Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Blaise Pascal: Gondolatok A mű eredeti címe Pensées Fordította és a jegyzeteket készítette Pôdör László Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata I. szakasz (1-59.) II. szakasz (60-183.) III. szakasz (184-241.) IV. szakasz (242-290.) V. szakasz (291-338.) VI. szakasz (339-424.) VII. szakasz (425-555.) VIII. szakasz (556-588.) IX. szakasz (589-641.) X. szakasz (642-692.) XI. szakasz (693-736.) XII. szakasz (737-802.) XIII. szakasz (803-856.) XIV. szakasz (857-924.) Jegyzetek Függelék Pascal (Katolikus Lexikon) Pascal (Szerb Antal) ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1978-ban jelent meg a Gondolat Kiadó gondozásában az ISBN 963 280 584 4 azonosítóval. Az elektronikus változat a fordító jogutódjának, dr. Pôdör Bálintnak az engedélyével készült. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a fordító jogutódjáé. A könyv lapalji és könyvvégi jegyzeteit itt egységesen, folyamatosan közöljük. A Függelékben közöljük a Katolikus Lexikon cikkét és Szerb Antal tanulmányát Pascalról. ======================================================================== I. szakasz 1. A geometriai és az intuitív gondolkodás közötti különbség. -- Az elsô alapelvei világosan érthetôk, de távol esnek attól, ami közhasználatú; ezért, a megszokás hiánya miatt, nehezen fordul hozzájuk az ember -- ám ha mégis rászánja magát, akkor teljes világosságukban látja ôket; tökéletesen ferde észjárásra vallana, ha belôlük kiindulva helytelenül okoskodnánk, hiszen annyira szemet szúrók, hogy szinte lehetetlenség nem felismerni ôket. Ezzel szemben az intuitív gondolkodás alapelvei közhasználatúak, ott vannak mindnyájunk szeme elôtt. Nincs szükség keresnünk ôket, még csak meg sem kell erôltetnünk magunkat; csupán jó szem kell hozzájuk, de az a szem valóban jó legyen; mert ezek az alaptételek oly finomak, és oly nagyszámúak, hogy úgyszólván lehetetlen egyszerre mindet figyelembe venni. Márpedig egynek a mellôzése is tévedést eredményez; ezért nagyon éles szemre van szükségünk, hogy mindet meglássuk, továbbá helyes gondolkodásra, nehogy téves következtetéseket vonjunk le a felismert alapelvekbôl. Tehát ha jó szemük volna, akkor a mértantudósok egyúttal intuitív elmék lennének, hiszen csak az alapokat kell ismerniük, s már nem okoskodhatnak helytelenül; az intuitív gondolkodásúak viszont kitűnôen értenének a mértanhoz, ha figyelmüket e tudomány számukra szokatlan alaptételei felé tudnák fordítani. Egyes intuitív elmék tehát azért nem válnak mértantudósokká, mert teljességgel képtelenek a mértan alaptételeire irányítani figyelmüket; a mértantudósok viszont azért nem intuitív elmék, mert nem látnak a szemüktôl, és mivel megszokták a mértan világos, valósággal szemet szúró alaptételeit, mivel vérükké vált, hogy csak akkor következtetnek, ha már helyesen meglátták és alkalmazták ôket, egyszerre tanácstalanná válnak az intuíciót igénylô kérdésekben, holott ezekben nem alkalmazhatók ugyanúgy az alaptételek. Ezek alig felfedezhetôk, nem láthatók, inkább csak érezhetôk; végtelenül nehéz érzékeltetni ôket olyanokkal, akik maguktól nem érzik ôket; annyira árnyaltak, oly nagy a számuk, hogy roppant kifinomult, éles érzék kell észlelésükhöz, ahhoz, hogy e megérzés alapján helytálló ítéletet alkothassunk magunknak, hiszen a legtöbb esetben nem is tudjuk levezetéssel bebizonyítani ôket, mint a geometriában, ugyanis nem vagyunk e tudományhoz hasonlóan az alaptételek birtokában, és különben is: véget nem érô vállalkozás lenne ennek a megkísérlése. Egyszerre, egyetlen szempillantással kell felismernünk -- legalábbis egy bizonyos fokig -- a dolgot, nem pedig lépésrôl lépésre haladó okoskodással. Ezért oly ritka az a mértantudós, aki intuitív elme, az intuitív gondolkodásúak között pedig a mértanban is erôs, mivel a mértantudósok tudományuk módszerével akarják megoldani azt, ami lényeglátást kíván, és nevetségessé válnak, mert meghatározásokból, majd alaptételekbôl akarnak kiindulni, holott az ilyenfajta okoskodásban nem így kell eljárni. Nem mintha eszünk mindezt nem végezné el; de magában, magától értetôdô módon, tudományos szabályok nélkül végzi, szóban való megfogalmazása ugyanis meghalad minden emberi képességet, a lényeg ilyen megérzésére csupán kevesen képesek. Az intuitív gondolkodásúak viszont, hozzá lévén szokva, hogy egyetlen pillantás alapján ítéljenek, valahányszor olyan tételekkel kerülnek szembe, amelyekhez nem értenek, beléjük hatolni pedig csak olyan riasztó definíciók és alaptételek során át tudnának, amiknek részletes elemzéséhez nincsenek hozzászokva, kedvükszegetten riadnak vissza. A ferde észjárású emberek azonban sem nem intuitívek, sem nem geométerek. A csupán mértanhoz értôk tehát helyesen gondolkodó elmék, de csak abban az esetben, ha definíciókkal és alapelvekkel mindent jól megvilágítanak nekik; máskülönben tévednek, elviselhetetlenek, mert csak teljesen tisztázott alaptételekbôl kiindulva gondolkodnak helyesen. A csupán intuitív elmék viszont képtelenek türelmesen lehatolni az általuk soha nem látott és a gyakorlatban teljesen szokatlan elméleti és képzeletbeli dolgok alapjaiig. 2. A helyes észjárásnak sokféle fajtája van; egyesek helyesen gondolkoznak egy bizonyos gondolatkörben, de másikban badarságokat követnek el. Vannak, akik helyes következtetéseket vonnak le csekély számú alaptételbôl, ez az egyik fajtája a helyes gondolkodásnak. Mások olyan esetekben következtetnek helyesen, amikor nagyszámúak az alaptételek. Egyesek például helyesen értik a víz tulajdonságait, itt ugyanis csekély számú alaptörvénnyel van dolguk; a belôlük levonható következtetések azonban oly árnyaltak, hogy csupán rendkívül logikus gondolkodás képes levonni ôket. Ám lehet, hogy ettôl még nem lennének jó mértantudósok, mert ebben a tudományban nagy az alaptételek száma, és elképzelhetô olyan elme, amelyik igen jól lehatol néhány törvénynek egészen az alapjaiig, ellenben teljességgel képtelen felfogni azokat a jelenségeket, amelyekben sok törvénnyel találkozik. Kétfajta gondolkodás létezik tehát: az egyik gyorsan és teljes mélységükben felfogja az alaptételekbôl származó következményeket, ezt nevezhetjük hibátlan gondolkodásnak; a másik egyszerre sok törvényt képes felfogni, anélkül hogy összezavarná ôket, és ez az igazi geometriai gondolkodás. Az egyik az értelem ereje és tévedhetetlensége, a másik az értelem átfogóképessége. Mármost e kettô nagyon jól meglehet egymás nélkül, az emberi szellem ugyanis egyaránt lehet erôs és ugyanakkor korlátolt, vagy átfogó, de ugyanakkor gyenge. 3. Akik megszokták, hogy megérzésükre hallgatva ítélnek, nem értenek semmit a következtetést igénylô dolgokhoz, mert egy csapásra szeretnének mélyükre hatolni, ahhoz azonban nincsenek hozzászokva, hogy megkeressék a törvényeket. Azok viszont, akik törvényekbôl kiindulva okoskodnak, ahhoz nem értenek, ami a megérzés körébe tartozik, mert ilyenkor is törvényeket keresnek, és képtelenek egyetlen pillantással mindent átfogni. 4. Geometria, intuíció. -- Az igazi ékesszólás fittyet hány az ékesszólásra, az igazi erkölcs fittyet hány az erkölcsre -- más szóval az átfogó meglátásból fakadó erkölcs fittyet hány az okoskodó ész erkölcsére, neki ugyanis nincsenek szabályai. Mert a lényeg meglátásának körébe tartozik a megérzés, a tudományok pedig az ész birodalmába. Az intuíció a lényeglátás, a geometria az ész feladatköre. Semmibe venni a filozófiát azt jelenti, hogy igazán filozofálunk. 5. Akik szabály nélkül ítélnek valamely műrôl, úgy viszonyulnak a többi emberhez, mint az óra [nélküliek] az óratulajdonosokhoz. Az egyik szerint: ,,két órája történt''; a másik szerint: ,,még csak háromnegyed órája.'' Rápillantok az órámra, és így szólok az egyikhez: ,,maga unatkozik''; a másikhoz pedig: ,,magának valósággal repül az idô''; mert másfél óra telt el, és én mulatok azokon, akik azt mondják, hogy az idô nekem telik lassan, meg hogy ötletszerűen mérem: fogalmuk sincsen róla, hogy az órámhoz igazodom. 6. Ítélôképességünket is ugyanúgy megronthatjuk, mint értelmünket. Értelmünket és ítélôképességünket társalgással alakítjuk ki. Értelmünket és ítélôképességünket ugyancsak társalgással rontjuk el. Tehát a jó vagy a rossz eszmecserék alakítják vagy rontják ôket. Ezért fontos minden esetben a helyes választás, hogy fejlesszünk, és ne rontsunk; választani azonban csak úgy tudunk, ha már kialakítottuk, ha nem rontottuk el ôket. Bezárul tehát a kör, és roppant boldogok, akik kitalálnak belôle. 7. Minél értelmesebb valaki, annál több egyéni jelleget fedez fel az emberekben. Az átlagember nem lát közöttük különbséget. 8. Sok embernek mindegy, szentbeszédet hall-e vagy litániát. 9. Ha eredményesen akarunk valakit megcáfolni, bebizonyítva, hogy téved, elôbb vizsgáljuk meg, melyik oldaláról szemléli a dolgot, mert arról az oldalról tekintve rendszerint igaza is van. Aztán ismerjük el ezt az igazságát, de egyben tárjuk fel a téves nézôpontot. Ettôl megnyugszik, mert azt látja, csupán annyi hibát követett el, hogy nem vette figyelembe a kérdés minden oldalát; márpedig azon nem bosszankodunk, hogy nem vettünk észre mindent, azt azonban nem szívesen ismerjük el, hogy tévedtünk; talán azért, mert az ember természete olyan, hogy mindent nem láthat meg, amit azonban jól szemügyre vesz, abban nem tévedhet; így például érzékeléseink mindig igazak. 10. A magunk lelte magyarázatok általában jobban meggyôznek bennünket, mint azok, amelyek másoknak jutottak eszükbe. 11. A keresztényi élet szempontjából minden nagy szórakozás veszélyt jelent; de az ember kitalálta szórakozások közül egytôl sem kell annyira tartanunk, mint a színháztól. Oly természetesen és oly árnyaltan ábrázolja a szenvedélyeket, hogy ezzel felszítja ôket, és hasonlókat ébreszt szívünkben, mindenekelôtt a szerelem szenvedélyét; fôleg akkor, ha rendkívül szűziesnek és roppant tisztességesnek festi. Mert minél ártatlanabb színben mutatja magát a szerelem az ártatlan lelkeknek, annál könnyebben ejti ôket hatalmába; hevessége hízeleg önszeretetünknek, azonnal vágy ébred benne, hogy a rendkívül élethűen ábrázolt érzelmekhez hasonlókat idézzen fel ô is; ugyanakkor azzal nyugtatjuk meg lelkiismeretünket, hogy a színpadon látott érzelmek tisztességesek, s valóban el is oszlatják a tiszta lelkek aggodalmait, akik azt képzelik, nem eshet folt erkölcsükön, ha ilyen szemérmesnek vélt szerelemmel szeretnek. Így aztán a színielôadásról távozva szívünk csordultig van a szerelem minden szépségével és édességével, lelkünk és értelmünk annyira meg van gyôzôdve ártatlanságáról, hogy immár készen is áll elsô érintésére, vagy inkább az alkalom keresésére, hogy ô is ilyeneket ébresszen másnak a szívében, s ugyanazokban a gyönyörökben részesüljön, ugyanolyan áldozatokat hozzanak érte is, amelyeket oly tökéletes ábrázolásban látott a színpadon. 12. Scaramouche,[1] akinek csupán egyetlen dolgon jár az esze. A doktor, aki még egy negyedóráig beszél,[2] holott már mindent elmondott, annyira eluralkodik rajta a közlési vágy. 13. Szívesen látjuk Cléobuline tévedését[3] és szenvedélyét, mert neki magának sejtelme sincsen róla. Ám ha nem csalódnék, visszatetszést keltene bennünk. 14. Amikor a mesterkéletlen szavak szenvedélyt festenek, vagy a szenvedély következményét ecsetelik, önmagunkban találjuk meg az elhangzottak igazságát, amirôl addig nem vettünk tudomást, s ezért vonzalom támad bennünk az iránt, aki ezt az érzést ébreszti bennünk; hiszen nem a maga lelki gazdagságát tárja fel elôttünk, hanem a mienket; ezért e jótéteménye szeretetre méltóvá teszi ôt szemünkben, azon túlmenôen, hogy a vele való szellemi közösség is szükségszerűen szeretetre gerjeszti iránta szívünket. 15. Ékesszólás, amely behízelgô szólamokkal és nem lenyűgözô érvekkel gyôz meg, mint a zsarnok, nem mint a király. 16. Az ékesszólás művészete úgy mondani a dolgokat, hogy: 1. nehézség nélkül, örömmel értsék meg ôket mindazok, akikhez szólunk; 2. érdekeltnek érezzék magukat, s hiúságuktól ösztönözve szívesebben elmélkedjenek rajtuk. Tehát kölcsönös megfelelés, amelyet egyrészt a hallgatók értelme és szíve, másrészt a gondolatok és a használt kifejezések között igyekszünk megteremteni, ennek feltétele az emberi szív alapos tanulmányozása avégbôl, hogy megismerjük minden rugóját, és aztán megtaláljuk fejtegetésünk megfelelô arányait. Azoknak a helyébe kell képzelnünk magunkat, akiknek mondandónkat szánjuk, a magunk szívén kell kipróbálnunk a szavainknak adandó formát, hogy lássuk, megfelelnek-e egymásnak, és bizonyosnak érezhetjük-e benne magunkat, hogy hallgatónk szinte kénytelen lesz megadnia magát. A lehetô legegyszerűbb módon természetesnek kell maradnunk; ne nagyítsuk fel azt, ami kicsi, ne jelentéktelenítsük el azt, ami nagy. Nem elégséges, ha valami szép, feleljen is meg tárgyának, hogy se több, se kevesebb ne legyen benne a kelleténél. 17. A folyók mozgó utak, amelyek célunkhoz vezetnek bennünket. 18. Ha valamely kérdésben nem látunk világosan, jó, ha van valami közös tévedés, amelyet mindenki elfogad, mint például az, hogy a holdnak tulajdonítjuk az évszakok változását, a betegségek terjedését stb.; az ember legfôbb betegsége ugyanis az, hogy szorongó kíváncsisággal fordul azon dolgok felé, amelyeket nem képes megismerni; mert még a tévedést sem érzi olyan rossznak, mint az eredménytelen kíváncsiságot. Epiktétosz, Montaigne és Salomon de Tultie[4] stílusa a leghasználatosabb, ez férkôzik be, ez marad meg legjobban emlékezetünkben, s ezt a legkönnyebb idézni, mert kizárólag a mindennapi társalgásokból született gondolatokat tartalmaz; így például amikor arról az emberek között általánosan elterjedt tévedésrôl szólunk, hogy a hold az oka mindennek, sohasem mulasztjuk el hozzátenni, hogy Salomon de Tultie szerint bizonytalanság esetén jó, ha van egy általánosan elterjedt téves felfogás stb. -- ahogyan azt fentebb láttuk. 19. Amikor valamely művet írunk, legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük. 20. Rend. -- Miért döntenék inkább amellett, hogy négy részre, ne pedig hatra tagoljam erkölcstanomat? Miért határozzam meg az erények számát inkább négyben vagy kettôben, vagy egyben? Miért fogalmazzam meg inkább az abstine et sustine[5], mint a ,,kövesd a természetet'' vagy ,,személyes ügyeidet igazságtalanság elkövetése nélkül intézzed'' parancsa értelmében, ahogyan azt Platón ajánlja, vagy valami más formában? -- Igen ám, válaszolják maguk erre, csakhogy itt minden egyetlen szóba van sűrítve. -- Helyes, mindez azonban hasztalan, ha nem magyarázzuk meg; ha pedig magyarázni és boncolni kezdjük ezt a szabályt, akkor a benne foglalt össze többi egyszerre ugyanabban az eredeti összevisszaságban lép ki belôle, amelyet maguk el akartak kerülni. Tehát amikor egyetlen szabályba vannak foglalva, úgy el vannak benne rejtve, ugyanolyan haszontalanok, mintha ládába lennének zárva, látni mindig csak eredeti összevisszaságukban lehet ôket. A természet külön-külön alkotta meg ôket, egyiket se foglalta a másikba. 21. A természet minden igazságát külön-külön önmagába helyezte; tudományunk egymásba foglalja ôket, ez azonban nem természetes valami: mindegyiknek megvan a maga külön helye. 22. Ne mondják, hogy nem mondtam semmi újat; új az anyag elrendezése; a labdajátékosok is ugyanazzal a labdával játszanak, csak éppen az egyik jobban helyezi, mint a másik. Akkor inkább mondják rólam azt, hogy a régi szavakkal éltem. Mintha az azonos gondolatok másként elrendezve nem eredményeznének ugyanúgy más szöveget, mint ahogyan az azonos szavak is más gondolatot fejeznek ki megváltozott elrendezésben. 23. A különbözô módon rendezett szavak más-más jelentést vesznek fel, a különbözô módon rendezett jelentések pedig különbözô módon hatnak. 24. Stílus. -- Csak pihenés céljából szabad másra terelnünk a figyelmet, de csupán olyankor, amikor helyénvaló, amikor szükséges, máskor nem; mert aki nem alkalmas pillanatban pihentet, az fáraszt; aki pedig nem a megfelelô idôben fáraszt, pihenôre kényszerít, mert a fáradt ember mindent otthagy; ennyire örömét leli a kaján gyönyörkeresés abban, hogy az ellenkezôjét tegye annak, amiért nem fizetnek gyönyörrel, lévén ez az az ár, amelyért mindent megadunk, amit csak kívánnak tôlünk. 25. Ékesszólás. -- Szépség és valóság, erre van szükség; de a szépséget is a valóból kell merítenünk. 26. Az ékesszólás a gondolatról készült festmény; ezért azok, akik még elkészülte után is tovább dolgoznak rajta, arckép helyett képet festenek. 27. Vegyes. Stílus. -- Akik ellentéteket fabrikálnak a szavak kicsavarásával, olyanok, mint akik vakablakokat csinálnak a szimmetria kedvéért: szabályuk nem az, hogy szabatosan fejezzék ki magukat, hanem hogy helyesek legyenek stílusalakzataik. 28. Szimmetria abban, amit egyetlen pillantással fogunk át, azon az alapon, hogy nincs okunk másként csinálni; meg az ember alakja miatt is, s ezért igényeljük a szimmetriát csupán szélességben, magasságban és mélységben azonban nem. 29. Amikor azt látjuk, hogy a stílus természetes, nagyon meglepôdünk, el vagyunk ragadtatva, mert szerzôt vártunk, és embert találtunk helyette. Megfordítva, jó ízlésű olvasók, akik egy könyv láttára azt hiszik, emberre bukkannak, meglepetéssel veszik tudomásul, hogy szerzôt találnak helyette: Plus poetice quam humane locutus es[6] Azok válnak igazán díszére a természetességnek, akik megtanítják rá, hogy mindenrôl, még teológiáról is szólhat. 30. Csak a fülére hallgat, mert nincsen szíve. A szabály a becsületes emberség. A kihagyás szépsége, az ítélet szépsége. 31. Mindama talmi szépségeknek akadnak bámulói, és nem is csekély számmal, amelyeket megrovunk Ciceróban. 32. Létezik a tetszetôsségnek és a szépségnek egy bizonyos modellje, amely gyenge vagy erôs -- olyan, amilyen -- természetünk és a nekünk tetszô dolog valamiféle viszonya. Minden, ami ezt a mintaképet formázza, kedvünkre van: legyen az ház, dal, beszéd, vers, próza, asszonyember, madár, folyók, fák, szobák, ruhák stb. És minden, ami nem erre a mintára készült, visszatetszést vált ki a jó ízlésű emberekbôl. És amiképpen tökéletes viszony van a helyes mintára készült dal és ház között, mert mindegyik erre az egyetlen mintára hasonlít a maga módján, azonképpen tökéletes viszony van a rossz mintára készült dolgok között is. Nem mintha rossz minta csak egyetlen egy volna, van abból végtelen sok; hanem mert például minden rossz szonett, készült légyen bármilyen rossz mintára, tökéletesen hasonlít az ugyane módon öltözött asszonyra. Semmi sem érteti meg velünk jobban, milyen nevetséges egy sántikáló szonett, mint ha megvizsgáljuk a természetét és a mintáját, és aztán magunk elé képzelünk egy hasonló mintára készült házat vagy így öltözött asszonyt. 33. Költôi szépség. Ugyanúgy, ahogyan költôi szépségrôl beszélünk, beszélhetnénk mértani vagy orvosi szépségrôl is; de nem tesszük. Mégpedig azért nem, mert jól tudjuk, mi a mértan tárgya: bizonyítások; és mi az orvostudományé: gyógyítás -- azt azonban nem tudjuk, mi az a kellem, ami a költészet tárgya. Nem tudjuk, mi az a természetes mintakép, amelyet utánozni kell, ezért ismerete híján ilyen furcsa kifejezéseket agyaltunk ki, mint ,,aranykor, napjaink csodája, végzetszerű'' stb., és ezt a zagyvaságot elkereszteltük költôi szépségnek. De képzeljen csak el valaki egy nôt e minta szerint, amely nem egyéb, mint nagy szavakkal kis dolgokat mondani, s tükrökkel körülvett, láncokkal teleaggatott csinos kisasszonykát lát, amin csak kacagni tud, mert jobban értünk hozzá, mi teszi a nô kellemét, mint a versét. Persze a nem hozzáértôk megcsodálnák ebben a maskarában is; sôt, sok olyan falu is akadna, ahol királynônek vélnék; ezért nevezzük az ilyen mintára faragott szonetteket ,,falusi királynônek''. 34. A művelt emberek társaságában nem számítunk versszakértônek, ha [nem] akasztjuk magunkra a költô, a matematikus stb. cégérét. Az egyetemes szellemű embereknek azonban nem kell cégér, számukra nincs jelentôsebb különbség a költô és a hímzômester foglalkozása között. Az egyetemes szellemű embereket nem hívják sem költônek, sem mértantudósnak stb., mégis mindezek, s bírái a többinek. Nem lehet megállapítani, micsodák. Belekapcsolódnak a beléptükkor éppen szônyegen forgó témába. Egyik képességük sem feltűnôbb, mint a másik, kivéve, ha az alkalom úgy kívánja, hogy azt használják; ilyenkor azonban mindenki felfigyel rá, mert az is jellemzô rájuk, hogy nem szoktuk megjegyezni róluk, milyen kitűnô társalgók, ha nem éppen a stílusról van szó, ám ha igen, akkor mindenki megállapítja, milyen nagyszerűen fejezik ki magukat. Talmi dicséret tehát, ha társaságba léptekor megjegyzik valakirôl, hogy roppant ügyes verselô; és rossz jel az, ha nem hozzá fordulnak, amikor költôi munkákról kell ítéletet mondani. 35. El kell érnünk, hogy ne azt mondják rólunk: ,,matematikus'', ,,hitszónok'' vagy ,,ékesszóló''; hanem: ,,művelt társaságbeli ember''. Nekem csak ez az egyetemes kiválóság tetszik. Rossz jel, ha valakirôl azonnal a könyv jut eszünkbe; azt szeretném, ha bármely képességünkrôl csak alkalomadtán vennének tudomást, amikor éppen azt használjuk fel. (Ne quid nimis),[7] nehogy valamelyik képességünk elhomályosítsa a többit, s ennek neve ragadjon ránk. Ne jusson folyton az eszünkbe, hogy valaki mestere a szónak, kivéve amikor valóban ez a fontos, de ilyenkor aztán igen. 36. Az ember csupa igény: csak azokat szereti, akik mindet ki tudják elégíteni. ,,Kiváló matematikus'' -- mondják. -- De mi közöm nekem a matematikához, még majd engem is matematikai tételnek néz. -- ,,Nagyszerű katona.'' -- Legszívesebben engem is ostromlott várnak nézne. Egyszóval nekem művelt társasági ember kell, aki általában minden igényemhez alkalmazkodik. 37. Mivel nem lehetünk egyetemes szelleműek oly módon, hogy minden lehetségest tudjunk mindenrôl, hát tudjunk mindenbôl egy keveset. Mert sokkalta szebb dolog valamit tudni mindenbôl, mint mindent tudni egyrôl; ez az egyetemes érdeklôdés a legszebb dolog a világon. Persze még jobb lenne, ha mindkettô megvolna bennünk, de ha már választanunk kell, akkor válasszuk az utóbbit. Érzi ezt a művelt emberek társasága, és így is cselekszik, mert gyakran igen jó bíró ez a társaság. 38. Költô, nem pedig művelt társasági ember. 39. Ha a mennykô az alacsony helyekre csapna le stb., a költôknek meg mindazoknak, akik csak ilyesmiken tudnak elmélkedni, nem volnának bizonyítékaik. 40. Ha azokat a példákat akarnánk bebizonyítani, amelyeket más dolgok bizonyítására hozunk fel, akkor ezeket az utóbbiakat használnánk példa gyanánt; mert mindig azt hisszük, hogy a bizonyítandó dologban van a nehézség, s ezért a példákat világosabbnak, szemléltetésre alkalmasnak véljük. Így például az általános szabályt az egyes esetre kell bebizonyítanunk; ha ellenben az egyes esetet akarjuk megvilágítani, akkor az [általános] szabályból kell kiindulnunk. Mert amit bizonyítani akarunk, azt mindig homályosnak, amit pedig bizonyítékul használunk, világosnak tartjuk; valahányszor ugyanis bizonyítás végett elénk tárnak valamit, eleve azt képzeljük, hogy bizonyítandó lévén, homályos, és hogy -- ellenkezôleg -- a bizonyító példa világos, ezért aztán könnyen felfogjuk. 41. Martialis epigrammái. -- Az ember szereti a csipkelôdést; de nem a félszeműek vagy a bajba kerültek, hanem a gôgös szerencsefiak ellen. Másként tévedünk. Mert minden indulatunk forrása a gonosz kívánság meg az emberi érzés. Kedvébe kell járnunk azoknak, akik emberségesek és szeretô szívűek. A két félszeműrôl szóló azért nem ér semmit, mert nem vigasztalja meg ôket, csak a szerzô hírnevét öregbíti. Minden, ami csupán az írónak jó, irtéktelen. Ambitiosa recidet ornamenta.[8] 42. Jólesik fejedelemnek szólítanunk a királyt, mert ezzel is lejjebb szállítjuk a rangját. 43. Némely szerzôk így beszélnek műveikrôl: ,,Az én könyvem, az én kommentárom, az én történetem stb.'' Érezni rajtuk, hogy jómódú polgárok, házuk a fôutcára néz, s folyton az ,,én otthonom''-ra jár a szájuk. Pedig helyesebben tennék, ha ezt mondanák: ,,A mi könyvünk, a mi kommentárunk, a mi történetünk stb.'', hiszen rendszerint több benne a másé, mint az övék. 44. Szeretnétek, hogy jót gondoljanak rólatok az emberek? Ne mondjatok jót magatokról. 45. Minden nyelv titkosírás, csak nem a betűk, hanem a szavak helyett vannak mások, úgyhogy minden ismeretlen nyelvet meg lehet fejteni. 46. Elméskedô: rossz jellem. 47. Vannak, akik jól beszélnek, pedig nem írnak jól. Mert a körülmények, a hallgatóság tűzbe hozza ôket, és ez a hév többet csal ki szellemükbôl, mint amennyit nélküle lelnének benne. 48. Amikor valamely szövegben ugyanazok a szavak ismétlôdnek, de oly megfelelônek találjuk ôket, hogy kicserélésükkel rontanánk a szövegen, nem szabad hozzájuk nyúlni, a változtatás lehetetlensége bizonyítja, hogy ez helytelen lenne; bízzuk azt csak a vak irigységre, amely nem tudja, hogy az ilyen ismétlôdés itt nem hiba; mert nincsen általános szabály. 49. Álruhába öltöztetni a természetet, elleplezni. Nincs többé király, pápa, püspök -- csak felséges uralkodó stb.; Párizs sincs -- csak országunk fôvárosa. Vannak esetek, amikor Párizst Párizsnak, s mások, amikor az ország fôvárosának kell nevezni. 50. Ugyanaz az értelem megváltozik aszerint, milyen szavakkal fejezzük ki. Az értelmek a szavaktól nyerik méltóságukat, nem pedig ôk kölcsönöznek méltóságot a szavaknak. Példákat kell rá keresnem... 51. Pürrhonista,[9] csökönyös helyett. 52. Senki nem mond karteziánust, csak akik nem azok; vaskalapost, csak aki [nem] vaskalapos; vidékit, csak aki [nem] vidéki, sôt fogadni mernék, hogy ezt az utóbbit a nyomdász tette bele a Vidéki Levelek[10] címébe. 53. Felborult vagy felborított kocsi, aszerint, hogy szándékkal történt- e. Feldönteni vagy kiönteni, a szándéktól függôen. (Le Maître Védôbeszéde a kényszerbôl lett ferences barát mellett.)[11] 54. Vegyes. Szólásforma: ,,Foglalkozni kívántam volna vele.'' 55. A kulcs nyitó-, a kampó vonzereje. 56. Belelátni: ,,Együtt érzek Önnel e kellemetlen ügyben.'' A bíboros úr nem akarta, hogy belelássanak. ,,Elmém tele nyugtalansággal.'' Helyesebb így: tele vagyok nyugtalansággal. 57. Mindig bosszantottak az ilyen udvariassági formulák: ,,terhére voltam''; ,,félek, hogy untatom''; ,,félek, hogy túlságosan hosszadalmas voltam''. Vagy magunkkal ragadunk, vagy bosszantunk. 58. Bárdolatlanságot követel: ,,bocsásson meg, kérem.'' Ha nem mentegetôzik, nem is vettem volna észre, hogy megsértettek. ,,Tisztesség ne essék, szólván...'' Éppen az ilyen mentegetôzés az otromba. 59. ,,Eloltani a lázadás fáklyáját'' -- túlságosan ékes stílus. ,,Nyugtalanság géniusza'' -- sok a két túlzó kifejezés. ======================================================================== II. szakasz 60. Elsô rész: Az ember nyomorúsága Isten nélkül. Második rész: Az ember boldogsága Istennel. Másképpen: Elsô rész: Az emberi természet rosszra hajló lett. Magából a természetbôl. Második rész: Van valaki, aki mindent helyrehoz. A Szentírásból. 61. Rend. -- Fejtegetésemet legszívesebben a következô sorrendben végeztem volna: annak bebizonyítására, hogy minden emberi állapot hívságos, rámutattam volna a közönséges emberi életek, majd a szkeptikus, sztoikus filozofikus életek hívságos voltára; de a rendet nem tartanám meg. Én igazán tudom, mit ér, és hogy milyen kevesen értik. Semmiféle emberi tudomány nem képes a rendet megtartani. Szent Tamás sem tartotta meg. A matematika megtartja ugyan, a matematika azonban mélysége ellenére haszontalan valami. 62. Az elsô rész elôszava. -- Szólni azokról, akik az önismeretrôl értekeztek; Charron[1] leverô és unalmas felosztásairól; Montaigne zavarosságáról; arról, hogy ô jól érezte [egy helyes] módszer hiányát, de témáról témára ugrált, és elkerülte, mert tetszetôsségre törekedett. Micsoda ostoba szándék, önmagát akarja ábrázolni! Méghozzá nem is csak úgy mellesleg és elvei ellenére -- ilyen botlást bárki elkövethet --, hanem elvszerűen, jól átgondolt elhatározásból. Mert mindennapos hiba, hogy véletlenül, emberi gyengeségbôl ostobaságokat beszélünk; de ha szántszándékkal tesszük, az elviselhetetlen, fôképp ha ilyeneket mondunk, mint például... 63. Montaigne. -- Montaigne hibái nagyok. Buja beszédek; az ilyesmi, bármit mondjon is Mademoiselle de Gournay,[2] mit sem ér. Hiszékeny: szem nélküli emberek. Tudatlan: a kör négyszögesítése, egy nagyobb világ. Felfogása az öngyilkosságról, a halálról. Közönyösségre buzdít üdvösségünk kérdésében: félelem és megbánás nélkül. Könyvét nem avégbôl írta, hogy jámborságra tanítson, ez nem volt kötelessége; az azonban mindenkor kötelességünk, hogy ne térítsünk el tôle másokat. Az élet egynémely helyzetében megbocsáthatjuk neki, hogy kissé szabados és érzéki (750, 331.); a halálról vallott tökéletesen pogány felfogása azonban megbocsáthatatlan, mert aki még meghalni sem akar keresztény módon, annak a vallást mindenestôl el kell vetnie; nos, Montaigne egész könyvével egyébre sem törekszik, mint gyáván és fájdalom nélkül halni meg. 64. Nem Montaigne-ban, hanem önmagámban lelem mindazt, amit benne látok. 65. Ami jó Montaigne-ban, csak fáradságosan sajátítható el. Ami rossz benne, persze erkölcsi felfogását kivéve, egy szempillantás alatt helyrehozható lett volna, ha figyelmeztetik rá, hogy gyakran elkalandozik, és hogy túlságosan sokat beszél önmagáról. 66. Meg kell ismernünk önmagunkat: még ha nem segít is hozzá bennünket az igazság megtalálásához, legalább arra jó, hogy rendet teremtsünk az életünkben, márpedig ennél nincsen helyesebb dolog. 67. A tudományok hívságos volta. -- A külsô dolgok tudománya sohasem nyújt vigasztalást erkölcsi tudatlanságomra szomorúságom idején; de az erkölcsök tudománya mindenkor megvigasztal a külsô dolgokban való tudatlanságomért. 68. Arra nem tanítják meg az embereket, hogy becsületesek legyenek, de minden egyébre igen; ôket pedig soha nem bántja az, hogy semmihez sem konyítanak, csak azzal kérkednek, hogy becsületes emberek. Annak az egyetlen dolognak a tudásával büszkélkednek, amit nem tanulnak. 69. Két végtelen, közép. -- Amikor túlságosan gyorsan vagy túlságosan lassan olvas az ember, nem ért semmit. 70. A természet nem t[ud]. -- (A természet oly jól középre helyezett bennünket, hogy ha megváltoztatjuk a mérleg egyik oldalát, ezzel megváltoztatjuk a másikat is: Én csinálunk, zóa trékei...[3] Ettôl azt kell hinnem, hogy a fejünkben olyan és oly módon elrendezett rugók vannak, hogy ami érinti az egyiket, az érinti az ellenkezôjét is.) 71. Túl sok és túl kevés bor: ne adj neki, nem lel rá az igazságra; de adj neki többet a kelleténél, ugyanaz történik vele. 72. Az ember aránytalansága. -- ,,Lám, hová vezetnek bennünket természetes ismereteink. Ha nem valódiak, nincs igazság az emberben; ha pedig azok, akkor az ember nagy okot lel bennük az alázatra, kénytelen lévén így vagy úgy lejjebb szállítani önbecsülését. Minthogy pedig csak zgy létezhet, ha hisz bennük, szeretném, ha mielôtt mélyebben belebocsátkoznék a természet kutatásába, még egyszer komolyan és alaposan szemügyre venné, majd önmagát is jól megnézné és arányainak ismeretében...'' Vizsgálja tehát az ember az egész természetet a maga fenséges és teljes nagyszerűségében, fordítsa el tekintetét az ôt körülvevô alantas tárgyaktól. Nézze ezt a ragyogó fényt, amely örök lámpásként világítja meg a mindenséget, s amikor a földet már csak pontnak látja e csillag leírta hatalmas körpályához viszonyítva, ámulva vegye észre, hogy ez a hatalmas körpálya maga is csupán finom hegyű ceruzával felrajzolt pont ahhoz képest, amelyet az égbolton keringô csillagok írnak le. De ha a látás itt megtorpan is, képzelete azért szálljon csak tovább; elôbb fog belefáradni a természet felfogásába, mint a természet a felfognivaló nyújtásába. Ez az egész látható világ csupán észrevehetetlen pont a természet dús keblén. Nincs gondolat, amely meg tudná közelíteni. Hiába csigázzuk képzeteinket, tágítjuk ki ôket az elképzelhetô tereken túlra, csak atomokat szül képzeletünk a dolgok valósága helyett. Olyan gömb ez, amelynek a középpontja mindenütt van, a kerülete sehol. Egyszóval: Isten mindenható voltának az a legnagyobb érzékelhetô jellemvonása, hogy gondolatában elvész képzeletünk. Majd önmagához megtérve vegye észbe az ember, micsoda ô ahhoz viszonyítva, ami van; értse meg, hogy a természet e félreesô zugában eltévedt lény; aztán a lakásául szolgáló kis odúból -- értem ezen a Világmindenséget -- tanulja meg helyesen értékelni a földet, a birodalmakat, a városokat és önmagát. Mi az ember a végtelenségben? De hogy egy másik, éppily ámulatba ejtô csoda táruljon fel elôtte, kutasson az általa ismert legkisebb dolgokban. Fedezzen föl az atka parányi testében e testnél is összehasonlíthatatlanul kisebb részeket, lábakat ízületekkel, a lábakban ereket, az erekben vért, a vérben nedveket, a nedvekben cseppeket, s a cseppekben párákat; majd ossza tovább ez utóbbiakat, és minden erejét megfeszítve igyekezzék a végére járni e gondolatsornak, s aztán tárgyául azt a végsô valamit tegyük meg, amelyhez el tud jutni; nyilván azt fogja hinni, hogy eljutott a természet végsô parányához. Én azonban még ebben is egy újabb feneketlen mélységet akarok megmutatni neki. Nemcsak a látható világmindenséget szándékszom feltárni elôtte, hanem azt a mérhetetlenséget is, amelyet e kicsinyke atomon belül alkothat magának a természetrôl. Fedezzen fel benne is végtelen sok világot, mindegyiket saját égbolttal, bolygókkal, földdel, amelyek ugyanúgy aránylanak egymáshoz, mint a látható világmindenségben; a földön állatokat és végezetül atkákat, s ezekben ugyanazt, amit az elsôk tártak elébe; s aztán a többiben is ugyanazt lelve, vég nélkül, megállás nélkül, ámuljon el e csodáktól, amelyek a maguk kicsinységében éppoly bámulatosak, mint amilyenek nagyságukban a másikak; mert ugyan ki ne csodálná, hogy testünk, amelyik az imént még észrevehetetlen volt a világmindenségben, felfedezhetetlen a minden ölén, most meg kolosszus, egy egész világ, vagy inkább minden ahhoz a semmihez viszonyítva, ameddig az ember már el sem tud jutni. Aki így látja magát, megrémül önmagától, s ráeszmélve, hogy természet adta tömegével a végtelenség és a semmi két feneketlen mélysége között lebeg, remegve tekint majd e csodákra; és én bizonyos vagyok benne, hogy kíváncsisága csodálatra fordul, és hajlandóbb lesz némán szemlélni, mint elbizakodottan kutatni ôket. Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez, minden a semmihez viszonyítva, közép a semmi és a minden között. Végtelen messze van tôle, hogy felfogja a szélsôségeket, a dolgok végcélja és lételve leküzdhetetlenül rejtve van számára egy áthatolhatatlan titokban, mert egyaránt képtelen meglátni a semmit, amelybôl vétetett, és a végtelent, amelyben elmerül. Mi egyebet tehet hát azon kívül, hogy megsejt valami látszatot a dolgok közepébôl, örökös reménytelenségben afelôl, hogy megismerje lételvüket és céljukat? Minden a semmibôl indult, s a végtelenségig vitetett. Ki tudja követni ezeket a csodálatos lépéseket? A csodák alkotója megérti ôket. Mindenki más képtelen rá. Mivel nem elmélkedtek e végtelenségeken, az emberek vakmerôn a természet kutatására adták a fejüket, mintha bármiféle arányban lennének vele. Különös dolog, hogy meg akarták érteni a dolgok lételvét, s ebbôl kiindulva akartak eljutni mindennek a megismerésére, ugyanoly végtelen önhittséggel, mint amilyen végtelen a tárgyuk. Mert kétségkívül nem foganhat meg az emberben ilyen szándék, hacsak nincsen benne ugyanolyan végtelen önhittség vagy képesség, mint amilyen végtelen a természet. A tanult elme megérti, hogy mivel a természet minden dolgokba beleírta a maga és teremtôje képét, szinte valamennyiben megtalálható kettôs végtelensége. Így azt látjuk, hogy minden tudomány kutatási területe végtelen, mert ki vonja kétségbe, hogy például a mértan által felállítható tételek sora végtelenül végtelen? Princípiumai sokasága és finomsága folytán egyaránt végtelenek a tudományok; mert ki ne látná, hogy az utolsóként állított tételek nem önmaguktól helyesek, hanem másokra vezethetôk vissza, ezek ismét másokra, és így kizárják egy utolsó lehetôségét? Mi azonban az elménkben utolsóként felmerültekkel úgy teszünk, mint az anyag terén, ahol oszthatatlan pontnak nevezzük azt, amelyen túl érzékeink többé már semmit sem ragadnak meg, jóllehet természeténél fogva az is végtelenségig osztható. A tudományok e két végtelene közül a nagyságé érzékelhetô jobban, ezért akadtak csak kevesen, akik azt állították, hogy ôk mindent tudnak. ,,Mindenrôl szólni fogok'' -- mondta Démokritosz. A kicsi végtelenje azonban sokkal kevésbé szembetűnô. A filozófusok tehát inkább ehhez akartak eljutni, és éppen itt botlott el mindnyája. Így születtek az ilyen gyakori címek: A dolgok lételveirôl, A filozófia princípiumai, meg a többi, hozzájuk hasonló, amelyek ha látszólag nem is, de voltaképpen épp olyan nagyképűek, mint ez a másik, amelyik valósággal kiszúrja a szemet: De omni scibili.[4] Természetünknél fogva sokkal képesebbnek érezzük magunkat arra, hogy eljussunk a dolgok középpontjához, mint arra, hogy átfogjuk a kerületüket; a világ látható kiterjedése szemlátomást meghalad bennünket; mivel azonban a kis dolgokat mi haladjuk meg, azt képzeljük magunkról, könnyebben meg tudjuk ôket ragadni, holott semmivel sem kevesebb képesség szükséges a semmiig, mint az egészhez való eljutásig: végtelenül nagy kell az egyikhez is, a másikhoz is. Véleményem szerint az az ember, aki meg tudná érteni a dolgok végsô elveit, képes lenne végül megismerni a végtelent is. Az egyik a másik függvénye, az egyik elvezet a másikhoz. E végletek érintkeznek, és egymástól eltávolodva újra összetalálkoznak, egymásra lelnek Istenben, de egyedül Istenben. Ismerjük hát meg határainkat; valami, de nem minden vagyunk; az osztályrészünkül jutott lét megfoszt bennünket a semmibôl születô alapprincípiumok ismeretétôl; és ez a kevés lét, ami a miénk, ugyanakkor a végtelen látványát is eltakarja elôlünk. A felfogható dolgok rendjében értelmünk ugyanazt a helyet foglalja el, mint testünk a természet birodalmában. Minden téren korlátok között élünk, s ez az állapotunk --középhelyzet a két véglet között -- minden képességünkben megnyilvánul. Érzékeink nem fognak fel semmi végleteset, a túlságosan nagy zajtól megsüketülünk, a túl sok fénytôl elvakulunk, a túl nagy távolság és a túlságos közelség akadályozza a látást, a terjengôs fejtegetés éppúgy homályt okoz, mint a szűkszavú, a túlságosan magától értetôdô igazság megzavar (ismerek olyan embert, aki képtelen megérteni, hogy ha nullából elveszünk négyet, marad nulla), az alapelvek túlontúl evidensek számunkra, a túl nagy gyönyör kellemetlen, a túl sok összehangzás bántó a zenében; a túlságosan sok jótett bosszant bennünket, mert szeretnénk ráadással megfizetni adósságunkat: Beneficia eo usque laeta sunt dum videntur exsolvi posse; ubi multum antevenere, pro gratia odium redditur[5] Nem érzékeljük sem a túlságos hôséget, sem a túlzottan nagy hideget. A mértéktelen jó tulajdonságok ártalmasak, és nem érzékelhetôk; már nem érezzük, hanem csak eltűrjük ôket. Túl nagy ifjúság és túl nagy vénség gátolja a szellemet, túlontúl sok és túlontúl kevés a tudás; egyszóval a szélsôségek olyanok számunkra, mintha nem léteznének, és mi sem létezünk hozzájuk viszonyítva; meghaladnak bennünket, vagy mi ôket. Ez tehát a mi igazi állapotunk; ez tesz bennünket képtelenné a biztos tudásra és az abszolút tudatlanságra. Egy széles középen lebegünk, mindig bizonytalanul és határozatlanul, az egyik véglettôl a másik felé hányódva. Mihelyt azt hisszük, hogy megkapaszkodhatunk és megállapodhatunk valami határponton, már el is mozdul, elhagy bennünket; ha pedig utánamegyünk, kicsusszan kezünk közül, tovasiklik, örökös szökésben menekül elôlünk. Semmi sem áll meg számunkra. Ez a mi természetes állapotunk, és ugyanakkor ez a legellentétesebb is hajlamainkkal; égünk a vágytól, hogy szilárd talajra, valami végsô és állandó alapra leljünk, olyan tornyot szeretnénk építeni rá, amely a végtelenig emelkedik, ám minden fundamentumunk összeroppan, s feneketlen mélység nyílik alattunk. Ne törekedjünk hát biztonságra és szilárdságra. Értelmünknek állandóan csalódást okoz a látszatok állhatatlansága, semmi sem rögzítheti a végest a két végtelen között, amelyek közrefogják, és menekülnek elôle. Ha ezt jól megértjük, azt hiszem, meg fogunk nyugodni, ki-ki abban az állapotban, amelybe a természet helyezte. Az osztályrészünkül jutott közép mindenkor távol van a végletektôl, mit számít hát az, hogy az [embernek] valamicskével több tudása van a dolgokról? Mihelyt tud valamit, máris egy kissé magasabbról nézi ôket. De vajon nincs-e még mindig mérhetetlenül távol a végtôl, és életünk tartama nem ugyanolyan csekély-e a végtelenséghez képest, ha tíz esztendôvel hosszabb? E végtelen szemszögébôl minden egyenlô, ami véges; és én semmi okát nem látom, miért foglalkoztatná képzeletünket inkább ez, mint amaz. Gyötrelmes érzés már az is, ha a végeshez hasonlítjuk magunkat. Ha az ember elsôül önmagát tanulmányozná, rájönne, mennyire képtelen önmagán túljutni. Hogyan is ismerhetné meg a rész az egészet? De talán arra fog törekedni, hogy legalább azokat a részeket ismerje meg, amelyek az ô mértékével arányosak. Csakhogy a világ részei egymással mind olyan viszonyban vannak, olyan láncolatot alkotnak, hogy véleményem szerint lehetetlenség megismerni az egyiket a másik és az egész nélkül. Az ember például kapcsolatban van mindazzal, amit ismer. Ahhoz, hogy elférjen, helyre, hogy fennmaradjon, idôre, hogy éljen, mozgásra, hogy testének anyaga legyen, elemekre, a táplálkozáshoz hôre és élelemre, a lélegzéshez levegôre van szüksége; látja a fényt, érzi a testeket; egyszóval minden egybeszövôdik vele. Az ember megismeréséhez tehát tudnunk kell, mi a magyarázata annak, hogy levegôre van szüksége fennmaradásához; a levegô megismeréséhez pedig azt kell tudnunk, honnan van e kapcsolata az ember életével. A tűz nem lehet meg levegô nélkül; ezért az egyik megismeréséhez ismernünk kell a másikat. Mivel tehát közvetve és közvetlenül minden okozott és okozó, segített és segítô, közvetlen és közvetett, és mivel minden természetes és láthatatlan kötelékkel kapcsolódik egymáshoz, amely összeköti a legtávolabb esô és a legkülönbözôbb dolgokat, lehetetlennek vélem, hogy megismerhessük a részeket az egész, s hasonlóképpen: az egészet a részek megismerése nélkül. [A dolgok végtelenségét, önmagában vagy Istenben, csekély élettartamuk miatt is meglepônek kell találnunk. Összehasonlítva a bennünk folyó állandó változással, a természet szilárd és állandó mozdulatlanságának hasonló hatást kell kiváltania.] S ami betetôzi a dolgok megismerésére való képtelenségünket, az az, hogy a dolgok maguk egyszerűek, mi pedig két ellentétes és különbözô fajtájú természetbôl, lélekbôl és testbôl vagyunk gyúrva. Mert lehetetlen, hogy a bennünk gondolkodó rész más, mint szellemi lehessen; s ha azt állítaná valaki, hogy kizárólag testi lények vagyunk, azzal csak még inkább kizárna bennünket a dolgok megismerésébôl, hiszen semmi sem felfoghatatlanabb, mint az az állítás, hogy az anyag képes megismerni önmagát; elképzelhetetlen számunkra, hogyan ismerhetné meg önmagát. Így aztán, ha egyszerűen anyagi lények ,,vagyunk'', akkor semmit sem ismerhetünk meg, ha pedig lélekbôl és anyagból állunk, akkor viszont nem ismerhetjük meg tökéletesen az egyszerű -- szellemi vagy testi -- dolgokat. Ez magyarázza meg, miért zavarja össze szinte minden filozófus a fogalmakat, és használja a szellemiek terminológiáját a testi, és a testiekét a szellemi dolgokról szólva. Mert nagy merészen ilyeneket mondanak, hogy a testek lefelé törekszenek, középpontjuk felé igyekszenek, kerülik a pusztulást, félnek az üres tértôl, vagy hogy [a természetnek] vonzalmai, rokonszenvei, ellenszenvei vannak -- csupa olyasmit, ami egytôl egyig a szellem jellemzôje. A szellemieket pedig úgy tekintik, mintha térben foglalnának helyet, hely változtatási képességet tulajdonítanak nekik, holott ilyen tulajdonságaik csak a testeknek vannak. Ahelyett, hogy e dolgok fogalmait a maguk tisztaságában fogadnók el, a mi saját tulajdonságainkat festjük rájuk, a magunk összetett lényének bélyegét sütjük minden általunk látott egyszerű dologra. Látva, hogy mindent szellembôl és testbôl rakunk össze, nem azt hinné- e bárki, hogy ez a keverék roppant érthetô számunkra? Pedig éppen ezt értjük a legkevésbé. Az ember önmaga számára a természet legcsodálatosabb tárgya; mert képtelen felfogni, mi a test, még kevésbé, hogy mi a lélek, és mindennél kevésbé azt, hogy miképpen egyesülhet a test a lélekkel. Ez minden nehézségek teteje, és mégis ez maga az ember: Modus quo corporibus adhaerent spiritus comprehendi ab hominibus non potest, et hoc tamen homo est.[6] Végezetül, gyarlóságunk legfôbb bizonyítékait teljessé teendô, ezzel a két megfontolással fejezem be... 73. 74. Levél az emberi tudomány és a filozófia balgaságáról. Ez a levél a szórakozás elé. Félix qui potuit... Nihil admirari.[11] Kétszáznyolcvanféle legfôbb jó Montaigne-nál. 75. 76. Írni azok ellen, akik túlságosan belemerülnek a tudományokba. Descartes. 77. Nem tudok megbocsátani Descartes-nak; legszívesebben egész filozófiájában meglett volna Isten nélkül; mégse tudta azonban elkerülni, hogy ne adasson vele egy pöccintést, amellyel mozgásba hozza a világot; de aztán nem tud mit kezdeni Istennel. 78. Descartes, haszontalan és bizonytalan. 79. 80. Mitôl van az, hogy a sánta ember nem bosszant fel bennünket, holott a sántító elme felingerel? Azért, mert a sánta ember elismeri, hogy mi járunk egyenesen, a sántikáló észjárás viszont azt állítja, hogy mi sántítunk; különben szánakoznánk, nem pedig bosszankodnánk rajta. Epiktétosz még határozottabban teszi fel a kérdést: ,,Miért nem sértôdünk meg, ha azt mondják, hogy fáj a fejünk, és miért haragszunk meg, ha azt mondják, hogy helytelenül okoskodunk, vagy helytelenül döntünk?'' Azért, mert abban teljesen bizonyosak vagyunk, hogy nem fáj a fejünk, vagy hogy nem vagyunk sánták; afelôl azonban nem vagyunk ugyanennyire meggyôzôdve, vajon az igazság mellett döntünk-e. Így aztán, mivel bizonyosságunk egyetlen forrása az, hogy teljesen meg vagyunk róla gyôzôdve, holott másvalaki ugyanígy tökéletesen az ellenkezôjérôl van meggyôzôdve, ez megingat bennünket, megdöbbenünk, és döbbenetünk csak méginkább fokozódik, ha rajta kívül ezer más is kigúnyol bennünket döntésünkért; kénytelenek vagyunk ugyanis többre tartani a magunk bölcsességét mindenki másénál, ami pedig merész és kényes dolog. Ilyen véleményeltérések azonban sohasem fordulnak elô, ha a sántáról van szó. 81. A lélek természete az, hogy hisz, az akaraté pedig, hogy szeret; ezért ha nem találnak maguknak igazi tárgyat, szükségszerűen hamisakhoz kötôdnek. 82. Képzelet. -- Az ember megtévesztô tulajdonsága, a tévedés és az álnokság mestere, amely azzal is tetézi galádságát, hogy nem mindig ilyen; mert az igazság csalhatatlan szabálya lenne, ha tévedhetetlen volna a hazugságban. Minthogy azonban többnyire hamis, nem jelzi a minôségét, egyforma bélyeget ütve igazra és valótlanra. Nem a balgákról beszélek, hanem a legbölcsebb emberekrôl; ugyanis éppen náluk rendelkezik a képzelet a meggyôzés nagy adományával. Hiába tiltakozik az ész, képtelen ugyanolyan súllyal érvelni. Ez a felfuvalkodott képességünk, az észnek ez az ellensége, amely tetszelegve irányítja, és uralkodik rajta, egy második természetet alakított ki az emberben, hogy bebizonyítsa, mekkora hatalma van mindenen. Megvannak a maga kegyeltjei, boldogtalanjai, egészségesei, betegei, gazdagjai, szegényei; hitre, kételyre, tagadásra készteti az észt; hol megbénítja, hol meg felajzza az érzékeket; megvannak a maga ôrültjei és bölcsei; és nincs bosszantóbb, mint azt látnunk, hogy vendégeinek sokkal teljesebb, sokkal tökéletesebb megelégedettséget nyújt, mint az ész. Az élénk képzeletűek sokkal jobban tetszenek önmaguknak, mint ahogyan józan ésszel az okosak tetszhetnek maguknak. A fölény bizonyosságával tekintenek másokra; ôk merészen és biztonsággal vitatkoznak, míg a többi félve és óvatosan, s az arcukról sugárzó vidámság gyakran eleve kiérdemli számukra hallgatóik kedvezô véleményét, annyira élvezik e képzelôerôvel megáldott bölcsek a hasonló természetű bírák kegyeit. A balgákat nem teheti bölcsekké a képzelet, de boldoggá igen -- az ésszel ellentétben, amely csak nyomorulttá teheti híveit, mert míg amaz hírnévvel övezi, ez szégyenérzettel tölti el ôket. Mi osztogatja a hírnevet? Mi más szerez tiszteletet és megbecsülést az embereknek, a műveknek, a törvényeknek és a nagy embereknek, ha nem e képzelôerô? Mily elégtelen a föld minden kincse a képzelet egyetértése nélkül! Nem vagyunk-e hajlandók azt hinni, hogy ezt a magas rangú hivatalnokot, akinek tisztes vénsége egy egész népben megbecsülést ébreszt, a tiszta és fennkölt értelem irányítja, hogy a dolgokat a maguk természete szerint mérlegeli, rá sem hederítve az olyan hívságos körülményekre, amelyek csak a gyengék képzeletét befolyásolják? Figyeljük ôt, amint jámbor buzgalommal telve szentbeszéd meghallgatására megy, hogy szilárd értelmét hitének hevével is erôsítse. Példás tisztelettel készül a szentbeszédre. De ha a szószékre lépô prédikátort rezes hanggal, torz arccal verte meg a természet, s ráadásul borbélya is rosszul borotválta meg, s ha mindezeken felül a véletlen még nevetségessé is tette, akkor hiába hirdeti neki a legmagasztosabb igazságokat, fogadni merek rá, hogy azonnal elpárolog derék szenátorunk arcáról az áhítat. Lehet valaki a világ legnagyobb filozófusa, és lehet akármilyen széles a deszka, amelyen áll, ha szakadék meredezik alatta, hiába gyôzi meg róla az értelme, hogy biztonságban van, a döntô szót képzelete mondja ki. Bizony sokan nem bírnák elsápadás és verejtékezés nélkül elviselni ezt a gondolatot. Nem akarom felsorolni [a képzelet] minden hatását. Ki ne tudná, hogy a macskák, patkányok látványa, vagy az, hogy parázsra tapostunk stb., kizökkent bennünket sodrunkból? A hanghordozás hat a legbölcsebb emberekre is, és megváltoztatja a beszéd vagy a költemény hatását. A szeretet vagy a gyűlölet más színben mutatja az igazságot. Mennyivel igazságosabbnak tartja a védett ügyet az elôre jól megfizetett ügyvéd! S határozott fellépése mennyivel kedvezôbbnek tünteti fel a bírák elôtt, akiket félrevezet ez a látszat! Fura értelem, amelyet még a szellô is úgy irányít, ahogy neki tetszik! Tovább sorolhatnám az embereknek szinte minden cselekedetét, amelyek úgyszólván csak az ô ösztönzéseinek engedelmeskednek. Mert az értelem kénytelen volt meghátrálni, s még a legbölcsebb elme is azokat az alapelveket követi, amelyeket az emberi képzelet juttatott vakmerôn érvényre az élet minden területén. Bíráink jól felismerték ezt a titkot. Vörös talárjaik, hermelin palástjaik, amelyekbe e bundás kandúrok burkolóznak, palotáik, ahol ítéletet hoznak, a Bourbon-liliomok meg ez az egész fenséges pompa rendkívül fontos volt a számukra; s ha az orvosok nem viselnének hosszú lebernyeget és doktorpapucsot, a jogtudoroknak meg nem volnának négyszögletű fejfödôik és négy szélbôl szabott, roppant bô köntöseik, soha nem tudták volna rászedni az embereket, akik nem bírnak ellenállni a rendkívül hiteles külsônek. Ha a bírák az igazi igazság, az orvosok pedig az igazi gyógytudomány birtokában volnának, nem kellene négyszögletes fövegeket viselniük; e két tudomány magasztos tekintélye önmagában is tiszteletre indítana. Mivel azonban csupán képzelt tudományuk van, kénytelenek ilyen hívságos kellékeket ölteni magukra, hogy megragadják vele a képzeletet, mert ezzel van dolguk; s így valóban tiszteletet vívnak ki személyük iránt. Csak a katonák nem szedtek magukra ilyen maskarákat, mert az ô szerepük lényegibb, ôk az erejükkel, amazok meg a hókuszpókuszaikkal fogadtatják el magukat. Ezért királyaink sem kerestek maguknak ilyen maskarákat. Nem szedtek magukra különleges öltözékeket, hogy rendkívülinek látsszanak; ellenben ôrséggel, alabárdosokkal, fegyveresek seregével vették magukat körül, akiknek karja és ereje kizárólag ôket szolgálja. Az elôttük haladó trombitások és dobosok, s az ôket körülvevô csapatok félelmet gerjesztenek a legbátrabbakban is. Nekik nemcsak ruhájuk van, hanem erejük is. Roppant felszabadult szellem kellene hozzá, hogy közönséges embert lásson valaki a Felséges Szultánban, akit negyvenezer janicsár ôriz pompázatos szerájában. Még egy ügyvédet se láthatunk talárjában, fején a négyszögletes föveggel úgy, hogy ne alakulna ki bennünk kedvezô vélemény képességeirôl. A képzelet dönt mindenrôl; a szépségrôl, az igazságról és a boldogságról, ami az emberek mindene. Nagyon-nagyon szeretnék elolvasni egy olasz könyvet, csak a címét ismerem, de már maga az is felér számtalan könyvvel: Della opinione regina del mondo.