' Halk nevetésére feloldódott a kissé feszült hangulat, és derűs, boldog örömmel adta és vettük püspöki, de atyai áldását is. -- Hazamentünk -- igen, így írom, mert olyan otthonosan éreztük magunkat Vele, mint egy család, egy atya. A nálunk tartott lelkigyakorlatkor egyik szentbeszéd után alig bírtam fölállni, és csak tapogatózva lépegettem utána hazafelé. Ô észrevette, hogy valami történt velem. Hazaérve odafordult hozzám és kérdezte: ,,Na, mi van?'' -- Én csak úgy suttogva szóltam: ,,Atyám, így még sohasem beszélt.'' -- ,,Hát mit mondtam, ami ennyire megfogta?'' -- ,,Jaj, feleltem, éppen ez a baj, hogy nem tudom. Egyetlen szavára sem emlékszem. Nem is tudom, mirôl beszélt, de a lelkem, jaj, a lelkem tele lett egészen -- az Istennel!'' ,,Így állunk? Örüljön, örvendezzen, mert életében soha ilyen jól nem hallgatott még szentbeszédet. Így kell hallgatni. Mert csak ez a fontos. Istennel telítôdni. Oh bár mindig így tudnék beszélni. Oh bár mindenki így hallgathatná Isten szavát, és végre megértem. Gratias! Gratias!'' * * * Páratlanul jó és kegyes volt velem. Valami dicséretet mondott nekem, mire én rémülten akartam elkapni a kezemet, melyet megfogott és mondtam: ,,Oh én erre nem vagyok érdemes! Én nem vagyok az, akinek tartani méltóztatik engem!'' Kezemet erôsen fogva messze nézô tekintettel mondta: ,,Hagyja ezt, fogadja el tôlem, mert én tudom, mit mondok és teszek. Most nem érti. Ne is akarja érteni, de majd egyszer talán rájön és meg fogja érteni.'' És valóban, hónapok múlva egy szentmise alatt megértettem az eszembe jutó mondatot. Értelme az volt, hogy amikor engem dicsért, az nem nekem szólt, hanem Annak, aki oly irgalmas volt velem, kis hitvány jószággal. Ô Prohászka atyánk ezt látta meg, és dicsérete Annak zengett, akire messze nézve tekintett -- az irgalmas Istennek! -- és mondom Prohászka Ottokár szavát: Gratias! Sokszor kértem, ne nevezzen engem méltóságos asszonynak, de nem használt. Most az utolsó (jaj, nem sejtettem, hogy utolsó!) találkozás végén, mielôtt megáldott, azt mondta: ,,Vegye tudomásul, hogy e perctôl kezdve nem szólítom többé másnak, mint az én jó leányomnak!'' Azután egy pillanatra kezeibe fogta a fejemet és szívére ölelte. Nekem szakadtak a könnyeim, mert egy percre éreztem, tudtam, hogy egy szent szívnek dobogását érzem és hallom. Pár hónappal halála elôtt üzenetet küldött missziós tagunk által nekem: ,,Mondja meg Hegyinének, hogy kérem, tegyen valamit, hogy én még egyszer lemehessek Kaposvárra lelkigyakorlatot tartani, mert soha olyan jól nem éreztem magamat, mint ott, és nagyon sokat szeretnék még a lelkeknek mondani.'' Oh, még valamit el kell mondanom. Amikor itt ültem mellette, azt kértem tôle, hogy kegyes jó Atyám, kérem sokak nevében is, hogy ne fárassza magát! Vigyázzon magára, mert sokkal nagyobb kincs nekünk a Maga élete, ha tovább tart, mintha sokat ad is, de rövidebb ideig adhat! Erre Ô csodálatos látnoki arckifejezéssel mondta: ,,Oh én nem kímélem magamat, és addig fogok dolgozni az Úr Jézusnak, amíg Ô egyszer meg nem fogja a kezemet (és ezt mutatta is jobb kezével megfogván a balkezét) és azt nem mondja: Fiam! Most elég! És én akkor meghajtom majd a fejemet, és azt mondom: Fiat voluntas tua!'' Nem csodálatosan így történt-e ott az Egyetemi templomi szószéken? Odafordult pillanatra a Tabernákulum felé, és lerogyott az Úr Jézus hű és engedelmes fia, Prohászka Ottokár Püspökatyánk. Sajnos a halál, nem a Mindenható akarata befejezte e nemes Fôpap munkálkodásának idejét, és nem jöhetett többé hozzánk, de legyen áldott az Úr és az Ô hű papja mindazért, amit kaptunk. Teréz nôvér emlékei Amikor a halottas ágynak a szoba közepére való átrendezése elkezdôdött, a fôtisztelendô urak, tanárok lassan eltávoztak. Én csak alltam, nem bírtam mozdulni. Ekkor Némethy kamarás úr a kezembe adta drága Püspökatyánk kopott kis kézitáskáját, melyet tegnap még ô hozott magával. ,,Kérem, vigye ezt haza az Anyaházba! Vigyázzanak rá!'' Hazaérkezve megnéztem a táska tartalmát, hogy el tudjak róla számolni. Volt benne: Püspökatyánk breviáriuma, egy lila stóla és 25 pengô. A temetés elôttrôl, értem ezen a Déli pályaudvarról való elszállítást, van a sok között is egy még ma is megríkató képem. Amikor a virággal teli koporsós vasúti kocsi ajtaját lezárták, az Ottokár Árvaház növendékei ott álltak a közeli sínek mellett. És amikor a vonat elindult: hangos sírással szaladtak a vonat után: ,,Ne vigyék el Püspökatyánkat!'' -- Majd sírva térdeltek le a földig meghajtott társulati zászló köré. Nôvérünkkel én vittem társulatunk koszorúját. Fehérvárig minden állomásnál térden állva várták a hívek a vonatot; ámuló iskolás gyermekek, fedetlen fejű öreg, fiatal földművesek... ======================================================================== Csobánkai napló -- 1907 1907. május Édesanyám utolsó napjait élte, általános sorvadásban, magas lázzal küzdve, önkívületében ezt suttogta: ,,Prohászka Ottokár püspök...'' Látta-e Ôt már? Hallotta is? Hiába kérdeztem volna. De a lelkemben horgonyt vetett e három szó: Prohászka Ottokár püspök...[2] ____________________ 2 Itt kezdôdik Grasselli Ilona Norberta naplója ======================================================================== Csobánkai napló -- 1909 1909. március Prohászka Ottokár püspök Kassára érkezett, hogy háromnapos lelkigyakorlatot adjon délelôtt nôknek, este férfiaknak a Kat. Legényegyletben. A lelkigyakorlat helye az Orsolya Rend 500 személyt befogadó díszterme. 1908/9-ben az Orsolya Rend Nôi Gazdasági Tanintézetének voltam növendéke. Igazgatónk, a szentéletű Záhorszky István háromnapos szünetet adott, hogy részt vehessünk az elmélkedéseken. A nagyterem oldaltermébôl, közvetlen közelbôl hallgathattuk Prohászka püspököt, s láthattuk csodálatos profilját, alakját, gesztusait... A magyar intelligencia hitéletét akarta a püspök úr új életre kelteni. Csak egy gondolatát jegyeztem meg máig: ,,Az igazság elôl azért zárkózik el az ember, mert az éppen úgy vág sebet az elszürkült, elsötétült életbe, mint a fölkelô nap elsô sugara a sötét éjszakába.'' Ez volt az elsô sugár atyánk ragyogó lelkébôl, lelkem felé. Amikor elsô délben a Gazdasági Akadémia melletti intézetünk felé igyekeztünk, megállít Mázy Engelbert bencés, a mi heti gyóntatónk. Meglátva minket, egyszerre szigorú tankerületi fôigazgatóvá merevült: ,,Tanévben ilyen szünet?'' De a mi 16-19 éves lelkünk úgy tele volt tűzzel, hogy nem tudott lehűteni még a következô dorgálás sem: ,,Különben is, Önök egy Prohászka püspök elôadását nem tudhatják átérteni!'' (így mondta: átérteni!) Egy kis eleven, talpraesett társunk (már menyasszony), Sch.Kató mentett meg minket: ,,Átérteni nem tudjuk, de átérezni igen!'' És mint mindenképpen nyertesek és gyôztesek, telített lélekkel, vidáman elköszöntünk, s még két napig járulhattunk a lánglelkű apostolhoz. Tartozom Mázy Engelbert, késôbb tihanyi apát úrnak nemcsak hálával, hanem annak megvallásával is, hogy már akkor, húsvétkor Szikszóra akart vinni a szünidôre, hogy bemutasson Farkas Editnek. Honnan vette ezt az indítást? Ki tudja? Isten tudja! 1909 óta Püspökatyánk Elmélkedéseibôl éltem. ======================================================================== Csobánkai napló -- 1917 1917. április 17-20. 1915-tôl 1917-ig a kecskeméti Gazdasági Tanítóképzôben tanultam. Révész István prelátus úr meghívására április 1-tôl 3 napos lelkigyakorlatot tartott Prohászka püspök úr! Csak a délutáni tanítás után kaptunk engedélyt a városba menetelre. Nagy sárban, majd a vasúti töltésen a sínek között menetelve futottunk a Katolikus Kör épületéig: 4 km-t 37 perc alatt. A terem már zsúfolva volt. Amint beléptünk, abban a pillanatban jelent meg az emelvényen Ottokár püspök úr. Három elmélkedésének alapgondolata ez volt: 1. A földön álló vagy lezuhant és ott felejtett harang néma, nem lehet megszólaltatni... A lelket sem. Tornyot vagy legalábbis állványt kell elôbb építenünk. Ezt a hit kegyelme cselekszi bennünk. 2. A remélni tudó lélek akaratereje fölhúzza a harangot a magasba... 3. A szeretet lelke meglendíti, megszólaltatja a harangot, hogy glóriát, alleluját zengjen... A befejezô elmélkedése után Révész prelátus úr mondott köszönetet a tengernyi kegyelemért. Elárulta, hogy mindnyájan zavarban vagyunk, készületlen lelkünk nem gyôzte fogadni és megôrizni a ránk zúduló kegyelmeket. Valahogy úgy jártunk, mint a lelki életet, engedelmességet most tanuló tanítvány, akivel a szent Remete napokon át a tengerbôl fűzfa kosárral hordatta a vizet... A fűzfa kosár közben ragyogó tisztává lett... A mi lelkünk is, szívünk is tisztábbá lett. 20-án délelôtt a gyóntatószékben Atyánk elé térdelhettem: fölvételt kértem a Szociális Misszióstársulatba. Jóságosan kérdezte: ,,Nem kell-e szüleirôl gondoskodnia?'' -- Nem! -- feleltem a hála eddig ismeretlen örömével. -- ,,Ah! Ez nagy kegyelem!'' -- mondta. Hogy el bírtam-e sírni: 8 éve várok erre a pillanatra! -- nem emlékszem. De elnyerem-e Édesapám beleegyezését? A 8 év szüntelen aggodalma elszállt. Bizalommal kezdtem novénát a Szűzanyához. Az utolsó napon feladtam fölvételt lelt lelkem egyetlen kérését Édesapám címére. A harmadik napon már olvashattam beleegyezését, áldását közlô fölséges levelét. 1917. szeptember Szeptember 14-e óta jelölt vagyok Anyaházunkban. Édesapám hozott fel. Apám oly nagy hatással volt Fônöknô Anyánkra, hogy ennek emlékére adta nekem már másnap Apám nevét: Norbert, Norberta. Fônöknô Anyánk névnapjára feljött Püspökatyánk. Részt vett a déli imánkon, amely után mindnyájan nagy szilenciumban álltunk hosszú, keskeny ebédlônk falánál... Atyánk szeme végigvillant a nôvérsoron..., egynapos nôvér voltam..., a sor végén megtalált engem, szegény kis jelöltkét... Csodálatos hangján rám köszöntött: ,,Isten hozta!'' -- Jelöltségemben az elsô sugár. Mint portára beosztott jelölt (voltaképpen futár), úgyszólván percenként máshol voltam telefonüzenetekkel, jelentésekkel, Fônöknô Anyánktól le a mosókonyháig. Ismertem már mindenkit, a Szikszóról idehelyezett leányokat is, akik javítóintézetünkbôl kikerülve mindaddig Anyaházunkban találtak otthonra, míg ismerôs, jólelkű családoknál elhelyezhettük ôket. A háztartás minden ágában, munkájában kiképezve segítettek Nôvéreinknek, szorgalmasak, megbízhatóak voltak. Egyik ilyen leány, Nyeznamkó Mariska mondta el nekem a vásárcsarnokból hazaérkezve: ,,Jaj Istenem! Hát ilyet! Fölszálltam a villamosra a kosaraimmal, s mert a villamos tele volt, megálltam a peronon. Igen ám, de a villamoson volt a drága Püspökatya! Észrevett engem, fölállt, kijött értem, be kellett mennem a helyére. Ô kint állt a hidegben a peronon! Oh, de restelltem!'' * * * Régi Anyaházunkban a konyhaudvarra nyíló kis irodánkba érkezett özv. Báthory Nándorné, gazdasági tanárnô, író. Gondolom, levelet hozott Püspökatyánktól, mert Fehérvárról jött. Távozáskor én kísértem ki a portáig. Még Kecskemétrôl ismertem, nagyon tiszteltem. Alig láttunk a szokatlanul ködös, sötét ég alatt. Ida néni megállt: ,,Ugye milyen hideg és sötét van? De én most Ottokár atyánktól jöttem, három napon át lelkigyakorlatot tartott nekem. Úgy tele van a lelkem fénnyel és meleggel, hogy szinte szeretném, ha még sötétebb és még hidegebb volna! Hidd el: föl tudnám melengetni ezt a sötét, hideg világot!'' A Báthoryné által megszervezett kitűnô Kozma úti nôi gazdasági iskolánk valóban, élete végéig napsugara lett. Atyánk többször is meglátogatta az intézetet. ======================================================================== Csobánkai napló -- 1918 1918. március Március Hamvazószerda óta a csobánkai Ottokár Árvaházban vagyok mint újonc. Betegállományban volnék, de lázamnál nagyobb a régen áhított munkatéren rám váró sok teendô láza... Az Ottokár Hadiárvaház létesítésének gondolata, úgy tudom Rákosi Jenôé. Ez a terv országos mozgalommá szélesült, s az adományok összegébôl vették meg alapítóink Pomáz Csobánka határában a 45 kat.holdnyi kis birtokot. A valamikor remekül berendezett un. Margit- ligeti szanatórium tragikus halállal halt tulajdonosa, dr. Martin Sándor orvos után gazdátlanul, kifosztottan állt 10 éven át (Az orvos feleségérôl, Margitról nevezte el a kis birtokot Margit-ligetnek). Ezt a 14 épületbôl álló intézetet kellett egy éve alatt rendbe hoznunk, hogy 1918. október 10-én, Püspökatyánk 60. születésnapján rendeltetésének átadhassuk. Az egész belsôség: 12 hold park, fenyves, platánossal, régen ezer rózsatôvel beültetett terület -- de termelésre szánt földje nem volt. A szántóföldje a dobogókôi Kiskovácsi-tanya mellett egy kis sziget a Teleki grófi uradalomtól körülvéve. Beruházásra pénzünk nem maradt. És mégis! Mintha valami különös áldás áradt volna itt mindenre és mindenkire. Mire fölkerült a tornyos fôépület homlokzatára: ,,Ottokár Hadiárvaház'' -- nem volt itt elhanyagoltan semmi, nem volt itt árva senki. Itt mindenki fiatal, telve bizalommal, Atyánk jeligéjének kétszeres átélésével: nemcsak, míg élek remélek, hanem: amíg remélek, élek! Mindenki telve a fészekrakás buzgalmával, találékonyságával. A tavasszal kiköltöztetett noviciátus: csupa tűz. A nôvérek mindegyike vállalkozó szellem. A Németvölgyi úti Kis Bethánia Gyermekotthonunk növendékei a tágas, gyönyörű telepen édesen, mindig vidáman mindenütt ott lábatlankodtak. Angela házfônök nôvérnek sikerült a Dera patak mentén tôszomszédságunkban Ľ kat.holdat megvennie: ezzel már megvolt a konyhakert. Norfolki forgóval be is osztva, be is vetve áprilisban! A környék legkitűnôbb orvosa: dr. v.Tiszolczy Lajosnak szívügye az árvák egészsége. A fôszolgabíró: Almásy Sándor mindenben segítônk. Alkalmazottaink kertészek, gépészek, mintha családunk tagjai volnának... * * * Pomáz legjobb gazdája: Metzger János naponta tárgyal velem. Ô még eddig okleveles gazdanôt nem ismert! Ô szánt-vet olyan odaadással, mintha a saját földjén dolgozna. De kellene állandó férfisegítség a gazdaságba! Novénát kezdünk, s már a novéna alatt megáll a konyhaudvarnál két orosz fogoly. Munkát, otthont kérnek: Az egyik traktor erejű gazdalegény, a másik művelt, családja után szomorkodó, kitűnô műasztalos. Hozzá is kezd a nagy kápolna imazsámolyos székeinek készítéséhez a gyorsan berendezett asztalos műhelyben, Nefelejcs- villánkban; ô készíti a szép nagy szentélyajtót összecsukható szárnyaival, hogy a 10-i ünnepély alatt a szentély zárható legyen, mert a 25 x 10 méteres kápolna sekrestyéje ugyanolyan, mint a szentély; tehát ezen az oldalon lesz a szónokok, szereplôk, vendégek helye. A katonaságtól -- ,,kölcsön'' -- nagyon jó lovakat kaptunk: az egyik, a Holló, nonius. Az orosz legény a kocsisuk. Azt gondolom: onnan is lopott nekik abrakot, ahol semmi sem volt. Czettler Jenô a legszebb pecsenyemalacnak valót küldte el: ez lett az ôse a késôbbi években országos viszonylatban is elsôrendű törzskönyvezett sertésállományunknak. A szanatóriumi régi napozóudvar ugyan baromfiteleppé aláztatik, de októberre tele van aranyérmes ajándéktörzsek nemzedékeivel. A telep vízmedencés kútjának törött szélmotorját ingyen javítja meg Clayton- Shuthleworth fômérnök, sôt az ô találmányával modernizálja is: viharban önmagát csukja le a szárny, és nem törhet össze. Az egész telepet ellátó vízvezeték rendben van! * * * Elismeréssel, jóváhagyással megérkezik a Földművelésügyi Minisztériumtól a tantervünk, a hadiárva-gazdaleányok kiképzésére, októberben megnyitandó gazdasági Nôiskolánk számára. Gazdasági szaktanítónôt is kaptunk. Sűrűn érkeznek a hadiárvák. Teljesen berendezett, szép fehér hálószobák, jó kályhák, kedves, nagy ebédlô, nappali, iskolaterem várja a 80 leánykát! Hogy a szeretetrôl ne is szóljak! Ha mindezt nem láttam volna, el sem hinném. Itt talán gond sincs, árny sincs! Ha van árny, az fényes árny: Püspökatyánk egyik legkedvesebb követôje, Beatrix nôvérünk nagybeteg. 19 éves korában már fônöknô a székesfehérvári Szent István díszteremben rögtönzött hadikórházban. Éjjel-nappal helytállt. Minden haldoklónak ô fogta le a szemét. A kórterembôl Csobánkára hozta ôt kedves Fônöknô Anyánk gyógyulni. Ô volt a mi szüntelen imádkozó, majd szent halállal elpihenô közbenjárónk itt is, odaát is. Összekulcsolt két kezével ki tudja mennyit lendített Árvaházunk ügyén! De kellett is! * * * Így közeledtünk október 10-e felé. A nagy kápolna frissen festett, finom hamvasszürke fala, a ragyogó fehér székek, a püspöklila virágdíszben álló oltár: mintha tudatosan hódolt volna minden örömök, jubileumok örök Szerzôjének: a szentségi Úr Jézusnak. Kertészünk még mindig hordta a finom fátyolvirágot az ünnepi díszbe öltöztetett sekrestyébe, a Püspökatya leleplezésre váró portréja elé... Ökrös szekerünk hozta az erdôrôl a lombot a kápolna homlokzatára. A telefon jelzi Almásy fôszolgabíró üzenetét: holnap 60 fogat áll rendelkezésre a vendégek részére. A filmezô nem gyôzi a szépséges vidék, park, teraszok fölvételére kínálkozó részeit sorra venni. És mindenütt ott van Némethy Ernô ft.úr, Püspökatyánk leghívebb tanítványa, magántitkára, az Ottokár Árvaház Bizottságának lelke, oszlopa. Estére minden a helyén, ünnepi díszben. És mindenki holt fáradtan, de hajnalra feltámadottan. Késô este jut eszünkbe: az ünnepélyhez vezetô térség, a kápolna fű- tere nincsen átgereblyézve. Amikor reggel szentmisére megyünk ámulva állunk meg: az egész térség befödve a nagy platánok aranysárga lehullott leveleivel. Ezt a szépséget nem tudtuk volna elgondolni. Ezen az aranymozaikon lépkedett a megérkezô rengeteg vendég, szinte áhítattal a kápolna felé. És mintha már többé felhô sem tornyosulna Árvaházunk fölé, az azóta is minden októberben megcsodált olaszkék égbolt, Püspökatyánk ,,barokk mennyezete'' ragyogott ránk. Délután mindenki a villa elé vonul. A rendezôbizottság: Némethy ft.úr, a csobánkai, pomázi plébános urak, Heller Rudolf, Czettler Jenô stb. Atyánk mögött csoportosul. Várjuk a HÉV-vel egyszerre érkezô vendégeket. Amikor a gyönyörű jegenyefasorban feltűnik az elsô hintó, kápolnánk tornyából száll feléjük a harangszó. Most érkezik Zichy Gyula érsek úr! Megindultan öleli át Atyánkat. A fogatok hozzák Magyarország minden részébôl Atyánk követôit, tisztelôit. Atyánk, Anyánk vezetik át a vendégeket a kápolnába, ahol énekkarunk lelkes éneke fogadja ôket. Püspökatyánk ezután visszajött a villába. Néhány perc múlva érte jött egy bizottság Czettlerrel az élén. A vendégek átvonulnak a Dera patak menti nôvérebédlôbe, majd sorra veszik a telep látnivalóit: az internátust remek két teraszával, a gyermekebédlôt, konyhákat, kamrákat, a gazdasági udvarokat... Ezalatt a szentély szárnyas ajtaja feltárult, s a kivilágított kápolna litániára és Te Deumra várja a lelkes vendégsereget. Csillagos este van, mire az utolsó hintó is kigördül a villa elôl. Püspökatyánk, kedves Fônöknô Anyánk kísér ki minden távozót. Az ünnep másnapján így szólt Püspökatyánk az akkori általános helyettese, Tóth Etelka nôvérhez: ,,Az én legnagyobb örömem az, hogy látom a Társulatban a szeretetet, az összetartozás, egyet akarás nagy erejét...'' (A Fôépület elôtti széles úton jöttek le, a villa felé menve.) Atyánk megállt és komolyan így folytatta: ,,Etelka nôvér! Ha angyal alakjában jelenne is meg kegyetek között valaki, hogy megtörje ezt az egységet: űzzék ki maguk közül!'' * * * Az internátus elôcsarnokában, a bejáratnál szép márványtáblát helyeztünk el ezzel a felirattal: +-------------------------------------------------------------+ | ,,Magaménak tekintem ôket'', | | mondotta áldott emlékű Püspökatyánk a nemzet árváiról. | +-------------------------------------------------------------+ Így lettünk mi az Övéi és Ô a mienk. Köszönjük Istenünk, hogy ilyen atyát adtál nekünk. 1918. október 10. Atyánk az internátust járta végig. Angela nôvér vezette szobáról szobára. Hozzám is bejöttek. Angela nôvér kedvesen így mutatott reám: ,,Drága Püspökatyánk, egy beteg, aki szomorú és mindig a halálra gondol.'' Atyánk rám nézett és nagyon komolyan csak ennyit mondott: ,,Az nem fontos, hogy meddig élünk, a lényeg az, hogy jól éljünk!'' * * * Atyánk páratlan gyöngédségét tükrözi ez a szerény kis jelenet: Október 11-én mi, egyszerű fiatal nôvérek álldogáltunk a fôépület elôtt. Közöttünk Borbála nôvér is, aki a Szemináriumból kijött, hogy az elôzô napi ünnepi fôzésnél segítsen. Ô fôzött Atyánknak tegnap is, ma is. Amint ott álltunk, a fenyves felôl feltűnik Atyánk alakja. Jön, megáll elôttünk, a szeme felfedezi Borbála nôvért: ,,No, tudják, mondja jóságosan, hogy micsoda levest fôzött ma ez a Borbálácska!'' Ebben a pillanatban megpillantja a csobánkai szakácsnôvért. Még nagyobb jósággal mondja: ,,Ezzel nem azt mondom, hogy a kedves Verona nem tud ugyanolyan finom levest fôzni!'' (Atyánk akkor nem is igen evett gyomoridegessége miatt.) ======================================================================== Csobánkai napló -- 1919 Beatrix nôvér sürgetésére Atyánktól kihallgatást kértem. A csobánkai kápolnánk kis sekrestyéjében egy óra hosszáig beszélt velem Atyánk. Elgondolkozva figyelt rám. Végezetül inkább önmagának, mint nekem csak ennyit mondott: ,,Sajátságos, kettônk lelkében mennyi közös vonás van!'' Elutazása elôtt feljött hozzám. Bátorított, vígasztalt a maga csodálatos módján. Elmenetele elôtt ezt mondta: ,,Búcsúzóra azt mondom magának, amit nekem mondott az egyik Páter, amikor Rómából, a Germanicumból hazajöttem: ,,Ifjú barátom, Önbôl lesz valami.'' Az Elmélkedésekbe ugyanakkor ezt írta: ,,K.N.! Keresztje van elég: legyen lelke hozzá, mely szenved ugyan, de még inkább szeret.'' 1919. X. 29. Prohászka Ottokár ======================================================================== Csobánkai napló -- 1920 1920-ból semmi emlékem nincs, Zürichben voltam kórházban. ======================================================================== Csobánkai napló -- 1921 Atyánk kijött Csobánkára Fônöknô Anyánkkal. Néhány perc múlva átmentem a nagy teraszra, hogy ujjongó örömömben közelebb lehessek a kápolnához. Amint lenézek: a telkünket átszelô országúton megpillantom Atyánk nagyon sietô alakját. Az utolsó heteit élô Beatrix nôvérünkhöz igyekezett, aki ekkor már feloszló tüdejével nagyon fertôzô volt, Atyánkat féltettük is. Láttam rajta, hogy ,,meglépett'', s maga élvezi a legjobban, hogy titokban ilyen nagy jót tehet egyik legkedvesebb lelki leányával. Úgy tudom, nem is találkoztak többet. Egy levelet írt még Beatrix nôvérnek, aki nagyon félt a haláltól. Fölséges levél volt ez, egészen rövid, de benne volt Atyánk egész lelke. Két mondatára emlékszem: ,,Beatrix, fogja erôsen, magasan a hit lámpáját, lóbálja meg!'' Majd a legvégén: ,,Kérem, ne feledjen el, én sem felejtem el!'' A még hátralévô napokban ebbôl a levélbôl sugárzó bíztatásból, melegbôl élt Beatrix nôvérünk. Augusztus 31-én, az esti Úr Angyalát még együtt mondtuk elszállni készülô szép lelkével... Utána elkezdtem a Hiszekegyet. A végét már egyedül sírtam el. ======================================================================== Csobánkai napló -- 1922 Július 18-án (kedden) érkezett Atyánk Csobánkára. Másnap egy óra hosszáig volt nálam. A nyugati teraszon feküdtem. Erôsen odatűzött a nap. Atyánk az esernyôjével jött. Ötnegyed óráig tartotta felhúzva, hogy a nap ne süssön rám. Elmenôben a küszöbrôl hirtelen visszakérdez: ,,No, és mi lesz most magával ilyen napsütésben ernyô nélkül? -- Semmi drága Püspökatyám, egy napot elbírok ernyô nélkül'' -- feleltem nagy hirtelen. Mosolyogva szólt vissza: ,,Maga nagy huncut!'' Huszonkettedikén félóra hosszáig volt nálam. Sokat beszélt a növény lelkérôl, a plasztikus elvekrôl. 23-án öt percig volt nálam. 24-én ismét fél óráig. 27-én egy óráig beszélt az önképzésrôl. Ajánlotta, olvassak életrajzokat, hangsúlyozva, hogy ne csak szentekét, olvassak útleírásokat is, pl. Stanleyt. Beszélt még az állat lelkérôl. 