Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Barlay Ö. Szabolcs Prohászka -- Interjú 2 Lektorálták: P. Naszályi Emil O.Cist. Dr. Szappanyos Béla rektor A borítót Balvin Nándor iparművész készítette Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés. Dum spiro spero. Levél az olvasóhoz Isten Kerubja A Szentlélek ars poeticája ,,Mit tett Jézus velem?'' ,,A folytatott Krisztus.'' A szépség a legnagyobb hódító erô. A harmónia és a miatta érzett öröm. Valamit belôlünk, magunkból... ,,A Szentlélek az én művészem.'' Szeretem és imádom a Szentlelket. Az igazi és a mondva csinált nagyság. A kereszt tövében. ,,Legyek várakozó vászon...'' ,,Prédikációimban újat akarok adni...'' ,,Egy harapásnyi lendülés a végtelenbe.'' ,,Ó, ha óriás lennék...'' A teológia napszámosa ,,Hidakat emelni a modern élet örvényei felett.'' A mi teológiai napszámunk. Az absolut függés az Úrtól. Mi a hit? Az emberi lélek ab ovo metafizikus. Az Isten ,,játékszere''... Élni istenadta közvetlenséggel. Eszmecsírák (logoi spermatikoi). ,,Úgy érzem, tapogatódzom az isteniben...'' ,,Minden, ami naiv, szuverén.'' Az inkarnáció. Betlehem. Krisztus a mai tudomány fóruma elôtt. ,,Nincs szükségünk Krisztusra, nekünk Kantunk van...'' Megszabadulni a mankóktól... ,,Csinálj valami újat!'' Üzenet a filozófusoknak. Nem lehet filozófiát teremteni fogalmakkal... Misztika ,,Misztikus összeköttetésbe léptem Jézussal.'' A misztika lényege. A nôi és a férfi psziché egyesülése Istennel. A tiszta szerelem Istenhez vezetheti a szerelmeseket. A muzsika és az érosz metafizikája. Karácsony és a hajnali harmat. A léleknek sajátos kapcsolatai vannak Istennel... Eucharisztia. ,,Uram, itt a Te engesztelô arcra boruló angyalod...'' ,,Misztikus összeköttetésbe léptem Jézussal...'' Lelkivezetés mestere ,,Az Isten magva csírázik az emberben.'' Világon át az örökkévalóságba. A spirituális és animális embertípus. ,,Nekem kell Isten.'' ,,Az Isten magva csírázik bennünk...'' Keresni az Urat. ,,Probléma vagyok magamnak...'' Lelkigyakorlat a jóról. Hányféle rossz van? Erôkifejtés, ez a program. Alakítani kell magunkat! A Szentlélek ,,szervei'' a szentségek. Gyónás. A bocsánatos bűnök. A jó lelkivezetô és pedagógus titka. ,,Nézem az isteni ethoszt...'' Mi a te állapotbeli kötelességed? Jelet kérni az Istentôl. A Krisztus-archoz hasonlókká lenni. Jézus szemeivel nézni... Jézus szíve. Jézus nekem világosság. ,,Íme az ajtóban állok...'' Az öröm. ,,Nincs boldogság, mely ellentétben áll a lelki nemességgel.'' Megadás vagy egyet-akarás? ,,Nekem égnem kell!'' Sikereket vagy gyôzelmeket? Az istenes, nagystílű magatartás elsajátításának feltételei. ,,Édes csipkerózsa magom...'' Figyelmeztetés az öregedôknek... Én az Egyház hű fia vagyok Sentire cum ecclesia. ,,Nem vagyok eléggé katolikus?'' ,,Én az egyház hű fia vagyok.'' Sentire cum Ecclesia. Sentire cum amico... Mindent a vallásnak köszönhet a világ. Mi a kereszténység feladata? Honnét vegyük papjainkat? Minden papnak lábát megcsókolnám... Kapcsolatban a természettel. ,,Szállok csúcsról csúcsra...'' Ablaknál állva gondolkodom... A természet tele van alakító erôkkel. Kapcsolatom a természettel. ,,Szállok csúcsról csúcsra'', konzseniálisan a természettel. Hegyek között. Mi a teória és mi a praxis? ,,Sokat merengek a vizek fölött...'' ,,Bámulom az esôt...'' Fészek a szenteltvíztartóban ,,Fordul a szél'' Történelemszemlélet. A háború a Sátán műve. Vége egy világnak. Requiescat in pace. Ez a háború apokalipszis. ,,Fordul a szél...'' Hogyan akarok beállni az új világba? Proletárdiktatúra: ,,az Isten ítélete ki lett mondva, csak végre kellett hajtani.'' A kereszténység vereséget szenvedett? Isten az úr a világban. Ô tartja a kormányt! Új világot akarunk a letűnt helyébe. ,,Nem akarom, hogy a kereszténység csak ambulancia legyen...'' Társadalmi revolúciót ne várjunk az egyháztól. Uram, adj Atlaszokat. Megérezni a világtörténelem szelét. Mindenkinek mindene -- Vallomások Prohászka Ottokárról (Horváth Kálmán plébános gyűjtése) Turzó Antal plébános 129.[*] Kormos Ottó márianosztrai plébános 130-133. Beke József gazdálkodó 134. Jandik József pápai kamarás 136-137. Marcell Mihály egyetemi tanár 137-139. Pálos Lajosné, Székesfehérvár 140-142. dr. Némethy Ernô pápai kamarás 143. Kuthy István rektor, prépost-kanonok 145-148. Györgyi János hittanár 151-153. Hell Ferenc ny. visegrádi esperes-plébános 153-155. Prockl Gyula ny. igazgató tanító 157. Szarka Géza leánygimnáziumi igazgató (Így láttam 157-159. Prohászkát.) Fejes István ny. igazgató 182-183. Sikora Andrea fônöknô 197-199. Merényi Ferenc, Székesfehérvár 199-200. Géber Ferencné, Székesfehérvár 201. Halász Piusz ciszterci atya 202. Szigeti Endre újságíró 202. Endrôdy Sybill, Bécs, 1958. nov. 28. 203-204. Zámori Imre, igazgató tanító 205-208. Skorka Károly újságszerkesztô 208-210. Oppelhauser Elvira ny. igazgató 213-216. Dr. Dienes Valéria 216. Dr. Molnár Gyula pápai kamarás, váli plébános 216. Sipos Borbála szolnoki élményei 220. dr. Némethy Ernô pápai kamarás 221. Bencsik József székesfehérvári gazdálkodó 221. Hoffer Ilona, Budapest 221. Horváth Pál, Székesfehérvár 227-229. Szerényi Margit Angela nôvér 242-247. dr. Némethy Ernô visszaemlékezései 243. Ijjas József kalocsai érsek, 1970. április 2-án mondott emlékbeszédébôl 249. Chay Antal váli plébános (Historia Domus-ban írja) 249. Dr. Potyondy Imre nagyprépost, püspöki helynök 160-177. Ravasz László ref. püspök 194-197. Gárdonyi Géza levele 240-241. Angéla nôvér 241. Imameghallgatás (Orbán József ny. plébános vallomása) ____________________ * Horváth Kálman kéziratának II. részének oldalszáma ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv harmadik kiadásának elektronikus változata. A könyv 1999-ben jelent meg a Szociális Missziótársulat kiadásában, a PANAX Kft. Nyomdaüzem készítésében (felelôs vezetô: Nagy József) és az ISBN 963 550 180 3 ö azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô, Barlay Ö. Szabolcs, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. A nyomtatott kiadvány kapható a szerzônél a következô címen: P. Barlay Ö. Szabolcs 8000 Székesfehérvár Petôfi utca 2. Telefon: 06/30976-4800 ======================================================================== Bevezetés. Dum spiro spero. Levél az olvasóhoz Ritkán kap mai író olyan visszajelzést olvasóitól mint e rendhagyó Interjú-kötetek szerzôje. Hiszen az elsô kötet hónapokon belül elfogyott, és immár a harmadik kiadásnál tartunk... Ez a tény már önmagában is elegendô annak bizonyítására, hogy a mai rohanó világban is meg lehet találni a keskeny ösvényt azokhoz, akik szomjas lélekkel vágyódnak az örök értékek után. Ezzel a tudattal adom közre a Prohászka-Interjú második kötetét, tudva tudván, hogy ezzel szolgálom legmegfelelôbb módon a már-már elfelejtett legnagyobb kincsünknek, Prohászka Ottokárnak ügyét. Lényegében azt tettem, amit egyik példabeszédében mondott az Úr Jézus: egy szántóvetô óriási kincsre talál; nagy örömében eladja mindenét, titokban megveszi a látszatra semmit érô földet, melyrôl csak ô tudja, hogy mekkora érték van elrejtve benne. Addig is, míg elkészülök Prohászka életrajzának néhány fejezetével, (ha erre idôs korom miatt egyáltalában sor kerülhet) szeretném közkinccsé tenni azokat a drágagyöngyöket, melyeket -- minden más munkámat félretéve -- hónapokon át gyűjtöttem olvasóim számára. Kérésük jogos, hiszen ha egy mű fedôlapjára a szerzô ráírja az ,,Interjú 1.''- t, ezzel eleve jelzi, hogy hamarosan következik a folytatás: Interjú 2.! -- Íme... * A második kötet szerkesztésében némi eltérésre bukkan az olvasó. Igyekeztem ugyanis még jobban háttérben maradni, és úgy feltenni a kérdéseket, hogy ne legyen zavaró a ,,riporter'' jelenléte. Míg az elsô kötetben kérdéseket fogalmaztam meg, és kíváncsian vártam a fiatal Prohászka válaszait, addig ebben a kötetben a 30--50 évei felé haladó, immár országos hírű közéleti férfi, író, sôt fôpap gondolatait, elveit, magatartását -- és nem tagadom -- életének rejtett titkait kutattam saját naplójegyzeteibe merülve. Pontosítva a munkamódszert: elôször kiírtam magam számára a legfontosabb, feledésbe merült vagy ismeretlen megjegyzéseket, reflexiókat, és csak ezután csoportosítottam témák szerint. Közben természetesen magam elôtt ,,láttam'', figyeltem olvasóimat, ismervén érdeklôdési körüket, hogy a témák eleve választ adjanak saját kérdéseikre. Prohászka Ottokárnak ugyanis egyik titka épp abban rejlik, hogy megérezte a jövônek, vagyis a mi korunknak égetô és máig aktuális problémáit, hiszen próféta volt! A témák mindegyike élô közelbe hozza századunk legnagyobb magyar keresztényének alakját, akit az utánunk következô generációk már nem is ismernek. A nemzet lelkét megrontó ateista rendszer nem véletlenül tiltotta meg nevének említését is; és nemcsak szobrát döntötték le, de műveit a könyvtárakban összezúzták vagy raktárakba zárták. Célom, hogy a megújhodásra váró fiatal nemzedék, elsôsorban a papi szemináriumok megismerjék azt a reformert, aki az élet minden területén új légkört teremtett. Nem a könyv szerzôje, hanem maga Prohászka nevezte magát Isten kerubjának, aki sasként szárnyalt, és megtanította a földön kúszó magyar keresztényeket, hogyan éljenek és lássanak ,,felülnézetben'' Isten szemével nézve mindenkit és mindent. Érthetô, hogy az országban, a Szent István-iban éppúgy, mint a trianoniban mindenkinek mindenévé vált, aki közel akart jutni Krisztushoz és aki minden erejével szolgálni akarta az agyongyötört magyarságot. A kötet elsô részében ,,kulcsot'' adok az olvasónak, hogy ki tudja nyitni ennek a valóban csodálatos életnek titok-zárát, és miközben feltárul elôtte a Szentlélek remeklése (capolavoro), saját maga is igyekezzék elsajátítani az ún. prohászkás lelkiség legalapvetôbb jellemvonásait: mindig mindenben Isten akaratát keresni, megtalálni és szolgálni, -- felfedezni a természetben éppúgy mint az emberek lelkében az Isten arcvonásait, -- soha nem a sárban maradni, hanem felkelni és magasba szállni, -- nyitottnak lenni minden és mindenki felé, mert ,,minden a miénk, mi pedig Krisztuséi vagyunk, Krisztus pedig az Istené'', -- olvasni, tanulni, a kor szellemét megérteni, hogy megszentelve, a benne lévô igazat és jót Istennek adva, segítségére tudjunk lenni kortársainknak, -- modernek lenni és közben az egyház hű fiának maradni, -- harcolni az elnyomottak, a szegények, kitaszított árvák jogaiért és hirdetni az Örömhírt, az Evangéliumot életünk utolsó percéig... A kötet második részében mindezt kézzelfogható valóságként mutatják be azok, akik együtt éltek Prohászkával, és szemtôl szembe látták, hogy nemcsak ,,prédikál'', hanem szavait tetteivel hitelesíti. A vallomásokat Horváth Kálmán plébános gyűjtötte össze Shvoy Lajos püspök megbízásából. Felbecsülhetetlen kézirata alapján közlöm a visszaemlékezéseket nevek és oldalszámok feltüntetésével. Legyen jelszavunk tartalmában és mélységében is az, amit Prohászkától kaptunk! Talán soha nem volt nagyobb szükségünk, mint ma: Dum spiro spero... Amíg élek, remélek!... hiszen Istenéi vagyunk, és mindenkinek mindenévé válhatunk! Székesfehérvár, 1998. Szent István napján. Barlay Ö. Szabolcs ======================================================================== A Szentlélek ars poetikája Isten Kerubja Bár az Ars poetika a horatiusi pogány világ ún. költôi mesterségének szakkifejezése, átvitt értelmében azonban annak a nagy egyéniségnek magatartására is vonatkoztatni szokás, akinek szeretnénk megtudni élete titkát. Prohászka Ottokár nemcsak író és több mint poéta, -- ô elsôsorban pap, apostol, próféta; vagyis a természetfeletti világ urának, Istennek felkentje. Ha naplófeljegyzéseit sarút levetve olvassuk, elénk tárul életének legrejtettebb titka: az ô művésze maga a Szentlélek! (1915. ápr. 8.) Ebben a fejezetben épp ennek a titoknak mélységeit próbálom kitapintani, és igyekszem tetten érni Prohászka ,,művészének'', a Szentléleknek ars poetikáját. Erre feljogosít saját vallomása: ,,várakozó vászon'' akar lenni (ętre de toile d'attente), és hagyja, hogy a Szentlélek cselekedjék, alkosson anélkül, hogy ellenállna a kegyelemnek. Eközben választ kapunk mindarra a kérdésre, ami miatt már életében, most pedig írásainak olvasása közben ostromolják: ki ez a gigas, ez az óriás (1904. jún. 7.), -- mi volt jellemének, szellemi életének rugója, -- hogy lehetett egy emberben ennyi energia, ilyen munkabírás, ekkora tehetség, -- hogy tudta elviselni önmagát és ami ennél is félelmetesebb kérdés: hogyan tudta, hogyan bírta elviselni az ôt formáló, vésô, ihletô művészét, a Szentlelket? Az Ars poetika tulajdonképpen költôi mesterséget jelent. És miközben Prohászka erre vonatkozó titkai után kutattam, élete egyetlen Művészének, a Szentléleknek remeklésével találkoztam. A feltett kérdésekre alighanem az az egyetlen helyes válasz: Prohászka Ottokár a Szentlélek remekműve. ,,Mit tett Jézus velem?'' Kiválasztott, nevelt, oktatott, -- felszentelt. -- Én mindig ifjú lenni s maradni kívánok. -- Fölszentelt: a kisebb rendek lépcsôin az oltárhoz vezetett, oda állított, s rám bízta szentségeit, igéit, rám lehelte lelkét s barátságába fogadott! Megbízott, hogy járjak el nagy céljaiban, Szíve nagy szándékaiban! Kezeimbe helyezte fôleg eucharisztiáját. Tu cherub extentus! Te szárnyaló angyal. S igazán a lelkeket védem! Angyaluk vagyok! (1893. júl. 19.) ,,A folytatott Krisztus.'' Úgy vagyok, mintha révedezve a tenger partján állnék s néznék a messze távolba. Mindig vágyódom, mindig küzdök. Fô támaszom és alapom Krisztus. És pedig a folytonos Krisztus, a folytatott Krisztus. Mindig ki vagyok feszítve; ó de mennyire! Sohasem nyugszom meg, sohasem pihenek; nyugtalan vagyok; csapkodom korlátaimat, mint a tenger a partot. Énekelnék, de csak a ,,vándor'' éneke tetszik nekem! Ich komme vom Gebirge her, -- es saust der Wald, es braust das Meer! A hegyrôl jövök, zúg az erdô, morajlik a tenger... Lehet, hogy ez büszkeség és hiúság, de én csak élni, csak Istent keresni akarok... csak Istenért dolgozom. Talán nagyon földi, de Istent keresem a földön... Kicsiny és alacsony az ember, de sasként emelkedem mindezek fölé... a szeretet s az ismeret segít, emel és biztosít. Dolgozni az örökkévalóságnak, ez ad erôt! (1893. júl. 19.) A szépség a legnagyobb hódító erô. Nem tudom, minek tulajdonítsam, de az én lelkemben a legnagyobb hatalom a szépség, melynek teljesen hódolok. Az igazságnak és a jóságnak elôttem a szépségbe kell öltözniük, mert míg ezt nem teszik, azt érzem, hogy szegények s nincs olyan ruhájuk, ami jár nekik... De az igazságnak nemcsak ruhája, de fegyvere is a szépség, sajátos, fölséges felszerelése, kard és nyíl, kétélű, hegyes; igaz, hogy soha öldöklésre, hanem csak hódításra beállítva. A szépség a legnagyobb hódító erô... Nekem a szépség ének és élvezet és érték. Nem kell, hogy jogilag enyém legyen. Enyém az, minél jobban tudom élvezni. Azé leginkább, akinek életszükséglete. Hogy aztán vannak, kik a slampet, piszkos fésületlenséget különb emberségnek nézik, ezek aberrációk, s gondolom, hogy onnan valók, abból magyarázhatók, hogy a szépséggel visszaéltek s azt tisztelni s elôtte tartózkodva visszahúzódni elfelejtették... Mert a szépséget is tisztelni kell; csak annak számára marad kincs és érték, aki tiszteli. A tiszteletlenség a komisz emberség ösztönét hozza felszínre; és akkor fuccs, a nagy Pán meghal, a múzsák s a nimfák elszaladnak a csôcselék csörtetése elôl. (1913. dec. 15.) A harmónia és a miatta érzett öröm. Egyre törekszem: az élet harmóniájára. Istentôl erôt kérek, de nem hogy adjon, hanem hogy amit ad, akarata szerint használjam!... Mérsékelt lelket, derűt és temperamentumot a kellemetlenségekben. Az hogy kizökkenek? se baj! A tenger is telefröccsenti a groteszk partok szikláit; a keserű hullám nem vész el. A lélek csapkodásai sem vesznek el; ne sirassuk, csak fröccsenjen! A bánat se legyen sopánkodás... a másért való imánk se legyen emésztô... az nem erény! Öröm kell és tartalom. A tartalomból az öröm magától fakad; szegény lelkeknek nincs örömük. Telítsük ôket, akkor örvendenek! Az életet is lehet eltörpíteni, silányítani, s nem vonatkozhatik el tôle. Érteni kell tehát, hogyan járuljon az ember gazdagon az Isten elé: szeretetben, az ima szellemében, áhítatban és önmegtagadásban élvén. S Ô rekompenzál. Minden csak eszköz, -- a tudomány sem cél, mert a valóságokat nem éri fel. Tenni és örvendezni: ez az élet! Lenni és teljesen lenni, ez az élet célja. A lélek teljessége a tökéletesség tükrözôdése. Az öröm tudata és a lélek teljessége Istenhez tesz hasonlóvá... Mi mást jelent érezni, hallani, szemlélni, mint töltekezni, tökéletessé válni. De minden le van fátyolozva. A világ az egyik fátyol, a másik a hit... ,,Most még tükörben látunk.'' Az öntudat abban áll, hogy legyen érzékünk az isteni akarathoz... Nagy kegyelem mélyen imádhatni az Urat s nem botránkozni, hogy mások mit tesznek, mit nem... Másokon ki nem vasalhatjuk, de magunkon igen. Igen... egészen! Ó áldott potencia, boldogít és hevít a lehetôség öntudata. Nekem tehát lehet és kell égnem. Kell! (1900. jan. 9. és 21.; szept. 12.) Valamit belôlünk, magunkból... Sei ganz und kindlich ... írja Goethe. ,,Ahol vagy, légy egész és gyermeki; akkor minden vagy, legyôzhetetlen...'' Mindig ,,eine ganze Seele''; ezen fordul minden. Azáltal vagyunk szubjektumok a nagy tárgyi valósággal szemben, hogy a világ központjába az eszmélô, magát adó s a saját világát a külsô világon megfogó lelket állítjuk. Valamit belôlünk, magunkból is! S azután az kell, hogy a világot magunkon áteresztve, alakítva, szubjektíve stilizálva bírjuk. Mi az mind, ha nem én az a mind, ha nem általam sajátosan elgondolva, megszeretve, simogatva s megcsókolva? (1913. máj. 3.) ,,A Szentlélek az én művészem.'' Borzasztó a művészek tolakodása, -- többen le akarnak festeni vagy márványba vésni. Természetesen nekik ez kenyérkereset; nekem azonban nagyon kínos s valóságos szenvedés. Az nekem nem dukál. Az Úr Jézus leplezze le az égben rajtam az ô vonásait; a Szentlélek az én művészem. Ah, Uram, én szegény bűnös, alázattal imádlak s kérlek, töröld le lelkem foltjait, mosd le rólam a hulla-vért! tisztíts meg... te alakíts, s nem márványból, hanem lelkiségbôl, dicsôséged tükrözésébôl! Az egyik festônek itt a püspöki palota kertre nézô szobájában 40 óráig álltam a pulpitusnál, s csinált belôlem oly kemény marcona alakot, hogy magam is megacélosodom rajta, ha ránézek... ha alá nem írják, hogy ki ez, rám nem ismernek s felednek. No, de ez kell; ez nem én vagyok. Én csak Te akarok lenni, Te, aki vagy tôkém, forrásom, napsugaram, példám, Üdvözítôm; én örök Alkotóm! (1915. ápr. 8.) Szeretem és imádom a Szentlelket. Május a bérmálás hónapja; úgy szeretném kiszolgáltatni a szentséget, hogy viharozzanak és tüzet fogjanak a lelkek. Lélekgyújtás, pünkösdi tűz, új világalakítás; ez a bérmálásnak intenciója. Ha az intenció megvan, akkor a tűznek gyúlnia kell. Ha tavaszkor a kertben égetem az orgona- s bodza-, galagonyaágakat, mily pattogó s ropogó erôszakkal nyilal föl a tűz; ez a Lélek képe. No, de mi égjen? Mi égjen? Mindig gyújtani szeretném a lelkeket s nem akarom csak rájuk hárítani a sacramentum hatálytalanságának okát. A teológia természetesen magyaráz okosan s distingvál okság és alkalmasság közt... Nem, nem testvérek; én értem a teológiát, de a bérmálásban a Szentléleknek pünkösdöt kell csinálnia, a lelket átformálnia, új világot teremtenie. Hát hol van ez mind? -- Nem szabad lesrófolnunk várakozásunkat, hanem ellenkezôleg fokoznunk kell azt úgy, ahogy Krisztus akarta... Uram, Te jössz s illetsz, s mikor érintesz, akkor megrendülök, s átfut rajtam a tűz, az élet... (1914. máj. 4., jún. 1.) Az igazi és a mondva csinált nagyság. Nekem nincsenek illúzióim. Tudom, hogy a nagyság átlag csinált valami; kiveszem a tudományt, mely igazán olyan lehet, hogy omne tulit punctum. (De azért a tudományos presztízs is sokszor csinált...) A presztízs sok más nagyságból való, ami aztán hiposztálódik ebben is, abban is, akinek a nagysághoz semmi köze. Én azért szeretem és tisztelem ezeket a férfiakat is, ha nem is aranyból valók, hanem csak be vannak aranyozva... Padovaban, itt a Santonál misézve úgy raktam magamra a stólát, mint a püspök szokta. ,,Ah non cosi'', mondotta az öltöztetô fráter, ,,cosi fanno i vescovi''! (így a püspökök teszik). No hát megigazítom mint az egyszerű pap. -- Hazajöttem; Rómában tiszteltem a pápát, -- hazahoztam Itáliából sértetlenül hitemet s szeretetemet. (1913. okt. 15.) A kereszt tövében. Térdeltem elôtte és mondtam: ,,Míg a térdem le nem szakad, itt maradok'', s kértem igazi kegyelmet és mélységet, s kivált hogy Krisztusé legyek, egészen... egészen úgy mint Ô; mert Ô a példakép, s az Isten gyönyörűsége: dilectus; s nincs nagyobb kegyelem, mint hozzá közel állni s vele együtt élni! S valahogy rémlik, hogy Ôt közvetlenül kell megfogni és tapasztalatból meggyôzôdni, hogy Ô az Isten-kép... Teljesen Krisztusnak élek, semmit sem keresvén kívüle, csak lelkeket, teljesen szabadon állok s kész vagyok mindent elhagyni, hisz úgy is sziget vagyok az óceánban. Jézusban rejtett életet kívánok élni, vagyis nekem nem kell és nem imponál semmi; sem Csernoch, sem Csajka, sem Fischer iránya... Nem akarok színlelni... sem kereket kötni és taktikázni; én tudom, hogy csak ez az igaz. Hadd veszôdjenek s okosodjanak, hadd politizáljanak és diplomatizáljanak: az egyszerűség, az alázat angyalfejeitôl körülvéve élek, élvezek, ujjongok lelkesülök, rajongok... Komolyba nem veszek a világon semmit úgy, hogy megzavarjon a Krisztussal való bensô egyesülésben. A támadást, csípôsséget, a hetvenkedést, a szellemességet semmibe; ezt aláhúzom: semmibe... Ha Afrikába mehetnék, csakis az apostolságnak élnék. Inkább maradok Esztergomban spirituálisnak s azután megvonulok, mint egyetemi tanárnak Pesten. (1901. aug. 31.; szept. 1.) ,,Legyek várakozó vászon...'' Azért szükséges, hogy megerôsítsük természetfeletti meggyôzôdéseinket, hogy megváltoztassunk sajnálatos szokásokat, hogy harcoljunk a rossz hajlamok ellen. Semmi könnyelműség, engedékenység, nagylelkűség-hiány. Meg kell tanulnom elszakadni mindattól, ami nem tetszik Istennek. Hagyom, hogy Isten cselekedjék, anélkül, hogy ellenállnék a kegyelemnek; legyek várakozó vászon (ętre de toile d' attente). -- Föltétlenül kidolgozom magamban az alázatos, hivô, ragaszkodó lélek lelkületét s érvényesítem azt a tudomány s az elváltozott érzések által kitágított belsô lelkivilágomban. Érzem a XX. század tudományának s érzéseinek befolyását a lélekre, s mégis gyermek vagyok; mert függök, vágyódom, imádkozom; továbbá, mert fejlem növök, több-léleknek s embernek készülök. Deo gratias. (1907. okt. 27.) ,,Prédikációimban újat akarok adni...'' Culpát én talán abban látnék, hogy prédikációimban újat akarok adni s a régit is nekünk való formában bemutatni, s így a szokásos sablonokat s matricákat kerülöm; vagyis azokat föltételezem, azt gondolván, hogy ilyet úgyis kapnak másoktól. Így van ez írásaimban is. Lehetséges, hogy ezért aztán újítónak néznek. Különben szívesen elismerem, hogy kifejezéseim s a beállítás részletesek, s nem mondván itt-ott az egész igazságot, ignorálni vagy tagadni látszanak azt. De csak látszanak! mert hiszen a logikus tudja: ha valamit állítunk, azzal mást, sok mindenfélét nem tagadunk! -- én a magam részérôl tudom, hogy az egyházi tant soha sehol sem tagadtam. (1913. márc. 19.) ,,Egy harapásnyi lendülés a végtelenbe.'' Valaki azt mondta: Minden embernek szüksége van a kiegyensúlyozott létezéshez egy ,,harapásnyi'' zenére (Mundvoll von Musik). Hát nekem évenként kell egy harapásnyi lendülés a végtelenbe, így a hegyekrôl véve azt... Különben pedig naponként akarunk egy harapásnyit Istenbôl s zenét, olyat, amilyet Fra Angelico angyalai csinálnak. (1911. aug. 16.) ,,Ó, ha óriás lennék...'' Pünkösd! Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek! Mily agitato tempo! Akiket Isten Lelke mozgat, azok Isten fiai (Róm. 8,14)... agitált lelkek. Ez a pszichológia nekem mámor és költészet; a tűz is, a villám is az. Jézus három évig tanította az apostolokat: a tan, a példa, a csodák iskolájába jártak; mégis külön kellett a Lélek, ki az igazságot átéleti velük... Ô tanította meg ôket beszélni, mint az édesanya. Ô tanít, ô mama; néma fiakat nem nevel. Elôbb Te szólj... És éneklô lelkeket nevel. Mily cantor excellens! A Mester kitűnô... ,,Örvendezve tiszta szívvel magasztalták Istent és az egész nép szeretetében álltak'' (Ap. Csel 2,46)... Szeretném, ha a mélység elnyelne! Jézus Szívének mérhetetlen gazdagságát kellene megmutatnom, és nem tudom... Szent Szív, szenvedek, hogy nem Te vagyok! ezt, ezt sürgetem és kérem... Mélységes megindulásban szenvedek, mert szívem ég és másokat is szeretnék gyújtani, nekem inkább kín, mert nem tudom. O si gigas essem! Ó, ha óriás lennék... (1904. máj. 26--31; jún. 7.) ======================================================================== A teológia napszámosa Isten Kerubja ,,Hidakat emelni a modern élet örvényei felett.'' Ez a néhány naplójegyzet is meggyôzhet bennünket, hogy Prohászka számára mindenben, a teológiában is az volt az elsô és legfontosabb cél, hogy élménnyé, életté tegye a kinyilatkoztatást, az örök igazságokat a ma embere számára, ,,hogy megtaláljuk a helyes elhelyezkedést; ez a mi teológiai napszámunk'' (1915. ápr. 29.). Ennek ,,napszámosa'' volt a katedrán, a szószéken, a pulpitusa mellett tollal a kezében. Mint a dogma professzora valósággal elbűvölte hallgatóit, akik -- Shvoy Lajos szavai szerint -- csüngtek ajkán szótlanul; letették kezükbôl a tollat, képtelenek voltak jegyzetelni órái alatt, annyira magával ragadta ôket. Különösen a megtestesülést, az inkarnációt, a krisztológiát tudta fölséges magaslatokba emelni. Jellemzô rá, hogy az egyetemi templom szószékén élete utolsó mondata is ez volt: Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! A mi teológiai napszámunk. Nem arról van szó: van-e Isten, nincs-e Isten; hanem arról, hogy mily fogalmunk van róla, s hogy helyes-e? -- a modern világot elbíró és a problémákat megoldó fogalmunk van-e róla? Kettôre kell figyelnünk: a.) hogy a kinyilatkoztatást meg ne hamisítsuk s el ne torzítsuk; b.) hogy a megfelelô modern szembeállást, a helyes elhelyezkedést az örök igazsággal szemben megtaláljuk. Ez az utóbbi a mi teológiai napszámunk, melyet a gondviselés ránk rótt, melynek nagystílű terve az erôket s tehetségeket folytonos akcióban tartani s azáltal az örök igazság kincseibôl újabb s újabb értékeket, új meglátásokat, új elragadtatásokat juttatni az emberiségnek. De a modern feladat megoldásnak mindig kereszténynek, vagyis alázatosnak, tehát elfogadónak, felemelkedônek, Isten felé törtetônek kell lennie. Mi nem adunk hozzá a kinyilatkoztatáshoz, hanem kapunk tôle; mi nem húzzuk le magunkhoz a krisztusi nagy tradíciókat, hanem fölemelkedünk hozzájuk. Nekünk az egészet kell ambicionálnunk, s a mi hiányosságainkat kipótolnunk, a mi ferdeségeinket kiegyenesítenünk. Ez éppen oly teológiai feladat, sôt ez az elsô... Mint ahogy a hidak az örvények felett csupa egymásba kalapált s kifeszített s ellenállásba beállított vasrudakból állnak: éppúgy feszülnek egymásba erôk és energiák. Az én küzdelmeim is ily feszített rudak. Én csak a feszültséget, a szenvedést, a küzdelmet tapasztalom meg, de hinnem kell a történelem isteni technikusában és művészetében. Ha hiszek, már emelkedem; akkor a rosszat már gyôzöm, mert jóvá változtattam... Íme tehát a hit állítás, teremtés, tett; a hitbôl való gondolkodás igazi alakítás, és amikor a kegyelem által Istenhez emelkedünk, akkor éjszakáink helyébe fényeket állítunk s a tehetetlenségek szörnyűségeit leküzdjük. Csak feljebb- emelkedéssel válhatunk a helyzet uraivá. (1915. ápr. 29.) Az absolut függés az Úrtól. Minden alá van vetve az ô legfôbb tekintélyének, mely egyetemes, elidegeníthetetlen, lerombolhatatlan... Minden eltűnik tekintetünk elôl, egyedül Isten nem hal meg. Ô mindig él, teljes hatalmával, minden jogával... Ô ura mindennek, minden léleknek, térnek, idônek. Semmiféle hatalom nem rabolhatja el övéit, hacsak nem ez a dicsôséges függés, melyet nagy szívvel fogadjunk el tôle. Akaratára éppen az élet megpróbáltatásai közepette hagyatkozzunk rá... Az élet szenvedései, bajai benne vannak a Gondviselés terveiben; ezek gyakran hasznosabbak számunkra, mint a javak. (1904. okt. 29. -- nov. 1.) Mi a hit? Intô, figyelmeztetô. Lelkiismeret. Tűzoszlop... ismeret... lélekbe nyúl. Elvekre, célokra, eszményekre figyelmeztet. -- Bíró: ítél. -- Barát, amely mindig az imára és a kegyelemeszközökre sarkall. -- Vezetô a pusztán keresztül... Mindig jót akar, nem tűri a mérgezést, a léhaságot. (1908. okt. 28.) Az emberi lélek ab ovo metafizikus. Egyre jobban érzem, hogy a filozófiát, a világnézetet a lélek sugalmazza. Jól esik látnom, hogy a lélek mindig metafizikus, mert az elérhetetlenre bukik rá, s azt valamiképp állítja, s ez az elérhetetlen alapjában maga az Isten. S ezzel a metafizikával dolgozik mindenben, fizikában is, mihelyst a mélységet éri, az alapfogalmakat. Lévén pedig született metafizikus az anima humana, azért vallásos is. Onnan van, hogy minden tevékenysége, akár a tudományban, akár a művészetben, vallásos jellegű. -- Terentinus Varronak a római religióról írt s Caesarnak dedikált műve három teológiát különböztet meg: 1.) teológia civica-t, a nyilvánosan elismert hitet; 2.) teológia mythica-t, a költôk s művészek képzeleti világát, s 3.) a teológia fisica-t, a filozófiai spekulációt. S ez mind teológia, -- az alapfogalmak mind lelki alakítások... Örvendek e titkon s e valóságon. (1915. márc. 17.) Az Isten ,,játékszere''... A görögök már rásejtettek arra, hogy a bölcsességet, filozófiát játszva, kedvteléssel kell űzni. A Szentírásból tudjuk, hogy a sapientia ,,ludit in orbe terrarum''. A világ is játszó, kedvtelô művésznek alkotása; az ember is mű. Be kell hatolni a műbe a művész játékát ismételve, meglátva, szeretve, csodálva. Táguljon ki az ember lelke, mely valamiképpen minden lesz (quodammodo omnia), de nemcsak intelligendo, hanem vivendo. Mert mindezt nemcsak megérteni, de átélni is kell. (1915. febr. 15.) Élni istenadta közvetlenséggel. Gyökerem fa, hát viruljon. Amit bírunk a jóból, szépbôl, mértékesbôl ôseredetileg kialakítani, mintegy magunkból kigyűrűztetni: ez legyen értékünk, örömünk! Azt a fölemelt, megnemesített valóságot megélni a mi feladatunk; a valóságot a maga lét- és helyzetenergiáival, intuícióival, orientálódásaival; azt a mi rectitudónkat, egyensúlyérzésünket; a léleknek azt a csodálatos iránytűzését Isten felé... ez a lélek valósága! Errôl is van fogalom; mirôl nincs. De ez nem fogalom, nem az értelem reflexe, hanem az élet hulláma. Valamit kimélyíteni csak az tud, aki megéli... A dolgokat át kell érezni, akkor bennük vagyunk; s nemcsak nézni, akkor ugyanis kívül vagyunk; ebben az esetben csak rendezni, de nem teremteni tudunk! (1915. máj. 12.) Eszmecsírák (logoi spermatikoi). Van az emberben Istent megközelítô képesség. Vannak fények és értékek, melyeknek mennyei özönét önti ránk az Isten. De mi ez ahhoz képest, amit Krisztusban kapunk. Benne ô maga lépett közénk és emberi életben átadta, elénk adta, amit Isten nekünk küldött, s ami oly végtelen sok, hogy az egyes ember azt a maga lényébôl és lelkébôl soha ki nem ,,kaparhatta'' volna. -- Azután az egyház, mint az igazság oszlopa, columna et firmamentum veritatis. És a szentségek, melyek a lelki élet nélkülözhetetlen krisztusi forrásai. Azután meg élni, élni, nem pedig az utat keresni s a módot, hogy hogyan éljünk. Az egész élet nem elég arra, hogy az élet helyes módját megtaláljuk; akkor élni rá nem érünk. Azért tehát itt az Isten nagy ajándéka: az egyház az élet iskolájával, kitűnô rendszerével, segítségeivel. (1911. aug. 11.) ,,Úgy érzem, tapogatódzom az isteniben...'' Ma remek nap. 4-kor keltem s kimentem s élveztem. A