Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete Köszönet Bálint F. Gyulának, Cseh Zoltánnak, Horváth Bélának, Madarassy Istvánnak, Simon Juditnak, Szálai Tamásnak önzetlen munkájáért és támogatásáért Borítóterv: Madarassy István ,,Nézd: tenyerembe rajzoltalak téged,hogy szemem elôtt légy szüntelen.'' (Izajás 49,16) Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó I. Rákosszentmihály -- gyerekkor II. Pannonhalma -- ifjúkor III. Komárom -- Sopron -- Pápa -- háború IV. Budapest, Andrássy út 60. -- letartóztatás V. Vilma királynô út -- Conti utca -- Sopronkôhida -- börtön és ítélet VI. Potyma, Mordovia, Szovjetunió -- Gulág VII. Gulág -- ôrök és foglyok VIII. Újra Magyarország -- szabadulás IX. Pesterzsébet -- segédmunkás X. Frankel Leó út-Budakeszi -- mosodás XI. Szent Imre templom -- újra pap Epilógus Utószó (Bolberitz Pál) A könyv képei ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv a Papirus Book kiadásában jelent meg 2004-ben, az ISBN 963 9263 19 2 azonosítóval. Az elektronikus kiadás a szerzô engedélyével készült. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más jog a szerzôé. A könyvet nyomtatott formában a Papirus Book-nál lehet megrendelni a papirusbook@freemail.hu elektronikus címen. ======================================================================== Elôszó 2003. február 24-én, a Vigadóban ismertem meg Olofsson Piacid atyát, amikor Mádl Ferenc köztársasági elnök felesége, Dalma asszony átadta neki a kommunizmus áldozatai számára alapított ,,hazámért -- hitemért'' díjat és a ,,parma fidei -- a hit pajzsa'' kitüntetést. Már akkor meglepett az a derű és jókedv, ami csak úgy áradt belôle. Pedig betegágyból kelt fel hosszú hónapok után. Pedig eddigi 87 éve alatt hihetetlenül sok mindent megért, beleszámítva a tíz év szovjet kényszermunkatábort is. Pedig minden oka meglenne az elkeseredésre, hiszen éppen elôtte való nap, a kommunizmus áldozatainak emléknapján beszélt a Terror Háza elôtt, ahol a Gulág-teremben az ô személyes tárgyai láthatók, amelyeket a fogolytársai készítettek: kehely, terítô és egy nyírfából faragott feszület. Pedig az Andrássy út 60-ba ötvenhét évvel korábban nem múzeumlátogatóként, hanem aktív rabként és ártatlan vádlottként került. Pedig sosem tudhatott maga mögött bencés tanári évtizedeket, amelyekre ifjúkorában készült. Csak a növendékéveit tölthette szeretett Pannonhalmáján, ahová a Szovjetunióból való visszatérése után, 1955-ben nem kapott tartózkodási engedélyt. Ôt valami sokkal nagyobbra szemelte ki a Jóisten: a társaiban kellett tartania a lelket a börtönben, a Gulágon és idehaza, a kommunista rendszer évtizedeiben. Akit megpróbál az Isten, annak erôt és bölcsességet is ad hozzá. Dr. Olofsson Károly, vagyis Piacid atya csodálatosan derűs, életvidám, jókedélyű ember. Ezen a Vigadó-beli estén áradt belôle a szeretet és a bölcsesség. Anekdotának tűnô történeteket mesélt a fogságról, amelyek nem nélkülözték a humort és az erkölcsi tanulságot. Elmondta a túlélés négy szabályát, amelyet ebben a könyvben részletesen kifejt. Szerénységére jellemzô, egyáltalán nem akarta, hogy könyv szülessen róla. Azzal érvelt: ô nem hôs, csak az volt a szándéka, hogy Isten akaratát teljesítse. Én viszont életem nagy élményének tartom a vele való találkozást. Még azon az estén megígértettem vele, hogy dolgozni kezdünk. Nehezen egyezett bele, mint ahogy abba is, hogy ez a vallomás egyes szám elsô személyű legyen, mert csak így lehet eleven és hiteles. Ettôl a februári naptól kezdve úgy jártam Piacid atyához, mint valamikor régen, az ötvenes években ahhoz a ferences atyához, Veres Gézához, aki börtönévei után is vállalta, hogy titokban hittanórákat ad nekünk a testvéremmel. (Késôbb visszamehetett Esztergomba paptanárnak és prefektusnak, öcsém abban a szerencsés helyzetben volt, hogy az ô keze alá került.) A gyerekkorom jött tehát vissza, azzal a felnôttkori önvizsgálattal súlyosbítva: vajon képes lettem volna ilyen példamutatásra, vagy egyszerűen csak túlélésre, amilyenre Placid atya? Ezt a kérdést talán mindenki felteszi magának, aki ezt a könyvet olvassa. De ne keseredjünk el, ha azt érezzük, a válasz nemleges. Piacid atya csak egy van. Ôt az Isten különleges feladatra rendelte ide, ebbe a kis országba. Nekünk, gyarló híveknek pedig azzal a példával szolgál, hogy az emberi méltóságot nem lehet elpusztítani. Atya, köszönöm a könyvet! ======================================================================== I. Rákosszentmihály -- gyerekkor A nevem svéd eredetű: Olofsson, ami annyit tesz, Olof fia. Olyan gyakori név Svédországban, mint nálunk a Szabó vagy a Kovács. A család eredete XII. Károly oroszországi hadjáratáig nyúlik vissza. A svéd király 1714-ben Poltavánál elveszítette a csatát, ugyanakkor megtudta, hogy Stockholmban éhínség van. Ezért lóhalálában hazavágtatott. Tizennégy nap alatt tette meg a hosszú utat -- meg kell nézni a térképen, micsoda rekord volt ez abban az idôben! Megpihent Pesten, és lovat cserélt a mai Veres Pálné utcai iskola helyén levô vendégfogadóban. A kíséretében volt egy Albert Olofsson nevű úr, nem tudni, tábornok-e vagy csicskás, aki Pesten belázasodott. Ezért lemaradt a király seregétôl, és késôbb idenôsült. Azóta vagyunk itt. A svédek általában evangélikusok, édesapám is az volt. Járt kint Stockholmban, kinyomozta, hogy a család Ĺland szigetérôl származik. Mikor Münchenben voltam, megpróbáltam eljutni Svédországba, de nem volt elég pénzem az utazásra. Csak az egyik barátom jutott el oda. Összeismerkedett egy svéd történelemtanárral, aki így mutatkozott be neki: -- Calle Olofsson vagyok. -- Ez nem lehet igaz, a barátomat éppen így hívják Magyarországon! A keresztségben Károly, svédül Calle nevet kaptam. Késôbb itthon találkoztam velük, valóban ugyanúgy hívták, mint engem. Félóráig tanította, hogyan kell kiejteni a nevemet. A svédben nem nyomatékos a hangsúly, hanem melodikus, de nem tudtam megtanulni. Úgyhogy csak magyarosan tudom ejteni a nevemet. Az ôseim tehát 1714 óta élnek Magyarországon. Apai nagyapám ,,grandszenyôr'' volt, kapitány a Monarchia flottájának Sophie nevű hajóján. Megvolt a társasága Sidneyben, Washingtonban, Triesztben. Ritkán tartózkodott Magyarországon, -- a család Kaposvárott élt --, akkor viszont felélte a felesége négy pesti házát. Apai nagyanyám korán meghalt. Édesapám, Olofsson Gusztáv nem jött ki a mostohaanyjával, ezért Pestre került egyetemre. Volt egy barátja, báró Barkóczy Sándor államtitkár, aki megrögzött térítô volt. Az ô kedvéért áttért a katolikus hitre. A Krisztinavárosi templomban, ahol Széchenyi István is esküdött, tette le a hitvallást, papíron tehát katolikus volt. A József Nádor Műegyetem építész szakára hívták meg elôadónak, ábrázoló geometriát tanított. Korábban Münchenben tanult festészetet. A párizsi világkiállításon több képét bemutatták, de a pavilon leégett, és a képek zöme ott pusztult. A géneket volt honnan örökölnöm. Gyerekkoromban magam is gyerekrajz-pályázatot nyertem, és a növendékévek alatt festettem két kis képet Pannonhalmáról. Édesapámnak -- még a születésem elôtt -- fegyvergyakorlatra kellett mennie nyáron a trencséni huszárokhoz. Napszúrást kapott. Kilenc hónapig élet-halál között lebegett a bécsi szemklinikán. Azt mondták, ha folytatja a tudományos munkát, megvakul. Ezért középiskolai tanár lett. Ekkor, 42 évesen határozta el, hogy megnôsül. Egy barátja mutatta be neki a Dunaföldváron élô, 34 esztendôs sógornôjét -- ô volt az édesanyám, Reichardt Jusztina. {kep} Édesapám 1899-ben olyan volt, mint egy fiatal festôművész A család Tolna megyei, anyai nagyanyám nem tudott magyarul, németül beszéltek otthon. Az anyai nagyapám nem volt gazdag ember, hordóhitelesítô volt a szakmája. Édesanyámék tizenhatan voltak testvérek. A Monarchiában egy ilyen nem gazdag ember is hozományt tudott adni mind a tizenöt lányának! (Mert csak egyetlen fiú volt a családban.) Az édesanyám volt a legkisebb, neki már szinte nem jutott keresztnév: az Anna, Mária, Erzsébet mind elfogyott, így lett Jusztina. Évente csak egy lány mehetett férjhez, mert el kellett készíteni a kelengyét: huszonnégy személyes készletet mindenbôl. Az volt a szokás, hogy a nászútra a férjezett asszonyok magukkal vitték a még hajadon lányokat, így az édesanyám látta Tátralomnicot, Herkulesfürdôt, Abbáziát, Karlsbardot, minden üdülôhelyét a Monarchiának. A legkisebb lány viszont nem is gondolhatott férjhez menésre, mert a szülôket kellett ellátnia. Nagyapám 93 éves korában halt meg, nagyanyám meg 96 évesen. Az édesanyám addigra 34 éves lett. Ekkor ismerte meg az édesapámat, 1913 májusában. Augusztus 20-án tartották az esküvôt. Dunaföldváron népi vallás a katolikus, így a szüleim mindketten katolikusok voltak. A hozományból Rákosszentmihályon, ami akkor még nem tartozott Pesthez, vettek egy kis kertes házat. 1914-ben született a nôvérem, Jusztina, aki késôbb apáca lett. Kitört az elsô világháború, az édesapámat behívták katonának a pécsi hadapródiskolába. Anyám lassan leszokott a templombajárásról, mivel két pici gyereke volt. Én 1916. december 23-án születtem. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején mindenkinek vörös zászlót kellett kitűznie, de apám azt mondta, az ô házán nem lesz ilyen. A kiutalt vörös zászló anyagából a nôvérkémnek varrt piros ruhát az édesanyám. A háború után édesapám gimnáziumi tanár lett, szolidan, de nagyon harmonikusan éltünk. Elfogadtuk, hogy nálunk egyetlen akarat létezik: az édesapánké. Az édesanyám tündérien tapintatos teremtés. Szegények voltunk, de sohasem éheztünk. Tartottunk kacsát, libát, csirkét, nyulat. A velünk szemben lévô kecske napi fél hozamát megvettük, úgyhogy kecsketejen nôttem fel. Fele annyi ruhám se volt, mint ma egy segédmunkás gyerekének. Ötödikes gimnazista koromban kaptam elôször új kész ruhát, addig az édesanyám varrt nekem. Nálunk nem létezett olyan, hogy egy gyerek nem eszik meg valamit. Egyedül a nyúlhúst nem szerettem, de anyám ezt tudta, és ügyesen megoldotta, hogy apám észre ne vegye. Ha nyúlvadas volt ebédre, abban mindig akadt egy kis marhahús, ami épp az én tányéromra vándorolt. Mindent meg kellett enni, spenótot, sóskát, sárgarépát. A kelkáposztát és a rizslevest nem szerettem. A fogságban bezzeg káposztát kaptunk megállás nélkül! Mikor hazajöttem, egyszer édesanyám kelkáposztát csinált egy kis rizslevessel. Fogalma sem volt, hogy épp ezt a kettôt nem szeretem. Mikor elmeséltem neki, nagyot nevettünk, de akkor már mindenevô voltam. {kep} Édesanyám és nôvérem, aki ugyanazt a ritka keresztnevet kapta, mint ô: Jusztina A Jóisten olyan érdekesen rendezte el az életünket. A nôvérem hat és fél évesen kezdett el tanulni, magánúton, én meg mellette figyeltem. -Az a maszat is tud mindent -- mondta az édesapám, amikor a tanító vizsgáztatta a nôvéremet. így négy és fél évesen letettem az elsô elemi vizsgát. Nem voltam csodagyerek, csak könnyen tanultam. Mindig fiatalabb voltam másfél évvel a többieknél. Mivel hittanból is kellett vizsgáznom, édesapám tanította a katekizmust. Akkor lett ô igazán katolikus. Elôtte csak papíron volt az. Akkoriban a Tavaszmezô utcai gimnáziumban tanított, késôbb a Madáchban. Hévvel járt be Rákosszentmihályról. Pedáns ember volt, nem tűrte a protekciót, ezért nem kerülhettem abba az iskolába, ahol ô dolgozott. Megnézte a térképen, milyen gimnázium van közel az övéhez -- ez volt a bencés gimnázium a Baross utca és Rigó utca sarkán. (Ma az Idegennyelvi Továbbképzô Központ van ott.) Elment a Kemenes Illéshez, az akkori igazgatóhoz. -- Ugyan már hetvenhat diákot felvettünk -- mondta ô --, de magának kolléga úr, megtesszük. Így lettem a hetvenhetedik. Idejártam nyolc esztendeig, 1925-1933 között. Ez az iskola életem további pályát is meghatározta. Az épületet egy kiszuperált székesfôvárosi elemi iskolától örököltük, itt működött a nyolcosztályos bencés gimnázium és a rendház. Olyan szűk volt, hogy nem tudtunk egyszerre kimenni az udvarra, de olyan jó híre volt, hogy hatszáz gyerek jelentkezett hetven helyre. A bencés rend jelképes összegért bérelte az intézményt: egy pengôt fizettek a fôvárosnak. Ezért nem kaphattuk vissza a rendszerváltozás után, és ezért nincs most bencés gimnázium Budapesten. Szent Benedek Bencés Gimnázium volt a neve, a cserkészcsapaté pedig Czuczor Gergely. Nem volt elitiskola, mindenféle rétegbôl jártak oda: cipész fia, házmester fia, nemcsak úrigyerekek. Olyan családias hangulat uralkodott, hogy be lehetett menni a klauzúrába a szerzetestanárokhoz. Csupa bencés tanított minket -- csak a tornatanár és a rajztanár világi --, egyik nagyobb egyéniség volt, mint a másik. Én igazából nem szerzetes akartam lenni, hanem olyan, mint a tanáraim. Görögöt, franciát, latint és gyorsírást is tanultam, ez utóbbit Nagy Julián, a matematikatanárom tanította. Nem voltam parlamenti gyorsíró négyszáz szótaggal, de százötven szótagot bírok. Ma is ha készülök egy elôadásra, gyorsírással írom le. A matematikatanárom a húszas években egy budapesti reálgimnáziumban azt mondta: a jövô olyan, hogy minden értelmes embernek kell tudni gépelni és autót vezetni -- nagyon modern pedagógus volt. Megvett két lerobbant autót, és az udvaron tanultunk vezetni. Gyorsírásban az országos második helyezést érte el az iskola. Az énekkart is ô vezette, elôadtuk többek között Kacsoh Pongrác János vitézét. Rengeteg ötlettel rendelkezô, invenciózus ember volt. Aero- köröket csinált, propellereket gyártott az egész országnak, huszonhat motorral kísérletezett. A háború után csak két motorja maradt. Akkor kreált egy fűrészgépet: a budai hegyekbôl behúzott fákat fűrészeltük fel tüzelônek. A fűrészport, mint mellékterméket összeszedtük, és olajoshordóból meg fűrészporból olyan kályhákat csináltunk, hogy még hômérô is volt rajta. Ezekbe mind bevonta a gyerekeket, élveztük az alkotás örömét. Kilencévesen kerültem a bencés gimnáziumba, hévvel jártam be Rákosszentmihályról. 1926-ban a szüleim eladták a kertes házat, annak az árán vettek egy öröklakást a Bartók Béla úton, ahol most is lakom. Innen háromnegyed óráig tartott gyalog az út az iskolába, nem volt villamosbérletem. Édesapám azt mondta, egy fiatalnak ennyi mozgás szükséges. Délben hazajöttem ebédelni, délután pedig vissza a különórákra: cserkészet, kongregáció, önképzôkör, gyorsírás. Egész nap ott tanyáztam, annyira szerettem az iskolánkat. Édesapám szerint addig kell nyújtózkodni, amíg a takarónk ér. Soha nem vett fel kölcsönt. Cserkésznek elengedett, mert komoly elôkészületnek tartotta az életre. A táborért fizetni kellett, de megkerestem azzal, hogy latinra tanítottam a diáktársaimat. Jó érzés volt, hogy a saját pénzemen tudtam táborba menni. 1933-ban volt a magyar cserkészet nagy ünnepe, a világjamboree Gödöllôn. Akkor már rajparancsnok voltam a hárshegyi cserkészparkban. Tekintetes úrnak számítottam mint érettségizett fiatalember, így én fogadhattam a Keleti pályaudvaron az egyik nap a jamboree-re érkezô török, a másik nap az egyiptomi cserkészcsoportot. A harmadik nap, július 25-én pedig bevonultam Szent Márton hegyére. Az iskolát 1949-ben államosították, akkor még a rendház megmaradt. De 1950-ban már azt is elvették. Akkor a matematikatanárunkat meghívták a Műegyetemre -- egy olyan iskola tanárát, amelyet feloszlattak! A tornatanárunk, Kaposi Gyula, bronzérmes birkózóbajnok olimpiát nyert 1929-ben. Ôt, aki addig csak a bencéseknél tanított, meghívták 1950-ben a Testnevelési Fôiskolára. Voltam-e szerelmes? Egyszer nyolcadikos koromban, egy színdarabban szerelmes diákot kellett játszanom. De nekem nem tetszett a partnerem, akit egy külsôs lány alakított. Igazából a húga volt a szebbik, ô tetszett, de nem beszéltem vele két szót sem. Ez amolyan platói szerelem volt. Érettséginél az volt a bökkenô, hogy túl fiatal voltam. Édesapám elment Pintér Jenô tankerületi fôigazgatóhoz, hogy miért éppen az osztályelsôt, vagyis engem nem akarnak érettségire engedni. Végül külön fôigazgatói engedéllyel érettségiztem tizenhat és fél évesen. Az osztályfônököm Szunyogh Xavér Ferenc volt, akinek könyvei jelentek meg. Ô mondta nekünk azt a bölcsességet, amit egy életre megjegyeztem. A Miatyánknál azt a fél mondatot, hogy ,,Legyen meg a te akaratod'' ne értsük félre, mint általában az emberek többsége. Nem azt jelenti, hogy nekem is van akaratom, meg az Istennek is, de bele kell törôdnöm az övébe. A tévedés onnan van, hogy Máté evangéliumában két helyen, a hatodik és a huszonhatodik fejezetben is szerepel ez a mondat. A huszonhatodik fejezetben Jézus haláltusájánál mást jelent, mint a hatodikban, amikor arra kérték a tanítványok a Mestert, tanítsa meg ôket imádkozni. Akkor mondta el nekik a Miatyánkot. Ott az Isten akarata az emberiség boldogulása volt. Ezért az osztályfônökünk így magyarázta: -- Csempésszétek oda gondolatban, hogy legyen meg a te ,,üdvözítô'' akaratod. Ezt sosem felejtettem el, és úgy gondoltam, az Úristennek az az üdvözítô akarata, hogy Pannonhalmára jelentkezzem. Édesapám egy pillanatig nem volt a pályaválasztásom ellen, ahogy a nôvéremé ellen sem. Elvitte ôt Bécsbe, és átadta az apácafônöknônek. Azt vallotta, hogy az Istennel való kapcsolat többlete az életnek. A nôvérem 1996- ban, 83 évesen halt meg Pressbaumban, a kolostorban. 1978-ig nem találkozhattam vele, nem kaptam útlevelet, csak egy papírt: ,,Az Ön kiutazása az állam érdekeit sérti.'' Végül mikor már nyugdíjban voltam, meghívó levélre kiutazhattam, így találkoztam a testvéremmel harminchárom év után. Édesapám 1936-ban ment nyugdíjba. Ízig-vérig pedagógusként egyszerűen összeesett a semmittevéstôl. Tipikus tanár volt, elôbb az egyetemen, késôbb a gimnáziumban is megadta a módját: kemény mandzsetta, plasztron, fekete ünneplô, keményített ing. Pedáns, akkurátus ember volt, mint Kosztolányi Dezsô Aranysárkányának tanárembere. Az a feszültség, ami nap mint nap karban tartotta, nyugdíj után gyomorbajt okozott nála. Éppen Münchenben voltam, a nôvérem pedig Bregenzben, a svájci határon. Úgy jöttem haza, hogy meglátogattam ôt, akkor öltözött be apácának. Kispapként részt vettem szertartáson, ezért nem ért utol a távirat Münchenben, ahová anyám megírta, hogy édesapám beteg. A távirat mindenhová jött utánam, és megérkeztem anélkül, hogy megkaptam volna. Csak úgy tudtam utazni, hogy kikértem az ösztöndíjamat. De Hegyeshalomnál elfogyott a pénzem. Bementem az állomásfônökhöz, aki adott kölcsön pénzt, hogy hazajöhessek. Édesapám akkor még élt. Be kellett vinni az Üllôi úti klinikára, ahol az egyik tanítványa volt a fôorvos. 1936. július 30-án halt meg. Rettenetes meleg volt aznap. Bementem hozzá reggel a legelsô villamossal. Külön szobában feküdt, és zihálva lélegzett, nem lehetett már vele beszélni. Kiszaladtam az Örökimádó templomba misére. Mire visszaértem, meghalt. Így abban a pillanatban nem voltam vele, de érte imádkoztam a templomban. Az a délelôtt egyszerűen kiesett az emlékezetembôl. Húszéves voltam, nem volt még gyakorlatom a halálhoz. Arra emlékszem, hogy a Kálvin téren a közlekedési rendôr rámszólt, miért bóklászom az úttesten. Korábban bementem a temetkezési vállalathoz, és feketeszélű zsebkendôt kerestem édesanyámnak, de mindent automatikusan csináltam. Delet harangoztak, mire hazaértem. Nálunk a családban mindent az édesapám intézett, még azt is akkurátosan elôkészítette, kinek kell gyászjelentést küldeni. Augusztus 2-án volt a temetés a Farkasréti temetôben. A Jóisten aznap délelôtt felhôszakadást küldött, hogy a temetésen friss levegô legyen. Édesanyám ugyanis súlyos szívbeteg volt. Annyira, hogy 1927-ben az Új Szent János Kórházból hazaküldték azzal, inkább itthon haljon meg. De ô negyven évvel fölcsúfolta az orvosokat. Vigyázott magára, lepihent, tudta magát kezelni. 86 éves korában halt meg. A családunk eszményi volt. Mindig az édesapánk akarata érvényesült, ez akkoriban természetes volt. Mi négyen szoros egységet alkottunk. A kommunista érában gyakori vád volt, hogyha a gyerek rájön, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, csalódik a szüleiben, és összeomlik... Dehogy omlik össze! Hogyan csinálták ezt nálunk? Rákosszentmihályon szuterén is volt. Az egyik hideg télen nem tudták fűteni a szobákat, ezért leköltöztünk a szuterénbe. Karácsonykor viszont nem volt hová rejteni a fát, ezért kiküldtek minket sétálni a ház elé. Ahogy ott keringünk, egyszer csak jön szembe az édesapám, nála vannak a díszek. Azt mondta, itt járt az angyalka, és kéri, segítsünk karácsonyfát díszíteni, mert sok dolga van. Arra is rászoktattak, hogy mi is adjunk ajándékot, rendszerint saját készítésű dolgokat. Úgyhogy nem csalódtunk a szüleinkben. Csodálatos családi életet éltünk, amiért nem gyôzök hálát adni az Istennek. Hogy a sok megpróbáltatásban késôbb nem roppantam össze, azt a harmonikus gyerekkoromnak is köszönhetem. ======================================================================== II. Pannonhalma -- ifjúkor Tizenhat és fél évesen nem szerzetes akartam lenni, hanem olyan bencéstanár, mint a példaképeim. Pannonhalmán tudtam meg, hogy ezzel együtt szerzetes is leszek. Nem volt olyan megvilágosodásom, mint Szent Pálnak a damaszkuszi úton -- ôt le kellett bunkóznia az Úristennek, hogy magához térjen. Nekem már ötödikes koromban csiripelték a verebek, hogy pap leszek. Felvettek. 