Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Rónay György Pázmány ébresztése Összeállította, a bevezetôt és a kísérô szöveget írta: Rónay György Nihil obstat. Nr. 3169/1946. Dr. Nicolaus Töttössy, censor dioecesanus. Imprimatur. Strigonii die 12. Novembris 1946. Dr. Joannes Drahos, vicarius generalis. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Rónay György: Pázmány ébresztése. Bevezetô Az igazság megismerésének szükségessége és haszna. (Milyen akadályai vannak az igazság megismerésének? Mi haszna van annak, ha hitünk igazságát bizonyítékokkal támogatjuk?) Elsô rész: Istenrôl. A teremtô Isten megismerése. (Bölcseség és ismeret; tisztelet és vallás. Isten léte: vallásunk alapja. Mibôl ismerjük meg Istent?) Isten természetérôl. (Isten végtelen. Bizonyítja ezt a Szentírás és az okosság. Mit jelent Isten végtelen szépsége, jósága, hatalma, bölcsesége? Isten bölcseségérôl. Végtelen bölcseségének legfôbb megnyilvánulása: Krisztus megtestesülése) A megváltó Isten megtestesülése. (Elizeus példája. Isten végtelen szeretetének legnagyobb bizonysága Krisztus embersége. Isteni személy és emberi természet egysége Krisztusban. Miért jött Krisztus?) A megváltó Isten kereszthalála. (Krisztust keresztre szegezik. Krisztus kiáltása. Krisztus sebeirôl. Imádság a megfeszített Krisztushoz.) Krisztus engesztelônk és közbenjárónk. (Ki a közbenjáró? Hogyan szerez békét? Krisztus: mediator. Szent Pál könyörgése: béküljünk meg Istenünkkel. Fohászkodás) Krisztus királysága. (A világi királyság. Krisztus égi király. Bölcs, irgalmas, mindenható. Nem elvesz, hanem ad. Királyok királya. Isten országa, ördög birodalma. A két zászló. Krisztus sorozása. Mit kíván és mivel jutalmaz? Kövessük Krisztust. Imádság) Második rész: Az emberrôl. Az ember méltósága és hivatása. (Az ember teremtése az isteni bölcseség remeklése. Az ember: a legnagyobb csoda. Testünk tökéletes alkotmánya. Elménk ereje. Három tanuság. Elsô: földbôl lettünk, föl ne fuvalkodjunk. Második: egyenes termetünk, Istenre tekintsünk. Harmadik: a teremtés urai lettünk, legyünk méltók állapotunkhoz) Harcunk az ördöggel. (Senki nincs kísértetek nélkül. Az ördög nem a gonoszokat ostromolja. Az igazak dolga: szüntelen harc. Az ördög három csalárd mestersége Krisztus ellen. Elsô mesterség: gyenge pontunkon támad. Második mesterség: kicsinyen kezdi, nagyon folytatja. Harmadik mesterség: hazugsággal színesíti csalárdságát) Hogyan neveljék a szülôk fiaikat? (Nem elég a jó példa; szoktassuk korán ájtatosságra a gyermeket. Fogyatkozások ebben. Ne kívántassuk vele a világ javait. A gyermekek okos tanítása. Poéták, virágénekek tilalmazása. A rossz könyvek ellen. A virágénekszerzôk latorsága. A dorgálás és fenyítés szükségérôl) A leányok nevelésérôl. (A leányok jó nevelésén áll az országok becsülete. Jó dajkát válasszunk. Hatesztendôs korában mit kell művelni a leánynak? Szövés-fonás, fôzés haszna. Tanuljon-e írni, olvasni a leány? Az írás-olvasás haszna. Mit olvasson az asszonyember? Szokjék a leány ájtatossághoz. Becsülje szűzességét. Az elbukott leányok pironsága. A lelkiismeret kínzásai. A tiszta lélek. Két védelme a szűzességnek. Elsô: otthon maradjon a leány; férfiú illetését ne szenvedje; szerelmeskedést távoztasson; tánctól tartózkodjék. Második: testének ne kedvezzen; szerényen öltözködjék; ne kendôzze magát. A leányok házasításáról. A házasság nehéz állapota. Maga ne keressen férjet a leány. A szülôk eszükön járjanak a választásban. A szülôk kapzsisága szerencsétlen házasságok okozója. Mire legyen tekintet a választásban? A vegyesházasságok veszedelme. A szülôk felelôssége.) Az özvegyekrôl. (A szívbôl való, mértékletes bánat. Ne tusakodjék az özvegy Isten akarata ellen. Dávid király példája. Szent Pál intése. A siránkozás nem hozza vissza a halottat. A tisztességes temetésrôl. Az özvegyasszony Isten szolgálója.) A katonákról. (A táborok a vétkek táborai. Hadakozók és latrok. A háború Isten ostora. Szabad a keresztény embernek hadakozni. A hadakozás szükséges rossz. Mi szükséges Szent Tamás szerint az igaz hadakozáshoz? Elôször: törvényes fejedelem, ország akaratából és rendelésébôl viselje a hadat. Másodszor: igaz ügye és szükséges nagy oka legyen a háborúnak. Mik a háborúskodás igaz okai? Harmadszor: igazsággal, istenesen, szentül hadakozzunk. Az istenfélô vitéz három életszabálya. Elsô: Isten segítségében és oltalmában bizakodjék. Második: kímélje felebarátját: legyen irgalmas a legyôzötthöz; kímélje felebarátja javait: ne raboljon, dúljon, fosztogasson. Harmadik: magáról meg ne feledkezzék, halálára fölkészüljön.) Miért szenvednek az igazak a földön? (A gonoszok szerencséje gyorsan foszló álom. A sólyom és a tyúk példája. Lázár és a gazdag példája. Intés.) Irodalom Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1946-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. ======================================================================== Pázmány ébresztése Imádságait imádkozzuk, alkotásait számontartjuk; mégis, úgy érezzük, Pázmány szelleme nem olyan friss és eleven ösztönzô és formáló erô, amilyennek lennie kellene. Bizonyára amiatt is, hogy művei nehezen hozzáférhetôk a szélesebb közönség számára. Ez a kötet ezen a hiányon is szeretne segíteni. De Pázmányt három évszázad választja el tôlünk; s a mai olvasó általában bizalmatlan a régiekkel szemben. Ha szerencsétlen iskolai közhelyeknek sikerült elhitetniük vele, hogy Kemény Zsigmond, Eötvös József vagy Jósika Miklós nehezen olvashatók, sôt, éppen olvashatatlanok: mennyivel érthetôbb húzódozása Pázmánytól, akinek szava még messzibb idôkbôl szól, s aki ráadásul nem is regényíró, hanem hitvitázó, teológus, prédikátor. Hogy a legnyilvánvalóbb akadályt elhárítsuk, a szövegeket, melyeket kiválogattunk, a lényeg sérelme nélkül a lehetô legteljesebben ,,modernizáltuk'', vagyis mai helyesírással s a ma szokásos központozással közöljük. Tudatában természetesen annak, hogy eljárásunk tudománytalan. Hanem, akit mint tudóst érdekel Pázmány, az mindenesetre vagy az eredeti kiadásokat fogja forgatni, vagy a kritikai kiadást; semmiképpen nem szabad oly kevéssé tudósnak lennie, hogy egy más céllal készült kisded antológiát -- forrásnak tekintsen. Tudós vizsgálódás forrásának. Mert egyébként e gyűjtemény egyéb sem kíván lenni, mint forrás. Forrása Pázmány minél szélesebb ismeretének, minél kiterjedtebb kultuszának; újra és mindenki számára megnyitott forrása amaz erônek, mely háromszáz esztendôvel ezelôtt hatalmasan átformálta a magyarság vallási képét, s mely máig sem lankadott: ma is képes rá, hogy fölrázzon, öntudatra ébresszen, mély és bátor élményünkké tegye hitünket, vallásunkat, eligazítson Istenhez való viszonyunkban és megmutassa valódi földi hivatásunkat. Hogy Pázmány teológus: az még csak néhány éve is elég volt hozzá, hogy elriasszon tôle. Hittudós voltát már-már mentegették írói érdemeivel; s így az irodalomtörténetnek volt egy ,,Pázmány az író'' című fejezete; s volt egy Pázmány-fejezete az egyháztörténetnek s az általános magyar történetnek is; de magát a művét, szaktudósok szűk körén túl, éppoly kevéssé olvasták, mint például az erdélyi emlékírókat; -- különös jelenség: a régi magyar próza igazi ,,nagy'' anyagát mintha kiejtettük volna tudatunkból, kifelejtettük volna tudásunkból. Mit nyújt a pázmányi mű? Ismételjük, s ne féljünk ismételni: elsôsorban teológiát. Hitvitákat. Egy hatalmas védekezô-támadó rendszert: a ,,Kalauz''-t, -- hittudományi szintézist, de nem a régi, skolasztikus summák szerint, hanem az új idôk követelményeihez, viták és cáfolatok modorához és szerkesztésmódjához alkalmazkodva. S a ,,Kalauz'' körül egy sereg apróbb, alkalmakszülte, s részben a nagy műbe beolvasztott vitairatot. S egy majd ezer-háromszáz lapos szentbeszéd-gyűjteményt: prédikációkat ,,minden vasárnapokra és egynéhány ünnepekre''. Imádságoskönyvet, Kempis-fordítást. A ,,Kalauz'' írója életében három kiadást ért meg, s a következô században egy negyediket (1613, 1623, 1637, 1766); a prédikációk gyűjteménye két század alatt három teljeset (1636, 1695, 1768) és több rövidítettet. Mindkét mű -- ma úgy mondanók -- ,,siker'' volt. A régi magyarság számára az, amirôl szóltak: a hit, a vallás, az üdvösség és kárhozat dolgai megannyi lényeges, elsôrendű, életbevágó kérdést jelentettek; semmi nem lehetett olyan idôszerű, mint éppen ezek a problémák. A hajdani magyar olvasó nem fordult el a teológiától. Éppen ellenkezôen: éber érdeklôdéssel, személyes izgalommal fordult feléje. Aligha tévedünk, mikor úgy látjuk: a teológia hosszú száműzetés után, ismét elfoglalja az ôt megilletô helyet, s megkapja végre szerepét: hogy tájékoztasson, irányítson, szilárd alapot adjon és idôtálló, idôfölötti értékrendszert. Hogy helyreállítsa az értékek megbomlott hierarchiáját, s megadja Istennek, ami Istené, s a földnek is, ami a földé. Világszerte tanúi lehetünk a tomizmus reneszánszának: az illúzióival leszámolt s természetével és hivatásával számotvetett józan ember bíztató és erôs hagyományokon nyugvó kísérletének arra, hogy ismét megtalálja helyét a világban s ismét megtalálja a teljes világot. A filozófia ismét meghajlik a teológia elôtt, nem hogy lemondjon jogairól, hanem hogy igazi jogaiban megerôsödjék. Pázmányt sok kapcsolat fűzi a nagy skolasztikához. Stílusa is. Számos hivatkozása is Szent Tamásra, akit -- tudjuk -- gráci tanári éveiben magyarázott. S erôs reális érzéke, egyensúlya, a lét kiváló megbecsülése; az intellektus fontosságának világos elismerése és hangsúlyozása, -- hogy a hitben semmi nincs, ami ellenkezik az értelemmel, noha van benne, ami az emberi értelmet meghaladja; bár ô maga nem nevezhetô tomistának: mint jezsuita, rendjének éppen az ô korában kibontakozó voluntarista irányú skolasztikáját látszik követni: azt, amelyik a tomizmus erôs intellektualizmusával szemben a gondolkodásban lényeges szerepet juttat az akarati mozzanatoknak. Hogy Pázmány ébresztését ma elsôrendűen idôszerűnek érezzük, idôszerűbbnek, mint valaha: annak oka a teológiának ez a ,,reneszánsza'', -- nem annyira a maga területén, ahol legföljebb csak folytatásról lehet szó, nem újjászületésrôl: hanem a világban, a laikusok között. A feleletet, melyre annyian szomjaznak, a magyar Pázmány magyarul s magyar szív szerint tudja megadni a magyar szíveknek. S ha mások büszkék lehetnek Bellárminjukra és Suarezukra, vagy Cajetanusukra: miért ne legyünk büszkék mi Pázmányra? s miért ne úgy legyünk rá büszkék, mint élô erôre? -- ahelyett, hogy meddô s holt ,,tudományos'' anyagnak tekintenôk. Éppen ezért e könyvben, anyaga válogatásában, nem a tudomány, hanem az élet igényeit igyekeztünk érvényesíteni. Nem művek szerint haladtunk, s nem is jellemzô antológia-darabok egybeszedegetésére törekedtünk. Azt sem tettük, hogy minden rend nélkül pusztán ,,szép'' szövegeket, mint ô mondaná, zavart renddel egybehányjunk. Ott vannak elôszavai, érdekes irodalmi megjegyzései, prédikációi vagy a Kempis- fordítás elôtt például; -- ott vannak a ,,magyar'' Pázmány vallomásai, leveleiben s egyebütt elszórva munkáiban; -- ott van hatalmas ,,korszerű'' anyaga: az, amibôl ügyes kézzel korának szellemi drámáját bonthatnók ki; de ezúttal nem az író, nem a kortárs, nem a politikus, nem is a magyar Pázmány érdekelt. Hanem az a férfi -- s egyben nyája pásztora s nagy gondolkodó is --, aki itt áll a világban s tisztázni próbálja helyzetét: azt, ami fölötte való valóság, s azt, ami földi valóság. Viszonyát Istenhez, viszonyát a világhoz. S az Isten problémáját és az ember problémáját. Így alakult ki e kis könyv ,,szerkezete''. Elsô részében Pázmány Istenrôl szól hozzánk; másik részében az emberrôl. S mindazt, amit mond -- s ami, meggyôzôdésünk szerint, az ô vallásos élményének és tudásának mintegy magva, központja is -- mindezt két művébôl gyűjtöttük egybe: a ,,Kalauz''-ból és a prédikációkból. Elsôsorban könyvünk egysége kedvéért; másodsorban meg azért, mert a pázmányi mű zavarbaejtô gazdagsága már eleve arra kényszerít, hogyha csak szétszóródni nem akarunk még kereteink közepett is -- tallózásunk körét minél szűkebbre vonjuk. A szövegek bizonyára minden jellemzésnél hívebben jellemezni fogják Pázmány egyéniségét. Mielôtt átadnók neki a szót, még csak ezt jegyezzük meg, -- s ez éppen nem mellékes vonása: ez az erôs teológus erôs filozófus is, és mint filozófus, szenvedélyes igazságkutató. Számára a katolikus élmény igazságélmény is. Azért védi, azért vallja, azért hirdeti a katolikus vallást, mert igaznak ismerte meg. S olvasóitól, hallgatóitól sem követel semmit oly nyomatékosan, semmire nem ,,kéri, sôt kényszeríti'' ôket oly türelmetlenül, mint arra: fontolják meg a szembenálló érveket s válasszák közülük az igazságot. Pázmány Krisztus bajnoka; és Pázmány az igazság bajnoka: mert Krisztusban megtalálta az igazságot. Nem utolsó sorban kell példánknak lennie az igazság szenvedélyes szeretetében is. Szeretetében, s a megismert igazság tiszta és bátor szolgálatában. Mikor Pázmányt ébresztjük, magunkat ébresztjük: ébresztjük ôt, hogy fölébresszen és magunkra ébresszen minket. ======================================================================== Bevezetô Az igazság megismerésének szükségessége és haszna. Pázmány kifejti, melyek az igazság megismerésének akadályai, s milyen nélkülözhetetlen, fontos és hasznos, hogy igazságunk -- igazságnak megismert vallásunk -- hiteles voltát alapos bizonyságokkal támogassuk. Hitünk és az értelem közt semmi ellentét nincs; a természetes okosság kalauzunk az igaz hitre. Akit Isten csak vékony értelemmel szeretett is, ha megtekinti a kereszténységben eláradott sok ellenkezô és egymást kárhoztató vallásokat, lehetetlen, hogy fel ne ébredjen és a maga állapotáról gondolkodván az igazság keresésére és megismerésére ne gerjedezzen.[1] Mert ki lehet oly magafeledett gondtalan, aki -- megtekintvén az üdvösség tudományában való sok szomorú kötôdéseket, sok versengô hányakodásokat, sok unalmas veszôdéseket, melyekkel egymás között keserűséges gyűlölséggel és elmének háborgó tusakodásával egybebocsáttattak; azok, akik tudósabbaknak látszanak az isteni dolgokban, -- meg ne ütközzék? meg ne félemedjék? és teljességgel el ne rémüljön ezeken? Látván kiváltképpen, hogy az igaz hit, melynek elôttünk égô szövétnek gyanánt kellene világoskodni, a tanítók gyűlölséges vetekedésébôl csaknem kétségessé tétetik és a vég nélkül való disputációkkal úgy meghomályosíttatik, hogy az emberek majd bizonytalanná lesznek, mit kelljen hinni, hova kelljen fejüket hajtani, min kelljen megállani. Naponként halljuk, hogy ezt sokan érzik, és szívük szorongatásával, keserves lelki fájdalommal panaszolkodnak is róla. Adná Isten, hogy ezeknek panaszolkodásain szívük esnék azoknak, kiket a versengések gyönyörűsége keresztülragadott és csak fejük sem fáj a sok együgyűk veszedelmén. Vajha azok is, akik panaszolkodnak, fel akarnák szemüket nyitni: nem volna nehéz mind ennyi zűrzavarban is az igazság ösvényét megismerni. De az én ítéletem szerint derék akadály abból származik, hogy az Istentôl szívükbe csepegtetett jóindulatot virágjában megfojtják és eltemetik az emberek. És amint eszembe vehettem, három rendbeli emberek vannak, kiket három veszedelmes akadék tartóztat az igazság ismerésétôl. Elsô rendbeliek: akiknek eszük-kedvük teljességgel a világhoz ragaszkodott, és minden idejüket vagy az ifjúság kívánságaiban, vagy a fösvénység kereskedéseiben, vagy egyéb világi szorgalmatoskodásokban töltik. Ezek nemhogy mennyországba emelnék gondolatukat, de soha magukba sem szállanak; hanem oly mélyen merítették szívüket és kedvüket a testi és világi gyönyörűségekbe, hogy az isteni és mennyei gondolatokra nem fordíthatják elméjüket, és úgy élnek, mint az Epicurus disznai; úgy viselik magukat, mintha nem hinnék hogy vagyon Isten és mennyország, vagyon pokol és örök kárhozat. Ezek nem érkeznek, nem is igyekeznek az igazság keresésére; hanem hogy teljességgel religió nélkül ne legyenek és egyáltalában el ne szakadjanak minden isteni szolgálatnak és tiszteletnek külsô módját mutató gyülekezetek társaságától: minden okos gondolkodás nélkül vakmerôül, csak szerencsére azok után akarják nyakukat szakasztani és lelküket veszteni, kiktôl születtek, kikkel együtt laknak, kiknek birtokában vannak; és tovább nem akarnak tudakozni. Sôt, amint Izaiás mondja, nem akarják az utánuk kiáltó szózatot hallani; hanem mint a süket aspisok, bedugják fülüket, és a Szent Jób mondásaként csaknem azt mondják Istennek: távozzál el tôlünk, nem akarjuk a te útjaid ismeretét. Egyszóval úgy megbabonáztattak ezek a világ szemfényvesztô csalárdságaitól, hogy eszükbe sem veszik, amit szemükkel látnak és a Szentírás gyakran fülükbe rág: tudniillik hogy e világi dicsôség, gazdagság és gyönyörűség olyan, mint a rövid álom. Annakokáért az ilyen emberek, mivel nem okosságtól, hanem csintalan és buja indulatoktól hordoztatnak, nehezen mennek arra, hogy üdvösségükrôl gondolkodjanak, hanem ha Isten vagy betegséggel, vagy egyéb nyavalyával felébreszti ôket mély álmukból. Másik rendbeliek azok, akik gondolkodnak állapotukról; és minthogy nem bôrükben, hanem lelkükben jár a dolog, nem akarnának megcsalatkozni és az igazság helyett hamissághoz ragaszkodni. Azért meggondolják, hogy noha mindegyik vallásbeliek azt állítják, hogy ôk járnak igaz úton, ôk hirdetik és tanítják tisztán a Szentírást: de azért az ô vélekedésük nem teszi igazzá a hamisat. Azt is általlátják, hogy nem elég, hogy nekik igaznak tetszik vallásuk, hanem azt kell megtekinteni, ha elégséges és bizonyos okok hordozzák és viszik-e arra, hogy vallásukat Szentírással egyenes lénián folyó tudománynak ítéljék. Annakokáért ezek gyakran gondolkodnak állapotukról; gyakran sebesíttetik és szagattatik szívük sok gondolatuktól. De mivel elhitették egyszer magukkal, hogy a római vallás teljes bálványozással és babonás tévelygéssel: ingyen meg sem gondolják, hogy abban valami igazságot kelljen keresni. Sôt, mihelyt errôl gondolat ütközik szívükbe, mint valami ördögi sugallást és kísértetet, kirázzák elméjükbôl. Noha mentôl mélyebben megvizsgálnák, annál könnyebb volna az igazsággal ártani a hamisságnak és ennek minden erôs alkotmányát elrontani. A több ellenkezô pártok között pedig melyiket kelljen választani, nem tudják, mert mindegyikben oly dolgokat látnak, melyekben meg nem nyughatik lelkiismeretük. Innen következik, hogy mintha kétségbe esnének az igazság ismeretérôl, békét hagynak eféle gondolkodásnak és nagy veszedelmes bizonytalanságból azt mondják, hogy ôk Istenre bízzák dolgukat; a tanítók számadása, hogy a községet ilyen állapotra hozták; nem törik ôk abban fejüket, amit ennyi tudós ember el nem tud igazítani. És így az egy nemakarásnak akármit is nehézzé tevô akadályának keresztülállása miatt, csak vakmerôségbôl, elôbbi vélekedésükben maradnak és a maguk elméjében nevetségesen, de veszedelmesen, maguk rettegtetésére, gondolatukkal csinált váztól félvén, a régi igazságról értekezni sem akarnak. Azt pedig meg nem gondolják, hogy a Krisztus juhainak okosaknak kell lenni, hogy a báránybôrbe öltözött farkast meg tudják választani az igazi pásztortól, és hogy a tanítók kárhozata ôket meg nem menti. Ha e világ szerint életükben járó perük volna, soha úgy másra nem támaszkodnának, hogy maguk is dologhoz ne látnának: tehát sokkal szükségesebb, hogy az örök üdvösség dolgában maguk felnyissák szemüket, és a Szent Pál parancsolata szerint mindeneket jól megszórjanak, rostáljanak és magukra szorgalmatos gondot viseljenek. Mert nincs oly tudatlan vak paraszt, kinek módja ne volna az igazság ismeretében, ha gondja volna magára. De akik másra bízzák az igazság vizsgálását és csaknem azt mondják, hogy tudja a pap, mit hisznek: félô, hogy helyükbe mást ne bocsássanak mennyországba. Harmadkarbeliek vannak, kik mint a Noé bárkájából kibocsátott hollók, nem akarván a bárkába térni, és egyebütt nyugodalmat nem találván, valami tettetes ájtatosság színe alatt egy rút mocsaras fertôbe szállanak és azt mondják, hogy nagy az Isten irgalma s jóvolta: nem veti pokolra, akiket szent Fia vérével megváltott, akármi aprólék csalatkozásért. Azért csak a fundamentumot megtartsuk, azaz higyjük, ami a Hiszekegy Istenben vagyon; reméljük és kérjük a Miatyánkban foglalt dolgokat; igyekezzünk a Tízparancsolat megtartására: bár egyéb cikkelyekben különbség és közbevetés legyen is, azzal be nem árkoltatik az üdvösség útja. És jóllehet ezeknél nyilván vagyon, hogy sem a keresztségrôl, sem az úrvacsoráról nincs emlékezet a Credóban; mint hogy arról sincs tanuság a Credóban, hányak és melyek a Szentírás könyvei; noha azt is értik, hogy a Credónak igaz értelmérôl sok közbevetett versengés vagyon: úgymint Krisztusnak pokolra szállásáról, az Atyaisten jobbján ülésérôl, a közönséges anyaszentegyházról, a szentek egyességérôl, a bűnnek bocsánatáról, ha a bocsánat által valóban letörültetik-e a bűn, vagy csak elfedeztetik? és egyéb némely dolgokról; noha végezetre azt is tudják, hogy a keresztények között nincs és talán nem is volt oly eretnekség, mely a Credót, a Miatyánkot, a Tízparancsolatot általában megvetette volna; és így, ha elég az igaz hithez a három dolog vallása, egy eretnekség sem volt a kereszténységben: -- de mindezekkel semmit sem gondolnak, hanem elég nekik, ha imígy-amúgy elfedezhetik tévelygésük rútságát és lelki sebeik fenéjét megenyhíthetik. Hogy ezért ezeket a három köteleket, melyekkel számlálhatatlan lelkek vonatnak örök veszedelemre, elmetéljük; és jó feneket kerítvén, mozdíthatatlan fundamentumot vessünk az igazságnak: azt kell erôs bizonyságokkal állítanunk, hogy csak egy az igaz és üdvösséges tudomány, melyen kívül üdvösséget senki nem nyerhet. * * * Ha Istennek gondviselése nincs e világra, nem szükség (úgymond Szent Ágoston), az Isten tisztelésérôl szorgalmatoskodnunk.