[12] Nem ismerem, de látatlanban is mindenben egyetértek vele, kivéve, ha netán valami rossz van benne. Íme, nagyjából ezek e csalárd képességünk hatásai, amely mintha csak azért adatott volna, hogy szükségszerűen tévedésbe sodorjon bennünket. A tévedésnek azonban vannak egyéb forrásai is. Nem egyedül a régi benyomások képesek megtéveszteni bennünket: az újdonság varázsának ugyanilyen hatalma van rajtunk. Ebbôl származik az emberek között minden vita, akik vagy azt vetik egymásnak a szemére, hogy gyermekkori hamis benyomásaik hatása alatt cselekszenek, vagy azt, hogy meggondolatlanul hajszolják az újakat. Ki jár a helyes középúton? Lépjen elô, és bizonyítsa be! Nincsen olyan elv, bármennyire természetesnek látsszék is akár gyermekkorunk óta, amit ne sorolnának be a neveltetésünkbôl származó vagy érzékeink útján nyert helytelen benyomások közé. ,,Mivel maguk gyermekkoruk óta azt hitték -- mondják egyesek --, hogy a láda üres, ha nem látnak benne semmit, lehetségesnek vélték az ürességet. Pedig ez csupán a szokás által megerôsített érzéki csalódás, amelyet a tudománynak helyre kell igazítania.'' Amazok viszont így érvelnek: ,,Mivel az iskolában arra tanították magukat, hogy nincsen tér, megrontották józan ítélôképességüket, holott az e helytelen ráhatás elôtt nagyon világosan látta, hogy igenis van, ezért helyre kell igazítani oly módon, hogy eredeti természetükhöz fordulnak.'' Melyik szedett hát rá bennünket? Érzékeink vagy neveltetésünk? Van egy másik forrása is tévedéseinknek: a betegségek. Megrontják ítélôképességünket és értelmünket; és mivel a nagy betegségek észrevehetô módon megváltoztatják, semmi kétségem az iránt, hogy méreteiknek megfelelôen a kicsinyek is ugyanezt csinálják vele. Önérdekünk ugyancsak csodálatos eszköz rá, hogy kellemesen elvakítsa szemünket. A világ legigazságosabb emberének sem engedik meg, hogy a saját peres ügyében bíráskodjék; ismerek olyanokat, akik azért, hogy ne essenek az önszeretet hibájába, fonák módon a legnagyobb igazságtalanságokat követték el: a legbiztosabb módszer az volt valamely igazságos ügy elveszítésére, ha közeli rokonaikat kérték fel a náluk való közbenjárásra. Az igazságosság és az igazság roppant finom két pont, eszközeink túlságosan tompák hozzá, hogy hibátlanul rájuk tudjunk velük tapintani. De ha mégis sikerül, akkor szétkenik, s minden egyebet is érintenek körülötte, több hamisat, mint igazat. 83. Ezzel kell kezdeni a tévedést szülô képességek fejezetét. Az ember nem egyéb, mint természetes és isteni kegyelem nélkül kiirthatatlan tévedésekkel megvert lény. Semmi sem tárja fel elôtte az igazságot. Minden megtéveszti; az igazságok e forrásai -- az ész és az érzékek -- azon felül, hogy nem ôszinték, még egymást is kölcsönösen félrevezetik. Az érzékek hamis látszatokkal vezetik félre az észt; az ésszel szemben tanúsított csalárdságukat azonban ôk is visszakapják, bosszút áll rajtuk az ész. A lélek szenvedélyei megzavarják az érzékeket, hamis benyomásokat keltenek bennük. Hazudnak egymásnak, versengve csalják egymást. De a felsorolt, esetrôl esetre adódó és az értelemhiányból következô tévedéseken túl, e heterogén képességek között... 84. Valóságtól elrugaszkodott értékelésével a képzelet addig-addig nagyítja az apró dolgokat, míg végül betölti vele lelkünket; a nagyokat viszont vakmerô orcátlansággal a saját mértékére szállítja le, például amikor Istenrôl van szó. 85. A bennünket legjobban foglalkoztató dolgok, mint például szegénységünk eltitkolása, gyakran úgyszólván semmiségek. Bolhák, amelyekbôl elefántot csinál képzeletünk. Aztán egy újabb fordulattal minden nehézség nélkül felismerteti velünk semmiségüket. 86. 87. Quasi quidquam infelicius sit homine cui sua figmenta dominantur. (Plin.)[13] 88. A gyermekek, akik megrémülnek attól az arctól, amelyet maguk kormoztak be. Jó, ôk még gyerekek; de hogyan legyen erôs idôsebb korában az, aki ilyen gyenge gyermekkorában? Mindössze annyi történik velünk, hogy változik a képzeletünk. Minden, ami tökéletesedik a haladásban, tönkre is megy a haladásban; ami valaha gyenge volt, sohasem lehet tökéletesen erôs. Hiába mondják: felnôtt, megváltozott; azért ugyanaz is, aki volt. 89. A szokás a mi természetünk. Aki hozzászokott a hithez, az hisz, és soha többé nem tud szabadulni a pokol félelmétôl, mindig csak azt hiszi. Akiben megrögzôdött az a hit, hogy a király félelmetes... stb. Ki kételkedik hát benne; hogy lelkünk, miután hozzászokott a számok, a tér, a mozgás látványához, hisz benne, és csakis ebben hisz? 90. Quod crebro videt non miratur, etiamsi cur fiat nescit; quod ante non viderit, id si evenerit, ostentum esse censet. (Cic. 583.)[14] Nae iste magno conatu magnas nugas dixerit.[15] 91. Spongia solis.[16] -- Ha azt látjuk, hogy valamely esemény mindig egyformán bekövetkezik, természetes szükségszerűségre következtetünk belôle, mint arra, hogy holnap is nap lesz stb. A természet azonban gyakran meghazudtol bennünket, nem válik saját szabályainak rabszolgájává. 92. Mi egyebek a mi természeti elveink, mint megszokás alakította elvek? A gyerekek esetében meg, amit atyáik szokásaiból kaptak, mint az állatokban a vadászat tudománya? Másfajta megszokás másfajta természeti elveket fog bennünk kialakítani, erre tanít a tapasztalat; és ha léteznek olyanok, amelyeket a szokás sem képes eltörölni, vannak olyan, természetellenes szokásból eredôk is, amelyeket sem a természet, sem egy újabb szokás nem képes eltörölni. Mindez hajlam kérdése. 93. Az atyák attól félnek, hogy elmúlik gyermekeik természetes ragaszkodása. De hát miféle természet az, amelyik elmúlhat? A szokás második természet, amely eltörli az eredetit. De mi a természet? Miért nem természetes a szokás? Nagyon tartok tôle, hogy maga a természet is csak egy elsô megszokás, mint ahogy a szokás sem egyéb, mint egy második természet. 94. Az ember természete mindenestôl természet, omne animal. Semmi nincsen, amit ne tudnánk természetünkké tenni; nincsen semmi olyan természetes, amit ne tudnánk elveszíteni. 95. Az emlékezet, az öröm: érzelmek; még a geometriai tételek is érzelmekké válnak, mert az értelem természetünkké tudja tenni az érzelmeket, és el tudja törölni a természetes érzelmeket. 96. Ha megszoktuk, hogy helytelen okokkal magyarázzunk természeti jelenségeket, nem akarjuk elfogadni a helyeseket, hiába fedezik fel ôket. Erre a vérkeringéssel szolgáltattak példát, amikor ezzel magyarázták meg, miért duzzad meg a visszér a szorító kötés alatti szakaszon. 97. Az egész élet számára legfontosabb dolog a hivatás megválasztása -- mégis a véletlen dönt róla. A szokás csinál belôlünk kôművest, katonát, tetôfedôt. ,,Kiváló cserepezô'', mondják; a katonák, egyesek szerint: ,,micsoda ôrültek'', mások szerint éppen ellenkezôleg: ,,nincs még egy olyan nagyszerű dolog, mint a katonaélet; aki nem katona, az mind sehonnai.'' Addig-addig halljuk dicsérni gyermekkorunkban e hivatásokat, és megvetéssel emlegetni a többit, míg végül is választunk; természetes ugyanis, hogy szeretjük az igazságot, és gyűlöljük a balgaságot; ezek a szavak hatnak az érzelmeinkre: csupán alkalmazásukban követünk el hibát. Oly nagy a megszokás hatalma, hogy azokból, akiket a természet egyszerűen csak embernek alkotott, mindenféle foglalkozást űzôket faragunk; mert vannak vidékek, ahol mindenki kôműves, másutt meg mindenki katona stb. A természet kétségkívül nem ilyen egyforma. Az egyformaság tehát a megszokás műve, ez kényszeríti rá a természetet; a természet azonban néha mégis felülkerekedik, s az embert minden jó vagy rossz szokás ellenére is visszatartja ösztönös állapotában. 98. Az elfogultság, amely tévedést szül. -- Siralmas látvány, hogy az emberek mind csak az eszközök, nem pedig a cél dolgában döntenek. Mindenki azzal törôdik, hogyan feleljen meg társadalmi helyzetének; társadalmi helyzetünk és hazánk megválasztásáról azonban a sors dönt. Szánalmas látvány a rengeteg török, eretnek, hitetlen, akik atyáik megszokott életét követik azon egyszerű oknál fogva, mert azt az elôítéletet nevelték beléjük, hogy ez a legjobb. Ez determinál kit-kit a maga -- lakatos, katona stb. -- foglalkozásában. A vadak ezért nem tudnak mit kezdeni Provence-szal. 99. Egyetemes és lényegi különbség van az akarati cselekvések és minden egyéb cselekedet között. Az akarat a hivés egyik legfôbb irányítója; nem azért, mintha az akarat alakítaná a hitet, hanem mert a dolgok aszerint igazak vagy hamisak, hogy melyik oldalukról nézzük ôket. Az akarat, amelynek az egyik jobban kedvére van, mint a másik, megakadályozza a lelket abban, hogy tekintetbe vegye a neki nem tetszô tulajdonságokat; a vele jóban- rosszban együtt haladó lélek aztán annál az oldalnál idôz el, amelyiket az akarat kedvel; így annak az alapján dönt, amit ezen az oldalon lát. 100. Önszeretet. -- Az önszeretetnek és az emberi énnek az a természete, hogy csak magunkat szeretjük, és csak magunkra vagyunk tekintettel. De aztán? Nem tudhatja megakadályozni, hogy a szeretett tárgy ne legyen teli hibával és gyarlósággal: nagy szeretne lenni, de látja, hogy kicsiny; boldog akar lenni, és azt látja, hogy nyomorult; tökéletes akar lenni, és azt látja, hogy csupa tökéletlenség; azt szeretné, ha az emberek szeretnék és megbecsülnék, és azt látja, hogy hibáival csak ellenérzéseket és megvetésüket érdemli. E kínos helyzete az elképzelhetô legigazságtalanabb és legbűnösebb indulatot váltja ki belôle, mert halálos gyűlölet kél benne ez ellen az igazság ellen, amely újra meg újra úrrá lesz rajta, és meggyôzi fogyatkozásairól. Szeretné nyomtalanul eltörölni, mivel azonban magát az igazságot nem képes elpusztítani, kitörölni igyekszik a maga és mások tudatából; egyszóval a tôle telhetô módon leplezi gyarlóságait mind mások, mind önmaga elôtt, nem bírja elviselni sem azt, hogy figyelmeztessék rájuk, sem azt, hogy mások meglássák ôket. Kétségtelenül baj, hogy az ember tele van fogyatkozásokkal; de még ennél is nagyobb baj, ha tele van velük, de nem akarja ôket elismerni, mert így a szándékos öncsalás hibájával is megtetézi ôket. Nem akarjuk, hogy mások becsapjanak bennünket; igazságtalannak tartjuk, hogy több megbecsülést várnak tôlünk, mint amennyit érdemelnek -- az sem igazságos tehát, hogy mi csapjuk be ôket, s azt kívánjuk tôlük, hogy érdemünkön felül becsüljenek bennünket. Így aztán amikor csupán valóságosan meglevô tökéletlenségeket és hibákat fedeznek fel bennünk embertársaink, világos, hogy semmi igazságtalanságot nem követnek el velünk szemben, hiszen nem ôk e hibák okai; sôt még jót is cselekszenek velünk, segítenek ugyanis bennünket, hogy megszabaduljunk az egyik bajunktól, e tökéletlenségek nem ismerésétôl. Nem szabad megsértôdnünk azért, mert ismerik ôket, és megvetnek miattuk: az az igazságos, hogy olyannak ismerjenek, amilyenek vagyunk, és megvessenek bennünket, ha rászolgálunk megvetésükre. Ilyen érzelmek támadnának egy olyan szívben, amely csupa igazságosság és méltányosság lenne. Mit mondjunk hát a magunkéról, mikor azt látjuk, hogy éppen az ellenkezôre hajlik? Vagy talán nem igaz, hogy gyűlöljük az igazságot, meg azokat is, akik a szemünkbe mondják? Hogy azt kívánjuk, elônyünkre tévedjenek, és másnak tartsanak bennünket, mint amilyenek valójában vagyunk? Van erre egy olyan bizonyítékom, amelytôl elborzadok. A katolikus vallás nem kötelez bennünket rá, hogy válogatás nélkül mindenkinek felfedjük bűneinket; eltűri, hogy mindenki elôtt rejtve maradjunk, egyvalaki kivételével, aki elôtt azonban parancsa értelmében fel kell tárnunk szívünk mélyét, és olyannak kell mutatnunk magunkat, amilyenek vagyunk. Ô az egyetlen a világon, akit ki kell magunkból ábrándítanunk, s aki ugyanakkor megszeghetetlen titoktartásra is van kötelezve, aminek következtében rólunk való tudása olyan benne, mintha nem is léteznék. Elképzelhetô-e ennél nagyobb szeretetrôl tanúskodó, ennél jóságosabb rendelkezés? Ám oly romlott az ember, hogy még ebben a törvényben is kíméletlenséget érez; s ez az egyik fô oka annak, hogy Európa jelentôs része fellázadt az Egyház ellen. Milyen igazságtalan és oktalan az emberi szív! Rossznak tartja, hogy arra van kötelezve egy emberrel szemben, ami igazság szerint tulajdonképpen mindenkivel szemben kötelessége lenne! Mert helyes dolog- e, hogy megcsaljuk ôket? Ennek az igazságtól való irtózásnak különbözô fokozatai vannak; de annyit elmondhatunk, hogy bizonyos fokig mindenkiben megvan, mert elválaszthatatlan önszeretetünktôl. Ez a helytelen tapintat kényszeríti kertelésre és mérsékletre azokat, akik kénytelenek másokat megfeddni, nehogy valamiképpen megbántsák ôket. Kénytelenek kicsinyíteni hibáinkat, színleg mentegetni ôket, belekeverni dicséretet s a szeretet és megbecsülés bizonygatását. Ám hiúságunk számára mindezzel együtt is keserű az orvosság. A tôle telhetô legkevesebbet szedi belôle, s azt is mindenkor undorral, sôt gyakran titkos nehezteléssel azok iránt, akik kínálják neki. Ebbôl következik az, hogy ha valakinek érdekében áll szeretetünk elnyerése, óvakodik olyan szolgálatot tenni nekünk, amelyrôl tudja, hogy kellemetlennek találjuk; úgy bánik velünk, ahogyan mi kívánjuk: gyűlöljük az igazságot -- eltitkolja elôlünk; hízelgést várunk -- hízeleg; jólesik, ha áltatnak -- áltat bennünket. Ezért a szerencse minden lépcsôfoka, amelyen magasabbra emelkedünk a társadalomban, egyre inkább eltávolít bennünket az igazságtól, az emberek ugyanis jobban félnek megbántani azokat, akiknek a vonzalma hasznosabb, a gyűlölete veszélyesebb számukra. Egy fejedelem egész Európa nevetségének tárgya lehet anélkül, hogy sejtelme lenne róla. Ezen én nem csodálkozom: az igazság feltárása ugyanis azoknak használ, akiknek megmondjuk, de azoknak, akik kimondják, kárára van, mert meggyűlöltetik magukat. Márpedig a fejedelmek környezete többre tartja saját érdekeit, mint a szolgált uralkodóét; ezért eszük ágában sincs úgy válni hasznára uruknak, hogy ezzel maguknak ártsanak. Ez a baj kétségtelenül nagyobb és gyakoribb a szerencse kedveltjei között; de az alacsonyabb sorsúak sem mentek tôle, mert valamennyire mindig érdekünk, hogy szeressenek bennünket az emberek. Ezért aztán az emberi élet örökös illúzió; egyebet sem teszünk, mint kölcsönösen becsapjuk egymást, hízelgünk egymásnak. Senki sem beszél úgy jelenlétünkben, mint távollétünkben. Az embereket egybefűzô összetartás kizárólag ezen a kölcsönös csaláson alapul; és bizony kevés barátság maradna meg, ha mindenki tudná, mit mond róla távollétében a barátja, még ha ilyenkor valóban ôszintén és indulattól mentesen nyilatkozik is róla. Az ember tehát merô alakoskodás, hazugság és képmutatás mind önmagával, mind másokkal szemben. Nem akarja, hogy szemébe mondják az igazságot, és ô is óvakodik másoknak megmondani; és mindezek az igazságtól meg a józan észtôl oly idegen hajlamok természettôl fogva benne gyökereznek a szívében. 101. Határozottan állítom, hogy ha mindenki tudná, mit beszélnek róla embertársai, nem lenne négy barát se a világon. Kiderül ez azokból az összeveszésekbôl, amelyeket a néha visszamondott tapintatlan pletykák okoznak. 102. Vannak olyan hibáink, amelyek csak más hibáink révén tapadnak hozzánk, de ha kivágjuk a törzset, eltűnnek, akár az ágak. 103. Nagy Sándor szüzességének a példája nem csinált annyi önmegtartóztatót, mint amennyi iszákost részegességének utánzása. Az emberek nem szégyenlik, ha nem olyan erényesek, mint ô, és megbocsáthatónak vélik, ha nem dorbézolnak többet nála. Azt hisszük, valahogyan nem közönséges halandók módján vagyunk erkölcstelenek, ha e nagy emberek hibáiban leledzünk; és közben megfeledkezünk róla, hogy éppen ebben közönséges emberek ôk is. Azzal az oldalunkkal hasonlítunk hozzájuk mi, amelyikkel ôk a köznéphez; mert bármilyen magasan szárnyaljanak is, valahol mégiscsak érintkeznek a legalacsonyabbakkal. Nem lebegnek a levegôben, teljesen elkülönülve az emberi társadalomtól. Nem és nem; csak azért nagyobbak nálunk, mert magasabban van a fejük; a lábuk azonban nekik is földig ér, mint nekünk. A lába mindenkinek ugyanazon a szinten áll, ugyanarra a földre támaszkodik; ezzel a végükkel ôk is épp olyan alacsonyan állnak, mint mi, mint a legkisebbek, a gyerekek vagy az állatok. 104. Ha a szenvedély valamit tenni késztet bennünket, megfeledkezünk a kötelességünkrôl; például ha tetszik egy könyv, akkor is olvassuk, amikor mást kellene csinálnunk. De hogy eszünkbe jusson a kötelesség, határozzuk el valami olyasminek az elvégzését, amit utálunk; s amikor azzal mentegetôzünk, hogy más dolgunk van, rögtön eszünkbe jut a kötelességünk. 105. Milyen nehéz úgy kérni ki másnak a véleményét, hogy a kérés módjával ne befolyásoljuk ítéletét! Ha azt mondjuk: ,,Szerintem ez szép; ezt meg homályosnak tartom'', vagy valami hasonlót, akkor vagy ugyanilyen vélemény nyilvánítására késztetem a képzeletét, vagy az ellenkezôjére ingerlem. Helyesebb, ha semmit sem mondunk; ilyenkor a megkérdezett aszerint ítél, amilyen ô, vagyis amilyen éppen akkor, és amilyenné a nem általunk teremtett egyéb körülmények formálták. De legalább mi nem formáltuk; ha ugyan éppen nem hallgatásunkkal, aszerint, hogy milyennek találja és hangulatának megfelelôen milyen értelmezést ad neki, vagy mit olvas ki mimikánkból, arckifejezésünkbôl vagy hanghordozásunkból arcismerete alapján, mert roppant nehéz nem kiforgatnunk természetes állapotából valamely véleményt, vagy inkább: roppant kevés a szilárd és biztos vélemény! 106. Ha ismerjük valakinek az uralkodó szenvedélyét, bizonyosak lehetünk benne, hogy meg tudjuk nyerni tetszését; de mindenkinek megvannak a maga szeszélyei, amelyek éppen az érdekérôl alkotott elképzelése miatt ellenkeznek igazi érdekeivel; és ez a furcsa helyzet keresztülhúzza számításainkat. 107. Lustravit lampade terras.[17] Az idô és hangulatom között kevés a kapcsolat; belsômben ködös és derűs napjaim vannak; ebben dolgaim jó vagy rossz menete sem sokat számít. Néha magamtól szállok szembe a sorssal; ama becsvágyam segítségével, hogy megfékezhetem, könnyeden fölébe is kerekedem; máskor meg jó szerencsémben is mindentôl elmegy a kedvem. 108. Még ha nem fűzôdik is valakinek érdeke ahhoz, amit mond, nem szabad biztosan arra következtetnünk belôle, hogy egyáltalán nem hazudik; mert vannak olyan emberek is, akik egyszerűen kedvtelésbôl hazudnak. 109. Amikor egészségesek vagyunk, csodálkozva gondolunk rá, hogyan is tudnánk élni, ha betegek lennénk; amikor aztán valóban betegek vagyunk, vidáman szedjük az orvosságot: a betegség rákényszerít bennünket. Elpárolog a szórakozások, a séták szenvedélyes vágya, mert az egészség szülte, a betegség kényszerűségeivel azonban összeférhetetlen. Helyette a természet jelen állapotunknak megfelelô szenvedélyeket és vágyakat ébreszt bennünk. Csupán a belülrôl jövô és nem a természet keltette félelmek zavarnak bennünket, mert valóságos állapotunkat egy olyannak a szenvedéseivel tetézik, amilyenben nem leledzünk. Mivel a természet minden helyzetünkben mindenkor boldogtalanná tesz bennünket, vágyaink egy boldog állapotot csillogtatnak meg elôttünk, a valóságoshoz egy olyan állapotnak a gyönyörűségeit társítva, amelyben nem leledzünk; de hiába érnénk el e gyönyöröket, akkor sem lennénk boldogok, mert akkor meg ez újabb állapotunknak megfelelô, más vágyak ébrednének bennünk. Ezt az általános tételt egyedi esetekre kell alkalmazni... 110. A jelen örömök valótlanságának érzése s a hiányzók hívságos voltának nem ismerése szüli az állhatatlanságot. 111. Állhatatlanság. -- Azt hisszük, közönséges orgonán játszunk, amikor az emberhez nyúlunk. Az emberek orgonák, ez igaz, de furcsák, változók és sokfélék . Akik csak rendes orgonákon tudnak játszani, nem lennének képesek akkordokat elôcsalni belôlük. Tudnunk kell, hol vannak a [billentyűk]. 112. Állhatatlanság. -- A dolgoknak különbözô tulajdonságaik, a léleknek különbözô hajlamai vannak; mert semmi sem egyszerű, ami a lélek elé tárul, s a lélek sem tárja magát oda soha egyszerűen akárminek. Ez az oka, miért sírunk és nevetünk ugyanazon a dolgon. 113. Állhatatlanság és furcsaság. -- Kizárólag a saját munkánkból élni és uralkodni a világ leghatalmasabb államán egymással roppant ellentétes két dolog. Mégis megtalálhatók együtt a nagy török Szultánban.[18] 114. A különféleség oly sokfajta, hogy minden hanghordozás, minden járás, köhintés, orrfúvás, tüsszentés... A gyümölcsök között megkülönböztetjük a szôlôt, a szôlôk között a sokféle muskotályt, aztán meg a Condrieu-t, a Desargues-ot, végül ezt a fajtát. De ez minden? Termett-e ez a fajta valaha is két egyforma fürtöt, és hozott-e valaha egy fürt két egyforma szemet? Stb. Soha nem ítéltem pontosan egyformán ugyanarról a dologról. Nem tudok véleményt mondani művemrôl, miközben írom; úgy kell cselekednem, ahogyan a festôk tesznek: távolabb kell mennem tôle, de nem túl messzire. Igen, de mennyire? Éppen ezt kell kitalálni. 115. Változatosság. -- A teológia egy tudomány, de ugyanakkor mégis mennyi tudomány! Egy ember egy lény; de ha szétboncoljuk, mi lesz, fej, szív, gyomor, erek, egyes erek, egyes érrészletek, vér, vagy a vér különbözô nedvei? A város, a falu távolról város és falu. De ahogy közeledünk hozzájuk, házakká, fákká, cserepekké, levelekké, füvekké, hangyákká, hangyalábakká lesznek, egészen a végtelenségig. És mindez a ,,falu'' elnevezés mögött búvik meg. 116. Gondolatok. -- Minden egy, és minden sokféle. Hányféle természet rejlik az emberi természetben, mennyi foglalkozás! És micsoda véletlen folytán! Általában mindenki azt választja, amit sokat dicsértek elôtte! Formás cipôsarok. 117. Cipôsarok. -- ,,Ó, milyen formás! Ez aztán az ügyes mester! Milyen merész ez a katona!'' Íme, ez hajlamainknak és foglalkozásaink megválasztásának forrása. ,,Mit meg bír inni ez az ember! Milyen keveset iszik ez a másik!'' Íme, ilyenektôl lesznek az emberek józanok vagy iszákos kanták, katonák, gyávák stb. 118. Fô tehetség, amely az összes többit irányítja. 119. A természet utánozza önmagát: a jó földbe vetett mag termést hoz; a jó észbe elültetett gondolat gondolatot terem; a számok, amelyek oly különbözô természetűek, a teret utánozzák. Mindent ugyanaz az egy alkotó teremtett és irányít: a gyökeret, az ágakat, a gyümölcsöket; az elveket, a következményeket. 120. 121. A természet mindig ugyanazt kezdi újra, az éveket, a napokat, az órákat; a terek és a számok is ugyanúgy megszakítatlan sort alkotnak. Így keletkezik valami végtelenség, valami örökkévalóság. Nem mintha mindebbôl bármi végtelen és örök lenne, hanem ezek a véges létezôk sokszorozódnak a végtelenségig. Ezért véleményem szerint csupán az ôket sokszorozó szám végtelen. 122. Az idô azért hoz gyógyulást a fájdalmakra és a viszályokra, mert az ember közben változik, többé nem ugyanaz a személyiség. Sem a sértô, sem a sértett nem azonos régi önmagával. Mintha egy felbôszített népet látnánk viszont két emberöltôvel késôbb. Még mindig a franciák, de nem ugyanazok. 123. Ez a férfi már nem szereti azt, akit tíz évvel ezelôtt szeretett. Meghiszem: sem a nô, sem ô maga nem ugyanaz. Akkor még fiatalok voltak mind a ketten, most azonban egészen más az asszony. Talán még mindig szeretné, ha olyan volna, amilyen akkor volt. 124. Nemcsak más oldalukról nézzük a dolgokat, hanem más szemmel is; eszünk ágában sincsen hasonlónak látni ôket. 125. Ellentmondások. -- Az ember természettôl fogva hiszékeny és hitetlen, félénk és vakmerô. 126. Az ember jellemzése: függés, függetlenségvágy, igény. 127. Az ember állapota: állhatatlanság, unalom, nyugtalanság. 128. Kellemetlen, ha abba kell hagynunk valami bennünket lekötô foglalatosságot. Valaki például örömét leli családja körében; ám lásson csak meg egy kedvére való asszonyt, vagy kártyázzon öt-hat napon át nagy gyönyörűséggel nyomorultnak érzi magát, ha újra visszazökkent korábbi életmódjába. Mindennapos dolog az ilyesmi. 129. Természetünk a mozgás; a teljes nyugalom a halál. 130. Nyughatatlanság. -- Ha a katona vagy a szántóvetô stb. arról panaszkodik, mennyit gürcöl, kényszerítsük csak tétlenségre. 131. Unalom. -- Semmi sem olyan elviselhetetlen az ember számára, mint a szenvedélyek, ügyes-bajos dolgok, szórakozás, iparkodás nélküli teljes tétlenség. Ilyenkor átérzi semmi voltát, elhagyatottságát, elégtelenségét, függôségét, tehetetlenségét, ürességét. Lelke mélyérôl azonnal rátör az unalom, a gyászos hangulat, a szomorúság, a bánat, a bosszúság, a kétségbeesés. 132. Véleményem szerint Caesar túlságosan öreg volt hozzá, hogy a világ meghódításával szórakozzék. Az ilyen mulatság Augustusnak vagy Nagy Sándornak való volt; fiatalok voltak, akiket nehéz megállítani; Caesar azonban minden bizonnyal érettebb volt náluk. 133. Két hasonló arc, bár külön egyik sem ingerel nevetésre, együtt kacajra fakaszt bennünket hasonlóságával. 134. Micsoda hívságos valami a festészet: olyan dolgok hasonlóságával vívja ki bámulatunkat, amelyeket egyáltalán nem bámulunk eredeti alakjukban! 135. Csak a harc okoz nekünk örömet, nem a gyôzelem: szeretjük nézni az állatok küzdelmét, azt azonban nem, amikor a gyôztes dühödten marcangolja a legyôzöttet; mit akartunk hát látni, ha nem a gyôzelem beteljesedését? És lám, következzék csak el, máris torkig vagyunk vele. Így van ez a szerencsejátékokkal is. És ugyanígy az igazság keresésével: a vitákban is a vélemények küzdelme az érdekes; a meglelt igazság látványa viszont egyáltalán nem okoz örömet; hogy felfedezésével örömet okozzunk, vitában való megszületése közben kell megmutatnunk. Ugyanez a helyzet a szenvedélyekkel is, élvezetes látvány két ellentétes szenvedély összecsapása; de ha felülkerekedik az egyik, az már csupán erôszak. Sohasem magukat a dolgokat keressük, hanem a dolgok keresését. Így például a színpadon sem hatnak a félelmet nem keltô, megelégedést szülô jelenetek vagy a végletes, reménytelen nyomorúságok, az erôszakos szerelmek, a kíméletlen szigor. 136. Kevéstôl is megvigasztalódunk, hiszen már oly kevéstôl is elbúsulunk. 137. Nem szükséges egyenként megvizsgálnunk minden elfoglaltságot, elégséges, ha megértjük ôket a szórakozás oldaláról. 138. Akik természetes módon tetôfedôvé és a legkülönfélébb foglalkozásúvá lesznek, csak ne kelljen szobában ülniük. 139. Szórakozás. -- Elgondolkoztam néha az emberek különféle lázas tevékenységén, azokon a veszedelmeken és gyötrelmeken, amelyeknek az udvarban, a hadakozásban teszik ki magukat, amelyekbôl annyi civakodás, indulat, vakmerô és gyakran balul kiütô vállalkozás stb. származik, és ráeszméltem, hogy minden bajuknak egy a forrása: nem tudnak nyugton megülni a szobájukban. Ha a megélhetéséhez elegendô vagyonnal rendelkezô ember örömét lelné otthonában, nem szállna tengerre, nem indulna várakat ostromolni! Csak azért vásárolnak maguknak oly drága pénzen rangot a hadseregben, mert elviselhetetlennek éreznék, hogy ne mozduljanak ki városukból; a társaságot és a kártya okozta szórakozást is csak azért hajszolják, mert nem képesek örömöt lelni az otthon ülésben. Mikor azonban mindezt jobban végiggondoltam, és meglelve minden bajunk forrását, meg akartam keresni az okát is, arra jöttem rá, hogy van ennek egy nagyon is valóságos oka, mégpedig a mi gyarló és halandó állapotunk természetes nyomorúsága, amelybe ha alaposan belegondolunk, semmi sem képes megvigasztalni bennünket. Bármilyen állapotot képzeljünk el magunknak, ha számba vesszük a számunkra elérhetô földi javakat, a királyi méltóság a legszebb a világon, és akárhogyan vélekedjünk is róla, minden vonzó élvezet együtt jár vele. De ha a király nem talál magának szórakozást, és ideje van elgondolkodnia rajta, mi is ô voltaképpen, akkor ez a bágyadt boldogság nem fog neki elég lelkierôt adni, ezért szükségszerűen az ôt fenyegetô veszélyekre és a bekövetkezhetô lázadásokra terelôdik a figyelme, majd végezetül az elkerülhetetlen halálra és betegségekre; úgyhogy, ha hiányzik neki az, amit szórakozásnak szoktunk nevezni, boldogtalan lesz, boldogtalanabb még legalacsonyabb alattvalójánál is, aki játékkal és szórakozásokkal tölti idejét. Ezért oly keresett a kártya, a nôk társasága, a hadakozás, a magas hivatalok. Nem mintha valóban létezne boldogság, mintha azt képzelné bárki, hogy az igazi boldogság a kártyán nyerhetô pénz birtoklása vagy a felhajszolt nyúl: hiába is kínálnák neki, nem kérne belôle. Nem ezt a langyos és békés életet keressük, amelyik módot ad rá, hogy boldogtalan állapotunkkal foglalkozzunk, nem is a hadakozás veszélyeit vagy a magas tisztségekkel járó kellemetlenségeket, hanem a gürcölést, amely másfelé tereli figyelmünket, és elszórakoztat bennünket. Ez a magyarázata annak is, miért szeretjük jobban a vadászatot, mint a zsákmányt. Ezért szeretik az emberek annyira a zajt és a sürgölôdést; ezért szörnyű kínszenvedés a börtön; ezért érthetetlen számunkra az egyedüllét öröme. A királyi sor legnagyobb boldogságát végeredményben az jelenti, hogy környezete állandóan igyekszik szórakoztatni az uralkodót, és megszerez számára minden lehetséges örömet. A királyt olyan emberek veszik körül, akiknek minden gondjuk az ô szórakoztatása, az, hogy mivel tereljék el gondolatait önmagáról. Mert hiába király ô, ha belegondol sorsába, csak boldogtalan ember. Íme, ez minden, amit az emberek ki tudtak találni a maguk boldogítására. Akik pedig adják a filozófust, s azt hiszik, hogy embertársaik oktalanok, mert naphosszat hajszolják a nyulat, melyet eszükbe sem jutott volna pénzért megvenni, nem sokat tudnak az emberi természetrôl. Mert az a nyúl nem jelentene számukra védelmet a halál és nyomorúságaink gondolata ellen, a vadászat azonban -- amely eltereli róla figyelmünket -- védelmet nyújt ellene. A Pürrhosznak adott tanács, hogy éljen azzal a nyugalommal, amelyet annyi fáradság árán készült megszerezni, számtalan nehézségbe ütközött. 141. Az emberek azzal töltik az idejüket, hogy labdát, nyulat hajszolnak, még a királyoknak is ez a gyönyörűségük. 142. Szórakozás. -- Önmagában nem elég nagy a királyi méltóság ahhoz, hogy király voltának egyszerű tudata is boldoggá tegye birtokosát? Az ô gondolatait is el kell talán terelni róla, mint a közönséges halandókét? Azt megértem, hogy az embert azzal tesszük boldoggá, ha figyelmét eltereljük házi nyomorúságairól, és csupán egyetlen gondolattal engedjük foglalkozni, például azzal, hogy jól táncoljon. De vajon ugyanígy van-e ez a királlyal is, vajon ô is boldogabb lesz-e, ha ilyenfajta hívságos mulatságokban, nem pedig saját nagyságának a tudatában leli örömét? Ugyan milyen boldogítóbb célt tűzhetnénk lelke elé? Nem rontjuk-e el örömét, ha azzal kötjük le figyelmét, hogy dallam ütemére igazítsa a lábát, vagy ügyesen helyezgesse a labdát, ahelyett hogy hagynánk, hadd gyönyörködjék nyugodtan az ôt körülvevô fenséges dicsfényben? Próbáljuk meg: hagyjuk magára a királyt, hogy érzéki kielégülések, szellemi elfoglaltság és társaság nélkül csupán magával foglalkozzék; azt fogjuk látni, hogy szórakozás nélkül nyomorult ember a király is. Ezért gondosan kerüli is ezt a környezete, s a királyok személye mellett soha sincsen hiány azok légiójában, akik ügyelnek rá, hogy királyi teendôikre szórakozás következzék, lesve minden szabad pillanatát, hogy szórakozásokkal és játékokkal töltsék ki, nehogy üresnek érezze; más szóval a királyok körül vannak véve olyan emberekkel, akik csodálatos gonddal ügyelnek rá, hogy ne maradjon egyedül, ne gondolhasson önmagával, mert jól tudják, mihelyt gondolkozni kezd rajta, nyomorultnak érzi magát király létére is. Itt most a keresztény királyokról nem mint keresztényekrôl, hanem csupán mint királyokról beszélek. 143. Szórakozás. -- Az embereket gyermekkoruktól fogva arra szoktatják, hogy legfôbb gondjuk a becsületük, a boldogulásuk, a barátaik, sôt a barátaik boldogulása és becsülete legyen. Mindenféle tennivalókkal, nyelvtanulással, testgyakorlással halmozzák el ôket, fejükbe verik, hogy csak úgy lehetnek boldogok, ha rendben van az egészségük, a becsületük, a maguk és barátaik vagyoni helyzete, s ha csak eggyel is baj van ezek közül, boldogtalanok lesznek. Tehát olyan kötelességekkel és tennivalókkal halmozzák el ôket, amelyek pirkadattól sötét estig nem engednek nekik megállást. -- Furcsa módja ez boldogításuknak, mondhatják erre! Van-e ennél jobb módszer arra, hogy boldogtalanná tegyük ôket? -- Hogyan! Hogy mi lenne az a módszer? Szabadítanánk csak meg ôket ezektôl a gondoktól, azonnal meglátnák önmagukat, és rádöbbennének, micsodák; honnan jönnek, hová mennek; tehát semmi sem sok a foglalkoztatásukra, figyelmüknek önmagukról való elterelésére. Ezért tanácsoljuk nekik, hogy ha ennyi minden elintézése után is marad még valami szabad idejük, használják fel szórakozásra, játékra, a teljes belefeledkezésre. Milyen üres és milyen szennyes az emberi szív! 144. Hosszú idôt töltöttem az elvont tudományok tanulmányozásával; de kedvemet szegte az, hogy milyen kevés emberi kapcsolatot szerezhetünk segítségükkel. Amikor az embert kezdtem tanulmányozni, rájöttem, hogy ezek az elvont tudományok nem valók az embernek, és hogy beható tanulmányozásukkal kevesebbet tudtam meg emberi állapotomról, mint azok, akik semmit sem konyítanak hozzájuk. Megbocsátottam hát nekik, hogy oly keveset tudnak belôlük. Azt hittem azonban, hogy legalább az ember tanulmányozásában lelek majd társakra, hogy ez az igazi, embernek való kutatási terület. De csalatkoztam; az embert még a geometriánál is kevesebben tanulmányozzák. Csak azért kutatnak egyebet, mert nem képesek tanulmányozni az embert; de vajon nem azért van-e ez így, mert nem erre a tudományra van szüksége az embernek, s hogy boldogsága érdekében jobb neki, ha nem ismeri önmagát? 145. (Egyetlen gondolat teljesen elfoglal bennünket, nem tudunk egyszerre két dologra gondolni; még ez a szerencsénk, persze a földi élet szempontjából, nem Isten szerint.) 146. Az ember minden jel szerint arra van teremtve, hogy gondolkozzék; ebben rejlik minden méltósága és minden érdeme; egyetlen kötelessége az, hogy helyesen gondolkozzék. A rend pedig azt kívánja, hogy önmagán, a teremtôjén és a rendeltetésén kezdje a gondolkodást. Mármost min jár az emberek esze? Ezen soha, hanem a táncoláson, a lantpengetésen, danoláson, versíráson, lovas karikajátékon, duellumon, királyi cím elnyerésén, anélkül hogy valaha is elgondolkoznának rajta, mit jelent királynak, és mit embernek lenni. 147. Nem érjük be a bennünk, a mi tulajdon lényünkben adott élettel: egy elképzelt életet szeretnénk élni mások rólunk alkotott véleményében, és ezért minden igyekezetünkkel látszani akarunk. Szüntelenül szépítgetjük, dédelgetjük képzeletbeli lényünket, és közben elhanyagoljuk a valóságost. Ha nyugalom lakozik bennünk, ha nemes szívűek vagy hűségesek vagyunk, buzgón igyekszünk ezt meg is mutatni, hogy ezeket az erényeinket is hozzákapcsoljuk másik lényünkhöz, akár le is mondanánk róluk, csakhogy a másikra aggathassuk ôket; szívesen lennénk még gyávák is, ha ezzel vitézi hírnevet szerezhetnénk magunknak. Valódi lényünk semmiségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy nem elégít ki bennünket az egyik a másik nélkül, és gyakran odaadjuk cserébe a valódit a másikért! Mert becstelen ember számba menne az, aki nem lenne hajlandó meghalni a becsületéért. 148. Oly nagyra tartjuk magunkat, hogy azt szeretnénk, ha mindenki ismerne bennünket, még azok is, akik akkor lesznek, amikor mi már nem élünk; hiúságunk pedig oly határtalan, hogy mulattat és boldoggá tesz bennünket annak az öt-hat embernek a megbecsülése is, akik között élünk. 149. Ha csupán átutazunk valamely városon, nem sokat törôdünk vele, becsülnek-e ott bennünket. De mihelyt el kell idôznünk benne egy kis ideig, azonnal törôdünk vele. Mennyi ez a kis idô? Arányos a mi hívságos és gyarló életünkkel. 150. A hiúság oly mélyen gyökerezik az ember szívében, hogy még a katona, a csatlós, a szakács meg a teherhordó is dicsekszik, és bámultatni akarja magát; sôt a filozófusok is; és akik műveikben ez ellen dörögnek: azon a címen, hogy jól megírták; akik pedig olvassák ôket, azon a címen, hogy elolvasták írásaikat; talán még magam is erre vágyom, aki e sorokat írom; meg talán azok is, akik olvasni fogják soraimat... 151. A dicsôség. -- A bámulat gyermekkorunktól fogva mindent megront: ,,Jaj, de okosan mondta! Jaj, de ügyesen csinálta! Milyen okos!'' Stb. A Port-Royal kis növendékei,[19] akik számára hiányzik a versengés és a dicsôség e sarkalló ereje, elôbb-utóbb közönyössé válnak. 152. Gôg. -- A kíváncsiság csupán hiúság. Többnyire csak azért akarunk tudni, hogy beszélhessünk róla. Különben senki se szállna tengerre, hogy aztán soha ne beszéljen róla, azért a puszta örömért, hogy lásson valamit, s annak a reménye nélkül, hogy valaha is elmondhatja másoknak. 153. Arról a vágyunkról, hogy becsüljön bennünket a környezetünk. -- A gôg egészen természetesen hatalmában tart bennünket nyomorúságaink, tévelygéseink stb. közepette. Még életünket is szívesen odadobjuk, csak beszéljenek róla. Hiúság: játék, vadászat, látogatások, színház, továbbélô talmi hírnév. 154. [Nincsenek barátaim] elônyötökre. 155. Az igaz barát rendkívül hasznos még a legnagyobb uraknak is, mert jó hírüket kelti, és távollétükben is képviseli az érdeküket, ezért mindent el kell követniük, hogy barátokat szerezzenek maguknak. De jól válasszanak ám; mert ha minden igyekezetük eredményeképpen ostobákra tesznek szert, semmi hasznuk sem származik belôle, bármennyi jót mondjanak is róluk; sôt, ha gyengébbnek érzik magukat, nem is mondanak róluk jót, mert nincs semmi tekintélyük; ezért inkább kórusban rágalmazzák ôket. 156. Ferox gens, nullam esse vitam sine armis rati.[20] Jobban szeretik a halált a békénél; mások meg jobban szeretik a halált, mint a háborút. Bármilyen vélemény kívánatosabb lehet az életnél, pedig oly természetesnek és erôsnek látszik az élethez való ragaszkodásunk. 157. Ellentmondás: lényünk megvetése, halál semmiért, lényünk gyűlölete. 158. Mesterségek. -- Oly édes a dicsôség, hogy kapcsolódjék bármihez, akár a halálhoz, mindenképpen szeretjük. 159. Az eltitkolt szép cselekedetek a legértékesebbek. Valahányszor ilyenekre bukkanok a történelemben (mint a 184. oldalon),[21] nagyon tetszenek. Ám végeredményben mégsem tartották ôket teljesen titokban, hiszen kitudódtak; és bár minden lehetôt elkövettek eltitkolásukra, az a csekélység, amelynek segítségével fény derült rájuk, elront mindent; mert éppen ez a legszebb bennük, hogy el akarták ôket titkolni. 160. A tüsszentés éppúgy igénybe veszi a lélek minden funkcióját, mint a tevékenység, de nem vonjuk le belôle ugyanazokat a következtetéseket az emberi nagyság ellen, a tüsszentés ugyanis akaratunk ellenére történik. És bár elôidézzük, mindazonáltal akaratunk ellen idézzük elô; nem önmagáért, hanem más célból: ezért nem jelenti azt, hogy az ember gyarló, hogy szolgája e cselekedetnek. Nem szégyen, ha az embert legyôzi a fájdalom, az azonban szégyenteljes dolog, ha a gyönyörök rabjává válik. Ez nem azért van, mert a fájdalmat nem magunk okozzuk, az örömöt viszont magunk keressük; hiszen a fájdalmat is kereshetjük, és szándékosan megsemmisülhetünk benne, ilyenfajta lealacsonyodás nélkül. Miért van tehát, hogy dicsôséges dolog, ha az értelem összeroskad a fájdalom alatt, de szégyenére válik, ha a gyönyör gyôzi le? Azért, mert nem a fájdalom kísért meg és vonz bennünket; magunk választjuk önszántunkból, és mi akarjuk, hogy úrrá legyen rajtunk; így tehát urai vagyunk annak, ami velünk történik; ilyenképpen az embert önmaga gyűri le; a gyönyörben viszont az ember bukik el vele szemben! Márpedig csak az uralkodás és a hatalom szerez dicsôséget, és csak a szolgaság szégyenletes. 161. Hiúság. -- Milyen csodálatos! Egy olyan nyilvánvaló dolog, mint a világ hívsága, annyira ismeretlen számunkra, hogy furcsán és meglepôn hat, ha kijelentjük, hogy ostobaság a rangok hajszolása! 162. Ha valaki a maga teljességében meg akarja ismerni az emberi hiúságot, nem kell egyebet tennie, mint elgondolkoznia a szerelem okain és következményein. Az oka valami nem tudom micsoda (Corneille),[22] következményei mégis ijesztôk. Ez a nem tudom micsoda, ez a meg sem ismerhetô semmiség mozgat mindent, az egész földet, a fejedelmeket, a hadakat, az egész világot. Kleopátra orra: ha rövidebb lett volna, a föld arca teljesen megváltozik. 163. Hiúság. -- A szerelem oka és következményei: Kleopátra. 164. Aki nem látja a világ hívságos voltát, maga is roppant hiú teremtés. Ezért ki ne látná, kivéve a fiatalokat, akik belemerülnek a hírnév, a szórakozások hajszolásába, a jövô tervezésébe? De fosszuk csak meg ôket szórakozásuktól, azt fogjuk látni, hogy megemészti ôket az unalom; ilyenkor ôk is érzik semmi voltukat, még ha fel nem ismerik is: mert bizony boldogtalan sors, hogy azonnal elviselhetetlen szomorúság hatalmasodik el rajtunk, mihelyt kénytelenek vagyunk önmagunkba tekinteni, és nincs, ami elterelné magunkról a figyelmünket. 165. Gondolatok. -- In omnibus requiem quaesivi.[23] Ha valóban boldog lenne állapotunk, nem kellene elterelnünk róla gondolatainkat, hogy boldognak érezzük magunkat. 166. Szórakozás. -- Könnyebb elviselni a halált, ha nem gondolunk rá, mint a gondolatát, még ha nem fenyeget is bennünket veszély. 167. Mindennek az emberi lét sok nyomorúsága az oka; mivel az emberek ezt megértették, szórakozásra adták a fejüket. 168. Szórakozás. -- Nem tudtak gyógyírt lelni a halálra, a nyomorúságra, a tudatlanságra. Hogy mégis boldogan élhessenek, azt eszeltek ki, hogy nem gondolnak rá. 169. Az ember nyomorúságai ellenére is boldog akar lenni, semmi más, csak boldog, képtelen rá, hogy ne akarjon az lenni; ám hogyan fogjon hozzá? Csak úgy sikerülhetne neki, ha elôbb halhatatlanná válnék; mivel azonban erre képtelen, kieszelte, hogy a halálnak még a gondolatát is elhessegeti magától. 170. Szórakozás. -- Ha az ember boldog volna, annál inkább annak erezné magát, minél kevesebbet szórakoznék, mint a szentek, mint Isten. -- Rendben van; de hát nem boldogság-e az, ha örömünket tudjuk lelni a szórakozásban? -- Nem; mert a szórakozás máshonnan, kívülrôl jön; tehát a körülményektôl függ, következésképpen ki van téve számtalan váratlan tényezô zavaró hatásának, s ezekbôl származnak az elkerülhetetlen lelki szenvedések. 171. Nyomorúság. -- Nyomorúságainkban egyetlen dolog nyújt vigasztalást, a szórakozás, és mégis ez a mi legnagyobb nyomorúságunk. Mert fôleg ez akadályoz meg bennünket abban, hogy magunkkal foglalkozzunk, és sodor észrevétlenül vesztünkbe. Nélküle unalomban élnénk, de ez az unalom arra ösztönözne bennünket, hogy valami biztosabb, tartalmasabb módját keressük elűzésének. A szórakozás azonban elmulattat, és észrevétlenül vezet a halálba. 172. Sohasem kötôdünk a jelen idôhöz. A jövôt képzeljük magunk elé, mert úgy érezzük, lassan közeledik, sürgetni akarjuk eljövetelét; vagy ellenkezôleg: a múltat idézzük fel, hogy így fékezzük túlságosan gyors szökését; oktalanságunkban oly idôkben barangolunk, amelyek nem a mi birtokunk, és megfeledkezünk arról az egyetlenrôl, amelyik a miénk; hívságunkban azokon az idôkön jár az eszünk, amelyek immár semmivé lettek, miközben meggondolatlanul elszalasztjuk az egyetlen jelenvalót. A jelen ugyanis rendszerint kellemetlen. Eltakarjuk önmagunk elôl, mert elszomorít; ha pedig kellemes, azon bánkódunk, hogy kisiklik a kezünkbôl. A jövôt hívjuk segítségül elviseléséhez, s azt, ami felett semmi hatalmunk sincs, a jövôre akarjuk bízni, holott semmi biztosítékunk sincs rá, hogy ezt a jövôt megérjük. Vizsgáljuk csak meg gondolatainkat, s azt fogjuk látni, hogy egytôl egyig vagy a múlt, vagy a jövô foglalkoztatja ôket. A jelenre szinte nem is gondolunk; de ha mégis, csak azért, hogy ennek a világánál próbáljuk elrendezni jövônket. A jelen sohasem a célunk; a múlt és a jelen csak eszköz: egyetlen célunk a jövô. Ezért sohasem élünk, hanem azt reméljük, hogy majd élünk; s mivel állandóan boldogságra készülünk, elkerülhetetlen sorsunk, hogy sohase legyünk boldogok. 173. Azt mondják egyesek, hogy a napfogyatkozások szerencsétlenséget jelentenek, a bajok ugyanis mindennaposak, s oly gyakran történik valami szerencsétlenség, hogy gyakran helyesen is jósolnak; ellenben ha azt mondanák, hogy a napfogyatkozások szerencsét hoznak, akkor gyakran tévednének. Jót csak ritka égi jelenségek bekövetkeztére jósolnak; így aztán nagyon ritkán tévednek. 174. Nyomorúság. -- Salamon és Jób ismerte legjobban az ember nyomorúságát, és szólt róla a leghitelesebben: az egyik, a legboldogabb, a másik, a legboldogtalanabb; az egyik a gyönyörök hívságos voltát ismerte tapasztalatból, a másik a bajok valóságát. 175. Annyira nem ismerjük magunkat, hogy sokan már-már a halál torkában érzik magukat, holott tökéletesen egészségesek; sokan pedig a halál torkában is tökéletesen egészségesnek hiszik magukat, mert nem érzik a készülô lázat vagy a keletkezô tályogot. 176. Cromwell már-már teljesen megsemmisítette a kereszténységet; a királyi család elpusztult, az övé pedig, úgy látszott, örök idôkre megalapozta hatalmát. Ha az a kis homokszem nem kerül bele a vesevezetékébe, hamarosan Róma is nyögte volna uralmát; ám az a kis vesekô odakerült, Cromwell meghalt, családja lesüllyedt, a béke helyreállt, a király pedig újra elfoglalta trónját. 177. [Három vendéglátó.] Ha valakinek barátja lett volna az angol király, a lengyel király és a svéd királynô, hitte volna-e, hogy jön még olyan idô, amikor nem lel nyugalomra és menedékre e világon?[24] 178. Macrobius:[25] a Heródes által megöletett ártatlanokról. 179. Amikor megtudta, hogy a Heródes által megöletett két évnél fiatalabb gyermekek között ott volt annak tulajdon fia is, Augustus azt mondta: jobb Heródes disznajának lenni, mint fiának. Macrobius, II. könyv. Sat[urnalial. 180. A nagyoknak és a kicsiknek egyformák a betegségeik, a bosszúságaik és a szenvedélyeik; de míg az egyik a kerék peremén, addig a másik a kerékagy közelében ül, ezért ugyanaz a mozgás kevésbé rázza. 181. Oly szerencsétlenek vagyunk, hogy csak olyasmiben leljük örömünket, aminek sikertelensége bosszúságot okoz; ez pedig ezer meg ezer esetben elôfordulhat, és elô is fordul minden pillanatban. sikerült volna megtalálnia, hogyan lehet úgy örvendezni a szerencsén, hogy ne okozzon bosszúságot a balsiker, felfedezte volna a tökéletességet; megoldotta volna az örökmozgó problémáját. 182. Akik kellemetlenségeik közepette is mindig reménykednek, és örülni tudnak a szerencsés kimenetelű vállalkozásoknak, de ugyanakkor nem bánkódnak, ha valami balul üt ki, gyaníthatóan a balsikert kívánják; boldogan kapaszkodnak bele a remény ürügyébe, hogy bizonyíthassák vele, mennyire egyezik érdekeikkel, s színlelt örömükkel leplezzék a balsikerbe vetett reményüket. 183. Nyugodtan rohanunk a szakadékba is, ha sikerült valamivel eltakarnunk a szemünk elôl. ======================================================================== III. szakasz 184. Isten keresésére indító levél. Azután a filozófusok, a szkeptikusok és a dogmatikusok műveiben kell ôt kerestetnünk, akik felkavarják az Istent bennük keresôk lelkét. 185. A mindent szelídséggel intézô Istennek az a módszere, hogy az értelembe észokokkal, a szívbe pedig kegyelme segítségével ülteti el a vallást. De ha erôszakkal és fenyegetéssel akarják beleplántálni az értelembe és a szívbe, akkor nem a vallást, hanem a félelmet vetik el benne, terrorem potius quam religionem.[1] 186. Nesi terrerentur et non docerentur, improba quasi dominatio videretur.[2] IV. kötet: Contra mendacium ad Consentium. 187. Rend. -- Az emberek megvetést éreznek a vallással szemben; gyűlölik, mert hátha igaz. Ha ebbôl ki akarjuk ôket gyógyítani, elôször is azt bizonyítsuk be, hogy a vallás nem ellentétes az értelemmel; hogy tiszteletet érdemel, és keltsünk iránta megbecsülést; aztán szerettessük meg, és ébresszük fel a jókban a vágyat, bárcsak igaz lenne; végezetül bizonyítsuk be, hogy igaz. Tiszteletet érdemel, mert helyesen ismerte meg az embert; szeretetet, mert az igazi jót ígéri. 188. Beszélgetéseink és fejtegetéseink olyanok legyenek, hogy a miattuk megsértôdôknek ezt válaszolhassuk: ,,Min ütköznek meg?'' 189. A hitetlenek sajnálatával kezdeni; állapotuknál fogva elég szerencsétlenek. Csak akkor lenne szabad szidalmaznunk ôket, ha ezzel használnánk nekik; csakhogy, ellenkezôleg: ártunk nekik vele. 190. Sajnálni a hitetleneket, akik keresnek, mert nem elég szerencsétlenek- e? Szitkainkat azoknak tartogassuk, akik hivalkodnak hitetlenségükkel. 191. És ez gúnyolódik a másikon? Akinek önmagán kellene gúnyolódnia? Lám, emez nem gúnyolódik embertársán, hanem szánakozik rajta. 192. Szemrehányás jár Mitonnak,[3] hogy nem igyekszik, mert késôbb majd Isten tesz neki miatta szemrehányást. 193. Quid fiet hominibus qui minima contemnunt, majora non credunt.