kápolnában kezdtem meditálni vágyamról Isten után s hogy mindenre kész vagyok, amit akar. De ha vele akartam menni s ôt megfogni, nem találtam hozzá és nem volt mit gondolnom. Nem tudtam, hogy mit akar, mi az ô gondolata... Mindenem funkció. Amim van, a múltból való; ez az itt és most = én. Ez az ,,én'' egyszersmind próféta-alak, telve készülôdéssel és az öntudatban sejtéssel. Így vagyok a morálissal is. Az nem merev adat, hanem a kultúrfoknak megfelelô lelkiség, amit ôrizni, félteni, óvni és nevelni kell... Krisztus is úgy gondolkozott, érzett, akart, mint ahogy az ô korában... Az isteni nem változtatja meg az embert... Más a morál Ádám és Éva korában; amikor nincs tulajdon, nem lehet lopni. Mikor a házasságnak nincs jogi formája, nem lehet paráználkodni... Megértettem, hogy Krisztusnak is az az emberi természete volt, melyet atyáitól kapott, -- és azt is, hogy Krisztusban nincs lezárva a vallásos fejlôdés. Élményeit neki is így vagy úgy kellett kifejeznie, -- nekünk magunknak is: ,,Töredékes a tudásunk...'' (1 Kor 13,9) ...Csak jelzésekkel dolgozunk; a tartalom nincs megmondva! Pl. substancia, ez kasztli; de mi van a jelzés keretén belül? Persona, ez definíció, kasztli; de miben áll voltaképp? Anima... gratia... Hogy van az Isten bennünk? hogy dolgozik? hogy kell a megváltást érteni? Ezek mind nem kész dolgok... Úgy érzem, tapogatódzom az isteniben... Mennyire relatívok s kicsinyek vagyunk Istennel szemben. Ez az elérhetetlen realitás a hit tárgya: Isten, aki közvetlenül adja magát... Nem fogalmakat ad, nem szimbólumokat, hanem magát s mi tapasztaltuk, hogy bennünk van, hogy gondvisel, hogy most is engesztel, hogy megbocsát... Nekem a vallás nem tan, melyet úgy bizonyítanak, mint más tanokat logikával. (1910. jún. 21.) ,,Minden, ami naiv, szuverén.'' A naiv az, ami nascitur: születik! Ez nem az észhez van címezve... nem bizonyít, nem cáfol, nem oldoz problémákat, hanem adja magát... Ami tehát nascitur, vagyis, ami a szó nemes értelmében naiv, az szökellô (springend), és a lélek legmélyebb mélységébôl való; onnan nem lehet fogalmakkal meregetni; nincs oda út és híd, az megközelíthetetlen, de magát adó mélység!... A naivság egyszerűség, felszabadít. Az egyszerűség forrása... szükségképpen egyedi, tiszta, derült, bízó tekintet... a lélek gyökérzete, s abból indul ki a szépség s lelkiség lüktetése; egy darab friss ág, új hajtás a fizika világában. Naivnak kell lenni minden léleknek, s a műveltségbôl csak annyit fogadjon be, amennyi a lelket kiemeli, s ne annyit, amennyi elfojtaná. Minél többet tud, annál jobban értse, hogy a tudás csak eszköze az életnek... A morálisnak, műveltségnek (művészetnek, irodalomnak...) is azt kell szolgálni: a lélekfakadást! Nincs a nagy természetben egy szemernyi jóság lélek nélkül... legszebb naivság a jóság. Van eredeti s naiv szépség, s van eredeti naiv jóság, mely a jó, nemes akaratnak megnyilatkozása szeretetben, hűségben. Arányait nem a környezetbôl veszi... nem lenyomat, nem adat, hanem úgy belenô, beletáncol, mint a gyermek mosolya... De az igazi naivsághoz nagy önfegyelem kell, különben rafináltság lesz belôle, különösen az irodalom vonalán. Több aktussal, több ingerrel akarnak tartalmat adni a tudatnak. Mértéktelenül teszik a lélek, a szeretet rovására; például ott, ahol a test szeretetét (érzékiségét) élesztik, meglesz a formák ingere (a francia naturalisták és részben Ady erkölcsi magatartása kerül itt terítékre. Barlay Ö. Sz.), de ellepi a lelkit... Ha csak a testit élesztem s mindenféle savval, aljjal dolgozom körülötte, inkább emésztek erôt s életet, mint fejlesztek... Ha virágot savval kezelnénk, hogy bűvös színekben gyúljon ki kelyhe, -- ha az idegeket szétfoszlásig letapogatjuk, ha az erôs reakciók a folytonos képzeleti viszketegben kiadják erejüket, mind olyan lassú égés, mely csupa füst s elhamvadás, de láng nincs rajta! -- A dekadencia nem igaz irányítása a fantáziának. Folytonos gôzölgése, párolgása az egyesülés vágyának, amely egyik felet sem elégít ki, mely a nem egyesülésében adja ki erejét, az eunuchok üres édelgése, de nem valóság, -- ez gyöngít, ez nem termékenyit... Ez szárító szél, nem ad harmatot... Ah ezek a kábító, száraz szelek, a puszta leheletei. Én másról beszélek és álmodom! Minden, ami naiv szuverén! Olyan mint a forrás, mint a hegyi patak; mikor még a malomkerék alatt sem bujdosott; olyan mint a sas, a sólyom, mikor még nem látott embert, hanem csak sziklát, erdôt, s ami ily eredeti és friss, az természetesen erôs is lesz. Hiszen minden erô voltaképp eredeti; nem lehet hozzáadni, legfeljebb összetenni, összeadni lehet... csak foglaljon helyet a fejlôdés és haladás irányában és akkor gyôzelmes is lesz! (1911. jan. 17., 21., 29.) Az inkarnáció. Ôszintén mondom, inkább könnyeimmel szeretném ezt megírni, mint tintával! Istenem mit tegyünk, mikor az inkarnáció valósága borul ránk? Hova futamodjunk? -- Nem lehet azt érteni, azt a kötelezettséget, mely ránk hárul, -- azt az égetô, sarkunkban ügetô szükségességet, hogy magunkat s mindenünket neki odaadjuk... Vasnál vasabb lánccal vonz magához minket, hogy lelkünk égjen, mint emésztô tűz s belevegye magát velônkbe. Kérdem: van-e ennél nagyobb zsarnok, erôszakosabb hatalom? -- Az Isten lett emberré! Rémséges és észzavaró tény! Imádjuk, hálálkodjunk, tenyerünkön hordjuk... Értem annak az alázatos, bűnbánó középkornak szellemét: az inkarnált Isten tette gyermekivé, hódolóvá, lággyá vaslelkét! Az a Kinga, Klára, Jolánta, Erzsébet, Margit... azok tanítanak szeretni, hódolni, megsemmisülni engem is. Ez az egy gondolat szentté tesz, alázatossá, szegénnyé, igénytelenné. Jaj, édes Uram, hát tégy engem is azzá! -- Ki ne hajtana itt térdet? Macaulay, aki kifogásolja a térdhajtást! Ha tudnád, ki és mi elôtt hajtottak az Eduardok és Kolumbánok térdet! (1897. júl. 25.) Betlehem. Méltó bevonulást készített az Úr! Szorgoskodott: anyát teremtett; most születést rendezett. Sok vár, ház körül ezt, sok cédrus bölcsô közül ezt a jászolt; a nagyok, az óriások házai közül ezt az odut... Az ember lúdbôrt kap; ahová ér, nyirok, fázékonyság; minden szúr... az érzéknek semmit sem ad... De az érzésnek örvényeket nyit... Isten irgalma... A Szent Szűz érzelme... örök Betlehem. Mi a jele? A címere? -- jászolba fektetett gyermek! Ez a jel adatik nekünk. Nem villám, vagy lángbaborult ég, tenger zúgása, virágok nyílása, -- hanem ez a szegény gyermek. Azok a jelek nagyok, szépek, bámulatosak! Ez a jel, a szegény gyermek a jászolban az Isten emberségességének jele, és a szívünkbe nyúl! Az emberi érzés útjaira állít; az alázatos, ôszinte, igénytelen, jó érzés ösvényeire; mint gyermek jön felénk, hogy azon kezdjük, amit a gyermek inspirál... Ez a gyermek az embert a tehetetlenségére figyelmezteti, mert a világban nem is boldogul... Mily gyönge ez a Megváltó! Mily gyönge az ember... Anyja mindene... karjai gondviselése... keble élte forrása... Gyönge, de benne az Isten ereje! Kicsiny szemre, de belül konstruál, belülrôl alakít kifelé. Embert gyúrt át; Pál, Ágoston, Ferenc... Pihenjetek meg itt. A teológia örvény, az élet is örvény; titok; bámultok a sötétségbe, de íme a gyermek arca mosolyog felétek! Mintha örvénybe néznétek, s íme a párkány szélén egy bájos harangvirág harangoz felétek! (1903. dec. 22--25.) Krisztus a mai tudomány fóruma elôtt. Amint annak idején Jézus Annás elôtt a tradicionális műveltség ült törvényt Krisztus felett, úgy ez megismétlôdik: Jézus ma is a tudomány fóruma elôtt áll és elítélik... Szegény Úr Jézus, vádlott vagy te itt! Hogy néznek rád! Érdekled ôket, te idegen szellem, s mégis lenéznek. Ôk úgy érzik, hogy nyeregben ülnek erôsen, hatalmasan. Szabadságot hirdetnek, de téged megkötnek s ide hurcolnak, te sas; sas a magasból. S itt ér téged a legrútabb megaláztatás; a szolga arcul csap, -- s látszik: úgy tartják, hogy jól teszi, s megfedd téged... Édes Jézus, hogyan álltál a XVIII. századi felvilágosultság zsidós, hitetlen koriferusai elôtt; s hogyan álltál a XIX. század hatvanas-hetvenes éveinek liberális nagy felfújtjai elôtt! A szenzualizmus nyelvöltögetései, a tintakulik arculütései közt! Ah, Uram, hogy ezt is elszenvedted értem, szabadságomért, lelkem nagy hitéért, az égi szférák szabad tengereiért; hogy így megszégyenítettél s azt akartad, hogy ne szégyelljelek! Nem soha! (1915. márc. 22.) ,,Nincs szükségünk Krisztusra, nekünk Kantunk van...'' (Horneffer) Kérdem, mit nem tartott már jónak az ember, ha szenvedélyei fűtötték? Nincs gyöngébb tehetség, mint az ész az érdekek és ösztönök ellen. Teljes trotli... Ezért nem lehet rábízni a nagy érdekeket. Neki csak a teória, a tudomány való, csináljon papírosvilágot, tépje össze és csináljon újat... Egyszer ezt, máskor az ellenkezôjét tanítja. Azután az is fokozza a komédiát, hogy többnyire terhelt, perverz, egyoldalú, úgynevezett zsenialitások vezetnek, Voltaire, Rousseau, Kant, Nietzsche, Tolsztoj -- mindent összevéve mégis csak nem sikerült emberek, akikre a nagy valóság rácáfol. Hiszen nagyokat lehet mondani, azt is, amit Horneffer: ,,Wir brauchen keinen Christus, wir haben Kant''. (1916. jan. 26.) Megszabadulni a mankóktól... Búcsújáró helyeken sok mankó lóg... száraz fa: forma (szisztéma). A mankó nem való, hogy láb legyen belôle, az túl van azon... Az ember azon van, hogy megszabaduljon tôle... A szisztémák is arra valók, hogy erôs életre segítsenek... a mankók csak eszközök... Jöttek a nagy mankós emberek (filozófusok, szisztéma-gyártók) és azt mondták: aki híres ember akar lenni, fogjon egyet. S lett is sok mankóval járó ,,híres'' ember. Pedig az igazi búcsújáró hely épp arról híres, hogy az ember ott hagyja a mankóját (= mások gondolatait). -- Aztán van, aki a mankókat úgy gyűlöli, hogy a lábakat is elvágja (= aki a gondolatot mint ismeretet tagadja). -- Vannak, akik válogatnak a mankók közt, akik csak azt keresik, hogy mit gondoltak mások s nem örülnek a gondolatfakadásnak magukban... Nékem ez a fôszabályom: másnak gondolata = mankó; a tudomány = mankók háza; baj volna, ha a lábam is mankó volna... lábbá kell lennie, enyémmé. S mikor enyém? Ha élek belôle, ha élni segít... A mankó nemcsak a gondolat, de minden megmaradás az alacsonyban. Mikor más lettem s jobb lettem, akkor akasztom le magamról a mankót. S ez folytonos folyamat! (1911. jan. 31.) ,,Csinálj valami újat!'' Mindenütt új vállalkozások vannak: tudomány, politika, katonák világa; csak a vallási világban ne lenne? Csinálj valami újat! Mondj olyasmit, amit még senki sem mondott. Meg kell értenünk: az emberek lekötik magukat; tudnak énekelni, imádkozni, dolgozni. Minden idôszakban korlátoltság is van, vagyis várjuk a folytatást. Pszichénk is ilyen legyen: vágyódó, kutató, vállalkozó, ne maradi. Ezen az alapon is van alázat, hogy relatívek vagyunk; napszámosok, de telve aktivitással. Sokszor szinte lázban égek, gyötör a vágy, eltalálni a formát... Érzem azt a nagy nyugati tendenciát az egyedinek szabad, különb, formákat teremtô kialakítására. Ez a tendencia a fejlôdés iránya... Add magad... találj ki újat, de újat, mely a haladás irányában legyen. Újat, amerre a szellem folyama s árama tódul... újat, kapcsolatost, folytatást, hová gravitál és folyik az élet folyama. A szép, erôs, egyéni, független élet új kiadása... Idealista és érzelmes emberekre van szükség, kik égnek és halnak. Szóval égi, isteni magaslatok, erôk! Mindenütt a racionalizmus (intellektualizmus) pusztítása... Ezzel szemben ki lehetne mutatni, hogy vallássá lesz még pl. a szocializmus is, a szabadkôművesség. A nagy vágy teszi azzá: cette fivčre réformatrice = reformáló láz! A dolog több mint az absztrakció; az a mi művünk, -- de nem meríti ki a dolgokat. Éppen ezért, amikor az egészrôl, mint folyásról, fejlôdésrôl van szó, nem mérvadó... A művészet pl. nem indulhat ki definíciókból, hanem az ezerféle létformák szétágazó ösztönébôl... Mi a végtelennel, az abszolúttal, szükségessel állunk szembe. Mi abba akasztjuk bele magunkat. A fölség az eszmény, az abszolút tökély... Mivel az értelmünk az embert, a természetet is csak egy darabnak ismeri, következôleg azt kiegészíti a végtelennel, a természetfelettivel... kiegészítésre szorulnak, hisz a sróf s a menete is immanens, de kívánjuk egymást... Mindezt a Szent Lélek teszi, folyton sugalmaz, s érzéket ad. Nagyobb igényeket támaszt bennünk, s ezeket az igényeket kultúránk kiegészítô részeivé teszi: Dieu se révele a nous par le besoins de la vie morale supérieure[*]... (1909. febr. 15.; 1910. máj. 30--31.) Üzenet a filozófusoknak. Mi az oka a mai világ vallástalanságának, s fôleg egyháztalanságának? -- Arra a meggyôzôdésre jutottam, hogy ennek oka elsôsorban a szellemi anarchia, mely az egész művelt világot sivataggá, mocsaras sárrétté változtatja. A lelkek elvesztették az orientációt; nem tudják, hol az igazság, mi a cél; s így zűrzavarban vannak, s ténfergés, blazírtság, közöny, apáthia jellemzi ôket. Az anarchiát a filozófia hozta ránk, mely teljesen kompromittálta az észt, mely sarlatánokat, száj- akrobatákat léptetett változatos műsorban a deszkákra, s rendszerekben, egymás fölött bukfenceket hányó filozófiai tanokban oda juttatta a jámbor közönséget, hogy ennek nemcsak szája, de a szó szoros értelmében az esze is elállt. -- Mi hát az igazság? Ez, vagy az ellenkezôje igaz? Kinek higgyünk?... mi szent és imádandó, mit mások nem káromolnak?... ezt a bajt s a baj-okozót intellektualizmusnak hívják. Vagyis filozófusaink a fogalmak világába zárkóznak s csinálják akrobata ugrándozásaikat és szökelléseiket. Az igazság szolgálata helyett az újdonság ingerli ôket. Ôk az utat mindenütt s mindig új útnak gondolják; ami régi út, azt útnak nem tartják, s így természetesen minden ügyeskedésük az útvesztôk geográfiájának minôsül... Hogy az igazság csak egy, bár bemutatkozása változatos lehet; hogy az igazság szolgálatának stílusa, keresésének liturgiája van; hogy a logikában s dialektikában e szolgálatnak valami illemtana s udvartartása van... nos, ily lelkiismeretesség, józanság, szolidság nincs a szellemi árúk forgalmában; ott a nem tisztességes kereskedés egészen zsidó erkölcsű, s ezért azután a filozófia Teleki-téri zsibvásárrá fajul. S a művelt intelligencia hogyan reagál minderre? Mindez tetszik neki, hisz adorálja a ,,zsenialitást'', s hódol a szellemi kiváltságnak. Így e tarka-barkaság, e vásári reklám benyomása alatt lelki beteg lesz, beleesik az intellektualizmus (racionalizmus) betegségébe összes következetlenségeivel, s beleesik a blazírtságba és szkepszisbe... A lelkek mind el vannak torzulva. S ahogy a kínaiak a nôk lábát, úgy az európai kultúra a jellemet, a belsô embert, az akaratot, a lelkiséget torzította s alaktalanította el. Mély meggyôzôdésem, hogy az intellektualizmust nem megint intellektuális disputákkal gyôzhetjük le, hanem az életnek a valósággal való kapcsolódásával... Az Igazság nem az elgondolható ige, hanem az az Ige, mely testté, életté lesz. Világosan látom, hogy az intellektualizmus az európai szellemi dekadenciának fô oka, -- azért ellene fordult figyelmem mindenképpen, s választottam akadémiai székfoglalóul e témát. (1911. június) Nem lehet filozófiát teremteni fogalmakkal... Nagyon feltűnô, hogy nem lehet összefoglaló világnézetet, életet, filozófiát konstruálni pusztán ésszel, kellô szívbeli rezonancia nélkül. Látni filozófusokon, kiknek nem volt szívük, hogy világnézeteik mechanikusok, -- hogy dacára nagy elmeélnek mindenütt, lépten-nyomon elégteleneknek bizonyulnak. Mesterséges, összetákolt rendszerek. Nem lehet filozófiát teremteni fogalmakkal, ahhoz szív is kell. Milyen pl. Leibniz praestabilita harmóniája. Lehet szellemdús, de nem teremtés, csak tákolás! Életet csakis az egész igaz valóságnak megfelelô élet ölel fel: ész és szív. (1915. júl. 15.) ____________________ * Isten a legmélyebb erkölcsi élet igényei révén nyilatkoztatja ki magát nekünk... ======================================================================== Misztika Isten Kerubja ,,Misztikus összeköttetésbe léptem Jézussal.'' A magyar nyelvű lelkiirodalom igen szegényes a misztikában. Schütz Antal külön felhívja a figyelmet, hogy Prohászka révén végre ezen a területen is megszólal a vox hungarica! Az Istennel egyesült lélek nyelvezete, kifejezéseinek eksztatikus hangvétele lehetnek számunkra, földön kúszó kezdôknek idegenek, de az Egyház nagy misztikusainak is ez a stílusa. A misztikus Prohászka mindent másként lát, mert más dimenziókba emeli fel a személyeket, az eseményeket, a külsô és belsô történéseket; nemcsak a szent dolgokat, de a profánnak képzelteket is, a muzsikát, az éroszt, a szerelmet. Mindenben Isten kezenyomát, felséges teremtôi gesztusát szemléli és elragadtatva élvezi. A misztika lényege. Lelkem gyökerei elhatnak a misztikus mélységbe, s öntudatom kiemelkedik a valóságból; leomlom: a világ az ô akarata... munkád a világhoz alkalmazkodjék; ez az ô akarata. Igen, de átütöm a világ fenekét... s kibúvik a fejem a világból, mint a szeg a zsákból. Én nem csak mű vagyok s darabja a valóságnak; én valaki is vagyok, s nekem nemcsak műhöz van közöm, hanem a művészhez. Azt mondják: a művész rád nézve csak művében nyilatkozik! Nem! Hanem bennem is, lelkemben! Én nemcsak a világba csavarodom bele, hanem kinövök belôle. A világ a földszint; de a lét tovább épül bennem. Viszonyok kezdôdnek: tehát az isteni itt folytatódik; még pedig már személyesen. Csak azt sajnálom, hogy mily kevés összeköttetésem s érintkezésem van vele; gondolataim nem futják, -- érzéseim nevelésre szorulnak; minden emberivé válik bennem, emberivé az isteni... De azért nem ember az Isten... mindez arra jó, hogy a több ember fejlôdjék s menjen feléje... Tehát csak emberrôl lehet szó nálam, mely akkor teljesebb, ha isteni alapokig ér le s isteni kapcsolatokba fekszik bele. (1910. jún. 30.) A nôi és a férfi psziché egyesülése Istennel. ,,Hogy tiszta szűzként vezesselek Krisztushoz...'', mondja Pál apostol (2 Kor 11). Biztos, hogy a szüzeknek más a lelkiállapotuk Krisztussal szemben, mint a férfiaknak. ,,Kedvesem az enyém és én az övé'', énekli az Énekek Énekében; ezt csak nô mondhatja. A nôi psziché keresi ,,felét''; s lelkének ez a vágya nyer kielégülést a szüzek önfeláldozásában. Ô már nem néz férfi után, -- van neki jegyese, Krisztus. Ez megállja a helyét. -- A férfi ezt nem teheti, pedig a férfi is keresi ,,fele-ségét''. De azért a Krisztusban való egyesülésben mint lépcsôfokot használhatja ezt az igényét. A Krisztussal való egyesülés sokkal elementárisabb, mert az ember hevesebben és vágtatóbban akar egyesülni Istennel, mint bárki és bármi mással... Hát egyesüljünk Istennel mint örvénybe szaladó forgács, mint a ciklon által fölkapott falevél, s élvezzük ölelését. (1914. márc. 3.) A tiszta szerelem Istenhez vezetheti a szerelmeseket. Sokan botránkoznak az Énekek énekén. Miért? Hogy érosz? Hogy a jegyes átöleli jegyesét? Hogy szívja ajkát s összecsókolja? Tény, ezt teszi a földi érosz; de ez mind csak analógiája annak az édességnek, közelségnek, meghittségnek, mely a lélek Istennel-egyesülésében bennünk áradozó boldogsággá lesz. Az ószövetség szerette a két éroszt egymáson nevelni. Gondolom, hogy a tiszta szerelem Istenhez emelheti a szerelmeseket... Ha az égi az alap s a földi a funkciója, azt gondolom, hogy a földi érosz kimondhatatlanul édesebb, fölségesebb, tisztultabb lesz, ha az égi érosz járja azt át. Istenem szeretni... minden földi éroszt Istennel átjárni s áttüzesíteni. (1916. szept. 24.) A muzsika és az érosz metafizikája. A muzsika a (görög) ,,mo'' szógyökbôl, törzsbôl való, mely mozgást jelent. Így a Musa, aki mozgat, aki agitál. Ha nem teszi, nincsen mozgás, legkevésbé az a legszebb mozgás: a muzsika, zene... Mit is álmodott Sokrates? ,,Csinálj zenét, Sokrates, szeresd a zenét és ápold azt.'' S ô aztán utolsó napján verset próbált csinálni: hátha ezt a zenét és nem a lelkek harmonizálását követelte tôle az istenség!? Én nem csinálok verseket és nem ringatom a nyirettyűt. De azt a másik zenét szeretem; ah, igen azt, azt, az Úristen harmóniáit. Erre buzdít az ôrangyal, az angelus, a Musa, kinek neve is muzsika... Hát angyalom, Múzsám, Szentlelkem, muzsikálj, s akkor ezt a csúfságot, a srapnelt, a hörgést nem hallom... Voltaképp az Istenszeretet plátói szeretet. A görög papnô, Diotima, kinek Sokrates volt a tanítványa, éroszon a tendenciát, a methodust értette, mely az embert felfelé viszi. Platónnál is ezt jelenti az érosz! Azt, ami felfelé húz: az ideális magasságok, a szépség, jóság, igazság felé tör... Szent Szüzem! A katolicizmus áldása és elônye is, hogy a dicsôült, szép asszony elmaradhatatlan belôle és tôle. Az asszonyhoz vonz a nemesbe, tisztába, ideálisba való törekvésnek szimbólumává... Így alakul az érosz, mely törekvést jelent az Ideálba = Istenbe való törekvés szimbólumává. Ennek a törekvésnek, vonzásnak köréhez tartozik az igazi kultúrában a nô, aki mint Dante Divina Commediájában Beatrice emel, felvezet. S ezt mondja Goethe is. ,,Das Ewig-Weibliche (das Schöne) zieht uns hinan.'' A szó gyöke is érdekes: eróeo = folyni, áradni; erón = gyors, erôs mozgalom, mozdulat, lendület, tolakodás, rögtöni hátrálás. S ha mindezt átviszem a Szent Szűz szeretetére, az eros marianusra, mely szent és nem ,,erotikus''. Ennek keretében érthetô, hogy az igazi szeretet, a plátói, az ideális, tiszta nôt is szereti, hiszen a földön az ideális szépség a nôben lép fel a férfira nézve: a nôt, mint az örökszépség szimbólumát kívánja szeretni. (De ki mer e gondolatokkal elôlépni egy elôadáson, hol sok a skrimpicia s az eszményi szépnek semmi nyoma és az észbôl is kevés van). (1915. jún. 30., aug. 15.) Karácsony és a hajnali harmat. Dicsôség Neked Kisded Krisztus! Mi mindent gondoltam már rólad; de ahogy itt így fekszel, te édes csöppség, hát igazán csöpp vagy, s ha gyöngédségedet, tisztaságodat nézem, olyan vagy mint a harmatcsepp! Hát édes Jézus, a te barlangod s a te szereteted engem arra a harmatos, még le nem kaszált, csupavirág rétre emlékeztet. Olyan a te lelked s a te evangéliumod, oly friss, oly szent, oly misztikus... Ah, gyermekem, emberem, Istenem! (1914. dec. 25.) A léleknek sajátos kapcsolatai vannak Istennel... Minden oltárszekrény, ahol az Oltáriszentséget tartják, nekem titokzatos szent hely, ahol a léleknek Istennel sajátos kapcsolatai vannak; egy misztikus szent barlang, ahol a lélekre ingerek hatnak, s a homály fényes lesz, s a csend némasága beszédes... Ha puszta is a szemnek, de a szellemi szépség, fölség fátyola van ráborítva, -- ha csupasz és szegényes, de pálmák és virágok környékezik. Ezt a meglátást, ezt a tavaszt, lélek, neked kell idevarázsolnod, az belôled való, hitedbôl, szeretetbôl. A szép világhoz mindig szép világot látó szem kell, s a kegyes helyek... (1910. jan. 2.) Eucharisztia. ,,Ha mennyet akarsz a földön, légy kapucinus!'' -- mondja a német szójáték. Nem is kell kapucinusnak lenni ahhoz, elegendô szentmisére járó, áldozó kereszténynek lenni, s mennyországod lesz. Óriási erô és áldás ez a Sacramentum! Néha sav nekem, mellyel kiöblíthetjük az avas edényeket, az áporodott szagú fogalmak és érzések kategóriáit. Néha meg tüzes csóva, mely végigszalad lelkünk pókhálói közt; aztán olyan mint az ekevas, mely hasítja az egérutas avart. Uram, mily buta a világ, hogy nem az élô vizek forrásait keresi, hanem másfelé jár... Innét van az ifjúság nagy stílusa, a megújhodás titka és ereje; a kedély tavasziassága, mely tele van virággal és készséggel. Ezt a világot hordozzuk magunkban s élvezzük s kiáltjuk: Io triumphe! Mily mennyeket nyitogató teológia van minden oltáron: égbe nyúló s egeket hasogató csúcsok világa! Szem kell hozzá... Ah, Uram, tele van a szemem fénnyel! Ó hívek, papok, anyaszentegyház, új világok, új geológiák meglátói; csak a karotokat emeljétek fel, ott kezdôdik a nyílt ég, az arany felhôzet. A templom boltját már nem látom, arrafelé már az Atyaisten s a Szentlélek kifeszített szárnyai fogják meg a szemet, hát még a szívet. És mi mindent juttat az álmélkodó ember eszébe az a Fra Filippo Lippi imádó Madonnája... Örüljünk, tapsoljunk, játsszunk, pintyôkézzünk, ugráljunk, repüljünk, itt az Isten! Olvadnak a szirtek, viasz lesz belôlük; ha olvadnak akkor égnek is... gyertyaként. Tapsolnak a fák; ha tapsolnak, akkor táncolnak, -- ha táncolnak, zene is van... énekel az ég, a szférák, a pintyek, a gyepen fekszik és térdel a lelkem s nézi ezt a csodavilágot s a te másik teremtésedet: Fiadat, Madonnádat s titkaidat. Ámen. (1915. febr. 1.) ,,Uram, itt a Te engesztelô arcra boruló angyalod...'' Borzasztóan hatott rám a Laodiceai ,,angyalnak'' (egyháznak) küldött panasz: ,,bárcsak hideg volnál, vagy meleg. De mivel langyos vagy, kivetlek a számból'' (Jel 3,15)... A langyosság a közösségi személyek körében talán gyakoribb semmint gondolnánk és azt eredményezi, hogy nem tulajdonítunk elég fontosságot annak, hogy az ember mindig megelégedett önmagával és nem törekszik a jobbra és végül siralmas érzéketlenséggel viseltetik Isten dolgai iránt. Teljesen tisztában vagyok, hogy püspöki konszekrációm újabb köteléket fűz közém és Krisztus közé, s így nagyobb a kötelmem megérteni ôt s hasonulni hozzá. Ez a fô, ez a minden! Jézust bírni és élni... Színaranynak kell lenni, ha arravaló is, hogy gyertyatartó legyen. A színarany az én értékem. Kristálypatak legyen, ha malmot is hajt. Magas hegyrôl jöjjön, ha lapályba indítják is. S maradjon magasan, ha le is kell nyúlnia. A régi irány, a régi szenvedély: a patak magasról jöjjön s tengerbe siessen... kristályosodjék, tisztuljon... a tenger hullámozzék, dagadjon, ha flottákat is kell hordoznia. Ma tartottam adorációmat sicut angelus Albaregalensis, mint Fehérvár elsô adorátora, mint akit ex officio, hivatalból is megbíztak az eucharisztiának szeretetével, dicsôítésével, ôrzésével. S ami még rémületesebb, megbízva az engesztelés borzalmas terhével. Hány oltárt kell újra fölállítanom, hányra lelkemet kenetül ráöntenem, hánynak mécsesét meggyújtanom. Érzem, hogy mélységes tüzű tekintettel kell ez egyházmegyén átnéznem, a hitnek szellemében kell falvait, városkáit bejárnom, a régi apostoli, a mindig új krisztusi nyomokon. Mécsesem van, Istenem, hogy világít az; sugarai hitbôl és szeretetbôl olvadtak meg... Ó mécsem, embert keresek... Szívem van, isteni érzésekkel telve... S lángoló lelkem van, s tényleg lángot eresztek magamból, fénysugárt, villámot, napvilágot. Tűzoszlopot a pusztában, áldozati tüzet Gedeon tölgyfaalatti oltáráról... Illési tüzet a Karmel-hegyérôl. (1905. dec. 14.) ,,Misztikus összeköttetésbe léptem Jézussal...'' Egészen különös, mert titokzatos s misztikus összeköttetésbe léptem Jézussal. Mélységes hódolatban járultam hozzá s ô megértette velem, hogy ô természetfeletti erôforrás, s következôleg, hogy hozzá ily új, kikezdô, abszolút erôkkel dolgozó tényezôhöz úgy kell járulnom, mint akin ô majd segít, akiben ô majd teremt, ô majd pótol. Fiat, fiat! Ezt megelôzôen kb. 150 páratlan misztikus jelzôkkel ékesített ,,litániát'' írt le, -- ezek közül itt csupán néhányat emelünk ki. A litánia kifejezést azért használom, mert mindegyik megszólítás Jézust idézi, és legszívesebben mindegyikre azt felelnénk: ,,Uram irgalmazz!'' -- Fölkent -- virágbaborult -- hegyi (hegyvonulatos) -- éjszakában virrasztó -- szárnyaló -- tüzes -- szerelmetes (amorosa) -- felhúrozott -- mélységekbe kiáltó -- csillagokkal társalgó -- ég és tenger kórusait vezénylô -- csillagok küldötte -- lelkendezô -- együttérzô -- árnyékba merült (umborsa) -- sorsának kiszolgáltatott (fatális) -- feljajduló -- pacsirta -- fátyollal fedett -- rózsákat fakasztó -- csendesen csobogó -- vérzô -- könnyezô -- túlcsorduló -- szökellô -- misztikus -- édes jó testvér -- golgotavirág -- tisztelettôl áthatott -- zsoltárokat éneklô -- Istenbe gyökerezett stb., stb. -- A fölséges és megrendítô egyéni litánia után Blosius szavait idézi: egyedül Istent átkarolni és teljesen elrejteni magunkat Krisztus emberségében... (1905. dec. 14.) ======================================================================== Lelkivezetés mestere Isten Kerubja ,,Az Isten magva csírázik az emberben.'' Prohászka életműve oly sokrétű, hogy lehetetlenség egyetlen jelzôvel vagy szóval meghatározni, mi is volt hivatásának legjellemzôbb területe, vagy ahogy ô mondja: missziója. -- Aligha tévedünk, amikor benne elsôként a lelkivezetés mesterét csodáljuk. De itt mindjárt hangsúlyozni kell -- és ezt igazolja kötetünk számos oldala --, hogy azon kevesek közé tartozik, aki nemcsak kispapoknak, Isten szolgáinak, de ,,világiaknak'' -- nôknek és férfiaknak, asszonyoknak és férjeknek, anyáknak és apáknak, cserkészeknek és katonáknak, fiataloknak és öregeknek, grófoknak és napszámos cselédeknek, kereskedôknek, iparosoknak és kofáknak (Teri néniknek!), vagyis mindenkinek lelkivezetôje, lelkiatyja akart és tudott lenni. Nem véletlen, hogy épp ez a fejezet tartalmazza a legtöbb idézetet naplóiból... Gondolatait, lelkivezetôi ,,művészetének'' irányelveit, stílusát igyekeztem úgy csoportosítani, hogy kezdôk és haladók, egyháziak és világiak egyaránt útmutatót, lelki kalauzt találjanak a leírtakban, és választ kaphassanak: milyen is az a ,,prohászkás lelkiség'', mely végül is megtérítette és Krisztushoz vezette a magyar keresztényeket. Világon át az örökkévalóságba. A világ gyönyörű, szép, Isten alkotása, remeke. Élvezni, használni szabad; meg kell ragadni mindazon vonatkozásokat benne, melyek a boldog örökkévalóságra vezetnek. Így a tudást, műveltséget, anyagi jólétet, gazdasági szabadságot törvényben, népéletben, kereskedésben. Szóval a világot föl kell használnunk, hogy nemesebbek, jobbak legyünk. De a cél az örökkévalóság! Készségünk legyen odajutni, mert a világ eszköz csak... Örülhetek az életnek, és úgy gyönyörködhetem benne, mint Isten vonásaiban. De amilyen mértékben buzdulunk a világ kihasználásáért, oly óvatosaknak kell lennünk, nehogy eltérítsen az örök iránytól, vagy becstelenül kielégítse alacsony vágyainkat. Tehát Per mundum ad aeternitatem = a világon át az örökkévalóságba. S lesz a világban sok vonás, mely erre az irányra utal; ezeket ki kell emelnünk. Ilyen pl. a geológia, mely az élet viszonylagosságát nagyszerűen kimutatja! Tehát: a világ az Isten teremtménye; gyűlöljem? Distinguo: amennyiben visszatart vagy lehetetlenné teszi az örökkévalóságot, igen. Különben hogyan gyűlölhetném, mikor az Úré! Igen, de tükörkép és megzavarhat. Íme a tükörképhez néhány megjegyzés: Képekkel telerakott fal mellett vízszintesen fektetett tükörben látjuk a képeket, de úgy, hogy ami a falon fölfelé irányul, az a tükörben lefelé halad! A tükörkép tehát könnyen elvon a helyes iránytól... Ezt szem elôtt kell tartanom! (1899. aug. 29.) A spirituális és animális embertípus. A filozófusok ma mindenféle embertípusokat különböztetnek meg. Az igazi és ôsi ez: spirituális és animális. Vagyis a lelki, a tisztult, a derült, a kivált, a kivirágzott ember, -- másrészt az ösztönös, a mocskos, agyagos kófic. Az elsôben van lélek, szellem, tehát új csengésű kikezdés, intonáció és ének, új utak, új léptek, új nyomok, melyeken megérzik a szellem könnyedsége, s az, hogy nem taposták bele a sárba. -- A testiben uralkodik az anyag, az ölelés (testiség), a haszon, a letapadás a sárhoz, s a fénynek is mint kifogások, harapások, kritikák villognak. Hát itt minden lefelé fordult, fej, szív, láb; megvannak ezek is, megvan alakjuk, s orgánumuk volnának, melyek felsôbbet hordozzanak, de a felsôbb valahogy belenôtt, hozzánôtt a testhez, a gyomorhoz, a bélhez: anyagias lett! S mennyi lehet egy-egy ilyen homo animálisban az ösztönösségbôl, a számításból, a profitszomjból, az anyagból, a siker- imádásból! Szent Isten, s hová lett a lelke, az új, felsôbb világ? -- Olyan ez, mint a német versben olvasom: Es liegt eine Glocke tief unten im See... vagyis minden lélek mélyén (mely olyan mint a tenger mélysége) található egy harang, kavicsok, törmelékek és vastag iszap közé taszítva; onnét kell felhozni és magasba emelni, oda, ahol az örökkévalóság fényei ragyognak... (1913. aug. 30.) ,,Nekem kell Isten.'' Mindenütt vannak energiák s ki kell bontakozniuk. Az erkölcsi világ energiái a hit, az eszmény, a törvény, a kötelesség, a felelôsség. Nem írni, de élni! Nem vágyódni, de lenni! Meneküljünk az erkölcsi energiák világába. Mindig jobban meggyôzôdöm, hogy az erkölcsi rendben igazodhatunk el a világ, lét, cél iránt. Így: teremtést nem értek, de függést igen; az Abszolút áll velem szemben; imádom. Vagy nem értem a lélek teremtését. Anyám mással, más dispozícióban mást szülhetett volna; nem értem; de a hálát megértem, hogy vagyok, Isten felé fordulok... Nekünk kell Isten; nélküle elszárad a lelkünk; erôtlen és céltalan, üres és fáradt, sötét és kedvetlen. Nekem kell Isten, az én erkölcsi életemnek, melyrôl tudom, hogy az nem etikai kifejezése szociális szükségleteknek, hanem igenis kifejezése az én szükségleteimnek. Ezek vannak azoktól függetlenül; vannak, mert én vagyok elôbb és én feltartom a szocietást is. Mindig elfonnyadok s elsötétülök, ha Isten nélkül gondolom magam. Nekem ez az Isten Jézus az eucharisztiában; s jól mondja, hogy aki eszi, annak örök élete van. Miféle energia ez? Megnyugvás és öröm, rendületlen bizalom és béke; a rend bírása és élvezete. Mikor vele össze vagyok kapcsolva, akkor érzem az energiákat... szivárognak; enthuziazmusom van, s az eszményi javaknak örülök. Mondják, hogy illúzióim. Szó sincs róla; erôs és biztos, mint a szirt... Isten közel, s eligazodom rajta bűneimmel, nehézségeimmel. Ahogy a zsoltár is mondja: ,,A veréb is otthont talál magának...'' (1908. dec. 21--23.) ,,Az Isten magva csírázik bennünk...'' Szeretetbôl váltunk ki az Istenbôl. Ô a mi bölcsônk: az örök szeretet. Egyik terminusa a semmi, másik terminusa a minden. Az ember azért teremtetett, hogy üdvözüljön. A potenciából kiemeltetett, hogy akció legyen, egész az örökkévalóságba, föl bele az Istenségbe! -- Ha a teremtô kézbôl kiszóródott mag vagyunk s az Isten magva: ugye nem csoda, hogy ha felé növünk?! s kifejlik bennünk az Istenség, a maga analóg vonásaival. Kifejlôdni, pompázni; Istenhez hasonlóvá válni, s ennek kifejezést adni, mint dicséretben... Az emberben az Isten magva csírázik, -- lappang benne az isteni; erôtlen, fejletlen; de nônie kell, minden erôvel és tulajdonsággal. Én igazán nem tudom, hogy valamit többre becsülnék! (1893. júl. 18.) Keresni az Urat. Hol van az, akit szeret a lelkem?... a jegyessel, -- a prófétával: keressétek az Urat, legyetek bátrak, -- az édesanyáddal... Hol kereslek Téged? Nem a rokonok körében (azoknál nem találták meg a 12 éves Jézust) ...nem az utcákon és a nyilvános tereken. -- Akarod tudni, hol van Jézus? A kicsikkel társalog, a szegényeknek hirdeti az örömhírt, visszavonul a magányba, az istállóban találjuk, az ács házában, tanítványai körében, a kereszten... Nehézségek között, például betegségben. -- A Szív örömében. Nem elégséges az, hogy hagyjuk Istent cselekedni lelkünkben. Több kell! Az, hogy mi is cselekedjünk vele, hogy együttműködjünk a kegyelemmel. A kegyelem csak úgy egyesít Istennel tökéletes szeretetben, ha elhatározzuk, hogy akaratunkat teljesen az övéhez igazítjuk. (1908. dec. 21.) ,,Probléma vagyok magamnak...'' Hányszor vagyok magamnak probléma. Néha érzem, hogy mennyire le van borítva lelkem, úgy hogy az igazi, az eredeti, az a ,,fenék-öntudat'' nem is jelentkezik. A sok ránkszakadt gondolattól és érzéstôl; a ránk rakodó kultúrrétegtôl, szokástól, rutintól. Ah, ha egy igazi darabra akadnék magamban magamból; arra ami én vagyok s voltam s volnék! Ah, ha úgy sikerülne levetkôznöm a sok ruhát, burkot; ha sikerülne kibújnom a burokból, a gubóból, mit rám szôttek fonalak! Ha lelkem meztelen valóját látnám, valódi, szüzes meztelenségében, megpillanthatnám magamat, azt az ismeretlent... 