[2] Ha pedig a világ szépsége és lelkiismeretünk titkos indulatai minden embert arra vezetnek, hogy Istent keresse és neki szolgáljon: kétségkívül ugyanezen Isten módot is mutatott az igaz tudomány ismeretében, hogy ezáltal mint szép egyenes garádicson, Istenhez juthassunk és az ô igaz tiszteletét megadhassuk. Mivel pedig a Lactantius mondása szerint, akik hamisat hisznek és az isteni tiszteletben tévelyegnek, nem kisebb balgatagságban vannak, mint akik általában semmit nem hisznek: felette szükséges, hogy mindenekelôtt megismerjük, minemű hitben és vallásban kell Istennek kedvesen szolgálni. Azért ebben a második könyvben közönségesen a keresztény hitrôl megmutatom, hogy ennek hitelrevaló méltósága oly sok derék bizonyságokkal erôsíttetett, hogy aki okossággal akar élni, nyilván megismeri, hogy a keresztény vallás hitelesebb és hihetségesebb minden egyéb tudománynál. És aki mélyen megrostálja ennek igazságára támasztott bizonyságainkat, eszébe veheti, hogy ehhez kell ragaszkodni mindennek, aki el nem akar veszni. De talán valaki haszontalan munkának ítéli ezt a mi írásunkat, mivel keresztények között vagyunk, kik elhitték a keresztény hitnek igazságát; holott Tertullianus mondása szerint, aki igazán hiszen, mindeneknek elôtte azt hiszi, hogy az ô hite igaz, és ezen kívül nem kell igazságot keresni. Ennek felette a keresztény hitnek mélységes tudománya felülhaladja az emberi értelmet, és Istentôl belénk oltatott igaz hittel, nem emberi okoskodással ismertetik ennek igazsága. Tehát haszontalan más erôsségekkel támogatni az igaz hitet. De ha mélyebben elmélkedünk a dologról, felette hasznosnak, sôt szükségesnek találjuk ezt a munkát. Elôször: azokért, kik új tudományokat követnek a keresztény név alatt. Mert a keresztény vallásnak oly szépen egybeláncolt következése vagyon, hogy amint Lirinensistôl hallók, aki ennek egy cikkelyét felbontja, ha okosan és magával való ellenkezés nélkül akar cselekedni, a többi ágait is mind felbontja. Azért írja Szent Ágoston, hogy aki egy dologban megveti a kereszténységnek megrögzött egyenlô értelmét, szinte oly könnyen az egész kereszténységet megvetheti. És aki a Szentírás igaz értelmét attól a gyülekezettôl nem veszi, melytôl vette a Szentírást, sokkal bolondabbul cselekszik, hogysem ha teljességgel semmit nem hinne. Mivel azért minden újonnan támadott tudomány megveti tanítását annak a gyülekezetnek, melytôl a Szentírást veszi: következik, hogy semmiben ember bizonyos nem lehet az új vallás szerint, hanem éppen az egész keresztény hitnek fundamentumait kétessé teszi. És ha az új vallásoknak felvetett erôsségei után egy nyomban egyenesen megyünk, teljességgel kétessé kell tenni a keresztény hitet. Bizonyosan is tudom sok példákból, hogy akik értelmesek, soha az új tudományokban meg nem nyugosznak; sôt, amint ennekutána megmutatom Luther saját írásaiból, soha Luther maga sem volt állhatatos vallásában; hanem csak habozott, kapott kétfelé, mint a vízben haló ember. Hogy azért ezt a nagy kételkedésbôl és bizonytalanságból következô veszedelmet eltávoztassuk, szükség a keresztény hitnek hiteles voltát szép és minden kemény értelmet meghódoltató bizonyságokkal támogatni. Másodszor: azokért is hasznosak ezek a bizonyságok, kik állhatatosak az igazságban, mert nagy lelki vigasztalással szemlélhetik vallásuk méltóságát. És nem csak isteni hálaadásra indíttatnak azért a kedves szép ajándékért, de arra is gerjed akaratuk, hogy naponként öregbedjék bennük ez a mennyei kincs és gazdagság. Ennekfelette mivel a keresztény hitben sok dolgok vannak, melyek messze felülhaladják értelmünket és az emberi vélekedés szerint lehetetlennek látszanak: szükség, hogy szemünk elôtt forogjanak a keresztény hitnek bizonyságai, melyekkel az ellene tusakodó indulatokat és kísérteteket lenyomjuk és megfojtsuk magunkban. Oka, miért kell vallásunk hiteles voltát erôs bizonyságokkal állítanunk, a keresztény hitnek felséges méltóságából származik: mert emberi értelmet felülhaladó igazságot ad elônkbe, melyet csak az Isten szaváért, tanubizonyságáért és jelentéséért hiszünk. Mi pedig Istennek tulajdon szólását nyilván nem hallottuk, hanem a tanítók prédikálása által fogamzik bennünk az igaz vallás. De mivel, aki hamar hiszen, állhatatlan és hamar megcsalatik; és az Epicharmus mondása szerint az okosság erôssége az, hogy vakmerôül ne higyjünk: annakokáért, hogy az ember köteles legyen az Istentôl kinyilatkoztatott igazság hitelére, nem elég pusztán és száraz beszéddel elébe adni, hogy ezt Isten mondotta; hanem efelett kívántatik, hogy oly bizonyos jelenségek járuljanak az igazság hirdetése mellé, melyek ezt hihetôvé tegyék, és elegendô erôsséget állítsanak, melyektôl okosan és értelmesen vitessék ember a hitelre. Azért mondja Szent Pál, hogy a mi engedelmességünk okos legyen, azaz oktalanul és vakmerôül ne rohanjunk, hanem bizonyos okoktól vitetvén hajoljunk. Szent János is arra int, hogy minden szón el ne induljunk, minden léleknek ne higyjünk; hanem megértsük elôször, ha Istentôl vagyon-e. Mert nem elég a hitelnek kötelezésére, hogy valaki azt mondja, hogy Isten tanította, amit ô hirdet: hanem ennek bizonyságait kell mutatni, melyek az okos ember ítéletét meghajthassák. Hogy Isten megmutatná, mely elégtelen, ha ki erôsen hirdeti, hogy ô Istentôl vett tudományt tanít, de emellett derekas bizonysággal nem támogatja mondását: valamikor új jelenések által akarta tanítani híveit, csodálatos és hitetô jelenségeit adta, hogy övé a tanítás. Mózest csodatevô vesszôvel becsülé. Krisztus Urunk, ha bizonyos jelenségeit nem adta volna Istentôl eredett igaz tanításának, nem vétkeztek volna, akik be nem vették tanítását. Az apostolokat nemcsak nyelvekkel, de csodálatos jelenségek bizonyításaival is ékesíté. Noha azért Üdvözítônk méltán feddi a zsidókat és a királyi embert, hogy annakelôtte sok csodáit látván nem hittek és új csodákat kívántak, ezzel próbálván ôtet és kételkedvén elôbb tapasztalt hatalmasságában: de eféle hitetlenséget kirekesztvén, nemcsak tiltva nincsen, hogy bizonyos jelenségeit kívánjuk az isteni tanításnak, de sôt szükséges, hogy csak a sovány és puszta beszéden el ne induljunk, ha meg nem akarunk csalatni, -- akárki mint kiáltsa, hogy ô isteni tudományt hirdet. Azért írja Szent Ágoston, hogy noha a hit tanubizonyságtételen fundáltatik, de az okosságot ki nem rekeszti. Mert vigyázó elmével meg kell tekinteni, kinek kell hinni. Másutt azt mondja, hogy az Isten nem vonszol üstökön fogva a hitre, hanem hihetséges bizonyságokat ad elônkbe, melyek nélkül nem juthatunk a hitre. Azért ezek a bizonyságok, melyekkel a régi szent doktorok megmutatták a keresztény hitnek méltóságát és a pogányokat annak hitelére hódoltatták, arra szolgálnak, hogy emberi okosság szerint is megismerjük, mely méltó hitelre a keresztény tudomány; és hogy okosan cselekszenek, akik minden egyéb tudományt hátravetvén ehhez ragaszkodnak. Mert ugyanis ama szent és tudós fôemberek, kik által Isten kigyomlálá a vak pogányságot e világból; mivel a pogányok ellen nem harcolhattak Szentírásból, az ilyen bizonyságokkal megmutatták elsôben, hogy az ellenkezô tudományok ember természetébe plántált okossággal tusakodnak. Azután megfeleltek minden ellenvetésükre, mellyel a keresztény hitet gyalázták, megmutatván, hogy semmi olyat nem foglal magában a keresztény értelem, melyért valaki méltán idegenkedhessék tôle. Végezetre megbizonyították gyôzhetetlen jelenségekkel, hogy felette méltó hitelre a keresztény vallás, és hogy mentségük nem lehet Isten elôtt azoknak, kik ezen meg nem nyugosznak. ======================================================================== Istenrôl Az erôs bizonyságok alapján igaznak megismert, s az értelem, a természettôl belénk plántált okosság tanuságával egyezô vallás a keresztény katolikus. Ennek végsô alapja az Istenben való hit. Ahhoz, hogy Istent méltóképpen tiszteljük, elôbb meg kell Ôt ismernünk. Errôl szól a ,,Kalauz'' elsô könyve. Elsô részében arról, hogy ,,a teremtett állatok szép rendje, az emberi természet indulata, az igaz okosság vezérlése Isten ismeretére viszen''; a másodikban arról, ,,mint kell a világi szép alkotmányokban az Isten hatalmát és bölcseségét szemlélni''; a következô ötben az Isten természetérôl; a nyolcadikban végül arról, hogy ,,Istennek szolgálattal tartozunk''. A teremtô Isten megismerése. A tökéletes erkölcsnek és minden jóságos életnek gyökere és kútfeje az Istennek igaz ismerete.[3] Mert a Lactantius mondása szerint válhatatlanul együtt jár az Istennek igaz tisztelete a bölcseséggel. Mert ismerni kell Istent, és erre bölcseséggel jutunk; tisztelni kell ôtet, és az a religiótól vagyon. De elôl jár a bölcseség és istenismeret; abból fakad és következik az isteni tisztelet. Annakokáért valaki Istenhez akar járulni és az ô igaz tisztelete és szolgálata által üdvösséget kíván nyerni: elsôben a mennyei bölcseségnek vezérlésébôl hinni és tudni kell, hogy e világnak vezérlô ura, gondviselô fejedelme, teremtô Istene vagyon, ki mindenható erejével e világot alkotta, bölcseségével vezérli, gondviselésével szent nevének dicsôségére igazgatja. Azután azt kell érteni, hogy ez az igaz Isten mind hív szolgáinak, s mind ellene rúgolódzó engedetlen pártosoknak érdemük szerint igaz jutalommal fizet. Azért a keresztény hitnek és üdvösséges tudománynak felbonthatatlan fundamentumául kell azt vetnünk, hogy egy igaz Isten vagyon, kit azért neveznek a görögök Theosnak, mert általlát mindeneket, általhat mindeneket. Ezt a mi hitünk elsô fundamentumát nem volna talán szükség a természet tanításaival támogatni; mivel a pogány Aristoteles azt tanácsolja, hogy pálcával kell ütögetni, nem bizonyságokkal oktatni az istentagadókat; mindazáltal a híveknek lelki vigasztalására leszen, ha értik, mely szépen egyez és egyenes bizonyságot teszen a hit és az okosság a keresztény igazságról. Azoknak pedig, kik nyelvükkel vallják, de feslett életükkel és rút erkölcsükkel tagadják az Istent, ösztöne és ébresztôje leszen a természet az isteni tiszteletre és szolgálatra. Azért nemcsak a Szentírásból, de a teremtett állatoknak módos és bölcs rendelésébôl, csodálatos erejébôl, álmélkodásra indító ékességeibôl, hasznaiból, cselekedetükbôl és az emberi természetnek tulajdon indulatából oly nyilván ismerhetjük a világ urát és gondviselô kormányosát, hogy Szent Pál ugyan látásnak meri nevezni ezt az ismeretet. Ez okon mondja a Szentírás, hogy mentségük nem lehet, akik Istent nem ismerik: Sôt bolondoknak nevezi, akik csak szívükben is azt merik mondani, hogy nincs Isten. Mert nincs oly vad goromba ember, ki Istent nem látná a teremtett állatok tükörében. Mivel a mennyei és földi állatok nem egyebek szép renddel egybeszerkesztett garádicsoknál, melyeken a nagy Isten ismeretére juthat az értelmes emberek okossága. Isten természetérôl. Elsô dolog, melyet az isteni természetrôl tudnunk kell, az, hogy Isten magában végetlen, úgy, hogy nemcsak ereje és hatalmassága határozatlan; nemcsak helyre és megmaradásra nézve környékezetlen, mindenkor és mindenütt jelen lévén, de természetében is végetlen, és magában foglalja határ nélkül, valami tökéletes méltóság lehetséges.[4] A köveknek, fáknak, oktalan állatoknak bizonyos határral környékezett természete vagyon, és nincs ezekben annyi jóság, mint az emberben; az emberben sincs az angyali természet méltósága; az isteni természet pedig magában foglal minden tökéletes jóságot és méltóságot; úgy, hogy valami szépség, gyönyörűség, hatalom és méltóságos tökéletesség lehetséges, minden fogyatkozás nélkül ôbenne találtatik, ôbenne fénylik. Miképpen az arany forintban vagyon a két vagy három rézpénz haszna és vásárlásra való alkalmatossága, de nem olyan fogyatkozással, mint a rézpénzben: azonképpen valamit az Isten teremtett, sôt valamit az ô mindenható ereje teremthet, felségesebb méltósággal mind ôbenne vagyon, mint nyilván tanítja a Szentírás. Hogy az isteni természet méltósága végetlen, nemcsak a Szentírásban olvassuk, de az emberi okosság is nyilvánvaló jelenségekkel mutatja. Mert nem lehet annak bizonyos határral bekerített méltósága, akinél nagyobb és becsületesebb semmi nem lehet, és akitôl kell származni minden tökéletes jóságnak, mely a teremtett állatokban lehetséges. * * * Az isteni természetrôl így gondolkodjunk: noha az Isten szépnek mondatik, de nem olyan szépség vagyon ôbenne, mineműt külsô érzékenységünkkel megfoghatunk; nem olyan fényesség vagyon ôbenne, mineműt szemünkkel láthatunk. Mivel nem illendô az isteni felséghez, valamit a mi érzékenységünk elérhet. Azonképpen jó, bölcs, hatalmas az Isten; de nem olyan jóság, nem olyan hatalom és bölcseség vagyon ôbenne, mineműt mi gondolhatunk és elménkbe foglalhatunk; mert így csekély és fogyatkozott bölcseség, hatalom és jóság volna benne; hanem ennél a bölcseségnél, melyet mi gondolunk, végtelenül nagyobb a mi Istenünk bölcsesége. Végezetre az Istenben vagyon minden erô, méltóság és tökéletesség, mely a teremtett állatokban találtatik; mert Szent Pál mondása szerint ôtôle, ôáltala, ôbenne vannak mindenek; és valami Istentôl teremtetett, ôbenne élet volt; -- de nem úgy vannak ezek Istenben, mint a teremtett állatokban, tudniillik határozva és fogyatkozásokkal beboronálva, hanem végetlenül, minden fogyatkozásnak sonkolya és söpreje nélkül. * * * Az Istennek változhatatlansága magával hozza, hogy soha semmi új tudomány ôbenne nem kezdetik, hanem öröktôl fogva mindeneket általlátó bölcseséggel tündöklik.[5] Azért mondja a Szentírás, hogy Istenben vagyon minden tudományok kincse. Másutt olvassuk, hogy Isten szemei általlátják az ember szívét és a föld mélységét, és amint Szent Pál írja, semmi nincs ôelôtte láthatatlan: mezítelen és nyitva minden rejtek az ô szeme elôtt; tud ô mindeneket. Az okosság is arra mutat, hogy mivel az Isten természete végetlen, értelme is végetlen legyen; és valami ismerhetô, azt mind általlássa. Mert fogyatkozás nélkül nem lehetne Isten, ha valamit újonnan tanulhatna. Errenézve mondja a Szentírás, hogy Isten öröktôl fogva tudott minden jövendô dolgokat. Sôt nemcsak a jövendôt látják Isten sokranézô szemei, de azt is tudják, mi következnék, ha ilyen vagy amolyan dolog lenne, mely soha nem leszen. Ez pedig az Istennek végetlen bölcsesége, noha számlálhatatlan jelenségekben, de az én ítéletem szerint fôképpen öt dologban fénylik. Ez az öt dolog: elôször hogy mindent tud és ismer; másodszor hogy mindent fogyatkozás nélkül, teljesen, lényegében és állandóan tud és ismer; harmadszor a világ tökéletes alkotmánya; negyedszer Istennek a világra való örökös és fáradság nélküli gondviselése; végül, ötödször: Mindezeknél mélyebben kinyilatkoztatja az isteni bölcseségnek végtelenségét a mi Üdvözítônk testesülése, melyrôl az angyalok is sokat az anyaszentegyház tanításából értettek. És noha számtalan csoda dolgok fénylenek ebben az isteni bölcseség találmányában: de fôképpen az, hogy Urunk testesülése által az Isten igazságának, mely a bűn ellen felgerjedett vala, úgy lôn elég, hogy az irgalmasságnak legnagyobb és becsületesebb jelensége abban nyilatkoznék ki. Ennekfelette azon egy munkával nemcsak régi nyavalyánknak szerze orvosságot, de az emberek életének tökéletes rendelésére is példát ada: sanyarúságainak és kínjainak emlékezete által a békességtűrésre ébresztô ösztönt hagya. Végezetre, amit sem angyali, sem emberi elme meg nem tudott volna gondolni, azt művelte: tudniillik, hogy az Isten emberré lenne; az öröktôl fogva való idô szerint születnék; a halhatatlan és sérülhetetlen meghalna és sok nyomorúságok alá vettetnék. Mert noha az isteni természet magában semmit nem szenvedhet, mástól sem születik: de minthogy az isteni személy úgy egybeköttetett az emberi természettel, hogy a személynek egyvoltában igaz Isten és igaz ember a mi Megváltónk: azon egy igaz emberrôl és igaz Istenrôl mondjuk, hogy szülelett, meghalt, feltámadott érettünk. Az ember megbántotta a teremtô Istent; lázadásával, bűnével elrontotta a teremtés tökéletes művét. De Isten, végtelen irgalmában és szeretetében, az elsô Ádám vétkét jóváteendô, második Ádámként önnön egyszülött Fiát küldte el; Isten emberré lett, hogy megnyissa az ember elôtt az Istenhez vezetô utat. Pázmány vallásos életének és tanításának legmélyebb élménye ez: a megtestesülés, megváltás és kiengesztelés misztériuma. Krisztus emberré született értünk; Krisztus szenvedett és meghalt értünk; Krisztus a mi közbenjárónk, áldozatunk, engesztelésünk; s mert megharcolt értünk s vére váltságán megvett minket, Krisztus a mi királyunk. S itt, Krisztus királyságának gondolatában az ember életét örökös vitézkedésnek látó barokk fölfogás egy nagy középkori gondolattal találkozik: a szentágostoni civitas Dei -- civitas Diaboli világképével. A megváltó Isten megtestesülése. A Királyok könyvében olvassuk, hogy egy özvegyasszony fia véletlenül meghala, és nem találván a keseredett anya egyéb vigasztalást, Elizeushoz futa, lábaihoz borula; addig esedezék, addig áztatá könnyhullatásaival a földet elôtte, hogy megesék szíve a prófétának: inasát, Giezit a halottas házhoz küldé, kezébe adván istápját, mellyel támogatni szokta vala vénségének erôtlenségét, és megparancsolá, hogy azzal illesse s elevenítse meg a holttestet.[6] De megértvén Elizeus, hogy ezzel meg nem éledett a gyermek, maga méne a halotthoz; úgy egybevoná és kicsinyíté magát, hogy a holttestre borulván szemeit szemeihez, kezeit kezeihez, lábait lábaihoz tenné; és így elsôben megmelegíté, végre megeleveníté a holt gyermeket. Hasonlót cselekedett mivelünk a próféták Ura és Atyja, Istennek bölcsesége. Meghalt vala bűnében az emberi nemzet: Isten az ô jóvoltának gazdagságát mutatván nem akará érdeme szerint elhagyni; hanem hogy újonnan lelki életre támasztaná, elküldé Mózest csodatevô vesszejével; elküldé prófétáit, kik a törvénynek súlyos pálcáival eléggé illeték, sôt ütögeték az emberek szívét: de lelki életet és érzékenységet nem adhatának néki. Mert ha törvény által lehetett az igazulás, hiába halt meg a Krisztus. Ami tehát lehetetlen volt a törvénytôl, azt maga az Isten Fia vivé végbe; és aki régen sok nyelveken, sok képek és árnyékok által szólott, maga jöve hozzánk születése által: végetlen nagyságát, melyet az egek és föld meg nem környékezhetnek, annyira egybevoná, és amint szól az írás: az igét annyira megrövidíté, magát annyira megüresíté és kicsinyíté, hogy gyermeki testtel egyesülvén, a szoros istállónak kisded jászolában férne. Így eleveníté a kárhozat halálába esett embert. * * * Az Istennek végetlen szeretete és irgalmassága soha semmiben nagyobb cselekedetét és jelenségét nem mutatta, mint a Fiúistennek emberré létében.