[4] 194. ... Mielôtt harcba szállnak ellene, legalább ismerjék meg, milyen az a vallás, amely ellen harcolnak. Ha ez a vallás azzal büszkélkednék, hogy világos tudása van Istenrôl, és hogy e tudása bizonyos, nincs benne semmi homály, akkor elég volna azzal érvelnünk, hogy a világon semmi olyat nem látunk, ami ennyire nyilvánvaló módon mutatná nekünk Istent. Mivel azonban, éppen ellenkezôleg: azt mondja, hogy az emberek homályban élnek, Istentôl távol, aki elrejtôzködött megismerésük elôl, és aki így is nevezi magát a Szentírásban: Deus absconditus;[5] s mivel, végül, egyaránt igyekszik világossá tenni e két dolgot: hogy ti. Isten érzékelhetô jeleket adott nekünk az Egyházban, amelyek segítségével felismerhetik az ôt ôszintén keresôk, de ugyanakkor mégis úgy elrejtette ôket, hogy csak azok ismerik ôt fel, akik tiszta szívükbôl keresik: miféle hasznuk van belôle, ha kérkednek vele, hogy nem törôdnek az igazság keresésével, és azt hangoztatják, hogy semmi bizonyosságát nem látják, hiszen éppen az a sötétség, amelyben leledzenek, s amelyet érvként szegeznek szembe az Egyházzal, bizonyítja a két állítás közül az egyiket, anélkül hogy ezzel gyengítené a másikat, s egyáltalán nem cáfolja tanítását, hanem ellenkezôleg: megerôsíti. E vallás támadóinak fennen kellene hirdetniük, hogy mindent elkövettek az igazság megtalálására, hogy mindenütt keresték, még abban is, amit az Egyház tár elébük okulásukra, de sikertelenül. Ha így beszélnének, akkor tulajdonképpen az Egyház egyik tételét cáfolnák. De azt hiszem, itt most be tudom bizonyítani, hogy nincsen olyan ésszerű lény, aki így beszélhetne, sôt merem állítani, soha nem is beszélt így. Jól tudjuk, hogyan cselekszenek azok, akik így vélekednek. Azt hiszik, máris roppant erôfeszítést tettek okulásukra, ha néhány órát eltöltöttek a Szentírás valamelyik könyvének az elolvasásával, és megkérdezték valamely egyházi férfiú véleményét a hit igazságairól. Aztán eldicsekszenek vele, hogy sikertelenül búvárkodtak a könyvekben, az emberek között. Én azonban azt válaszolom nekik, amit már sokszor elmondtam: hogy az ilyen hanyagság igazából tűrhetetlen. Mert nem valami idegen embert érintô lényegtelen dolog forog itt kockán, hogy így viselkedhessenek; hanem önmagunkról és mindenünkrôl van szó. A lélek halhatatlansága számunkra oly roppant fontos, bennünket oly mélységesen érintô valami, hogy minden érzésnek hiányoznia kell abból, akit közömbösen hagy ez a kérdés. Minden cselekedetünknek és gondolatunknak szükségszerűen annyira különbözôk lesznek az útjai, aszerint, hogy remélhetjük-e vagy sem az örök életet, hogy lehetetlen bárminô ésszerű és józan lépést tennünk, ha nem ennek az egyúttal szükségszerűen végsô célunkat jelentô kérdésnek a szempontja irányítja. Így tehát legfôbb érdekünk és legfôbb kötelességünk, hogy világosan lássunk e tárgyban, mert tôle függ a mi egész viselkedésünk. Ezért a kételkedôk csoportjában azokat, akik minden erejükkel igyekeznek mindent megtudni róla, igen élesen elhatárolom a többitôl, akiknek nem fáj miatta a fejük, oda se hederítenek rá. Csak együtt érezni tudok azokkal, akik ôszintén szenvednek e kétely miatt, akik legnagyobb szerencsétlenségüknek tekintik, és semmi fáradságot sem sajnálnak, hogy kimenekülhessenek belôle, e bizonyosság keresését tekintvén legfôbb és legkomolyabb gondjuknak. Akik azonban úgy élik le egész életüket, hogy nem törôdnek az élet e végsô céljával, és csupán azért, mert önmagukban nem lelik meg a meggyôzôdéshez szükséges világosságot, másutt sem keresik, nem vizsgálják meg alaposan, vajon e felfogás azok közé tartozik-e, amelyeket a nép egyszerűen hiszékenységbôl fogad el, vagy azok közé, amelyek minden homályosságuk ellenére is nagyon szilárd és megingathatatlan alapokon nyugszanak, az ilyen embereket én egészen másként ítélem meg. Ez a nemtörôdömség egy olyan kérdésben, amelyben róluk van szó, az örök életükrôl, mindenükrôl, már nem is szánakozásra indít, mint inkább felbosszant engem; elképeszt és elborzaszt, szörnyűségesnek tartom. Nem a vallásos érzés jámbor buzgalma mondatja ezt velem. Ellenkezôleg: úgy vélem, emberi érdek, az önszeretet érdeke diktálja ezt a meggyôzôdést; ehhez csupán azt kell látnunk, amit a legkevésbé világosan látók is felfognak. Nem kell hozzá különösebb lelki emelkedettség, hogy megértsük: nincsen a földön igazi és tartós boldogság, minden örömünk hívság, bajaink végtelenek, s végezetül a halál, amely minden percben lecsaphat ránk, néhány éven belül menthetetlenül ama szörnyű helyzet elé állít bennünket, hogy vagy örökre megsemmisülünk, vagy örökké boldogtalanok leszünk. Nincsen ennél valóságosabb, szörnyűségesebb valami. Hetvenkedjünk csak, ameddig tetszik: ez az a vég, amelyet a legszebb földi élet sem kerülhet el. Elmélkedjünk rajta, s aztán döntsük el, lehet-e kétség az iránt, hogy a földi életben nincs más jó, mint a túlvilági élet reménye, hogy csak a hozzá való közeledés mértéke szerint lehetünk boldogok, ugyanúgy, ahogyan az örök életben törhetetlenül bízók számára már ismeretlen lesz a boldogtalanság, s nincsen boldogság a róla tudomást nem vevôk számára. Tehát nyilvánvalóan nagy baj, ha ez iránt kétségeink vannak; de ha már e kétségben vergôdünk, akkor legalább a keresés halaszthatatlan kötelességünk; ezért aki kételkedik, de nem keres, nemcsak boldogtalan, hanem egyúttal igazságtalan is; és ha mindezekre ráadásul még nyugodt és megelégedett, ha fennen hirdeti, sôt a tetejében még hivalkodik is vele, és éppen ebbôl a helyzetébôl csinál magának örömet, és ezzel hivalkodik, akkor már nem is tudom, minek nevezzem az ilyen hóbortos teremtést. Hol veszik az emberek ezeket a gondolatokat? Mi öröme telhet valakinek abban, hogy csupa elkerülhetetlen nyomorúságot vár? Mi oka a hivalkodásra azért, mert áthatolhatatlan sötétségben leledzik, egyáltalán: hogyan adhatja fejét ilyen okoskodásra értelmes ember? ,,Fogalmam sincsen róla, ki helyezett bele ebbe a világba, sem arról, mi ez a világ, és mi vagyok én magam; szörnyű bizonytalanságban vagyok minden felôl; nem tudom, mi a testem, az érzékeim, a lelkem, azt sem, micsoda énemnek az a része, amelyik azt gondolja, amit mondok, amelyik mindenen, még önmagán is gondolkozik, de magát éppúgy nem ismeri, mint minden egyebet sem. Látom a világmindenség rettentô térségeit, amelyek körülölelnek, és én e roppant kiterjedés egy kis zugához vagyok láncolva, anélkül hogy tudnám, miért helyeztettem inkább ide, mint máshová, s az élnem adatott kevéske idô miért éppen az elôttem is volt és utánam tovább folytatódó örökkévalóságnak erre a pillanatára lett kijelölve. Egyebet sem látok, csak végtelenségeket, amelyek úgy zárnak magukba, mint valami parányt, mint egy soha vissza nem térô pillanatig tartó árnyékot. Csak annyit tudok, hogy nemsokára meg kell halnom, de éppen ez az elkerülhetetlen halál az, amit a legkevésbé ismerek.'' ,,Ahogyan azt nem tudom, honnan jövök, éppúgy azt sem tudom, hová megyek; csak abban vagyok bizonyos, hogy e világból kilépve örökre vagy a semmibe süllyedek, vagy egy haragvó isten kezébe kerülök, és fogalmam sincsen róla, melyik lesz örökre osztályrészem e két lehetôség közül. Íme, ez az én gyarló és bizonytalan állapotom. És mindebbôl azt következtetem, hogy ezután életem minden napját úgy kell eltöltenem, hogy eszembe se jusson kutatni, mi vár rám elkerülhetetlenül. Talán lelhetnék némi világosságot kétségeimre; de nem kívánok fáradni vele, akárcsak egyetlen lépést is tenni érte, hanem megvetve azokat, akik ezen törik magukat, becsukott szemmel és félelem nélkül akarok e nagy eseménynek elébe menni, kényelmesen hagyva magam vezetni a halálba, teljes bizonytalanságban jövendô sorsom örökkévalósága felôl.'' Ki kívánna magának olyan barátot, aki így okoskodik? Ki választana magának az emberek közül éppen egy ilyent, hogy vele beszélhesse meg gondjait? Ki fordulna hozzá lelki bánatában? És egyáltalán, mi haszna lehetne az életben egy ilyen barátból? Tulajdonképpen díszére válik a vallásnak, hogy ilyen esztelen ellenségei vannak; ellenkezésük annyira veszélytelen számára, hogy egyenesen alátámasztja igazságait. Mert a keresztény vallás úgyszólván csak két dolgot állít: természetünk romlottságát és azt, hogy Jézus Krisztus megváltott bennünket. Mármost én azt állítom, hogy ha arra nem jók is, hogy erkölcsi tisztaságukkal igazolják a megváltás igazságát, legalább arra nagyszerűen alkalmasak, hogy torz nézeteikkel természetünk megromlott állapotát bizonyítsák. Semmi sem olyan fontos az embernek, mint az állapota, semmi sem olyan félelmetes számára, mint az örökkévalóság; ezért egyáltalán nem természetes dolog az, hogy akadnak olyanok, akik közömbösek életük elmúlásával és a rájuk leselkedô örökké tartó nyomorúsággal szemben. Bármi egyébbel szemben egészen másként viselkednek: rettegnek minden csekélységtôl, elôre megsejtik, elôre megérzik ôket; ám ez az ember, aki nappalokon és éjszakákon át dühöng magatehetetlenül és kétségbeesetten egy állás elvesztése vagy a becsületén esett képzelt sérelem miatt, közönyösen és minden megindultság nélkül veszi tudomásul, hogy a halállal mindent el fog veszíteni. Szörnyűséges dolog látnunk ugyanabban a szívben és ugyanazon pillanatban ekkora érzékenységet a legcsekélyebb, és ilyen különös érzéketlenséget a legnagyobb dolgokkal szemben. Érthetetlen bűvölet, természetfeletti lelki elernyedés, amilyet csak mindenható erô okozhat. Kell lenni valami különös zűrzavarnak az ember természetében, másként nem kérkednék vele, hogy olyan állapotban él, amilyenben szinte hihetetlen, hogy bárki, akárcsak egyetlen ember is élhessen. Ám a tapasztalat szerint oly sokan vannak ilyenek, hogy meg kellene tôle lepôdnünk, ha nem tudnánk, hogy legtöbbjük csak tetteti magát, de korántsem ilyen a valóságban; ezek az emberek hallottak harangozni róla, hogy az effajta hôsködés hozzátartozik az úri modorhoz. Szerintük ez azt jelenti, hogy lerázták magukról az igát, s ezt a viselkedést igyekeznek utánozni. De nem lenne nehéz megértetni velük, mennyire helytelenül teszik, ha ezzel akarnak maguknak megbecsülést kiérdemelni. Ennek nem ez a módja, sôt, merem állítani, még azoknál a nagyvilági uraknál sem, akik józan ítélôképességgel rendelkeznek, és tudják, hogy az egyetlen út a megbecsüléshez az, ha tisztességesnek, hűségesnek, értelmesnek, barátjuk számára hasznosnak tudnak bizonyulni, mert az emberek természetszerűleg csak azt szeretik, aki hasznukra lehet. Mármost miféle hasznunk lehet belôle, ha azt halljuk valakitôl, hogy ô lerázta magáról az igát, ô bizony nem hisz a cselekvéseit vigyázó Istenben, viselkedése egyetlen urának önmagát tekinti, és úgy véli, önmagán kívül senkinek sem tartozik róla számot adni? Azt hiszi, arra indított bennünket vele, hogy eztán tökéletesen bízzunk benne, s az élet minden nehéz helyzetében tôle várjunk vigasztalást, tanácsot és segítséget? Azt hiszik talán az ilyenek, valóban örömet okoztak nekünk, ha kifejtették, hogy véleményük szerint lelkünk nem egyéb, mint egy kis pára és füst, s ráadásul még büszkélkedve és önelégülten is tették? Hát olyasmi ez, amit vidáman kell mondani? Ellenkezôleg: nem szomorkodni kellene rajta, mint a világ legszomorúbb dolgán? Ha komolyan belegondolnának, láthatnák, hogy mindez roppant helytelen dolog, tökéletesen ellenkezik a józan ésszel és a művelt társaságbeli ember fogalmával, egyáltalán nem fér össze az általuk megszerezni kívánt úri modorral, és hogy inkább javító, mint romboló hatással lennének azokra, akikben esetleg hajlandóság támadna példájuk követésére. Mert valóban, kérdezzük csak meg ôket, milyen meggondolások, milyen érvek alapján kételkednek a vallásban; olyan gyenge, olyan alantas érvekkel fognak elôhozakodni, hogy éppen az ellenkezôjérôl gyôznek meg bennünket. Nagyon helyesen ezt is mondta nekik egy ízben valaki: ,,Ha sokáig így érvelnek -- mondotta --, tulajdonképpen megtérítenek engem.'' És igaza volt, mert ki ne borzadna el, ha rádöbbenne, hogy ilyen megvetésre méltó emberek véleményében osztozik! Tehát azok, akik csupán színlelik ezt a felfogást, roppant szánalomra méltók lennének, ha erôszakot követnének el magukon, csakhogy ennyire kiállhatatlan embernek tartsák ôket. Ha fájlalják szívük mélyén, hogy nincs bennük több tisztánlátás, ne takargassák: bevallása nem válik szégyenükre. Szégyellni csak azt kell, ha valakiben egyáltalán nincs tisztánlátás. Mi sem árulkodik jobban szellemünk végtelen gyengeségérôl, mint ha nem ismerjük fel az Isten nélküli élet szánalmas voltát; semmi sem jellemzôbb a szív gonosz hajlamaira, mint ha nem kívánja, hogy igaz legyen az örök élet ígérete; nincs nagyobb gyávaság, mint Isten ellen hôsködni. Engedjék át az ilyenfajta istentelen beszédet azoknak, akik elég szerencsétlen csillagzat alatt születtek, s valóban képesek rá; legalább jó érzésű emberek legyenek, ha már keresztények nem tudnak lenni, és ismerjék fel végre, hogy csak kétféle ember szolgál rá az értelmes névre; az, aki tiszta szívvel szolgálja Istent, mert ismeri, és az, aki tiszta szívébôl keresi ôt, mert nem ismeri. Akik azonban Isten ismerete és keresése nélkül élnek, olyannyira méltatlannak ítélik önmagukat saját gondoskodásukra, hogy embertársaikét sem érdemlik meg; s az általuk megvetett vallás minden szeretetére van szükség hozzá, hogy mi is ne vessük meg, és ne hagyjuk meg végül is ôket esztelenségükben. Mivel azonban ez a vallás arra kötelez bennünket, hogy amíg csak élnek, úgy tekintsük ôket, mint akik elnyerhetik a megvilágosító kegyelmet, és azt higgyük, hogy hamarosan több lehet bennük a hit, mint bennünk, míg mi magunk, ellenkezôleg, az ô vakságukkal sújtathatunk, mindent meg kell tennünk értük, amit szeretnénk, hogy miértünk megtegyenek, ha az ô helyzetükben volnánk: buzdítanunk kell ôket, hogy szánják meg önmagukat, s legalább néhány lépést tegyenek ôk is, és kíséreljék meg, hátha világosságra lelnek. Fordítsanak e sorok olvasására néhány órát azokból, amelyeket oly haszontalanul fecsérelnek el egyebütt -- hátha minden idegenkedésük ellenére is rátalálnak valamire, de mindenesetre nem sokat veszítenek vele; azok viszont, akik teljes ôszinteséggel és igazán vágynak találkozni az igazsággal, remélem, kielégülést nyernek, meggyôzik ôket ez isteni vallás általam itt összegyűjtött bizonyítékai, melyeknek elôadásában nagyjából a következô rendet követtem... 195. Mielôtt a keresztény vallás bizonyítékainak vizsgálatába bocsátkoznék, szükségesnek érzem, hogy azok tarthatatlan álláspontját ecseteljem, akik közömbösnek tekintik e számunkra roppant fontos és ôket oly közelrôl érintô kérdés igazságának kutatását. Minden tévelygéseik közül kétségtelenül ez teszi ôket a legbalgábbá, ez veri ôket a legnagyobb vaksággal, s egyúttal ebben is a legkönnyebb megcáfolni ôket a józan ész elemi érveivel s a természetes okoskodással. Mert nem kétséges, hogy földi életünk csupán egyetlen pillanat, a halál állapota viszont, bárminô legyen is, örökké tartó, és ezért ennek az örökkévalóságnak a jellegétôl függôen minden cselekedetünknek és gondolatunknak szükségszerűen annyira más és más utat kell követnie, hogy lehetetlenség bármit is értelmesen és okosan cselekednünk, ha nem e ténynek mint szükségképpeni végsô célunknak igazságához igazítjuk. Nincsen ennél nyilvánvalóbb valami, s így a gondolkodás princípiumainak világánál az emberek viselkedése teljességgel oktalan, ha nem választanak maguknak más utat. Ennek alapján ítéljünk hát azokról, akik úgy élnek, hogy eszükbe se jut az élet vége, a halál, akik gondolkodás és félelem nélkül engedik át magukat hajlamaiknak és örömeiknek, és mintha nem létezôvé tehetnék az örökkévalóságot azzal, hogy nem gondolnak rá, csupán a pillanatnyi élet nyújtotta boldogsággal törôdnek. Ez az örökkévalóság azonban létezik, s a halál, amely megnyitja kapuját, és minden pillanatban ott áll fenyegetôn, óhatatlanul hamarosan abba a szörnyűséges, elkerülhetetlen helyzetbe hozza ôket, hogy vagy megsemmisülnek, vagy boldogtalanok lesznek, anélkül hogy sejtenék, melyik lesz sorsuk e két örökkévalóság közül. Íme, milyen szörnyű következménnyel jár ez a kétely. Örökké tartó nyomorúság fenyegeti ôket; ôk pedig, mintha nem érdemelné meg a fáradságot, elmulasztják megvizsgálni, vajon csupán olyan vélekedés-e, amilyeneket roppant könnyen és hiszékenyen fogad el a nép, vagy azok közé tartozik, amelyek minden homályosságuk ellenére is nagyon szilárd, jóllehet nem látható alapokon nyugszanak. Így aztán nem tudják, vajon igazság-e vagy tévedés, sem azt, vajon erôsek-e vagy gyengék a bizonyítékok. Ez utóbbiak ott vannak a szemük elôtt; ôk azonban oda se hederítenek, a dolog nem ismeretében döntenek, és minden szükségeset elkövetnek ahhoz, hogy ha rákerül a sor, bajba jussanak, várva, hogy majd a halál órájában dôljön el a kérdés; ám ennek ellenére roppant elégedettek ebbéli állapotukban, ezt nyíltan meg is vallják, s ráadásul még hivalkodnak is vele. Lehetséges komolyan gondolkozni e kérdés fontosságán anélkül, hogy elborzadnánk az ilyen hóbortos viselkedés láttán? A tudatlanságba való ilyenfajta belenyugvás szörnyűséges valami, ezért kötelességünk érzékeltetni hóbortosságát és ostobaságát azokkal, akik benne élik le életüket, szemük elé tárni, hogy tévelygésük látványával gyôzzük meg ôket. Mert akik úgy döntenek, hogy ekkora tudatlanságban éljenek maguk felôl, s még csak nem is igyekszenek tisztán látni, így okoskodnak: ,,Nem tudom''... 196. Ezeknek az embereknek nincsen szívük; nem választanánk ôket barátunknak. 197. Érzéketlennek lenni annyira, hogy megvetjük az érdekes dolgokat, és eltompulunk az iránt, ami a legjobban érint bennünket. 198. Az ember érzékenysége a kicsiny dolgok, s érzéketlensége a jelentôsek iránt különös értékfelcserélésnek a jele. 199. Képzeljünk el magunknak egy csomó embert, láncra verve, egytôl egyig halálra ítélve; naponta kivégeznek közülük néhányat a többi szeme láttára, akik pedig életben maradnak, a maguk sorsát látva társaikéban, fájdalommal, reménytelenül bámulják egymást, és várják, mikor következnek ôk. Ez az emberi sors. 200. Ha valaki börtönben ül, de nem tudja, vajon meghozták-e már felette az ítéletet, s csupán egy óra áll rendelkezésére, hogy értesüljön róla, ez az egy óra azonban elegendô is hozzá, hogy az értesülés birtokában vissza vonassa az ítéletet: esztelenség lenne tôle, ha ezt az órát nem arra használja fel, hogy megtudja, vajon döntöttek-e már a sorsáról, hanem arra, hogy még lejátsszon egy piképartit. Tehát természetet meghaladó dolog, hogy az ember stb. Isten kezének a súlya ez rajtunk. Így nem csupán azoknak a buzgalma bizonyít Isten mellett, akik keresik ôt, hanem azoknak a vaksága is, akik nem keresik. 201. Mindkettô ellenvetései csupán önmaguk, nem pedig a vallás ellen bizonyítanak. Mindaz, amit a hitetlenek állítanak... 202. [Ama szerencsétlenek példája, akik szenvednek hitetlenségük miatt, arról tanúskodik, hogy Isten nem világosítja meg ôket; a többi azonban azt bizonyítja, hogy létezik egy Isten, aki vaksággal veri ôket.] 203. Fascinatio nugacitatis.[6] Hogy ne ártson a szenvedély, tegyünk úgy, mintha már csak egy hét volna hátra életünkbôl. 204. Ha egy hetet kell adnunk az életünkbôl, száz évet kell adnunk. 205. Ha elgondolkozom rajta, milyen rövid ideig tart az elôtte volt és utána következô öröklétbe veszô életem, milyen kicsi az a tér, amelyet betöltôk, sôt az is, amit látok, az általam nem ismert és rólam nem tudó terek végtelenségében elmerülve, megrémülök, és döbbenten kérdezem, miért vagyok éppen itt és nem másutt, mert ennek nincs semmi magyarázata, miért inkább itt, mint ott, miért éppen most és nem máskor. Ki helyezett engem ide? Kinek a parancsára és kinek a határozatából rendeltetett számomra éppen ez a hely és ez az idô? Memoria hospitis unius diei praetereuntis.[7] 206. E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el. 207. Hány országban nem is tudnak rólunk! 208. Miért van korlát szabva megismerésemnek? Testem nagyságának? Életem tartamának, száz és nem inkább ezer esztendôben? Mi oka volt rá a természetnek, hogy ennyiben állapítsa meg, hogy ezt és ne inkább egy másikat válasszon ki a számok közül, holott végtelen sorukból semmivel sem indokoltabb ezt választani és nem amazt, hiszen egyik sem csábítóbb, mint a másik. 209. Kevésbé vagy rabszolga, mert szeret és hiúságodat legyezgeti gazdád? Szép kis boldogság, rabszolga! Gazdád most hízeleg, de várj csak, mindjárt elnáspángol! 210. Az utolsó jelenetben vér foly, bármilyen szép egyébként az egész darab: a hôsre végül földet szórnak, s ezzel örökre betelt a sorsa. 211. Mulatságosak vagyunk, hogy a hozzánk hasonlók társaságában keresünk nyugalmat: mivel éppoly nyomorultak és tehetetlenek, mint mi, nem fognak rajtunk segíteni; egyedül halunk meg. Úgy kell tehát viselkednünk, mintha egyedül lennénk; ám akkor építenénk-e pompás házakat stb.? Habozás nélkül az igazságot keresnénk; és ha mégsem ezt választjuk, csak arról teszünk bizonyságot, hogy többre értékeljük az emberek megbecsülését, mint az igazság keresését. 212. Elmúlás. -- Szörnyű érezni, hogy minden elfoly, amink van. 213. Köztünk és a pokol vagy a mennyország között csupán az élet van, a legmulandóbb dolog a világon. 214. Igazságtalanság. -- Az igazságtalanság teteje, hogy nyomorunk önhittséggel párosul. 215. Ne akkor féljünk a haláltól, amikor már fenyeget, hanem amikor még nincs veszély: mert embernek kell lennünk. 216. Csak a hirtelen haláltól kell rettegnünk, ezért tartanak házukban gyóntatót a hatalmasok. 217. Az örökös megleli családja nemesi okleveleit. Azt gondolja vajon: ,,Lehetséges, hogy hamisak?'' És aztán eszébe sem jut, hogy megvizsgálja ôket. 218. Tömlöc. -- Helyesnek tartom, hogy ne menjünk bele mélyebben Kopernikusz véleményébe: de ez...! Egész életünk azon fordul meg, vajon megismerjük, halhatatlan vagy halandó-e a lelkünk. 219. Kétségtelen, hogy aszerint, vajon halandó a lélek, vagy halhatatlan, tökéletesen különbözônek kell lennie az erkölcsnek is. A filozófusok mégis ettôl függetlenül fejtették ki erkölcstanukat: egy órára adnak erkölcsi útmutatást. Platón a kereszténységre való elôkészülethez. 220. Azoknak a filozófusoknak a tévedése, akik nem foglalkoztak a lélek halhatatlanságával. Dilemmájuk téves volta Montaigne-nál. 221. Az ateistáknak tökéletesen világos dolgokat kell mondaniuk; márpedig egyáltalán nem tökéletesen világos, hogy a lélek anyagi természetű. 222. Ateisták. -- Milyen meggondolásból állítják, hogy nem támadhatunk fel? Mi nehezebb, megszületni vagy feltámadni, az-e, hogy ami sohasem volt, legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életbe visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könnyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk: paraszti észjárás! Miért nem szülhet gyermeket a Szűz? Vajon kakas nélkül nem tojik a tyúk? Ki különbözteti meg kívülrôl a fiast a többitôl? És ki bizonyította be nekünk, hogy a tyúk nem képes éppúgy létrehozni benne a csírát, mint a kakas? 223. Mit tudnak felhozni a feltámadás és a Szűztôl való születés ellen? Mi nehezebb, létrehozni vagy új létre hozni az embert vagy az állatot? És ha sohase láttak volna valamely állatfajtát, kitalálhatnák-e, vajon egymás nélkül is szaporodnak? 224. Mennyire gyűlölöm az ilyen ostobaságokat, hogy nem hisznek az Eucharisztiában és az ehhez hasonlókat! Ha igaz az evangélium, és Jézus Krisztus valóban Isten, mi nehézség van benne? 225. Ateizmus, a szellemi erô jele, de csak egy bizonyos fokig. 226. Az istentagadóknak, akik azt vallják, hogy az észnek engedelmeskednek, nem közönséges értelmi erôvel kell rendelkezniük. Mert mit állítanak? ,,Nem azt tapasztaljuk-e, mondják, hogy az állatok ugyanúgy halnak és élnek, mint az emberek, a törökök ugyanúgy, mint a keresztények? A törököknek is megvannak a maguk szertartásai, prófétái, hittudósai, szentjei, szerzetesei, akárcsak nekünk stb.'' (Ellentétben áll ez vajon a Szentírással? Nincs benne mindez megírva?) Ha valakit nem nagyon érdekel az igazság, akkor ennyi elég is neki megnyugtatására. De aki teljes szívébôl kívánja megismerni, annak nem elég; az vizsgálja meg közelebbrôl. Akkor lenne elég, ha egy filozófiai kérdésrôl lenne szó; itt azonban minden kockán forog. Ennek ellenére egy ilyen kis, felületes elmélkedés után szórakozáson törjük a fejünket stb. Tanulmányozzuk ezt a vallást, még ha nem magyarázza is meg e homályt; mert hátha mégis megteszi. 227. Rend dialógusok segítségével. -- ,,Mit cselekedjem? Mindenütt csak homályt látok. Azt higgyem-e, hogy semmi se vagyok? Vagy azt, hogy Isten vagyok?'' ,,Minden változik, egymást követô végtelen folyamatban''. -- Téved, mert létezik... 228. Az ateisták ellenvetése: ,,Dehát semmit sem tudunk.'' 229. Íme, ezt látom, ez ejt engem zavarba. Körültekintek, és mindenütt csak homályt látok. A természet nem tár elém semmit, ami ne indítana kételkedésre és nyugtalanságra. Ha nem látnék benne semmi olyat, ami istenségre utal, a tagadás álláspontjára helyezkednék; ha pedig mindenütt egy Teremtô jegyeit fedezném fel, megnyugodnék a hitben. De mivel túl sokat látok a tagadáshoz, és túlságosan keveset a megbizonyosodáshoz, szánalmas helyzetben vagyok, és már százszor meg százszor kívántam, hogy ha ez a hit valóban Istenen nyugszik, akkor adjon róla félreérthetetlenül jelet; ha pedig megtévesztôk a jelei, akkor meg inkább ne is adjon; vagy mindent, vagy semmit se mondjon, hogy lássam, melyik oldalra kell állnom. Így azonban nem tudva, mi vagyok, és azt sem, hogy mit cselekedjem, nem ismerem sem a helyzetemet, sem a kötelességemet. Szívem teljes erôvel törekszik megtudni, hol van az igazság, hogy követhesse; az örökkévalóságért semmit sem találnék túlságosan drágának. Irigylem azokat, akik oly gondtalanul élnek a hitben, és oly rosszul használják fel azt az adományt, amellyel, azt hiszem, én egészen másként élnék. 230. Felfoghatatlan, hogy létezzék Isten, de ugyanúgy az is, hogy ne létezzék; hogy lélek társuljon a testhez, vagy hogy ne legyen lélek; hogy a világot valaki teremtette, vagy hogy senki sem teremtette stb.; hogy legyen eredeti bűn, vagy hogy ne legyen. 231. Lehetetlennek tartja, hogy Isten végtelen, hogy nincsenek részei? -- Igen. -- Akkor most mutatok magának valamit, ami végtelen, és ugyanakkor oszthatatlan. Egy olyan pont, amely mindenütt végtelen sebességgel mozog; ez a pont ugyanis mindenütt egy, de mindenütt oszthatatlan egészként van jelen. Ez az imént maga által lehetetlennek vélt természetes tény legyen annak a bizonyítéka, hogy létezhetnek más hasonlók is, csak még nem ismeri ôket. Ne azt a következtetést vonja hát le tanulmányaiból, hogy nincs több tanulnivalója; hanem azt, hogy még végtelen sokat kell megtudnia. 232. A végtelen mozgás, a mindent betöltô pont, a nyugalom mozzanata: oszthatatlan és végtelen végtelen, mennyiség nélküli végtelen. 233. Végtelen -- semmi. -- Lelkünk a testbe vettetett, amelyben számot, idôt, dimenziókat lel. Ezekben gondolkodik, s ezt nevezi természetnek, szükségszerűségnek, egyebet nem képes hinni. Ha hozzáadjuk, az egység semmivel sem növeli a végtelent, amint a végtelen méretet sem növeli, ha még egy lábnyival megtoldjuk. A végtelennel szemben elenyész a véges, merô semmivé válik. Ugyanez történik szellemünkkel Isten és igazságszolgáltatásunkkal az isteni igazságszolgáltatás elôtt. Nincs akkora aránytalanság a mi igazságszolgáltatásunk és Istené, mint az egység és a végtelen között. Isten igazságossága szükségképpen roppant nagy, akárcsak könyörületessége. De az elkárhozottakat sújtó ítélete nem olyan rendkívüli, és nem olyan megdöbbentô, mint a kiválasztottakkal szemben gyakorolt könyörületessége. Tudjuk, hogy létezik végtelen, de nem ismerjük a természetét. Mivel tudjuk, hogy tévedés, ha a számokat végesnek fogjuk fel, tehát igaz az, hogy számban létezik végtelen. Azt azonban nem tudjuk, hogy micsoda: tévedés, hogy páros, de az is az, hogy páratlan; mert hiába adjuk hozzá az egységet, nem változik meg tôle a természete; no de mégis szám, márpedig minden szám vagy páros, vagy páratlan (igaz, hogy ez minden véges számra értendô). Ugyanígy jól megismerhetjük, hogy van Isten, ha nem tudjuk is, micsoda. Nincsen szubsztanciális igazság, hiszen annyi mindent látunk, ami nem maga az igazság? Ismerjük tehát a véges létezését és természetét, mert hozzá hasonlóan mi is végesek vagyunk, és kiterjedésünk van. Azt is tudjuk, hogy létezik a végtelen, de természetét nem ismerjük, mert bár van kiterjedése, akárcsak nekünk, határai nincsenek. Istennek azonban sem létezését, sem természetét nem ismerjük, neki ugyanis sem kiterjedése, sem határai nincsenek. A hit révén azonban tudjuk, hogy létezik; az üdvözülés állapotában majd a természetét is megismerjük. Nos, amint már bebizonyítottam, valamely dolognak ismerhetjük a létezését anélkül, hogy ismernénk a természetét. Most pedig okoskodjunk természetes ismereteink szerint. Ha létezik Isten, akkor végtelenül érthetetlen a számunkra, hiszen sem részei, sem határai nincsenek, s ezért semmi módon sem vagyunk hozzá viszonyíthatok. Tehát sem azt nem tudhatjuk meg, micsoda, sem azt, hogy létezik-e. Ám ha ez így van, ki mer vállalkozni e kérdés megoldására? Bizonyos, hogy nem mi, akik semmiképpen nem vagyunk hozzá mérhetôk. Ki vetheti szemére a keresztényeknek, hogy nem tudják megmagyarázni, miért hisznek, hiszen a vallásuk ésszel megmagyarázhatatlan? Nyíltan vallják a világ elôtt, hogy bolondság, stultitia [I. Kor., I., 21.], és még hibáztatják ôket, hogy nem bizonyítják be! Hiszen ha bebizonyítanák, nem lennének hívek kijelentésükhöz: éppen az mutatja józanságukat, hogy nem bizonyítanak. ,,Rendben van; de ha ezzel felmentést adtunk is azoknak, akik ilyennek mutatják a vallást, és nem hibáztathatjuk ôket azért, mert érvelés nélkül kínálják nekünk, mindez még nem mentség azok számára, akik elfogadják.'' -- Vizsgáljuk hát meg ezt a kérdést, és állapítsuk meg: ,,Vagy van Isten, vagy nincs.'' Mármost melyik felfogás mellé álljunk? Az ész ebben nem dönthet: végtelen káosz választ el bennünket. E végtelen távolság legvégén szerencsejáték folyik, s az eredmény fej vagy írás lesz. Melyikre fogad maga? Ésszerű meggondolásból sem az egyikre, sem a másikra nem tehet; ésszerű meggondolással nem védhetô az egyik sem. Ne hibáztassa tehát képmutatással azokat, akik választottak; mert nem tudja, úgy van-e. -- ,,Ez igaz; de nem is azért hibáztatom ôket, mert ezt vagy azt választották, hanem mert egyáltalán választottak; ugyanis bár egyformán hibás az is, aki fej mellett dönt, meg a másik is, a lényeg az, hogy mindegyik hibát követ el: az a helyes, ha egyáltalán nem fogadunk.'' -- Rendben van; csakhogy fogadni kell; nem függ az akaratától, már rajta van a hajón. Melyik eshetôség mellett dönt? Lássuk csak. Mivel választani kell, vizsgáljuk meg, melyik a kevésbé fontos a maga számára. Két dolgot veszíthet el, az igazat és a jót, és két tétje van: az értelme és az akarata, a tudása és az üdvössége; természete szerint két dolgot kell elkerülnie: a tévedést és a nyomorúságot. Értelmén nem esik nagyobb csorba, akár az egyiket, akár a másikat választja, minthogy szükségszerűen választani kell. Ezt el is intéztük. No de az üdvössége? Mérlegeljük, mit nyerhet vagy veszíthet, ha fejre, vagyis arra fogad, hogy van Isten. Értékeljük ezt a két eshetôséget: ha nyer, mindent megnyer; ha veszít, semmit sem veszít. Fogadjon hát habozás nélkül arra, hogy van. -- ,,Csodálatos. Rendben van, fogadni kell; de nem teszek-e fel túl sokat?'' -- Lássuk csak. Minthogy egyforma a nyerés és a vesztés esélye, még akkor is fogadhatna, ha csupán két életet nyerhetne egy ellen; ha pedig három életet nyerhetne, akkor már feltétlenül bele kellene mennie a játékba (hiszen úgyis kényszerítve van rá), és oktalanságot követne el, ha e kényszerhelyzetében nem kockáztatná életét azért, hogy hármat nyerjen helyette egy olyan játékban, amelyben egyformák a nyerési és a vesztési esélyek. Ám itt az örök élet és az örök boldogság a tét. Ezért még akkor is ésszerű cselekedet lenne öntôl egy a kettô ellenében fogadnia, ha a végtelen számú esélybôl csak egy szólna az ön javára, és helytelenül cselekednék, ha amúgy is kénytelen lévén játszani, nem lenne hajlandó egy életet feltenni három ellen egy olyan játékban, amelyben a végtelen esélyek egyike önnek kedvez, ha ez az esély végtelenül boldog, örökké tartó életet jelentene. Ámde a jelen esetben valóban végtelenül boldog, örök életet lehet nyerni, a nyerés esélye véges számú vesztési eséllyel szemben áll, s az is véges, amit kockáztat, így ez már nem is fogadás: ahol a végtelen forog kockán, és nem áll szemben végtelen számú vesztési esély a nyerési eséllyel, nincs helye mérlegelésnek, mindent fel kell tennünk. Tehát ha kénytelenek vagyunk játszani, akkor nem szabad az ész nevében ragaszkodnunk az élethez, ahelyett hogy inkább kockára tennôk a végtelen nyereségért, amely éppúgy bekövetkezhet, mint a semmi elvesztése. Mert semmi haszna azzal érvelnünk, hogy bizonytalan, vajon nyerünk-e, az azonban bizonyos, hogy kockáztatunk, és hogy ama végtelen távolság következtében, amely a kockázat bizonyossága és a nyerés bizonytalansága között van, a bizonyosan kockára tett véges jó is ér annyit, mint a bizonytalan végtelen. Nem így áll a dolog. Minden játékos biztosan kockáztat a bizonytalan nyerésért; és bár biztosan kockáztatja a végest, hogy ha bizonytalanul is, de megnyerhesse a végest, mégsem vét az ésszerűség ellen. Nincsen ugyanis végtelen távolság a kockáztatás bizonyossága és a nyerés bizonytalansága között; tévedés lenne, ha ezt hinnénk. Végtelenség tulajdonképpen a nyerés bizonyossága és a vesztés bizonyossága között van. De a nyerés bizonytalansága a várható nyereség és veszteség esélyeinek megfelelôen arányos a kockázat bizonyosságával. Ezért van az, hogy ha mindegyik oldalon egyforma az eshetôségek száma, a játszma tétjének is mindkét részrôl egyformának kell lennie; mert ebben az esetben a kockázat bizonyossága egyenlô a nyerés bizonytalanságával: egyáltalán nincs tôle végtelen távolságban. Így tehát a mi tételünk végtelenül erôs, hiszen a végest kockáztatjuk egy olyan játékban, amelyben egyforma a nyerés- vesztés esélye, de nyerni végtelent nyerhetünk. Ez meggyôzô; és ha az emberek egyáltalán képesek valami igazságra, hát ez olyan. -- ,,Belátom, beismerem. Mégis, nincs-e rá valami mód, hogy a játék mögé láthassunk?'' -- De igen, itt van a Szentírás, meg a többi stb. -- ,,Igen, de kezeim kötvék, és néma a szám; arra kényszerülök, hogy fogadjak, és nem vagyok szabad; nem eresztenek el, pedig én olyan vagyok, hogy nem tudok hinni. Már most mit tehetek?'' -- ,,Ez igaz. De legalább azt vegye észbe, hogy képtelen hinni, hiszen értelme erre indítja, és mégsem képes rá. Igyekezzék hát, de ne azon, hogy az Isten mellett szóló bizonyítékokat gyűjtse meggyôzésére, hanem szenvedélyeinek a leküzdésén. El akar jutni a hithez, de nem ismeri a hozzá vezetô utat; ki akar gyógyulni hitetlenségébôl, és orvosságot kér rá: azoknak a példáját kövesse, akik ugyanúgy meg voltak kötve, mint maga, és most mindenüket felteszik a fogadásra. Ezek az emberek ismerik azt az utat, amelyet maga követni szeretne, és már kigyógyultak abból a bajból, amelybôl fel akar épülni. Cselekedjék úgy, ahogyan ôk kezdték: úgy tettek, mintha hinnének, szentelt vízzel hintették meg magukat, miséket mondattak stb. Természetes módon még ez is elvezeti majd a hithez, és el fogja butítani.'' -- ,,De éppen ettôl tartok.'' -- ,,Miért? Mi vesztenivalója van?'' Ám annak bizonyságául, hogy ez ide vezet, lássa: csillapodni fognak tôle szenvedélyei, pedig ezek jelentik a maga számára a legnagyobb akadályt. E fejtegetés vége. -- Mármost mi baja eshet, ha erre tesz? Hűséges becsületes, alázatos, hálás, jótékony ember, ôszinte, igaz barát lesz. Az igaz, hogy nem fog dúskálni megmételyezett örömökben, dicsôségben, gyönyörökben; de nem lesznek más örömei? Állítom, hogy még ebben az életben is nyer rajta; és minden lépésénél oly bizonyosnak érzi majd a nyerést, és oly semmiségnek azt, amit kockáztat, hogy végül is felismeri: bizonyos, végtelen dologra fogadott, holott semmit sem adott érte. -- ,,Ó! Szavai lelkesedéssel töltenek el, elbűvölnek stb.'' -- Ha okfejtésem tetszik magának, ha helytállónak érzi, akkor tudja meg, olyan embertôl származik, aki ezelôtt is térdre borult, s ezután is ezt fogja cselekedni, azt kérve ettôl a végtelen és oszthatatlan Lénytôl, kinek kezébe teszi egész életét, hogy a magáét is vegye kezébe a maga javára és az ô dicsôségére; és hogy ilyen módon [okfejtésünk] ereje összhangba kerüljön ezzel a megalázkodással. 234. Ha csak a bizonyosságért kellene fáradoznunk, akkor a vallásért semmit sem kellene tennünk, hiszen a vallás nem bizonyos. Ám mennyi mindent megteszünk a bizonytalanért, tengerre szállunk, csatákra kelünk! Én tehát azt mondom, hogy egyáltalán semmit sem kellene cselekednünk, hiszen semmi sem bizonyos; és hogy a vallásban több a bizonyosság, mint abban, hogy megérjük a holnapot; mert az nem bizonyos, hogy megérjük, az azonban bizonyára lehetséges, hogy nem érjük meg. A vallásról semmi ilyesmit nem állíthatunk. Az nem bizonyos, hogy van; de ki merné azt állítani, hogy bizonyosan nincs? Nos, amikor a holnapért és a bizonytalanért dolgozunk, ésszerűen cselekszünk; mert dolgoznunk kell a bizonytalanért, a valószínűségszámítás levezetett szabályának megfelelôen. Szent Ágoston felismerte, hogy a tengeren, a csatában stb. a bizonytalanért törjük magunkat; nem látta azonban meg a nyerési és vesztési esélyek szabályát, amelyik bebizonyítja, hogy így is kell cselekednünk. Montaigne meglátta, hogy megütközünk a sántikáló okosságon, és hogy a megszokás mindenre képes; de nem ismerte fel ennek az okozatnak elôidézô okát. Mindegyikük felismerte az okozatokat, de egyikük sem látta meg az okokat; azokhoz viszonyítva, akik felfedezték az okokat, olyanok, mint az eszesekhez viszonyítva azok, akiknek csak szemük van. Mert az okozatok mintegy érzékelhetôk, az okok pedig csupán az értelem számára felismerhetôk. És bár ezek az okozatok ésszel láthatók, ahhoz viszonyítva, amelyik felismeri az okokat, ez az ész olyan, mint a test érzékszervei az észhez viszonyítva. 235. Rem viderunt, causam non viderunt.[8] 236. Mindent el kell követnie, hogy megtalálja az igazságot a valószínűségszámítás segítségével, mert ha úgy hal meg, hogy nem imádja az igazi princípiumot, elkárhozik. -- ,,De -- válaszolja maga -- ha azt akarta volna, hogy imádjam ôt, akkor jeleit adta volna akaratának.'' -- Ezért meg is tette; csak éppen maga elsiklik felettük. Keresse ôket; megéri a fáradságot. 237. Eshetôségek. -- Az itt következô különbözô feltételezéseknek megfelelôen más- és másféle módon kell élnünk: 1. ha örökké a földön élhetnénk; 2. ha bizonyos, hogy nem leszünk itt sokáig, sôt bizonytalan, vajon akár egy óráig is élünk-e. Ezt az utóbbit valljuk mi is. 238. Végül is a bizonyos gyötrelmeken kívül mit ígér nekem egyebet (lévén tíz esztendô az esély), mint tíz esztendei hívságot, sikertelen kísérletet arra, hogy szeressenek bennünket? 239. Ellenvetés. -- Akik bíznak az örök boldogságban, boldogok e reményükben, de ellensúlyként ott van számukra a pokoltól való rettegés. Válasz. -- Kinek van több rettegnivalója a pokoltól, annak-e, aki nem tudja, van-e pokol, de ha mégis van, akkor bizonyos benne, hogy elkárhozott; vagy annak, aki meg van róla gyôzôdve, hogy létezik a pokol, de azt reméli, hogy ha van is, ô üdvözül? 240. -- ,,Már rég lemondtam volna a gyönyörök hajszolásáról -- mondják --, ha hinnék.'' -- Én meg ezt válaszolom: ,,Már régen hinne, ha lemondott volna a gyönyörök hajszolásáról.'' Nos, magán a kezdés sora. Ha tehetném, hitet öntenek magába; de nem tehetem, következésképpen nem is tudom kipróbálni szavai igazságát. Maga azonban le tud mondani a gyönyörökrôl, és meggyôzôdhet róla, vajon igaz-e, amit állítok. 241. Rend. Sokkal jobban félnék attól, hogy tévedek, és aztán rádöbbenek, hogy a katolikus vallás igaz, mint attól, hogy tévedésbôl tartom igaznak. ======================================================================== IV. szakasz 242. A második rész elôszava: azokról szólni, akik foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Bámulom, milyen bátran mernek szólni Istenrôl ezek az emberek. A hitetlenekhez intézett fejtegetéseikben elsô gondjuk, hogy a természet alkotásaival bizonyítsák létét. Nem is csodálkoznék vállalkozásukon, ha szavaikat a hívôkhöz intéznék, hiszen bizonyos, hogy akiknek szívében eleven a hit, azonnal megértik, hogy minden létezô csak az általuk imádott Isten műve lehet. De ha olyanokkal állnak szemben, akikben kihunyt ez a világosság, s most akarják újra fellobbantani bennük, hitük vesztett és kegyelembôl kizárt emberekkel, akik hiába kutatják értelmük fényénél a természetben mindazt, ami elvezethetné ôket e felismerésre, de csak homályt és sötétséget lelnek; azt mondani, hogy vessék tekintetüket az ôket körülvevô, legcsekélyebb dolgokra, és azonnal felismerik bennük Istent, s e nagy és fontos kérdésben minden bizonyítékul a hold és a bolygók járására hivatkozva azt állítani, hogy e fejtegetéssel már be is fejezték a bizonyítást, nem egyéb, mint azt a hitet kelteni bennük, hogy vallásunk bizonyítékai nagyon gyengék; és valóban, értelmem és tapasztalatom alapján elmondhatom, nincsen ennél alkalmasabb módszer arra, hogy megvetést ébresszünk bennük vallásunk iránt. Az Írás jobban tudja, mi származik Istentôl, ezért nem is így szól minderrôl. Ellenkezôleg: azt mondja róla, hogy elrejtôzködô Isten; hogy természetük megromlása óta olyan vakságban hagyta az embereket, amelybôl csupán Jézus Krisztus által szabadulhatnak meg, nélküle meg vannak fosztva az Istennel való minden érintkezéstôl: Nemo novit Patrem, nisi Filius, et cui voluerit Filius revelare.[1] Erre tanít bennünket az Írás, amikor számos helyen azt mondja, hogy akik keresik Istent, megtalálják. Nem errôl a világosságról mondja: ,,világos, mint délben a nap.'' Nem azt mondja, hogy akik délben keresik a napot vagy a tengerben a vizet, azok meg is találják; ezért Isten léte szükségszerűen nem is ilyen a természetben. Másutt mondja is az írás: Vere tu es Deus absconditus.[2] 243. Csodálatos dolog, hogy soha egyetlen kánoni szerzô sem próbálta a természetbôl kiindulva bizonyítani Isten létét. Mindegyik arra törekszik, hogy a benne való hitet ébressze fel. Dávid, Salamon stb. sohasem mondotta: ,,Nincsen légüres tér, tehát van Isten.'' Minden bizonnyal okosabbak voltak, mint az utánuk következô legokosabbak, akik valamennyien a természettel bizonyítottak. És ez nagyon elgondolkoztató. 244. ,,Hogyan! Hát nem állítja maga is, hogy az ég és a madarak Isten létét bizonyítják?'' -- Nem. -- ,,És vallása sem állítja?'' -- Nem. -- Mert ha ez egyrészrôl valóban így is van egyesek esetében, akiknek Isten megadja a hozzá szükséges világos látást, a többségre vonatkoztatva mégis téves. 245. A hitnek három forrása van: az értelem, a szokás és az isteni sugallat. Az egyedül ésszerű keresztény vallás nem fogadja el valódi gyermekeiül azokat, akik isteni sugallat nélkül hisznek; nem azért, mintha elvetné az értelmet és a megszokást, ellenkezôleg; de lelkünket kell megnyitnunk a bizonyítékok elôtt, s megerôsödnünk bennük a megszokás révén, de az alázatosság cselekedeteivel kell befogadnunk az isteni sugallatokat, mert egyedül ezek képesek igazi és üdvös hatást elérni: Ne evacuetur crux Christi.[3] 246. Rend. -- A ,,keresnünk kell Istent'' taglaló levél után egy másikat írni arról, ,,hogyan távolítsuk el az akadályokat'', ami nem egyéb, mint értekezés a ,,gép''-rôl, arról, hogy hogyan készítsük fel a gépet az értelmünkkel való keresésre. 247. Rend. -- Levél egy baráthoz, amelyben Isten keresésére buzdítjuk. Ô pedig így válaszol: ,,De mit használ nekem, ha keresem ôt? Semmit nem látok.'' Erre így válaszolni: ,,Ne veszítse el bizodalmát.'' Barátunk azt fogja felelni, hogy boldog lenne, ha valami világosságra lelne, ám, s ezt éppen vallásunk tanítja, mit sem érne vele, ha ily módon ébredne fel benne a hit, ezért inkább nem is keres. Amire a mi válaszunk: a gép. 248. A gép segítségével való bizonyítás hasznosságát hangsúlyozó levél. -- A hit nem azonos a bizonyítással: az egyik embertôl van, a másik Isten ajándéka. Justus ex fide vivit,[4] és Isten ilyen hitet ültet a szívünkbe, aminek gyakran a bizonyítás az eszköze: fides ex auditu;[5] ez a hit azonban a szívben él, és nem azt mondatja velünk, hogy scio,[6] hanem azt, hogy credo.[7] 249. Babonásak vagyunk, ha reménységünket a formaságokba helyezzük; de kevélységre vall, ha nem akarjuk elfogadni ôket. 250. A külsônek szorosan kapcsolódnia kell a belsôhöz, hogy meghallgatásra leljünk Istennél; vagyis térdre kell borulnunk, szánkkal imádkoznunk stb., hogy a kevély, aki nem akart megalázkodni Isten elôtt, most ember alkotta szokásnak engedelmeskedjék. Ha e külsôségektôl várjuk a segítséget, babonásak vagyunk, de ha nem vagyunk hajlandók társítani ôket a belsôhöz, kevélyek. 251. Az egyéb vallások, például a pogány vallások, népszerűbbek, mert külsôségekben nyilvánulnak meg; de ezek nem az okos embereknek valók. Egy tisztán intellektuális vallás jobban rájuk lenne szabva; ez azonban a népnek nem érne semmit. Egyedül a keresztény vallás felel meg mindenkinek, mert keveredik benne a külsôséges a belsôvel. A népet felemeli a lelkiséghez, a kevélyeket lealázza a külsôségekhez; e kettô nélkül nem tökéletes, mert a népnek meg kell értenie a betű szellemét, az okosaknak pedig meg kell hajtaniuk szellemüket a betű elôtt. 252. Mert ne ismerjük félre önmagunkat: épp annyira vagyunk automata, mint szellem; innét van az, hogy a meggyôzés eszköze nem egyedül a bizonyítás. Mily kevés dolog van bebizonyítva! A bizonyítékok csak az észt gyôzik meg. Legerôsebb és legmellbeütôbb bizonyítékainkat a szokás jelenti; a szokás irányítja az automatát, az pedig észrevétlenül magával sodorja az értelmet. Ki bizonyította be, hogy holnap is nap lesz, és hogy meg fogunk halni? Pedig van-e ennél elfogadottabb valami? Tehát a szokás gyôz meg bennünket róla; a szokás csinál annyi keresztényt, a szokás csinálja a törököt, a pogányt, a mesterembereket, a katonákat stb. (A keresztények számára a keresztségben nyert hit jelent többletet a törökökkel szemben.) Egyszóval a szokásra kell hagyatkoznunk, ha egyszer az értelem már felfedezte, hol van az igazság, hogy elteljünk vele, és átitassuk magunkat azzal a hittel, amely minden pillanatban cserben hagy bennünket; különben túlságosan nehéz lenne állandóan észben tartanunk a bizonyítékokat. A hitnek valamely könnyebb, a szokásból eredô formájára kell szert tennünk, amelyik erôszaktétel, mesterkedés, érvelés nélkül hiteti el velünk a dolgokat, és minden képességünket oly hajlamossá teszi e hitre, hogy lelkünk magától meghajlik elôtte. Ha csupán a meggyôzés hatása alatt hiszünk, az automata azonban az ellenkezônek elhivésére hajlik, ez magában nem elegendô. Mindkét alkotórészünket hitre kell bírnunk; értelmünket olyan okokkal, amelyeket elég egyszer látnunk életünkben; az automatát pedig a megszokással, nem engedve meg neki, hogy az ellenkezônek váljék rabjává. Inclina cor meum, Deus.[8] Az értelem lassan működik, és oly rengeteg szempontra, elvre kell tekintettel lennie, hogy minduntalan ellankad vagy elkalandozik, nem képes mindet észben tartani. Az érzelem nem így működik: egy pillanat alatt dönt, és mindenkor kész a cselekvésre. Hitünket tehát meg kell alapoznunk az érzelemben; másként mindvégig ingadozó lesz. 253. Két véglet: kizárni az értelmet, csak az értelmet fogadni el. 254. Nem ritka dolog, hogy az embereket túlságos tanulékonyságuk miatt kell megrónunk. Ez éppen olyan természetes, éppen olyan veszedelmes hiba, mint a hitetlenség: babona. 255. A vallásos érzés különbözik a babonától. A babonáig menôen ragaszkodni a vallásossághoz egyenlô a megsemmisítésével. Az eretnekek szemünkre vetik ezt a babonás megalázkodást, akkor esünk ebbe a hibába, [ha...] Istentelenség nem hinni az Oltáriszentségben azért, mert nem látjuk benne [Jézus Krisztust]. Babona elhinni tételeket. Hit stb. 256. Kevés az igazi keresztény, ezt úgy értem: a hit szempontjából. Sokan hisznek, de babonából; sokan nem hisznek, de szabadosságuk, szabadgondolkodó voltuk miatt; kevesen foglalnak helyet e két csoport között. Nem számítom e két csoportba azokat, akik igazi valláserkölcsi életet élnek, sem mindazokat, akiket szívbôl fakadó érzés indít hitre. 257. Csak háromféle ember van; az egyik fajta az, amelyik megtalálta Istent, és szolgálja; a másik, amelyik minden igyekezetével keresi, de még nem találta meg; végül a többi, aki úgy él, hogy nem keresi, és nem is találta meg. Az elsôk értelmesek és boldogok, a legutóbbiak balgák és boldogtalanok, a közbülsôk boldogtalanok és értelmesek. 258. Unus quisque sibi Deum fingit.[9] A csömör. 259. A közönséges embereknek megvan az a képességük, hogy nem gondolnak arra, amire nem akarnak gondolni. ,,Ne foglalkozzatok a Messiásról szóló szövegekkel'' -- mondta a zsidó a fiának. A mi embereink is gyakran így cselekszenek. Ezért maradnak fenn a hamis vallások, sôt, sok ember számára az igazi is. De akadnak olyanok is, akik nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy elkerüljék a gondolkodást, és minél jobban tiltják nekik, annál inkább gondolkoznak. Az ilyenek elhagyják a hamis vallásokat, sôt, ha nem lelnek megalapozott fejtegetésekre, az igazit is. 260. Elbújnak a sokaságban, és a tömeget hívják segítségül. Tülekedés. A tekintély. -- Hitetek szabályozója annyira nem lehet az, vajon hallottatok-e már valamirôl, hogy semmit sem szabad elhinnetek, amíg nem úgy kezdetek gondolkozni rajta, mintha sohasem hallottatok volna róla. A magatokkal való egyetértés, értelmetek kétségtelen ítélete, ne pedig mások szava indítson benneteket hitre. A hivés rendkívül fontos! Nélküle rengeteg ellentmondó dolog igaz lenne. Ha az ókor bölcsessége lenne a hit mértéke, akkor vajon a régieknek nem volt mértékük? Ha pedig a közmegegyezés, akkor meg mi történne, ha elpusztulna az emberiség? Képmutató alázat, gôg. Fel a függönnyel. Csinálhattok bármit; nincs más választás, vagy hinni, vagy tagadni, vagy kételkedni. Így tehát nem lenne követni való szabályunk? Az állatokról azt tartjuk, hogy jól csinálják a maguk dolgát. Vajon az emberek megítélésére nem lenne ilyen szabályunk? Tagadni, hinni és okosan kételkedni olyan az embernek, mint lónak a futás. Azok megbüntetése, akik bűnt követnek el, tévedés. 261. Az igazság ellenségei azt hozzák fel ürügyül, hogy sokan vannak, akik kétségbe vonják. Így tévedésük egyetlen forrása az, hogy nem barátai az igazságnak és a felebaráti szeretetnek; ezért nem is menti ôket érvelésük. 262. Babona és bujaság. Aggályok, gonosz vágyak. Gonosz félelem: nem az, amelyik abból származik, hogy hiszünk Istenben, hanem abból, hogy kételkedünk benne, van-e vagy nincsen. A jó félelem a hitbôl, a rossz félelem a kételybôl származik. A jó félelem reménységgel párosul, mert a hitbôl születik, s mert bízunk Istenben, akiben hiszünk; a rossz félelem reménytelenséggel párosul, mert rettegünk Istentôl, akiben nem hiszünk. Az egyik ember attól fél, hogy elveszíti ôt, a másik attól, hogy megtalálja. 263. ,,Egy csoda, mondják, megerôsítené hitemet.'' Olyankor beszélnek így, amikor nem látnak csodát. Az érvek, amíg messzirôl látjuk ôket, mintha korlátot szabnának látásunknak, de mihelyt eljutunk hozzájuk, kezdünk túllátni rajtuk. Semmi sem állítja meg elménk csapongását. Azt szokták mondani, nincsen olyan szabály, amely alól ne lennének kivételek, sem olyan általános igazság, amelynek ne lenne gyenge oldala. Elég, ha nem tökéletesen egyetemes érvényű, s máris megragadjuk az alkalmat, hogy a kivételt a jelen esetre alkalmazva, kijelentsük: ,,Ez nem mindenkor igaz; tehát vannak esetek, amikor a szabály nem helyes.'' Ezután már csak azt kell megmutatni, hogy a jelen eset is ilyen; és nagyon ügyefogyott vagy balkezes az, aki nem talál rajta valami hézagot. 