29-én 37 percig tanítgatott nagy élénkséggel, egyre változtatva tárgyát: a pap, mint pásztor; mesélt amerikai útjáról. ,,Ah, nem tudnék ott megmaradni. Az a csupa gyár. A gyárak vérsajtók.'' Majd szólt az áldozatról, az áldozó emberrôl, az ó- és újszövetségi áldozat között levô nagy különbségrôl. Elmenôben beszélt még a hegyekrôl -- talán, mint egyszerű oltárokról!? -- az Oszoly vízeredésű, a pilisi hegyek legújabb eredésű eruptív trachitok. -- Augusztus 4-én 30 percig volt nálam. Nagyon fájt a hátam, egyre elsírtam magam. Távozásakor soha nem hallott hangon kérdezte Atyánk: ,,Mondja, mit adjak magának az áldáson kívül?'' -- Nem bírtam felelni (de mit is felelhettem volna?) Atyánk könnyezve állt az ajtóban maga elé nézve. Majd felsóhajtott: ,,Oh, bárcsak mondhatnám: kelj föl és járj!'' Köszönés nélkül távozott. Hogy vasárnapi szentmisém legyen, engedélyt kaptam, hogy a sekrestyében felállított fekvôszékben hallgassam Atyánk szentmiséjét és prédikációját. Miután ô az oltárnál öltözött, nem voltam útban. Mise után senki sem volt már a kápolnában, csak Ô. Imádkozott még sokáig az ô rendes helyén. Nagy csend volt. Végre felállt és térdet hajtott. Nem néztem föl, nem akartam még köszönéssel sem magamra vonni a figyelmét. De Atyánk a következô pillanatban már mellettem állt, s homlokomra nagy keresztet írva csak ennyit mondott: ,,Néha még a sas is lerepül.'' Minden további szó nélkül otthagyott, és azonnal kiment a kápolnából. Délután 40 percig volt nálam. Bármint örültem is minden jöttén, az állandó fizikai gyötrôdés s az ennél is nagyobb lelki nyomorúság csak kifejezôdött, bár nem panaszkodtam soha Atyánknak. Így segített rajtam az Ô páratlan közvetett módszerével. ,,Mit gondol -- kérdezte hosszan eltűnôdve --, mit gondol, a Bold.Szűz melankolikus volt?'' -- Fürkészve nézett rám. -- ,,Vagy tele volt erôvel és vidámsággal?'' -- Nem feleltem, mert tudtam, hogy Atyánk jobban olvas a szembôl, mint a szóból. Atyánk sugárzó arccal, mennyei hangon válaszolta meg a saját kérdését: ,,Nem, a Szent Szűz nem úgy nézte a világot: ez az a világ, amely a Fiamat keresztre feszítette! -- Nem, hanem így: ez az a világ, amelyet a Fiam megváltott!'' Atyánk megérezte, hogy megértettem, bár egy hangot sem szóltam. -- ,,Persze -- folytatta halkan --, a megváltottságot nehéz a mai gonoszságban kiérezni, de ez azért van, mert ekkora a látókörünk (a tenyerébe kis kört rajzolt a jobb keze ujjával), s így nem látjuk a fejlôdést.'' -- Majd késôbb így: ,,Az ember olyan, mint a pók: a hitébôl font szálat nyújtja, sodorja; ki aranyszálat, ki kenderkócot, s beleakasztja az Istenségbe... Ez az ô hálója, amelyen a lelke megpihen és elôrehalad...'' Amit ezek után mondott Atyánk, az olyan ismeretlen, csodás világból való volt, hogy nem tudtam ésszel felfogni. Mire föleszméltem, arról beszélt, hogy hogyan tágul, szélesedik a korral és kegyelemmel a világnézet. ,,... és egyszer csak érzi az ember, hogy nem fér el az eddigi keretek között, kinôtt belôlük, mint a csiga a házából, s önmagának kell még egy menetet kiverejtékezni a világnézet csigabiga házához, hogy megvonulhasson benne...'' Augusztus 8-án a teraszon feküdtem -- idejött Püspökatyánk. Rendkívül jókedvű volt. -- ,,Norberta, mondok, ajánlok magának valamit: vitatkozzék!'' -- ,,Nem szeretek vitatkozni, nem is tudok.'' -- válaszoltam. -- ,,De mégis, vitatkozzék!'' -- ,,Önmagammal?'' -- kérdeztem. ,,Azokkal, akik látogatják.'' -- ,,Asszonyokkal nem lehet vitatkozni!'' -- mondtam. -- ,,Hát az igaz!'' -- felelte drága Püspökatyánk felkacagva. ,,Magának dalolgatnia kell!'' -- mondta. -- ,,Ó mit daloljak?'' -- kérdeztem. ,,Hát ezt ni: és mindjárt nótával felelt. Valamilyen erdélyi, régi bakanótát dalolt, a szemével hunyorgatva, népies kiejtéssel. -- Lelkembôl élveztem, s ezt észrevette Atyánk, s meg is ismételte, cifrázta, s láttam rajta, hogy maga is örül nagy irgalmassága eme eddig ismeretlen oldalának bemutatóján. Nagy sikerének még jobban nekimelegedve más nótán gondolkozott. Már dalolta is bánatos arccal: ,,Fürdik a holdvilág az éj tengerében...'' Amikor a végére ért, így szólt: ,,Figyelje csak meg, milyen tökéletesen simul itt a dallam a szöveghez: ,,... mért is adtam fejem tilalmas dologra.'' És ezt a sort újból eldalolta, s a kezével és karjával páratlanul kifejezôen mutatta, amit még mondott: ,,Veszi észre, hogy a kérdéssel a dallam maga is függôben marad?'' -- s nagy kérdôjelet írt a levegôbe. (Ezt a Petôfi dalt ennek az emlékére tanította be Cecilia nôvér, s ettôl kezdve dalolták a növendékek esténként Atyánk ablaka alatt.) Hogy azután elkomolyodtunk, kérdeztem: hogyan lehetne megerôsödnöm a remény erényében? Így válaszolt: 1. Olvassa Szent Pált, 2. gondoljon a vértanúkra, 3. ne gondolja, hogy az élet készen van! Mindenkinek magának kell azt elkészítenie! Az akadályokat nincs módunkban elhárítani, a problémákat megfejteni, de ez nem is az én dolgom. Az én feladatom, hogy azok fölé emelkedjem, hogy azokat megkerüljem alázattal, mely nem zúzza magát agyon, mert nem akarja az érthetetlent megérteni ...! Jaj, csak meg nem akadni a kátyúkban. Augusztus 10. (hetvenöt perces látogatás) Ismételten ajánlotta Szent Pál leveleinek olvasását. Többek között így szólt: ,,Szent Pál azért a legnagyobb, mert nem volt eszményképe: hogyan is kell Krisztust szeretni. -- A próféták? nem elôdök a Krisztus szeretetére! Mibennünk már 1900 év szentjeinek szeretete, példája szövôdött össze, de Pál az elsô. Pál prototípus. Csak figyelje meg ezt az érzelmi világot, amely leveleibôl kisugárzik.'' Ezután egyórás értekezést tartott nekem a germán faj jellemérôl. Olyan komolyan, olyan összeszedetten beszélt Atyánk, mintha nagy-nagy közönség elôtt szólna. Azt is gondoltam, hátha egy tervezett hatalmas műnek a gerincét adja, de nem mertem kérdezni. Csak azt tudtam az egészbôl megjegyezni: ,,A germán nép: a kereszténység és az egész európai kultúra hordozója, gerince.'' Augusztus 12. (38 perces látogatás) Nagyon gyönyörködött Atyánk a kis terasz virágaiban. Ezt a teraszt tavasztól nagy gonddal ápoltuk, mert Atyánk rendszerint itt pihent, ha hozzám feljött. A Pilisi-hegyek szépsége minden alkalommal megragadta Ôt. Csaknem minden alkalommal megállt a terasz virágos párkánya elôtt, hosszan nézte az eget, azután lejjebb siklott a tekintete a hegyekre, majd onnan visszaérkezett a muskátlis terasz-szegélyre. Ekkor mosolyogva szemügyre vette ôket, a száraz leveleket leszedte, s szépen a baltenyerébe gyűjtötte, s végül nekem adta. Virágot sohasem tépett innen, még fonnyadtat sem. Minthogy ez a terasz egészen Atyánkért volt, nagy kedvteléssel szakítottam le azt a szálat, amely neki a legjobban tetszett. Ilyenkor mindig ,,szívtelennek'' nevezett, de a virágot nagy tetszéssel nézte, s néha elvitte magával és gondosan vízbe tette. (Matild nôvértôl tudom.) Ma is sorra nézte az izzó-vörös muskátlikat, és sokáig nézett bele a feketében játszó lila petúniák kelyhébe. Letörtem a legsötétebbet és odanyújtottam. Atyánk elfelejtett neheztelni, s a fejét csendesen rengetve nézte hosszan a szépséges virágot. A terasz pazar virágkoszorújában, a nagy augusztusi sugárözönben ott állt Atyánk elmerült tekintettel, kezében egy szál petúniával. A nagy csöndben egyszer csak felém fordul, s még mindig a virágot nézve halkan így szól: ,,Azért lehet a virágban úgy gyönyörködni, mert az valahogyan nagyszerűen legyôzi az anyagot. Nézzen ide: Ez csaknem teljesen szín, illat és forma!'' -- Némán figyeltem Atyánkra és a virágra. Atyánk suttogva, nagy nyomatékkal mondta: ,,Csakhogy ezt nem érti meg az, aki ,,ami.'' Augusztus 13-án, vasárnapi szentbeszédében mondta: ,,Aki azt hiszi, hogy ô már van, az sohasem lesz! Aki önmagával elégedett, az önmagával van tele, az olyan, mint a sárral telt bögre: nem lehet vele az élet forrásából meríteni.'' Augusztus 14-én (73 perces látogatás) I. Hosszan beszélt a görög néprôl, de csak annyit tudtam magamnak megjegyezni: ,,A görög nép az egyedüli, amely Krisztus elôtt megôrizte az ember-arculatát. A zsidó száraz és kemény volt ehhez. A görögnek sem sikerült ez, de mégis megközelítôleg. Még Krisztus után is mindig milyen mélyen elrejtve marad az ,,ember'' arca. Ugye az evangelistákat is oroszlán, sas, tulok képében ábrázolják, csak egyet emberi arccal! A három irányzatot is kifejezi ez: a tulok az indolenciát, a sas intellektualizmust... (a többit elfelejtettem). II. Atyánk mindig nagyon készült Nagyboldogasszony napra. Már a vigíliát megható módon, mély összeszedettséggel ünnepelte. Most is attért a másnapi ünnepre. ,,Gondolja el: a Boldogságos Szent Szűz mennybevitelekor az égiek serege még milyen hiányos volt. Még nem voltak ott az apostolok és a szüzek. Hiányoztak a vértanúk, csak Keresztelô Szent János, István és Jakab apostolok voltak ott. Nem voltak ott a hitvallók sem.'' (Mindaz, amit mondott, s ahogyan mondta, olyan elgondolkoztató volt, hogy elmenetele után szinte kénytelen voltam tovább keresgélni: kik voltak hát mégis odafönn? Így találtam meg Szent Józsefet és az Aprószenteket.) III. ,,Hogy mi nevel alázatra? A legjobban ránevel az a tudat, hogy minden jó az Istentôl van bennem. -- Az egyszerűségre? Erre pedig a nagy realitás.'' Külön mégegyszer hangsúlyozta: a nagy realitás. ,,Realitás: egyszerűség, igazság. Úgy is, hogy senkiben, tehát egyesekben vagy közösségben, vagy akár korszakokban semmiféle pietasból nem látok mást, és több jót, mint amennyi tényleg benne van... Mondok magának erre egy példát: El tudja képzelni, mi nekem a római hét év? És én megvallom magának, hogy még most is el-elgondolkozom azon -- mondta befelé nézô szemmel, a szavakat szinte megsóhajtva --, ha én például hosszabban, évekig lehettem volna még német egyetemeken! Mit adott volna az még nekem! A Germanicum nem adott perspektívát -- mondotta maga elé nézve, és hallgatott... Majd erôsen szemügyre vette az arcomat, és nagyon melegen, halkan így szólt: ,,Hát látja: ez a realitás, mert igazság...Ennek a megvallása egyszerűség.'' A kis teraszon rekkenô hôség volt. A nap odatűzött. Atyánk a terasz virágpárkányának árnyékában húzódott meg. Ekkor is, mint Csobánkán mindig, az a reverenda volt rajta, melyet még 1920 nyarán Angela házfônöknôvér varrt Atyánknak. Drága Püspökatyánk szerette ezt a puha, könnyű ruháját, mert jól tudott benne kertészkedni és hegyet mászni. De ma még ez is túl meleg volt. Az elôzô évek augusztusi melegétôl ma reverendája vöröses színben játszott. Atyánk a halvány árnyékban ülve egyre rázogatta a karjához tapadt, átizzadt vöröses ruhaujjat. Az éves gyűrôdéseket széjjel-széjjel simítja, sokáig nézi hol az egyik karját, hol a másikat. Soha nem hallott hangján csak ennyit mondott: ,,Nézze Norberta, saját verejtékemben leszek bíborossá.'' (Atyánk észrevette, hogy nagyon is felfogtam, amit mondott. Alig bírtam a könnyeimet visszatartani. Nem is szólt Atyánk, csak a szemével simogatott.) Augusztus 15. Nagyboldogasszony napja. De. 2 percet, du. 45 percet adott nekem Atyánk. ,,A bocsánatos bűnrôl szóljak? Ez kétféle: 1. Olyan, amely indulatból, valamely hirtelen hatásra, mint reakció, félálomban stb. elkövetett cselekedet lehet. 2. Olyan, amelyhez az akaratnak köze van. Ez ellen síkra kell szállni minden erôvel. Ha mégis elôfordul: a bűnnel ellenkezô erénnyel engeszteljem az Urat.'' Ezen a napon nagyon sajnált engem Atyánk, mert látta, hogy erôsen fáj a csigolyám. Mélyen felfohászkodva mondta: ,,Ha Elizeus volnék, meggyógyítanám magát! Elizeus! Hát látja, az ô élete oly grandiózus, aminôhöz hasonlót Homerosz sem sejt! Mikor a szegény özvegy kisfiát akarja föltámasztani, azt mondja Giesinek: Ne nézz se jobbra, se balra, ne köszönj, ne állj meg az úton! Mintha csak féltette volna, hogy az a szentséges erô valamiképpen minden legkisebb érintésre kisül, mint egy villamos battéria. Dehát Elizeus botja nem támasztotta fel a gyermeket... föltámasztotta azonban maga Elizeus, Isten erejével!'' ,,Táplálni kell a lelket, Norbertám! Olvasson sokat, szórakoztatót, regényeket, költeményeket (Schillert, a drámáit, Goethe dalait, Eckermannal folytatott beszélgetéseit, itáliai emlékiratait stb.). Az ember kedélyé folyton kell táplálni, a gondolatvilág feszültségét le kell vezetni, mégpedig nemes benyomások által nemes irányba. Az olyan önmegtagadások, mint a maga elhatározása, hogy évekig nem olvasott semmit: nem teszi jobbá az embert. Pedig ez a mi egyetlen feladatunk: egyre jobbá lenni! Sohase olvassak csak azért, hogy többet tudjak mással közölni! Hogy mást tanítsak. Milyen szánalmas törekvése ez a mai ,,tudósoknak'', akik miközben tanulnak, minden ismeretet már azzal a szándékkal szednek fel, hogy ezt ,,letanítsák'', ebbôl könyvet írnak stb. És így ôk maguk nem gyarapodnak, mert hiszen ez nem is volt szándékuk. Nézze, minden az emberért van, minden értem van, önmagamért. Ez a szent egoizmus a legnagyobb szociális értékem! Mert én azzal teszem jobbá a társadalmat, ami bennem átélt jó, tehát nem szó, hanem élmény, cselekedet. Az ember arra törekedjék, hogy önmagát telítse kegyelemmel. A benne lévô jó közlésének módját, alkalmát megadja az Isten. Ez is az, ami ,,hozzáadatik''. A plitvicai vízesés fölségesen illusztrálja ezt: egymásba vezetô tavak, de mindegyik csak akkor ömlik át a másikba, csak akkor közli magát, amikor ô maga már telítve van.'' Atyánk fölállt, megáldott, s így búcsúzott: ,,Igyekezzék, Norbertám, a kapott kegyelmeket fölhasználni, el nem sötétedni. És a Fehérvárra jövô nôvérekkel mindig üzenje meg nekem: nem szomorú-e?'' Másnap, augusztus 16--án, szerdán elutazott Csobánkáról. Ebben az évben még egyszer meglátogatott Püspökatyánk Anyaházunkban, amikor meghallotta, hogy édesapám meghalt. Fehérvárra utazása elôtt korán reggel feljött hozzám. Alig jutott levegôhöz annyira sietett a vonathoz. Nagyon jóságos volt, vigasztalt, megáldott. Késôbb hallottam, hogy másnap gyászmisét mondott. (1922. november 22.) ======================================================================== Csobánkai napló -- 1923 Április 17. este nálam volt Angela nôvér. Hét óra tájban nagy zajjal beront valamelyik nôvér: Itt van Püspökatyánk! A gyerekebédlônél áll, a gyerekekkel nem lehet bírni, úgy sikongatnak örömükben. Angela nôvér repült lefelé, hogy mielôbb fogadhassa Atyánkat. ,,Adnak- e éjszakára szállást? -- kérdezte Atyánk --, vacsorát nem kérek, hoztam magammal.'' Fölfelé jöttében elmondta, hogy Ôeminenciájánál volt Esztergomban, s gondolta: leszáll Pilisvörösváron, s onnan besétál hozzánk. ,,Persze toronyirányban, földeken át, járatlan utakon jöttem, de így is rám esteledett'' -- mondta nagy vidáman. Angela nôvér egyenesen hozzám vezette Atyánkat. Nálam maradt, míg a vacsora elkészült. Pompás kedvében volt, a négyórás fárasztó útnak nyoma sem látszott meg rajta. Hihetetlenül örültem, hogy láthattam, mert én egész éven át sohasem láttam, csak augusztusban. -- ,,Püspökatyám, ennek a napnak nagyobb örömét álmodni sem mertem volna. Minden évben megünnepelem április 17-20-ig a kecskeméti lelkigyakorlatot, mert 1917-ben ekkor vett föl engem Atyánk a Társulatba.'' ,,No, jó fogást csináltam!'' -- felelte kacagva. De nehogy elszomorítson, máris keresgélt a zsebében. ,,Ennek a napnak emlékére mit is adjak, no? Adom ezt a vasúti jegyemet (ma is ôrzöm! Múzeumban van.). Csernoch kérte, vállalja a kalocsai érsekséget. Prohászka válasza: Adja annak, aki több lesz általa. Másnap nálunk misézett. Délelôtt sokáig volt nálam. Egyre vizsgáztatott: ,,Miért bújik el a rák, ha a páncélját kinôtte és elvetette? Mibôl készül ez a páncél? Hát a csiga háza? Hogyan? stb. Meg volt velem elégedve. Én meg azon tűnôdtem, ahogyan élénk, sok-sok kérdésével nagy fájdalmamról figyelmemet elvonta. Esztergomi útjának részleteirôl is beszélt nekem: a kalocsai érseki szék betöltésérôl. Elmondta, mit válaszolt ôeminenciájának. (Emlékszem rá, de talán ezt nem írom le.) Ebéd után nyomban elutazott. Sokáig melegedtünk ennek a látogatásnak az emlékén. Hogyan is jött? Mit is mondott? Angela nôvér megnézte Püspökatyánk kis útitáskáját: hol is van az az emlegetett (püspöki) vacsora? A táskában volt: Atyánk összehajtogatott hálóinge, s mellette a vacsorája: két-két szelet kenyér között két szelet sonka -- az is amolyan rosszul -- pácolt vörös sonkaszelet. 1923-ban nyári pihenésre július 11-én érkezett meg Püspökatyánk. Minden nap meglátogatott két héten át. Megérkezése után szabadságra küldte az árvaház lelkészét, s minden munkáját magára vállalta. Így jutottam én ahhoz a nagy kegyelemhez, hogy 21-én Atyánk áldoztatott meg a szobámban. Ekkor történt, hogy a soha nem szűnô csigolyafájásom a Szentostya vételétôl kezdve négy teljes óra hosszáig szünetelt. Atyánk áldoztatott 22-én, 23-án (értem ajánlotta fel a szentmiséjét is) és 25-én. Ekkor nem volt szabad lépcsôt járnom, s még vasárnap sem volt szentmisém. Jó idôben az Oszolyra nézô teraszról hallgattam a szentmisét, helyesebben mondva: a ki-kihallatszó gyermekéneket. -- ,,Gondolja, hogy a Szent Péterben van -- vigasztalt Atyánk -- itt még közelebb is van az oltárhoz, mintha ott volna.'' Dehát nemcsak a szentmisét nélkülöztem én, hanem Atyánk szentbeszédeit is... mégis, megadott szívvel ültem a teraszon. Elhallgatott az énekszó: biztosan most kezd Atyánk beszélni! A csobánkai országút azonban vasárnap csupa szekérzörgés... a kápolna ablakai is zárva vannak féloldalt. De én csak figyeltem. Egyszer csak egy fölséges kiáltás zúg a teraszig, Atyánk zengô hangja: ,,föl''! Ezt a csodálatos egyetlen szót mindenestül a magaménak sajátítottam ki. Szívbôl boldog voltam. Amikor Atyánk feljött hozzám, elmondtam, milyen sokat mondott nekem az ô egy szavas prédikációja. Milyen nagy jó a betegség, hogy így ráneveli a lelket az igénytelenségre! ,,Föl!'' -- akarunk-e egyáltalán mást? -- Atyánk arcán mély meghatottság tükrözôdött... Egész héten látogatott. Szombaton is feljött. ,,Ma délelôtt Ernôvel (Némethy) megmásztam a Holdvilág árkot (a Pilisi--hegyekben egy alig járható szakadék), s a holnapi evangéliumot gondoltam végig. Hogy ne kelljen magának holnap ismét ,,egy szóval'' beérnie, már ma elmondom a vasárnapi prédikációmat.'' -- Atyánk jósága és figyelme úgy meghatott, hogy én bizony egy szavára sem emlékszem. Ettôl kezdve minden szombaton (vagy ha vendég volt: vasárnap délelôtt) elmondta nekem az egész szentbeszédét. Olyan odagondolással, lendülettel és kimondottan az én nagy nyomorúságomhoz szabva, jóságosan, melegen, közvetlenül..., az adakozás tudatától mentesen. -- Nem is jegyeztem meg én ezekbôl mást, mint az adni tudás krisztusi módját. Szokatlan nagy szél volt egyik délután, de azért a teraszon feküdtem, Atyánk odajött. A terasz jobb oldalán lévô Homes-fűz hatalmas ôsz fejével ide-oda hajlongott a szélben. Mondom Atyánknak: nem tetszik elképzelni, mit szenved ez a fűz még ilyenkor nyáron is, de mit tépálózik ez télen, az északi nagy viharokban! -- Atyánk csodálatosan bensôségesen, szent erôvel mondta: ,,Hátha élvez!'' * * * Csöndben ültünk. Atyánk figyelte a fölhallatszó nagy madárdalt. Arcjátékával kísérte a sokféle, szinte szöveggel bíró csicsergést. Azt kérdem: Miért van olyan nagyra az ember az ô énekével? Hát a madárdal? -- Atyánk megütközve nézett rám, s szinte keményen, megvetéssel mondta: ,,Ugyan, ugyan! Hol marad az ember énekétôl a madárdal? Hiszen a madár csak a nemi élet idején énekel!'' * * * Az Ürge-domb felôl nagy csapat vetési varjú szállt föl, felénk repültek. A derült, nyári csöndben kellemetlen zajt csaptak. Atyánk szokatlanul bosszúsan tekintett föl: ,,Nem szeretem a varjakat, no, nem szeretem...'' -- mondta. Gazda létemre magam is megvetem ôket, mégis megpróbáltam védeni: ,,Eléggé fájlalják, hiszen egyre mondják: kár... kár... -- ,,No, mégsem szeretem a varjút.'' -- erôsködött Atyánk. -- ,,Nem lehet mindenki sas.'' -- mondtam a magam nyomorúságára gondolva. Atyánk nagyon szelíden tekintett rám és másról kezdett beszélni. * * * Egy délután esôben jött föl hozzám Atyánk. Alighogy megérkezett, nagy vihar tört ki. Atyánknak nem volt esernyôje, de a szörnyű szélben, felhôszakadásban úgy sem mozdulhatott volna ki az internátusból. Ez egyszer örültem is, meg nem is Atyánk közelségének, mert eszembe jutott Szalézi Szent Ferenc mondása: ,,A villám csak a szenteket és bűnösöket sújtja.'' Most egyik villám a másik után nyilallt át nemcsak az égbolton, hanem szegény csigolyámban is. A házunk dübörgött a mennydörgéstôl, a szobám fehérre meszelt fala minden villámlásra citromsárga fényben úszott. Azt gondoltam: itt a vég, mert ugyanazon a helyen van a szent is, meg a bűnös is... Atyánk máskor a legkisebb lélekrezzenést is észrevette, most karosszékét szembehúzta az ablakommal és egész idô alatt le nem vette a szemét a viharzó égrôl. Amikor a vihar a tetôpontján volt, egyszer csak kitárja Atyánk a két kezét, s kifeszített mellét szinte kidüllesztve, félig fölemelkedve ülô helyzetébôl, soha nem sejtett szenvedéllyel így kiáltott fel: ,,Ah, hogy csapna ide!'' -- s két karját iszonyú erôvel vágta vissza a mellére. Semmi másra nem emlékszem. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy amikor 1918 tavaszán Natália nôvérrel Lomnicra készülôdtünk, Natália nôvér a Püspökatya áldását kérte. Atyánk ekkor ezt mondta: -- ,,Kérem, gondoljanak Lomnicon reám, mert én egyszer a lomnici csúcson egy nagy viharban az Istennek fölséges közelségét éltem át!'' Vallom, hogy a csobánkai viharban is Isten fölséges közelségét élte át Atyánk. * * * ,,Van-e olyan Krisztust ábrázoló remekmű, amelyet Püspökatyánk jónak tart? Annyira, hogy igazán Krisztusának vallja?'' -- kérdeztem. -- ,,Oh igen'' -- válaszolta gyorsan és lelkes-melegen -- ,,van, az utolsó vacsora Jézusa és a transfiguratio Jézusa!'' Egyszer F.W.Faberrôl volt szó. Tudtam, hogy Atyánk esztergomi tanár korában évekig olvasta. Megemlítettem, hogy egyik művét több év óta olvasom, de nem haladok. ,,Ne is siessen vele'' -- mondta Atyánk --, ,,az nagy-nagy kegyelem, ha egy jó könyvvel nem tudunk elkészülni.'' * * * Nagyon aggódtam szórakozott imádságaim miatt. Sokat gondolkoztam azon, vajon Atyánk hogyan tud olyan mély áhítattal imádkozni? De nem mertem errôl kérdezni. Egyszer mégis nagy ügyetlenül ezt kérdem: ,,Hogyan kell imádkozni?'' Atyánk idegenül nézett rám, s csak ennyit felelt: ,,A pinty nem kérdi: hogyan énekeljen!'' * * * Atyánk lelkének elragadóan szép vonása: a legapróbb dolgok iránt való érdeklôdése. Minduntalan mondta: ,,Ami kicsi, az kicsi, de a kicsiben hűnek lenni a legnagyobb nagyság.'' A legjelentéktelenebb körülmény sem kerülte el figyelmét. A rendet nemcsak általában, hanem parányi részletében is szerette, mondhatnám tisztelte. Megszámlálhatatlan pillanatfölvételeim közül csak néhányat: Délutáni látogatása alatt gyakran hozták be az uzsonnás tálcámat. Minden alkalommal megkínált, természetesen nem kértem. Erre ô szinte anyai gondossággal letakarta a tálcámat a szalvétámmal. Közben mondogatta: ,,Hogy meg ne hűljön...'' vagy: ,,Meg ne melegedjék...'', vagy: ,,Be ne porozódjék...'' stb. Egy vasárnap délelôtt Némethy fôtisztelendô úrral jött. A mellettem álló asztalkáról lefújta a szél a kis fehér terítôt. Némethy ft.