[7] Krisztus Urunk, mértékét akarván mutatni az isteni szeretet nagy voltának, azt mondja, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy egyetlenegy Fiát adta. Nem földi paradicsomot, mint Ádámnak; nem tágas földeket és bô majorságokat, mint Ábrahámnak; nem világi országot és birodalmat, mint Dávid királynak; hanem az ô szent Fiát; nem fogadott fiát, hanem Unigenitum, egyetlenegy Fiát, magával egyenlô természetű Fiát adta; nem mulatságra, hanem munkára, fáradtságra, halálra adta érettünk, mikor emberi testbe öltöztette. Ó, végetlen szeretet! ó, kimondhatatlan irgalmasság! Sok egyéb cselekedetekben fénylik Istennek hozzánk való kegyelme és szeretete; de mikor ezt kelletni és ismertetni akarta, azzal ajánlotta, hogy szent Fiát nékünk adta. Ez bezzeg felettébbvaló, mindeneket fölülhaladó szeretet, melyet emberi elme meg nem érthet, emberi szó ki nem mondhat, emberi tehetség meg nem hálálhat; mert ez igazán irgalmasságnak feneketlen tengere. Hová lehet annál irgalmasabb szeretet, vagy szerelmesebb irgalmasság, minthogy a mi Istenünk miérettünk, elvetett teremtett állataiért, kikre szüksége nem volt, sôt ellenségeiért szolgai ábrázatba öltözött, hogy betegségünkbôl meggyógyítana, fogságunkból megszabadítana, veszedelmünkbôl kimentene? Számtalan nyavalyákba estünk bűneinkkel; orvosunkhoz nem mehettünk erôtlenségünk miatt; hanem ô jöve hozzánk, hogy meglátogasson, meggyógyítson. Ördög tömlöcében bűnök láncával kötözve valánk; reménységünk nem lehetett, hogy magunkat felszabadítsuk; hanem a Fiúisten magát adá, hogy ôrajta kiváltózzunk; aláhajla, hogy felemelje az elesett embert; megüresíté magát, hogy mi gazdagodjunk; befedé fényességes orcáját, mint Mózes, hogy ôvele nyájaskodhassunk. És miképpen a nap, hogy alkalmatos esôt szerezzen a földnek gyümölcsöztetésére, felemelvén a felhôket, befedi, noha el nem veszti tulajdon fényességét: úgy a mi Istenünk, hogy minket mennyei áldásoknak harmataival nedvesítene, emberi természetnek felhôjével isteni méltóságát elrejté. Ugyanezen testesülésben oly erôsen és édesdeden adá magát emberekhez az isteni személy, hogy minden egyéb egybekötésnél nagyobb és erôsebb az isteni személynek és emberi természetnek egybefoglalása.[8] A házasságban nagy egyesülés vagyon a két személy között; a test és lélek között ennél is nagyobb; de ezeknél felségesebb, nagyobb és erôsebb az isteni személynek egybefoglalása a halandó emberséggel. Mert a házasságban két személy és két természet marad: de a testesülésben két természetnek egy személye vagyon. A test és lélek egymástól elválik halál által: de az isteni személy soha el nem vált Krisztus testétôl- lelkétôl, még mikor a lélek kiszakadott is a testbôl. A mi lelkünk e világon malaszt által, azután dicsôség által Istennel egybefoglaltatik, de egy személlyé Istennel nem tétetik; csak szinte a testesülés minden egyesülésnél nagyobb, mely úgy egybefoglalja az isteni személyt az emberi természettel, hogy Krisztusról valóságosan mondhatja a teljes Szentháromság, amit csúfolva mondott vala Ádámról: ihol az ember olyan, mint egy közülünk. Mi pedig hálaadó szeretettel dicsekedhetünk, hogy Isten olyan, mint egy közülünk. Ha azért az ótestamentumban nagy szerelemnek bizonyos jelensége volt, hogy Isten az ô sátorát a zsidó nép között felvonatta: mennél bátorságosabb jelensége vagyon nálunk az Isten szerelmének, mikor nem sátrat, hanem emberi testet épített magának a mi vérünkbôl és személye szerint közénk szállott, Emmanuellé, velünk lakozó Istenné lévén! * * * Nem egyébért jött, hanem miérettünk, a mi jónkért és üdvösségünkért.[9] Ha Emberfia lett, azért lett, hogy mi Isten fiai legyünk. Ha kisded gyermek, azért ilyen, hogy minket tökéletes férfiakká tegyen. Ha erôtlen, azért olyan, hogy a mennyei útnak járására minket vastagítson. Pólyába kötöztetett, hogy minket a bűnök kötelébôl megoldozzon. Tejet szopott, hogy minket mennyei eledellel tápláljon. Kicsinnyé lett, hogy minket nagyokká tegyen. Posztódarabocskákba takartatott, hogy minket az igazságnak menyegzôs köntösébe öltöztessen. Szegénnyé lett, hogy minket gazdagítson. Nincs helye a szálláson, hogy nekünk helyünk lehessen mennyországban. Idegenben születik, hogy minket mennyei hazánkba vigyen. A rovóktól beiratik, hogy mi az élôk könyvébe irassunk. Adófizetésre köteleztetik, hogy minket ördög fogságából fölszabadítson. Barmok jászolába helyeztetett, hogy minket, kik bűzhödtünk, mint barmok, ganéjunkban, rútságunkból kiemeljen. Sírva született, hogy a mi könnyhullatásunkat megszárassza. Ó, kedves sírás, mely megszabadít az örök sírástól és fogcsikorgatástól! ó, áldott posztócskák, melyek letörlik bűneink rútságait! ó, felséges jászol, melyben nem barmok szénája, hanem angyalok kenyere helyeztetik! ó, felséges könnyhullatások, melyekben a bűnök, mint vízözönben, elmerültek és mi megmosattunk. A megváltó Isten kereszthalála. Eljövén az idô, melyben ki kellett nyomni az igazi szôlôt a kereszt satuján, a földre döjtött keresztre hanyatt fekteték a meztelen Jézust; és amiképpen Ádám kinyujtá kezét a tilalmas gyümölcslopásra, úgy a mi váltságunk a keresztnek oltárára terjeszté szent kezeit; és mint Izsák a rakás fa tetején nagy engedelemmel nyakára várta atyja vágását, úgy az ártatlan Krisztus szelíd és engedelmes szívvel minden idegenség nélkül várta a hóhérok szegezését.[10] Ragadván azért a kegyetlen hóhérok bal kezét, mely szívéhez közelebb vala, temérdek vasszeggel, nagy öreg pöröly ütésével a fához szegezék. Ó, felséges Atyaisten! Ó, végetlen bölcseségű szent Isten! Ha a Salamon templomában nem akarád, hogy pöröllyel illetnének csak egy követ is: mi dolog, hogy a Szentlélektôl építtetett Templom ily kegyetlen pörölyözéseket szenved? Ragadák a többi hóhérok jobb kezét Krisztusnak, és mind azt, mind a két lábát általlyuggaták és szaggaták temérdek vasszegekkel. Annakokáért, miképpen a világ kezdetén a földi paradicsom négy igen szép és bôséges forrással nedvesíttetett és gyümölcsössé tétetett: úgy a mi édes Üdvözítônk négy mélységes sebeibôl lelkünk mosogatására és gyümölcsözésére négy bôséges, de véres kútfejek áradának. Ó, áldott Jézus, mely méltán mondatol fájdalmak emberének! mivel ennél nagyobb fájdalmak nem lehetnek, mint mikor a kezek és lábak sűrűséges inai és apró csontocskái megszaggattatnak és egyberontatnak; melyre nézve minden fájdalmai között leginkább azt emlegeti Krisztus, hogy kezeit- lábait általlyuggatták és annyira kicsigázták tagjait, hogy megszámlálhatták minden csontjait. Valaki nem hiszi, mely nagy kín és fájdalom a kezek és lábak szegezése, könnyen eszébe veheti, ha történetbôl egy tűhegy mégyen körme alá. Ó, dicsôséges kezek, melyek az eget-földet alkották! Ó, áldott lábak, melyek elôtt a halál és ördög elfutamodnak! Micsoda szegek, micsoda sebek ezek, melyek titeket szaggattak? Az én kezeim gonoszságai, az én indulataim álnokságai szerzették ezeket a fájdalmakat. Ó, felséges Atyaisten! nézz ezekre a Te szent Fiad sebeire és fájdalmaira, melyeket az én bűneim orvoslásáért szenvedett. Fogadd kegyelmesen ezt az áldozatot és ennek érdeméért bocsásd meg sok gonoszságaimat. * * * Keresztények! természetünk hozta, hogy mikor kedvesünk meghal, annak utolsó szavait és cselekedeteit mélyen elménkbe oltjuk; méltó azért, hogy a mi lelkünk szeretôjének utolsó cselekedeteit megtekintsük; és ha az ô életének példájából minden tökéletes életre tanuságot vettünk, az ô halálából a mesterségek mesterségét, a jó kimúlásnak módját igazán megtanuljuk. Tudván azért Krisztus, hogy éppen megteljesítette, valamit isteni rendelésbôl a próféták jövendöltek; látván, hogy az ô Szent Atyjának haragja megenyhült, hogy az ördög meggyôzetett, hogy a világ váltságának ára teljesen megfizettetett: megkóstolván a spongyában és izsopban neki nyujtatott ecetet, nagyon felkiálta. Micsoda kiáltás volt ez, megmagyarázza Szent Pál: erôs kiáltással, úgymond, és keserves sírásokkal könyörge az ô Szent Atyjának; és azután fejét lehajtván kibocsátá lelkét, hogy mint a Noé bárkájából kibocsátott galamb, hírt hozna és jelt adna az Istennel való békességrôl és a harag özönének szűnésérôl. Mi dolog ez, édes Üdvözítôm? Sírva, kiáltva, imádkozva, fejet hajtva adod ki lelkedet? Ó, végetlen szeretet! ó, becsülhetetlen kegyelmesség! Nem sirattad, Uram, nem sirattad magadat, hanem az én sok bűneimet; nem kesergetted kínszenvedéseidet, hanem az én gonoszságaimat. És mivel születésedben nem volt bölcsôd, életedben nem volt házad, halálod óráján sincsen inged; hanem ágyad a kemény keresztfa, vánkosaid a vasszegek, szuperlátod az egek. Semmi kedvet, semmi könnyebbséget nem kerestél testednek; hanem csak Istenhez kiáltottál, csak könyörögtél és fejedet meghajtván igaz engedelmességgel az Isten akaratára kibocsátád lelkedet. Ezt kell a keresztény embernek halála óráján követni; nem a test kedvét keresni, nem a világon kapdosni, hanem Istenhez kell folyamodni, bűnünk bocsánatát sírással tôle kérni, az ô szent akaratához mindeneket alkalmaztatni. Ó, én kemény szívem, mikor epedsz meg bánatodban, ha akkor nem bánkódol, mikor a te Istened meghal éretted? Nézd, ó, én lelkem, a te Megváltód holttestét a keresztfán. Látod-e, mint beestek szent szemei, megkékültek szent orcái, megmerevedtek hideg tetemei, megfeketedtek szent tagjai, lábbal tapodtatik földre folyt szent vére? Follyatok én szemeim könnyhullatási, ha vérrel folynak a Krisztus sebeinek forrási. Szerelmes Uram, édes Megváltóm, a Te szent halálod oltalmazzon engem az örök haláltól. * * * Vége vala immár a Krisztus életének, de nem lôn vége szenvedésének. Mert nem csak a Mózes törvényének rendeléséért, hanem a húsvétnak és a szombatnak becsületéért ugyanazon nap le akarván venni a keresztekrôl a testeket, megronták szárát a két feszített embernek, hogy meghalnának, Mikor látták volna, hogy Krisztus immár megholt, csontjait meg nem törék, hogy az írás beteljesednék; hanem hogy bizonyosabbak lennének halálában, egy a vitézek közül általveré dárdájával oldalát, melybôl vér folya ki váltságunkért, víz folya keresztelésünkért. Ó, áldott Jézus, mely bôkezű, sôt tékozló vagy szent véred kiontásában! Egy csepp véred elégséges volt az egész világ váltságára, de hogy bôséges lenne fizetésed, és ahol bôvelkedett a bűn, annál inkább bôvelkednék a kegyelem: kiadád mindenestül testedben széjjeloszlott véredet, mikor megostoroztattál; agyad veleje körül valami vér találtatott, mind kinyomá a töviskorona; az erek vérét épen kibocsáták a vasszegek érvágásai; csak a szíved vala hátra, és íme azt is általverik, annak is vérét bocsátják. Méltán mondhatod immár, lelkünk szeretôje, az emberi nemzetnek ama drága szókat: megsebesítetted, édes jegyesem, megsebesítetted az én szívemet. Ó, áldott seb! ó, dicsôséges nyílás! Nem egyéb, keresztények, a Krisztus oldala sebe, hanem egy száj, mely az Isten szeretetét hirdeti; egy ajtó, melyen az oltalom városába és a Noé bárkájába mehetünk, hogy a veszedelmektôl szabaduljunk; egy kôhasadék, melyben bátorsággal nyugodhatunk. Ebbe a hasadékba hívja Krisztus a híveket, mikor azt kiáltja: galambom, jöjj a kôlyukakba, jöjj a kôhányások hajlékába. Kicsoda ez a kô, ha nem, akirôl Szent Pál írja: Krisztus a kôszikla? Micsodák a lyukak, ha nem a szegek helyei? Micsoda a kôhányások hajléka, ha nem a dárda helye? mely oly tágas vala, hogy Szent Tamás egészen kezét bele tehette, noha csak ujját bocsátotta a szegek helyébe. Keresztény ember, hagyd el a világ hajlékait, az ördög vendégfogadóit; lakjál ebben a kôsziklában, mint egy galamb: csinálj itt fészket lelkednek. Ha bűneid rettegtetnek, fuss a Krisztus oldala nyílásába; és eszedbe vevén, hogy nagyobb az Isten irgalma, hogysem a te vétked, megbátorodol. Ha az Isten haragját fejed felett látod, menj be az igaz kôszikla szakadásába, és megszűnik rettegésed. Ha az ördög és világ kísértetei ostromolnak, szaladj a kôszikla-hasadásba, és megüresedel félelmedtôl. Ha a világi keresztek és sanyarúságok szorongatnak, ha ellenségeid prédára keresnek: röpülj a kôlyukba és oltalom alatt leszesz. Mert ha a szent mártírok bátorsággal nézték testük szakadását, örömmel látták vérük folyását: abból volt, hogy az ô lelkük a Krisztus sebeiben lakozott és a kôsziklától megkeményedett, mint a kôszikla. Annakokáért bátran azt kiáltották, amit Szent Jób: Uram, állass melléd engem, sôt fogadj be szent sebeidbe, és nem félek, akárki támadjon ellenem; mert erôs váram és gyôzhetetlen bástyám nekem a te szent sebed. Végezetre, ha bűneid sokaságával terheltetel és lenyomatol, szaladj ebbe a Krisztus oldala sebébe: mert ha Szent Tamás hitetlenbôl hívô lett, mihelyt kezét bocsátotta a Krisztus oldalába, te is mindjárt Krisztus galambja és jegyese leszesz, mihelyt az ô oldalában fészket szerzesz. * * * Ó, élet megadója! ó, halál rontója, Krisztus Jézus! ki, hogy engem az örök kárhozatnak ítéletétôl megmentenél, Pilátustól megítéltetél és halálra kárhoztatál; hogy engem felemelnél, megaláztatál; hogy engem megmentenél, halálra adatál; hogy engem becsülnél, meggyaláztatál; vigyáztál, hogy engemet nyugosztalnál; böjtöltél, hogy engem mennyei dicsôséggel elégítenél; fáradtál, hogy engemet könnyebbítenél; egynéhány pénzen eladattál, hogy én megváltatnám; megfogattál, mint gonosztévô; csúfoltattál, mint bolond; megszentenciáztattál, mint országháborító; megölettél, mint nyilvánvaló gonosztévô: hogy én érettem, mint kezes, megfizetnél; mint szószóló, könyörögnél; és nékem, mint bíró, megengednél. Nem fordítád el füleidet rágalmazóid kiáltásaitól, szent szájadat a keserves epétôl, szent orcádat a pökdösésektôl. Nem vonád el szent fejedet a töviskorona elôtt, nem rántád kezedet-lábadat a vasszegek elôtt. Ó, én lelkemnek váltsága! ó, én életemnek gyönyörűsége! az én szemeim szemlélték a tilalmas gyümölcsöt, és a te szemeid fedetének be érette; az én lábaim mentek a fához, kezeim nyúltak az almához, és a te kezed-lábad szegeztetik a kereszthez; az én szájam ízlelte a tiltott gyümölcsöt, és a te szájad keseredett érette; én loptam, és téged akasztanak fel érette; enyém a vétek és tiéd a büntetése. Nincsenek, Uram, az emberi nyelvnek oly szavai, melyekkel ezeket megköszönhesse. Nincs az emberi akaratnak annyi tehetsége, hogy ezeket meghálálhassa. Hanem a te végetlen kegyességed elôtt földre borulva azt a vért, melyet én érettem kiontottál, azt a halált, melyet én érettem szenvedtél, sírva és zokogva terjesztem elôdbe és alázatos buzgósággal könyörgök szent Felségednek, hogy ennyi sok és nagy szenvedéseid ne legyenek énbennem haszontalanok. Krisztus engesztelônk és közbenjárónk. Kiváltképpen tiszte és hivatala volt Krisztusnak, hogy Istent megengesztelje és az emberi nemzettel megbékéltesse; kire nézve a Szentírás ôtet Isten és ember közbejárójának nevezi, de felséges közbenjárónak, az új és jobb testamentum közbenjárójának.[11] Nem olyan közbenjáró volt Krisztus, mint Mózes, ki az Isten és a zsidók között az írott törvény kiadásában szolgált; sem olyan, mint Jób, ki Istentôl kegyelmet nyert egynéhány barátjának; sem olyan, mint az angyal, mely a babiloni fogság szabadulását nyerte a zsidóknak: hanem az egész emberi nemzetet Isten haragjától és örök veszedelemtôl szabadította az új testamentum közbenjárója. Azt mondjuk közbenjárónak, ki az egybeveszett haragosokat és egymásgyűlölôket békességre és egymás-szeretésre hozza. Hogy pedig a közbenjárás foganatos legyen, szükségképpen kívántatik, hogy a közbenjárónak mind a két ellenkezô résszel barátságos jóakarata és kötelessége legyen. Mert a közbenjárónak a bűnös mellett való törekedésre jóakaratból kell indíttatni; annál is, akitôl bocsánatot akar nyerni, tekintetben kell lenni, hogy hasznos legyen közbenjárása. Mivel azért Krisztusban isteni és emberi természet találtatott: mind a két féllel nagy szövetsége és kötelessége volt; az emberért imádkozhatott, az Istent becsületes méltóságával meglágyíthatta, haragját engesztelhette: kegyelmet és örök békességet nyerhetett az emberi nemzetnek. Kétképpen szokott békességet szerezni a közbenjáró. Elôször könyörgéssel, kérvén a megsérült részt, hogy a vétkest kedvébe vegye, hogy jóakaratát tôle meg ne vonja, hogy terjessze irgalmasságának jóhírét, annak megengedvén, akin bosszúját tölthetné. Másodszor, a kéremlés felett arra kötvén magát, hogy eleget teszen a sérült résznek mindenekrôl, valamiben megbántódott. A mi édes Üdvözítônk mind a kétképpen mediator, közbenjárónk Isten elôtt. * * * Szükséges hogy ha a Krisztus megengesztelte és megbékéltette szent Atyját, a mi részünkrôl se legyen akadék, hanem megbékéljünk mi is Istenünkkel. Mert bár a két ellenkezô félnek egyikét megengesztelje és békességre bírja is a közbenjáró: de ha a más fél nem akar megbékélni, fennmarad az ellenkezés és gyűlölség. Azért nem elég, hogy az Isten részérôl kész a békesség: kívántatik, hogy mi is megbékéljünk Istenünkkel. Ezt Szent Pál felséges szókkal adta a Corintus-városiak elébe: Isten minket megbékéltetett magával Krisztus által; mert Istenség volt Krisztusban és a világot magával megbékéltette. Minket pedig, mint követeket, maga képében küldött. Mintha Isten szólana általunk, könyörgünk Krisztusért néktek, hogy megbékéljetek az Istennel. Ezek a Szent Pál szavai, melyekben azt hirdeti, hogy Isten megbékélt a világgal; másfelôl hatalmas kéréssel esedezik Isten nevével, hogy megbékéljünk Istenünkkel. Mi dolog ez, Szent Pál? Ha Krisztus megbékéltetett, miért kell nekünk fáradnunk a békélésben? Nem elég, hogy Krisztus könyörgésével, szent vére sarcával megelégítette és engesztelte szent Atyját; hanem a mi részünkrôl kívántatik, hogy igaz hit, szeretet, penitencia által bűneinkbôl kifeseljünk és életünket tökéletes erkölcsökbe foglaljuk. Ezt pedig oly igen kívánja Isten, hogy nemcsak erôs parancsolatával kötelez, hanem hogy édesdedebben lágyítsa és vonja szívünket, ugyan könyörög, hogy a Krisztus közbenjárását haszontalanná ne tegyük gonoszságunkkal, hanem amint Isten kész a békességre, úgy mi se cselekedjünk ellenkezô és gyűlölségújító dolgokat. Nem azon kér Szent Pál, hogy engeszteljük Istent, hanem hogy mi tegyük le az Istennel való ellenkezést; mert az Isten részérôl kész az engedelem, megvagyon a békesség; csak rajtunk ne múljék, csak mi ne akarjuk Istenünket ellenségül venni. Mivel azért Isten segítségével tehetségünkben vagyon, hogy békességünk legyen Istennel: jaj ki nagy romlásunkra leszen, ha az Istennek ily nagy irgalmasságát megvetjük! ha mégis ujjat akarunk vonni és gyűlölséget űzni Istenünkkel! Jer, szerezzünk tehát állandó békességet Istenünkkel; boruljunk irgalmassága széke elébe és könyörögjünk: ó, szent Isten! te engemet semmibôl teremtettél magad hasonlatosságára, fiaddá fogadtál, és mennyei boldogságodban részt ígértél. Te ôriztél és oltalmaztál számtalan veszedelmektôl; szent Fiad vérével örök haragnak és kárhozatnak veszedelmébôl felváltottál. De jaj! mely háládatlan voltam a te jóvoltodnak! Te végtelen jó és minden jónak bôséges forrása lévén, utánam jártál és kértél, hogy veled megbékéljem, barátságodat meg ne vessem; én pedig futottam elôtted és bűneim undokságaival ingerlettem haragodat. Te minden nap sokasítottad rajtam jótéteményeidet; én pedig szünetlen bosszantottam kegyességedet. Ígéreteddel és adományaiddal semmit nem gondoltam; veszedelmemet keresve kerestem. Inkább szerettem a teremtett jókat, hogysem a teremtôt; a hiúságot, hogysem az igazságot; a bűnök undokságát, hogysem a mennyei boldogságot; az ördög rabságát, hogysem a te békességedet. Bánom és szégyellem, Uram, ennyi gonoszságaimat és elôtted földre borulva irgalmat kérek bűnös fejemnek. Krisztus királysága. A világi királyság embereknek testén és külsô jószágán uralkodik; lelkén, akaratán, értelmén nincsen birodalma; sem esôt, sem tiszta idôt, sem hevet, sem hideget nem adhat; és amint Izrael királya megvallá: egy betegséget minden erejével meg nem gyógyíthat.