264. Nem unjuk a mindennapos evést és alvást, mert az éhség és az álom állandóan újraszületik; enélkül beleunnánk. Ezért unjuk a szellemieket is, éhségük nélkül. Az igazság éhezése: a nyolcadik boldogság. (Máté V., 6.) 265. A hit valóban arra tanít, amit érzékeink nem tárnak fel elôttünk, de nem az ellenkezôjére annak, amit látnak. Fölöttük áll, nem pedig ellenük szól. 266. Mennyi olyan csillagot felfedeztek számunkra a távcsövek, amelyek korábban nem léteztek filozófusaink számára! Nyíltan gúnyolták a Szentírást a csillagok nagy száma miatt, mondván: ,,Mi tudjuk, hogy csak ezerhuszonkettô van.'' A földön vannak mindenféle füvek; látjuk ôket. -- A holdról nem látnánk ôket. -- E füveken pelyhek; a pelyhek között pedig apró állatkák: de aztán tovább már semmi sincs. -- Ó, elbizakodottak! -- Az összetett dolgok elemekbôl állanak; az elemek azonban nem. -- Ó, elbizakodott teremtések, micsoda elmés megállapítás. -- Amit nem látunk, arról nem szabad azt állítanunk, hogy létezik. -- Tehát úgy beszéljünk, mint a többi ember, de ne ugyanúgy gondolkozzunk. 267. Az ész legnagyobb cselekedete annak felismerése, hogy végtelen sok olyan dolog van, amely meghaladja; csak gyengeségét bizonyítja, ha nem jut el e felismerésig. Ha már a természetes dolgok is meghaladják az észt, mit mondjunk a természetfelettiekrôl? 268. Megalázkodás. -- Tudjunk kételkedni, bizonyossággal állítani és megalázkodni ott, ahol kell. Aki nem így cselekszik, nem értelmezi helyesen az ész erejét. Sokan vétenek e három elv ellen, vagy úgy, hogy mindent bizonyító erejűnek fognak fel, mivel nem értenek a bizonyításhoz; vagy azáltal, hogy mindenben kételkednek, mert nem tudják, hol kell értelmükkel meghajolniuk; vagy úgy, hogy mindent alázatosan elfogadnak, mert nem tudják, hol kell maguknak dönteniük. 269. Megalázkodás és eszünk használata, ebben áll az igazi kereszténység. 270. Szent Ágoston. Az ész sohasem alázkodnék meg, ha nem úgy ítélné, hogy vannak olyan alkalmak, amikor meg kell hajolnia. Helyes tehát, hogy meghajol, amikor úgy véli, hogy meg kell hajolnia. 271. A bölcsesség visszavezet bennünket a gyermekkorba: Nisi efficiamini sicut parvuli.[10] 272. Semmi sem oly egyezô az ésszel, mint az ész ilyen megtagadása. 273. Ha mindent alárendelünk az észnek, vallásunkban nem lesz semmi titokzatos és természetfeletti. Ha pedig megsértjük az ésszerűség elveit, képtelen és nevetséges lesz vallásunk. 274. Egész okoskodásunk kimerül abban, hogy engedünk az érzelemnek. De a szeszély hasonló és ugyanakkor más, mint az érzelem, annyira, hogy nem is lehet különbséget tenni e két ellenkezô valami között. Az egyik ember azt állítja, hogy az én érzelmem csupán szeszély, a másik meg, hogy az ô szeszélye valódi érzelem. Ide valami szabály kellene. Az értelem kínálkozik e szerepre, de az értelem minden irányba hajlítható; így aztán nincsen szabály. 275. Az emberek gyakran összetévesztik képzeletüket szívük vágyával; elég arra gondolniuk, hogy megtérnek, s máris azt képzelik, hogy megtértek. 276. De Roannez[11] szerint: ,,Az okokat késôbb találom meg, de a dolog eleve kedvemre van, vagy visszataszít anélkül, hogy tudnám az okát, azonban mégis azon oknál fogva találom visszataszítónak, amelyet csak utóbb fedezek fel.'' Én mégis azt hiszem, hogy a dolog nem a késôbb megtalált okok miatt nem tetszett neki, hanem hogy csak azért szoktunk ilyen okokat találni, mert valami nem tetszik. 277. A szívnek vannak érvei, miket nem ismer érvelô eszünk; ezt ezer dologból tudjuk. Állítom, hogy a szív természettôl fogva szereti a mindenhatót is, önmagát is, aszerint, hogy melyik mellé áll; és tôle függ, melyikkel szemben keményíti meg magát. Maga eltaszította az elsôt, és a másodikat választotta: vajon józan eszére hallgatva szereti önmagát? 278. Istent a szív érzi, nem az ész. Íme, ez a hit, a szívünkkel, nem pedig az értelmünkkel érezhetô Isten. 279. A hit Isten ajándéka; ne higgye, sohasem állítottuk, hogy az okoskodás ajándéka. A többi vallás nem mondja ezt a saját hitérôl; a többi mind az okoskodást jelölte meg hite vezérlô kalauzaként, holott az nem vezet el hozzá. 280. Mily nagy a távolság Isten megismerésétôl Isten szeretetéig! 281. Szív, ösztön, elvek. 282. Nemcsak eszünkkel ismerjük meg az igazságot, hanem szívünkkel is. Ez utóbbi révén fedezzük fel az alapelveket, s az okoskodás, amelynek semmi szerepe sincs benne, hiába igyekszik cáfolni ôket. A szkeptikusok, akiknek egyéb céljuk sincs, hasztalan fáradoznak rajta. Tudjuk, hogy nem álmodunk; bármennyire képtelenek vagyunk okoskodással bebizonyítani, tehetetlenségünk csupán okoskodásunk gyengeségét bizonyítja, nem pedig -- ahogy ôk állítják -- minden ismeretünk bizonytalanságát. Mert az olyan alapelvek ismerete, mint az, hogy van tér, idô, mozgás, számok, oly szilárd, amilyen egy sincsen okoskodásainkkal megszerezhetô ismereteink között. És az okoskodó észnek ezekre a szívbôl és ösztönbôl fakadó ismeretekre kell támaszkodnia, ezekre kell alapoznia fejtegetéseit. (A szív érzi, hogy a térnek három kiterjedése van, és hogy a számok végtelenek; az ész aztán bebizonyítja, hogy nincsen két olyan szám, amelyek közül az egyiknek a négyzete egyenlô a másik négyzetének kétszeresével. Az alapelveket megsejtjük, a tételeket következtetéssel állítjuk fel, és -- tegyük hozzá -- mindegyik esetben teljes bizonyossággal, bár különbözô utakon). És éppoly hasztalan és nevetséges lenne, ha az ész a szívtôl elôbb alaptételei bizonyítékait követelné, és csak azután lenne hajlandó elfogadni ôket, mint amennyire az volna, ha a szív azt követelné az észtôl, hogy elôbb érezze a bizonyítandó tételeket ahhoz, hogy hajlandó legyen elfogadni ôket. Ez a tehetetlenség tehát csak arra szolgálhat, hogy megalázza eszünket, amely jogot formál rá, hogy mindenrôl ítéljen, nem pedig arra, hogy vitassa bizonyosságunkat, mintha egyedül az ész lenne képes ismeretekhez juttatni bennünket. Bár úgy akarta volna Isten, hogy, ellenkezôleg: soha se lett volna rá szükségünk, és hogy mindent ösztön és megérzés révén ismertünk volna meg! Ám a természet megtagadta tôlünk ezt a jótéteményt; ellenkezôleg: nagyon kevés ilyen ismerettel ajándékozott meg bennünket; az összes többit csupán okoskodás útján szerezhetjük meg. Ezért nagyon boldogok és joggal bizonyosak hitükben azok, akiknek Isten a szívükbe oltotta a vallásos érzést. Akikben azonban nincs meg ez az érzület, azoknak csak okoskodás útján adhatjuk meg, remélve, hogy Isten majd szívükbe is beleoltja, mert enélkül a hit csupán emberi dolog és haszontalan az üdvösség szempontjából. 283. A rend. Azok ellen, akik szerint a Szentírásnak nincs rendje. A szívnek megvan a maga rendje; az észnek is, alapelvekre épülô következtetések formájában. A szívé azonban másféle. Azt, hogy szeretetet érdemlünk, nem bizonyítjuk be, ha rendben elôsoroljuk e szeretet okait: az ilyesmi nevetséges lenne. Jézus Krisztus és Szent Pál rendje a szereteté, nem az észé; hevíteni és nem oktatni akartak. Szent Ágoston hasonlóképpen. Ez a rend elsôsorban abban áll, hogy kitérünk minden olyan kérdésre, amely kapcsolatban van célunkkal, hogy állandóan szemünk elôtt lebegjen. 284. Ne csodálkozzék, ha azt látja, hogy egyszerű lelkek minden okoskodás nélkül hisznek. Isten iránta való szeretetet és önmaguk iránti gyűlöletet csepegtet beléjük. Szívüket hitre hajlítja. Soha sem fogunk lelkünk javára váló igaz hittel hinni, ha Isten nem készteti rá szívünket; de ha igen, akkor hiszünk. Ezt tudta oly jól Dávid is: Inclina cor meum, Deus, in... [testimonia tua.][12] 285. A vallás a legkülönfélébb elmékre van szabva. Vannak, akik megelégszenek magával a megalapítás tényével; ez a vallás ugyanis olyan, hogy Egyházunk alapítása egymagában is elegendô igazságának bebizonyítására. Mások az apostolokig mennek. A legtanultabbak visszamennek egészen a világ kezdetéig. Az angyalok még náluk is jobban és még messzebbrôl látják. 286. Akik az Ó- és Újszövetség olvasása nélkül hisznek, azért cselekszik, mert lelkükben szent hajlandóság lakozik, és amit vallásunkról hallanak, az egyezik vele. Érzik, hogy Isten teremtményei; egyedül Istent akarják szeretni; csak önmagukat akarják gyűlölni. De azt is érzik, hogy erejük ehhez elégtelen; hogy képtelenek eljutni Istenhez; és ha Ô nem jön hozzájuk, maguktól nem találhatnak vele semmi kapcsolatot. Mármost vallásunk azt tanítja nekik, hogy egyedül Istent kell szeretnünk, és csupán önmagunkat kell gyűlölnünk; mivel azonban mindnyájan bűnre hajlóvá lettünk, és Istenhez méltatlanná, Ô lett emberré, hogy egyesüljön velünk. Ennél nem is kell több azoknak a meggyôzésére, akiknek szívében megvan ez a hajlandóság, és akik tudatában vannak kötelességüknek és tehetetlenségüknek. 287. Akik a jövendölések és bizonyítékok ismerete nélkül is keresztény módján élnek, éppoly helyesen ítélnek vallásunkról, mint akik ismerik ôket. Ôk úgy ítélnek róla a szívükkel, mint mások az eszükkel. Isten maga indítja ôket hitre; éppen ezért nagyon szilárd a meggyôzôdésük. Elismerem, hogy az ilyen bizonyítékok nélkül hívô keresztény valószínűleg nem talál érvet a hitetlen meggyôzésére, aki viszont nem fogy ki az érvekbôl. De akik ismerik a vallás bizonyítékait, minden nehézség nélkül be fogják bizonyítani, hogy ez az ember valóban isteni sugallatra hisz, bár ô maga képtelen meggyôzni róla bennünket. Mivel Isten megmondotta a róla szóló jövendölésekben (s ezek kétségtelenül jövendölések), hogy Jézus Krisztus országában ,,kiönti lelkét'' minden nemzetre, és hogy az Egyház fiai és lányai ,,prófétálnak'', ifjai ,,látomásokat látnak'' [Joel, II., 28.], kétségtelen, hogy lelke ezeken van, s a többin nincsen. 288. Ahelyett, hogy panaszkodnék, mert Isten elrejtôzködött, inkább adjon neki hálát azért, hogy ennyit enged látni magából; de még inkább azért, hogy nem az elbizakodott bölcseknek mutatta meg magát, akik méltatlanok rá, hogy megismerjék a legszentebbet, Istent. Kétféle ember osztályrésze a megismerés: az alázatos szívűeké, akik szeretik a megalázkodást, bármilyen -- magas vagy alacsony -- szellemi színvonalon álljanak; és azoké, akiknek elég eszük van az igazság felismerésére, bármennyi ellenkezés éljen is bennük. 289. Bizonyíték. -- 1. Az, hogy a keresztény vallás szervezeténél fogva, önmagától oly szilárdan és oly erôszakmentesen gyökeret tudott verni, holott ellentétes az emberi természettel. -- 2. A keresztény lélek szentsége, emelkedettsége és alázatossága. -- 3. A Szentírás csodái. -- 4. Különösképpen Jézus Krisztus. -- 5. Különösképpen az apostolok. -- 6. Különösképpen Mózes és a próféták. -- 7. A zsidó nép. -- 8. A jövendölések. -- 9. A megszakítatlan folyamatosság: egyetlen más vallás sem mutat fel megszakítatlanságot. -- 10. A mindent megmagyarázó tan. - - 11. E törvény szent volta. -- 12. A világ sora. Kétségtelen, hogy ezek után, ha figyelembe vesszük, mi az élet, és milyen ez a vallás, nem szabad ellenkeznünk a követésére indító hajlamunkkal, mihelyt felébred szívünkben; és bizonyos, hogy egyáltalán nincs okunk gúnyolódni a követôin. 290. A vallás bizonyítéka. -- Erkölcs, Doktrína, Csodák, Jövendölések, Jelképek. ======================================================================== V. szakasz 291. Az igazságtalanságról szóló levélben szerepelhet a mindent bíró idôsebbekrôl szóló tréfa. ,,Barátom, maga a hegynek ezen az oldalán született; helyénvaló tehát, hogy minden a bátyjáé legyen.'' ,,Miért öltök meg engem?'' 292. A vízen túl lakik. 293. ,,Miért ölsz meg engem? -- Hogy-hogy? Hát nem a folyó másik oldalán laksz? Barátom, ha ezen az oldalon laknál, gyilkos lennék, és igazságtalanságot követnék el, ha most így megölnélek; de mivel a másik parton laksz, vitéz katona vagyok, és ez így helyes.'' 294. ... Mire fogja alapozni ennek a világnak a berendezését, amelyet kormányozni akar? Az egyes emberek szeszélyére? Micsoda zűrzavar! Az igazságosságra? Nem is ismeri! Ha ismerné, bizonnyal nem fogadta volna el azt az emberek között legáltalánosabb elvet, hogy mindenki éljen országa szokásai szerint; a valódi igazságosság fénye minden népet lenyűgözött volna, és a törvényhozók e mindenütt és mindenkor érvényes jogrend helyett nem választották volna mintaképül a perzsák vagy a németek különcségeit és szeszélyeit. Ez honosodott volna meg a világ minden államában és minden korban, ahelyett, amit most látunk, hogy minden, jogos vagy jogtalan, úgy módosul, ahogy az éghajlat változik. Három fokkal magasabb földrajzi helyzet felborítja az egész jogrendet, egy délkör dönt az igazságról; néhány évnyi használat után megváltoznak az alapvetô törvények; a jognak is megvannak a maga korszakai, a Saturnus belépése az Oroszlán jegyébe ilyen vagy olyan bűn kezdetét jelzi. Fura jogrend az, amelynek egy folyócska a határa! Igazság a Pireneusokon innen, tévedés odaát. Azt vallják, hogy az igazságszolgáltatás nem a szokásokban rejlik, hanem a minden országban ismert természeti törvényekben. És bizonyára csökönyösen ki is tartanának emellett, ha a véletlen, amely vaktában szórta el az emberi törvényeket, legalább egyetlenegyet talált volna, amelyik egyetemes érvényű; de tréfás kedve következtében az emberek szeszélye annyira különbözô lett, hogy egyáltalán nincs ilyen törvény. Tolvajlás, vérfertôzés, gyermek- és apagyilkosság egytôl egyig szerepelt már az erkölcsös cselekedetek között. Lehet-e nevetségesebb dolog annál, hogy valakinek joga legyen engem megölnie csak azért, mert a folyón túl lakik, és mert fejedelme összeveszett az enyémmel, holott nekem nincsen vele semmi bajom? Minden bizonnyal léteznek természeti törvények; de ez a szépséges, megromlott józan ész mindent megrontott; Nihil amplius nostrum est; quod nostrum dicimus, artis est. Ex senatus consultis et plebiscitis erimina exercentur. Ut olim vitiis, sic nunc legibus laboramus.[1] Ebbôl a zavaros helyzetbôl adódik, hogy az egyik szerint az igazságszolgáltatás lényege a törvényhozó tekintélye, a másik szerint az uralkodó kénye-kedve, megint más szerint a jelen szokás; és ez a legbiztosabb: kizárólag az ész szerint semmi sem igazságos önmagában; idôvel minden meginog. Egyedül a szokás jelenti az igazságosságot, azon egyszerű oknál fogva, hogy mindenki elfogadja; tekintélyének ez a titokzatos alapja. Aki ôsokára vezeti vissza, tönkreteszi. Semmi sem oly gyarló, mint a gyarlóságokat nyesegetô törvények; aki azért engedelmeskedik nekik, mert igazságosak, az általa elképzelt igazságnak engedelmeskedik, nem pedig a törvény lényegének: a törvény törvény, semmi egyéb. Aki a rugóját akarja feltárni, oly gyengének és hívságosnak találja, hogy ha nem szokott még hozzá az emberi képzelet csodáinak látványához, csak bámulni tud rajta, hogyan volt képes egyetlen évszázad annyi ünnepélyességgel és hajbókoló hódolattal övezni. Az államok elleni lázadásnak, az államrend felforgatásának művészete abból áll, hogy megdöntjük a kialakult szokásokat, lehatolunk egészen a forrásukig, és feltárjuk, mennyire nélkülözik a tekintélyt és az igazságosságot. Azt mondják, az állam alapvetô, ôsi törvényeihez kell visszatérnünk, amelyeket lerombolt a helytelen szokás. Biztos módja ez annak, hogy mindent elveszejtsünk; mert ezen a mérlegen semmi sem lesz elég súlyos. A nép azonban könnyen hallgat az ilyen szóra. Mihelyt felismerte az igát, lerázza magáról; amit a nagyok aztán arra használnak fel, hogy nyomorba döntsék, és vele együtt a bevett szokások e kotnyeles vizsgálóit is. Ezért mondotta a legbölcsebb törvényhozó, hogy az embereket a saját érdekükben gyakran rá kell szedni; egy másik pedig, aki értett a politikához: Cum veritatem qua liberetur ignoret, expedit quod fallatur.[2] Nem szabad engedni, hogy a nép érezze a bitorlás tényét; a törvényt valamikor ok nélkül vezették be, de aztán ésszerűvé lett; autentikusnak, örök érvényűnek kell feltüntetni, és el kell leplezni a születését, ha nem akarják, hogy hamarosan kimúljon. 295. Enyém, tied. -- ,,Ez a kutya az enyém, mondták e szegény gyerekek; ez az én helyem a nap alatt.'' Íme, az egész világ feletti hatalom bitorlásának kezdete és képe. 296. Mikor dönteni kell róla, hadba szálljunk-e, és megöljünk-e rengeteg embert, halálra ítéljünk-e rengeteg spanyolt, egyetlen ember dönt, és az is érdekelt: holott egy érdektelen harmadiknak kellene róla döntenie. 297. Veri juris[3]... Ilyenünk már nincs; mert ha volna, nem tennénk a jogrend szabályává azt, hogy országunk szokásait kövessük. Mert az igazságot nem tudták megtalálni, megtalálták helyette az erôt stb. 298. Igazságosság, erô. -- Az igazság azt követeli, hogy az igazságost kövessük, a szükség meg azt, hogy a legerôsebbet. A jog erô nélkül tehetetlen; az erô igazságosság nélkül zsarnoki. Az erôtlen jogrenddel szembeszállnak, mert mindig akadnak gonoszak; a jogtalan erôszakot váddal illetik. Össze kell tehát kapcsolni az igazságosságot az erôvel, ezért vagy az igazságost kell erôssé, vagy az erôset igazságossá tennünk. Az igazságosság vitatható, az erô azonban nagyon jól felismerhetô és vitathatatlan. Így aztán nem volt rá mód erôt adni az igazságosságnak, mert az erô szembeszállt vele, kijelentvén, hogy ô az igazságos. Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, egyúttal erôs is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erôs. 299. Az országnak csupán a mindennapi dolgokra vonatkozó törvényei egyetemes érvényű szabályok, minden másban a többségé a döntés joga. Honnan származik ez? A többségben rejlô erôbôl. Ezért van az, hogy a királyok, akiknek ereje másból származik, nem követik minisztereik többségét. A vagyoni egyenlôség kétségtelenül igazságos; mivel azonban az emberek nem tudták elérni, hogy mindenki kénytelen legyen engedelmeskedni az igazságnak, úgy intézték, hogy az legyen igazságos, ha az erônek engedelmeskednek; nem tudván elég erôt adni az igazságnak, igazolták az erôt, hogy igazságosság és erô együtt járjon, és a béke uralkodjék, ami a legfôbb jó. 300. ,,Mikor az erôs fegyveres ôrzi az ô palotáját, a mije van, békességben van.'' [Lukács, XI., 21.] 301. Miért követjük a többséget? Azért, mert több igazsága van? Nem, hanem mert több az ereje. Miért követjük a régi törvényeket és a régi nézeteket? Azért, mert ezek a legjózanabbak? Nem, hanem mert egységesek, és elejét veszik a véleményeltéréseknek. 302. ...Az erô, nem pedig a szokás eredménye; mert ritka ember képes új eszmékre; a többségben levôk nem kívánnak egyebet, csak hogy követhessenek, és megtagadják az elismerést azoktól, akik új eszméikkel akarják ezt kivívni; ha pedig csökönyösen mégis törekszenek rá, és megvetik azokat, akiknek agyában nem születnek új gondolatok, a többi gúnynevekkel illeti, s a legszívesebben elagyabugyálná ôket. Ne csillogtassuk hát éleselméjűségünket, vagy inkább keressük a megelégedést önmagunkban. 303. A világnak az erô, és nem a közmeggyôzôdés a királya. -- De hiszen éppen a meggyôzôdés alkalmaz erôt. -- Az erô teremti a meggyôzôdést. Meggyôzôdésünk, hogy az elpuhult élet szép. Miért? Mert aki kötélen akar táncolni, egyedül marad; s erôsebb azoknak a titkos szövetsége, akik szerint a kötélen való táncolás illetlen dolog. 304. Azok a kötelékek, amelyek általában az embereknek embertársaik iránti tiszteletét rögzítik, a szükségszerűség szülöttei; mert elkerülhetetlen, hogy ne létezzenek különbözô fokozatok, ugyanis minden ember uralkodni szeretne, mind azonban nem képes uralkodni, egyesek viszont igen. Képzeljük el, hogy megfigyelhetjük, hogyan alakulnak ki ezek a kötelékek. Az emberek bizonnyal addig küzdenek egymás ellen, amíg az erôsebb fél elnyomja a gyengébbiket, és végül az egyik párt uralomra jut. De amikor eldôlt a küzdelem, az urak immár nem akarják, hogy tovább folytatódjék a harc, ezért megparancsolják, hogy a kezükbe kaparintott erô úgy származzék tovább, ahogyan kedvük tartja; egyesek a népek választására bízzák, mások a születés szerinti öröklésre stb. És ezen a ponton kezdi szerepét játszani a képzelet. Eddig a puszta erô játszotta a magáét; mostantól fogva az az erô, amelyik a képzelet segítségével egy bizonyos pártban összpontosul; Franciaországban a nemesurakéban, Svájcban a közrendű polgárokéban stb. Tehát a tiszteletet speciálisan az egyik vagy másik ember személyéhez fűzô kötelékek képzelet szülte kötelékek. 305. A svájciak megsértôdnek, ha nemesuraknak tituláljuk ôket, és közrendi származásukat bizonygatják, hogy méltónak találtassanak a legmagasabb hivatalokra. 306. Minthogy mindent az erô határoz meg, a hercegségek, a királyságok és a fôhivatalok valóságosak és szükségszerűek, s ezért mindenütt és minden korban léteznek. Mivel azonban csupán a véletlen szeszélyétôl függ, hogy ez a férfi vagy az a nô legyen a herceg, a király, a fôhivatalnok, azért rendjük nem állandó, változásnak van alávetve stb. 307. A kancellár komoly és díszes öltönyt hord, mert hivatala nem valóságos; a király azonban nem: ô erôs, neki nincs szüksége a képzeletre hatnia. A bíráknak, orvosoknak stb. nincs egyebük, mint a képzelet. 308. Megszoktuk, hogy a királyokat ôrzôk, dobosok, tisztviselôk és csupa olyasmi kíséretében látjuk, ami a népet tiszteletre és félelemre indítja, ezért ha néha egyedül és kíséret nélkül bukkan fel az ábrázatuk, mégis tiszteletet és félelmet kelt alattvalóik szívében, gondolatban ugyanis nem választjuk szét személyüket a rendszerint velük együtt látott kíséretüktôl. Az emberek pedig, nem tudván, hogy ez a hatás ebbôl a megszokásból ered, azt hiszik, valamiféle természetfeletti erô szüli; innét az ilyen kifejezések: ,,Az istenség rányomta arcára bélyegét stb.'' 309. Igazságosság. -- Amint a divat szabja meg, mi a szép, az dönt arról is, mi az igazságos. 310. Király és zsarnok. -- Nekem is meglesznek a magam hátsó gondolatai. Ügyelni fogok minden utazásra. A társadalmi helyzet nagysága, a társadalmi helyzet tisztelete. A nagyok öröme az, hogy boldoggá tehetnek másokat. A gazdagság jellemvonása, hogy bôkezűen adatik. Meg kell keresni minden dolog jellemzô vonását. A hatalom jellemzôje az, hogy védelmet nyújt. Amikor az erô az ámítókat támadja, s egy közkatona leüti a legfôbb bíróság elnökének fejérôl a négyszögletes kalapot, és kirepíti az ablakon. 311. A közmegegyezésen és a képzeleten alapuló uralom egy darab ideig marad fenn, az ilyen uralom erôszaktól mentes, és szívesen látott; az erôre alapozott uralom sohasem bukik meg. Így a közmegegyezés mintegy királya, míg az erô zsarnoka a világnak. 312. Az igazság a fennálló rend; ezért beiktatott törvényeinket mérlegelés nélkül szükségszerűen igazságosnak fogadjuk el, hiszen meg vannak állapítva. 313. A nép egészséges nézetei. -- Minden bajok legnagyobbika a polgárháború. Ahol jutalmazni akarják az érdemeket, bizonyosan bekövetkezik, hiszen mindenki azt állítja, hogy ô érdemes a jutalomra. Az a baj, amit egy születés jogán hatalomra lépô tökfilkótól várhatunk, koránt sincs ekkora, és nem is ilyen bizonyos. 314. Isten mindent magának teremtett; a büntetés és a jutalmazás jogát is önmagának tartotta fenn. Ezt a megállapítást alkalmazhatja Istenre is, saját magára is. Ha Istenre, akkor a mérték az Evangélium. Ha önmagára, akkor maga lép Isten helyébe. Mivel Istent jóakaratú emberek veszik körül, akik a hatalmában levô szeretet ajándékaiért esedeznek, ezért... Ismerje hát meg önmagát, és vegye észbe, hogy csupán buja vágyaknak engedelmeskedô király, és válassza vágyainak útját. 315. A hatások oka. -- Csodálatos: azt kívánják tôlem, hogy ne adjam meg a tiszteletet egy brokátba bújtatott, hét-nyolc lakáj kísérte férfiúnak! Még mit nem! Elnáspángoltat, ha nem süvegelem meg. Mert ez a ruha erô. Ez éppen olyan, mint a szépen felszerszámozott paripa a másikkal szemben! Mulatságos módon Montaigne nem veszi észre ezt a különbséget, és csodálkozik rajta, hogy mások meglátják, s az okát keresi. ,,Valóban, kérdezi, honnét van az, hogy...'' 316. A nép egészséges nézetei. -- Jól öltözöttnek lenni nem is oly üres valami; mert arról tanúskodik, hogy az ilyen emberért sokan dolgoznak; hajviselete azt bizonyítja, hogy van szolgája, illatszerszállítója stb.; gallérja, zsinórjai, paszománya azt, hogy...; stb. Mármost ha sok kéz áll az ember rendelkezésére, az nem egyszerűen külszín, nem olyan, mint lovon a fényes szerszám. Minél több karja van valakinek, annál erôsebb. A jólöltözöttség az ember erejét bizonyítja. 317. A tisztelet parancsa: ,,Zavartassa magát!'' Látszólag ostoba dolog, de nagyon helyes; mert ezt jelenti: ,,Szívesen vállalnék kényelmetlenséget, ha önnek ez hasznára lenne, hiszen anélkül is megteszem, hogy bármi haszna lenne belôle.'' A tisztelet továbbá arra való, hogy megkülönböztessük vele a nagyokat; mármost, ha a tiszteletet az jelentené, hogy ülve maradunk karosszékünkben, akkor mindenkit megtisztelnénk, vagyis nem tennénk különbséget senkivel; de kényelmetlenséget vállalunk, s ezzel nagyon éles különbséget teszünk ember és ember között. 318. Négy lakája van. 319. Milyen helyes gondolat volt, hogy az embereket külsejük alapján különböztessék meg egymástól, nem pedig belsô tulajdonságaik alapján! Kettônk közül melyik haladjon el elôbb? Melyikünk engedje át helyét a másiknak? Amelyikünknek kevesebb a joga hozzá? De hiszen nekem is annyi van, mint neki, ezen késedelem nélkül hajba kapunk. Neki azonban négy lakája van, nekem meg csak egy: ez szemmel látható -- csak meg kell számolni; tehát nekem kell engednem, és ostobaság lenne tôlem, ha ezt kétségbe vonnám. Ily módon biztosítva van közöttünk a béke, a legnagyobb kincs a világon. 320. A világ legesztelenebb dolgai is roppant ésszerűvé válnak az emberek fejében uralkodó zűrzavar miatt. Van-e oktalanabb valami, mint az, hogy egy állam kormányzására a királynô elsôszülött fiát választjuk? Kinek jutna eszébe a legjobb családból származó utast választani a hajó kormányzására? Az ilyen törvény nevetséges és helytelen lenne; mivel azonban az emberek esztelenek, és mindig is azok maradnak, ésszerűvé és igazságossá válik, mert ugyan kit válasszanak? A legerényesebbet és a legalkalmasabbat? Azonnal hajba kapnánk, hiszen mindenki azt állítja magáról, hogy ô ez a legerényesebb és legalkalmasabb. Kössük hát valami vitathatatlan tulajdonsághoz ezt a rávalóságot. Válasszuk a király legidôsebb fiúgyermekét; ez világos, efelett nem lehet vitatkozni. Ennél jobbat nem tud a józan ész, mert a polgárháború minden bajok legnagyobbika. 321. A gyermekek döbbenten tapasztalják, hogy tisztelik társaikat. 322. Mily nagy elôny a nemesség, amely tizennyolc esztendôs korában olyan helyzetbe hozza, olyan ismertté és tiszteltté teszi az egyiket, hogy azt a másik csak ötvenéves korára tudná kiérdemelni! Ami harminc, fáradság nélkül nyert esztendôt jelent. 323. Mi az én? Valaki az ablakból nézegeti a járókelôket. Mondhatom-e, ha én is arra megyek, hogy azért állt oda, mert engem akart látni? Nem; mert nem én velem foglalkozik; no de az, aki szépsége miatt szeret valakit, vajon igazán ôt szereti-e? Nem: hiszen elég a himlô, hogy kiábránduljon belôle, bár csak a szépségét pusztítja el, nem pedig a személyiségét. De ha okosságomért, emlékezôtehetségemért szeretnek, vajon akkor engem szeretnek, az énemet? Nem, ezeket a tulajdonságaimat elveszíthetem, anélkül hogy én magam elpusztulnék. Hol van hát akkor ez az én, ha sem testemben, sem lelkemben nincs? És hogyan szeressük a testet vagy a lelket, ha nem ezekért a tulajdonságokért, amelyek pedig nem jelentik az ént, hiszen veszendôk? Szeretnôk-e elvontan a lélek szubsztanciáját, függetlenül tulajdonságaitól? Az ilyesmi lehetetlen és egyúttal helytelen is lenne. Tehát sohasem szeretünk valakit, hanem csupán bizonyos tulajdonságokat. Ne gúnyolódjunk hát azokon, akik hivatali rangjukért vagy állásukért követelnek maguknak tiszteletet, mert mindenkit csak szerzett tulajdonságokért szeretünk. 324. A népnek nagyon egészségesek a nézetei; például: 1. Hogy a szórakozást és a vadászatot választotta az elejtett vad helyett. A féltudósok gúnyolódnak emiatt, és diadallal mutatják ki benne az emberek balgaságát; pedig a népnek van igaza, csak ôk nem képesek megérteni az okát. 2. Hogy külsôségek, például a nemesi rang vagy a vagyon alapján tesz különbséget ember és ember között. Az okosak itt is diadallal mutatják ki, hogy ez milyen esztelenség; pedig nagyon is ésszerű (a kannibálok nevetségesnek tartják, hogy egy gyermek lehessen a király). 3. Hogy megsértôdik egy pofonért, vagy hogy minden vágya a hírnév. Ám a hírnév nagyon is kívánatos valami a vele járó lényeges elônyök miatt; gyalázat és anyagi romlás az osztályrésze annak, aki elégtétel nélkül elviseli, hogy pofon üssék. 4. Hogy a bizonytalanért töri magát; hogy tengerre száll; hogy átkel egy szál deszkán. 325. Montaigne-nek nincsen igaza: a szokást csupán azért kell követnünk, mert szokás, nem pedig azért, mintha ésszerű vagy helyes volna; a nép azonban csupán azért követi, mert helyesnek véli. Különben nem követné, hiába lenne szokás -- az emberek ugyanis csak a józan észnek vagy az igazságnak hajlandók alávetni magukat. A szokást enélkül zsarnokságnak éreznék, a józan ész és az igazság uralma viszont éppúgy nem zsarnoki, mint ahogyan nem az a gyönyöré sem: ezek az ember természetes vezérelvei. Az lenne hát a jó, ha azért engedelmeskednénk a törvényeknek és a szokásoknak, mert törvények; ha tudomásul vennénk, hogy nincs semmiféle igaz és helyes törvény, amelyet bevezethetnénk, hisz ehhez mi semmit sem értünk, s ezért egyetlen választásunk az elfogadott törvények és szokások követése, így sohasem fordulnánk el tôlük. A nép azonban képtelen megérteni ezt a tanítást; és mivel azt hiszi, hogy az igazságot meg lehet találni, és hogy ez az igazság a törvényekben és a szokásokban van lefektetve, hisz bennük, s régiségükben igazságuk (nem pedig csupán igazság nélküli tekintélyük) bizonyítékát látja. Így aztán engedelmeskedik nekik; de ha bebizonyítják neki, hogy semmit sem érnek, azonnal kész fellázadni ellenük; ezt pedig mindrôl be lehet bizonyítani, ha bizonyos oldalról nézzük ôket. 326. Igazságtalanság. -- Veszedelmes dolog azt mondani a népnek, hogy a törvények nem igazságosak, mert csak azért engedelmeskedik nekik, mivel igazságosnak hiszi ôket. Ezért egyúttal arról is fel kell világosítani, hogy azért kell nekik engedelmeskednie, mert törvények, amint feljebbvalóinak sem azért kell engedelmeskednie, mert igazságosak, hanem mert feljebbvalók. Ha ezt meg tudjuk vele értetni, elejét vettük minden lázadásnak, és tulajdonképpen ez a jogrend meghatározása. 327. Az emberek általában helyesen ítélik meg a dolgokat, mert ôk abban a természetes tudatlanságban leledzenek, amely igazi állapotunk. A tudásnak két véglete van, s ez a kettô összeér. Az egyik a tiszta, természetes tudatlanság, ebbe születünk bele mindannyian. A másik az a véglet, amelyhez a nagy szellemek jutnak el, miután végigtanulmányozzák mindazt, amit csak tudni lehet, s rádöbbennek, hogy semmit sem tudnak, hogy ugyanabba a tudatlanságba jutottak el, amelybôl elindultak; csakhogy ez már önmagát ismerô, tudós tudatlanság. A két véglet között vannak azok, akik kiemelkedtek ugyan a természetes tudatlanságból, de a másikhoz nem tudván eljutni, szereztek maguknak valami kis nagyképű, tudományos mázt, és adják a mindentudót. Ezek zavarják össze embertársaikat, és ítélnek rosszul mindenrôl. A nép és az értelmes emberek viszik elôre a világot; amazok megvetik a népet, a nép meg ôket veti meg. Rosszul ítélnek mindenrôl, az emberek azonban helyesen ítélnek róluk. 328. A hatások oka. -- Az érvek és ellenérvek állandó cserélgetése. Bebizonyítottuk tehát, hogy az ember hívságos lény, mivel teljesen lényegtelen dolgokat tart becsben; így minden ilyen vélekedése érvénytelen. Aztán bebizonyítottuk, hogy minden ilyen vélekedése nagyon is egészséges, így tehát mindezen hívságok nagyon megalapozottak lévén, a nép nem is olyan hívságos, mint ahogyan mondják; tehát megcáfoltuk a nép vélekedését érvénytelennek tartó vélekedést. De most ezt az utóbbi állítást is meg kell cáfolnunk, és bebizonyítanunk, hogy mégis csak igaz, hogy a nép hívságos, jóllehet egészségesek a vélekedései; mert nem ott tudja az igazságukat, ahol van, és mert ott tételezvén fel, ahol nincs, vélekedései mindig nagyon hamisak, és egyáltalán nem egészségesek. 329. A hatások oka. -- Az emberi gyarlóság a forrása számtalan elfogadott szépségnek, amilyen például az, hogy valaki jól tudja pengetni a lantot. Csak a mi gyarlóságunk miatt baj [ha nem ért a lantpengetéshez]. 330. A királyok hatalma a nép józan eszére és esztelenségére --fôleg ez utóbbira -- épült. A világon e legnagyobb és legfontosabb dolog alapja az emberi gyarlóság, s ez az alap csodálatosan szilárd; mert nincsen annál biztosabb valami, mint hogy a nép gyarló. Aminek az egészséges értelem az alapja, mint például a bölcsesség megbecsülése, az nagyon gyenge alapokon nyugszik. 331. Platónt és Arisztotelészt kizárólag az iskolamesterek hosszú lebernyegében szoktuk magunknak elképzelni. Pedig társaságba való derék emberek voltak, másokhoz hasonlóan ôk is elnevetgéltek barátaikkal; s amikor szórakozásból műveiken, a Törvényeken és a Politikán dolgoztak, játszva írtak; életüknek ez volt a legkevésbé filozófiai, a legkevésbé komoly része, a legfilozofikusabb az egyszerű és nyugodt élet volt. A politikáról úgy írtak, mint aki egy bolondokházában akar rendet teremteni, s ha színleg mégis úgy beszéltek róla, mint valami jelentôs dologról, az csak azért volt, mert tudták, hogy azok a bolondok, akikhez szólnak, királynak, császárnak képzelik magukat. Belementek az elveikbe, hogy a lehetô legkisebbre csökkentsék ôrültségük káros következményeit. 332. A zsarnokság az egyetemes és a maga határain túlmenô uralom vágya. Különbözô területek vannak, az erôseké, a szépeké, az okosaké, a vallásos lelkeké, s ezek mindegyike a maga portáján úr, nem másutt; ám idônként szembekerülnek egymással, s ilyenkor az erôs és a szép azon veszekszik, melyik legyen ura a másiknak; ami ostobaság, mert fölényük nem azonos természetű. De nem tudnak megegyezni egymással, az a hibájuk, hogy mindenütt uralkodni szeretnének. Erre azonban semmi sem képes, még az erô sem: az erô mit sem számít a tudomány birodalmában; csak a külsô cselekedetek felett úr. Zsarnokság. -- ... Ezért hibás és zsarnoki az ilyenfajta okoskodás: ,,Én szép vagyok, tehát féljen tôlem mindenki. Erôs vagyok, tehát mindenkinek szeretnie kell engem. Én...'' A zsarnokság az, ha olyan úton akarunk valamit megszerezni, amit csak más úton lehet elnyerni. Minden érdemnek más és más hódolat jár: szeretetadó a testi-lelki bájnak; félelemadó az erônek; hiteladó a tudásnak. E hódolatokkal adóznunk kell, és egyaránt igaztalanok vagyunk akkor is, ha megtagadjuk ôket, akkor is, ha mást követelünk helyettük. És ugyanígy helytelen és zsarnoki az ilyen beszéd is: ,,Nem erôs, tehát nem becsülöm semmire; nem értelmes, tehát nem félek tôle.'' 333. Nem találkozott még soha olyanokkal, akik rossz néven veszik öntôl, hogy semmibe veszi ôket, s ezért magas állású emberek példájára hivatkoznak, akik sokra becsülik ôket? Az ilyeneknek én ezt felelném: ,,Hadd lássam csak, milyen kiválóságokkal bűvölték el ezeket az urakat, s azután én is ugyanúgy fogom magukat tisztelni, mint ôk.'' 334. A hatások oka. -- A bujaságból és az erôbôl fakad minden cselekedetünk: a bujaság szüli az önfejű akarnokokat, az erô az akarat nélkül engedelmeskedôket. 335. A hatások oka. -- Igaz tehát az az állítás, hogy mindenki áltatja önmagát, mert ha józanok is a nép véleményei, nem azok a gondolkodásában, az igazságot ugyanis ott hiszi, ahol nincs. Az igazság valóban benne van a véleményeiben, de nem ott, ahol képzeli. (Például igaz, hogy tisztelet jár a nemesembereknek, de nem azért, mert a születés valóságos elôny stb.) 336. A hatások oka. -- Mindig legyen egy hátsó gondolatunk, s ennek a világánál ítéljünk mindenrôl, miközben úgy beszélünk, mint a nép. 337. A hatások okai. -- Fokozás. A nép tiszteli az elôkelô származásúakat. A félig-meddig okosak megvetik ôket, mondván, hogy a születés nem az ember érdeme, hanem a véletlen műve. Az okosak tisztelik ôket, de nem ugyanazért, amiért a nép, hanem hátsó gondolattal. A jámbor lelkek, akikben több a buzgóság, mint a tudás, megvetik ôket, ama meggondolás ellenére, amelyik az okosakat tiszteletre bírja irántuk, mivel ôk a jámborságuktól nyert bölcsesség fényénél ítélnek róluk. A tökéletes keresztények viszont egy másik, még magasabb rendű világosság alapján tisztelik ôket. Így váltják egymást a vélemények és ellenvélemények, aszerint hogy a bölcsesség milyen fokára jutott el az ember. 338. Ennek ellenére az igazi keresztények is engedelmeskednek a bolondságoknak; nem azért, mert a bolondságokat, hanem mert Isten parancsát tisztelik, aki büntetésbôl e bolondságok szolgájává tette ôket: Omnis creatura subjecta est vanitati. Liberabitur.[4] Így magyarázza Szent Tamás Szent Jakab levelének azt a helyét, amelyben a gazdagokkal való kivételes bánásmódról szól, azaz ha nem Isten szándéka szerint cselekszik ezt az emberek, eltérnek a vallás rendelkezésétôl. ======================================================================== VI. szakasz 339. Nagyon jól el tudok képzelni egy kéz, láb, fej nélküli embert (hiszen csupán a tapasztalat tanít rá bennünket, hogy a fej fontosabb, mint a láb). De gondolkodás nélkülit nem tudok elképzelni: az vagy kô, vagy állat lenne. 340. A számológép olyasmiket végez, amik közelebb állnak a gondolkodáshoz, mint bármi, amit az állatok művelnek; de nem végez semmi olyat, ami feljogosítana annak a kijelentésére, hogy van akarata, mint az állatoknak. 341. Liancourt csukájának[1] és békájának az esete; mindig ugyanazt csinálják, és soha másként, és soha bármi egyebet, ami észre vall. 342. Ha egy állat gondolkozva végezné azt, amit ösztönösen csinál, és gondolkozva mondaná, amit az ösztönével mond, vadászat közben, vagy társait figyelmeztetendô rá, hogy a zsákmány megvan vagy elveszett, akkor olyasmikrôl is beszélne, amikben érzelmileg érdekeltebb, például így szólna: ,,Rágjátok el ezt a pórázt, mert vágja a nyakamat, de nem férek hozzá.'' 343. A papagáj csôre: akkor is törölgeti, ha tiszta. 344. Ösztön és értelem, kétféle természet jegyei. 345. Az értelem sokkal parancsolóbban rendelkezik velünk, mint az úr a szolgájával; mert ha az úrnak nem engedelmeskedünk, csak szerencsétlenek vagyunk, de ha amannak nem, akkor ostobának érezzük magunkat. 346. A gondolkodás teszi az ember nagyságát. 347. Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendô hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ô tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erôsebb nála. Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik. Belôle kell nagyságunk tudatát merítenünk, nem a térbôl és az idôbôl, amelyeket nem tudhatunk betölteni. Igyekezzünk hát helyesen gondolkozni: ez az erkölcs alapelve. 348. Gondolkodó nádszál. -- Nem a térben kell keresnem méltóságomat, hanem gondolkodásom szabályozásában. Nem lesz többem, ha földjeim lesznek: a térrel a mindenség úgy ölel magába, úgy elnyel, mint egy pontot; a gondolkodással azonban én fogom fel ôt. 349. A lélek anyagtalan természete. -- A filozófusok legyôzték szenvedélyeiket, miféle anyag tudta ezt megtenni? 350. Sztoikusok. -- Arra a következtetésre jutnak, hogy amit egyszer- egyszer meg tudunk csinálni, arra mindig képesek vagyunk, és mivel a dicsôség vágya nagy dolgokat míveltet megszállottjaival, mások is képesek véghezvitelükre. Lázas felbuzdulások az ilyesmik, az egészség nem tudja ôket utánozni. Mivel vannak állhatatos keresztények, Epiktétosz[2] ebbôl arra a következtetésre jut, hogy mindenki képes az állhatatosságra. 351. Azokban a nagy szellemi erôfeszítésekben, amelyekig néha felemelkedik, nem tart ki sokáig a lélek; csak fellendül hozzájuk, de nem mint a trónra, hogy meg is tartsa, hanem csupán egyetlen pillanatra. 352. Nem rendkívüli teljesítményeibôl, hanem hétköznapi viselkedésébôl állapíthatjuk meg, mire képes valakinek az erénye. 353. Egyáltalán nem bámulom a legszertelenebb erényt, például a legvakmerôbb vitézséget sem, ha ugyanakkor nem látom mellette az ellenkezôjét is ugyanilyen végletes alakban, ahogyan Epaminondász[3] esetében, akiben egyszerre volt meg a legnagyobb vitézség és a legnagyobb emberiesség. Máskülönben nem szárnyalásról, hanem bukásról van szó. Nem azzal mutatjuk meg nagyságunkat, ha eljutunk az egyik véglethez, hanem azzal, hogy egyszerre érjük el mind a kettôt, s töltjük ki a közöttük levô űrt is. De lehet, hogy mindez csupán a lélek gyors repkedése a két véglet között, miközben tulajdonképpen mindig csak az egyik ponton van, mint a sebesen körbeforgatott parázs. Rendben van, de ez legalább a lélek mozgékonyságát bizonyítja, ha kiterjedését nem is. 354. Az embernek nem az a természetes állapota, hogy folyton haladjon, megvannak a maga elôrelépései és visszakozásai. A láz hidegrázással és forrósággal jár; s a hideg éppoly jól bizonyítja a láz hevét, mint maga a forróság. Az emberek találmányai hasonlóképpen követik egymást századról századra. A világ jósága és gonoszsága is általában ugyanúgy: Plerumque gratae principibus vices.[4] 355. A szakadatlan ékesszólás unalmassá válik. A fejedelmek és a királyok idônként játszanak. Nem ülnek szüntelenül a trónjukon; unatkoznak rajta: a nagyságot ott kell hagyni, hogy érezzük. A folyamatosság mindenben csömört okoz; hideg után kellemes a kályha mellett melegedni. A természet lépésrôl lépésre halad, itus et reditus.[5] Elôrelép, majd visszatér, aztán tovább halad, aztán fele olyan messze, majd még messzebb, mint valaha stb. A tenger hol árad, hol apad, és látszólag a nap is így halad. 356. A test táplálása apródonként történik. A torkig zabálásnak kevés a haszna. 357. Ha erényeinket mindkét irányban a végletekig akarjuk fejleszteni, semmi mással nem törôdô haladásuk közben észrevétlenül rossz hajlamok lopakodnak beléjük a kis végtelen felôl; a nagy végtelen oldaláról ugyancsak egy sereg rossz hajlam férkôzik hozzájuk, míg végül is elmerülünk bennük, s már nem is látjuk az erényeket. A tökéletességnek esünk áldozatul... 358. Az ember sem nem angyal, sem nem állat, s a legnagyobb baj az, hogy aki angyal akar lenni, állattá lesz. 359. Az erényben nem a magunk erejével tartunk ki állhatatosan, hanem két ellentétes rossz hajlamunk ellensúlyának segítségével, ugyanúgy, ahogyan állva maradunk két egymással szembefúvó szélben: szüntessék csak meg az egyik káros szenvedélyünket, beleesünk a másikba. 360. Amit a sztoikusok javasolnak, roppant nehéz, és roppant hiábavaló! A sztoikusok tétele így szól: akik nem állnak a bölcsesség legmagasabb fokán, mind egyformán esztelenek és erkölcstelenek, hasonlatosan azokhoz, akik két ujjnyira fuldokolnak a víz színe alatt. 361. A legfôbb jó. Vita a legfôbb jóról. -- Ut sis contentus temetipso et ex te nascentibus bonis.[6] Ellentmondás rejlik benne, mert végül is azt tanácsolják, hogy légy öngyilkos. Ó! Miféle boldog élet az, amelytôl úgy igyekszünk szabadulni, mint a pestistôl. 362. Ex senatus consultis et plebiscitis...[7] Hasonló szövegrészeket kell kérni. 363. Ex senatus consultis et plebiscitis scelera exercentur. Sen. 588.[7] Nihil tam absurde dici potest quod non dicatur ab aliquo philosophorum. Divin.[8] Quibusdam destinatis sententiis consecrati quae non probant conguntur defendere. Cic.[9] Ut omnium rerum sic litterarum quoque intemperantia laboramus. Senec.[10] Id maxime quemque decet, quod est cujusque suum maxime. Senec. 588.[11] Hos natura modus primum dedit. Georg.[12] Paucis opus est litteris ad bonam mentem.[13] Si quando turpe non sit, tamen non est non turpe quum id a multitudine laudetur.[14] Mihi sic usus est, tibi ut opus est facto, fac. Ter.[15] 364. Rarum est enim ut satis se quisque vereatur.[16] Tot circa unum caput tumultuantes deos.[17] Nihil turpius quam cognitioni assertionem praecurrere. Cic.[18] Nec me pudet ut istos fateri nescire quid nesciam.[19] Melius non incipiet.[20] 365. Gondolkodás. Az ember minden méltósága a gondolkodásban rejlik. De mi ez a gondolkodás? Milyen ostoba! A gondolkodás tehát természeténél fogva csodálatos és páratlan valami. Különös hibáknak kellett benne lenniük, hogy lenézzék értük; de olyan hibái vannak, amelyeknél nincsen nevetségesebb. Milyen nagy természeténél fogva! Milyen alantas fogyatékosságai miatt! 366. A világ ez ellentmondást nem tűrô bírájának szelleme nem eléggé független hozzá, hogy meg ne tudná zavarni a körülötte keletkezô legcsekélyebb lárma. Nem kell hozzá ágyút sütögetni, hogy megzavarjuk gondolatait: elég ehhez egy szélkakas vagy egy csiga csikorgása. Ne csodálkozzék rajta, ha most éppen nem helyesen okoskodik; egy légy zömmög a fülébe; s ez elég hozzá, hogy képtelenné tegye a helyes döntésre. Ha azt akarja, hogy ráleljen az igazságra, kergesse el ezt az állatot, mert akadályozza gondolkodását, és zavarja e hatalmas, városokat és birodalmakat kormányzó értelmet. Fura egy istenség! O ridicolosissimo eroe![21] 367. A legyek ereje: csatákat nyernek, lelkünket akadályozzák a cselekvésben, szétrágják testünket. 368. Mikor egyesek azt állítják, hogy a meleg csupán néhány rögöcske mozgása, a fény pedig az érzékeinkkel felfogott conatus recedendi,[22] meghökkenünk. Hogyhogy? A gyönyör nem lenne egyéb, mint parányi részecskék tánca? Oly más elképzelésünk volt róla! És ezek az érzetek oly egészen másnak látszanak, mint azok a többiek, amelyeket azonosnak mondunk a velük összehasonlítottakkal! A tűz keltette érzés, a hôség, amelyik egészen másként hat ránk, mint a tapintás, a hang és a fény felfogása; mindez titokzatosnak látszik, holott éppoly közönséges valami, akár a ránk dobott kô okozta fájdalom. Igaz, hogy a pórusokba behatoló szellemparányok kicsinységüknek megfelelôen más és más idegeket érintenek, de végeredményben mégiscsak megérintett idegekrôl van szó. 369. Az emlékezet nélkülözhetetlen az ész minden műveletéhez. 370. 371. 372. Írás közben néha kimegy a fejembôl, amire gondoltam; errôl viszont eszembe jut gyarlóságom, amelyrôl állandóan megfeledkezem; és ez legalább oly tanulságos számomra, mint az elfeledett gondolat, hiszen egyetlen törekvésem, hogy megismerjem semmi voltomat. 373. Pürrhonizmus.[23] -- Gondolataimat rendszer nélkül és talán nem szándéktalan rendetlenségben vetem papírra; mert ez a valódi rend, amelyik éppen a rendszertelenséggel juttatja érvényre szándékomat. Túlságosan megtisztelném témámat, ha szép rendben adnám elô, hiszen éppen azt akarom bebizonyítani, hogy nem fér vele össze. 374. Legjobban az a felfedezés döbbent meg, hogy nem mindenki döbben meg gyarlóságán. Az emberek komolyan tevékenykednek, és mindenki a maga társadalmi helyzetének megfelelôen, nem azért, mintha valóban helyes lenne így cselekedni, lévén ez a módi; hanem mintha mindenki bizonyossággal tudná, hol leledzik az ésszerűség és az igazságosság. Minden pillanatban csalódások érnek bennünket; és valami fura megalázkodással mindenki azt hiszi, hogy ennek oka saját magában, nem pedig hozzáértésében rejlik, mert hozzáértését mindenki kérkedve emlegeti. De jó dolog, hogy annyi ilyen ember van a világon, akik a pürrhonizmus nagyobb dicsôségére nem pürrhonisták, mert ezzel bebizonyosodik, hogy az ember a leghóbortosabb felfogásokra is képes, hiszen képes azt hinni, hogy ô nem leledzik a természetes és elkerülhetetlen gyarlóság állapotában, hanem ellenkezôleg: természettôl fogva bölcs. Semmi sem támasztja jobban alá a pürrhonizmust, mint az, hogy vannak, akik nem vallják; mert ha mindenki e felfogást vallaná, akkor tévednének. 375. <Életem jó részét abban a hitben töltöttem el, hogy létezik igazság; és ebben nem is tévedtem; mert létezik, már amennyit Isten hajlandó volt nekünk feltárni belôle. De én ezt nem így értettem, és ebben tévedtem; azt hittem ugyanis, hogy az emberi igazságosság lényegileg igazságos, és hogy van olyan képességem, amellyel meg tudom ismerni és megítélni. Ám annyiszor kaptam magam rajta helytelen ítéleten, hogy végül is bizalmatlanná váltam, elôször önmagammal, aztán másokkal szemben is. Azt tapasztaltam, hogy minden ország és minden ember változik; végül az igazi igazságosságról alkotott felfogásom sorozatos változásai után ráeszméltem, hogy az emberi természet nem egyéb, mint állandó változás, és ettôl kezdve ezen többé nem változtattam; de ha változtatnék is, ezzel csak ezt a véleményemet erôsíteném meg. A szkeptikus Arkhészilaosz,[24] aki dogmatikussá lesz.> 376. Ez a szekta több erôt merít ellenségeibôl, mint barátaiból; mert az ember gyarlósága sokkal szembetűnôbb azokban, akiknek nincsen róla tudomásuk, mint azokban, akik ismerik. 377. Az alázatos beszédek a kevélyek számára a gôg, az alázatosak számára pedig az alázatosság alkalmai. Ugyanígy a szkeptikus beszédek bizonyosságot jelentenek a bizonyosak számára; kevés ember szól alázattal az alázatosságról; tisztán a tisztaságról; kétkedve a kétkedésrôl. Csupa hazugság, kétszínűség, ellenkezés vagyunk, rejtôzünk és alakoskodunk önmagunk elôtt. 378. Pürrhonizmus. -- A szellemi tökéletességet ugyanúgy elmebajnak tartjuk, mint a szellemi tökéletlenséget. Csupán a középszerűséget találjuk jónak. A többség állapította ezt meg, amely belemar abba, aki bármelyik oldalon túllép a középszeren. Én ez ellen nem is tiltakozom, szívesen beleegyezem, hogy engem is idesoroljanak, nem vagyok hajlandó az alsó végen lenni, nem azért, mert alsó, hanem mert vég; ugyanígy azt is visszautasítanám, hogy a felsô végre tegyenek. Az emberi sorból lép ki, aki a középbôl kilép. Az emberi lélek nagysága abban áll, hogy tudjunk megmaradni a középszerben; egyáltalán nem az a nagyság, ha kilépünk belôle, hanem az, ha nem lépünk ki. 379. Nem jó dolog túlságosan szabadnak lenni. Nem jó, ha megvan mindenünk. 380. Minden jó életszabály megtalálható e világon; csak éppen nem alkalmazzuk ôket. Például: Senki sem kételkedik abban, hogy a közjó megvédéséért kockáztatnunk kell az életünket, és ezt sokan meg is teszik; a vallásért azonban nem. Szükségszerű, hogy egyenlôtlenség legyen az emberek között, de ha ezt elfogadjuk, akkor nemcsak a legnagyobb uralkodás, hanem a legnagyobb zsarnokság elôtt is nyitva áll az ajtó. Szükség van rá, hogy egy kis szabadságot adjunk a szellemnek; ám ezzel ajtót nyitunk a legnagyobb szertelenségek elôtt. -- Vonjuk hát meg a határokat. -- A dolgoknak nincsenek határaik; a törvények igyekeznek ugyan határokat szabni nekik, de a szellem ezt nem képes elviselni. 