úr fölvette, s megható buzgósággal, s ugyanakkora ügyetlenséggel igyekezett összehajtogatni. Atyánk mosolyogva nézte egy-két pillanatig, s élénk mozdulattal elkapta tôle: ,,Adja ide Ernô barátom!'' -- s míg ezt mondta, máris összehajtotta olyan gyakorlott kézzel, mint a legkitűnôbb vasalónô. ,,Hajtás mentén, vasalás szerint kell az ilyesmit összetenni!'' Egyszer távozása után néhány pillanat múlva visszajött a teraszra: ,,A széket a napon felejtettem, pedig ennek a nap ugyancsak nem használ.'' -- mondta, s zajtalanul a párkány keskeny árnyékcsíkjába tette. Lábujjhegyen távozott. Egyszer a varródobozomat nyitva találta. A tűpárnát kivette belôle, s a fejét rázogatva mondotta: ,,Micsoda rend, micsoda rend!'' (Ui.nagyság szerint sorakoztak a varrótűk.) A miseruhákon a legkisebb hibát, foszlást is észrevette. A vörös kazulát az ô óhajára mindjárt munkába is vettük. A kikopott motívumot úgy visszavarázsoltuk, valósággal beleszôttünk, hogy szinte keresni kellett: hol is volt! Atyánk talán három alkalommal köszönte meg. A folyosókon mindig suttogva beszélt. Megható jelenség volt fejedelmi alakja, amint nagy szöges, hegymászó cipôjében lábujjhegyen lépkedett... De páratlan gyöngédségének talán legelragadóbb ténye az, hogy Csobánkán minden reggel 5 óra tájban felkelt, s az Oszolyra sietett, amint nekem mondta: ,,elmélkedni''. Onnan jött le elsô harangszóra a szentmiséjére. Villánk falépcsôje a legkisebb zajra is erôsen visszhangzik, minden lépésre recseg-ropog. Atyánk minden reggel harisnyában jött le az emeletrôl, s csak a földszinten húzta föl a kezében lehozott cipôjét, nehogy fölébresszen valakit! * * * Kis gazdaságunk szántóföldjét ,,Paflagóniának'' nevezte, de azért meghatotta a folytonosan emelkedô terméseredmény. Kellett is számára kis kimutatást készítenünk. Ô minket dicsért, mi meg élveztük, hogy Atyánk oly gyakran jár-kel a földjeinken. Egyik nyáron aratás után félnapig kalászt gyűjtött a tarlón Angela nôvérrel. Másik évben órákon át nagy buzgósággal irtotta az arankát a lucernásunkból. Egész halmot hordott össze a kitépett veszedelmes gyomból. Amikor már maga is megelégelte az eredményt is, a sok hajladozást is, abbahagyta a munkát. Pihenni fog? Még nem! Szedett elôbb egy kis csokor szedret, s csak ezután ült le az útszéli bokor árnyékába, s ragyogó jókedvvel, szemenként csipegetve eszegette a szedret. * * * Püspökatyánk nagyon élvezte az intézetben, gazdaságban történteket. Nôvéreink rekreációin sorra kerültek elô a mókás élmények. Egyik délután Ambrus bácsi is gyónni akart. A gyermekek már mind meggyóntak, de a kápolnában maradtak közös rózsafüzér imára. Angela nôvér vezette az imát. Ambrus bácsi elôbb keresztutat akart végezni. El is kezdte. A plébános úr minduntalan megjelenik a sekrestye bejáratánál... ,,Ambrus, gyere már!'' -- De Ambrus tovább csoszog. Végre elér a sekrestyéig. Felkövetkezik a nagy dobogóra, s elszántan belép, egyenesen a gyóntatószékig. Letérdel, s kezdi is nagy hangosan: ,,A Márta nôvér nem ad elég levest!'' (Márta nôvérünk szedte föl annak idején a kis eszméletlen öreget egy árokszélen egyik pesti fuvarunk után.) -- A plébános úr ugyanilyen hangosan: ,,Sak a maga bűnét gyónja!'' (A plébános úr a cs-t s-nek mondta!). Ambrus: ,,De nem adnak itt eleget a kutyáknak sem!'' -- A plébános még hangosabban: ,,Sak a maga bűnét gyónja!'' Ambrus: ,,És nyitva hagyják az istállót és akkor fázok!'' -- A plébános úr fortisszimóval: ,,Sak a maga bűnét gyónja!'' Angela házfônök nôvér még hangosabban mondja, mondatja a szentolvasót. Valóságos hangverseny fejlôdik ki, amely végezetül a sekrestye felôl mégis elcsöndesedik. Az ,,ájtatosság'' után mondja Angela nôvér a plébános úrnak: ,,Jaj, már alig gyôztük hanggal!'' -- Az öregúr legyintett: ,,az eleje nem volt gyónás...'' * * * Egy este váratlanul érkezett hozzánk Püspökatyánk. Esztergomból jövet Pilisvörösváron leszállt a vonatról, s gyalog jött Csobánka határán keresztül árvaházunkig. Volt öröm! A gyerekekkel nem lehetett bírni, úgy sikongattak örömükben a kis konyhaudvaron álló Püspökatyánk körül. Összeszaladtak a nôvérek. A konyha friss vacsorába kezdett. Terítettek. Püspökatyánk vacsorára a nôvérközösségbe meghívta a plébános urat is. Atyánk feljött az emeletre, a 25-ös betegszobába... De csakhamar jelentette Angela nôvér: minden készen van! Tálalhatnak-e? -- indulnak... Püspökatyánkkal szemben ül a plébános úr, ragyog az örömtôl, Atyánk jobbján Angela nôvér. A közösségnek készült egyszerű étel után hozzák a Verona nôvér szakácsművészetének remekét: a Püspökatyánknak készített rizskochot... Püspökatyánk tetszéssel nézi a szépen tálalt, hatalmas felfújtat és odaszól kedves jósággal Mattyasovszky plébános úr felé: ,,Hogy milyen jó sora van itt a Plébános úrnak!'' A plébános úr nagyboldogan bólogat igent. Angela nôvér kötekedve mondja: ,,A Plébános úr még sincs megelégedve'' Püspökatyánk könyökével is súlyt akar adni az intelemnek Angela nôvér felé: ,,Sak a maga bűnét gyónja!'' Nehezen lehet elképzelni, hogy nagyon fejlett humorérzékű nôvérközösségünk hogyan tudott elcsöndesedni, elkomolyodni esti imáig... Drága Püspökatyánk másnap nálunk misézett és délig a betegeket látogatta. A 25-ös szobában ideadta a tegnap este Vörösvárig használt vasúti jegyét (most a Múzeumban van!). A kedves Mattyasovszky plébános úr, minthogy a hitoktatást már nem bírta ellátni, tôlünk Dunabogdányba költözött át. Csak egy vágya volt, s ezt mondogatta is: ,,Nagypénteken szeretnék meghalni!'' -- És Dunabogdányban halt meg: nagypénteken... * * * Nagyboldogasszony ünnepére készülôdtünk. Atyánk a Boldogságos Szent Szűz lelkérôl beszélt nekem. A Szent Szűz és Szent Fia között való kapcsolatról. ,,A Szent Szűz szeplôtelen Szívének minden szeretete belefér ebbe az egy szóba: pietas. Pietas? Megmondom magának mi mindent fejez ez ki.'' Atyánk sokáig magyarázott. Nagyon figyeltem és láttam Atyánk homlokán, hogy nem találja azt a magyar szót, azt az egyetlenegyet, amelyben ô is megnyugodnék. Pedig csodálatosan belevitte a lelkét, szinte rátette a lelkét erre az elmélkedésre. Lelke feszültségét teljesen átvettem. Atyánk elhallgatott, éreztem: keresgél... Magam sem tudom, hogyan mertem megszólalni ebben a feszülô csöndben: ,,Püspökatyám, egyik beszédében a pietast átfogó szeretetnek nevezte. Nem tudom megközelítôen sem leírni azt az indulatot, amely Atyánk lényén úrrá lett. Átszellemült arca izzó lett, ragyogott, s mindkét karját hatalmas lendülettel tárta felém, s megindultan mondta: ,,Ah, kegyed jó tanítvány!'' -- Ilyenkor áldást kaptam, egyiket a másik után. Atyánk egyik látogatása alkalmával megríkatott a csigolyám. Megrendülve hallgatott. Majd átfényesedett szemmel nézett rám, s így szólt: ,,Norbertám, holnap reggel 7 órakor misézem, egyesüljön velem lélekben! Fehérváron is! Ott fél 7-kor misézem, csak ünnepeken 9-kor.'' -- Azóta sokkal jobban vagyok. * * * A kis terasz árnyékos oldalán álldogált Atyánk. Egy feketébe játszó petúniát törtem le Neki. Sokáig nézte... ,,Nincs a világnak még egy ilyen vegykonyhája! Hogy mi mehet végbe a sejtekben, míg ebbôl a földbôl, napsugárból ez a csoda elôáll! No, és hogy egyebet ne mondjak, pl. a nedvkeringés. Egyik sejtbôl a másikba. Ah, ah, micsoda vízesések!'' -- Azt hittem, Atyánk mindjárt elrepül... * * * Valamilyen sikertelenségrôl volt szó. Püspökatyánk ragyogó jókedvvel vágott közbe: ,,Mit kudarc! Nem akkora, mint az én davosi litániám. Tudja, mikor Rómából jöttünk haza, útba ejtettük Davost. Csak úgy gyalogosan mentünk oda egyik távoli állomástól, -- szombat vagy vasárnap estefelé érkeztünk meg. Mindegyikünk csupa lelkesedés! Hogy itt nincs ilyenkor litánia! Lehetetlen. No, majd tartunk mi. Elláttunk mi mindent: te mondod az oltárnál a litániát, te majd ministrálsz és én orgonálok. Föl a kórusra, kezdjük is már. No, megy is, úgy ahogy, amíg a dallam ismétlés. De én egyre nagyobb aggodalommal néztem a kotta aljára: a litánia vége félelmetesen közelgett. Melegem lett, no már felelnem kellene, de nem találom a hangot..., hogy is? Hibás regisztert húzok ki, az orgona fölvisít, még egy elszánt akkord, iszonyú hangzavar, én a levegôbe markolok, villámgyorsan fölállok: jaj el innen, le innen a magasból -- s lerohantam a kórusról. Így maradtam én Davosban adós a litánia végével.'' Ahogyan Atyánk ezt eljátszotta, az maga a legnagyszerűbb művészet volt. Amikor odáig jutott, hogy lemenekült a kórusról, szinte fáradtan dôlt hátra karosszékében, s nagy nevetésbe tört ki. Felejthetetlen volt puha, meleg ,,Á''-s hahotázása, miközben átnedvesült szemét a keze fejével törölgette... * * * Nem tudom pontosan melyik napon, a teraszig szokatlan élesen verôdött föl szélmotorunk zúgása. Püspökatyánk ide-oda figyelt, majd hirtelenül nagy vidáman azt kérdi tôlem: ,,Mondja, ez a kerék a maguk hiányzó kereke? Vagy az ötödik kereke?'' -- Ki tudja ezt, drága Püspökatyám! -- dadogtam a kérdésen is, a magunk tökéletlenségén is nevetve... -- Lehet, hogy próbára akart tenni, de az biztos, hogy velem együtt derült a kérdésére adott válaszon. * * * Egyik délután Atyánk breviáriumában a szentképeket nézegettük. A sok szép kép között volt egy, amelyet könyvjelzônek használt évek óta. Különös gyöngédséggel nézte ezt a régi szentképet, amely Atyánk verejtékes ujjától egészen áttetszôvé ivódott, s megsárgult. Napokon át egyre arra gondoltam, hogyan juthatnék ehhez a képhez? Elhatároztam, ha Atyánk még egyszer fölhozza hozzám a breviáriumát, akkor azt a képet nekem szánta az Úr. Atyánk jön. A szobámban voltam. Nyomban leteszi a nagy hegymászó botját, s mellé szépen a breviáriumát. Mondom Atyánknak az én nagy kérésemet: egy képet kérek a könyvébôl. Ó hogyne, most mindjárt, azt, amelyik tetszik -- mondja jósággal. Mutatom: ezt kérem, nagyon szépen kérem. Elnézi hosszan, melegen, sokára adja ide, s csak ennyit szól: ,,De hogy magának éppen ez kellett... Ez a piszkos, régi kép! (Ez a kép Schumacher festménye után készült, Konrad von Parzham kapucinus kapus frátert ábrázolja, amint a porta ajtóban három kis gyereknek kenyeret ad. Ha nem tévedek: Atyánk ismerte ezt a szentség hírében elköltözött fratert Altöttingben.) * * * Augusztus 16-án búcsúzni jött fel Atyánk. Kértem, írjon a Misszálémba. Mindjárt az asztalkámhoz ült. Az újság szélén akarta a tollát kipróbálni. Nem engedtem, hanem a jegyzetfüzetem egy lapját tettem elé. Úgy fogott ki rajtam, hogy ezt írta rá: ,,Norberta a makacs.'' Ezután komolyan nézegette a szép új könyvet, édesapám utolsó ajándékát. És ezt írta bele: ,,Teljesen osztom a nézetet, hogy a szentmise a kereszténység legfôbb erôforrása, s hogy meg lehetne reformálni az Egyházat a szentmise jó bemutatásával, s hallgatásával. Ha még nem érez így, akkor ez irányban keresse a fényeket és vizeket, s a lendületeket. Ez a könyv pedig, és sémái nyújtsák a nagy lelki tartalmakat, fakadjon belôlük a lélek, mint a sziklából az éltetô víz, szomjazzunk és igyunk, hogy frissek és bátrak legyünk, s azok maradjunk! Isten segítse erre! K.N. -- 1923. augusztus 16. Prohászka Ottokár.'' November 2-án kaptam Atyánktól ezt a csodálatos levelet: Kedves Norbertám! Üdvözlöm melegen és kívánok sok-sok jót, fôleg szent szeretetet és türelmet. Legyen az ôszi napsugár a melengetôje, s ha ki is fogyunk majd belôle, akkor is az emléke kísérjen, s biztasson, hogy lesz még tavasz! -- Gondoljon kedves leányom arra, hogy mennyire szeretnünk s áldanunk kell az isteni Fölséget, s szinte megsemmisülünk elôtte, hogy valamiképpen kifejezzük azt a tiszteletet, szeretetet, mely neki jár, de amelyet mi csak úgy tudunk igazában adni Neki, ha szenvedünk, kiüresedünk, megsemmisülünk. -- Kegyed ezt a liturgiát gyakorolja, tehát a legnagyobb istentiszteletet s a legkomolyabbat, amikor türelmesen szenved. Ez nagy föladat, mindnyájunkért végzi. Ez nagy tett, nagyobb nem lehet. Ah, ihlesse önt mindig a hit e szelleme. Addio! Sok szeretettel, 1923. október 28. Prohászka Ottokár'' Karácsony táján nagyon beteg voltam. Nem bírtam belenyugodni, hogy úgy halok meg, hogy Atyánk nagyrabecsült. Hogyan is nem tudtam már Nála életgyónásomat elvégezni! December 17-én írtam Atyánknak: jöjjön, könyörüljön rajtam, gyóntasson meg. Atyánk 22-én délelôtt ˝ 11 órakor megérkezett. Kemény hideg nap volt. Atyánk behozta magával a hideget: valami szokatlan nagy fáradság, hidegség áradt egész lényébôl. Jaj, hogy is lehettem ilyen szerénytelen. Maradék lelkierôm odavolt: nem, én nem bírok most meggyónni. -- Atyánk féloldalt állva a kabátját vetette le, s annak zsebébôl rakosgatta ki, amit hozott: ,,Ezt küldi magának Denise, ezt Micuka, ezt Schwarcz Ilona'' -- mondotta. Nagy szomorú bizakodással szóltam közbe: ,,És Püspökatyánkat az Úr Jézus.'' -- Hirtelen hátrafordult, arcán meleg csodálkozás ömlött el, minden sápadtsága, kimerültsége eltűnt, s szokott nyájasságával lépett felém: ,,Miért akar életgyónást végezni?'' -- Ezután mély áhítattal letérdelt, imádkozott. Kis zsámolyomra ülve gyónni kezdtem. Atyánk nagyon figyelt. Tovább gyóntam, meggyóntam. Föloldozott. Ha nem tévedek, egy egész hétre szóló elégtételt adott fel. Majd egészen messzirôl hallottam a hangját, fölségesen, de csak a zengését fogtam föl, az értelmét nem. Most már meghalhatok -- gondoltam iszonyú fáradtan. Atyánk tovább beszélt, kezdtem érteni: a lélek tragikumáról szólt, s arról az együttérzésrôl, amelyet ez az ô lelkébôl kivált. Éreztem, hogy ezt akarta velem elhitetni. ,,Norberta, nagyon-nagyon örülök, hogy kijöttem! -- mondta, pedig fáradt voltam, mert a napokban sok munkám volt és sokat gyóntattam, s tudja, a gyóntató nem fölvevôgép! Ah! Az a sok átélés!'' Mondom Atyánknak eléje térdelve: Most már megértem egy régebbi álmomat: Püspökatyám egyszer a homlokomra az ujjával hét keresztet írt! Ugye, ma a hét fôbűn nyomát törölte le rólam? E pillanatban Atyánk hét keresztet írt egymás mellé a homlokomra... Hát hiszi-e már, hogy egyre jobban örülök, hogy itt vagyok? S hogy nem tudtam a kérdésére szóhoz jutni, egyre ismételgette mindig sürgetôbben: ,,Hiszi-e?'' -- Nyolc-tízszer is mondta: ,,Norberta, kérjen tôlem! No, kérjen tôlem valamit! Mondja, mit kér? Ma mindenem megvan -- feleltem --, mit kérhetnék? ,,De mégis!'' -- sürgetett Atyánk. -- Kérem, ne hagyjon el! Atyánk a szemével válaszolt, majd egész lelkével suttogta: Nem hagyom el, dehogy hagyom! -- Fölállt, megsimogatta a beteg csigolyáimat, s nyakamnál átölelve sétált velem a szobában le és fel... Isten nagy jóságáról beszélt, amellyel a bajok, bűnök kôsziklájából is mézet fakaszt Isten a lélek számára. Püspökatyám! Mondom csodálkozva, amikor ma délelôtt megláttam a kocsinkat, nagy izgalmamban hirtelenül csak egy bátorító, vigasztaló gondolatot kértem az Úrtól. Fölnyitottam a zsoltáros könyvemet, s ez a sor villant elém a 80. zsoltárból: ,,Kôsziklából is mézzel tartanám jól!'' Ugye-ugye! -- bólingatott Atyánk -- ez így igaz. Kérdem tôle: Tudja-e, ki hozta ma Ôt ide? -- Szent János! -- felelte gyorsan Atyánk. -- Nem, hanem Szent Judás -- mondtam. Igen -- bólintott Atyánk -- gondoltam rá is. Atyánk meg-megrázogatta a fejét. ,,Dehogy én mennyire örülök, hogy kijöttem! Dehát kérjen már tôlem. Hogy írjak valamit? Hogyne írnék! Erre? Erre a Szent Judás képre? No, már írom is: ,,Kedves Szentünk, te tudod, mi az, amit kérünk: add meg nekünk.'' Még az Elmélkedésekbe is írjak? -- kérdezte jósággal. S a térdén tartva a könyvemet, elképzelhetetlen kifejezéssel oldalra dűlt fejjel írt, majd mosolyogva olvasta: ,,Tüskebokor, tele lánggal, te vagy lelkünk képe -- bár van sok tüskénk -- , de legyen akörül is tüzünk -- a Te szereteted tüze!'' ,,Norberta, neked mondom: égj!'' Atyánk várakozva nézett rám. Püspök atyám, hiszen ez muzsikál! -- Hogy nagy meghatottságomat levezesse, így szólt: ,,A minap azt mondta nekem Ôeminenciája is: Rudi, maga költô!'' -- Még jókor vette észre Ôeminenciája -- mondtam nagy hirtelen, szerénytelenül Atyánk hahotázva nevetett. Egy óra tájban érte jött Angela nôvér, Atyánk a közösségben ebédelt. Ebéd után visszajött hozzám. Ragyogott a jókedvtôl és a kedvességtôl. ,,No, de most már igazán mondom: rendkívül örülök, hogy itt lehettem!'' -- bizonygatta most már nem tudom hányadszor. És mintha lelkének minden szentséges erejét-derűjét itt akarná hagyni: sugárzó tekintete végigjárta kis szobámat. Elôállt a kocsink. Angela nôvér jött ismét Atyánkért. Fölállt, megáldott..., a fejemet, a hátamat..., újra megáldott. ======================================================================== Csobánkai napló -- 1924 Székesfehérvár, 1924 I. 6. keltezéssel írta Atyánk a következô sorokat Némethy Ernô ft. úrhoz intézett levelében: ,,Ha Csobánkára megy, érdeklôdjék Norberta állapota iránt, s referáljon nekem. Igen kedves Christkindlim volt az, hogy december 22- én kint lehettem. -- Tiszteltetem Angelát, s a nôvéreket, Norbertát különösen kérem, ajánlja föl szenvedéseit a pogányok megtéréséért, s egy tesli misszionárius háznak Magyarországon megalapításáért!'' * * * 1924. június 6-án levelet kaptam Atyánktól. Ismerôs, egyszerű kék borítékján Atyánk írásával ez állt: ,,Aki ezt a levelet viszi, vigye hívséggel!'' A levél így hangzott: ,,Kedves Norberta! Ebbe a papírba bele volt csavarva egy pápai levél -- lent látni a pecsét nyomát, ha világosság felé tartja, látja bal oldalon a fél tiarát, s a kulcsot. -- Nohát, ilyen elôkelô papíron üdvözlöm nevenapján az én kedves Norbertámat, s ezzel is szeretnék nyomatékot adni jókívánataimnak, s róla, s érte való gondomnak. Kívánat s gond egy húron pendül, s a gond fakasztja a kívánatot! Mindkettô beleillik a pünkösdre elôkészítô Novénába s annak péntekébe! Gondom az, hogy derült-e még Norbertám lelke? Vannak-e napjai, s reggelei, melyek húsvétok, feltámadások? Világít-e neki a szenvedés, s a fájdalom sivárságába, abba a szürke, s ésszerűtlen tompaságba egy más, szebb s mélyebb világ? Ah, azok a szürke napok -- az a közönséges élet az a rab lét, az a lekötöttség... az a buta lét?! Kedves Norbertám, ide kell, ugye, az a lélek, Aki teremtônek hívatik, Creator Spiritusnak! Aki a szürkeségre, tompaságra, a fájdalom ésszerűtlen kalapácsütéseire fényekkel, zenével, emelkedésekkel, szóval emelô érzésekkel felel, s azokat bennünk, a lelkünkben ébreszti föl. Ezt kívánom Önnek, s ezt a kegyelmet kérem Kegyednek a Szentlélektôl! Sokszor gondolok Önre, s amint az évet megszenteltem, hogy a múlt év utolsó napjai egyikén Csobánkán voltam, úgy vezetem a kegyelem e szálait végig az egész éven! Nem is kérdem, hogy hogyan van? Ahogy van, úgy legyen Istené, s Isten szerint. Ez, ha nem is jólét, emberileg szólva, de nagy lét keresztényileg gondolkozva. Szeresse a Misszálét, s Csobánkát, s ajánlja föl ezekért, s mindazokért, kiket szeret, a szenvedô szeretet tövises rózsáit. Örülök, hogy nemsokára meglátom -- Szent Norbert napja elsôpéntek --, a Szentmisét Önért, s az Ön szándékai szerint ajánlom föl. Isten segítse, vigasztalja s erôsítse! Sok szeretettel: Szfvár, 1924. VI. 3. Prohászka Ottokár'' 1924. július 4-én este 8 órakor érkezett Csobánkára Püspökatyánk Fônöknô Anyánkkal, hogy a Budapesten megtartott ,,Misszióshét'' utolsó napján vendégül láthassák a Csobánkára kirándulókat. 5-én reggel, a szentmise után megvártam Atyánkat a kápolna teraszán. Komolyan nézett rám, s ezt mondta: ,,Írtam kegyednek ezelôtt 4 héttel... megkapta?'' -- Igenis! -- feleltem zakatoló szívvel. Nem köszöntem meg levélben, mert úgy gondolom, egész életemnek kell köszönetté válnia. Atyánk arca átmelegedett, jóságos megértéssel bólintott igent. Nemsokára feljött hozzám, s nálam volt egy fél óráig. Innen az érkezô vendégekhez ment a fenyvesbe, s velük volt estig. Velük ebédelt, a földre ülve beszélgetett. (Kb. 200 vendég volt.) S rengeteg kártyát írattak meg Vele a hölgyek. Egyik kis növendékünk mesélte nekem, hogy Atyánk észrevette ôt, amint mezítláb a fenyves táján ólálkodott. Nagy szeretettel vitte oda Atyánk, s így szólt Annuska lábára mutatva: ,,Nézze, bárónô, mégiscsak ez a ,,saját talpalású'' cipô a leggazdaságosabb.'' Másnap, vasárnap még itt misézett s prédikált. ,,Egész éjjel fáradozván semmit sem fogtunk, de a te igédre megvetem a hálót.'' Ha nem tévedek, Matild nôvér jegyezte ezt a csodálatos beszédét. Mindnyájan úgy hallgattunk, mintha valamilyen szent igézet vett volna erôt rajtunk, mert Atyánk mintha nem ennek az életnek partján állt, s beszélt volna... Legutolsó gondolatát kifejezô hangja, arca: nem ember hangja, s ábrázata volt! Beszéde közben észrevétlenül a szentlecke oldalára hátrált. Két kitárt karjának mozdulata, mely e szavakat kísérte: ,,Jer, az örök élet partja int feléd!'' -- olyan fölséges volt, amilyen gesztusára életemben három-négyszer emlékszem. Szentmise után Atyánk elutazott. Július 11-én este visszajött Fônöknô Anyánk és Schütz Antal tanár úr kíséretében. 12-én délelôtt feljött a szobámba. Már nem emlékszem, mivel kapcsolatban kezdett drága Püspökatyánk a gyermekkoráról beszélni. ,,Lényegesnek tartom, hogy a gyermek ne csak a családbeliekkel érintkezzék, hanem idegenekkel is. Úgy gondolom, az ember szociális érzéke ezeken az elsô benyomásokon épül fel. Látja, szerencsémnek tartom, hogy az én szüleim Losoncon akkora házban laktak, hogy több lakó élt ott, nagy kert és udvar is volt. Engem valahogyan minden lakó szertett, s így szüleim tudta nélkül is be-bejárogattam ide is, oda is... Például emlékszem, hogy az egyik lakásban lutheránus család lakott, pékek voltak, nagyon szolíd, jó emberek. Le is szögeztem magamban akkor: a lutheránusok jó emberek. Viszont ugyanabban a házban lakott egy református család is, nem is emlékszem már, órások voltak-e vagy mik, hát onnan minduntalan a fiuk viszálykodása hallatszott ki. Az én gyerekfejem megállapította: a református emberek nyakasok. Lakott azután abban a házban egy nôtlen ember, aki igen gazdag volt, s az egész emeletet egyedül lakta. Nem tudom én azt magának elmondani, mennyit foglalkoztatott engem a vágy: látni a sok szobát. Azt hittem, az olyan szép lehet, mint a paradicsom. Ekkor 8-9 éves lehettem. Legnagyobb kedvtelésem volt: temetésen ministrálni. Nagyon érdekes volt minden, s méghozzá 4 krajcárt kaptunk egy-egy ministrálásért. A halál gondolata egy ilyen temetésen markolt elôször az én kis lelkembe. A halottat nagyon siratták a hozzátartozók. Ahogyan sírtak, ez úgy megrázott engem, hogy alig vártam, hogy hazaérjek. A kertünk kapuján sietve mentem be, s midôn a kert újtán ott láttam Édesanyámat és Atyámat, addig soha nem érzett ragaszkodás és hála töltött el, hogy még megvannak.'' (Milyen meleg, fényes szemmel mondta ezt el Atyánk! De nem is mondta, elém élte.) Volt vidámabb oldala is a ministrálásnak. Mondtam ugye, hogy 4 krajcárt kaptam érte. Az ,,egészért'' grójer sajtot vásároltam, s vittem nagy boldogan a templomkertbe. Ide be lehetett jutni, mert a kerítésbôl már csak a kôoszlopok voltak meg, de azok is bedűltek a sok gaz közé, úgyhogy kis sem látszottak. (Nem emlékszem, laput vagy csalánt mondott-e Atyánk!) Nohát egy ilyen kôre ültem a bozótban, s hallatlan élvezettel ettem meg a grójert. Mondhatom: kevés volt! Egy mély benyomást szereztem ebben az idôben még Losoncon. A tisztek akkor is a déli órákat a korzón töltötték. Ezek a tisztek szolid, derék emberek voltak, üldögéltek a sétány padjain. Arra ment a plébános, ma is belevirít az emlékembe a rikító lila cingulusa, amint ott megy a korzón. Delet harangoztak. Azonnal leveszi a kalapját, s áhítattal elmondja az Úrangyalát. Itt Atyánk elgondolkozott, s kis szünet után mély meggyôzôdéssel mondta: ,,Az a plébános akkor, ott a korzón oly jó példát adott, hogy hitem szerint az Úr Jézus ezért megrövidítette az ô tisztítótüzét.'' Kegyelmes jó Atyánk, mintha magának beszélt volna, halkan szólt: ,,1865-tôl 69-ig a prédikációkra nem emlékszem, szentáldozásra igen!'' Soha nem képzelt hangon, nagyon egyszerűen, valahogyan úgy, amint a miseszöveget olvassa magának, mondta: ,,Ebben az idôben tettem én már fogadalmat...'' Ekkor hirtelen bekopogtak. Istenem, mit ,,mesélt'' volna még nekem Atyánk ezen a napon! Szinte visszariadt ebbe a zajos, egyszerű kis életbe. Hogy meghatottságomat palástoljam, a zsebemben lévô árvaházi ócska gyűjtôívre jegyezgettem a hallottakból évszámot és egy-egy kifejezést. Atyánk fölállt, de csak nem indult. ,,Ebbôl -- intett a fejével alig látható kis ceruzámra -- költemény lesz?'' -- kérdezte. ,,Ebbôl költemény!'' -- mondtam. * * * Július 13-án vasárnapi szentmiséje közben prédikált Atyánk. ,,Ha nem lesz igazságtok különb, mint a farizeusoké..., semmire sem emlékszem. Délelôtt meglátogatott. Schütz tanár úr is. 14-én délután ismét jött. Meggyóntatott. Elégedetlen volt és kemény. Már gyónás közben bekopogott Angela nôvér, vendéget jelentett be Atyánknál. Feloldozás után nyomban elment. Kimentem a teraszra. Estefelé feljött Atyánk, gondolom azonnal, amint Sch.Ö. esperes úr elment. Érezte a lelkem, fájlalta Atyánk, hogy oly erélyes volt délután. Nem szólt semmit az elôzô dolgokról, de sugárzott a jóságtól és irgalmas szeretettôl, mintha már régen nem találkoztunk volna. (Még csak meg sem köszönhettem eléggé, mert ezzel kifejezôdött volna, hogy csakugyan fájt ez a mindenképpen megérdemelt szigorúság.) -- Ahogyan ,,ilyenkor'' szokott, megáldott. 15-én megint jött. Elmondta, hogy kiskunfélegyházi beszédén gondolkozik. Nagyszerű volt, amint a beszéd vázát építgette. El- eltűnôdött, s majd itt, majd ott szôtte tovább: Mit adott a kereszténység az emberiségnek? 16-án feljött hozzám a teraszra. Kedvetlen volt, mert akkor vette (O.M.G.E.) halálhírét. ,,Mikor megtudtam, hogy bevitték a Pajor szanatóriumba, meglátogattam. Csak vártam, vártam, hogy gyónni akar, de nem! Eljöttem. Csak nem tolhattam föl magam gyóntatóul? Most aztán ki tudja, mi lett a lelkével? Látja, Norberta, az ilyen emberre bármily jelentôs közéleti helyet töltött is be, nekem csak egy jelzôm van: ,,svihák''. Beszélt még Atyánk a magyar közigazgatásról, nagyon elítélte. -- Végül szólt a drámáról. Semmire sem emlékszem. 17-én meglátogatott ismét. Nagyon sokat járhatott délelôtt, mert láttam rajta, hogy fáradt. A teraszon ült le. Hogy ne is legyen alkalma beszélgetéssel sem fáradni, letörtem egy nagyon sötét lila petúniát: Tessék nézni, csupa bánat! -- mondtam. Szinte lehetne vele jelképezni a bűnbánat szentségét. ,,Igazán!'' -- válaszolta Atyánk, s elôre hajolva nézett bele a petúnia kelyhébe. Láttam, hogy ez üdítô gondolat, s hamar letéptem a legfehérebbet (mint egy nagy szentostya): ez meg itt az Oltáriszentség! -- Istenem, hogyan mosolygott bele ebbe a csodás fehérségbe! Mily gyöngéden fogta! és vigyázva tette le a térdére a feketéslila petúnia mellé. Nekem csak ez kellett! Oh, hogy egyszer már én is felüdíthetem Atyánk lelkét! Ezt tessék nézni: ez a keresztség! Hófehér és sötétlila erezet benne az eredeti bűn. -- Nagyon tetszett ez a gondolat is. Most a petúniák dicsôségére vágyott az égô vörös muskátli. Mondom: itt a házasság szentsége! Atyánk gyönyörködve rázogatta a fejét: ,,Ez a szín, ez az izzó vörösség!'' -- és most már várta, mi lesz még. -- Még két szépséges petúniát törtem le: egy lehelet finom orgonaszínűt, ez volt az egyházirend és egy rózsaszínűt: ez meg a bérmálás. Atyánk szép sorjában rakosgatta ôket a két térdén. Megkerült ,,az utolsó kenet'' is egy teljes gyönyörű vanília alakjában. Atyánk ennek a levelére mondta: ,,Nézze, az ötvösművészet remeke!'' Elmenetelekor Atyánk nekem adta ezt a hét szál virágot. Nyomban lepréseltem. Napok múlva jelentettem, hogyan ôriztem meg a virágokat. Mind nagyon szép lett -- mondtam --, csak az ,,egyházirend'' gyűrôdött meg. Püspökatyánk így szólt: ,,Hát bizony, az elég gyakran meggyűrôdik!'' Másnap, 18-án meglátogatott. Láttam rajta, hogy másnapi félegyházi beszédével foglalkozik. Ismét rá is tért, mint két nappal elôbb: ,,Mit adott a kereszténység az emberiségnek?'' Rámutatott ez egyén transzcendentális értékére. Nagyszerű gondolatokat vetett föl, de nem tudtam figyelni. Félegyházi gyerekkoromra és elsô szentáldozásomra gondoltam. Búcsúzáskor kértem, emlékezzék meg rólam az ,,öreg templom'' oltáránál. Megígérte. 19-én reggel Atyánk elutazott. 21-én Fônöknô Anyánkkal együtt este fél 8-kor megérkezett. 