[12] Célja ezért és határa a földi királyságnak az, hogy gondviselése alatt hívei között igazság tartassék, idegenek hatalmaskodása megzaboláztassék. De a Messiás királysága lelkünkre hat, értelmünkön és akaratunkon uralkodik; ha testünket megöli, lelkünket is pokolra vetheti; lelki ellenségeinktôl, bűntôl, ördögtôl oltalmaz; és nem evilági csendességet, hanem a mennyei boldogságnak nyugodalmát szerzi híveinek. Méltán mondja tehát Krisztus, hogy az ô királysága nem világi. Mert az ô hadakozásának nyeresége az emberek lelke, adója a hívek imádságai, fegyvere az Isten igéje, békessége az Isten engesztelése. Az ô országában találtatik a hitnek igazsága, a tudomány tisztasága, a parancsolatok szentsége, az erkölcsök tökéletessége, a mennyei ajándékok gazdagsága. Ó, mely nagy hálaadással tartozunk az Istennek, hogy ilyen királyt adott, ki, igaz ember lévén, példát adhat; és amint Szent Pál mondja: minden nyavalyáinkban részesülvén, szánakodhatik gyarlóságainkon. Mivel a bűntôl megválva, minden kísérteteinket megkóstolván, tudja savunk ízét; és azokból, amiket szenvedett, megtanulta, mely súlyos az engedelem igája. Annak felette igaz Isten lévén a mi királyunk, erejével és bölcseségével minden fogyatkozásainkat megorvosolhatja. Ha azért boldog ország, melynek igaz, okos, istenes királya vagyon, ki alattvalóit külsô ellenségtôl oltalmazván, jó gondviselésével békességes állapotban, igazság szerint vezérli: minemű nagy boldogság ez, hogy oly király adatott nékünk, kinek végetlen bölcsesége szükségeinket általlátja, határozatlan irgalmasságát segítségünkre készen tartja, mindenható erejét kívánságaink töltésére és ellenségeink gyôzedelmére fordítja. A világi királyok, akármely értékesek és irgalmasok legyenek is, ugyancsak az alattuk valók javaival töltöznek; azoktól adókat és harmincadokat szednek; és amint a pogány bölcs mondja: mennél több országa vagyon, annál nagyobb szüksége vagyon. Mivel sok kél ott, ahol sok vagyon. Ha kinek valamit adnak a világi királyok, azt adják, amit mástól elvettek; azért hasonlíttatnak tövishez: mert a tövis, ha ruhás vagy, köntösödet ragadja; ha mezítelen vagy, húsodat szaggatja. Errenézve a Szentírásban olvassuk, hogy a fák között sem vevé fel a királyságot a füge, olaj és szôlôfa, mert ezek nem kapdosnak máson, hanem hasznot adnak; hanem a tövisnek kelle királlyá lenni. Bezzeg a mi királyunk nem tövis, mert javainkat tôlünk el nem veszi, hanem gazdagságait közinkbe osztogatja: ô táplál, nemcsak egyéb ajándékaival, de maga saját testével, vérével. Amazok szegénnyé teszik a községet, hogy maguk gazdaguljanak; a mi királyunk szegénnyé lett, hogy minket gazdagítson. Amazok akármely bölcsek és okosak legyenek, gyakran megcsalatnak és ártalmas dolgokat cselekszenek; a mi királyunk minden bölcseséggel teljes lévén, semmiben meg nem csalatik. Amazok kemény parancsolatokkal terhelik a községet, melyeket maguk ujjukkal sem illetnek; a mi királyunk könnyű és maga vállán viselt terhet ád híveire, hogy példájával édesítsen a munkához. Amazok ritkán és kevés emberrel nyájaskodnak; a mi királyunk mindenekhez társul adja magát, minden híveit atyafiainak tartja, minden titkait velük közli. A világi királyok megbecsülik és szép tisztekkel s gazdagsággal jutalmazzák érdemes szolgájukat, de királyokká nem teszik, mert a királyság oly határozott birodalom, hogy ha ezt másnak adnák, megfosztatnának maguk a királyságtól; a mi királyunk nem elégszik meg azzal, hogy igaz híveinek sokféle ajándékokat osztogat, hanem királyokká, mégpedig mennyei királyokká teszi ôket, mikor azt fogja nekik mondani: jöjjetek én Atyám áldottai, bírjátok az országot, mely néktek készíttetett világ kezdetétôl. Végezetre a világi királyok, mikor meggyôzik ellenségüket, mikor városait és tartományait megveszik, az alattuk valók kincsével, fáradtságával, vére hullásával viszik ezt végbe, és amit egyebek vitézkedésével, sôt halálával nyernek, azt maguk birodalmához foglalják; de a mi királyunk egyedül nyomta a satut, maga hordozta terhét fejedelemségének, sôt a mi terhünket felvette, bűneinkért való ostorozásainkat magára vállalta. Azért miképpen a zsidók elsô királya, Saul, egyéb embereket vállával fölülhaladta: úgy a mi királyunk minden királyokat megelôz és fölülhalad királyi tulajdonságaival. Ó, mely jó király, mely hatalmas, mely gazdag, mely bôkezű, mely hívei-szeretô ez a mi királyunk! Ó, mely nagy szeretetét és irgalmasságát mutatja hozzánk az Atyaisten, hogy kivévén minket a pokolbeli ördög birtokából, melybe magunkat szántszándékkal ejtettük vala, az ô szerelmes szent Fiának királyi birtokába hozott! Bizony méltó, hogy a Szent Pál intésének helyt adjunk, ki azt kívánja, hogy szűnetlen hálákat adjunk az Atyaistennek, ki minket a sötétség hatalmából kiszabadítván az ô szerelmes Fiának királysága alá hozott. Hogy megértsük, mely nagy szükségünk és kötelességünk vagyon a mi királyunk követésére, azt vegyük eszünkbe, hogy mihelyt a bűn e világra jöve, mindjárt szakadás lôn és két város, két ország, két párt támada. Egyik Isten városa és országa, melyben az igazak és választottak vannak. Másik ördög városa és országa, melyben az istentelenek és megvetettek számláltatnak. Az igazak királya a Krisztus Jézus; a gonoszok fejedelme az ördög, kit Szent Jób kevélyek királyának, Szent Pál világ istenének nevez. Mivel azért e világ két részre szakadott, szükségképpen minden embernek e két városnak és birodalomnak egyikében kell lenni, a két király közül egyiknek kell szolgálni; mert a Krisztus mondása szerint lehetetlen, hogy valaki mind a két úrnak szolgáljon. Solon oly törvényt rendelt vala, hogy ha pártütés vagy visszavonás támad a község között, valaki neutrális lenne és egyik fél mellé nem állana: irgalmasság nélkül jószágát elvegyék és kikergessék a városból, mikor megbékélnek az ellenkezô részek. Favorinus tovább terjeszti ezt és azt mondja, hogy ha az atyafiak és barátosok egymással veszekednek, egyik fél se tartsa azt barátjának, aki csak szemmel nézi és egyikét sem segíti. Nincs helye ennek a törvénynek a mennyei és pokolbeli királyválasztásban, mert lehetetlen, hogy se egyik, se másik mellé ne adja magát az ember: mivel aki Krisztussal nincsen, ellene vagyon; aki igazságot cselekszik, Istené az; aki vétkezik, ördögtôl való. Úgy gondolkodjál tehát, keresztény ember, hogy e világnak tágas mezején két öreg zászló emeltetett: egyik a Jézus Krisztusé, másik a pokolbeli sátáné. Krisztus Urunk nagy kegyes szókkal hí mindeneket zászlója alá, és nem valami darab aranyat vagy ezüstöt, nem falukat, városokat, nem e világ triumfusait és gyôzedelmeknek dicsôséges mustráltatásait ígéri híveinek: hanem fogyhatatlan jókat, örökkévaló dicsôségeket, mennyei királyságot, végetlen örömet, és így szól nekik: ne féljetek, én kisdedeim, kedve tölt az én Atyámnak abban, hogy mennyországot adja néktek. Azt pedig ne gondoljátok, hogy az én zászlóm alatt való vitézkedésnek minden jutalmát a másvilágra halasztom; mert ha a földi vitézkedôknek nem csak gyôzedelem után gazdag préda adatik, hanem zsoldjuk és kosztjuk jár a diadalom elôtt: én is nektek e világon szép drága ajándékokat, mennyei vigasztalásokat, lelki örömet és csendességet, gyönyörűséges reménységet adok. Azért valakik elfáradtatok és bűnnek terhével súlyosítva vagytok, jöjjetek énhozzám és én könnyebbséget adok. Ne féljetek amaz ellenkezô zászlótól; magam megyek elôttetek és letapodom, meggyôzöm ellenségteket; sôt immár meggyôztem. A ti dolgotok az, hogy miképpen Józsue a meggyôzetett királyok nyakát a fegyvertelen községgel tapodtatá: úgy ti is tapodjátok és gázoljátok az ellenség hatalmasságát. Jusson eszetekbe, hogy sokképpen köteleztettek az én hűségemre; én teremtettelek titeket magam hasonlatosságára, és világ uraivá tettelek. Mikor ördög rabságába jutottatok, tiérettetek emberi testbe öltöztem, váltságtokért véremet adtam, Isten haragját rólatok elvettem, mennyországot megnyitottam. Mindezekért egyéb hálaadást, egyéb szolgálatot nem kívánok tôletek, hanem hogy ellenem pártot ne üssetek, ellenségem zászlója alá ne hódoljatok, velem járjatok, nyomdokaimat kövessétek, hogy arra a boldogságra juthassatok, melyre teremtettetek. Megemlékezzetek arról a fogadásról, mellyel keresztségtekben köteleztétek magatokat, midôn a sátánnak és világi pompának ellenemondván zászlóm alá esküdtetek és magatokat szolgálatomra adtátok. Ilyen szép hatható intésekkel ilyen erôs okokkal hí minket szolgálatra a mi királyunk. De vajjon s mivel csalogatja a sátán, akit veszteni akar? Azt kívánja tôlük, hogy a teremtô Istentôl, az igaz mennyei Királytól elbúcsúzzanak és szolgálatára kötelezzék magukat; arra inti, hogy a Krisztus hagyásait fülük mellôl bocsátván szabadosan is kedvükre éljenek. Ha ezt művelik, gyönyörűséget mutogat: de epét és keserűséget nyujt; nyugodalmat és csendes állapotot ígér, de mind világi, mind örökkévaló kínokkal fizet; dicsôséggel édesget, de örök gyalázattal terhel. Ó, vakság! ó, bolondság! a világi királyok ígéretekkel és reménységgel tartják nagy részre szolgájukat; és mint egy poéta írja: kézfogásokkal, vigyorgással, papirossal fizetik, vagy inkább fogyatják szolgájukat; mindazáltal elég szolgát találnak. Ha hadat indítanak, kitevén zászlójukat, dobot üttetvén négy vagy öt forintocskát ígérnek; azt is vagy megadják, vagy sem; és mint a darazsak a mézre, úgy futnak az emberek a zsoldra, noha tudják, hogy számtalan munkára, sok mindennapi veszedelmekre hivatnak. Az ördög kínokat és kárhozatot ígér, és szolgát talál. Íme a mennyei király, a Jézus Krisztus zászlót emel: az ô szent keresztjét; szolgákat keres és vélte, találkoznak, kik annyi munkát, annyi veszedelmet akarnának viselni ôérette, mennyit a világi királyokért felvállalnak a zsoldosok; noha sokkal becsületesebb ígéretekkel édesget, sokkal gyönyörűségesebb jótéteményekkel kötelez, sokkal könnyebb és tisztességesebb munkára integet, sokkal bátorságosabb gyôzedelmet mutogat, sokkal bôségesebb jutalomnak bérével biztat Krisztus, hogysem a világi fejedelmek: nagy szégyen ez, keresztények, nagy gyalázat, hogy Krisztusért és az ô országáért annyi munkát nem teszünk, mennyit egynéhány pénzért. Ha igen nagy nehéz dolgot kívánna tôlünk a mi királyunk, csoda nem volna, hogy irtózunk szolgálatától; de egyebet nem kíván, hanem amit Mózes a zsidóktól, mikor azt kiáltá, hogy aki Istené, álljon ômelléje; amit Mathatias a sokaságtól, mikor azt mondá, hogy aki szereti az Isten törvényét, menjen ki ôutána; amit Gedeon és Abimelech az ô vitézeitôl: hogy azt műveljék, amit ôtôle látnak. Boldog Isten, bezzeg sok szolgákat találna egy nagy úr, ha arra hívná ôket, hogy csak azt műveljék, amit ô művel! De nem így vagyon a dolog: hanem ha az úr eszik-iszik: udvarol a szolga; ha az úr frissen öltözik: rongyos a szolga; de mégis szolgát találnak a földi urak. A mennyei királynak pedig, a Jézus Krisztusnak ily kevesen szolgálnak, noha az ô szolgáit úgy tartja, mint atyafiát, sôt mint édesanyját. Ébresszen fel minket, keresztények, a zsidók példája, melyet a mai evangéliumból[13] hallánk: és ne csak királyunknak ismerjük az emberi testbe öltözött Jézus Krisztust; ne csak szóval valljuk és dícséretekkel magasztaljuk ôtet: hanem életünk és erkölcsünk rendelésében kövessük ôtet; az ô tisztességéért, ha szükség, ruhánkat is földre hányjuk; ôérette mindeneket semminek tartsunk. Mikor Sault királlyá választák, valakik ôtet úgy nem fogadák, mint királyt, azokat a Szentírás Beliál ördög fiainak nevezi; mentül inkább ördög fiai, akik megvetik és méltó tisztelettel nem illetik ezt a mennyei királyt, a Krisztust? Jusson eszetekbe, mint járának, akik azt mondják vala: nem akarjuk, hogy ô királykodjék rajtunk. Mind elveszének, szörnyű halállal öletének. Aki evilági királyok zászlója alól elszökik, tudjátok büntetését. Ó, mely sokan, mely könnyen, mely kicsiny marconaságért elszöknek a Krisztus zászlója alól és az ördöghöz futnak! -- valahányszor halálos bűnbe esel, atyámfia, annyiszor, -- (ó, árultatás! ó, hitetlenség!) -- annyiszor ördöghöz pártolsz. Uram, Jézus Krisztus, mennynek és földnek örökös királya, távol legyen, hogy ellened pártoljunk, hogy rajtunk királykodásodat ne akarjuk. Sôt, Szent Dáviddal azt kiáltjuk: csak te egyedül vagy a mi királyunk, csak te egyedül uralkodjál rajtunk. Ihol, Uram, elhagyjuk hamis urainkat, sôt tirannus fejedelmeinket, az ördögöt, a világot, a testet; nincs ezeknek igazságuk hozzánk; nem keresik ezek a mi jónkat, hanem örök veszedelmünket. Csak te egyedül vagy igaz királyunk, természet szerint való fejedelmünk, ki csak vigasztalásunkat, dicsôségünket, örök üdvösségünket szomjúhozod. Azért illesd meg, Uram, a mi szívünket, hogy tégedet királyunknak ismerjünk, soha tôled el ne szakadjunk, hanem teljes életünkben téged dícsérjünk, dicsôítsünk, és végre az örök boldogságban veled uralkodjunk. ======================================================================== Az emberrôl Az ember a teremtés koronája, Isten remekműve, akit a maga képére és hasonlatosságára teremtett. Ám az ember az eredeti bűnnel megtörte e belényomott Isten-arcot. Krisztusnak kellett eljönnie, hogy mint forró pecsét, lelkünk viaszába e képet ismét beléoltsa. A megváltás végtelen kegyelme ingyen irgalom; de, mint a ,,Kalauz'' tizenkettedik könyvének negyedik része részletesen kifejti, ,,az igazult és Isten kedvében ingyen fogadott ember a Krisztus érdemébôl származott jócselekedetekkel a megígért mennyei koronát és igazulásának öregbülését érdemli''. Azzal, hogy megváltattunk, arra hivattunk, hogy Krisztus király seregében vitézkedjünk, szembeszállva a mindenkor és mindenütt incselegve kísértô ördög csábításaival. S bármely állapotban vagyunk, Krisztus törvénye szerint kell élnünk, Krisztus törvényének uralmát kell elômozdítanunk: szülôknek, gyermekeiket nevelve, házasságban élôknek s özvegyeknek épp úgy, mint a hadakban forgóknak. Pázmány prédikációiban az élet egész területét áttekinti, az élet minden állapotára és mozzanatára nézve útbaigazítást ad. S megmagyarázza azt is, miért szenvednek sokszor a jók és tökéletességre törekvôk: Krisztus királysága mennyei királyság, s akik érte vitézkednek, zsoldjukat igazában odaát kapják meg, az ô színelátásában. Az ember méltósága és hivatása. Ha az oktalan állatokban fénylik az Isten hatalma és bölcsesége, mentül inkább az emberben? kit Isten maga ábrázatára és hasonlatosságára azért teremtett, hogy ôbenne, mint eleven tükörben, szemlélhetnôk az isteni tulajdonságok felségét.[14] Annakokáért méltán írja Szent Dávid, hogy az Istennek mérhetetlen bölcsesége csodálatosan kinyilatkozik mibelôlünk. Mert vajjon minemű erô és bölcseség kellett ahhoz, hogy elôször az agyagos földbôl, azután anyánk méhében egy kevés vérbôl ily sok külsô és belsô tetemekkel szépen ékesített test formáltassék? vajjon ki mehet végére, mint épül és kilenc hónapig mint tápláltatik anyánk méhében testünk? Micsoda bölcseség kellett ahhoz, hogy ennyi ezer emberek, sôt oktalan állatok között is kettô nem találtatik, ki testében, szólásában, járásában mindenestül hasonló volna egymáshoz? Igazán mondja a Makkabeusok anyja, hogy ô nem tudja, mint építtettek fiai anyjuk méhében: mert nem ô adott lelket és életet nekik, a tagokat sem ô szerkesztette egybe, hanem a világ Teremtôje és az emberi születésnek formálója. Azért mondja Szent Jób, hogy Isten az, aki csonttal és hússal, bôrrel és inakkal felépítette az embert. Minemű bölcs hatalmasság kívántatott az ember teremtéséhez, abból kitetszik, hogy noha a többi állatok teremtésében Isten csak azt mondá: legyen világosság, teremtsen gyümölcsöt a föld, -- de mikor az ember teremtésére juta, elôbb mintha tanácskoznék, azt mondá: jer, teremtsünk embert; azután maga kezével formálá a sárt; végre reá lehellék. Ezekkel akarván ismertetni, hogy nagyobb jeleit és mélyebben reája metszett pecsétjét hagyta az ô hatalmas bölcsesége az embereken, hogy sem egyéb allatokon. Azért írja Szent Ágoston, hogy az ember minden csodáknál nagyobb csoda. Végtelen volna rend szerint elôszámlálni az emberi testnek és léleknek épületében tündöklô bölcseséget Istennek, ki a rút földbôl ily szép testet, ennyi különbözô tagokkal, ékesen formált csodálatos érzékenységekkel meggazdagított és minden cselekedetekre szükséges eszközökkel úgy felépített, hogy ha csak egy tagocskának fogyatkozása vagy változása lenne is, ottan alkalmatlanság találtatnék bennük valamely munkára és hasznos cselekedetre. Nem gyôz Galenus eleget csodálkozni az ember szemének, agyvelejének, szívének mesterséges rendelésén; álmélkodik az emberi test táplálásának módján, a gyomornak emésztô erején, a vérnek sok erecskék csatornáján minden tagokra elosztásán. Ki tudná megmondani, honnan legyen egy kis artériá-nak szünetlen pulsusa, mozgása, melybôl egészségünk állapotáról ítéletet tesznek az orvosok? Hogy az agyunk veleje mindenkor leveg és dobog; hogy szívünk hegye soha meg nem szűnvén fáradhatatlanul ki s bevonódik; hogy a tüdô éjjel-nappal mozog, mint a fúvó: látjuk és érezzük; nincs is annyi tehetségünk, hogy megállíthassuk; de okát és módját nem tudhatjuk. Szent Ágoston meg nem foghatja az emberi elmének erejét, mely ennyi számtalan dolgokat magába kapcsol, és mikor szükség, megemlékezik róluk. Az aluvásban mint kötöztetik meg az emberek külsô érzékenysége; mint vigyáz belül értelme és sok különbözô álmokkal fárasztja vagy vidámítja embert. Ezeket és több számlálhatatlan dolgokat érzünk magunkban, de nem tudhatjuk, mint lesznek; mindazáltal megtanulhatjuk ezekbôl, hogy az emberi okosság felett való bölcs és értelmes Teremtônk vagyon, ki ezeket alkotja, melyeket mi csak meg sem érthetünk. Mivel pedig egész könyveket kellene írni az ember testének csak egyik részecskéjérôl is, ha minden mesterségét gyökerébôl ki kellene feszegetni: ezeknek békét hagyván, három szép és üdvösséges tanuságot hozok elô Szent Basilius doktorból, melyek ébresztôi lehetnek a mi tunyaságunknak és feledékenységünknek. Elsô tanuság az legyen, hogy noha Isten semmibôl teremtette volna a mi testünket, de azt akarta, hogy földbôl legyen kezdete: a végre, hogy a föld, melyet szüntelen tapodunk, megemlékeztessen kicsiny állapotunkról és fel ne fuvalkodjunk javainkban; hanem a mi akaratosságunk dagályát a föld emlékezetével megfojtván gyakran azt mondjuk magunkban: miben kevélykedhetik a por és hamu? Mit zúgolódhatik a fazekas ellen a cserép és földedény? Mi oka vagyon, hogy egy szóért haragudjék felebarátja ellen a föld, mely csak azt érdemli, hogy emberek lábaival tapodtassék? Második tanuságot azt adja Szent Basilius, hogy midôn embernek az oktalan állatok termetétôl különbözô állapotát tekintjük, eszünkbe jusson, hogy minket egyenes fennálló termettel azért teremtett Isten, hogy ebbôl kitessék életünk célja és hivatalunk kötelessége. Mert az egek felé egyenes felferdült állapotot avégre adott Isten, hogy elménket, gondolatunkat, akaratunkat és minden kívánságunkat Istenhez mennyei jókra igazítsuk és ne nézzük csak a földet, mint az oktalan állatok. Harmadik tanuságot azt adja ezen szent doktor, hogy az embert az Isten urává tette minden oktalan állatoknak; sôt azt írja Mózes, hogy a napot és holdat emberek szolgálatára teremtette; azért minden tehetségünkkel azon legyünk, hogy állapotunk méltóságát megtartsuk és oktalan állatokhoz hasonlók ne legyünk erkölcsünkben, mint azok, akikrôl írja Szent Dávid, hogy barmokhoz hasonlítottak. Mert aki elragadtatik a haragosságtól, dühödt ebbé változik. Aki ragadoz a másén, farkassá lészen. A buják és fajtalanok méltán neveztetnek ménlovaknak, mert ezek erkölcsébe öltöztek szabad akaratukkal. Az is keresztény emberhez illendô gondolkodás, melyet Macrobiusnál olvasunk: hogy e világ Isten temploma; azért úgy kell élnünk e világon, mint a papok szoktak a templomban. Harcunk az ördöggel. A világi ínségesek, nyomorúságok és rettegések között veszedelmesebbb és félelmetesebb keresztje nincsen az istenfélô embernek, mint az ördögi kísértetek.