381. Amikor nagyon fiatal az ember, nincs helyes ítélôképessége; ugyanígy vén korában sincs. Ha nem foglalkozunk valamivel eléggé, vagy ellenkezôleg: túlságosan is, akkor görcsösen hozzátapadunk, belahabarodunk. Ha rögtön elkészülte után vizsgálgatjuk művünket, még teljesen elfogultak vagyunk; ha pedig sokkal késôbb, akkor viszont már nem érezzük magunkénak. Hasonlóképpen ha túlságosan messzirôl vagy túl közelrôl nézzük a képeket; csupán egyetlen, oszthatatlan pont az igazi hely: minden más túlságosan közel, túlságosan messze, túlságosan magasan vagy túlságosan alacsonyan van. A festôművészetben ezt a perspektíva jelöli ki. De vajon az igazságban és az erkölcsben ki jelölje ki? 382. Amikor minden egyformán mozog, látszólag semmi sem mozog, mint a hajón. Mikor mindenki féktelenkedik, látszólag senki sem féktelenkedik. Aki megtorpan, az lesz a mozdulatlan pont, amelyik felhívja a figyelmet a többi féktelenségére. 383. A kicsapongók azt mondják a józanoknak, hogy ôk nem élnek természetesen, s magukról azt hiszik, hogy a természet szavának engedelmeskednek, amint a hajón utazók is azt hiszik, hogy a parton állók távolodnak. Mindegyik fél egyformán fejezi ki magát. Szilárd pontra van szükség, hogy dönthessünk. A hajón utazók esetében dönt a kikötô; de hol vegyünk ilyen kikötôt az erkölcs terén? 384. Az ellentmondás rossz kritérium az igazság megállapításához: rengeteg bizonyos dolognak állítják az ellenkezôjét; nagyon sok tévedést elfogadnak ellentmondás nélkül. Sem az ellentmondás nem kritériuma a tévedésnek, sem a hiánya nem jele az igazságnak. 385. Pürrhonizmus. -- A földön részben igaz, részben hamis minden. A lényegi igazság azonban nem ilyen: egészen tiszta és egészen igaz. Az ilyen keverék csúfot tesz rajta, és megsemmisíti. Semmi sem tisztán igaz; és így semmi sem igaz, tiszta igazat értve rajta. Azt vetik ellen: az igaz, hogy az emberölés rossz; igen, mert a bűnt és a hamisságot jól ismerjük. Ám mirôl állíthatják azt, hogy jó? A szüzességrôl? Erre azt felelem, hogy nem, mert akkor vége lenne a világnak. A házasságról? Nem: az önmegtartóztatás többet ér nála. Hogy ne öljünk? Nem, mert akkor iszonyatos lenne a felfordulás, a gonoszak megölnének minden jót. Tehát öljünk? Nem, mert az öles elpusztítja a természetet. Számunkra sem igaz, sem jó nincs másként, csak részben, gonoszsággal és hamissággal vegyest. 386. Ha minden éjszaka ugyanazt álmodnánk, éppúgy hatna ránk, mint a mindennap látott dolgok. És ha egy mesterember bizonyos volna benne, hogy minden éjjel tizenkét órán át azt álmodja, hogy király, azt hiszem, majdnem olyan boldog lenne, mint az a király, aki minden éjjel tizenkét órán át azt álmodná, hogy mesterember. Ha minden éjjel visszatérô álmunkban ellenség sanyargatna, és gyötrelmes rémképek zaklatnának bennünket, minden napunk viszont a legváltozatosabb elfoglaltságok közt telnék, mint ahogyan utazás közben, majdnem annyira szenvednénk, mintha álmunk igaz lenne, és ugyanúgy rettegnénk az elalvástól, mint ahogyan a felébredéstôl rettegünk, amikor attól félünk, hogy valóban ilyen kellemetlenségek fenyegetnek bennünket. És az álom valóban majdnem olyan csapás lenne számunkra, mint a valóság. Mivel azonban az álmok mindig különböznek egymástól, sôt ugyanaz az álom is változik, az ilyenkor látottak sokkal kevésbé érintenek bennünket, mint az, amit ébren tapasztalunk, mégpedig az utóbbiak folytonossága miatt, ami azonban mégse annyira folytonos és állandó, hogy ne változnék, csak nem olyan hirtelen, kivéve egyes ritka eseteket, például az utazást; ilyenkor szoktuk mondani: ,,Olyan, mintha álmodnék'', mert az élet is álom, csak valamivel kevésbé tünékeny. 387. 388. A józan ész. -- Kénytelenek ilyeneket mondani: ,,Maga nem cselekszik jóhiszeműen; nem alszunk stb.'' De szeretem látni ezt a gôgös észt, amint megalázkodva könyörög! Mert nem így beszél az az ember, aki fegyverrel kezében, körömszakadtig védelmezi elvitatott jussát. Az ilyen nem fecséreli idejét annak fejtegetésére, hogy rosszhiszeműen bánnak vele, hanem karjával torolja meg a rosszhiszeműséget. 389. A Prédikátor[25] megtanít bennünket rá, hogy Isten nélkül mindenek felôl tudatlanságban, elkerülhetetlen szerencsétlenségben él az ember. Mert boldogtalan sors akarni, de nem tudni. Ezért az ember szeretne boldog lenni, bizonyossággal bírni valami igazságot; ám sem tudni, sem arról lemondani nem képes, hogy tudjon. Még kételkedni sem tud. 390. Istenem! Micsoda ostoba beszédek! ,,Azért teremtette volna Isten a világot, hogy kárhozatra ítélje? Szüksége van e rengeteg gyarló emberre? Stb.'' A pürrhonizmus kigyógyít ebbôl a betegségbôl, és elhallgattatja az ilyen hivalkodó önteltséget. 391. Beszélgetés. -- Nagy szavak: ó, én tagadom a vallást. Beszélgetés. -- A pürrhonizmus használ a vallás ügyének. 392. A pürrhonizmus ellen. -- <... Különös, de képtelenek vagyunk meghatározni ezeket a dolgokat anélkül, hogy még jobban el ne homályosítanánk ôket, folyton beszélünk róluk.> Abból a feltételezésbôl indulunk ki, hogy mindenki egyformán érti ôket; ám teljesen önkényesen tételezzük fel, mert nincsen rá semmi bizonyítékunk. Persze tudom, hogy azonos helyzetekre ugyanazokat a szavakat alkalmazzuk, és valahányszor két ember azt észleli, hogy valamely test megváltoztatja a helyét, mind a kettô ugyanazzal a szóval fejezi ki azt, amit lát: mindegyik azt mondja, hogy a szóban forgó tárgy elmozdult; az egyforma szóhasználatból aztán azt a fontos feltételezést vonjuk le, hogy a fogalmak is egyformák; ez azonban egyáltalán nem meggyôzô, vitathatatlan következtetés -- jóllehet nyugodtan fogadhatnánk rá --, hiszen tudjuk, hogy gyakran vonunk le azonos következtetéseket különbözô feltevésekbôl. Ez elegendô hozzá, hogy legalább a tényt illetôen keltsen zavart, de nem azért, mintha tökéletesen kioltaná azt a természetes világosságot, amelyik bizonyossá tesz bennünket az ilyesmikre vonatkozólag -- Platón akadémiájának tagjai fogadtak volna is bizonyosságukra --, hanem azért, mert csökkenti a fényét, és megzavarja a dogmatikusokat, a szkeptikus magyarázatok nagyobb dicsôségére. E magyarázatoknak a lényege oly kétértelmű kétértelműség, oly bizonytalan homály, amelybôl kételyeink nem tudnak kioltani minden világosságot, de természetes tisztánlátásunk sem képes eloszlatni teljes sötétségét. 393. Mulatságos dolog elgondolkoznunk rajta, hogy vannak olyan emberek a világon, akik elvetették Isten és a természet minden törvényét, majd maguk csináltak maguknak másokat, s ezeknek aztán szigorúan engedelmeskednek, mint például Mohamed katonái, a tolvajok, az eretnekek stb. Vagy például a logikusok. Úgy látszik, szabadosságuk nem ismert sem korlátot, sem határt, ha meggondoljuk, hány helyes és szent korlátot áthágtak már. 394. A szkeptikusoknak, a sztoikusoknak, az ateistáknak stb. minden tételük igaz. Csak a következtetéseik hamisak, mert az ellenkezô alapelvek is igazak. 395. Ösztön. Ész. -- Képtelenek vagyunk a bizonyításra, s ezt a képtelenségünket semmiféle dogmatizmus nem gyôzheti le. De fogalmunk van az igazságról, s ellene minden pürrhonizmus tehetetlen. 396. Az embert két dolog tájékoztatja természetérôl: az ösztön és a tapasztalat. 397. Az ember nagysága azért igazán nagy, mert az ember ismeri nyomorúságos voltát. A fa nem tudja magáról, hogy nyomorult. Tehát nyomorú sors nyomorultnak tudni magunkat, de nagyság jele, ha felismerjük nyomorúságunkat. 398. Maguk e nyomorúságok bizonyítják nagyságát. Nagyúri nyomorúságok, egy trónja vesztett király nyomorúságai. 399. Nincs nyomorúság, ha nem érezzük: a romba dôlt ház nem nyomorult. Csak az ember az. Ego vir videns.[26] 400. Az ember nagysága. -- Oly magasztos elképzelésünk van az emberi lélekrôl, hogy nem bírjuk elviselni, ha megvet, ha nem becsül bennünket egy lélek; az emberek minden boldogsága ebben a megbecsülésben rejlik. 401. Dicsôség. -- Az állatok nem csodálják egymást. A ló nem csodálja társát; nem mintha nem versengenének egymással futásban, de ennek nincsen semmiféle következménye; mert az istállóban a legnehézkesebb, a legesetlenebb sem engedi át a porcióját a másiknak, ahogy azt az emberek elvárják maguknak egymástól. Kiválóságuk beéri önmagával. 402. Az ember buja vágyaiban is nagy, mert képes volt csodálatos rendet teremteni bennük, és a szeretet képére átformálni ôket. 403. Nagyság. -- A hatások okai az ember nagyságát jelzik, hiszen a bűnös kívánságból is ilyen szép rendet teremtett. 404. Az ember legnagyobb hitványsága a dicsôség hajszolása, de éppen ez kiválóságának is legnagyobb jele; mert bármit bírjon e földön, bármilyen egészségnek és testi-lelki jólétnek örvendjen is, nem boldog, ha nem élvezi az emberek megbecsülését. Oly magasra értékeli az ember eszét, hogy bármilyen kiváltságos helyzetben éljen is, nem érzi magát boldognak, ha nem foglal el ugyanilyen elônyös helyzetet embertársai gondolkodásában. Ez a legszebb hely a világon, semmi nem képes oltani utána való vágyakozását, kiirthatatlan az emberi szívbôl. Még azok is azt szeretnék, hogy csodálják ôket, és higgyenek nekik az emberek, akik a legjobban megvetik, és az állatokkal tartják ôket egyenlônek, holott saját ítéletükkel cáfolják önmagukat; mert természetük, amely erôsebb mindennél, sokkal jobban bizonyítja elôttük az ember nagyságát, mint amennyire eszük a hitványságukat. 405. Ellentmondás. -- Gôg, amely minden nyomorúságunkat ellensúlyozza. Mert vagy elleplezi ôket, vagy felfedezi, és akkor meg azzal kérkedik, hogy tisztában van velük. 406. A gôg ellensúlyozza és elsepri minden nyomorúságunkat. Különös, fantasztikus tulajdonság, napnál világosabb eltévelyedés. Lebukott magas polcáról, és most nem nyughat, keresi, kutatja. Ezt cselekszi mindenki. Majd kiderül, ki találta meg. 407. Ha gonosz énünk maga mellett tudja az észt, elkapatja magát, és hivalkodón kérkedik vele. Ha pedig a szigorú erkölcsiség és a nehezebbik rész vállalása nem vezet igazi jóra, és vissza kell térni a természetnek való engedelmességhez, akkor meg erre a visszakozásra lesz büszke. 408. Könnyű bűnbe esni, se szeri, se száma a bűnnek; jó viszont úgyszólván csak egy van. De van olyan bűn is, amelyet éppoly nehéz elkövetni, mint amit jónak nevezünk, ezért e jellege miatt gyakran erkölcsös cselekedetnek tüntetjük fel az ilyen különleges bűnt. Sôt, rendkívüli lelki nagyság is kell hozzá, akárcsak a jó cselekedethez. 409. Az ember nagysága. -- Az ember nagysága annyira szemmel látható, hogy még állapota nyomorúságából is kitetszik. Mert azt nevezzük nyomorúságnak az embernél, ami az állatoknál a természetes állapot; s ebbôl felismerjük, hogy mivel mai természetes állapota olyan, mint az állatoké, egy jobból süllyedt le, amelyik hajdan osztályrésze volt. Mert ki más boldogtalan amiatt, hogy nem király, mint a trónja fosztott király? Lucius Aemilius Paulust[27] talán szerencsétlennek tartották az emberek azért, mert többé már nem konzul? Ellenkezôleg: mindenki úgy vélte, boldog ember, volt konzul is, állapota ugyanis nem arra rendelte, hogy örökké az legyen. Perszeuszt[28] viszont azért tartották oly szerencsétlennek királysága elvesztése miatt, mert az volt a sorsa, hogy mindig király legyen, és így különösnek találták, hogy képes életben maradni. Ki esik kétségbe amiatt, hogy csak egy szája van? De ki ne érezné magát boldogtalannak, ha csak egy szeme volna? Talán még soha senkinek nem jutott eszébe amiatt bánkódni, hogy nincsen három szeme, de vigasztalhatatlanok vagyunk, ha egy sincs. 410. Perszeusz, Macedónia királya. Paulus Aemilius. -- Hibájául rótták fel Perszeusznak, hogy nem lett öngyilkos. 411. Minden bennünket sújtó, torkunkat szorongató nyomorúságunk ellenére is van bennünk valami elfojthatatlan ösztön, amely felemel bennünket. 412. Belháború az emberben az ész és a szenvedélyek között. Ha csak esze volna, szenvedélyek nélkül... Ha csak szenvedélyei volnának, ész nélkül... De mivel az egyik is, a másik is megvan benne, nem kerülheti el a háborúságot, mert csak úgy élhet békében az egyikkel, ha háborúskodik a másikkal: ezért mindig meghasonlott, és ezért van mindig ellentétben vnmagával. 413. Az észnek ez a szenvedélyek ellen vívott belsô harca okozta azt, hogy akik békére vágytak, két szektára oszlottak. Az egyik fél a szenvedélyekrôl akart lemondani, hogy istenné váljon; a másik az észt akarta megtagadni, és oktalan állattá válni (Des Barreaux).[29] De sem az egyik, sem a másik nem volt rá képes; mert mindig megmarad az ész, vádolva a szenvedélyek aljasságát és igazságtalanságát, és zavarva azok nyugalmát, akik átadják magukat nekik; másrészt a szenvedélyek is mindig elevenen élnek azokban, akik le akarnak róluk mondani. 414. Az ember oly szükségszerűen balga, hogy az is balgaság lenne, csak éppen másként, ha valaki nem lenne az. 415. Az ember természetét kétféle módon vizsgálhatjuk: célja szerint, s ebben az esetben nagy és páratlan lény; vagy a sokaság tulajdonságai alapján, ahogyan a ló vagy a kutya természetét ítéljük meg, amikor azt nézzük, milyen futó, van-e benne animus arcendi;[30] ez esetben hitvány és alávaló lény. Ez a két út vezet a róla alkotott, egymással ellenkezô véleményekhez, és indítja annyi vitára a filozófusokat. Mert mindegyik tagadja a másik feltételezését; az egyik szerint: ,,Az ember nem erre rendeltetett; hiszen minden cselekedete ellenkezik vele.'' A másik szerint: ,,Eltér igazi rendeltetésétôl, amikor ilyen alantas dolgokat cselekszik.'' 416. A P[ort]-R[oyal]nak.[31] Nagyság és nyomorúság. -- Mivel a nyomorúság kikövetkeztethetô a nagyságból, a nagyság pedig a nyomorúságból, egyesek már csak azért is a nyomorúság mellett foglaltak állást, mivel a nagyságot használták fel bizonyítékul, mások viszont éppen azért bizonyították oly meggyôzôn a nagyságot, mert éppen a nyomorúságból bizonyították. Mindaz, amit az egyik fél fel tudott hozni a nagyság mellett, csupán arra volt jó, hogy a másik érvként használja fel a nyomorúságra, mivel annál nyomorultabb valaki, minél magasabbról süllyed le; a másik ugyanezt visszafordította. Végtelen körben forogtak, egymás érveit citálva: kétségtelen ugyanis, hogy ha valaki világos elmével rendelkezik, egyaránt lel az emberben nagyságot és nyomorúságot. Egyszóval az ember tudja, hogy nyomorult -- tehát nyomorult is, hiszen valóban az; egyúttal azonban igen nagy is, mert tudomása van nyomorúságáról. 417. Az embernek ez a kettôssége oly szemmel látható, hogy akadtak, akik arra következtettek belôle, hogy két lelkünk van. Egy egyszerű lény szerintük képtelen lenne ilyenfajta, ennyire hirtelen ingadozásokra a mértéktelen elbizakodottság és a legszörnyűbb levertség között. 418. Veszedelmes dolog túlságosan meggyôzni róla az embert, mennyire egyforma az állatokkal, ha egyúttal nem mutatunk rá nagyságára is. Ugyancsak veszedelmes az is, ha túl sokat hangoztatjuk nagyságát, de hallgatunk gyarlóságáról. Még ennél is veszedelmesebb, ha mindegyik felôl tudatlanságban hagyjuk. Az viszont nagyon a hasznára válik, ha mind a kettôre emlékeztetjük. Nem helyes, ha az ember azt hiszi magáról, hogy állat vagy angyal, és az sem, ha sem nagyságáról, sem alacsonyságáról nem vesz tudomást -- neki tudnia kell mindegyikrôl. 419. Nem fogom eltűrni, hogy nyugalmat leljen akár önmagában, akár másban, azért, hogy egyensúly és nyugalom nélkül... 420. Ha kérkedik, megalázom; ha megalázkodik, dicsérem; állandóan ellentmondok neki, amíg csak meg nem érti, hogy érthetetlen szörny. 421. Egyformán elítélem azokat, akik folyton dicsérik az embert, és azokat, akik folyton korholják ôket, meg azokat is, akik ehelyett a szórakozást választják; én csak azokkal tudok egyetérteni, akik sírván keresnek. 422. Jó dolog kimerülnünk, belefáradnunk az igazi jó hasztalan kutatásába, hogy aztán kinyújthassuk kezünket a megszabadító felé. 423. Ellentétek. Miután megmutattuk az ember gyarlóságát és nagyságát. -- Ismerje meg végre az ember igazi értékét. Szeresse magát, hiszen jóra képes természet lakozik benne; de azért ne szeresse egyúttal a benne rejlô gyarlóságokat is. Vesse meg önmagát azért, hogy ez a képessége elfásult; de emiatt mégse vesse meg magát e természetes képességét. Gyűlölje és szeresse magát, mert megvan benne az igazság megismerésének és a boldogságnak a képessége; de nincs benne sem állandó, sem kielégítô igazság. Szeretném hát rábírni az embert, hogy óhajtson ilyen igazságot lelni magának, hogy szenvedélyeitôl megszabadulva kész legyen követni abban, amiben megtalálja, jól tudván, mennyire elhomályosították szenvedélyei megismerôképességét; azt kívánom, gyűlölje meg magában buja természetét, amely egyedül irányítja tetteit, hogy ne vakítsa el, ha pedig már döntött, ne állítsa meg elhatározásában. 424. Mindezek a vallás megismerésében látszólag legnagyobb akadályt jelentô ellentétek vezettek el engem mindennél hamarabb az igaz vallásra. ======================================================================== VII. szakasz 425. Második rész. Arról, hogy a hitetlen nem tudja megismerni sem az igaziját, sem az igazságot. -- Minden ember boldogságra törekszik; ez alól senki sem kivétel; akármilyen különbözô eszközöket használjon, mind erre törekszik. A mindegyikben meglevô, csak éppen másként értelmezett vágytól hevítve száll hadba az egyik, marad otthon a másik. Az akarat a legcsekélyebb lépésre sem hajlandó más cél érdekében. Minden ember minden cselekedetének, még az öngyilkosjelöltekének is ez az egyetlen mozgatója. Ennek ellenére oly sok idô után se jutott el egyetlen hitetlen sem ehhez a célhoz, bár mindenki szüntelenül feléje tör. Mindenki csupa panasz: a fejedelmek és alattvalóik; a nemesek és a nemtelenek; az öregek és a fiatalok; az erôsek és a gyengék; a tudósok és a tudatlanok; az egészségesek és a betegek; minden országban és minden idôben, minden életkorban és minden társadalmi helyzetben. E hosszú, megszakítatlan és egyforma eredménnyel záruló próbának igazán meg kellene bennünket gyôznie arról, hogy képtelenek vagyunk saját erônkbôl eljutni a boldogsághoz; ám a példából nem sokat okulunk. A példa sohasem oly tökéletesen hasonló, hogy ne lenne benne valami roppant finom különbség; és mi éppen ettôl reméljük, hogy várakozásunkban ez alkalommal nem csalódunk ugyanúgy, mint legutóbb. És mivel a jelen sohasem elégít ki, a tapasztalat lépre csal bennünket, s a bajok sorozatán át elvezet bennünket a halálig, amely örök idôk óta minden tapasztalatnak a betetôzése. Mi egyebet harsog hát fülünkbe ez a mohóság és ez a tehetetlenség, mint azt, hogy valaha igazi boldogság lakozott az emberben, amelynek azonban már csak hűlt helye és puszta nyoma maradt meg benne, s ô hasztalan igyekszik kitölteni a környezô világ dolgaival, az elérhetetlentôl remélve az elérhetô megtagadta segítséget, holott egyiktôl sem kaphatja meg, mert a végtelen mély szakadékot csak valami végtelen és változhatatlan töltheti be, vagyis maga Isten? Egyedül ô az igazi jó az ember számára; s amióta elfordult tôle, különös módon nincsen semmi a természetben -- csillagok, égbolt, föld, elemek, növények, káposzta és póréhagyma, állatok, rovarok, borjak, kígyók, láz, pestis, háború, éhínség, kicsapongás, házasságtörés, vérfertôzés --, amit ne talált volna alkalmasnak rá, hogy helyettesítse számára Istent. Amióta elveszítette az igazi jót, mindent egyformán ilyennek vél, még önmaga elpusztítását is, jóllehet ez aztán tökéletesen ellenkezik Istennel, a józan ésszel és egyáltalán az egész természettel. Egyesek a hatalomban keresik, mások a ritkaságok gyűjtésében és a tudományok művelésében, megint mások a gyönyörök hajszolásában. Némelyek -- és valóban ôk közelítették meg a legjobban -- úgy gondolkoztak, hogy a minden ember vágyát jelentô egyetemes jó szükségképpen nem lehet olyan egyedi dolog, amely csupán egy embernek a birtoka, hiszen ha megoszlik mindenki között, akkor a másoknak jutott rész hiánya nagyobb bánatot okoz birtokosának, mint amennyi örömöt a neki maradó rész bírása. Megértették, hogy az igazi jó csak olyasmi lehet, amit mindenki egyszerre bírhat, hiányérzet és irigység nélkül, is senki sem veszíthet el akarata ellenére. Érvük az, hogy e vágy természetes az emberben, hiszen szükségképpen megvan mindenkiben, senki sem lehet meg nélküle, és ebbôl arra a következtetésre jutnak... 426. Miután elveszett valódi természete, minden természetévé válik; éppen úgy, mint ahogyan az igazi jó elveszte után minden azzá lesz számára. 427. Az ember nem tudja, hol a helye. Nyilvánvaló, hogy eltévedt, hogy lebukott, de képtelen újra meglelni igazi helyét, ezért most mindenütt szorongva és eredménytelenül keresi, áthatolhatatlan sötétségben. 428. Ha gyengeséget jelent is Isten bizonyítása a természetbôl, ne vessétek el miatta a Szentírást; ha pedig erô jele ezeknek az ellentmondásoknak a felismerése, tiszteljétek érte a Szentírást. 429. Az ember aljassága, odáig, hogy állatoknak szolgál, állatokat imád. 430. A P[ort]-R[oyal]-nak. (Miután megmagyaráztuk, miért érthetetlen.) -- Az ember nagysága és nyomorúsága tökéletesen nyilvánvaló, ezért logikus, hogy az igazi vallásnak arra kell bennünket tanítania, hogy az ember eredendôen nagy, és eredendôen gyarló. A vallásnak tehát magyarázatot kell adnia e meghökkentô ellentétekre. Hogy boldoggá tehesse az embert, be kell elôtte bizonyítania, hogy van Isten, és hogy kötelességünk ezt az Istent szeretni; egyetlen boldogságunk az, hogy benne élünk, egyetlen bajunk, hogy el vagyunk tôle szakítva; e vallásnak tudomásul kell vennie, hogy elménk elhomályosult, s emiatt nem tudjuk ôt megismerni és szeretni; és arra tanítania, hogy mivel kötelességünk Istent szeretni, de gonosz kívánságaink elfordítanak tôle, az ember merô igazságtalanság. Meg kell magyaráznia, miért ellenkezünk Istennel és a saját javunkkal. Meg kell tanítania bennünket e fogyatkozásaink orvosságaira s az orvosságok megszerzésének módjaira. Ennek alapján vizsgáljuk meg a világ minden vallását, hogy lássuk, van-e még vallás a keresztény valláson kívül, amelyik megfelel e feltételeknek. Fogadjuk el talán ilyennek a filozófusok tanítását, akik hol ezt, hol azt a bennünk megtalálható tulajdonságot jelölik meg legfôbb jóként? Ez volna az igazi jó? Találtak orvosságot bajainkra? Vajon azzal, hogy egy sorba helyeztek Istennel, kigyógyítottak bennünket elbizakodottságunkból? Vajon azok, akik állattá süllyesztettek bennünket, meg a mohamedánok, akik egyetlen jónak a földi gyönyöröket tették meg, még az örök életben is, adtak gyógyírt gonosz vágyainkra? Melyik vallás tanít hát meg bennünket rá, hogyan gyógyítsuk a gôgöt és a buja vágyakat? És, végezetül, melyik vallás tanít meg bennünket igazi javunkra, kötelességeinkre, a bennünket tôlük elfordító gyarlóságainkra, e gyarlóságok okára, gyógyulást hozó orvosságaikra és megszerzésük módjára? Az összes többi vallás képtelen volt rá. Lássuk hát, mire képes Isten Bölcsessége. ,,Ne várjatok -- mondja -- se igazságot, se vigasztalást az emberektôl. Én vagyok az igazság, aki teremtettelek benneteket, egyedül én tudom megmondani nektek, kik vagytok. De immár nem vagytok abban az állapototokban, amelyben megteremtettelek benneteket. Én szentnek, ártatlannak, tökéletesnek alkottam meg az embert: világossággal és értelemmel töltöttem meg; dicsôségem és csodálatos alkotásaim részesévé tettem. Az ember szeme abban az idôben látta is Isten dicsôségét. Nem vette körül vaksötét, szívét nem szomorította halandóságának tudata és roppant nyomorúsága. Ô azonban nem bírt elviselni ennyi dicsôséget, elbízta magát. Önmaga középpontja kívánt lenni, segítségemtôl függetlenné akart válni. Kivonta magát uralmam alól; és mivel velem egyenlônek hitte magát, mivel önmagában vágyott meglelni boldogságát, magára hagytam, fellázítottam ellene és ellenségévé tettem az alája rendelt teremtményeket; így aztán az ember ma hasonló az állatokhoz, oly távol került tôlem, hogy alig van valami zavaros tudása alkotójáról: annyira elhomályosodtak vagy összezavarodtak ismeretei! Az észtôl független, sôt gyakran rajta uralkodó érzékei gyönyörhajhászásba sodorták. A világon minden csak bajforrás a számára, vagy csábítja és uralkodik rajta, az egyik erejével igázza le, a másik meg kedvességével bűvöli el, s ez még szörnyűségesebb, még zsarnokibb rabságot jelent számára.'' ,,Íme, ilyen ma az ember állapota. Eredeti természetének boldogságából ôriz ugyan még valami tehetetlen ösztönt, de fojtogatja a vakság és gonosz vágyai okozta nyomorult sorsa, ez lett a második természete.'' ,,Az általam itt ismertetett kezdetek alapján immár megismerhetitek annak a rengeteg ellentmondásnak az okát, amelyek mindenki számára oly megdöbbentôk voltak, s oly különbözô felfogásokat alakítottak ki az emberek között. Vizsgáljátok meg most azt a sok nagyzási hóbortot és dicsôségrohamot, amelyeket a rengeteg nyomorúság sem képes elfojtani, és aztán döntsétek el, nem egy másik természetben kell-e az okának rejlenie.'' A P[ort]-R[oyal]nak holnapra (Prozopopea).[1] -- ,,Emberek, hiába keresitek nyomorúságaitokra magatokban a gyógyírt. Minden bölcsességtek csupán annak felismerésére képes, hogy nem önmagatokban lelitek meg az igazságot és a jót. A filozófusok megígérték nektek, de nem tudták teljesíteni ígéretüket. Nem tudják sem azt, hogy mi a ti igazi javatok, sem azt, hogy milyen a ti igazi állapototok. Hogyan adhattak volna orvosságot bajaitokra, hiszen nem is ismerték ôket? Fô betegségetek a gôg, melynek szavára hallgatva elvetitek Isten uralmát, s a gonosz kívánság, amely a földhöz köt benneteket; ôk meg egyebet sem tettek, mint hogy e két rossz valamelyikét dédelgették bennetek. Ha történetesen Istent jelölték meg célotokul, azt csak azért tették, hogy lovat adjanak kevélységetek alá: azt képzeltették veletek, hogy hozzá hasonlók és természeteteknél fogva egyformák vagytok vele. Akik pedig felismerték ennek az önhittségnek a hívságát, egy másik szakadékba taszítottak benneteket, azt adván értéstekre, hogy olyanok vagytok, mint az állatok, és arra ösztönöztek benneteket, hogy boldogságtokat az állatoknak osztályrészül jutott bujálkodásban keressétek. Ó, nem, nem ez a módja annak, hogy kigyógyuljatok bajaitokból, amelyeket ezek a bölcsek nem is ismertek. Egyedül én tudom veletek megértetni, kik vagytok...'' Ádám. Jézus Krisztus. Ha Istennel egyek vagytok, az a kegyelem, nem pedig a természet műve. És ha megaláztattok, büntetésbôl, nem pedig a természet parancsára történik. Ezért e kettôs képesség... Nem vagytok ugyanabban az állapotban, mint amikor Isten megteremtett benneteket. E két állapot nyitva áll elôttetek, lehetetlen, hogy fel ne ismerjétek ôket. Kövessétek figyelemmel indulataitokat, figyeljétek önmagatokat, gyôzôdjetek meg róla, nem fedezitek-e fel magatokban e két természet élô vonásait! Lehetséges, hogy ily rengeteg ellentmondás lakozzék egy egyszerű teremtményben? -- Megfoghatatlan. -- De azért mégis létezik minden, ami megfoghatatlan. A végtelen szám. A végessel egyenlô végtelen tér. -- Hihetetlen, hogy Isten egyesüljön velünk. -- Az ilyen megfontolás csak gyarlóságunk látásából születhet. De ha valóban ôszinte, akkor kövessétek a fonalát odáig, mint én, és ismerjétek el: igen, oly gyarlók vagyunk, hogy magunktól azt is képtelenek vagyunk megtudni, vajon az ô könyörületessége nem tehet-e bennünket ôhozzá méltóvá. Mert szeretném tudni, ez a magát ennyire gyengének tartó állat hogyan merészel jogot formálni hozzá, hogy felmérje Isten könyörületességét, s csak úgy, ötletszerűen szabjon neki határt. Éppoly kevéssé tudja, mi az Isten, mint ahogy azt sem tudja, ô maga micsoda; és ô, aki saját állapotát illetôen is teljes zavarban van, meri azt állítani, hogy Isten nem teheti ôt képessé a vele való kommunikációra. Szeretném azonban megkérdezni tôle, kíván-e tôle Isten mást is, mint azt, hogy megismervén szeresse ôt; és miért hiszi, hogy Isten nem teheti magát számára felismerhetôvé és szeretetére méltóvá, hiszen természeténél fogva képes szeretetre és megismerésre. Annyit tud kétségtelenül, hogy van, és hogy szeret valamit. Ha tehát a ráboruló sötétségben felfedez magának valamit, s a földi dolgok között talál magának valami szeretetet érdemlôt, akkor miért ne lenne képes megismerni és szeretni Istent is -- feltéve, ha az fellebbent neki valamit lényegébôl --abban az alakjában, amelyben kedve tartja megnyilatkozni elôttünk? Tehát kétségtelenül tűrhetetlen elbizakodottság rejlik az ilyenfajta okoskodásokban, még ha látszólag alázatosságra épülnek is, mert ez az alázatosság se nem ôszinte, se nem ésszerű, ha nem vezet bennünket annak bevallására, hogy magunktól nem tudhatván, kik vagyunk, ezt csak Istentôl tudhatjuk meg. ,,Nem várom el, hogy megfelelô érv nélkül higgyetek nekem, nem kívánlak erôszakkal megadásra kényszeríteni benneteket. De mindenrôl sem szándékozom magyarázatot adni nektek. Ezeknek az ellentmondásoknak összebékítésére szeretném azonban világosan, meggyôzô bizonyítékok segítségével feltárni elôttetek lényem néhány olyan isteni jegyét, amelyek meggyôznek benneteket róla, hogy mi vagyok, és cáfolhatatlan csodákkal és bizonyítékokkal alapozzák meg tekintélyemet; hogy aztán [habozás] nélkül higgyetek el mindent, amit nektek tanítok, valahányszor csupán annyi okot leltek elutasítására, hogy magatoktól képtelenek vagytok felismerni, igaz-e vagy sem.'' ,,Isten meg akarta váltani az embereket, hogy megnyissa az üdvösséghez vezetô utat azok számára, akik az üdvösséget keresték. De az emberek oly méltatlanná váltak rá, hogy Isten igazságosan cselekszik, ha egyesektôl megátalkodottságuk miatt megtagadja azt, amit másoknak megad könyörületességbôl, amely nekik nem jár. Ha akarta volna, a legmegátalkodottabbak nyakasságán is úrrá lehetett volna, csupán oly nyilvánvaló módon kellett volna megnyilatkoznia elôttük, hogy ne kételkedhessenek lényegének igazsága felôl, ahogyan majd az utolsó napon jelenik meg, olyan villámlás-mennydörgés, olyan világfelfordulás közepette, hogy a halottak feltámadnak, s a vakok is meglátják ôt.'' ,,Jóságban és szelídségben jövén el hozzánk, nem ilyennek akart mutatkozni; mivel oly sokan méltatlanná váltak kegyelmére, úgy határozott, meghagyja ôket a nem kívánt jótól való megfosztottságukban. Nem lett volna tehát helyes, hogy nyilvánvalóan isteni módon jelenjen meg, úgy, hogy tökéletesen meg tudjon gyôzni mindenkit; de az sem, hogy annyira rejtôzködve jöjjön, hogy azok se ismerhessék fel, akik ôszintén keresik. Ez utóbbiak számára tökéletesen felismerhetô akart lenni; ezért, nyíltan óhajtván megmutatkozni azoknak, akik tiszta szívbôl keresik ôt, és rejtve maradni azok számára, akik minden érzésükkel kerülik, azzal szab határt a róla szerezhetô bizonyságunknak, hogy az ôt keresôknek adott magáról látható jeleket, azoknak azonban nem, akik nem keresik. Elégséges a világosság azoknak, akiknek egyetlen óhajuk, hogy lássanak, és elégséges a homály azoknak, akik az ellenkezôre hajlanak.'' 431. Senki más nem ismerte fel, hogy a teremtmények legkiválóbbika az ember. Egyesek, akik helyesen látták meg kiválóságának valóságos voltát, alávalóságnak és hálátlanságnak minôsítették az embereknél oly természetes önbecsmérlést; mások viszont, akik helyesen ismerték fel, hogy valóban mennyire alantas lények vagyunk, nevetséges kevélységnek minôsítették az ember nagyságát hirdetô, ugyanúgy a természetünkbôl folyó felfogásokat. ,,Emeljétek fel szemeteket Istenhez, mondják az elsô felfogás hívei; lássátok azt, akire hasonlítotok, aki azért teremtett benneteket, hogy ôt imádjátok. Olyanná válhattok, mint ô; a bölcsesség felemel benneteket hozzá, ha követni akarjátok.'' ,,Emeljétek fel a fejeteket, szabad emberek'' -- így Epiktétosz. [Diss., I. XVIII., 20.] A másik felfogás hívei viszont erre tanítanak bennünket: ,,Fordítsátok tekinteteteket a föld felé, ti hitvány férgek, és nézzétek az állatokat, mert azoknak vagytok társai.'' Mivé lesz hát az ember? Istenhez vagy az állatokhoz hasonlatos? Micsoda szörnyű távolság! Mik leszünk hát? Van-e, aki mindebbôl nem érti meg, hogy az ember eltévedt, lebukott helyérôl, s most szorongva keresi, de többé már nem lelheti meg? És ki mutatja meg neki az irányt? Erre az emberi nem legnagyobbjai sem voltak képesek. 432. A pürrhonizmusnak van igaza. Mert végül is Jézus Krisztus elôtt az emberek nem tudták, hányadán állanak önmagukkal, nagyok-e vagy kicsinyek. Azok sem tudtak többet, akik vagy az egyiket, vagy a másikat bizonygatták, s megalapozatlanul, vaktában követték sejtéseiket; sôt, állandóan ide-oda csapongtak, hol az egyiket, hol a másikat zárva ki e két lehetôség közül. Quod ergo ignorantes quaeritis, religio annuntiat vobis.[2] 433. Miután teljes egészében megértettük az emberi természetet. -- Csak akkor lehet igaz egy vallás, ha megismerte az emberi természetet. Ha felismerte nagyságát és kicsinységét, és magyarázatot adott az egyikre is, a másikra is. De melyik ismerte meg, ha nem a keresztény vallás? 434. A kételkedôk legfôbb érvei -- a kisebbeket most elhanyagolom -- a következôk: e princípiumok igazságáról semmiféle bizonyosságunk sincsen a hiten és a kinyilatkoztatáson kívül, csak az, hogy természettôl belénk oltottnak érezzük ôket. Márpedig velünk születettségüknek ez az érzése nem meggyôzô bizonyítéka igazságuknak, mivel a hiten kívül nem lévén róla bizonyságunk, vajon az embert egy jó Isten vagy egy gonosz szellem, vagy pedig valami véletlen teremtette-e, eredetünktôl függôen kétséges, igazak-e vagy hamisak, avagy bizonytalanok ezek a princípiumok. További érvük az, hogy csupán hit kérdése annak a bizonyossága is, vajon ébren van-e vagy alszik az ember, hiszen alvás közben is szilárdan meg vagyunk róla gyôzôdve, hogy ébren vagyunk; tereket, alakokat, mozgásokat vélünk látni; érezzük, sôt mérjük az idô múlását; egyszóval úgy viselkedünk, mintha ébren volnánk; olyannyira, hogy az élet fele alvással telvén el, miközben, saját bevallásunk szerint, bármit gondoljunk is, fogalmunk sincsen róla, mi az igaz, hiszen ilyenkor minden, amit érezünk, érzéki csalódás, ki tudja, vajon az életnek az a másik fele, amelyben azt hisszük, hogy ébren vagyunk, nem az elôbbitôl alig valamicskét különbözô álom-e, amelybôl akkor ébredünk fel, amikor azt hisszük, hogy alszunk? <És ki kételkednék benne, hogy ha többen együtt álmodnánk, s a véletlen folytán mindnyájan egyformát, ami elég gyakran elôfordul, ezzel szemben ébrenlétünk idején egyedül lennénk, nem hinnénk-e azt, hogy az ellenkezôje az igaz? Végezetül, minthogy gyakran álmodjuk azt, hogy álmodunk, álmot álomra halmozva, nem lehetséges-e, hogy az élet ébernek vélt fele maga is csupán álom, amelyre ráoltódnak a többiek, s amelybôl halálunk pillanatában ébredünk fel, miközben éppoly kevéssé vagyunk az igaz és a jó lényegének birtokában, mint a természetes álom idején; mert a különféle, bennünket mozgató eszmék is talán csak illúziók, hasonlóan az alvás közben múló idôhöz és az üres álomképekhez?> Íme a két felfogás fô érvei. A kisebbeket, amilyenek a pürrhonisták érvelései a szokás, a nevelés, az erkölcsök, a hazai környezet s a többi hasonló ránk gyakorolt hatásával kapcsolatban, itt most mellôzöm. Ezeket pehelyként fújják el a pürrhonisták, jóllehet az átlagemberek legtöbbje, aki kizárólag e hiú alapokra építi ellentmondást nem tűrô véleményeit, vakon hisz bennük. Aki errôl nincs eléggé meggyôzôdve, vessen egy pillantást könyveikbe, s azonnal, sôt, talán túlságosan is meg lesz gyôzve. Megállok ellenben a dogmatisták egyetlen erôs érvénél, amely szerint jóhiszeműen és ôszintén nem kételkedhetünk a velünk született igazságokban. Ez ellen a pürrhonisták minden bôvebb fejtegetés nélkül eredetünk bizonytalanságára hivatkoznak, mint ami egyúttal természetünk bizonytalanságát is tételezi; s erre a dogmatikusok, mióta világ a világ, még nem tudtak feleletet adni. Áll tehát a háború az emberek között, s ebben a küzdelemben mindenkinek állást kell foglalnia, mégpedig szükségszerűen vagy a kételkedôk, vagy a dogmatikusok oldalán. Mert aki azt hiszi magáról, hogy semleges marad, par excellence kételkedô lesz; cinkosságuk lényege éppen ez a semlegesség: aki nincs ellenük, az félreérthetetlenül mellettük van (és ebben mutatkozik meg a fölényük). Nem állnak ki maguk mellett; semlegesek, közömbösek, minden felôl -- magukat sem kivéve -- bizonytalanságban vannak. Mit cselekedjen hát az ember ebben a helyzetben? Kételkedjen mindenben? Kételkedjen benne, ébren van-e, csipkedik-e, égetik-e? Kételkedjék abban is, hogy kételkedik-e? Abban is, hogy van-e? Idáig nem juthat el az ember; és tényként állítom, hogy valóságos, tökéletes pürrhonista még nem volt e világon. A természet segítségére siet a tehetetlen észnek, és nem engedi, hogy idáig menjen esztelenségében. Mondjuk hát akkor az ellenkezôjét, azt, hogy bizonyosan birtokában vagyunk az igazságnak, holott ha csak egy kicsit is firtatjuk, máris kiderül, nincs rá semmi jogcímünk, és ezt kénytelenek is vagyunk bevallani? Miféle szörnylény hát az ember? Micsoda eddig nem volt teremtmény, szörnyeteg, zűrzavar, micsoda ellentmondás, a természet milyen csodája? Mindenek bírája és ostoba földi féreg; az igazság letéteményese és a bizonytalanság, a tévedés kloákája; a mindenség dicsôsége és ugyanakkor hulladéka. Ki bogozza ki ezt az összevisszaságot? A természet elhallgattatja a kételkedôket, az ész pedig a dogmatikusokat. Mik lesztek hát, ti emberek, akik természetes eszetekkel igyekeztek megismerni valóságos állapototokat? Nem kerülhetitek el, hogy e két merev felfogás valamelyikét válasszátok, de kitartani sem tudtok egyik mellett sem. Ismerd hát meg, kevély ember, milyen paradoxon vagy önmagad szemében. Alázkodj meg, tehetetlen ész; hallgass el, elbutult természet; tanuld meg, hogy az ember végtelenül több mint ember, és halld uradtól igazi állapotodat, amelyrôl sejtelmed sincsen. Hallgasd, mit mond Istened. Mert, végül is, ha az ember soha nem esett volna bűnbe, most ártatlanságában nyugodtan élvezné az igazságot és a boldogságot; ha pedig eleve romlott lett volna, akkor meg fogalma sem lenne sem az igazságról, sem a boldogságról. Ám szerencsétlenségünkre -- amit csak fokoz az, hogy állapotunkból nem hiányzik teljesen a nagyság -- van bizonyos sejtelmünk a boldogságról, de képtelenek vagyunk elérni; érzéseinkben él valami kép az igazságról, de birtokunk csak a hazugság, egyaránt képtelenek vagyunk arra is, hogy fogalmunk se legyen róla, és arra is, hogy tévedhetetlenül ismerjük, bizonyságául annak, hogy egykori tökéletességünk csúcsáról szerencsétlenségünkre a mélybe hullottunk. Mindazonáltal meglepô, hogy a bűnnek apáról fiúra való szállása, e számunkra legmegfoghatatlanabb titok, olyasvalami, ami nélkül semmi tudásunk sem lehet önmagukról! Kétségtelen ugyanis, hogy semmi sem botránkoztatja meg jobban értelmünket, mint az az állítás, hogy az elsô ember bűne vétkessé tette a többit is, holott azok nyilvánvalóan nem lehetnek benne részesek, hiszen oly távol kerültek már e forrástól. A bűnnek ezt a továbbáramlását nemcsak lehetetlennek, hanem egyenesen roppant igazságtalannak érezzük; mert mi ellentétesebb gyarló igazságérzetünkkel, mint örök kárhozatra ítélni az akaratát irányítani képtelen gyermeket olyan bűnért, amelyben szemmel láthatóan alig lehetett része, hiszen hatezer esztendôvel az ô születése elôtt követték el? Úgy bizony, nincs ennél kegyetlenebb, meghökkentôbb tanítás; és mégis, e minden titkok legmegfoghatatlanabbika nélkül érthetetlenek vagyunk önmagunk számára. Állapotunk bonyolultságának minden kibogozhatatlan szála ebbe a kifürkészhetetlen mélységbe vezet; annyira, hogy az ember felfoghatatlanabb e titok nélkül, mint amilyen felfoghatatlan maga e titok az emberi agy számára. 435. Ez isteni eredetű tudás nélkül mit is tehettek egyebet az emberek, mint hogy vagy felmagasztalták magukat, az elmúlt nagyságukról lelkükben még élô sejtésekre hallgatva, vagy pedig jelen gyarlóságukat látva elveszítették önbecsülésüket? Mert nem látták a teljes igazságot, s így nem voltak képesek eljutni a tökéletes erényhez. Egyesek romlatlannak, mások jóvátehetetlenül romlottnak vélték a természetet, és ezért óhatatlanul vagy a kevélységet, vagy a tunya beletörôdést választották, minden bűnök e két forrását; mert csak két út van számukra: vagy a bűn karjaiba vetik magukat gyáva megadásból, vagy a gôg segítségével szabadulnak meg tôle. Akik ismerték az ember kiválóságát, azoknak nem volt fogalmuk romlottságáról; ezért elkerülték ugyan a tunyaságot, de közben a kevélység bűnébe estek; ha pedig felismerték természetük gyarlóságát, méltóságáról nem vettek tudomást: így ezek el tudták ugyan kerülni a hiúság bűnét, de csak úgy, hogy a kétségbeesés karjaiba vetették magukat. Ebbôl származnak a különbözô sztoikus és epikureus szekták; a dogmatikusok meg az akadémikusok szektái stb. Csupán a keresztény vallás volt képes gyógyírt hozni e két bűnre, de nem úgy, hogy a földi bölcsesség módján az egyiket a másikkal űzte el, hanem úgy, hogy az evangélium egyszerű igazságával mind a kettôt elűzte. Mert ez a vallás azt tanítja az igazaknak, akiket egészen az istenségben való részesülésig magasztosít, hogy még e nagyszerű állapotukban is magukban hordják minden romlás kútfejét, amely egész iletükre hajlamossá teszi ôket a tévedésre, a nyomorúságra, a halálra, a bűnre; a legistentelenebbeknek pedig hangos szóval adja tudtukra, hogy még ôk is elnyerhetik Megváltójuk kegyelmét. Ily módon rettegést keltve azokban, akiket igazol, és vigasztalva azokat, akiket elítél, oly pontosan adagolva keveri a félelmet a reménységgel a kegyelemre és a bűnre való, mindenkiben egyaránt meglevô képesség segítségével, hogy egyrészt mérhetetlenül jobban megaláz, mint ahogyan azt az ész a maga erejébôl tenni tudná, anélkül azonban, hogy egyúttal kétségbeesésbe taszítana; másrészt végtelenül magasabbra emel, mint a természetünkben rejlô kevélység, de anélkül, hogy felfuvalkodottá tenne. Ezzel világosan megmutatja, hogy kizárólag az ô feladata az emberek tanítása és megjavítása, mivel egyedül ô ment minden tévedéstôl és bűntôl. Ki tagadhatja hát meg ettôl az égi bölcsességtôl a hitet és imádatot? Mert nem világosabb-e a napnál is, hogy érezzük: kitörölhetetlen jeleket hagyott bennünk kiválóságunk? És nem ugyanilyen igaz-e, hogy minden pillanatban tapasztaljuk siralmas sorsunk következményeit? Hatalmas hangjával, melyet lehetetlen meg nem hallanunk, mi egyebet harsog fülünkbe ez a káosz és ez a szörnyűséges összevisszaság, mint e kétféle állapot valóságát? 436. Gyarlóság. -- Az embereknek minden gondjuk a jó megszerzése; de semmi jogcímük nem lehet annak bizonyítására, hogy igazság szerint bírják, mert csak emberi képzelôtehetséggel rendelkeznek, és erejük sincsen hozzá, hogy biztonságban megôrizzék. Ugyanez a helyzet a tudománnyal is, mert elég a betegség, hogy megfossza ôket tôle. Igazságra, jóra egyformán képtelenek vagyunk. 437. Óhajtjuk az igazságot, de magunkban csak bizonytalanságot találunk. Hajszoljuk a boldogságot, de csak nyomorúságot és halált lelünk. Képtelenek vagyunk rá, hogy ne kívánjuk az igazságot és a boldogságot, de bizonyosságra és boldogságra egyaránt képtelenek vagyunk. Ez a vágy részint azért él bennünk, hogy bűnhôdjünk általa, részint azért, hogy érezzük, honnan buktunk alá. 438. Ha az ember nem Istenért van, akkor miért csak Istenben boldog? Ha pedig Istenért, miért ellenkezik vele annyira? 439. A megromlott természet. -- Az ember nem eszének engedelmeskedve cselekszik, pedig az a lényege. 440. Az értelem megromlása mutatkozik meg a különbözô és badar szokásokban. El kellett jönnie az igazságnak, hogy az ember többé ne éljen önmagában. 441. Bevallom, mihelyt elém tárja a keresztény vallás azt az alaptételét, hogy az emberek természete bűnre hajlóvá lett, és elfordult Istentôl, ezzel egyúttal felnyitja a szememet, hogy mindenütt ennek az igazságnak a jegyeit lássam; mert a természet mindenütt, az emberben és az emberen kívül, arra utal, hogy elveszítettük Istent, és megromlott a természetünk. 442. Az ember igazi természete, az igazi jó, az igazi erény és az igazi vallás olyan dolgok, amelyeknek ismerete elválaszthatatlan egymástól. 443. Nagyság, nyomorúság. -- Minél több bennünk a bölcsesség, annál több nagyságot és gyarlóságot fedezünk fel az emberben. A közönséges halandók -- és azok, akik a legmagasabbra emelkedtek: a filozófusok; ôk bámulat tárgyai a közönséges emberek számára --, a keresztények bámulat tárgyai a filozófusok számára. Ki csodálkozik tehát, ha azt látja, hogy a vallás csupán alapjaiban ismeri azt, amit az ember annál jobban megismer, minél nagyobb benne a bölcsesség? 444. Amit az emberek legnagyobb bölcsességük segítségével tudtak megismerni, azt ez a vallás a gyermekeinek tanította. 445. Az eredendô bűn esztelenségnek látszik az emberek szemében, de ilyenként is tárják elébe. Ne vessék hát szememre, hogy nincs ésszerűség ebben a tanban, hiszen magam is ésszerűtlennek mondom. Ám ez az ésszerűtlenség bölcsebb az emberek minden bölcsességénél, sapientius est hominibus.[9] Mert ha nem így volna, minek mondhatnánk az embert? Egész állapota ezen a felfoghatatlan valamin fordul meg. És hogyan fedezte volna fel értelmével, hiszen ésszerűtlen, a maga útján értelme nemhogy rájönne, de még akkor is visszahôköl elôtte, amikor elébe tárják? 446. Az eredendô bűnrôl. Bôséges hagyománya a zsidók szerint. A Genezis kifejezésérôl, VIII. Az ember szívének gondolatja gonosz az ô ifjúságától fogva. [21] R. Móse Haddarsan:[10] Ez a gonosz kovász[11] teremtése pillanatától benne van az ember szívében. Masszechet Szukka:[12] E gonosz kovásznak hét neve van az írásban: rossznak, fitymának, tisztátalannak, ellenségnek, botránynak, szívtelenségnek, jeges szélnek neveztetik; ez mind az ember szívében rejtôzô, oda beevôdött gonoszságot jelenti. Midrás Tillim[13] ugyanazt mondja, továbbá hogy Isten az ember jó természetét megszabadítja a rossztól. Ez a gonoszság nap mint nap megújul az ember ellen, ahogyan azt a XXXVII. Zsoltár mondja: ,,Leselkedik a gonosz az igazra, és halálra keresi azt; de az Úr nem hagyja azt annak kezében...'' Ez a gonoszság kísérti az embert a földön, és vádaskodik ellene a másvilágon. Mindez megvan a Talmudban. Midrás Tillim így ír a IV. zsoltárról -- ,,Haragudjatok, de ne vétkezzetek'' --: Haragudjatok és rettentsétek meg gonosz vágyakozástokat, és az nem visz benneteket bűnbe. A XXXVI. zsoltárról - - ,,A gonosznak hamissága felôl így gondolkozom szívemben: nincs ô elôtte isten-félelem'' -- pedig: az emberrel veleszületett gonoszság mondat ilyet az istentelennel. Midrás el Kohelet.[14] ,,Jobb a szűkölködô, de bölcs gyermek a vén és bolond királynál, a ki nem szenvedi el az intést többé'' [Préd. IV., 13.]. A gyermek az ember erénye, a király az ember gonoszsága. Királynak nevezi, mert minden tagunk neki engedelmeskedik, és vénnek, mert gyermekkorunktól vénségünkig ott van szívünkben; bolondnak pedig azért, mert az embert a [kárhozat] útjára vezeti, amelyet nem vesz észre. Ugyanez áll Midrás Tillinben is. Beresit Rabba[15] a XXXV. zsoltárról -- ,,Minden tetemem ezt mondja majd: Kicsoda olyan, mint te, Uram?! A ki megszabadítod a nyomorultat a nála erôsebbtôl...'' --: És van-e erôsebb, mint a gonosz kovász? -- A XXV. példabeszédrôl -- ,,Ha éhezik, a ki téged gyűlöl: adj enni néki kenyeret'' --: azaz ha a gonosz kovász éhezik, adj néki a bölcsesség kenyerébôl, amelyet a IX. Péld. említ; ha pedig szomjúhozik, adj néki abból a vízbôl, amelyrôl Ésaiás szól könyve 55. fejezetében. Midrás Tillim ugyanezt mondja: részint hogy a Szentírás ezen a helyen ellenségünkön a gonosz kovászt érti: részint hogy e kenyeret és e vizet [adván néki], parazsat teszünk fejére. Midrás el Kohelet a Prédikátor könyvének. IX. fejezetérôl, amely így szól: ,,Egy hatalmas király körülvett egy kicsiny várost'' [16]. Ez a nagy király a gonosz kovász, a nagy ostromgépek, amelyekkel körülveszi a várost, a kísértések; és találtatott egy bölcs és szegény ember, aki a várost megszabadította, vagyis az erény. A XLI. zsoltárról: ,,Boldog, a ki a nyomorultra gondol.'' A LXXVIII. zsoltártól -- ,,...olyanok mint az ellebbenô szél, a mely nem tér vissza''; ebbôl egyesek helytelen következtetéseket vontak le a lélek halhatatlansága ellen; értelme azonban az, hogy ez a szél a gonosz kovász, amely az embert haláláig elkíséri, de nem tér vissza a feltámadáskor. A CIII. zsoltárról ugyanúgy. És a XVI. zsoltárról is. 447. Azt kell-e mondanunk, az emberek ismerték az eredendô bűnt, mert azt állították, hogy az igazságosság földi eredetű? -- Nemo ante obitum beatus est;[16] vagyis tudták, hogy az örök és lényegi boldogság a halállal kezdôdik? 448. [Miton] jól látja, hogy-a természet megromlott, és hogy az emberek nem vállalják az erényes életet; azt azonban nem tudja, miért nem képesek magasabbra szállni. 449. Rend. A bűnre hajló természetrôl mondottak után ez következzék: ,,Helyes, hogy mindazok ismerik, akik ebben az állapotban élnek; azok is, akik jól érzik benne magukat, és azok is, akik nem lelik benne kedvüket; de nem helyes, hogy mindnyájan látják a megváltást.'' 450. Ha nem ismerjük el, hogy telve vagyunk kevélységgel, nagyravágyással, érzékiséggel, gyarlósággal, nyomorúsággal és igazságtalansággal, nagyon vakok vagyunk. Ha pedig valaki felismeri ugyan, de mégsem óhajt megszabadulni tôle, mit mondhatunk az ilyen emberrôl...? Mi egyebet érezhetünk tehát e vallással szemben, amelyik ilyen jól ismeri az emberek gyengeségeit, mint tiszteletet, és nem kell-e vágyakoznunk annak a vallásnak az igazságára, amelyik ily kívánatos orvosságokat ígér e gyengeségek ellen? 451. Minden ember természeténél fogva gyűlöli a másikat. A gonosz vágyat a lehetôséghez képest a közjó szolgálatába állították; de ez csak színjáték, az emberbaráti szeretet hazug mása; mert alapjában véve semmi egyéb, mint gyűlölet. 452. A szerencsétleneken való szánakozás nem ellentétes a gonosz vággyal. Ellenkezôleg: nagyon örülünk, hogy így tehetünk bizonyságot baráti érzésünkrôl, s ezzel anélkül kerülünk jószívűség hírébe, hogy bármit is adnánk. 453. A gonosz vágyra csodálatos rendészeti, erkölcsi és törvénykezési szabályokat építettek; pedig alapjában véve az embernek e becstelen alaptermészete, ez a figmentum malum[17] csak el van rejtve, de nem szűnt meg. 454. Igazságtalanság. -- Nem leltek olyan módot gonosz vágyaik kielégítésére, hogy ne ártsanak vele másoknak. 455. Az én gyűlöletes: ön, Miton, elrejti ugyan, de ezzel még nem tünteti el; tehát továbbra is gyűlöletes. -- Egyáltalában nem, mert ha lekötelezô módon viselkedünk mindenkivel szemben, ahogy azt mi tesszük, akkor senkinek sincsen rá oka, hogy gyűlöljön bennünket. -- Ez igaz, de csak akkor, ha az énben csupán a miatta bennünket érô kellemetlenséget gyűlölnénk. Ám ha azért gyűlölöm, mert igazságtalan, mert a világ közepének képzeli magát, akkor mindig gyűlölni fogom. Egyszóval az énnek két tulajdonsága van: önmagában igazságtalan, mert magát képzeli a világ középpontjának; mások számára kellemetlen, mert szolgáivá akarja ôket tenni: ugyanis minden én ellensége a többinek, zsarnokuk szeretne lenni. Maga megszünteti a kellemetlenségét, de nem az igazságtalanságát; ezért nem is szeretteti meg azokkal, akik igazságtalansága miatt gyűlölik; csak az igazságtalanokkal szeretteti meg, akik immár nem látják benne ellenségüket, így aztán ön továbbra is igazságtalan, és csak az igazságtalanoknak tetszhet. 456. Micsoda rendellenessége ítélôképességünknek, hogy nem akad ember, aki ne helyezné magát mindenki más fölé, akinek ne lenne kedvesebb saját java, boldogsága és élete megmaradása, mint mindenki másé! 457. Önmagának mindenki a teljesség, mert ha meghal, számára a minden halt meg. Ezért hiszi mindenki azt, hogy mindenkinek ô a mindene. Ne saját magunk, hanem önmaga szerint ítéljünk a természetrôl. 