22-én már meglátogatott. ,,Üdvözletet hoztam Félegyházáról!'' -- mondta mindjárt megérkezésekor. Szótlan felfigyelésemre így válaszolt: ,,Az öreg templomból!'' Látva mély meghatottságomat, elgondolhatatlan hangon mondta: ,,Nyugodt lehet: ott minden rendben van!'' -- Hogy segítsen talajt találnom, a legtermészetesebb vidám hangján beszélt félegyházi benyomásairól: tetszik neki a város, megkapta ôt az utak, utcák egyenes, nyílt arculata. Az ,,öreg templomnál'' sötétebbet soha életében nem látott. ,,Gondolom -- mondta --, amikor építették, akkor még nem gondoltak arra, hogy a hívek is olvasni fognak.'' Hogy erre én is lenyeltem könnyeimet, megkérdeztem, jól utazott-e? -- ,,Jól -- válaszolta -- igaz, hogy egész úton Félegyházáig nem volt hely, de azért így is odaértem'' -- mondta nagy jókedvűen. -- Csak nem állt Püspökatyánk odáig? -- ,,Persze, hogy nem! Ültem mégpedig a följárónál a kalauz helyén!'' És a Nagyalföld elsô osztályú utasai között egy sem akadt, aki fölismerte volna Prohászka püspököt? -- kérdeztem nagy szégyenkezéssel. ,,Úgy látszik, nem!'' -- felelte rendíthetetlen vidáman. Hogy megbékítsen, felejthetetlen édes derűvel dicsekvésbe kezdett: ,,No, de most idefigyeljen: Félegyházán nagy küldöttség várt. Ketten is üdvözöltek az állomáson, és én mindkét beszédre válaszoltam is, s míg beszéltem, a gyorsvonat állt.'' És hogy végképp kielégítsen, kis szünet után még így szólt fölséges alázattal: ,,No, és akkor az utasok is fölismertek.'' Azt hittem, aznap már nem tudok több benyomást fölvenni. Pedig mégcsak ezután kezdett drága Püspökatyánk beszélni. (De semmilyen szó ez: beszélni.) De nem is: Ô hangosan gondolkozott. Közben oda- odavetette: Elhiszi, Norberta? vagy el tudja képzelni? S mikor látta, hogy még mindig bírok kapcsolódni, egyre tovább lendült. Gondolom, a közben behozott uzsonnástálcám adta meg az indítást, mert hirtelen így kezdte: ,,Elhiszi nekem, hogy egy csésze kávéba tett cukor olvadását csak konstatálni tudjuk, de megérteni nem? -- És áradozva szólt a tudós alázatáról az olvadás titka fölött. ,,Ah, elhiszi-e, Norberta, hogy elragadtatásba lehet esni egy csésze kávé elôtt!'' Ha eddig nem hittem volna, most már hinném, mert Atyánk alig bírt magán uralkodni. Legnagyobb szónoklatai alatt nem láttam jobban felindulva. Hogy mindezt hittem, s hogy ezt a váratlan lelkesedést az én fájós fejem és hátam bírja: leültem a padlóra. Talán ez adott újabb irányt drága Püspökatyánknak, mert ekkor még az ablakomból így láthatóvá lett kukoricavetésen lelkesedett. A grófi konvenciós cselédföld ihlette. ,,Ah, hogy milyen titok egy ilyen tengeriföld! De milyen titok, egyetlen bajuszt hajtó zsenge tengeri csutka. És fölötte a virágporral permetezô címer. És azok a sorok, amelyekben a magvak fölsorakoznak. És hogy mindez a képesség öröklôdik! No és az ilyen földek, virágzó földek, pl. rozsföldek fölötti hajnali pirkadáskor könnyű lila felhôben úszó virágpor!'' Halkan, csaknem szótagolva, ragyogó arccal elmélkedett még sokáig. Ekkor bekopogtak az ajtón és elhívták. Aki Ôt így nem látta, az nem ismeri Ôt. Július 24-én feljött hozzám kegyelmes Atyánk. Ezen a napon alig tudtam mozdulni a hátfájástól. ,,Sírnia is szabad, Norbertám, de nem keserűen!'' -- biztatgatott Atyánk. Ma nem is beszélt semmi fárasztót. Anekdotázott. De nem mondta, eljátszotta a (90-es évekbôl?) a nógrádi választások egyik kortesének esetét, aki miután a kortesek vacsoráján mindent megettek, megkóstolta a fagylaltos tálat. Ez éppen gipszbôl volt. Minél jobban rágta, annál jobban kiszáradt tôle a torka. A szomszédja kérdi: Jó? -- ,,Jó!'' -- mondja megadással a sógor --, ,,csak gyôzze kend nyálval!'' ,,Hát látja Norbertám, a maga esete is ilyen, gyôzni kell nyálval. Dehát ugye gyôzzük?'' Mesélt nekem akkor még a gmundeni madárkáról, de semmire sem emlékszem. Végül mondta: ,,Olyan az ember élete, mint egy festôpaletta, rakva színekkel, adottságokkal... Ezek legtöbbje tôlünk függetlenül kerül oda. De a színekbôl mégis én keverek, én válogatok, és azt hozom ki, amit akarok!'' Július 25-én a szobámban talált, s itt ült le. A gazdaságáról beszélt. Ilyenkor mindig megemlítette tési birtokának rossz talaját. ,,Lóczy szerint egy része olyan, mint a Gobi sivatag. Ez a birtok hajdan erdôbirtok volt, lelkiismeretlen emberek kivágták az erdôt, s mgy az amúgy is sekély feltalajt lemosta az esô. Ma szivacsos, művelhetetlen, nyomorult vidék. Ezt a mostohaságot csak a leghűségesebb fa, a kôris bírja ki.'' Elmondta Püspökatyánk földbirtoka területét (7000 kat.hold erdôséggel együtt), fölosztását, állatállományát stb., de semmire sem emlékszem, mert a következô gondolatok mindent elfeledtettek velem: ,,Nincs inasom, nincs huszárom, semmiféle naplopóm. Aki a konyhán van, az sem énértem van, hanem a vendégeimért, az egész házért.'' Kis szünet után így folytatta: ,,Én még nem készítettem végrendeletet...'' Július 26-án a teraszon voltunk. A lelki buzgóságról beszélt: ,,A bűnnek tudata a buzgóság megszerzésére a lehetô legjobb eszköz. Ennek a tudatában semmi sem nehéz.'' Atyánk, ha a teraszon van, minduntalan az égre néz. Így ma is. Úgy ült, hogy arccal délkelet felé látott. Most is hosszan, szótlanul figyelt föl az égre. A nagy kékségen úszott egy fehér felhô. Erre mutatva mondta drága Püspökatyánk: ,,Nézze, Norbertám, milyen fészek, milyen mély fészek!'' Csakugyan középen besüllyedt szürke felhô mélyítette. Eszembe jutott egyik székfoglalója, s halkan így szóltam: Mekkora mélység egy üres madárfészek! -- Atyánk melegen nézett le rám, s szinte hálás volt még az ilyen apró gyöngédségért is. És mert akkor figyelve nézett rám, megkérdeztem: Ugye, ez az akadémiai székfoglaló volt? -- ,,Nem -- válaszolta -- a Petôfi Társaságbelié volt. Az akadémiai más volt, de azzal rosszul jártam!'' Tünôdve nézett rám, fájdalmasan mosolyogva, de nagyon egyszerűen, halkan így sóhajtott: ,,... azt félreértették!'' Atyánk lelke, tekintete messze siklott. Nem mertem egyetlen szóval sem zavarni. Július 27-én a szobámban telepedett le Püspökatyánk. ,,Hogy kik azok az írók, akik rám nagy hatással voltak? A legnagyobb hatással 1873-75-ig Alban Stolz. Az ô nevét: ,,Spanisches für die gebildete Welt'' olvasva éreztem, hogy az a könyv...'' Itt nem használt igét Atyánk, hanem valamilyen rendkívül kifejezésteljes kézmozdulattal (no, és az arcjátéka hozzá!) jelezte a lelkében elért hatást. Mint amikor valamit erôvel összefog, összemarkol az ember, valamit, ami nagy, acélos, ruganyos valami, s összeszorított ököllel, két-három mozdulattal erôszakkal lezár. Így ô is. Nem is szólt akkor Stolzról többet. ,,1884-ben Friedrich Lange: Die Geschichte des Materializmus (1864). Ez ugyan az Egyháztól el nem fogadott könyv -- ellenséges könyv --, de az egész mű fölépítése, a fejtegetések rendszere oly kitűnô, hogy abból sokat tanultam. Természetesen nagyon hatottak rám Szent Pál levelei. Nemcsak a múltban, még ma is állandóan hatnak. Az Evangélium után nincsen ehhez fogható kincs, fôleg az is növeli a Levelek értékét, hogy azok nem értekezések, hanem az egyént közel hozó levél alakban szólnak hozzánk. Azután igen nagy hatással volt rám Tilly élete. Mostanában olvasom Newman kardinális munkáit. (Itt nagyon kedves mosollyal vette tudomásul csendes elszólásom: Mi is olvastuk Angela nôvérrel.) -- Nagyon elismerem Newmant. Dehát, látja Norbertám, az ô egyik nagy kegyelme, jó idôben élt, s hogy a zseniális XIII. Leó pápa szeme ôt fölismerte.'' Atyánk ilyenkor fürkészve nézett rám, azután nyugodt, meleg hangján folytatta: ,,Azzal, hogy Newmant a pápa kardinálissá tette, Newman egész működését, műveit a kellô fényre, színvonalra emelte.'' Ezt betű szerint így mondta Atyánk. Ha e szöveg dallamát is le lehetne valahogyan kottázni! Nem is szólt ezek után Atyánk, s az én szívem úgy dobogott, mintha most mindjárt megszakadna. Július 28-án Atyánk bement Pestre a beteg Sréternét meglátogatni. Fônöknô Anyánk is beutazott. 29-én este fél 8-kor érkeztek vissza Csobánkára. 30-án ismét feljött Atyánk. A teraszra mentünk. Valahányszor idejött, úgy lelkesedett, mintha elôször látná a vidéket. A pilisi hegyeken szinte végigsimított a szemével. Most is állva maradt, s a terasz virágos párkányát fogva beszélt: ,,Hogy milyen gyönyörű ez a nagy mindenség, hogy milyen szerepe van benne a carboniumnak, oxigénnek, hidrogénnek és nitrogénnek. Egyáltalában: a szénvegyületek játszanak itt döntô szerepet. El sem tudjuk a világot képzelni, milyen volna, ha a szénvegyületek helyett ekkora fontosságra jutottak volna például a szilíciumvegyületek. Csak ezt tudtam az egészbôl megtartani. Bármennyire figyeltem, hol egy-egy szépséges gesztusán, hol arcjátékán, a legtöbbször az organuma fölséges voltán olvadoztam, s így minduntalan el-elmaradtam. Ilyenkor panaszkodtam: Jaj, nem értem, drága Püspökatyám, nem értem! De Ô nem zavartatta magát. ,,Ne búsuljon, a hallott ismeretek nem vesznek el, azok egy idô múlva visszatérnek, kiigazodnak, s a többi közé kapcsolódnak.'' Még 1922-ben mondta ezt nekem elôször. De azután nem magyarázott többet, hátrább vonultam. Az egész ház kiránduláson volt, egy-két nôvér maradt ilyenkor itthon. Szokatlan mély csönd hallgatott körülöttünk. Püspökatyánk a terasz párkányához lépve magasra tartott, kissé oldalt fordított fejjel nézett, helyesebben mondva: hallgatózott Dobogókô felé... Majd nagy hosszan megpihent tekintete a Csikóvár nyugati lejtôjén, aztán még közelebb: a kiskovácsi lankáson, a Pilis-patak mentén... Így közeledett lassan önmaga felé, míg végre a terasz muskátlis széléig érkezett. Ekkor visszafordult. Nagyot sóhajtott és suttogva mondta: ,,Ahol szilencium nincs, ott lélek sincs!'' Július 31-én sokáig volt nálam Atyánk (a szobámban). Összes ,,bemutatkozása'' között eddig ez volt a legfölségesebb. Csütörtök volt. Az Oltáriszentségben élô Úr Jézusról -- hogyan mondjam? -- imádkozott, elmélkedett. Ez sem oktatás, sem szónoklat, sem elmélkedés, sem pedig emberi beszéd nem volt. Csak azt tudom, hogy engem sodort magával, mint az értelmetlen falevelet. Mi volt ehhez képest a július 25-i? Olvadási extázis. Sokáig áradozott a szentségi Jézusról, de egy szót sem bírtam megjegyezni. Azután beszélt azokról, akik az Egyház életében valamelyest megközelítették Krisztust az Oltáriszentséghez írt imáikban, műveikben. ,,Mondok magának valamit: én írok még egy könyvet. A szentségi Jézusról. De olyat, aminôt még nem írtam. Úgy értem, hogy nem olyat, amilyen már van. De ezzel soká tudok majd elkészülni, mert érzem, a munkámon csak akkor fogok dolgozni, ha arra nagy indítást kapok. És ezek után, hogy Atyánk nagy alázatosságában felülmúlja önmagát, egyszerű meleg hangon így szólt: ,,Kérem, segítsen nekem Norbertám, ez lesz az én utolsó művem!'' 1930-ban Fônöknô Anyánk húsvéti emlékül Istenben boldogult Ottokár Atyánk összes műveinek 24 kötetébôl kivonatolt remekművét az ,,Élet Kenyere'' című elmélkedést ajándékozta nekem. Ámulva láttam, hogy az elsô fejezet: ,,Új ének a nagy Titokról'' -- ugyanaz, amelyet nekem Püspökatyánk 1923. július 31-én szinte elragadtatásig lelkesedve elmélkedett. ,,Valami újat kellene már írni az Eucharisztiáról... Újat, nem mint fogalmat, s tant, azt nem lehet, hanem újat mint meglátást, mint finom megérzésbôl, s tapintattól inspirált élményt.'' Végezetül mondta: ,,Ne búsuljon, hogy minden elkallódik az emlékezetében, kiigazodik az késôbben...'' Íme megint, mint mindig: Igaza volt! * * * Augusztus 1-én ismét nálam volt Püspökatyánk. Nagyon gyöngén voltam, a tegnapi benyomások után ezen a napon egyetlen gondolatot sem tudtam felszedni. 2-án a Kormányzó úrék voltak Atyánk és Anyánk vendégei. 3-án Atyánk feljött hozzám, s kérdezte: volt-e már nálam a villa vendége: Manninger tanár? Nem! ,,Az lehetetlen! -- mondta méltatlankodva -- megyek, és hamarosan felhozom ôt.'' És elsietett. Sokat lehetne arról a fölséges módról beszélni, ahogyan bekopogott, ajtót nyitott, betessékelte Manningert a szobámba, ahogyan engem biztatott, s amint vágyott a saját hangját, irgalmasságát rásugározni a hangos, kemény Manningerre. Atyánk halkan távozott. A kegyetlen látogatás, mely Manninger tanár neheztelésével végzôdött (ui. ajánlotta csigolyám kivételét és bepótlását stb.), ezt én nem vállaltam -- a látogatás csakhamar befejezôdött. Amikor a tanár úr széles ajtónyitással távozott, megpillantotta Atyánkat, aki csöndben, aggódva állt az ajtóm közelében a folyosón. Manningerék hazamenetele után ismét feljött hozzám. Ahogyan palástolni igyekezett aggodalmát, ahogyan biztatott inkább szemmel, mint szóval, azt nem lehet szóba beletördelni. ,,Ne is engedje ezt a szörnyű operációt, igaza van, nem magának való ez! -- mondogatta jóságosan -- megáldom ezután külön a csigolyáit, édes Norbertám!'' És ezután hol könnyezve, hol a legmélyebb imába merülve külön áldást kaptam a szünet nélkül fájó csigolyáimra... 4-én kérdem Atyánktól: kihez tartsak novénát felgyógyulásomért? -- ,,Nohát a Boldogságos Szűzhöz!'' -- mondta mély áhítattal. ,,Nekem ez már régi ájtatosságom: még 18 éves koromban kaptam gróf Csáky Károly váci püspöktôl egy kis könyvet: ,,Salve Regina'' címmel. Ebbôl készültem akkor augusztus 15-re. Azóta mindig megtartom a novénát Nagyboldogasszony elôtt. Tudja mit? Magával együtt tartom most a novénát!'' Istenem, milyen hálát éreztem Atyánk iránt! Gyakran beszélt nekem a Dera patakunkról. Hogyne, az is valami a Pilisi--hegyekbôl! -- ,,Képzelje el, árad a Dera! No, ugyancsak zavaros a ,,Gyera'' -- majd augusztusban kedvesen rémítgetett: ,,Ah, kiszárad a Dera!'' Talán most is valamilyen hasonló gondolattal kapcsolatban, de most mélyen elgondolkozva mondta: ,,Érthetetlen folyamat a víz munkája! Oldóképesség. Én nagyon tisztelem a vizet!'' ,,Gondolja el azt a készséget, szinte alázatot, amellyel mindent fölszed, mindent magával visz, de neki mindebbôl semmi nem kell, semmi, ô csak veszi, viszi, s leteszi. Mint a lélek: veszi és viszi a világ sok benyomását...'' -- Majd suttogva mondta: De ez nem ô!'' (Olyan aggodalom fogott el: apró iszapszem vagyok, mikor vet ki ez a hatalmas tenger engem magából, mint ami nem ô?) Nagyon bizonytalanul mertem megszólalni: ,,Assisi Ferenc is ennyire tisztelte a vizet. Rá nem lépett volna elöntött vízre.'' Erre Atyánk: ,,Ah, Assisi Ferenc! 33 éves koromban jártam Assisiben. Ha most mennék oda, másként látnék, mint akkor.'' Augusztus 5-én feljött Atyánk a szobámba. Még nem láttam ilyen gyermekdeden jókedvűen. Délelôtt 4 óra hosszáig járt Pilisszántó felél (Cecilia nôvért kísérte Némethy Ernô ft.úrral). Hazafelé jövet virágot szedett Beatrix nôvérünk sírjára. Föl is mentek a Ciribarra (csobánkai temetô), de nem találták meg a sírt, így egy idegen sírra tette le a csokrot. Ma korábban kellett tôlem elmennie, azért távozáskor így vígasztalt: ,,Holnap jobban jövök!'' Nagyon tetszett neki ez a szövegezés: jobban, hamarább, több idôre. Augusztus 6-án még derültebb volt, mint tegnap. Manninger látogatása óta mindent elkövetett, hogy földerítsen. Fölséges módon beszélt a görög nép szépérzékérôl. Augusztus 7. Ma megint a szobámban feküdtem, idejött föl Atyánk. Köszönés után azonnal elmélkedni kezdett. Az ô áhítatáról aligha lehet sejtelme annak, aki ôt nem látta. I. elmélkedés. -- A Szent Szüzet semmi sem kötötte a földhöz. Nála a természet már annyira beleolvadt a természetfölöttibe, hogy minden képességével oly feltartóztathatatlanul, oly fölséges, egységes ívben szakadt bele az Istenbe, mint egy kristályos vízesés a mélybe. Fölséges nyugalommal és bizalommal siet át, és bízza az Isten művét az Istenre... Nekünk könnyű, a diadalmas Egyház mégiscsak megvan, de a Szent Szűz mit látott Szent Fia nagy művének eredményéül? Néhány egyszerű apostolt..., még csak magvacskákat -- de Ô nyugodt: Az Úr ereje megvolt és meglesz! Augusztus 8. II. elmélkedés: ,,Mint ami könnyebb fajsúlyú, mint az ôt környezô dolgok, s föléjük emelkedik: úgy emelkedett föl a teremtett dolgok közül a Szent Szűz lelke Isten felé... Nem etikai könnyűséget értek, hanem mindattól való mentességet, ami a fölfelé törekvô lelket is lefelé húzza. Gondolja el, hogy az Ô lelke úgy siet Teremtôje felé, hogy az neki nem bírája. Hogy neki nincs tartozása. De erre figyeljek: minden elmélkedés központjában én állok. És így nekem a Szent Szűz dicsôségének tudata is alkalom, melyet magamra alkalmazok. Az ember vallásossága a bűntudattal kezdôdik. És azzal arányban nô, hogy tudja: van neki Teremtôje, hogy szüksége van Megváltóra és pünkösdre. Hogy az Isten tételekkel dolgozó végtelen szentség! ,,Azt, hogy vannak, akik katolikusok ugyan, de ezt csak a gyászjelentésükbôl tudjuk meg. És sok jóság, fegyelmezettség, kedvesség van bennük, nem köthetjük össze ezzel a naiv felfogással, hogy: Ilyen ember nem kárhozhat el! Az Istennek vallomás kell. E megvallás nélkül minden emberi |gyeskedés kellem, szép szem ragyogása, mely a pocsolya felületén apró ,,kupolákat'' emel, hogy a levegôben elpukkadjon. Itt szólt még Püspökatyám arról a sokat vitatott evangéliumi kijelentésrôl: Mert nagyobb öröm lesz egy megtérô bűnösön, mint 99 igazon. -- Tehát több öröm? Nem! Más öröm van az igaz lélek hazatértén. Más öröm! Hiszen csak a mi életünkben is hányféle öröm van! -- tette hozzá elgondolkozva Atyánk. Augusztus 9-én: III: elmélkedés. Az Evangélium semmit sem szól a Szent Szűz megdicsôülésérôl. A Szent Hagyomány a IV. századig megy vissza. A most meglévô dogmák nem voltak meg minden idôben, hanem idôk multával pattantak ki. A Szent Szűzrôl szóló hagyomány szerint az esetben is Szent Tamás képviselte a hitetlenséget. Ô ugyanis nem volt jelen a Szent Szűz halálánál, s azért kívánta: nyissák fel a sírját. A sír üres volt! ,,Nagyboldogasszony! Mélység, magasság, nagyság!'' (Itt néhány nagyszerű gondolatot elvesztettem.) ,,Elsasban az a két ördögtôl megszállott ember az Úr Jézusról beszélt, ,,Puppe am Kreuz'' --, a Szent Szűzrôl soha semmit sem szóltak. Isten külön óvta, s nem engedte meg, hogy a teremtmények legkitűnôbbjét káromolják. Kinyújtotta és tartja kezét a Sértetlen fölött... Minden az Istentôl van. A világmindenség a teremtéskor csodálatos erôket adott, amelyek állandóan érvényesülnek, kifejezôdnek. A lélek életében közvetlenül ad, -- ad ráhatás, sugalmazás, irányítás által. A Szent Szűz szeplôtelen Fogantatása: Isten műve. A megtestesülés Szűztôl: Isten műve. Hogy az érzéki erôk a Szent Szűzben át nem hullámoztak: Isten műve. Hogy a halál az emberi életnek vége, de nem elmúlása (mert a halál, a sírgödör és a kukacok a bűnnek büntetése; a Szent Szűzben nincs bűn, következôleg nem éri el a büntetés): Isten műve. Hogy már a föltámadás elôtt, Krisztus testének föltámadásához hasonló dicsôséges mennybevétele, megdicsôülése van: Isten műve. Minden, minden az Isten akaratából és erejébôl... Minél fölségesebb az adomány, annál biztosabb, hogy nem az ember adta azt önmagának, hanem Istentôl van. És minél több van ebbôl, annál mélyebb ennek tudata, s ez annál nagyobb hálát vált ki a lélekbôl. Így érthetô, hogy a legteljesebb kegyelmi állapot a legteljesebb alázatot váltja ki a Szent Szűz lelkébôl. Münchenben a Liebefrauen-Kirche fölséges szentélyében roppant magasságban van a Szent Szűz szobra. Oly szerény, szinte félôs és a legerôsebben ezt fejezi ki: Engem az Isten tart! (Higgye el Norberta, a kicsiny dolgok is az Isten fönntartó erejére utalnak, de a nagyok még sokkal-sokkal inkább!) Mi a jeligéje ennek a csodálatos Szűznek? ,,Ecce ancilla, Domini!'' Augusztus 10. IV. elmélkedés: 1. Mit visz magával a mennybe a Szent Szűz? Nem a lelkében, a lelkén viszi a sivatag porát: Ô a bűnösök menedéke. Megérzik a virágzó rét illata, a Szent Szűzön megérzik, hogy bűnnel szaturált világból jön... Az Evangélium szól 1-2-5 talentumos szolgáról. A csôdre érdemes egytalentumos szolgáról ne is beszéljünk De a 2 és 5 talentumosról érdekes, hogy az Evangélium csak a végeredményrôl beszél, azonban elhallgatják, hogy közben mennyit vesztettek, amíg azt az eredményt fölmutathatták. De íme jön a Szent Szűz. Talentumokkal teljes, közben nem vesztett el egyet sem. Mondhatnám, az érdemek, a talentumok Mont Everest-je. Alázat..., alázat! Ezen a napon hallottam Tôle a legszebb szentbeszédet. Nagyon pompás hangulata is volt ma (még nálam délután is!). Szent Lôrincet szívbôl szerette. Ki tudja, mit elmélkedett reggel az Oszolyon? Reggel 5 órakor már rendszerint fölkelt, s nyomban fölment az Oszolyra napfölkeltében imádkozni. Rendszerint a mi reggeli imánk elôtt érkezett le, üdén és sugárzó arccal, nagy léptekkel sietett a platánok alatt a kápolna felé. Csodálatosan jól állt kegyelmes Atyánknak a csobánkai miseruha. Ma is felöltözött az oltárnál, s nagy áhítattal misézni kezdett. A lépcsôima, szentlecke alatt egyszer csak halkan besorakoztak a Csobánkán nyaraló gyakorlatozó Ludovikások, tele volt velük a kápolna. Atyánk errôl mit sem tudott. Amikor kifordult Evangélium olvasására és szentbeszédre, szembetalálta magát ezzel a szép fiatal, daliás sereggel. Ez úgy felhangolta Ôt, hogy úgy beszélt teljesen a ,,hadseregnek'', hogy aggódni kezdtünk: mindjárt elrepül. Ez a csodás lélek-kiáradás nem fér ebbe a kifejezésbe: szentbeszéd. Ez Szent Lôrinc életének utolsó magánjelenete volt. Atyánk fejedelmi alakjában állt elôttünk Szt. Lôrinc. Atyánk még délután is ragyogó arccal beszélgetett. Egyre az Egyházért lelkesedett. Többek között ezeket mondotta: ,,1904 vagy 1905-ben tartottam egy szentbeszédet Pesten férfiaknak az Anyaszentegyházról. Mi az Egyház? Testvérület, közösség, egység, Krisztus helyettesének, a római püspöknek fôsége alatt. Hogy kik a püspökök? az másodrendű kérdés. Mondhatnám: telegráfoszlopok, korhadó, egyszer kidűlô oszlopok... (Ezalatt a két karját hirtelen fölemelve vízszintesen, mint a telegráfdrót feszül az oszloptól jobbra és balra). Feladatuk, hogy az eszmét vezessék...'' Istenem, ez a mozdulat, mi volt az megint! A bal kar mintha venné a dróton száguldó eszmét, s a jobb kezével-karjával, mintha átvette volna, s fölséges ívben röpítette jobb felé, egy egész világ felé... Mikor Atyánk lelke önmagához visszalendült, az ô sajátos derűjével megjegyezte: ,,Ezért a hasonlatért Schlauch érsek nagyon megneheztelt rám!'' A beszéd végeztével egy fôvárosi tanító a templomból kijôve lelkesen mondta: ,,Nem értettem meg mindent, de az bizonyos, hogy az Egyház nagy valami!'' Hát kérem -- mondta nekem Atyánk -- ennél nagyobb eredmény nem kell! Kérdeztem még valamit ezen a napon az aszkézis és higiéniával kapcsolatban, erre azt a választ kaptam: ,,Mindaz, ami higiénikus, az az Isten akarata.'' Augusztus 11. V. elmélkedés. Mit hoz magával a Szent Szűz a mennybe? 1. Egész életet! Nem részletet az életbôl, nem maradékot, nem az utolsó percben Isten kegyelmével megmentett életet, hanem hoz egy életet a maga páratlan egészében, teljében, erejében. 2. Hoz fénnyel átitatott, sugárzó lelket... ,,Ki az, aki fölkél, mint a hajnal? Szép, mint a hold, kiválasztott, mint a nap, rettenetes, mint a jól rendezett hadsereg.'' Vannak az életben is fényes lelkek és sötét lelkek... Fényes lelkek, akik világítanak maguk körül, akik nem gondolnak rosszat, nem reménytelenek. Hogyan leszek fényes lélekké? Úgy, hogy negatíve is dolgozom magamon: nem követek el bűnt. Pozitíve: hogy gyakorolom magam a jóban. A harmadik módja, amelyet a Szent Szűz is sürget, hogy hagyjam magam az Úrra, bízzam magam az Ô kezére, hogy alakítson, nem állok ellent. 