[15] Mert a testi nyavalyák és betegségek, a külsô fogyatkozások és kárvallások nem érik a lelket; csak kívül kolompoznak; de az ördögi kísértetek a lelket sértegetik, annak veszedelmét keresik, azt taszigálják Isten haragjába és örök kárhozat torkába. Ez az oka, hogy mikor Szent Jóbnak minden jószága felprédáltaték, minden teteme sok fekélyekkel kínoztaték, békességes tűréssel, csendes elmével szenvedte, csak azt mondván, hogy amit Isten adott, visszaveheti, mikor kedve tartja. De mikor Szent Pált a kísértetek sértegették, azt jelentette, hogy kész volna testi halállal megmenekülni tôlük. Azért keserves szókkal imígyen kiáltott: ó, én boldogtalan ember! ki szabadít fel engem ennek a halálnak testétôl? Ezen a veszedelmes harcon, ezen az ördögi kísértetek tüzén által kell menni minden embernek. Mert ez a föld harcolóhely; a mi életünk militia, vitézkedés, vagy a hetven zsidó fordítása szerint tentatió, kísértet. Azért senki sem volt, nem is leszen senki kísértetek nélkül. Sôt, mennél szorgalmatosabban akar ember szolgálni Istennek, mennél tökéletesebb és szentebb életet akar viselni, annál több és nagyobb kísértetei vannak. Ezt ismerteté Krisztus maga példájából. Mert mihelyt megkeresztelteték és a Szentlélek galamb képében reá szálla, ottan a pusztába méne; nemcsak azért, hogy az emberi társalkodástól távozván nagyobb csendességgel imádkoznék Istennek: hanem azért is, hogy az ô ártatlan testét kemény böjtöléssel sanyargatná. És íme, akkor s nem elôbb járulna hozzája a kísértô; akkor és nem elôbb kezdé ôtet ösztönözni. Tanítani akart ezzel édes Üdvözítônk, hogy valaki az isteni szolgálathoz kezd, vigyázzon és hozzá készítse lelkét a kísértetekhez. Az ördög nem igen ostromolja a gonoszokat, kik ô ellene nem tusakodnak: mivel Szent Pál mondása szerint ezek fogva tartatnak az ördögnek minden akaratára. Azért nem ostromolja, akit harc nélkül bírhat; nem ingerli, akik maguktól futnak. Innen vagyon, hogy a gonoszságban merültek csendesen és kísértetek háborgatásai nélkül láttatnak élni: mert nem tusakodnak a testi indulatokkal, nem ellenkeznek az ördögi izgatásokkal, hanem bajvívás nélkül engednek és jókedvükbôl arra hajolnak, amit az ördög kíván. Ezek bezzeg a test és lélek között viszálykodást nem éreznek; az ördögi kísértetek bajvívásában nem fáradnak: mert nincs oly lélek bennük, mely ellenezné a gonosz indulatokat; és a legnagyobb kísérteteket sem tartják kísértetnek, hanem kedvük szerint való gyönyörűségnek. Láttad-e valaha, mely bátran úszkálnak a halak, mikor hálóba keríttettek, de még a parthoz nem közelgettek? Szemlélted-e, mely vígan eszik a madarak a szemet, mikor nyakuk a tôrben vagyon, noha még reá nem fojtódott? Mindaddig sem érzik, hogy fogva vannak, míg tovább nem igyekeznek menni; de ha megindulnak, akkor veszik eszükbe, hogy megrekesztettek. Így vagyon dolga az embernek: valamíg enged a gonosznak és az ördög sugallásait követi, nem veszi eszébe rabságát: de ha életét akarja jobbítani, ha az ördög rabságából föl akar szabadulni, akkor érzi a kísértetek szorongatásait. Mert mint a fáraó a zsidó népet, az ördög az ô rabjait akkor fárasztja leginkább, mikor birtokából ki akarnak menni. Nem így vagyon az igazak dolga: szűntelen harcot tartanak az ördöggel. És az ugyan közönséges igazság, hogy valaki Isten elôtt kedves, szükségképpen kívántatik, hogy kísértetek által próbáltassék. A Salamon templomában sem pöröly és kalapács sem fejsze és egyéb vasszerszámverés nem hallatott: mert ott kinn mindenestül egybegyalulták és simították a köveket. A mennyei Jeruzsálemben sem lesznek ütések, verések, faragások: mert itt e földön veretnek, töretnek, egyenesíttetnek azok az eleven kövek, kiknek Isten házában kell fényeskedni. Azért úgy bánik Isten e földön az ô híveivel, mint az Izrael fiaival: kiket bevívén az ígéret földjébe, noha fáraót elsülyeszté, de egynéhány nemzetet közöttük tarta, hogy ezek által tanítaná és próbálná Izraelt. A választott hívekben is hagy mindenkor valami kísértetet, hogy ezáltal tanítsa és próbálja ôket. * * * Amennyire eszembe vehetem, úgy tetszik, három csalárd mesterségét ismerteti az ördög a Krisztus ellen támasztott kísértésben. Elsô csalárd mesterség az, hogy miképpen a jó hadviselô, meg akarván valamely várat venni, elôbb megnyargalja körül és jól megszemléli, mely felöl erôtlenebb, honnan lôheti és ostromolhatja könnyebben bástyáit; az orvosdoktor is nem kezd addig gyógyításhoz, míg a beteg állapotát jól meg nem érti és ahol nagyobb bontakozást arányoz, ott kezdi gyámolítani a természetet: ezenformán az ördög sokszor megkerüli az embert, minden állapotát megszemléli, idôt, alkalmatosságot vár, és ahova hajlandónak ismeri, ahol leggyarlóbbnak és erôtlenebbnek látja, ott kísérti. Úgy vagyon, az ember szívejárását az ördög nem látja: mert csak Isten, aki szíveket vizsgál: de azért külsô indulatainkból, erkölcsünkbôl hajlandóságunkból és testünk állapotából megsajdítsa, mire hajolhatunk könnyebben, mire vihet az alkalmatosság vagy szükség, és a magunk fegyverét fordítja reánk. Amire könnyebben vihet, abban rejti el tôrét, abban veti meg kelepcéjét. Azért írja Szent Gergely, hogy a szelíd természetű embereket nem izgatja bosszúálló gyilkosságra; a fösvényt nem ingerli szerelmeskedésre, mely sok költséggel jár; a bujákat nem kísérti pénzgyűjtésre: hanem aki mire hajlandó indulatai és erkölcse szerint, arra taszigálja; amire könnyen mehet, abban ostromolja. Nem is kap akármikor emberbe, hanem alkalmatosságot vár, melyben szándékát elvégezze. Igen szent és tisztaéletű vala Lót, kit a Szodoma városának undoksága meg nem fertôztethete, de részegségében leányát ejté teherbe. Szent Dávid úgy kerülte a gyilkosságot, hogy még aki ôtet halálra kereste, azt sem akarta megölni, mikor könnyen megcselekedhette volna: de az ördög látván, hogy paráznasága miatt elméje megháborodott, az ártatlan Uriás ölésére vivé ôtet. Szent Péter is a kertben megvagdalkozék Krisztusért, de a palotában egy leány szavára megtagadá ôtet. Krisztus Urunkban semmi gonosz indulatokat, semmi rendetlen vágyódásokat, semmi illetlen képezéseket és gondolkodásokat nem talált az ördög; hanem a hosszú böjt után éhezését látván, mivel az ô ártatlan teste ételt kíván vala, abban kísérté ôtet, hogy a torkosságnak kedvezne; és mint Asvérus király hatalmát tobzódó lakodalmában mutogatá, úgy a mi Urunk isteni hatalmát nem böjtöléssel és testi sanyargatással, hanem hastöltéssel ismertetné és arra nekünk is nyomot hagyna. Második mestersége az ördögnek, hogy noha minden bűnre és gonoszságra ô ingerli s viszi az embert, mert az ô fuvallásai gerjesztik a bennünk való taplót és holt szenet a vétkek fellobbanására, -- és azért mondja Szent János közönségesen minden bűnökrôl, hogy ördögtôl vagyon, aki bűnt cselekszik: -- mindazáltal elsôben nem kísérti embert nyilvánvaló nagy gonoszságokra, mert jól tudja, hogy hirtelen és elsôben senki nem leszen igen gonosz. Azért világosságnak angyalává tünteti magát; lassan kezd dolgához. Egy-elsôben nem izgat cégéres nagy vétekre, hanem csak kisded dolgocskán viszen által; azt is szép ruhába öltözteti: vagy szükségesnek, vagy Szentírás szavainak, vagy egyéb lágyító festéknek színe alatt nyujtja elô. Ha el akar vonni a böjtöléstôl, azt forgatja, hogy erôtlen vagy és a böjt megárt egészségednek. Ha tisztek kívánságára izgat, azt mutogatja, hogy abban az állapotban sokat szolgálhatsz a közönséges jónak. Egy szóval: mint a halász horgát kedves eledellel befedi; aki mérget akar adni, azt nádmézben elegyíti: úgy az ördög színt ad incselkedéseinek és azzal akarja holmi kisded dolgokra vonni az embert. De ahol a tű hegyét általöltheti, utána vonsza a tűfokot és a temérdek fonalat. Mert aki nem gondol a kevéssel, aláesik. És nincs oly kicsiny vétek, mely naggyá ne növekedjék, ha ki nem vagdaltatik: mert a vétkek összefoglaltatnak, mint a lánc karikái, és egyik szem utána vonsza a többi gonoszságok sokaságát. Megértétek az evangélium betűjébôl,[16] mely kicsiny és úgy tetszik, szükséges dologra akará az ördög Krisztus Urunkat venni bajvívásának kezdetén. Aki megéhezett, hogy egyék, és nem valami torkosság- gyujtogató eledeleket, hanem csak természet táplálására szükséges száraz kenyeret egyék; hogy nem ragadományból, nem hamis keresetbôl, hanem maga erejébôl szerzettet egyék: vajjon mi gonosz lehet abban? Csak ezt akará elsôben az ördög végbevinni. Azután egy hiúságos magamutogatásra és szükség kívül való csodatételre akará Urunkat vinni, tudniillik, hogy a templom oromzatáról alábocsátkozzék és mindenek láttára mutassa meg magát, hogy emberi erô felett a levegôégen is hatalma vagyon. Ezt pedig nem száraz beszéddel akará hitetni, hanem amint a hittôl szakadott újítók Szentírás szavával csalogatnak, hogy az anyaszentegyházból nyakunk szakadtára aláugorjunk: úgy az ördög Szentírás betűjét igaz értelmén kívül forgatja Krisztus ellen, mert a Szentírás útunkban, nem aláugrásunkban ígéri az Isten oltalmát. De a mi édes Megváltónk tanítani akarván, hogy mikor az ördög apró fogyatkozásokra, sôt testünknek szükséges táplálására késztet is, veszedelemre késztet: megveté az ördög sugallását, tudván, hogy az ördög a kis dologból grádicsot akart csinálni nagyobb gonoszságainak végbevitelére: mint hogy a harmadik kísértetében kiszakasztá, mire megyen a gyengén kezdett és Szentírással kendôztetett kísértetek vége. Elsôben szükséges táplálásra ingerlé Krisztust. Azután azt kíváná, hogy nyakrafôre vesse magát a szentegyházról. Ezen meg nem álla, hanem utoljára azt sugallá, hogy leboruljon és imádja az ördögöt. Ládd-e, mely messze veti a sátán kísértetének célját? Ládd-e, kicsiny kezdetnek mely veszedelmes vége vagyon? Azért, ha Szentírást mond is, csalni akar; ha templomba viszen is, alá akar vetni. És nézd, mely erôs fegyverekkel viaskodik: elôször szép szóval int; azután Szentírást támaszt csalárdsága mellé; végre az egész világ gazdagságait mutogatja, arany golyóbissal lövöldöz, mindent ígér. Harmadik mestersége az ördögnek az, hogy temérdek hazugságokkal színesíti csalárdságait. Szent Lukács írja, hogy az ördög egy szempillantásban megmutatá Krisztusnak az egész világ országait és azt mondá: ezek mind nékem adattak és akinek akarom, annak adom. Azért ha engem imádsz, ezek mind tieid lesznek. Látod-e, minemű szemtelen hazugsággal kelleti magát? Nem tiéd, sátán, amit mutogatsz: mert Istené a föld és annak teljessége. Csak Isten, aki által a királyok bírják országukat; nem adatik egyébtôl hatalom, hanem Istentôl. Mégis azzal dicsekedik a sátán, hogy övé a föld és kedve szerint osztogatja az uraságokat, akinek akarja. Ilyen hazugsággal csalá meg elsô szüleinket, mikor azt ígéré, hogy Istenhez hasonlók lesznek, mihelyt a tilalmas gyümölcsben esznek. Ilyen hazugsággal, és amint a bölcs szól, csúfságos babonával viszi verembe ama szegény bolond babonásokat, kik holmi rossz írások és majmoskodások által akarnak az ördög segítségével világi jókat nyerni. Végezetre minden bűnökre hazugsággal veszi az embereket, hazudik minden ígéretében; sokat ígér, de egyebet nem ad, hanem rághatatlan és emészthetetlen követ, és azt akarja, hogy mi tegyük ezt kenyérré: úgy együk, mint a kedves eledelt. Ugyanis, ha ennyi embert megcsal ígéreteivel, noha kínnál egyébbel nem fizet: mit nem mívelne, ha a boszorkányoknak és egyéb ördögi szövetségben levôknek gazdagságot adhatna! Hogyan neveljék a szülôk fiaikat? Aki jól akarja magzatát nevelni, elôször magát kell például adni.[17] Másodszor: a tejjel együtt kell az isteni félelmet és a bűnök gyűlölségét csepegtetni a gyermek szívébe. Harmadszor: minden gonosz társaságtól és feslett erkölcsű tanítótól el kell vonni. Negyedszer: félelemben kell tartani és meg kell vesszôzni bennük a gonoszságot. * * * Aki hivatalának eleget akar tenni és jól akarja nevelni gyermekét, ne elégedjék azzal, hogy jó példát ad és meg nem botránkoztatja; hanem idején isteni szolgálatra, ájtatosságra, lelki dolgokra szoktassa s oktassa kisded gyermekét. A mi Üdvözítônkkel gyermekségében szokássá vétette az ô szent Anyja, hogy az Isten házába örömest menjen és ott örömest maradjon. Sámuelt kicsiny korában adák szülei a templomba, hogy soha el ne távoznék az isteni szolgálattól. Ki tudná elôszámlálni, mennyi fogyatkozás vagyon e dologban a mostani emberek között? A szülôk, minthogy csak a testet adják fiúknak, nagy gondot viselnek gyermekük testére. Ha egy kis nyavalya éri, ha magát megsérti, minden dolgát elhagyja az anyja és fiát firtatja, kérleli, ,orvosolja; ha balkézzel nyúl az étekhez fia, úgymond Plutarchus, ha tekintete, álla és dereka hordozása nem esik díszesen, ha egy hajaszála nem jól áll fejében: ottan megdorgálja és mindaddig pirongatja, vesztegeti szegény gyermeket, míg kedve szerint nem esik a dolog. De emellett, ha rest az isteni szolgálatban, ha csácsogó, ha szerelmeskedik és egyéb vétkekbe esik: nem érzik a szülôk oly keservesen eféle lelki nyavalyájukat. Vaj ki kevés anyák vannak olyanok, mint a Makkabeusok anyja, ki inkább akarta, hogy egymás után szörnyű halállal megölessék hét fia, hogysem csak egy bűnt cselekednének Isten ellen. Bezzeg a mostani szülôk arra gondot viselnek, hogy világi jószágot keressenek és hagyjanak gyermeküknek; de ezered részét munkájuknak abban nem foglalják, hogy jó erkölcsben és tökéletes jámborságban hagyják ôket; noha Isten azt parancsolja, hogy az atyák mindenekelôtt isteni félelemre tanítsák fiukat. Fiaid vannak- e? úgymond; gyermekkorukban, míg lágyak és hajlandók, mint a gyenge vesszôk, tanítsad és egyengessed ôket. Mert miképpen a mostan született gyermek tetemeit addig kell egyengetni, míg gyengék, hogy görbén ne maradjanak; a viaszra addig kell nyomni a pecsétet, míg lágy: úgy az emberek tökéletességének forrása és gyökere a jó nevelés; és ha ebben vétek esik, szinte úgy járunk, mint aki elsôben egy kevéssé kitért az útból: ki mennél tovább megyen, annál inkább tévelyeg és távozik az igaz útról. * * * Halljuk, hogy becsületet, értéket, nemességet, szépséget, gazdagságot, tisztet, friss öltözetet, jó lakást csodálják, magasztalják szüleink; azért belénk avik ezeknek becsülése és kívánása. Nem így, anyák, nem így: igaz keresztény gondolatokat és kívánságokat oltsatok és csepegtessetek kisded gyermektek szívébe. Azt hallják gyakorta tôletek, hogy hiúság, veszedelem, lélekkárhozat a világon kapdosni, az ô javaiban zabálni; árnyék, álom, semmi a földi uraság és gazdagság; gyalázatos, veszedelmes, gyűlölséges a részegség, hazugság, fajtalanság és világi kevélység; csak az a boldog, aki Istent féli; csak az dícséretes, aki gyermekségétôl fogva üdvösségét keresi; csak az okos, aki az örök kárhozatot elkerüli. Semmit ne dícsérjen tehát az anya fia elôtt, hanem csak amit Isten dícsér, csak ami üdvösségre viszen; hogy a gyermek kisded korától fogva azt kívánja és keresse, amit hallott, hogy dícsért és néki kívánt édesanyja. * * * Tudták a régiek, minemű hasznos, hogy a gyermekek jó mesterektôl taníttassanak, és hogy sokszor több jó származik ebbôl a kereszténységre, hogysem a prédikálásból. Azért a papok tanították régen a tudományokat. Origenesrôl dícséretes emlékezettel írja Szent Jeronimus, hogy grammatikát, retorikát, aritmetikát és minden filozófusok tudományait tanította, hogy a több tudományokkal egyetemben a Krisztus hitét terjesztené. A tridentinumi közönséges gyülekezet is eszébe vevén, mely szükséges és hasznos, hogy a gyermekek jó tanítóktól vezéreltessenek, erôsen megparancsolta a püspököknek és káptalanoknak, hogy erre szorgalmatos gondjuk legyen, és nemcsak tudós, de istenfélô és jóerkölcsű mestereket szerezzenek az ifjúság elébe, kiktôl semmi éktelenséget ne halljanak és ne lássanak. Sôt még a könyvek is, melyekben valami rútság vagyon, tiltva legyenek náluk. Azt írja Szent Jeronimus, hogy a zsidóknál nem volt szabad az ifjaknak harminc esztendô elôtt olvasni sem Canticum Canticorum-ot, sem a teremtésrôl írt könyvnek és Ezékiel próféciáinak elsô részeit, hogy valami botránkozást ne vennének tudatlanságuk miatt ezekbôl. Ha az ifjaktól még az Isten könyve is megtiltatott, mikor félelmes volt, hogy ezekben meg ne ütközzenek: mentôl méltóbb, hogy ama sok hitvány énekek, ama fertelmes poéták tilalmazva legyenek? Tisztességtelen, útálatos, barom embereknek tartanók, akik olyan ocsmányságokat beszélgetnének, aminéműk könyvekben vannak; mit mondjunk tehát azokról, akik ezeket írva adják? holott sokkal ártalmasabb eféléket könyvbe írni, hogysem szóval mondani: mert sokan emberektôl való szemérembôl elfutnának, bedugnák fülüket, ha azt mástól hallanák, amit maguk szemérem nélkül könyvekben olvasnak. Cicero azt írja, hogy az Epicirus könyveiben De summo bono oly csintalan vagy fajtalan dolgok vannak, melyek az ifjakat megbotránkoztathatják; azért tanácsolja, hogy megégessék, vagy letöröljék belôle, ami illetlen. Lacedemon városaiban megtilták az Archilochus verseit, mert fajtalanságra indíthatják vala az ifjakat. Messinából és Rómából kiűzék, akik fajtalan dolgokra tanították az ifjakat. Augustus császár Pontusba küldé Ovidiust a szerelemrôl írt három könyvért. Méltán feddi tehát Szent Ágoston azokat, kik Terentiust olvassák a gyermekek elôtt, mivel ebbôl majd alig tanulnak egyebet az ifjak, hanem mint kell szóval, adománnyal, tréfákkal, ígérettel kerítôvé lenni. Szent Gergely pápa kemény szókkal dorgálja Desiderius püspököt, hogy grammatikát tanítván a pogány Jupiter dícsértét olvasta; vajjon mennyivel inkább dorgálná azokat, kik ocsmány könyvek olvasásával fertelmességre tanítják és vonzzák az ifjúságot? A régi atyák Heliodorust, a Tricensis püspököt leveték püspökségébôl, hogy egy könyvet íra, Aethiopica, melyben noha nyilvánvaló ocsmányság nincsen, de oly szerelmes dolgok vannak, hogy botránkozást adhatnak az ifjúságnak. Boldog Isten! vajjon mit mondanának ezek a jámborok, ha a mi idônket látnák? melyben akárminemű rendbeli emberek azzal mutogatják éles elméjüket, hogy undok virágénekeket írkálnak, melyeket mind gyermekek, mind leányasszonyok kardéra tudnak és csaknem minden házak ezekkel zengedeznek. Vajha meggondolnák azok, akik efélében mutogatják, nem tudom, ha elméjüket-e, vagy latorságukat, hogy mind az ô lelkük ad számot azokért a gonosz gondolatokért és indulatokért melyek eféle énekek hallásából következnek; bizony befalnák a sípot és jobb dologban foglalnák elméjük élességét. Mert ha annak, aki egy kisdedet megbotránkoztat, jobb volna malomkövet kötni nyakára és vízbe vettetni: minemű nagy kárhozatot hoz fejére, aki lator énekeivel ennyi számtalan lelket botránkoztat? Mennyiszer történik, hogy egy rossz versbôl vagy egy ocsmány énekbôl holtig való latorsága következik sokaknak? A régi keresztények, mikor az igazságra térültek, nemcsak az ártalmas és veszedelmes könyveket, de curiosos, a hivalkodó, szem-fül emberek gyönyörködtetô írásokat is mind megégették, amint Szent Lukács írja. Most is azt kellene művelni, és nemcsak az eretnekségre tanító könyveket, melyeket senki engedelem nélkül házában nem tarthat átok nélkül, hanem minden hivalkodó és veszedelmes énekeket s könyveket úgy meg kellene vonni az ifjúságtól, hogy csak nevüket se tudná. * * * A természet tövisek közé rekeszti a gyenge rózsát, nem azért, hogy szaggassa, hanem hogy oltalmazza. Az atyák dorgálása eféle tövis: oltalmazza, nem hervasztja a fiakat. Azért a Szentírás áldásnak nevezi az atyák dorgálását. Mert noha Jákob halála óráján erôs szókkal feddé Rubent, Simeont és Lévit, mindazáltal azt mondja a Szentírás, hogy minden fiát magánvaló áldomásokkal áldotta: és így a jó fiaknak áldás gyanánt kell venni az atyák dorgálását. Halladsza, mely rettenetes példával és ô idejében történt dologgal adja ezt elônkbe Gergely pápa. Itt, úgymond, egy ember vagyon, kit mindnyájan ismertek; ennek mintegy vtesztendôs fia vala; kinek nyelvességében gyönyörködvén, kedvére tartotta. Azért fenyítékben nem lévén a gyermek, szitok, átok, káromlás gyakran forog vala szájában. Ezelôtt három esztendôvel megbetegedék a gyermek, és mikor az apja ölében tartaná, megrémült hirtelen és apja ölében bujkodván kiáltani kezdett, hogy az apja segítené, mert valami szerecsenek jöttek érette, kik el akarják vinni; és mindjárt szokása szerint átkozódni kezde és úgy múlék ki e világból. Így bünteté Isten a gonosz fiat; így akará az atyával ismertetni, hogy gyengéltetésével kárhozatra vetette fiacskáját. :Mennyien vannak eféle atyák és anyák, kik meg nem dorgálják, sôt nevetéssel hallgatják, mikor szitkozódik kisded fiúk; és nem csak torkába töltik a bort, biztatván, hogy igyék, mert apja is ezzel kereste, ami nincs; de ugyan gyönyörködnek latorságában és katonagyermeknek, furcsa gyors elméjűnek ítélik, ha, mihelyt nyelvét tudja mozgatni, jól tud szitkozódni; néha pedig ugyan biztatják, hogy vagy anyját, vagy mást megszidogasson! Mennyien vannak, kik leányukat táncolásra és nyájasságra izgatják! Ezek csaknem maguk kezével áldozzák ördögnek gyermeküket. Bezzeg a Szentírás nem arra tanít, hogy nevetve halljad gyermeked csintalanságát, hanem azt mondja: ne nevess fiacskáddal, mert ebbôl nagy szabadságot veszen a gyermek és végre neked vásik fogad belé; mert aki mást megszidogat gyermekkorában, magadat gyaláz öregkorában. A Lacedemon tanácsa egy gyermeket megölete, mivel játékban a fecskefiak szemét szokta vala kivájni. Azt találták az okos emberek, noha kegyetlenül, hogy ha megöregbedik, az emberekkel is ezt cselekszi. Hanno, látván Annibálnak gyermeki erkölcsét, azt adá tanácsul, hogy félelemben neveljék, mert ha ezt nem cselekszik, nagy kára következik Carthagónak ômiatta; de mivel szót nem fogadának, ômiatta lôn pusztulása és utolsó romlása a városnak. Noha azért meg kell az atyáknak tartani Szent Pál parancsolatát, hogy fiukat mód nélkül és felettébb ne háborgassák és haragra ne indítsák: el ne essék szívük és el ne kedvetlenedjenek minden dolgukban; de mindazáltal, mint a gyermeklovat, nem csak püszögetni kell és símogatni, hanem mikor kívántatik, vesszôzni és ütögetni is kell, és sokképpen fogdosván, szájára nem kell ereszteni. A leányok nevelésérôl. Nem elég a keresztény szülôk hivatalára, hogy fiuk-lányuk betegségében körülük vigyázzanak, orvosokat keressenek, halálukon siránkozzanak, mint a mai evangéliumban említett fejedelem:[18] hanem kötelesek azt érteni, hogy akiket test szerint szülnek, azokat Istennek szülik, és kemény büntetés alatt tartoznak azzal, hogy Isten akarata szerint neveljék ôket.