458. ,,Mert mindaz ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése...: libido sentiendi, libido sciendi, libido dominandi.''[18] Szerencsétlen ez az átkozott föld, ahelyett hogy öntözné, lángba borítja e három tűzfolyam! Boldogok, akiket árjuk nem nyel el, nem sodor magával, hanem rendületlenül, szilárdan meg tudnak benne maradni; nem állva, hanem alacsony és biztos helyen ülve, s e helyzetükbôl nem kelnek fel pirkadat elôtt, amikor, békességben kipihenvén magukat, odanyújtják kezüket annak, aki majd felemeli ôket, hogy egyenesen és szilárdan odaállhassanak a szent Jeruzsálem csarnokába, ahol a kevélység immár nem törhet rájuk, nem gyôzedelmeskedhet rajtuk; és közben könnyeiket hullatják, de nem a zúgó ár tovasodorta, múlandó dolgok miatt, hanem kedves hazájukra, a mennyei Jeruzsálemre emlékezvén, melynek képe egyetlen pillanatra sem tűnik el lelkükbôl számkivetettségük hosszú ideje alatt. 459. Babilon vizei tovaszaladnak, aláhullanak, és magukkal sodornak bennünket. Ó, szent Sión, ahol minden állandó, és ahol semmi sem enyész el! A folyóvizekre rá kell ülni, nem a mélyükbe szállni, vagy beléjük merülni, hanem fölöttük maradni; nem állni, ülni: hogy alázatosak legyünk ülvén, és biztonságban érezzük magunkat, fölöttük lévén. De Jeruzsálem csarnokai alatt állni fogunk. Nézzük meg jól, állandó-e jelen gyönyörűségünk, avagy eltűnik; ha tovasuhan, akkor olyan, mint Babilon vizei. 460. A test kívánsága, a szemek kívánsága, a kevélység stb. A dolgok rendje három: a test, a szellem, az akarat. A test megszállottai a gazdagok, a királyok: testük foglalkoztatja ôket. A kíváncsiak és a tudósok: a szellemmel vannak elfoglalva. A bölcsek az igazságosságot kutatják. Mindenen Istennek kell uralkodnia, és mindennek ôhozzá kell viszonyulnia. A test dolgaiban kizárólag a kívánság uralkodik; a szellemiekben tisztán a kíváncsiság; a bölcsességben igazában a kevélység. Nem mintha valaki nem lehetne büszke javaira vagy tudására, de nem ez a kevélység igazi területe; mert ha elismerjük is valakirôl, hogy tudós, azért mégis meggyôzhetjük róla, hogy helytelenül cselekszik, ha büszke. A büszkeség tulajdonképpeni területe a bölcsesség: mert nem ismerhetjük el valakirôl, hogy bölccsé vált, de mégis helytelen, hogy büszke rá; ez így igazságos. Ezért egyedül Isten tehet valakit bölccsé; tehát: Qui gloriatur, in Domino glorietur.[19] 461. A három kívánság három egymástól szigorúan elkülönülô felfogást szült, s a filozófusok csupán e három kívánság valamelyikét követték. 462. Az igazi jó keresése. -- A közönséges halandó a vagyonba és a világi dolgokba helyezi, vagy legalábbis a szórakozásban keresi boldogságát. A filozófusok mindennek a hívságos voltát bebizonyították, és ott keresték, ahol éppen tudták. 463. [Azok ellen a filozófusok ellen, akik hisznek Istenben, de Jézus Krisztus nélkül.] Filozófusok. -- Azt hiszik, egyedül Isten méltó rá, hogy szeressük és csodáljuk, de azt kívánták, hogy szeressék és csodálják ôket az emberek; és nem veszik észre a maguk romlottságát. Ha úgy érzik, szívük tele van Isten szeretetének és imádatának érzésével, s ha ebben lelik fô örömüket, helyes: tartsák magukat jónak. De ha ez ellenükre van, ha csupán az a vágyuk, hogy elnyerjék az emberek megbecsülését, s úgy akarnak tökéletesek lenni, hogy erôszakot ugyan nem alkalmaznak, de meggyôzéssel elérik az embereknél, hogy egyetlen boldogságukat abban leljék, ha ôket szeretik, akkor én azt mondom, az ilyen tökéletesség szörnyűséges valami. Hogyhogy? Megismerték Istent, de mégsem az az egyetlen vágyuk, hogy az emberek Ôt szeressék, hanem hogy beérjék ôvelük! Az emberek önként választott boldogságának a tárgya kívántak lenni! 464. Filozófusok. -- Csupa olyan dologgal vagyunk telve, amelyek a külsô világ felé fordítanak bennünket. Ösztönünk azt súgja, hogy boldogságunkat magunkon kívül kell keresnünk. Szenvedélyeink még akkor is sürgetôn a külvilág felé irányítanak bennünket, ha történetesen a tárgyak nem ingerelnék. De a világ tárgyai maguktól csábítanak és hívnak bennünket, még akkor is, ha nem gondolunk rájuk. Ezért hiába is tanácsolják a filozófusok: ,,Vonuljatok magatokba, ott lelitek meg boldogságtokat''; nem hiszünk nekik, és azok a legtudatlanabbak és a legostobábbak, akik mégis hisznek nekik. 465. A sztoikusok így beszélnek: ,,Vonuljatok magatokba; ott lelitek meg nyugalmatokat.'' És ez nem igaz. Mások így szólnak hozzánk: ,,Lépjetek ki magatokból: keressétek a boldogságot a szórakozásban.'' És ez sem igaz. Jönnek a betegségek. A boldogság sem rajtunk kívül, sem bennünk nincsen; Istenben van, egyszerre kívülünk és bennünk. 466. Még ha tökéletesen jól látta volna is a helyes utat, Epiktétosz így szól az emberekhez: ,,Helytelen úton jártok''; megmutatja ugyan, hogy a helyes út más, de nem vezet el hozzá. Ez az út pedig Isten akaratának a követése; erre egyedül Jézus Krisztus vezet el: Via, veritas.[20] Magának Zénónnak[21] a bűnei. 467. A hatások oka. -- Epiktétosz. Akik ezt mondják: ,,Önnek fáj a feje,'' ami nem azonos. Az egészség tekintetében meg vagyunk nyugodva, az igazságosságot illetôen azonban nem; és valóban, az övé sületlenség volt. Ennek ellenére mégis bizonyító erejűnek vélte, amikor ezt mondta: ,,Vagy hatalmunkban áll, vagy nem.'' Azt azonban nem vette észre, hogy nem áll hatalmunkban szívünk szabályozása, és tévedett, amikor erre abból következtetett, hogy vannak keresztények. 468. Egyetlen más vallás sem tanácsolja, hogy gyűlöljük önmagunkat. Egyetlen más vallás sem tetszhetik tehát azoknak, akik gyűlölik magukat, és egy valóban szeretetet érdemlô lényt keresnek. És ezek azonnal el is fogadnák, még ha sohasem hallottak volna is egy közéjük leszállt Isten vallásáról. 469. Érzem, lehetséges, hogy nem lettem volna, mert az én a gondolkodásomból áll; ezért én, aki gondolkodom, sohasem lettem volna, ha anyámat születésem elôtt megölik; tehát nem vagyok szükséges létezô. Örök életű sem vagyok, és végtelen sem; azt azonban jól látom, hogy a természetben létezik egy szükséges, örökkévaló és végtelen lény. 470. ,,Ha láttam volna egy csodát, mondják egyesek, akkor megtérnék.'' De hogyan állíthatják, hogy olyasmit cselekednének, amirôl nincs ismeretük? Azt hiszik, hogy ez a megtérés olyasféle imádása Istennek, mint valami vele való érintkezés vagy társalgás, ahogyan azt elképzelik. Holott az igazi megtérés megsemmisülés ez elôtt az egyetemes lény elôtt, akit annyiszor megbántottunk, és akinek jogában állna elveszítenie bennünket bármely órában; annak a felismerése, hogy nélküle semmire sem vagyunk képesek, hogy csak elutasítást érdemeltünk tôle. Annak a felismerése, hogy legyôzhetetlen ellentét van Isten és közöttünk, s ezért közbenjáró nélkül nincs mód vele érintkeznünk. 471. Nem helyes dolog, hogy ragaszkodjanak hozzám, még ha örömmel és kényszer nélkül cselekszik is. Megcsalnám azokat, akikben ilyen vágyat ébresztenék, hiszen én senkinek sem vagyok a célja, és nincs rá módom, hogy bárkit boldoggá tegyek. Nem halhatok-e meg minden pillanatban? Márpedig akkor ragaszkodásuk tárgya is meg fog halni. Tehát ugyanúgy, mint ahogyan bűnös dolog lenne részemrôl, ha hazugságot akarnék elhitetni, akármilyen gyengéden próbálnám elfogadtatni, s bármilyen örömest hinnék is el, és ha ezzel örömet okoznának is nekem, bűnös vagyok akkor is, amikor megszerettetem magamat. És ha arra csábítom az embereket, hogy hozzám kötôdjenek, kötelességem figyelmeztetni mindenkit, akik készek lennének belemenni a hazugságba, hogy ne vegyék készpénznek; még ha elônyöm származnék is belôle; ugyanúgy arra is, hogy ne kössék magukat hozzám; mert életük egyetlen célja, egyetlen gondjuk csak az lehet, hogy kedvesek legyenek Istennek, vagy ôt keressék. 472. Az önzô akarat sohasem nyer kielégülést, hiába lenne képes mindenre, amit akar; de mihelyt lemond róla, azonnal kielégülést talál az ember. Nélküle nem lehetünk elégedetlenek; általa nem elégülhetünk ki. 473. Képzeljünk el egy olyan testet, amely csupa gondolkodó tag. 474. Tagok. Kezdjük ezen. -- Ahhoz, hogy rendet teremtsünk a magunk iránt kötelezô szeretetünkben, képzeljünk el egy olyan testet, amelyik csupa gondolkodó tag, hiszen mi magunk is az egész tagjai vagyunk, és aztán gondolkozzunk el rajta, hogyan kellene szeretnie önmagát minden tagnak stb... 475. Ha a lábaknak és a kezeknek külön akaratuk volna, sohasem járnának rendben, hacsak nem rendelnék alá ezt a külön akaratot a testet kormányzó fô akaratnak. Enélkül összevisszaságban és bajban vannak; ellenben ha csak a test javát akarják, önmaguknak cselekszenek vele jót. 476. Csak Istent kell szeretnünk, csak magunkat kell gyűlölnünk. Ha a láb mindvégig nem tudta volna, hogy a test része, hogy van egy test, amelytôl függ, s aztán csak önmagát ismerve és szeretve egyszerre rádöbbent volna, hogy egy testhez tartozik, tôle függ, mennyire bánkódnék, mennyire szégyellné addigi életét, hogy haszontalan volt annak a testnek, amelyik életet öntött belé, amelyik a megsemmisülésbe taszította volna, ha eldobja, és ugyanúgy elkülöníti magától, mint ahogyan ô szakadt el tôle! Hogyan rimánkodnék, hogy megtartsa! És mily engedelmesen hagyná magát kormányozni a testet irányító akarattól, szükség esetén akár le is vágatná magát, még ha ezzel elveszítené is tag mivoltát; mert minden tagnak kötelessége a halált is vállalnia a testért, lévén az az egyetlen, amelyért mindenek vannak. 477. Tévedés, hogy méltók vagyunk mások szeretetére, igazságtalanság szeretetet követelni tôlük. Ha okosnak és közömbösnek születnénk, magunkat és másokat ismerônek, nem nevelnénk bele ezt a hajlamot akaratunkba. Mi azonban vele születünk; más szóval igazságtalannak születünk, mert minden önmaga felé hajlik. Ez ellenkezik a renddel: az általános felé kell hajolnunk, mert a magunk felé hajlás a kezdete minden rendetlenségnek, háborúban, államrendben, gazdálkodásban, az ember saját testében. Az akarat tehát lealjasult. Ha a természetes és polgári közösségek tagjai a test jólétére törekszenek, nekik maguknak egy másik, általánosabb test felé kell törekedniük, amelynek ôk a tagjai. Az ember törekvésének tehát az általános legyen a célja. Más szóval igazságtalannak és romlottnak születünk. 478. Amikor Istenre akarunk gondolni, nincs semmi, ami eltereli róla figyelmünket, ami másfelé igyekszik terelni gondolatainkat? Mindez rossz, és velünk született. 479. Ha van Isten, akkor csak ôt kell szeretnünk, nem pedig a múlandó teremtményeket. A hitetlenek okoskodása a Bölcsesség Könyvében kizárólag azon alapszik, hogy nincs Isten. ,,Ha így áll a helyzet, mondja, akkor leljük kedvünket a teremtményekben.'' De ez kényszermegoldás. Ám ha léteznék egy szeretetet érdemlô Isten, akkor nem jutottak volna erre a következtetésre, hanem éppen az ellenkezôre. Ez pedig a bölcsek okoskodása: ,,Isten létezik, tehát ne a teremtményekben leljük gyönyörűségünket.'' Ezért minden, ami arra ösztönöz bennünket, hogy a teremtményekhez vonzódjunk, rossz, mivel ha ismerjük, abban akadályoz meg bennünket, hogy szolgáljuk, ha meg nem ismerjük, abban, hogy keressük. Márpedig telve vagyunk gonosz kívánsággal; tehát telve vagyunk bajjal; s így nem tehetünk mást, gyűlölnünk kell magunkat és mindazt, ami az egy Istenen kívül máshoz való ragaszkodásra ösztönöz bennünket. 480. Hogy a tagok boldogok legyenek, az kell, hogy akaratuk legyen, s ezt az akaratot a testnek rendeljék alá. 481. A halált önként, hôsiesen vállaló spártaiak és mások példái nem nagyon érintenek bennünket. Mert mindez mit használ nekünk? A vértanúk halálának példája viszont mélyen megindít bennünket, mert ôk ,,a mi tagjaink''. Velük közös kötelék kapcsol össze: szilárdságuk a mienket is erôsítheti, nem csupán példájával, hanem talán azért is, mert kiérdemelte a miénket. A pogányok példájában semmi ilyen nincsen: nem köt hozzájuk semmi; senki sem attól lesz gazdag, ha egy gazdag idegen példáját látja, hanem attól, ha az atyja vagy a férje gazdag. 482. Erkölcs. -- Isten, miután megalkotta az eget és a földet, amelyek nem érzik létük boldogságát, olyan élôlényeket akart teremteni, akiknek tudomásuk legyen róla, és gondolkodó tagokból álló testet alkossanak. Mert tagjaink nem érzik az együttlétükbôl, csodálatos értelmükbôl és a természet ama gondoskodásából fakadó boldogságot, hogy lelket lehel beléjük, és növeli, élteti ôket. Milyen boldogok is lennének, ha mindezt éreznék, ha mindezt látnák! Ehhez azonban az kellene, hogy értelmük legyen a megismeréséhez és jó szándékuk az egyetemes lélek akarata elôtt való meghajlásra. Máskülönben, ha ilyen értelmet nyervén ezt arra használnák fel, hogy maguknak tartsák meg a táplálékot, és ne engedjék eljutni a többi taghoz, nemcsak igazságtalanok, hanem egyúttal nyomorultak is lennének, nem szeretnék, hanem inkább gyűlölnék magukat; mert boldogságuk és kötelességük egyaránt azt kívánja tôlük, hogy annak a teljes léleknek irányítására bízzák magukat, amelyhez tartoznak, s amelyik jobban szereti ôket, mint ahogyan ôk szeretik önmagukat. 483. Tagnak lenni azt jelenti, hogy csupán a testben lakozó lélek által és a testért élünk, létezünk és mozgunk. Az elszigetelt tagnak, amely nem látja többé a testet, amelyhez tartozik, immár csupán múlandó, veszendô a léte. Ô azonban azt hiszi, hogy egészet alkot, s mivel nem lát testet, amelytôl függ, azt hiszi, csupán önmagától függ, és maga akar a középpont és a test lenni. De hiányzik belôle az életelv, ezért csak tévelyeg, és csodálkozik léte bizonytalanságán, jól sejti ugyan, hogy nem test, de azt mégsem fogja fel, hogy testnek a tagja. Ám amikor végül megismeri magát, olyan, mint aki hazaérkezett, s ettôl kezdve már csak a testet szereti. Sajnálkozik egykori tévelygésein. Természeténél fogva nem szerethet mást, legfeljebb csak saját magáért és azért, hogy szolgálatára vethesse, hiszen minden jobban szereti önmagát bármi másnál. Ám amikor a testet szereti, önmagát szereti, mivel csak általa és érette, benne létezik: qui adhaeret Deo unus spiritus est.[22] A test szereti a kezet; a kéz pedig, ha volna akarata, bizonnyal ugyanúgy szeretné önmagát, mint ahogyan a lélek ôt. Minden szeretet, amely túlmegy ezen, igazságtalan. Adhaerens Deo unus spiritus est. Szeretjük magunkat, mert Jézus Krisztus tagja vagyunk. Szeretjük Jézus Krisztust, mert ô a test, amelynek tagjai vagyunk. Minden egy, az egyik a másikban van, mint a három isteni személy. 484. Két törvény elégséges hozzá, hogy jobban elkormányozza az egész kereszténységet, mint az állam minden törvénye. 485. Az igazi és egyetlen erény tehát önmagunk gyűlölete (mert gyűlöletesek vagyunk a gonosz kívánság miatt) és egy valóban szeretetet érdemlô lény keresése. Mivel azonban nem tudjuk szeretni azt, ami rajtunk kívül van, egy olyan lényt kell szeretnünk, aki bennünk van, de mégsem azonos mivelünk, s ez érvényes minden emberre. Mármost csupán az Örökkévaló ilyen. Isten országa bennünk van: a mindnyájunk számára közös jó bennünk van, mi vagyunk ez az egyetemes jó, és mégsem mi vagyunk az. 486. Ártatlansága idején az ember méltósága abban rejlett, hogy felhasználta a teremtett lényeket, és uralkodott rajtuk, ma viszont abban, hogy elszakadjon tôlük, és megalázkodjék. 487. Minden olyan vallás hamis, amelyik nem hisz egy Istent, akiben a mindenség ôsokát imádja, és amelynek erkölcsi tanítása nem kívánja meg, hogy az egy Istenben a mindenség végsô célját szeressük. 488. ... Ám lehetetlen, hogy Isten valaha a végsô cél lehessen, ha nem ô az ôsök. Tekintetünket a magasba emeljük, de homokra támaszkodunk; a föld pedig beomlik lábunk alatt, s miközben az eget nézzük, elbukunk. 489. Ha mindennek egyetlen ôsoka és egyetlen végsô célja van, akkor minden általa és minden érette van. Az igazi vallásnak tehát azt kell tanítania, hogy csupán ôt imádjuk, csupán ôt szeressük. Mivel azonban képtelenek vagyunk azt imádni, amit nem ismerünk, és mást, mint magunkat szeretni, a vallásnak, amelyik ezekre a kötelességekre oktat bennünket, meg kell velünk ismertetnie e gyöngeségeinket is, és vele együtt orvosságaikat is. Az igaz vallás arra tanít, hogy egyetlen ember miatt veszítettünk el mindent, szakadt el a bennünket Istenhez fűzô kötelék, és ugyanúgy egyetlen ember állította helyre ezt a kapcsolatot. Születésünknél fogva annyira tusakodunk Isten szeretete ellen, s ugyanakkor annyira szükségünk van erre a szeretetre, hogy szükségszerűen bűnben kell születnünk, mert különben Isten igazságtalan lenne. 490. Mivel az emberek nem szokták meg, hogy az ô művük legyen az érdem, csupán megjutalmazzák, ahol készen lelik, Istent is magukról ítélik meg. 491. Az igazi vallásnak nélkülözhetetlen jele, hogy szeretetre kötelez Isten iránt. Ez így is helyes, ám ennek ellenére egyetlen más vallás sem parancsolta ezt meg; a miénk azonban igen. Az igaz vallásnak továbbá fel kellett ismernie természetünk rosszra hajló voltát és jóra való képtelenségét; a miénk ezt is megtette. Orvosságot kellett rá adnia; ezek egyike az imádság. Végül egyetlen más vallás sem kérte Istentôl, hogy ôt szeretni és követni tudjuk. 492. Aki nem gyűlöli magában önszeretetét és azt az ösztönét, amelyik arra biztatja, hogy magát tekintse Istennek, nagyon elvakult ember. Ki nem veszi észre, hogy semmi sem ellenkezik ennyire az igazságossággal és az igazsággal? Mert nem igaz, hogy rászolgálunk; igazságtalan és egyben lehetetlenség is, hiszen mindenki ugyanezt kívánja a maga számára. Tehát velünk született, nyilvánvalóan jogtalan kívánság, amelytôl nem tudunk, de amelytôl mégis szabadulnunk kell. Ám egyetlen más vallás sem figyelmeztetett rá, hogy ez az önszeretet bűn, sem arra, hogy ebben születtünk, hogy kötelesek vagyunk ellene szegülni, és egyiknek sem volt rá gondja, hogy megadja nekünk a gyógyítás eszközeit. 493. Az igaz vallás megtanít rá, mik a kötelességeink és a gyarlóságaink: a kevélység és a gonosz kívánság; és mik az orvosságok: az alázatosság és a test sanyargatása. 494. Az igaz vallásnak az embert nagyságára és gyarlóságára kellene megtanítania, önmaga megbecsülésére és megvetésére, szeretetére és gyűlöletére elvezérelnie. 495. Amint természetellenes vakság anélkül élnünk, hogy kutatnánk, mik vagyunk, ugyanúgy szörnyűséges vakság az, ha hiszünk Istenben, és mégis bűnben élünk. 496. A tapasztalat azt mutatja, hogy roppant nagy a különbség a jámbor élet és a jóság között. 497. Azok ellen, akik Isten irgalmasságában bizakodva jó cselekedetek nélkül, nemtörôdöm módon élnek. -- Minthogy bűneink két forrása a kevélység és a restség, Isten két olyan tulajdonságát tárta fel elôttünk, amelyek gyógyulást hozhatnak számunkra: könyörületességét és igazságosságát. Az igazságosságot az jellemzi, hogy megtöri a kevélységet, bármily szentek is jó cselekedeteink, et non intres in judicium[23] stb.; a könyörületességet az, hogy jó cselekedetekre buzdítva küzd a restség ellen, ahogy az írás mondja: ,,...az Istennek jósága téged megtérésre indít'' [Róm. II., 4.]; s a niniveiekrôl szólva: ,,Ki tudja? talán visszatér és megengesztelôdik az Isten és elfordul haragjának búsulásától és nem veszünk el!'' [Jónás III., 9.]. Így az irgalmasság korántsem jogosít fel restségre, ellenkezôleg: ez az az isteni tulajdonság, amely kifejezetten küzd ellene; ezért ahelyett, hogy így beszélnénk: ,,Ha Istenben nem volna irgalmasság, mindent meg kellene tennünk az erény érdekében''; ellenkezôleg, úgy kell gondolkoznunk, hogy éppen azért kell buzgólkodnunk, mert Isten irgalmas. 498. Igaz, hogy nehéz dolog az Istennek tetszô élet elkezdése. De ez a nehézség nem a bennünk csírázó jámborságból származik, hanem a még mindig bennünk levô gonoszságból. Ha érzékeink nem tusakodnának a bűnbánat ellen, ha romlottságunk nem ellenkeznék Isten tisztaságával, akkor semmi nehézséget nem találnánk benne. Csak annyira szenvedünk, amennyire a természetünket jelentô bűn ellenáll a természetfölötti kegyelemnek; szívünk úgy érzi, szétszakad az egymásnak ellentmondó erôfeszítések között; nagyon igazságtalan dolog lenne azonban ezt az erôszakot a bennünket magához vonzó Istennek tulajdonítanunk, nem pedig a világnak, amely visszahúz. Mint ahogy a gyermeknek is, akit anyja kiragad elrablóinak karjaiból, hiába szenved tôle, szeretnie kell annak a szeretô és jogos erôszakát, aki visszaszerzi szabadságát, és gyűlölnie csak azok durva és zsarnoki erôszakát szabad, akik jogtalanul visszatartják. Isten nem harcolhat kegyetlenebbül ebben az életben az emberek ellen, mintha megkíméli ôket ettôl az általa hozott harctól. ,,... Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert'', mondja; és azt is megmondja, milyen ez a harc: ,,Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak''. [Lukács, XII., 49.] Elôtte a világ e hazug békében élt. 499. Külsô cselekedetek. -- Semmi sem oly veszedelmes, mint ami egyaránt tetszik Istennek és az embereknek; mert az Isten és az emberek számára kedves állapotokban más kedves Istennek, és más az embereknek; például itt van Szent Teréz nagysága: Istennek látomásaiban megnyilatkozó mélységes megalázkodása, az embereknek viszont bölcsessége tetszik. És ezért nem gyôzik utánozni értekezéseit, azt hívén, hogy ezzel az állapotát utánozzák; arra azonban nem törik magukat ennyire, hogy azt szeressék benne, amit Isten szeret, és hogy olyan életet éljenek ôk is, amilyet Isten kedvel. Többet ér, ha nem böjtölünk, s ezért megszégyenülünk, mintha böjtölünk, de hivalkodunk vele. Farizeus, publikánus. [Lukács, XVIII., 9-14.] Mit használna nekem erre emlékeznem, ha egyaránt hasznomra és káromra válhat, és ha minden Isten áldásán fordul meg, márpedig ô csak az érette, az ô törvényei szerint és az ô útjain cselekedett dolgokra adja áldását, a mód ugyanis épp olyan fontos, sôt talán még fontosabb is, mint maga a cselekedet, hiszen Isten a rosszból is származtathat jót, mi pedig nélküle a jót is rosszra fordítjuk? 500. A jó és rossz szavak értelme. 501. Elsô fok: feddés a rossz, dicséret a jó cselekedetért. Második fok: sem dicséret, sem feddés. 502. Ábrahám nem vett el semmit sem a maga részére, hanem csupán a ,,legények élelmét és ama férfiak részét'', akik vele eljöttek volt; ugyanígy az igaz sem vesz el semmit a világból, sem az emberek elismerésébôl a maga, hanem csupán szenvedélyei számára, de ezeket parancsolójukként használja fel, mondván az egyiknek: Távozz; a másiknak: Jer. Sub te erit appetitus tuus...[24] Ha így uralkodik rajtuk, minden szenvedélye erény lesz: a fösvénységet, az irigységet, a haragot Isten maga is vállalja, mert ezek ugyanúgy erények, mint a kegyelmesség, az irgalmasság és az állhatatosság, amelyek szintén lelkünk indulatai. Úgy kell ôket felhasználnunk, mintha rabszolgáink lennének, hagyjuk meg ,,élelmüket'', de ne engedjük, hogy lelkünk is belekóstoljon; mert az úrrá lett szenvedélyek már bűnök, s a lelket is részeltetik táplálékukban, az pedig eszik benne, és megmérgezôdik. 503. A filozófusok Istenre ruházták a bűnöket, s ezzel szentesítették ôket; a keresztények az erényeket szentelték meg. 504. Az igaz a legcsekélyebb dolgokban is a hit szavára cselekszik: azért feddi szolgáit, mert megtérésüket kívánja Istenben, kéri Istent, fenyítse meg ôket, ugyanazt várja tôle, mint dorgálásaitól, és arra kéri ôt, adja áldását fenyítésére. Hasonlóképpen egyéb cselekedeteiben... <... Szeretet hiánya, ennek az oka... Isten lelkétôl való megfosztottság; és az igaznak helytelen cselekedetei, mert Isten lelke elhallgat benne, vagy megszűnik hatni; ô pedig szomorú szívvel bánkódik miatta.> 505. Minden halált hozhat ránk, még akkor is, ha szolgálatunkra készült; mint ahogy a természetben is ránk omolhatnak a falak, és meghalhatunk a lépcsôkön, ha nem járunk rajtuk helyesen. A legcsekélyebb mozdulatnak az egész természetet érintô jelentôsége van; elég egyetlen követ beledobnunk, s az egész tengert megváltoztattuk. Hasonlóképpen a kegyelemben a legcsekélyebb cselekedet is fontos mindenre kiható következményei folytán. Tehát minden fontos. Minden cselekedetben tekintetbe kell vennünk magán a cselekedeten kívül jelen, múlt és jövô állapotunkat, valamint azokét, akiket érint, és meg kell látnunk mindezek kapcsolatait. És ekkor nagyon szerények leszünk. 506. Bárcsak ne róná fel nekünk Isten minden bűnünket, más szóval bűneink minden következményét és kihatását, mert még a legcsekélyebb hibákéi is szörnyűségesek, ha könyörtelenül a végükre járunk! 507. A kegyelem indításai, a szív keménysége; a külsô körülmények. 508. Szentet az emberbôl csak a kegyelem tud csinálni, és aki ebben kételkedik, az nem tudja, mit jelent szentnek, és mit embernek lenni. 509. Filozófusok. -- Olcsó dolog arra biztatni valakit, aki nem ismeri önmagát, hogy a maga erejébôl menjen Istenhez! Hát még az olyant, aki tudja, kicsoda! 510. Az ember nem méltó Istenhez, de nem képtelen rá, hogy méltóvá tétessék hozzá. Méltatlan Istenhez, hogy a gyarló emberrel társuljon; de nem méltatlan hozzá, hogy kiemelje ôt nyomorúságából. 511. Annak, aki azt állítja, hogy az ember túlságosan kevés az Istennel való kapcsolatba lépés kiérdemléséhez, igencsak nagynak kell lennie, hogy ítéletet mondhasson ebben a kérdésben. 512. A maga nyelvén szólva azt mondhatja, hogy a vallás mindenestôl Jézus Krisztus teste, de azt nem, hogy Jézus Krisztus egész teste. Két nem változó dolog egyesülése nem jelenti azt, hogy az egyik a másikká lesz; így például a lélek egyesül a testtel, a tűz a fával, de ettôl nem változik meg. Ahhoz azonban változás kell, hogy az egyik a másik alakját öltse magára, mint például az Igének az emberrel való egyesülésében. Mert testem nem lenne emberi test a lelkem nélkül, tehát bárminô anyaggal egyesüljön, a lelkem hozza létre testemet. Nem különbözteti meg a szükséges feltételt az elégséges feltételtôl: az egyesülés szükséges, de nem elégséges. A bal kar nem jobb kar. A testek egyik tulajdonsága az, hogy egyszerre többen nem foglalhatják el ugyanazt a helyet. A de numero[25] azonosság ugyanazon idôhöz képest az anyag azonosságát feltételezi. Például ha Isten lelkemet egy Kínában levô testtel egyesítené, ugyanez a test, idem numero[26] Kínában lenne. Ugyanez a folyó, amelyik ott folyik, idem numero azzal, amelyik ugyanabban az idôben Kínában folyik.[27] 513. Miért rendelte Isten az imádságot? 1. Hogy a kauzalitás méltóságát átterjessze teremtményeire. 2. Hogy megismertesse velünk, kitôl származik erényünk. 3. Hogy munkával kiérdemelhessük a többi erényt is. De hogy magának tartsa fenn az elsôséget, annak adja az imádságot, akinek kedve tartja. Ellenvetés: Az emberek azt fogják hinni, hogy az imádság tôlük maguktól származik. Ez azonban képtelenség; hiszen ha a hit birtoka nem elég hozzá, hogy meglegyenek bennünk az erények, akkor hogyan lenne elég ahhoz, hogy hitünk legyen? Nem nagyobb-e a távolság a hitetlenségtôl a hitig, mint a hittôl az erényig? Érdem, ez a szó kétértelmű. Meruit habere Redemptorem. Meruit tam sacra membra tangere. Digno tam sacra membra tangere[28] Non sum dignus.[29] Qui manducat indignus.[30] Dignus est accipere.[31] Dignare me.[32] Isten csak annyival tartozik, amennyit ígért. Azt ígérte, hogy az igazságosságot az imádságtól teszi függôvé, de az imádságot csak az ,,ígéret fiainak'' helyezte kilátásba. Szent Ágoston kifejezetten azt mondta, hogy az igazságtól elvétetnek az erôk. De ezt véletlenségbôl mondotta; mert megtörténhetett volna, hogy nem kínálkozik számára alkalom elmondására. Ám elveibôl kitűnik, hogy alkalom adódván lehetetlen volt nem elmondania, vagy bármi vele ellenkezôt mondania. Tehát több az, ha kénytelen elmondani, amikor alkalom nyílik rá, mint hogyha azért mondta el, mert alkalom kínálkozott rá: az egyik szükségszerű, a másik a véletlen műve. De mindössze ez a kettô az, amit kérhetünk. 514. ,,Félelemmel készítsétek elô üdvösségteket.'' Az imádság bizonyítékai: Petenti dabitur.[33] Tehát hatalmunkban áll kérni. Ezzel szemben ô [Isten] nincs hatalmunkban, mivel ha ôt kérné valaki, nem kapná meg. Az üdvösség ugyanis nem lévén hatalmunkban, elnyerése viszont igen, az imádság nincs hatalmunkban. Az igaznak tehát nem lenne többé szabad Istenben reménylenie, mert nem reménykednie kell, hanem igyekeznie azt elnyerni, amit kér. Állapítsuk hát meg, hogy mivel az ember most képtelen élni ezzel a közvetlen hatóerôvel, és mivel Isten nem akarja, hogy ezért ne forduljon el tôle, csupán egy hatékony erô tarthatja meg mellette. Tehát azok, akik elfordulnak tôle, nem rendelkeznek azzal a hatékony erôvel, amely nélkül nem lehet elfordulni Istentôl, akik pedig nem fordulnak el tôle, azokban ez megvan. Tehát azokból, akik egy ideig állhatatosak lévén az imádságban e hatékony erô segítségével, megszűnnek imádkozni, hiányzik ez a hatékony erô: a kegyelem cselekvô ereje. Következésképpen Isten ez elsôt ebben az értelemben magára hagyja. 515. A választottak sohasem fogják tudni erényeiket, a kárhozatra ítéltek pedig bűneik nagyságát: ,,Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna?'' [Máté, XXV., 27.] 516. Róm. III., 27. Kirekesztetett dicsekvés: ,,mely törvény által? A cselekedeteké által? Nem; hanem a hit törvénye által.'' Tehát a hit nincs úgy hatalmunkban, mint a törvény cselekedetei, hanem másként adatik nekünk. 517. Vigasztalódjatok: nem magatoktól kell várnotok, hanem, ellenkezôleg: magatoktól mit sem várván kell remélnetek a kegyelmet. 518. Minden rendű embernek, még a vértanúknak is van félnivalójuk, az Írásból. A purgatórium legnagyobb gyötrelme az ítélet bizonytalan volta. Deus absconditus. 519. János VIII: ,,Multi crediderunt in eum. Dicebat ergo Jesus: ,,Si manseritis... vere mei discipuli eritis, et veritas liberabit vos.'' Responderunt: ,,Semen Abrahae sumus, et nemini servimus unquam.''[34] Valóban különbség van a tanítványok és az igazi tanítványok között. Úgy ismerhetjük meg ôket, ha azt mondjuk nekik, hogy az igazság szabaddá teszi ôket; mert ha azt válaszolják, hogy ôk szabadok, és rajtuk áll, kiszabadulnak-e az ördög szolgaságából, akkor tanítványok ugyan, de nem igazi tanítványok. 520. A törvény nem semmisítette meg a természetet, hanem értelmessé tette; a kegyelem nem semmisítette meg a törvényt, hanem rábírt bennünket, hogy alkalmazzuk. A keresztségben nyert hitbôl táplálkozik a keresztények és a megtértek egész élete. 521. A kegyelem mindig jelen lesz a világban -- és az emberi természetben is --, mintha velünk született volna. Ezért mindenkor lesznek pelagiánusok[35] és katolikusok, és mindig lesz közöttük a harc; mert elsô születésünkbôl lesznek a pelagiánusok, az újjászületés kegyelmébôl pedig a katolikusok. 522. A törvény olyasmire kötelezte az embert, amit nem adott meg neki. A kegyelem meg is adja, amire kötelez. 523. Hitünk egészében véve Jézus Krisztus és Ádám, az erkölcs lényege a gonosz kívánság és a kegyelem. 524. Nincs az embernek jobban megfelelô tanítás, mint az, amelyik arra okítja, hogy a kétségbeesés és az elbizakodottság két oldalról szüntelenül fenyegetô veszélye folytán egyaránt képes befogadni és ugyanakkor elveszíteni a kegyelmet. 525. Egyetlen filozófus sem szabta tanácsait kettôs állapotunkhoz. Egyesek azt az érzést sugallták, hogy nagyságunk nem ismer árnyékot, pedig nem ez az ember természetes állapota. Mások viszont azt próbálták elhitetni velünk, hogy minden tekintetben alacsony lelkűek vagyunk, holott ez sem az ember természetes állapota. Alacsonyrendűségünk érzetére szükségünk van, de nem úgy, hogy természetünkbôl, hanem bűnös voltunk töredelmes beismerésébôl származzék; és nem azért, hogy megrekedjünk benne, hanem hogy fel akarjunk belôle emelkedni. Ugyanúgy szükségünk van a nagyság -- nem a mi érdemünkbôl fakadó, hanem a kegyelem szülte nagyság -- érzetére is, de csak miután megjártuk alantas voltunk mélységeit. 526. A nyomor kétségbeesésbe kerget, a kevélység önhittséget szül. A megtestesülés azonban a gyógyításhoz szükséges eszköz nagyságával megmutatja az embernek, milyen mérhetetlenül nyomorult. 527. Isten ismerete a magunk nyomorúságának ismerete nélkül kevélységet szül. Nyomorúságunk ismerete Istené nélkül viszont kétségbeesést. Jézus Krisztus ismerete e kettô között foglal helyet, mert egyaránt megtaláljuk benne Istent és a mi nyomorúságunkat. 528. Jézus Krisztus olyan Isten, akihez kevélység nélkül közeledünk, és aki elôtt kétségbeesés nélkül alázkodunk meg. 529. ...Nem olyan lesüllyedés, amely képtelenné tesz bennünket a jóra, sem olyan életszentség, amely ment minden bűntôl. 530. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a gyóntatószékbôl kilépve nagy öröm és bizalom árad el benne. Egy másik meg azt, hogy ôt továbbra is gyötri a félelem. Én ekkor azt gondoltam, hogy e két emberbôl lehetne egy jót gyúrni, mert mindegyiknek van egy hibája, az, hogy nem érzi, amit a másik. Ugyanez gyakorta megesik más téren is. 531. Aki ismeri ura szándékát, nagyobb büntetést kap, mert e tudása folytán többre lenne képes. Qui justus est, justificetur adhuc,[36] igaz voltának erejénél fogva. Attól kérik számon a legtöbbet, aki a legtöbbet kapta, mert a támogatás miatt többre képes. 532. A Szentírás gondoskodott róla, hogy minden helyzetre legyenek vigasztaló és félelmet ébresztô szavai. A természet, úgy látszik, ugyanezt tette a két -- fizikai és erkölcsi -- végtelennel: mert mindig lesz fönt és lent, mindig találunk talpraesettebbeket és ügyefogyottabbakat, nálunk magasabbakat és nyomorultabbakat, és ettôl kevélységünk alábbhagy, alacsonyságunk érzete pedig feloldódik. 533. Comminutum cor[37] (Szent Pál), íme ez a keresztényi jellem. Albe vousa nomme, je ne vous connais plus[38] (Corneille), íme az embertelen jellem. Az emberi jellem ennek az ellenkezôje. 534. Csak kétféle ember van: az igazak, akik bűnösnek, s a többi, a bűnösök, akik igaznak hiszik magukat. 535. Nagy hálával tartozunk azoknak, akik figyelmeztetnek bennünket hibáinkra, mert megszégyenítenek bennünket; értésünkre adják, hogy magunkra vontuk embertársaink megvetését, bár azt nem akadályozzák meg, hogy a jövôben is ne váljunk megvetés tárgyává, hiszen van jócskán más hibánk is, amellyel erre rászolgálunk. De egyengetik egy hibánk helyrehozásának és a tôle való megszabadulásnak az útját. 536. Az ember úgy van megalkotva, hogy ha sokat ismétlik elôtte, végül elhiszi, hogy ostoba; sôt, ha sokat mondogatja magában, ô maga is el tudja hitetni önmagával. Mert az ember egyedül is szokott magával beszélgetni, s ezért fontos, hogy ezt a beszélgetést jól irányítsa: Corrumpunt mores honos colloquia prava.[39] Hacsak lehet, hallgassunk, és csupán Istennel foglalkozzunk, mert ôróla tudjuk, hogy ô az igazság; így aztán ezt is elhitetjük magunkkal. 537. Különös valami a kereszténység. Azt parancsolja az embernek, ismerje el hitványságát, sôt utálatosságát, de ugyanakkor megparancsolja neki, hogy igyekezzék Istenhez hasonlatossá lenni. Ha nem ellensúlyozná az egyik a másikat, e felemeltetése szörnyen felfuvalkodottá, e lealacsonyítása iszonyatosan alávalóvá tenné. 538. Mily kevés gôg elég hozzá, hogy egy keresztény Istennek higgye, és mily kevés undor, hogy a föld férgeihez hasonlítsa magát! Szépséges módja az élet és a halál, a jó és a rossz elfogadásának! 539. Mi különbség van engedelmesség tekintetében a katona és a karthauzi szerzetes között? Egyformán engedelmeskednek és függenek, egyformán gyötrelmes gyakorlatokat végezve. Csakhogy a katona mindig azt reméli, hogy egyszer majd úr lesz, bár ez sohasem következik be, mert még a hadvezérek, sôt a fejedelmek is mindenkor szolgák, függô helyzetben vannak; ám ô mégis mindig remél, és mindig azon igyekszik, hogy végre ô legyen az úr; ezzel szemben a karthauzi szerzetes arra tesz fogadalmat, hogy örök függésben fog élni. Így tehát nem az örökös szolgaságban különböznek egymástól, amely mindvégig osztályrészük, hanem abban, hogy az egyik mindig reménykedik, a másik meg sohasem. 540. A keresztények ama reménye, hogy egykor végtelen boldogságban lesz részük, éppúgy tartalmaz valóságos örömöt, mint félelmet; nem azonos ugyanis a helyzetük azokéval, akik királyságot reméltek, de nem nyertek, s alattvalók maradtak; ôk ugyanis szentséget, az igazságtalanságtól való megszabadulást remélnek, s ebbôl valóban jut nekik valami. 541. Senki sem olyan boldog, józan, erényes és szeretetre méltó, mint az igazi keresztény. 542. Csak a keresztény vallás teszi egyszerre szeretetreméltóvá és boldoggá az embert. A társadalmi rang nem tehet egyszerre szeretetreméltóvá és boldoggá. 543. Elôszó. -- Isten metafizikai bizonyítékai oly távol esnek az emberi gondolkodástól, oly bonyolultak, hogy nem nagyon hatnak ránk, de még ha volna is eredményük egyeseknél, az csak addig a néhány pillanatig tart, amíg a bizonyítás szemük elôtt van; egy óra múlva azonban már ismét attól tartanak, hogy tévedtek. Quod curiositate cognoverunt superbia amiserunt.[40] Ez az eredménye Isten Jézus Krisztus nélkül való megismerésének, vagyis ha valaki közbenjáró nélkül próbál érintkezni a közbenjáró nélkül megismert Istennel. Azok viszont, akik közbenjáró segítségével ismerték meg Ôt, egyúttal gyarlóságukat is megismerik. 544. A keresztények Istene olyan Isten, aki érezteti a lélekkel, hogy ô az egyetlen boldogsága; hogy benne van minden nyugodalma, s csak akkor érezhet örömöt, ha ôt szereti; egyúttal megutáltat vele mindent, ami visszatartja és megakadályozza, hogy minden képességével szeresse Istent. Az útjába álló önszeretet és gonosz kívánság elviselhetetlen számára. Ez az Isten arra is ráébreszti, hogy alaptulajdonsága az önszeretet, amely vesztébe sodorja, s ebbôl egyedül Ô tudja kigyógyítani. 545. Jézus Krisztus tulajdonképpen csak arra tanította az embereket, hogy önmagukat szeretik, hogy rabszolgák, vaksággal vertek, betegek, szerencsétlenek és bűnösök; hogy neki kellett ôket megszabadítania, felvilágosítania, megszentelnie és meggyógyítania; nekik pedig meg kell gyűlölniük önmagukat, és kínszenvedése és kereszthalála által ôt követniük. 546. Jézus Krisztus nélkül szükségképpen bűnben és nyomorúságban él az ember; Jézus Krisztussal pedig ment a bűntôl és a nyomorúságtól. Benne van minden erényünk és minden boldogságunk. Kívüle csak bűn, nyomorúság, tévelygés, sötétség, halál és kétségbeesés létezik. 547. Istent csak Jézus Krisztus által ismerjük. E közbenjáró nélkül nem tudunk érintkezést találni Istennel; Jézus Krisztus által ismerjük meg Istent. Mindazok, akik azt állították, hogy Ônélküle ismerik ôt, és bizonyítják létét, csak erôtlen érvekre tudtak hivatkozni. Jézus Krisztust bizonyítandó itt vannak azonban a jövendölések, megannyi szilárd és kézzelfogható bizonyíték. Minthogy ezek a jóslatok beteljesültek, és az események igazolták ôket, bizonyos jelei ezeknek az igazságoknak és -- következésképpen -- Jézus Krisztus istenségének. Benne és általa ismerjük meg tehát Istent. E nélkül, a Szentírás, az eredendô bűn, a megígért és földre szállt nélkülözhetetlen Közvetítô nélkül egyáltalán nem lehet bizonyítani Isten létét, sem igaz és jó erkölcsöt tanítani. Jézus Krisztus által és Jézus Krisztusban azonban bebizonyítjuk Isten létét, erkölcsöt és igaz tant hirdetünk. Jézus Krisztus tehát az emberek igazi Istene. De ugyanakkor megismerjük saját nyomorúságunkat is, mert ez az Isten nem egyéb, mint nyomorúságunk Orvosa. Ezért csak saját romlottságunk megismerése segíthet el bennünket Isten megismeréséhez. Így azok, akik Istent saját nyomorúságuk felismerése nélkül ismerték meg, ezzel nem az ô dicsôségét szolgálták, hanem csak önmagukat magasztalták fel vele. Quia... non cognovit per sapientiam... placuit Deo per stultitiam praedicationis salvos facere.[41] 548. Nemhogy Istent, hanem magunkat is csupán Jézus Krisztus által ismerjük. Az életet és a halált csak Jézus Krisztus által ismerjük. Jézus Krisztus nélkül nem tudjuk, mi az életünk, mi a halálunk, mi az Isten, és mik vagyunk mi magunk. Így a Szentírás nélkül, amelynek egyetlen tárgya Jézus Krisztus, nem ismerünk semmit, és mind Isten, mind a magunk természetében csupán sötétséget és zűrzavart látunk. 549. Nemcsak lehetetlen, hanem hasztalan is Jézus Krisztus nélkül megismerni Istent. Akik az ô közvetítésével ismerték meg, nem eltávolodtak tôle, hanem közeledtek hozzá; nem lealacsonyodtak, hanem... Quo quisquam optimus est, pessimus, si hoc ipsum, quod optimus sit, adscribat sibi.[42] 550. Szeretem a szegénységet, mert Ô is szerette. Szeretem a földi javakat, mert módot adnak rá, hogy segíthessük velük a nyomorultakat. Hűséges vagyok mindenkihez, rosszal rosszért nem fizetek; hanem azt kívánom nekik, legyen hasonló a helyzetük az enyémhez, amelyben sem rossz, sem jó nem éri ôket az emberek részérôl. Igyekszem igazságos, igazmondó, ôszinte és hűséges lenni minden emberhez, szívembôl szeretem azokat, akikkel Isten szorosabban összekötött; és akár egyedül vagyok, akár az emberek szeme elôtt, minden cselekedetemben ott látom Istent, ô fogja mindet megítélni, s én mindet ôneki szentelem. Íme, ezek az én életelveim, és életem minden napján áldom Megváltómat, aki szívembe ültette ôket, engem, a gyarló, nyomorult, bűnös vágyakkal, kevélységgel és becsvággyal teli embert mind e bűntôl ment emberré tevén kegyelme által, mert minden dicsôség az ô kegyelmét illeti érte, hiszen enyém csak a gyarlóság és a tévelygés. 551. Dignior plagis quam osculis non timeo quia amo.[43] 552. Jézus Krisztus sírja. -- Jézus Krisztus meghalt, de mindenek szeme láttára, a kereszten. Most halott, és a sír rejti. Jézus Krisztust csak szentek temették el. Jézus Krisztus egyetlen csodát sem mívelt a sírboltban. Csak szentek lépnek be oda. Jézus Krisztus ott kél új életre, nem a kereszten. Ez a Passió és a Megváltás végsô csodája. Jézus Krisztusnak e földön nem jutott másutt hely pihenésre, csak a sírboltban. Ellenségei csak akkor szűntek meg kínozni, mikor már a sírban volt. 553. Jézus Misztériuma. -- Jézus kínszenvedése közben emberek okozta gyötrelmektôl szenved; halálküzdelmében azonban azokat a kínokat szenvedi, amelyeket maga mér önmagára: turbare semetipsum.[44] Nem emberi, hanem mindenható kéz okozta kínhalál ez, és mindenhatónak kell lenni elviseléséhez is. Jézus három legkedvesebb barátjánál keres legalább némi vigasztalást, ôk azonban alszanak; kéri ôket, hogy tartsanak ki egy kis ideig mellette, ôk azonban tökéletes közönnyel magára hagyják, és oly kevés együttérzést tanúsítanak iránta, amely még arra sem volt elég, hogy egy kis idôre el ne szenderüljenek. Így Jézus magára maradt, egyedül Isten haragjával. Jézus az egyetlen a földön, aki nemcsak érzi és megosztja gyötrelmét, hanem ezt tudja is: e tudásnak egyedül ô és az ég van birtokában. Jézus egy kertben van, de nem ama gyönyörűségek kertjében, amelyben Ádám, az elsô ember sodorta kárhozatba magát és az egész emberi nemet, hanem a kínok kertjében, amelyben megváltotta önmagát és az egész emberi nemet. A borzalom éjjelén ezt a kínt és ezt az elhagyatottságot szenvedi. Azt hiszem, Jézus ez egyetlen alkalmon kívül sohasem panaszkodott; ekkor azonban úgy, mintha már képtelen lett volna magába fojtani elviselhetetlen fájdalmát: ,,Szomorú az én lelkem mind halálig.'' Jézus társaságot és megkönnyebbülést vár az emberektôl. Úgy hiszem, egész életében páratlan ez az eset. De még ezt sem kapja meg, mert tanítványai alszanak. Jézus kínszenvedése a világ végezetéig fog tartani: ez idô alatt nem szabad aludnunk. Mikor mindenkitôl elhagyatva azt látja Jézus, hogy barátai, akiket arra választott ki, hogy együtt virrasszanak vele, alusznak, elkedvetlenedik, de nem azért, mert ôt, hanem mert magukat sodorják veszélybe. Szívbôl fakadó szeretettel figyelmezteti ôket üdvösségükre és boldogságukra hálátlanságuk ellenére is: figyelmezteti ôket rá, hogy jóllehet a lélek kész, a test erôtlen. És mikor ismét álomba merülve találja ôket, sem ôrá, sem magukra nem lévén tekintettel, Jézus az ô jóságában nem ébreszti fel ôket, hanem hagyja, hogy nyugodjanak tovább. Atyjának akaratát nem ismervén Jézus imádkozik, és fél a haláltól; de miután megismerte, maga megy elébe, és felkínálkozik neki: Eamus. Processit.[45] Jézus kérlelte az embereket, de nem lelt náluk meghallgatásra. Miközben aludtak, Jézus megváltotta tanítványait. És megváltott minden igazat, mialatt ôk aludtak, születésük elôtt a semmi-létben, születésük óta pedig bűneikben. Csak egyetlenegyszer kéri, és akkor is megadással, hogy múljék el tôle a pohár, de azt kétszer, hogy jöjjön, ha nem múlhat el. Jézus a gyötrelmek közepette. Látván, hogy minden barátja elaludt, és minden ellensége ébren van, Jézus mindenestôl Atyjára bízza magát. Júdásban Jézus Isten rendelését nézi, akit szeret, nem pedig ellenséges indulatát, amellyel annyira nem törôdik, hogy barátjának nevezi ôt. Jézus elszakad tanítványaitól, és megkezdi haláltusáját; nekünk is el kell szakadnunk legközelebbi hozzátartozóinktól és legbensôbb barátainktól, hogy ôt utánozzuk. Jézus a halállal viaskodik, és a legnagyobb kínokat szenvedi, ezért imádkozzunk még tovább. Esedezünk Isten irgalmáért, de nem azért, hogy békességben hagyjon bennünket bűneink közepette, hanem hogy megszabadítson tôlük. Ha Isten saját kezével rendelne nekünk tanítómestereket, ó, milyen jó szívvel kellene akkor engedelmeskednünk nekik! A szükség és a háborúság csalhatatlanul ilyen tanítómester. ,,Vigasztalódjál, mert nem keresnél, ha nem találtál volna meg.'' ,,Gondoltam rád a halállal viaskodva, vérem e cseppjeit éretted hullattam.'' ,,Nem magadat teszed próbára, inkább engem kísértesz, amikor arra gondolsz, vajon ezt vagy azt a még nem esedékes dolgot jól végeznéd-e el: majd én cselekszem meg benned, ha sor kerül rá.'' ,,Vezettesd magad parancsaim által, lásd, milyen jól vezettem a Szűzanyát és a szenteket, akik engedték, hogy én cselekedjem bennük.'' ,,Az Atya mindent szeret, amit én cselekszem.'' ,,Azt akarod, hogy mindig emberi véremmel fizessek, te pedig még könnyet sem ejtenél?'' ,,A te megtérésed az én ügyem; ne félj hát, és imádkozzál bizalommal, mintha érettem imádkoznál.'' ,,Jelen vagyok neked igémmel az Írásban, szellememmel az Egyházban, sugallataimmal és hatalmammal Isten szolgáiban, imádságommal a hívôkben.'' ,,Az orvosok nem gyógyítanak meg téged, mert végül úgyis meghalsz. Hanem én gyógyítom meg, én teszem halhatatlanná a testet.'' ,,Viseld el a test láncait és szolgaságát; én most csak a lelki szolgaságtól szabadítlak meg.'' ,,Én jobb barátod vagyok, mint akárki más; mert én többet tettem érdekedben, ôk nem szenvednék el azt, amit én szenvedtem éretted, és nem halnának meg érted hűtlenséged és kegyetlenséged idején, ahogyan én tettem és vagyok kész megtenni, sôt meg is cselekszem kiválasztottaimban és az Oltáriszentségben.'' ,,Ha ismernéd bűneidet, kétségbeesnél.'' -- Rettegek is, Uram, mert ha te mondod, elhiszem, milyen gonoszak. ,,Ne ess kétségbe, mert én, akitôl ezt hallod, ki is tudlak belôlük gyógyítani, és ha én ezt mondom neked, az annak jele, hogy meg is akarlak gyógyítani. Ahogy levezekled bűneidet, megismered ôket, és megmondatik: ,Íme, a te bűneid megbocsáttattak néked.' Tarts hát bűnbánatot rejtett bűneidért, és az általad ismertek eltitkolt gonoszságáért.'' -- Uram, mindent neked adok. ,,Forróbban szeretlek, mint ahogyan te szeretted szennyes vétkeidet, ut immundus pro luto.[46]'' ,,De ezért a dicsôség engem illessen és ne téged, ki féreg és por vagy.'' ,,Fordulj tanácsért lelkiatyádhoz, valahányszor az én szavam gonoszságnak, hívságnak vagy kíváncsiságnak forrása számodra.'' - - Látom kevélységem, kíváncsiságom és gonosz vágyaim feneketlen mélységét. Nem hasonlíthatom magamat sem Istenhez, sem az igazságos Jézus Krisztushoz. De Jézus bűnné tétetett általam; ostorod minden csapása ôrá sújtott. Förtelmesebb, mint én, és mégis ahelyett, hogy irtóznék tôlem, megtisztelve érzi magát, hogy hozzá járulok és megsegítem. De ô meggyógyította magát, tehát még inkább meggyógyít engem. Sebeimet az ô sebeihez kell adnom, és ôhozzá kell csatlakoznom, ô pedig megvált engem magát megváltván. De ne ejtsünk rajta más sebeket a jövôben. Eritis sicut dii scientes bonum et malum.[47] Mindenki istenként viselkedik, amikor eldönti: ,,Ez jó, ez rossz''; vagy amikor túlságosan bánkódik vagy örvendezik a vele történteken. Minden tevékenységünket, a kicsiket csakúgy, mint a nagyokat, Jézus Krisztus méltóságáért cselekedjük, aki azokat mibennünk cselekszi, és a mi életünket éli; a nagyokat csakúgy, mint a kicsinyeket és könnyűeket, az ô mindenható volta miatt. 554. Úgy érzem, feltámadása után Jézus Krisztus csak a sebeit engedi megérintenünk: Noli me tangere.[48] Csak szenvedéseivel kell egyesülnünk. Az Utolsó vacsorán a vele való egyesüléshez halandóként, az emmausi tanítványoknak feltámadottként, az egész Egyháznak pedig megdicsôültként adta magát. 