3. Szent Pál szerint: ,,Ha mindent megcselekedtünk is, haszontalan szolgák vagyunk.'' Az Ószövetségben mondja az Úr: ,,És én az én szolgámban megdicsôítem magam.'' Az Úr egyetlen szolgája az Úr Jézus Krisztus. Az egyetlen ,,Ancilla Domini'' a Szent Szűz, akiben páratlanul dicsôült meg az Istenség. Augusztus 12. VI. elmélkedés. Mit visz még magával a Szent Szűz? 1. Nagy hitben való átadást, odaadást. A katekizmus definiálja a hitet, de ez a hit definíciójának csak csontváza. Hogy az értelmem elfogadja az Istent, az már maga a hit kegyelme. A legfölségesebb viszony az én viszonyom az Istenhez, a teremtmény viszonya Teremtôjéhez. (Itt felejthetetlen mozdulattal: kitárt karral odafordulással, s olyan csodálatos tekintettel mondta ezt Atyánk, mintha a mennyei Atya elôtt hódolna.) A mohamedán virradatkor kelet felé fordul és leborul, így a mi lelkünk a hitben. Hogy hinni tudok, azt az Isten adja. Hogy adja, kérnem kell. A hit az egész lelki élet rádixa és fundamentuma. A legfölségesebb erény: a szeretet. Igaz! De ez is ebbôl a gyökérbôl, a hitbôl nô ki. És azt kell éreznem és mondanom: én ehhez a gyökérhez szakadásig hű leszek, ebbôl nem engedek. Ez az én hitem, az én kötelékem, összeköt Istennel... Hiszek egy Istenben! Hiszem a dogmákat, ezek az én színes gyöngyeim, melyeket a hit szálára fűzök. (Itt Atyánk ismét annyira elmerült, hogy bal kezével a szíve magasságában, mintha leheletfinom szálat tartott volna, s jobb kezével, két ujjával csodás gyöngéden gyöngyöt fűzne és tolna föl jobb felé a végtelenbe emelt mozdulattal, újra meg újra megismételve, átszellemült tekintete a balkezén figyelt. A láthatatlan szál másik végét Isten kezében éreztem még én is, hát még Ô!) -- A hit szálára fűzött..., ezekbôl több vagy kevesebb, nem lényeg, a lényeg a szál, a kötelék... (És mintha most eszmélne föl, szinte rettenve néz rám: ,,Érti ezt, Norbertám?'' -- A lelkem, a szemem felelte: ,,Értem!'' Atyánk bólintott. Pillanatnyi csönd után egészen más hangon:) 2. Mi van a Szent Szűz lelkében? Nyugalom. A Szent Szűz Jézus nyugalma volt életében. Legelôször frigyszekrénye, majd gondozója, nyugtatója. A keresztrôl való levételekor: megtört oltára. Most Ô megy, megy Jézusa nyugalmába. Mi szükséges a lelki nyugalomhoz? Szívtisztaság, szeretet, gyermeki bizalom. Amily szükség van a lelki élet kezdetén a serkentésre, ostorozásra, oly föltétlenül szükséges a lélek megállapodott viszonyában a béke, a nyugalom. Ezt megzavarhatja bennem a tökéletesedés vágyának túlhajtása, kesergés, türelmetlenség vagy fizikai lehetetlenségek tervezése (pl. ha Maga most hegyet akarna megmászni!). Ha pl. az alma öntudattal bírna, s tudná, hogy ô éretlen és zöld, s efölötti elégedetlenségében leszakítaná magát az ágról. Mennyivel bölcsebb gondolni: én most érlelôdöm! Kegyelmes Atyánk ma nem ment el elmélkedés után. Hallgatott. Így hát elmondtam egy akkor érkezett levél tartalmát: egy kolozsvári asszonyka, volt kassai intézeti társam írta, hogy irántam érzett szeretetét és részvétét úgy igazolja, hogy keresett egy hozzám hasonló csigolyagyulladásos szegény nôt, s ôt ápolja, pénzzel segíti, tartja benne a lelket, lelki olvasást tart neki másfél éve. És nehogy önérzetében az a sok alamizsna ôt sértse, egyszerű kézimunkákra ,,megrendeléseket'' szerzett számára (gondolom, a legtöbbjét ô vette meg), s oly jól fizették, hogy tudtak rajta készíttetni egy gépezetet, amellyel annyi év fekvés után fönnjárhat, varrogat és eltarthatja magát, sôt a háta javulóban van, lelke pedig a megszentelôdés útján. -- Hát így tud a szeretet és hála Kolozsváron ápolni egy Csobánkán fekvô kedves iskolatársat. De mindezt azért mondtam el, ami e mögött van. Ez az irgalmas asszonyka egy nagyon elôkelô, gazdag család leánya volt. 16 éves korában került Kassára az Orsolyákhoz egy kis utónevelésre, miután eddig még nem kapott nevelést a sok nyelvmesternôjétôl. Pl. iskolába soha nem járt, egyetlen hittanórát sem kapott még, soha nem vizsgázott, nem tanult, csak idegen nyelvet és zenét. Szépséges, gazdag, könnyelmű és teljesen saját ítélete szerint: sárban hentergô lélek volt. Sejtelme sem volt Istenrôl, szentségrôl, tisztaságról. Majd belehalt az intézeti élet magaslati levegôjének tiszta hűvösébe. És ekkor? 1909 márciusában az Orsolya-rend anyaházában részt vettünk egy lelkigyakorlaton, amelyet a kassai úrinôknek tartott drága Püspökatyánk. Mindnyájunkat megnyert nemcsak erre az életre, hanem az örök életre is. De talán a legnagyobb hatást ez a levél váltotta ki: akkor nyáron már katolizált (protestáns volt), elsô szentáldozása után egész lénye angyali széppé lett. Azóta heti gyónó, napi áldozó, a legszebb életet élôk egyike, akit valaha ismertem. Protestáns családjában szilárdan állt, majd mindenkit -- férjét is -- elvesztve, vagyonából kifosztva (a román megszállás következtében) áll, mint a szikla. De a kezébôl le nem teszi Atyánk Elmélkedéseit. Ma már nagyműveltségű, Szent Ágoston lelkületében is otthonos lélek, tagja Szent Ferenc Harmadrendjének, amolyan Szent Erzsébetes derűvel, bájjal, Jézus Szívében elmerülten. Mindez abból a szent hatásból, amelyet neki 16 évvel ezelôtt Prohászka püspök közvetített Isten kegyelmébôl. Atyánk komolyan, átfényesedett szemmel hallgatta, majd így szólt: ,,Kérem, írja meg annak a kedves Paulának, hogy szeretettel emlegettük, s nagyon-nagyon köszönöm ezt az örömet. De írja meg neki! Nagyon köszönöm! Augusztus 13. VII. elmélkedés. ,,Isten páratlan úton vezette a Szent Szüzet. S Ô haladt ezen az úton, rózsás lábbal. Isten nem úgy szerette a Szent Szüzet, hogy perzsaszônyegen vagy tengerfövenyen vezette volna! De bármint, s bármerre vitte: az alázat s a szeretet rózsáival ékes lábbal járt, akár Hebronba siet szolgálni, akár a Golgotára megy szenvedni. Ha volna térképünk arról, hogy Isten a lelkeket, mondjuk itt a nôvéreket, milyen sajátos utakon vezette (Püspökatyánk a tenyerébe zeg- zugos vonalakat rajzolva beszélt), meglátnók, hogy nincs két egyforma út. Ezért mindenki elmondhatja az ô útjáról: páratlan. De a Szent Szűz útjához hasonló nincs! A Szent Szűz meg volt gyökeresedve az Isten ztján. Itt nem azt akarom ezzel mondani, hogy ,,helyben állt'' az úton, hanem amit a gyökér jelent: erôt, biztonságot. A legjobb ember élete is olyan, hogy az elôzô cselekedet, jó cselekedet nem biztosítja szükségképpen a rá következô cselekedet jóságát. Egy jó cselekedetet a legjobb ember életében is követheti nyomban egy halálos bűn. Nem így a Szent Szűz életében. Nála bűnrôl szó sem lehet! Milyen biztonság ez! Ez erô, amely az Istenben gyökerezett, s ezért csak jót tud tenni, s teszi is. Paray híres munkája: ,,Akiknek nincsen gyökerük'' Ezek között elsô helyen Ahasverus, s vele együtt az egész zsidóság. Hit, törvény, haza, áldozat nélkül, szenvedélytôl és pénztôl ide-oda sodorva! Nincs gyökerük! Augusztus 14. VIII. elmélkedés. I. Az esztergomi bazilika hibájának tartják, hogy a kupola alatti tér túlságosan nagy. Mióta renoválták, rengeteg aranyozás van a kupola belsô falán, s a csupa ablak úgy ragyogja be a templomot, hogy ez a fény muzsikál. Ha az ember erre a csodás fényözönre föltekint, a dob szegélyeként körülfutó írást olvassa: Assumpta est Maria in coelum, gaudent Angeli! Gondolja el Norbertám, milyen érzés ez: ebben a ragyogó magasságban tündökölni látni: Mária fölvétetett a mennybe, örvendeznek az angyalok! II. Az ôsegyház legrégibb temploma a Laterán bazilika. Itt remek keresztelôkápolna van (Régen külön építettek kápolnát a keresztelésre, így a pisai, florenci stb.) Ebben a lateráni keresztelôkápolnában van egy kapu, gondolom Michelangelo műve, bronzból verve. Olyan csodás szépségű, hogy a műértôk szerint szebb már nem lehet. A ,,Janua Coeli'' a Boldogságos Szent Szűz. Tény, hogy a mennyország kapuját a halottaiból feltámadó Krisztus nyitotta meg, de a Boldogságos Szent Szűz tárta és szélesítette ki. Ehhez a nagy hatalmú, csodálatos Szent Szűzhöz kell szegôdnünk, ehhez a ,,Hajnali szép Csillag''-hoz. Ez a Csillag hazavezet engem.'' Atyánk nagyon fáradt volt: vigílián rendszerint egész délután gyóntatta a nagykápolna kis sekrestyéjében a gyermekeket, nôvéreket, alkalmazottakat a másnapi ünnepi szentáldáshoz. Feljöveteléig gyóntatott, s megkérdeztem, nagyon fáradt-e? Nem vallotta be, hanem azzal akarta ,,elütni'': Ezt a gyóntatást maga soknak tartja? Ez semmi! Most 20 éve Észak-Amerikában 13 óra hosszáig gyóntattam reggel 5 órától egyfolytában. No, természetesen kivéve a két megszakítást, amíg miséztem és délben megebédeltem. Késô este volt, mire a szállásomra tértem. Ilyen rendkívüli esetben nem kötelezô a papi zsolozsma, dehát tudja, én nem jöttem zavarba, mert mindig elmondom még az elôzô napon. Elmélkedés után meggyóntatott. Utána így szólt: ,,Egy bizonyos: mához egy évre már nem fekszik itt!'' Hanem a Viribáron? (ott van a temetô) -- kérdeztem. Atyánk olyan jóságosan dorgált, hogy egyetlen kifejezésre sem emlékszem. Nagyon búsultam, hogy másnap elutazik. Augusztus 15. IX. elmélkedés. Ottokár Árvaházunk kápolnájában. A mai szentmise így kezdôdik: Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, mert fölmagasztaltatott a Szent Szűz mindenek fölé. Valóban, a mai ünnep nemcsak földi, hanem túlvilági fölmagasztaltatás is a Boldogságos Szűznek, mert az Anyaszentegyház úgy hiszi, hogy amint Krisztus föltámadt és fölment a mennybe, üli a húsvétot és Áldozócsütörtököt, úgy a Boldogságos Szűz is, az Ô legfölségesebb teremtménye és hasonmása, Édesanyja és Leánya is föltámadott és a mennybe vitetett. Ahogy az ember úgy húsvétkor, különösen nagypéntek borzalmai után úgy megnyugszik, és azt mondja: Hát Uram, a keresztút és földi nyomorúság után lesz a léleknek kielégülése, föltámadása, örök dicsôsége, éppen úgy az ember Nagyboldogasszony napján -- szinte azt mondanám -- miután körülnézett a földön, ölbe teszi a kezét, fölnéz az égre, és azt mondja: a test és vér múlandó, de ott túl van az örök élet, örök dicsôség. -- Az Úr Jézus húsvétja után milyen lesz a Szent Szűz húsvétja? Ah, nemcsak húsvétja, hanem mennybevitele, koronázása lesz. Ünnep, amelyen örvendeznek az angyalok. Milyen volna a világ, ha nem volna virág, erdô, bokor? Nem volna nekünk való világ. Éppen így: milyen volna a szellemi világ, ha az ember csak száraz fogalmakkal élne? Milyen volna a világ, ha csak önzés, küzdelem, gyötrelem telítené? A Boldogságos Szűz mai ünnepe ezt a gyönyörű megemlékezést mondja: Jaj, de jó, hogy van virág, dicsôség, felsôbb szépség! Azért kedves, édes leányaim, ez igazán fölemel minket. Ebbe az örömbe és szent reménységbe, hogy úgy mondjam, belemártja az ember lelkét, mint csávázó, tisztító oldatba a gabonát, s két gondolatot emel ki belôle: 1. Az egyik a Boldogságos Szűz föltámadása az örök szépségnek nemcsak küzdelme, hanem gyôzelme is. A Boldogságos Szűz gyönyörű teremtménye az Istennek. De amikor én most ,,gyönyörűt'' mondok, nem termetet értek, csak, nem márványhomlokot, nem mosolygó ajkat, omló hajkoronát, hanem értem lelkének fölséges szépségét, ruganyosságát, nemcsak jellemének acélosságát, hanem lelkének erényességét... A Boldogságos Szűz az ideális szellemi, eszményi szépségnek diadala a földön. Amikor Szent István diakonus beszélt a zsidók elôtt, fénylett az arca, mint angyalé... Amikor az Úr Jézus színében elváltozott, arca fénylett, mint a nap, a ruhája mint a hó, vagyis csupa fény és szépség, mert belsô szépsége kiragyogott, áttüzesedett és kivillant. Krisztus megmutatta, milyen nap-lelke, milyen hó-érzülete van! Ez kell nekem, hogy amikor ma a Szent Szűzre nézek, azt suttogjam: ah, ha az én lelkem is ilyen napfényes, ha az én erkölcsöm is ilyen hósugaras, ha az én lelkivilágom is ilyen tiszta lenne! Akarnom kell, hogy a mai ünnep lelkem áttüzesítésére indítás legyen. A drágakô is sötét éjszakában, földben születik, ki kell ásni, hogy szentségtartóba, koronába foglaltassék. Isten látja, tudja... Ô tud a drágakövekrôl a földben, a szürkeségben, az élet igénytelenségében. Föl a szívekkel! Bennünk valami ilyesmi él, bennünk gyémántos lélek lakik! -- Boldogságos Szűz, segíts meg engem. 2. A második gondolat: Krisztus meghalt értem. Meg vagyok váltva. Engem is fölvesz a mennybe. A mai ünnep is ennek a szent reménynek ünnepe. Testvérem! Közönséges az életed? Töltsd meg szent reménnyel. Talán fájdalmas? Talán aggodalmakkal teljes, töltsd meg szent reménnyel, szent halhatatlansággal. Az élet csak úgy keresztény, ha a halhatatlanság reményével van tele. A halhatatlanság isteni erô, mely mindenen keresztültör. A mai ünnep a keresztény reménységnek nyomatékozása. A gôzkazán azért mozog és mozgat, mert tele van gôzzel; az ember akkor gyôzi az életet, ha tele van halhatatlansággal. Mindegy, akárhol dolgozol: gazdasági udvarban, iskolában, bárhol, fűtsön halhatatlanságod tudata. Csak így vagy keresztény. Fölnézek a Boldogságos Szűzre, Ô int nekem: Ne oltsd ki a halhatatlanság hitét! Nézz rám, elôtted vagyok, szeretlek! Dicsôséges Boldogasszony! Fogadj minket gyermekeddé és mutasd meg, hogy Atyánk vagy. És segíts minket, hogy meglássék rajtunk, hogy gyermekeid vagyunk. Amen. Délután meglátogatott. Atyánk erôsen bízott a Boldogságos Szűz közbenjárásában, s nagyon remélte, hogy meggyógyulok. Oh, hogy áldoztatott meg szentmise alatt! Dehát a hátam kegyetlenül fájt. Belépve hozzám szomorúan mondta: Látja, nem kooperált velem. Miért nem kooperált jobban velem? Ez búcsúlátogatás volt, e nyáron a harmincadik látogatás. Délután 6 órakor Fônöknô Anyánkkal együtt elutaztak. Hogy Püspökatyánk milyen lelkébôl végezte velem, értem a novénát, azt még jobban megvilágította Lujza nôvér, aki elmondta nekem, hogy mostanában, mielôtt hozzám feljön Püspökatyánk, mindig nagy áhítattal, hosszan imádkozik a kápolnában. (Lujza nôvér nem tudott a novénáról.) ======================================================================== Csobánkai napló -- 1925 Püspökatyánk aggasztó elsô orrvérzése május 23-án volt. Manninger tanár úr rendeletére Balatonfüredre kellett mennie gyógykezelésre. Ezért nagy késéssel, csak augusztus 8-án este Ľ 8 órakor érkezett Csobánkára Fônöknô Anyánkkal és Matild nôvérrel. 10-én meglátogatott (a teraszon). ,,Látja, ha az ember be nem tartja a maga elé kitűzött órát, hát nem lemarad? Így jártam én tegnap, s ezért nem tudtam feljönni.'' (Egy óra hosszáig volt nálam.) A ,,Magyar Jövô'' gondja nyomta, de nem tett róla említést, hanem a közben bejövô Steffer Mici néninek mondta: ,,Micuka, el hiszi-e, hogy végtére még a missziós nôvérek kezébe kerülök a Pestvidéki fogházba! -- Még a lelkem is dobogott bennem. De a terasz most is nagy hatással volt rá. ,,Ugye, ekkora szépség láttán az ember mindent elfelejt?'' -- kérdezte tôlünk. -- Vagy miden eszébe jut -- feleltem nagyon halkan. -- De milyen igaza van! -- válaszolta rámcsodálkozva Atyánk. Ha nem tévedek, e látogatások egyikén mondta Atyánk a mesés szépségű terasz- párkányra mutatva: ,,Hanem, hogy magának már életében milyen gyönyörű koszorúja van!'' De a többire nem emlékszem, mert nagyon megviselt annak a nagyszerű benyomásnak a fölszedése, amely Atyánk fölséges lelkébôl, egyensúlyra törekvésébôl ki-kiviláglott. (A Magyar Jövô szégyenletes ügyének gondjára célozok.)[3] ____________________ 3 A Prohászka püspök által létrehozott ifjúsági könyvkiadó vállalat kudarcáról van szó. * * * 11-én feljött Atyánk. (A szobában voltunk.) Háromnegyed óráig voltunk itt. -- ,,Be kell mennem Pestre, s még az is meglehet, hogy el kell utaznom.'' (Hát leszakadt az augusztusi égbolt! Mennyi lelkes tervem volt. Úgy akartam sietve tetô alá hozni a lelkem. A Gizi sürgetésére -- az ura Dessewffy dr. nagyon súlyos betegnek tartott -- az idei nyáron minden keserűséget be akartam érlelni..., hát nem lehet. Istenem, az a ,,Magyar Jövô'', az a ,,jövô'', ó nincs is jövô! Nekem nincs... És az elmulasztott kegyelmes augusztusoknak vádja megbénított és megnémított. Nem bírtam szólni. Térdre borultam... Atyánk lelkének is úgy kellett Csobánka! És most az egész mivoltától oly idegen valami: a pénzkérdés mindent leront.) ,,Püspökatyám! Jól tudom, hogy minden legkisebb szeretetre méltatlan vagyok, de azért mégis kérem, ha el is megy, ne hagyjon el engem!'' ,,Az ember nem azért szeret valakit, mert a szeretetére méltónak tartja, Norberta, az ember szeret, mert szeret!'' -- mondta. Még egyszer kértem mély alázattal, Püspökatyám, ne hagyjon el engem! (Nem mertem megvallani: nekem senkim sincs, az árvák legárvábbja én vagyok!) ,,Higgye el nekem -- mondta Atyánk nagyon komolyan -- maga a között a néhány, megmondom: öt lélek között van, akik egészen közel férkôztek a szívemhez.'' Ezt föl nem tudtam fogni. Ma kolduló napom van: tessék hamar visszajönni! Püspökatyánk a kezét nyújtotta felém, nem a szívét: ,,Visszajövök, már csak érted is.'' -- Megáldott és azonnal elment. * * * Augusztus 12. reggel. Atyánk otthagyta Csobánkát. 12-én este visszajött hozzám (a szobámban voltam). ,,Gyorsabban sikerült a dolgom, mint reméltem. Hát látja, megint itt vagyok!'' Éreztem, hogy Atyánk lelke valamiképpen melegszik az én mélységes örömömön. Ha jól emlékszem, ma mondta: ,,De hogy maga hogy tud örülni!? (Hogyne örültem volna, amikor egészen új oldaláról ismerhettem meg Atyánk fölséges lelkét. Gondolom, így csak Szent József tudott szenvedni: ilyen panasztalanul... Dehát a beszélgetés most sehogysem ment. Én sosem mertem ,,indítani'', mindig Püspökatyánk kezdte, és én néha-néha kérdeztem valamit közben. Így most is hallgattunk. Atyánk szeme kint járt valamerre a Mesélô-hegyen (Szentendre irányában). ,,Tegnap voltam Vass miniszternél'' -- szólt vontatottan. Láttam rajta, hogy átkínlódja a tegnapi látogatást. Majd rámnézett, s mint aki unja valaminek a keresését, de azért mégis tovább keresgél, mondta: ,,Emlékszik, Norberta, évekkel ezelôtt kijött egyszer Vass hozzám ide Csobánkára.'' -- Igen, egy este itt vacsoráztak a nagy teraszon -- mondtam. -- ,,Hát emlékszik? -- az kedves este volt'' -- mondta Atyánk, majd merôen rámnézett (reám, egy arcra, amely Ô felé fordulva figyelt, s tompa hangon ezt mondta): ,,Vass miniszter engem..., akkor még jobban kegyelt.'' * * * Augusztus 14. Istenem, de nehéz nap volt! Merthogy a bánat falkástól jár: a tegnapi fájóan nagyszerű élmény, csigolyáim alig viselhetô fájdalma stb.... Vigília! Augusztus 14-e. Kevésszer vágytam Atyánk után ennyire. Vártam 6-ig, 7-ig: nem jött. A nôvérek boldogan jöttek újságolni: Püspökatyánk egész délután gyóntat. Gyerekek, nôvérek, alkalmazottak sorra gyónnak. Ott készülôdik Magyar-Meyer tanár úr, pesti mázolómester is. -- Már beharangoztak litániára. Nem bírtam lemenni, hát átmentem a kápolnára nézô nagy teraszra, hogy onnan hallhassam a fölhangzó éneket. Az internátusban egyedül voltam, minden lélek lenn volt a kápolnában. Ebben a percben lépteket hallok a szobám felé halkulva... Benézek a folyosóra: Atyánk megy lábujjhegyen az ,,én'' teraszom felé (ahol mindig fekszem). Már nem tudom, hogyan jutottam elé? De hiszen a ház zárva van! Mondtam álmélkodva. Atyánk felmutatta az internátus kulcsát: ,,Megszereztem!'' Visszajöttünk a nagy teraszra (ez néz az Oszolyra, ez van közel a kápolnához). -- ,,Figyelem a litániát, mert utána még meggyóntatom a festôt.'' -- mondta. Soha nem láttam még ilyen fáradtnak. Augusztusi fülledt meleg volt. Atyánk reverendája csapzott volt az izzadságtól. Az arca rákvörös és verejtékes. Le is tette a kolláréját, s maga mellé tette. Fölfigyelô fejjel kísérte a litánia menetét, s közben felejthetetlen kegyességgel mondta: ,,Nem akartam, hogy ez a nap úgy múljék el, hogy föl ne jöjjek, de ma már nem bírom meggyóntatni, majd holnap.'' (Istenem, gondoltam, milyen irgalmas lehetsz, ha Atyánk irgalmas szeretete ekkora!) Az Antifónánál már fölállt, megáldotta csigolyáimat és megengedte, hogy a lépcsôház ajtajáig lekísérjem. Kulcsával kinyitotta az ajtót, sugárzó arccal visszanézett és bezárva az ajtót sietve ment lefelé. Vitte Krisztus megbocsátó kegyelmét a mázolómesternek... (Ez a festô rövid idô múlva meghalt.) * * * Augusztus 15. Nagyboldogasszony napja. A szentbeszédre nem emlékszem. Szentmise után, mint minden évben, reggeli után azonnal kocsiba ült Püspökatyánk. (A drága Schwester Ilona kísérte ôt minden alkalommal.) Kimentek a csobánkai Szentkúthoz. Itt rendes szokásához híven 3 szentbeszédet mondott: magyarul, németül és tótul. Ha óhajtották a zarándokok, a plébános úr szentmiséje alatt gyóntatott is, csak úgy a szabadban, egy kis széken ülve, elôtte egy kis imazsámollyal. Dél is elmúlt, mire hazaérkeztek. Ebéd után fölkeresett Atyánk. Nagyboldogasszony napján mindig korán jött, mert 5 órától kezdve a gyerekek búcsúján vett részt. Ilyenkor estig föl-fölhallatszott szobámig is a platánok alól Atyánk csengô kacagása. (Mert ott a remek mézeskalács szívtôl kezdve -- ezt Atyánk osztogatta a gyerekeknek -- volt minden evilági búcsús meglepetés: gyorsfényképezés, lepényevés, zsákban futás stb.) Mai látogatását még az is rövidítette, hogy ezen a napon fényképezte le Atyánkat Hackauf fényképész. Tôlem hívta el Angela nôvér. A nagy teraszra vitték ki tôlem a gyékény karosszéket, amelyben nálam mindig ül. Atyánk sehogyse akarta ezt a fényképezést. Amikor átkísértem a déli teraszra, balfelé maga mellé mutatott egy székre: maga ide üljön! Természetesen nem vettem komolyan ezt a rendelkezést, és még a teraszról is bejöttem. Angela nôvér azt hitte: én segítek Hackaufnak, s így nem jött oda, mert Fônöknô Anyánk ugyanakkor a kis teraszon volt, ott tartott akkor tanítást. Így magára hagyatva készült azután az utolsó csobánkai fölvétel olyanra, amilyen: Atyánk arca szinte fölismerhetetlen. Mintha dacolna a Magyar Jövô minden árnyával. Augusztus 16. Feljött hozzám és meggyóntatott. Augusztus 17. A teraszon volt nálam. Augusztus 18. A teraszon volt nálam délelôtt, délután fél 8 órakor elutazott. Szeptember 13-án Püspökatyánk és Fônöknô Anyánk délután 6 órakor megérkeztek (félreértés folytán nem várta ôket kocsi). 14-én ôk ketten Steffer Mici nénivel délelôtt 10 órakor kocsin kirándultak Dobogókôre. Este 7 órakor jöttek haza. 15-én délután meglátogatott Atyánk, derült és friss volt. Elmondta, hogy még tanár korában kispapjaival volt Dobogókôn, s a turisták könyvében hosszan írt ,,mégpedig hangulattal és meglehetôsen jól'' -- mondta -- ,,most elôkértem a vendégkönyvet, hát képzelje, az egész lap hiányzik! Milyen kár, hogy nem emlékszem tisztán a kifejezésre: ,,minden'' vagy ,,ez is'' elvész! Atyánknak nem jutott eszébe, hogy ezt bizonyára kegyeletes kéz tépte ki, hogy el ne kallódjék. Ezután elmesélte ,,élete legnagyobb mulatását'', 1925. szeptember 10- én Lukács Györgyék ezüstlakodalmát Nógrád megyében. Nagyon hangulatos volt az esküvôrôl hazavivô út: erdei út, ahol sűrűn álltak hatalmas fáklyát tartó ôrök. Otthon a nagy lakoma, pazar méretekben (de azért itt is, mint minden lakomán: a hal kemény volt). Nem tudtam Atyánk szavára figyelni. Vidám, szórakoztató ,,szövege'' mögött a lelkét kerestem. Valahogy sajnáltam, hogy fárasztja magát értem, pedig még azt is eljátszotta, hogy a hatalmas ezüst evôeszközzel hogyan akarta meggyôzni a kemény halkolosszust. Azzal azonban már megfogott, amikor arról beszélt, hogy lakoma után a táncot Lukács Györgyné kezdte meg a fiával! ,,Mondhatom magának, amint ott állt mosolygósan, kecses méltósággal, igen szép, nemes tartással az édesanya a vele szemben lévô délceg tartású, csárdást táncoló fia: ez nagy élvezet volt számomra. Ilyet még nem láttam! Volt is azután olyan tánc, hogy amikor egyszer eszembe jutott megnézni az órámat, nem hittem a szememnek, hajnali két óra volt. No, ekkorát sem ,,mulattam'' még életemben! Szeptember 16. Csodálatos szépen, melegen köszöntötte Fônöknô Anyánkat a szentmisében Evangélium után (névnapja volt). Délután meglátogatott. Angela nôvér római zarándoklatával kapcsolatban kérdezte tôlem: ,,Elhiszi-e, hogy a Szentévet nagyszerűen lehet pl. itt Csobánkán is átélni?'' -- Igen! -- feleltem. ,,Vagy szeretett volna Rómába eljutni?'' -- kérdezte. (Nem tudom, mit válaszoltam.) Ekkor jött be Schütz tanár úr. Az asztalomon volt egy burzának szánt velencei csipke munkám. Ezt mindig megnézte Atyánk, ezen a nyáron, s nagyon tetszett neki. (Persze láttam rajta, hogy semmiképpen sem tudja, milyen is lesz készen, lefejtve az alsó mintarajzról. Így most is megnézték mind a ketten, egyforma ,,hozzáértéssel''.) Már készen volna, ha nem volna annyi ünnep, de vasárnapokon nem dolgozom rajta -- mondtam, hogy valamit mondjak. ,,Ha könyveimet olvasná, nem mondana ilyeneket, mondta Schütz tanár úr -- s összemosolyogtak Püspökatyámmal a tudatlanságomon. (Nem árultam el P.Birót, aki elôzetesen eltiltotta az effajta ,,ünneprontást''.) Atyánkat ekkor kedves Fônöknô Anyánk kérette. Schütz tanár úr még maradt. Ekkor mondta drága Püspökatyánkra azt a nagyszerű jellemzést a rászakadt nagy gondokkal, ,,Magyar Jövô''-vel kapcsolatban: ,,Bámulom a Püspök úr lelki erejét. Még ez a gond is javára szolgált. Valóban olyan az Ô lelke, mint a zamatossá érett gyönyörű gyümölcs.'' 17-én elmondta, hogy ma sokat dolgozott. Délután követ hordott le az Oszoly útjairól. Majd fölségesen beszélt a tridenti zsinatról, s annak politikai hátterérôl. Mit adtam volna máskor ezért. Most csak egyet tudtam: Atyánk néhány nap múlva elmegy... Eszembe jutott, hogy talán még augusztusban (vagy szeptemberben) mondta nekem: ,,Ma azért késtem, mert képzelje csak, 8 levelet írtam a Püspöki karnak: segítsenek rajtam!'' Ma, tudva, hogy azóta már kaphatott volna választ, a tridenti zsinat atyáinál jobban érdekelt a Magyar Püspöki Kar irgalmassága. Hogy Püspökatyánk hallgatott, szokásom ellenére ,,nagy bátran'' kérdeztem: ,,Püspökatyám..., a 8 levél..., jött már a Püspök uraktól rá válasz?'' -- Atyánk hosszan nézett rám, s alig hallhatóan, mintha a hangjával is legyintett volna, suttogta: ,,Azok nem sietnek!'' 