[19] Látom, hogy a fiúk nevelésére vagyon az atyáknak valami gondjuk, mert iskolákba és udvarokba küldik, lovagolni, vadászni, puskázni tanítgatják ôket; de a leányok nevelésében nagy gondviseletlenség vagyon, mert csinosgatás, ruhacifrázás, gangosan lépés, azaz kevélységre való tanítás minden nevelésük. Noha úgy tetszik, igazán írta Aristoteles, hogy a leányok jó nevelésébôl áll fôképpen az országok becsületes állapota; nemcsak azért, hogy fele az ország lakosainak asszony, hanem azért is, hogy a férfiak jó nevelése nagy részre az asszonyoktól vagyon. Mert akiktôl születünk és kisdedségünkben neveltetünk, azoktól szopjuk a tejjel együtt az erkölcsöket, melyek az új edényben legtartósabbak. Erre nézve merem mondani, hogy teljes életünk tökéletes vagy feslett állapota az asszonyemberek nevelésétôl árad: mivel elsô nyolc esztendônket, azaz leggyengébb és hajlandóbb idônket asszonyemberek gondviselése alatt töltjük. Aminemű viselkedéseket és erkölcsöket akkor belénk csepegtetnek, azoknak zsinórja után futamodik a többi életünk. Ennek felette a szent házasság csendes állapota a leányok nevelésén áll: mert a rosszul nevelt leány menyegzôje holtig való galiba. * * * Ne csodálja senki, ha én, aki soha leányokat nem neveltem, a leányok nevelésérôl tanuságot adok; meg ne botránkozzék senki, ha az ördög incselkedéseit és a világ feslett szokásait világosabban említem: mert én magamtól semmit nem mondok; amit a bibliában és a szent doktorok írásaiban olvastam, azt egybe és rendbe hozom; azaz nem magam gondolatait mondom, hanem a Szentlélektôl viseltetett atyák írásaiból egybeszedem és elôtökbe terjesztem az igazságot. És mivel a Szent Pál tanítása szerint ebben a helyben éktelenséget nem illik említeni, hogy a szemérmetesség meg ne sértôdjék: mikor a világ szabados feslettségeirôl emlékezem, többet értsetek azon, amit mondok, és legyetek figyelmetesek. * * * Láttam oly ôzet, melyet eb szoptatott, és eb erkölcsöket viselt. Így a részeges, buja, dühös természetű dajkáktól hasonló erkölcsök hajlandóságait szopja az ártatlan gyermek: Annakokáért javallja Szent Jeronimus, hogy ha az anyának ereje és egészsége szenvedi, maga szoptassa leánykáját. A természet nem egyébért adott az anyák mellébe tejet a szülés után, hanem hogy amely vérrel méhükben táplálták magzatjukat, azzal neveljék. Egészségesebbek is az anyák, ha maguk szoptatnak, mert tejük bôségét könnyebbítik. És nem csak a gyermek vastagabb és egészségesebb azzal a vérrel, melybôl alkottatott, hanem az anyák is inkább szeretik, akiket fáradtságos bajlódással maguk neveltenek. Azért az anya (ha lehet), maga erkölcsét csepegtesse leányába; és akit méhében viselt, ölében hordozza; tejjé lett vérével nevelje elsô mosolygásait és akadozó szólását kedves csókolgatásaival bátorítsa. Ha pedig a kénytelenség más nevelôt kíván, oly dajkát válasszon, mely nemcsak egészséges, hanem erkölcsében is dícséretes legyen. Mihelyt a tejtôl elfogják, és szólani, járni kezd a leány, futosson és játszék magához egyenlô idôs leánygyermekekkel, de úgy, hogy az anyja, vagy más megért asszony reá vigyázzon. Játszadozni a férfigyermekekkel, vagy akármely kicsiny korukban azokat ölelgetni, csókolni ne engedjék a szülôk; mert akik társalkodásához kicsiny korukban szoknak, azok emlékezete és szeretése aligha holtig nem tart. Azért bölcs Plato törvénnyel parancsolta, hogy hatesztendôs korában a leányt a férfigyermekek nyájaskodásától elfogják, hasonló leánykákhoz szoktassák. * * * Hatesztendôs korban mit kell művelni a leánynak, megírja Szent Jeronimus, mikor azt parancsolja Laeta asszonynak, hogy a leányát, Paulát, ama világbíró Scipiók és Gracchusok maradékát, orsó- rokkaforgatásra, szövésre-fonásra, recekötésre, mesterséges varrogatásra tanítsa, hogy ezekben idejét tisztességesen, gyönyörűségesen; hasznosan tölthesse. Salamon az okos asszony dícséretei között elôl teszi azt, hogy a szösztôl és lentôl nem kíméli kezét. Szent Nazianzénus is azt írja, hogy az asszonyok tiszte az otthonülés, Istennel való beszélgetés, orsópergetés. Paradicsomban is azt akarta Isten, hogy az unalmas tunyaság távoztatásáért az ember munkálkodnék; és ha Augustus császár azt akarta, hogy az ô leánya és unokája szôni, fonni tanuljanak, ha világbíró Sándor dicsekedve mutogatta a Perzsia-beli asszonyoknak anyja és nénje kezével szôtt ingeket: nem okosan gondolkodik, aki úri személyhez illetlennek véli a szövést, fonást. Sôt, hogy nagyobb kedvet találjon mind leánykorában szüleinél, mind házassága után szerelmes uránál, szükség, hogy a leány tanuljon étkecskéket is fôzni. Nem tudom, ha vagyon foganatosabb dolog, mellyel magát kedvesebbé tehesse az asszony, mint ha urát betegségében maga kezével fôzött gyenge étekkel kínálja. Mocskosabb az asszonyember keze, mikor más férfiútól szorongattatik, hogysem mikor az urának való fôzésben fazékfogástól kormoztatik; éktelenebb a táncban vagy kockajátszásban a leány ujja, hogysem az étek-abálásban. Tudom, a községnek nagy része azt ítéli, hogy nem jó írnia és olvasni tanulni a leánynak; mert félô, hogy az olvasásból gonoszt ne tanuljon; és olyakat ne írjon, amiket nem kellene. De én üdvösséges dolognak ítélem, hogy a keresztény leány mindjárt kisded korában vagy értelmes özvegyasszonytól, vagy élemetes jámbor istenfélô embertôl olvasni tanuljon és a szép dolgok olvasásában tökéletes erkölcsöket vegyen. Elôször: mert minden idôbeli példák arra visznek. A pogányok között nemcsak könyveket írtak, hanem iskolában tanítottak Corinna, Theano, Diotima, Aspasia és egyebek sokan. Socrates nemcsak gyakorta hallgatta az Aspasia tanítását, de Diotimát mesterének hívta. A kereszténységben Szent Jeronimus idejében Paula, Laeta, Eustochium, Fabiola, Marcella, Furia, Demetrias, Salvia, Herontia és több úri asszonyok nemcsak tanultak, de oly tudósok voltak, hogy akármely írástudó doktorral vetekedhettek, mint azokból a mélységes bölcs kérdésekbôl kitetszik, melyek fejtegetését Jeronimustól kívánták. Szent Borbálát Origenes tanította. Alexandriai Szent Katalin, Eudoxia, Theodosius császár felesége, Hildegardis, Senas-beli Szent Katalin, Elpis, a Boetius felesége, és sok egyeben, bölcs írásokat hagytanak. Másodszor: könyvek olvasása nélkül is megtanulják az emberek a gonoszt; mert a belsô indulatokhoz és ördögi incselkedésekhez járulván a mindennapi példák könnyen megejtik a gonoszságra hajlandó természetet, kiváltképpen az ifjúság síkos útján, ha sok szent példák és üdvösséges tanítások olvasásával nem támogattatik. Mivel azért, ennyi botránkozások között, melyek naponként szemünkbe és fülünkbe ütköznek, senki úgy nem élhet, hogy a gonoszt olvasás nélkül is meg ne tanulja: igen kívántatik minden rendekben, hogy a tökéletes élet példáját és oktatását szent és üdvösséges könyvek olvasásából bôségesen vegyék, melyekkel az eláradott gonoszságok folyását vastagon meggátolják. De amint Seneca írja és nem egy helyen írja, legnagyobb szüksége vagyon erre az asszonyoknak: mert az asszony szelídülhetetlen és mértéktelen, ha bölcseséggel és szép tudományokkal nem ékesíttetik és ezek oktatásával nem szelídíttetik. Harmadszor és utolszor: nemcsak táncolástól, csevegéstôl, hiábavaló játékoktól vonja el a leányt a tanulás; de a szép üdvösséges históriák is oktatások olvasása úgy betölti kedvét és gondolatát, hogy minden éktelen és csintalan indulatokat fáradtság nélkül megfojthat pázsitjában. Soha egy asszony nem vetemedett gonoszságra, hanem csak aki nem értette, mely drága kincs a tiszta élet; mely veszedelmes az emberek szívét és fohászkodó kívánságát maga után vonni; mely gyalázatos a rövid gyönyörűségért holtig való gyalázatot viselni. Ezeket, és ezen kívül valami tartóztathat a gonosztól, valami a jóra izgathat, könnyen megtanulja, aki könyveket olvas. Mert miképpen írva hagyta Szent Ágoston, egy fertály óráig való olvasása a Szent Antal életének teljes életre való szentség tüzét gerjesztette sokakban. Annakokáért az én ítéletem szerint igenis tanulja a gyenge leányka az olvasást, csak arra vigyázzanak a szülôk, hogy ne valami hívságot és feslettséget olvasson, hanem imádságos könyveket, ájtatos tanuságokat, Krisztusnak és az ô szentjeinek életét. Egyszóval egyebet ne olvasson, hanem amibôl erkölcsét jobbíthassa. Bolondság az asszonyembernek hadakozó dolgokat olvasni; kárhozat a szerelmes históriákat forgatni, melyekbôl halálos méregnél, azaz veszedelmes gonoszságnál egyebet nem vehetni. Ó, mely nagy esztelenség az anyáktól vagy férjektôl, ha virágénekeket, szerelmeskedésrôl írt könyveket adnak feleségük, leányuk kezébe! Olajat öntenek ezek a tűzre, mellyel felgerjed a bujaság. Mérget osztogatnak, mellyel megöletik a lélek. És hogy nyilvábban szóljak, akik szerzik, akik éneklik a virágénekeket, országos kerítôk, közönséges kutakat mérgesítôk. És mivel nem elégedvén maguk gonoszságával, egyebeknek tôrt vetnek: mindazokban a gonosz indulatok vétkeiben részük vagyon, melyek az ilyen ének hallásból vagy olvasásból gyulladoznak, és nincs oly büntetés, melyet nem érdemlenek. Menjünk tovább. Idején, gyermekkorában az ájtatos imádkozáshoz szokjék a leány. Estvéli fektét, reggeli öltözetét szokott könyörgések kísérjék. A templomba való menetelhez, a szentmise halláshoz idején szokjék. Lelkipásztora vezérlését kövesse a gyónás és Úr vételének gyakorlásában. Arra figyelmetes vigyázása legyen, hogy amely szentnek nevét viseli, annak életét elméjébe kapcsolja és Istentôl segítséget kérvén teljes igyekezettel erôlködjék, hogy nevénvaló szentje példáját kövesse tökéletes erkölcsökkel; és gyakran eszébe juttassa, mely gyalázatos, ha Szent Katalin, Margit, Borbála nevét viselvén, életével és erkölcsével megrútítja a szent nevét. Egyéb szent szűzek históriáit olvasván, azok életének tükörébôl maga erkölcsét ékesgesse: kövesse azok alázatosságát, szelídségét, engedelmességét, szemérmetességét. De mindenekfelett szűzessége tisztaságát szeme fényénél inkább becsülje és oltalmazza a leány, mert annál nagyon kincse nincsen. Az pedig oly dolog, hogy ha egyszer elveszti, másszor fel nem találja. Még a pogányok is nagy becsülettel tisztelték a szűzességet, mint a vestális leányok állapotából kitetszik, kik elôtt minden fejedelmek felkeltek, sôt útjukból is kitértek. A mi ártatlan Bárányunk a mennyei boldogságban szűzeket választott, kik mindenütt utána járjanak és amaz új éneket mondják, melyet a szűzeknél egyéb senki nem mondhat. De azért mennél becsületesebb a leány szűzessége: annál gyűlölségesebb és útálatosabb, ha gyalázattal elveszti szűzességét. Mert azzal atyafiait édes szüleivel egyetemben keserves sírásokra indítja és halálos szomorúságba ejti; vér szerint való jóakaróinak szerelmét gyűlölségre fordítja; mivel azok, mint nemzetségük rútítóját, vérük árulóját, pökik és rágalmazzák; szomszédai és ismerôsei gyalázzák, szidják, elkerülik; leánybarátai közül senki nem akar vele szólani, sôt, mint a mirigyes emberhez, közel sem mennek: mivel a tisztesség-szeretô anyák tilalmazzák leányukat, hogy ne beszéljenek a szűzesség-gyalázó tisztátalannal. Egyszóval: csodálom, hogy ilyen szégyen és gyalázat között, ilyen keserves szomorúságokban és pironságokban élhet a leány, mely egy rút gyönyörűségért ily nagy gyalázatba ejtette magát. Ha titkon maradna és soha ki nem tudódnék is az eset: de a lelkiismeret oly kemény furdalásokkal fárasztja szívét az elesett leánynak vagy asszonyembernek, hogy halált kellene inkább szenvedni, hogysem ennek a házi hóhérnak szüntelen kínzásait viselni. Ha valaki szemét reá veti: mindjárt szívébe ütközik, hogy talán ért az valamit gonoszságában. Ha látja, hogy súgnak: ottan azt gondolja, hogy az ô vétkérôl suttognak. Ha szó esik a feslett életrôl: azt állítja, hogy ôróla példáznak. Egy zördülés legyen a házban: azt tudja, hogy kiterjedett dolga és ôreá vigyáznak. Mindenekkel félve beszél; akirôl gyanakodik, hogy megsajdította vétkét, retteg mindenkor tôle, hogy szemére ne vesse feslettségét. Egyszóval: halál az ô élete, mely mindenkor retteg, mindenkor kedvetlen és bátortalan. Ezek a belsô kínzások, noha a gonosz férfiakat is fujtogatják, de sokkal inkább a leányt és asszonyt; egyért azért, mert természet szerint félelmesebb az asszony, másrészt azért, mert sokkal rútabb a fajtalanság az asszonyban, hogysem a férfiban. A férfiban sok jóságok lehetnek, úgymint vitézség, okosság, tudomány, mesterség, igazság, tiszta élet: ezek közül ha egyben megfogyatkozik is, csak legyen a többiben tekintetes, -- tűrhetô. Az asszonyemberben pedig a tiszta szemérmetesség oly szükséges, hogy bár se szép, se gazdag, se gondviselô ne legyen: becsületessé teszi ôtet a tisztaság; de ha enélkül találtatik, nincsen semmi becsületes benne. Innen vagyon, hogy nem csak a kereszténységben, hanem a temérdek vak pogányságban is sok leányok és asszonyok tűzzel, vízzel, fegyverrel megölették magukat, hogy tisztaságukat megtarthassák. A keresztény leányzó ne csak emberek elôtt épen tartsa testi szűzességét, hanem eszében forogjon, hogy Krisztusnak jegyeztetett: azért Isten szemei elôtt is lelke és akarata szűz és minden fajtalan kívánságoktól üres legyen. Ez pedig nagy és szorgalmatos gondviselést kíván. Mert elsôben szükséges, hogy Istentôl gyakorta kérjen segítséget a tisztaságra: mivel Isten ajándéka nélkül senki tiszta életet nem viselhet. És azt akarja a mi Istenünk, hogy ôtet ismerjük szűzesség Hadnagyának: mivel ebben a hadban senki gyôzedelmet nem vehet Isten vezetése és oltalma nélkül. Annakutánna két dolog kívántatik fôképpen, hogy a szűzek makula nélkül viselhessék a tiszta életet; melyek nélkül senki nem remélheti, hogy a test kelepcéjét elkerülhesse. Elsô az, hogy rejtve és magán maradjon, szem elôtt és férfiak között ne forogjon a leány. Oly hatalmat vett az ördög a világon, oly sokan fogják pártját és segítik az ô gonosz szándékát, hogy mihelyt emberek közé lépünk, minden érzékenységünk ablakán halál megyen lelkünkre: mert mindenütt példát látunk a gonoszra, ösztönt a feslettségre. Azért mindenkor úgy kell vigyáznunk, mint a szállott várban, hogy be ne lopja magát az ellenség. Sôt mivel az ember élete vitézkedés, minden órában úgy kell ôrizkednünk, mintha harcon volnánk. Ha mindnyájan veszedelemben forgunk, mennél inkább a gyenge leány? A Jákob leánya, Dina látni akara, de megláttaték, és maga tisztessége vesztésével sok száz embernek halált szerze. A zsidóknál a leány neve Alma, azaz elrejtett: mert addig leány, míg rejtve marad; és mint Plutarchus mondja: legjobb és becsületesebb asszony, akit sem dícsérnek, sem gyaláznak; hanem mint testét, úgy hírét benn tartja, hogy ôróla se jót, se gonoszt ne tudjon a szomszéd. Mert a becsületes asszonynak szégyenleni kell, ha férfiútól dícsértetik. Nem kívánkoznék bezzeg a leányasszony piacra vagy lakodalomba menni, ha meggondolná, hogy ítélômesterek elébe megyen, kik erkölcsérôl és tisztességérôl törvényt tesznek. És soha magát úgy nem viselheti, hogy kárhoztató szentenciát ne nyerjen. Ha keveset szól vagy hallgat, parasztnak ítélik; szaporább szaváért csácsogó neve. Ha együgyűn beszél, tudatlannak; értelmes szólásért álnak és csalárdnak mondatik. Ha nehezen felel, rosszul nevelt; ha könnyen szónak adja magát, szerelmeskedô; ha szemérmetesen hallgat, képmutató; ha szépen öltözik, kevély; ha öltözettel nem gondol, ocsmány; ha valahová néz, azt mondják, oda hajol szíve, ahová néz szeme: mivel a szem után jár a szívek gonoszsága. Egyszóval: soha olyat nem művelhet a leány, hogy meg ne szólják, meg ne ítéljék, ne kárhoztassák. Ami pedig egyszer reá ragad, könnyen le nem mosatik; csaknem holtig rajta marad. Micsoda okosság tehát, hogy a leány szem elébe kívánkozik? Otthon üljön, és ha a szükség kívánja, hogy kimenjen, anyjával menjen; és a férfiak között úgy legyen, mintha ellenségei között volna, kik legdrágább kincsétôl meg akarnák fosztani. Férfiemberrel akármely közelvaló atyafia legyen, egyedül sehol ne maradjon. A Szent Dávid házában Amnon megszeplôsíté húgát, kivel egy atyától volt; Lóth a maga leányait, még pedig kettôt, egymás után megterhesíté. Nem ok nélkül iratta Isten könyvébe ezeket a rút eseteket; hanem tanuságot akart adni, hogy a tisztaság oltalmában senkitôl bátorságot ne ígérjen senki magának. Ennekfelette ne szenvedje a leány, hogy férfiú illesse ôtet, akármi okon és módon; mert régi mondás, hogy nem szűz, akit gyakran tapogatnak. Ô is pedig semmi okkal férfihoz ne nyúljon. megemlékezvén, hogy Isten az asszonyemberben ura élete oltalmáért sem szenvedte a szemérmetlen illetést. Ajándékocskát ne küldözzön, se ne vegyen; mert példabeszéd az, hogy az asszony, ha ajándékot ád, magát adja; ha ajándékot vesz, maga árát veszi fel. Mihelyt szerelmeskedô szókat kezdenek modaná, azt cselekedje a leány, amit csodálkozva említ Plutarchus egy Clitomachus nevű szemérmes jámborról, ki mihelyt szerelmeskedô szókat hallott, felkelt és elment. Kimondhatatlan bolondságokat látunk néha a leányokban. Némelyek, mintha a házasság reménységétôl viseltetnének, ifjú legényekhez adják magukat, és a szép hízelkedô szónak, ajándékocskának, irogatásoknak és üzengetéseknek helyt adván, nyilvánvaló szerelmeskedésbe esnek. Mert igazán írja Nazianzénus, hogy a szeretet kezdete egymás szépségének szemlélésén kezdetik; azután egymásra mosolygás, suttogás és végre bátorságos nyájaskodás következik. Mivel pedig a szeretet akarva kezdetik, de ha meggyökerezik, akarva mindjárt le nem tetetik: annyira mennek a bolond leányok, hogy csaknem mint férjükkel, oly bátran nyájaskodnak szeretôjükkel. Nem veszik eszükbe, hogy ezzel házasságuk szerencséjét begátolják. Mert mihelyt eszébe veszi a legény, hogy enged annak, aki nem ura: ottan általérti, hogy házasság után is könnyen máshoz szokik. Azért nem hogy feleségül venné, de kedve töltése után meggyűlöli és csúfolja. Annakokáért a keresztény leánynak tudni kell, hogy senkivel nem szabad neki szerelmeskedni, hanem csak férjével. És mikor hízelkedô beszéddel hazudoz az ifjú legény, hogy halálra szereti ôtet: bizonyosan higyje, hogy nem ôtet szereti, hanem a maga gyönyörűségét, melyet be akar tölteni. Mint marad azután a szegény leány tisztessége, és ha pokolba megyen-e vagy mennyországba, semmi gondja arra; csak ô tölthesse kedvét buja kívánságaiban. Azért a keresztény leány úgy hallja az ifjak dícséretét, mint ördög incselkedését; ajándékait úgy nézze, mint kígyó fullánkját; és ha veszni nem akar, minden tehetségét arra fordítsa, hogy idején