555. ,,Ne másokhoz, énhozzám hasonlítsad magad. Ha nem engem lelsz azokban, akikhez magadat hasonlítod, utálatos lényhez méred magad. Ha azonban énrám lelsz bennük, akkor hozzám mérd magad. De kit mérsz hozzá? Magadat vagy engem tebenned? Ha magadat, akkor utálatos lényt. Ha engem, akkor engem mérsz önmagamhoz. Én azonban Isten vagyok mindenekben. ,,Gyakorta szólok hozzád, és adok neked tanácsot, mert lelkiatyád nem szólhat hozzád, én pedig nem akarom, hogy vezetô nélkül maradj.'' ,,Lehetséges azonban, hogy én az ô könyörgésére cselekszem ezt, tehát úgy vezet, hogy te észre sem veszed. Nem keresnél engem, ha nem bírnál.'' ,,Ne nyugtalankodjál hát.'' ======================================================================== VIII. szakasz 556. ... Azt káromolják, amit nem ismernek. A keresztény vallás két tételbôl áll; az emberek számára egyaránt fontos az ismeretük, és egyaránt veszedelmes a nem ismerésük; és egyformán Isten irgalmasságának köszönhetô, hogy mind a kettôrôl jeleket adott nekünk. És mégis okot találnak maguknak rá, hogy az egyik nemlétére következtessenek abból, amibôl pedig a másikra kellene következtetniük. A bölcseket, akik azt mondták, hogy csak egy Isten van, üldözték, a zsidókat gyűlölték, de még náluk is jobban a keresztényeket, mert ôk természetes eszükkel meglátták, hogy ha létezik a földön igazi vallás, akkor mindennek feléje kell törekednie, mintegy a középpont felé. Dolgainkat úgy kell intéznünk, hogy ennek egyetlen célja a vallás megalapozása és nagysága legyen; magukban az emberekben kell a vallás tanításainak megfelelô érzelmeknek élniük; és, végezetül, a vallásnak olyannyira minden törekvésünk céljának és középpontjának kell lennie, hogy aki ismeri alaptételeit, megértse belôle mind az emberi természetet, mind pedig általában a világ folyását. Mármost ezen az alapon keresnek okot a keresztény vallás szidalmazására, mert rosszul ismerik. Azt képzelik róla, hogy csupán egy nagynak, hatalmasnak és öröknek elképzelt Isten imádásából áll; holott ez tulajdonképpen deizmus, márpedig a deizmus majdnem oly távol van a keresztény vallástól, mint az ateizmus, amelyik tökéletes ellentéte. Amibôl azt a következtetést vonják le, hogy ez a vallás nem az igazi, mert nem veszik észre, hogy minden annak a tételnek a megállapításába torkollik, hogy Isten nem nyilatkozik meg az embereknek olyan tökéletes világossággal, ahogyan tehetné. De következtessenek ebbôl a deizmus ellen bármit, ami nekik tetszik, a keresztény vallás ellen semmit sem következtethetnek belôle. Mert ez a vallás lényege szerint annak a Megváltónak a misztériuma, aki két -- emberi és isteni -- természetet egyesítvén magában, kiemelte az embereket a bűn romlottságából, és a maga isteni személyében békíti ôket össze Istennel. A vallás tehát egyszerre hirdeti az embereknek ezt a két igazságot: létezik egy Isten, akire képesek, de létezik az emberi természetben egy olyan romlottság is, amely méltatlanná teszi ôket Istenhez. Egyaránt fontos számukra, hogy ismerjék e két tétel mindegyikét; mert ugyanolyan veszélyt jelent az embernek, ha csak Istent ismeri, tulajdon gyarlóságát azonban nem, mintha ismeri ugyan gyarlóságát, de nem vesz tudomást a Megváltóról, aki gyógyulást hozhat rá. Ha e két tudásnak csak az egyike van meg benne, abból vagy a filozófusok kevélysége származik, akik megismerték Istent, de nem látják saját gyarlóságukat, vagy az ateisták kétségbeesése, akik ismerik gyarlóságukat, de nem tudnak a Megváltóról. Ezért, amint feltétlenül ismernie kell az embernek e két dolgot, ugyanúgy következik Isten irgalmas voltából az is, hogy megismertette velünk ôket. A keresztény vallás ezt teszi, éppen ez az ô lényege. Mármost vizsgáljuk meg ennek alapján a világ rendjét, és lássuk, vajon nem minden a keresztény vallás itt következô két fô tételének bizonyítására irányul-e: Jézus Krisztus a célja mindennek, ô az a középpont, amely felé minden törekszik. Aki ôt ismeri, az ismeri mindennek az okát és az értelmét. A tévedésben élôk csak azért tévelyegnek, mert e két dolog egyikét nem veszik észre. Az ember ugyanis oly módon is megismerheti Istent, hogy mit sem tud tulajdon gyarlóságáról, és ugyanígy gyarló voltát is, anélkül hogy Istent ismerné; Jézus Krisztust azonban nem ismerhetjük meg úgy, hogy egyúttal Istent és saját nyomorúságunkat is ne ismernénk meg. Ezért nem is kísérlem én itt meg ésszerű érvekkel bizonyítani Isten létezését, a Szentháromságot vagy a lélek halhatatlanságát, sem bármi ehhez hasonlót; nemcsak azért, mert nem éreznék magamban elég erôt hozzá, hogy a természetben találjak olyan érvet, amellyel meg tudnám gyôzni a megátalkodott ateistákat, hanem mivel Jézus Krisztus nélkül haszontalan és meddô minden ilyen megismerés. Mert nem jutna sokkal messzebbre üdvössége útján az ember, ha meg volna róla gyôzôdve, hogy a számok törvényei anyagon kívüli örök igazságok, és hogy egy olyan ôsigazságtól függenek, és benne léteznek, amelynek a neve Isten. A keresztények Istene ugyanis nem egyszerűen a geometriai igazságok és az elemek rendjének a megalkotója; ez a pogányok és az epikureisták Istene. Nem is olyan Isten, aki gondját viseli az emberek életének és javainak, hogy boldog, hosszú élettel jutalmazza azokat, akik ôt imádják; ez a zsidók Istene. Nem: Ábrahám, Izsák, Jákob, a keresztények Istene a szeretet és a vigasztalás Istene, aki betölti övéinek lelkét és szívét, bensôjükben érezteti velük gyarlóságukat és az ô végtelen könyörületességét; aki lelkükben egyesül velük, betöltvén azt alázatossággal, örömmel, bizodalommal és szeretettel; aki képtelenné teszi ôket rá, hogy rajta kívül bármi más célra törekedjenek. Mindazok, akik Jézus Krisztuson kívül keresik Istent, és megrekednek a természetben, vagy nem lelnek semmi ôket kielégítô világosságra, vagy kieszelnek maguknak valami módot, hogy megismerjék Istent, és közvetítô nélkül szolgálják, s ezáltal vagy ateistává süllyednek, vagy deistává válnak, holott e kettôtôl szinte egyaránt irtózik a keresztény vallás. Jézus Krisztus nélkül nem állna fenn a világ; mert vagy el kellene pusztulnia, vagy valóságos pokolnak kellene lennie. Ha a világ azért léteznék, hogy az embert megtanítsa Istenre, akkor az ô istensége kétségbevonhatatlan módon világolnék mindenütt; mivel azonban csak Jézus Krisztus által és Jézus Krisztusért létezik, azért, hogy az embereket felvilágosítsa mind romlottságukról, mind megváltatásukról, mindenbôl e két igazság bizonyítékai világlanak felénk. Ami a természetben látható, sem az istenség tökéletes kizárását, sem nyilvánvaló jelenlétét nem bizonyítja, hanem egy elrejtôzködô Isten jelenlétérôl tanúskodik. Minden ennek a jegyét viseli magán. Az egyetlen lény, amely ismeri a természetet, csupán azért ismerné, hogy nyomorult legyen miatta? Ô lenne az egyetlen boldogtalan lény? Nem szabad, hogy ne lásson egyáltalán semmit; de az sem, hogy eleget lásson meg belôle, amibôl azt hihesse, hogy már bírja is; hanem hogy amit lát, abból rájöhessen, hogy elveszítette, mert ehhez egyaránt kell látni is és nem látni is; nos, pontosan ebben az állapotban a természet. Bármilyen álláspontra helyezkedjék, én nem engedem benne megnyugodni... 557. Igaz tehát, hogy minden arra tanítja az embert, milyen az ô valódi állapota, ám ezt helyesen kell értenünk: mert nem igaz, hogy minden Istent tárja elénk, amint az sem igaz, hogy minden elrejti elôlünk. Együtt azonban igaz a kettô, vagyis hogy Isten elrejtôzködik azoknak, akik megkísértik, de felfedi magát az ôt keresôknek, mert az emberek egyaránt méltatlanok és képesek Istenre; méltatlanok romlottságuknál, és képesek eredeti természetüknél fogva. 558. Mi egyébre következtessünk zavarunkból és bizonytalanságunkból, mint érdemtelen voltunkra? 559. Ha Istenbôl soha semmi sem nyilatkozott volna meg, ez az örökös megfosztottság kétértelmű lenne, és éppúgy utalhatna Isten teljes hiányára, mint arra, hogy az emberek méltatlanok rá, hogy megismerjék ôt; ám mivel néha megmutatkozik, ha nem is mindig, ez a tény eloszlatja a kétértelműséget. Ha ugyanis egyetlenegyszer is megmutatkozik, akkor mindig van; így ebbôl csak arra következtethetünk, hogy van Isten, de az emberek méltatlanok rá. 560. Nem fogjuk fel sem Ádám dicsôséges állapotát, sem bűnének természetét, sem azt, hogy ez a bűn hogyan származott ránk át. Az egész a miénktôl tökéletesen különbözô emberi állapotban ment végbe, és meghaladja jelen képességeinket. Mindennek a tudása azonban teljesen haszontalan a belôle való szabadulás szempontjából; számunkra ebbôl annak a felismerése fontos, hogy gyarlók és romlottak vagyunk, elszakadtunk Istentôl, de Jézus Krisztus megváltott bennünket; és erre csodálatos bizonyítékaink vannak e földön. Így a romlottságra és a megváltásra bizonyítékot szolgáltatnak nekünk egyrészt az istentelenek, akik közömbösek vallásunkkal szemben, másrészt a zsidók, akik engesztelhetetlen ellenségei. 561. Két módon gyôzhetünk meg valakit vallásunk igazságairól: az ész erejével vagy az érvelô tekintélyével. Mi azonban nem az utóbbit, hanem az elsôt szoktuk alkalmazni. Nem azt mondjuk: ,,ezt el kell hinni; mert a Szentírás, amely erre tanít, isteni eredetű''; hanem azt, hogy ilyen és ilyen okok alapján kell hinni, holott mindez gyenge érv, mivel az értelem bármely irányba hajlítható. 562. Semmi sincs a földön, ami ne az ember gyarlóságát vagy Isten könyörületességét bizonyítaná; azt, hogy milyen tehetetlen Isten nélkül, vagy milyen nagy Istennel. 563. A kárhozottak egyik meglepetése az lesz, ha majd azt kell látniuk, hogy az ítéletet a saját értelmük mondja ki rájuk, holott ôk abban a hitben éltek, hogy a keresztény vallást cáfolják vele. 564. A jövendölések, sôt maguk a csodák és vallásunk egyéb bizonyítékai sem olyan jellegűek, hogy tökéletesen meggyôzônek mondhatnánk ôket. Annyira azonban mégis azok, hogy nem tarthatjuk értelmetlenségnek, ha hiszünk bennük. Tehát világosak is meg homályosak is ahhoz, hogy egyeseket megvilágítsanak, másokat sötétségben hagyjanak. De világosságuk olyan mérvű, hogy felülmúlja az ellenkezôjének a világosságát, vagy legalábbis felér vele; úgyhogy nem az ész bírhat rá bennünket, hogy ne kövessük, hanem csak a gonosz vágy és szívünk gonoszsága, így tehát elég a helytelenítéshez, de kevés a meggyôzéshez; s ez azért van így, hogy kitűnjék: a világosságot követôkben nem az ész, hanem a kegyelem buzdít követésre; az elôle menekülôben pedig nem az ész, hanem a gonosz vágyak ösztönöznek menekülésre. Vere discipuli, vere Israelita, vere liberi, vere cibus.[1] 565. Ismerjétek hát meg az igaz vallás igazságát érthetetlenségében, róla való kevés tudásunkban, megismerése iránti közömbösségünkben. 566. Nem értünk semmit sem Isten műveibôl, ha nem abból az elvbôl indulunk ki, hogy egyeseket vaksággal akart megverni, másoknak meg fel akarta nyitni a szemét. 567. A két ellentétes érv. Ezen kell kezdenünk: nélküle semmit sem értünk, minden eretnekség; sôt, minden igazságot meg kell toldanunk azzal, hogy nem feledkezünk meg az ellenkezôjérôl sem. 568. Ellenvetés. A Szentírás szemmel láthatóan tele van olyasmikkel, amiket nem a Szentlélek sugallt. -- Válasz. Ezek tehát nem ártanak a hitnek. -- Ellenvetés. Csakhogy az Egyház álláspontja szerint minden a Szentlélektôl származik benne. -- Válasz. Erre én kettôt felelek: az Egyház ilyesmit sohasem mondott ki; de ha mégis így döntött volna, ez az álláspont is védelmezhetô lenne. Azt hiszi, arra valók az Evangéliumban idézett jövendölések, hogy hitre indítsák magát? Dehogyis. Arra, hogy eltávolítsák a hittôl. 569. Kánoni törvények. -- Az ôsegyházban arra valók az eretnekek, hogy bizonyítsák a kánoni törvények igazságát. 570. Az Alapelvek fejezetébe kell tennem azt, ami a Jelképek fejezetében van, a jelképek okára vonatkozóan; miért jövendölik meg a próféták Jézus Krisztus elsô eljövetelét; de miért szólnak homályosan az eljövetel mikéntjérôl? 571. Annak oka, hogy miért. Jelképek. -- ; a Megváltóban való hit elfogadtatásához eljövetelét megelôzô jóslatok kellettek, mégpedig gyanún felül álló, rendkívül éber, az igazsághoz hív, közismerten buzgó emberek szájából. A siker érdekében Isten ezt az érzéki népet választotta ki, ôrá bízta a megszabadító Messiásról szóló s a zsidó nép számára oly kedves testi javakat osztogató jövendöléseket. Ezért e nép rendkívüli lelkesedéssel fogadta prófétáit, s tárta az emberek elé a Messiásukat megjövendölô könyveiket, amelyek minden népeket biztosítanak róla, hogy valóban el fog jönni, mégpedig úgy, ahogyan e mindenki számára hozzáférhetôvé tett könyvekben van megjövendölve. Azért aztán, amikor csalódottan látta, milyen megalázó és szerény körülmények között jött el a Messiás, éppen ez a nép vált legelkeseredettebb ellenségévé. Tehát a világnak éppen az a népe, amely a legkevésbé gyanúsítható azzal, hogy nekünk kedvez, s amelyhez hívebben és buzgóbban egyetlen más nép sem ragaszkodik törvényeihez és prófétáihoz, ôrzi e jóslatokat a maguk tisztaságában; a Jézus Krisztusról bizonyságot tevô könyveknek, amelyek szerint el fogják maguktól taszítani, és megbotránkoznak rajta, azok a letéteményesei, akik valóban megtagadták és megfeszítették, akik megbotránkoztak rajta; s így maguktól eltaszítva tettek róla bizonyságot, hogy ô az, és hogy egyaránt ôt bizonyították mind az igaz zsidók, akik elfogadták, mind a tévelygôk, akik eltaszították maguktól, mert egyaránt megjósoltatott mind a kettô. Ezért van a jövendöléseknek egy rejtett, e nép számára idegen, spirituális értelmük, amelyet eltakar elôlük a számukra kedves testi, megfogható értelmük. Ha nyilvánvaló lett volna spirituális tartalmuk, képtelenek lettek volna szeretni; és képtelenek lévén vállalására, nem buzgólkodtak volna annyira könyveik és szertartásaik megôrzésén; ha pedig kedvükre valónak találták, és romlatlanul ôrizték volna e spirituális ígéreteket egészen a Messiás eljöveteléig, akkor viszont a tanúbizonyságuk lett volna erôtlen, mivel elfogultak lettek volna. Ezért volt tehát helyes, hogy a spirituális értelem rejtve maradjon; viszont ha annyira rejtve marad, hogy teljesen észrevehetetlen az emberek számára, nem szolgálhatott volna bizonyítékul a Messiás mellett. Mi történt tehát? A különbözô szövegek sokaságában eltakarták az evilági vonatkozások, másrészt azonban világosan kifejezésre jutott más szövegrészekben; nem szólva arról, hogy például az eljövetel idôpontja és a világ akkori állapota a napnál világosabban meg van bennük mondva; a spirituális értelem pedig egyes helyeken oly világosan meg van magyarázva, hogy fel nem ismeréséhez olyan vakság kellett, amilyennel a neki szolgai módon engedelmeskedô szellemet homályosítja el a test. Íme, így cselekedett Isten. Az igazi értelmet a Szentírás számtalan helyén elfedi egy másik, egyéb helyeken viszont, ritkábban ugyan, de a maga tisztaságában engedi látnunk, mégpedig úgy, hogy a homályos helyek kétféleképpen értelmezhetôk, és ilyenkor mindkét értelmezés egyformán jogosult; ezzel szemben ama helyek, ahol nincs elrejtve, egyértelműek, és csupán a spirituális értelmezésre jogosítanak fel. Úgyhogy ez nem is okozhatott félreértést, és csupán egy ilyen, a testiségnek ennyire hódoló nép tévedhetett vele kapcsolatban. Mert amikor a jót bôségben ígérik nekik a jövendölések, ki akadályozta ôket abban, hogy az igazi javakat értsék rajtuk, ha nem kapzsiságuk, amely földi javaknak értelmeztette ôket? Azok viszont, akik minden boldogságukat Istenbe helyezték, kizárólag Istenre vonatkoztatták ôket. Mert két princípium között oszlanak meg az emberek kívánságai: a kapzsiság és a szeretet között. Nem mintha a földi javak utáni sóvárgás nem férne meg az Istenben való hittel, vagy az igazi szeretet összeférhetetlen lenne a földi javak szeretetével; ám a kapzsiság Istent a maga céljára használva élvezi a világot; míg a szeretet az ellenkezôjét cselekszi. Mármost mindig a végsô cél ad nevet a dolgoknak. És mindannak, ami akadályoz bennünket elérésében, ellenség a neve. Ezért a teremtett dolgok közül még a jók is ellenségei az igazaknak, ha elfordítják ôket Istentôl; és Isten maga is ellenség azok szemében, akiknek zavarja a sóvárgását. Így, mivel az ellenség fogalma az elérendô céltól függ, az igazak szenvedélyeiket, a test rabjai a babiloniakat tekintették ellenségüknek: tehát e kifejezések csupán a tévelygôk számára voltak homályosak. Ezt mondja Ésaiás is: Signa legem in electis meis,[2] meg hogy Jézus Krisztus megütközés köve és botránkozás sziklája lészen. [VIII., 14. és 16.] De: ,,Boldogok, akik nem botránkoznak meg benne.'' Hóseás ezt tökéletesen kifejti: ,,Kicsoda a bölcs, hogy értse ezeket? Kicsoda az értelmes, hogy eszébe vegye ezeket?! Bizony igazak az Úrnak utai, és az igazak járnak azokon, az istentelenek pedig elesnek rajtok.'' [Hóseás, XIV., 10.] 572. Az a feltevés, hogy az apostolok csalók. -- Az idôpont világosan, a mód homályosan. -- Öt jelképbizonyíték. 1600 a Prófétáknál. 2000 400 különféle helyeken. 573. A Szentírás vaksága. -- A Szentírás szerint, mondották a zsidók, ,,mikor eljô Krisztus, senki sem tudja, honnan való''. [János, VII., 27. és XII., 34.] ,,Mi azt hallottuk a törvénybôl, hogy a Krisztus örökké megmarad'', Krisztus pedig azt mondotta, hogy meg fog halni. Így tehát, Szent János szavai szerint [XII., 39.] azért nem hittek, jóllehet annyi csodát mívelt, hogy beteljesedjék Ésaiás próféta szava: ,,Megvakította az ô szemeiket stb.'' [XII. 39.] 574. Nagyság. -- A vallás roppant nagy dolog, ezért igazságos, hogy akik azért nem lennének hajlandók fáradozni keresésével, mert homályos, megfosztassanak tôle. Miért panaszkodnak hát, amikor olyan, hogy ha keresi valaki, meg is tudja találni? 575. A kiválasztottak számára minden jóra fordul, még a Szentírás homályos helyei is; mert ôk az isteni igazságok miatt ezeket is megbecsülik. A többi számára viszont minden rosszra fordul, még a világos igazságok is; mert ôk a meg nem értett homályos helyek miatt ezeket is ócsárolják. 576. A világ általános magatartása az Egyházai szemben: Isten vakká és ugyanakkor látóvá akar bennünket tenni. -- Miután a történelem bebizonyította e jövendölések isteni jellegét, a többit is el kell hinnünk. Ebbôl kitűnôen így alakul a világ sora: a teremtés és a vízözön csodája feledésbe merülvén, Isten Mózes törvényét és csodáit adja nekünk, majd elküldi prófétáit, akik részleteket jövendölnek; aztán egy örökké tartó csodára vonatkozó jövendöléseket ad, és elôkészíti beteljesülését; mivel azonban a jövendölések gyanúsak lehetnek, olyanná kívánja ôket tenni, hogy ne férhessen hozzájuk gyanú stb. 577. Isten e nép vakságát a kiválasztottak javának szolgálatába állította. 578. Az Írásban elégséges a világosság ahhoz, hogy kinyissa a kiválasztottak szemeit, és elégséges a homály, hogy megalázza ôket. Elégséges a homály ahhoz, hogy vakká tegye a kárhozatra ítélteket, de elégséges a világosság ahhoz is, hogy elítéltessenek, hogy ügyük védhetetlen legyen. Szent Ágoston, Montaigne, Sebonde.[3] Az Ószövetségben Jézus Krisztus családfája annyi egyéb haszontalan dologgal keveredik, hogy nem lehet világosan átlátnunk. Ha Mózes csupán Jézus Krisztus ôseit vette volna figyelembe, az egész túlságosan áttekinthetô lett volna. Ha viszont nem jegyezte volna fel Jézus Krisztuséit, akkor meg nem lett volna eléggé szembetűnô. De végeredményben alaposabban megvizsgálva azt látjuk, hogy Jézus Krisztus származásfája nagyon világosan kirajzolódik Thámár történetébôl, Ruth könyvébôl stb. Akik ezeket az áldozatokat elrendelték, ismerték haszontalan voltukat, akik pedig haszontalannak mondották ôket, ennek ellenére mégis gyakorolták ôket. Ha Isten csupán egyetlen vallást enged, akkor az túlságosan könnyen felismerhetô lett volna; de vizsgáljuk csak meg alaposabban, s világosan felismerjük az igazságot ebben a zűrzavarban is. Kiindulás: Mózes értelmes ember volt. Ha tehát értelmére hallgatott, akkor nem írhatott olyasmit, ami egyenesen észellenes. Ezért e nagyon is nyilvánvaló gyarlóságok mind csak megerôsítik az Írás hitelét. Példa: Szent Máté és Szent Lukács kétféle családfája. Van- e ennél világosabb bizonyíték rá, hogy ez nem közös megegyezés műve? 579. Isten (és az apostolok is) elôre látván, hogy a kevélység magvából eretnekségek származnak majd, és nem akarván lehetôséget adni nekik rá, hogy félreérthetetlen kijelentésekbôl szülessenek, a Szentírást és az Egyház imádságait egymással ellentétes értelmű szavakkal és mondásokkal tűzdelte meg, hogy a maguk idejében megteremjék gyümölcseiket. Mint ahogyan az erkölcsbe is belevitte a szeretetet, amely meghozza gyümölcseit a gonosz kívánság ellen. 580. A természetben található tökéletességek azt bizonyítják, hogy a természet Isten képe, míg a hiányosságok annak bizonyságai, hogy csupán a képe és nem maga Isten. 581. Isten nagyobb mértékben akar hatni az akaratra, mint a szellemre. A tökéletes világosság használna ugyan a szellemnek, de ártana az akaratnak. Meg akarja alázni a kevélységet. 582. Még az igazságból is bálványt csinálunk magunknak; szeretet nélkül ugyanis az igazság nem Isten, hanem csak Isten képe, bálvány, amelyet sem szeretni, sem imádni nem szabad; de még nála is kevésbé szabad szeretnünk vagy imádnunk ellentétét, a hazugságot. Nagyon szerethetem a tökéletes homályt; ám ha Isten félhomályba helyez, ez a nem teljes homály kedvem ellen való, mivel nem lelem meg benne azt, ami a teljes homály értékét jelenti, nem jól érzem benne magamat. Ez pedig hiba, annak jele, hogy bálványommá emelem az Isten rendjébôl kiszakított homályt. Márpedig csak az ô rendjét szabad imádnunk. 583. A gonoszak olyan emberek, akik ismerik az igazságot, de csak annyiban állnak mellé, amennyiben egyezik érdekükkel; egyébként azonban elpártolnak tôle. 584. A világ azért van, hogy könyörületességet gyakoroljon és ítélkezzék, de nem azért, mintha a benne élô emberek Isten kezébôl kerültek volna ki, hanem mert az ô ellenségei, akiknek kegyesen elég világosságot ad ahhoz, hogy ha keresni és követni akarják, visszatérjenek hozzá, de ugyanakkor ahhoz is eleget, hogy megbüntesse ôket, ha nem hajlandók ôt keresni és követni. 585. Arról, hogy Isten el akart rejtôzni. -- Ha csak egyetlenegy vallás léteznék, akkor Isten ebben nagyon jól felismerhetô lenne. Hasonlóképpen akkor is, ha csak a mi vallásunknak lennének vértanúi. Minthogy azonban Isten így elrejtôzött, minden vallás hamis, amelyik nem azt tanítja, hogy ô elrejtôzködô Isten; és egyetlen olyan vallás sem képes okulásunkra szolgálni, amelyik ennek nem adja magyarázatát. A miénk mindezt megcselekszi: Vere tu es Deus absconditus.[4] 586. Ha nem volna homály, az ember nem erezné természete romlottságát; ha nem volna világosság, nem remélne rá orvosságot. Ezért nem csupán igazságos, hanem hasznos is számunkra, hogy Isten el is rejtôzködött, és meg is mutatta magát, hiszen egyaránt veszélyes az embernek, ha nyomorult voltáról mit sem tudva ismeri Istent, vagy ha Isten ismerete nélkül méri fel nyomorúságát. 587. Ez a vallás, amelyik oly gazdag szent, tiszta, kifogástalan csodákban; tudósokban és nagy emberekben, tanúságtévôkben; mártírokban; törvényes királyokban (Dávid); Ésaiás királyi vérbôl származik -- ez a tudományokban oly nagy vallás, miután elénk tárta minden csodáját és bölcsességét, elveti mindezt, és arra tanít, hogy nincs néki bölcsessége és jele, az övé csupán a kereszt és az esztelenség. Mert akik ezekkel a jelekkel és ezzel a bölcsességgel hitelre találtak nálatok, és bizonyságot tettek jellemükrôl, arra tanítanak benneteket, hogy mindez nem változtathat rajtunk, és nem tehet képessé rá, hogy megismerjük és szeressük Istent, ezt csak a kereszt esztelenségének bölcsesség és jelek nélküli ereje érheti el, nem pedig e jelek erô nélkül. A mi vallásunk tehát esztelen, ha az elégséges okot tekintjük, de bölcs, ha azt a bölcsességet tekintjük, amely elôkészít rá. 588. Vallásunk bölcs is, esztelen is. Bölcs, mert a legtudományosabb, és csodákban, jövendölésekben a legmegalapozottabb stb. Esztelen, mert nem ez teszi, hogy beletartozunk; ennek következtében elkárhoznak ugyan, akik nem tartoznak bele, de a beletartozók nem ezért hisznek. A hitet a kereszt gerjeszti bennük, ne evacuata sit crux.[5] Ezért mondja Szent Pál, aki bölcsességben és jelekben jött, hogy nem szólásban való bölcsességben és jelekben jött, hanem hogy az Evangéliumot hirdesse. De akik csak azért jönnek, hogy meggyôzzenek, elmondhatják magukról, hogy bölcsességben és jelekben jönnek. ======================================================================== IX. szakasz 589. Arról, hogy a keresztény vallás nem egyetlen. -- Korántsem ok rá, hogy ennek alapján ne tartsuk az igazinak, ellenkezôleg: éppen ebbôl tetszik ki, hogy az. 590. Vallás dolgában legyünk ôszinték: igazi pogányok, igazi zsidók, igazi keresztények. 591. Pogányok Jézus Krisztus Mohamed \ | / |-------------------------| / \ Isten nem ismerése 592. A többi vallás téves volta. -- Nincsenek tanúságtevôik. Amazoknak [a zsidóknak] igen. Isten kihívja a többi vallást, hogy próbáljanak ilyen tanújeleket felmutatni: Ésaiás XLIII., 9.; XLIV., 8. 593. Kína története.[1] -- Én csak azokat a történeteket fogadom el, amelyeknek a tanúi hajlandók lennének elvágatni torkukat. ,,Melyik érdemel több hitelt a kettô közül, Mózes vagy Kína?'' Nincs szó róla, hogy ezt egészében áttekintsük. Én azt mondom, hogy van, ami vakságot okoz, és van, ami felnyitja a szemet. Ezzel az egyetlen szóval szétrombolom minden okoskodását. ,,De Kína megzavar bennünket'' -- válaszolja maga erre; amire én így felelek: ,,Kína zavart okoz; de van ebben a zavarban világosság is, csak meg kell találni; keresse hát meg.'' Ezért amit maga mond, az mind az egyik célt szolgálja, de nem szól a másik ellen. Így nem árt, hanem használ. Részleteiben kell tehát megvizsgálni a kérdést, bizonyítékokkal kell elôhozakodni. 594. Kína története ellen. A mexikói történészek az öt napról, melyek közül az utolsó mindössze nyolcszáz esztendôs. Különbség két könyv között, amelyek közül az egyiket egy nép kapta, a másik viszont maga hozott létre egy népet. 595. Mohamed, tekintély nélkül. Érveinek tehát nagyon nyomósnak kellene lenniük, nem hivatkozhatván egyébre, mint belsô hitelükre. Mert mit mond? Hogy hinnünk kell neki. 596. A zsoltárokat az egész földkerekségen éneklik. Ki tanúskodik Mohamed mellett? Önmaga. Jézus Krisztus azonban azt akarja, hogy ha ô tesz magáról bizonyságot, azt ne fogadja el igaznak. [János, V., 31.] A bizonyságtévôk tulajdonsága, hogy mindig és mindenkor ott legyenek, de az a gyarló [Mohamed] egyedül van. 597. Mohamed ellen. -- A Korán nem nagyobb mértékben Mohamedé, mint az Evangélium Szent Mátéé, mert rengeteg szerzô idézi évszázadról évszázadra, még maguk az ellenségei -- Kelszosz és Porphüriosz[2] -- se tagadták meg. A Korán azt mondja, hogy Szent Máté jóravaló ember volt. Amibôl az következik, hogy Mohamed viszont hamis próféta volt, akár azért, mert gonoszakat nevezett jóravaló embereknek, akár azért, mert nem fogadta el azt, amit azok Jézus Krisztusról mondtak. 598. Nem azt kívánom, hogy azon keresztül alkossunk magunknak ítéletet Mohamedrôl, ami homályos benne, amit misztikus értelemben foghatunk fel, hanem abból, ami világos benne, a paradicsomából meg a többibôl; mert ebben válik nevetségessé. És ezért nem helyes, ha hittitkokként fogjuk fel homályos kijelentéseit, minthogy ami világos nála, az mind nevetséges. A Szentírással azonban egyáltalán nem így áll a dolog. Elismerem, vannak benne homályos helyek, amelyek éppoly különösek, mint a Mohamednél találhatók; de vannak csodálatosan világosak is, meg nyilvánvaló módon beteljesült jövendölések. A játszma tehát nem egyenlô. Nem szabad összekeverni és egyenlônek tekinteni olyasmiket, amik csak homályosságukkal, nem pedig világosságukkal hasonlítanak egymásra, amely utóbbi miatt tisztelettel fogadunk homályos kijelentéseket is. 599. A Jézus Krisztus és Mohamed közötti különbség. -- Mohamedet nem jövendölték meg elôre, Jézus Krisztust azonban igen. Mohamed ölt; Jézus Krisztusért megölették magukat hívei. Mohamed tiltja, az apostolok megparancsolják a tanulást. Végül mindez oly ellentétes egymással, hogy ugyanakkor, amikor Mohamed az emberi siker, Jézus Krisztus az emberi halál útját választotta; ezért tehát nem arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ha Mohamednek sikerült életben maradnia, Jézus Krisztusnak is éppúgy sikerülhetett volna, hanem arra, hogy mivel Mohamednek sikerült, Jézus Krisztusnak meg kellett halnia. 600. Amit Mohamed csinált, azt minden ember megteheti; mert egyáltalán nem mívelt csodákat, egyáltalán nem jósolták meg eljövetelét; amit azonban Jézus Krisztus cselekedett, azt senki más nem cselekedheti. 601. A pogány vallás nincsen megalapozva A mohamedán vallás alapja a Korán és Mohamed. De megjósolta-e valaki ennek az állítólag annyira várt prófétának az eljövetelét? Milyen ismertetôjegye van, amely nem lehet meg akárkiben, akinek kedve szottyan prófétának nevezni magát? Milyen csodatételeket vall magáénak? Milyen hittitkokat tanított, a saját hagyománya szerint? Milyen erkölcsöt és milyen boldogságot hirdetett? A zsidó vallást másként kell tekintenünk a Szent Könyvek hagyományában, és másként a népi hagyományban. A népi hagyományban nevetséges az erkölcstana és a boldogsága; a Szent [Könyvek]ében azonban csodálatos (és minden vallással ugyanez a helyzet: mert a keresztény vallás is nagyon különbözik a Szent Könyvekben és a kazuistáknál). Megalapozottsága bámulatos, ez a világ legrégibb és leghitelesebb könyve; továbbá Mohamedtól eltérôen, aki megtiltotta könyvének olvasását, hogy ezzel biztosítsa fennmaradását, Mózes éppen azzal biztosította az övének fennmaradását, hogy mindenkinek kötelességévé tette olvasását. A mi vallásunk annyira isteni eredetű, hogy egy másik isteni eredetű vallás is csak az alapjaival rendelkezik. 602. Rend. -- Megvizsgálandó, mi világos és mi vitathatatlan a zsidókkal kapcsolatban. Függelék a 602. töredékhez: Szavahihetôségét, élettartamát, megszakítatlanságát, erkölcstanát, tanítását és hatását tekintve, a zsidó vallás teljességgel isteni. 604. Az egyetlen, az emberek józan belátásával és természetével ellentétes tudomány, az egyetlen, amely mindenkor fennmaradt az emberek között. 605. Az egyetlen, az emberi természettel, gondolkodásunkkal, örömeinkkel ellenkezô vallás az egyetlen, amely mindenkor volt. 606. A miénken kívül egyetlen más vallás sem tanította azt, hogy az ember bűnben születik, egyetlen filozófuscsoport sem vallott ilyet: tehát egyik sem mondott igazat. Egyetlen filozófia vagy vallás sem létezett mindenkor e földön, a keresztény vallást kivéve. 607. Aki a zsidó vallást közönséges hívein keresztül ítéli meg, az rosszul ismeri. A maga valóságában a Szent Könyvekben ismerhetô meg, valamint a próféták hagyományában, akik elég világosan értésünkre adták, hogy nem betű szerint értelmezik a törvényt. Hasonlóképpen, a mi vallásunk az Evangéliumban, az apostolok tanításában és a hagyományban isteni; míg nevetséges azoknál, akik helytelenül élnek vele. A testiségnek hódoló zsidók szerint a Messiás szükségszerűen hatalmas földi fejedelem. Keresztény megfelelôik szerint Jézus Krisztus azért jött, hogy felmentsen bennünket Isten szeretetének kötelezettsége alól, olyan szentségeket adván nekünk, amelyek nélkülünk hatnak. Sem az egyik, sem a másik nem a keresztény vagy a zsidó vallás. Az igazi zsidók és az igazi keresztények mindenkor olyan Messiásra vártak, aki Isten szeretetére tanítja ôket, és ezzel a szeretettel segíti ôket gyôzelemre ellenségeik felett. 608. A testiségnek hódoló zsidók félúton állnak a keresztények és a pogányok között. A pogányok nem ismerik Istent, és csak a földet szeretik. A zsidók ismerik az igazi Istent, de csak a földet szeretik. A keresztények ismerik az igazi Istent, és nem szeretik a földet. A zsidók és a pogányok ugyanazokat a javakat szeretik. A zsidók és a keresztények pedig ugyanazt az Istent ismerik. A zsidók kétfélék voltak: az egyik rész azt szerette, amit a pogányok, a másik azt, amit a keresztények. 609. Mindegyik vallásban kétféle embert látunk; a pogányok között részint olyanokat, akik állatokat imádnak, részint olyanokat, akik a természetes vallás szerint egy istent imádnak; a zsidók között vagy a testnek, vagy a léleknek engedelmeskedôket, ez utóbbiak voltak az Ószövetség keresztényei; a keresztények között is vannak a közönséges hívôk, ôk az Újszövetség zsidai. A test rabságában élô zsidók földi Messiást vártak; a közönséges keresztények azt hiszik, hogy a Messiás feleslegessé tette számukra Isten szeretését; az igazi zsidók és az igazi keresztények azonban olyan Messiást imádnak, aki Isten szeretetére tanítja ôket. 610. Annak bebizonyítására, hogy az igazi zsidók és az igazi keresztények vallása egy és ugyanaz. -- A zsidók vallásáról azt lehetett volna hinni, hogy a lényege Ábrahám ôsapasága, a körülmetélés, az áldozatok, a szertartások, a frigyláda, a templom, Jeruzsálem, egyszóval Mózes törvénye és szövetsége. De szerintem: Sem az egyik, sem a másik nem volt, hanem kizárólag Isten szeretete, Isten minden egyebet kárhoztatott. Isten egyáltalán nem fogadta el az Ábrahámtól való leszármazást. Valahányszor megbántják ôt, Isten ugyanúgy megbünteti a zsidókat, mint a többi népet. Mózes V., VIII., 15.: ,,Ha pedig teljesen megfelejtkezel az Úrról, a te Istenedrôl, és idegen istenek után jársz, ...bizonyságot teszek e mai napon ti ellenetek, hogy végképpen elvesztek. Mint azok a nemzetek, a kiket az Úr elveszt elôletek...'' Az idegen nemzeteket, ha szeretik ôt, Isten éppúgy magához engedi, mint a zsidókat. Ésaiás LVI., 3.: ,,És ne mondja ezt az idegen...: Bizony elszakaszt az Úr engem az ô népétôl!'' ,,És az idegeneket a kik az Úrhoz adák magukat, hogy néki szolgáljanak és hogy szeressék az Úr nevét... szent hegyemre viszem föl ezeket... egészen égô és véres áldozataik kedvesek lesznek oltáromon; mert házam imádság házának hivatik minden népek számára!'' [6-7.] Az igazi zsidók méltó voltukat nem Ábrahámtól, hanem kizárólag Istentôl eredeztették. És. LXIII., 16.: ,,Hiszen Te vagy Atyánk, hiszen Ábrahám nem tud minket, és Izrael nem ismer minket, Te, Uram, vagy a mi Atyánk, megváltónk...'' Mózes maga mondta nekik, hogy Isten nem válogatja a személyeket, V., X., 17.: ,,Mert az Úr... nem személyválogató, sem ajándékot el nem fogad.'' A szombat csupán jelkép volt, Mózes II.: XXXI., 13.; az Egyiptomból való kijövetel emlékezetére: Mózes V.: V., 15. Tehát immár nincs rá szükség, mivel el kell felejteni Egyiptomot. A körülmetélés csupán jelkép volt, Mózes I.: XVII., 11. Innen van az, hogy amikor a pusztában voltak, nem metélkedtek körül, ugyanis nem lehetett ôket összetéveszteni a többi néppel; és az is, hogy Jézus Krisztus eljövetele óta ugyancsak szükségtelen. A törvény a szív körülmetéltetését parancsolta meg. Mózes V.; X., 16.; Jerem. IV., 4.: ,,Metéljétek magatokat körül az Úrnak, és távolítsátok el szívetek elôbôreit''; Mózes V.; X., 7.: ,,...és ne legyetek ezután keménynyakúak; mert az Úr, a ti Istenetek... nagy, hatalmas és rettenetes Isten, a ki nem személyválogató...'' Isten megmondotta, hogy egy napon megcselekedendi ezt. Mózes V., XXX., 6.: ,,És körülmetéli az Úr, a te Istened a te szívedet és a te magodnak szívét, hogy szeressed az Urat, a te Istenedet teljes szívedbôl...'' A körül nem metélt szívűek megítéltetnek. Jer. IX., 26.: Isten meg fogja fenyíteni a körülmetéletlen népeket, és Izrael egész népét is, mert ,,körülmetéletlen szívű''. A külsôség nem használ a lélek nélkül: Joel II., 13.: Scindite corda vestra[3] stb. Ésaiás LVIII., 3., 4. stb. Isten szeretetét parancsolja elejétôl végig a Törvény Summája, Mózes V., XXX., 19.: ,,Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam élôtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet... [20.:] hogy szeressed az Urat, a te Istenedet és hogy hallgass az ô szavára... mert ô a te életed.'' E szeretet hiánya miatt a zsidók elvettetnek bűneik miatt, s a pogányok választatnak helyettük. Hóseás I., 10.; Mózes I.: XXXII., 20- 21.: ,,Elrejtem orczámat elôlök, hadd látom, mi lesz a végök? Mert elzüllött nemzetség ez, fiak, akikben nincs hűség! Azzal ingereltek ôk, a mi nem isteni; ... én pedig azzal ingerlem ôket, a mi nem népem: bolond nemzettel bosszantom ôket.'' Ésaiás LXV., 1. A földi javak hiábavalók, az igazi jó az Istennel való egyesülés: Zsolt. CXLIII., 15. Ünnepeik nincsenek Istennek kedvére. Ámós V., 21. Áldozataik nem tetszenek Istennek. Ésaiás LXVL, 1-5.; I., 11. Jerem. VI., 20. Dávid, Miserere (LI. zsolt.) -- Hasonlóképpen a jóké sem, Exspectavi.[4] Zsolt. L. 8., 9., 10., 11., 12., 13. és 14. Csak nyakasságuk miatt rendelte ôket. Mikeás VI., kivált I. [Királyok] XV., 22.; Hóseás VI., 6. A pogányok áldozatait elfogadja Isten, és nem telik kedve a zsidók áldozataiban. Malakiás I, 11. Isten új szövetséget köt a Messiás által, s a régit elveti. Jerem. XXXI., 31. Mandata non bona.[5] Ezékiel. A régi dolgok feledésbe merülnek. Ésaiás XLIII, 18-19.; LXV., 17-18. Az Úr szövetségének ládájára senki sem fog emlékezni többé. Jerem. III., 15-16. A templom is el vettetik. Jerem. VII., 12., 13., 14. Az áldozatok elvettetnek, és más tiszta áldozatok rendeltetnek. Malakiás I., 11. Az áldozó papság Áron szerinti rendje elvettetik, és új állíttatik helyébe Melkizedek rendje szerint a Messiás által. Zsolt. Dixit Dominus.[6] Ez a papság örökkévaló lesz. Ibid.[7] Jeruzsálem elvettetik, és Róma elfogadtatik. Zsolt. Dixit Dominus. A zsidók neve elvettetik, és új név adatik. Ésaiás LXV., 15. Ez az új név jobb lesz, mint a zsidóké, és örök lesz. És. LXL, 5. A zsidók próféták (Ámós), királyok, fejedelmek, áldozat, szoborkép nélkül fognak maradni. A zsidók mindazonáltal mindenkor fennmaradnak mint nép. Jerem. XXXI., 36. 611. Köztársaság. -- A keresztény, sôt a zsidó köztársaságnak is csak Isten volt az ura, ahogy azt a zsidó Philo[8] jegyzi meg. De monarchia.[9] Ha harcoltak, csupán Istenért tették; [ôk] mindenek felett Istenben bíztak; városaikat is csak úgy tekintették, mint Isten városait, és Isten számára védelmezték meg ôket. I. Paralip. [Krónika, I. k.] XIX., 13. 612. Mózes I., XVII., 7.: Statuam pactum meum inter me et te foedere sempiterno ut sim Deus tuus.[10] 9. Et tu ergo custodies pactum meum.[11] 613. Megszakítatlanság. -- Ez a vallás, amely lényegében azt tanítja, hogy az ember a dicsôség és az Istennel való érintkezés állapotából a szomorúság, a vezeklés és az Istentôl való eltávolodás állapotába süllyedt, de ez után az élet után újra visszakerül eredeti állapotába egy Messiás segítségével, aki eljövend, mindenkor megvolt a földön. Minden egyéb elmúlt, ez azonban fennmaradt, minden érte van. A világ kezdetén az emberek mindenféle erkölcsi fertôbe sodródtak, de voltak szentek, Énok, Lámekh és mások, akik türelemmel várták a világ kezdetétôl fogva megígért Krisztust. Noé korában csapott legmagasabbra az emberek gonoszsága; ô azonban érdemesnek bizonyult rá, hogy saját személyében megmentse a világot, az általa jelképezett Messiás eljövetelének reményével. Ábrahámot bálványozók vették körül, mikor Isten megismertette a Messiás misztériumával, s ô az idôk távolából köszönté ôt. Izsák és Jákob idejében a förtelem eláradt az egész földön; de ezek a szent emberek szilárdan hittek; halálát érezvén Jákob megáldotta gyermekeit, s ekkor oly felindulás vôn rajta erôt, hogy szavait megszakítva így kiáltott fel: Salutare tutim exspectabo, Domine[12] Az egyiptomiakat annyira megfertezte a bálványimádás és a babona, hogy még Isten népét is magával ragadta példájuk; ennek ellenére Mózes és sokan mások hittek abban, akit nem láttak, és imádták ôt, a nekik készített örök javakra függesztvén tekintetüket. A görögök, majd a rómaiak hamis isteneknek hódoltak; költôik számtalan teológiát találtak ki; filozófusaik ezernyi különbözô szektára szakadtak; ám Júdea kebelében mindenkor akadtak kiválasztottak, akik e csupán általuk ismert Messiás eljövetelét jövendölték. Végül eljött közénk az idôk teljességében; és bár azóta számtalan szakadás és eretnekség keletkezett, számtalan ország pusztult el, számtalan változás következett be, ez az Egyház, amelyik azt imádja, akit minden idôben imádtak, megszakítatlanul fennmaradt. És az a csodálatos, a páratlan és teljességgel isteni, hogy e mindenkor fennálló vallás szüntelen támadások tüzében állt. Ezerszer állott a tökéletes megsemmisülés szélén; de valahányszor ilyen helyzetbe került, Isten az ô hatalmának rendkívüli közbelépésével mindig felemelte. Éppen ez a csodálatos, meg az, hogy megalkuvás, a zsarnokok akarata elôtt való meghajlás nélkül fenn tudott maradni. Mert abban nincs semmi rendkívüli, ha valamely állam úgy marad életben, hogy idônként a szükség parancsára erôszakot tesznek törvényein, ám ha... (Lásd a Montaigne-ben karikával jelzett helyet.[13]) 614. Az államok elpusztulnának, ha nem idomítanák gyakran törvényeiket a parancsoló szükséghez. Ezt azonban sohasem tűrte el ez a vallás, nem élt ezzel a módszerrel. Márpedig vagy ilyen megalkuvásokra, vagy csodákra van szükség. Nem szokatlan, ha valaki azáltal marad fenn, hogy meghajlik, de ez tulajdonképpen nem jelent megmaradást; s ráadásul teljes pusztulás a vége: egyetlen állam sincs, amelyik megélt ezer évet. De az, hogy ez a vallás mindenkor fenn tudott maradni, anélkül hogy valaha is meghajolt volna, Isten kezére utal. 615. Mondhatnak akármit. Meg kell vallani, van a keresztény vallásban valami meglepô. ,,Mert maga beleszületett'', vetik ellen. Egyáltalán nem; emiatt inkább megmakacsolom magam, attól tartva, hogy az elfogultság tévútra vezet; de annak ellenére, hogy beleszülettem, mégis csak így gondolkodom. 616. Megszakítatlanság. -- A Messiásban mindig hittek. Noéban és Mózesben még egészen friss volt Ádám hagyománya. Aztán a próféták jövendölték meg, mindig újabb és újabb részleteket jelentve, közben pedig az emberek szeme láttára idôrôl idôre bekövetkezô események bizonyságot szolgáltattak küldetésük igazságáról és következésképpen a Messiás eljövetelérôl tett ígéreteik igazsága mellett is. Jézus Krisztus csodákat mívelt, majd az apostolok is, és megtérítették a pogányokat; s ezáltal minden jövendölés beteljesülvén, a Messiás örök idôkre igazolást nyert. 617. Megszakítatlanság. -- Gondoljuk meg, amióta világ a világ, megszakítatlan a Messiás várása és imádása; mindenkor voltak, akik hirdették, hogy Isten kinyilatkoztatta nekik: születik majdan egy Messiás, és megváltja népét; majd jött Ábrahám, és megjósolta, hogy a Messiás az ô születendô gyermekétôl fog származni; Jákob azt jelentette be, hogy tizenkét gyermeke közül Júdától fog származni; aztán jött Mózes és a próféták, és elôre megmondták eljövetelének idejét és módját; és azt is, hogy a régi törvény csak addig lesz érvényes, amíg el nem jön a Messiás; érvénye az eljövetelig megszakítatlan lesz, míg a másik örökké tartó lesz; és így az ô törvényük, illetôleg a Messiásé, amelynek ígéretét hordozva a régi mindenkoron megmarad a földön, hiszen tulajdonképpen mindenkor meg is volt; s végül eljött Jézus Krisztus, mégpedig a megjövendölt körülmények között. Csodálatos történet! 618. Ez mindent eldönt. Miközben a filozófusok különféle szektákra oszlanak, a világ egyik zugában a legrégibb nép fiai közt akadnak férfiak, akik kijelentik, hogy mindenki más téved, mert Isten nekik nyilatkoztatta ki az igazságot, s ez az igazság örökké fog élni. És valóban, minden más szekta elmúlik, ez pedig megszakítatlanul él tovább, négyezer esztendô óta. Kijelentik, hogy ôsapáiktól örökölt tudásuk szerint az ember elveszítette Istennel való kapcsolatát, a tôle való teljes megfosztottságba zuhant, de Isten megígérte az emberiségnek, hogy megváltja; hirdetik, hogy ez a tanítás örök életű lesz a földön; hogy törvényüknek kettôs értelme van; hogy ezerhatszáz esztendôn keresztül prófétáknak hitt emberek éltek közöttünk, akik megjövendölték az eljövetel idejét és módját; hogy négyszáz esztendôvel késôbb szétszórattak mindenfelé, mert Jézus Krisztust minden népnek hirdetni kellett; hogy Jézus Krisztus a megjövendölt módon és idôben el is jött; s hogy azóta a zsidók szétszórattak a világban, átokkal a fejükön, de ennek ellenére fennmaradva. 619. Azt látom, hogy a keresztény vallás egy elôzô valláson alapul, és én ezt döntônek találom. Nem szólok én most itt Mózes, Jézus Krisztus és az apostolok csodáiról, mivel elsô pillantásra nem látszanak meggyôzônek, és mivel e keresztény vallásnak csupán azokat az alapjait akarom itt kiemelni, amelyek minden kétséget kizárnak, és senki által nem vonhatók kétségbe. Egy dolog bizonyos: a világ számtalan helyén találkozunk egy különös néppel, amely minden más néptôl elkülönül, és a zsidó nevet viseli. Temérdek vallást látok tehát a világ különbözô országaiban és minden idôkben, de egyikük sem mondhat magáénak olyan erkölcsöt, amely kedvemre való, sem olyan bensô bizonyítékokat, amelyek végleg meggyôznének, s ezért egyaránt elutasítom Mohamed vallását és a kínaiakét, a régi rómaiakét és az egyiptomiakét, azon egyszerű oknál fogva, hogy sem az egyik, sem a másik nem rendelkezik az igazság elegendô jegyével, sem bármi olyasmivel, ami szükségszerűen döntô, s ezért az értelem nem állhat az egyik oldalára sem. Ám amikor így elgondolkozom az erkölcsök és a hitek e mindenkori szeszélyes és furcsa tarkaságáról, a világ egyik szegletében egy különös, minden más néptôl elkülönülô, mindegyiknél ôsibb népet látok, amelynek a története sok-sok évszázaddal régibb az általunk ismert legrégibbekénél. És azt látom, hogy e nagy és sok lelket számláló, egyetlen ôstôl származó nép egy Istent imád, és olyan törvény szerint él, amelyet Istentôl eredeztet. Fiai azt hangoztatják, hogy Isten egyedül nekik nyilatkoztatta ki titkait e földön, hogy minden ember bűnre hajlóvá lett, és elveszítette Isten kegyelmét, hogy érzékeikre és a maguk eszére hallgattak, és ebbôl származnak különös eltévelyedéseik, a vallás és az erkölcs terén egyaránt gyakori, állandó fordulataik, ingadozásaik, de ugyanakkor azt is szilárdan vallják, hogy Isten nem hagyja örökké e sötétségben a népeket, mert eljön mindenki számára a megszabadító, s ôk éppen azért vannak a földön, hogy hirdessék az embereknek: azért teremtettek, hogy e nagy eljövetel elôfutárai és hírnökei legyenek, buzdítván minden népet, hogy egyesüljenek velük e megszabadító várásában. E nép sorsa meglepô számomra, úgy vélem, hogy figyelmet érdemel. Elgondolkozom a törvényen, amelyrôl büszkén állítják, hogy Istentôl bírják, és csodálatosnak találom. Minden törvények közül ez a legelsô, mégpedig annyira az, hogy majdnem ezer évvel azelôtt kapták, mielôtt a törvény szó egyáltalán használatossá vált volna a görögök között, és azóta megszakítás nélkül meg is tartották. Egyszóval különösnek találom, hogy a világ ez elsô törvénye egyúttal a legtökéletesebbnek is bizonyul, olyannyira, hogy a nagy törvényhozók belôle merítették az öveiket, amint az kitűnik az athéni Tizenkét Táblás Törvénybôl,[14] amelyet aztán átvettek tôlük a rómaiak, és amit itt könnyen be is tudnék bizonyítani, ha Josephus Flavius, valamint mások már nem foglalkoztak volna eleget ezzel a kérdéssel. 620. A zsidó nép fölénye más népek felett. -- Miközben ezt kutatom, a zsidó nép elôször is egy sereg csodálatos és páratlan dologgal vonja magára figyelmemet. Mindenekelôtt azt látom, hogy ez a nép csupa testvérbôl áll, és míg minden más nép végtelen sok család együttesébôl tevôdik össze, ez, meglepôen nagy száma ellenére, egyetlen embertôl származik, s mivel ekképpen mindnyájan egy test és vér, mondhatnók: egymás tagjai, egyetlen családból álló hatalmas államot alkot. Egyedülálló jelenség ez. Ez a család, vagy ha akarom, nép, a legrégibb, amelyet az emberiség ismer; ez pedig megítélésem szerint különös tiszteletet érdemel ki számára, mindenekelôtt a mi kutatásunk szempontjából, mert Isten minden idôkben kapcsolatot tartván fenn az emberekkel, ehhez a néphez kell fordulnunk, hogy megismerjük e kapcsolat hagyományát. Ám ez a nép nem csupán régiségénél fogva jelentôs; páratlan jelenség élettartama miatt is, amely eredetétôl napjainkig sohasem szakadt meg. Míg ugyanis a görögországi és itáliai, lakedaimóniai, athéni, római és egyéb, nála sokkal késôbbi népek már réges-rég eltűntek, ôk még mindig megvannak, és a számtalan hatalmas fejedelem kísérletei ellenére, akik történetíróik tanúsága szerint százszor is megkísérelték elveszíteni ôket, amint az ilyen hosszú idô alatt könnyen el is képzelhetô a dolgok természetes rendjénél fogva, mégis mindig fenn tudtak maradni (és ez a fennmaradás meg is jövendöltetett); s az idôk kezdetétôl napjainkig tartó történelmük minden más történelmet átfog A törvény, amely e népet kormányozza, a világ legrégibb, legtökéletesebb törvénye, az egyetlen, amely egy államban mindig érvényben volt. Ezt mutatja meg csodálatos módon Josephus Flavius az Apión(osz) ellen írt művében,[15] valamint a zsidó Philo is különbözô írásaiban; mindketten bebizonyítják, hogy ez a törvény oly régi, hogy még magát a törvény szót is csak több mint ezer esztendôvel késôbb ismerték meg az ókori népek: Homérosz például, aki rengeteg állam történetét írta meg, még sohasem használta. Tökéletességérôl könnyen meggyôzôdhetünk, ha elolvassuk: azt látjuk, hogy mindenrôl oly nagy bölcsességgel, oly méltányosan és okosan rendelkezik, hogy az elsô görög és római törvényhozók belôle vették át legfontosabb törvényeiket; ez derül ki az úgynevezett Tizenkét Táblás Törvénybôl is, valamint a Josephus Flavius felsorakoztatta többi érvbôl. Ám ugyanakkor ez minden törvények legszigorúbbika és legszorosabbja a vallás gyakorlását illetôen, mert rá akarván kényszeríteni kötelességére, halálbüntetés terhe mellett ezernyi dolog aprólékos és kínos megtartására kötelezi e népet, s éppen ezért roppant meglepô, hogy egy ilyen lázongó és zabolátlan nép ilyen állhatatosan és ennyi évszázadon át megtartotta, miközben minden más állam annyiszor megváltoztatta sokkalta könnyebben megtartható törvényeit. E minden törvények legrégibbjét tartalmazó könyv egyúttal a világ legrégibb könyve, hiszen Homérosz, Hésziodosz meg a többi szerzô művei is csak hat-hét évszázaddal késôbb keletkeztek. 621. A világ teremtése után és a vízözön elmúltával Isten nem lévén immár kénytelen sem elpusztítani, sem pedig újrateremteni a világot, sem egyéb ilyen nagy jeleket adni magáról, hozzálátott, hogy egy külön e célra rendelt népet hozzon létre e földön, amely mindaddig fenn fog maradni, míg meg nem születik az a nép, amelyet a Messiás teremt az ô lelke által. 622. Minthogy a világ teremtése egyre jobban távolodott az idôben, Isten gondoskodott egy egyedülálló kortárs történetíróról, és egy egész népet rendelt könyve ôrzésére, avégbôl, hogy ez legyen a világ leghitelesebb története, amelybôl minden ember megismerhesse ezt az eseményt, amelyet oly szükséges tudni, de csupán belôle ismerhesse meg. 623. József keresztbe teszi karját, és a fiatalabbikat [Manassét] ,,eleibe tevé bátyjának''. 624. Miért nyújtja Mózes oly hosszúra az emberek életét, és miért sorol fel oly kevés nemzedéket? Mert nem az évek hosszú sora, hanem a nemzedékek sokasága teszi homályossá a dolgokat. Mert az igazság csak az egymást váltó emberek lelkében torzul el. Ô azonban az egyáltalán elképzelhetô legjelentôsebb két eseményt, a teremtést és a vízözönt oly közel hozza, hogy szinte megfoghatóvá válnak. 625. Sém látta Lámekhet, aki viszont látta Ádámot, de ugyanez a Sém látta Jákobot is, Jákob pedig azokat, akik látták Mózest; igaz tehát a vízözön és a teremtés. Ez bizonyító erejű azok számára, akik helyesen értelmezik. 626. A pátriárkák hosszú élete nem arra szolgált, hogy feledésbe menjen a múlt dolgok emlékezete, hanem ellenkezôleg: hogy fennmaradjon. Mert néha azért nem vagyunk elég tudósak eleink történetében, mivel szinte alig éltünk velük együtt, s gyakran már halottak voltak, amikor mi eljutottunk az eszmélés korába. Mármost amikor az emberek hosszú kort éltek meg, gyerekeik is sokáig együtt éltek apáikkal, akik sokat és sokáig meséltek nekik. És mirôl is mesélhettek volna, ha nem eleik történetérôl, hiszen akkoriban az egész történelem még ez volt, s nem voltak tudományos kutatásaik, tudományuk és művészetük, amikrôl a beszélgetések nagy része folyik az életben? Ezért tapasztaljuk azt, hogy ebben az idôben a népek különös gonddal igyekeztek megôrizni származásuk történetét. 627. Azt hiszem, Isten népébôl Jósue az elsô, Jézus Krisztus meg az utolsó, aki ezt a nevet viseli. 628. A zsidók régi volta. -- Milyen nagy a különbség a könyvek között! Nem csodálkozom rajta, hogy a görögök alkották az Iliászt, sem azon, hogy a kínaiak és az egyiptomiak a történeti könyveiket. Csak azt kell megvizsgálni, mindez hogyan keletkezett. Ezek a mesélgetô történetírók ugyanis nem egykorúak azokkal az eseményekkel, amelyekrôl írnak. Homérosz regényt írt, ilyennek szánja, ilyenként is fogadják; mert senki sem kételkedett afelôl, hogy Trója és Agamemnón éppúgy nem volt, mint az aranyalma. Homérosz nem is szándékozott történetírói művet csinálni belôle, megelégedett a szórakoztatással; a maga korában ô az egyetlen, aki ír, s a történetet műve szépsége élteti: mindenki megtanulja, és beszél róla -- ismerni kell, mindenki betéve tudja. Négyszáz esztendôvel késôbb az események szemtanúi már nem élnek; senki sem tudja immár közvetlen tapasztalatból, mese-e vagy történelem az egész: egyszerűen csak az ôsöktôl hallották, igaznak lehet tartani. Minden olyan történeti mű, amely nem kortársi, így például a Szibillák könyvei, meg a Triszmegisztosz[16] és számtalan más, amelyeknek hitelük volt a világban, hamis, és hamisnak is bizonyul az idôk folyamán. Nem így azonban a kortárs szerzôk esetében. Jelentôs a különbség két olyan könyv között, amelyek közül egyiket egy ember írja, s aztán elterjeszti a nép között, a másik meg magának a népnek a műve. Nem kétséges, hogy az utóbbi esetben a könyv éppoly régi, mint a nép. 629. József leplezi népe gyalázatát. Mózes nem leplezi sem saját gyalázatát, sem... Quis mihi det ut omnes prophetent?