1913. aug. 30. Lelkigyakorlat a jóról. (A tegnapi siker ott reszket a lelkemben, mint ezrek öröme... Jó, jó nekem, hála érte Uramnak...) Isten a több jóra hív. Diligis omnia. Isten elôtt minden jó szent. Szereti a testi jót: az erôt, a formát, a szépséget; a lelki jót: észt, belátást, emlékezést, akaratot, szabadságot, éneket, művészetet, egyéniséget, magatartást; a természetfeletti jót: hitet, reményt, szeretetet, alázatot, türelmet, engedelmességet, irgalmat, igazságot, mértékletességet, okosságot, tudást... Isten az állandó jóra hív. Nem változik, -- de mi tele vagyunk változékonysággal. Jóról rosszra, örömbôl gyászba, hallgatásból fecsegésbe, szeretetbôl civódásba... Bennünk minden ötletes, kiszámíthatatlan... Ô hív az istenileg értékes jóra. Ezt belénk nyomja az emberi javaknál mélyebben, hogy a súlypont az istenileg jó legyen... Tehát, ha valami nem sikerül, nem baj; hiszen az istenit azért is bírom; ha az emberek nem dicsérnek, nem baj, hiszen nem azért dolgozom. Istenért! (1913. nov. 12.) Hányféle rossz van? Mi a rossz? A közvetlenül s meztelenül szembeszálló hatalom a teremtô, a szenvedélyesen szeretô s boldogító Istennel! Rémséges ütközet! Borzasztó elgondolni... A grasszáló rossz: ront mindent; megvet erényt, tisztaságot. Nem tör fölfelé, hanem csak le a szennybe gravitál. A temperált rossz: az ember. Jézus vére szivárog itt. S mégis mit hozott rá? Szégyent, nyomorúságot, penészflórát a testen s a lelkeken szomorúságot, halált. A lehetô rossz: itt tört szét a remekmű! Eltorzult szépség... Ha egy jó család fia elromlik... Ha egy tiszta primiciáns (újmisés) elromlik... Ha egy jó leány elromlik... Nem szeret... Ront... (1903. júl. 7.) Erôkifejtés, ez a program. A szépet azért nézem, hogy felszívjam, új életemmé használjam és nem azért, hogy megbűvöljön s belemerevüljek. Mindent az erôs életért. -- Mai misém élet, erô és szépség volt lelkemben... Én Istenem! Szabadságot adj, de erôs fejet és vállakat is. Szabadságra éretlen az, aki attól nihilista és amiatt szkeptikus lesz. Lelkünk megtermékenyül a természeten, kifejlenek erôi; de biztosan vannak erôforrásai befelé is. A lélek ugyanis a világ legmagasabb fokán áll; ne csak visszafelé nyúljon, hanem elôre... Itt az ,,elôre'' annyit tesz, mint befelé. Önmagán át, a mélybe. -- A természettôl vehet alakot, szépséget, formát... de a többet, vagyis azt, ami nincs benne, aki nem ô, azt csak Istentôl veheti. Ez pedig erô, teltség, bensôség, megnyugvás, boldogság, meleg, a több élet. -- Az én lelkületem a szeretô bizalom. Nekem nem elég, hogy végtelenbe mozgatott anyagnak tekintsem magam, mert akkor a buta determinizmusba érek. Az Überwelt -- világfeletti azért kell, mert a Welt = világ nem oldja meg a föladatokat, melyekrôl le nem mondhatunk. Mindenben Istent átélni; Ô az élet forrása, s az ember belôle merít. Aki nem hozza öntudatra lelkében az istenit, az a vallás áldását át nem élheti... Magunkból kiindulni, a lelket, a szellemet élvezni. Szívünkön, szükségleteinken át az Úrhoz, és fölismerni, hogy e szükségleteken át ô jön, szól, emel! (1908. okt. 5., 15., 19., 28.) Alakítani kell magunkat! A religio-religatio mindjárt a legmagasabb szempontra emel, a végtelenbe, az ôscélba... Az élet rettenetes, ha szemébe nézek... Mi alakítunk; s mibôl? létbôl, mely roppant nagy... körülményekbôl... vérbôl... szerencsébôl... szerencsétlenségbôl... keresztbôl... kínból... szegénységbôl... bűnbôl... szenvedélybôl... közszellembôl. Egyszóval, amit világnak hívnak. E világban én egy járó öntudat vagyok. Ez öntudatba lép bele a világ... ebbôl kell nekem formálnom embert. Nekem e bennem élô, engem kínzó világból művet kell alkotnom... Ez a világ alaktalan, kemény, kegyetlen, szívtelen... De miért ezt az utat választotta az Isten? Ha filozofálunk, nem értjük, -- elveszítjük a talajt lábaink alatt. -- Hagyjuk ezt az utat, -- menjünk máshonnan befelé. Nézzünk annak szemébe, hogy törvények ragyognak, eszmények; és biztosak lehetünk, hogy épp ezek segítségével kell nekünk átalakítani a világot. Nincs készen semmi, tehát alakítani kell. Nekem kell a gondolatot bevinni! Pl. a világ vad, alaktalan, nekem a hivô gondolatot kell ráöntenem. De az alaktalan elem ront, rombol... igaz, de ne hagyjuk... az bizonyos, hogy erô van hozzá; hát ha nem kész, készítsük; s ha potenciában van, fejlesszük; s ha sok a rossz kiindulás és folytatás, javítsuk. Mindig tenni, ez legyen az energia moccanása, soha restség. Mindig elôre az eszme után; ez legyen a hit szava, soha kételybe: mindig bízni, ez az alakító, feszítô remény érzése. Örök adventben állunk! (1904. okt. 29.) A Szentlélek ,,szervei'' a szentségek. Az isteni életet a Szentlélek adja. Adhatná azt közvetlenül a lélek belsôjében véghezvitt átalakítás, tevékenység által; de miután az isteni művekben oly következetes az emberi természethez való alkalmazkodás, azért az Isten nem közli magát közvetlenül, hanem bizonyos jelekhez, szimbólumokhoz kötve. Ezek a szentségek, -- és ezek nem üres szimbólumok, hanem hathatós okozók, eszközlôi és közlôi az isteni kegyelemnek, s mint ilyenek a Szentlélek szervei: a Lélek árad, ömlik át rajtunk és árad ki ránk. -- És a Szentlélek Isten gyermekeivé tesz. A gyermek jellege, hogy tele van hittel, optimizmussal s bizalommal; s ugyancsak természete, hogy néz, de nem érti föl a körülötte való nagy világot. Íme mily nagy aránytalanság a tudat és a lét között... A lélek szítja, neveli e gyermekdedséget. Biztos, hogy ez szükséges a léthez; szükséges a hit, a bizalom pszichológiája. S csodálatos dolog, hogy ez kell. Kell nagy hit s a hit mindig gyermekded... hit, hogy gyôzzük, -- hogy sikerül a harmóniákat a világba állítani, -- hogy sikerül az Isten országába jutni. Épp ehhez kellenek a szentségek! (1911. júl. 23.) Gyónás. Ne nézzük parancsnak. Ne a kötelességet emlegessük s a kötelet és láncot rázzuk, hanem ismerjük fel szellemét, az Isten jóságát, a lelket, mert lélekhez szól... Kell a szenvedônek egy jó barát, kivel közölje baját, s ha elmondja, ami terheli, megkönnyebbül. Ez szívünk vágya, szükséglete. Ezt emelte szentséggé, a szív természetes szükségletét istenítette... A lélek Jézusnak szeretné elmondani, elsírni: íme... Mikor az ember így kiönti a lelkét és ôszintén bemutatja magát, tényleg Isten világosságába, szemei elé áll s tettleg mondja: Te látsz...! Veled beszélek, veled érintkezem... Ah, mily vigasz ez, nincs hozzá fogható, így leomolni és Isten keblén találni magamat... Elítéli magát az ember, letörik... és Isten emel föl. Innen ered az erô, az áldás... s hogy cseng akkor a fülünkbe: amit föloldoztok... A vallásos élet = élvezni Isten fényét, melegét, szépségét... átalakulni belé, világosságába, erejébe. (1908. okt. 28.) A bocsánatos bűnök. Istennek megbántása; nem öl, nem átkoz, nem kárhoztat: de fáj! -- Nehéz a gyógyítása... Ne azt keressük, kérdezzük, hogy mi a bocsánatos, mi a halálos, hiszen Isten, aki parancsol, ugyanaz! Csak hitbôl ismerjük, hogy van különbség bocsánatos és halálos bűnök közt. Mibôl ered? Isten iránti szeretetünk csökkenésébôl. Ellenszere: finom lelkiismeret, erôs elhatározás (jó feltétel). A réznek, bronznak patinája van. A léleknek patinája nincs, csak foltja, melybôl lupus lesz, és elcsavarodik alakja. A bocsánatos bűn beleveszi magát a lélekbe, s alig vesszük észre: hanyagság, lustaság, irzékiség, mindenféle szeretetlenség. Ma a lanyhaságról elmélkedtem... ,,Útjuk mentén egy vak koldus üldögélt'' (Mk 10,46)... tudom, hogy caecus = vak vagyok. A mérték iránt vagyok tudatlanságban. Valóságos szembekötôsdit játszunk. Mégis csak sok. Szeminárium! Jaj, csak tudnék annak a Wiplinger és Czeinzinger és Csambál lelkébe bújni s onnan kikukucskálni s megnézni azt a spirituálist... Ajánld a bocsánatos bűn utálatát... a mindenféle tetű-járást, ragyát és penészt! Hogy ellepi a lelket... Tudom, hogy erôs és teljes, hatalmas egyéniségrôl álmodozol; de a világban lekopnak tüskéid, süneid és szegényesen döcögsz tovább a poros utakon. Ezért gondolom, hogy ott van a helyem a Jézus társasága tiszta, fönséges légkörében, ott az izzó szellemi magaslatokon... Hát Vrátna (hatalmas hegy) büszke-e azért, mert csendes és magas? Bocsásd meg bűnöm, Uram, ha rosszul hangzik, amit ide írtam, de a Te evangéliumod szerint értem. (1898. aug. 7--8.) A jó lelkivezetô és pedagógus titka. Aki magasabb küldetésben jár, annak az alacsonyabb s ösztönösebb érzéseket nem szabad mutatnia; mert ha nyilvánítja ezeket, elveszti a missziót. Aki másoknak ideálisan parancsolni akar, annak nem szabad önszeretetét, egoizmusát elárulnia. Aki másokat nevel, nem szabad ebbôl a stílusból kiesnie s hozzájuk úgy simulni, hogy nem fölényes többé. (1911. júl. 22.) ,,Nézem az isteni ethoszt...'' Isten engesztelékeny! Nem tesz szemrehányást, nem szégyenít, nem neheztel, nem utal rá, nem idegenedik el, nem szeret kevésbé; hanem úgy van, mintha semmi sem történt volna: ,,kiment az isteni lelkiségbôl'': lecsapódott az óceános folyamból. Hát ezért hasonlít az isteni életfolyam a vízhez... Ha belekeverünk valamit a folyásba, ezer lépésnyire már a víz kivetette. Nem viszi az idegen, csúf csúnyaságot, piszkot. Mivel neki az idegen, kiveti... Ezer lépésnyire már nem tud róla, nem cipeli. De jó, hogy nem cipeli, hisz ez az ô korrektsége... Érintkezik sok olajjal, sok iszappal, de surran fölötte, s ami beléje keveredett, azon túlad. Így nézem az isteni ethoszt, ezt a kristályságot, ezt az elôkelôséget. Hogy nézem! Van mélysége, fölénye, radikális jósága, -- az az inkarnált távoltartás, az a fölötte-állása minden kisszerűségnek, ösztönösen zavarosnak, bűnösen piszkosnak. -- Ez akkor történik az isteni ethoszban, amikor én bűnhôdöm, amikor lelkembôl kivetôdik a szenny. E folyamat az emberben kezdôdik, s az istenit ethoszban már tündöklik a kivált, kiemelkedett jóság... Ah, ez a hegyi patak, mikor tisztul, megint a régi szépségben szökell, ugrik, játszik. Ah, mint gejzírben a mélység letartott temperamentuma és a nagy terhek alatt összeszorult vízsugár szabadságvágya tör ki: úgy bennem az isteni ethosz vágya... És mi milyen nehezen bocsátunk meg bántóinknak! Magunkkal cipeljük, visszük... kavarog benne minden, ami beléesett: szemét, rongy s ami beszűrôdött az országútról, csatornákból... Ah, nem! Ganajt, trágyát, szemetet nem szedek... rongyot sem... fejem nem szemetesláda... rongyszedô sem vagyok. Azért föl, föl, ki az érzékenység gyulladásaiból, ki a sérelmek túlfűtött pletykakuckójából. Szeretnek sleppel járni; mindenki sértett méltóságának foszlányait hurcolja... Ah, Schleppträger... Isten beéri, csak annyit akar, mennyit adhatsz! Tetteket nem kíván, sem nagy penitenciát...elég a könny... Péter sírt... De a lator nem sírt, csak kért... (1913. nov. 12.) Mi a te állapotbeli kötelességed? Akarok ideális életet élni egészen az Úr Jézus példája szerint. Elmondhatom az evangéliumi ifjúval, hogy ezt akartam mindenkor. Más célom, más eszményem nincs; nem is akarok szeretni semmit, ami engem az Úr Jézustól elidegenít. Azért most megint úgy indulok ki erre tanévre (á la napszám!), mint aki dolgozni, fáradni, tűrni akar Krisztusért: vitam veram vivere: igaz életet élni!... Evvel szemben áll a ,,fraus diaboli'', az ördög csele, vagyis mindaz, ami földhöz tapaszt, ami leköt, s következôleg fáraszt, lohaszt. Az ily emberek elfáradnak, mint a bérmunkás a gyárak poros légkörében, gépek zakatolásában. Nem! Mi mindig nagyot akarunk; Krisztus pedig ,,ugyanaz tegnap, ma és mindörökké'' (Zsid 13,8). A fôdolog tehát megtudni, mi az a vita vera = úgy élni, mint Krisztus Urunk: szívtisztaságban, szegénységben, megvettetésben való hozzáhasonulás... Mi a te állapotbeli kötelességed? Másokat is (kispapokat) erre oktatni... (1899. aug. 30.) Jelet kérni az Istentôl. A jeles Fellermann mondta nekem: Egyre arra kértem az Urat, adjon jelet. ,,Adj jelet, Uram, hogy el nem vetsz, hogy szeretsz'' ...Egyszer világos lett elôttem, hogy Ô adta fel a kérdést: Te adj jelet, hogy szeretsz!. -- Azután kértem, hogy mutassa meg számomra az igazi töredelmet és a méltó elégtételt. Tudtam, hogy gyenge vagyok az adminisztrációban, és bántott, hogy ezen a téren nem teszek eleget. A bántó gondolat, hogy nem teszek eleget, arra vitt, hogy kérjem e kereszt elhárítását. Ismét felvilágosodtam, hogy épp ez a méltó elégtétel! -- Íme a predestináció igaz és praktikus értelme. (1899. dec. 2.) A Krisztus-archoz hasonlókká lenni. Át kell venni a krisztusi, szellemi vonásokat, a fölényeket, a keményebb és lágyabb vonásokat... Nehéz kidolgozni a bibliás ember lelkét. Azt is ugyanúgy kell kivésni, mint más szobrot a márványból... Mi köze a kônek a mosolyhoz, lélekhez, karakterhez? A vésô és kalapács azonban rákényszerítette; szakasztott így van az ember. Az egyik ilyen nehéz ,,műtét'' (műalkotás) a gondviselés és az ima hathatóságának hite. Mivel nehéz, azért a művész (az Úr Jézus) lélekkel, páthosszal, mondanám, hévvel dolgozik azon... orátor, inkább sculptor (szobrász), fabricator... Megkezdi szónoki műveletét. Mondhatnám, soha nem fejtett ki oly erôfeszítést, mint mikor szól, beszél, ágál a gondviselés mellett: Van-e apa, ki kenyeret kérô fiának követ ad... Ô tudta, hogy ezt a vonást átvinni az ,,ember-terméskôre'' a legnehezebb; mert a rosszban jót látni, a felsôbbet kinézni s nem a ránk boruló természetességben elmerülni... Ez idegen, de isteni! Isteni légy és ne kételkedjél, hanem kérj bensôségesen, melegen, hevesen. (1915. máj. 31.) Jézus szemeivel nézni... Milyen szép és szent lett Palesztina Jézus szemeitôl; milyen szép és szent lett a názáreti ház Jézus lelkétôl; hogy változott el ott fénnyé a homály, s zenévé a zaj, s istentiszteletté a munka... Hogy nézték ott a szegényt s a beteget, mily világításban állt az egész világ! De honnét mindez? Hát a lélekbôl... Az Isten lelkébôl való a világ is... a művész lelkébôl a mű. Hinni, hogy ezek erôk, melyek a lélekben fakadnak Istenbôl, s hogy ezeket Isten a teremtett világ kialakítására adja nekünk. Hát ezt hinni... oly öntudatra szert tenni, ily lélekkel járni s ily szemekkel nézni. Odaadni a törekvô lelket: bele kell állni erôkkel az életbe. Nincs készen semmi, hanem ki kell fejleszteni... törekedni, erôt kiadni... kicsíráztatni... kell akarni, kell törekedni, nem csüggedni. Már most honnét vegyünk ehhez erôt? Van sok forrás... Ellenállni a rossznak, a csábításnak, -- odaadás: Istenhez simulok, akaratához, Ô erôt, indítást ad s vigaszt... Odaadni a szeretetben magamat. Jézus szeret, én is; simulni, megnyugodni, eltelni, örvendezni. Jézus szíve. Ez a szív nemcsak jel, ez a Szív kifejezése annak, amit tennünk, tűrnünk, éreznünk kell. -- A Szív jellemrôl beszél, vagyis arról, hogy a jót nem annyira ismerni, mint inkább szeretni kell. Jellem a jó és nemes léleknek kiépülés és tisztult tükrözése ítéletben, nézetben, érzésben és érzületben. S hova gravitálnak mind e vonások? Ugye a szívbe! Jézus jelleme e szent Szívnek ereje, kelleme, melege. Azért mutatja szívét! És kiknek mutatja jobban, mint nekünk? Akik körül vagyunk véve csúszó-mászó exzisztenciákkal. Nekünk mondja e szent Szív: ne tovább! Jellemek kellenek, -- tehetségek vannak; szívek kellenek, észbôl van elég: meleg, lelkes szívek kellenek, melyek fölfelé törnek, nem hajótörött földönfutók! (1894. szept. 4.) Jézus nekem világosság. Jézusom elôtt leborulok, s imádom a titkot, mely keblében rejlik: az Istenség. Vele egyesült, -- hogy mi az, nem tudjuk... Olyan mint mikor a réti csatornát és zsilipjét árvíz födi; nem viszi el; minek vinné? Ott van, lenn van... fölötte víz, alatta víz, körötte víz... a zsilip vele... körötte az Isten; nem hordja magában, nem fér el benne, de azért valahogyan vele. Nincs erre grammatika, nincs kifejezés. Mondjuk ugyan, hogy egyesült vele; jó, hisz jelent ez sokat, nagyot, de nem mondja meg, hogy mi az. Annyit mond, hogy velünk van, közel van, testvér lett, de azért végtelen nagy és fölséges... Jézus nekem világosság, tűz; élet az nem tudás, hanem az valóság és hatás, erô. Látni és emlékezni, -- tudni, hogy mi a tűz (jaj, de mit is tudunk?!) s érezni azt. Tudni, mi a szülô s belôle lenni, életet osztani... élni! Ó, Jézus, világosságom, tüzem... O Jesu lux mea, ignis meus! (1909. dec. 28--29.) ,,Íme az ajtóban állok...'' Tán koldus? Kenyeret kér? Tán szerelmes, s szívet kér? Tán hű szolga is szolgálni jön? Tán vándor? ...Nincs kísérete és nincs elôhírnöke... Ô nagy úr! De ne mondjuk: mit akarsz? minek jössz? Nem mondjuk a napnak, minek kelsz? az esônek, minek esel? a csirának, mit tolakszol?... Hívunk, és már megelôztél! Így kell lenni! (Ahogy Keresztelô Jánosnak is mondta: ne kérdezd, hogy miért én jövök hozzád... Mt 3,14--15) ...Aki kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ô meg velem (Jel 3,20)... Várok, de be nem török! A pribék betör, -- az Isten kér bebocsátást és vár... Csak kinyitni, -- a többit Ô teszi... (1904. szept. 29.) Az öröm. A lélek ruganyossága elsôsorban a vidámságtól, derültségrôl, a lelki örömtôl függ. A régi népek között azért van több szent, mert vidámak. - - Mire való a föld? Hogy hullákat hordozzon, vagy az Isten képmásait? Isten és a természet egyaránt azt kívánja, hogy vidámak, derűsek legyünk s örüljünk. -- Az öröm az a tényezô, mely által a természet biztonsággal eléri célját, mely által erôiket kifeszíti és nekik a szükséges rugalmasságot adja. Valami csak akkor erô, ha örömmel jár. A tanítás akkor hathatós, ha örömmel történik. -- A szónoklat akkor ,,villanyos'', ha szív reszket belôle, -- a magány akkor igazi, ha úgy szeretjük, hogy mindent felejtünk. A hivatás, az életpálya akkor nyújt boldogságot, ha öröm, amikor szolgál, -- az erényt akkor karoljuk fel, ha szépségétôl elragadtatunk. És csak akkor élünk lelkileg, amikor a természetfeletti szépség légkörébe jutunk... Mily szépen rezegnek a húrok az Úr Jézus himnuszában: Jesu dulcis... O Jesu, mi dulcissime, spes suspirantis animae: Jézusom, sóhajtozó lelkem, reménységem. (1896. szept. 9.) ,,Nincs boldogság, mely ellentétben áll a lelki nemességgel.'' Ezt tartom és nem is lehetséges, hogy másképp érezzek. Minden viszonyaimban a szépet, jót, nemest igyekszem szemmel tartani, s lelkiismeretemet ez iránt úgy eligazítani, hogy minden szeretetemben azt vallhassam: szent az a szeretet, mely hevít! Rólam el lehet mondani, hogy nagyon szeretem a nôt, de mindig úgy mint szent titkot, mint misztikus berket, mint tiszta forrást. Ah, akik örökké csak szeretni akartok, ne ereszkedjetek le; legyen szeretetetek mindig lelki, akkor is, amikor testet szeret! Ezt csak az érti, aki teszi; a többi olyan, mint az ökör: lelegeli a hímes rétet! (1914. jún. 9.) Megadás vagy egyet-akarás? A csend nem lemondás, hanem életbôség s életöröm. A ,,quies'' (nyugalom) muzsikáló, gyôzelmes, szép élet. Nem buddhizmus, hanem christianizmus! Honnan vegyük? Isten akaratát s szeretetét s szenvedélyét kell élnünk. Ezt úgy mondják: Isten akaratán való megadás. De e kifejezésen megérzik az iga szaga, a nyiszáló ökörnyak szaga. Nem jó az, hogy megadás, hanem ez a jó: Istennel egyet-akarás. Egyet vele, azt az isteni nagyot és jót, azt a hatalmas szép vonalat, azt a monumentális, örök boldogságba vezetô indulatot. Az nagy is és fölényes: világ-fölényes s betegség- s viszontagság-fölényes! Ah, igen, az az a nem-emberi stílus, az az idegenszerű valami bennünk, ami nem anyag és vér, hanem más, ami fölöttünk van. S ami mégis mi volnánk, hiszen az embert Isten a maga képére alkotta, s így az ôs-archoz s az ôsszépséghez kívánkozik s sír utána. Csakhogy nem bírja a ,,képet'' (az istenarcot) magából kiemelni, kiszínezni, kilelkezni! Ah, bennünk rejlô s kifelé vajúdó kezdetleges istenesség... Titok és tragikum! De rajta! Tegyünk, vajúdjunk, szüljünk: szüljük magunkat. (1914. jún. 1.) ,,Nekem égnem kell!'' Nagy kegyelem mélyen imádhatni az Urat s nem botránkozni, hogy mások mit tesznek, mit nem... Azután meg az élet is ráhajlít, mert tapasztaljuk, hogy másokon ki nem vasalhatjuk, de magunkon igen. Igen, csak magamon! Igen... egészen. Nekem tehát lehet és kell égnem. Kell! és lehet is? Ó, hogy ámulok e kedves igazságon. Áldott potencia! boldogít és hevít a lehetôség öntudata, mit fog tenni a valóság átérzése. Az az aktus igazán purus s mégis egyre fokozódó, törtetô, bíztató! (1900. szept. 12.) Sikereket vagy gyôzelmeket? Hát a siker nem tett? Igen, az is tett; de nekem egy magasabbrendű tett kell; az, mely akkor is tett, sôt azért nagyobb tett, mert nem siker. Ezek a nagy tettek az Isten akaratának teljesítése, akárhogy fest is a világ, akár rózsásan, akár sötéten, akárhogy pezseg a vér s dagadnak a könnymirigyek. Azok a fölényes tettek, mert csalódások s sikertelenségek fölött állnak. Ide tartozik mint nagy tett a szenvedés, mely emel, tisztít s Istenhez közelebb hoz. Ez a szenvedés tett, melyben legyôzzük a rosszat; tehát valami pozitív aktivitás. (1914. ápr. 9.) Az istenes, nagystílű magatartás elsajátításának feltételei. Elfogulatlan, megértô, szívbôl jóságos akarok lenni az emberek iránt, -- ugyanakkor nem akarom ezzel a biztos ítéletet elhomályosítani. Mert lehetne mindent magunkba fojtani, de az élet így elvesztené színeit... Szívbôl kell az embereket szeretnünk, de jól kell jellemzô körvonalaikat észrevennünk s azokról helyes képet alkotnunk. -- Én ezelôtt átlag nem alkottam az emberekrôl magamnak képet; tiszteltem, szerettem ôket, s ha tetszett vagy nem tetszett valami, azt elônyükre iparkodtam magyarázni. Pedig a jellemek meglátása, az illetôk helyes értékelése csak gazdagította volna lelkemet s nem húzott volna le eo ipso a felületes ítélkezés vagy éppen a vakmerô ítélet tévútjára... Visszatekintve vélekedéseimre, sokszor láttam, hogy nincs igazam. -- A lelki szabadságért, a biztos ítéletért, a független, nemes egyéniségért égek. Ami igaz, abból nem engedni! De fesztelenül; úgy ahogy például Liszt tette, amikor egy szép fiatal leány zongora-tudását kellett végig hallgatnia. Chopint játszotta közönséges dilettantizmussal. Liszt föl- alá járt és morogta: Heiliger Bimb-bam! Mikor vége lett a játéknak, megcsókolta homlokán s mondá: Heiraten Sie bald, liebes Kind! Adieu. -- Vagy amikor professzorom, P. Ballerini elôtt Szent Alfonzot hozták fel, szellemesen csak ennyit mondott: Tu sanctus es, ora pro nobis! Vagyis szent, de azért a tudományban hibázhat... Szép, de rosszul zongorázik... Nos, az egész világ egy ilyen potpourri... (1911. aug. 3.) ,,Édes csipkerózsa magom...'' Hogy miért nem mutatod meg magadat jobban, Isten, Krisztus... miért nem jössz közelebb... miért nem felelsz... miért nem veted le fátyolod. -- Ezen csodálkozom, Te meg azon, hogy én ezt hogy mondhatom... Én rád nézek mint titokra; vágyam olyan mint valami gondolatba öltözködött sejtelem. S méltán csodálatos beszéd ez, hogy én látni akarlak, -- hogy édes türelmetlenséggel szinte toporzékol a lelkem, s hajtogatja: mikor, mikor már, mikor végre?! Hát nem volna csodálatos beszéd, ha egy csipkerózsa mag ott az útszélen, a pocsolyaszélen, novemberi ködben, kezdene beszélni, álmodni és félrebeszélni szépségrôl, elegáns formákról, napsugár szôtte pártákról, s hogy az emberek meg-megállnak, s megbűvölve nézik és azt mondják: Salamon király pompájánál szebb vagy! Ha a vadrózsamag így beszélne, útszéli kövek, s a széles országút, a nyikorgó szekér s valamennyi keréknyom kacagna s mondaná: bolondul szegényke; álmodik és csalódik... korán, nagyon korán gondol rá; várjon, temetkezzék, rothadjon, csírázzék, mélyedjen a földbe, s ha majd a napsugár fölhúzta, színezte, kifestette és kibontotta, akkor igen; de elôbb nem! És mit szólnék hozzá, ha Donau-Eischingennél a csermely arról álmodnék, hogy ô hajókat visz majd, és hogy lánchidakkal kötik össze partjait; azt mondanók, hogy idejekorán töri magát ezen; s igazunk volna. Mert ilyesmit nem lehet elrendelni, sem kierôszakolni, -- az lesz, ha lesz! Hát az ember Isten elôtt áll; azt mondja: miért nem mutatod arcodat, miért nem szólsz? Az Oltáriszentség elé térdel, s azt mondja: ha én volnék itt, szólnék, vigasztalnálak, fényt lövellnék a szemedbe. Lélek ne beszélj félre, édes csipkerózsa magom; igen, van benned erô és képesség, de még nem bontakozott ki, hogy mi vagy... még pocsolyák közt, ködben dideregsz, meg kell halnod... földbe jutnod. -- Kérded, miért nem lépek érintkezésbe, miért nem töltelek el hatalommal, az igazság teljével? Hát mert csermely vagy: a hajót nem bírod és a lánchíd nevetség és nem tisztelet rajtad, hóbort tôlem. S kérded, mit érsz? Hisz homok vagy fövény vagy... Ne mondd: mikor? Ne türelmetlenkedjél, várj és bízzál... Így állok az én Uram, Istenem elôtt, én a csipkerózsa, a szépség magva, én a hatalom és erô kikezdése, én a parlag, melyet világtörténelemnek kell taposnia, fölszántania, megforgatnia. Ámen! Én alázatosan várok, hiszek, bízom; de azért vágyódom! Veni, veni! (1909. dec. 26.) Figyelmeztetés az öregedôknek... Ismét születésnapom és elöregedésem határköve (57 éves!). Megyünk tovább; nem akarom, hogy az Úr azt mondja nekem: Ej, ez a jó szolgám, hogyan húzódik el tôlem; nem is akar az örökboldogság felé menni! -- Nem, nem úgy van. Készen vagyok Uram, sôt vágyódom utánad... Nem vagyok kész! De azért szívesen veszem öregedésem ez éveit, mert úgy látom, hogy az ember tisztul, hígul, hogy a világfölény s az isteni hivatás sajátos jellege domborodik ki a lelken. Ily körülmények közt öregedni nagy kegyelemszámba megy. Ezt a kegyelmet kapom Istenemtôl... (1915. okt. 10.) ======================================================================== Én az Egyház hű fia vagyok Isten Kerubja Sentire cum ecclesia. Életének minden mozzanata az egyház iránti teljes elkötelezettség, hűség és szeretô aggódás szellemével volt átitatva. A különben is engedelmes ifjút a jezsuiták kalocsai, majd római nevelése még erôsebb lánccal kötötte a Szentszékhez, személy szerint a pápákhoz, különösen IX. Piushoz és XIII. Leóhoz. A hűség kiállta a legnagyobb próbát, amikor elôzetes megkeresés és püspök esetében kötelezô figyelmeztetés nélkül közönséges postán értesítették, hogy három írását a tiltott könyvek listájára tette a Szentszék illetékes kongregációja. Az elsô órák döbbenete és feldúltsága után a fehérvári püspöki kápolnába vonult, meggyújtotta az oltár összes gyertyáját, egész éjjel adorált, és másnap megírta a pápának, X. Piusnak: mindenben aláveti magát az egyház tanítóhivatalának. (1911. jún. 11.) Az index-ügyrôl egyre többet tudunk már, de Prohászka legbensôbb reflexióit is állandóan szem elôtt kell tartanunk. Ezekbôl néhányat közlök e kötet elsô és második részében, jelezvén, hogy barátja, Majláth Gusztáv püspök nem véletlenül nevezte Prohászkát a hierarchia legegyházhűbb tagjának X. Pius pápa elôtt az indexre tétel utáni héten az ún. udienza specialén, a rendkívüli kihallgatás keretében. ,,Nem vagyok eléggé katolikus?'' A csendes, fáradhatatlan apostol, Pálffy Geraldine grófnénak az volt a panasza, hogy a lelkigyakorlatokban nem vagyok eléggé katolikus. -- Mondom neki: hát nem beszélek bűnrôl, gyónásról, szentáldozásról, kegyelemrôl, alázatról, bánatról? -- Igen, feleli, de nem a pápáról! No, Istenem, mondom, a mi embereink ezért tartanak lelkigyakorlatokat, hogy a via purgativán Istenhez találjanak. De hát legyen; ezt is beleveszem; s meg is tettem. (1915. márc. 21.) ,,Én az egyház hű fia vagyok.'' Keserves hónap; 11-én kézhez vettem egy kis nyomtatványt... kinyitom; hát mintha tiszta kék égbôl villám csapott volna belém. Olvasom, hogy indexre kerültem... No, hát fiat voluntas Dei! ha ezzel a világon csak egy légynek is segítenek, szívesen elviselem; elviselem mint megaláztatást, büntetést bűneimért -- el, el. Megérdemlek én mindent. S ha ezzel csak azt érdemlem ki vagy szerzem magamnak, hogy az Isten biztosabban megbocsát s jobban szeret: ó, nem bánom, hogy hegyébe minden irka-firkámat indexre tegyék s az ujjamat is szívesen levágják; szívesen. -- Én az egyház hű fia vagyok, s nemcsak passzív lelkületű, hanem aktív természetű híve is akartam lenni... (1911. július.) Sentire cum Ecclesia. Elhiszem és beismerem, hogy van