1933. augusztus 6-án volt a beöltözés. Tizenkilencen vonultunk be, tizenhatan öltöztünk be, és onnan már csak kilencen léptünk át a klérusba. Ez idô alatt beszélni sem szabadott a többiekkel, bele kellett tanulnunk a szerzetesi életbe. Négyen-öten laktunk egy szobában, közös fürdôszobával. Hét év alatt végeztük el a teológiát és a tanárképzô fôiskolát, én még doktoráltam is. Teológus szerettem volna lenni, de abban az évben választani kellett valamilyen szakot. A generációm úgy utálta a német nyelvet, mint késôbb az oroszt, ezért magyar-francia szakra jelentkeztem. Hívat a fôapát, Kelemen Krizosztom, hogy meghalt két német-szakos tanár, ezért magyar-német szakra kell mennem. Mivel nem beszéltem jól a nyelvet, két szemeszterre kiküldtek Münchenbe. Bencés kollégiumban laktam, és a Ludwig Egyetemre jártam. Ez 1935-ben volt, már Hitler hatalomra jutása után. Nagyon militáns hangulat uralkodott az egyetemen. A reverendám miatt leköptek, és kutyákat uszították rám. Ott láttam elôször olyan térképet, amelyen Magyarország Németországhoz volt csatolva. Itthon a második év végén alapvizsgáztunk, a negyedik évvégén pedig szakvizsgáztunk. Az elsô teológiai év nehéz volt, a második könnyebb. Mivel két szemeszterrel elcsúsztam, az egyik legnehezebb tárgy, a dogmatika összefutott a tanárival. Kértem, hogy halaszthassak, de nem engedték. Ezért nem lettem jeles, csak jó. Nagyon elkeseredtem. Mihályi Ernô, a lelkiatyám azzal vigasztalt, hogy amikor Aquinói Szent Tamás odavitte a feszülethez a ,,Summa teologicá''-ját azzal: ,,Édes Istenem, ezt hoztam létre, mit szólsz hozzá?'', megszólalt a feszületrôl Jézus: ,,Bene scripsisti -- Jól írtad ezt, Tamás''. Ha neki jó volt a bene, akkor nekem is legyen jó! Az utolsó volt a gyakorló év a Trefort utcai iskolában. Budapesten laktunk, a központi szemináriumban, onnan jártunk be az egyetemre. Megérdeklôdtem, hogy harmadik szaknak felvehetem-e a bölcseletet. Megengedték. Korniss Gyulához írtam a szakdolgozatot, sikerült levizsgáznom, így magyar-német-bölcselet szakos tanár vagyok. Ezt csak azért csináltam, hogy ne kelljen németet tanítanom. Akkor még nem tudtam, hogy nem tart soká a tanári pályafutásom: mindössze négy és fél évig. Pannonhalmán úgy készültem, hogy itt a hegy tetején, a világtól elvonulva fogom leélni boldog életemet, mint bencéstanár. De a Jóisten másképp határozott. Sokáig én voltam a bencések között a legfiatalabb, de ,,kigyógyultam'' belôle. Most már én vagyok csaknem a legöregebb a 87 évemmel. Papszentelésre összesen hárman kerültünk -- akkor még volt szelekció. A beöltözés úgy történik, hogy szertartás közben leveszik a vállunkról a zakót: -- Vedd le a régi embert, és -- kezembe adják a reverendámat --, vedd fel az új embert, Piacid testvér! Akkor tudtam meg a nevemet, amelyet ôk választottak. Placid Szent Benedek kedves tanítványa volt hét esztendôs korától kezdve Montecassinón. Ezért kedvelt név a rendünkben. A bencések úgy vannak, mint egy nagy család: a fôapát nevét megkaphatja bárki, de két Piacid nincs egyszerre. Ha meghalok, megörökli valaki a nevemet. Hetven esztendeje vagyok bencés szerzetes. A mottóm: ,,Világosíts meg Szentlélekisten, hogy mindent az emberek üdvére tehessek. Ha magamat keresem, alázz meg Uram, de ha Téged hirdetlek, áldj meg, és segíts nagyon!'' {kep} Együtt a család a beöltözésem napján, 1933. augusztus 6-án Pannonhalmán Édesapám festett nekem egy szentképet, rajta Szent Benedek és Szent Placid látható, ez utóbbinak én voltam a modellje. A latin felirat pedig ,,Ut in omnibus glorificiter Deus.'' ,,Hogy mindenben Isten dicsôítessék'' -- ez Szent Benedek, a bencés rend alapítója regulájának egy részlete. Az életemben ez az ,,omnibus'' nagyon változatos volt. Mindjárt a papszentelésem is 1939. június 18-án. A gyôri püspök szentelt volna minket vasárnap, de szombaton megműtötték vakbélgyulladással. Végigtelefonáltuk a püspökségeket, ki tud minket felszentelni. Grôsz püspök úr vállalta Szombathelyen. Elindultunk oda szombaton hárman bencések, a ferenceseknél szálltunk meg éjszakára. Kaptunk egy pici cellát: egy szekrény, egy ágy, egy térdeplô. Másnapra huszonhárman jöttünk össze az ország minden tájáról. Úgyhogy a felszentelés kilenckor kezdôdött, és pontosan tizenkettôt harangoztak, mikor újmisés áldást adtunk a híveknek. Sajnos, az édesanyámat már nem tudtam értesíteni, így csak egy nagybátyám volt jelen. Utána elmentünk a püspök úrhoz megköszönni a ,,beugrást''. Nagyon örült, hogy ennyien voltunk, mert -- mint mondta -- Jézus az utolsó vacsorán csak tizenegyet szentelt fel, ô meg huszonhármat. Visszamentünk a ferences kolostorba, a cellánkba. Nyitom a szobám ajtaját, hát tele volt tömjénnel, virággal, az asztalon misekönyv, kehely, stóla --a tipikus ferences lelkiség iskolapéldája. Olyan jó volt ezzel kezdeni a papságomat... 1964-ben volt a huszonöt éves papi jubileumom, de akkor még megbélyegzett ember voltam. Titokban kellett ezüstmiséznem, Budapesten erre gondolni sem lehetett. Édesanyám Agyagosszergényben vészelte át a háborút egy rendtársamnál. Ott engem ismertek, egyszer zarándoklatot is vezettem Oslira, a Mária-kegyhelyre. A gyôri püspöki helynök engedélyét kellett kérni, hogy ott ezüstmisézhessek. Nagy békepap volt, de nem mert nemet mondani, csak azt, hogy ne hirdessék. Faluhelyen azonban semmi sem marad titokban, az emberek már meszelték a házakat a tiszteletemre. Elôtte való nap elmentem Pannonhalmára, és a fôoltárnál csendben elmondtam az ezüstmisémet. Aztán felültem a vonatra, hogy elutazzam Kapuvárra. (Agyagosszergény félúton van Kapuvár és Petôháza között, nincs vasútállomása.) Csakhogy elaludtam a vonaton. Vitnyéden ébredtem fel. Kutyagoltam visszafelé az országúton, hátha felvesznek. Egyszercsak egy motor állt meg mellettem: -- Tanár úr, hová megy? -- Agyagosszergénybe, az ezüstmisémre. -- Beviszem a pajtásomat elôbb, aztán kijövök magáért -- mondta a fiatalember. Úgy is lett, csakhogy nem egyedül jött, hanem három másik motorossal. Így díszkísérettel, dudaszó mellett vonultam be -- teljes titokban -- a faluba. Az aranymisém idején, 1989-ben már jobbak voltak a körülmények. Pannonhalmán tarthattam meg ünnepélyes körülmények között. Elôtte való vasárnap, éppen Pünkösdkor zarándoklatot vezettem Medjugoréba. {kep} Az aranymisém 1989-ben ugyancsak Pannonhalmán 1999-ben volt a gyémántmisém a Budai Szent Imre templomban. A fôapátom engedélyével kisegítek ezen a plébánián, amelyet tizennégy éve visszakaptak a ciszterek. Szívvel-lélekkel együttműködöm velük, immár több mint negyedszázada. Hogy nem egészen sikertelenül, azt az igen jó hangulatú gyémántmisém bizonyította. Pannonhalmának persze ma is varázsa van, ott a hegyen még a levegô is más. Jelenleg 360 diák tanul a bencés gimnáziumban, de a civil tanárok aránya nagyobb, mint a szerzeteseké. Most is csak egyetlen novíciusunk van. Az idôs papok otthonában bármikor lenne helyem, de úgy érzem, itt van dolgom, ahol vagyok. Idén, 2004 júniusában lesz a vasmisém. ======================================================================== III. Komárom--Sopron--Pápa -- háború A felszentelésem után megkaptam a kinevezésemet mint tartalékos tábori lelkész. Egy évig voltam káplán Gyôrszentivánban, onnan hívtak be katonának. Hat hét kiképzésre kellett bevonulnom a hadosztályparancsoksághoz, Székesfehérvárra. Mivel már tartalékos fôhadnagy voltam, kilógtam a sorból, ezért három nap múlva leszereltek. Behívták viszont hadi szolgálatra a fôapát titkárát, Dezsényi Lórántot, a Rómában tanult tudóst. Felajánlottam Kelemen Krizosztomnak, hogy bevonulok helyette, így lettem újra tábori lelkész. Komáromba kerültem, ahol a katonaság létszáma harmincezer volt. Akkor szervezôdött a hadi kórház. Öt iskolát foglaltunk el, kerékpáron jártam misézni. 1941-ben Magyarország még nem volt hadszíntér, de már beléptünk a háborúba. A front egyre közeledett. Meghozták az elsô, hatnapos sebesülteket. Késôbb rengetegen érkeztek lefagyott végtagokkal. Nem volt altatás, helyi érzéstelenítéssel végeztek mindent. Egy csepeli vasmunkás fiatalember, akinek már nem lehetett megmenteni a lábát, azt kérte, legyek mellette a műtétnél. Próbáltam vele beszélgetni, miközben lefűrészelték a lábát. Utána két mankóval járt, és megtettem szobaparancsnoknak. Jelentenie kellett, ha bementem -- katonáéknál vagyunk! Felállt, összecsapta a két mankóját: -- Alázatosan jelentem, fôhadnagy úr... Úgy ültem ott a betegek ágyánál, mint egy pszichológus. Foglalkozni kellett velük, lelkisegély szolgálatot tartani. 1941--42 karácsonyán huszonhárom karácsonyfát díszítettünk, minden kórteremben egyet. Akkor tanultam meg, hogyan lehet szépen díszíteni a fát pattogatott kukoricával. A társadalom adakozott, a betegek kaptak ajándékot. Volt egy fiatal református lelkész, akkor nôsült, ô olvasta fel az evangéliumot, én prédikáltam, az asszony meg kiosztotta a cigarettát, a levelezôlapot, süteményt, amit össze tudtunk gyűjteni. Egy nagyváradi pincér volt az elsô halottja a komáromi hadikórháznak. Az elsô halottra nagyon odafigyeltek. A város összes cigányzenekara eljött muzsikálni, a bôgôt beborították fekete lepellel, és díszmenetben mentünk végig a városon hôsi halottnak kijáró tisztelettel. De egyre több lett a halott. Volt, aki flekktífuszban halt meg, azt már csak elkaparták. Két iskolában állandóan műtöttek. Még én is sorra kerültem egyszer. December 6-a Horthy Miklós névnapja volt. Nem lehetett nem misézni, négy helyen kellett lennem. Egyikrôl a másikra kerékpárral mentem, ahogy leléptem róla, kitárult a sérvem. Pokoli fájdalom volt. Leinjekcióztak, jegeltek, hogy legalább a karácsonyt végig tudjam csinálni. Ünnep másnapján aztán befeküdtem a sebesültjeim közé. Megműtötték lágyéksérvvel altatás nélkül. Komáromban tizenegy hónapig voltam, közben Érsekújvárra is átjártunk felállítani a hadikórházat. Ott már nem működtem. Addigra a tábori lelkészségem csúfos véget ért: lefokoztak. A lefokozásom története nem mindennapi. 1942 nagyböjtje után, áldozócsütörtök elôtt volt a tiszti kar közös áldozása. Elôtte három erkölcsi oktatást kellett tartanom. A magam fiatalságában a szószékrôl csupa negatív példát soroltam, amelyeket korábban a sebesültjeimtôl hallottam. A prédikáció refrénje az volt: -- Az ilyen viselkedés nem öregbíti tiszti becsületünket a legénység elôtt. A harmadik beszédet már nem mondhattam el, mert tizennégy alakulat feljelentett, hogy a tiszti becsületükbe gázoltam. Letartóztattak, Székesfehérvárra vittek, ahol hadbíróság elôtt hallgattak ki. Huszonhat példámat kifogásolták, amelyeket név, hely, idô, alakulat megjelölése nélkül mondtam. Tudták, hogy igazam van, de ilyet a Horthy-hadseregben nem lehetett csinálni. A hadbírónak azt mondtam, hajlandó vagyok mind a huszonhat példát név, hely, idô, alakulat pontos megjelölésével a Honvédelmi Minisztérium harmadik ügyosztályának elküldeni. Fenegyerek voltam, lázadó huszonöt évesen. De egy katolikus papot akkor nem lehetett csak úgy elítélni. Az altábornagy felajánlotta, hogy a tizennégy alakulat visszavonja a feljelentését -- akkor nincs ügy, engem meg csendben leszerelnek. -- Ha ez megtörténik -- mondtam --, akkor én fogom feljelenteni mind a tizennégy alakulatot, hogy a tiszti becsületembe gázoltak. Végül úgy zárult az ügy, hogy a fôapát úr utasítására be kellett tartanom engedelmességi fogadalmamat. Megírtam az altábornagynak, hogy elveim fenntartása mellett rendelkezésére bocsátom a rendfokozatomat. A katonakönyvembe pedig az került, hogy tartalékos honvéd, tehát lefokoztak. Indokul azt hozták fel, hogy ,,a gyôzelembe vetett biztos hitet gyengítettem''. Ez az indoklás szemet szúrt egy törzsôrmesternek, aki a Ménesi úti kiegészítôparancsnokságon dolgozott 1955-ben. Oda kellett bevinnem fogság után a katonakönyvemet. Azt tanácsolta, kérjem vissza a rendfokozatomat, erre az indokra a népi demokrácia visszaadja. -- Vigyázzon, -- mondtam neki -- most jöttem haza a Szovjetunió politikai fogságából. Jobb lesz nekem tartalékos honvédnak maradnom... {kep} Tábori lelkészként 1942-ben. Itt még tartalékos fôhadnagy vagyok Amikor leszereltek, Sopronban lettem tanár. A bölcselet mellett világnézeti elôadásokat tartottam a kapitalizmusról, a fasizmusról, a nemzetiszocializmusról, a keresztény világnézetrôl. A negyediknek voltam az osztályfônöke, ide járt a fia a soproni rendôrkapitánynak. A papa megüzente, ha mégegyszer rosszat mondok a szövetségeseinkrôl, kénytelen lesz engem letartóztatni. Ez már 1944 márciusában volt. Éppen a nemzetiszocializmusról tartottam nem túl szimpatizáló elôadást, mikor két napra rá megszálltak minket a németek. Sopronban letartóztatták a rendôrkapitányt, a polgármestert és az állomásparancsnokot. Az evangélikus gimnázium pincéjébe vitték ôket, ahol egy német katona állt ôrt. Mikor meglátta a reverendámat, csendesen odaköszönt németül: -- Dicsértessék a Jézus Krisztus. Kiderült, hogy bencés bruder, aki katonai szolgálatot teljesít. Megállapodtunk, hogy nem veszi észre, ha bemegyek a letartóztatottakhoz. Óriási ovációval fogadtak, vittem nekik a híreket. Ott paroláztam a rendôrfônökkel, aki korábban engem akart letartóztatni. {kep} Soproni tanár koromban 1944-ben. Akkor még nem sejtettem, hogy fogolyként kerülök ide vissza Utána Pápára helyezett a rendem. A gimnáziumban volt a katonai kórház, ezért a rendházban tanítottunk, amennyire tudtunk. Akkor már bombáztak. Az óvóhelyünket átadtuk a civil lakosságnak, mi pedig lementünk a templom kriptájába, a kétszáz évvel korábbi rendtársak mellé aludni. Mellettem Legányi Norbert feküdt, a késôbbi fôapátunk. A rendház elôtt vezetett az országút, az oroszok pedig már a szôlôskertekben voltak. Ha jönnek, akkor egyenesen neki az épületnek, amely az út kiszögellésében feküdt. A németek ott ásták be magukat, és várták az orosz tankokat. Szerencsére virágvasárnap elôtti délután jött nekik a rendelet: visszavonulni. Így a bencés rendház megmenekült. Addigra már megtanultam annyit oroszul, hogy ,,monastir'' az kolostor. 1945 virágvasárnapján éppen ezt a feliratot szögeztem ki a rendház falára, mikor mögöttem már vonultak az orosz seregek. Elöl a büntetôbrigádok -- részeg ázsiai hordák --, akik kikutatták a zsebeimet, még a zsebkendômet is elvették. A karórámat szerencsére a bokámra kötöttem, így nem vették észre. Akkor már voltak híreink a hódítókról... 1945 augusztusában a fôapátom Budapestre helyezett azzal, hogy úgyis pesti gyerek vagyok. Szörnyű állapotok voltak akkor a fôvárosban, romok mindenütt, nem járt a villamos, az emberek éheztek. Vidékre mentek batyuzni, és örültek, ha lóhús akadt. Ugyanabban az iskolában tanítottam, ahol diák voltam: a budapesti bencés gimnáziumban, a Rigó utca 16-ban. 1946 májusában litániákat tartottunk a földszinti kápolnában, amely dugig volt emberekkel. Mintha érezték volna, hogy a Jóistenre nagy szükség van. Az egyik ilyen estén bejön a kapun egy katona, valamelyik diákunk édesapja, aki akkor jött haza a fogságból. Beszaladtam a kápolnába, hogy nagy örömet szeretnék szerezni, -- mondtam az illetô nevét --, engedjék ki a feleségét és a gyerekét a tömegbôl, mert az édesapa hazaérkezett. Általános örömujjongás támadt, hogy valaki visszatért a halálból. Én vagyok a legbencésebb budapesti bencésdiák. Az iskola 1933-as tablóján ott vagyok mint érettségizô, a 1946-os tablón pedig mint érettségiztetô tanár. Az írásbelit még én vittem végig a diákokkal, de a szóbelit már nem. A Jóisten másképp rendelkezett. ======================================================================== IV. Budapest, Andrássy út 60. -- letartóztatás Harmadéves koromban panaszkodtam a prefektusomnak, hogy talán nem is akar engem az Isten, mert semmi nehézségem nincs. Könnyebben megy minden, mint a társaimnak. Niszler Teodóz, az igen bölcs elöljáróm csak ennyit mondott: -- Légy türelemmel! Majd jönnek a nehézségek... Neki lett igaza. 1945-ben Serédi Jusztinián kinevezett a Slachta Margit-féle Szociális Testvérek Társasága egyházi tanácsadójának. Az ô utasítására vettem részt az ôszi választásokon. Slachta Margitnak ugyanis volt egy politikai pártja, a Keresztény Nôi Tábor. A Kisgazdapárt listáján indultak, és százhúszan jöttek be. Százegyedikként én. Megválasztott képviselôként egy percig sem voltam a parlamentben, mert átadtam a mandátumomat. De a választási harcokban aktívan részt vettem -- ez lett ellenem a vád a hadbíróságon. A Tripoliszban, a Thököly út--Amerikai út sarkán volt a székhelyünk, és számos gyűlésen beszéltem a programunkról. Mint tudjuk, azokat az ôszi választásokat a Kisgazdapárt toronymagasan megnyerte, koalíciós kormány alakult. De én szálka maradtam a kommunisták szemében. Hamar elindult ellenem a sajtóhadjárat. Akkoriban a Baross utcai bencés rendház második emeletén laktam. A Knézits utcában akkor is egyházi iskola működött, oda hívtak meg elôadást tartani a szülôknek 1945 októberében. Késve érkeztem, mert a körúton elôttem vonult húsz ember skandálva: ,,Mindenkinek kenyeret, Mindszentynek kötelet!'' Mikor megérkeztem, ezzel az élményemmel kezdtem a beszédet. Másnap a Szabad Nép cikket közölt rólam ,,Piacid atya beszél a demokráciáról'' címmel. Ez volt a nyitánya a sajtótámadásoknak, amelyek hónapokig tartottak. Még nem volt a fordulat éve, de a kommunistáknak már nagy hangjuk volt, övék volt a sajtó. Arról csak sokkal késôbb értesültem, hogy a diákok és a szülôk tiltakozó ívet írtak alá az érdekemben, sôt küldöttséget is menesztettek az akkori kultuszminiszterhez, Teleki Gézához, Teleki Pál fiához. Az osztályomban Zsirai Bandi édesapja nehézfogású birkózóbajnok volt, százhúsz kilós. Ô lett a delegáció vezetôje. Nem lehetett részrehajlónak minôsíteni, mert a fia félévkor háromból bukott. Nagyon komikus lehetett a két ember együtt: az apró miniszter és a szálfaegyenes, óriás apuka. Teleki Géza köztudottan alacsony ember volt, akkor még megtűrték, de mikor Rajk László lett a belügyminiszter, leváltották. 1946 nagyböjtjén lelkigyakorlatot tartottam Csepelen a MADISZ-nak, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségnek, az állatorvosi fôiskolának és a ciszterci gimnáziumnak. Ez ,,csípte'' a szemüket. Én mindig is lázadó szellem voltam, már a katonaságnál lefokoztak emiatt. Szerintem, ha a szovjetek nem vonnak ki a forgalomból, Rákosi Mátyás biztosan felakasztatott volna. A fôapát úr éppen azért próbált engem Pannonhalmára menteni, hogy ne legyek szem elôtt. Pár hétig prefektus voltam a letartóztatásom elôtti májusban. {kep} Ahol le akartam élni az életemet: a pannonhalmi bencés kolostor. Innen hurcoltak el 1946. június 5-én 1946. június 5-én az egyik osztállyal éppen az Aida áriáit hallgattuk meg lemezen. Kilenc óra után elbúcsúztunk, mindenki ment a szobájába, én is. Egyszercsak hallom, hogy jön föl egy autó Szent Márton hegyére - - akkor nem jártak arra sokan kocsival. Pannonhalmának saját villanyfejlesztôje volt, takarékossági szempontból negyed tízkor kialudtak a fények. Mielôtt kialudt volna, a szobám elôtt valaki csôre töltötte a fegyverét. Bejött két fiatalember azzal: -- Házkutatás. Nekem Pesten, a bencés rendházban volt a szobám, -- amit addigra már átkutattak -- itt az égadta világon semmim sem volt. Mutatták a letartóztatási parancsot. Szerzetesként nem mehettem el csak úgy, engedély nélkül, be kellett jelentenem az elöljárómnak. Abban a pillanatban kialudt a villany, és hiába ajánlottam, hogy hozok gyertyát, nem engedtek el maguk mellôl. Jöttek szorosan mögöttem a pisztollyal. Akkor felmerült bennem, hogy megtréfálom ôket. Pannonhalmán ugyanis a gimnázium harmadik emelete az, ami az apátságban az elsô. Úgy össze tudtam volna keverni ôket, hogy nem ismerik ki magukat. De nem akartam megszökni, nem éreztem bűnösnek magam. A perjelnek, aki lefekvéshez készülôdött, dupla ajtaja volt. A külsôn kopogtattam. Ki se nyitotta, csak a belsôn keresztül mondta, hogy vigyázzak magamra. Olyan hallatlanul naivak voltunk 1946-ban! Hiszen akkor még ritkaság számba ment az egyházi személyek letartóztatása. Beültem a kocsiba, és elindultunk. Sötét éjszaka volt, a Duna mellett megpihent a sofôr. Ott már eszembe jutott, hogy talán meg kellene szökni, de nem lehetett: szorosan mellettem ültek a géppisztolyosok. Június 6-án hajnali négykor értünk be Budapestre, az Andrássy út 60- ba. Arról persze már tudtam, hogy ,,gyógyintézet''. Felmentünk az elsô emeletre, leültettek egy padra, mellettem egy fegyôr. Jellemzô a naivitásomra, hogy azt kértem tôle -- mivel június elsô péntekje volt - -, engedjen ki hatkor a Bazilikába misézni, és hétre visszajövök. Nem engedett... Hirtelen senki és semmi lettem -- ez volt az egészben a legszörnyűbb. Fiatal korom ellenére már bencéstanár voltam hatvannyolc diákkal, akit megsüvegeltek a szülôk. Itt pedig az ember egyik pillanatról a másikra kiszolgáltatott senkivé válik, akivel azt tehetnek, amit akarnak. A cipôfűzôt kiszedték, a derékszíjat és a karórát elvették, a zsebeket kiürítették. Belöktek egy magánzárkába. Ez most helyre van állítva a Terror Házában, egy rongyos szalmazsákkal a közepén. Üzenem szeretettel a kiállítás rendezôinek, hogy akkor még az sem volt! A puszta földön feküdtem, de nappal még azt sem hagyták. Éjszaka pedig folytak a kihallgatások reflektorfényben. Sose mondták meg, mi a vád. -- Tudja maga nagyon jól, miért van itt -- fenyegetôztek. Az íróasztallámpával a szemembe világítottak. Nem láttam a kihallgatóimat, csak az asztalon a géppisztolyt, a vasrudat, meg a gumicsövet -- ez utóbbit kedvelték, mert nem látszott annyira a nyoma. A kihallgatóm azt hazudta, piarista diák volt. Nem hittem el, nem is a saját nevükön szerepeltek. Azt mondtak, amit akartak -- ez a pszichikai megtöretés része volt, mint ahogy az is, hogy nem hagytak aludni. Néha kiengedtek a cellából mosakodni. Akkor tudtam meg, hogy a szomszéd magánzárkában Vesenmayer ül, hazánk német Gauleitere, nem akármilyen társaság! Egyszer pedig láttam kihallgatásra menet Kiss Szaléz ferences atyát, a Kisgazdapárt alelnökét: vérben fagyva hurcolták végig a folyosón. Késôbb ki is végezték. Voltak rendes emberek is. Kétszer fordult elô, hogy a kukucskálón belökött egy darab szalonnát az ôr: -- A feleségem küldi. Máig sem tudom, ki volt a jótevôm. Még reverendában voltam, mindenki tudta rólam, hogy katolikus pap vagyok. A katona megszánta a papot. Hogy mit jelentett akkor ott egy darab szalonna, azt nehéz elmondani! Sétát nem engedélyeztek, csak a többi börtöneimben. Az Andrássy út 60- ban Péter Gábor volt akkor a nagyfônök, a belügyminiszter pedig Rajk László. Még egy párszor eltemethetik, de akkor sem avatom szentté! Az ô regnálása alatt szüntették meg a vallásos egyesületeket, a cserkészetet, az egyházi iskolákat. Június 11-én kivételesen küldhettem levelet az édesanyámnak. Ez az apróra összehajtott, megsárgult papírdarab túlélt ötven évet, ma is megvan: ,,Drága jó Édesanyám, ne nyugtalankodjál, sok-sok Édesanyának volt a fia fogoly, és nem tudtak egymásról sokáig, tán még ma se. Én hiszem, hogy ez nem lesz nálam ugyanígy, lám most is írhattam, s hiszem, máskor is értesülni fogsz hogylétemrôl... Sose gondoltam volna, milyen nehéz egy pünkösdöt szentmise és szentáldozás nélkül végigélni, de helyette egész nap imádkozom, s higgyétek el, nagyon érdekesen alakul a lelkivilágom, az ilyen nehéz eseményekben csiszolódik egész alázatossá és harmonikussá a lélek.'' Félni nem féltem. Csak szerettem volna megtudni, mi a Jóisten akarata, amelyet számunkra addig a fôapát közvetített. De nem ô tartóztatott le, ezért a legnagyobb problémám az volt az Andrássy út 6O- ban, mit akar velem a Jóisten. Meg az, hogy a rendemnek nehogy kárt okozzak. De a bencés rend nem került szóba, személy szerint én voltam a vádlott. Sokat gondoltam idôs édesanyámra is, féltem, hogy sírba viszem, hiszen nem börtöntölteléknek nevelt. De úgy éreztem, ha ez az Úristen akarata, nyilván ad neki erôt az elviseléséhez. Nagyon hívô teremtés volt, és végig bízott abban, hogy találkozunk. Amikor éjszaka pattanásig feszült idegzettel, megállás nélkül kihallgatják az embert, akkor napközben nem tud fennkölt elmélkedéseket produkálni. Ott, a börtönben szerettem meg a szentolvasó imádságát. Volt egy bizonyos megnyugtató mechanizmusa, ahogy az Üdvözlégy Máriákat mondogattam. Állítom, hogy azért maradtam eszemnél, mert minden nap ezt imádkoztam magamban. Verés eleinte nem volt, de mikor megtalálták a gyorsírásos jegyzeteimet, bevadultak. Azt hitték, titkosírás. Akkor tettlegességre is ragadtatták magukat, magyarul pofoztak. Az egyik jegyzetemnél keresztbe volt írva négy sor, egy divatos ének, a La Paloma szövege, persze nem hitték el. De az igazi verés a szovjeteknél kezdôdött. Nem voltam sokáig az Andrássy út 60-ban -- három hétig --, de azért az untig elég volt. Egyszercsak átvittek a Markó utcai fogházba, amely dugig volt közbűntényesekkel. Bankrablók és gyilkosok között ültem, meghúztam magam a sarokban. De legalább nem voltam egyedül, mint korábban. Másnap felvittek az emeletre, a politikaiak közé. A kétszemélyes cellában hatan szorongtunk. Minden szobának volt egy felelôse, aki vigyázz!