kiadjon tisztessége rontására igyekezô ellenségén. Mely dologban adná Isten, volnának sokan oly okosak, mint ama dícséretes asszony, ki hogy szeretôjét elidegenítené, büdös káposztát tartott sok ideig szájában és az iszonyú rút szaggal úgy elkergette incselkedôjét, hogy azután feléje sem ment, gondolván, hogy természetbôl oly dohos a szája. Némelyek a leányok közül elkerülik a szemtelen szerelmeskedést, de eszük, kedvük táncra vész. Ezek is oly közel járnak az eleséshez, hogy közelebb nem lehetnek. Szent Antonius írja, hogy ritkán lehet a tánc halálos bűn nélkül. Okát adja Petrarca: mert senki a táncot csak szökdösésért nem szereti, hanem a kézfogások és szorítások, ölelések és tapogatások, a lassú beszélgetések tetszenek, melyekbôl olyat tanul az együgyű leány, hogy egész életében megsiratja. A pogányok között, noha férfiúmódra ugrándozva a testet gyakorolni dícséretes volt, de jóllakásban asszonyemberrel táncolni gyalázatosnak ítéltetett. Azért dícséri Plutarchos a perzsákat, hogy mikor részegeskedni és táncolni akartak, feleségüket elküldötték és feslettéletű asszonyokat hivattak, ismertetvén ezzel, hogy az ital és tánc között nem bátorságos az asszony tisztessége. Tiberius császár kiűzte Rómából a táncmestereket; fejük vesztésével tilalmazván, hogy senkit táncolni ne tanítsanak. Domitianus császár nagy úri embert kivetett a tanácsból csak azért, hogy táncban gyönyörködött. Sallustius Catilinának, Cicero Gabiniusnak gyalázattal szemükre vetették, hogy táncot jártak; mert senki nem táncol, hanem vagy részeg, vagy bolond. Azért okosan cselekedtek az ázsiai követek, kik látván, hogy a spanyolok táncba kerekedtek, megijedtek és elfutottak, állítván, hogy a táncolók megbolondultak. A szentatyák csodálatos kemény szókkal tiltják a menyegzôs táncokat. Aranyszájú Szent János, magyarázván, mely tisztességesen szolgáltattak menyegzôket a szent patriárkák, azzal magasztalja, hogy nem voltak akkor a menyegzôk lakodalmában ördögi táncok. Másutt azt írja, hogy a tánc nem egyéb, hanem ördögnek mulatságos játéka és pokolra vívô eszköze: mert valahol csintalan táncokat látsz, bizonnyal higyjed, úgymond, hogy az ördög ott vagyon. Azért amely asszony táncol, megmocskolja és rútítja az asszonyok nemét. Szent Ambrus nem egyszer írja, hogy a táncolás társa a tobzódásnak, tréfája a bujaságnak. Azért az istenfélô keresztény leány mint ördögi kísértetet, úgy távoztassa a táncot. Második szükséges dolog a szűzesség oltalmára az, hogy testének ne kedvezzen, aki szereti a szűzességet, hanem az ifjúság tüzét szünetlen oltogassa böjtöléssel, vigyázással, ostorozással és egyéb testi sanyargatásokkal. Azt is tanácsolj Szent Jeronimus, hogy a régi római szokás szerint bort ne igyék a leány, míg férjhez nem megyen; jobb, úgymond, a gyomor szenvedjen, hogysem a tisztaság. Mert nem égnek annyira az Etna tüzei, mint gyulladoz az ifjak veleje, mikor a bortól és jó étkektôl megmelegszik. A testi öltözetet ami illeti, arról törvényt szabott Isten, mikor apostolai által azt mondotta, hogy nem a hajuk fodorgatása, aranyak fényeskedése, öltözetek cifrasága ékesíti a keresztény asszonyt, hanem a szívnek Isten elôtt való tisztasága, az ájtatosság és tökéletes cselekedetek. Nem tiltja Isten a tisztességes öltözetet; sôt akarja, hogy az asszonyok ékes öltözetben járjanak; de úgy, hogy szemérmetesen és józanon ékesgessék magukat. Ne kenje tehát a keresztény leány orcáját idegen festékkel, de tiszta vízzel szépen megmossa. Ne terítse verôfényre festett haját; de boglyasan, csoportosan, korpásan és szennyesen se hagyja fejét. Pézsmaszagokkal ne füstölögjön; de dohosságot se szenvedjen maja körül. Értéke felett drágábban ne öltözzék; de amibe öltözik, tiszta legyen. Tükörbe avégre ne nézzen, hogy magát cifrázza; de hogy fején vagy orcáján dísztelen és illetlen valami ne legyen, megtekintse tükörben magát. És ha szép, eltökélje, hogy nem rútítja feslett élettel ékességét; ha rútacska, arra igyekezzék, hogy jó erkölccsel szépítgesse magát.[20] Azzal mentegetik némely bolondok kendôzésüket, hogy ezzel mátkát keresnek, azok szemének kedveskednek. Ó, ki nagy vakság, ha azt ítélik, hogy a kenôcsöt rajtuk meg nem ismerik! Ki nagy gondolatlanság, ha elhiszik, hogy a festéket szereti, ki személyüket nem szereti! Jobb férjhez nem menni, hogysem oly emberhez menni, kinek inkább tetszik a festék, hogysem a személy. Mert ha bolond volna, aki lovat akarna venni és nem nézné a lovat, hanem öltözetét: annak sem lehet esze, aki festékét nézi mátkájának, nem tökéletességét. Azért bolondok a férjek, kik feleségükben, a szülôk, kik leányukban, a mátkák, kik jegyesükben szeretik és elszenvedik eféle büdös kendôzésüket. Mert a természettôl adatott színen kívül nagyobb ékessége nincs az asszonynak, mint a tiszta öltözet; azon kívül egyéb öltözete és cifrája rútítása; a többi ördög tôre, pokol horga, kárhozat lépesvesszeje, azaz idegen tüzek gerjesztése, bolond ifjak csalogatása, veszedelemnek terjesztett hálója. * * * Úgy tetszik, a leányok nevelésérôl eleget szólánk; két szóval házasításukról emlékezzünk. Hogy az emberi nemzet tisztán és szentül szaporodjék; hogy az atyák éljenek fiukban és az Isten népe világ végéig megtartassék: a házasságot rendelte Isten, és azt hirdette, hogy aki leányát férjnek adja, nem vétkezik, csak Isten szerint legyen a házasság. Tizenhét vagy tizennyolc esztendôs korukban tanácsolja Plato és Aristoteles a leányok házasítását, mivel akkor a szülésre és gyermektartásra elégséges erejük vagyon; a férfiak házasulására pedig Aristoteles harminchat esztendôt kíván. Nehéz iga a házasság; azért mikor tudós emberek között az a kérdés támadott volna: micsoda rend és szerzet terhesebb és nehezebb, -- némelyek azt mondották, a legnehezebb a cartusiánusok rendje, mivel mint némák, senkivel nem szólanak; soha, még betegségükben is húst nem esznek; közel tíz óráig éjjel és nappal a templomban énekelnek. Mások azt állították, hogy sanyarúbb a Szent Ferenc szerzete. De egy, aki minden állapotokat jól megvizsgált, azt mondotta, hogy nehezebb állapot nincs a házasságnál, mellyel holtig köteleztetik ember, és ha rosszul talál házasodni, semmi könnyebbsége nem lehet: tűrni kell és szenvedni. Ez az oka, hogy ha valamiben kívántatik, a házasulásban kívántatik a vigyázás. A keresztény leánynak nem szabad férjet keresni vagy házasságról szorgalmatoskodni, hanem édes szüleire bízza magát, kik ôtet szeretik, kik a világ állapotát tudván messzire néznek és jobban gondoskodhatnak szerencséjérôl, hogysem maga a leány, ki otthon rekesztve élvén nem tudja erkölcsét és állapotát a férfiaknak. Sôt, mikor a házasságról emlékeznek szülei, Istenhez emelje szívét a leány és azt mondja Sárával: Úristen, te tudod, hogy férfi után nem vetettem szívemet. Azért hagyja szüleire ügyét, maga pedig szünetlen könyörögjön Istennek, hogy adjon oly férjet, ki ôtet Istentôl el ne szakassza, hanem tökéletes szent életre vezesse. A szülôk is eszükön járjanak és úgy válasszanak társat leányuknak, mintha maguknak választanák. Kövessék a Temistocles példáját, kirôl azt olvassuk, hogy mikor sok kérôi voltanak leányának, jámbornak adta inkább, hogysem gazdagnak, inkább akarván oly vôt, aki pénz nélkül, hogysem oly gazdagságot, mely emberség nélkül szűkölködjék. Sokan a szülôk közül pénznek adják, nem embernek gyermeküket, mivel csak arra néznek, hogy kedvük szerint való vôt találjanak, ki elôkelô, gazdag, nemzetes legyen; arra pedig keveset vigyáznak, micsoda alkalmatos az ô leányuknak, kinek holtig együtt kell élni jegyesével. Ebbôl vannak gyakorta szerencsétlen házasságok, hogy maguk hasznára kufárkodnak és kereskednek gyakorta a szülôk leányuk házasításában. Bezzeg nem ezt művelte amaz istenfélô Noémi, ki midôn Rútnak férjet keresne, azt mondotta néki: édes leányom, nyugodalmat keresek neked, és gondot viselek, hogy jól legyen dolgod. Leányuk nyugodalmára, leányuk javára nézzenek a szülôk, mikor házasítani akarják. És elhigyjék, hogy nagy dolgot cselekszenek, ha leányukat értelmes embernek adják, jól házasítják. A külsô jók között elsô és legnagyobb tekintet legyen annak erkölcsére és okosságára, akinek akarják adni gyermeküket; azután értékére és nemzetségére, csakhogy felettébb nagyobbnak (én tanácsommal) ne adja senki leányát, ha szolgálóvá nem akarja tenni. Idejét és termetét is kell a legénynek nézni; mert ha gyermek, nem tudja megbecsülni a házasságot; ha igen idôs, egyéb kedvetlenséget is szerezhet, de hihetô, hogy hamar özvegységben hagyja feleségét és árvaságban neveletlen gyermekeit. De mindenekfelett, elsôben is a religióra és vallásra nézzen a keresztény leány: meglássa, hogy a római anyaszentegyház engedelmes fia és tagja legyen, akihez megyen. Mert valamely okokért Isten erôs parancsolattal kötelezte választott népét, hogy idegen nemzetek házasságába ne kötelezze magát: azon okok tartóztatják a keresztény leányt, hogy hamisvallású férjet ne válasszon. Elôször mindennapi kedvetlenségek, veszôdések, háborgások, idegenségek félelme vagyon a különbvallású férfiútól. Másodszor a böjtök, ünnepek és egyéb egyházi parancsolatok megszegésére ok adatik a tévelygô házastárstól. Mert a Tertullianus mondása szerint, aki mellett ördög szolgája vagyon, Istennek nem szolgálhat, amint kellene, mivel ez akadékot szerez a keresztény hivatalokban. Mikor a templomban kellene vigyáznod, fürdôbe viszen; mikor böjtöléssel tartozol, lakodalmat szerez; mikor processióba kellene menned, házi foglalatosságokkal terhel. De ami ezeknél nagyobb: hittôl szakadás félelme vagyon eféle idegenhitű házasságban: mert a szép szó, a szeretet, a fenyegetés, a bántódás, és ha ezek nem fognak, végre a vereség megcsalja és hite vesztésére viszi sokszor az asszonyt. Adná Isten, ezt példákkal ne próbálnók; valaki nem kerüli a veszedelmet, nyaka szakad benne. Senki magát ne biztassa, hogy eféle veszedelmek ôbenne nem lesznek; mert ha Salamont vénkorában az asszonyok szerelme bálványozásra vitte: nincs egy asszonynak is bátorsága, hogy férjétôl meg ne csalassék. És az okos embernek nem kell üdvössége vesztését arra függeszteni, hogy talán eféle veszedelmektôl ment leszek; hanem arra kell nézni, ami közönséges szokás eféle dolgokban. Tehát aki férjhez megyen, Isten házában, Isten szolgájához menjen. Végezetre sok dologért elválasztják és új házasságra szabadítják a mostani tévelygôk az embereket, mert vélekedésük szerint oldható az ô házasságuk. A római anyaszentegyház vallása szerint pedig semmi okon új házasságra nem mehet ember, valamig él házastársa. Ebbôl következik, hogy a pápista és kálvinista emberek házasságában nagyobb és erôsebb kötelesség vagyon a pápista személyen, hogysem a kálvinistán. Ellenkezik pedig a házasság kötelével, hogy egyik személynek vastagabb kötelessége legyen, hogysem másiknak. Mit mondják a fiakról, kiket veszedelmes állapotra szülnek az anyák, ha tévelygôkhöz mennek: az atyák szavából és példájából egyházi rendek gyalázását, anyaszentegyház szidalmát, az igaz tudomány rágalmazását tanulják a fiak és leányok. Tévelygô mesterek oktatásával veszedelemre vezettetnek és eretnekségben neveltetnek. Azért jobb volna holtig a leánykoszorút viselni; hogysem Gehennára menendô fiakat szülni. Meghallátok, szülôk, mire kell a leányok nevelésében vigyáznotok. Azért gyakran eszetekbe jusson, amit Szent Pál mondott: hogy a szülôk üdvözülnek, ha szentül nevelik gyermeküket; kemény ostorozást szenvednek, ha szájukra bocsátják ôket; mint a Héli pap példája kimutatja. Azért ne legyetek olyanok, mint akiket Isten szív nélkül való galamboknak nevez. Ha ki fészkéhez nyúl egyéb madaraknak, hozzá csapdosnak, körüle röpdösnek és minden tehetségükkel oltalmazzák fiukat; a galamb távol nézi, feléje sem megyen, mikor látja, hogy fiait fészkébôl szedegetik; és mihelyt azokat a konyhára viszik, mindjárt azon helyre tojik, mert nincs szíve és szerelme fiaihoz. Távol legyen ez a vadság a keresztényektôl; hanem azon igyekezzetek mindnyájan, hogy növekedô leányotokat az ördögnek és világnak incselkedésétôl oltalmazván a mennyei Vôlegény házasságának örömébe bocsássátok, és Szent Dáviddal dicsekedhessetek, hogy nemcsak magatok lelke Istennek él, hanem maradéktok is neki szolgál. Az özvegyekrôl. Mivel az özvegység hites és házassághoz köteles társának halálából következik, az özvegységnek küszöbén vagy elsô garádicsán eszén kell járni a keresztény özvegyasszonynak.[21] Vannak oly magafeledettek, kik, noha nem tettetik, de oly örömmel látják férjük halálát, mintha nehéz és szomorú igát vetettek volna ki nyakukból, mikor uruk kötelétôl és birtokától megmenekedtek; azért szívbôl örülnek a nyert szabadságnak, kincsnek és birodalomnak. De ezek igen eszefogyottak; mert ha amely hajónak elveszett kormányosa, nem szabados, hanem puszta, és szelek hányására s habok rontására bízatott: az asszonyember is, férjének gondviselése nélkül, minden nyavalyák habjaiban forog. Azért nem érdemli a tökéletes asszony nevet, valaki férjét úgy nem szereti, mint magát; valaki az igen fás vagy darabos erkölcsű urának is inkább nem kívánja éltet, hogysem holtát. Annakokáért az istenes özvegy férjének halálát szívbôl sirassa, nemcsak az emberekért, hogy meg ne szólják, mintha urát nem szerette volna, hanem azért fôképpen, hogy kedves gondviselôjétôl megfosztatván gyámoltalan árvaságra jutott. Bolond kiáltásokkal pedig, haja szaggatásával, éktelen éneklésekkel ne cégéreztesse esztelenségét az okos asszony; mert tudják mindenek, hogy ezek csak piacra és szem eleibe készített pompák, melyek elolvadnak, ahol ôket senki nem látja, nem hallja. Mikor a bánatnak elsô ütközetében egy vagy két nap múlik, vigasztalást vészen az özvegyasszony, de nem azoktól, kik biztatják, hogy holt ember helyébe elevent szereznek, és hogy immár elintézték, kinek adják; hanem isteni vigasztalásokkal vidámítsa keseredett szívét. Elsôben meggondolja, hogy Isten adta volt a jámbor férjet, és ismét visszakívánta tôle, ami övé volt. Azért minden özvegynek parancsolja Isten, amit Ezékiel prófétának ilyen szóval hagya: ne sirasd, úgymond, szemed fényénél kedvesebb házastársadat, mert én vagyok, aki elveszem tôled. Isten akarata ellen nem tusakodhatni, tanácsait nem vizsgálhatni. Azért ha bolondság és embertelenség azon bánkódni, hogy a kölcsön adottat visszakérik tôlünk: nem illik keresztény emberhez, hogy háborogjon Istentôl engedtetett kedvesének visszakéréséért; hanem inkább hálákat adjon, hogy eddig nála hagyta, amit idejében elkívánhatott volna. Másodszor: tükörül tartsa elôtte és kövesse, amit Szent Dávid cselekedék kedves fiának halálakor. Böjtöt böjtölt, földre borult, míg a gyermek beteg volt. Mihelyt tudtára adták, hogy megholt, felkele, megmosdék; ruháját változtatá, templomba méne; Istennek hálákat ada; és azután elfogadá királyi ebédét. Csodálkozván ezen az udvari fôrendek, azt felelé nekik, hogy míg élt a gyermek, reménylette, hogy talán Isten könyörül és meggyógyítja; most immár, úgymond, miért sanyargassam magamat? Vajjon visszahozhatom-e ôtet? Én megyek inkább ôhozzá, de ôtet vissza nem várom. Ezt kell minden értelmes embernek követni, hogy hiábavaló törôdéssel ne fogyassza magát. Harmadszor: a Szent Pál szavait eszébe forgassa, ki azt írta, hogy nem úgy kell a keresztény embernek szánakodni halottján, mint azoknak, kik jobb életet nem hisznek; hanem tudván, hogy az ô halottja betegségében úgy készült halálához, mint keresztény emberhez illik: teljes bizalommal legyen, hogy a siralom völgyébôl mennyei boldogságba jutott. Azért nem méltó az ô javán és dicsôítésén bánkódni; sôt, tudván, hogy el nem vesztette kedvesét, hanem elôbocsátotta, oda pedig, ahová mindnyájan megyünk: örülni kell azon az istenes özvegynek, hogy rövid nap mulva együtt leszen férjével az örök életnek vigasságában. Negyedszer: megemlékezzék arról is, amit a bölcs mondott: hogy siránkozással vissza nem hozza halottját, és annak nem használván, maga életét, egészségét fogyatja szomorúságával. Azért békét hagyván a sírásnak, azt gondolja, hogy az ô holt ura így szól neki: látod-e, én mint jártam tegnap? Ma terajtad lehet a szer; rövid nap utánam várlak. És ezzel a gondolattal a tökéletes életnek buzgóságára, és világ útálására serkentgesse magát. Békét hagyván tehát a hiábavaló törôdésnek, arra fordítsa gondolatát, hogy állapota szerint tisztességesen eltakarítsa a hideg testét. De ne kövese azoknak kábaságukat, akik mindenüket a temetés pompájára költvén holtig való adósságba esnek; hanem abban mutassa urához való igaz szeretetét, hogy lelkét segítse; azaz adósságait megfizesse, ne átkozzák holta után az árus emberek; a szegényeket ruházza és táplálja, hogy imádkozzanak érette; istenes dolgokra rendelt testamentomát végbevigye, hogy könnyebbítse lelkét. Urat eltakarván azt ne művelje, amit, jaj! sok özvegyek, kik uruk félelmével gátoltatott gonoszságukat titkolják házasságukban, de kiöntik özvegységükben; hanem meggondolja, hogy sokkal nagyobb szentség is tökeletesség kívántatik az özvegyasszonyban, hogysem a házas személyben. Mert akinek ura vagyon, Isten és férje között megosztatott: szolgálatot kétfelé kívánnak tôle. Azért nemcsak arról kell gondolkodni, mint találja kedvét Istennek, hanem mint lehessen kellemetes férje elôtt. De akinek férje nincsen, csak arra kell vigyázni, hogy Isten elôtt kedvet találjon testi és lelki szentséggel: minden erkölcsét és magaviselését annak akaratához szabja, aki ura helyett magára vette özvegységének gondviselését. Ha annakelôtte testét szépítgette az ura szemének: özvegységében lelki ékességet keressen, mert csak ezek teszik ôtet széppé és kedvessé Isten elôtt. Ha öltözetekkel ékesgette magát elôbbi állapotában: özvegységében öltözetével és magaviselésével megmutassa, hogy külsô öltözetekkel senkinek kedvét nem keresi, szemét senkinek nem gyönyörködteti. Ha lakodalmakkal, játékkal, táncolásokkal és egyéb nyájaskodásokkal vigasztalta elôbb magát: özvegységében gyakori böjtöléssel, Istennel való nyájaskodással és imádkozással töltse idejét. Egyszóval: ruházatában, házának öltözetében, asztalának és szolgáknak tartásában, emberek között való létében és egyéb mindennemű cselekedeteiben megismertesse, hogy világi gyönyörűségét mindenestül ura koporsójába temette, és immár csak Istenre és üdvösségre vagyon gondja. A katonákról. Ha abban az ártatlanságban maradott volna ember, melyben Istentôl teremtetett, szép békességben, gazdag nyugodalomban élt volna minden összeveszés, háborgás, hadakozás nélkül.