abban a füzetben sok egyoldalú megjegyzés; több mondat, melyet kár volt oly élesen kifejezni, s kellett is volna félreértések elkerülése végett másképp fogalmazni. Viszont -- Szent Ágostonra gondolva -- hinni kell abban, hogy aki a katolikus egyházban (él) beszél, az katolikus módon gondolkodik és ért is. Éppen ezért eszem ágába sem jött, hogy itt baj lehet. Dehát lett! Én megtettem, amit meg kellett tennem: alávetettem magamat. (1911. július.) Sentire cum amico... No hiszen van most dolga a postásnak; repül felém mindenfelôl a megsajnáló s vigasztaló levél... Ezeket mind megsemmisítettem; nem maradt hírmondónak sem belôlük. -- De a többi jó barát hallgatott, bizonyára a lelkiismeretük félt, hogy a gondolat -- s érzelemcsere valamiképpen sértené a ,,sentire cum Ecclesiát'', az egyház iránti hűségüket. Dehát létezik a ,,sentire cum amico'' is, s ezt a két sensust meg lehet egyeztetni... Legközelebbi híveim azonban nem tudtak magukhoz térni, s nem tudták megérteni, hogy hát mi is az a veszedelem, mely belôlem áramlik... Én mindenütt csitítom a lelkeket s hivatkoztam más megindexelt kiválóságokra is, s egyáltalán feltettem magamban, hogy éppen úgy dolgozom: konferenciázom, lelkigyakorlatozom ezentúl is! (1911. július.) Mindent a vallásnak köszönhet a világ. Amikor az ember nagyot, fönségest gondol, melynél feljebb semmi sincs, vallást alakít. A vallás szellemünk legmagasabb rendű tevékenysége... Tény, hogy a templomok készítésének köszönhetô, hogy a kôrakosgatás építôművészetté lett. Ha az ösztön enyelgett és hangokat dallamokká olvasztott, csak a kultusz szolgálatában lett művészetté. A keresztény áhítat alakította át a syrinxet orgonává s a csengôt haranggá. Littera-kulturának polcához akkor lépnek a népek, mikor szent hagyományaikat, himnuszaikat, kultuszuk tanait jegyzik fel. A templomok csarnokaiban fekszenek a tudomány elsô okiratai s kezdetben mind szent tudományok, a grammatika szentiratok magyarázásán ébred; a szent helyek tájékoztatása, kimérése, az oltár felállítása a matematikai tudományokat hívja létbe, és ezek exakt jellegét szinte a ,,religiozitás'' támogatta, mely pontosságot kívánt, -- s a legrégibb természetrajz a hiorofizika; a legrégibb asztronómia az asztráltheológia. A jogtudomány s a történet templomi tudományok... Íme, a vallás a tudomány bölcsôjét ringatta. (1898. dec. 15.) Mi a kereszténység feladata? Ne várjunk tôle mást, mint amivel az Úr megbízta, vagyis hogy minket Istenhez s a túlvilágra vezessen. A földi, nevezetesen politikai vagy társadalmi kérdésekben más faktorok a döntôk. Úgy is mondhatnám, hogy a kereszténység ugyan a jobb és igazságosabb helyzetet sürgeti, de a társadalmi történések igazítására nézve tulajdonképpen bizonyos passzívitás jellemzi. Ez volt ugye Szent Pál apostol állásfoglalása is a rabszolgák problémájában. Hiszen ha az akkori rabszolgák tôle kértek volna tanácsot sorsuk javítására, azzal a tanáccsal emancipációjukat elô nem mozdították volna. Ne várjuk a kereszténységtôl ma sem, hogy a szociális kérdésben és más társadalmi probléma megoldásában a faltörô kos szerepét vállalja. Talán erre is azt mondja az Úr: Az én országom nem e világból való. A világra okvetlenül nagy kihatása lesz, de nem lesz forradalmasító hatalom. (1915. nov. 30.) Honnét vegyük papjainkat? Az élet nem ütközött bennem. A szemináriumi élet az én öblöm volt, de nem nyílt tengerem! Ezt érezte ki Gerely József, amikor a Diadalmas Világnézet című munkámat elolvasta: ,,Írójának nem voltak szenvedélyes problémái; a hit ütközéseit átélhette, de az élet, a vér, a társadalom nem ütközött benne; e részben elzárt öbölben élt...'' Kitűnô kritika, s okos és mélybe ható kritika, melyet én két kézzel aláírok. Csakhogy most az a kérdés, honnan vegyük papjainkat? Azok közül-e, akik látnak, tudnak, de nem ütköznek; vagy azok közül, akik ütközésben állnak? Ez utóbbiak nem ébresztenek bizalmat a hívekben. A hívek olyan papokat akarnak, kiket az élet erkölcsileg meg nem viselt, s a kódex szerint kifogástalanok, s akikrôl inkább azt mondják, hogy az életet amúgy igazában nem ismerik. Akik meg vannak viselve s talán bölcsebbek, azokra nem tudnak feltekinteni; pedig ez az igény, hogy föltekinthessenek rájuk, ha nem is érdemük, hanem csak kegyelmük, hogy fönt állnak s le nem sodortattak. De hát a Szent Szűz is ilyen! (1914. jan. 28.) Minden papnak lábát megcsókolnám... Azt gondolom, hogy én jobban tisztelem a papságot, mint az engem. Ezzel ugyan nem dicséretet mondtam magamról; de hiszem, hogy igaz, mert minden papnak lábát megcsókolnám... A külsôséget nem gusztálom. Ami engem idegenszerűen érint, az a nagy világiasság s a túlságosan visszaszorított krisztusi élet hiánya... Tu autem Domine, miserere nobis! (1914. jún. 25.) ======================================================================== Kapcsolatban a természettel Isten Kerubja ,,Szállok csúcsról csúcsra...'' Rózsahegyi gyermekkorától kezdve élete végéig a természet rajongója volt. Szószerint vette az evangéliumi figyelmeztetést: nézzétek a mezôk virágait! (névszerint ismerte ôket). A hegyeket szerette a legjobban (,,ich bin ein Hochlender''), de nem turistaként járta a Kárpátok és az Alpok csúcsait, hanem imádkozva és az Isten fölsége elôtt megsemmisülve. (Egyszer elárulta, hogy a legmagasabb csúcsokra négykézláb kúszott fel alázatból.) A hegyekben fakadó források tükrében pedig minduntalan a lélek kristálytisztaságát kereste. Ablaknál állva gondolkodom... Itt vagyok megint ebben az udvari erdômben, ez udvari erdôre nézô szobámban; itt állok az ablakban s szívom a fák lehelletét, az nem öl. S jól érzem magam... Az ember egy darabja a természetnek, de azért még nem ismer mindent úgy amint van; hanem a természet illúziókkal áll elô... ezek a mi valóságaink, szubjektív világunk, mint a pehely a madárfiókán. De azért az ember léte, célja, ésszerűsége objektív valóságok... Hányszoros réteg ül a lelkeken, mely elcsavar gondolatot, fogalmat. Hány kormozás, mely elvette tükrét. (1901. aug. 27--28.) A természet tele van alakító erôkkel. Ma szétroncsolt lélekkel mentem ki a világba. Tinnyén kiszálltam, s nekivágtam az erdônek, mezônek. Fölséges virágos s napsugaras tájékon jártam, s megint elmerültem e csodaszépségbe, hogy a szenvedô, csúnya lét öntudatát kijavítsam. Ott öntudatlan szépség, itt csúnya öntudat... Honnan e gyöngélkedés? Onnan, hogy mi nemcsak individiumok, hanem szociális lények vagyunk; nemcsak az individiumok, hanem a világfejlôdés kínját is érezzük. De kint a természetben végre is a nemes individium gyôzi le magában, s segíti legyôzni a világban... A természet azért is hat nyugtatólag, mert folytonos munkás történésben leplezi le méltóságos nyugalmát... Minden szeretet fölcsap a Szent Lélekhez, s istenszeretetté válik! (1910. május.) Kapcsolatom a természettel. Átadom magam a nagy természetnek, felfrissülök tôle, lendületet, kedvet nyerek tôle... Örülök, hogy belém nyúl, hogy emel. Valóságos erô- és életforrásnak nézem. A hegyek, azok a hatalmas óriások, csupa egyéniség, önállóság, hatalom, fölség. Mikor hatalmas hegyek elôtt állok s nézem azokat a vörhenyes sziklákat, a geológia hatalmak ciklopszfalait, hát mintha gyúrná a lelkemet... imponál s megdolgoz s örülök, hogy ily nagyság szól hozzám. Ilyenkor átadom magam a hozzám szóló nagyságnak. Minden hegy, liget, erdôtisztás élet- s erôforrás nekem: friss vizek fakadnak belôle; voltaképp pedig bennem fakadnak a benyomástól... Csodálatosan hathatós, teremtô benyomások ezek, s ki nem fogy belôlük az a nagy természet, melybe Isten állított bele minket. Ô naggyá teremtette a természetet, fölségessé, -- szépnek teremtette, bájossá, bűvölôvé, mágikussá, s tele hintette az erô motívumaival, hogy lelkünkhöz szóljon... Játszik a lelkemen, -- hát azon legyen minden húr s hang, hogy jól rezegjen; úgy, ahogy ez a benyomást keltô kéz akarja. Amikor szűk sziklaszorosokban állok s nézek fel azokra a szürke, vörhenyes ormokra... mintha csak gyúrnák lelkemet, de nem törnek össze. Hát természetesen átadom magam a velem foglalatoskodó nagyságnak; hadd húzzon fel, hadd imponáljon, hadd meredjen fel az égbe; hadd legyen erôs, magas, lelkes. Hiszen ezzel több vagyok: ezen a nagyságon emelkedett leszek én is... Mert az ember emberek között kicsiny lesz és elveszíti a nagy kilátásokat; a közélet durvasága lenyomja a lelket... Fürdô kell neki... harmat... a fenyôfákról leszivárgó olajok illata elcsitít bennem minden panaszt, s kivész belôlem minden diszharmónia. (1911. júl. 31.) ,,Szállok csúcsról csúcsra'', konzseniálisan a természettel. Tragôsben vagyok... a vizek völgyében s járok fel a hegyekre s szállok csúcsról csúcsra, s fürdik a lelkem a kristály-folyások gyönyörű vidékén. Ezek tisztítják az érzéseket és mossák le s viszik el a folyóvíz örökösen megifjuló energiájával a piszkot, ami ránk száradt, az állott gondolatot, a fájó és megavasuló érzéseket, mindazt, ami nem lélek, hanem aludt vér s holt érzés. Jaj, azért szeretem úgy a vidéket és a hegyeket, a helyzet-energiák ez égbemeredô szimbólumait s azokat a mindig friss, soha ki nem fáradó lejtéseket, szökelléseket, a hullámok játékát, kivált, ha az oly tiszta, hogy fenekére látunk. Az ilyen vidék konzseniális a szellemmel, a lélekkel. A hegyeken felnyúlik a lélek, s fölegyenesedik, égbe tör, -- a vizeken pedig fölfrissül, tisztul... Itt vagyok én otthon! Itt lihegek és lélegzem s eltelem, itt gyullad ki szemem s érzésem, itt omlik rá lelkiségem, mintha végtelenbe nyúló s nedves selyempapír s annál is finomabb volna, hogy lekopírozzam magamba a hegyek-völgyek vonalait, az erdôk s sziklafalak árnyalatait, hogy felszívjam az áfonya s a páfrány harmatát. S azután megint hallgatózó lant a lelkem, hogy kifeszült s érzékeny húrjaiba fölvegye azt, ami hangból, zúgásból, panaszból leng erdôn, réten s elraktározza mindenütt a hangok e töredékeit, e le nem kottázható törtjeit, e néma, csak itt- ott felcsengô ünnepélyes szimfóniát... Azt Te tudod, Uram, hogy szeretlek és szívlak és élvezlek kimondhatatlan; s hieroglif nekem minden bokor s minden úszó, fehér, kékes, bíboros felhô; csodálom palett-táblád színgazdagságát s ünneplô bemutatkozásod garderobját; Te Úr és Úrnô, Te nemetlen szellem, férfi és nô, anya és szűz egyben, te Isten, Istenem, Ámor et Caritas; vér, harmat és spirituális unctio! (1911. júl. 22.) Hegyek között. Föl, föl a lelki emelkedettség magaslataira... Mennyi kegyelmet kaptam Kalocsán és Rómában. Ilyen hálás, lelkes érzés illik ide, a hegyek közé.. Valahogyan úgy tetszik, hogy fönt a hegyen állni, mikor fejünk fölött csak az ég, szimbóluma annak, ahogyan az ember áll Istennel szemben. Fönt a Pribicen álltam és kiemelkedtem mindenbôl, ami szorít, ami nyom, ami ránk akarna borulni, s néztem a végtelenbe: szembeállónak éreztem magamat a hatalommal, a végtelennel, a szuverénnel, a szelek szárnyán járó Szentlélekkel, a fergetegekben hatalmát megéreztetô Istennel. Igen, itt éreztem, hogyan kell állnom lényem közvetlenségében, lelkem kendôtlen meztelenségében Istenem elôtt, e világ ura s az én Uram elôtt, hogyan kell állnom s kapitulálnom kegyelemre... Itt állok, hogy vegyem ôt, fogadjam, hogy mint vihar jöjjön, s lelkem lobogó, s csattogó zászlaja legyen, dagadó vitorlása legyek, s ô ragadjon, ahová s amerre akar. Hát itt van tér, távlat, szárnyalás, rohanás nagy stílusának világa! Hol járjon az Isten lelke, ha nem itt a magasban? Ott lent a háztetôk, fák, bokrok, dombok hepehupáján elmegy kedve; minden ág és cafat belekapaszkodik... Tán beálljon utcaseprônek, szúnyog- és légykergetônek, ô, a szférák lovasa?! Ah, jöjjön fel ide, -- szélnek, Szentléleknek, förgetegnek fönt van a hazája, -- s mi is iparkodjunk mindnyájan fel, fel! Végtelen látóhatár kell nekünk, hogy igaz, tiszta, nagystílű, isteni emberek legyünk! (1911. aug. 1.) Mi a teória és mi a praxis? Magas sziklák alatt álltam a Klammban, 800--900 méter magasságra tolta fel a régi geológiai katasztrófák ereje a szirteket s úgy merednek vele az égbe. Mily magaslatok! Szemünk csak könnyen bír velük, de ez nem megtapasztalás, ez csak szemlélet, tehát teória. A megtapasztalásban akkor van részünk, ha megmásszuk. Ez praxis... Csak ha felmegyünk, akkor tudjuk igazán. Ez a tudás igazi, közvetlen. Magasak hát azok a sziklák s ôserô kellett hozzájuk; de azután felnézek a szirtek fölött úszó felhôkre! Istenem, mily magas az s mily könnyen jár ott; mily más erô emelte oda. Hogy erôlködnék a geológiai erôszak, hogy ezeket a szirteket oda emelje. Ennek magyarázata, hogy új állapotok, új erôk, másfélék lépnek föl itt; itt szakadékok, de ott fönn simaság; itt csupa útban állás, ott csupa szabad tér. Hát íme így van ez az életben is... (1911. júl. 16.) ,,Sokat merengek a vizek fölött...'' Valami mélységes szimpathia húz a víz felé, a föld vére, a tisztulás eleme felé. Kövek és vizek együvé valók; ahol föld van, ott a víz nem uralkodik... Ó, ott fent a hegyek között. Ott, ott van a víz otthon! Ott fiatal és életkedve van... Körülöttem virág, élénk, tüzes szemű, színpompás flóra. Ilyenkor kitör belôlem mindig a magaslati, hegyvidéki lélek szenvedélye: Ich bin ein Hochlender: a magaslatok vonalain nyúlik el lelkem... Azért szeretem a hegyeket. Más ám a világ, ha béka- szemmel, alulról és más ha sas-szemmel, felülrôl nézzük... (1911. júl. 28., 29.) Nagy igényem megfürödni, lebukni, elmerülni, kilocsolni, kiöblíteni s azután a folyó víz áramait átbocsátani lelkemen. Lelki fürdôt értek. Sok ugyanis a lélekben a fenékiszap, érzelmet felidézô lerakodás. Fájós lesz ettôl a szívünk... Ah, ki, ki vele! Villámló vízsugarakkal üssünk szét, ami belénk száradt. ...Azért kell hát fürdô; kell a természet Isten-adta elemeiben elmerülnöm. (1911. aug. 3.) ,,Bámulom az esôt...'' Az esô a világ egyik legtitkosabb s csodálatosabb tüneménye a világnak. De bámulta azt Stolz Albán is, aki esôben szeretett sétálni; sôt bámulta az ôsi Jób, aki ily elragadóan beszélt: ,,Uram, ki nemzed a harmatcseppeket''. S bámulta, hogy a víztömegek nem jönnek le egyszerre, hanem cseppenként. Bámulta a zápor iramát s azt a csendes esôt, mikor az Úr számlálni látszik a cseppeket... Ah, csak legyen szemünk! Akkor értjük, hogy Emmerich Katalin fölemelte a harmatos réten szoknyáját, hogy ne üssön le virágról, levélrôl isteni gyöngyszemeket. (1915. ápr. 5.) Fészek a szenteltvíztartóban Nem képzelhetek magamnak lazább talajt, mint ezt az osztrák-magyar monarchiát! No, de Isten veled politika! Szebbrôl is írhatok: Van egy nagy tengeri csigahéj szenteltvíztartónk a kápolna elôtt. Az ablak a folyosón mindig nyitva, s így egy szemfüles légykapó (rigóhoz hasonló, vonuló énekesmadár) ott rakott fészket a szenteltvíztartóban! Most ott fészkelôdik öt buksifejű fióka egymás hátán. Feljebb akasztottam a tartót. Gondolom sok szívszorongást állt ki, mikor minket ott alatta járni-kelni látott! (1914. jún. 20.) ======================================================================== ,,Fordul a szél'' Isten Kerubja Történelemszemlélet. Prohászka és a történelem! Két fázist lehet megkülönböztetni történelem-szemléletében. Római és esztergomi éveiben a németországi Centrum mozgalom hatására abban reménykedett, hogy az európai és benne a magyar kereszténység ügye még korántsem veszett el; éppen ezért minden képességével a közéleti, sôt politikai szolgálatra is készséggel vállalkozott. Úgy gondolta, hogy a Szent Ignác-i ,,két zászló'' harcának új korszaka köszöntött ránk, és meg volt gyôzôdve, hogy az Egyház közéleti szerepét a szabadkôműves, liberális és szociáldemokrata színekben felvonuló ellenség nem tudja megsemmisíteni, legfeljebb átmenetileg háttérbe szorulunk. Amikor azonban látnia kellett, hogy az elodázhatatlan belsô reformot nemcsak a világi keresztények, de az egyház vezetôi sem hajtják végre, egyre jobban átalakul szemlélete, és nyíltan vallja, hogy tömegek helyett a személyeket és az azokból alakult csoportokat kell az Egyház fundamentumának tekinteni. A nagy kiábrándulás éveiben fogalmazódott meg lelkében a prófétai látomás: vagy reform, vagy jön a revolúció, de az véres lesz! -- Nem változott szemlélete a kudarcba fulladt ún. keresztény kurzus éveiben sem. Magára hagyták. Hiába javasolta barátjának, Csernoch bíboros prímásnak, hogy az egyházi nagybirtokokat osszák szét. Megelôzte korát. Eszméit a történelem és a Vatikáni Zsinat mindenben igazolta... A háború a Sátán műve. Nincs kedvem írni. Ha a mélyre nézek, s kérdem, mi történik itt, hát megborzadok... a csontok törnek s a testvérgyilkosság dühébe beleheccelt katonák kilehelik lelküket. Nem, ezt elgondolni is borzasztó! Hol van itt a krisztusi szellem? De minek a pokolban Krisztust emlegetni? S ez a szégyen, -- ah, hogy ég a lelkem, melyben hit és érzés van! No, a Sátán, a princeps huius mundi, e világ fejedelme erôsen ül székében s kormányoz ropogósan... S a mi lapjaink mint ôrült dervisek ugrálják körül a hekatombákat! Ezeket kellene odaküldeni, de nem a fôhadiszállásra, hanem a gödrökbe! A rettenetes csatákról, no meg a sajtó hazugságairól nem írok. Igazi boszorkánytánc a hatalom trónja s az aranyborjú körül. Az ember szégyenli magát, hogy ember... Nekem egyáltalában megáll az eszem, s ha háborúra gondolok, nem találok más megoldást, mint azt, hogy aki magát felmagasztalja, az megaláztatik. Az európai kultúra, melyet az értelmi fejlôdés szédülete hitetlenségbe sodort, voltaképp mindannyiszor a nihilizmusba téved. A háború nihilizmus. A nihilizmus az a hazugság s blazírtság, mely a lelket megszállja; az a nirvána, melyben nemcsak életcéltudatot, hanem eo ipso emberi méltóságunk tudatát elveszítjük. Nos, ha az elvész, nincs akadálya az emberirtásnak... Voltaképpen ez mind állatiasság, alávalóság, Isten átka. Mondják, hogy az ember imádkozni is megtanul, -- de Isten mentsen meg, hogy a háborút a vallásosság iskolájának tartsam. A pokol nem az ima-tanítás helye; a háború pedig annak tornáca. Uram, ne a kaini bélyegek szemléletével vezess be a gyermek Jézus arcának rózsái közé! Nem, nem, -- semmi köze Krisztusnak a háborúhoz, a kartácsokhoz, a nagy szomorú pusztításokhoz. Hál' Istennek én sehol se szerepeltem mint hadbavonulók megáldója, mint zászlók szentelôje s mint hôsök megbámulója; sehol, soha! Ez evangéliumi vigaszom is... Egy nagy fátum vezeti a világot az Isten kalapácsa alá. (1914. szept. 23., dec. 19., 1915. jan. 15., márc. 14.) Vége egy világnak. Requiescat in pace. Nov. 20-án meghalt a király, Ferenc József... De meghalt az egyház fôkegyura is Magyarországon, s elôtte elmentek azok a Simorok, Samassák stb. no meg a káptalanok, a Majtényiak, Gyurcsekek stb. óriási dependenciás, aranykeresztes sorai. Most ott van köztük a Sacratissima Majestas... Mondhatni, hogy a magyar egyház saturnusi korszaka bevégzôdött s új korszak kezdôdik... Csakhogy minket külsô megpiszkálásokkal és csak hátbaütésekkel lehet elôbbre vinni! Így van függôvé téve az egyházi fejlôdés a külsô stimulusok behatásától és nem belsô erôk feszültségétôl... Külsô dolgokkal, rendeletekkel úgy sem lehet az egyházon segíteni; az ô regenerációja a lelkek felborzolása; az ô motorát a szentek szelleme fűti. Ezt a hatalmat pedig nem korlátozza semmi. Azért hát teret a szenteknek, szabad pályát a hôsöknek. Nyugodjék békében Ô Szent Felsége egész püspöki és kanonoki kúriájával együtt! Requiescat Sacratissima Majestas cum tota sua curia episcopali et canonicali in pace! (1916. dec. 9.) Ez a háború apokalipszis. Ez a háború kinyilatkoztatás... apokalipszis... egymás után tárulnak föl a vadság örvényei... s pattannak ki mélységekbôl a vörös, fekete, fehér lovakon száguldó lovasok, kik egyre csak bajt hoznak! Az apokalipszis mindig szomorú, mert fin de sičle-t mutat... világvéget... belebukást! Fájdalma kijózanodás... szégyen, s hova meneküljek kínommal? Mindegy: ecce homo! Megváltás kell neki! Ô maga felsült s csôdöt mondott a maga önmegváltásával az egész vonalon. Félek, hogy esteledik; kialudt a napfény, a meleg s a szeretet. A nagy nemzettestekbôl mintha jégbefagyott bolygók volnának... így tesz a jég... Mily szellemek fagytak meg... mily kritikusok, esztéták, misztikusok... mind belefagytak a gyűlöletbe... Ez azonban nekem nem annyit tesz, hogy az Evangélium csôdöt mondott, hanem azt, hogy nem értem fel az Evangélium magaslataira. Nem a keresztény kultúra ment tönkre, hanem ez a kultúra nem keresztény... még nincs ott fenn. Ne azt mondják, hogy szakadjon el attól, ami eddig vezette, hanem hogy ismerje be relatív voltát s tegye meg a lépést továbbra! A teljesebb emberséget, amit az evangélium inspirál. Ne az inspirációk ellen, hanem irányukban haladva. (1916. szept. 22.) ,,Fordul a szél...'' Elsütöttem a nagy ágyút: az Omge gyűlésen beadtam a földosztásról indítványomat. Röviden jeleztem s okoltam, hogy miért. Örökbérletre gondoltam, mert másra nincs pénz... s ne érezze a bérlô, hogy bérlettel áll szembe, hanem valami, ami ,,örökké'' az övé... Máris megkezdôdött a sajtóvélemények árama. A Világ című napilap is borzasztóan kifent, s kapok iratokat s táviratokat mindenfelôl. Igazán nagy követ dobtam a Velencei magyar tóba, ebbe a széles, sekély vízbe. Most kavarog s gyűrűzik. -- Lehet mindenféle kifogást emelni e javaslat ellen; de azt el kell ismerni, hogy a népet magyar keresztény irányban kell földdel megtámogatni, -- no és a latifundiumok (az egyházi nagybirtokok is!) igazán megértek a megosztásra nálunk is. (1916. ápr. 25.) Hogyan akarok beállni az új világba? Úgy mint akinek szemébe csap Istennek világokat alakító lelke. Tudom, hogy sok ,,hulla'' van a hajón -- jaj, de mennyi! De hullákhoz ragaszkodni ôrület vagy fanatizmus! Sok ember van a világon, ki a régihez ragaszkodik még akkor is, amikor attól irtóznia kellene! Ó, Szentlélek, egyházad már csak nem lehet ilyen lelkületű! Lehetetlen, hogy meg ne értse a forgandóságot! Lehetetlen, hogy aki a szántóvetô paraboláját hirdeti, a világ hantjainak forgását ne értse... (1919. máju. 25.) Proletárdiktatúra: ,,az Isten ítélete ki lett mondva, csak végre kellett hajtani.'' A proletárforradalom le akarja törni a világot s ítéletet ül fölötte. Neki ezt tenni passzió, szenvedély, gyűlölet is, irigység is, káröröm és igazság is. Úgy látszik mintha ô ülne ítéletet, de nem ô, Isten ül! Ô csak pribék, az ördög. Az ítélet ki lett mondva, csak végre kellett hajtani. Ne akadjunk fönn a pribék kegyetlen, mocskos alávalóságán, -- hisz pribék, arra van nevelve: canaille, vadállat; a vadállatok tépték szét a vértanúkat, de a hitvány bűnösöket is, s e vadállatok a kultúrvilág ôserdôibôl kerültek: saját nevelésünk! (1919. jún. 20.) A kereszténység vereséget szenvedett? Világiasan szólva az egyház, hogy ne mondjam, a kereszténység vereséget szenvedett s azért szükséges, hogy belsô erejének s morális fölényének valami impozáns kifejezést s erôteljes megnyilatkozást adjon; ezt csak híveinek hitében, ragaszkodásában s buzgóságában adhatja. -- Adja Isten, hogy erre máris képesek legyünk. Mivel azonban a katolicizmus és a modernizmus között az ellentét óriási s az anyakönyvi keresztények száma légió, szükséges a rostálás! Rostát, rostát s félre a szeméttel. A szocialista, kommunista tatárjárás megnyitja tán a szemeket jobban. (1919. jún. 30.) Isten az úr a világban. Ô tartja a kormányt! Szegény, lerogyott magyar társadalom, ily tehetetlenségben, így kipréselve és lelket vesztve még nem volt. De hát ez alatt a világtörténelem epikai pátoszát is ki kell érezni, s nemcsak óbégatni, hanem csodálni a kalapáló mestert! s örülni a műnek, mely itt készül! Mi az a mű? A nagy történelemben ugyanis nemcsak anekdoták, hólyaggá felfújt embernek bravúrjait és a nagy tömegnek hangyaboly-életét nézzük, hanem a nagy metafizikusnak munkáját csodáljuk. Az ôserô, a teremtô hatalom stílusában idomítja ô most is a világot... Zűrzavar ugyan minden, s törik a világ, de a zűrzavarban nagy célok tendenciái feszülnek s jobb világok eszményei tolakodnak a történelmi öltözôbe... Testet kérnek, alakot az új eszmék s eszmények. Ne nézzük, kik vltöztetik; ne nézzük, mily mocskos, piszkos fickók képviselik. A nagy építész mindenfélét jármába fog: csirkefogót, zsebtolvajt, betyárt, cigányt, csalót s közéjük vág: uccu neki! Higgyünk a nagy mesterben, higgyünk a művében s műve folytatásában... Hiszek a világtörténés folyamán érvénysülô Istenben; dacára bűnnek, ördögnek, mégis csak Isten az Úr a világban. A nagy vezér, a nagy metafizikus vezet. Magunk csak eszközök, sakkfigurák vagyunk... (1919. júl. 5.) Új világot akarunk a letűnt helyébe. Megint gondolkodom az új alakulásról. Bizonyára a szociális fejlôdésé a világ... Maga az irányzat, az emelkedés, a felszabadítás, az egyenlôsítés a több igazság kitűnô. Ebben egy immanens etosz s moralitás van. Morális, etikai elemek ezek. Isten gondolatai. -- Érezzük, hogy mennyi rossz volt a régiben, mily zűrzavar összekeverés az Isten országában... Kettészakadt a kultúra, mi panaszoltuk, hogy ketté van és nem tudtuk egységesíteni. Hitetlen volt egyetem, irodalom, színház, -- hitetlen és aposztata a politika, gazdasági élet. Ketté hasadt az európai szellem, mint a ketté hasadt fa, hajó... Folyton kúráltuk, kuruzsoltuk. Tudtuk, hogy az ember s a társadalom nem lehet kettô, hanem egy! Nem lehet más az imában s más az életben. A keresztény elveket a világ megtagadta... tévtanok jártak, hódítottak s elrontották a világot... Mennyi vízár, piszkos folyás elegyedett az európai kultúra folyamába s ott kavargott s ezt mind keresztény kultúrának akartuk mondani, distingváltunk, magyaráztunk... Tehát ezzel szemben mi is új világot akarnánk. -- De ôk ezt az új világot új etikán, hitetlenségen, hegeli, marxi etikán akarják felépíteni... Mi volna a mi dolgunk? -- A mi világunk más, -- külön van. Ez az ô új világuk is az ördögé, s az Evangélium szigorúan elveti... az Isten író keze s ujja rajta: Mane, Tekel, Ufarzin. -- A mi alapunk más most, mint volt; tán jobb. De bizonyos, hogy külön kell, nem a technikát, de a lelket veszem... Régen a tan (a mi tanunk) tiszta volt, de a praxis nem, -- azt látom, hogy a túlságos összemelegedés (a mindenkori hatalommal) a hibákért való felelôsséget is ránk hárította. Aztán pedig beleszoktunk, s a hatalommal együtt mentünk, élveztük a hatalom, a possessio elônyeit. -- Aztán a klerikalizmus ne legyen választófal: közelebb a hivôt s a pásztort; ne osztály, ne bürokrácia! Legyenek a hívek igaziak, ne név szerintiek. Övék legyen az egyház, éppen olyan tagja, mint a pápa s a papok, ha nem is egy a hatalom! (1919. júl. 6.) ,,Nem akarom, hogy a kereszténység csak ambulancia legyen...'' A kereszténységnek látnia kell hivatását a jelenben is. Nem akarom tehát, hogy Szent Vince-konferenciák s szamaritán egyletek szolgálataiban kimerüljön. Mi kell ehhez? Elôször a megértés, hogy mi a mai idôk ízlése, a mostani világba-helyezkedés stílusa? Ezt érezni kell; csak aki érzi, az érti. Lehet-e most egy nagybirtokos-egyház? Értik-e az Isten gondolatait, akik azt akarják, hogy változatlanul megmaradjanak az egyház ingó és ingatlan javadalmai? -- Nem, akik ezt akarják, azok a holdban élnek, -- de a világ majd rendet csinál közöttük... Nem látják az isteni rovásokat, az eszmék széles barázdáját, melyet az idô törtetô gôzekéje tör! (1919. júl. 19.) Társadalmi revolúciót ne várjunk az egyháztól. Még mindig vannak, akik szinte sajnálják, hogy nem a katolikusok csinálták a forradalmat, hanem a szocialisták... Elôttem tisztán áll, hogy ez nem a mi mesterségünk. Új idôk, forradalmak ott készülnek, ahol forronganak agyvelôk, szenvedélyek; szikrák ott pattannak, ahol ütköznek érdekek. Természetesen a szenvedésben! -- Az egyházi tan a maga statikus, örök elveivel inkább a meglévôt és a gazdasági rendnek felforgatás által történô megteremtésére nincs pátosza. Társadalmi revolúciókat az osztályharcosok csinálnak és nem azok, akik beidegzôdtek a fönnállóba... Tehát mindenki tegye a magáét: a dinamit, a napsugár, a kráter s a szív! De ha majd az ár leszalad, a katolicizmus mindig jelen lesz az emberek lelkének formálásánál. Ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy ha nem is vagyunk forradalmárok, nem vallhatjuk a forradalom elveit! Hiszen harc, újság, alakulás, fejlôdés az Isten gondolata. Lehet ugyan a katolicizmust úgy beállítani, hogy szemben áll minden újítással, a testtel, a bátorsággal, a természettel. De ez baklövés! Van az emberiségben mindig elég pogányság, de van benne jó is; az egyiket úgy kell üldözni, hogy fölemeljük s átemeljük a pogányt a kereszténységbe. (1919. júl. 20.) Uram, adj Atlaszokat. Ami nekem az egyháziaknál feltűnik, az az, hogy nélkülözöm bennük a pondus vitae-t. Ezek az úttörôk nem sziklafúrók, -- várják, amit a világ hoz, különben pedig nem lendítenek rajta. Ah, Uram, adj Atlaszokat, kik nyögnek a világ súlya alatt; adj munkásokat, kik a nagy realitással kapcsolatban józanul néznek, s látják a hegyeket, melyeken át kell törniük. A prímás szombaton este jött, vasárnap voltam nála. Ajánltam, hogy az egyház mondjon le javairól; nem akart tudni róla. Természetes, hiszen nem is reméltem, hogy hajlik szavamra. Reparálják a palotát. Istenem, a kis-bibliotéka Krisztus szobrát lövôcélnak használták! Mily érzésekkel megyek vissza e házba? Azért térek vissza, hogy Krisztusnak ezért elégtételt nyújtsak. Mélyen megrendülve nézem sebeit -- hisz ô nézte bűneimet. Domine miserere! Ott akarok hálni abban a szobában! (1919. júl. 28., aug. 8., aug. 24.) Megérezni a világtörténelem szelét. Az egyház hajója holt tenger vizén ténfereg. Különös állítás, mikor a világtörténelem vizein evez, melyek ugyancsak kavarognak, de a benyomás mégis az, mintha alatta járnának... nem bírja befogni vitorláiba az idôk, a világtörténelem szelét. Ezt kell megérezni... Nem mondom, hogy nem reagál a támadásokra, a korszellem blazírt amoralizmusára; de az bizonyos, hogy nem érzi meg a világtörténelem szükségleteinek, a nemzeti s gazdasági átszervezôdésnek szelét! Ha ezt érezné, akkor Magyarországon saját érdekeit a haladó és fejlôdô nép érdekeivel kapcsolná össze... Az ellenséges áramlatot nem azzal gyôzzük le, hogy a merev hagyományosság álláspontjára állunk, hanem ha alkalmazkodunk... De hát a vitorlák lazán lógnak, -- az áramok dübörögve rohannak, s az egyház hajója áll egy helyben... Mi lesz a sorsa? Aki nem megy elôre, azt tolják, mégpedig úgy, ahogy Szent Péternek mondta az Úr: Más övez fel téged és oda mégy, ahová nem akarsz... (1916. júl. 12.) ======================================================================== Turzó Antal plébános Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Györgyi János polg. isk. hittanár mondta el nekem, hogy mint kezdô káplán nehéz helyre került, ahol a principálisa keményen bánt a káplánokkal. Ennek következtében mindenki igyekezett menekülni. Ô is bejött Fehérvárra és panaszkodott Prohászkának. A fôpásztor türelmesen végighallgatta a panaszt, amelyet már nem egyszer hallott. Végezetül így szólt Györgyihez: Kedves János, úgy látom, nem jól tanulta meg a fizikát! -- Kegyelmes Uram, mindig jó jegyem volt fizikából. -- Akkor sem tanulta meg jól -- felelte a püspök --, mert ha jól megtanulta volna, akkor azt is tudhatná, hogy a felsôbb rétegek mindig nyomják az alsóbbakat. -- A következô dispozíció alkalmával nem feledkezett meg kedves káplánjáról és megfelelô helyre disponálta. ======================================================================== Kormos Ottó márianosztrai plébános Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Egyszer az apácák biztosan tudták, hogy mikor érkezik Szobra és a fôfegyôr vezetésével hintót küldtek elébe. A Püspök úr azt mondta: Izidor bácsi, maga csak menjen elôttem lépésben vagy ha akar, utánam, de én majd csak a Pipiske elôtt fogok felszállni. Pipiske a Márianosztrát eltakaró domb Szob felôl. Itt tényleg felült és a jó nôvérek örültek, hogy felhasználta kocsijukat. Csak évek múlva mondta el a fôfegyôr, Mészáros Izidor, hogy gyalog jött a püspök. Általában sohasem tudták, hogy mikor érkezik. Az itteni hívek csak onnan tudták, hogy Prohászka Nosztrán van, hogy olyankor égett a gyertya a gyóntatószékben, ami pedig akkor még ritkaság volt, hiszen a nagyböjtön kívül ritkán gyóntak a világiak. Úgy vélem, már az apácák miatt is gyóntatott. Még a plébános is csak akkor tudta meg, hogy Prohászka megérkezett, amikor észrevette a gyóntatószékben a gyertyavilágot. Egyszer dühösen is ment oda, mert azt hitte, hogy a gyermekek akartak valami tréfát csinálni, és akkor látta meglepetten, hogy a ,,tanár úr'' -- ahogy itt nevezték -- ül a gyóntatószékben. Abban a gyóntatószékben ült, amelyben a gyóntatók ma. Ez a templom külsô falánál van, a Szent András oltárral szemben. Bizony téli idôben elég huzatos és hideg. Kényelmetlen az ülés benne. Ha az ember hosszú ideig ül benne, bizony minden tagja meggémberedik, ô valószínűleg sokat használta. Idôsebbek többször gyóntak nála. Tótul is szívesen gyóntatott. Még több emlék beszélne a fegyházzal való kapcsolatáról, sajnos ezek csaknem teljesen elmosódtak és feledésbe mentek. Pedig tudjuk, hogy a rabnôknek is Ô prédikált. Szép templomuk volt a raboknak, oda jártak misére. Prohászka felhasználta ottlétét arra is, hogy ezeket vigasztalja, gyóntassa. A hívekkel szemben igen kedvesen, barátságosan viselkedett. Errôl van egy érdekes történet. A falu bírójának leánya ment férjhez, aki az akkori szokás szerint a ,,doktoréknál szolgált''. Természetesen az egész család hivatalos volt az esküvôre. Prohászka velük tartott és végig jókedvűen érezte magát a falusi lakodalomban. Amikor a levest megették, a vôfély hatalmas tálon a szárnyast hozta be, és itteni szokás szerint szép verset mondott hozzá. Azután egyet lépett, és megbotlott a küszöbben. A szép combok és mellek kiborultak a tálból, le a földre Prohászka háta mögé. A vidámkedélyű pap azonban nem vesztette el higgadtságát és mosolyát, hanem a plébánossal együtt és a nagyon sopánkodó és fülig piruló, szégyenkezô vôféllyel együtt villájukkal szedték fel a földrôl a jobb sorsra érdemes darabokat. Még évek múltán is nevetve említette, hogy soha nem evett olyan jót, mint akkor, amikor a földrôl kellett felszednie a lakodalmas ebédet. A hetven éven túl járó Szilágyi néni még ma is szeretettel meséli el ezt a kedves eseményt. Jól érezte magát ezen a gyönyörű vidéken. Egyedül vagy társaságban megmászta az összes környezô hegyeket, és átrándultak a szomszédos Kóspallagra is. Itt volt akkor plébános a ,,fekete barát'', Felicián atya, aki a Ferences rend reformja után lett világi pap, és mint ilyen, az akkori legszegényebb egyházmegyei plébániát kapta meg. Nos, egy alkalommal felkeresték Kóspallagot, és éppen a vasárnapi prédikáció idejére érkeztek oda. A jó Felicián atya éppen a halálról beszélt és azt mondotta, hogy bizony mindenkinek meg kell halnia, még a királyoknak is, de még a nápolyi királynak is. Ez a kitétel igen megtetszett Prohászkának, és szentmise után megkérdezte Feliciánt, hogy hogyan jutott eszébe a nápolyi király? Felicián azután röstelkedve vallotta be, hogy a közelmúltban Esztergomban volt és miután ebédre nem tellett, a hentesnél vett újságpapírba csomagolt töpörtyűt. Az újságpapíron olvasta azután a nápolyi király akkori, tragikus halálát. Ezt illesztette be a szentbeszédbe. Prohászka sokáig emlegette a koldusszegénységű Felicián atyára jellemzô történetkét. A lánglelkű apostol szelleme ma is itt él Nosztrán. Az esztergomi teológusok minden esztendôben kizarándokoltak ide, hogy példaképüktôl ihletést nyerjenek ezen szent helyen. Olyankor megilletôdve nézték a gazdag díszítésű szószéket, ahonnan szava szállt a hívek felé, betérdeltek és beültek Prohászka gyóntatószékbe, körüljártak a plébánián és kérdezôsködtek Prohászka felôl. Bár az lenne tôle a legszebb emlék, hogy géniusza valódi igaz ,,homo Ecclesiae''-t nevelne belôlük ma is! ======================================================================== Beke József gazdálkodó Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról 1956. februárjában Beke József maroshegyi gazdálkodó mondotta el egy lakodalmi beszélgetéskor Prohászka Ottokárral kapcsolatos következô élményét. A püspök urat sokszor láttam sétálni a maroshegyi réten és a szôlôk között, fiatal legény koromban. Legtöbbször titkárával jött. Az én szôlôm a rét mellett van. Egyszer, amikor a réthez érkeztek, látta a püspök úr, hogy a fű tele van virágzó tüskésszárú mérges növénnyel. Nézze -- mondotta titkárának -- ez igen sok kellemetlenséget és fájdalmat okoz az állatoknak. Pusztítsuk el. Erre nekiállt, az esernyôjével az összes szúrós virágnak leverte a fejét. Amikor végzett, odamentem hozzá, és mondottam, hogy bizonyára elfáradt a nagy munkában, jöjjön be a pincémbe egy pohár borra. Be is jött. Szívtam egy lopó bort, és soká elbeszélgettünk. Érdeklôdött családom iránt. Megkérdezte, hogy miért dolgozom mindig egyedül. Mondottam, hogy édesapám a másik szôlôt gondozza, ezért vagyok egyedül. Amikor elment, azt mondottam: Püspök úr, a következô alkalommal ne félmunkát tessék végezni. Nem elég annak a mérges növénynek a virágját leverni. Ki kell azt gyökerestül húzni. Mosolyogva fogott kezet, amikor elment. ======================================================================== Jandik József pápai kamarás Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Prohászka püspök urat a Regnumból ismertem már kisfiú koromban. Diáktársaimmal együtt eljártunk a katolikus naggyűlésekre, amelyeknek Prohászka Ottokár volt a lelke. Kimondhatatlanul lelkesedtünk. Tüntettünk, minden megmozduláson résztvettünk. Maguk fiatalok -- mondotta -- ma már sok mindent természetesnek vesznek, ami a mi fiatal éveinkben újszerű és hallatlanul nagy dolog volt. Maguk a régi Egyházat meg sem tudják már érteni. Akkor természetes volt, hogy a kanonokok gyönyörű fogatokon mentek a zsolozsmát elmondani. A reformtörekvés megvolt és mi ifjak lángoltunk a reformoktól. Az Egyházban nagy nyugtalanság volt a modernizmus miatt abban az idôben, amikor ,,Az intellektualizmus túlhajtásai'' című művét megírta Prohászka Ottokár. Nem azt akarta mondani ebben a munkájában, hogy az értelem argumentumai nem érnek semmit, hanem azt, hogy nem elegendôek. Igaz viszont az is, hogy borotvaélen járt. A Regnumba sokszor eljött. Többször étkezett is velünk. Nagyszerű volt ilyenkor a társalgás. Mi a Regnum? -- tette fel egyszer a kérdést ebéd közben. Nem lehet megmondani. Amint ezt a kompótot sem lehet megmondani, hogy milyen vegyület, hanem meg kell enni. A Regnumot is meg kell élni. Egyszer hivatott Prohászka Ottokár és a következôt mondotta: Látja, a teóriák világában élünk. A világ fejlôdésével való foglalkozás is mindig újabb teóriákat hoz létre. Mi azt hisszük, hogy a teóriákkal megoldjuk a problémákat. Maga is így van. Azt hiszi, hogy a teória megváltja a világot. Az Egyház törvényei a Szentlélek Isten alkotásai. Vannak az Egyházon emberi vonások, de a Szentlélek irányít. Ne higgye, hogy ebbôl az esetbôl kifolyólag az Egyház törvényei megváltoznak. Az emberek tévedhetnek, de az Egyházban a Szentlélek az, aki irányít. Csodálattal láttam, hogy az indexretétel után is ilyen tisztelettel tud Prohászka Ottokár beszélni az Egyház törvényeirôl. ======================================================================== Marcell Mihály egyetemi tanár Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Ötödikes gimnazista voltam, amikor mint kisszeminarista találkoztam elôször Prohászka püspök atyával. A teológusok gyóntatója volt, de bennünket, apró embereket is elfogadott lelkigyermekéül. Lelkigyakorlatot tartott nekünk. Beszédei rendkívüli hatással voltak rám. A hangja valahogyan melegebben csengett, mint Krammeré, a mi spirituálisunké. Valami vonzó volt a hangjában. Elhatároztam, hogy elmegyek hozzá. Mint egyszerű gyermeket fogadott. Gyónni jött tisztelendô úr? Letérdeltem, egy-két kedves szót mondott, de megint a melódia volt az, amitôl nem tudtam szabadulni. Ezután mindig hozzá mentem. Pályatételt tűztek ki számunkra: Igaz-e, hogy sötét a középkor? címmel. Elmentem hozzá anyagot kérni. Tetszett neki a dolog. Ilyen kis ember és már pályázik? Adott könyveket. A pályázatot megnyertem, aminek igen megörült. Ezután állandóan biztatott. A többieket is állandóan buzdította. Mindent megpróbálni -- szokta mondani. A meditációt ô vezette be a szemináriumba. Természetesen Ô vezette be a gyakori szentáldozást is. Amíg Prohászka Ottokár át nem vette a lelkivezetést, csupán egy napi áldozó volt a szemináriumban. Annyira szokatlan dolog volt ez, hogy úgy nézett rá mindenki, mint egy bolondra. Amikor elment Esztergomból, már minden kispap napi áldozó volt. A Laudetur köszöntés ismeretlen volt. Nos commendamus gratiis -- köszöntötték az elöljárókat. Csak 1896-ban köszöntöttünk Laudeturral. Indulatosnak csak egyszer láttam. Kihirdette, hogy a folyosónak a kápolna felé esô részén silentium religiosum van. Az egyik közülünk egy szót szólt. Indulatosan dobbantott egyet és ennyit mondott: Taknyosak vagyunk, vagy férfiak? Kemény szavak voltak, de többet nem kellett figyelmeztetni egyszer sem. A gimnazista kispapoknak évente egyszer beszélt nagypénteken. Úgy várták, mint az esôt a szárazság után. Egyik ilyen beszédének a témája volt: Verbum crucis; Verbum sacrificii et charitatis. Gimnazista koromban hallottam, de ma öreg fejjel sem tudom elfelejteni. Litografált füzetekben sok megjelent ezekbôl a beszédekbôl. Bennük van az Ô drága lelke. Vivere cum Christo -- ez volt a jelszava. A parancsnak megtartásáról beszélni és arra buzdítani, kufár dolognak tartotta. Sohasem hallottuk tôle a buzdítást, hogy tartsuk meg a parancsolatokat. Ezt természetesnek vette. Annál többet beszélt a belsô lendületrôl. Szeretett sétálni, kirándulni. Velünk is eljött. Nem jámborkodott, hanem a derű embere volt ilyenkor is. Körülvettük, eldalolgatott velünk. Dalos ember volt. Az imában szeráfi ember volt. Úgy térdelt, mint a mozdulatlan márvány. Lehajtotta a fejét. Nem mozdult. Amikor velünk elmélkedett, egy idô után felült, nehogy azt higgyék, hogy másképpen nem lehet elmélkedni. Késôbb visszatérdelt. Szentmiséje után mindig negyedórát adorált. A praesentia Christi töltötte el a lelkét. Megéreztük, hogy életének tartalma: a legszorosabb kapcsolatban lenni Krisztussal. A spirituálisi munkakörben utóda voltam. Ha pár percre is, de mindig felkeresett. Állandóan ez volt a búcsúszava ilyenkor: A szellemet vinni, fiam! Eszményképe volt a protektoroknak. A hozzá érkezett kérô levélre azonnal ráírta a maga ajánlását. Pl. ,,Carissime, itt ez a Gabi, úgy látszik jó gyerek, vegye fel, a számla havonta hozzám küldendô. P. O.'' (Megtörtént eset.) Pártfogoltjai után állandóan érdeklôdött. Derék gyerek? Szokta kérdezni. Püspöki életérôl csak azt mondhatom, hogy ember maradt úgy, ahogy eddig is volt. Nevelôm volt. Mint püspök is úgy szeretett továbbra is, mint gyermekét. Naggyá nôtt, de nem lett mellette kicsi az ember. ======================================================================== Pálos Lajosné, Székesfehérvár Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Egyszer Budapestrôl jöttünk haza. Az egyik fülkében ugyanakkor jött Prohászka püspök úr is. A kalauz is megismerte, és úgy irányította az utasokat, hogy ne zavarja senki a magányában. Figyeltem a fülkét és láttam egyszer csak, hogy tojást eszik. Elmondottam ezt késôbb nôvérének. Igen takarékos, mondotta Prohászka Irma. Ha utazik, mindig két tojást fôzök neki. Amíg hazaérkezik, el is fogyasztja. Szelesné Sárkány Mária családját többször meglátogatta. A nevezett elég kövér volt akkor. -- Így nem szabad elhízni -- mondotta neki. -- Így nem tud férjhez menni. Szokott-e tornászni? A tagadó válaszra azonnal odaállt és mutatta neki a tornagyakorlatokat, amit neki vele együtt kellett csinálnia. Megígértette vele, hogy ezután mindennap tornászni fog. Vásárhelyi belügyi államtitkárék mondották el, hogy az egyik bérmaútja alkalmával náluk szállott meg Prohászka püspök úr. Kérték, tegye ki a cipôjét, hogy az inas kitisztíthassa. Kora reggel azonban, amikor a cipôt keresték, már a Püspök urat sem találták sehol. A kertész mondotta el, hogy már kora hajnalban kiment a temetôbe imádkozni; a temetô gondozottságából vagy gondozatlanságából következtetett a falu lelkületére. Hörbiger Pál, a bécsi egyetemnek volt ôstörténettani tanára a ciszterciek dísztermében tartott elôadást jogelméletrôl. A nehéz szakelôadásra alig mentek el többen tíznél. Prohászka püspök úr azonban ott volt. Hamar beleélte magát az elôadás világába, együtt magyarázott az elôadóval, rajzolt a táblára, szavain mindvégig látszott nagy szaktudása. Az elôadás után pedig meghívta a professzort vacsorára. Egyik rokonom a húszas évek nagy lakásínségében lakás nélkül maradt. Prohászka püspök úr a szemináriumban adott neki ideiglenesen lakást. Egyszer összetalálkoztak a szeminárium folyosóján, amint vitte a kenyeret a pékhez. Hogy érzi magát az új lakásban? -- kérdezte Prohászka püspök úr. -- Jól -- válaszolta a rokonom. -- Csak azt sajnálom, hogy itt lakom a templom közelében és nem mehetek a templomba annyiszor, ahányszor szeretnék, mivel a két gyermek és a háztartás oly sok munkát ad. -- Higgye el, -- válaszolta a Püspök úr -- ez a maga legszebb imádsága, amikor így viszi a kenyeret a pékhez. Egy verôfényes nyári napon Budapestre utaztam. A budapesti utcákon elôttem ment Prohászka püspök úr kicsi inasával. Láttam, hogy a Püspök úr nagy lendülettel magyaráz. Kíváncsi voltam, hogy mirôl beszélhet olyan nagy hévvel, és a nyomába szegôdtem. A napsugárról, az életrôl és a napsugárnak éltetô erejérôl magyarázott kis inasának. A dologban a legszebb az volt, hogy Prohászka püspök úr vitte a nagy bôröndöt és a kis inas az aktatáskát. ======================================================================== dr. Némethy Ernô pápai kamarás Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával mondotta nekem Prohászka és Csernoch viszonyról a következô epizódot Némethy Ernô: Egyik szentbeszédérôl kísértem Püspök atyánkat. Váratlanul ezt mondja nekem: Ugye, kedves Ernô, maga tudja azt, hogy én a Prímást nagyon szeretem. - - Igen! -- válaszoltam. -- Tudja, a Prímást sokan félreismerik, és azt gondolják, hogy neki nincsenek érzései, nincsen szíve. Pedig nem így van. Asszisztáltam neki az aranymiséjén. Azt mondotta: Meg kell markolnom a szívemet, nehogy elsírjam magamat. Az egyik felsôházi szavazás után írja P. O. a következôket: ,,Janó prímás a király iránti tiszteletbôl Tiszára szavazott.'' Shvoy püspök úr szerint az erôs kifejezésnek a háttere a következô (ezt Prohászka püspök úr mondta el Shvoynak): József fôherceg járt Prohászka püspök úrnál és felkínálta neki a prímási széket. Az ára azonban az lett volna a kinevezésnek, hogy Tisza mellett kellett volna elmondani egy beszédet a felsôházban. A következôt válaszolta Prohászka Ottokár a fôhercegnek: Ezt magyar ember nem teheti meg. A tót, a ,,Janó prímás'' megtette. ======================================================================== Kuthy István rektor, prépost-kanonok Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Prohászka Ottokár igen szerette a cserkész mozgalmat. Tulajdonképpen Magyarországon keresztelték meg ezt az ifjúság nevelésének olyan nagyszerű mozgalmát. Megkeresztelésben viszont óriási része volt Prohászka Ottokárnak. Maga tevékenyen nem vett részt a mozgalomban, de rengeteg tanítványa és lelki gyermeke, jó embere volt a mozgalomban, akiken keresztül óriási hatást gyakorolt. Ezeket állandóan bíztatta, lelkesítette, ellátta utasításokkal. Ha hazajött útjáról, kimentünk elébe az állomásra fogattal. Legtöbbször én mentem ki eléje. Ilyenkor majdnem mindig az elsô kérdése volt: Mit csinálnak a cserkészek? Ha valami nagyon lekötötte, még aznap biztosan feltette ezt a kérdést. Tudatában volt, hogy mekkora erô a hazának ez a mozgalom. Táborba maga nem ment. Viszont, ha mi mentünk a táborba, már hónapokkal elôbb tudott a készületekrôl. Segítségét mindig kértem ilyen alkalommal, és mindig szívesen meg is adta egy-egy birka, táborhely és más formában. Meg is kérdezte: megkapták-e Pista úr? Egyet azonban mindig kért, néha valósággal könyörgött, hogy ne menjünk víz mellé. Ne terhelje a lelkünket -- szokta mondani -- ha szerencsétlenség érné valamelyik gyermeket. Amikor kinevezett spirituálisnak, felmentem hozzá és ,,mosakodtam'' elôtte. Kifejezést adtam félelmemnek, hogy ebben a tisztségben nem tudok megfelelni, hiszen erre nem is készültem; és a világi ifjúság nevelése lebegett mindig szemem elôtt. -- Nézze, kedves Pista úr -- mondotta Prohászka Ottokár -- magától nem várok mást, csak azt, hogy nevelje ezeket a kispapokat, mint a cserkészeket. Akkor nagyon meg leszek elégedve. Vizsgára szívesen jött. Az elsô vizsgán az újra megnyitott szemináriumban Ô elnökölt. A feleleteket figyelmesen hallgatta. Szinte döbbenetesen szerény módon megdicsérte a tanárnak a fáradozását, akinél elnökölt. A kispapokhoz mindig kedvesen beszélt és bátorította ôket a további tanulásra. A liturgiát is tanítottam. Tudtam, hogy nem feltétlen híve a latin liturgikus nyelvnek. Feltettem a kérdést az egyik kispapnak, bizonyítsa be, hogy miért van szükség az egységes latin liturgikus nyelvre. A felelô felsorolta. Ekkor így szólt Prohászka Ottokár: Na, és kedves, maga mindezt el is hiszi? Igen, hallatszott a határozott válasz. Na, akkor jól van -- mondotta Prohászka Ottokár. Csak én tudtam, hogy mi az érdekessége a kérdésnek. Törökbálinti káplán voltam, amikor kinevezett az aulába. Elmentem hozzá bemutatkozó látogatásra. Olyan hivatalos arccal fogadott, amilyennek sem elôtte, sem utána nem láttam. -- Jegyezze meg magának -- mondotta --, hogy az aula nem kanonok-gyár. Megütköztem és ezt észre is vette. -- Ilyen gondolataim nincsenek -- válaszoltam. -- Minden örömöm eddig az ifjúság nevelése volt és ezután is ennek szeretném az életemet szentelni. -- Egyszerre kedves lett. -- Ne búsuljon, gondoskodok róla, hogy ezután is legyen erre alkalma -- mondotta. Érdekes vonása, hogy az ô finom pszichológiai érzékével megérezte, hogy az aula, a kizárólag az aulának élô pap mennyire káros hatással lehet a papságra és mennyire ferde, egyoldalú embert formál az illetôkbôl is. Elôttünk egészen kiváló emberek voltak az aulában, akiket Prohászka püspök úr tisztelt és megbecsült, de észrevette bennük ezt az egyoldalú embert. Ezért törekedett arra, hogy olyan aulistái legyenek, akik nem tekintik ezt élethivatásuknak. Ezért akarta, hogy aulistái lelkipásztori munkát is végezzenek. Az egyházkormányzatban a gyors és friss elintézést szerette. Mindent hamar és életszerűen elintézni -- szokta mondani. A problémákat gyorsan megoldani, semmit bürokratikusan húzni vagy összekeverni. Sok-sok levelezôlapot vittem a postára, amelyeken maga válaszolt a problémákra és oldotta meg azokat. Sok dologról az aulisták nem is tudtak. A posta elintézési módja a következô volt. Elmentem a postára és a szekrénybôl elhoztam a postát. Felvittem hozzá és ô maga bontotta fel. Amit maga akart elintézni, azt félretette. Ezek nem is kerültek a kezünkbe. Mire délben felmentünk, már meg is válaszolta levelezôlapon vagy levélben. Ha levelet írt, a borítékot kifordította és újra felhasználta, majd maga meg is címezte. Ezek fôképpen olyan levelek és lapok voltak, amelyeknek személyes íze volt, vagy amit nem akart az aulistákkal közölni. Félt az aulista uralomtól. Az ilyen levelek természetesen csak fiktív számot kaphattak. A többit átadta nekünk. Ezeknek elintézése volt a délutáni munkánk. Az irodába ritkán jött le. Ha le is jött, hamar elintézte, amit akart és eltávozott. Mint püspök papjait igen szerette. Nem járt azonban a nyakukra. Általában megbízott azokban, akiknek valamilyen feladatot adott. Nem volt szokása, hogy utánanézzen. Szerette, de el is várta, hogy papjai felkeressék. Aki ezt nem tette meg, figyelmeztette is. Örült, ha papjai bizalmasan elmondották problémáikat. Érdekes vonása volt, hogyha jóakaratot és lelkesedést látott, külön utasítást nem adott -- tessék, csak csinálja. Irtózott viszont azoktól, akiket nógatni kellett, vagy akik anyagi haszonra mentek, általában akik messze állottak a papi szellemtôl. Az egyik plébánost például igen szívesen látta asztalánál fôképen azért, mert nagy viccmester volt. Bérmálásra mentünk hozzá. Az egész falu izgult, ismerve a plébános rendetlen természetét. Az asszonyok elôzô nap titokban a templomot rendbetették. Ott maradt azonban az irodai rendetlenség és a templomnak rendetlen fiókjai. Átszaladtam a sekrestyébe és láttam a nagy rendetlenséget, de már segíteni nem tudtam, mert pár perc múlva itt lesz és a szentbeszéde elôtt megtartja a vizitációt. Így is lett. Kinyitotta a fiókot. Arca mindinkább elborult. Amikorra tabernákulum ajtaját is kinyitotta, arca egészen elkomorodott. Elmondotta a szentbeszédét, majd bérmált. Bérmálás után átmentünk a plébániára. A két veszprémi kegyúr-kanonok is ott volt. -- Plébános úr, jöjjön velem a kertbe. Azt hiszem, nagyon megmosta a fejét. A vacsoránál egy szót sem szólt. Vacsora után kocsira ült és elhagyta a falut. Az eddig gyakori vendéget azután sohasem hívta meg asztalához. Az ebédnél olvasmányairól beszélt. Igen szerette azonban a tréfákat. Ezenkívül az irodaigazgatóval ilyenkor beszélte meg mindig a problémákat. Igen szeretett eljárni az iskolákba. A nyolcadik osztályosok vizsgáira mindig elment. A vizsga után mindig beszélt az ifjúsághoz. Egy életre szóló élmény volt az a számunkra. Igen meleg szíve volt. Se szeri, se száma jócselekedeteinek. Azonban annyira titokban tartotta jótékonykodását, hogy errôl sem a nôvére, sem az aulisták nem tudtak. Csak kívülrôl hallották jócselekedeteit. Igazi Szent István módjára tette ezt: Ne tudja jobb kezed, mit tesz a bal kezed. Karácsony délutáni programja volt a laktanyák meglátogatása minden esztendôben. Délután két órától ötig jártuk a laktanyákat. A karácsonyfa alatt beszédet intézett hozzájuk. Szép, férfias, meleghangú, egyszerű beszédek voltak ezek. Látszott a katonákon, hogy hálásak érte. Május 1-én mindig kirándult, rendszerint Tésre. Párszor én is elkísértem a május eleji tési kirándulásra. Várpalotáig kocsin mentünk ilyenkor és onnan gyalog a tési erdôbe. Azonban nem az utakon mentünk, hanem neki az erdônek, hegyen föl, völgyön le. A kosztot az aulista vitte hátizsákban. Az erdôben megfalatoztunk, majd azt mondotta, hogy most fáradt és alszik. Lepihent a fűbe és jóízűen aludt. Egyik alkalommal embereket vettem észre a völgy túlsó végén. Lassan közeledtek. Öreg asszonyok, gyermekek voltak, akik fát szedegettek. Akaratlanul elkiáltottam magamat. Prohászka püspök úr felébredt. Lefogta a kezemet és azt mondotta: Hagyja, szegény emberek, nem sajnálom tôlük. Ha egyéniségét akarom jellemezni, azt kell mondanom, hogy mindinkább elmélyedô, imádságos ember volt. Vacsora után mindig bejött velünk a kápolnába, amíg mi másnapra kikészítettük a szent ruhákat. Nyári estéken sokszor nyitva maradt az ajtaja és ablaka. Számtalanszor láttam, hogy ott térdel az ablak elôtt és a csillagokra szegezve tekintetét imádkozik. Óriási hatással volt ez reám. Nem tudom elfelejteni. ======================================================================== Györgyi János hittanár Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Legszebb vonása volt Prohászka Ottokárnak, hogy igen szerette papjait. A legkisebb káplánt is örömmel látta. Sôt, ha vidékrôl valaki Fehérváron járt és nem látogatta meg, szemrehányást tett neki. Ebédre mindig meghívott. Évekig tartó betegségem alatt sokszor meglátogatott. Amikor pedig külföldön gyógykezeltek, édesanyámnál érdeklôdött állandóan. A börtön és a gyermekpatronázs munkába állított be. Ez igen érdekelte. Igen szerette a polgári iskolát. Ô szerezte meg Székesfehérvárnak ezt az iskolatípust. A legszebb dispozícióm ez a kinevezésem. Az iskola nehezen indult. Innen-onnan kellett a tanári kart is összeszedni. Rám bízta az egész iskola megszervezését. A másik kedves intézete a hadiárva intézet volt. Sorsa után állandóan érdeklôdött. Amikor ünnepélyt rendeztünk, meghívtuk és el is jött hozzánk. Az egyik igazgató, bár jó ember volt, de vasárnap mindig igénybe vette a gyermekeket. A szentmise-hallgatás mindig kétséges volt; hol vadászat, hol egyéb elfoglaltság miatt. Jelentettem ezt Prohászka püspök úrnak. Ha kívánja, elhelyeztetem -- mondotta. Azt ne - - válaszoltam --, mert hátha rosszabbat kapunk. -- Ebben igaza van -- válaszolta. -- Tudja mit, én majd beszélek vele. -- Nem hivatta magához, hanem meglátogatta. Hogy mi történt, nem tudom, de ettôl fogva sohasem volt nehézség a vasárnapi szentmise körül. Egyszer három napot töltöttem káplán koromban Székesfehérváron. Megtudta Prohászka püspök úr. Ugye hozzám is eljön ebédre? ,,Mikor menjek?'' Határozza meg maga -- válaszolta. -- Pénteken megyek -- mondottam. -- Jó, gondoskodom majd róla, hogy jó ebéd legyen -- válaszolta. Az újság elvétele után sokáig nem mentem fel hozzá. Egy félév múlva már ô is látta, hogy az újság átadással félrevezették. ,,Szent Hörcsögnek'' volt igaza -- mondotta az aulistáknak. (Így nevezte ôt tréfásan.) Kérte ôket, hogy küldjenek fel hozzá. Dehogy megyek -- mondottam az aulistáknak --, elég kellemetlen volt az újságvita, nem akarok veszekedni. Nem is mentem fel. Állandóan érdeklôdött továbbra is, hogy szóltak-e nekem? Egyszer mégis meglátogattam. A legnagyobb szeretettel fogadott. Soha olyan elérzékenyülve nem láttam. Kitárta két karját és magához ölelt. Csakhogy végre láthatom -- mondotta. Leültetett és sokáig igen kedvesen elbeszélgetett velem. ======================================================================== Hell Ferenc ny. visegrádi Mindenkinek mindene. esperes-plébános Vallomások Prohászka Ottokárról Hell Ferenc, akinek Shvoy Lajos megyéspüspök volt a fôduktora és Prohászka Ottokár a spirituálisa, meghatódva beszél emlékeirôl. Az esti ima befejezése után még a szemináriumi kápolnában maradt. A zsámolyon térdelve adorált. Ha este bementünk a kápolnába, akár éjjel 11 vagy 12 órakor is, még mindig ugyanabban a helyzetben találtuk a kápolnában. Reggel fél hatkor mentünk reggeli imára a kápolnába, ilyenkor már láttuk hazajönni reggeli sétájáról. Rejtély volt elôttünk, hogy mikor dolgozik és mikor alszik? Íróasztalánál állva dolgozott a szobájában. Bennünket is itt fogadott, amikor a havi beszámolóra mentünk hozzá. Egyszer megkérdezte, hogy mit tartok a legnagyobb emelôerônek a lelkiekben. A napi szentáldozást -- mondottam. -- Nagyon jó emelôje van -- válaszolta Prohászka. A nem magyar anyanyelvűekkel szeretett anyanyelvükön beszélni. Egyszer németül a következôt mondotta nekem: Hell a neve. Vajon a fejében és a szívében is olyan, mint a neve? Indulatosnak csak néhányszor láttam. Tanítványai további élete rendkívül érdekelte. Ha kellemetlent hallott róluk, nyugtalanította. Ha aposztázia volt, hónapokra szótlanná, komorrá tette. Nagymarosnak öreg, jozefinista szellemben felnôtt plébánosa volt. Mivel a prédikálás nehezére esett, sokszor helyettesítette Prohászka püspök úr. Sokat foglalkozott vele, megtanította breviáriumozni és lelkileg teljesen egyensúlyba hozta. Szerette a tréfát és maga is sok tréfás dolgot tett. Az egyik tanártársa igen érdekes ember volt. Egyszer együtt mentek kirándulásra a kispapokkal. Ugyanazon a patakon legalább tizenötször átvezette a nehezen járó embert. Érettségi után nagybátyám, Metzger József nyergesújfalusi plébános a jó érettségi jutalmaként elvitt a Tátrába. Nagy csodálkozásunkra Prohászka püspök úrral találkoztunk. Elmondotta, hogy a legnagyobb csúcsokat bejárta egyedül. Nagybátyám figyelmeztette, hogy ez igen veszedelmes dolog és kérte, hogy vigyázzon életére, hiszen az nemcsak a sajátja, hanem az egész országé. Nem így van ez -- mondotta mosolyogva Prohászka püspök úr -- hiszen a legmagasabb hegycsúcson vagyok Istenhez a legközelebb. Ezeken a csúcsokon csak négykézláb lehet járni, tehát ebben a helyzetben hasonlítok legjobban Istenhez, akirôl azt mondja a zsoltáros: in manu eius omnes fines terrae. A fines terrae-t nem lehet másképpen érteni, mint a hegyeknek a csúcsai. ======================================================================== Prockl Gyula ny. igazgató tanító Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Prohászka Ottokárnak rendkívüli adottsága volt, hogy világosan és tisztán látott. 