-t vezényelt, ha bejött a parancsnok. Az egyik alkalommal úgy elszédültem -- nyilván a levegôtlenségtôl és a hirtelen mozdulattól --, hogy nekiestem a parancsnoknak, mint egy darab fa. Ô jobban megijedt, mint én... A kihallgatásomon elém tették egy fiatalember fényképét, de nem ismertem, és ezt meg is mondtam nekik. Állítólag ez a fiú meggyilkolt egy szovjet katonát, és be akarták mérni, milyen kapcsolatom van vele. Monstre összeesküvési pert készítettek elô, amelyben szerepelt egy arisztokrata, egy Horthysta katonatiszt, egy egyetemista, egy pap -- ez lettem volna én. Csakhát belôlem nem jött ki egy ekkora összeesküvés, ezért átirányítottak a szovjetekhez, akiknek már nagy gyakorlatuk volt a koncepciós perekben. A Markóban még a régi fegyházak fegyelme uralkodott: séta a börtönudvaron, mise vasárnap. Kértem a fegyôrt, hadd misézzek én. Azt mondta, meg kell kérdeznie a parancsnokot, de egy nappal korábban ,,eltávoztam''. Az Úristennek van humora. Eltelt több mint negyven év. 1989 Pünkösdvasárnapján a Szent Imre templom zarándoklatát vezettem Medjugoréba. Olyan sokan voltak ott magyarok, hogy ketten miséztünk a kápolnában. Nekem azonban csak fehér stólám volt, és pünkösdkor pirosban illik misézni. Kértem a horvát nôvérektôl, az egyik kinyitott egy szekrényt, kivett egy álomszép miseruhát és stólát széles matyóhímzéssel. Olyan voltam, mint egy karácsonyfa. Szentmise után a magyar társasággal beszélgettünk. A paptársam, akivel miséztem, azt mondta, hallott már rólam. Nem tagadtam, hogy letartóztattak, jártam az Andrássy út 60-ban, a Markóban, majd átadtak a szovjeteknek. Erre az egyik férfi megkérdezte: -- Mikor tetszett a Markóban lenni? -- 1946 júniusától szeptemberig. -- Akkor én is ott voltam -- mondta. Erre felkaptam a fejem, mert a rabok külön ,,szakszervezet''. Meg akartam ölelni a rabtársamat, de ô azt mondta: -- Nono. -- Mi az, hogy nono? -- Én smasszer voltam -- válaszolta. Így áldoztattam meg Medjugoréban a Markó utcai fegyôrömet. ======================================================================== V. Vilma királynô út -- Conti utca -- Sopronkôhida -- börtön és ítélet A Markóból egy lefüggönyzött Opel kocsival átvittek a Vilma királynô út 4-be (ma Városligeti fasor), ahol a szovjet parancsnokság székhelye volt. Ma a villában egy iskola működik, falán emléktábla. Ott vették el tôlem a breviáriumot, amit addig a magyarok meghagytak. A pincében tizennégyen voltunk, köztük három tanítványom a bencés gimnáziumból. Ôket röpcédulák terjesztésével vádolták, amelyeket állítólag én szövegeztem. Amikor az egyikük kiszabadult, a kabátjának a válltömésébe rejtettem egy levelet. A rendem és az édesanyám így értesült róla, hogy az oroszoknál vagyok. Itt már kezdôdött a durvább kihallgatás, magyarán ütöttek-vertek. A kihallgatóm egy jóerôben levô tornatanár volt, az asztalán a pisztolya és egy gumicsô. A pisztolyát nem használta, de a gumicsôvel olyanokat tudott odasózni, hogy nemegyszer leestem a székrôl. Elôfordult, hogy elveszítettem az eszméletemet, akkor visszavittek a cellába. Egyszer mosakodásnál levettem az ingemet, és patkóalakú véraláfutásokat találtam a mellkasomon. Nem emlékeztem rá, mitôl kaptam. Kiderült, hogy a tolmácsnôm üvegsarkú cipôjének a nyoma, abban az idôben ez volt a nôi divat. Úgy látszik, mikor elájultam, rajtam táncolt. A kihallgatások ugyanis tolmáccsal zajlottak. Az enyém egy hirtelenszôke, kárpátaljai hölgy volt, Eszternek hívták. Olyan hosszan és kacifántosan káromkodni magyarul elôtte senkit sem hallottam! A sors iróniája, hogy késôbb találkoztam vele Lembergben, a láger-elosztóban. Jön szembe a tömegben az én szôke szépségem, integet, és mutatja a kezével, hogy ô is tíz évet kapott. 1946 augusztus elseje vasárnap volt. Ilyenkor szüneteltek a kihallgatások, mert a szovjet tisztek a Balatonra mentek. Egyszercsak nyitják az ajtót, bejön egy magas, jóképű tizedes, és elôveszi az új pénzt: -- Ilyen pénz van most Magyarországon -- mutatta az elsô forintot. Akkor már három hónapja nem tudtunk semmit a külvilágról. Amikor kiment, mondom a többieknek: -- Kár, hogy ez a fiatalember a Szovjetunióban született, ragyogó KALOT-legény lenne belôle! Abban a pillanatban nyílik újra az ajtó, ugyanaz a fiú jött vissza, és a nevemet mondja. Ahogy kivitt a folyosóra, rögtön az arcomba vágott az irdatlan nagy kulcscsomóval. Az volt a szerencsém, hogy nem folyt ki a szemem, de ömlött belôle a vér. Az aládúcolt folyosón egyik oszloptól a másikig szédelegtem, úgy ütött-rúgott-vert. Aztán visszavitt a cellába, a kübli mellé térdeltetett, és össze kellett tennem a kezem, mintha imádkoznék. Amikor kiment, azt mondták a fogolytársaim: -- Kellett neked KALOT-legény? Ma sem tudom, mi baja volt velem, hacsak az nem, hogy pap voltam. Ezzel szórakozott vasárnap délelôtt, de ugyanakkor megmutatta nekünk az új forintot. Egy szovjet embert nehéz kiismerni, erre késôbb rájöttem. Szeptember elején átvittek minket a Conti utcai szovjet börtönbe, ott székelt a hadbíróság. (Most a rendôrség épülete, beszéltem is az emléktábla avatásán.) Soha senki nem látogathatott, nem is tudtak rólam, mintha már nem is éltem volna... Ügyvédem nem volt, még hivatalból kirendelt sem. Azt mondták, annyira világos a bűncselekményem, hogy nem kell ügyvéd! Tizenhárman voltunk a perben, sokukat akkor láttam elôször. Hihetetlen hazugságok láttak napvilágot errôl a perrôl a sajtóban és késôbb könyvalakban is. Pintér István ,,Így lett végre rend'' című könyvének 1974-es kiadásában van egy fejezet ,,Placid atya és a Bakonyi- brigád'' címmel. Ebben engem összeboronálnak az általam soha nem hallott Bakonyi-brigáddal, Vágh József jezsuitával, akivel késôbb a lágerben találkoztam, valamint két egyetemistával. Mi vezettük állítólag az 1946 június közepén leleplezett összeesküvést. ,,Mire a rendôrség az egyetemen talált röpcédulák nyomán letartóztatta a fasisztákat, már egy szovjet tiszthelyettes halála terhelte az ellenforradalmi bandák lelkiismeretét'' -- így a szerzô. Ennél is cifrább Radványi Dezsô, volt ávós ôrnagy ,,Elfogatóparancs'' című könyve, amely holt híremet költi. (Kossuth Kiadó, 1968.) ,,Krimi- verité'' című fejezete regénybe illô elbeszélés arról, hogyan hallgatott ki engem az Andrássy út 60-ban, régi diákomnak adva ki magát. Állítólag térdre borultam elôtte, sôt beismerô vallomást írtam, amelybôl ,,kiderült, hogy a demokrácia elleni ádáz gyűlöletében arra bíztatta tanítványait, hogy védjék meg a hazát a vörös antikrisztussal szemben... Papi minôségében ô nyugtatta meg az aggodalmaskodókat, hogy tettük nem bűn... Világossá vált: Olofsson Placid nemcsak diákvezér, hanem a nagypolitikához is köze van.'' A szerzô állítása igazolásául ,,korabeli dokumentumokat'' idéz, ami nem más, mint a magyar sajtó, nevezetesen a párt lapja. Volt tehát egy hivatalos verzió, amelytôl nem lehetett eltérni még a hetvenes években sem! Az igazság ezzel szemben az volt, hogy engem a szovjet büntetôkönyv 58-as paragrafusa 2-es, 8-as és 11 -es pontja alapján ítéltek el. Az 58- as a politikai paragrafus. A 2-es pont: antibolsevista propaganda. Ezt még tagadni sem tudtam. Aki lelkipásztori munkát végzett a háború alatt, arra mind rá lehetett fogni, hogy antibolsevista propagandát folytat. Én nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat. 8-as pont: terrorcselekmény. Ez már veszélyesebb. Megdöbbentem, mikor meghallottam az indoklást: ,,tömegmészárlásra uszítottam a hallgatóságot''. Az 1945-ös választási küzdelmek során ugyanis több nyilvános gyűlést tartottam. Abban az idôben még volt fegyver az embereknél, és elôfordult, hogy egy szovjet katonát lelôttek. Az a másodéves joghallgató, aki most maga is a vádlottak padján ült, állítólag felszólalt egy ilyen gyűlésen. Arra a kérdésére, mi a véleményem a fegyveres harcról, azt válaszoltam: -- Ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére. Ma is ez a véleményem. Egy szovjet katona megölése nem segít. Ezt a válaszomat minôsítette a hadbíróság tömegmészárlásra való uszításnak... A 11-es pont: összeesküvés. Ezt a végén visszavonták, mert csupa olyan emberrel hoztak össze, akiket sosem láttam. Szerintük az az összeesküvés magasiskolája, amikor nem is ismerjük egymást! Felmerül a kérdés: magyar állampolgárként mi közöm a szovjet büntetôtörvényhez? A magyar törvény ugyanis nem bünteti az antibolsevista propagandát, csak az orosz. Az Ideiglenes kormány elnöke, Dalnoki Miklós Béla azonban még 1945-ben Debrecenben aláírta, hogy kiadja azokat a magyar állampolgárokat, akiket szovjet bíróság elé állítanak. Ez a gyôztesek törvénye. Vae victis! Nem haragszom se rá, se a hadbíróságra. Az elnök, Roszinszkij ezredes értelmes ember volt. Az utolsó szó jogán belekapaszkodtam abba, hogy semmi közöm nem volt a nyilas terrorhoz. Tábori lelkész voltam a Horthy hadseregben, de fegyveres szolgálatot nem teljesítettem. Erre azt mondta: -- Értse meg, nekünk nem azokkal van bajunk, akik akkor nyilasok voltak és most kommunisták, hanem azokkal, akik akkor nem voltak nyilasok és most nem kommunisták. Ezt az érvelést el kellett fogadnom. Szeptember 8-án és 9-én volt a tárgyalás. Tizenkét emberrel együtt ítéltek el. A jogászhallgató és a műegyetemista ellen az volt a vád, hogy megöltek egy szovjet katonát a Kamaraerdôben. Ôket kettôjüket halálra ítélték, és az ítéletet végre is hajtották Sopronkôhidán. A többieket velem együtt a Gulágon letöltendô szabadságvesztésre ítéltek: heten kaptunk tíz évet, a többiek nyolcat. Olyan naivak voltunk, hogy mosolyogva fogadtuk az ítéletet, egyszerűen nem tudtuk elhinni. Bíztunk a kegyelemben, amit csak a halálraítéltek kérhettek, de ôk sem kaptak meg. A fiatalok szülei minden követ megmozgattak. Próbálták lepénzelni a fegyôröket, de nem sikerült. Kibérelték a Conti utcai épülettel szemben levô lakásokat, hogy az ablakból figyelhessék a transzportokat. Tudták, mikor viszik az elítélteket a Szovjetunióba. {kep} Ezt a szentképet, amely Szent Benedeket ábrázolja két tanítványával, Szent Mórral és Szent Placiddal, az édesapám festette. Az utóbbi modellje én voltam De elôbb még Sopronkôhidára szállítottak minket november elején. Odafelé menet Petôháza tájékán kidobtam a vonatból egy kis darab papírt. Az édesanyám akkor Agyagosszergényben volt, egy rendtársam rokonainál. A kartonra rávéstem: ,,Tíz évet kaptam. Placid.'' És az édesanyám megkapta az üzenetemet... Csodálatos dolgokra képes a Jóisten! Épp vasárnap érkeztünk Sopronba, ahol másfél évig tanárkodtam a bencés gimnáziumban. Délelôtt tízkor menetoszlopban vonultunk végig a várkerületen -- ez Sopron Váci utcája --, mert arra vitt az út Sopronkôhidára. Elôl síppal egy katona, hogy mindenki térjen ki az útból, oldalt gépfegyveres ôrök. A diákjaim épp ott sétáltak, és rögtön felismertek a reverendámról: -- Ott megy az osztályfônök úr! Késôbb tudtam meg, hogy Slachta Margit, akkor országgyűlési képviselô, járt Sopronkôhidán, és próbált tenni értem valamit. Korábban Esztergomban is tárgyalt Mindszenty prímással a kiszabadításom érdekében. -- Pillanatnyilag a szerzetesrendek és az iskolák működése van megkérdôjelezve, ezért egy emberért nem lehet akciót kezdeményezni -- mondta a prímás úr. Sopronkôhidán éjszaka voltak a kivégzések. Ezeket a zörejekbôl tudtuk meg. Részleteket olyanoktól hallottunk késôbb, akik kegyelmet kaptak. Az ôrök bementek a cellába, rámutattak az illetôre, és rögtön leütötték, hogy ne kiabáljon. A sopronkôhidai erdôben temették el az áldozatokat. Késôbb keresték a sírokat, de nem találták. Mindegyik börtönömben, így a szovjet fogságban is az volt a legnagyobb problémám, mit akar velem a Jóisten. Nem sietett tudomásomra hozni, mert neki rendelkezésére áll az örökkévalóság. Csak én vagyok ilyen percemberke, hogy azonnal tudni akarom a dolgokat. A ,,megvilágosodásom'' a Conti utcában kezdôdött, de ott még nem vettem észre. Egyedül voltam reverendában. Az oroszok örültek, hogy van egy pópa közöttük, ezért ,,kitüntetésben'' részesültem. Reggeli után -- a szárazborsó levest közös lavórból kanalaztuk --, kivittek folyosót mosni és vécét pucolni. Nem valami fényes munka, mert a szovjet ember elítéli a nyugatiak higiéniáját. Ôk nem ülnek, hanem állnak a vécére, aztán vagy beletalálnak vagy nem. De legalább kicsit mozoghattam. Ha találtam egy darab újságot, elolvastam, -- akkor zajlott a nürnbergi per --, tudósítottam a többieket a cellában. Mindenféle náció ült: nemcsak magyarok, szovjetek és németek, hanem kínaiak, szaracénok, angolok, amerikaiak -- világ proletárjai egyesültek ott. A folyosón jött velem egy géppisztolyos, fiatal katona, aki unta magát, ezért dúdolgatni kezdett. Akkor az Úristen oldalba lökött engem: ha ez a jóember énekel, akkor én is énekelhetek valamit. De a szovjet kísérôm nem ismeri a magyar nóta szövegét, úgyhogy azt is énekelhetem, hogy ,,egy katolikus pap takarítja itt a folyosót.'' Tudtam, hogy a folyosó végén levô hat cella a halálkamra. Harmincketten várták ott a kivégzésüket. Azt énekeltem hát, hogy ,,aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg a bűneit, megadom a feloldozást''. Akkor még mindez latinul volt: ,,ego te absolvo a peccatis tuis.'' Erre kerestem egy magyar nóta dallamát -- ,,Nincs cserepes tanyám, sem szűröm, sem subám'' --, és fújtam rá a latin szöveget. De még akkor sem világosodtam meg. Az Úristennek logikátlanságra kellett kényszeríteni a szovjeteket, hogy én mindent megértsek. Mert csak logikátlanságnak lehet nevezni, hogy egy Budapesten kényszermunkatáborra ítélt rabot sopronkôhidai kerülôvel vigyenek a Szovjetunióba. Márpedig bennünket, ezerháromszázunkat elôbb Sopronkôhidára vittek. Ott elszedték a ruhánkat, hogy fertôtlenítsék, kaptunk egy vödör vizet és egy diónagyságú szappant a mosakodáshoz. Ahogy ott állok anyaszült meztelenül, odajön hozzám egy hasonlóan pucér fiatalember, és azt kérdezi: -- Te énekeltél azon a folyosón? -- Én. -- Nem tudod, mit jelentett ez nekünk a halálkamrában! Amikor meghallottuk az éneked, összenéztünk, és elkezdtünk suttogni, milyen csodálatos az Isten! Ha nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni a géppisztolyos gazemberekkel, akkor legalább Vele béküljünk meg. Attól kezdve megváltozott a légkör a halálkamrában... Ott, a fertôtlenítôben, lemeztelenített testtel és lélekkel értettem meg, hogy ez az Úristen akarata velem. Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rámtalált az életfeladatom. ======================================================================== VI. Potyma, Mordovia, Szovjetunió -- Gulág Tíz év a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendô szabadságvesztés -- így szólt az ítélet. Akkor persze még nem tudtam, mi az a Gulág. Mozaikszó, a Glavnoje Upravlényije Lágernovo Agyelényije rövidítése. Szolzsenyicin Gulág-szigetcsoportnak nevezi, de Oroszországban senki sem hívta így. 1952-ben együtt raboskodtam a Moszkvai Statisztikai Hivatal egykori igazgatójával, aki úgy tudta: három és fél millió politikai fogoly van a tizenhatezer lágerben. A Szovjetunióban a nagy számok törvénye uralkodik... 1946 karácsonya elôtt két nappal indult a transzport Sopronkôhidáról. Nem jelentettek be semmit, az volt a fontos, hogy érezzük: hajszálnál finomabb fonálon lóg az életünk. Marhavagonokba zsúfoltak minket, mint korábban a németek a zsidókat. Tolózárral lezárták, és a tíznapos út során csak háromszor nyitották ki. Akkor kiszállhattunk nyújtózkodni, egyébként olyan szűken voltunk, hogy sem felkelni, sem guggolni nem lehetett. Baromfiudvar-szerű ráccsal volt félbeosztva a vagon, mindkét oldalon felül nyolcan, alul nyolcan. Középen vaskályha, amellett ültek az ôrök. A felsô részen túl meleg volt, az alsón majd megfagytam. Mire Lembergbe értünk, már mínusz 21 fok volt. Enni hol kaptunk, hol nem, általában csajkában levest. Volt egy luk a vagonban, oda kellett menni a dolgunkat végezni. Az egyik katona Tatabánya környékén elvette a reverendámat, és adott helyette egy rongyos pufajkát. Egészen addig, tehát a letartóztatásom pillanatától a magyar és szovjet börtöneimen keresztül a transzport indulásáig meghagyták. Késôbb, mikor Mindszenty hercegprímás emlékiratait olvastam, teljesen meghatódtam, olyan szépen írja le, hogyha egy papi embertôl elveszik a reverendáját, milyen fájdalmat jelent. Bevallom, nekem a vagonban semmiféle fennkölt gondolatom nem támadt. Csak az, hogy akármit csináltok velem, felszentelt pap vagyok, ezt nem tudjátok levakarni rólam! 1946. december 24-én léptem át a magyar határt -- nem önszántamból. Öt órakor megállt a szerelvény Munkácson, és itt meghallottuk a harangszót. Hárman voltunk magyarok egymás mellett a vagonban, fekve mondtuk a szentolvasónak azt a tizedét: ,,Akit te Szent Szűz a világra hoztál''. Ez volt Magyarországon az utolsó karácsonyom. Elôtte való nap töltöttem be a harmincadik életévemet. Hat nap alatt értünk Lembergbe, az akkori Lvovba. Ott volt a láger- elosztó egy hatalmas iskolakombinátban, ahol legalább harmincezer rab tartózkodott. Több épületben, levegôtlen, bedeszkázott ablakú osztálytermekben helyeztek el minket. Négyszázan szorongtunk egy helyen. Éjszaka csak úgy tudtunk aludni, hogy vezényszóra fordultunk jobbra-balra. Lembergben egészségügyileg négy kategóriába osztottak bennünket. A legerôsebbeket vitték Magadánba, az aranybányába és Narilszkba, a kénbányába. Ezek olyan messze voltak, hogy csak repülôvel lehetett megközelíteni. Magadánban mínusz 52 fokban mosták az aranyat, európai ember nem bírta ki azt a klímát! A második csoport Karagandába ment, a szénbányába, vagy az Északi jeges tengerhez. A harmadik kategória -- ez voltam én is -- fakitermelésre, Moszkvától 900 kilométerre keletre, a Brianszki erdôbe. A negyedik csoport, a leggyengébbek gyárba kerültek. A közegészségügyiek döntötték el, ki hova menjen, klasszikus módszerrel: meztelenül kellett elvonulnunk elôttük, és belecsíptek a fenekünkbe. Akinél megmarad az ujjuk nyoma, annak vége. Akinél nem, az mehet dolgozni. Ez csalhatatlan módszer, mert amikor az ember fenekében már nincs rugalmasság, akkor meghal. Odafelé az úton az egyik szovjet fogolytársamnak megtetszett a félcipôm, amiben még Pannonhalmán letartóztattak. Így mezítláb érkeztem meg a lágerbe mínusz 35 fokos hidegben. Egy törött fazsindelyt próbáltam a lábamra kötni, nem sok sikerrel. Mivel O betűs vagyok, legalább félórát kellett állnom, amíg sorra kerültem. Pokoli kín volt mezítláb állni a havon, mintha tüzes parázs lett volna. Úgy bôgtem, mint egy kölyök. Aztán a barakkban, fölengedés közben is rettenetesen fájt a lábam. Röstelltem a gyengeségemet. Mint katolikus pap nem hagyhattam volna el magam! Így érkeztem meg 1947 január végén Moszkvától 900 kilométerre keletre, Kujbisev tartományba, Mordovia autonóm köztársaságba. A fôváros, Szaranszk tôlünk harminc kilométerre volt, de sosem láttuk. A vonatállomás neve Potyma, Javaszi körzet. Az óriási területen vonat közlekedett egyik lágerbôl a másikba. Ezen a környéken harminchat láger működött, ötvenkétezer fogollyal. Egyben körülbelül ezerháromszázan voltunk, és ugyanennyi fegyôr a családjával -- egész községet alkottak. Azért csereberélték idônként az embereket, hogy ne melegedjenek meg túlságosan, ne ismerjék ki magukat. Hét helyen fordultam meg a tíz év alatt. Amikor odaérkeztem, a harminchat lágerbôl kettônek volt áramfejlesztôje. Az összes többiben ,,lucsinki''-vel, fenyôszállal világítottak, ami olyan, mint a fáklya. Mikor tíz év múlva hazajöttem, már mindenütt volt villany. Igaz, Lenin már a század elején megmondta, hogy a szovjet hatalom egyenlô villamosítással, de sokáig tartott a megvalósítása. Nem Olofsson Piacid voltam, hanem a ,,876-os nép ellensége'', oroszul ,,vrag naroda voszjemszot-szjemgyeszat-seszty''. A számozás nem a bôrünkön volt, mint a koncentrációs táborokban, hanem a ruhánkon. Egy katona funérból kifaragott számot mártott klórmész