18-án Dessewffy Aladárné (Gizi) volt vendég a villában. Ebéd után fölment Atyánk Gizivel az Oszoly oldalára. Ezen a helyen szokta minden reggel (5 órától) a szentmiséje elôtti imáit, elmélkedését végezni Atyánk. Gizi mondta el nekem, hogy miután a Pilisi hegyek (kiemelkedô) kimagasló vonalait, csúcsait megnevezte, Atyánk lehajolt, s nagy buzgalommal a közvetlen szikla tisztáson gyomlálni kezdett. A hajolni nem tudó, beteges asszonyka zavartan kérdezte Atyánktól: Ez most mire jó? -- ,,Megjelöltem magának ezt a helyet! Itt egyszer templom épül! -- válaszolta lelkesen Atyánk. Gizi feljött hozzám délután. Ezalatt a legkisebb árvákkal körülbelül egy óra hosszáig diót szedett Püspökatyánk a szélmotor mellett. Szeptember 19. Délelôtt Atyánk búcsúlátogatása. Egyszer sem búcsúzott így Atyánk (talán még 1922-ben így?). Hosszan beszélt az Isten útjairól, módszerérôl. Messze elnézte a hegyek felé (a szobám ablakával szemben ült) elmélkedett önmagának, s ha észre-észrevette csendben pergô könnyeimet, akkor vette észre, hogy én is vagyok, ott vagyok... Beszélt az ,,Isten vargabetűirôl'', bele is rajzolta a levegôbe... Beszélt az élet érthetetlen kerülôirôl, kudarcairól. ,,Gondolja csak el, Szent Lajos szent lelkesedését, áldozatkészségét. És a hadjárat kudarccal végzôdik, odavész a sereg nagy része, dögvészbe pusztul bele a szent Király, sôt a trónörökös is.'' ,,Milyen érthetetlen! Mekkora hit kell ide! Milyen hitre van szükségünk a csôdök nyomorúságaiban. Nagyon kértem Atyánkat: vigyázzon magára, az egészségére. ,,Ígérem, hogy gondolok magamra. Minden csütörtökön 4-5 órás sétát fogok tenni. Ezeken a sétákon mindent ki akarok a lelkembôl küszöbölni, ami letör!'' Most eléje tettem az Elmélkedéseket. Ezt írta bele: ,,K.N.! Az ember ésszel és szívvel nem gyôzi, de az élet árama és folyama, s az irama megérteti azzal, kit tisztel és szeret, hogy mit érez, s mi gyötri, s mi vigasztalja ôt magát, s örül a közösségnek, s a közelségnek, s merít belôle életvigaszt és életkedvet. Találjon ezekbôl annyit, amennyire szüksége van. Isten vele! -- 1925 IX.19. -- P.O.'' Kétszer is elolvasta (csak magában), majd fölállt, s hosszan nézett kifelé. Az ablakláda tele volt muskátlival és petúniával. Atyánk utolsó szavai ezek voltak: ,,Isten áldja meg, Norbertám! Éljen úgy, mint aki muskátlik fölött néz el.'' (Még délelôtt háromnegyed 11 órakor elutazott.) Az egész ház tanúm: késô ôsszel minden ablakról leszedte az öreg kertészünk (Oborzil Ferenc) a virágládákat. Az enyémet saját jószántából fönnhagyta, mert még tele volt virággal. Amikor decemberben a karácsonyi ajándékokat készítettük, még virágzó petúniákkal, üde zölddel volt tele az ablak. Gondolom 15-e, 20-a táján behozta Angela házfônöknôvér Némethy Ernô fôtisztelendô urat hozzám: Nézze meg a növendékek részére készített karácsonyi játékokat. A fôtisztelendô úr finom lelke melegen így szólalt meg: ,,Milyen bámulatos kép ez: az ablakban hó alatt is virág, s bent karácsonyra készülôdnek!'' -- Nem mondtam el, hogy ezek a virágok Atyánk szeptemberi utolsó áldását kapták... 1925. szeptemberében Manninger tanár kívánságára be kellett mennem Anyaházunkba. A professzor a szívemen át röntgeneztette a hátamat. Másnapra mozdulatlanná tett csontjaim megduzzadása. Az Anyaház kis kerti szobájában feküdtem. Atyánk megtudta, hogy ott vagyok. 24-én meglátogatott. Látva, hogy mennyire beteg vagyok, mókás dolgokat mesélt a Kônyomatosról, egy malaclopó ember históriájáról (sôt, hogy-hogy nem, Rakovszkyról is). A nyitott ablakon át behallatszott az érett vadgesztenyék lehullása, koppanása. Most is, hogy csöndben voltunk, egy szép nagy gesztenye éles koppanással a cementjárdáról az ablakpárkányra ugrott, s onnan egyenesen Atyánk elé gurult. Ô fölvette, a tenyerével tisztára törölgette, a térdén reverendájában fényesítette, s így szólt: ,,Nézze ezt a remekművet!'' Majd halkan, mélységesen mondta: ,,Nem érdekes? Érett és mégis keserű!'' -- És sugárzó szentséges fejét felém fordítva csöndesen suttogta: ,,...mi nem így!'' Nagy csönd következett, majd így szólt: ,,Tegnap nehéz napom volt. Fölvettem egy milliárdot...'' (nem mertem egy szót sem szólni). ,,A napokban megnézte az uradalmat valami Kohn'' -- mondta Atyánk nagyon vontatottan. ,,Persze azt mondta, az uradalom háromszor annyit produkálhatna, mint amennyit eddig termett.'' Ezt mi magunktól is tudjuk, ti. háromszoros forgótôkével -- válaszoltam nagy hirtelen. -- Érdekes volt látnom, hogy mennyire jól hatott Atyánkra, mert a hangjából éreztem, hogy bántja a zsidó véleménye. Fölbátorodva mondtam Püspökatyánknak, hogy amióta errôl a ,,csôdrôl'' tudok, azóta nekem minden könnyű --, hogy valahogyan van mire rátenni a saját nyomorúságommal járó nehézségeket. -- Ekkor a kertbôl behallatszott a Fônöknô Anyánk hangja; várta már Atyánkat és kerestette. Atyánk még ülve maradt, s nagyon melegen így szólt: ,,Hát örülök, hogy van, hogy itt van, hogy örül, és hogy a csôdbôl haszna van...'' És már ment is. A kertbôl bekukucskált a kis alacsony ablakomon áldott mosolygós ábrázatával. Szeptember 29-én még az Anyaházban voltam, de már föl tudtam kelni. Atyánk ismét meglátogatott kis szobámban. Szerettem itt lenni, mert itt halt meg 1918. október 25-én a mi 20 éves Natália nôvérünk. Erre a mindenképpen hamar ,,beérkezett'' szépséges, szentségre törekvô testvérünkre mondta nekem Atyánk: ,,Natália? Hát látja, ô valóban elegáns lélek volt.'' Tehát ismét jött Atyánk. Abban a pillanatban, amikor az ajtómon bekopogott, a Krisztina téri templomban kezdtek delet harangozni. Atyánk köszönés nélkül így szólt: ,,Maga is térdeljen le!'' Térdenállva szótlanul odanyújtottam a rózsafüzéremet. Átvette és azon imádkozta az Úrangyalát (magában). Lassú imádkozó lévén sietve mondtam el, nehogy megvárakoztassam Atyánkat. Most tehát feléje fordultam, hogy köszönthessem. Ô még térdelt az ajtó mellett a szoba sarkában. Soha, soha ilyen arccal még nem láttam ôt. Csodálatos, fejedelmi alakja úgy összeomlott, mintha csontja sem volna. Az egész alakja alig volt magasabb, mint a dívány. A feje jobb oldalra hanyatlott, a két keze a szíve fölött összekulcsolva... s az arca! Istenem, mit mondjak, és hogyan mondjam? Egy aggastyán, szent koldus arca elragadtatásban. Olyan megdöbbentôen fölséges, és mégis mosolygós, halottfehér, de elképzelhetetlenül melegen fényes... -- Krisztusom! Az az alázat! Ijedtemben eltakartam az arcomat. Nem mertem fölnézni és megmozdulni, pedig a térdelést már alig bírtam. Így maradtam, míg Atyánk föl nem állt és le nem ült. Visszaadta rózsafüzéremet szótlanul. ,,Ma másodszor tetszett rajta imádkozni'' -- dadogtam nagy boldogságomban. Mosolygott. Már a délceg, erôteljes püspök volt és tudós. Hosszan fejtegette Szent Ignác lelkigyakorlatainak I-II. bekezdését. Amennyire az elôzô mélységes élmény engedte. ,,Közömbösnek kell lennem Isten eszközeivel szemben! egészség -- betegség, tisztesség -- gyalázat, szegénység -- gazdagság közé nem tudom kitenni az egyenlôség jelét, mert ezek egymás között nem egyenlôk. Ha azonban Isten számomra a betegséget, gyalázatot választotta ki eszközül: szeretnem kell! -- Ha pl. szégyen, gyalázat ér, közönyösen kell elviselnem, mert két eset lehetséges (itt Atyánk rendkívül komolyan nézett és szólt): 1. Vagy igaz a szégyenem -- és rendszerint igaz, 2. Vagy nem igaz -- és akkor: eszköz.'' És ekkor fölséges, felemelt hangon így folytatta: ,,Aki keresztény, és annyi kegyelmet kapott, azért keresztény, hogy gyôzze!'' Atyánk, mintha maga is érezte volna, hogy ma már ennél feljebb nem lehet szállni, közvetlen, jóságos hangon érdeklôdött a beteg hátam iránt. ,,Ah, ma jobban van, mint legutóbb!'' -- mondta. Megnézte a velencei csipke burzámat. Gyönyörködve csettintett a nyelvével. ,,Meddig marad itt?'' -- kérdezte. -- Még három hétig. ,,Még három hétig? No, akkor itt lesz még a születésnapomon. Atyánk kedve felszökkent: Dalolok magának egy köszöntôdalt. A 68-as évekbôl valót!'' És dalolt vidáman, zengô (a remek hangjával), édesen hunyorgatva. Mókásan, iparosembert utánozva, bizonyára éppen úgy, amint hallotta. Felejthetetlen volt. Persze a nagy élvezettôl a szövegre nem emlékszem. A dallama megkapóan naiv volt. Vidáman búcsúzott. Nem sejtettem, hogy ki kell mennem Csobánkára, s tíz hónapig nem láthatom. 1925-ben tizennégyszer látogatott meg. ======================================================================== Csobánkai napló -- 1926 Denise nôvérünk a szüleinél pihent hosszabb idôn át. Otthonról belátogatott Atyánkhoz. Onnan írta nekem, hogy nemsokára betoppan Anyaházunkba. Leveléhez Püspökatyánk ezt a pár sort írta: ,,Én ugyan nem ijesztek önökre, hanem melegen köszöntöm. A tavasz jelképezze a lelki fölbuzdulást, s ezt adja az Úr Isten! Adio! Székesfehérvár, 1926. április 16. P.O. Június 29-én este megérkezett Atyánk. 30-án volt dr. Némethy Ernô kamarás úr ezüstmiséje, amelyen ,,legkedvesebb tanítványának'' kézvezetôje volt. Atyánk mondta az ünnepi beszédet. Fölséges hangulatban volt. Beszéde bevezetô részében rámutatott korunk szellemére, önteltségére, a papi hivatás útvesztôjére... Itt három gondolatot tudtam megjegyezni: ,,Aki azt hiszi, hogy ô már van, az sohasem lesz!'' ,,Aki tele van önmagával, az olyan, mint a sárral telt bögre: nem lehet vele a forrásból meríteni.'' ,,A kegyelmek elvesztegetésével az élet estéjének legsötétebb árnya: hogy nem ütöttem meg a mértéket..., hogy kisebbé lettem önmagamnál...'' Ekkor hirtelen a kegyelemmel, hűséggel együttműködô papi hivatás magasztosságát kezdte méltatni. A Szentlélek ilyen meghittje a mai nap ünnepeltje: Némethy Ernô... Minthogy itt nem tudtunk betelni sem a ,,Mester'' szeretetével, sem a tanítvány alázatos megindultságával, a szavak könnyen élménybe oldódtak fel: nem emlékszem többre... Pedig volt még egy fokozata csodálkozásunknak. A szentmise végeztével nagy kápolnánk minden hívôje: vendégek, növendékek, alkalmazottak és mi nôvérek, mind térden állva kértük az ezüstmisés aranyszívű Némethy atya áldását. Püspökatyánk is elindult az oltár lépcsôje felé. Mikor már mindenkit megáldott, kocsisaink után utolsónak eléje térdelt Püspökatyánk is. Felejthetetlen élményünk volt, midôn a szentmise átélésétôl szinte éterivé szellemült Némethy ft.úr remegô két karját Püspökatyánk meghajtott fejére tette. Szinte megroskadt a lelkünk. Püspökatyánk délután 3 órakor elutazott. Július 5-én megérkezett Atyánk és Fônöknô Anyánk. 6-án meglátogatott (ötnegyed óra hosszáig volt nálam). Kérdésemre: hogyan van? -- így válaszolt: ,,Erre egy jó dologgal felelek. Volt Gödöllôn az udvarnál egy idôs hölgy. Naponként megjelent a nôvéreknél a szentmisén. Egyik reggel azt kérdi tôle a fônöknô: Hogy van, kedves Mari kisasszony? -- Köszönöm kérdését, olyan friss és erôs vagyok, mintha 18 éves volnék! -- válaszolta. Másnap reggel hiányzott a szentmisérôl. A fônöknô kérdezôsködik: ,,Ki tudja, hol van Mari kisasszony? -- Mari kisasszony? -- válaszolták neki: az éjjel meghalt...'' ,,Ez az én válaszom a maga érdeklôdésére...'' -- mondta Atyánk. (Tudtam, hogy készül közeli és hirtelen halálára. De ennyire?) Eszembe jutott, hogy már tavaly gyakran kérte a kis imazsámolyomat, hogy azon lábát pihentesse. Fáj? -- kérdeztem. -- Hogyan fáj? -- ,,Ahogy az öreg fa ágán az elhaló gally fáj...'' -- felelte nagyon halkan. Látva megrendültségemet, a lelki erôsséget magasztalta. ,,Nem szeretem a ’küzdelem’ szót -- mondta --, sokkal többet mond ez: ,,önállítás''. Lelki erôsségen nemcsak a baj elviselését értem, hanem hogy nekimegyek a rossznak és letöröm...'' ,,Mondok valamit: egyik évben nyári távollétem alatt a kápolnámhoz vivô folyosón a kiszáradt szenteltvíztartómba költözött egy fecskepár. Itt költötték ki fiókáikat. Egyik napon (június 21-én, Szent Alajos napján) megfigyeltem, hogyan tanítja az öreg fecske repülni a fiókáit. Úgyszólván a szárnyán vitte az ablak párkányig, s ott leseperte. A fecske fióka csipogott, sikongott, verdeste szárnyaival a levegôt, de vergôdésében megtanult repülni. Így a lelkek is a csapások, a kegyelem szárnycsapásai alatt kényszerülnek arra, hogy megtanuljanak repülni.'' 8-án háromnegyed óráig volt nálam Püspökatyánk. A kegyelemrôl beszélt. Majd így szólt: ,,Ismeri Végvári ,,Kegyelem'' c. versét? Meg kell szereztetnie. -- Kegyelem nélkül semmire sem megyünk. Tehetetlenségében az ember szinte szeretné magát szétharapni...'' De hirtelen átlátva szegény kis mivoltom tehetetlenségét, megenyhült, s az imádság hatalmáról tanítgatott. ,,Egy dolgozatom valahol eltűnt a többi között. Mindenütt kerestem, ahol találhatónak véltem..., sehol sincs! De nekem ez most föltétlenül kell! Imádkozni kezdtem. Nagyon imádkoztam. És az irat váratlanul, teljesen elzárt helyen hirtelenül elém került. Éreztem, hogy végtelenül messze lévô hatalom ereje lépett közbe.'' 9-én ismét feljött. Eszterházy Miklós hercegrôl beszélt nagy elismeréssel. Vele kapcsolatban a magyar katolicizmusról. Igen gyöngén voltam, semmire sem emlékszem. Elmenetele elôtt Atyánk anekdotázott. (Tudta, semmi fájdalomcsillapítót nem szedek, anekdotázott és ezt szánta orvosságul.) Július 10-én feljövetele elôtt a parkban Püspökatyánk utat sarabolt és néhány vízlevezetô kis árkot készített a villa elôtt húzódó árok felé. Nagyon élvezte az ilyen munkát, s így igen vidáman kopogott be hozzám. Beszélt a kiskovácsi kondásról, csekély fizetésérôl, a tanya- misszióról, amely ránk várna. A tanyai gyermekeknek ide kellene járniok az árvaház iskoláiba. Szüleiket egyszerre magunkhoz kapcsolhatnánk. De így? élnek elhagyatva és elhanyagoltan. Jelentettem Atyánknak, hogy ez nekem is, nekünk is régebbi tervünk, de helyszűke s más nehézségek miatt maradt el ez a tanyai missziónk. Amint lehet, megoldjuk. Hogy így ,,megegyeztünk'', ismét felvidult, s dalolgatni kezdett olaszul, franciául, majd idézgette kedvelt legújabb mottóját: Enyém az árokszél a szent úton... ,,Sokféle út van, annyi, mint ahány lélek van. Nincs annyiféle szövet a világon, ahányféle a lélek világa. De hiszen pl. a fák szövetében is mennyi a különbség! Milyen a szövete pl. a vadkörtefának!'' Itt hirtelen rám nézett, s így szólt: ,,Norberta, maga olyan, mint a vadkörtefa.'' Fanyar és kövecses termésű? -- kérdeztem megalázottan. ,,Nem, nem! az érett vadkörte nagyon jó. Gyerekkorom óta szeretem. Mint gyerek, hacsak tehettem, vettem egy itcével. De kár, hogy olyan kevés fért bele...'' Vajon mit mondott volna még el, ha el nem kellett volna mennie. 12-én a kis teraszon látogatott meg Atyánk. Vasárnap (11-én) nem jöhetett föl, azért ma mondta el tegnapi szentbeszédét. Erre emlékszem: ,,Van a fehérvári kertemben két kedves fám. Az egyik almafa. Minden tavasszal gyönyörű, tele van virággal. Késôbb gyümölccsel is, de beérés elôtt minden gyümölcse lehullik. Olyan, mint a tervekkel, vágyakkal, ígéretekkel telített, akaratgyenge ember. Ezeket támogatni, gondozni, erôsíteni kell. A másik fám: egy barackfa. Kétágúra volt metszve. A sok termés súlya alatt az egyik ága leszakadt. Nagy erôvel összekötöztük, agyagborogatással hűsítgettük, öntöztük... s tényleg, a fa ma is él. De azért látszik, hogy beteg, bágyadt. Hasonlít azokhoz, akik lélekben meghasonlottak. Nagyon kell vigyázni, hogy akár az egyesek, akár az egész közösség lelkében ilyen szakadás, meghasonlás be ne álljon. ’Gyümölcsérôl ismeritek meg a fát!’ -- Igen, de nem szabad csodálkoznunk, a gyümölcs éretlenségén. -- A lélek érése hosszú folyamat!'' A remek szentbeszéd után egy szál petúniát törtem le a párkányról. Meglepôdött Püspökatyám, midôn emlékeztettem, hogy mit is mondott még 1922 nyarán egy kis petúniával kapcsolatban. Azért lehet a virágban úgy gyönyörködni, mert az valahogyan nagyszerűen legyôzi az anyagot: csaknem teljesen szín, illat és forma!'' -- ,,Dehát ezt nem érti meg az, aki: ami!'' Atyánknak láthatólag nagyon jól esett e remek gondolatának idézése. Sokáig gondolkozott, majd így szólt: ,,Látja, ezt le kellene írni.'' -- Megvan ez az én kincseim között -- válaszoltam nagy boldogan. -- ,,Hát kincsei is vannak?'' -- kérdezte. Bizony, például az a vasúti jegy, amellyel 1922. április 17-én Esztergomból tetszett ide Csobánkára jönni. -- Atyánk a fejét csóválva hallgatta dicsekvésemet. Közben még egy petúniát nyújtottam át. Mint mindig, most is rosszallta a virág letörését. Majdnem bosszúsan mondtam: ,,Nem is szép!'' -- A színe nem, de tessék nézni, milyen könnyed! ,,Hát az igaz, hogy ami szép, az nem lehet nehézkes! Milyen kolosszus a kölni dóm! de nem nehézkes!'' Július 14. Szent Ignác lelkigyakorlatairól beszélt (Kedvelt témája volt.) ,,Gondolom -- szólt -- én megértettem Szent Ignác pszihéjét. Nagyon jól magyarázták nekünk Rómában, fôleg az alázatosság hármas fokát, a két zászlóról és az Isten országáról szóló elmélkedéseket. -- Hogy az ember egészen földolgozhassa a lelkigyakorlat anyagát, arra nagyszerűnek tartom a jezsuiták aszketikus módszerét. Pl. hogy csak az elôírt gondolatanyaggal lehet foglalkozni; hogy besötétített szobában kell néha elmélkedni stb. Mert tudja, ,,a megtérés'' nemcsak fogalomalkotás, nemcsak az értelem műve... -- Csodálatos valami bennünk a pszihé. Vigyázni kell, hogy az ember félre ne csússzék a nagy igazságok értelmezésénél. Pl. egészség - - betegség; szegénység -- gazdagság; tisztesség -- gyalázat. Eszközök ezek, amelyekkel szemben közömbösnek kell lennem. De nem tehetem ki közéjük az egyenlôség jelét, mert az érték nem egyenlô az értéktelenséggel, a betegség nem egyenlô az egészséggel, a gyalázat nem egyenlô a tisztességgel. A legtöbbször nem is választhatok köztük. Pl. ha beteg vagyok, nem választhatom az egészséget, stb. Tehát hittel el kell fogadnom, hogy ekkor az Istentôl részemre küldött eszköz a betegség. Tehát ezzel az eszközzel szemben közömbös vagyok. No most, ha azonban választhatok az eszközök között, akkor az alázat harmadik fokán tartva választhatom pl. a szegénységet, a gyalázatot, de sohasem elvbôl, hanem csak az én saját esetemben. -- Ha én, meg a szomszédom, meg ennek a szomszédja mind-mind a szegénységet választanák, hová jutna a kultúra? Mivé lennének intézményeink? -- És még egy: ha mindenki elvbôl szegény, megszűnik a szegénység az lenni, ami. -- Ha az Egyház minden papja elvbôl választaná a megvettetést: mivé tennék az Egyházat? A természet az Istené, s nem az ördögé! Tehát: az alázat harmadik fokán választhatom az egyén, vagyis a magam számára a megaláztatást, de sohasem az intézmény számára. Például: Szent Benedek apátságai, vagy az önmagához oly páratlanul szigorú Szt. Bernát apátságai mily gazdagságot mutatnak csak gazdasági javakban... Mindent meg kell érteni. Mindenhez kegyelem kell. A kegyelem akadálya a bűn. Ne legyen bűnöm! Soha, szándékos bocsánatos bűnöm se!'' Július 16. Csaknem 36 órás szörnyű fejfájásomat gyógyította meg Atyánk. Imádkozott és a kezét homlokomra tette... a fájás megszűnt. (Tudok arról, hogy imára összekulcsolt kezét, a felszentelt ujjait meg- megcsókolgatta végtelen tisztelettel... Talán ez is egyik komponense aszkéta keze fölséges gesztusainak.). Atyánk a szerzetesrendekrôl beszélt. Csak erre emlékszem: ,,Érdekes az, hogy mindennek megvan a maga ideje. A szerzetesrendek életében is. Megvan a virágzás ideje, de megvan a hervadás, az elmúlás ideje is, szerintem vannak idejétmúlta intézmények (itt két rendet említett meg!, de nem Assisi Szent Ferenc rendjét). Július 17. ,,Mostanában egyik jubileum a másikat éri. Ki nem fogyunk az ünneplésekbôl. Szent Ferenc, Szent Alajos centenáriumok és mégis a hitélet terén semmi megmozdulás. Hol itt a keresztény szellem megmozdulása? Jó dolog egy ilyen ,,Szív-hét'', amilyen most volt, Szív-Gárda, Missziótársulat..., de az igazán nagy eszmék nyomában megmozdulás nincs sem a hitéletben, sem a politikában, sem szociális téren, sem a művészetben. Igaz, hogy erre azt a választ kaptam: A nagy eszmék szolgálatához szükséges elôfeltétel, hogy a kis dolgok rendben legyenek. Dehát vannak nekünk művészeink, s ott vannak, akik tehetnének..., arisztokratáink, de ezek élnek gond és felelôsség nélkül. Milyen más élet volt még a 90-es években!'' (Atyánk olyan magasan érvelt, hogy nem bírtam megjegyezni.) Ezután a holnapi, vasárnapi evangéliumról szólt, az ügyes sáfárról. Jelentettem, hogy ezt az evangéliumi fejezetet nem értem. Így válaszolt: ,,A parabola: kép, s néha nem is fedi teljesen a hasonlatot. Hiányos, mint minden, ami le van írva. De ebben az esetben az Úr nem is a hűtlen sáfár műveletét dicséri, hanem az élni akarást, a magát mindenáron biztosítani akaró életösztönt dicséri. Csak figyeljük meg a természetet. Az a töredék ösztön, amely mind keresi a maga medrét, útját. Hát ilyen élni akarással kell nekünk az örök hajlékot keresnünk. Van még a Szentírásnak egy másik homályos pontja: a házasságtörés. Ezt az afrikai egyház félremagyarázta, s úgy értelmezte, hogy a házasságtörés minden esetben fölbontja a házasságot. Itt nem látott tisztán Szent Ágoston sem, s nem tudta, mit véljen. De az Egyháznak volt érzéke e kérdéshez is: ,,a bűn, a házasságtörés nem töri szét a házasságot, mert az felbonthatatlan, de ok lehet a házastárs elbocsátására.'' Ma olyan napja volt Atyánknak, mint régen, 1923 nyarán, amikor készülô, utolsó művérôl, az Oltáriszentségrôl szóló művérôl beszélt. Legvégül visszatért elsô gondolatához: ,,Ah, ez az elszegényedett, elszürkült hitélet! Vannak szentjeink. No jó, ezeknek szelleme kisebb sugarú, de pl. egy Assisi Szt. Ferenc az emberiségnek Krisztust adó szentje, zsenije. Hol a hatása?'' Július 19. Atyánk a fákról beszélt. Megkérdeztem: mindenfajta fát egyformán kedvel? Határozottan mondta: ,,Két fát szeretek: a diófát és a kôrist.'' Ámulásomra így felelt: ,,A diófát szeretem a pompás alakja miatt, de elsôsorban azért, mert tudja (s itt fejével bólintgatott), olyan nagyon tiszta... Azon ugyan meg nem él semmiféle féreg...'' (Nem magyarázta tovább, mert észrevette, hogy ugyancsak megértettem.) -- ,,No és a kôris. Hát olyan fa nincs több! Norberta, a kôris kitart esôben, melegben, szárazságban, sivárságban. Tudja, a kôris a leghűségesebb fa...'' Ezt még évekkel elôbb mondta. Most, hogy ismét fákról beszélt, megkérdeztem: ,,Nem három fajtát tetszett nekem mondani?'' -- ,,Ha mindenáron hármat akar, akkor gondolja ki maga a harmadikat, de nekem csak két fám van: a dió meg a kôris.'' Talán ugyanakkor szó került a borostyánról. Szinte élesen vágott közbe: ,,Nem szeretem a borostyánt, sok féreg húzódik meg alatta.'' Azonnal felfogtam, mire is céloz. Atyánk, ha így el-elkaptam egy-egy hátsó gondolatát, hatalmas keresztet írt a homlokomra. Július 21. Atyánk a szentáldozás utáni imáról elmélkedett. Semmire sem emlékszem, nagyon fáradt voltam. Megszereztük Végvári Reményik Sándor: Kegyelem című versét, mert Atyánk kívánta: Elôször sírsz, Azután átkozódsz, Aztán imádkozol. Körömszakadtig maradék erôd. Akarsz egetostromló akarattal S a tehetetlenség konok falán zúzod véresre koponyád. Aztán elalélsz, S ha újra eszmélsz: mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótlanul, gondolattalanul, mondod magadnak: mindegy, mindhiába: a bűn, a betegség, a nyomorúság, a mindennapi szörnyű szürkeség tömlöcébôl nincsen, nincs menekvés! S ekkor -- magától -- megnyílik az Ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erô, akarat, kétségbeesés Bűnbánat: hasztalan ostromolták. s ekkor megnyílik magától az Ég, s egy pici csillag sétál szembe véled, s oly közel jön, szépen mosolyogva, hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull! Akkor magától szűnik a vihar... Akkor magától minden elcsitul, Akkor -- magától -- éled a remény, S álomfáidnak minden arany ágán Csak úgy -- magától -- friss gyümölcs terem... Ez a ,,magától'': ez a KEGYELEM! ,,Képzelje, azt kérdi tôlem a múltkoriban valaki: Mit szólok ehhez a vershez? Hogy katolikusnak tartom-e? Azt mondom, amit akkor is mondtam: hogy ez a vers katolikus-e? Ez a vers: maga a Katolikum!'' -- lelkendezve szólt Atyánk. Július 22. -- Atyánk az elmélkedésben való lelki szabadságról beszélt. (Hogy honnan találta ki, nem tudom, de nagy nehézségem volt a közösségben elénk olvasott elmélkedési szöveg.) Végezetül csodálatos hangján elénekelte nekem a Glóriát. Vajon hol zeng ez tovább a fényévek hullámain? Július 24. -- Fölségesen derült, jóságos lelke sugárzott egész lényébôl. A kegyelmi életrôl áradozott. De nem bírom elmondani, mit és hogyan beszélt. Szegény kis értelmem elolvadt elmélkedésén, amikor magamhoz tértem, a hangja mérhetetlenül gazdag, színes zengése, majd gesztusainak kifejezô ereje, szépsége ejtett ámulatba. Majd meg az, ahogyan Atyánk örült az én szótlan gyönyörködésemnek. Dehát Atyánk csak áradozott, szárnyalt... Hogy minden jelent, közvetít kegyelmet. Hogy az hogyan hat ránk stb. Hogy milyen elképzelhetetlen mindez emberi ésszel. ,,Nem mondok magának most mást, csak ezt: áll az ilyen öreg ember, fölszentelt ember az oltár lépcsôjén... És meggörnyedve, ,,mea culpázva'' mondja a Confiteort... (ahogyan ezt mutatta Püspökatyánk!) - - És ekkor egy öklömnyi ministráns-gyerek (mutatta, hogy mekkora!) mondja nekem: ,,Misereatur tui omnipotens Deus, et dimissis peccatis tuis, perducat te ad vitam aeternam...'' Július 25. -- Azt kérdi drága Püspökatyánk: ,,Szereti Michelangelo művészetét?'' (Sokat olvastam róla is, alkotásairól is!) ,,Ah, ez a termékenység! Ez a nagyszerűség!'' -- lelkendezett. ,,És tudja-e, hogy ez a géniusz amilyen nagy volt, éppen olyan tiszta is volt!'' -- Majd elgondolkodva így folytatta: ,,Nem is volt házasember. Ha meg-megfáradt és pihenni akart, a testvére kisgyerekeivel játszott...'' (Úgy nézett föl Atyánk, a géniusz, mintha a géniuszt látná!) Július 26. -- A teraszon látogatott meg. Jóságosan érdeklôdött, hogyan vagyok. Egyszerre csak elhallgat, s a fenyvesünk felé néz, majd meg a pomázi országút felé -- de nem is jól mondom, hogy ,,néz'', hanem mint Ô szokott: féloldalt magasabbra tartott arccal fölfelé figyel... - - ,,Mondja meg nekem, mi muzsikál magasabban: a fenyves vagy a jegenye?'' -- A fenyves -- mondtam --, mert finomabb és rövidebb ,,levegôhúrokon'' játszik... Atyánk nagy megelégedéssel bólintott. Talán akkor történt, hogy föl-fölnézett a teraszról a fenyvesre. (Némethy ft.