1915-ben tüdôbajjal voltam vizsgálaton az Erzsébet szanatóriumban. Szanatóriumi kezelés kellett volna, de nem tudtak helyet biztosítani. Már el akartam menni, amikor a folyosón összetalálkoztam Prohászka Ottokárral, aki a fôorvossal jött. Kedvesen hozzám lépett, majd a következôt mondotta a fôorvosnak: Ezt az embert gyógyítsák meg, mert nagy szükségem van rá. Megkaptam a szanatóriumi beutalást is. Nemsokára ezek után levelet kaptam Prohászka püspök úrtól. A levélben írja, hogy szeretne segíteni nehéz helyzetemben. Más módja azonban nincsen rá, mint a Szent Vince pénztárából kiutal 100 koronát. Érdekes volt az egyik bicskei bérmálás. A falu nagy elôkészületeket tett a Püspök úr fogadására. Díszkaput állítottak fel és lovas bandériummal az élén az egészfalu várta. A kitűzött idô elôtt azonban fél órával Felcsut felôl gyalog, esernyôvel és táskával besétált a plébániára. ======================================================================== Szarka Géza leánygimnáziumi igazgató Mindenkinek mindene. (Így láttam Prohászkát.) Vallomások Prohászka Ottokárról Nem éltem Prohászka közelében, talán annál mélyebben bevésôdött lelkembe az a néhány találkozás, amikor közvetlen vonzási körébe kerültem. Diákkoromban hallottam elôször beszélni. A fehérváriaknak megszokott dolog volt, hogy az ország apostolát életközelbôl láthatják és hallhatják, de nekünk soproni diákoknak ez ritka és egy egész életre szóló élményt jelentett. A vegyesvallású Sopron katolikussága akkoriban az élen haladt a katolikus mozgalmakban. Prohászka elôadására természetesen zsúfolásig megtelt a Katolikus Kör elôadóterme. Az én 16 esztendôs, korán érett fejem szívta, szívta magába a prohászkai gondolatokat, mint az éhes szivacs a vizet. A beszéd végén kiment a vér a fejembôl, úgy támogattak ki s csak a friss levegôn tértem magamhoz. Másnap azonban félórás elôadást tartottam a hittanórán Prohászka beszédérôl. Gyorsírással jegyezte? -- kérdezte boldogult Varga Sebestyén bencés atya. -- Nem kérem, csak megjegyeztem. Nagyon tetszett. ,,Ezért érdemes volt elájulni'' -- mondta jól értesült, kedves mosollyal. ,,Szokott?'' Soha! Ma így fejezném ki Prohászkának, a szónoknak hatását; egyformán tudta foglalkoztatni az intellektust és az érzelmeket. Az egész embert foglyul ejtette, mert egészen odaadta magát az egész igazságért. Ez volt hatásának igazi titka. Prohászkát, az embert itt ismertem meg Fehérvárott. Kezdô tanár voltam a húszas években. Mögöttem volt az Eötvös kollégium a maga sokrétű indításaival, szabadgondolkozású, antiklerikális szellemi hagyományaival. Ketten jelentkeztünk Prohászkához bemutatkozó látogatásra. Kollégám, a reáliskola tanára, évfolyamtársam volt az Eötvösben. Nem volt divat akkoriban tanárembernek bemutatkozó látogatásra menni Prohászkához. Jómagam nem gondoltam volna rá, valahogy ösztönszerű kegyelettel tiszteltem a nagy ember kevés szabadidejét. Barátom azonban, aki nagy diplomata volt, besodort hozzá. Eötvös mondja Gondolataiban: népszerűen csak az tud igazán beszélni és írni, aki sokkal, sokkal többet tud a tárgyról, mint amit közölni akar. Az ember ezt érezte Prohászkánál is. Rendkívüli szellemi fölénye azonban nem fajult fölényességgé, mert a szeretet, a lelki alázat és a finom humor átmelegítette egyéniségét. Persze a fönséget, ami lényébôl kiáradt, nem tudta nem létezôvé tenni, még ha akarta volna is, de a megnevelt lélek emberivé, lebilincselôen vonzóvá lett. Maga volt a természetes természetfelettiség. És ez imponált nekünk Eötvös- kollégistáknak. Volt egy-két elriasztó példa elôttünk a szellem önimádó részegjeirôl. Prohászka fönséges egyszerűsége annál jobban hatott reánk. Ez ám a nagyszerű propaganda a kétezeréves Ige mellett. Minden prédikációnál ékesebben szól. Ahogy Prohászka Fehérvár régi telepeseirôl beszélt, ahogy tanári problémáink iránt érdeklôdött, ahogy egy-egy humorszállal a beszélgetés szôttesét tarkítani tudta, az egészen lebilincselt bennünket, ifjú óriásokat. Törpéknek éreztük magunkat mellette, de nem kevesbítetteknek. Bizonyos vagyok abban, hogy az Eötvös Kollégium intellektualista egyoldalúsága idegen volt tôle, lúdbôrözött radikális szellemétôl, mégis az egész ember felülemelkedett benne minden elfogultságon. A szellem tiszteletében mindig azt kereste, ami összeköt és nem ami szétválaszt. De azután karddal választotta el, ami elválasztandó. Szinte vallásos gyengédséggel szerette a gyermekeket és tisztelte az anyát. Hogy mennyit harcolt a leánykereskedelem, a prostitúció és a törvénytelen gyermeket sújtó méltánytalanságok ellen, annak itt volt a gyökere, az anyaság áhítatos tiszteletében és a gyermek szeretetében. Ezeket látta maga elôtt, amikor ellenségeik, megölôik ellen harcolt. Hét évig voltam a székesfehérvári Anya- és Csecsemôvédô Intézet titkára. Az egyesület gyámoltjai állandóan érezték a nagy emberbarát tevékeny támogatását. Nem alamizsnára gondolok itt, bár azt is adott a csecsemôknek, hanem a legnagyobbra: magára Prohászkára, erkölcsi támogatására, szavainak forró, éltetô energiájára. Állítom, hogy Prohászka soha sehol úgy nem érezte magát otthon, mint a proletáranyák között. Betlehem, jászol..., karácsonyfa..., kisgyermekek karikára nyílt jézusváró szeme..., szegény anyák, az otthontalan Máriák sorsvállaló szomorúságával... Micsoda távlatot tudott nyitni Prohászka ezeknek a szemeknek Betlehem örök tanítása felé! Még a nyüzsgô gyermekek sem nyihogtak a beszéd alatt. Ott valóban úgy éreztük, megszületett a szeretet. A gyermekáldást vállaló szegény anyák könnyeinél sehol sem tudott nagyobb, mélyebb elismerést aratni a Szeretet apostola. ======================================================================== Fejes István ny. igazgató Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Esztergomban nevelkedtem, így gyermekkorom óta ismertem Prohászka püspök urat. A Vöröskereszt kórház mellett laktunk. Teológiai tanár korában ott misézett Prohászka püspök úr, én pedig a kápolnának a ministránsa voltam. Többször ministráltam neki. Szüleimet jól ismerte. Útközben sokszor megkérdezte tôlük: Felkelt-e a Pista? Minden ministrálás után 20 fillért adott, ami 5--6 zsemlye árának felelt meg. Édesapám nyomdász volt. Ô sokszorosította a kispapoknak tartott elôadásait. Én vittem mindig haza. Ilyenkor is adott 20 fillért. -- Tíz éves lehettem, mikor a következô eset történt: Kicsi parlagos földünk volt a városon kívül Pilismarót felé, másfél órányira a várostól. Édesanyámmal dolgoztuk meg és nehéz kosarakkal hordtuk haza a földrôl az élelmet. Nekem négykerekű kis kocsim volt, azon húztam haza a dolgokat. Júliusban nagy zivatar kapott el bennünket a Pilisekben. Édesanyám igen megijedt. Esernyônk sem volt. Édesanyám az egyszerű asszonyok szokása szerint felsô szoknyájával takarta be a fejét. Meghúzódtunk a feszület alatt, amelynek négylábú bádog teteje volt. Igen féltem a rettenetes villámlásban. Imádkoztunk. Egyszer csak a távolban felhajtott ruhával, esernyôvel feltűnt egy pap. Anyám megismerte. Prohászka Ottokár volt. Amikor hozzánk ért, édesanyám jajgatott félelmében. A püspök úr így nyugtatta: Ne féljen, a legjobb helyen vagyunk. Ha eláll a vihar, tovább megyünk. Édesanyám ebben az idôben már beteges volt. Az öt gyermeknek a gondját szinte egyedül viselte. Prohászka püspök úr jól tudta ezt. A tüzelôt is úgy gyűjtögettük össze az erdôben. Most is ott volt mellettünk a nagy köteg fa. Amikor indulni akartunk, a nagy köteg fát szó nélkül vállára vette. Nekem a breviáriumát és az esernyôjét nyomta a kezembe ezekkel a szavakkal: Te Pista ezt fogod hozni. A fát egész a város széléig hozta a vállán anyám minden tiltakozása ellenére. Amikor a házakhoz értünk, így szólt: No, most már nem laknak messze. Rendbe hozta a reverendáját és bement a szemináriumba. Még fiatal tanító koromban is egészen csákvári kántori kinevezésemig segített rajtam. Sokszor hozta a posta pénz-ajándékát. 1922-ben volt bérmálás Csákváron. Plébánosom figyelmeztetett, hogy készüljünk a bérmálásra. Két hónapom volt. Örült az éneknek. Ki az a fiatal kántor, kérdezte a plébánost. Bérmálás után mindig bement a kántorhoz, így hozzám is. Bútorzatom igen szegényes volt. Rossz asztal, 4 szék és ideiglenes fekvôhely. Másik szobámban a termények voltak elhelyezve, amit a hívektôl kaptam. Még a fogságban szereztem meg a 22 világhírű zeneszerzô képét. Ezek díszítették a szobám falát. Gyönyörködött bennük. Mind a 22-ôt ismerte. Egyszer csak kedvesen megszólalt: Te vagy az, aki Esztergomban ministráltál nekem? Igen, válaszoltam. Mondd csak, hová tetted a 20 filléreseket, amiket adtam? Nem cukroztad el? Anyámnak adtam -- válaszoltam. Ennyi idô elteltével így emlékezett vissza rám. Késôbb beszélgetés közben buzdított, hogy viseljem szívesen a hívek énekkultúráját. Tudod -- mondotta, aki énekel, az boldog. Az igazi boldogság az éneklô szív. Ekkor szerettem meg az egyházi éneket. A kegyúr jóvoltából bejárhattam a nagy liturgikus központokat: Rómát, Szekkaut, Regensburgot. Megalakítottam az énekkart. Az egyházmegyei éneknapok rendezése volt a következô lépés, amelyekre Kudela, Bárdos és Harmath is eljött. Ennek a munkának a betetôzése Prohászka püspök úr buzdítása nyomán az egyházm. kántorképzés megszervezése. ======================================================================== Sikora Andrea fônöknô Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Prohászka püspök úr nagyon szerette a gyermekeket, különösen az elemi iskolásokat. Programján szerepelt minden évben a Ferenc József papnevelô intézet elemi iskoláinak meglátogatása ôsszel és tavasszal. A portán belépve lépteit egyenesen az I. osztályba irányította, ahol az egyszerűbb és szegényebb néposztály gyermekei tanultak. Egy alkalommal szakadó esôben, szürke ôszi napon lépett be az elsô osztályba. Lelkesülten köszöntötték a kicsikék a Fôpásztort. Állva maradtak, míg ô az osztály közepére állt. Ekkor fonomimikával így üdvözöltük: ,,Isten hozta a kegyelmes Püspök urat.'' Egy másik évben a IV. elemiben beszéd- és értelemgyakorlat szerepelt az órarendben. Ismét látogatott a Püspök úr. Nyílik az osztály ajtaja és rajta derűs mosolyával belép az osztályba. A gyermekek lelkesülten, mint régi jó ismerôst köszöntötték. Végignézte a padsorokban ülô leánykákat, majd hozzám fordul és ezt mondja: ,,Nézze, kedves Nôvér, minden gyermek szemében, mint a gyémánt, ragyog a lélek.'' Majd arra kért, hogy folytassam a tanítást. Éppen a kender és len tilolásáról beszélgettünk. Erre ô kedvesen hozzám fordult és megkért, hogy ezt a témát ô taníthassa meg a gyermekeknek, mert ô rózsahegyi fiú volt és ott a szlovákoknál van a len és kender feldolgozásának az igazi hazája. Nagyon megörültem és készséggel átadtam a tanítás fonalát. A kalapját és esernyôjét, amit ô soha le nem tett a kezébôl, az én kezembe nyomta és hozzáfogott a tanításhoz. Színesen, élvezetesen, szemléltetve tanította a len és kender feldolgozását. Mivel tilológép nem volt, a mutatópálcát léptette elô tilológéppé. A gyermekek soha nem felejtették el ezt az élményt. Ha felnôtt korukban beszéltem velük, kérdezték tôlem, hogy emlékszem-e rá, amikor Prohászka püspök úr belepirosodott és izzadt abba, hogy megértsük a len és kender feldolgozását. A kegyelmes Püspök úr egy alkalommal fellépett képviselônek. Valószínűleg azért, hogy segítsen Székesfehérvár népén. Mint képviselôhöz és püspökhöz is szabad bejárata volt minden embernek, akinek valami ügyes-bajos dolga volt. Egy szegény, öreg, egyszerű nénike, a Mári néni azért kopogtatott be ajtaján, mert ellopták az egyszem libáját és ezt bizalommal elmondta a Püspök úrnak. Szeretettel és türelemmel meghallgatta az öreg nénit, megvigasztalta ôt és kiadta sógornôjének a rendeletet, hogy azonnal egy libát adjanak ki a sajátjukból. A szomszédos fogorvosi rendelôbôl éppen a Püspök úr kertjébe lehetett belátni (Koronczay fogorvos). A rendelôben várakozók gyakran tanúi voltak annak 1919 ôszén, amint a Püspök úr vágta, fűrészelte a száraz vagy fölösleges bokorcserjéket, azután kis kocsira rakta és a portással elküldte a Ferenc József intézet nôvéreinek, hogy fôzni tudjanak, akiknek egy idôben annyi fájuk sem volt, hogy az ebédet megfôzhessék. Rengeteg elfoglaltsága között még arra is talált idôt és alkalmat, hogy másoknak örömet szerezzen. Így a Ferenc József intézet nôvéreinek tudta, hogy látogatásával örömet szerez, azért minden évben egyszer, karácsony harmadnapján, amikor is 4 óra tájban nyílott a nappali szoba ajtaja és hangos ,,Laudetur...'' köszöntéssel belépett kedves, mosolygó arcával a Püspök atya, kivesz a zsebébôl egy nagy doboz Kugler-t, kiteszi az asztal közepére e kedves, közvetlen kijelentéssel: ,,Ez a belépôdíj!'' Levetette kabátját, kalapját és az asztalfôre ülve kb. 2 óra hosszat társalgott az apáca közösséggel. Mindenkihez volt egy kedves szava, meghallgatott minden valamire való eseményt, mely a nôvérek életében vagy az iskolában elôfordult. A különben komoly férfiú ilyenkor csupa derű és mosoly volt, sokszor jóízűen, hangosan felkacagott. Az egyik székesfehérvári születésű nôvértôl megkérdezte: hol született? Az gyorsan felelte minden gondolkodás nélkül, mint magától értetôdött: A sorompónál, kegyelmes Püspök úr! E kijelentésre hangosan felkacagott a püspök úr. A nôvér azt gondolta, hogy tévesen értette a Püspök úr és elkezdte magyarázni, hogy a sorompónál volt egy sarokház és abban az egyik szobában született. Erre még jobban kacagott, és ettôl kezdve, ha találkozott vele, mindig megkérdezte tôle: ,,Mondja kedvesnôvér, hol született itt Székesfehérváron?'' Brunner bácsi özvegyember volt. Jómódú, szerette a társaságot, a bort, szeretett jól élni. Templomba sohase járt. Vallásos, buzgó leánya Fehérváron élt férjével és gyermekeivel. Az apja szívesen eljárt leányához és ennek rendezett életű házában mindig jól érezte magát. A buzgó fiatalasszony sokat imádkozott apjáért. Egyik nap elvitte magával a Barátokhoz, ahol a sekrestyében szokott Prohászka püspök úr gyóntatni. A bácsi csak nem akart a gyóntatószékbe bemenni. Már nem volt gyónó. Kinéz a püspök úr és kérdi: Mit csinál bácsi, kire vár? Erre Brunner bácsi azt mondja: Nem merek én odamenni, Püspök úr erre kitárja karját: ,,Isten hozott, édes fiam!'' Brunner bácsi ezután már buzgó, imádságos, templombajáró ember lett. Öröm volt nézni. ======================================================================== Merényi Ferenc, Székesfehérvár Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról A nagy lakáshiány idején a püspökség földszintje lakóknak volt kiadva. Éjfél körül az egyik földszinti lakó ablakán zörgetett valaki. Ki az! -- kiáltották megriadva a lakók. -- Én vagyok, a püspök, szólt a hang, engedjetek be, nem tudják, hogy érkezem -- mondotta Püspök atyánk. -- Abban az idôben nem volt kapus, Kalauz bácsi meghalt. Volt szaladgálás. Végül is Irma néni, a kapukulcs ôre engedte be bátyját, aki parlamenti csatából jött haza késô éjszaka. Egyik nyári délutánon a Püspök atya a parkban sétált. A fôúttól jobbra a gyepszônyeg szélén egy kifűrészelt fagyökér tuskója éktelenkedett. Ásót, kapát, csákányt, fejszét hozott és reverendáját feltűrve a tuskó kitermelését elkezdte. Hol a csákány, hol a fejsze csattogott a kemény fa gyökerén. Többször megpihent és megtörölte homlokán az izzadságot. Kitartó, csaknem egy órai munka után kifordult a tuskó a földbôl. Amikor elkészült a munkával, kihívta a kocsist és odaadta neki a tuskót, hogy tüzelje el. Közben többen akartak neki segíteni, de nem fogadta el. A kocsis elgurította a tuskót, a Püspök atya pedig örülve a jó tornának, mosolyogva ment fel szobájába. Erôs hóviharban teljesítettem a vasúton szolgálatot. A késô éjszakai vonattal alig jött valaki. Legnagyobb meglepetésemre a néhány utas között ott láttam Prohászka Ottokárt. Kocsi nem volt az állomás elôtt. Tudtam, hogy gyalog nem tud bemenni a nagy hóviharban, azért hozzá siettem. Felajánlottam, hogy telefonálok a palotába kocsiért és kértem, hogy amíg a kocsi megérkezik, várakozzon a fônöki szobában. Gyalog akart bemenni és csak erôs rábeszélésemnek engedett. Közben Vadász József már telefonált a kocsiért. A kocsi megérkezéséig belém karolva sétált fel-alá a peronon. A sötét éjszakába belevilágító sok tarka jelzôlámpa keltette fel figyelmét. Meg kellett magyaráznom, hogy a lámpák mit jelentenek. Ilyen a lelki élet is -- mondotta. A piros szín a tilos cselekedetekre és a többi és a többi is más és másra figyelmeztet, nem szabad, vagy szabad a lelkiéletünk tekervényes útvesztôjében cselekedni. Milyen érdekes ez a sok jelzôlámpa. Ilyen az ember lelkiéletében az Isten tíz- és az Anyaszentegyház öt parancsolata. Majd arról beszélt, hogy lelkigyakorlatot tartott Budapesten. Panaszolta, hogy milyen kár, hogy csak este lehet szentbeszédeket tartani. Több estére lenne szükségem, mint nappalra, hogy többször szólhatnék a katolikusokhoz. Majd az isteni Gondviselésrôl beszélt. Milyen tehetetlenek vagyunk a Gondviselés- nyújtotta kegyelem nélkül -- mondotta. -- Közben a kocsi megérkezett. Kikísértem. Gratias agimus Domino Deo nostro -- köszönte meg és szívélyes búcsúzás közepette szállt be a hintóba. ======================================================================== Géber Ferencné, Székesfehérvár Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Férjem, mint fôkalauz teljesített szolgálatot a vasúton. Egy alkalommal a vonatán utazott Prohászka püspök úr is. Helyet készített neki, majd távozni akart. Prohászka püspök úr magához hívta. Megkérdezte, van-e családja? Amikor igent mondott, nagy tálca süteményt adott neki, hogy vigye haza családjának és egy üveg bort, hogy azt közösen igyák meg a kollégákkal. -- Nézd, mi van a táskámban -- mondta a férjem, amikor hazajött. -- tudtam, hogy hozott valamit, mert ilyenkor szokta ezt mondani. Mit gondolsz, kitôl kaptam? -- mutatta fel a nagy tálca süteményt. -- Azt feleltem: Biztosan valamelyik vonaton utazó hölgytôl. A legnagyobb meglepetésemre hallottam, hogy valóban a vonaton kapta, de Prohászka püspök úrtól. Az emberi szeretetnek ezer meg ezer megnyilvánulása mellett ez csak egy kicsinek látszó, de részünkre olyan feledhetetlen megnyilvánulása volt, melyet soha nem lehet elfelejteni, s ezt a kis epizódot elmeséltem gyermekeimnek is, hogy ôk se felejtsék el s így minél tovább éljen az emlékezetben a nemeslelkű Püspök úr, az emberek jótevôje és segítôje. ======================================================================== Halász Piusz ciszterci atya Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Egyszer a Kormányzót várták fôpapi misére. Az egyik asszisztens izgatottságában a szentelvizet oda akarta adni a Kormányzónak. Prohászka odaszólt: Ne adja oda, testvér esetleg megissza, mert talán nem tudja mire való. Prohászka az egyik faluba gyalog sétált be. A plébános kocsija pedig akkor fordult ki az udvarról. Egy nagy darab trágya leesett, amikor a kocsi begurult az egyik gödörbe. A plébános lehajolt és feltette a trágyát a kocsira. Prohászka ekkor megszólalt: Addig nem lesz hitélet Magyarországon, amíg a papok a trágyában vájkálnak. Az esztergomi szemináriumban volt egy kispap, akinek a magatartása nem volt kispaphoz méltó. Még a kápolnában is bántóan viselkedett. Prohászka egy darabig tűrte. Egy alkalommal, amikor szentbeszéd alatt nem tűrhette tovább a kihívó viselkedést, odahivatta a sekrestyés kispapot. Kérte, hogy gyújtsa meg az oltáron a gyertyákat. Amikor már a gyertyák égtek, esküre emelte kezét és ezt mondotta: Itt, az Isten elôtt megígérem, hogy magát nem fogják pappá szentelni. -- Az illetôt ki is tették a szemináriumból. ======================================================================== Szigeti Endre újságíró Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról A fehérvári származású Kiss Ferenc színész mondotta el a következôket életébôl: Bár a család református volt, rendszeresen jártak Prohászka szentbeszédeit hallgatni. Édesanyja kezdetben 20 krajcárt adott, ha elment a prédikációra. Azonban nem soká kellett adni, mert olyan élmény volt számára, hogy semmiért el nem mulasztotta volna. Miután édesanyja bemutatta fiát a püspöknek, ô elsô művészi próbálkozásait megmutatta Prohászkának, aki állandóan buzdította a további munkára. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, édesanyja ismét elment Prohászkához tanácsot kérni, hogy milyen mesterségre adja a fiát. Nem mestert, hanem ,,aktort'' kell a maga fiából faragni -- válaszolta Prohászka Ottokár. Édesanyám nem értette a kifejezést, -- mondotta Kiss Ferenc -- én értettem és a nagy Püspöknek a szava döntôen befolyásolta életemet. ======================================================================== Endrôdy Sybill, Bécs, 1958. nov. 28. Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Szüleimmel szoros barátságban volt Prohászka. Püspökké szentelése után egy remek nagy fényképet küldött szüleimnek Székesfehérvárról aláírásával, mire én mint a Sacre Coeur-beli kisleány egy igen méltatlankodó levelet írtam neki, szemére hányva, hogy már hány fényképet és egyéb emléket adott szüleimnek, viszont én még soha semmit sem kaptam tôle. Erre írt nekem egy levelet, amelyet most 50 év után is tudok kívülrôl, mert a szívemben hordtam ezt, mint egy ereklyét tôle, és egy kedves kis képet is küldött, a hátuljára írta: ,,Sybikének buzdításul minden jóra és nemesre. P. O.'' Csak ennyit, de viszont a levélben egy egész életprogramot adott nekem, ami oly gyönyörű, mint egy imádság és ezért vagyok bátor azt elküldeni a Prohászka-múzeum számára, azaz azt a részét, mely közérdekű lehet, megjegyezve, hogy én akkor legföljebb 15 éves lehettem, amikor ezt nekem írta. -- ,,Adja Isten, hogy oly szerencsésen fejlôdjék, ahogy megindult. Nevelje magában Istennel szemben a tisztalelkűséget, emberrel szemben az egyszerű, nyilt, de meleg lelket. Ne legyen lányosan lágy, de se dacosan kemény, hanem lelket, értést és érzést sürgessen mindenben. A formát arcban úgy, mint életben csak akkor szeresse, ha tartalom van benne. Az erôtlen szépség álarc és nem valóság! Lelkiéletét gondosan kezelje, de maradjon mindig az élet reális talaján. Szóval kevesebb leányosságot e szó hagyományos és erôtlen értelmében és több lelket és erôt! Ez legyen a programja!'' -- Még csak annyit, hogy egyszer bizalmas beszélgetésben édesanyámmal azt mondta, hogy csak arra kéri Istent, hogyha meghal, úgy az ne legyen egy lassú, fokozatos folyamat, fôként ne legyen egy szellemi dekadencia. Ettôl óvja meg ôt az Úr. És milyen boldogok voltunk, hogy kérése teljesült és hirtelen, papi hivatása közepette oly szép halállal távozott, nem mint szegény M. püspök, aki nálunk betegedett meg Bányán, onnan szállították fel a Vöröskeresztbe és mily soká és szomorú módon végezte életét. ======================================================================== Zámori Imre, igazgató tanító Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Visszaemlékezéseimben 1911-ig megyek vissza. Arany Imre hitoktatóm akkor mutatott be Prohászka püspök úrnak. 10--12 szegény diáknak adott ellátást a püspökségen Prohászka püspök úr. Engem is felvett gondozottjai közé. A bemutatáskor a következôket kérdezte tôlem: Tudsz- e enni? Igen. Aludni? Igen -- válaszoltam. No, akkor tanulni is tudsz, -- mondotta Prohászka püspök úr. -- 1912-ben Sóskuton bérmált. Az énekkarban énekeltem és a bérmálkozók nevében köszöntöttem. 1921-ben kezdô tanító voltam Sóskuton. A bérmálás után behívott szobájába. Hívott a papi pályára. Most ne döntsön azonnal -- mondotta - -, majd ha döntött, Fehérváron adja meg a választ. A választ a mostoha körülmények miatt nem adhattam meg. Három testvérem közül egyedül jöttem meg a világháborúból és reám maradt beteg szüleimnek az ellátása. Sóskuti bérmáláskor fogadtuk Prohászka püspök urat a falu határában. Bandérium és egyéb ünnepi dolgok mind együtt voltak. Többek között a káptalan díszhintaja is, amelynek még a kerekei is fel voltak díszítve. A lovak idegesek voltak a sok ünnepi dísztôl. Az üdvözlô beszéd után elindult a Püspök úr a díszes kocsi felé és egyszerre csak felszállott az egyik lôcsös falusi kocsira. Most csak hajtson -- mondotta a meglepett kocsitulajdonosnak. A díszes kocsi pedig üresen ment vissza. 1912-ben a szomszéd Tárnokon volt bérmálás. A gróf átküldte a fogatát Kálmán Károlyért azzal az üzenettel, hogy jöjjön át, várja a Püspök úr. A kocsis át is jött és elmondta az üzenetet. Kálmán Károly a következôt válaszolta: Mondja meg a Püspök úrnak, hogy Tárnokhoz ugyanolyan messze van Sóskut, mint Sóskuthoz Tárnok. A kocsis mindezt elmondta Prohászka püspök úrnak. A Püspök úr ekkor kocsiba ült és átjött Sóskutra. Laudetur... köszöntötte a plébánost, majd a következôket mondotta: Átjöttem, nagyságos uram! Valóban igaza van. Tárnoktól ugyanolyan messze van Sóskut, mint Sóskuttól Tárnok. Isten áldja. Isten vele, mondotta Kálmán Károly. És ment vissza Prohászka Ottokár. Az egyik sóskuti bérmálásnál történt a következô eset: Reggel 4 órakor kiosont a plébániáról Prohászka püspök úr. A leány rettenetesen megrémült, amikor a folyosón végigosonó alakot meglátta. Prohászka püspök úr kedvesen odament hozzá, ránézett és megkérdezte: Kegyed Vas Ila? A leány boldogan szaladt Grieger mamához. Milyen okos a Püspök úr -- mondotta --, megkérdezte, hogy én vagyok-e Vas Ila. A nevet nem volt nehéz kitalálni, mert a leányon hímzett kötény volt, amelyre a neve is ki volt hímezve. Jirka Ferenc sóskuti iskola igazgató egyik legkiválóbb tanítónk volt. Majláth püspök úr nevelte. Legényember volt és életét annak szentelte, hogy papokat, tanítókat nevelt a hazának. Harminc körül volt azoknak a száma, akiket ô nevelt tanítóvá, pappá. Én is az ô neveltje vagyok. -- Prohászka püspök úr igen megbecsülte. Asztalának állandó vendége volt. Jirka Ferenchez intézett utolsó levelében ezt írta neki Prohászka püspök úr: ,,Boldog vagyok, hogy adósának vallhatom magamat. Krisztusban atyja, Prohászka Ottokár.'' ======================================================================== Skorka Károly újságszerkesztô Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Édesatyám, aki délivasuti bognár volt a székesfehérvári műhelyben, erdélyi származású. Tordán született, ahol a lakosság zöme unitárius. Édesanyám Gárdonyba való és római katolikus. Annakidején egyik sem akarta a másik kedvéért elhagyni hitét s így vegyesházasságban éltek. Így történt, hogy hat testvérem közül mi fiúk hárman unitáriusként, a három leány pedig katolikusként anyakönyveztettek. Benn a családban soha nem volt egyenlôtlenség a kétféle vallás miatt, de ennek is megvolt a magyarázata: Prohászka Ottokár. -- Azt hiszem, 10 éves lehettem, amikor egyízben édesapám a szokottnál sokkal késôbben jött haza s otthon elmesélte, hogy a nagytemplomban volt, ahol Prohászka Ottokár tart konferencia beszédeket. Elsô ízben történt meg, hogy édesapám, aki eléggé szűkszavú és magánakvaló ember volt, valami különös áradozással beszélt a püspökrôl, aki a szociális igazságoknak olyan mélységeirôl szólt, hogy -- amint ô maga mondta -- nemcsak az apámat, de mindenkit, aki konferencia beszédeit hallgatta, egy egészen rendkívüli élménygazdagsággal ajándékozta meg. Bámulatos ember Prohászka Ottokár -- mondotta akkor apám. Otthon sokszor esett szó Prohászka Ottokárról. Édesapám gyakran idézett is tôle. Nem tudom melyik, de egyik könyve megvolt otthon s olyan becsben állt, mint édesanyám imakönyve, amit még nagyanyjától kapott. (Ez az imakönyv ma, tizenegy évvel édesanyám halála után, mint becses ereklye ôrízetemben van.) Rendkívül kiváncsi voltam Prohászka Ottokárra, arra a férfiúra, aki ilyen rendkívüli hatással volt az én apámra. A gyermek számára mindig a legkiválóbb férfiú az édesapa. Elôször éreztem, hogy van nála kiválóbb is és ez nem lehet más, mint Prohászka Ottokár. Talán 14 éves lehettem, amikor elsô alkalommal magam is hallottam ôt a székesfehérvári nagytemplom szószékérôl, de vagy a téma magasröptűsége, vagy az elfogódottság, amely ekkor egész valómat eltöltötte, emlékeztem szerint nem gyakorolt rám maga a beszéd különösebb hatást. Úgy gondolom, kevéssel az érettségi elôtt ért az a szerencse, hogy elsô ízben személyesen beszélhettem vele. A Seregélyesi úton laktunk s egyik délután az utcabeli pajtások lelkendezve rohantak be az udvarra, hogy itt sétál a Rác-bánya felé Prohászka püspök. Azonnal kisiettem s a lassan sétáló püspököt, aki teljesen egyedül haladt a bányához vezetô úton, hamarosan beértem. Tisztességtudóan köszöntem neki és két lépéssel mögötte maradtam. Jó 30--40 lépés után visszafordulva megkérdezte tôlem: Errefelé laktok, fiam? Azt feleltem: Igen. Tanulás után úgy gondolom, sétálok egy kicsit. Igen! -- felelte - - az itteni gyerekeknek nagyon jó ez a vadregényes bánya. Aztán mi szeretnél lenni? Ezen még nem gondolkoztam. -- Valóban sohasem foglalkoztatott az a gondolat, hogy mi is legyen belôlem. A kérdés, amit föltett Prohászka Ottokár és ahogyan föltette, volt az elsô indítás bennem, hogy igen, mindenki valamiképpen keresi a kenyerét s eljön az az idô, amikor nekem is magamnak kell gondoskodnom a létfenntartásomról. De elhallgattál! Vajon mire gondolsz most -- nézett rám a Püspök -- s ekkor már a bánya bejáratához kaptattunk fölfelé s az orgonabokrok alatt egy csomó sárga kikirics virágzott. A Püspök megállt, botjával megpiszkálta a bokor alját s azt mondta: Tépj csak egyet ebbôl a szép sárga virágból! Lehajoltam s négy-öt szálat leszakítottam a sárga kikiricsbôl s átnyújtottam azokat a Püspöknek. Ô botját karjára fűzve egy ideig nézte a virágokat, azután egyiknek a szirmait lassan tépdesni kezdte. Nézd csak ezt a virágot, milyen tökéletes konstrukció ez. Majd otthon szedjed szét, meglátod, milyen bámulatos teremtôkészséggel van ez megalkotva. És folyton gondolkozzál: magától van ez vajon? Mindent, amit látunk, a parányi hangya is, önmagában egy tökéletes egész. Amit nem is látunk olyan parányi, ez is tökéletes organizmus. Ugye nem is kell tanulni arról, hogy van Isten, elég, ha egy virágot széttép az ember és közben gondolkodik. ======================================================================== Oppelhauser Elvira ny. igazgató Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Elôször az egyetemi templomban a szószéken láttam Prohászka Ottokárt. De jó lenne gyónni nála -- gondoltam. Féltem, hogy ehhez nagy összeköttetés kell. Kerestem a módot, hogy kapcsolatba kerülhessek vele. Egyik ismerôsömhöz járt egyetemi tanár korában. A levelet otthagytam a címére. Másnap már meggyóntatott és megáldoztatott a Kongregációs Otthonban. Máskor is jöjjön -- mondotta búcsúzásul. Ezután rendszeresen mentem. Többször meghívott Székesfehérvárra. Elôször akkor mentem le, amikor lábával feküdt. Nagyhét keddje volt. A húsvéti szentgyónásomat mentem elvégezni. Íróasztalához mentem igazolványomat kiállítani. Ügyetlenségemben a tintát ráöntöttem az ott lévô kéziratra. Késôbb odajött, nem mertem szólni. Ô is észrevette, de nem szólt semmit. Utolsó látogatásom 1926 pünkösd vigiliáján volt. Ezen a napon kelt fel betegségébôl. Másnap már bérmált. Elsô útja egy elhagyatott szegény öreg emberhez vezetett. Mi nôvérével, Irmával ezalatt a reverendáját foltoztuk. Mit csináltak, amíg elvoltam? -- kérdezte. A reverendát foltoztuk. Ez nagyon híres reverenda -- mondotta -- ez az elsô püspöki reverenda. A királyhoz mentem, de elfelejtettem piros szegélyű reverendát vinni. Az úton eszembe jutott már. Majd Bécsben kérek -- gondoltam. Az utolsó pillanatban azonban bedobták utánam a mozgó vonatba. Közben egy egyetemista jelentkezett a bérmálásra. Irmának mondotta: Lelkiekért jött, de a testérôl is gondoskodnunk kell. Megvendégelte, mielôtt a szentséget kiszolgáltatta. Rákospalotán kétszer volt nálam a javítóintézetben. Elôször 1925. május 11-én. Lelkigyakorlatot tartottunk akkor. Autót akartam érte küldeni. Akkor nem is jön! -- üzente. Szolnokról jött. A kápolnában háromnapos litánia volt. Az akácról beszélt, arról, hogy hogyan kötik meg vele az alföld homokját. Litánia után bejött a szobámba. Tudnia kell, kedves húgom -- mondotta --, hogy itt maga az alfa és az omega. Egy fontos hivatal betöltése dôlt el ezen a napon a fôvárosban. Az ajtónál így szólt: Imádkozzunk, hogy a választás sikerüljön. A kápolnába felvitettem lakásomról a díszes imazsámolyt. Nem térdelt rá, beült a gyermekek helyére. Az oltárnál is a szônyegre térdelt. Szentmise után a szobámba jött. A gyermekek ügyetlenkedtek, az egyik bekopogott és kérdezte: Behozhatja-e az imazsámolyt? Elpirultam. Amikor meglátta Prohászka püspök úr a kápolnából hozott imazsámolyt, így szólt: Ezt nekem hozták és én nem használtam! -- Késôbb kihívtak a szobámból. Amikor visszajöttem, az imazsámolyon imádkozva találtam a Püspök urat. Sietnem kell -- mondotta imájából felkelve -- tizenkét órakor Jászai Marinak adom fel az utolsó kenetet. Amikor elôször meghívott Székesfehérvárra, mindent megmutatott. Végezetül ezt mondotta: Semmi sem az enyém, minden a püspökségé. Búcsúzóul könyvet adott: Több örömet, Keplertôl. Mást is olvasson, ne csak az enyémet -- mondotta --, mert egyoldalú lesz. Késôbb a ,,Diadalmas világnézet''-tel ajándékozott meg. A következôket írta bele: ,,Szép a diadalmas nézet, de mennyivel szebb, édesebb és értékesebb a diadalmas élet. Ezt élni és élvezni szebb, és Krisztussal telíteni a mi földi mennyországunkat. A Szentlélek buzdít és hevít. Szeretettel lelkiatyja.'' Odahívott, elolvasta. Jó lesz? -- kérdezte. Egyszer erôsen a támadások tüzében mondotta: Természetes és szívesen veszem, ha támadnak, de az igaztalan rágalmak fájnak. Csobánkán lelkigyakorlat volt. Több százan vettünk részt. Az ebédet is a szabadban tálalták fel, mert nem fértünk volna el. Hol van Prohászka püspök úr? A fűben találtuk meg. Ô is úgy ette a pléh tányérból az egyszerű ebédet, mint mi. Ezen alkalommal az egyik résztvevô elragadtatással nyilatkozott róla és azt mondotta, hogy mindenkinél többre értékeli Prohászka Ottokárt. Vitába szálltam vele. Ô is ember -- mondottam. Benne is vannak hibák, gyarlóságok. Neheztelés lett a vége. Megírtam a dolgot Prohászka püspök úrnak. Lapon válaszolt: ,,K. E. megkaptam k. levelét. Addig is, míg személyesen beszélek, ne legyen rá gondja. Megbeszéljük pénteken du. a Szoc. Misszióban, bármely órában. Adio! Hiszek a Szent Szívben és szeretetében. Hiszek a lelkeknek szent közösségében. Hiszek a szeretet végsô gyôzelmében. Amen! Ezt is énekeljék. P. O. Sz. 1925.III. 17.'' Errôl a lapról kelt szárnyra a kedves ének. Eredetije a múzeumban van. Egyszer új kalapot készíttettem. Tréfált. Milyen szép! -- mondotta -- én is ilyet csináltatok. Más alkalommal pénzt kértek tôle, de nem volt neki. Tôlem kért kölcsön. Kamatot is számíthat, tréfálkozott, csak ne uzsorásat. A pénzt késôbb megküldte. (Szelvénye a 300.000 koronáról a múzeumban van.) -- 25 éves halálévfordulójakor vonták meg a nyugdíjamat. Nem volt pénzem. Húsz pengô kellett volna a leutazáshoz. Kértem. Késôbb belenéztem a levélszekrénybe, húsz pengô volt benne. Egy régi intézeti alkalmazott hozta, akivel tíz éve nem találkoztam. Kísérô sorok: Elvirám, Prohászka püspök atyánk meg fog bennünket segíteni. Ne búsulj, fogadd el, mint a szegény asszony két fillérjét. Máskor Máriaremetérôl kaptam ugyanígy. Egyszer megmutatta a fáit. Mindegyiket maga oltotta. Amikor egyik alkalommal elmentem, nem csengetett a kocsisnak, hanem lement hozzá fájós lábával. Tréfálkozva mondotta neki, hogy én is