oldatba, rányomta hátul a pufajkámra, és miközben kifehéredett, odaszólt keresetlen közvetlenséggel: -- Maga szerencsés ember! Nem szóltam semmit, csak végignéztem a rongyaimon, és arra gondoltam, hogy ennél szerencsésebb helyzetet is el tudnék képzelni. De ô megmagyarázta: -- Ocsko. Ez oroszul pontot jelent, de népies elnevezése is egy kártyajátéknak, a huszonegyesnek. Ha összeadjuk a számaimat, éppen 21 jön ki. A katona nagy kártyás volt, ezért gondolta úgy, hogy szerencsés lehetek. Szerencsés is voltam -- túléltem. Nem gyôzök hálát adni a Jóistennek, hogy a tíz évet komolyabb betegség nélkül vészeltem át. Kiskoromban gyakran volt ízületi gyulladásom. A lágerben meggyógyultam, de ezt a gyógymódot senkinek sem ajánlom! A vattanadrág segített rajtam, ami dunsztkötésként szolgált. Volt még kincstári pufajkánk, vattasapkánk -- mindegyiken a megkülönböztetô számmal --, kaptunk fatalpú papucsot, késôbb pedig kiszuperált, lyukas katonai bakancsot. Az utolsó idôben nagyon kivakaróztunk, akkor már nemezcsizmánk is volt. A rabok belemártották egy vödör vízbe, az ráfagyott, és a jégréteg melegen tartotta a lábat. Barakkokban voltunk elszállásolva, ötvenen-hatvanan egyben. Mocsaras volt a környék, ha az ujjunkkal megkapartuk a földet, feketekávé-színű vizet találtunk. Nem is volt szabad inni, csak forraltat. A barakkok dúcokra épültek, két-három lépcsôn kellett fölmenni az ingoványos talaj miatt. Rengeteg volt a poloska meg tetű. Az emeletes priccs -- igyekeztem mindig fölülre kerülni -- tele volt poloskával, forró vízzel kellett lemosni. De a poloskák kinevették ezt a védekezési módszert. A hetes dolga volt a takarítás és a fűtés a kályhában. Meztelenül aludtunk, nem mindig volt takarónk. Ez rab-szabály: alvásnál le kell vetni a felsô ruhát, és azzal betakarózni, nem szabad felöltözve maradni! December végén és január elején nagy hidegek voltak, mínusz 30-35 fok. De jobban lehetett bírni, mint a tenger mellett, ahol nedves hideg volt, nálunk viszont száraz. Csak arra kellett vigyázni, hogy az orrunk ne fehéredjen ki, mert az a fagyás jele. Ha észrevettük, elkezdtük dörzsölni. Hosszú volt a tél. A hó még júniusban is megmaradt, és szeptember második felében már havazott. Gyakorlatilag csak két évszak létezett. Háromszor értem meg az ottani éghajlat legborzalmasabb jelenségét: a vjugát, vagyis a hóvihart. Jön a szél és olyan erôvel viszi a havat, hogy a három és fél méter magas kerítésünket teljesen betemeti. Semmit sem lehet látni, a porhó csak úgy száguld. Ilyenkor kötélbe kapaszkodva tudtunk csak eljutni az ebédlôig. Nem tartott soká, utána hetekig ástuk a havat. Egyszer láttam északi fényt is éjjel, mikor kimentem a latrinára. Vérvörös felhôk úsztak az égen olyan alacsonyan, hogy akár elérhettem volna ôket. Féléber állapotomban arra gondoltam, talán ez a világvége. A fogolytársaim mondták másnap, hogy az északi fénynek vannak ilyen messzire látszó nyúlványai. Másik élményem a hármas szivárvány -- itthon ilyen nincs -- esô után nyáron. Szép volt a nyírfaerdô is, ahogy zöldellt, csak a kerítés zavarta az esztétikai élvezetet. A nyár könnyebb volt, bár megszoktuk a hideget is. Sok mindent meg lehet szokni. A barakkban fűtöttünk fával, de arra vigyázni kellett, hogy a hátunkat ne tartsuk oda a melegnek, nehogy elkényelmesedjünk. Az volt a cél, hogy edzettek maradjunk. Hiszen dolgoztattak minket -- kényszermunkatáborban voltunk! A Brianszki erdô legkeletibb nyúlványát kellett kitermelnünk. Lombhullató nyírfaerdô volt, legalább ötszáz éves. Olyan nyírfák, hogy hárman alig bírtuk átkarolni. Csak úgy tudták kidönteni, hogy megvágták, az ékbe hasábfákat tettek, meggyújtották, és másnapra kidôlt a fa. Voltak, akik a hatvan méteres nyírfát úgy fűrészelték, hogy ötven centis különbséggel megállapították a dôlési szögét -- nem volt gyerekjáték kiszámítani! Apró lovak húzták iparvágányokon a kitermelt fát. A lovakat nem lehetett mínusz 26 fok alatt kivinni, akkor bennünket sem vittek. A kitermelt fa után jó lett talaj. Akkora répák és krumplik termettek, hogy egy szem elég volt egy brigádnak. Ingyen adták a földet az ôröknek művelésre. De azok nem foglalkoztak vele, a szláv ember nem szeret dolgozni. A szovjet fogolytársaim úgy hordtak el egy homokbuckát több részletben, hogy az egyik odadobta a másikhoz, az meg a harmadikhoz. A magyar rab viszont rögtön odalapátolta, ahová kell. Kilenc óra volt a munkaidô. Az ebédet kihozták utánunk a lovakkal az iparvágányon. Éhen halni nem lehetett, arra vigyáztak. A szójás kenyér tápláló volt és a káposztaleves is, amelyet reggel-délben-este kaptunk. Néha zabkását, zabot adnak a lovaknak is, hogy a szôrük fényes legyen. De valójában éheztünk. Én 42 kilóra fogytam le. Olyan gyengék voltunk, hogy segítettünk egymásnak kimenni a latrinára, ahol csak egy deszka volt. Ha valaki elveszítette az egyensúlyát, beleesett. Ezért tartani kellett egymást, miközben elvégeztük a dolgunkat. Hatkor keltünk, hóban mosakodtunk. Hat hetenként volt meleg víz és fürdési lehetôség, akkor a ruhánkat is fertôtlenítették. Brigádonként mehettünk reggelizni. Konzervdobozokból csináltunk csajkát, abba merték a 750 gramm káposztalevest. ,,Cserpák''-nak nevezik azt a merítôedényt, ami ha színültig van, éppen 750 gramm. Amellé kaptunk egész napra 400 gramm kenyeret. Kezdetben buta voltam, és pórul jártam. Evés közben valaki megkocogtatja a vállamat, odanézek, és mire visszafordulok, a kenyéradagom már nincs sehol... A rabok egymástól is loptak. A 12 deka cukrot, amit egy hónapra kaptunk, rögtön meg kellett enni, különben ellopták. Ezt aztán jól megtanultam. Az étkezés a Szovjetunióban szent dolog. Megengedték, hogy aki számolásnál éppen az ebédlôben volt, ott maradjon. Reggeli után vittek minket munkára az erdôbe. A kékparolis fegyôrök a lágerben maradtak, a piros parolisok jöttek velünk. A kettô között volt egy senkiföldje. Minden reggel és este megszámoltak minket. A szovjet ember hangosan olvasni nagyon szeret, írni nem szeret, számolni meg nem tud! Ezért valamelyik értelmes fogolytársunk számolt, a világ legegyszerűbb módjával, ötösével. De amikor egy este már vagy negyedszer nem jött ki a létszám, baj volt. Éjfél után egykor úgy döntöttek, hogy név szerint szólítják a foglyokat. Akkor derült ki, hogy egy ukrán, aki másnap szabadult volna, nincs sehol. Elbújt az egyik barakk alá, nem akart szabadulni. Gyorsan el kellett vinni a lágerbôl, mert agyonütötték volna a felesleges számolás miatt! Este bejött a brigád, vacsorára megint zabkása és káposztaleves. Ilyenkor kaptuk a pótlékot, oroszul ,,depolnitilni''-t a száz százalékon felüli munkáért. A szovjeteknél a dolgozót anyagilag érdekeltté teszik a munkában. Úgy is, hogyha nem dolgozott eleget, nem kapott vacsorát. Ha pedig túlteljesített, akkor 10 dekás kenyeret adtak vagy plusz kását. A köleskását ôk mannakásának hívták. Ez kiemelt étel, csak a kórházbarakkban kapni, akárcsak a tehéntôgyet. Ez már húsnak számított, amit tíz év alatt sose láttam. Azelôtt nem ettem tôgyet, de nagyon tápláló. Tejet se kaptunk soha, csak halat, 40 gramm komsza volt az adag. A káposztából sosem csináltak ragut, de a zabot néha beletették a levesbe, akkor kicsit sűrűbb lett. Volt egy értékes táplálékunk: tavasszal az erdôn fakéregbôl csináltunk edényt, megvágtuk a nyírfa kérgét, és a nedvét az edénykébe felfogtuk. Olyan volt, mint a limonádé, kicsit savanykás, tele vitaminnal. A másik, nálunk ismeretlen növény a cikuta. A petrezselyemhez hasonlít a levele, a gyökere pedig a zellerhez, édeskés ízű és mérgezô. Az erdôben találtuk, és akik ettek belôle, szinte azonnal meghaltak. Se éhséget, se szomjúságot nem éreztem, ezért nem gyôztem hálálkodni a Jóistennek. Nagy áldás volt az is, hogy a szaglószervem pocsék. Mi magyarok a konyhát szálltuk meg, mert nekünk Rákosi Mátyás nem küldött csomagot. A szovjet és német rabok kaphattak. Takarodó fél tízkor volt, óránk nem lévén egy vasat vertek kalapáccsal, onnan tudtuk, mennyi az idô. Takarodó után nem volt szabad kimenni felöltözve a latrinára, mert azt hihették, szökni akarunk. Ezért még mínusz húsz fokban is trikóban kellett kimenni. A sok káposztalevestôl a lábam olyan lett, mint az elefánté, a szívem nem bírta feldolgozni a vizet. Tromboflebitist kaptam. Ez a betegség a capilláris vérerek gyulladása, megdagad, vörös, a középpontja lila, forró. Ezért külön hálát adtam a Jóistennek, mert ha azt mondom, fáj a térdem, és nem látszik, nem hiszik el. A betegbarakkba nem lehetett akárhogyan bekerülni, ennek megvolt a maga módja. Szovjet orvossal nem találkoztam a tíz év alatt, csak egészségügyi ápolókkal. Az egyik ilyen ,,medicinszkaja szesztra'' beutalt a kórházbarakkba. Vaságyak voltak, kettô egymás mellett, azon feküdtünk hárman, közös pokróccal. Én kerültem középre, orosz volt jobbról is, balról is. Félóra leforgása alatt meghalt mind a kettô. Ott feküdtem közöttük, annyi erôm se volt, hogy kiszálljak az ágyból. A szabály pedig az, hogy halottat két óráig nem mozdítanak. Amikor pedig a tetemeket elviszik, átszúrják a szívüket, nehogy egy élô feküdjön be helyettük. Itt gróf Monte Cristo nem menekülhetett volna meg! A Szovjetunióban ennek hatalmas tradíciója van: már a cári idôkben működtek a katorgák. Hivatalosan nem létezett testi fenyítés, de voltak fegyôrök, akik gorombáskodtak. Hivatalos büntetésként a sötétzárka szerepelt, ezt általában munkamegtagadásra adták három, hét vagy tíz napra. Minden lágerben volt egy kis, ablaktalan épület, ahová csak ingben, gatyában lehetett bemenni, majd megfagyott az ember. Azt sem lehetett tudni, éjszaka van-e vagy nappal. Egyszer magam is büntetôbrigádba kerültem. Mikor festôként dolgoztam, plakátokat csináltam mindenféle felirattal: ,,Ne dohányozz'', vagy az úttörôknek egy mackót, aki a fogát mossa: ,,Mindennap moss fogat! '' A mérgezô növényt, a cikutát is le kellett rajzolnom. Egyszer kaptam egy olyan szöveget, hogy: ,,A Vatikán az imperializmus pórázán.'' Rólam mindenki tudta, katolikus pap vagyok, nem festhetek ilyet! Elmentem a táborparancsnokhoz, aki azt mondta: -- Ugye, tudja, mi ennek a következménye? -- Tudom. -- Hat hónap büntetôbrigád. Ez a legnehezebb munka, az úgynevezett ,,karcsovanyija'': a lefűrészelt fának a gyökerét kell kiásni a földbôl. De az Úristen megmentett engem, mert mindössze tizenhárom napot dolgoztam a fél esztendô alatt. Akkor kaptam a tromboflebitist, egymás után hatszor. Így telt le a büntetésem, és utána visszakerültem könnyebb munkára. Válogatott munkahelyeim voltak a tíz év alatt. Napos voltam a barakkban, késôbb a láger tisztaságáért felelôs. Varrodában is dolgoztam: ócska pufajkából csináltunk harisnyát. Papucsot is fontam kôrisfa háncsából. Vízben áztattuk a csuklóvastagságú fákat, és foggal próbáltuk letépni a héját, késünk nem volt. A belsejébôl kellett fonni. Három pár papucs lett volna a norma naponta, de nekem sose sikerült. Ugyanakkor a zónán kívül a nyolcesztendôs gyerekek játszva fonták a papucsot. Az elején a magam értelmiségi lényével olyan voltam, mint egy rakás szerencsétlenség. De az ötödik évben már ment minden, mint a karikacsapás. Sokáig funérból készült rádióládákat csiszoltam budafoki dörzspapírral. Egy bikát agyon lehetett volna csapni velük, olyan nehezek voltak. A lakózónából egy folyosó vitt a gyárba, annak a végén volt az asztalosműhely. Itt már szabadon mozoghattunk. Akinek csiszolnia kellett, futott, hogy azokat a ládákat válassza ki, amelyeken a legkevesebb a csiszolni való. Mire én a 42 kilómmal odaértem, már csak a legrosszabbak maradtak. Nem tudtam teljesíteni a normát -- hat darabot naponta --, így nem kaptam vacsorát. Ekkoriban történt, hogy az ukránokat lerajzoltam, ,,fotokartocski''-nak hívták ezeket a képeket, és cserébe odaadták a levesüket. Ebbôl támadt az a félreértés, hogy egy évig festôként dolgozhattam. Ruhagyárban is megfordultam, ahol 1910-es Singer varrógépeket használtak. Olyan öregek voltak, hogy állandóan javítani kellett ôket. Katonaruhákat varrtunk, vattakabátot, nadrágot, sapkát, 2500 darabot naponta. A negyvenhét gép éjjel-nappal ment. Szabályos nagyüzem volt. A szabásmintákat rajzoltam a laboratóriumban, a szabászaton pedig a rajzom alapján kifűrészeltek az anyagot. Fél esztendeig dolgoztam itt, akkor tervezômérnöknek minôsítettek át: ,,inzsenyôr konstruktôr''. Tizenhét méteres munkaasztalt kaptam, és az anyaggazdálkodásért feleltem. Még meg is süvegeltek, mert ha spóroltam az anyaggal, ôk kapták a jutalmat. A legutolsó munkahelyem egy bútorgyár volt. Varrógépen dolgoztam, huzatokat csináltam az ágyakhoz, mert az asztalosmunkához nem értettem. Sokat kellett dolgozni, magas volt a norma. A lágernek önellátónak kellett lennie, a táborparancsnok csak akkor volt kedvenc a felsôbbség szemében. Nálunk nem voltak járványok, de kétszer beoltottak malária ellen. A hátunkba adták -- ezerháromszáz embernek négy tűvel --, ezért az enyém elfertôzôdött. Hatalmas tályog keletkezett, amit fel kellett vágni. Az egyik fegyôr lánya nôvérnek tanult, ô kísérletezett rajtam, érzéstelenítô nélkül. Végül egy fogoly grúz orvos mentett meg. Egyetlenegyszer találtak leprást a lágerben, ilyet még nem láttam a huszadik század közepén! Az elsô szimptóma a ,,facies leonis'', az oroszlánarc, a szemöldök kidudorodása. Valóban oroszlánarca lett a betegnek, akit azonnal elvittek. Öngyilkos nem volt a táborban, az emberekben ilyenkor működik az életösztön. A legnagyobb nyomorúságban sem akarnak elpusztulni, pedig igazán könnyű lett volna. Csak a kerítészónába kell belépni, és rögtön lelövik. A tizenhét méter széles kerítés egy ,,költemény'' volt: csúszóláncon a farkaskutya, utána szántás, aztán elektromos drót, reflektorok éjjel-nappal. Lehetetlen volt megszökni, bár az elsô idôben néhány naiv rab megkísérelte. Ilyen akció 3500 kilométerre a határtól egy olyan országban, ahol az idegent rögtön jelenteni kell, képtelenség. Az egész ország börtön volt, ahonnan nem lehet megszökni. Elfogták és szitává lôtték ôket. A holttesteket odarakták véresen a kapu elé elrettentô példának, mellettük kellett elmennünk. Magasiskolája volt ott a börtönvilágnak. Szibériában mindig is voltak lágerek, ahogy Dosztojevszkij és Tolsztoj regényeibôl ismerjük. Szolzsenyicint késôbb olvastam. Tôle azt lehetett megtudni, hogy a rabok szállításánál álcázott teherautókat használtak, amelyekre az volt írva: ,,kenyér''. Egyszer hat nôi rabot hoztak az Északi tenger mellôl. Akkor láttam emberi arcokat teljesen kivetkôzve önmagukból. Egyetemi hallgatónôk voltak, akik Ukrajnában részt vettek a függetlenségi mozgalomban. A 25 éves büntetésüket töltötték, bokájukhoz hegesztve egy öt kilós vasgömb, kopaszra nyírva -- ami egy nônél nem ugyanaz, mint egy férfinál. Országutat építtettek velük fent északon az ötvenes években, mintha száz évvel megállt volna az idô! Jutalomból vittek el a nôk közé egy május elsejei ünnepségen, beszélni nem lehetett velük. A mozielôadás címe: ,,Vengerszkije melodii''. ,,Magyar melódiák'', ukrán felirattal. Mint rájöttem, a ,,Déryné'' című magyar film volt, Tolnay Klárival, Gyurkovics Máriával, Sárdy Jánossal, Szabó Sándorral és csupa nagyszerű színésszel. Ilyen csodálatos esemény is történt az életünkben! Mindent magunk csináltunk, mint Robinson Crusoe, próbáltuk számontartani az idô múlását. Általában tudtuk, hányadika van, milyen hónap, még azt is, mikor szökôév volt. De soha nem szabadott úgy számolni, mennyi van még hátra. Mert azt sosem tudhattuk... Tervezni nem lehetett. A pillanatnak éltünk, mert nem tudtuk, mit hoz a holnap. Tudatosan csinálták a rabtartóink, hogy azt érezzük, hajszálon függ az életünk. A létbizonytalanság volt a legrosszabb. Lehet, hogy a következô pillanatban tarkón lônek, de az is lehet, hogy megcsókolják a lábunkat. Édesanyám évekig azt sem tudta, élek-e. A lágerben a kárpátaljai foglyoktól megtudtam, hogy Munkácson a fôesperest Sörös Jánosnak hívják, ami ugye magyar név. A Szovjetunión belül lehetett levelezni, ezért oroszul írtam neki egy levelezôlapot. Aláírtam, hogy Placid, pannonhalmi tanár. Ha ô magyar és pap, akkor kisütheti, hogy bencés vagyok. Nem tôle, hanem Strausz Katalin oltáregyleti hölgytôl kaptam fél év múlva választ, azzal, hogy János bácsi ,,kórházba került'' -- tudtuk, ez mit jelent --, és ô nézte át a leveleket. A nagy Szovjetunióban legveszedelmesebbek a levelek, a noteszek, a címek... Mint késôbb megtudtam, Sörös Jánost 25 év kényszermunkatáborra ítélték, Harangozó Ferenc találkozott is vele a 37-es táborban. Katalin, akivel szabadulásom után találkoztam, írt Pannonhalmára, onnan pedig ment az üzenet édesanyámnak. A levelezés hivatalosan 1954-ben indult meg a Szovjet Vöröskereszt és Vörös Félhold szervezeten, valójában azonban a Szovjet Külügyminisztériumon keresztül. Nyolc év telt el, mire az édesanyám megtudta, hogy egyáltalán élek. Hogy bírta ki? A hitével. A rendtársaim mesélték késôbb, ha meglátták az édesanyámat, igyekezték elkerülni, mert biztosak voltak abban, hogy már nem is élek. Ôk gondolkodtak reálisan, de az édesanyámnak lett igaza. 1954-ben válthattunk elôször levelet olyan tábori levelezôlapokon, amelyeknek a második felét letépték, azon jött a válasz. Huszonegyszer írtam, de csak tizenkétszer kaptam választ. Az elsô két levelemet botor fejjel oroszul írtam. Elôször a nôvéremnek, -- aki, mikor letartóztattak, a Sophianeumban volt apáca --, mert azt sem tudtam, hogy az édesanyám él-e. A válaszból megtudtam, hogy Jusztina testvérem négy éve ,,vidéken van'', vagyis Ausztriában, ezt a rendtársai írták meg nekem. Megvannak ezek a régi tábori levelezôlapok, rajtuk cirill betűkkel egy postafiók cím: ,,Moszkva, SZSZSZR, 5110-33.'' Nagyon apró, gyöngybetűkkel írtam, hogy sok szöveg férjen rá. Az egyik dátuma: 1954 Pünkösdje, amely akkor június 6-ára esett -- ez nem lehet véletlen, a letartóztatásom évfordulója! ,,Drága jó Édesanyám! Meghatódottságtól reszketô kézzel írom nyolc év után elsô magyar soraimat. Szeretném bennük elküldeni fiúi szívem egy darabkáját, hogy boldoggá melengessem vele a Te sajgó anyai szívedet. Emlékszel, mirôl beszélgettünk édesapánk halála után? Arról, hogy Te teljesen nyugodt lehetsz, hisz mindent megtettél, amit az élet kívánt Tôled: holtáig kísérted élete útján hitvesedet, gyermekeidet pedig Istennek nevelted... Érzem és tudom, hogy anyai szereteteddel Te mindig mellettem vagy.'' És egy másik 1954. szeptember 24-érôl: ,,Nap mint nap mélyebben értem meg Szent Pál szavát. Ha minden gazdagság és tudomány, tehetség és hatalom az enyém lenne, de szeretetem nem volna, semmi sem lennék. És nap mint nap határozottan iparkodom megélni azt, hogy egyetlen letagadhatatlan érték van a világon: a szeretet. Egyetlen értelme és tartalma, törvénye és boldogsága van az életnek: a mindent átölelô szeretet. S gyakorlatilag oly jólesô érzés látni a környezetben is ennek a szeretetnek a csodáit.'' Strausz Katalin kétszer is küldött csomagot Kárpátaljáról, de nem kaptam meg. Elôzôleg megkérdezte, mit szeretnék. Egy napszemüveget kértem, mert a hómezô vakított a napsütésben, és megengedték a viselését. Ezért elterjedt otthon a hír, hogy megvakultam. Mazsolát is kértem -- ,,izjum'' oroszul, -- hogy beáztassam, mert az olyan, mint a szôlôlé. Mindezt Katalin megírta az édesanyámnak, aki nem értette a fiát, sose volt ilyen ,,kívánós''. A mazsola, pontosabban a szôlô leve a szentmiséhez kellett. Mert nyolc év alatt minden éjjel miséztem -- ez külön csodája a Teremtônek. Megôrzött engem, hogy soha nem vettek észre. Az elsô két év azért maradt ki, mert ostyát és bort kellett szereznem. A kenyerünk nem volt alkalmas a szentmiséhez a szója miatt. A lengyelek és a litvánok kaptak a csomagban ,,oplatkát'', mert van egy népszokásuk, amely szerint a családfô karácsonykor ostyafélét nyújt át a családtagoknak a szeretetegység szimbólumaként. Ez búzából készült, tehát ostyám már volt. Mikor ez elfogyott, az Úristen megint a segítségemre sietett. Megtudtam, hogy a mechanikus brigádban egy ember nem fogadja el a napi 400 gramm kenyeret. -- Megôrültél pajtás, öngyilkos akarsz lenni, nekünk a kenyér életfontosságú tápszer -- mondtam neki. -- Hithű zsidó vagyok -- válaszolta. -- A moszkvai izraelita hitközség küldi nekem a maceszt, mert mi Jom Kippur ünnepe elôtt hat héttel kovászos kenyeret nem ehetünk. -- Nem írnál a hitközségnek? Nekem is szükségem lenne maceszre! Két kiló maceszt kaptam. Egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió lágerében a moszkvai izraelita hitközség maceszával misézik -- ez aztán az Úristen csodája! A borral bajban voltam, mert az ôröktôl legfeljebb csak vodkát lehetett volna szerezni. Akkor az egyik rabtársam, Páter Leoni olasz jezsuita, aki a Fekete-tengeri olasz matrózkolóniának volt a lelkésze, felvilágosított: -- Magyarországon nem hallottátok, hogy 1942-ben XII. Pius pápa hozott egy rendeletet, amely szerint rendkívüli körülmények között nem szükséges a szentmiséhez kiérlelt bor, csak szôlô leve? A pápa persze nem a kedvemért hozta a rendeletet, hanem akkor lett Közel-Keleten állami törvény az iszlám, amely üldözte az alkoholt. A kaukázusi fogolytársaim, a tadzsikok, a grúzok, az örmények mindig kaptak a csomagban egy-két fürt szôlôt -- az ott nemzeti eledel, -- annak a levét tudtam használni. A fogságom második évében tehát elkezdtem éjszaka misézni. Rájöttem, ha két pohár vizet megiszom elalvás elôtt, akkor felébredek. Az ágyon hason fekve, pucéran, a poloskákat elzavarva miséztem éjjel kettô és három között. Összegyűlni nem lehetett a barakkban, de akik mellettem feküdtek, azok velem imádkoztak. Nem volt ott oltár, csak egy feszület és egy kis terítô. De ez ugyanolyan értékű szentmise volt, mintha a Szent Péter bazilikában lett volna! Megáldoztam és reggel megáldoztattam a fogolytársaimat. Ez hívô embernek nagyon sokat jelent, erôsít a nyomorúságban. Nemcsak a mi barakkunkból, hanem az egész lágerbôl jöttek hozzám áldozni titokban. Találtam egy kis vazelinosdobozt, azt kitisztítottam, és beletettem az oltáriszentséget. Amikor motozás volt, a dobozt a markomban szorítottam, nem