úr mindig kint volt Csobánkán, ha Atyánk itt volt, minden sétájára ô kísérte). Most a fôtisztelendô úr mit sem sejtve arról, hogy Atyánk a teraszon van, imájába (breviáriumába) elmerülten járt le-föl a fenyves árnyában. Püspökatyánk suttogva mondja nekem: ''Nézze azt a liliomot!'' -- Majd késôbb: ,,Ilyen műveltségű pap csak a francia klérusban van.'' -- ,,Én évek óta nem költök könyvre, minden műveltségemet Ernônek köszönhetem!'' -- mondta Atyánk mosolyogva. Július 27. Püspökatyánk Rákosi Jenôrôl beszélt. Nem kedvelte ôt. Említettem, hogy Ady miatt neheztelek Rákosira. Atyánk hirtelen figyelni kezdett. Úgy hallottam, hogy Ady Váradról feljött Rákosihoz, s nagy bizalommal adta át néhány versét. Rákosi elolvasta, majd egy pár sort írt, borítékba tette és így szólt Adyhoz: menjen el ajánló soraimmal a Nyugat szerkesztôségébe! Ezt pedig fogadja el tôlem (5 korona volt). -- Ady kihátrált és betette maga mögött az ajtót. Félóra múlva a Nyugat kitárta elôtte ajtaját. -- Tessék mondani, Püspökatyám, hol volt a Rákosi esze? Mi mindent bír el egyesek lelkiismerete! ,,Ez eddig igaz -- mondta Atyánk --, de mégis: hogyan mondhat ilyet? Hát mióta ok a félreértés, a közöny arra, hogy valaki önmagával megalkudjék?'' Rákosi az oka ennek a szerintem tragikus fordulónak. (Még édesapámtól hallottam Ady szüleirôl: milyen derék, józan az apja, milyen finom, szelíd aggódó édesanyja van... stb.) ,,No-no! -- vágott közbe Atyánk -- a férfi azért férfi, hogy maga döntsön élete fordulójánál!'' Püspökatyám kérem, de ilyen magára maradt, Váradon máris megkísértett, dacos kálvinista magyart így megalázni! Én Párizsban írt néhány versét ismerve többé nem olvastam Adytól semmit, de hozzáértôk szerint Petôfi óta a legnagyobb költônk -- vélekedtem már inkább csak magamban. Atyánk megdöbbenve, szinte villámló szemmel nézett rám, és soha nem hallott hangon így kiáltott: ,,Norberta! hát lehet az nagy, aki nem tiszta?'' -- Atyánk lényének legsugárzóbb ereje az Ô lelki tisztasága, de ilyen félelmetesen kristálytisztának sohasem mutatkozott be. Hallgatott. Megnézte kopott óráját, fölállt és elment. Július 28. -- Püspökatyánk Angela házfônöknôvel, Felicitász nôvérrel Pilisszentkeresztre ment gyalogosan oda-vissza. Július 29. -- Atyánk feljött, de ugyanakkor jött egyik kedves elnöknônk is. Semmire sem emlékszem. Július 30. -- Atyánk meggyóntatott, egy évrôl számoltam be. Hála Istennek! Július 31. -- Atyánk ismét a virágokról beszélt, a virág ,,karakterérôl''. -- ,,Mindegyik kész csoda: ugyanabból a földbôl, az egyik izzó vörös, jubiláló színbe, vonalba perdül, a másik bánatos, színében, alakjában, még az ágán való elhelyezkedésében is. És mindez öröklôdik. Kérdem Atyánkat, ismeri-e a rhododendront? Olyan, mint az álea, de nagyobb a bokra is, a virágja is. Mennyi napfényt, meleget kap, s mégis a virágjában állandóan egy nagy ,,könnycsepp'' van: egy édes nektárcsepp... fényes és édes, de mégis könny. Atyánk hirtelen rámnézett: ,,Oh, maga rhododendron!'' Augusztus 2. -- Püspökatyám búcsúlátogatása. Azzal vigasztalt, hogy hamarosan visszajön, még augusztusban. Délután 3 órakor elutazott. Amikor nagy búsan föllapoztam a naptáramat, hogy eddigi látogatásait összeszámoljam, meglepetve láttam Atyánk írását a július 19-i rovatban: Csak két szót írt: ,,Szépséges türelem!'' Augusztus 7. -- Meglátogatott Fônöknô Anyánk vendége, Schütz Antal. Feljött hozzám délelôtt is, délután is. Augusztus 9. -- Püspökatyánk visszajött Csobánkára (este Ľ 7-kor). Augusztus 10. -- Meglátogatott. A könyveirôl beszélt. ,,Súlyt helyezek arra, hogy odaadással olvassa a ,,Diadalmas világnézet''-et. Tessék mondani, mégis melyik művét szereti a legjobban? Atyánk arcát, hangját valami nagy melegség járta át: ,,Nohát az Elmélkedéseket!'' Árvaházunk gazdasági iskolájában tanított Báthori Margit tanítónô társam. Kedves, szép lelke nagyon tisztelte Atyánkat, gyakran gyónt is nála. Bekopogtatott hozzám. S azután a szemével bekönyörögte magát. Gazdasági teendôkrôl volt szó. Margit hirtelen azt kérdi: Püspökatyám, hová tegye az ember a lelkében azt a gazdakötelességet, hogy például a lepkéket, kártevô rovarokat pusztítani kell! (Margit az iskolában a növényvédelmet, rovartant is tanította.) Atyánk érdeklôdve hallgatta, s így szólt: ,,Ez jó gondolat, Margitka'' -- de többet nem mondott. Margit tudnivágyó, eleven lelke nem gyôzte a csöndet. -- ,,Tehát mit tegyek a lepkékkel, rovarokkal? Pusztítsam, irtassam ôket?'' -- Atyánk utolérhetetlen kedves megadással mondta: ,,Hát, tudja, ha nagyon csúnyák...'' Minthogy mindketten: Margit is, én is csúnyák vagyunk, megpróbáltam ezt a feszültséget feloldani: Látod, Margitkám, még hernyóéknál is mi húznánk a rövidebbet! Atyánk erre szívbôl fölnevetett, s jóságos tekintetével simogatta meg arcunkat, lelkünket. Augusztus 11. -- Drága Püspökatyánk mintha felelôs volna mindenért a mi árvaházunkban, kis gazdaságunkban, csaknem naponként végigjárta a gazdasági udvarunkat, épületeinket. Ha beborult az ég, s nagy esôt sejtett közeledni, lesietett a szerszámkamrába kapáért, hogy azzal gyorsan lefolyó kis árkokat húzzon a gyűjtôárok felé. Észrevette, hogy a zöldségeskertben dolgozó kertészünk szomjas, térült-fordult, vitt neki egy pohár vizet. Öreg ,,csordásunk'' és udvarseprô Ambrus bácsink seprűjét megdicsérte, s figyelemmel hallgatta a kis öreg tanácsát a seprűkészítésrôl. Betette a nyitva felejtett kaput. Sokszor mondogatta nekem: ,,Tudja, ami kicsi, az kicsi, de a kicsiben hűnek lenni -- a legnagyobb jóság!'' Hát egy ilyen körútja után jött fel hozzám. Igen vidám volt. Azonnal észrevettem, hogy a reverendája sáros. (Mindig ebben járt, mi varrtuk a varrodánkban, egyszerű, olcsó anyagból, évekkel ezelôtt.) Nem mertem megkérdezni, hogyan, mitôl lett sáros. De Atyánk azonnal kezdte: ,,El sem képzeli, micsoda lakomát rendeztem én ma a ,,Betyárék'' tiszteletére! (Betyár és Csárdás sajátnevelésű, pompás, pirostarka fiatal ökrök voltak.) Ma átmenve a gazdasági udvaron, benéztem az ököristállóba is. Jöttöm zajára Betyárék visszanéztek. Látom, hogy nagyon mélabúsak. Nem vagyok rest: megnézem a jászolukat, hát az bizony üres. Kimegyek az udvarra, s látok ott egy szekér répát. Nem sokáig tűnôdtem: hordtam nekik, amíg csak gyôzték étvággyal.'' Élvezet volt látnom, hallgatnom Atyánk eleven, vidám elôadását. Szinte látni lehetett, ahogy vitte a répát a szekértôl a jászolig... Hát igen, Atyánk nem hagyja vigasz nélkül még a ,,mélázó'' ökröt sem. Alighogy elment tôlem, jött Angela nôvér. Mindjárt mesélem is Püspökatyánk örömszerzô akcióját; hallgatja, majd így szól nevetve: A vendégelés második jelenetét én mondom el: Képzelje, az a szekér répa nem a mienk volt. Egy idegen gazda nagy üggyel-bajjal idehúzatta be a szekerét az udvarunkba, hogy biztos helyen legyen, amíg visszajön a faluból a gyógykovácstól a lesántult lovával. Atyánk sohasem tudta meg a ,,lakoma'' második jelenetét. Angela nôvér meg szépen megegyezett a répáját igen jól biztosító gazdával. Augusztus 12. -- Püspökatyánk ma igen halk volt. El-elgondolkozott. Nem mertem megszólalni. Nagy szünet után azt kérdi: ,,Mondja, ki most az E. gyóntatója?'' -- Sejtelmem sem volt róla, némaságom volt a feleletem. ,,És azt sem tudja: D. most hol van?'' -- Ezt sem tudtam, de ezt is szótlanul válaszoltam meg. Atyánk sokára megszólalt: Wense Róza is elhallgatott...'' -- összehúzott szemmel, ablakomon át messze nézett... Majd mélyen felsóhajtva rám bólogatva mondta: ,,Dehát én mindezt értem...'' Szinte megdermedve hallgattam. Nagy idô múlva talán árvaházunkkal kapcsolatban valami terv vetôdött föl. Három év is kell hozzá... Atyánk így szólt súlyos komolyan: ,,Három év múlva, én azt már nem érem meg...'' Ismét ez a hang, ez a tekintet -- és ez a ránk szakadt csönd... Augusztus 13. -- Atyánk ma nem jött föl. (,,De én ezt értem.'') Augusztus 14. -- Püspökatyánk nálam volt. Hogy örömet szerezzek neki, eléje tettem az 1924-es velem tartott novéna szövegét. Nem sejtettem, hogy én azt emlékezetbôl írtam le. Láttam Atyánkon, hogy örül, hiszen egész életében mindenkit és mindent megmenteni akart. Felolvastatta velem fôbb vonásokban az egész novéna szövegét. A 8. elmélkedésben hiányzott a latin felírás, azt rögtön beleírta. ,,Assumpta est Maria in coelum: gaudent Angeli!'' Zakatoló beteg szívemmel itt-ott elakadtam az olvasásban ott, ahol rólam volt szó. (A Szentlélek Hárfájába éppen ezért a rövidebb szöveg került.) Egy helynél mondtam is: tetszik látni, erre a gondolatra én itt nagyon fölfigyeltem, s ezt azonnal észre tetszett venni, s miattam elkanyarodott az elmélkedés vonala. -- Bólintott, s drága lelkével így felelt: ,,Hát hiába, maga az én legjobb értelmezôm!'' (Ilyeneket azért mert Atyánk mondani, mert jól tudta: nem hiszem, s a magam részérôl csak a szavaiból sugárzó irgalmas szeretet kell nekem, s azt ôrzöm meg.) Augusztus 15. Nagyboldogasszony ünnepe. Püspök atyánk régi napirendje: itthon szentmise, szentbeszéd, szentmise után a csobánkai Szentkútnál három szentbeszéd, mint mindig: magyar, német és tót nyelven. Szentmise végéig még gyóntatás. (Kísérôje minding Schwester Ilona.) Ebéd után növendékeink között csaknem litániáig. Nem gondoltuk, hogy ez az utolsó búcsúünnep, amelyen drága Püspökatyánk részt vesz. Vagy nem mertük gondolni... Augusztus 16. Püspökatyánk búcsúlátogatása. Kétszeres bánat. Atyánk elmegy, a második: kedves Fônöknô Anyánk áthelyezett Csobánkáról az Anyaházba. Ilyen betegen kell vállalnom a Vikária és Noviciamester egész embert feltételezô munkakörét. Egy Kamilla nôvér után! Hiába biztatott Püspökatyám, kifejezhetetlenül elégtelennek tartottam magam. Atyánk azt gondolta, hogy minden gyengeségem mellett is Anyaházunkban hamarosan ,,szereplô'' nôvér leszek, s megható jóságában így szólt: ,,Norbertám, minthogy annyira ismer engem, hogy mindenre tudja, mit írtam, nehogy megemlítse, hogy tôlem idéz. Kérem, csak mondja, mondja, amit tud, mintha a sajátja volna.'' És a noviciamesterség, drága Püspökatyám! Hiszen én természettôl olyan szelíd és alkalmazkodó vagyok, nem tudok erélyeskedni, parancsolni, büntetni... Tessék elhinni, mimózákat fogok nevelni! -- Atyánk soha melegebben, biztatóbban nem mosolygott reám: ,,Oh, csak neveljen belôlük egy egész erdôt!'' Indult is már. Nem tudtam megköszönni a csobánkai kegyelmeket. Szótlanul rajzolta homlokomra Atyánk a szokásos áldó, áldott keresztjét. Ez a kereszt most lehúzódott a szívemig... Az egész intézet lenn ünnepel a kápolna-téren. Itt fönn senki sincs, csak én. (Ünnepek elôtt nálunk minden beteg leányka meggyógyul.) De a folyosón, a kis kápolnában van Valaki, a szentségi Jézus. Ô kibírja a magányt..., de rólam most is gondoskodott. -- Halkan nyílik az ajtó: Schwester Ilona lép be. Nagyboldogasszony vendége itt nálunk minden évben. Sápadt, finom arcán az ôt jellemzô mosoly sugárzik. ,,Már egy fél órája itt álldogálok a kis teraszon, nem akartalak elôbb zavarni, pedig Püspökatyánk, amint lejött tetôled, megkeresett, s így szólt: ,,Kérem, menjen föl Norbertához, próbálja ôt megvigasztalni.'' Megnyugtattam Schwester Ilonát: ha a keresztet nem kérdôjelezzük meg, el tudjuk viselni. Erre édes közvetlenséggel mulattatni kezdett: ,,Ugye, te nem is tudod, hogy én Püspökatyánk postása vagyok! Nem tudom az ô apostoli munkáját másként szolgálni, hát fölcsaptam levélkézbesítônek. Tudod, mennyi levelet ír. Hát Ô bélyegre nem költ, mert ezzel is többet jótékonykodhat. De van egy kiváló derék gyónója: a graz--budapesti gyorsnak a mozdonyvezetôje; ô hozza naponként Püspökatyánk leveleit, cikkeit. Ezt a vonatot naponként én várom az állomáson, s a mozdonynál mindjárt táskát cserélünk. Sietek vele haza, átcsoportosítom, s már indulok is, néha a négy világtáj felé. El tudod képzelni, mennyire élvezem ezt a megbízatásomat? A legjobban azt, amikor elôkelô helyre kell vinnem a postát: az inas alig akar beengedni az elôszobába. Ott álldogálok néha sokáig, míg a felébresztett vagy megzavart elôkelôség nyugtázza a levél átvételét. De ezt meg ne mondd Püspökatyánknak! Ehhez hasonló vidám élményeit mesélte el a falujáról, birtokáról. Lemenve biztosan jelentette: Püspökatyám, nincs fönn semmi baj. És igaza volt. Faber mondja valahol: ,,Amig keresztünkkel fölfelé kapaszkodunk, addig nincs veszélyben a lelkünk...'' Ki ez a mi Schwester Ilonánk? Gaiger Miklós kúriai bíró özvegye, zalai földbirtokosnô, nagy műveltségű, lélekkel teli, csupa bensôség. Kívülrôl igénytelenebb, mint a szobalánya, mindig feketében járó, nyáron kartonruhás egyszerűség. Atyánk lélekformáló kegyelmének egyik remeke: eszményi kültag. Augusztus 17. (kedd) Drága Püspök atyánk, Fônöknô Anyánk reggel 8 órakor elhagyták árvaházunkat. (Cecilia nôvér is velük ment.) Atyánk elutazásakor mindig ott szorong a villa körül az egész telep: nôvérek, gyerekek, alkalmazottak, hogy még egyszer elkaphassák Atyánk kezét, áldásban közvetlen közelben részesülhessenek. Titokban mindenki a zsebkendôjét vagy a köténye csücskét szorongatja, az apróságok kis tenyerükkel törlik el könnyeiket. Amint megjelenik Atyánk alakja a villa küszöbén, Cecilia nôvérünk remek növendék kórusa halkan énekelni kezd..., minden évben ugyanazt, minden évben egyre bensôségesebben, tavaly óta aggodalmasabban. Tudod-e, hol várnak mindig? Hol van igazán otthon? Itt, ahol a hegyi szellô Szent legendákat dalol. Itt a pilisi hegyek közt, Hol minden fű, fa, virág azt suttogja: csak Istenben Van az igaz boldogság. Itt vár néhány lobogó láng, Sok kis szentjánosbogár, Érzed-e, hogy jönnek feléd? Érzed szívük miként vár? Mai napon szebben ragyog Mindnek apró kis szárnya, ,,Gyere vissza, Püspökatyánk! Szívünk csak ezt kiáltja...!'' Atyánk maga elé suttogja: ,,Csak ne kellene folyton búcsúzni...'' (Ha nem tévedek, ezt Verona nôvérünk hallotta.) Atyánk ekkor volt utoljára Csobánkán. Szeptember 3. Schütz Antal látogatása. Szeptember 6. Beköltöztem Anyaházunkba. Szeptember 8. Elsô elmélkedésem a noviciátusban. Valamelyik napon a földszintre igyekeztem. Éppen akkor érkezett drága Püspökatyánk az Országos Szervezet ajtaja elé. Meglátott a lépcsôn, s fölkiáltott: ,,Üdvözlöm, fedett kút!'' -- s nagy jósággal, biztató mosollyal nyújtotta felém a kezét. Szeptember 16--án kedves Fônöknô Anyánk névnapján, Edit napon áldotta meg Püspökatyánk újjáépített Anyaházunkat. A tágas szép homlokzatú új otthon minden egyszerűsége ellenére is súlyos gondot, áldozatot jelentett Atyánknak. Azt Fônöknô Anyánktól tudtam meg, Atyánk hallgatott róla. Az ünnepi szentmisét Püspökatyánk mutatta be. Evangéliumkor méltatta e napnak kettôs szépségét: névnap és házszentelés, Isten gondviselô szeretetének ajándéka erre a dátumra megújított Anyaházunk fölépülése. ,,Kedves leányaimnak is megújulva kell majd folytatniok a ma fölszentelt falak között intenzív lelki életüket befelé, a szociális működésüket kifelé.'' (Sajnos a kb. 30 perces szentbeszédbôl csak ennyit jegyeztünk meg.) Szentmise után elsônek Alapítóanyánk lakosztályát benedikálta. Ekkor énekeltük el: ,,Isten jóságod végtelen...'' Püspökatyánk itt gratulálta meg mindnyájunk nevében Fônöknô Anyánkat. A Magnificat éneklésével vonultunk át a nagy elôadóterembe, onnan a nappaliba, majd a II. emelet összes nôvérszobáiba, végül az ebédlôbe. A reggeli is, az ebéd is Alapítóink jelenlétében vált felejthetetlen élményünkké. Október 10. -- Fogadalomtétel. Püspökatyánk misézett, vette át a fogadalmakat, amelyek elôtt így szólt hozzánk: ,,Kedves Leányaim! A mai Evangélium szól arról, hogy az a kafarnaumi ember, mint a Szentírás mondja: ,,kiskirály'', elment Krisztushoz, mert a fia beteg. És Krisztus így fogadja: ,,Hacsak csodákat és jeleket nem láttok, nem hisztek!'' Mintha semmit sem reflektálna arra, hogy az mit kér. De a kafarnaumi kiskirály egyre hajtogatja: a fiam beteg! Itt két világ találkozik. A kiskirálynak teljesen idegen a másik világ. A nagy szomorúságú atyának csak egy gondja van: kis családi körének gondja, vágya, gyötrelme, foglalkoztatja. Vele szemben áll az a másik: a nagy krisztusi világ. Hiszen látja Krisztus az embert, az embereket, ezeket a kis szöcskéket, amint ugrálnak a világ rétjein. És hallja az ürgéket is, amint panaszaikat elcincogják, de hát az ô szeme másutt van... Az embernek szinte azt kell gondolnia, az isteni Megváltó kis és nagy gondok, fájdalmak fölött elnéz, szellemünket és figyelmünket azokra az óriási föladatokra irányítja, igazgatja, amelyek az ô gondjai. Krisztus nagy gondja, hogy a világot emelje, hogy a világot odaadásra segítse. És az az odaadás: a Hit! Tehát emberek! Betegek vagytok? Haldokoltok? Ti magatok nézzétek, ha csodákat nem láttok. Ti ezek után kapkodtok és nem hisztek. Pedig nektek a nagy odaadás kell. Akiben a nagy odaadás megvan, majd elviseli a kisebb dolgokat, gondokat..., vagyis -- ha sírva is --, de eligazodik közöttük, és megtalálja a maga útját. Az a másik pedig tényleg az a csodálatos valami, hogy az a Krisztus azért mégis csak rátér a könyörgô atya gondjára, és azt mondja: ,,Hát menj haza, amit kértél, meglesz.'' Ezt kell úgy kiéreznünk: Majd ez is meglesz. Menj csak haza, ez is meglesz. -- Ezt nem mondja ugyan a Szentírás, de az embernek ezt ki kell éreznie. Az ember azt mondja: Édes Jézusom, nekem van egy kis fészkem: az az én kis világom. Én azt féltem, legyen Neked arra is gondod. -- Erre én most Önöknek azt mondom: Amikor az a nagy hegy a Zürichi--tó fölött leomlott, a madarak mind fölröpültek, fészkeiket mind odahagyták. Miért? Mert a hegy rettenetes, rémes omlással útjában mindent eltemetett. Ha az a kis madár csak arra gondolt volna: Jaj! A fészkemet mentsék meg! Mondják nekem: hogyan lehet világomlásban egy kis fészket mindenáron menteni akarni? Ha ez a világ ugyanis lehull: a mi kis fészkünket elviszi a mulandóság. Krisztus pedig mindezek fölött felállítja azokat a nagy, fölséges irányokat, amelyek minket akkor is megmentenek, ha a föld leomlik. S ha a virág fölött egy kis pillangó röpköd, és csak arra van gondja, hogy azt a kis virágot ne temesse el a világomlás?! Hogyan maradjon meg egy virágszál, amikor hegyek omlanak le?! Nekem is vannak kis virágaim, ragaszkodásaim, kis érdekeim..., de amikor a világ omlik!? Hát látják, az az a nagy, fölséges krisztusi irányítás, hogy úgy ki akar mindenkit emelni a világ romlásából, hegyek omlásából -- karikázó lepkék, fészküket féltô madarak fölé. ,,Ha csodákat nem láttok, nem hisztek!'' -- Neked, kis madár, az kell, hogy a fészkedet megmentsem. Neked, kis lepkének, hogy a virágodat megmentsem, neked, hogy a fiadat meggyógyítsam. És mondhatja mindenki, hogy neki mi kellene. Nincs megtiltva a könyörgés. Csak imádkozzunk, és kérjünk és ciripeljünk az Isten szentséges színe elôtt, de ugyanekkor nagy odaadásban: hitben átfogni azt a nagyobb látókört. Ez minket olyan alapra állít, amely nem bomlik, mert olyan szikla, amely le nem törik. Így, hogyha az Atlanti--óceán emelkednék is fel, hogy elsöpörje a világot, akkor is megtalálnánk magunkat. Ugye ez a kegyetek fogadalmában is a nagy odaadás. De nekünk mindnyájunknak is ez válik lelki üdvünkre, ez a nagy átadottság. Én is olyan kis fészekülô madár vagyok, én is olyan kis karikázó lepke vagyok egy virág körül, amikor a világ omlik. Ah, hogy örülök, Jézusom, hogy a szívemet-lelkemet minden világomlás fölé helyezted, emelted! Én Tôled, Uram, nem sokat kérek. Azt sem kérem, gyógyítsd meg ezt vagy azt, de azt kérem, ami a fôdolog: Uram, emeld ki úgy a szívemet és foglald le úgy, hogy azt mondhassam: valóban a Tied vagyok. Érezzük mi mindnyájan azt a hatalmas lelkierôt, amely az atadottságban van, azt a világfölényt, világgyôzô irányt, s amikor mi most ennek átadjuk magunkat, ne is gondoljunk arra, hogy áldozatot hozunk. Hiszen ez is igaz, de a fôdolog itt nem az áldozat, mert amikor életrôl, örök üdvösségrôl, szeretetrôl, boldogságról van szó, akkor a mi áldozatunk egy-egy grammnyi súly mázsákkal szemben. Azt akarjuk, hogy szent engedelmességben éljünk. Azt akarjuk, hogy Szabályunkat igazán megtartsuk, s életünket erre a mértékre mérjük. Minden szépség csupa mérték. A zene, azután a másik zene, a hangok zenéje nincsen mérték nélkül: ritmus. Én azt kérem, és azt kívánom, hogy kegyetek ezt a ritmust, amelyet a Regula ad, fogadják el. Ez mérték. És most erre a mértékre szabom a lelkemet. Bízom a mértékben, mert ez isteni mérték. Bízom ebben a ritmusban, mert ez a szent életnek lendületes mértéke. Bízom ebben a nagy eligazításban, mert ez nem útvesztô, nem nyaktörô út, mely célhoz vezet. Még egyet! Jegyezzék meg azt, hogy úgy kell átmenni ezen az úton, ezen az életen, hogy minél kevesebb ember ütközhessék belénk. Úgy tartani a csöndet, hogy az a másik csöndjét meg ne zavarja. Én azt gondolom, hogy egy közösségben fôleg arra kell néznem, hogy ne vegyenek észre. A közösség mindig egy bizonyos korlátolt szabadság, a mások jelenlétében, jelenlététôl korlátolt szabadság. Én úgy akarok itt lenni, itt élni, hogy még az ajtót se nyikorogtassam, nehogy másoknak terhére legyek, s magatartásommal, viselkedésemmel zavart, kellemetlenséget okozzak. Az én tendenciám a közös életben: kiterjeszkedni mindazon finomságokra, amelyekre a lélek sürget és hangol, hogy életem mások életében ne legyen disszonáns, hanem legyen másoknak, a közösségnek öröme és ünnepi zenéje! Ezt adja meg nekünk az Úr! (Ez volt az utolsó fogadalomtétel Püspökatyánk elôtt földi életében.) 1926. november 14. -- Püspökatyánk ma kétszer is volt nálam. Szomorú hivatalos ügyben. Az örökfogadalmas Sz.G. nôvérünk kérte elbocsátását. Sajnáltuk a lelkét, a fogházmissziót, amelyet nemcsak tehetségével, hanem sajátos, kedves módszerével, szorgalmával olyan sikeresen szolgált. Minthogy ôt nagyon sokan ismerték, említettem Atyánknak azt a sokszorosan megütközésre szolgáló körülményt, amelyet kilépésével pl. volt munkahelyén okoz. Atyánk így válaszolt: ,,Elôttem minden dologban, hát még egy ilyen súlyos ügyben, csak egy szempont van: mit szól ehhez az Úr Jézus? F.n. személyesen ismerte F.W.Foerstert. ,,A mentô munkában a teljesen ki nem forrott jellem legmeredekebb lejtôje: a részvét.'' Foersternek itt is igaza volt. De a hűtlenül elhagyott fogházmissziót M.N. vett át, s még nagyobb tehetséggel és áldozatkészséggel, s az engesztelés szellemében eddig nem képzelt színvonalra emelte. 