halljam: Ne hozza vissza a hölgyet! Késôbb hozzátette: Ha mégis lekésnének, mégis csak hozza vissza. Ha lementem Fehérvárra, gondja volt, hogy azt a terítôt tegyék fel, amit én adtam. Bármily keserű volt a lelkem, repültem, ha kijöttem tôle. ======================================================================== Dr. Dienes Valéria Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról 1957 tavaszán ismét felkerestem dr. Dienes Valériát. Londonban élô fiához készült és rendezgette dolgait. Nagy Prohászka képét, Prohászka mellszobrát, kéziratait, valamint a kis Mária szobrot, amely még a Szentháromság temetôben májusban és októberben díszítette Prohászka Ottokár sírját, odaadta a múzeumnak. Még egy dolog van, amit szeretnék elintézni, mondotta: Annak idején dr. Schütz Antal megkért, hogy írjak tanulmányt Prohászka Ottokár nôi pasztorációjáról. A tanulmány el is készült, azonban a háború alatt elveszett. Ha a londoni út nem sikerül, akkor nem tudom már megírni -- mondotta Dienes Valéria --, nemcsak azért, mert 74 éves vagyok, de rám marad unokáimnak a nevelése és a háztartás gondja is. Röviden így foglalnám össze az említett tanulmánynak a tartalmát: Prohászka Ottokár tudomásul vette az iránta megnyilvánuló vonzalmat. És nem utasította el. Más lelkivezetô lebunkózza, elutasítja, ha ezt észreveszi. Prohászka Ottokár ezt nem tette, kikereste, hogy mi az érték benne és ezt rávezette az Istenre. ======================================================================== Dr. Molnár Gyula pápai kamarás, Mindenkinek mindene. váli plébános Vallomások Prohászka Ottokárról Mojzer Imre dr. törvényszéki elnök mondotta el dr. Molnár Gyulának a következôket: Amikor Prohászka Ottokár országgyűlési képviselô volt, megkérdeztem tôle, hogyan érzi magát a parlamentben? Prohászka püspök úr ennyit válaszolt: ,,Mint a pisztráng a moslékban.'' ======================================================================== Sipos Borbála szolnoki élményei Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Szolnokon volt egy kis villánk. Ott pihent beteg alapító Anyánk, és néhány nôvér. Látogatásukra oda érkezett Ottokár atyánk és Schütz Antal. Szakács nôvérünk nagy zavarban volt. Nem volt otthon megfelelô élelmiszer. Este nagyon fohászkodott, honnan szerezze be a szükséges dolgokat. Reggel a villa földszinti verandája sarkában nagy piaci kosár állt, tele mindennel, amire szüksége volt: friss vaj, tejfel, tojás, túró stb. -- Jó idô múlva jelentkezett a kosárért egy asszonyka. ,,Egy reggel arra gondoltam: biztosan nincs élelmiszerük, hát hoztam'' -- mondotta magától értetôdôen. -- Borbála nôvér meg volt gyôzôdve, hogy Ottokár atyánkért hallgatta meg ôt az Úr Jézus. Mint legidôsebb nôvér, Borbála ment már nagyon korán reggel az erdôôrékhez tejért. Ugyancsak bátor, nyugodt természetű volt, mégis félt a magányos, hosszú erdei úton. A legkisebb zajra is ide-oda nézett. Egyszerre sietôs lépteket hall maga mögött. Ottokár atyánk volt. -- ,,Borbálácska, ugye maga fél egyedül?'' -- ,,Nagyon -- felelte a meglepett nôvér. -- Nohát, amíg itt leszek, mindennap elkísérem, hiszen én ebben az idôben már ugyis ezen az úton végzem reggeli imáimat.'' -- És valóban, minden reggel megvárta, követte a tejért menô, tejet hozó ,,Borbálácskát''. Ebben a szerény kis villában a verandán étkeztek. Ez a hely oly keskeny és kicsi volt, hogy az ebédlôs terítés közben félretette Ottokár atyánk helyérôl a széket. A sietségben közben elfelejtette visszatenni. Az ebédhez bejövô vendégek, Schütz Antal is hamarosan helyet foglaltak a kitálalt leves mellé. Amint tisztelendô Anyánk felnéz, ijedten látja, hogy Ottokár atyánk térdelve ebédel. Alakja így is magasabb volt, mint az asztalnál ülôké. Mentegetôzô bocsánatot kérô mieinket a lehetô legtermészetesebb hangon megnyugtatta Püspök atyánk: Higgyék el, pompásan lehet ebédelni térdelve is. ======================================================================== dr. Némethy Ernô pápai kamarás Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Dr. Potyondy Imre nagyprépost említette, hogy többször tett Prohászka Ottokár olyan kijelentést munkatársai elôtt, hogy 70 éves korában nyugalomba vonul. Munkatársait is figyelmeztette rá, hogy idejében álljanak félre, mielôtt az öreg kor gyengeségei jelentkeznek. Ugyanezt erôsítette meg dr. Némethy Ernô is. Amint mondja, halála elôtt egy esztendôvel már sokan siratták Prohászka Ottokárt, mert érezték, hogy az erôltetett munka miatt mi fog bekövetkezni. Félévvel a halála elôtt Balatonfüreden volt gyógykezelésen -- mondja Némethy Ernô. A gyógykezelés jót tett neki és utána ismét teljes erôvel munkába lendült. Igen aggódtunk érette. Figyelmeztettem is. Nem megígérte Püspök atya, hogy vigyázni fog és kímélni fogja magát? -- mondottam neki. -- Kedves Ernô, majd ha 70 éves leszek. Mindez a halála elôtt félévvel történt. ======================================================================== Bencsik József Mindenkinek mindene. székesfehérvári gazdálkodó Vallomások Prohászka Ottokárról Egyszer a mezôn találkoztam Prohászka Ottokárral. A réten állt a fűben. Viszota a botjával, ô pedig az esernyôjével csapkodta teljes erôvel a bökôs, szúrós, az állatoknak ehetetlen növényeket. -- Mit csinál Püspök úr? -- kérdeztem. Elpusztítom a káros, ehetetlen növényeket. -- Ez rendben van -- mondottam --, de közben úgy legázolják a rétet, hogy nem tudjuk majd lekaszálni. -- Erre nem gondoltam, bocsánatot kérek. -- Abbahagyta a csapkodást és kedvesen elbeszélgetett velünk. ======================================================================== Hoffer Ilona, Budapest Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Dr. Magdics Ignác mondta el, hogy egyszer két plébános járt Prohászka Ottokárnál. Meghívta ôket ebédre. Levest, majd fôzeléket hoztak virslivel. Mindenbôl keveset vettek, azt gondolták, hogy ez az elôétel. Az ebédnek vége is volt. Amikor búcsúztak, elmentek a legközelebbi vendéglôbe és megebédeltek. ======================================================================== Horváth Pál, Székesfehérvár Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról A vasutasokat nagyon szerette Prohászka püspök úr. 1920-ban, amikor a Déli Vasút dalárdája 25 éves jubileumi ünnepségét tartotta, az ünnepség védnökségét is elvállalta. Az ünnepséget szentmise elôzte meg. Utána a Szent István teremben folytatódott az ünnepség, amelyen a Püspök úr is beszédet mondott. Beszédét a dalárda jeligéjével akarta befejezni, melyet a dalárda az ünnepség elsô számaként énekelt. Dalunkat áldd meg, Istenünk, Tied munkánk, Tied lelkünk. A jelige egyik szava sehogy sem jutott eszébe. De nem jött zavarba. Mosolygós, kedves arccal mondotta: Életemben most sültem bele elôször. A vasutasság hatalmas tábora ezzel még inkább szívébe zárta a nagy Püspököt. A Magyarországi Munkások Rokkant és Segélyzô Egyesületének vezetôsége túlnyomórészben szociáldemokratákból állott. A tagok között azonban igen sok hivô katolikus volt. Az Egyesület humánus célkitűzése késztette Prohászka püspök urat arra, hogy elvállalja az Egyesület székesfehérvári csoportjának díszelnökségét. Az elsô világháború alatt a székesfehérvári hadikórházakban karácsonyfa ünnepségeket rendeztek és a Püspök urat kérték fel, hogy beszédet mondjon az ajándékok kiosztásánál. Az egyesület egyik szociáldemokrata vezetôje is kísérte Prohászka püspök urat. Ô mondotta el csodálkozva a következôket: Milyen nagy tudása kell, hogy legyen annak, aki egy este öt-hat beszédet elmond és nemhogy a mondatokat, de talán a szavakat sem ismételte meg. 1918-ban nagy lelkesedéssel fogott hozzá az ország népe a katolikus sajtó megteremtéséhez. Székesfehérváron is voltak népes gyűlések, amelyeken több fôvárosi kiválóság is megjelent. Az egyik ilyen gyűlésen a Katolikus Legényegyletben Kisteleki István belvárosi plébános elnökölt. Beszédében rámutatott arra, hogy milyen kevesen érzik a felelôsséget, ha katolikus ügyrôl van szó. Mindent mástól várnak. Egy kis önkritikát gyakorolva aposztrofálta Prohászka püspök urat, akinek ô egy mozgalmi üggyel kapcsolatban azt a kijelentést tette, hogy az eredmény nem éri meg a fáradságot. Erre a nagy Püspök szerényen csak azt válaszolta: Úgy látom, mától fogva többet kell dolgoznom, mint eddig. Prohászka püspök úr szónoki nagyságát mutatja az a tény, hogy szentbeszédeit sokan hallgatták a másvallásúak is, sôt zsidók is. Amikor X. Pius pápa halála után XV. Benedeket választották meg, az egyik zsidó nagy csodálkozással kiáltott fel: Hát nem Prohászka lett az új pápa? ======================================================================== Szerényi Margit Angela nôvér Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Prohászka püspök úr egyszer a fehérvári határban sétált. Séta közben betért az egyik tanyára. Egy csomó szegényesen öltözött gyermek játszadozott a tanya körül. A Püspök atyát hamarosan megismerték a gyermekek. Hozzá szaladtak és örvendezve körülvették. -- Jön a Püspök bácsi, jön a Püspök bácsi -- kiabálták közben lelkesen. A Püspök úr a gyermekek között, velük beszélgetve ment be a tanyára. Egy kopott külsejű, sovány, agyondolgozott asszony jött elô a házból. -- Kinek a gyermekei ezek? -- kérdezte a Püspök. -- Az enyémek -- válaszolta az asszony. -- Mind? -- Mind, igen! -- Mosolyogva folytatta a Püspök: Nem gondolja, hogy egy kicsit sok? -- Ó -- válaszolta az asszony --, aki szeret, az nem számol. A püspököt annyira meghatotta az asszony válasza, hogy a következô budapesti szentbeszédét az egyszerű asszony szavaira építette fel: ,,Aki szeret, nem számol!'' ======================================================================== dr. Némethy Ernô visszaemlékezései Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Egyedül indult neki az Oszolynak s amint a Csobánkára vezetô erdei úton a bokrokat ,,megsegítette'', egy felvidéki fôtanító megy arrafelé, akit ô a szokott: ,,Adj' Isten! Dicsértessék''-kel köszönt. Ez megáll s miután elmondja, hogy Pomázról jô, a Püspök foglalkozására célozva elköszön ezzel: ,,Jó, ha valakinek annyi az ideje, hogy erre is ráér.'' -- Amikor a Püspök atyával arrafelé sétálni mentünk, megemlítette, hogy milyen nagy jótevôje volt egy vidéknek az az erdész, aki minden vad körtefát beoltott és elmondotta azt is, hogy hogyan járt a fôtanítóval. És mit felelt a Püspök atya a fôtanítónak? -- kérdeztem. -- Hát csak azt, hogy nem egészen azon fordul, hogy van-e valakinek ideje, hanem azon, hogy van-e a közjóhoz érzéke. Másnap, amint a bokrokat nyessük, arra jön a mi fôtanítónk, mire a Püspök atya odasúgja: ,,Ez a fôtanító!'' Majd vidáman odakiált: ,,Adj' Isten, jó napot kívánok!'' A mi emberünk azonban egyenesen felénk tart, leveszi kalapját és a Püspökhöz lépve így szól: ,,Bocsánatot kérek, hogy a multkor azt mondtam... -- Sebaj, barátom, -- vág közbe a Püspök -- ne gondoljon vele többé. -- De már csak röstelkedem -- mondja a fôtanító --, hogy a nagy Prohászka püspököt megbántottam, mert nem tudtam, hogy ôvele beszélek.'' Nagyboldogasszony napja még rendesen beleesett a Püspök atya vakációjába. Ezen a napon van a Csobánka mellett fekvô erdôben rejtôzô kis búcsújáró helynek, melyet a csobánkaiak röviden csak Prindli-nek neveznek, búcsúnapja. Ilyenkor reggel 8 órakor a Hadiárvaház kápolnájában misézett, mely alatt a leánykák a ,,Fölvétetett magas mennyországba'' című fölséges éneket énekelték, majd az oltártól prédikált. Azután ritka kivételként, tekintettel a közeli falvakból jövô sok kocsira s a nagy porra, hintón a kegyhelyre ment, ahol a templom elôtt magyar, német, majd tót szentbeszédet mondott. Azután a mise alatt leült gyóntatni és 12 óra után tért vissza az árvaházba. A hivô nép az erôsen lejtôs hegyoldalon jobbról-balról az erdô fái alatt helyezkedett el. Minden évben többen jöttek el a 20. századbeli ,,Hegyi beszéd''-re. Ugyancsak Nagyboldogasszony napján van a Hadiárvaház kápolnájának a búcsúja is. A délelôtti ünnepélyes istentisztelet elmúltával megindul a készülôdés a délutáni búcsúra. A nagy platánok alatti pázsiton sátrak készülnek, a szérüskert oldalán különféle bódék létesülnek. Van mézes- bábos sátor, gyors-fényképészet, a ,,Néger és indián truppot'' is felállítják és senki sem hálásabb publikum, mint Püspök atyánk, akinek szívbôl fakadó jókedvű kacagása mindenkit honorál az ötéves Terikéktôl a nyolcvanéves tehenesig, Ambrus bácsiig, aki még ma is félig-meddig remete életet él. Hat óra tájban a Püspök atya a mézeskalácsos sátorhoz megy, elôkerül a pénztárca. Vásárol annyi darabot, ahány tagból áll a ház, tehát 100 darabot. Most megindul a gyermekek sora Püspök atyánk felé, aki mindenkinek saját kezűleg adja át a mézes-bábos figurát: szivart, pipát, szemüveget, a legtöbbnek szívet. És mindegyikhez van egy kedves szava. ======================================================================== Ijjas József kalocsai érsek, 1970. április Mindenkinek mindene. 2-án mondott emlékbeszédébôl Vallomások Prohászka Ottokárról A háborúban kórháznak kiürített gimnáziumból kerültem Kalocsára a jezsuita atyák gimnáziumába. Itt háborúmentes, nyugodt légkört találtam. Féltem nagyon, hogyan állom meg a helyemet. Az atyák így vigasztaltak: Itt járt gimnáziumba Prohászka Ottokár is. Ô is több gimnáziumot megjárt, míg idekerült, mégis a legkiválóbb közé küzdötte fel magát. Akkor még nem ismertem. A Központi Szemináriumban találkoztam Prohászka Ottokárral. A kórus díszei mögött hallgattuk csodálatos beszédeit. Egyszer, amikor a beszéd után mentem a folyosón, egy nyugalmazott katonatiszt szólított meg. Maguk a tanítványai? Nézze, mondotta, én a maguk tudományát nem ismerem. Hittanból csak annyit tudok, amennyit a Kiskatekizmusban tanultam. De ha ez az ember hisz, akkor én is hiszek. Íme, a tanúságtétel Krisztus mellett. Mi voltunk az elsôk, akiket már évközben szerpapokká szenteltek. Egyik alkalommal a sekrestyében készültem szentbeszédem elmondására. Feltettem a stólát diakónus módon a vállon keresztbe. Bejött Prohászka Ottokár, megszólított: Kegyed diakónus? Igen, már két hete. Ekkor csodálatos hangsúllyal, ahogyan csak ô tudott hangsúlyozni, mondotta hangosan a szentelés szavait: Accipe Spiritum Sanctum, ad robur, et ad resistendum diabolo et tentationibus ejus. -- Igen sokszor eszembe jutottak szavai. ======================================================================== Chay Antal váli plébános Mindenkinek mindene. (Historia Domus-ban írja) Vallomások Prohászka Ottokárról Amikor egyízben Prohászka püspök úrnak a párbér fizetése körüli nehézségeimet fölhoztam, egyszerűen azt felelte: ,,Engedje el nekik.'' -- Én követtem a fôpásztori tanácsot. ======================================================================== Dr. Potyondy Imre nagyprépost, püspöki Mindenkinek mindene. helynök húszoldalas beszámolójából Vallomások Prohászka Ottokárról Prohászka prózai költô volt. Költô prózában. A színek csodálatosan tudták hangolni költôi géniuszát. Láttam, amint a ködben úszó Donát- kápolnát figyelte. Máskor a Velencei tavat figyelte. Nézte, hogyan fodrosodik, milyen színeket ad a víz. Csodálta a Bakonyt, amikor a lenyugvó nap színeiben fürdött. Ilyenkor extázisban volt, amely imádságos hangulattal volt tele és Istent dicsôitô imává lett. Prohászkát elsôsorban a szíve tette szocialistává. Innen van az, hogy a Szent Vince Egyesületnek elôbb volt elnöke, mint a munkásmozgalom szónoka. A munkásmozgalomban Ketteler alapelvét követte: (Socialfrage und Christentum.) Hat esztendôvel Marx Kommunista Kiáltványa elôtt jelent meg. Ezen elgondolás szerint megmaradnak az osztályok, de az egyes osztályok testvéreknek tekintik egymást és egymáson segíteni igyekeznek. Sokszor hallottuk tôle ezeket a gondolatokat a Keresztény Nôk Szövetségének közgyűlésein. A székesfehérvári Keresztény Nôk Szövetsége keresztény feminista egyesületnek indult és egy mindent átfogó, szakosztályokban dolgozó szociál-karitatív mozgalommá fejlôdött. Prohászka inspirálta. Közgyűlésein mindig megjelent. Prohászka Ottokár a közhiedelemmel ellentétben igen szerette a zenét és maga is tudott játszani. Zongorázni tanult. Zongora könyve és 20 műdalt tartalmazó könyve kedves darabjai voltak. (A múzeumban van.) Die Uhr című dal volt ezek közül a legkedvesebb dala. Halálának 10. évfordulóján Schwartzbach Flórával összeállítottuk kedves darabjainak címét. A rádió ebbôl külön műsorszámot adott, amelyet Kudela látott el kísérô szöveggel. Ha fáradt volt, lementünk Schwartzbach Flórához. Ilyenkor nem beszélt semmit. Flóra játszott egy-másfél órát Schubert, Chopin, Csajkovszkij műveibôl. Ezalatt kipihente magát. Minden hangversenyen résztvett. Kuthy József és Lanschmann vezetésével megalakult a zenekedvelôk egyesülete. Bátorította ôket. Zenében a könnyű klasszikusokat szerette. Ezekben az idôkben sokat szerepeltek Fehérváron a budapesti művészek. Más városokba alig lehetett hívni ôket, de Fehérvárra lejöttek tiszteletdíj nélkül, csupán a vasúti költséget kérték. Lelkesítette ôket, hogy Prohászkának játszhatnak, aki minden esetben szeretetével halmozta el ôket. Mint kántor gyerek magam is játszottam. Ilyenkor szokta mondani: Most hallgassunk, mert az Imre úr játszik. Prohászka Ottokár igen szerette aulistáit és sokat törôdött velük. Ez a szeretet azonban nem érzelmekben, szavakban és mosolyokban nyilvánult meg. Úr volt, aki elôtt feszes vigyázzban álltunk. Este a vacsoránál fôleg délutáni olvasmányait mondotta el. Úgy éreztem, hogy ez az instruktor óra számunkra. Olvasmányaimat folyton ellenôrízte. Nevelt. Tudományos dolgokban személyi titkára voltam. Nem gyôzte olvasni a sok megjelent munkát és odaadta nekem olvasásra. Most látom csak, hogy milyen céltudatosan nevelt. Azt olvastatta, amire szükségem volt. Nemegyszer a püspök-kertben kivette a kezembôl a könyvet, amit olvastam és helyette jobbat adott. Pl. olvastam Savitzky: Der Sinn des Lebens munkáját. Kivette kezembôl és helyette Hilty: Das Glück című munkáját hozta le. Ezt olvassa el, ebben többet talál a maga témáihoz. A felebaráti szeretet parancsáról hangoztatta, hogy annak népies fogalmazása csak az irgalmasság testi és lelki cselekedetei. Evangéliumi fogalmazás szerint az egymásrautaltság átérzése. Példával illusztrálom. Többször elmondotta Prohászka Ottokár, hogy amíg öltözködik, imádkozik azokért, akik felöltöztették. A földművesért, aki a földet megmunkálta; a menyecskéért, aki kinyűvi a lent és beáztatja; a daloló leányért, aki esténként kitilolja; a kocsisért, aki a gyárba viszi; a munkásért, aki a gépet megszerkesztette; a szövôért, aki a gépen dolgozik; a fuvarosért, aki az árut szállítja; a szabóért, aki kiszabja; az inasért, aki elhozza. A kondás gyermekért, aki ôrzi az ökröt; a mészáros legényért, aki azt levágja; a cserzôért, aki bôrré dolgozza ki; a cipészért, aki megvarrja. A mozdonyvezetôért, hogy szerencsésen célba érjen. Így élte át Prohászka Ottokár az egymásrautaltságot, a felebaráti szeretet érzését. Ebbôl az átélésbôl származott kötelességérzete is embertársaival szemben. Prohászka Ottokár beleélte magát Székesfehérvár társadalmi életébe. Rendszeresen látogatta a betegeket és a gyónni nem akaró haldoklókat. Sokat veszôdött az akkori liberális korból ránk maradt öreg racionalista férfiakkal. Egy alkalommal egy öreg, gyónni nem akaró súlyos beteg ügyvédhez ment. Én az elôszobában várakoztam. Amikor kijött, sétálni mentünk. -- Sikerült? -- kérdeztem. -- Amennyiben használ, ha valakit a hátuljáról lökdösnek be a mennyországba, akkor sikerült -- válaszolta. Hogy az intelligenciánál mit ért el Székesfehérváron, a következô adatok mutatják: 1907-ben tartotta az elsô konferenciáját. Ekkor 7 férfi gyónt meg a konferencia végén. Ezek a konferenciák évrôl-évre ismétlôdtek. 1926-ban P. Biró SJ tartotta meg helyette. Ekkor 527 intelligens férfi gyónt meg. Gyakran meglátogatta a fehérvári intelligens családokat. Újévkor minden hivatalfônököt megkeresett irodájában. Aki a kitett íven Boldog Újévet kívánt, mindnek személyesen köszönte meg otthonában. Ötöt-hatot kerestünk fel egy délután. Egyik alkalommal nem nyitottak azonban ajtót. Másodszor is akartam csengetni, Prohászka megfogta a kezemet és azt mondotta: Meg kell tanulni várakozni. Várakozni tudni, a legnagyobb erények egyike. Prohászka Ottokár szerette a nagy sétákat. Délután 5--7 óra között a kertben dolgozott, fűrészelt, fát vágott, kis fűrészével nyesegetett. Vagy viziteltünk vagy nagy sétára mentünk. Fôleg ha havazott, indultunk el nagy sértára. A következô útvonalakat sokszor megtettük: Halesz- kisfaludi állomás-Csala-Lovasberényi úton vissza. Ez kb. 17 km. Egyenletesen járt, 12 perc alatt tett meg 1 km utat. A vasút mentén Komárom felé mentünk. Szeretett a síneken végignézni. Ilyenkor kért, hogy hagyjam magára. Meditációba merült, én hátul követtem. Az egyik tési nagykirándulásunk a következôképpen folyt le. Várpalotáig kocsival mentünk. Innen hegynek föl, völgynek le, az utak mellôzésével a tési erdôbe. A falut kihagytuk és a Sötéthorog völgybe mentünk, majd egymásután másztuk meg a körülvevô dombokat. Nagyon sok zúgban találtunk kivágott fát ölbe rakva anélkül, hogy bevitték volna a depóba. Amikor a legmagasabb dombra értünk, elmaradtam. Na, gyatra újnemzedék, hallom a szíve dobogását -- mondotta. -- Igaz, a számban ver a szívem, de a Kegyelmes úr meg sántit -- mondottam. -- Az igaz -- válaszolta --, de miköze hozzá? -- Azonnal le is ültünk és megebédeltünk. Hátizsákban volt a száraz ebéd, egy üveg bor és tea. Leülve úgy etetett, mint az édesapa a fiát. Teát, tojást, sonkát és bort adott és csak azután kezdett ô enni. Ebéd után kiadta a jelszót: egy órát pihenünk. A bokor tövében elaludt. Én nem tudtam a fáradtságtól aludni. Jól esett ez a kis alvás -- mondotta, amikor felébredt. Órájára néz: jó alvás, egy óra volt. Maga miért nem aludt? Nem tudtam a fáradtságtól -- mondottam. -- És maga akar Budafokra menni? Majd szépen itt marad. -- Itt is maradtam. A faluban lábvizet hozatott. Kilenc kilométert mentünk még a kocsihoz és úgy jöttünk haza. Prohászka csodálatosan szerette Székesfehérvárt és érdekelte a város története. Gyakran felkereste azokat az öregeket, akik Fehérvár múltjáról tudtak neki mesélni. A jó Nagy Ignác és a patriarkai kort megért Aujeszkyné voltak a történelmi mesemondói. Gyakran üldögélt Nagy Ignáccal Sütô utcai házának udvarán a boróka bokor mellett, és ilyenkor Nagy Ignácnak, Fehérvár általa átélt éveit kellett elmesélnie: Ferenc József bevonulásáról, az utolsó várkapu lebontásáról. Aujeszky nénit fôleg a püspök-kút nagyításakor talált III. Béla és felesége sírjának kiemelésérôl kérdezte ki. Aujeszkyné Milánóban született, 2--3 éves korában került Fehérvárra. A nagyasszony kedves ôszinteséggel mesélte el gyermekkori csínytetteit a püspök kacagtatására, köztük iskolakerüléseit, mert neki mindig fontosabbak voltak az utcai események, mint az iskola. Egy ilyen iskolakerülésnek köszönhetjük tanúságtételét a koporsók kiemelésére vonatkozólag. Reggeltôl délután 2 óráig állt a kút mellett, míg rá nem találtak és haza nem vitték. Jelen volt az elsô ásónyomtól, amely a koporsóban megakadt -- egész a koporsó nyitásáig. Prohászka a Soliloquiájában is megemlíti. Vele a betyárokról, az akkori utazási viszonyokról szeretett beszélgetni. Nagyon sokszor meglátogatta Prohászka Ottokár a több éven át fekvô és állandóan ágyhoz kötött betegeket és öregeket. Néhány szót kell mondanom Prohászkáról, az egyházkormányzóról. Fontos ez azért, mert ezen a ponton vannak az emberek a legnagyobb tévedésben. Szinte szólásmondás lett, hogy Prohászka az országé volt és nem volt ideje arra, hogy egyházmegyéjét kormányozza. Az Élet 1918. okt. 13-i számában a Püspök című cikkében írja dr. Vass József a következôket: ,,Talán egyetlen részletmegfigyelés sem árulja el Prohászkában a szakadatlanul dolgozó embert olyan mélyen, mint az, amely ôt a fogadóterembe belépésekor iparkodik elkapni és tanulmányozni. Dolgozószobájából lép ki, egyik világból a másikba. Még ott borong vagy villog a homlokán az elhagyott világ felhôje, fénye, elsô lépése szinte öntudatlan, s csak azután foszlik szét a varázs, hogy odaadja Prohászkát a látogató aprólékos ügyeinek, vagy egy-egy vergôdô lélek tragikumának. Az ô kezében az egyházmegye kormányzása is megegyszerűsödik. Tévednek, akik azt hiszik, hogy Prohászkát különleges szellemi magaslata elvonja megyéje gondjaitól. Mindenkit és mindent ismer, nemcsak átfogó pillantással, hanem részletesen s a be sem avatottak el sem képzelik, mennyi hivatalos dolgot intéz el egymaga az írásbeli munkával együtt. Papjait szakadatlanul lendíti, igazítja, nem az egyházi fegyelem súlyával, hanem a nagy lélek örvendô biztatásával.'' Ugyanebben a számban a V. A. Környezetébôl című cikkben a következôket olvassuk: A kegyelmes úr a legjobb, legelôzékenyebb ember, akit valaha ismertem. A mindennapi érintkezésben lehet igazán megszeretni. Hivatalos ügyekben és egyéb dolgokban is odaadó figyelmet és szeretô érdeklôdést tanusít. Mindent ô szokott elintézni. A napi postát ô bontja fel, a beérkezett iratokat átnézi és vagy sajátkezűleg intézkedik nyomban, vagy a részletekre is kiterjeszkedve utasítást ad az irodának. A figyelmét semmi sem kerüli el. Óriási levelezése van. Ezrek és ezrek keresik fel az ország minden részérôl a legkülönbözôbb ügyekben. Minden levélre válaszol, mégpedig legtöbbször sajátkezűleg írja meg a leveleket. A székesfehérvári püspököt mindenki megtalálhatja bármikor. Mindenkit fogad. Sokan is keresik fel. A hívekkel és idegenekkel is szívélyesen érintkezik. Mindenkivel szemben atyai szeretetet tanúsít. A mindennapi élete rendszerint a következô: reggel félhat -- hat óra körül kel fel, lemegy a kápolnába, ott misézik, majd fél 8-kor bemegy reggelizni, azután dolgozik, elintézi a postát, az iroda jelentéseit meghallgatja és fél 11-kor audenciát ad. Az ebéd rendszerint 1 órakor van. Ebéd után dolgozószobájában karosszékében átnézi a lapokat. Ez a pihenése tulajdonképpen, utána újra dolgozik, majd késô délután dolgozni megy a kertbe vagy sétálni. Vacsora 8 óra körül van. Utána keveset elbeszélget s aránylag korán visszavonul pihenni. A híveivel közvetlen, meleg érintkezést tart fönn. Állandóan látogatásokat tesz a városban mind az elôkelô családoknál, mind a szegényeknél, kik fôpapi támogatására, vigasztalására szorulnak. Ha tudomására jut, hogy valamelyik híve nehéz helyzetbe jutott, fölkeresi otthonában és szeretettel igyekszik segíteni rajta. Nagy szíve kincseit, anyagi támogatását egyaránt apostoli kézzel osztja szét a szenvedôk között. Minden hónap elsô péntekén a barátoknál gyóntat, ahol nagyon sokan nyernek tôle lelkierôt. Többet volt idehaza Prohászka Ottokár, mint többi püspökeink. Havonta egyszer ment Budapestre. Ezenkívül adventben és nagyböjtben volt távol, amikor lelkigyakorlatait tartotta, de még akkor is két napot egyházmegyéje kormányzásának szentelt. Nélküle semmit sem tehettünk. Az elintézésben hihetetlenül gyors volt. A 15--20 év elôtti dolgokra is pontosan emlékezett. Tudta, hogy melyik plébániának rossz a fala, vagy hol van szükség istállóra. Az elintézési formán azonban egyszerűsített. Mindig és mindenrôl referálni kellett. Püspöksége alatt a vikáriusnak semmi szerepe sem volt, semmirôl sem tudott, csupán dispozíciókat írt alá távolléte alatt. Egyéni stílusa volt a lelkipásztorkodásban és a papok nevelésében. Természete szerint individualista volt. Az elmélkedésben is az egyedi módszer híve volt. Az egyedi lelkiéletével viszont a papoknak sokat foglalkozott. Konferenciákat nem tartott a papságnak, de egyedileg beszélt velük. Többen megfordultak nála, mint gondolnánk. Délelôtt 1/2 11-tôl 1 óráig bárki bemehetett hozzá. Ha valaki a városban volt és nem ment hozzá, zokon vette és rosszat gyanított. Aki feljött hozzá, azt meghívta ebédre. Röviden, de sokszor fogadta az embereket. Minden beszélgetésnél rátért a plébánia lelkipásztori problémáira. A levéltár a bizonyítéka, hogy mennyit intézett el egyedül. Magánlevelezését mind maga intézte. Ha távol volt adventben és nagybôjtben, csütörtökön akkor is hazajött és a hét három napján ekkor is az egyházmegye ügyeit intézte. A vonathoz mindig kimentünk eléje. Amint beült a kocsiba, a beszélgetés mindig így kezdôdött: No, kedves Imre úr, kezdje, mi volt idehaza? Egyházkormányzásában és tetteiben is az egyéniséget figyelembe kell venni. Volt néhány cselekedete, amit begyöpösödött aulista nem tudott megérteni, viszont ezekben is az idô Prohászkát igazolta. Ezek a cselekedetei adtak alapot az igazságtalan kritikának. Bicskén pl. alapítványt tettek az elmaradt gyermekek óvodájára. Az összeg már felnôtt a háromszorosára, de még mindig kevés volt ahhoz, hogy az intézményt létre lehessen hozni belôle. Bicskén viszont a katolikus iskolát kellett megnagyítani. Prohászka úgy gondolkodott, hogy mindkettô iskolaügy, a gyógypedagógiai intézetet úgysem lehet megalapítani a kis összegbôl, tehát odaadta az összeget a katolikus iskolára. A másik ilyen eset Bián volt. Jelentéktelen összeget ajándékoztak apácazárdára. Az összeg sehogy sem volt elég arra, hogy zárdát alapítsanak. Plébániaépületre volt szükség. Prohászka az alapítvány házából plébániaépületet csinált és a telket átiratta a plébánia nevére. Ehhez hasonló dolgokat fújtak fel. Nem számoltak azzal, hogy zsenialitása egyházkormányzatát is egyénivé tette. Ahogy szociális vonalon az idô ôt igazolta, ugyanígy ezekben a dolgokban is. Érdekes volt a csókakôi bérmálás az elsô világháború után. A frontról hazakerült fiatal huszárok vették kezükbe a bérmálás megrendezését, ôk fogadták és üdvözölték is a püspököt. A bíró és az egyházközségi elnök háttérbe szorultak. Mórról jött Prohászka püspök úr. Piros huszárruhás bandérium fogadta. A vezetô leugrott a lóról és belekezdett a köszöntô- beszédbe. Kegyelmes Püspök úr -- mondotta nagy hangon, de tovább nem jutott. -- Halkan ismétli: Kegyelmes Püspök úr! Utána csend. A tanítónô súgni próbál. A szónok hátraszól: ne izéljen. Prohászka ekkor vállára tette a kezét a bennmaradt szónoknak és a következôt mondja: Látod, az öregek mindig szépen elmondották a köszöntô beszédet, tanuljátok meg ti is tisztelni ôket! -- majd így folytatja -- láthatjátok ti is, hogy nem könnyű szónokolni. Majd a templom ajtajában az egész hivô seregnek gyönyörű beszédet mondott a szellemi munka értékérôl és nehézségérôl. A hatás óriási volt. Igen kedves volt a bérmálások között, ha azokra visszagondolok, a magyaralmási bérmálás. A határba az országútig a legények lovon, a leányok 10--15 egy-egy kocsin jöttek a püspök elé, magyar ruhában. Gyönyörű látvány volt. Olyanok voltak a leányok, mint a bokréták a zöld mezôben. Ez az üde leány-virágcsokor megkapta Próhászka lelkét és a fogadás után nem a jegyzôhöz beszélt, aki köszöntötte, hanem a leányokhoz. A következôket mondotta: Falusi leányok vagytok, mezei virágok. Vigyázzatok, hogy el ne hervadjatok. Vigyázzatok, hogy mindig üde szirmok legyetek a falu életében. A pilisszentlászlói bérmáláskor tótul kezdte a beszédét. Elôtte Sóskúton voltunk, ahol Greiger Miklósnál lakott és onnan ment ki a környékre. Két este együtt tanulta Greiger Miklóssal a tót prédikációt. A hegytetôn levô pálos templom szószékérôl beszélt. Körülbelül 5 percig beszélt tótul. Minden arc sugárzott az örömtôl. Egyszerre csak nem jutott eszébe, hogy mit jelent a gyónás tótul. Kedvesen és közvetlenül megkérdezte a hívektôl, hogyan mondják a gyónás szót tótul. Az egész templom elkezdte hangosan mondogatni: gyónás..., gyónás..., gyónás -- de senki sem tudta. Prohászka ekkor elmosolyodott és magyarul beszélt tovább. Utána mondotta tréfásan: ha az egész templom nem tudja, minek erôlködjem tovább? Az a szokás, hogy a szertartás végeztével körmenetben jön vissza a nép a faluba hatos sorokban. Az asszonyok szép népi viseletben voltak. Egységes tót imakönyvbôl imádkozott az egész falu. Prohászka elkérte egyiknek az imakönyvét, beállt közéjük