vették észre. Örökké motozás volt, pedig semmink sem volt. A legtöbben alaposan csinálták. A fegyôrök ugyanis rosszul voltak fizetve, és prémiumot kaptak minden szabálytalanságért. A fogolytársaim alumíniumból készítettek egy icipici keresztet, amit a nyakamban akasztva hordtam. Ugyancsak tôlük kaptam egy feszületet, amit hazahoztam emlékbe. Egy kecskeméti, református fiatalember faragta nekem, igazi műremek! Talált egy vaslemezt, azt három hónapig csiszolta kôvel, hogy kése legyen. Aztán egy darab mordoviai nyírfából kifaragta a feszületet, közel négy hónapig dolgozott rajta titokban. Az áldoztató kelyhet az esztergályos műhelyben fusiztak nekem. A terítôt egy ukrántól kaptam. Annyiszor mostam, hogy az volt a legtisztább ruha a lágerben, de most a Terror Házában, a Gulág-teremben olyan szürkének látszik. Az Úristen még azt a csodát is megtette, hogy nôi rabokat tudtam áldoztatni. Férfitábor voltunk, de a ruhagyárban együtt dolgoztam ezerháromszáz nôi rabbal. Reggel a munkába elôször mentek a férfiak, utánuk a nôk. Este fordítva: elôször jöttek haza a nôk és utána mi, hogy ne találkozhassunk. December egyik napján, a kapu mellett áll egy fogolytársunk, és oroszul kérdezi: -- Van-e köztetek magyar? Jelentkeztem. Kiderült, hogy ô is magyar ember, Munkács városának tiszti fôorvosa. Éppen tíz évi büntetését töltötte. Amikor Kárpátalja újra Szovjetunió lett, ô szerelembôl ottmaradt, és feleségül vette a munkácsi kórház orvosnôjét. Vállalta érte, hogy a Harcos Ateista Szövetség fôtitkára lesz. A letartóztatása után tudta meg, hogy az az asszony, akit ô mindennél jobban imádott, elvált tôle -- egy politikai rabtól ott a beleegyezése nélkül is el lehet válni --, és hozzáment a legjobb barátjához. Ezért rossz lelkiállapotban volt. Annyira összebarátkoztunk, hogy karácsonykor megáldoztattam ôt, a harcos ateistát. Azért küldték a lágerbe, hogy a munkásnôk szemét vizsgálja. Mivel szabad bejárása volt a nôi barakkba, megismerte Mária nôvért, a bazilita nôvért Kárpátaljáról. Mi hárman kitaláltuk, hogy aki a nôk közül gyónni, áldozni szeretne, az este álljon a fa alá. Mikor bejöttem a munkából, odamentem a palánkhoz, és annyi feloldozást adtam latinul, ahányan csak voltak. Éjszaka miséztem, és másnap reggel az orvossal elküldtem nekik az oltáriszentséget gyógyszeres papírba csomagolva. A nôi raboknak ez óriási dolog volt, hiszen sosem láttak papot. Nekünk férfiaknak mindig volt papunk, püspökünk: protestánsok, görögkatolikusok, ortodoxok. Teljes egyházi gyülekezet volt a lágerben. Másik csodája az Úristennek, hogy ez az orvos általában egy hétig volt egy lágerben, de nálunk ott felejtették április végéig. S addig becsülettel vitte a szentostyát a nôi raboknak. Május elsején azonban már nem volt ott. Május közepén viszont tizenkét nôi rab érkezett a tôlünk hatezer kilométerre levô táborból, egy ottani ruhagyárból tapasztalatcserére. Kinéztem magamnak egy fiatalabb, fehérorosz nôt. Megkérdeztem, elvinne-e Mária nôvérnek egy levelet. Azt gondolta persze, hogy szerelmeslevél. Az elsôbe még nem mertem betenni az oltáriszentséget, de megszerveztük ezt is. Így még további két hétig minden nap tudtam táv-áldoztatni. Augusztus 11-én viszont engem szállítottak el. Ezt a nôi láger raktárosnôje, aki lengyel volt, elôzô este megtudta, és végigvitte a nôknél a hírt, mint a véres kardot: -- Az atya elmegy! Nem tudtam semmit, mert külsô munkán voltam. Mikor bejöttem, a nôk már ott álltak a fa alatt, a nôi láger kapuja mellett. Éppen egy olyan sztársina volt szolgálatban, akit korábbról ismertem. Mivel teológiailag képzett vagyok, és tudok bűn nélkül füllenteni, azt mondtam neki, ott vannak a honfitársaim, hadd búcsúzzam el tôlük. A mennyországban mindenki a honfitársam... Nem engedte meg, de távolabb ment. Erre odaléptem az asszonyokhoz. Gyónásról nem lehetett szó ilyen rövid idô alatt, de mindenki megbánta a bűneit, és általános feloldozást adtam. Éjszaka még miséztem, és amennyi szentostyát csak tudtam, a megmaradt gyógyszeres papírokba csomagoltam. Reggel ötkor odavezényeltek minket a kapu elôtti senkiföldjére. Ahogy ott állunk, látom ám, hogy Mária nôvér ébresztô elôtt -- ami tilos volt, mert szökési kísérletnek minôsült! -- valamit beszél az ôrséggel, és jön felém. Az asszonyok éjszaka kihímeztek egy fehér kendôt a monogramommal: O.P. Ezt a zsebkendôt csúsztatta oda nekem, én pedig ugyanazzal a mozdulattal átadtam neki a becsomagolt oltáriszentséget. Ezek olyan csodálatos pillanatok, amelyeket csak a Jóisten tud teremteni! Sztálin halála után már elkanászodtam, és vasárnap nappal is miséztem. Az egyik ôrbrigád a létszámellenôrzés után átadta a szolgálatot a másiknak, és mivel ôk a számolásban nem jeleskedtek, ez néha eltartott egy óráig is. Ezalatt az óra alatt nem volt fegyôr a lágerben. 1954 Húsvétvasárnapján, ami ott munkanap volt, azt találtam ki, hogy hajnali ötkor összejövünk a kultúrteremben, és húsvéti szentmisét tartunk. Ébresztô elôtt tilos volt felöltözve kimenni, ezért hónunk alatt hoztuk a ruhát. A fogolytársaim fából esztergályoztak színes, piros-fehér-zöld vázákat, és az erdôbôl hoztak barkát. Kis magyar hangulat támadt. Már éppen készítem elô az oltárt, mikor egyszercsak nyílik az ajtó, és bejön két fegyôr. Hirtelen ötlettôl vezérelve ékes orosz nyelven azt mondtam nekik: -- A lehetô legjobbkor jöttek, vegyenek részt a húsvéti szentmisén! Krisztus feltámadt! Oroszul: ,,Krisztosz voszkresz!'' Amire a válasz: ,,Valóban feltámadt!'', oroszul: ,,Voisztinu voszkresz!'' Ez a leggyakoribb köszöntés húsvétkor Oroszországban, olyan, mint nálunk az Adjon Isten. Az idôsebb rá is válaszolta, hogy ,,Voisztinu voszkresz!'' -- Az ellenôrzô utunkat folytatnunk kell, de nagyon hangosan ne énekeljenek! -- mondták és kimentek. Napokig vártuk a büntetést: több mint húsz magyar ébresztô elôtt összejött, ez akkora vétség, amit nem lehet büntetlenül hagyni. Ezért az ,,összeesküvésért'' a rosszul fizetett fegyôrök legalább három hónapnyi fizetést kaptak volna! Eltelik két nap, három nap. Egy hét múlva ortodox húsvét. Egy román pópa énekelt a barakk sarkában a vallásos ortodoxoknak. Elkapták ôket és sötétzárkába vitték, a pópát pedig másik lágerbe. Velünk egy hónap után sem történt semmi. Németh Sándor fogolytársunk, aki saját bevallása szerint 1916-ban látott utoljára templomot, amikor megkeresztelték, odajön hozzám: -- Atya, ezt magyarázd meg Isten nélkül! -- Én már rég leszoktam arról, hogy valamit Isten nélkül magyarázzak. De hogy ezt éppen te mondod, ennél nagyobb örömet nem szerezhettél! A hajunk szála sem görbült meg. Az Úristen nem engedte, hogy feljelentsenek. Az, hogy nyolc éven keresztül sikerült miséznem, segített megôrizni a derűt. Azt mondták a szovjet fegyôrök, nem is vagyok igazi pap, mert nincs szakállam és mindig mosolygok. Ôk a pópákhoz, a ,,bátyuskákhoz'' voltak szokva. Én viszont egyszerű ember voltam, közel a hívekhez. Nekem nem lehetett összeroppannom, mert akkor ott a kereszténység roppan össze. ======================================================================== VII. Gulág -- ôrök és foglyok A lágerparancsnokok aránylag rendesek voltak. Tudták, hogy élet-halál urai, és ezt mi elfogadtuk. Az egyik lágerben a pékség vezetôjének hiányzott a jobb keze tôbôl, itt hagyta Budapesten, a Gellért téren. Ezért gyűlölte a magyarokat. Volt egy tizenhat éves kislánya, akit imádott. Egy nyári zivatarnál a gyerek vezetékes rádió mellett ült, belevágott a villám és meghalt. Hogy valami emléke legyen, hozott egy rossz minôségű igazolványképet, fessem le: tündérszép hölgyet varázsoltam. Éjszaka dolgoztam a kultúrteremben mécses mellett. Fel nem tételeztem volna errôl a gyűlölködô emberrôl, hogy milyen tapintatos. Ô volt az ügyeletes éjszaka, de nem jött be, csak ledörgölte a jégvirágot az ablakról, onnan figyelt. Az ôröknek szoktak vetítéseket tartani, egyszer megkérdeztem tôle, milyen filmet látott. -- Valami muzsikusról, Mazarról szólt -- mondta. Ez volt a híres Mozart-film. Egy ôrnagy volt a kultúrfelelôs abban a lágerben, ahol plakátfestô voltam. Egyszer nagyon morgott, kérdeztem, mi baja. -- Megbetegedett a kislányom, és nem adtak kocsit, hogy bevihessem Szaranszkba. -- Sokat evett a leányka? -- kérdeztem. -- Igen. Január eleje volt, az ortodox karácsonyt ünnepelték. Amikor a hazafelé tartó szerelvényre felszálltunk, ez az ôrnagy kedvesen odahívott magához: -- Azt kérem, ha véleményt kell mondania rólunk, ne felejtse el, hogy én magával mindig jóban voltam. -- Ilyen agyaglábakon áll a nagy Szovjetunió? -- gondoltam, de megígértem neki. Harminchat láger volt a körzetünkben, a 19-es mellett a büntetôzóna. Akiket nem volt elég sötétzárkával büntetni, azokat oda vitték. Egyszer engem is. Állítólag összeesküvést szerveztem azzal, hogy esténként a fiatal fogolytársaim körülálltak, és beszélgettünk. Egy szerelvény végigjárta az összes lágert, begyűjtötte a büntetendôket, voltunk vagy hatvanan. Nem szeretek tolakodni, a sor végén álltam, amikor megérkeztünk. A táborparancsnok, egy jóindulatú fiatal fôhadnagy odaintett magához: -- Kak professzia? Mi a foglalkozása? Mellettem egy lengyel, aki tudta, hogy rajzolok, azt válaszolta: -- Hudozsnyik. Festô. -- Milyen? -- kérdezte a parancsnok. -- Portretyiszt -- mondtam. Ez volt a szerencsém, mert egy pillanatig nem voltam a büntetôzónában. Jött másnap a táborparancsnok a tisztjeivel, hogy fessem le. Hozott egy tizenkét tubusból álló festékkészletet és egy dobozfedelet. Teljesen kétségbeestem. Olajjal sosem dolgoztam, csak vízfestékkel. Palettám sem volt, de a szovjet ember találékony. Végülis ablaküvegre nyomtam ki a festékeket. Ecset is kellett. Addigra már tudtam a borz nevét oroszul, az ecsethez borzszôr kellene, de mivel nem találtak, kecskefarokból készült. Most már volt ecsetem, festékem, papundeklim -- el kellett kezdenem festeni. Mögöttem álltak a többiek és figyeltek. Állandóan kértem a parancsnokot, hogy ne bóbiskoljon el, hanem tartsa a fejét, és ettôl megjött az önbizalmam. Miután már egy órát ült nekem, annyira kifáradt, hogy meg se látta, mi van a képen. Másnap aztán iparkodtam kijavítani, egész használható lett. Kínjában az ember mindent megtanul. Baranovnak hívták azt a fegyôrt, akit nem szerettünk, mert örökké motozott és gorombáskodott. Az egyik litván fogolytársunk csomagot kapott. Úgy tudták meg a címét, hogy a gazdasági irodában az ôrök feleségei dolgoztak -- velük beszélô viszonyban voltunk --, egyikük megírta a litván családjának. Nagy ribillió támadt. Behívták a foglyot a parancsnokságra, de nem árulta el a fehérnépet, ehelyett azt mondta: Baranovtól tudták meg a címét. Büntetésbôl a fegyôrt a konyhára küldték krumplit pucolni. Amikor visszakerült hozzánk, nagyon jámbor lett! Egy szamojéd csomagban kapott egy üveg fókazsírt. Nem vette le a szájáról, míg ki nem itta, a saját szememmel láttam. Attól féltem, hogy belepusztul, de kutya baja sem lett. Egyszer viszont az egyik ukrán kapott csomagban négy keménytojást. Olyan éhes volt, hogy egyszerre megette -- és reggelre meghalt. Zsuliknak hívták a ,,láger krémjét'', a felsô tízezert. Voltak közöttük valódi gazemberek is. Egy huszonháromszoros szovjet gyilkos, aki az utolsó hat gyilkosságát már a lágerben követte el, szeretett mellettem ülni. Kérte, hogy a tükre hátoldalára fessek valamit. Egy huszonháromszoros gyilkosnak nem mertem nemet mondani, ezért festettem rá egy nôi képmást. Viszonzásul azt mondta: -- Szeretném neked megköszönni, de semmim sincs. Tudod mit, ha téged valaki bántani akarna, szólj nekem! Így lett saját testôröm a lágerben... A négy ôrtorony a golyószóróval kismiska volt ahhoz a védelemhez képest, amelyet én élveztem. Az egyik orosz rab éppen elôttem támadta meg a szintén fogoly konyhafônököt. Egy nadrágba tett téglával verte szét a fejét, szerencsére nem halt meg, de szerteszét fröccsent a vére. Tizenhatezer kilométer távolságból kapta erre az utasítást -- így működött a lágermaffia. Tanúskodnom kellett a parancsnokságon, annyira az orrom elôtt történt a dolog. Rá két hónapra egy barakkba kerültünk. Féltem a bosszújától, de aztán elszállították. A Szovjetunióban nincs karácsony, csak január elsején ,,jolka'', vagyis fenyôfa és ,,gyed moróz'', szó szerint ,,fagy bácsi'', azaz a Télapó. A magyar népszokásban nincs ilyen, nálunk Kisjézus van és karácsonyfa. Összebeszéltünk az egyik lágerben, hogy karácsonyestet tartunk, akármi történik is. Noha december 24-e munkanap volt. Jóban voltam a fônökömmel, akinek volt egy négyesztendôs, beteg kislánya. Megkértem, hadd csináljak neki jolkát. Az erdôrôl hozattam a fogolytársaimmal egy pici fenyôt, papírdíszeket akasztottam rá, ez lett a mi karácsonyfánk is Szenteste. Mind a harminc magyar bedolgozott ebbe a karácsonyba, hoztak egy darabot a kenyéradagjukból. Az ukránoktól kértem egy gerezd fokhagymát, azok mindig kaptak a csomagban, bedörzsöltem vele a kenyér héját -- ez lett a kolbász. A kenyér belébôl kockákat gyártottam, rászórtam a nyakamban hordott havi 12 dekagramm kristálycukor normámból -- ez lett a sütemény. Két fogolytársunk szolgálatban volt a villanyfejlesztôn. Ôk azzal járultak hozzá az ünnepi esthez, hogy rövidzárlatot csináltak, mire az ôrtoronyban kilôtték a színes rakétákat. Csillagszóró helyett tűzijáték lett! Mindenki arra figyelt, és a kutya sem törôdött velünk. Imádkoztunk, énekeltünk, gondoltunk az otthoniakra, próbáltuk elfelejteni a nyomorúságunkat. Hirtelen nyílik az ajtó, és bejön egy Sztálin-díjas szovjet költô, Ivan Fagyejevics Szolovjov. Ránk néz, aztán kimegy. Azt hittük, megy egyenesen a parancsnokságra feljelenteni az összeesküvést. Húsz magyar együtt -- ez csak összeesküvés lehet, ami a Szovjetunióban a legnagyobb bűn! Másnap találkozom vele, és meghatottan azt mondja: -- Tudod, hogy engem ateistának neveltek. De hogy ti ilyen körülmények között, a hitetek alapján tudtok mosolyogni, ennél nagyobb istenérv nekem nem kell! Földbe gyökerezett a lábam Isten újabb csodájától, hogy az öröm is lehet istenérv! Amikor gyengélkedtem, hetes voltam a barakkban. Hoztak egy konzervdobozban fáradt gépolajat, hogy csináljak belôle mécsest. Gondoltam, telefonon tudok viharlámpát rendelni a Vasértbôl, de mécsest csinálni nem. Egy tizenhat esztendôs ukrán fogolytársam elkérte, és öt perc alatt mécsest csinált: kivette a kabátjából a vattabélést, az lett a kanóc, egy faágból úszót kreált, beletette az olajba és kovakôvel meggyújtotta. Ô mondta nekem elôször, hogy bácsi, ,,batyka'', pedig csak harminc esztendôs voltam! Amikor nekem kellett begyújtanom a kályhába, átmentem a másik barakkba, hogy egy kis parazsat hozzak. Az volt a baj, hogy kértem, és nem erôszakoskodtam. Ott guggoltak a szovjetek a kályha körül, mindegyik belémrúgott. Amikor kijátszották magukat, végül adtak parazsat. A szlávokat nem lehet megérteni. Ahogy Dosztojevszkij írja, megölelik az embert, és hátulról beleszúrják a kést. Ugyanakkor működött a szolidaritás a rabok között. Velünk volt a lágerben egy berlini mérnök az UFA-filmvállalattól. Amikor ezt a környékbeliek megtudták, idehordták a régi, kurblis vetítôgépeiket javítani. Megjavította, de kért filmet a kipróbáláshoz. Behozták a Kaméliás hölgyet, Greta Garbóval a címszerepben. Levetítette nekünk a barakkban -- akkor egy kicsit embernek éreztük magunkat... Sokat beszéltettem a fogolytársaimat, ez segített szellemileg épen maradni. Egyikük tudta Blok költeményeit kívülrôl. Egy német páncélos tábornok pedig Goethe Faustjának prológusát. Három másik tábornok is volt: Kijev vörös parancsnoka, aki feladta a várost, egy piperkôc román tábornok és egy fehérorosz földbirtokos. Egy kijevi egyetemi tanárt, aki talajmeliorizációval foglalkozott, azért ültettek le, mert a könyvében nem minden lapon szerepelt idézet Sztálintól. Akkor az volt a szabály, hogy minden oldalon idézni kellett a Vezért. Nagyon könnyű volt a Szovjetunióban politikai fogolynak lenni! Volt egy pajtásom, orvos, moszkvai ember. Olyan nyakkendôben érkezett, amelybe magyarul volt beleírva: ,,tiszta gyapjú''. Szépen beszélt oroszul. A színház, a sport és a nôk érdekelték. Ô szervezte meg a színházi elôadásokat már a Sztálin halála utáni enyhülésben. Csehov ,,A medve'' című egyfelvonásosát adtuk elô vasárnap szabadidôben. Fejbôl tudta a híres versenyzôk sakkjátszmájának lépéseit, és elmondta az 1936-os belgrádi Fradi-meccs játékosainak nevét. Fantasztikus emlékezôtehetsége volt. Nagyon megbecsültük ezért. Szabályos irodalmi szemináriumokat tartottunk a kis szabadidônkben. Vigyáztunk, hogy ne váljunk primitívekké. A Kreml fôiskolájának az igazgatója például jól ismerte Lenin, Sztálin, Marx, Engels műveit, én viszont ezekben nem voltam tájékozott. Egyszer azt mondtam neki: -- Sajnálom magát, mert egész életét a kommunizmusra tette fel. Én egy téglát sem raktam a kommunizmus épületébe, így könnyebb elfogadnom, hogy rám szakadt, mint magának, aki építette. Valójában mindenkivel jóban voltam. Az a tizenhat éves ukrán, aki olyan ügyesen csinált mécsest, diák volt, tehetséges fiú. Ha színdarabokat adtunk elô, ô játszotta a nôi szerepeket. Fejbôl tudta a Csehov-darabokat. Nagyon szerettem, majdnem megkereszteltem. Sokat beszéltem neki Jézusról, a megváltásról. Amikor születésnapja volt, azt mondtam: -- Tegnap éjjel, mikor miséztem, felajánlottam Istennek, hogy inkább én maradok itt a lágerben, csak te hazamehess! Akkor elképzelhetetlennek tűnt a dolog, de rá két hétre szabadult... Ô volt az, aki Sztálin halála után vigasztalt engem. Ez volt az egyetlen nehéz periódusom a lágeréletben. Nagy állami ünnepeken adtak amnesztiát, de csak köztörvényeseknek, politikaiaknak soha! Ez volt az elsô alkalom, hogy politikaiak is szabadultak. Háromezerkétszázan mehettek haza, köztük olyanok is, akiket 25 évre ítéltek. A mi lágerünkbôl a hatvannégy magyar közül negyvennyolcan hazajöttek. Én nem. Akkor az volt az érzésem, most becsukódott a kapu, sose szabadulok innen! Az ukrán fiú azzal vigasztalt, ne búsuljak, ha letelik a tíz év, akár harminc kilométeres körzetben is szabadon mozoghatok a tajgában. Valahogy nem ez volt az álmaim netovábbja! Fantasztikus sorsú emberekkel találkoztam a lágerben. 1995-ben kaptam egy levelet Moszkvából, egy volt fogolytársam írta, Lev Szergejevics Lebegyev, aki ennyi év után megköszönte, hogy segítettem a lelki- szellemi kibontakozását. Együtt dolgoztunk a ruhagyárban, ô volt a laboratórium vezetôje. Megkért, meséljek valamit a diplomácia történetérôl. -- Minek neked a rabságban a diplomácia története? -- kérdeztem. Elmesélte, hogy a lengyel határtól két kilométerre levô, fehérorosz városkából, Magilovból származik. Az édesapja iskolaigazgató volt, nagy párttag. Ô gyerekként Lenin művein tanult olvasni, de valamit konyított a némethez is. Amikor 1943. június 22-én a németek pár óra alatt elfoglalták a várost, apja Leningrádban rekedt. Édesanyja aknatalálatot kapott, és elvérzett. Ô maradt ott családfenntartónak a kilencéves, gyerekbénulásos húgával és a hétesztendôs öccsével. A német parancsnokság alkalmazta tolmácsként. Miközben csinálta, kezdett neki megtetszeni a nemzetiszocializmus. A nagy kommunistából nagy náci lett tizennyolc évesen. Amikor négy év múlva közeledett a Vörös Hadsereg, belépett az SS-be, és elindult velük Németországba. Észtországban szovjet hadifogságba került -- itt kiábrándult a nemzetiszocializmusból is --, de nem árulta el a kilétét. Egy volt osztálytársa azonban megismerte és feljelentette. Csak azért nem ítélték halálra, mert akkor alakult meg San Franciscóban az ENSZ, amelynek csak olyan ország lehetett a tagja, ahol nincs halálbüntetés. Egy olyan diktatúrában, mint a Szovjetunió, egyszerűen felfüggesztették a halálbüntetést arra a kis idôre. Ezért kapott 25 évet. Addigra belátta, hogy a kapitalizmus nem jó, a nácizmus nem jó és a szocializmus sem jó. Magyaráztam neki, hogy van ennél jobb: a kereszténység. Szomjas lélekkel fogadta a tanítást. Jól jött, hogy tudott németül, mert oroszul trágárkodni hamarabb tanultam a fegyôröktôl, mint azokat a szavakat, hogy kegyelem, megváltás. Négy hónapon keresztül minden nap élesztgettem a hitét. Ezt köszönte meg negyven év után írt levelében, amelybôl az is kiderült, hogy késôbb megkeresztelkedett. A magyarok között voltak érdekes emberek is, például Sági Zoltán ludovikás páncélos fôhadnagy. Ezzel a foglalkozásával itt nem sokra ment, de mint volt piarista diák a latin tudásával megértette a zsákmányolt orvosságok összetételét. Ezen az alapon beépült az egészségügybe. A betegbarakkban elôször a padlót mosta, aztán lázat mért, késôbb mint vöröskeresztes egészségügyis jött velünk az erdôbe. Amikor tromboflebitisszel kezeltek, ô adott vitamint. Igaz, nem nekem írta ki a nôvér, hanem az oroszoknak, de a magyaroknak maguk felé hajlott a keze. Konzultáns fôorvosként tért haza -- igazi láger- karriert futott be. Késôbb tényleg elvégezte az orvosi egyetemet Marokkóban, és egy spanyol grófi család orvosa lett haláláig. Legjobban a kárpátaljai görögkatolikus lelkészekkel tudtam beszélgetni, magyar lelkész kevés volt. Mindenekelôtt Vágh József jezsuita páter, akivel együtt ítéltek el, ô is tíz évet kapott. 1953- ban szabadult, évekig egy lágerben voltunk. Zseniális koponya, sokat tanultam tôle, de távol állt a gyakorlati élettôl. Az volt a rögeszméje, hogy itt a lágerben bűnben vagyunk, mert a kommunizmust szolgáljuk, ezért nem lehet senkit feloldozni. Én rugalmasabb voltam. Szerintem nem jószántunkból jöttünk ide, és ahogy mi a kommunizmust felvirágoztatjuk, azzal nem sokra mennek. Úgyhogy minden további nélkül feloldoztam a fogolytársaimat. Volt egy érdekes mondása: ,,az egyszerű ember azt csinálja, amit tud, az értelmes ember azt csinálja, amit kell, a katolikus ember azt csinálja, ami lehetetlen.'' Nagyon gondolatébresztô mondás, de nem mentünk vele sokra. Mert ott nem azt tettük, amit tudtunk, hanem amire köteleztek bennünket. Én a három diplomámmal például papucsot fontam. Másik paptársam, Mészáros Tibor veszprémi egyházmegyés pap volt. Remekül bírta a fizikai munkát, bányában dolgozott. Felnéztek rá a fogolytársak, úgy helytállt. A harmadik, Harangozó Ferenc, akinek megírták az emlékiratait ,,A csendlaki parókiától a szibériai hómezôkig'' címmel, szombathelyi egyházmegyés pap volt. Vele együtt jöttünk haza, de a magyar határnál elszakadtunk, mert a jászberényi börtönbe vitték. Csak az 1956-os forradalom alatt szabadult. Amikor elhagyta az országot 1956 november elején, én búcsúztattam. Svájcba került, majd Rómába, Mindszenty József titkára lett. Együtt ítéltek el Köllei Györggyel, aki akkor kispap volt. Csak az 1953-as szabadulása után lett fölszentelt pap, részt vettem az újmiséjén. 