1945-ig állt helyt Püspökatyánknak ez a hűséges lelkileánya a fogházban. Egy másik testvérpárral kapcsolatban jut most eszembe Püspökatyánk atyai szívének megrázó megnyilatkozása 1925-ben, M.L. elbocsátásakor. ,,Amikor elsô missziósnôvérünket, Natáliát temettük, azt gondoltam: a legmélyebb örvény a nyitott sír. Most, nôvére esetében látom, hogy L.n. mélyebbre került...'' November 20-án meghallgathattam Atyánk novemberi konferenciáját. Hozzám nem tudott bejönni. Érdekes, hogy mennyire kedvelte Matthias Schiesl képeit. ,,Nézze ezt az egyszerűséget!'' -- mondogatta. Egyik képen a kis Jézus nagy, égô gyertyával a kezében gázol át a nagy, havas hegy meredek oldalán: ,,Nézze, új utat mutat, amelyen még nem járt senki...'' Egyiken: erdôszélen egy kis templom hátterében egyszerű kis ház. Sokáig nézi és csöndesen így szól: ,,Ide nézzen! Milyen boldogan lehet itt élni!'' A nyáron jelentettem Atyánknak, hogy a P.Bangha szeme nagyon súlyosan megbetegedett, talán meg is vakul. Megdöbbenve hallgatta. -- ,,Nagyon imádkozom érte:'' -- És látogatása alatt többször fölsóhajtott: ,,Szegény Páter!'' Atyánk, aki soha nem szorult szemüveg használatára, egy pillanat alatt magáévá tette a páter szembajának gyötrô lehetôségét. Elmenetelekor ismét így szólt: ,,Nagyon-nagyon fogok imádkozni a páterért.'' -- Meggyógyult hamarosan. Atyánk néha magával hozta breviáriumát. ,,Nagyszerű munka volna a breviárium átdolgozása. Van abban olyasmi, ami fölösleges. Nemcsak egyszer, hanem évente 3-4-szer is fölforralhatja a fiatal papság vérét...'' Báthori Margit gazdasági szaktanítónô társam sietett föl hozzám az egyik napon. Mindig sápadt arca valami nagy élménytôl izzott. ,,Hadd mondjam el, mit kaptam most a Püspökatyától! Még tavaly, mielôtt innen elment, kértem, hogy gyóntasson meg. Roppant szégyenkezéssel vádoltam magam arról, hogy egyszer loptam. A kegyelmes úr kételkedve kérdezte: ,,Lopott? Nagy érték volt? Mit lopott?'' -- egy picike ceruzavéget. ,,Honnan lopta és miért?'' -- a Püspökatya itteni íróasztaláról, hogy legyen emlékem... -- Most, amint a fôúton fölfelé jövök, látom, hogy az óvódásokkal a Kegyelmes Atya a földrôl diót szed. A korai fajta már kezd itt-ott hullani a kicsik örömére. A Kegyelmes Úr ott hajladozik, szedeget és osztogatja a kicsiknek jobbra-balra... Meglát engem, odahív s a markomba nyomja ezt ni: egy mogyorónyi, gyönyörű pici diót! Csak ennyit mondott: ,,Margitka, ezt azért adom magának, hogy legyen tôlem emléke!'' Árvaházunk egyik legkisebb növendéke (5-6 éves) Krieger Terézke, megneszelte, hogy a reggeli-uzsonna tálcámon mindig valami gyümölcs vagy sütemény. Azóta ô tálcakísérô... Egy reggel jön, s hoz két szál virágot ajándékba, két napraforgót. Látom, hogy a ruhácskáját nem lehet begombolni, nyakánál fityeg és rongyos. Egy pillanat alatt eszembe jut a tegnapi gyereklárma, verekedés zaja a kis kápolnás, szilenciumos folyosón. ,,Terézkém, köszönöm a virágot, de mondd: jó vagy-e mindig? Hogy erre nem szól, tovább kérdem: ,,Tegnap nem te lármáztál? Még mintha verekedést is hallottam volna!'' ,,Az egyik én voltam'' vallja be, a tálcámon levô szilvára lemondással nézve. -- ,,Óh, hogy éppen most vagytok ilyen rosszak! Mi lett volna, ha akkor jött volna föl Püspökatyánk, s meglát?'' -- Terézke kék szeme csodálkozó fölénnyel néz rám, s a gyönyörű, rongyos kis csöppség kövérke kezével legyintve mondja: ,,Így is látta! -- s komolyan magyarázza -- hisz ô a lélekbe lát!'' (1925-bôl) -- Nem emlékszem, de nagyon valószínű, hogy odaadtam Terézkének a szilvát mind... * * * Egyik nap nagyon fáradtnak látszott. ,,Alig aludtam az éjjel -- mondta --, szél volt és nagyon zizegtek, suhogtak a nyárfák.'' (A kápolna terén hatalmas jegenyefák voltak. Kimondhatatlan finom hallása volt, zeneileg is!) Egyszer hirtelen azt kéri tôlem Atyánk (egész látogatása alatt elgondolkozó, szinte levert volt): ,,Mondja nekem, Norbertám: meglátszik az, hogy én éltem?'' -- Csak az ámuló szememmel feleltem: meglátszik! ,,De hol és mikor?'' -- majd, ha nem lesz itt. Csönd... Vajon a zenében is ennyit mondanak a szünetjelek? Délelôttönként Steffer Mici néni, Fônöknô Anyánknak gyermekkori hűséges kísérôje, barátnôje kedvesen segített hol Anyánknál, hol a titkári irodában. ,,Ô mesélte'' el azt a két nagyszerű, jellemzô epizódot. Egyik nyáron Tirolban (Rómában is történt ilyen) voltak kedves Fônöknô Anyánkkal. Látogatásukra odaérkezett Püspökatyánk. Mint mindig, egyszerű reverendában. Így ment misézni a kis falu kápolnájába. Imádkozva öltötte fel az albát, s a stólát, szokásához híven püspökmódra vette föl. A sekrestyés megszólalt: ,,Tessék azt csak rendesen keresztbe tenni. Így csak a püspökök teszik a stólát!'' -- Atyánk gyorsan eloldotta a kordát és keresztbe téve igazította ,,helyre'' a stólát a sekrestyés helyeselô bólogatása közben. Azt is Mici néni mesélte: Püspökatyánk ott is járta a hegyeket szép idôben is, esôben is. Egyik napon a cipôtalpa szétszakadt. Mici néni szaladt vele a suszterhoz. Míg a talpalás elkészült az egyetlen cipôjű Püspökatyánk a szobájában ült, gondolom a vendéglôtôl kölcsönkért papucsban. Még nyári emlékem: Szobám ablakából látható volt a Teleki uradalom konvenciós földje is. A rosszul művelt, sovány földben még a tengeri szára is egy-két arasznyi maradt, termés alig mutatkozott. Atyánk nézi, nézi... ,,No, ha ezt az eredményt analizáló ember szemléli, az végképpen elkeseredik akkor is, ha ez a tábla nem az ô földje. De látja, a szintézis embere így gondolkozik: az idén nincs tengeritermés, tehát nem lesz zsír. De van gabonánk: tehát lesz kenyerünk... Gondolom minden emberrel megtörténik, hogy életútja ingoványhoz ér. Jaj annak, aki vakmerôen nekivág. Csak egy menekülési mód van: ha meghátrál, megkeresi azt az átjárót, amelynek útjelzôjén az egyház táblája int felé: Erre menj! 1926. november 20-án konferencia az Egyetemi templomban. 21-én a Pesti Vigadóban a Szent István Akadémia rendezésében ,,Hűlô világ'' címén, a Szent Ferenc ünnepségen mondott ragyogóan nagyszerű beszédet. 1926. december 12. -- A nyolc boldogság misztériumának elôadásáról hazatérve a déli imán elôtt a szobámban meglátogatott Püspökatyánk. Megköszöntem remek beszédét, amelyet a színpadon, a misztérium kezdete elôtt mondott. Püspökatyánk még mindig a csodálatosan nagyszerű elôadás hatása alatt állt. Így lelkesedett: ,,Micsoda élmény volt részünkre az a mai délelôtt. Valóban minden elismerést megérdemel Valéria. Mondhatom, nagyobb szellemi képességgel bíró nôi lelket még nem ismertem eddig. Akarom, hogy tudja, Norbertám: nagy kanyarodással érte el az ô hite azt a magaslatot, amelyen ma áll.'' -- Elhallgatott. Szokása szerint kis szobám falát nézte, mintha Vali megtett távoli útját szemlélné, majd hirtelen, súlyos komolysággal így szólt: ,,Norberta, nehogy azt higgye, hogy Valéria valami ,,bűnbánó Magdolna''. Az ô tiszta lelke ôszintén kereste az Istent, s meg is találta.'' Majd így folytatta: ,,Az egyedüli valóság átélésébôl származott ez a mai Nyolc Boldogság is.'' (A Nyolc Boldogság misztériumjáték bemutatására került Budapesten, a Városmajori Egyházközség vallásos matinéján, a Belvárosi Színházban, 1926. december 12-én, a Városmajori Jézus Szíve templom megnagyobbításának javára.) ,,De hadd mondjak magának valamit Irmáról is.'' (Irma néni Atyánk egyetlen nôvére: Özv. Nagy Alfonzné.) ,,Gondolja el -- de hiszen ismeri ôt! -- hogy valaki csöndben, hogy úgy mondjam, portörlôvel a kezében, egy életen át szüntelenül a háznépe javát szolgálja. Neki egyetlen igénye, hogy körülötte mi mindnyájan megelégedettek legyünk. És mindezt fáradtan is, törékeny fizikumával nem törôdve, finom derűvel, konyhában és szalonban egyformán kedvesen oldja meg. Mondom magának: Irma szent!'' ======================================================================== Csobánkai napló -- 1927 1927. január Munkatársainknak újév elsô hetében teadélutánt rendeztünk. Ez az együttes most ünnepélyesebb, mint máskor, a közeledô február 16-a miatt. Ekkor lesz Alapító Anyánk 50 éves. A nagyteremben 3-4 személyes asztaloknál foglaltak helyet a vendégek. Mindnyájunk örömére megjelent köztünk Püspökatyánk is. Anyánk asztalánál csak néhány percig idôzött, majd fölállt, hogy minden asztalt sorra látogasson. Én voltam a kísérôje. Az egyik asztalnál idôs dámák mellett ült egy fiatal asszonyka is. Bájos zavarral sietve állt fel, s így szólt: Kegyelmes Püspökatya, én egészen méltatlanul élvezem a munkatársak közösségét, én most vagyok a Misszióban elôször. Eddig nem végezhettem szociális munkát, mert négy kisgyermekem van. -- ,,Négy kisgyermeke van?'' -- kérdezte Atyánk nagy melegséggel, és ebben a pillanatban lehajolt és a mit sem sejtô asszonykának kezet csókolt. Ez szinte dermedten tartotta ily módon szociális munkára felavatott jobbkezét. Ez a kedves lélek egyik legbuzgóbb kültagunk lett. Megözvegyült, de szépen fölnevelte, diplomához juttatta mind a négy gyermekét. Szétszóratásunk óta szemben laktam vele a Böszörményi úton, ahol ô egyik leányának háztartását vezette. Gyakran találkoztunk. Nagyon fáradt volt, szüntelenül dolgozott és imádkozott, Atyánk lelkébôl élt. Egy alkalommal mondta nekem, dolgos, fáradt jobbját felém nyújtva: ,,Nézd, ezt a kezemet ,,azóta'' nem csókolhatta meg senki!'' 1959 nyarán, a Krisztina téri templom áldoztatórácsánál agyvérzés érte. Beatrix és Kinga nôvérünk szállíttatták haza. Halála elôtt néhány nappal meglátogattam. Eszméletlen volt. Mikor megismerte a hangom: megemelte a jobbját... (Özv. Teszák Béláné) Denisz nôvérünk Atyánknál volt látogatóban. Úgy látszik, elmondta, mennyire lesújtanak új feladataim körülményei, mert ezt írta nekem Atyánk: ,,K.Norberta! Én is osztom az okos és a nép közé gravitáló Denisz nôvér nézetét. Nemcsak, de nyomósítom azzal, hogy engem is megválasztottak, és én is elfogadom. Különben mi újság magánál? Az élet mindig új, mert keringô vér, s kigyulladó lélek, érzés és szeretet -- ne gyúrjuk ezeket fogalmi skatulyákba, v.szokások kereteibe. Rajta, bátran, elôre! Ha orra esünk, fölkelünk, de úgy is elôre tartunk! Ki magunkból, megöregedett, fásult, száradó bôrünkbôl! Így illik is, kiugrani bôrünkbôl. Isten vele! Sok szeretettel A.1927. I.16. Prohászka Ottokár. Ezen a levélen megérzik Denisz nôvérünk mindig kötekedô, vidám lelkének hatása. Mint kisleány, amikor elôször hallotta Püspökatyánkat valahol a Dunántúl, bement a sekrestyébe, s nagybátran ezt kérdezte a híres szónoktól: ,,Tisztelendô Bácsi, Maga úgy is él, amint beszél?'' Nemcsak ,,élt'', hanem éltetett is. Denisz nôvérünknél ez ragyogóan sikerült. 1927. január 20. Atyánk konferenciája. Meglátogatott. -- Ne tessék bejönni, drága Püspökatyám: influenzás vagyok! -- kértem ijedten. -- ,,Mert maga azt gondolja, hogy nekem holmi influenza árthat?'' -- kérdezte ragyogó vidám derűvel, de azért megnyugtatásomra hamarosan elment. Az én kis szobám nem is látta többé... 1927. február 16-ig kedves Fônöknô Anyánk 50. születésnapjára készültünk. Ez a nap nagyobb arányúvá szélesült, a Minisztériumok, a Fôváros, a hatóságok stb. bekapcsolódása folytán. De a fénypont ismét Atyánk beszéde volt missziónk minden munkájának, érdemének, szellemének forrása: a Fônöknô Anya lelke. Ekkor szerepelt Atyánk nálunk utoljára közönség elôtt. Február 20-án konferencia az Egyetemi templomban. Március elsô hetében Anyaházunk vendége. 7-én reggel a kápolnában elmélkedett Nôvéreinknek Aquinói Szent Tamásról. Mondják, csodálatos volt. Betegségem miatt nem hallhattam. De tudom, egyre nagyobb tisztelôjévé lett Szent Tamásnak. 26-án, vasárnap nálunk misézett Atyánk. Pécsrôl jött, ahol lelkigyakorlatot tartott az Egyetemen. Itt ez már a harmadik lelkigyakorlat volt (Pécs, elôtte Pápa). A pécsin részt vett Lea nôvérünk is. Azóta Lea nôvér tele van aggodalommal: ,,Tessék elhinni, Püspökatyánk nem él sokáig! Olyan lángoló, olyan önmaga fölötti, úgy ég, mint a kialvás elôtt egy óriási fáklya.'' Ezt én már 1925 óta éreztem, de mit tegyünk? Hajnalban már a kápolnánkban breviáriumozik. Hallom, amint reggel lábujjhegyen megy el betegszobám elôtt a sekrestye felé. Ilona nôvér mondja: mikor ô megy, kikészíteni, Atyánk már kinyitotta a kápolna külsô nehéz ajtaját, ki is kapcsolta, s elmerülten imádkozik. Lám, amint most pénteken befejezi a férfiak lelkigyakorlatát, szombaton már kezdi a nekünk szánt nôi lelkigyakorlatot. Esténként az Egyetemi templom sekrestyéjébe kihevülten érkezik, dehát mit tegyünk? -- Így lamentálgattunk. Oh bárcsak e felfokozott Tűz közelében mindnyájan tüzet fogtunk volna. Dehát a könnyezô fa nehezen gyullad... Tehát 26-án, vasárnap nekünk mond szentbeszédet. Laetare vasárnapja van. Olvassa a Szent János evangéliumából a 6. fejezetet 1-15. versig. Mintha mi nem is volnánk. Az utolsó mondatot a könyv fölött elnézve önmagának mondja. A hegyre futa maga egyedül... Már javában elmélkedett (nem is jól mondtam az elôbb), ez nem szentbeszéd volt -- amikor figyelni tudtam. Éppen ekkor lendült lelke a nagy Poverello felé, aki minden darab kenyérben Isten csodatevô szeretetét érezte. Atyánk így suttogta maga elé: és a kezében tart egy darab száraz kenyeret... Atyánk e szavaknál maga elé tartotta jobb kezét, mosolyogva belegyönyörködött a tenyerébe. -- Lelkibb szemmel láthattam volna ott a darabka kenyeret. (Milyen igaza volt Eglis Istvánnak: ,,Aki ismerte Ottokár püspököt, annak van fogalma Krisztus Urunkról.'' -- 1949. október 10-én mondta.) Március 29--én vagy 30-án nôvérközösségünkben ebédeltek Alapítóink. Máskor zajosabban tudtunk örülni, most valahogy csöndesek voltunk. Atyánk jóságosan üdvözölt minden (munkája miatt) késôbb érkezô nôvért. A nagyon magas, vékonyka Ancillát így: ,,Üdvözlöm, kedves schlanke Linie!'' -- és mosolyogva méltatta a hosszú, nagy asztal tavaszi díszét, a sok csokor ,,mocsári gólyahírt''. -- Ekkor étkezett velünk utoljára. 29 vagy 30-án voltak-e velünk, vagy a két nap cseréjén, nem tudom már: Kriegs-Au Emil plébánosnál voltak ebéden. Emil Atya nôvére: Mella, ôk ketten felülmúlhatatlan figyelmükkel, szeretetükkel halmozták el vendégeiket. Az amúgy is remek, antik bútorzatú lakásban megtetszett Atyánknak az ebédlôasztal fölötti lámpa eredeti formája, anyaga miatt. E látogatás emlékére Melláék leszerelték a lámpát, s a Missziónak ajándékozták. Anyánk a dunaföldvári kápolnánknak adta. Az ostrom alatt az egész kápolnával, házzal együtt elpusztult. 31-én csodálatosan szép, nagy virágú mandulaágakkal díszítettük az oltárt: másnap elsô péntekre. Április 1. Püspökatyánk misézni kezd. Feltűnôen másként: fáradtan mozdul, és bal térddel hódol. Denisz nôvér ministrál. Atyánk nagyon soká adorál áldozása után. Mi már állnánk, sorakoznánk, Denisz nôvér kezében tartja a csengôt, de Atyánk még mindig meghajoltan áll... Mit élt át? Az áldoztatókehely elôtt ismét bal lábbal hajt térdet. Megáldoztatott mindnyájunkat..., úgy, ahogy nem áldoztat senki. Ennek a látásától is meg lehetne térni. Délig sok sürgôs munkája van: a Várban beteget látogat (gyalog megy föl és le), itthon fogad egy írót, utána hosszan beszél Cecília nôvérrel, de még elôbb személyesen jár el Anyaházunk építkezése ügyében, az utolsó részlet súlyos összegének kifizetése miatt. Ez -- amint Cecíliának mondta -- nagyon megfárasztotta. Délutánra még az egyetemi lelkigyakorlatozók gyóntatása mellett befejezô beszédére készülôdés (hangolódás). Amíg Cecília nôvérrel beszélt, ismételten a bal karjához kapott, s halkan fölszisszent. Ki gondolta volna, hogy ez az áldott kar este már rámerevül a szószék párkányára. Dehát tegnap elsô csütörtök volt. Éjféltôl péntek virradatig Atyánk mindig virrasztott. Szerény kis vendégszobánk egyetlen díszét: az ágya elôtti vastag szmirnaszônyeget összegöngyölve félretette, hogy ne kopjék. Ezt elfelejtette ma reggel a helyére tenni, így tudtuk meg, hogy nem szokta használni. Mi ketten Kamilla nôvérrel, Anyánk megbízásából egész délelôtt a Nunciatúrán voltunk, hogy le ne késsünk a kijelölt fogadási óráról. Hazaérkezve jelentkezni akartunk Anyánknál, de Ô nem akarta, hogy ezzel Atyánkat fárasszuk, s ezért Anyánk jött ki a titkári irodába hozzánk. Nála ebédelt Püspökatyánk. Ha akkor bejuthattunk volna! Vajon mondhatott volna-e többet, jobbat, mint eddig? De a délelôtti ügy (a Nuncius úrnál), s a délig felhalmozódott elintézetlen postahalmaz, az itthoni esti litániára készülôdés, szégyenszemre úgy elnyelt minket, hogy drága Püspökatyánkat nem kísértük el a portáig, amikor 5 óra tájban távozott. Kis öreg Notburga kültag-testvérünk nyitotta ki Atyánk elôtt a portaajtót. Notburgánk ottmaradt nagy tisztelettel. Kétszer is megállt Püspökatyánk és hosszan visszanézett! -- mondta nekem a kisöreg. Az ünnepi litániát és szentbeszédet Breyer István prelátus úr tartotta. Hirtelen Atyánkra gondoltam: oh, nem imádkoztam érte a befejezô beszéde alatt! Vigyázva, a pad alatt, megnéztem az órámat: rögtön 7 óra. Oh, már befejezte, -- mondtam magamban. Csakugyan: ekkor vitték le Atyánkat az Egyetemi Templom szószékérôl... Vacsoránk alatt telefonhoz hívnak. Fônöknô Anyánk telefonáltatja: Püspökatyánkat baloldali agyvérzés érte! Amíg Ô haza nem érkezik, nem szabad ezt a nôvérekkel tudatni. Visszamentem a közösségbe a helyemre. Istenem, ezért az agyonfegyelmezett szívemért irgalmazz majd nekem! Kedves Fônöknô Anyánk hazaérkezett Atyánktól. Közölte nôvéreinkkel: Püspökatyánkat agyvérzés érte, állapota válságos. Megengedte, hogy könyörgô imaórát tartsunk, 1-1 évet ajánlhatunk fel életünkbôl életéért. Szombat, április 2. Szentmise után Denisz nôvérrel siettünk Atyánkhoz. Márványfehéren, majdnem ülô helyzetben, erôsen feltámasztva feküdt. A fején nagy jégtömlô. Arca csodálatosan nyugodt. Karján nagy kötés a vérvétel óta. Fônöknô Anyánk, Kamilla nôvér Atyánk fejénél állnak és a másik oldalon a lábához térdelnek. Az orvos a lábfejeket kitakarja bokáig, így is hagyja. Oh, hát ezek a lábak jártak egy életen át ormótlan, nehéz cipôben... Ami fogva tartja a lelkem: Atyánk lélegzetvétele: olyan, mint amikor valaki kimerült a sírásban, s hangtalanul befelé zokog... Némán hallgatózunk. Sokan voltunk ott. Kik? Nem tudom... Egyszercsak Kamilla nôvér kihív kettônket a folyosóra: ,,Ti betegek vagytok, menjetek haza: Denisz és Norberta! Miért nem fellebbeztünk kedves Fônöknô Anyánkhoz? Nem tudom. Visszamentünk egy pillanatra, hogy még egyszer némán elköszönjünk. Püspökatyánk jobb szemébôl ekkor egy nagy könnycsepp gördült ki. (Ezen az egyetlen igazgyöngyön sokáig osztozkodtunk Denisz nôvérrel..., örökösödési, szelíd perünk ma is eldöntetlen...) Otthon Denisz nôvér rögtön lepihent (ô is csigolyás), én a kápolnába mentem. Az oltáron még azok a mandulavirágok vannak, amelyek tegnap látták Atyánkat misézni, áldozni... Kis szobájában még ott van az íróasztalon egy cserép ibolya, az elsô virágzó tô a kertünkbôl... Ezekkel együtt virrasztotta át utolsó ,,elsô péntekét''... Hirtelen megcsendül az ebédlôi telefon: ,,Püspökatyánk haldoklik!'' Néhány perc múlva Denisz nôvérrel már autón rohantunk. A Lánchíd pesti végén már zúgott az Egyetemi templom harangja... A szoba zsúfolva papsággal, orvosokkal... A halálos csöndben csak Irma néni zokog keservesen (ô csak röviddel elôbb érkezett meg). Sokára juthatok Atyánk közelébe. Összekulcsolt kezébe rejtem a jól ismert feszületemet, meg a rózsafüzéremet, amelyen Ô is imádkozott. Eltérdelnék mellette halálomig. De jön Bory Jenô szobrászművész, hogy elkészítse a halotti maszkot (irtózatos szó ez!). Amikor napok múlva (a temetés után) kedves Fônöknô Anyánk átadta nekem, a kegyetlen átélést tetézte az, hogy látnom kellett a gipszöntvény súlya mennyi kárt tett a gyönyörű arc vonásaiban. A rádió szétsugározza Magyarország gyászát... Az Egyetemi templom, majd a Papnövelde folyosói megtelnek a halottas szoba felé igyekvô tisztelgôkkel... A szoba közepére áthelyezett ágyra a nyitott ajtón át jól beláthat a lassan, némán áthaladók könnyes tekintete. Atyánk fehér miseruhás alakját, ágyát egyre több virág borítja, szótlanul, kérô szemmel nyújtják be rózsafüzéreiket, szentképeiket férfiak, nôk, érintsük Atyánkhoz... Az ajtó belsô oldalához állított nehéz, széles térdeplôvel lehet a betódulni akarókat visszatartani. Karinges kispapok váltják egymást, mint ajtónállók. Így tart ez késô estig. Másnap reggeltôl este 6-ig egyre nagyobb tömeg vonul el Atyánk elôtt némán... Mindenki hallotta volna Atyánk utolsó intelmét: ,,Favete linguis!'' = Vigyázzatok a csendre! Mi ott térdeltünk félrehúzódva, csak a virágok átvételekor lépünk elô. Istenem, csak mégegyszer tiltakoznék Atyánk azért, mert virágot tépünk le miatta! Most jön Hollenzer fényképész, nagy kegyelettel készíti fölvételeit. Az elsô koszorút Ravasz László református püspök küldi. Majd valaki átnyújt az ajtóból egy szál gyönyörű liliomot. Ezt én veszem át, vigyázva úgy helyezem el, hogy a liliom kelyhe Atyánk szívére boruljon, estére oda is lankadt szép szelíden. Közben szinte szünet nélkül halljuk, amint a megilletôdött betekintôket halkan kérleli az ajtónálló kispap (ha jól emlékszem Közi Horváth). ,,Itt nem lehet megállni! Nem lehet megállni!'' Az nekünk is szól! Nem lehet megállni. Megállás nélkül kell Atyánk után indulni. Hogyan is tanított? ,,Van veszteség nagyobb nyereségért. Van elsötétedés nagyobb fény kigyulladásáért. Van meghátrálás nagyobb lendületért...'' Hát igen! Mennyire szerette, ha idézgettem írásaiból, még akkor is, ha mélységes tisztelettel -- cáfolni próbálkoztam. Megállni nem lehet! Ma reggel óta tudom ezt: menni, sietni kell arrafelé, amerre Atyánk élete is, halála is mutat: ISTEN felé! Kápolnánkban ma: elsô szombaton gyászmise volt. Megadással térdeltem Kamilla nôvér mellett az ún. elöljárói padban. Ez az egyetlen pad, amelybe lépcsôn kell föllépni. Nem tudom, miért készült ilyen magasra, de az itt térdeplôk feje egy magasságban van a tabernákulummal. Szentmise alatt egyszercsak nôvéreink feje fölött el -- tabernákulumból vagy tabernákulumtól? felém iramlik valami, s balfelôl Atyánk biztató, meleg hangja súgja nekem: ,,Jobb nektek, hogy én elmegyek!'' Atyánk hű maradt önmagához: Jobb nektek; nektek jobb, hogy én elmegyek... Az árvaságra juttatásra, úgy látszik, javunkra határozta magát Jézus irgalmas, gondviselô Szíve. Milyen kegyelem, hogy évek óta ismételgetem magam elôtt (Atyánk elôtt is): ,,Jó nekem, Uram, ami Neked jó. Semmi sincs késôn, semmi sincs korán.'' A rektor úgy rendelkezik, hogy délután 6 órakor átviszik Atyánkat az Egyetemi templom ravatalára. Tudtuk ezt már reggel. A múlté lesz! Nagy szállítókosarakba kerül a rengeteg virág. A megbízottak féltô, nagy gonddal emelik át Atyánkat az egyszerű, barna fakoporsóba (diófa?). Ez olyan, amilyent még végrendeletében óhajtott: ,,Teljesen egyszerű legyen!'' Az asszisztencia fölsorakozik a koporsó elé. Nem is fogom föl, kik viszik a koporsót. Atyánk szelleme mintha itt is segítene terhet vinni: itt lebeg mindenki fölött, magasan, úgy, mint eddig mindig... és ezután is mindig! Most megyek utána: közvetlenül a koporsója után. Tudnék menni ilyen betegen is órákon át..., de ez az út rövid, már ott is pihen a ravatal magasságában. Sötét lesz kívül is, belül is! De mégsem! Atyánk másként akarta: ,,Csak el nem sötétedni!'' Otthon próbálkoznunk kellene szegény jó Fônöknô Anyánkat vigasztalni. Ott is vagyunk körülötte sokáig. Tétova, ügyetlen, nem is gondolatok, csak mondattöredékek esnek le a semmibe. De Anyánk az oka: csak a panaszkodó lelket lehet vigasztalni, de Anyánk nem panaszkodik soha! A fenyôóriások nem szokták megtépettségüket elsírni a törpefenyôk elôtt... Pedig ezek is nagyobbnak látszanak, ha állnának... De ezek térdelnek... * * * Atyánk temetését a hivatottak nagyszerűen leírták. Én csak egy mozzanatán tűnôdöm még ma is: Glattfelder érsek úr gyászbeszédének bevezetôjén: ,,Krisztus Dalnoka elzengte minden dalát!'' Ezt éppen Püspökatyánk cáfolta meg most: márciusi konferenciáján (Szent József tiszteletére a szokásos 20-a helyett 19-én.). Ott voltam, láttam, hallottam (a kóruson voltam, tehát a szószékkel egy magasságban), amint kis szünetet tartva a szószék korlátján kissé áthajolva tette nagy vallomását beszéde vége felé: ,,... mert kedves Testvéreim, a belsô életet nem lehet kinyilvánítani..., ha valaki költô vagy bármilyen nagy író, vagy akármilyen szent, akármilyen próféta, az csak minimum, amit lelkének örvénylésébôl a világ megtud...'' De hát ezt csak magamnak jegyeztem meg akkor. Azóta mondogatom, de már nem csak magamnak. Mert Atyánk még csak ezután kezd dalolni! -- ,,Akinek füle van a hallásra, hallja meg!'' A gyászmisén, a gyászmenetben ott voltunk mi nôvérek csaknem mindnyájan. Mintha egy óriási, missziós-kék szemfedô úszott volna Atyánk koporsója után. Mentünk, mindenki gyalog. Egyszer, már a Krisztina körúton, megáll az egész menet. Kinek a rendeletére? És miért? A gyászkocsi néhány pillanatra megállt Anyaházunk portája elôtt. Az utolsó elôtti stáció: a Déli pályaudvar érkezési oldalán van. Atyánkat ott ravatal várja. Körülálljuk valamennyien. Vass József zokogja el búcsúztatóját: ,,... és Te nem fogsz többé ide megérkezni...'' Az indulási oldalon bent áll a hosszú különvonat. Az utolsó kocsija virágerdejével idevárja Atyánkat. A vonat zsúfolt lesz a temetésre utazókkal. Tôlünk is megy mindenki, csak mi ketten maradunk itthon: Leona nôvér meg én. Az Ottokár Árvaház növendékei szürke egyenruháikban, mint fázós verébfiókák húzódnak megrettenve az Intézet zászlaját tartó nôvér mellett. A virágos vagon ajtaja bezárul... Letérdelünk... A vonat lassan megindul az utolsó stáció felé. Midôn a lezárt ajtó elsiklik elôttünk, meghajtjuk az árvák lobogóját. A kékkeresztes zászló fehér selyme úgy omlik le a földre, mintha sohasem tudna többé fölemelkedni. Pedig Atyánk a távolodó vonat kerekeinek kattogásában üzeni: ,,Legyetek bátrak, szebbek, lobogóbbak!'' * * * Püspökatyánk temetése után sokan kerestek fel minket. Özv. Báthory Nándorné, Ida néni is jött. Ô mondta el ezt nekünk: ,,Mint minden évben, az idén is Püspökatyánk tartott nekem lelkigyakorlatot. Három napon át voltam vendége. Az utolsó elmélkedése után bekopogtattam Hozzá, hogy lelkigyakorlatomról beszámoljak, és jóságát megköszönjem. Amint így nagy meghatottságommal küzdve próbálom kifejezni, észreveszem, hogy Püspökatyánk lehunyt szemmel ül. Elhallgattam. Ijedten tűnôdtem: most mit tegyek? De mit is tehetnék? Sokára, még mindig lehunyt szemmel megszólal: ,,A sírkövön lesz: ,,élt 69 évet.'' Fölnézek: Püspökatyánk a saját hangjára eszmélt föl. Összerázkódott. Csodálkozva nézett rám, de pillanatok alatt magára talált. Végtelen jóságosan kérdezte: ,,Hát ugye sok kegyelemmel végeztük ezt az idei lelkigyakorlatot is! Hála Istennek! El kellett most ezt nektek mondanom.'' Csomor Johanna nôvérünk is ott volt az Egyetemi templomban Püspökatyánk ravatalánál. Élményét így mondja el nekem: ,,Csak álltam a ravatalnál sokáig. Szótlanul. A tisztelgôk sokasága vette körül a ravatalt. Egyszercsak jön egy egyszerű munkásember. Fölmegy a ravatal lépcsôjén, s megáll Püspökatyánk fejénél. Nézi hosszan, megindultan... Már mennie is kellene, hogy helyet adjon másoknak, és megszólal szívébôl, hangosan: ,,Szépen éltél, így nem élt senki, mint Te éltél. Szép halálod volt..., megérdemelted!'' Schütz Antal mondta el nekem: ,,Ott voltam Ottokár Püspökatyánk halálánál. Amikor ott tudtam ôt hagyni, hazasiettem, hogy otthon zavartalanul imádkozhassam érte. Az ágyam végén van az imazsámolyom, erre térdelve próbáltam a lelkem összeszedni. Ebben a pillanatban: balfelôl jobbfelé emelkedô, izzó, széles narancsszínű fénysávban suhant el elôttem Ottokár püspök boldogságtól tündöklô arccal. -- Norberta nôvér, a hitemet teszem rá, hogy Ô ebben a pillanatban üdvözült!'' DEO GRATIAS !