és velük együtt énekelt és imádkozott. Érdekes volt látni az asszonyokat. Az egyik meghúzta a másik szoknyáját: Tud ám! Ez a másikét: tud ám! És ez a szoknyahúzás és a ,,tud ám!'' végigment az egész körmeneten. Amikor visszaérkezett a körmenet a faluba a kápolna elé, Prohászka felállott egy ott levô kidöntött fatuskóra és ezt mondotta: Eddig anyanyelveteken imádtátok az Istent, most édes hazánknak a nyelvén könyörögjünk hozzá és maga kezdte el a Himnuszt. Ebéd után négy ló húzta a rossz úton a hintót, amely elvitte a püspököt. De azok is csak lépésben tudtak haladni. Az összes gyermek felkapaszkodott a hintó hátrahajtott végére. Mint egy fiastyúk, olyan volt közöttük a püspök. Le akartam ôket hessegetni. -- Ne bántsa ôket -- mondotta Prohászka Ottokár, ez a legszebb az egész bérmálásban. Sokszor mondotta: Imre úr, senki sem nélkülözhetetlen, se én, se maga, se az a harmadik, aki gondolja magáról. Teológiai vizsgára mentünk a szemináriumba. Egy ízben megállt az ebédlô ajtaja elôtt, ahol a vizsga volt és mondta: Imre úr, a tanárnak nagyon alázatosnak kell lennie. Nem szabad izgulnia, ha a kispap nem tud és a tanárnak sem szabad arra törekednie, hogy a saját dicsôségére brillírozzon a gyerekekkel, megfelelô témát keresve, nem azért, hogy a kispapon könnyítsen, hanem azért, hogy a vizsga szépsége ne szenvedjen, ami a tanár dicsôsége. Plébánosi vizsgára indulva pedig ezzel bocsátott útnak: Kívánok sok türelmet, mert életem legnagyobb türelempróbái voltak a plébánosi vizsgák. A szegények iránti részvét pátosszá nôtt Prohászkában. Ez a pátosz vitte az irgalmasság heroikus cselekedeteire. A részvét érzése ragadta el, amikor az esztergomi hídnál téli hidegben megpillantotta a mezítlábas koldust, ott helyben leveti cipôjét és neki adja. Ez az érzés vitte, hogy 1918-ban a hozzá jövô menekülteknek összes fehérneműjét kiossza, hogy amikor szombaton fehérneműjét készíteni akarták, csak két darabot találtak nála az egyes fehérneműbôl, éspedig a leghasználtabbakat és legfoltosabbakat. Prohászka egyik legnagyobb ihletôje a természet volt. Mány községbe délután érkezett bérmálásra. Németajku község. A templomba egy madár tévedt be. Az orgona és ének hangjaira ijedten hol a falhoz, hol az ablakhoz vágta magát röptében. A püspök megpillantva, mintha elfelejtette volna, hogy a szószéken van, s a hívei vannak elôtte, egy pillanatig szótlanul nézte a madár vergôdését, majd hívei helyett atyai kedvességgel a madárral kezdett beszélni: Mit félsz kicsikém? Ne félj! Itt Isten házában vagy, ki téged teremtett és táplál, kinek ének a te egyszerű csipogásod. Tudom kitôl félsz, tôlünk emberektôl. -- Ismét csend. -- Miért röpködsz olyan ijedten, ugye, mert szeretnél elrepülni innen. Nem neked való ez a boltíves zárt hajlék, a napsugaras magasság a te világod. Ne félj tôlem, én is így vagyok. Nehéz a föld alacsony porában járni. -- A püspök elhallgatott. Szánóan nézte a vergôdô madarat. Gondolataiból felijedve vette észre, hogy nincs egyedül. Híveihez fordult: Híveim, épp így van az ember is. Nem bírja ki az élet igáját, a megélhetés harcát. Nem elég a megélhetés, a pénz, a vagyon, az élvezetek, nem elég a tudás, a család, a szerelem. Ha csak ezt adod meg magadnak, úgy fogsz vergôdni, mint az ijedt madár, -- az Isten közelsége, végtelensége kell neked, hogy énekelve bírd járni az életet. A madár tovább vívódott, a püspök újra szótlanul nézte, majd Hében kedves versét idézte: Mert hogy merre visz utad / Neked tudnod adta / Istened, De én vak ember, sötétben keresgélek. Ebbôl a gondolatból kiindulva az ember céljáról prédikált. Folyton sürgette a természet megismerését. A Hosszú-sétatér alatt levô hármas vasúti elágazásnál sétálunk. A komáromi vonat mentén igyekeztünk Moha felé. Kért, hogy kissé hagyjam egyedül. Ez azt jelentette, hogy vagy imádkozni vagy gondolkodni akar. Ilyenkor mindig 5--6 lépéssel hátrább követtem, rendesen elôvettem rózsafűzéremet s azt imádkozgattam. Mereven a bakonyi hegyek felé nézve az ôszi napnyugtában gyönyörködött. Lépése mind ütemesebb lett. Lelkendezô könnyedtséggel járt. Én eltettem rózsafűzérem, hogy követni tudjam. A püspök egy kedves Schumann melódiát kezdett dudolgatni, majd hátrafordul s azt kérdi tôlem: Hogy tetszik az égbolt? Ismeri a német költeményt: Und willst du erlöst, geliebt sein und erkannt / Dich fragt die Natur, ein Kind mit tausend Fragen. A természet megismerésének sürgetése késôbbi éveiben mind gyakoribb volt. Az utolsó ôsz egyik napján történt. Sétára indultunk a szôlôhegy felé. Ôszi délutánokon gyakran elment a Donát-kápolnához, ahol a kápolna falához dôlve az ôszi naplementében gyönyörködött. Az ôszi színek csodálatosan felhangolták. Elmerülve a naplemente szépségében elmélkedô lelkébôl csodás költôi színekben ömlöttek ajkáról az önfeláldozás örömének hangjai. Ilyenkor a természet hárfása volt. -- A palotából kilépve a püspökkútnál megállott. A víz apró erekben folyt szét a járda porában. -- Nézze -- szólt --, így képzeli Bergson az életet: csak egy élet van, egy egységes, osztatlan, hatalmas erô, mely kisebb-nagyobb erekben folyik széjjel, mint a futó gyökér a föld alatt és különféle élet formájában hajt ki. Ellentmondtam Bergson életfogalmának: a sokféle növény, állat, emberélet lehet nem egy és ugyanazon életnek a megnyilatkozása, mert lehetetlen és nincs a növényi, állati és emberi életkategóriák között átfejlôdés, minden életkategória számára külön életprincipiumot kell feltételezni. Bergson egyébként nem tudja megmondani, honnan származott az az egy osztatlan ôs életenergia, mely mint a futó gyökér különféle életformákban kivirágzik. Én sem tartom Bergson filozófiáját -- mondotta Prohászka Ottokár --, nem a filozófia nyelvén beszélek most. Kegyed válasza mutatja, mi a különbség a fiatal és az öreg ember között. A fiatal azt keresi, hogy valami mibôl lesz, én azt keresem, mi lesz abból, ami van. Soknak az élete olyan, mint a porban futó víz, felszívja az élet pora és kiszárítja a nap, ti. az élet gondja és nem marad utána semmi. Boldog az, akinek élete nem porban szétfolyó víz, hanem termékeny földben futó ibolyagyökér, melybôl száz új élet fakad. A tudósok keresik, hol a helye Prohászka Ottokárnak, a szellemóriások, a filozófusok, természettudósok vagy szociológusok között. Nekünk gyermekeinek, akik atyai szemébe nézhettünk, kik atyai ajkáról szívtuk a szót, ez nem probléma. Odaállunk a bölcselôk elé és válaszoljuk: Filozófusok, keresitek helyét a bölcselôk között? Nézzétek, ott a helye, ahol az elme a logika határain túl az istenközelség végtelenségével töltekezik és így énekel: ,,Filozófusok, én kacagok rajtatok, én az örök élet vándora, Prófétája és énekese vagyok.'' Odaállunk a természettudós elé és mondjuk: Keresed helyét a természettudósok között? Hallgasd meg akkor szavát, amikor Dullman Szt. Katalinról beszél, arról az egyszerű parasztlányról, aki minden teremtményben Istenkezét látta, aki amikor hajnalban a rét ösvényén járt, felfogta kicsiny szoknyáját, hogy egyetlen harmatcseppet, Istennek gyöngyszemeit le ne sodorja vele. Olvasd el, te tudós, sorait, melyeket a pilisi hegyekrôl írt, amik az ô szemében Isten oltárai, csúcsai Isten gyertyatartói, hegyoldalának lankás erdei Isten oltárszônyegei, ahová ô csak imádkozni járt. Hallgasd meg, tudós, énekét, amelyre a Sárrét egyhangú világa hangolja, hallgasd meg imádságát, melyre a felhôk fodra ihleti, melyben ô az örök Tabernákulum fátyolát látta. Átélés volt nála a német közmondás: Es geht der liebe Gott durch den Wald. Szívébôl szakadt az ima: a rét, mielôtt lekaszálnák, és a hársfák mielôtt virágoznának, teveled van tele. Fenséges a Soliloquia 1921. április 18-i feljegyzése. Lovasberényi bérmálás után jegyezte fel. A bérmálás után hosszan elmélkedett a Viráky park 300 éves tölgye alatt. Hazajön és imádságosan tör ki lelkébôl a zsoltáros szava: ,,Melior est una dies in atriis tuis!... praesentia! -- Istenközelség, édes, simogató istenközelség, ezt a mézédes megtapasztalást szeretném szívetekbe csepegtetni, de ehhez alázatos hit, erkölcsös szív és imádkozó áhitat kell. Milyen más nekem Lovasberény, mióta Krisztus kezét látom a hársfákban!'' Az emberszeretet ösztöne és mélységes átérzése uralta Prohászka beszédeit. ,,Prohászka -- mondja Brisits -- a szószéken sohasem uralkodott, mint Bossuet, sohasem volt a hatalom és tekintély képviselôje, mint Pázmány, nem volt ostor és tisztító vihar, mint Ábrahám a S. Clara, hanem testvér, akinek az érzése részvét, szava pedig olaj.'' Prohászka a 18. századbeli franciskánus szónokok típusa volt, aki a szigorú Credot prédikálta, de Credoja mégis meleg volt. Prohászka szónoki programját maga így fogalmazta meg: ,,Testvérkéim, én békét akarok köztetek és Isten között.'' Prohászka szónok volt, akit a részvét ösztöne nemcsak közel vitt hallgatóihoz, mint emberekhez, nemcsak megérezte hallgatói problémáját, de együtt is szenvedte velük, és ezen kompassio folytán sohasem a moralisták és apologéták iskolás ridegségével nyúlt problémájukhoz, hanem az emberi természet esettségének számbavételével tárgyalta azokat. Prohászka a szeretet zsenije. P. Bangha így kiált fel: ,,Prohászka szeretet nélkül? Mi volna ô így? Talán lángész, talán irigyelt tudós, de tizedrészét sem érte volna el annak, amit elért, mert szeretett.'' Prohászka püspök úr az örök élet vándora, dalosa és prófétája volt, de ugyanakkor prófétája volt a földi örömöknek is, ha azok tiszta örömök, életboldogító örömök voltak. Brisits írja: Prohászka a természetes és természetfölötti öröm püspöke, aki a földi életet lélekkel és örömmel tudta koronázni. Prohászka püspök nem haragudott a földi életre. Már itt a földön ritmikus, örömteli életet sürgetett. Hirdette, hogy a szép, boldog, egészséges élet Isten akarata. Ezért az öröm Prohászka világnézetének alkotó eleme. A vallási világnézetet is csak azért ajánlja, mert ez teremt örömteli életet. A tíz parancsolatot is azért sürgeti, mert a tíz parancsolat a boldog földi élet egyedüli klímája. ,,Ha ideális a világnézet -- mondotta itt Fehérváron 1922-ben --, akkor égboltunk kristályos kék olasz ég, amilyen Katánia felett ragyog. Ha szkeptikusnak vagy pesszimistának csapunk fel, akkor égboltunk alacsony, felhôs, ködös lesz, mely alatt elpusztul az ember éppúgy, mint Nietsche Schmerze Musik-jának zenéje mellett vagy a kancsukát tartó és töviskoronát ígérô Tolstoj sötét embere mellett.'' Prohászka hivatásának tekintette, hogy az életöröm prófétája legyen. ,,Az egész magyar lelkiség -- írja -- elfelejt örülni és az öröm olaja elszáradt homlokáról... A nagy vámszedô: a politika blazírt irodalom és lelketlen közélet kifosztottak belôle mindent és ô itt maradt védtelenül.'' Prohászka a lendületet vesztett és örömtelen emberért jött, aki ,,a tavaszi földnek illatával várja a fenséges Magvetô kezét, melynek nyomán kihajt és kalásszá érik bennünk az öröm, melynek arányos hullámzása fölött Isten arca mosolyog felénk.'' Föld és Ég című munkája végsô lapjain indokolja dogmatikailag az örömökre vonatkozó elméletét és hozzáteszi: ,,Ne tartsuk e gondolatmenetet költôi ömlengésnek, valóban nincs ismeret, mely ennél igazabb és reálisabb lenne.'' Az öröm elméletét legelôször ô maga élte. Váratlanul, inkognitóban ült be egy zarándoklat alkalmával a bodajki gyóntatószékbe. A papság sem tudott róla, hogy ott van, csak a gyónók ajkán terjedt el suttogva a hír. Dolgát végezve, amily észrevétlenül jött, éppoly észrevételnül tűnt el Bodajkról gyalogosan. Átbarangolta a Gaja-völgye mentén a csurgói, isztiméri, iszkaszentgyörgyi erdôt. Késô esti szürkületben állított be az iszkaszentgyörgyi plébániára, hová kocsiját rendelte. A plébános nyugtalanul várta már az esti sötét miatt és aggódva kérdezte tôle megérkeztekor: ,,Kegyelmes úr, nem félt egyedül az erdôben?'' ,,Félni? -- volt a válasz --, egész délután énekeltem, elôször gondolatban a visszatérô búcsúsokkal, azután a csipogó madarakkal, s végül az angyalokkal.'' Utolsó teljes beszédét március 31-én este mondta a budapesti egyetemi templomban. E konferencia beszédében a következô példát hagyta ránk emlékül: III. Ince pápa, Assisi Szt. Ferenc kortársa nagyon szerette a szegénység szentjét és sokat tartózkodott nála Assisiben. Egyik ilyen assisi tartózkodása alkalmával nagyon levert volt. Küldött Szent Ferencért, hogy vigasztalja meg ôt. Szent Ferenc az erdôben volt és elragadtatásában a madaraknak énekelt. A küldönc hívására indult hazafelé. Az erdei ösvény, amelyen hazafelé ment, két bokor között vezetett. A két bokor között pók kezdte szôni a hálóját, friss fonalaival elzárva Szent Ferenc útját. Szent Ferenc mosolyogva állt meg a kis utonálló elôtt. Újabb elragadtatás következett, amelybôl a harmadik küldönc ébresztette fel. -- Ugyan, Ferenc -- fogadta a pápa -- nem tudnád megmondani, mi a bajom? Nagyon nehéznek érzem az életet, segíts rajtam. Szent Ferenc felelte: Atyám, téged bizonyára aranypalástod és hímzett köntösöd terhe nyom... Tedd meg a kedvemért, vesd le. -- A pápa engedelmeskedett, mire Szent Ferenc levéve válláról kopott pelerinjét a pápára terítette. Mosoly derült a pápa arcán s mondotta: Ejnye, Ferenc, különös, milyen könnyű ez. Prohászka püspök is ránk hagyta egyszerű köpenyét és ez nem más, mint az örömök édessége. Mindnyájan, kikre e köpenyét ráterítette, a múló évek távlatából is mosolyogva mondjuk égre nézve: Atyánk, milyen könnyű így az élet. Prohászkának óriási olvasottsága volt. Özv. Báthoryné: ,,A lángész tüzében'' című munkájában a következôket írja: Óriási olvasottsága volt, amellett igen jónéven vette, ha valaki érdemesebb újdonságra hívta fel a figyelmét. Lett légyen az szépirodalmi, történelmi mű, vagy akár gyermekmese. Én pl. elvittem neki ,,Appelsschutt'' című könyvet, mely egy hatéves leányka történetét tartalmazza, valamint a híres ,,Maja méhecske'' történetét. Mellette ültem varrogatva, amikor ezeket olvasta. Ha valami nagyon tetszett neki, ezt elmagyarázta nekem. Csodálatos volt a türelme a gyónókhoz. Ugyanaz a Báthoryné írja le: Mellettem ült, nem mertem szólni, ô kezdte: mi van a noteszben? Elmondtam, hogy áldozás elôtt imádság helyett folyton az mozgott az eszemben, hogy Moličre darabjában ki szerepelt a ,,Tudós nô'' szerepében. Áldozás után pedig imádság helyett az a gondolat kínozott, hogy Moličre honnan vette a Philamente nevet. A Püspök atya csak mosolygott. Kérdeztem tôle: Püspök atyával nem esett meg ilyen? -- De igen -- válaszolta. -- Mit csinál ilyenkor a jó Isten? -- Mosolyog -- felelte a püspök. Misézik Rómában. A sekrestyés fráter rángatja Viszota kanonok úr ruháját és mutogat a püspökre: Il Santo! (A szent!) Münchenben öltözködik az Apostol Kirche-ben. A sekrestyés irgalmas- testvér volt. Prohászka véletlen egyenesen hagyta a stólát. A sekrestyés fráter megütközve figyelmezteti, hogy ez csak püspöknek jár. Prohászka mosolyogva tette keresztbe a stólát, mert az ô bizonylata csak egyszerű székesfehérvári pap címre volt kiállítva. Régi germanikus társaival szokásuk volt, hogy Münchenbôl Milánóba küldték elôre reverendájukat és ôk mint turisták tették meg az utat Münchenbôl Milánóba. Hegyi faluba érnek egyik reggel. Betérdelnek a templomba. Ministráns nélkül jött ki az öreg pap. Próhászka odaáll az oltárhoz turista ruhában. Mise végén a sekrestyében megveregeti vállát az öreg pap: Gut, mein Alte. Maga még egészen jól tudja a ministrációt. A Sárréten megyünk. Szénával megrakott szekérrel találkozunk. Fenn ül a gazda, de a lova nem indul. Odaszól nekem a püspök: dobjuk le a kabátot, lódítsunk egyet a szekéren. Két lôcsnek nekidülünk. A kocsi megindul, a Szellô egyszerre vágtatva viszi tovább a szekeret, a gazda ostorával integet visszafelé: Isten áldja meg magukat, plébános úr. Bicskén van bérmálás. A vértesacsai esperes is jelen van. A Püspök rábizza a csomagokat, hogy hozza magával vonaton és foglaljon helyet a II. oszt. fülkében. Ô maga gyalog nekiindul és mosolyogva várta az esperest a vértesacsai állomáson és ott maga ült be a csomagok mellé. A Hosszú-sétatéren megyünk. A csigabigát félrerúgtam a lábammal. A Püspök rám szól: gondoljon Dülmen Katalinra és lehajol, és kezével teszi a gyepre a csigát. Budapestrôl jön a Püspök. Tréfásan fordul hozzám a kocsiban. Tudja mi a kon-káv és a konvex között a különbség? Ez biztosan tréfa -- modottam -- nem tudok rá válaszolni. Azt tudom, hogy a szemüvegeknél melyik a kon-káv és melyik a konvex. Nem mondom meg -- mondotta a Püspök --, majd az asztalnál becsapjuk vele Visota monsignoret. Az asztalnál fel is teszi a kérdést, de Visota úr, mint pesti háziúr, a pesti vicceket mind tudta. A tréfára tréfával válaszol. A Püspök kacagott. Az ebéd mindig a kedélyes beszélgetés ideje volt. Este a legtöbbször délutáni olvasmányait mondotta el, fôleg ha ketten voltunk. Egy órát ültünk este az asztalnál. Úgy éreztem mindig, hogy ez az instruktor óra számomra. Két esetben igen hosszúra nyúlt a beszélgetés. Az egyik, amikor Hörbiger bácsi egyetemi tanár jég-elméletérôl tartott elôadást a zirciek dísztermében. Órák hosszat tartott a vita. A másik, amikor az egyik orvos Eugenetika című könyvéhez kért elôszót. Ebédnél ismertették az egész kéziratot. Mit szól hozzá? -- fordult hozzám Prohászka Ottokár. -- Ehhez ne a fehérvári püspök, hanem X. Y. nôgyógyász írjon elôszót. Így is lett. Prohászka közbenjárt a professzornál és elôszavával jelent meg a könyv. Mindkét eset mutatja a nagy szellemi változatosságot, amelyben Prohászka Ottokár élt. Az indexretételkor még nem voltam az aulában -- mondotta dr. Potyondy Imre püsp. helynök úr. Prohászka Irmától, Prohászka Ottokár nôvérétôl hallottam a következôket: Amikor tudomására jutott Prohászkának az indexretétel, igen indulatos lett. Azonban hamarosan megnyugodott. Bevonult a kápolnába, minden gyertyát meggyújtott és az egész éjszakát szentségimádásban töltötte. Hogy mi történt ezen az éjszakán, nem tudjuk. Reggel jelentette Rómának, hogy engedelmeskedik. Egy alkalommal a moziban az analfabéta katonák záróünnepélyén vagyunk. Színjelenet végén harsányan kiáltja a katona: Szeresd a hazát! A Püspök a pódiumra ugrik és mosolyogva szólítja meg: Igen, fiam, de ismerd meg hazád földjét. Nem szeretném, ha, amikor masíroztok, gondolat nélkül járnátok az utakat, mint az igavonó állat. Az országutak szélét a jó Isten gyöngyszemekkel szórta be. Gyöngyszemek vannak a lapulevelek alatt. Most természetórát tartok nektek. De nem úgy, ahogy a tanárok szoktak. Elmondom nektek, hogy a hármashíd felé masírozva található útszéli gazokból milyen orvosság készül, hogy lássátok, hogy porosan, a felszerelés alatt izzadva milyen kincseken tipródtok. És elkezdte a mályva, békarokka stb. gyógyító füvek hatását sorolni. Düllmen Katalin követésére hívta fel ôket. Ez a szentéletű parasztlány, ha reggel réti ösvényen ment, felemelte szoknyáját, hogy véletlenül le ne üssön egy napfényben csillogó harmatcseppet és énekelve imádta az Urat, hogy így telehintette ajándékával a mezôt, hisz ez a harmatcsepp ajándék, mind az embernek szól. Minden szomorú hír nagyon hatott Prohászka Ottokárra. Ha szomorú hír érkezett, rögtön eltűnt. Tudtam, hol kell keresni. Órák hosszat térdelt ilyenkor az Oltáriszentség elôtt. Nekem nagyon az idegeimre nehezedtek és nyomták a lelkemet az egyházmegyében elôforduló személyi bajok. Látva ezt rajtam, atyailag intett, hogy vigyázzak, mert a legnagyobb baj az, ha valaki elveszíti bizalmát az emberekben. Az egyik kellemetlen hír után nem tudtam aludni. Reggel az elsô percben észrevette rajtam. Kérdezte, hogy mi izgatott fel. Megmondtam. Prohászka a következô kérdéssel válaszolt: Tudja-e, hogy hány Oltáriszentség van Székesfehérvárott? Nézze, én se tudtam emiatt aludni és végigjártam gondolatban az összes templomokat és kápolnákat. Kb. 25 volt akkor. Elôször elmentem annak a szerencsétlen papnak a templomába, aki elhagyta az oltárt és ott könyörögtem a szegény emberért, azután sorban imádtam az összes székesfehérvári tabernákulumban jelen lévô Úr Jézust. Olyan jó volt, úgy felemelt és bíztatott az éjjeli csendben egyedül lenni az Úrral. Az indexretételkor gróf Majláth püspök Rómában tartózkodott. Meleg barátság fűzte az akkori pápához, X. Piushoz. Gyorsan lefordította az ,,Elmélkedések az Evangéliumról'' című könyv legszebb részeit és bevitte a Szentatyának. A Szentatya hallgatta és amikor a legnagyobb elismerésének adott kifejezést, Majláth püspök úr megjegyezte: ,,Ezt az embert érte az a nagy méltánytalanság.'' A Szentatya ekkor íróasztalához ment, letérdelt és térdelve dedikálta az íróasztalán lévô képét, majd kérte a püspököt, hogy adja át Prohászka Ottokárnak. (A kép a Püspökségen van.) ======================================================================== Ravasz László ref. püspök Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Prohászka püspök 100. születési évfordulójával kapcsolatban Horváth Kálmán megkérte dr. Katona Puszta Sándor leányfalui plébánost, hogy beszélgessen Ravasz Lászlóval Prohászka élményeirôl. 22 éves barátság fűzi össze kettôjüket. A beszélgetésen jelen voltak: Uray Sándorné, Ravasz László leánya, Borzsák Sándor pócsmegyeri ref. lelkész és neje, Ecsei Aladár ref. esperes Tahitótfaluról és két másik ref. lelkész. Kettôjük beszélgetését az egyik jelenlévô gépelte le. Ravasz László: röviddel dunamelléki püspökké választásom után érdekes körülmények között találkoztam Prohászka Ottokárral. Amikor hivatalomat elfoglaltam, minden szomszédos egyházmegye fôpásztoránál bejelentkeztem tisztelgésre. Egyik délután titkárom jelentette, hogy Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök úr van itt. Megelôzött. Elôzékenyen és örvendezve siettem eléje, mire ô valami kifejezhetetlen eleganciával és udvariassággal szólt: Méltóságos uram, minek gyôzködjünk mi hosszas várakozásban, mire hivatalos vizitre kerül a sor. Eljöttem magához én. Szivélyesen elbeszélgettünk és egy teljes órán át élvezhettem magas szellemét. Elmenetelekor egy kedves epizód játszódott le. Az elôszobában tévedésbôl összecserélte kalapját titkároméval és szórakozottságában észre sem vette, hogy a magáé helyett azt vitte el. Titkárom igen megsinylette a cserét, mert biz a székesfehérvári püspök kalapja sokkal kopottabb és silányabb volt, mint az övé. Dehát maradt valami relikviája. Puszta Sándor: És más alkalmakkor való találkozások? Ravasz László: Bár igen szivélyes volt a viszony mindvégig közöttünk, tulajdonképpen nem találkoztunk gyakran. Hogy is fejezzem ki magamat, nemis voltunk összejáró viszonyban. Ô nagyon elfoglalt és igen nagy intenzitású szellemi életet élt. Inkább azt mondhatnám el, hogyan találkoztam Prohászka szellemével. Egyetemi hallgató koromban otthon, Hunyadon történt, hogy hazafelé igyekeztemben az úton egy nyomtatott papírlapot sodort elôttem a szél. Már akkor is az volt az én bolond szokásom, hogy minden nyomtatott betűt elolvastam, bárhol találtam is fel. Egyik lábammal ráléptem a sarkára és botommal leszorítva olvasni kezdtem. Már az elsô mondatoknál belém nyilallott az új hangvétel, az a kényszerítô, árammal teli lüktetés, mely csupa dinamika, és kiérzôdött, hogy aki e beszédet mondta, súlyos közölnivalói vannak. De a papírlap csonka volt, nem volt rajta semmi e mondaton kívül s így nem tudtam, ki írta, ki a szerzôje. Visszafordultam s a kaszinóban, ahol apám is az estén tartózkodott, kikértem az Alkotmány vagy Katolikus Híradó -- címére nem emlékszem pontosan -- legfrissebb példányát és megtaláltam benne az én papírlapomat, mely hazafelé mentemben megállított. Egész este olvastam és gyönyörködtem benne, élveztem. Az elsô katolikus nagygyűlésen elhangzott beszéd volt s alatta egy név: Prohászka Ottokár. Ravasz László: Talán jobban fog érdekelni, mint költôt az, hogy Prohászka Ottokárt én ajánlottam a Kisfaludy Társaságba. Puszta Sándor: Ez csakugyan érdekes, nem tudtam róla. Pedig a harmincas évek elején, püspöki aulista koromban, a püspöki könyvtárban kutatva igen szerettem ott turkálni -- én ástam ki avatag könyvek alól a Kisfaludy Társaság díszoklevelét, melyet rendes taggá választása alkalmából kapott. Ravasz László: Csakugyan érdekes volt. Sôt... Több szempontból különös is, mert a katolikus Herceg Ferenccel szemben nyújtottam be ajánlásomat. Puszta Sándor: A katolikus Herceg Ferenc nem akarta Prohászkát a Kisfaludy Társaságba ajánlani? Ravasz László: Hát éppen ez a különös és egyben érdekes is. A Kisfaludy Társaságba minden év december hó végéig kellett az elhúnyt tag vagy tagok helyére ajánlani az alapszabályok értelmében. De ez évben csak egy tag halt meg. Erre az egy üresedett helyre pedig Herceg Ferenc és baráti köre, Csathó Kálmán és a többiek már ajánlottak valakit, névszerint Hevesi Sándort. Ráadásul igen hevesen. Sôt elszántan, úgy tünt, teljes elkötelezettséggel. Az elhangzott ajánlásom után különös csend lett, majd kiegyensúlyozatlan vita keletkezett. Tenni azonban már nem lehetett semmit, mert az ajánlás elhangzott. Az is igaz, hogy már idôn túl voltunk, mert az ajánlások ideje lejárt. De az ügy egyre nehezült. Herceg eljött hozzám és felkért, hogy vonjam vissza az ajánlást. Puszta Sándor: És visszavontad? Ravasz László: Nem vontam vissza. Elmentem Kozma Andorhoz és közöltem vele dilemmámat. Ne csodálkozz -- mondotta ô --, hát nem tudod, hogy ezek mind darabos emberek?! Arra célzott, hogy színdarabokat írnak és Hevesi színigazgató. Ne vondd vissza -- bíztatott. A közgyűlés elérkezett, Berzeviczy az egészet a gyűlés elé terjesztette szavazásra és mivel közben az ég is beleszólt és januárban egy kisfaludysta elhalálozott, a tagválasztó gyűlés a két ajánlottat, Prohászka Ottokárt és Hevesit választotta új tagokká a Társaságba. Puszta Sándor: (Bár kissé riportszerű és interjú színezetű, megbocsáss, mégis legyen szabad megkérdeznem) Mikor találkoztatok utoljára? Ravasz László: Utoljára nem sokkal halála elôtt, egy felsôházi ülésen voltunk együtt és a hivatalos köszönésen túl ekkor is volt egy-két meleg szava hozzám. Ahogy élénken emlékezetemben él egy országos ankét, melynek egyik ülésén ô volt az egyik, én a mási szónok. Puszta Sándor: Ki rendezte az ankétot? Ravasz László: Országos egészségügyi ankét volt a minisztérium rendezésében és a házasság eukeniája, leánykereskedelem, prostitució, egyke és a házasélet tisztasága szerepelt tárgysoron, mint égetô kérdések. Rám az ô elôadása elôtt került sor. Beszédem végén melegen gratulált és leszögezte, hogy e sokfajta elôadást felölelô tárgykör etikai gyökerű és mindig, és végsô fokon is etikai kérdés marad, mégha orvosi alapon tárgyalják is. Azt hiszem, mondanom sem kell: az ô elôadása prohászkai volt. ======================================================================== Másolat. -- Gárdonyi Géza levele Mindenkinek mindene. Prohászka Ottokárhoz, 1912. december 22. Vallomások Prohászka Ottokárról Ahol Ottokár püspököt köszöntik, én is ott állok a pálmaággal. Nekem is pásztorom: a fehérvári nyájba írtak be születésemkor. De ha nem oda írtak volna is, amikor Ottokár püspök tiszteletére zúgnak a harangok, nem foghatja el megyehatár azoknak a harangoknak hangját: túlzsonganak rajta egész Magyarországon. Köszöntöm Ottokár püspököt, akit Szent István király lelke vezetett kézen Alba Regia püspöki székébe. -- Szegény a püspökség, hiszen részben ma is Budáról kapja a kenyerét, -- de az igazi püspök sohasem szegény. Krisztus kincseit hordozza magával. És Ottokár püspök kezében századok óta nem látott új fényben ragyognak ezek a kincsek. Köszöntöm Ottokár püspököt, az újkor nagy papját, aki gondolattal ment fel a lépcsôn a püspöki székbe: Krisztusnak égô gyertyáját vitte fel oda s új fénybe gyújtotta vele Betlehem kialudt csillagát, az ember vezérlô csillagát, amely ma is minden élô léleknek útravilágító vezetôje az örök igazsághoz. -- Köszöntöm a napba öltözött embert, akit Isten homlokon jelölt a kíválasztottság fényes jegyével. Márk evangélista oroszlánja él az ô lelkében és János evangélista tolla ragyog a kezében. Mikor a szónoklásban elfárad, az a pihenése, hogy ír. Mikor az írásban elfárad, az a pihenése, hogy szónokol. És az ô írása fényben úszó liliommezô, és az ô szónoklása csillagesô a sötétségben. -- Boldog a templom, amelybe ô belép! A gyertyák maguktól meggyulladnak ott s mikor megszólal a szószéken, elolvad a jég, a virágok kinyílnak, merev óriás kérdôjelek egyenkint fontyorodnak össze a templom ajtajában és változnak árnyékká. Mert az ô igéje napfény és melegség és erô. Örömmel örvendezik hallatára a földi ember s Amen-je után az angyalok tapsolnak a Magasságban. Gárdonyi Géza * * * E levélet 1912. dec. 22. keltezéssel abból az alkalomból írta Gárdonyi Géza, hogy Prohászka Ottokárt akkor ország-világ ünnepelte. Történelme van ennek a levélnek, amelyet ugyancsak elôbb közölt a NÉP egész terjedelmében. Köszöntôül szánta a poéta, meg is fogalmazta, borítékba tette, el is vitte a postaládáig, de mielôtt beledobta volna, meggondolta magát -- mint késôbb beszélte -- azzal az ellenvetéssel: Ez a nagy ember nem értene meg, hizelgônek tartana. A Püspök ilyenformán nem szerezhetetett tudomást, talán legméltóbb méltatásáról, legalábbis eddig semmilyen adatra nem bukkantam. ======================================================================== Angéla nôvér Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról 1. Az árvaházban megkérdeztek egy kis négyéves gyermeket, hogy kit szeret legjobban? Azt válaszolta: Prohászka püspök urat. Miért? Mert cukrot ad. -- A gyermek szavát azonban úgy lehetett érteni: csókot ad. A kérdezô igen megbotránkozott ezen és elmondotta Prohászka püspök úrnak. Ô nagyot kacagott rajta és nevetve mondotta: Lássa, lássa, kedves nôvér, vigyázni kell a nôkkel, még akkor is, ha kicsinyek. 2. Az Árvaházban elterjedt a híre Prohászka Ottokár halálának. A gyermekek, akiket annyira szeretett és akikkel annyi jót tett, mélyen megrendültek. A cipôjét nem merték elvinni, de kihúzták a cipôfűzôket cipôibôl, a fogukkal széjjelszedték és felosztották egymás között ezekkel a szavakkal: ez a mi ereklyénk. ======================================================================== Imameghallgatás Mindenkinek mindene. Vallomások Prohászka Ottokárról Elsô éves teológus voltam Székesfehérvárott. Vakációra hazatértem Budapestre, és hallom Édesanyámtól, hogy unokanôvérem, akit a család Finikének becézett, férjhez ment dr. Sturm Balázshoz. Mindketten orvosok voltak. Unokanôvérem egy kis fiúnak adott életet, de szülés után tüdôvérzést kapott, és soha nem gyógyult meg. A budakeszi tüdôszanatóriumban meglátogattam, és beszélgetés közben megemlítettem, hogy ha Isten segítségét kéri, végezzen egy jó szentgyónást, és vegye fel a betegek szentségét. Mivel sem ô, sem férje nem gyakorolták hitüket, Finike a leghatározottabban elutasította még az ötletet is... Beszéljünk másról, mondta. Elbúcsúztunk. Amikor szeptemberben visszatértem a Szemináriumba, elhatároztam, hogy ahányszor ún. hosszú sétára megyünk, vagyis hetenként kétszer, elmegyek Prohászka püspök atya sírjához a Hosszútemetôbe. Ott volt ideiglenesen eltemetve a Kápolnában. Nagyon buzgón kértem, hogy segítsen unokanôvéremen, és esdje ki számára a megtérés kegyelmét. Tudtam ugyanis, hogy épp a hitetlen értelmiség megtérítôje volt! Amikor egyre rosszabbul lett, nagybátyám, Finike orvos édesapja, szólt vejének, Balázsnak, hogy papot kellene hívni lányához. A férj, a hitetlen orvos hallani sem akart errôl. ,,Ide pap nem teszi be a lábát.'' -- ,,Lányom testével rendelkezik, de lelkével nem'', próbálta meggyôzni vejét, és elment a budakeszi plébánoshoz. Nagybátyám megvárta, míg az öreg prépost kijött a betegszobából, és ezt mondta: ,,Kedves doktor úr. 50 éve járok ide betegekhez, de ilyen megható szép gyónást még nem hallottam.'' -- Ez történt 1932 tavaszán. Én azóta is tudom és hiszem, hogy Prohászka püspök atya közbenjárását, kérését a jó Isten meghallgatta. 1998. július 15. Orbán György ny. plébános Székesfehérvári Papi Otthon