1956 októberében elkezdte szervezni a cserkészetet, ezért a forradalom bukása után még egy évet kapott. Késôbb sikerült emigrálnia. Böröcz Sándor evangélikus lelkész volt, vele a szabaduló táborban találkoztam. Késôbb megírta az emlékeit ,,Kiáltás a mélybôl'' címmel. Ezt még kéziratban olvastam, az elsô fejezet a letartóztatástól a szovjet határig, a második a szovjet határtól a szovjet határig tartott. Akkor, a kommunista érában szó sem lehetett a kiadásáról. 1991- ben kapok tôle egy dedikált könyvet, ebben már volt egy harmadik fejezet is: 1955-1990. Nagy keserűséggel ír arról, hogy az egyháza nem rehabilitálta. Nekem ez eszembe sem jutott. Nem az egyházam ítélt el, mégcsak nem is a magyar hazám, hiszen a szovjet büntetôtörvénykönyv alapján ítéltek el. Böröcz Sándorral a rendszerváltozás óta együtt tartjuk a gulágos hálaadó szentmiséket a Szent Imre templomban. Igazi ökumenikus szertartások ezek a hajdani rabok részvételével. Minden vallás papjaival megtaláltam a közös hangot a lágerben, kivéve a pópákkal -- tisztelet a kivételnek. Ôk hihetetlenül méltóságteljesek és morózusok voltak, nem mentek, hanem vonultak. Elvárták, hogyha egy ukrán csomagot kap, megkínálja ôket. Az egyszerű emberek rendkívüli módon tisztelték ôket, ennek gyökerei még a cári idôkig nyúltak vissza. Mi magyarok meghatároztuk, erkölcsileg mit lehet és mit nem. Szigorúan vettük, hogy egymást meglopni nem szabad. De ha valakit kivittek a vonathoz cukroszsákot rakodni, és egy zsák kiszakadt, akkor ott lehetett marokszámra enni. -- Kicsit meg is lehet rúgni azt a zsákot? -- kérdezték. Még ebbe is belementünk. Élet és halál bizonyos dolgokat másképp láttat. Ezek mind a túlélés eszközei voltak. Háromezerötszáz kilométerre az otthonunktól az volt a legfontosabb, hogyan tudjuk túlélni a nyomorúságot. Közösen megfogalmaztuk a túlélés négy szabályát: 1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember. 2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit. 3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat. 4. A negyedik szabály kicsit vallásos: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívôk, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ô is akarja túlélésünket. A négy szabály a beszélgetések során alakult ki -- nem én találtam ki --, és áthatotta az egész lágeréletünket. Senkit nem engedtünk panaszkodni. Azt vallottuk, ha más kibírta, mi sem vagyunk gyengébbek náluk! Az apró örömök felkutatására pedig versenyt rendeztünk. Egész nap lestük az örömöket, és este, a káposztaleves elfogyasztása után beszámoltunk egymásnak. Aki a legtöbbet tudta felsorolni, az lett a gyôztes. A következô fordulóban a gyôzteseket eresztettük össze. A harmadik forduló gyôztese lett az olimpiai bajnok. Úgy éltettük, mint egy igazi bajnokot. Volt egyszer valaki, aki tizenhét apró örömöt tudott felsorolni este: -- Gyerekek -- újságolta --, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és mondogattam magamban, hogy el ne felejtsem. Ehhez rutin kell. Ha mínusz húsz fokban motozásnál az ôr elfelejtette levenni a vattasapkámat -- az már öröm volt, mert nem fáztam meg. Vagy: ma két krumplival több van a levesemben, mint tegnap. Ha száz százalékon fölül teljesítettünk, akkor kaptunk pluszban egy tíz dekás kenyeret. Mikor terveztem a szabásmintát, ha egy centit tudtam spórolni az anyaggal, már öröm volt. Szinte mindenki részt vett ebben a játékban. Akik nem -- a depressziósok --, azok pusztultak el leghamarabb. A harmadik szabály a legnehezebb, mert a politikai fogoly mindig ártatlannak érzi magát, akit a gazemberek megaláznak. Ilyen szituációban kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk az ôreinknél. Erre a legjobb példa az volt, mikor aláíratták velünk a szabadulást. Másnap már nem kellett volna bemennünk dolgozni. Éktelen káromkodások közepette jött a bútorgyár igazgatója, hogy ôt tönkreteszik, ha ez a hetven ember nem megy be másnap dolgozni. Nem tudja teljesíteni a harmadik negyedévi tervet, és akkor nem kap prémiumot. -- Mi rabok garantáljuk a maga prémiumát -- mondtuk a nagyúrnak. -- Önként megyünk erre az öt napra dolgozni. A füle ketté állt a csodálkozástól. Ilyen még nem volt a Szovjetunió negyven éves történetében! Persze feltételeket szabtunk: csak nappali munka, azt a fizetést kapjuk rubelben, amit a szabadok, nem vonhatnak le belôle világítás, szállás címén. Mert ha egy rubelt adtak, 99 kopejkát levontak belôle. Mindenbe beleegyezett. Meghajtottuk magunkat: elsô nap 160 százalék, másnap 240 százalék, harmadik nap 300 százalék. -- Ezek a koszos magyarok tudnak háromszáz százalékot csinálni, ti meg a nyolcvanat sem éritek el! -- mondta az igazgató a szovjeteknek. A negyedik szabályra rengeteg példát tudok. Már az is kész csoda volt, hogy éjszakánként tudtam misézni. Isten közvetlenül is megmutatta: azt akarja, hogy túléljük ezt a poklot. 1952-ben például küldött nekünk egy újszövetségi szentírást. Az Északi jeges tenger mellôl jött egy szállítmány, tizenegy rab, köztük egy Kalocsa környéki henteslegény. Odahoz nekem egy könyvet, fedô- és hátlap nélkül: egy 1930-as, egypengôs, a Szent István Társulat által kiadott Újszövetségi Bibliát. Elmesélte, hogy mikor három nap sötétzárkát kapott, kínjában elkezdte tapogatni a falakat, és a két fenyôgerenda között ezt találta. Rejtély, hogyan tudta elhozni, hiszen örökké motoztak, de elhozta. Akkor már hatodik éve nem láttam magyar szót, csak cirill betűs plakátokat és a Pravdát. Fantasztikus élmény volt, hogy magyarul tudtunk olvasni! Ívekre szedtük és szétosztottuk egymás között. Nem számított, hogy hitetlen vagy hívô, szomjas lélekkel olvastuk, hiszen magyar szó volt! Hetenként cserélgettük az íveket, úgy, hogy elôször idézetet kerestünk a túlélés elsô szabályára, aztán a másodikra, és így tovább. Értelmes dolgokról beszélgettünk -- ez segített embernek maradni az embertelenségben. A holocaustról azt hangoztatják, hogy ahhoz képest a Gulág turistaút volt. Nem volt turistaút -- ezt tisztázni kell. Kétségtelen, nem voltak gázkamrák. Nem így pusztították el az embereket, hanem munkaerônek használták ôket. De gázkamra nélkül is ott pusztult a rabok 78,3 százaléka... A Szovjetunióban még mindig ködösítés folyik a számokat illetôen. ,,A Gulág tényekben, adatokban'' című, 1991-es magyar kiadvány szerint, amely a Szovjet Belügyminisztérium adatai alapján készült, a lágerekben mindössze 6663 a ,,Szovjetunión kívüli nemzetiségű'' elítélt raboskodott. Ehhez képest csak Magyarországról harminckét ezer hadbíróság által elítélt embert hurcoltak a Gulágra. (És akkor hol van még a többi náció?!) A magyar foglyok közül huszonhat ezren meghaltak odakint. Ez az elítéltek 78,3 százaléka, ami óriási szám! Hatezer egypárszázan jöttünk haza, most már ezren sem vagyunk. Senkit ne tévesszen meg tehát, ha derűsen beszélek a lágerrôl, mert nem a borzalmakat hangsúlyozom, hanem a túlélés csodáit. Mindvégig biztos voltam benne, hogy Isten segítségével túlélhetem. ======================================================================== VIII. Újra Magyarország -- szabadulás 1955. szeptember 24-én, a régi liturgia szerint Fogolykiváltó Szűz Mária ünnepén hívattak a parancsnokságra, és aláíratták velünk a repatriálást. Nem a rehabilitációt, nem az amnesztiát, hanem a repatriálást. Aláírtuk, de nem hittük el. Az oroszok azt mondják: szicsász, mindjárt, ez náluk hónapokat jelent. November lett, mire elindultunk. Akkor már a törökök, a franciák, a csehek hazamehettek. Gondoltuk, hogy ránk is sor kerül. Elhatároztuk, olyan hangversennyel búcsúzunk, hogy megsirassanak! Meghívtuk rá a teljes parancsnokságot a családtagjaikkal egyetemben. Színpadot ácsoltunk az ebédlôben, volt ének, villámtréfa, versmondás, bűvészmutatvány, tangóharmonika, balalajka, gitár, kürt -- én is szerepeltem --, óriási sikerünk lett! Mi, akikbe mindenki belerúghatott, így tudtunk búcsúzni. Akkor voltam a nyelvtudásom csúcsán. Odahoztak a lágerünkbe nyolc magyar tábornokot és három tábornagyot, akik elvbôl nem tanultak meg oroszul. Meg tudtam tenni, hogy olvastam a Pravdát, és kapásból fordítottam nekik. Ma már ilyen szinkrontolmácsolást nem vállalnék... Nem mindenki akart szabadulni a szovjetek közül. Volt olyan rabtársam, aki huszonhat esztendôt töltött a lágerben, már nem tudott volna visszailleszkedni a ,,szabad'' társadalomba. -- Ha kimegyek, attól féljek, hogy megint behoznak? Én itt fogok meghalni -- mondta. Addigra már megtanultam, hogy háromféle szovjet ember létezik: aki volt börtönben, aki most van, és aki ezután lesz. Azzal a szerelvénnyel, amivel mi jöttünk volna, a németeket vitték, így három héttel késôbb kerültünk haza. Amikor a németeket összegyűjtötték, harminckettôt nem mertek összeereszteni a többiekkel, mert spionok voltak. Karagandában nagy lázadás tört ki Sztálin halála után -- egy lengyel ezredes szervezte --, négy láger megtagadta a munkát. A legfôbb szovjet ügyész utazott oda. Állítólag hadonászott a pisztolyával, ami véletlenül elsült, a katonák pedig ezt jeladásnak vették. A sortűzben háromszáztizennégyen haltak meg. Akik életben maradtak, azokat kivitték a hómezôre, ahol egy asztal elôtt ültek a német besúgók, és megmondták, ki hogyan viselkedett a lázadás alatt. Ezeket nem lehetett a többiekkel együvé tenni. Közülük hatot a hazaút során meg is öltek -- ezt a vasutasok mesélték nekünk. Boldog voltam, hogy ilyen magyar nem volt! A büntetésembe beszámították a letartóztatástól számított idôt. Ha pedig száz százaléknál többet dolgozott az ember, az a napja nem huszonnégy órát ért, hanem huszonhatot vagy harmincat. Így négy és fél hónapot ledolgoztam a tíz évbôl. November 9-én indultunk el, november 19-én értünk a régi magyar határhoz. A vereckei hágónál elénekeltük a Himnuszt. Kiadtam a jelszót, hogy új életet kell kezdenünk. Bár fogalmunk sincs, mit kezd velünk Magyarország tíz év után, az biztos, hogy gyűlölet és bosszúvágy nélkül, friss lelkülettel kell hazánk földjére lépnünk. 1345-en jöttünk a vonaton, a jobbik része az enyém volt, de a másik rész hangadója egy Szombathely környéki agronómus volt. -- De bizony legyen a kezemben mégegyszer géppisztoly, a csecsemônek se fogok kegyelmezni! -- mondta. Ezzel nem értettem egyet. Kevés ôr volt velünk, nem gondolták a szovjetek, hogy errôl a vonatról bárki is megszökne! Mellettem a szalmazsákon Kovács Béla feküdt, a Kisgazdapárt fôtitkára, aki 25 évet kapott. Jó volt vele beszélgetni tizenkét napig. Tizenegyedik nap értünk Lvovba, ahol odafelé is megálltunk. Itt tudtuk meg, hogy az egyik fogolytársunk belázasodott, ki kellett hívni a lembergi katonakórházból a sebesültszállító kocsit. A vonatparancsnok kétségbe volt esve, neki 1345 embert kellett átadni a magyar hatóságoknak -- a szovjeteknél a létszám mindig fontos volt. Megálltunk Munkácson is, nem az állomáson, hanem távolabb, nehogy az emberek megtudják, rabok mennek hazafelé. De így is tudták és hoztak pogácsát. Ott hallottuk, hogy a fogolytársunk már a mentôautóban meghalt. Eljött 3500 kilométerrôl, és pár száz méterre a határtól meghalt -- ô volt az agronómus, aki azt a kegyetlen mondatot mondta. Fejbevágó élményt jelentett ez nekünk. Az egyik fogolytársam meg is szólalt: -- Atya, úgy látszik, nem lehet játszani az Istennel! Valóban nem lépett hazánk földjére ezzel a gyűlölettel... November 20-án értünk Nyíregyházára. A géppisztolyos rendôrök sorfala között szinte beloptak minket a lovassági laktanyába. Mellettem Erlich Géza tábornok, aki ezredes korában itt volt állomásparancsnok. Két részre osztották a csoportot, az egyik felét Jászberénybe vitték, a magyar börtönbe. Köztük volt dr. Harangozó Ferenc is. Minket az ebédlôbe tereltek: terített asztal, tányérral, késsel, villával, kenyérrel, borral, pincérek szolgáltak fel. Meg voltunk gyôzôdve, hogy ez a siralomház, és utána visznek kivégezni. Egy rendôrôrnagy köszöntött bennünket hazánk földjén. Mivel 1955-ben nem lehetett a Szózatot énekelni, indítványozta az Internacionálét, azt meg mi nem tudtuk, mert amikor letartóztattak, még nem volt divatban. Végül a Himnusz mellett döntöttünk. Megebédeltünk, utána mentünk a szállásra, ahol vadonatúj matrac, lepedô, pokróc, hideg-meleg zuhany várt minket - - maga a mennyország. Éjszaka még akartam misézni. A ministránsom gróf Batthyány Ferenc volt, a nemrégen boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László fia. Együtt jöttünk haza, ô vezérkari századosként egy másik lágerben volt. Nyíregyházán nem volt szabad senkivel sem beszélnünk. A laktanya el volt kerítve, de csak egy cukorspárgával, mi pedig kerítéskölteményhez voltunk szokva. Ott álltak a rendôrök, tilos volt, de ilyeneket kérdeztünk tôlük: -- Mennyibe kerül most egy kiló kenyér? Mennyibe kerül a villamosjegy? Hogyan lehet Magyarországon szólítani az embereket? -- Nagyon egyszerű, elvtársnak kell szólítani. Talán csak a fôtisztelendô urakat nem. Mindenki nevetett. A rendôr nem tudhatta, hogy egy ilyen áll mellette. Késôbb rájöttünk, miért volt ez a nagy udvariasság. A magyar rendôrhatóság nem tudta elképzelni, hogy tíz év után a Szovjetunióból jöhet valaki haza feladat nélkül! Nyilván küldjük róluk a jelentéseket... Az, hogy hazaengednek, az utolsó pillanatig bizonytalan volt. Rendôri riadóautóval vittek ki minket hatunkat az állomásra. Kaptunk egy vasútijegyet, egy tüdôszűrési igazolást, egy húsz forintos bankót, egy zsömlét parizerrel és egy doboz Munkás cigarettát -- ez volt a hozományunk tíz év kényszermunka után. Amikor a pénztárnál lepecsételtettük a jegyünket, olyan furcsán éreztük magunkat: se farkaskutya, se géppisztolyos ôr, hogyan lehet így élni?! 1955. november 25-e volt. Három órakor, mikor a fapados személyvonat indult, már sötétedett. A Nyíregyháza-Budapest vonal már maga a szabadság. Elôször oroszul beszéltünk, hogy ne értsenek minket, aztán mégiscsak magyarra váltottunk, mert ha a sötétben lekevernek egy pofont, azt nem nekünk szánják. Negyed tizenegyre értünk a Nyugati pályaudvarra. Emlékeztem, hogy tíz évvel korábban itt járt a 49-es villamos. Kiderült, hogy még megvan. Az utolsó peronra szálltunk fel az ócska gúnyánkban. A vonaljegy akkor 24 fillér volt, a kalauz nem tudott mindenkinek visszaadni a húsz forintosából. Gavallér voltam, hat jegyet kértem. Ketten leszálltak a Rákóczi útnál, ketten az Üllôinél és az utolsó a Gellért téren. Akkor inamba szállt a bátorságom, nem mertem hazamenni. Az édesanyám már 80 éves volt, szívbeteg, semmit sem tudott rólam, ha meglát engem éjnek évadján tíz év után, összeesik. Arra gondoltam, megalszom egy padon a Móricz Zsigmond körtéren, de nem szerettem volna rendôrrel találkozni az elsô szabad éjszakámon. Az utolsó peronon állt egy ballonkabátos fiatalember, odamentem hozzá: -- Segítsen rajtam, nem merek hazamenni. Tíz évet voltam a Szovjetunió lágereiben, és az édesanyám nem tudja, hogy hazajövök. Nyújtja a kezét: -- Sághegyi György vagyok, hét évet ültem a Gulágon, 1953-ban szabadultam. Megöleltük egymást, két szabadult rab a 49-es villamoson. Tökéletesen teljesítette a megbízatását: beszélt az édesanyámmal, felkészítette, hogy a fia egészséges, és rövidesen hazajön. Én akkor már a másik bejáraton át bementem az udvari szobába. Az édesanyámmal szembetalálkoztunk az elôszobában. Megviselte a találkozás... {kep} Édesanyám mindvégig bízott a szabadulásomban. A Jóisten megengedte, hogy megvárhasson engem, és még néhány évet együtt tölthessünk Amíg nem mehettem fel a harmadik emeletre, lent álltam a kapualjban, és megláttam az édesapám névtábláját, ami ennyi évvel a halála után is ott maradt. Jön a lépcsôn egy fiatal lány és kedvesen megkérdezi: -- Kit tetszik keresni? -- Tulajdonképpen saját magamat -- mondtam váratlanul. Rámnézett ijedten -- éjjel egy ilyen ôrülttel találkozni --, és úgy ment ki a kapun, mintha puskából lôtték volna ki. Édesanyám nem a Szent Imre templomba járt, mert át kellett volna mennie a Bartók Béla úton, amit nem szeretett, hanem az Ulászló utcai kápolnába. Kevesen jártak oda, ismerték ôt és tudták, hogy van egy pap fia a Gulágon. Amikor megjöttem, másnap reggel együtt mentünk el a kápolnába. Nekem is élmény volt újra oltárnál misézni ennyi év után! De a hívôknek sem volt akármi, hogy az édesanyám fia misézik, akit már elveszettnek hittek -- mindenki sírt. Nekem is eleredtek a könnyeim. Abban az idôben nagy dolog volt, ha valaki hazakerült a Szovjetunióból! {kep} Idejöttem haza, a Bartók Béla úti lakásba, ahol ma is élek ======================================================================== IX. Pesterzsébet -- segédmunkás Elsô utam Pannonhalmára vezetett. Ide nem kaptam lakhatási engedélyt. Nem kaptam működési engedélyt mint pap és mint tanár sem. Megbélyegzett ember voltam. A félreállított papok általában az egyházi életben maradtak. De én nem akartam részt venni a papi gyűléseken, ahol békepapok elnököltek, nem akartam felolvasni azokat a püspöki körleveket, amelyeket nem is a püspök írt, hanem az Államegyházügyi Hivatal. Sárközi Pál pannonhalmi fôapát azt mondta, álljak meg a magam lábán. Ezért elmentem segédmunkásnak. A Jóisten itt is a segítségemre sietett. Egy fogolytársammal beszélgettem a villamoson, amikor megszólított bennünket egy volt nagyváradi nyomdászlegény, aki nagyon tisztelte Mindszenty prímást. Megkérdezte, találkoztunk-e vele a fogságban. -- Nem, mert mi a Szovjetunióban voltunk -- mondtam --, de én munkát keresek. Telepvezetô volt Pesterzsébeten, egy ládagyárban. A két körfűrészgépük közül az egyik üresen állt. Ha elmegyek fűrészgépre dolgozni, akkor hétfô reggel fél hétre jöhetek. Az volt a legfôbb gondom, hogyan fogok hajnalban misézni. Itthon jogom volt misézni, ehhez a fôapátomtól és Esztergomból is engedélyt kaptam. Egyszercsak jön egy szociális testvér egy bôrönddel, amelyben Szabó Pius tábori fôesperes tábori kápolnája volt: kehely, cibórium, miseruha, márvány ereklyetartó. -- Jobb helye lesz magánál, atya -- mondta --, mert ha nálunk házkutatást tartanak, ne találják meg! (Rá egy hétre valóban házkutatást tartottak náluk.) Boldog voltam, mert így tudtam idehaza misézni. Hajnali négykor keltem, begyújtottam a cserépkályhába, miséztem az édesanyám betegágya mellett, és elindultam a munkába. {kep} A hatvanas években vidéken -- szinte titokban -- gyakoroltam a papi hivatásomat. Ôrszentmiklósi elsôáldozók között 1965-ben 1956 elején vagyunk. Arra vigyáztam, hogy az új munkahelyemen mindent tudjanak rólam: pap vagyok és Gulágot jártam. Rosszabb ugyanis, ha késôbb jönnek rá. Zsírládákat gyártottunk a soroksári vágóhídnak, én ott Olofsson elvtárs voltam. A vezérigazgató villanyszerelôként 1919- ben Párizsba emigrált. Mivel tudtam vele franciául beszélgetni, jóban lettünk. Nem segédmunkásnak számítottam, hanem betanított munkásnak. Volt egy behordom, egy fiatal lány és egy elszedônôm, kedves református asszony öt gyerekkel. Nagyon kellett neki a pénz -- darabbéresként a teljesítményemre kapta a fizetését --, ezért aláírtam, hogy fél évig kétszáz százalékot teljesítek. Noha tudtam, hogy a sztahanovista mozgalom szélhámosság. A művezetôm akkor végezte az általános iskola hetedik-nyolcadik osztályát, az orosz dolgozatait én írtam helyette. Soha nem kérdezte, mennyit dolgoztam, mindig beírta a kétszáztíz százalékot. Ezért 1956. november 7-én, a nagy állami ünnepségen akarták átadni a sztahanovista kitüntetést: a vörös csillagot. De 1956-ban nem volt ilyen ünnepség az ismert okok miatt! A darabbéres kategóriából viszont kiemelt órabéres kategóriába kerültem, 8 forint 60 fillér volt az órabérem. 1957-ben azonban újra darabbéres lettem, és ismét aláírtam a sztahanovista százalékot az elszedônôm miatt, így augusztus elsején kaptam volna meg a vörös csillagot. De június 24-én saját hibámból levágtam az egyik ujjpercemet. Belekaptam a fűrészgépbe, nem elölrôl, mert ott védôszerkezet volt, hanem hátulról. Az egyik ujjamat levitte a gép. Akkor csak egy ütést éreztem, és láttam, hogy az ujjam fele hiányzik. Az elszedônôm találta meg a csonkot a fűrészporban. Teherautóval vittek a Magdolna kórházba, a Fiumei útra. Éppen egy nôi sebész volt szolgálatban, tréfálkoztam vele, hogy olyan ujjat fog operálni, ami fel van szentelve. Kiderült, hogy a testvére bencés diák volt, egy osztállyal fölöttem járt. Novokainnal végezte el a műtétet, nem altattak el. Sokáig kellett kötözésre járnom. Az SZTK-ban azt tanácsolták, sürgôsen menjek el a fűrészgéprôl, mert a többi ujjamat is levágom. A munkahelyemen fegyelmit kaptam, mert hat hétre kivontam magam a népköztársaság munkaerôgazdálkodásából. Az indoklás szerint: ,,A vizsgálat megállapította, hogy a kartárs megfelelô elméleti és gyakorlati baleseti oktatásban részesült, a balesetért a felelôsség kizárólag a kartárs személyét terheli... fenti cselekedetével fegyelmi vétséget követett el, mivel egészségét veszélyeztette, nem beszélve arról, hogy balesete következtében munkakiesés állt elô, ami a vállalati termelés folyamatosságát zavarta. Jelen fegyelmi határozatommal, melyet többek között nevelô célzattal hoztam, módot kívánok adni a kartársnak arra, hogy a jövôben fokozott figyelemmel járjon el munkája végzésében, nem feledve azt, hogy a szocializmusban legfôbb érték az ember... Zsiradékforgalmi Vállalat igazgatója, 1957. szeptember 27.'' 