[22] De mihelyt Isten ellen pártot ütött az engedetlen ember: több ostorok között hadak és visszavonások támadtak, melyek világ kezdetétôl fogva voltak, és lesznek világ fogytáig. Csak két fia vala Ádámnak, és a gonosz megölé az ártatlant. Csakhamar az özönvíz után Nemrod, Assur és egyéb hatalmaskodók országokat kezdenék hatalmasul foglalni; és amint a teremtésrôl írott könyvnek tizennegyedik részében olvassuk, Chodorlabomor sok királyokat meghódoltatott; az után a világ idejével növekedtek a hadak gyümölcsei, az emberhalálok, romlások, pusztulások, kegyetlenségek és mindennemű gonoszságok. Mert a hadak kiöltöztetik embert a természet szelídségébôl és minden fene állatoknál kegyetlenebbé teszik: elfelejtetik a vérnek és természetnek hasonlatosságát, az irgalmasságnak kötelességét, a mértékletes életnek tisztaságát. Azért sehol nagyobb és gyakrabb vétkek nem találtatnak, mint a táborokban; ott mulatság és deliség, amiért a rendes városokban megölik az embereket; ott a húzás-vonás, nyúzás-fosztás, az együgyű ártatlanok nyomorgatása, sôt halálos éhségre juttatása; ott az emberek kínzása, csonkítása, koncolása, gyilkos mészárlása; ott a szűzek rontása, a házasságok törése, a maguk és egyebek lelkének örök kárhozatra bocsátása oly nyilván és szégyen nélkül uralkodnak, mintha ezekben vétek sem volna. Ebbôl a hadviselô emberek feslettségébôl származott, amit írva hagyott Lucanus a római hadakozásokról: hogy nem találtatik a tábori emberekben jóság és tökéletesség. Erre néztek a deákok, mikor militiam et malitiam, a hadakozás és gonoszság nevét csak egy kis betűvel különböztették, mint együttjáró szomszédokat; és mikor bellum, a hadakozást, vagy per antiphrasim, quam minime bellum, undokságnak, vagy quasi belluinum, fenevadakhoz illendô dolognak nevezték. A Szentírás a hadakozó embereket latroknak nevezi; mint a régi deákok a vitézlô emberek színét, kik a hadnagy körül forgódtak, latroknak hívták: jelentvén ezzel, hogy közel jár a vitézkedés a latorsághoz, és nehéz ezeknek egymástól elszakadni. Meggondolván Szent Dávid, mennyivel veszedelmesebb a hadakozás a döghalálnál, inkább választotta, hogy Istentôl büntetôdjék döghalállal, hogysem hadakozással, melyben az emberi dühösség minden rendtartást felforgat és válogatás nélkül bűnöst és bűntelent fogyat. Maga pedig Isten sok helyen és nyilván iratta, hogy a hadakozást ostorul veti azokra, akik ôtet gonosz életükkel haragra indítják; ezekre ô küldi a dühös ellenséget. Mikor pedig haragját megengeszteljük, a hadakozást elrontja és békességet szerez. * * * Három dolgot ír Szent Tamás szükségesnek az igaz hadakozáshoz. Elsô az: hogy a törvényes fejedelem, ország akaratából és rendelésébôl indítsa és viselje a hadat. Ha kit az ország vagy város tagjai közül megbántott vagy károsított valaki, nem szabad maga erejével eleget tenni magának. Sôt a római törvény király-árultatásnak mondja, ha ki fejedelem akarata nélkül népet gyűjt és hadat indít: mert az ország és város tagjainak bírája vagyon, ki igazságot szolgáltathat. De mikor más fejedelem és ország megbántja a szomszéd fejedelmet, ha emberséges szorgalmaztatásra nem akar eleget tenni: nincs egyéb bíró, aki erôltethesse a vétkest, hanem az, aki megbántódott. Mert miképpen az idegen ember, amely városban vétkezik, annak bírójától ítéltetik, mivel gonoszságával annak hatalmába ejtette magát: azonképpen, amely fejedelem kárt tett a szomszéd fejedelemnek, a megsértetett ártatlan ítélése alá esett, és ez hadat indíthat ellene, hogy kötelességének megfelelvén oltalmazza a közönséges jót és annak sértegetôit büntetéssel szoktassa a csendességre. Második szükséges dolog a hadakozáshoz, hogy igaz ügye és igen szükséges nagy oka legyen annak, aki hadat indít, mert ez az utolsó és veszedelmesebb orvosság, melyhez csak akkor szabad nyúlni, ha egyéb orvosság nem találtatik. Nincsen veszedelmesebb dolog, mint a hamis hadindítás. Mert valami károk és bűnök esnek a hadakozásban, mindazokban részes, mint elsô és fô ok, aki hamis hadat indít; valamennyi lélek elvész, az ô lelke ad számot azokról. Azért ha egy gyilkosság, egy lopás, egy házégetés, egy paráznaság testi és lelki halálra méltó: mit mondjunk arról, aki ennyi ezer ember mészárlásának, egész országok égetésének, rontásának, ennyi számtalan fertelmességeknek oka? Ha egy ember ölésére napfénynél világosabb bizonyságokat kíván a törvény: sokkal inkább egész országok közönséges romlásában járó hadnak nagy és világos okainak kell lenni. És ha csak kicsiny kétség vagyon is a hadakozás igazságában, semmi úton nem szabad hadat kezdeni, mert mikor kétség vagyon akármely dologban, a békességes uraságban levônek nagyobb igazsága vagyon. És nagy istentelenség volna bizonytalan dologért bizonyos halálra taszítani csak egy embert is, nemhogy annyit, amennyi vész a hadban. Ha ezért kétséges a hadnak igaz oka, hamisság a hadindítás. És igazán oltalmazza magát a más rész. Mert törvényben is ártatlannak ítéltetik, aki bizonyosan gonosznak nem mutattatik, akármely nagy gyanuságok legyenek is hozzá. Igazi okai, melyekért hadat viselhet a keresztény fejedelem, ezek: 1. Ha ki tartományát haddal rontja és pusztítja: mert tartozik a fejedelem alattvalóinak igaz és szükséges oltalmára. Sôt, ha ereje és értéke lévén, oltalmazatlan hagyja híveit, úgy vétkezik, mintha maga tenne kárt nekik. -- 2. Ha ki törvény nélkül, hatalmasul elveszi és vissza nem akarja adni maga vagy alattvalói javát, kiváltképpen mikor félhet, hogy több és nagyobb károkat teszen azután, ha ellene nem állanak. De ebben azt kell követni, amit Isten parancsolt és a rómaiak igen megtartottak. Elôbb békességre kell inteni a kártékonyt, és ha eleget akar tenni hadakozás nélkül, nem szabad kardhoz nyúlni. -- 3. Ha nagyobb bosszúval illeti valaki a fejedelmet, vagy alattvaló híveit: mint mikor a Dávid követeit gyalázattal illeté Hánon; mikor Dinát elragadá Hemor. -- 4. Ha az ország és fejedelem ellenségeit segíti valaki, vagy társait háborgatja. -- 5. Ha ki nem adja valaki a gonosztevôt: mint a Benjamin fiai nem akarák büntetésre adni az undok latrot; ha felbontja a végezést; ha ki törökkel, tatárral megyen valamely országra, bár egyébiránt igaz ügye volna is, hamis hadat visel, és igazán ellene állhat minden keresztény fejedelem; sôt tartozik ellene állni. Oka az: mert ha vétett és igazán büntetôdik valamely keresztény ország, de azzal nem tartozik, hogy pogányok rabságába és lelki veszedelmükre hagyja az ártatlan községet vinni, kiváltképpen holott a kisdedek közül sokan pogányságban neveltetnek. Ezek és a kereszténységnek egyéb veszedelmei, melyek a török cimborából fakadoznak, elégséges okok, melyekért igazsággal ellene állhatni mindennek, valaki a pogányok segítségével hadakozik. Noha azért a keresztény fejedelmek alatt vitézkedô köznépek és fogadott hadak nem tartoznak vizsgálni, ha igaz, vagy hamis okai vannak a hadakozásnak; hanem amint Szent Ágoston írja: azt kell ítélni, hogy a fejedelem és az ország meghányta-vetette a dolgot és hamisat nem cselekszik: -- de ha nyilvánvaló, hogy hamis ügye vagyon a hadindítónak, senki nem vitézkedhetik lélekveszedelem nélkül mellette, mivel Isten törvénye, hogy a hamisságkezdôk és hozzásegítôk egyenlô büntetést érdemelnek. Harmadik azt kívántatik az istenes hadakozáshoz, hogy igazsággal, istenesen, szentül viseltessék a had. Nem elég, hogy igaz ügye legyen a hadviselônek; szükség, hogy a hadakozó törvények szerint viselje a hadat. Nem gyűlölségűzés vagy bosszúállás kívánsága; nem préda reménysége vagy ragadozás fösvénysége; nem kegyetlenség dühössége vagy uralkodás kívánsága; nem ország vagy fejedelemség öregbülése igaz célja és vége a hadakozásnak; sôt, veszedelmes bűn ezekért hadakozni; hanem arra kell nézni a hadakozásban, hogy az igazság, az Isten tisztessége, az ország bátorságos békessége oltalmaztassék, hogy a gonosztevôk büntetôdjenek és félelem által eszükre jövén tartózkodásuk legyen az ártatlanok károsításában. Nem is szabad a hadat tovább vontatni annál, amíg a szükség kívánja. Sôt az Agesilaus és Licurgus törvényét is meg kell tartani, kik ártalmasnak ítélték, ha gyakran és sokáig azon ellenséggel hadakoznak, mert ezzel tanítják és bátorítják a hadakozásra. * * * Az istenfélô vitéznek, ha üdvösségesen akar a hadban forogni, három dologra kell vigyázni. Elôször: mint viselje magát Istenéhez. Másodszor: mit cselekedjék felebarátaival. Harmadszor: minémű készülettel és móddal rendelje maga állapotát, hogy az ideigvaló vitézkedés örök kárhozaton ne végzôdjék. Elôször azért a keresztény vitéznek meg kell ismerni, amit Szent Dávid magában tapasztalt: hogy nem az ô karja és kardja, hanem a seregek Istene hatalma szerzi a gyôzedelmet; Isten az, aki tanítja a vitéz ember kezét a hadakozáshoz, és sok ezerek veszedelme között pajzsa alatt oltalmazza. Annakokáért nem erôbôl vagy sokaságból, nem okosságból vagy bátorságból kell a gyôzedelmet reményleni, hanem Isten segítségébôl és oltalmából. Mert a hadak gyôzedelme nem erôben áll, hanem amit Szent Pál mondott a választásról, azt igazán mondhatjuk a hadi gyôzedelemrôl: hogy nem a serénykedésbôl, hanem annak irgalmából vagyon, akit a Szentírás Victornak, hadakgyôzônek nevez. Ugyanis az egybeelegyedett roppant seregekben, mikor mint az esôt, oly sűrűn szórják a nyilat vagy golyóbist, hogy téged nem talál akármely alávaló ember lövése, hanem az utánad vagy melletted valót: nem a te erôd és bátorságod oka, hanem egyedül az Isten kegyelme; mert magadnak módod abban nincsen, hogy elkerüljed a golyóbist; melyre nézve a táborban méltán kinevetik, ha ki a harcon ide s tova hajtja fejét, mintha elállana a golyóbis elôtt; noha annyi félelem vagyon együtt, mint másutt; és nem tudván, merre megyen a golyóbis, azt sem tudhatja senki, merre kell hajolni.[23] Másodszor: az istenes vitéz két dologgal tartozik felebarátjának. Egyikkel: hogy kegyetlen ne legyen ellenségéhez. Nyilván parancsolja Isten, hogy az asszonynépeket és szólatlan gyermekeket meg ne öljék a hadban, sôt a gyümölcstermô fákat se vágják ki, mert azok nem hadakoznak ellenük. Adonibézek hetven királynak kezét-lábát kegyetlenül elvagdaltatta; de Isten akaratából hasonlóképpen cselekedett ôvele Józsue. Másutt is a Szentírásban megmondotta Isten, hogy az Izrael királyára megharagudott, azért, hogy a rabokkal kegyetlenül bánt. Mert miképpen az ellenkezôt kíméletlen kell ostromlani: úgy azt, aki meggyôzetett, irgalmasan kell tartani. Bezzeg értette ezt amaz istenfélô Constantinus, kirôl azt írja Eusebius, hogy látván vitézeinek felgerjedt indulatát, kik egy lábig le akarták vágni az ellenséget, megkiáltatta, hogy aranyat ád, valaki elevent viszen. Így az ellenség életét kincsen megváltotta. Másikkal tartozik a vitézlô ember a szegény községnek, hogy azt ne verje, ne fossza, ne pusztítsa; hanem a Keresztelô János parancsolata szerint fizetését költse és azzal éljen. Ha megszűkül, kövesse Szent Dávidot, ki nem ragadozott, hanem Achimelechtôl kéremléssel nyert kenyeret. A Nábal juhait sem lopatta, hanem kéremlés szerint, jóakaratból kívánt segítséget szükségében. Marcus Scaurus írja, hogy a római tábor szélén egy szép érett gyümölcsfa volt; mikor másnap a tábor megindult, egy alma híjjával sem volt a fa; mert akkor a hadviselônek ilyen instructiot vagy ordinatiot adtak a császárok: ha tisztet akarsz viselni, sôt ha élni akarsz, a vitézek kezét megtartóztasd. Senki tyúkját, juhát, szôllejét, gabonáját ne bántsa a szegény embernek; az ellenség prédájából, ne az ország tagjai siralmaiból gazdaguljon. Akkor Pescennius Niger egy tyúklopásért tíz gyalognak akarta fejét vétetni. És noha megengedte életüket a sok vitézlô nép kérésére, de tíz tyúkot adatott a kárvallott embernek. Bezzeg arany idô volt, mikor ezek a törvények és jó szokások virágoztak; bezzeg nem csoda, hogy akkor a hadak gyôzedelmesek voltak. De különben fordult most a világ. Ez az oka, hogy akik prédává teszik a szegénységet, maguk is ellenség prédái lesznek. Mert Szent Jeronimus és Gregorius mondása szerint a mi bűneink teszik erôssé és gyôzedelmessé az ellenséget, azok élesítik ellenünk a pogányok fegyverét. Harmadszor: magáról meg ne feledkezzék a hadakozó vitéz. Eszébe jusson, hogy a tábor nem egyéb, hanem halálra menô emberek sokasága. Valakik ütközetre mennek, halálravált vonakodó egészségesek; és úgy kell lelküket Istennek ajánlani, úgy kell üdvösségükrôl gondolkodni, mint akik haláluk óráján vannak. Bolondság volna a földért hadakozni és mennyországot elveszteni; embereket gyôzni és bűnöktôl meggyôzetni; prédával gazdagodni és magát pokol prédájává tenni; e földön dicsôséget nyerni és a másvilágon örökké kínlódni. Azért a hadban forgó vitéznek oly igazán és szentül kell élni, mint akarná, hogy találtatnék halála óráján; oly tisztán kell lelkiismeretét viselni; hogy tudva és akarva Istenét meg ne bántsa. Mert a jó lelkiismeret oly bátorságot ad a veszedelmek között, hogy mint az oroszlán, úgy nem tud félni az igaz ember; a gonosz lelkiismerete pedig rettegô és igen félelmes. Mert a gonosz embernek nemcsak az ellensége akivel szembeszállott, hanem Isten ô maga, kit megbántott. De mivel emberek vagyunk és sok gyarlóságokkal megkörnyékeztettünk: mikor a hadak egymáshoz közelgetnek, tartozik azzal minden keresztény, hogy Istennel megbékéljen és úgy viselje magát, mintha ez volna utolsó órája. Miért szenvednek az igazak a földön? Mi az oka, hogy akiket Isten szeret, azokat külsô fogyatkozásokkal sanyargatja?[24] Minekutánna sok törôdéssel vizsgálta volna Szent Dávid, honnan vagyon az a különbség, hogy a gonoszak gyakran virágoznak külsô jó szerencsékkel az igazak pedig nyavalyák és fogyatkozások alá vettetnek, -- azt mondja, hogy ennek végére nem mehetett, míg a gonoszak szerencséjének és az igazak nyavalyáinak végét és határát meg nem tekintette; de mihelyt erre függesztette szemeit, ottan csendes elmével megnyugodott az Isten rendelésén. Mert látta, hogy a gonoszok szerencséje, mint az álom, semmivé lészen, az igazakat pedig dicsôségbe fogadja Isten és mennyei boldogsággal elégíti. Ezen nyomban járt Szent Jób és bölcs Salamon, mikor azt írták, hogy a gonoszok vigadnak, dob, hegedű, virginaszóval töltik és költik napjukat, de egy szempillantásban, egy órapercentésben pokolra vettetnek. Az igazak pedig csudálkozva érzik végét kimúlásuknak, és abból ítélik, hogy jól bánik Isten velük, mikor kínoztatnak. Minden botnak végén feje: minden dolgot a vége dícsér vagy kárhoztat. Vettétek-e valaha eszetekbe, minémű különbség vagyon a szelíd tyúkocska és a ragadozó sólyom között? A sólyom szép és tekintetes madár minden részeiben, minden magaviselésében; oly fenn repül, hogy szemünk gyakorta elveszti, mikor látásunk célján kívül fellövellik; becsülik ôtet a fejedelmi emberek; szép friss hússal táplálják, tiszta házban tartják; szorgalmatosan ôrzik, fürösztik, tisztogatják, karon hordozzák: de azért szemei kápával födve, lábai kötve és lábszíjakkal nyűgözve vannak. A tyúkra kevés gondviselés vagyon; sáros udvaron, ôrízetlen sétál; szeméten és ganéjon lábaival kapirtyál, orrával vakarcsál és úgy keres valami rothadt szemetet, mellyel tölti gyomrát; ha valami kis morzsalékot és asztalhulladékot kaphat, örül, kárál, mint nagy nyereségen: de azért lábai és szemei szabadok. Mihelyt meghal a sólyom, kivetik, szemétre vagy ganéjra hajítják; ott megférgesedik, megbűzhödik, útálatossá változik: a tyúkot pedig kifogják a sáros udvarról; fűszerszámokkal ízessé teszik; ezüst tálakban urak és fejedelmek asztalára viszik. Mikor Szent Dávid a jók és gonoszok végét és utolsó állapotát tekintette, hasonló különbönzést talált azokban. A gonoszak, mint ama kevély és prédával élô sólymok, tarka-barkák öltözetükben; fenn repülnek kevélységükben; gazdag palotákban, gyenge eledellel híznak; szolgák kezén hordoztatnak: de azért lelki szemükön kápa vagyon és ezer bűnök kötelével nyűgöztetnek. Mikor eljô végük: testük koporsóban, de lelkük ama jóllakó gazdaggal pokolban, a világnak rútabb és kínosb szemetében temettetik. Az igazak pedig rusnya és apró hajlékocskákban nyomorognak sok fáradtság után sovány eledellel engesztelik ugató gyomruk rágását; de szemük nyitva, hogy Istent és a mennyei jókat szemlélhessék; lábuk szabados, hogy Isten után járhassanak; és mikor eljô végük, akkor kezdetik dicsôségük, melynek soha nincs vége. Ennek világos példáját a mi édes Üdvözítônk Lázárban és a jóllakó gazdagban ismertette. Azelôtt azzal bátorították a gonoszok szabados életüket, hogy ki tudja, mint lészen a másvilág állapota? -- mivel senkivel még eddig nem szólottak, ki visszajövén másvilágról, hírt adott volna, mint vagyon ott a dolog. De Krisztus a pokol fenekén heverô gazdaggal és Ábrahámmal világosan megmondotta, micsoda különbség vagyon az istenfélô jámborok és a gonoszra vetemedett világi boldogok között, kiket, világi jók bôségéért, boldognak neveznek az emberek. Mert komédiás köntösök mind a világi színes öltözetek, mind a koldus rongyok, melyeket a halál levonszon rólunk. Lázár magát meg nem mozdíthatta, hanem csak feküdt; nem szobában és vetett ágyban, hanem ajtó elôtt feküdt; teli volt rút kifolyó fekélyekkel; oly éhen-szomjan volt, hogy az asztal hulladékát, a szemétre hányatott falatokat kívánta; de azt sem adta senki néki, noha kívánta; de erôtlensége miatt a szemétbôl fel nem szedhette a kívánt falatokat; és mivel annyi ereje nem volt, hogy az ebeket elkergetné: mint a büdös dögön, rajta nyalakodtak az ebek. Másfelôl a gazdag mindennap frissen öltözött, vígan dôzsölt és lakott; melybôl megtetszik, hogy az a gazdag egészséges és ifjú volt, mert sem szegény emberhez, sem beteges vagy vén emberhez nem fér a mindennapi tobzódás. De lásd végét mindkettônek. Mikor meghalt Lázár, oly becsületes volt Isten elôtt halála, hogy angyalokat küldött, kik az ô lelkét dicsôséggel Ábrahám kebelébe vinnék; Krisztus temetô prédikációt tett néki és örök üdvösségét kimutatta. A kegyetlen gazdag pedig ördögöktôl pokolban temettetett és örökké azt kiáltja: kínlódom a pokol lángjában. Szállj magadba, keresztény ember, és lássad, e kettô közül, melyik állapotát választanád? Ítéld meg, ha nem inkább kedvezett-e Isten a koldus Lázárnak, kit egy kevés ideig sanyarúságban tartott, hogy örökké üdvözítse, -- hogysem a gazdagnak, kit egynéhány esztendeig szájára bocsátott, de örök kínokra vetett? ======================================================================== Irodalom Akiket Pázmány élete, műve, egyénisége, papi, tudós, írói és nevelôi tevékenysége és jelentôsége közelebbrôl érdekel, teljes tájékoztatást nyerhetnek Sík Sándor kitűnô könyvébôl: Pázmány, az ember és az író, 1939. Összes műveit, magyarokat és latinokat, a Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi kara adta ki: P. P. Összes Munkái, 7 kötet, és Opera Omnia, 6 kötet (1894--1905), leveleit Hanuy Ferenc: P. P. Összegyűjtött Levelei, 2 kötet (1910--11). Részletes életrajza: Fraknói Vilmos: Pázmány Péter, 1886. Stílusáról Horváth János: Barokk ízlés irodalmunkban (Napkelet 1924). Irodalomtörténeti jelentôségérôl Alszeghy Zsolt: A XVII. század, 1935. Ábrázolásáról a művészetben Vayer Lajos: P. P. ikonográfiája, 1935. Összefoglaló portréja: Rónay György: Pázmány Péter (Teológia 1936). Az egyéb Pázmányra vonatkozó irodalmat fölsorolja Sík Sándor, említett könyve gazdag jegyzetanyagában. ======================================================================== Jegyezetek 1 ,,Elöljáró írás'' a ,,Kalauz'' harmadik könyvéhez, ,,melyben az igazság ismeretének három akadálya kigyomláltatik''. 2 A ,,Kalauz'' második könyvének (,,A keresztény hitnek igazsága tíz bizonysággal erôsíttetik'') bevezetése: ,,Micsoda hasznai vannak ezeknek a bizonyságoknak?'' 3 A ,,Kalauz'' elsô könyvének elsô részébôl. 4 A ,,Kalauz'' elsô könyvének negyedik részébôl. 5 A ,,Kalauz'' elsô könyvének hetedik részébôl. Az ötödik Isten mindenhatóságát fejtegeti, a hatodik azt, hogy ,,az isteni természet változhatatlan és mindenütt jelen''. 6 A karácsony napjára rendelt elsô prédikációból ,,Krisztus Urunk születésének idejérôl, módjáról és helyérôl''. 7 A második karácsonyi prédikációból: ,,Miért lett Isten emberré?'' 8 A második karácsonyi prédikációból. 9 Az elsô karácsonyi prédikációból. 10 A nagypéntekre írt elsô prédikációból, ,,Krisztus szenvedésének egész rendjérôl''. 11 A húsvét utáni elsô vasárnapra rendelt elsô prédikációból: ,,Hogy Krisztus közbenjárásával és papi áldozásával megbékéltette Istent az emberi nemzettel''. 12 A virágvasárnapra rendelt második prédikációból: ,,Krisztus a mi királyunk, kinek szolgálatára köteleztetünk''. 13 Máté 21,1-9. Jézus bevonulása Jeruzsálembe. 14 A ,,Kalauz'' elsô könyve második részének ötödik fejezete: ,,Az emberrôl''. 15 A nagyböjt elsô vasárnapjára rendelt prédikációból, ,,az ördögi kísérletekrôl''. 16 Máté 4,1-11. Jézus böjtje a pusztában és megkísértetése az ördögtôl. 17 A vízkereszt utáni elsô vasárnapra írt elsô prédikációból: ,,A fiaknak istenes nevelésérôl''. 18 Máté 9,18-26. Jairus leányának föltámasztása. 19 A pünkösd utáni huszonharmadik vasárnapra írt elsô prédikációból: ,,Mint kell a keresztény leányt nevelni''. 20 Itt Pázmány egy lapon át, nagyrészt idézetekben, fölsorolja azokat a ,,hatalmas okokat és kemény fenyítékeket'', melyekkel a szentatyák tiltják, hogy ,,a keresztény leány se kendôvel ne mázolja, se cifrákkal ne ékesgesse magát''. 21 A karácsony nyolcadába esô vasárnapra való prédikációból: ,,A keresztény özvegyasszonyok tüköre''. 22 A Szent Márton püspök napjára rendelt prédikációból: ,,A keresztény vitézek kötelességérôl''. 23 A következôkben Pázmány azt fejtegeti hogy -- Isten lévén a seregek Ura -- hozzá kell fohászkodni, gyôzelem után neki kell hálát adni, s a vezérnek a táborban idôt kell szabnia az imádságra. 24 Az Advent második vasárnapjára rendelt elsô prédikációból: ,,Miért sanyargatja Isten híveit e földön és ellenségeit gyakorta kedvükre tartja?