1956. október 23-án reggel a fűrészgépen dolgoztam, mikor munka közben kósza hírek jöttek. A csepeli munkásságtól kaptunk félóránként jelentést, hogy a belügyminiszter betiltotta a tüntetést, azután pedig engedélyezte. A fiatalok az üzem egyik teherautóján a Bem térre mentek. Én hazajöttem, mert este egy imacsoportban kellett volna elôadást tartanom. Elmentem az ifjúsági csoporthoz, de nem jutottam szóhoz, mert a rádión Gerô Ernôt hallgatták. Fel voltak háborodva pimasz beszéde miatt. Másnap kijárási tilalom volt, de senki sem vette komolyan. Mindenki kint volt az utcán. Az unokabátyámmal mentünk a Bartók Béla úton, akkor még üzemelt a Bartók mozi. Találkoztunk egy szovjet tankoszloppal, a Kosztolányi Dezsô tér felôl jöttek. Nem tűntek veszedelmeseknek, nyitva volt a tetejük. Az elsôben egy orosz ôrnagy állt, és azt kérdezte: -- Hol a parancsnokság? Mondtam oroszul, hogy nem tudom, de ha a Bartók Béla úton elôre mennek, a belvárosba jutnak. Éppen jött két rendôr, már nem volt csillag a sapkájukon. Tôlük kérdeztem, hova küldjem az oroszokat. Amit azok válaszoltak, nem fordítottam le, mert nem tűrt nyomdafestéket. A következô napokban már lövöldözés volt. A Móricz Zsigmond körtéren barikádokat emeltek, és ávósokat akasztottak. Jött egy teherautó, hogy aki akar, menjen a parlament elé. Pillanatok alatt megtelt. Ez október 25-én történt, a véres csütörtökön. Késôbb ott jártam, és láttam, hogyan lapátolták a hullákat. Emeletnyi magasságban volt egy nôi cipô, és benne a láb, de csak bokáig... A Bocskai út sarkán volt a régi piac. Karfiolt hoztam a családnak, hogy legyen valami ennivaló, mert nem voltunk felkészülve, még kenyerünk sem volt. A lakásablakból láttam, hogy jön egy teherautó, kenyeret hoz faluról. Megállt a Fadrusz utca sarkán, és kezdték osztani. Az utcán lévôk kapkodták a két kilós vekniket. Az utolsót egy fiatalember kapta el, jött futva egy hölgy, de annak már nem jutott. Saját szememmel láttam, hogy a fiatalember a két kilós kenyeret a térdén eltörte, a felét odaadta az asszonynak. Azokban a napokban megváltozott a légkör... Október 24-én mentem a Fadrusz utcán és láttam, hogy a Gellérthegyen, az irgalmasok székházának tornyáról verik le a vöröscsillagot, amelynek a helyén valamikor kereszt volt. Mindenki megállt az utcán, és elénekeltük a Himnuszt. Tudtuk, hogy ez forradalom, nem is volt kétséges. A vágóhíd kis kapacitással, de működött, ezért a ládagyárnak is termelnie kellett. Kimentem Pesterzsébetre, a munkahelyemre. A Boráros téren vártam, hogy valamire felszálljak Soroksár felé. Egyszercsak egy idegen ember elújságolja, hogy abban a házban, ahol ô lakik, most dobták ki az ávóst a negyedik emeletrôl. Azt kérdeztem: -- A maga dolga az igazságszolgáltatás? Ugyanakkor az Üllôi úton láttam a forradalom alatt, hogy tíz ember kísér valakit, akinek a nyakában tábla: ,,Kirakatot raboltam!'' A Lánchídnál, az Alagút elôtt, az asztalon egy skatulya volt: ,,Adakozzunk az események áldozatainak.'' Nem ôrizte senki, pedig tele volt pénzadományokkal... November 1-ére és 2-ára Dunabogdányba hívott dr. Kisberg Imre püspök úr, aki büntetésbôl ott volt plébános, mert nem tette le a hivatali esküt. A káplánja az a Köllei György volt, akivel együtt ítéltek el. 1956-ban otthagyta Dunabogdányt, bejött Pestre cserkészetet szervezni. A püspök úr üzent, hogy a halottak napi ünnepekre menjek segíteni. Bementem a vezérigazgatómhoz, akivel franciául társalogtam, hogy két napig nem jövök. -- Van egy hivatalos autóm, Simca, menjen azzal -- mondta. Így is lett, Dunabogdányba a vezérigazgató kocsijával és sofôrjével érkeztem meg... Én mondtam a nagymisét november elsején, a püspök úr orgonált, aztán lejött áldoztatni. Akkor még áldoztatórács volt, középen összetalálkoztunk, és odasúgta nekem: -- Áldoztass egy kicsit gyorsabban! Késôbb elárultam neki, azért áldoztattam lassan, mert famunkás lévén tele volt szálkával a kezem. November 2-án a reggeli mise után jöttem haza a termelôszövetkezet egyik káposztás teherautóján. Édesanyám azzal várt, hogy valaki keresett, vegyek részt egy most alakuló pártban. Elmentem a Magyar utcai irodájukba, ahol egy fiatalember kezdte mondani: -- Nekünk katolikusoknak össze kell fognunk, ne legyen az, ami a Horthy-érában volt, hogy a legfôbb helyeket a protestánsok foglalják el. -- Te jóságos ég, most ez a legfôbb problémátok?! Mikor az ország jövôjérôl van szó? Egyszerűen sarkon fordultam és eljöttem. Ez volt a szerencsém, mert ha rákerülök a listájukra, akkor letartóztatnak. Újra kezdhettem volna a börtönéletet, és az egész 56-os forradalmat a nyakamba varrták volna. November 4-e váratlanul ért minket. Az emberek a forradalom alatt közelebb kerültek egymáshoz. A házunkban a lakástulajdonosok mind vállaltak valamit, és mint egy kommunában, mindent elosztottunk. Az unokabátyám mint a malmok revizora, lisztet szerzett, én arra vállalkoztam, hogy tejet hozok a ház gyerekeinek. Kelenföldön, a tejipari központban dolgozott egy rendtársam. Vittem egy húsz literes kannát a vállamon, és hoztam a tejet. Vasárnap reggel, november 4-én is a tejjel jövök visszafelé, amikor látom, hogy a Bartók Béla út egyik üres telkén már be van ásva két szovjet löveg. Lôtték Budapestet -- szörnyű volt. Miséztem a lakásban, a fél ház feljött hozzám. A padláson találtunk egy láda kézigránátot, azt titokban a Feneketlen tóba dobtuk, nehogy az oroszok megtalálják nálunk. A tankok már a Kosztolányi Dezsô téren álltak -- ezek már nem barátságosan jöttek. A szűk Fadrusz utcától féltek, ezért egészen odáig jöttek, ahol most a 72-es végállomása van. Onnan lôtték a körteret, ahol még álltak a barikádok. Hétfôn délután le kellett mennünk az óvóhelyre, a házunk is belövést kapott. Aztán minden elcsendesedett. Éjjel két óra tájban azt mondták a lakók, meg kellene nézni, áll-e még a házunk. Én voltam erre a legalkalmasabb, mert annyi mindent átéltem már. Koromsötétben tapogatózva és négykézláb jöttem végig a harmadik emeleti függôfolyosón. A lakásban kinyitottam az ablakot, és láttam a tankokat, amelyek elôrementek a moziig. Már kikerültünk a tűzharcból. Akkor a többiek is feljöttek a pincébôl. Másnap laposra tiport katona hulláját találtuk az úton, átmentek rajta a tankok. Akkor már tudtuk, hogy mindennek vége... November 6-án felvettük a munkát, nálunk az üzemben nem volt sztrájk. A boltok lassan kinyitottak, de ebek harmincadján volt minden. Élesztôt Soroksárról szereztem, hogy kenyeret tudjunk sütni. Ittuk a feketekávét, amit még a Szovjetunióból hoztam az utolsó havi önkéntes munkám bérébôl, és hallgattuk a híreket a rádióban. {kep} Harminchárom év után találkozhattam újra a nôvéremmel, aki apáca volt Pressbaumban A gyártelepen semmi atrocitás nem történt. A forradalom alatt a szakszervezeti fônöknô készítette a magyar kokárdákat. Azokban a napokban Olofsson úr voltam számára. Januárban aztán, a munkásgyűlésen már munkásôregyenruhában jelent meg, hatalmas pisztollyal az oldalán -- változtak az idôk. Azt mondtam neki: -- Magácska el se tudja képzelni, milyen szép! Olyan, mint egy karácsonyfa. Nagyot nevetett a bókon, mert annak vette... ======================================================================== X. Frankel Leó út-Budakeszi -- mosodás A balesetem után azt tanácsolták, hogy az ORFI-ban mindig szükség van betegszállítókra. Jelentkeztem. Épp jött a személyzetis a folyosón, amikor bekötött ujjal odamentem hozzá: -- Bencés tanár vagyok, tíz évig a Szovjetunióban voltam fogoly, a fűrészgép levágta az ujjamat, állást keresek. -- Ilyen rövid életrajzot még nem hallottam soha -- nevetett. Bementünk a gazdasági igazgatóhoz, aki fel is vett betegszállítónak - - abban az idôben csupa deklasszált elem dolgozott ott --, hatszáz forintért. Mivel korábban sztahanovistaként ezerszázat kerestem, nem voltam elragadtatva az ajánlattól. Közben állandóan szólt a telefon. Kiderült, hogy a mosodavezetôi állás éppen megüresedett. Ha elvállalom, akkor ezer forint fizetést adnak. -- Nem arról álmodtam, hogy mosodás legyek -- mondtam --, de garantálom, hogy egy év alatt leteszem az összes vizsgát. Az ORFI Frankel Leó úti épületében akkor 2800 ágy és hat műtô volt. A mosodában heten dolgoztunk, havi negyven mázsát tisztítottunk. Amikor tizenkét év múlva eljöttem onnan, akkor már huszonkilenc munkatársam volt, és négyszázhatvan mázsát végeztünk havonta. {kep} ,,Mosodavezetô úrként'' az Orfiban, ahol tizenkét évet töltöttem Bennünket Pannonhalmán úgy tanítottak, ha valamit csinálunk, akkor azt száz százalékosan csináljuk. Mosodásként beszereztem a német szakkönyveket, és letettem a szakmunkás és művezetôi vizsgát a tisztítószakmából. Amikor egyszer vizsgáztam, éppen az egészségügyi miniszterhelyettes volt az elnök. Másnap találkozott az ORFI fôkönyvelôjével: -- Tegnap a mosodavezetôtök volt nálunk vizsgázni. Az az átlagosnál intelligensebb ember! Fogalma sem volt, ki vagyok. Az ORFI-ban persze mindent tudtak rólam, a mosodavezetô úrról, mert itt az voltam. Tudták, hogy pap vagyok, tudták, hogy rab voltam, de azt is tudták, hogy mindent tudok a textiltisztításról. Ezért meghívtak az Egészségügyi Minisztérium műszaki tanácsába. Egyszer pedig megbíztak a Kútvölgyi úti kórház mosodájának felújításával két millió devizaforint értékben. A Kútvölgyi volt a pártkórház. A földszinten délszaki növények és a legújabb műszerek, de a föld alatt, ahol a mosoda volt, a nyomorok nyomora. Kétségbe voltam esve, mosodában tudok dolgozni, de mosodát építeni nem az én dolgom. Borzasztóan ódzkodtam a feladattól. Most jön a Jóisten segítôkeze, amit nem mindig veszünk észre. Kiderült, hogy a hétemeletes épület bauxitbetonból épült, ezért négy emeletet le kellett bontani. Ezzel befejeztem a munkámat, de közben jóban lettem az ottani gazdasági igazgatóval. Háromnegyed év múlva levelet kapok egy rendtársamtól, a fertôdi plébánostól, hogy az állami gazdaság igazgatója, Porpáczy Elemér, Kossuth-díjas, templombajáró ember bent fekszik a Kútvölgyiben gégerákkal. Menjek be, mert senki nem hív hozzá papot. Most jött jól, hogy szabad bejárásom volt a pártkórházba. Meglátogattam a gazdasági igazgatót, és hanyag eleganciával azt mondtam: -- Kedves barátom fekszik itt a sebészeten. Megnézhetném? Rögtön elvitt a fôorvoshoz, akit a fehér köpenyem megtévesztett: -- Rosszkor jött kolléga úr, most morfiumoztuk a beteget. Jöjjön vissza délután négykor! Igenám, de soha életemben nem láttam Porpáczyt. Ha egy több ágyas kórterembe visznek, nem ismerem meg. Itt is segített a Jóisten. Négy órára betolták az ágyát a kötözôbe, ahol egyedül voltunk. Gyónt, felvette a betegek szentségét, és minden módon segítségére lehettem. Hosszú lelkipásztori munkásságom alatt kevés olyan ôszinte boldogságot tapasztaltam, mint ennél az embernél, aki négy nap múlva meghalt. Nem csodálatos a Jóisten? A mosoda-átszervezéssel készítette elô, hogy azon a napon ide bejuthassak. A mosodában egyszer meglátogatott Legányi Norbert, a fôapátom. Mondtam neki, mennyire bánt, hogy ebben a kórházban meghalnak emberek anélkül, hogy mellettük lennék. Csak titokban hívott egy-két vallásos fôorvos, hogy adjam föl a betegek szentségét. A nôvérek sosem árultak el. A fôapátom megnyugtatott, hogy nem kórházlelkész vagyok, hanem mosodavezetô, ne legyen emiatt lelkiismeretfurdalásom. A beosztottaimmal emberként bántam. Hívat egyszer a gazdasági igazgató és fegyelmit helyez kilátásba, mert a dolgozóim a mosodában reggeliznek. Ugyanakkor Szabó Zoltán, az akkori egészségügyi miniszter felesége a xerológiai laboratóriumban reggelizett. Kénytelen voltam azt válaszolni, hogy akkor neki is adjon fegyelmit! Szombaton délig dolgoztunk. Huszonkilenc dolgozóm volt, két férfi a gépeknél, a többi nô, akik munka után rohantak bevásárolni. Emberségbôl megszerveztem, hogy egy dolgozót felmentek, az mindenkinek bevásárol. Úgy dolgoztak az embereim, mint a kisangyalok, mert tudták, hogy nem kell sorbanállni a közértben. De a boltban észrevették -- ORFI-s köpenyben ment ki --, és feljelentették. A gazdasági igazgató, aki korábban kisgazdapárti propagandista volt, figyelmeztetett, hogy ehhez nincs jogom. -- Iparkodom megoldani a dolgot -- mondtam. Meg is oldottam: nem ORFI-s ruhában küldtem ki, hanem civilben és egy másik boltba. Amikor tizenkét év után a gazdasági igazgató átkerült a Korányi TBC Szanatóriumba, átcsábított magával. Nem vagyok vándormadár, ez a két munkahelyem volt összesen az egészségügyben. Pedig kétszáz forinttal kevesebbet kaptam, de harminc százalék veszélyességi pótlék is járt, így 2600 forint lett a fizetésem 1969-ben. Nyolc évem volt még a nyugdíjig, akkor az utolsó öt év számított. A Korányiban fertôzô részleg voltunk, de mindössze két zuhanyozó működött huszonhét embernek. Nehéz körülmények között dolgoztunk. Az új helyemen a személyzetis megkérdezte, mit csinálok a dolgozókkal, hogy hét óra után két perccel már működnek a motorok. -- Ez az én titkom -- válaszoltam. A Korányi Szanatórium Budakeszi határában volt, az asszonyok a faluból jártak be dolgozni. Azt mondtam, hogy hét óra elôtt öt perccel mindenki itt legyen. De ha elvégezték a munkát, akkor hazamehetnek korábban, nem a kapun, hanem a kerítés mellett. {kep} Ebben az idôben készült rólam Téglásy Ferenc vizsgafilmje, amely nem került bemutatásra. A portréfilmemet viszont, amelyet szintén ô forgatott, a rendszerváltozás évében műsorra tűzte a magyar televízió Ezt persze nem árultam el a személyzetisnek. Annyira összemelegedtem a mosodás dolgozóimmal, hogy minden névnapot megünnepeltünk hetedhétországra szóló ünnepséggel. Akkor is nagy ünnepséget csaptunk, amikor nyugdíjba mentem 1977-ben. Festettem egy vázát mindenkinek a nevével, azt adtam ajándékba. A nyugdíjam azért lett kevés, mert csak huszonegy év munkaviszonyom volt, a ,,bűncselekmény'' elôtti évek nem számítottak. Az utolsó három évben megnyertük a munkaintenzitási versenyt. Akkor ez volt a sztahanovista verseny utóda. Ezért megsúgták, hogy miniszteri elismeréssel megyek nyugdíjba. Jött az április negyediki ünnepség, majd a május elsejei, nem kaptam meg. Elröstelltem magam, nem tételeztem föl, hogy ilyen tapintatosak, nem vörös ünnepen adják át, hanem a Semmelweis-napon, június elsején. De akkor sem kaptam meg. A szakszervezeti bizalmi utánajárt, mi van a háttérben. Kiderült, hogy a személyzetis, aki a Fehérvári úton lakott, egyszer kíváncsiságból bement a Szent Imre templomba, és meglátott engem prédikálni. Rögtön kihúzta a nevemet a listáról. Ez ugyanaz a személyzetis volt, aki könyörgött, hogy maradjak. -- Mit kívánok? -- kérdezte. -- Amit én kívánok, azt maguk úgysem tudják megadni: emberséget és igazságot. Ez nincs a maguk raktárában. Nem esett jól neki, dehát világéletemben szókimondó voltam. Tudtam, hogy megbélyegzett ember vagyok az akkori magyar világban, tehát vigyáznom kell, ha valakivel kapcsolatot teremtek. Amikor mosodavezetô voltam, egyszercsak idézést kapok a Zsombolya utcai rendôrségre, szombaton kilenc órára. Nem volt szabad szombat, el kellett kéredzkednem. Mondom a munkatársaimnak, fohászkodjanak, hogy ki is jöjjek onnan. A második emeleten egy alezredes és egy fôhadnagyvárt. Azzal kezdik: -- Ön most nem a rendôrségen van, hanem a Belügyminisztérium biztonsági szolgálatánál. Nem nyugodtam meg. Azt gondoltam, hogy Pannonhalmán valami ,,összeesküvést'' lepleztek le. De addigra már dörzsölt voltam, olyasmit nem mondtam, amit ne tudnának és neveket a világért sem. Két és fél órát faggattak. Az alezredes tájékozott volt egyházi ügyekben, a fôhadnagy meg arra volt kíváncsi: kivel találkozom és levelezek. Megkérdezték azt is, hogyan tartom meg a szerzetesi fogadalmaimat. -- Ez nem titok -- mondtam. A szegénységi fogadalom: egyszerűen élek, tíz éve nem voltam moziban, nem kértem fizetésemelést. Engedelmességi fogadalom: amikor hazajöttem, nem kaptam Pannonhalmára lakhatási engedélyt, ezért édesanyámnál lakom. A pikáns kérdés a tisztasági fogadalom volt: 59 éves vagyok, ha eddig nem nôsültem meg, most már nem veszítem el a fejem. Erre elengedtek a rendôrségrôl. Ez 1965. június 4-én volt. Szeptemberben levelet kapok Pannonhalmáról, hogy menjek fel, mert vettek egy német mosógépet. Ott aztán mindent megtudtam. Akkor nem volt fôapátunk, csak kormányzó perjelünk, Monsberger Ulrik. Az egyik bencés Rómából elfelejtett hazajönni, ezért nem volt bölcseletszakos tanára a szemináriumnak. Monsberger megtudta, hogy egyedül nekem van diplomám bölcseletbôl. Az Államegyházügyi Hivataltól kellett engedélyt kérnie, hogy mosodásból fôiskolai tanár lehessek. A Hivatal átszólt a ,,szomszéd fellegvárnak'', a Belügyminisztérium biztonsági szervének. Ezért hívattak be a Zsombolya utcába. Arra lettek volna kíváncsiak a belügyesek, milyen árat fizetek azért, hogy fôiskolai tanár lehessek. De mivel rájöttek, hogy alkalmatlan vagyok a besúgásra, nemet mondtak a tanárságra. Nem kaptam rendôri felügyeletet. Lehet, hogy megfigyeltek, de nem vettem észre. Vágh páter mesélte, hogy ôt állandóan követték. Egyszer egy mellékutcában behúzták egy autóba, elvitték a külvárosba, és ott kitették. Velem ilyesmi nem fordult elô. Csak a rendszerváltozás után értesültem a ,,labda'' fedônevű akcióról. A Történeti Hivatal küldte el nekem a BM III. Fôcsoportfônökség III. Csoportfônökség 2b alosztálya ügyiratának másolatát ,,Szigorúan titkos'' felirattal, amely tele van pontatlanságokkal, még a hazajövetelem dátuma is hibás: ,,Nevezett bencés paptanár volt, 1946-ban kezdeményezôje volt a szovjet katonák elleni terrorakciónak, valamint hozzájárult fasiszta röpiratok elôkészítéséhez. 1946 szeptemberében a Szu. Kat. Törvsz. 10 év szabadságvesztésre ítélte. 1956-ban jött haza. Hálózati jelentéseink alapján 3e ,,labda'' rendszabály adatai szerint nevezett rendszerünkkel szemben továbbra is ellenséges magatartást tanúsít, illegális ifjúsági csoportokkal rendelkezik. Aktív kapcsolatot tart fenn volt börtöntársaival. Tevékenységének további ellenôrzése céljából 1963. IX. 16-án Figyelô dossziét nyitottunk... A fentiek alapján javaslom nevezett Figyelô-dossziéjának fenntartása mellett alapnyilvántartásban való tartását. Zalai Emil rendôrôrnagy, Bozsik László rendôrfôhadnagy, Geréb Sándor rendôrôrnagy.'' Ezek szerint valaki mégiscsak rám volt állítva. Jellemzô a naivitásomra, hogy nem vettem észre. Hadifoglyoknak minôsültünk, ezért titokban kellett tartanunk a szovjet élményeinket. De mi nem voltunk hadifoglyok! Más a hadifogoly, más a malenkij robot és más a Gulág. Gulágra az kerül, akit hadbíróság ítél el. Engem a megszálló szovjet hadsereg budapesti hadbírósága ítélt el, de volt ilyen Pozsonyban és Badenben is. Találkoztam olyan magyar fogolytársammal, akit innen vittek el, Badenben ítéltek el, és onnan került a Szovjetunióba. Sokan hallgattak az élményeikrôl, én nem. Ha szóbakerült, sosem tagadtam, hogy felszentelt pap vagyok, és tíz évet töltöttem a Gulágon. Az volt a véleményem, hogy úgysem lehet eltitkolni. Vagy így fogadnak el engem, vagy sehogy! 1966-ban az édesanyám befeküdt az ORFI-ba egy kis roborálásra, akkor még ott dolgoztam. Mikor hazajött, összetette a kezét: -- Ne vigyetek többet kórházba! Úgy érzem, amit a Jóisten kívánt tôlem, azt megtettem. Az uramat eltemettem, a lányomat apácának, a fiamat papnak adtam, sôt meg is vártam a hazatérését. Engedjetek meghalni! A nevenapja szeptember 26-ára esett. Heten összejöttünk, hogy ünnepi vacsorával köszöntsük. Szereztünk kacsasültet, ami nagy dolog volt. Éjszaka édesanyámnak erôs hasi fájdalmai támadtak, azt hittem, a zsíros vacsora ártott meg. Hajnalban telefonáltam a Fehérvári úti SZTK-ba, kijött egy fiatal orvos: -- Bélcsavarodás. Ezzel kórházba kell menni. Telefonált a mentôknek. Azon imádkoztam, hogy az ORFI legyen az ügyeletes -- az volt. Az adjunktus még a hordágyon megvizsgálta, és odasúgta nekem, szó sincs bélcsavarodásról. Megállapították, hogy a vesével van baj. Az urológia fôorvosa, dr. Simonyi Attila az édesapám tanítványa volt. Rögtön infúziót és katétert kapott az édesanyám, de sokat nem tudtak segíteni, mert a veseszövet kezdett romlani. Ott tartották az urológián, majd áttették egy másik osztályra. Hat hónapig bent feküdt, de nem lehetett tovább ott tartani. A Péterfy Sándor utcai kórház Benczúr utcai speciális részlegébe került, ahová a várakozási idô több hónap. De egy hét múlva jön a távirat, hogy 1967. március 8-án fogadják az édesanyámat. Odamentem én is a mentôvel, fehér köpenyben, kórházi gallérral, lerítt rólam, hogy ,,kolléga'' vagyok. A fôorvos megkérdezte: -- Nem volt pedagógus a családban? -- Én is az vagyok, meg az édesapám is. -- Az osztályfônököm volt. Így került az édesanyám egy háromágyas kórterembe. Nagyon beépültem oda. Munka után öttôl nyolcig mindig nála voltam. A nôvérek elfogadtak, mert segítettem. Édesanyám ágyát rendbehoztam, etettem, sétáltattam. Mindenki szerette, ,,kismaminak'' becézték. Megnyugvás volt, hogy minden áldott nap nála lehettem. Augusztus 19-én volt a nyolcvanhatodik születésnapja. Aznap vittem paprikáscsirkét, amit nagyon szeretett. De azt mondta: -- Fiam, olyan fáradtnak érzem magam. Tedd be a jégszekrénybe, majd megeszem máskor. Ez vasárnap volt. Hétfôn vittem egy ôszibarackot, az se kellett. Akkor már kezdtem aggódni. Telefonáltam Pannonhalmára, hogy imádkozzanak érte. Mindennap megáldoztattam, csütörtökön is. Pénteken már nehezen nyelt. Szombaton nagyon melege volt, és olyat mondott, amit nem értettem: -- Mit csinál a dalai láma? Különben minden szava tiszta volt. Vasárnap már nehezen lélegzett, nem tudott beszélni. Este nyolckor hazaküldtek, és fél tizenegykor édesanyám befejezte a földi pályafutását. A Jóisten most is megsegített. Még szerdán telefonált az egyik iskolatársam, hogy Újvidékrôl jött egy baráti házaspár a tizennégy éves fiával, akit fel kellene készíteni a vasárnapi elsôáldozásra. -- Hogy tudok elôkészíteni egy gyereket szerdától vasárnapig?! -- Tudja a katekizmust. Az édesanyja gyakorló katolikus, de a papa nagy kommunista. A Tito-érában három hónapig börtönben volt a sztálinista nézetei miatt. Ezért nem lehet ott elsôáldozó a gyerek. Elvállaltam. Minden áldott nap ott voltak nálam, reggeltôl estig arra kellett gondolnom, hogyan készítsem fel a kisfiút. Ezt azért küldte a Jóisten, ne foglalkozhassak azzal, hogy az édesanyám haldoklik. Szombaton este beállított az édesapa is, a Párttörténeti Intézet igazgatója, nagy kommunista, én meg gulágos, éjjel kettôig beszélgettünk. Az apa másnap eljött a fia elsôáldozására a Thököly úti templomba. Aznap este halt meg az édesanyám. A Jóisten tökéletesen elrendezi a dolgokat. ======================================================================== XI. Szent Imre templom -- újra pap A papi hivatást sokáig csak titokban gyakoroltam. Elôször a Thököly úti volt domokosoknál miséztem, ahol senki sem ismert. Hívtak vidékre is a Kalász Szövetség rendezvényeire. A katolikus lányok és asszonyok szervezôdése 1985-ben indult újra, akkor a kalász-vezetôk már nagymamák voltak, a kiskalászosok pedig unokák. Közben kimaradt egy generáció. 1936-tól, a Kalász-mozgalom megalakulásától vettem részt a munkájukban. Az alapító Lutzenbach Rita bárónô teljes vagyonát arra áldozta, hogy támogassa a magyar népművészetet, néptáncot, a falusi hagyományokat. Ma is ez a céljuk. A ,,tíz falu-egy asztal'' a legismertebb rendezvényük. Tíz falu összejön, pikniket rendeznek, fôznek, beszélgetnek, imádkoznak. A tevékenységük fôként a plébániával kapcsolatos: templomtakarítás, oltárszdíszítés, zarándoklat-rendezés, körmenet- szervezés. Nem politikai, civil szervezôdés. 1975-ben kezdtem kisegíteni a budai Szent Imre templomban, elôször csak név nélkül. Az Isten jött segítségül, mert Kozma György, a káplán kint maradt nyugaton. -- Maradj nálunk, kevés az ember -- kérte Szabó Géza, az akkori plébános. Aztán maradtam akkor is, amikor új káplán lett. Szabó Géza, aki most a Szent István Bazilika plébánosa, felkészült rá, számon kérhetik, hogy működni enged egy megbélyegzett embert. Erre végül nem került sor. Nem lettem soha kinevezve a Szent Imre plébániára, csak úgy ,,becsúsztam''. Amikor nyugdíjba mentem, a plébános úr azt mondta, nehogy valami állást keressek, mert itt mindig lesz tennivalóm. Azóta beépültem. Több mint huszonöt éve csinálom a felnôtt katekézist, jegyesoktatást, esketést, temetést, beteglátogatásokat, lelkigyakorlatokat. Amióta nyugdíjban vagyok, nincs szabadidôm. Amikor megvolt a lehetôség, hogy nyíltan bencés legyek, maga a fôapát úr mondta, hogy Pannonhalmán ötvenöt év kiesés után, közel a nyolcvanadik életévemhez, nem tudnak használni az iskolában. Arra pedig, hogy a turistákat kalauzolja, más is alkalmas. De Pannonhalmával a kapcsolat soha nem szakadt meg, többször tartottam ott lelkigyakorlatot. Amikor nemrég a csigolyámmal beteg lettem, azt mondta Várszegi Asztrik fôapát úr: -- Ha jönni akarsz, én jövök el érted. Bármikor mehetnék Pannonhalmára, de itt többet tudok tenni az egyházért. A rendszerváltozás óta a gyóntatószékre már ki van írva a nevem. Ismernek, hogy Placid atya vagyok. {kep} Ismét misézhetek a budai Szent Imre templomban 1989-ben senki sem számított rá, hogy összeomlik a kommunista rendszer. Ahogy megismertem tíz év alatt a szovjet életet, úgy láttam, belülrôl egy forradalom teljes képtelenség. Ezért nem hittem az amerikai külügyminiszternek, aki azt állította, hogy a rendszer belülrôl fog összeomlani. Neki lett igaza. Menthetetlenül bekövetkezett a gazdasági összeomlás. Gorbacsov értelmes ember volt, mindent megpróbált, de egyet elhibázott: nem tudott szabadulni a párttól. Négyszáz szerelvény vitte el tôlünk a szovjetek holmiját. Nyolcvankét ezer katona távozott tôlünk, és amit itt hagytak: húsz méter mélyen meg van mérgezve a föld utánuk... A rendszerváltozás után nem volt hivatalos rehabilitáció. Nem kértem az egyházamtól, nem kértem a rendemtôl, nem kértem a magyar hazámtól sem, hiszen engem a szovjet hadbíróság ítélt el. 1990 után kaptam a Szovjet Legfelsôbb Katonai Bíróságtól a Magyar Igazságügyminisztériumon keresztül egy stencilezett papírt, amely a perben elítélt tizenhárom embert közösen felmenti a vád alól. Szerintem ez nem hivatalos rehabilitáció. Egyébként odáig még nem süllyedtem, hogy Moszkva rehabilitáljon! A Jóisten még azt is megadta, hogy öreg fejjel csodálatos utakra juthassak el. A világ különbözô pontjain jártam a rendszerváltozást követô években: többek között Lourdes-ban, Fatimában, Montserrat-ban és a Szentföldön. Az egyik legkülönlegesebb utam a Szovjetunióba vezetett, a hazaérkezésem huszonötödik évfordulóján. A fogolytársaim azt mondták, megôrültem. Közülük senki nem látogatott vissza. Én viszont éltem az alkalommal, hogy az Egyesült Izzó reprezentatív, hatnapos turistautat szervez Leningrádba. Korábban kalauzoltam ôket Pannonhalmán, ezért majdnem ingyen vittek el erre az útra. 1980. április 30-án este érkeztünk meg repülôvel a fehér éjszakában. Elôször nem akartak beengedni, mert gyorsírást találtak nálam, és azt hitték, titkosírás. (Épp mint az Andrássy út 60-ban!) A Moszkva szállóban laktunk, a Nyevszkij proszpekt mellett, ott a Néva, és ott a Lavra, az ortodox szeminárium is. Este ünnepélyes díszvacsora, amely nyers uborkával és vodkával kezdôdött, pezsgôvel és vöröskaviárral folytatódott. Bemutatkozott az idegenvezetô, egy orosz- magyar szakos tanárnô. Közölte, hogy a másnapi, május elsejei felvonuláson a Porcelángyár dolgozói után következünk. A magyar párttitkárok azt mondták, nem ezért jöttek Leningrádba! Javasoltam, menjünk át inkább a Lavrába, a szembenlevô szemináriumba. Így is történt. A három templom közül az egyikben igazi görögkeleti szertartás zajlott. Huszonkét pópa misézett aranyruhában, megfüstölték az ikonokat és a híveket is. Az én párttitkáraim, amikor a diakónus füstölte ôket, oda voltak a boldogságtól, soha ilyen tiszteletben nem részesültek! Legalább ötszázan voltak a templomban, akik szintén nem vettek részt a felvonuláson. Ezzel viszont megsértettük az idegenvezetônket. Nagy lokálpatrióta volt. Elmondta, hogy a második világháborúban, a blokád alatt kilencszáz ezren haltak meg, egy-egy közös sírban tizenöt ezer ember fekszik. Kimentünk a temetôbe, vittünk virágot, és elénekeltük a ,,Ments meg engem, Uram'' kezdetű éneket. Ezzel kiengeszteltük az idegenvezetônônket. A Majakovszkij proszpekten, a metró megálló mellett van az egyetlen katolikus templom még a cári idôkbôl. Litván papjának vittem magyar szalámit. Ez az ajándék kinyitotta számomra a templomot. Ott misézhettem húsz leningrádi hívô és tizenhat csoporttársunk elôtt. Így végzôdött a második szovjetunióbeli utazásom. 1996-ban voltam életem egyik legszebb zarándokútján, a Makrovilág rendezésében mint lelkivezetô: Fatimában, Lourdes-ban, Monserrat-ban. Fatimában találkozom Ternyák Csaba gyôri segédpüspökkel, akit növendékkora óta ismerek. (Most Rómában érsek.) Meghajtom a fejem, és bemutatkozom tréfásan: -- Piacid vagyok a bencésektôl. -- Itt áll mellettem egy olasz -- mondja ô --, Angelo Acerbi nuncius titkára. Mesélj neki a Gulágról, mert az olaszok semmit sem tudnak a kommunizmusról! Egy óráig meséltem neki. Aztán elindult a menet a Jelenések helyén levô Mária-szoborral. Az a szokás, hogy ezalatt a hívek fehér kendôvel integetnek. Csodálatos látvány volt a kétszázezer ember fehér kendôvel a napsütésben. Fölmentünk a bazilika elé, öt sorban a papok. Az elsô három sor ment áldoztatni: százhatvanketten csinálták három és fél órán keresztül. A negyedik sorban álltam, mellettem a lisszaboni szeminárium spirituálisa, aki kérte, hadd végezhesse el a gyónását. Mondta portugálul a magáét, én meg latinul megadtam a feloldozást. Nálunk a rendben az a szokás, ha egy rendtársunk jön hozzánk gyónni, akkor azt visszakérjük. Meggyóntam magyarul, ô meg latinul feloldozott. Akkor jöttem rá, hogy mise alatt még sose gyóntam, ez Fatimában történt meg velem elôször. Lourdes-ban reggel fél hétkor miséztem, szabadtéren, akkor keltek fel a madarak. A Sanctust nem énekeltük el, hanem helyette a madarakat hallgattuk, ahogy dicsôítik az Urat. Monserrat-ba május 20-án érkeztünk, ez volt zarándokutunk utolsó állomása. Addigra már megcsömörlöttem a rengeteg aranyozott barokktól, amelyben a gyarmatok gazdagsága hivalkodik. Monserrat szerencsére klasszicista. A bencés kolostor nemzeti szentélye Spanyolországnak. Van egy nyolcszázhatvan éves, megbámult Mária-szobor. Ott szinte tapintani lehet Szűz Mária tiszteletét. Nem könnyen lágyulok el, de ott megcsókoltam Szűz Mária kezét... Aznap töltötte be a Szentatya a hetvenhatodik életévét. Este az étteremben portói vörösborral koccintottuk a tiszteletére, és elénekeltük a pápai himnuszt. Huszonegy zarándoklatot vezettem, általában busszal, amelyen én voltam az idegenvezetô és a mindenes. Magyarországon: Máriabesnyô, Máriapócs, Máriagyűd, Pannonhalma, Gyôr, Székesfehérvár, Sopron, Szeged. Külföldön: Czestohowa, Máriacell, Melk, Prága, Pozsony, Lourdes, Fatima, Monserrat. A legemlékezetesebb utazásom azonban a szentföldi volt. Három hónapig éjjel-nappal készültem, úgyhogy sötétben is eltalálok mindenhová. A program nyolc nap Izrael volt repülôvel, országon belül pedig két busszal. Ferihegyen találkozott a csoport, szerencsére jött velünk Seregély egri érsek úr, ô vállalta az egyik autóbuszt. Csúnya világ volt akkor Ferihegyen. A Szovjetunió nem engedte ki a szovjet zsidókat Izraelbe, ezért ideszöktek, és itt éjszakáztak a repülôtéren. Izraelben kaptunk egy idegenvezetôt, Zsuzsa asszonyt, aki Budapesten született, jól tudott magyarul. A táskájában hozta az Újszövetségi Szentírást, noha zsidó vallású volt. A szállodakultúrájuk olyan magas színvonalú, hogy üdítôvel fogadtak minket, és borítékban adták oda a kulcsot. Egyágyas szobát kaptam: az asztalon gyümölcsöstál, levelezôlap, amelyben németül köszöntött az igazgató -- ilyen jó dolga volt egy szegény zarándoknak! Jézus életének egyes helyszíneit jártuk be: Názáretet, Tábor-hegyet, Genezáret tavát, Jeruzsálemet. A názáreti bazilikában ott miséztem, ahol Jézus háza állt, a nyolc boldogság hegyén. A Szent Sír templomában van a feltámadás helyszíne -- ez egy hívônek nagy élmény. Jártunk Masszadában, és fürödtem a Holt tengerben is, huszonhat fokos volt a levegô és huszonnégy fokos a víz. A beduinok ma is sátorban laknak, de már van tévéjük. Masszadába libegôvel lehet feljutni. A történet szerint kilencszáz zsidó bevette magát a várba, miután Jeruzsálem elesett Kr. u. 70-ben. Másfél évig tartották magukat, és amikor végül a rómaiak bejutottak, már csak a kilencszáz ember holttestét találták: egymást ölték meg, és az utolsó végzett önmagával -- nem adták meg magukat. 1990 május elsô hetében voltunk Izraelben. Olyan virágzó fákat láttunk, kék-piros-rózsaszín virággal, hogy nem is ismertük ôket. A Genezáret tó partján, ha kinéztem az ablakon, két paradicsommadarat láttam veszekedni a pálmaágon. Kafarneumban egy kirándulóhajó várt, amelyrôl láttuk Tiberiást, Betszaidát, csupa ismerôs helyet. Az egyik faluból származik Mária Magdolna, a másikból Péter, az Úrjézus pedig ezen a vizén közelítette meg az apostolokat. Felolvastam a Szentírásból azt a részt, ahol Jézus a vizén jár. -- Mit félsz, kicsinyhitű? -- mondja Péternek. Ennek 1990-ben, az elsô szabad választások után különleges akusztikája volt. Nemcsak az apostolokra vonatkozott, hanem mindnyájunkra. A kormányos fülkében csak olasz zászló lógott, de ez fordítva éppen kiadja a magyar színeket. Megkértük a kapitányt, egy szakállas hébert, húzza fel az árbocra. Felkúszott a magyar zászló a Genezáret tó közepén, mindnyájan egyszerre felálltunk, és elénekeltük a Himnuszt. Ezt nem felejti el senki, aki ott volt! Nem lehetek elég hálás az Úristennek, hogy nekem, Gulágot járt, megbélyegzett embernek öregkoromban megadta ezeket a semmihez sem fogható élményeket. A legnagyobb élményem azonban a Szentatyával való találkozás, amelyre Pannonhalma ezeréves jubileumán, 1996-ban került sor. II. János Pál pápa második magyarországi látogatása alkalmával a bencés apátságba helikopterrel érkezett. Az erôs szél miatt azonban csak a községi sportpályán tudott leszállni, onnan jött fel Szent Márton hegyére. Kíséretében volt Angelo Sodano bíboros államtitkár. Megcsodálták az 1730-ban épült ebédlônket, de a Szentatyát nem a műkincsek érdekelték, hanem az emberek. Mindenkivel találkozni akart. Én is ott álltam a várakozók között. Amikor sorra kerültem, a fôapát úr németül odasúgta neki, hogy a Szovjetunióban voltam. {kep} Életem nagy élménye: a Szentatyával való találkozás 1996-ban Pannonhalmán (középen Várszegi Asztrik fôapát úr) -- A Gulágon? Mennyi ideig? -- kérdezte a Szentatya, aki lengyel is, meg szakember is. -- Tíz évig -- válaszoltam. Részvéttel nézett rám, és rendkívül férfiasan fogott kezet. Már nálam is volt az a rózsafüzér, amit egy protokollember csúsztatott oda. Nem láttam senkit, aki fényképezett volna, mégis egy hét múlva levelet kapok a fôapát úrtól: az Osservatore Romano fotószolgálata megörökítette a pápai kézfogást. Amit azonban az újságok nem közöltek, az egy protokollon kívüli esemény volt. A vesperáson a Szentatya mondott beszédet, ezalatt a diákjaink be voltak zárva az iskolába a szigorú biztonsági intézkedések miatt. El lehet képzelni, hogy nem szívesen fogadták, bár televízión követhették az eseményeket. A vacsorát a pápa a fôapáti lakosztályban költötte el, utána Várszegi Asztrik úr kihívta az erkélyre egy kis levegôt szívni. Senki sem tudta, hogy éppen akkor engedték ki a diákokat az udvarra az egész napi bezártság után. Háromszázhatvan gimnazista éljenzett, énekelt és ugrált, hogy elérje a pápa kezét az erkélyen. A Szentatya boldog volt, hogy ilyen meglepetésben részesült... Harminc évig nehéz volt tartani a kapcsolatot a volt fogolytársakkal. 1989 óta minden novemberben, a hazatérésünk évfordulóján ökumenikus hálaadó szentmisét tartunk a Budai -- most már -- Ciszterci Szent Imre templomban. Utána elmegyünk a Vilma királynô útra -- ma Városligeti Fasor --, a hajdani szovjet börtön falán megkoszorúzni az emléktáblát. A SZORAKESZ az egyesületünk: a Szovjetunióban levô Kényszermunkások Szövetsége. Alig vagyunk már ezren, akik még élünk a hazatért gulágosok közül. Pár éve szezon elôtt kibérelünk egy balatoni szállodát, és ott összejövünk. Tavaly Siófokon, az Aranypart szállóban volt a gulág- találkozó, kétszázötven résztvevôvel. A rabtalálkozó külön világ. Sokan jönnek a gyerekeikkel, sôt az unokáikkal. Nem gyôzünk örülni egymásnak. Mindig népünnepély, ha együttvagyunk. {kep} 87 évesen vehettem át a ,,parma fidei -- a hit pajzsa'' kitüntetést Mádl Dalma asszonytól, a köztársasági elnök feleségétôl (mellette dr. Bolberitz Pál és Gyurkovics Tibor) Egy fogolytársamnak, akit 1956 januárjában eskettem, 1981-ben ezüstlakodalmas áldást adtam a betegágya mellett. A felesége erre az alkalomra meghívta hat egykori rabtársunkat. A mise után elkezdtünk beszélgetni. A harmadik mondatnál már a lágerben voltunk -- ez mindig így van, ha a valamikori foglyok összejönnek. Egy darabig csöndben voltam, aztán megszólaltam: -- Gyerekek, észnél legyetek! Én is ott voltam... Nem akart hazudni senki, de mindig kicsit kozmetikázzák a dolgokat. Én nagyon vigyázok, hogy minden szavamat a valóság hitelesítse. Nem voltunk olyan nagy hôsök, amilyeneknek ezek a történetek beállítottak minket. Nem voltam sem vértanú, sem hôs, csak túl akartam élni azt a poklot -- Isten segítségével sikerült. Ezért mondom a zsoltárossal: ,,Misericordias Domini in aeternum cantabo. Az Isten irgalmát éneklem mindörökké.'' ======================================================================== Epilógus 2002. december 27-én összeroppant a harmadik csigolyám. Reggel még miséztem. Ahogy jövök haza, a liftnél rosszul léptem, és deréktájt hirtelen erôs fájdalmat éreztem. Épp ott állt egy házaspár, ôk hívták ki a mentôket. A Tétényi úti Szent Imre kórházba szállítottak. Azt gondolták, agyvérzés, de a CT-n nem találtak semmit. A röntgennél vették észre, hogy a második és negyedik csigolyám a felére roppant össze. Átküldték az idegosztályra péntek délután. Egész hétvégén nem történt semmi, ott feküdtem, még a lábamat sem tudtam felemelni. Késôbb átszállítottak a Honvéd kórház gerincosztályára a Márvány utcába. Szilveszter délután háromkor érkeztem oda. Mindenki hazament, csak egy fiatal orvos és egy nôvér volt ügyeletes. Az orvost meglátogatta az édesanyja, a nôvért pedig a testvére és annak férje. Odajöttek hozzám a kórterembe, fél éjszaka meséltem nekik a Gulágról. Mivel engem nem lehetett műteni, mindenáron haza akartam kerülni. A betegnek is lehet akarata, nemcsak az orvosoknak, akiktôl még ma is nyöghetnék! Kezdetben voltak fájdalmaim, aztán csökkentek. Itthon elôször járókerettel, aztán bottal jártam, ma már egyik sem kell. A hívek imáinak köszönhetem, hogy újra járni tudok. És a Jóistennek, akinek úgy látszik, még terve van velem. ======================================================================== Utószó Az ,,ünnepi'' hôsöket tisztelem, a ,,hétköznapi'' hôsöket szeretem. Az ünnepelt-ünnepi hôsökkel úgy vagyok, mint Petôfi a hegyekkel: ,,Tán csodállak, ámde nem szeretlek.'' A hétköznapi hôsöket tisztelettel szeretem, mert követhetôk. Mi most itt egy hétköznapi hôst ünnepelünk: nem látványosan, hanem bensôségesen. Mert ô sohasem akart ünnepi- ünnepelt hôs lenni. Nem provokálta a sorsot, hogy hôssé válhasson. S tán éppen ezért lett hôs. Egyszerűen tette a dolgát, amit Isten adott tennie. S voltak elvei: igaz és eszményi elvei. És volt lelkiismerete: jól nevelt, jól működô, emberi, szerzetesi, papi lelkiismerete. Pusztán csak azt tette, hogy amikor eljött életében a próbatétel ideje, tette, amit mindig is tett volna: hallgatott lelkiismerete szavára, és nem engedett elveibôl. Nem alkudozott, nem árult el senkit, nem lehetett zsarolni. Pedig a szakma nagymesterei ,,foglalkoztak'' vele: az ÁVÓ, a GPU, az NKVD, a KGB pribékjei. Az egyszerű bencés szerzetes paptanár hôssé érlelôdött a Terror Házában és tíz év alatt a Gulág- szigetcsoporton. Csak egy ,,bűne'' volt, de az súlyos: ,,In principiis obsta'' -- a kísértés kezdetén állj ellen! Hát ezt tette Placid atya. Ez volt a bűne. A kezdet kezdetén rámutatott arra, hogy a kommunista eszmerendszer szirén-hangjainak nem szabad hinni, mert az nem más, mint vaskos materializmus és ateizmus. A kommunistákkal pedig azért nem szabad tárgyalni -- vallotta Mindszenty hercegprímással --, mert a kommunisták hazudnak. Az örököseik is. Ám Placid atya sohasem izmusokban, eszmerendszerekben gondolkozott, hanem emberekben. Akik Isten képmásai, még ha ez az Isten-arc átmenetileg el is van temetve bennük. A Jóisten hosszú életet adott neki, mert aki túlélte a Gulágot, az már mindent képes túlélni. A mellôzéseket, a megaláztatásokat, a megbélyegzettséget, a társadalmi kivetettséget saját hazájában is. De miért tudta valójában túlélni? Mert ember maradt az embertelenségben. S vajon miért? Mert igaz bencés szerzeteshez és paphoz illôen mindvégig az imádság és az eucharisztia éltette. No meg fölfedezte a túlélés bölcs szabályait: nem panaszkodni, örülni a kis dolgoknak, nem sajnálni önmagunkat és rendületlenül hinni, imádkozni. Ez nem csak a túlélés, hanem a hétköznapi hôsiesség titka. Mindenki számára követhetô. Ma is. Ezért veheti most át a kommunizmus áldozatainak emlékünnepén a Magyar Köztársaság elnöke feleségétôl, Mádl Dalma asszonytól Placid atya, vagyis Dr. Olofsson Placid bencés szerzetes pap-tanár, a budai Ciszterci Szent Imre plébániatemplom szeretett lelkipásztora a ,,Hit pajzsa'' (Parma fidei) díjat és a ,,Hazámért, hitemért'' érdemérmet. Nem neki van szüksége erre az elismerésre -- annál ô sokkal szerényebb --, hanem nekünk, hogy bátorítást merítsünk élete példájából. Kedves Piacid atya --, akit én még a régi idôkben huncutul Páter Szolzsenyicinnek neveztelek, amikor megismertem csodálatos humorral elmondott gulág-élményeidet --, neked nem adatott meg, mint sok más rendtársadnak, hogy egész életed során bencés gimnáziumi tanárként működjél, de megadatott az, amit József Attila így fogalmaz meg: ,,Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon tanítani.'' Amikor a magam és jelenlévô tisztelôid nevében szívbôl gratulálok megtisztelô kitüntetésedhez és díjadhoz, arra kérem Urunkat Istenünket, aki megôrzött számunkra téged, hogy taníts, buzdíts, imádkozz tovább is értünk és magyar hazánkért. Isten tartson meg és éltessen számos éven at! Dr. Bolberitz Pál Elhangzott Budapesten, a Vigadóban, 2003. február 24-én. ======================================================================== A könyv képei 1. Édesapám 1899-ben olyan volt, mint egy fiatal festôművész 2.Édesanyám és nôvérem, aki ugyanazt a ritka keresztnevet kapta, mint ô: Jusztina 3. Együtt a család a beöltözésem napján, 1933. augusztus 6-án Pannonhalmán 4. Az aranymisém 1989-ben ugyancsak Pannonhalmán 5. Tábori lelkészként 1942-ben. Itt még tartalékos fôhadnagy vagyok 6. Soproni tanár koromban 1944-ben. Akkor még nem sejtettem, hogy fogolyként kerülök ide vissza 7. Ahol le akartam élni az életemet: a pannonhalmi bencés kolostor. Innen hurcoltak el 1946. június 5-én 8. Ezt a szentképet, amely Szent Benedeket ábrázolja két tanítványával, Szent Mórral és Szent Placiddal, az édesapám festette. Az utóbbi modellje én voltam 9. Édesanyám mindvégig bízott a szabadulásomban. A Jóisten megengedte, hogy megvárhasson engem, és még néhány évet együtt tölthessünk 10. Idejöttem haza, a Bartók Béla úti lakásba, ahol ma is élek 11. A hatvanas években vidéken -- szinte titokban -- gyakoroltam a papi hivatásomat. Ôrszentmiklósi elsôáldozók között 1965-ben 12. Harminchárom év után találkozhattam újra a nôvéremmel, aki apáca volt Pressbaumban 13. ,,Mosodavezetô úrként'' az Orfiban, ahol tizenkét évet töltöttem 14. Ebben az idôben készült rólam Téglásy Ferenc vizsgafilmje, amely nem került bemutatásra. A portréfilmemet viszont, amelyet szintén ô forgatott, a rendszerváltozás évében műsorra tűzte a magyar televízió 15. Ismét misézhetek a budai Szent Imre templomban 16. Életem nagy élménye: a Szentatyával való találkozás 1996-ban Pannonhalmán (középen Várszegi Asztrik fôapát úr) 17. 87 évesen vehettem át a ,,parma fidei -- a hit pajzsa'' kitüntetést Mádl Dalma asszonytól, a köztársasági elnök feleségétôl (mellette dr. Bolberitz Pál és Gyurkovics Tibor)