[17] Megharaguvék népére. 630. A zsidók ôszintesége. -- Mióta nem volt több prófétájuk, a Makkabeusok könyve: Jézus Krisztus óta, a Masszora.[18] Bizonyságul legyen ez a könyv. A hiányos betűk és szóvégi jelek. Önérzetük ellenére ôszinték, odadobva, ha kell, életüket is; erre nincs példa a világon, nincs gyökere az emberi természetben. 631. A zsidók ôszintesége. -- Szeretô gondossággal, hűségesen viszik magukkal ezt a könyvet, amelyben Mózes kijelenti, hogy egész életükben hálátlanok voltak Istennel szemben, s azt is tudja, hogy halála után még hálátlanabbak lesznek; de az eget és a földet hívja bizonyságul ellenük, mert eleget oktatta ôket. Kijelenti, hogy haragra gyúlván ellenük, Isten végül is elszéleszti ôket a föld minden népe között; s amiképpen haragra gerjesztették ôt idegen istenek imádásával, azonképpen bosszantja ôket azáltal, hogy idegen népet hív meg; továbbá azt akarja, hogy minden szavát örökké megôrizzék, és könyve beletétetvén a szövetség ládájába, örök bizonysággal szolgáljon ellenük. Ésaiás ugyanezt mondja, XXX. 632. Ezsdrásról. -- Mese: a könyvek elégtek a templommal együtt. A Makkabeusok könyve szerint hamis: ,,Jeremiás adta nékik a törvényt.'' Mese: hogy mindent emlékezetbôl mondott. Josephus Flavius is, Ezsdrás is hangsúlyozza, hogy a könyvet olvasta. Baron[ius], Ann. 180. o.: Nullus penitus Hebraeorum antiquorum reperitur qui tradiderit libros periisse et per Esdram esse restitutos, nisi in IV Esdrae.[19] Mese: hogy megváltoztatta a betűket. Philo, a Vita Moysisban[20]: Illa lingua ac character quo antiquitus scripta est lex sic permansit usque ad LXX.[21] Josephus Flaviusnál azt olvassuk, hogy a törvény héber nyelven volt írva, amikor a Hetvenek lefordították görögre. Antiochus és Vespasianus idején, amikor meg akarták semmisíteni a könyveket, és nem voltak próféták, nem tudták ezt végrehajtani; éppen a babiloni fogság idején, amikor semmiféle üldözésben nem volt részük, s amikor annyi próféta élt, engedték volna elégni ôket? Josephus kigúnyolja azokat a zsidókat, akik nem volnának hajlandók szenvedni... Tertull.: Perinde potuit abolefactam eam violentia cataclysmi in spiritu rursus reformare, quemadmodum et Hierosolymis Babylonia expugnatione deletis, omne instrumentum judaicae litteraturae per Esdram constat restauratum.[22] Azt mondja, hogy Noé éppúgy helyreállíthatta emlékezetbôl Énoknak a vízözön alkalmával megsemmisült könyvét, mint ahogyan Ezsdrás is helyre tudta állítani a fogság idején megsemmisült könyveket. (Theosz) en té epi Nabukodonoszor aikhmalószia tú laú, diaphtaireszón tón graphón... enepneüsze Eszdra tó hierei ek tész phülész Levi túsz tón progegonotón prophétón pantasz anataxaszthai logúsz, kai apokatasztészai tó laó tén dia Mószeósz nomotheszián.[23] Ezt annak bizonyítására állítja, hogy egyáltalán nem hihetetlen dolog, hogy a Hetvenek a Szentírást a náluk annyira csodált egyöntetűséggel magyarázták. Ô ezt Szent Ireneusból merítette. Szent Hilárius a Zsoltárokhoz írt elôszavában azt mondja, hogy a Zsoltárokat Ezsdrás szedte rendbe. E hagyomány eredete Ezsdrás IV. könyvének XIV. fejezetére megy vissza: Deus glorificatus est, et Scripturae verae divinae creditae sunt, omnibus eadem et eisdem verbis et eisdem nominibus recitantibus ab initio usque ad finem, uti et praesentes gentes cognoscerent quoniam per inspirationem Dei interpretatae sunt Scripturae, et non esset mirabile Deum hoc in eis operatum; quando in ea captivitate populi quae facta est a Nabuchodonosor, corruptis Scripturis et post 70 annos Judaeis descendentibus in regionem suam, et post deinde temporibus Artaxercis Persarum regis, inspiravit Esdrae sacerdoti tribus Levi praeteritorum prophetarum omnes rememorare sermones, et restituere populo eam legem quae data est per Moysen.[24] 633. Ezsdrás meséje ellen, a Makkabeusok II. könyve, II.; -- Josephus, Ant., II. 1. Kürosz Ésaiás jövendölésének hatása alatt elbocsátotta a zsidó népet. Kürosz uralkodása alatt a zsidók nyugalomban éltek Babilóniában, tehát igenis lehetett saját törvényük. Josephus, Ezsdrás történetét elôadva, egy szót sem ejt errôl a szöveg- helyreállításról. -- IV. Királyok könyve, XVII., 27. 634. Ha hihetô Ezsdrás meséje, akkor el kell hinnünk, hogy az Írás Szentírás; mert ez a mese csupán azoknak a tekintélyén nyugszik, akik a Hetvenekét is állítják, ez pedig azt bizonyítja, hogy az Írás szent. Tehát ha ez a mese igaz, akkor rendben van számításunk; ha nem, akkor másutt találjuk meg. És így azok, akik vallásunk Mózesen nyugvó igazságát szeretnék megingatni, éppen ama tekintély segítségével erôsítik meg, amellyel támadják. E gondviselés révén tehát mindenkor is az marad. 635. A rabbinizmus kronológiája (A lapidézetek a Pugio könyv[25] szerint) 27. old., R. Hakados[26] (200 év), a Misna[27] vagy a szóbeli törvény, vagy más néven a második törvény szerzôje. A Misna kommentárjai (340. esztendô): Siphra.[28] Barajtot[29] Jeruzsálemi Talmud[30] Tosiphtot.[31] Beresit Rabba, R. Osaia[32] Rabba műve, a Misna kommentárja. Beresit Rabba, bar Nachmani,[33] éles elméjű, vonzó történeti és teológiai kommentárok. Ugyanez a szerzô Rabot néven ismert műveket is írt. Száz esztendôvel (440) a Jeruzsálemi Talmud után készült a Babilóniai Talmud, R. Asi műve, amelyet elfogad az egész zsidóság, minden zsidó köteles az összes benne foglaltakat megtartani. R. Asi jegyzeteit Gemarának,[34] más szóval a Misna ,,kommentárjai''- nak nevezik. A Talmud tehát a Misnából és a Gemarából áll. 636. Ha -- latinul si -- nem jelent közömbösséget. Malakiás, Ésaiás. Ésaiás: (lásd 27-28.) Si volumus[35] stb. In qualumque die.[36] 657. Próféciák. -- A királyi pálca a babiloni fogság alatt sem maradt gazdátlan, mert megígértetett és megjósoltatott a hazájukba való visszatérésük. 638. Jézus Krisztus bizonyítékai. -- Nem jelenti azt, hogy rabságban voltak, hiszen abban a biztos tudatban voltak rabok, hogy hetven esztendô múlva megszabadulnak. Most azonban minden remény nélkül azok. Isten megígérte nekik, hogy elszéleszti ugyan ôket a világ minden tájára, de ha hívek maradnak törvényéhez, mégis összegyűjti ôket. Most nagyon hívek hozzá, és mégis elnyomatásban élnek. 639. Amikor Nebukadneccar elhurcolta a zsidókat, nehogy azt higgye a nép, hogy elmúlik a fejedelmi pálca Júdától, megmondatott nékik, hogy rövid ideig lesznek csak fogságban, s aztán kiszabadulnak. Mindig megvigasztalták ôket prófétáik, és királyaik is tovább uralkodtak. A második pusztulás azonban szabadulásról szóló ígéret, próféták és királyok, vigasztalás és reménység nélkül való, mert a királyi pálca örökre elmúlt Júdától. 640. Csodálatos és különös figyelmet érdemlô dolog, hogy ez a zsidó nép annyi esztendô óta fenn tudott maradni, de továbbra is nyomorult: Jézus Krisztus bizonyításához ugyanis egyaránt szükséges, hogy fennmaradásával bizonyítsa, s ugyanakkor nyomorult maradjon, mert megfeszítette ôt; s jóllehet ellentmondó dolog nyomorultnak lenni és mégis fennmaradni, ez a nép mindenkor megmarad nyomorúsága ellenére is. 641. Nyilvánvalóan arra teremtetett ez a nép, hogy tanúbizonyságul szolgáljon a Messiásnak (És. XLIII., 9.: XLIV., 8.). Ôrzi és szereti a könyveket, de nem érti ôket. Mindez pedig megjósoltatott: Isten ítéletei rájuk bízattak, de ,,mint egy bepecséltetett írás beszédei'' [És., XXIX., 11.] ======================================================================== X. szakasz 642. Az Ó- és az Újszövetség közös bizonyítékai. -- Hogy mind a kettôt egyszerre bizonyíthassuk, csupán azt kell megvizsgálnunk, vajon az egyik jóslatai teljesültek-e a másikban. A jóslatok megvizsgálásához az szükséges, hogy megértsük ôket. Mert ha azt hisszük, hogy csupán egyetlenegy értelmük van, akkor bizonyos, hogy a Megváltó sohasem jött el; ha viszont két értelmük van, akkor bizonyos, hogy Jézus Krisztussal jött el közénk. Az egész kérdés tehát annak a megállapításából áll, vajon két értelmük van-e. Azt, hogy a Szentírásnak két értelme van, ahogyan Jézus Krisztus és az apostolok értelmezték, a következôk bizonyítják: 1. maga a Szentírás; 2. a rabbinusok; Mózes Maimonides szerint két arculata van, és a próféták csak Jézus Krisztusról mondtak jövendölést; 3. a Kabbala; 4. az a misztikus magyarázat, amelyet maguk a rabbinusok adnak a Szentírásról; 5. a rabbinusok princípiumai, amelyek szerint az Írásnak két értelme, a Messiásnak, érdemüknek megfelelôen, két -- dicsôséges vagy szégyenletes -- eljövetele van, hogy a próféták csak a Messiásról mondtak jóslatokat -- a Törvény nem örök életű, hanem új jön helyette a Messiással --, hogy immáron nem emlékeznek többé a Vörös-tengerre, és hogy a zsidók és a pogányok elvegyülnek egymással; <6. Az a kulcs, amelyet Jézus Krisztus és az apostolok szolgáltatnak nekünk mindenhez.> 643. Ésaiás, 51. A Vörös-tenger, a Megváltás jelképe. Ut sciatis quod filius hominis habet potestatem remittendi peccata, tibi dico: Surge.[1] Meg akarván mutatni, hogy képes egy olyan szent népet alkotni, amelynek szentsége láthatatlan, és örök dicsôséggel övezi, látható dolgokat teremtett. Minthogy a természet a kegyelem képe, a természet javaiban cselekedte meg azt, amit a kegyelem javaiban volt megcselekedendô, hogy megítélhessük belôle, meg tudja teremteni a láthatatlant, hiszen a láthatót valóban megalkotta. Tehát megmentette ezt a népet a vízözöntôl; Ábrahámtól származtatta, kiváltotta ellenségei kezébôl, és nyugalmat adott neki. Isten nem azért mentett meg a vízözöntôl, és teremtett egy egész népet Ábrahám leszármazottaiból, hogy aztán termékeny földre vezérelje ôket. Sôt maga a kegyelem is csak elôképe a megdicsôülésnek, mert nem ez a végcél. A kegyelmet a törvény jelképezte, ô maga pedig [a megdicsôülést] jelképezi: de e dicsôségnek jelképe és egyszersmind princípiuma vagy oka is. Az emberek közönséges élete hasonlatos a szentekéhez. Mind a maga boldogságát keresi, csupán az különbözteti meg ôket egymástól, amiben ezt a boldogságot látják; ellenségüknek nevezik azokat, akik ebben akadályozzák ôket stb. Azt tehát, hogy hatalma van a láthatatlan javak nyújtására, Isten azzal mutatta meg, hogy bebizonyította hatalmát a láthatók felett. 644. Jelképek. -- Szent népet kívánván teremteni, amelyet majd megkülönböztet minden más néptôl, megszabadít ellenségeitôl, és nyugalmas helyre vezérel, erre ígéretet is tett, és prófétái által elôre megmondotta eljövetelének idejét és módját. De hogy állandóan ébren tartsa kiválasztottjaiban a reménységet, minden idôben megmutatta nekik annak a képét, sohasem hagyta ôket hatalmának és üdvözítésükre irányuló szándékának bizonyítékai nélkül. Mert az ember teremtésekor, amikor az emberek még oly közel voltak a teremtéshez, hogy nem felejtették el, hogyan jöttek világra, és hogyan estek bűnbe, Ádám maga volt a tanúja és letéteményese annak az ígéretnek, hogy eljô majd a Megváltó, aki az asszonytól lesz születendô. Amikor pedig azok, akik még látták Ádámot, már nem éltek, Isten Noét küldötte, és miközben vízzel árasztotta el az egész földet, megmentette ôt egy olyan csodatétellel, amely elég világosan jelezte, hogy hatalmában áll megmentenie a világot, hogy akarja is ezt megtenni, és hogy az asszony magvából világra hozza Azt, akit ígért. Ez a csoda elégséges volt hozzá, hogy megszilárdítsa [az emberekben] a reménységet. Noé életében a vízözön emléke nagyon elevenen élt az emberekben, majd Isten Ábrahámnak tett ígéreteket, és még Sém életében elküldötte Mózest stb... 645. Jelképek. -- Isten meg akarta fosztani övéit a romlandó javaktól, de hogy megmutassa, nem tehetetlenségbôl történt ez, megteremtette a zsidó népet. 646. A zsinagóga nem pusztult el, mert jelkép volt; mivel azonban csupán jelkép volt, szolgaságba süllyedt. A jelkép fennmaradt egészen az igaziig, avégbôl, hogy az Egyház mindenkor látható legyen, vagy az ôt ígérô ábrázolásban, vagy megvalósult alakjában. 647. Hogy a törvény jelképes erejű volt. 648. Két tévedés: 1. ha mindent betű szerint értelmezünk; 2. ha mindent rejtett értelme szerint értelmezünk. 649. Szólni kell a jelképes értelmet túlzásba vivôk ellen. 650. Vannak világos és bizonyító erejű jelképek, de vannak mások, olyanok is, amelyeket mintha hajuknál fogva ráncigáltak volna elô, és csak azok számára jelentenek bizonyítékot, akik egyébként is meg vannak gyôzôdve. Ez utóbbi jelképek hasonlatosak az apokaliptikusokéihoz, csupán az a különbség, hogy nekik nincsenek kétségbevonhatatlan jelképeik; így aztán mi sem helytelenebb, mit amikor azt bizonyítgatják, hogy az öveik éppoly megalapozottak, mint a mi jelképeink némelyike; mert nekik nincsenek olyan bizonyító erejű jelképeik, mint nem egy a mieink közül. A játszma tehát nem egyenlô. Nem szabad egyformának tekinteni és egymással összekeverni e kétféle dolgot, csak azért, mert hasonlónak látszanak az egyik oldalról, holott a másikról nézve nagyon is különbözôk; a világosságok érdemlik ki -- ha Istentôl vannak --, hogy tiszteljük miattuk a homályosságokat is. ,,Olyan ez, mit mikor az emberek bizonyos homályos nyelvet használnak egymás között; aki nem értené ezt a nyelvet, csak valami ostobaságot hámozna ki belôle.'' 651. Az apokaliptikusok, preadamisták és millenáriusok hóbortjai[2] stb. - - Aki mindenféle hóbortos véleményt akar a Szentírással alátámasztani, az például erre hivatkozhatnék: meg van mondva, hogy ,,el nem múlik ez a nemzetség, míg nem mindezek meglesznek'' (Máté XXIV., 34.). Amire én azt válaszolom, hogy ez után a nemzetség után jön majd egy másik, és így tovább, egymás után. A Krónika II. könyve úgy beszél Salamonról és a királyról, mintha két különbözô személy lenne. Amibôl én azt következtetem, hogy kettô is volt. 652. Különös jelképek. -- Kettôs törvény, két törvénytábla, kettôs templom, kettôs fogság. 653. Jelképek. -- A próféták jóslataiban öv, szakáll, leégett haj stb. szerepel jelkép gyanánt. 654. Különbség az ebéd és a vacsora között. Istenben a szó nem különbözik a szándéktól, mert ô igaz; sem a szó a hatásától, mert ô hatalmas; sem az eszközök az eredménytôl, mert ô bölcs. Bern. ult. serm. in Missus.[3] Szent Ágoston, De Civitate Dei,[4] V., 10. Általános érvényű szabály: Isten mindent megtehet, kivéve azokat a dolgokat, amelyeket ha tudna, nem lenne mindenható, mint például meghalni, megcsalattatni és hazudni stb. Több evangélista, hogy megerôsíttessék az igazság: hasznos különbözôségük. Eucharisztia az Utolsó vacsora után: a valóság a jelkép után. Jeruzsálem pusztulása; a világ pusztulásának jelképe, negyven esztendôvel Jézus halála után. ,,Semmit sem tudok'' mint ember, vagy mint Isten küldötte. Márk XIII., 32. Jézus elítéltetett a zsidók és a pogányok által. A zsidók és a pogányok jelképe a két fiú. Szt. Ágoston, De Civ., XX., 29. 655. A hat életkor, a hat kor atyái, a hat reggel a hat kor kezdetén. 656. Ádám forma futuri.[5] A hat nap ahhoz, hogy kialakuljon az egyik, a hat korszak, hogy kialakuljon a másik; a Mózes leírta hat nap, amely Ádám megalkotásához vezetett, nem egyéb, mint annak a hat korszaknak a képe, amely Jézus Krisztust és az Egyházat hozta el. Ha Ádám nem vétkezik, és Jézus Krisztus nem jön el, csak egy szövetség, csak egyetlen emberi kor lett volna, és a teremtést egy szakaszban végbementnek képzelték volna el. 657. Jelképek. -- A zsidó és az egyiptomi népet szemmel láthatóan elôre jelzi az a két férfiú, akikkel Mózes találkozott: a zsidót ütlegelô egyiptomi, a zsidót megbosszuló és az egyiptomit agyonütô Mózes és a hálátlansággal fizetô zsidó férfi. 658. Az Evangélium jelképei a lélek beteg állapotára a beteg testek; mivel azonban egy test nem lehet eléggé beteg ahhoz, hogy ezt az állapotot tökéletesen kifejezze, többre volt hozzá szükség. Ezért van a süket, a néma, a vak, a gutaütött, a halott Lázár, az ördöngös. Mindez a betegség együtt van a beteg lélekben. 659. Jelképek. -- Annak a bizonyítéka, hogy az Ószövetség csupán jelképes értelmű, és hogy a próféták a földi javakon másfajta javakat értettek: Elôször is az, hogy másként méltatlan lenne Istenhez. Másodszor az, hogy amikor szavaik nagyon világosan a földi javak ígéretét tartalmazzák, a próféták mégis azt mondják, hogy amit mondanak, homályos, és értelmét nem fogják felfogni az emberek. Amibôl kiderül, hogy ez a titkos értelem nem volt azonos azzal, amelyet félreérthetetlenül mondtak ki, és hogy, következésképpen, másfajta áldozatokról, egy másik megszabadítóról szándékoztak szólni stb. Azt mondják, hogy csak ,,az utolsó napokban értik meg e dolgot''. Jer. XXX., 24. A harmadik bizonyíték az, hogy szavaik ellentétesek és egymást lerombolják, úgy hogy ha azt gondoljuk, hogy a törvény és áldozat szavakkal nem értettek egyebet, mint Mózes törvényét, nyilvánvaló és durva ellentmondás van. Tehát mást értettek, amikor néha ugyanabban a fejezetben önmaguknak ellentmondottak. Mármost ahhoz, hogy egy szerzôt megértsünk... 660. A bujaságot természetesnek találjuk, második természetünkké lett. Így tehát két természet lakozik bennünk: egy jó és egy rossz. Hol van Isten? Ahol nem vagyunk, de Isten országa mégis bennünk van. A rabbinusok. 661. A bűnbánat minden misztériumok közül egyetlenként jelentetett ki kifejezetten a zsidóknak, mégpedig az elôfutár Szent János által; aztán következett a többi titok, annak bizonyságaként, hogy minden embernek, valamint az egész világnak ezt a sorrendet kell megtartania. 662. A testiségnek hódoló zsidók nem értették meg a próféciáikban megjósolt Messiásnak sem nagyságát, sem megaláztatását. Félreismerték ôt elôre megjósolt nagyságában, például amikor azt mondja a próféta, hogy a Messiás Dávid ura lesz, holott annak fia, és hogy mielôtt Ábrahám lett volna, ô már volt, és látta ôt; a zsidók nem hitték ôt ily nagynak, hogy ,,örökké megmarad'', és megaláztatásában és halálában is félreismerték ôt. ,,...a Krisztus -- mondották -- örökké megmarad, hogyan mondod hát te, hogy az ember Fiának meg kell halnia?'' Tehát sem halandónak, sem örökkévalónak nem hitték ôt: csupán testi nagyságot kerestek benne. 663. Jelképes. -- Semmi sem hasonlatosabb a szeretethez, mint a kapzsiság, és mégis semmi sem ellentétesebb vele. Ezért a zsidók, tele lévén olyan tulajdonságokkal, amelyek hízelegtek kapzsiságuknak, hasonlítottak is nagyon a keresztényekhez, s ugyanakkor nagyon különböztek is tôlük. Ennek következtében megvolt bennük az a két tulajdonság, amely ahhoz kellett, hogy nagyon hasonlítsanak a Messiáshoz, és jelképe lehessenek, de ugyanakkor nagyon különbözzenek is tôle, és ne legyen gyanús a tanúságuk. 664. Jelképes. -- Isten felhasználta a zsidók paráznaságát, és Jézus Krisztus szolgálatába állította ôket . 665. A szeretet parancsa nem jelképes. Azt állítani, hogy Jézus Krisztus, aki azért jött el, hogy a jelképek helyébe a valóságot állítsa, csak azért jött volna, hogy megszüntetve a szeretet korábbi valóságát, a jelképét állítsa helyébe, szörnyűséges valami. ,,Ha azért a benned lévô világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?'' [Máté VI., 22.] 666. Igézet. Somnum suum.[6] Figura hujus mundi.[7] Az Eucharisztia. Comedes panem tuum.[8] Panem nostrum.[9] Inimici Dei terram lingent, a gonoszoknak ,,nyelvök eljárja a földet'', vagyis szeretik a földi gyönyöröket. [Zsolt. LXXIII., 9.] Az Ószövetség a jövendô boldogság jelképeit, az Újszövetség pedig a hozzá való eljutás eszközeit tartalmazza. A jelképek örömrôl, az eszközök bűnbánatról, vezeklésrôl szóltak; mindazonáltal a húsvéti bárányt ,,keserű füvekkel'' ették, cum amaritudinibus [II. Mózes XII., 8.] Singularis sum ego donec transeam,[10] Jézus Krisztus halála elôtt majdnem egyedül volt vértanúságában. 667. Jelképes kifejezések. -- A kard, pajzs szavak. Potentissime.[11] 668. Csak akkor fordulunk el tôle, ha elfordulunk a szeretettôl. Imádságaink és erényeink utálatosak Isten elôtt, ha nem Jézus Krisztus imádságai és erényei. És bűneink sohasem lesznek Isten [könyörületességének], hanem csupán Isten büntetésének tárgyai, ha nem Jézus Krisztus[éi]. Mert Jézus magára vette bűneinket, és [bevett] bennünket szövetség[é]be; mert az erények az [övéi, a] bűnök idegenek számára; nekünk pedig az erények idegenek, és a bűn a miénk. Változtassunk azon a mértéken, amellyel [mostanáig] döntöttük el, mi a jó. Szabályunk az akaratunk volt, válasszuk most [Isten] akaratát: minden jó és helyes, amit ô akar, minden [rossz], amit nem akar. Minden tiltva van, amit Isten nem akar. A bűnök tiltva vannak Isten ama általános kijelentése folytán, hogy nem akarja ôket. De azért a többi, amire nem mondott általános tilalmat, és amit ezért megengedettnek nevezünk, sincs mindenkor megengedve. Mert amikor Isten valamit elvesz tôlünk, és az ô akaratának megnyilatkozását jelentô eseményekbôl az derül ki, hogy nem akarja nekünk juttatni, az ebben az esetben éppoly tilalmas számunkra, mint a bűn, mivel Isten akarata, hogy se ez, se az ne legyen nekünk megengedve. E két dolog között csupán az a különbség, hogy Isten a bűnt egész bizonyosan sohasem akarja, az viszont nem bizonyos, hogy sohasem kívánja tôlünk a másikat. De mindaddig, amíg Isten nem akarja, bűnnek kell tekintenünk; egészen addig, amíg az ô akaratának, az egyedüli teljes jóságnak és teljes igazságosságnak a hiánya bűnössé, rosszá teszi. 669. Jelképet változtatni, gyengeségünk miatt. 670. Jelképek. -- A zsidók mindvégig hittek ezekben a földi elképzelésekben: Isten ôsatyjukat, Ábrahámot testestôl, mindenestôl szereti, ami tôle származik; ezért sokasította és különböztette meg ôket minden más néptôl, nem tűrvén el, hogy keveredjenek velük; amikor Egyiptomban sorvadoztak, nagy jeleket tett mellettük, és kivezette ôket ebbôl az országból; a pusztaságban mannával táplálta ôket; dúsan termô földre vezette el ôket; királyokat adott nekik és egy erôs templomot, hogy ott állatokat áldozzanak neki, s az állatok vérének kiontásával megtisztulhassanak; végezetül majd elküldi nekik a Messiást, hogy mindenek uraivá tegye ôket, sôt eljövetelének idejét is megjósolta. Miután a világ hosszú ideig e testi tévedésekben élt, Jézus Krisztus eljött a megjövendölt idôben, csakhogy nem a várt fényességben; ezért nem hitték el, hogy ô az. Halála után Szent Pál jött el, s adta tudomására az embereknek, hogy mindezek a dolgok jelképesen következtek be, hogy Isten országa nem a test, hanem a lélek szerint való; hogy az emberek ellenségei nem a babiloniak, hanem szenvedélyeik; hogy Istennek nem a kézzel emelt szentélyek tetszenek, hanem a tiszta és megalázkodó szív; hogy ,,nem az a körülmetélés, a mi a testen külsôképen van'', hanem ,,a szívnek lélekben és nem betű szerint való körülmetélése az igazi''; és hogy ,,nem Mózes adta nékik a mennyei kenyeret'' stb. Isten azonban nem akarta ezeket felfedni e népnek, mert az méltatlan volt rá, de mégis elôre meg akarta mondani ôket, hogy higgyenek bennük, ezért világosan elôre megmondta idejüket, idônként bôséges jelképekben világosan ki is nyilatkoztatta ôket avégbôl, hogy akik a jelképek anyagi részét szeretik, felfigyeljenek rájuk, akik meg a jelképezetteket szeretik, meglássák ôket. Minden, ami nem a szeretetre irányul, jelkép. A Szentírás egyetlen tárgya a szeretet. Minden, ami nem az egyetlen célra irányul, ennek a jelképe. Minthogy csupán egyetlen cél létezik, minden, ami nem nevezi nevén, jelképesen értendô. Isten tehát különbözô formákban fogalmazza meg a szeretet egyetlen törvényét, hogy ily módon a változatosságot keresô kíváncsiságunkat ezzel a változatossággal elégítse ki, amely szüntelenül a felé vezet bennünket, ami egyedül szükséges számunkra. Mert csupán ,,egy a szükséges dolog'' [Lukács X., 42.], mi viszont a változatosságot kedveljük, azért Isten mind a kettônek eleget tesz e sokféleséggel, amely ehhez az egyetlen szükséges dologhoz vezet. A zsidók annyira szerették a jelképül használt dolgokat, annyira epedeztek utánuk, hogy amikor az elôre mondott módon és idôben megvalósultak, nem ismerték fel a valóságot. A rabbinusok jelképeknek tekintik a Mátka emlôit és mindazt, ami nem az ô egyetlen céljukat, a földi javakat fejezi ki. A keresztények viszont még az eucharisztiát is ama égi dicsôség jelképének tekintik, amely felé törekszenek. 671. A zsidók, akik arra voltak kiszemelve, hogy leigázzák a nemzeteket és a királyokat, a bűn szolgái voltak; a keresztények, akik arra hívattak, hogy szolgáljanak, és alattvalók legyenek, Isten szabad fiai. 672. A formalistáknak. -- Amikor Szent Péter és az apostolok arról döntenek, hogy megszüntetik a körülmetélést, ami azt jelentette, hogy Isten törvénye ellen cselekszenek, nem a próféták könyveiben keresnek tanácsot, hanem csupán azt veszik tekintetbe, hogy a körül nem metélteknek is megadatott a Szentlélek. Biztosabbak abban, hogy Isten elfogadja mindazokat, akiket eltölt Lelkével, mint abban, hogy engedelmeskedni kell a törvénynek. Mert tudták, hogy a törvény célja nem más, mint a Szentlélek; és ilyenképpen, mivel körülmetéltetés nélkül is bírhatjuk ôt, szükségtelen a körülmetélés. 673. Fac secundum exemplar quod tibi ostensum est in monte.[12] A zsidók vallása tehát a Messiás igazságának hasonlatosságára teremtetett; s a Megváltó igazságát el is ismerte a zsidók vallása, amely annak jelképe volt. A zsidókban az igazság csupán jelképes volt; az égben semmi sem rejti el. Az Egyházban rejtve van, és a jelképhez való viszonyában lehet felismernünk. A jelkép az igazság képére készült, az igazságot a jelképrôl ismertük fel. Szent Pál maga mondja, hogy lesznek majd, akik tiltják a házasságot, pedig ô maga a Korinthusbeliekhez írt levelében úgy szól róla, mint aki ,,tôrt vet''. Mert ha az egyik próféta így, majd Szent Pál másként szólt volna, vád érte volna miatta. 674. Jelképes mondások. -- ,,Vigyázz, hogy arra a formára csináld, a mely a hegyen mutattatott néked.'' Amire Szent Pál azt mondja, hogy a zsidók ,,a mennyei dolgok ábrázolatára'' szolgálnak [A zsidókhoz VIII., 5.]. 675. ... Mindazonáltal ez a Szövetség, amely avégbôl köttetett, hogy megvakítson egyeseket, és megvilágítson másokat, még a megvakítottakban is megmutatta az igazságot, amelyet a többinek ismernie kellett. Mert az Istentôl nekik adott látható javak igen nagyok és isteniek voltak, s kiderült belôlük, hogy az Úrnak elég hatalma van arra is, hogy a láthatatlanokkal és egy Messiással is megajándékozza ôket. A természet ugyanis a kegyelem ábrázolása, a látható csodák a láthatatlanok képe. Ut sciatis... tibi dico: Surge.[13] Esaiás szavai szerint a megváltás olyan lesz, mint a Vörös-tengeren való átkelés. Isten tehát az Egyiptomból való kijövetelben, a tengeren való átkelésben, a királyok vereségében, a mannában, Ábrahám egész leszármazásában megmutatta, hogy képes üdvözíteni, égi kenyeret adni stb.; úgyhogy az ellenséges nép ugyane Messiás elôképe és ábrázolata, akirôl nem vesznek tudomást stb. Végezetül megtanított rá bennünket, hogy mindezek csupán jelképek, és hogy mit jelentenek az ilyen kifejezések, mint: ,,valósággal szabad'', ,,igazi zsidó'', ,,igazi körülmetélkedés'', ,,igazi mennyei kenyér'' stb. Ezekben az ígéretekben mindenki azt leli meg, amit szíve mélyén szeret, a földi javakat vagy a lelki javakat, Istent vagy a teremtett dolgokat; csakhogy akik a teremtett dolgokat keresik bennük, számos ellentmondással találják meg ôket, így meg van nekik tiltva, hogy szeressék ôket, de az is meg van parancsolva, hogy csupán Istent imádják, és csak ôt szeressék, ami egyet jelent; továbbá hogy érettük nem jött el Messiás; ellenben akik Istent keresik ezekben az ígéretekben, minden ellentmondás nélkül ôt találják bennük azzal a paranccsal, hogy csupán ôt szeressék, valamint azt, hogy eljött egy Messiás a mondott idôben, aki megadja nekik az általuk kért javakat. A zsidóknak voltak tehát csodáik és beteljesült jóslataik; törvényük arra tanította ôket, hogy csak egy Istent imádjanak és szeressenek; és ez a tanítás sohasem szűnt meg. Így magán viselte az igazi vallás minden jegyét: tehát az is volt. Különbséget kell azonban tennünk a zsidók tana és a zsidók törvényének tanítása között. Nos, a zsidók tana nem volt az igazi, jóllehet megvoltak a maga csodái, próféciái, és megszakítatlan volt, de hiányzott belôle az a másik tétel, hogy csak Istent kell imádnunk és szeretnünk. 676. Az a homály, amely e könyveket rejti el a zsidók elôl, megvan a rossz keresztények és mindazok szemén is, akik nem utálják önmagukat. De milyen szívesen hallgatjuk meg szavukat, és ismerjük meg Jézus Krisztust, ha valóban gyűlöljük magunkat! 677. A jelképben együtt van távollét és jelenlét, öröm és üröm. -- A titkos beszédnek kettôs értelme van: egy világos és egy másik, amelyikben az van megmondva, hogy az értelme rejtett. 678. Jelképek. -- Egy arcképben együtt van jelenlét és távollét, öröm és üröm. A valóság azonban kizárja a távollétet és az ürömöt. Aki meg akarja tudni, hogy a törvény és az áldozatok a valóságot jelentik-e, vagy jelképek, annak azt kell megvizsgálnia, vajon ezekrôl szólván, a próféták szeme és gondolata megragadt-e nálunk, s csupán a régi szövetséget látták benne, vagy pedig valami egyebet is, aminek ez az ábrázolása; mert az arcképben az ábrázolt dolgot látjuk. Ehhez mindössze az szükséges, hogy megvizsgáljuk, mit mondanak errôl ôk maguk. Vajon amikor azt mondják, hogy a szövetség örökké fog tartani, arról akarnak szólni, amelyikrôl ôk maguk mondják, hogy meg fog változni? Ugyanígy az áldozatokról stb. A titkosírásnak két értelme van. Amikor valamely fontos levélre bukkanunk, amelyben világos értelmet fedezünk fel, de mégis az áll benne, hogy értelme el van leplezve, homályossá van téve, annyira elrejtve, hogy látjuk ugyan, de mégse látjuk, hogy értjük, de mégse értjük: mi egyébre gondolhatnánk, mint arra, hogy ez kettôs értelmű titkosírás, már csak azért is, mert a betű szerinti értelmében nyilvánvaló ellentmondásokat fedezünk fel? A próféták világosan megmondták, hogy Izraelt mindenkoron szeretni fogja Isten, és hogy a törvény örökké érvényben lesz, de azt is mondták, hogy az emberek nem értik majd meg, el lévén rejtve az értelme. Mennyire tisztelnünk kell tehát azokat, akik megfejtik számunkra a titkosírást, és rávezetnek rejtett értelmére, fôleg ha a belôle levont tételek teljesen természetesek és világosak! Felnyitották a pecsétet, eloszlatta a homályt, rátalált szellemére. Ezért megtanítottak bennünket rá, hogy az ember ellenségei a szenvedélyei; hogy a Megváltónak két eljövetele lesz: az egyik nyomorúságban, hogy megalázza a kevély embert, a másik dicsôségben, hogy felemelje a megalázott embert; hogy Jézus Krisztus egyszersmind Isten és ember lesz. 679. Jelképek. -- Jézus Krisztus megnyitotta lelkünket, hogy megértsük az Írást. A következô két nagy titok tárult fel elôttünk: 1. Az emberek mindent jelképekben tudtak meg: vere Israelitae, vere liberi, igazi mennyei kenyér; egy kereszthalálig megalázott Isten: Krisztusnak kínhalált kellett szenvednie, hogy megdicsôüljön: ,,hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon...'' [A zsidókhoz, II. 14.] Két eljövetel. 680. Jelképek. -- Miután feltárult a titok, lehetetlen immár nem meglátnunk. Olvassuk csak el az Ótestamentumot ilyen szempontból, és vizsgáljuk meg, igaziak voltak-e az áldozatok. Ábrahám származása volt- e Isten barátságának valódi oka, vajon az ígéret földje volt-e a valódi nyugalom országa? Nem; mindezek tehát jelképek voltak. Ugyanígy vizsgáljuk meg az összes elrendelt szertartást, minden olyan parancsot, amely nem a szeretet szerint való, és látni fogjuk, hogy mindez csupán jelkép. Ezek az áldozatok és szertartások tehát egytôl egyig vagy jelképek, vagy ostobaságok voltak. Igen ám, de vannak olyan nyilvánvaló dolgok, amelyek túlságosan magasztosak hozzá, hogy ostobaságnak véljük ôket. Meg kell tudnunk, vajon a próféták tekintete megrekedt-e az Ótestamentumban, vagy pedig egyebet is láttak benne. 681. Jelképes dolgok. -- A titkosírás kulcsa: Veri adoratores.[14] -- Ecce agnus Dei qm tollis peccata mundi.[15] 682. És. I., 11. A jó rosszra változása és az Isten bosszúja X., 1.; XXVI., 20.; XXVIII., 1. -- Csodák: És. XXXIII., 9.; XL., 17.; XLI, 26.; XLIII., 13.; XLIV., 20-24.; LIV., 8.; LXIII., 12-17.; LXVI., 17. Jer. II., 35.; IV., 22-24.; V., 4., 29-31.; VI., 16. Jer. XI., 21.; XV., 12.; XVII., 9.: Pravum est cor omnium et incrustabile; quia cognoscet illud?[16] Vagyis ki ismerhetné meg teljesen a csalárdságát? Mert az már ismeretes, hogy gonosz. Ego Dominus[17] stb. VII., 14.: Fariam donna huic[18] -- Bizalom a külsô szentségekben. -- 22.: Quia non sum locutus [Mert nem szóltam a ti atyáitokkal... ] stb. A lényeges nem a külsô szentség. -- XI., 13.: Secundum numerum[19] stb. A próféciák sokfélesége, XXIII., 14-17. 683. Jelképek. -- ,,A betű megöl''; minden jelképekben történt. Ez az a kulcs, amelyet Szent Pál ad nekünk [II. Kor. III., 6.]. Krisztusnak vállalnia kellett a kínszenvedést. Egy megalázott Isten. A szív körülmetéltetése, igazi böjt, igazi áldozat, igazi templom [Róm. II., 29.]. A próféták felhívták rá figyelmünket, hogy mindez a léleké volt. Nem a hús, amelyik elpusztul, hanem amelyik nem pusztul el soha. ,,...valósággal szabadok lesztek.'' Tehát a másik szabadság csupán szabadság-jelkép [János VIII., 36.]. ,,Én vagyok az életnek ama kenyere'' [János VI., 35.]. 684. Ellentmondás. -- Nem lehet jó irodalmi arcképet rajzolni, ha nem hangoltunk össze minden ellentétes vonást, nem elég egy sor egyezô tulajdonságra figyelnünk, s közben megfeledkeznünk az ellenkezôk összehangolásáról. Ahhoz, hogy megértsük egy szerzô értelmét, összhangba kell hoznunk minden ellentmondó részletet. Így a Szentírás megértéséhez olyan értelmet kell találnunk, amelyben minden ellentmondó részlet összhangba kerül. Nem elégséges az olyan értelmezés, amely több egyezô részletnek megfelel, hanem olyant kell találnunk, amely még az ellentmondókat is összhangba hozza velük. Minden műnek van egy olyan értelme, amelyben minden egymásnak ellentmondó rész összhangba kerül, vagy ha nem így van, akkor nincs is értelme. Ezt pedig nem állíthatjuk sem a Szentírásról, sem a prófétákról; ennél minden bizonnyal több józan eszük volt. Tehát olyan értelmet kell keresnünk, amely egybehangol minden ellentmondást. Valódi értelme tehát nem az, amelyet a zsidók adnak neki; Jézus Krisztusban azonban minden ellentmondás egybehangolódik. A zsidók nem tudnák összeegyeztetni a királyságnak Hóseás által megjövendölt eltörlését Jákob jövendölésével. Ha a törvényt, az áldozatokat és a királyságot valóságnak fogjuk fel, akkor nem lehetséges összhangba hozni ezeket a részleteket. Szükségképpen tehát csak jelképek lehetnek. Sôt, még ugyanannak a szerzônek, ugyanannak a könyvnek, néha ugyanannak a fejezetnek az értelmét sem lehetséges összehangolni, ami mindennél jobban jelzi, mi volt a szerzô felfogása; például amikor könyve XX. fejezetében Ezékiel azt mondja, hogy éljünk Isten parancsolatai szerint, majd azt, hogy ne éljünk szerintük. 685. Jelképek. -- Ha törvény és az áldozatok az igazság, akkor tetszeniük kell Istennek, nem szabad, hogy kedve ellen legyenek. Ha viszont jelképek, akkor tetszeniük is kell neki, meg nem is. Mármost az egész Szentírásban hol tetszenek, hol nem tetszenek. Meg van mondva, hogy a törvény és az áldozat meg fog változni, hogy az emberek törvény, fejedelem és áldozat nélkül lesznek, hogy új szövetség köttetik, a törvény megújul, a kapott parancsok nem jók, áldozataik utálatosak, Isten egyáltalán nem kérte ôket. De az is meg van mondva, hogy a törvény örökké tart, ez a szövetség és az áldozat örök lesz, a királyi pálca mindenkor náluk marad, mert mindaddig nem vétetik el tôlük, amíg az örökkévaló Király el nem jövend. Mindezek a részletek azt jelzik vajon, hogy szó szerint értendôk? Nem. Vajon azt, hogy mindez jelkép? Egyiket sem, hanem azt, hogy vagy valóságnak kell felfognunk, vagy jelképnek. De az elsôk, a valóságot kizárok, azt jelzik, hogy mindez csupán jelkép. E részleteket együtt valóságnak foghatjuk fel; de mindegyiket felfoghatjuk jelképnek: tehát nem valóságosak, hanem jelképesek. Agnus occisus est ab origine mundi.[20] Áldozatot végzô bíró. 686. Ellentmondások. -- A királyi pálca egészen a Messiásig -- király és fejedelem nélkül. Örök -- megváltoztatott törvény. Örök szövetség -- új szövetség. Jó törvények -- rossz parancsolatok. Ezékiel XX. 687. Jelképek. -- Amikor Isten igaz szava betű szerinti értelemben hamis, akkor a lélekre vonatkoztatva igaz. Sede a dextris meis,[21] ez betű szerint véve valótlan; tehát lelki értelemben igaz. Ezek a kifejezések Istenrôl emberi módon szólnak; nem jelentenek egyebet, mint azt, hogy Isten szándéka is ugyanolyan lesz, amilyen az embereké, amikor valakit jobbukra ültetnek; tehát Isten szándékát, nem pedig szándéka végrehajtásának a módját jelentik. Így például amikor ezt mondja, hogy kedvét lelte áldozatuk füstjében, s dúsan termô földet ad érte cserébe; ami más szóval azt jelenti, hogy ugyanaz a szándéka, mint azé az ember lenne, aki áldozatok füstjében kedvét leli, és jutalmul bôven termô földet adna nektek, Istennek is ugyanez lesz irántatok a szándéka, mert ti is olyan szándékkal közeledtetek hozzá, mint az ember ahhoz, akinek illatos kenôcsöket ad. Ugyanúgy például: iratus est;[22] vagy: ,,féltônszeretô Isten'' [II. Mózes XX., 5.] stb. Mert Isten cselekedetei szavakkal ki nem fejezhetôk lévén, másként nem lehet ôket elmondani, s az Egyház még ma is él ezzel a módszerrel: Quia confortavit seras[23] stb. Nem szabad a Szentírásnak olyan értelmeket tulajdonítanunk, amilyeneket nem említett elôttünk. Így például azt állítani, hogy Ésaiás zárt memje[24] hatszázat jelent, mert ezt az Írás nem mondja. Azt is megmondhatta volna, ha a szó végi cádek és a he deficientes[25] titkokat jelentenének. Nincs tehát jogunkban ezt állítanunk, s még ennél is kevésbé azt, hogy megtaláltuk vele a bölcsek kövét. Azt ellenben állítjuk, hogy a betű szerinti értelem nem az igazi, mert maguk a próféták mondták ezt. 688. Nem állítom, hogy a mem titokzatos. 689. Mózes megígéri (V. könyv, XXX.), hogy az Úr körülmetéli szíveiket, hogy képesek legyenek szeretni Ôt. 690. Dávidnak vagy Mózesnek egy-egy szava, mint például: ,,és körülmetéli az Úr, a te Istened, a te szívedet'', útbaigazít bennünket gondolkodásmódjukra vonatkozólag. Hogy minden egyéb, amit mondanak, kétértelmű, és bizonytalan, vajon filozófusok vagy keresztények-e, egyszóval az ilyen szó meghatározza a többit is -- amint Epiktétosz egy- egy szava is ellenkezô értelmet ad az egésznek. A bizonytalanság csak eddig tart, és nem tovább. 691. Két ember érthetetlen dolgokat mond: az egyik olyan kétértelműségeket, amiket csak a beavatottak érthetnek meg, a másik pedig teljesen egyértelmű badarságokat. Ha mármost olyan valaki hallja ôket, aki nincs beavatva, mindegyikrôl egyforma véleményt alkot magának. Ám ha a további beszélgetés folyamán az egyik angyali dolgokat mond, a másik meg csupa lapos közhelyet, arra fog gondolni, hogy az egyik titkos igazságokra utalt, de nem úgy a másik: mert az elsô eléggé bebizonyította, hogy képtelen lenne ilyen ostobaságokra, ellenben el lehet róla hinni, hogy szavai titkos értelműek; a másik viszont csak azt bizonyította, hogy semmi titokról nem lehet nála szó, csupán ostobaságról. Az Ótestamentum titkosírás. 692. Egyesek helyesen látják, hogy nem Isten az ellenségük, hogy nincs más ellensége az embernek, mint a bujaság, amely elfordítja Istentôl; és nincsen számára más jó, csak Isten, nem a dúsan termô föld. Akik azt hiszik, hogy az ember számára a jó a testben van, a rossz pedig abban, ami elvonja az érzéki gyönyöröktôl, csak dúskáljanak bennük, forduljanak fel tôlük. De akik teljes szívükbôl Istent keresik, akiknek csak az a rossz, hogy meg vannak fosztva látásától, akiknek egyetlen vágyuk, hogy bírják, s egyetlen ellenségük az, aki ôket ebben megakadályozza; akik bánkódnak, mert ilyen ellenségek veszik ôket körül, és uralkodnak rajtuk, vigasztalódjanak, örömhírt hozok nekik: létezik számukra egy megszabadító, meg fogom nekik mutatni ôt, és bebizonyítom, hogy van számukra Isten a világon; de a többinek nem mutatom meg ôt. Bebizonyítom, hogy Megváltó ígértetett meg számukra, aki megszabadítja ôket ellenségeiktôl; és hogy el is jött ez a Megváltó, és megszabadít bennünket bűneinktôl, de nem az ellenségeinktôl. Amikor Dávid megjósolja, hogy a Messiás megszabadítja népét ellenségeitôl, testi értelemben azt hihetnôk, hogy az egyiptomiaktól szabadítja meg, de ebben az esetben nem tudnám bebizonyítani, hogy teljesült a jóslat. Ám úgy is értelmezhetjük, hogy a bűnöktôl szabadítja meg, mert tulajdonképpen nem az egyiptomiak az ellenségek, hanem a bűnös cselekedetek. Az ellenség szó tehát kétértelmű. De ha egyebütt azt mondja -- aminthogy mondja is --, hogy bűneitôl szabadítja meg népét, például Ésaiás és a többi próféta jóslataiban, akkor megszűnik a kétértelműség, és az ellenség szó kettôs értelme leegyszerűsödik a bűnökre. Mert ha bűnöket akart mondani, akkor használhatta rájuk az ellenség szót, ellenben ha valóban ellenségekre gondolt, nem alkalmazhatta rájuk a bűn szót. Mármost Mózes, Dávid és Ésaiás azonos kifejezésekkel élt. Ki állíthatja tehát, hogy nem ugyanaz volt az értelmük, hogy a dávidi értelem, amely nyilvánvalóan a bűnökre vonatkozik, nem ugyanaz volt, mint az, amire Mózes gondolt az ellenségekrôl szólva? Dániel (IX.) azért esedezik, hogy népe kiszabaduljon ellenségei fogságából, ám ô a bűnökre gondolt, s ennek bizonyságául azt mondta, Gábriel megjelent néki, és bejelentette, hogy könyörgése meghallgatásra talált, és immár csupán hetven hétig kell várnia, s népe megszabadul a bűneitôl, megszűnik a bűn, és a szabadító, a Szentek Szentje elhozza az örök igazságot, nem a törvény szerinti, hanem az örök igazságot. ======================================================================== XI. szakasz 693. Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygô embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni, olyan rémület vesz rajtam erôt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán, mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülnie. És mindezt látva elcsodálkozom, hogyan lehetséges, hogy mégsem esik kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt. Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tôlük, vajon ôk többet tudnak-e nálam, de azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e tévelygô szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy- két szemgyönyörködtetô dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik. Én azonban nem tudtam rabjukká válni, hanem arra gondoltam, mennyivel nagyobb a valószínűsége annak, hogy nemcsak az van, amit látok, és kutatni kezdtem, vajon Isten nem hagyott-e magáról valami jelet a világban. Különféle, egymással ellentétes vallásokat látok, következésképpen mind hamis, kivéve egyet, amelyik nem az. Mindegyik a maga tekintélyére hivatkozva követeli, hogy higgyenek benne, és fenyegeti a hitetleneket. Ezen az alapon tehát nem hiszek bennük. Mert ezt akárki mondhatja, akárki kijelentheti, hogy ô próféta. Ám azt látom, hogy a keresztény vallásban beteljesedett jövendölések vannak, ezt pedig egyik sem mondhatja el magáról. 694. S a koronát minderre az események megjövendölése teszi fel, mert így nem mondhatják, hogy a véletlen műve. Ha valakinek már csak egy hete van hátra életébôl, nem fogja valószínűnek tartani, hogy a helyes választás azt hinni, hogy mindez nem a véletlen műve. Nos, ha nem lennénk szenvedélyeink rabjai, egy hét és száz esztendô egyre menne. 695. Jövendölések. -- A nagy Pán halott. 696. Susceperunt verbum cum omni aviditate, scrutantes Scripturas, si ita se haberent.[1] 697. Prodita lege. -- Impleta cerne. -- Implenda collige.[2] 698. Csak akkor értjük meg a jövendöléseket, amikor betelve látjuk ôket: így például a remeteség és a titoktartás, a hallgatás stb. bizonyítékai csak azok számára érvényesek, akik ismerik és hiszik ôket. József, aki annyira lelki életet él, bár egy teljesen a külvilág felé forduló törvényben él. A vezeklés külsô cselekedetei elôkészítenek a lélekben való bűnbánatra, a megaláztatások a megalázkodásra. Így például a... 699. A zsinagóga megelôzte az Egyházat, a zsidók a keresztényeket. A próféták megjövendölték a keresztényeket; Szent János Jézus Krisztust. 700. Milyen szép a hívô szemével nézni Heródes és Caesar történetét. 701. A zsidók buzgalma törvényük és templomuk érdekében (Josephus Flavius és A zsidó Philo Caiushoz). Melyik más nép tanúsított ennyi buzgalmat? Csak úgy volt lehetséges, hogy valóban buzgók voltak. Jézus Krisztust megjövendölték mind eljövetelének idejére, mind a világ állapotára nézve: a Júda térdei közül el nem múló fejedelmi pálca és a negyedik királyság. Mily boldogság, hogy ilyen fény világít ebben a homályban! Milyen szép látni a hit szemeivel Dareioszt és Küroszt, Nagy Sándort és a rómaiakat, Pompeiust és Heródest, akik anélkül, hogy tudnának róla, az Evangélium dicsôségére munkálkodnak! 702. A zsidó nép buzgólkodása törvénye érdekében, fôleg amióta nem voltak többé prófétái. 703. Míg voltak próféták a törvény életben tartására, a nép hanyag volt; amikor aztán nem volt több próféta, a buzgalom lépett helyébe. 704. Az ördög zavarta a zsidók hitbuzgalmát Jézus Krisztus elôtt, mert akkor üdvükre vált volna, Jézus Krisztus után azonban már nem. A zsidó nép, a pogányok gúnyolódásának tárgya; a keresztény nép, az üldözött. 705. Bizonyíték. -- Beteljesült jövendölések; ami Jézus Krisztus elôtt volt, és ami utána következett. 706. A Jézus Krisztust bizonyító legnagyobb érvek a jövendölések. Istennek ezért rájuk volt a legnagyobb gondja; mert a beteljesedésüket jelentô eseménysorozat olyan csoda, amelyik az Egyház kezdetétôl a világ végezetéig tart. Isten ezért prófétákat támasztott ezerhatszáz esztendôn át; majd az utána következô négyszáz esztendô alatt a világ minden részébe szétszórta ezeket a jövendöléseket az ôket magukkal vivô zsidókkal együtt. Így készítette elô Jézus Krisztus születését, mivel az ô Evangéliumát mindenkinek el kell fogadnia, tehát nemcsak hitre indító jövendölésekre volt szükség, hanem arra is, hogy mindenütt megismerjék ôket, s így mindenki elfogadja az Evangéliumot. 707. De a jövendölések ténye nem volt elegendô; az is kellett hozzá, hogy eljussanak mindenhová, és sohase merüljenek feledésbe. Hogy pedig ezt az egybeesést senki se tarthassa a véletlen művének, ezt is elôre meg kellett jövendölni. Nagyobb dicsôsége a Megváltónak, hogy [a zsidók] szemtanúi, sôt eszközei az ô dicsôségének, mint az, hogy Isten megtartotta e népet. 708. Jövendölések. -- Az idô megjövendölése a zsidó nép, a pogányok és a templom állapota, valamint az évek száma által. 709. Merészség kell hozzá, hogy egy és ugyanazon dolgot annyiféleképpen mondjanak meg elôre: a négy -- bálványozó vagy pogány -- birodalomnak, Júda országa végének és a hetven hétnek egyszerre kellett bekövetkeznie, s ráadásul az egésznek a második templom leromboltatása elôtt. 710. Jövendölések. -- Már az is végtelen tudást tételezne fel, ha egyetlen ember írta volna meg egy könyvben a Jézus Krisztusra vonatkozó összes jövendölést, eljövetelének idejét és módját, s aztán Jézus valóban e jövendölések szerint jött volna el. Itt azonban sokkal többrôl van szó; négy évezreden át egymást követô férfiak szakadatlan soráról, akik eltérések nélkül jövendölik ugyanazt az eljövetelt. Egy egész nép jelenti be elôre, s ez a nép négyezer esztendôn át fennmarad, hogy testületileg tegyen tanúbizonyságot a róla kapott isteni ígéretekrôl, amelyektôl semmiféle fenyegetés és üldöztetés nem képes eltántorítani: ez sokkal-sokkal jelentôsebb még annál is. 711. Jövendölések egyes meghatározott eseményekrôl. -- Idegenek voltak Egyiptomban, nem volt semmiféle saját tulajdonuk sem ebben az országban, sem egyebütt. , amikor, halála közeledtét érezvén, Jákob megáldotta tizenkét gyermekét, és kijelentette, hogy nagy országuk leend, külön még azt is megjövendölvén Júda családjának, hogy az egykor ôket kormányozó királyok az ô nemzetségébôl származnak, és hogy minden testvére alattvalójává lesz . Ugyanezen Jákob, e megígért földrôl rendelkezvén, mintha máris ura lenne, Józsefnek nagyobb részt juttatott belôle, mint a többinek: ,,Én pedig adok néked egy osztályrészt a te atyafiaidnak része felett...'' És amikor megáldotta két gyermekét, Efraimot és Manassét, akiket József bemutatott néki, karját keresztbe tette, balját a jobb felôl álló idôsebb Manassé, jobb kezét a balról álló ifjabb Efraim fejére helyezte, és így áldá meg ôket; amikor pedig József megkérdezi, miért kedveli jobban az ifjabbikat az elsôszülöttnél, csodálatos határozottsággal válaszolja néki: ,,Tudom, fiam, tudom... de az ô öccse (Efraim) nálánál (Manassénál) inkább megnevekedik'' (I. Mózes LVIII. 15- 22.). Ami késôbb csakugyan olyannyira igazolódott, hogy az ôs nemzetsége egyedül majdnem olyan számossá lett, mint az egész királyságot kitevô két egész nemzetség, s ezért közönségesen csak Efraim nevével nevezték. Ugyanezen József, halála közeledvén, azt parancsolja gyermekeinek, hogy vigyék magukkal csontjait, amikor arra a földre mennek, ahová csak kétszáz esztendôvel késôbb jutottak el. Mózes, aki mindezeket oly sokkal bekövetkezésük elôtt megírta, maga osztotta szét e földet mindegyik család között, még mielôtt eljutottak az ígéret földjére, mintha máris bírta volna . Bírákat jelöl ki nekik, akik a földet felosztják közöttük, elôírja számukra az ország kormányzásának módját, amelyhez tartják magukat, a védelmükre felépítendô városokat és... 712. Az egyes meghatározott eseményekre, valamint a Messiásra vonatkozó jövendölések keveredése egymással avégbôl, hogy a Megváltóról szólók ne nélkülözzék a bizonyítékokat, az egyes eseményekre vonatkozók pedig ne legyenek hasztalanok. 713. A zsidók fogsága, amelybôl nincsen visszatérés. -- Jer. XI., 11.: ,,Ímé, én veszedelmet hozok reájok, amelybôl ki nem menekülhetnek ...'' Jelképek. -- És. V. [7., 8.]: ,,Kedvesemnek szôlôje van... és várta, hogy majd szôlôt terem, és az vadszôlôt termett!... Azért most... parlaggá teszem; nem metszetik és nem kapáltatik meg, tövis és gaz veri föl, és parancsolok a fellegeknek, hogy [rá esôt ne adjanak!]. A seregek Urának szôlôje pedig Izrael háza, és Júda férfiai az Ô gyönyörűséges ültetése; és várt jogôrzésre és lôn jogorzás; és irgalomra, s ím lôn siralom!'' És. VIII.: ,,A seregek Urát: Ôt szenteljétek meg, Ôt féljétek, és Ôt rettegjétek! És ô nektek szenthely lészen; de megütközés köve és botránkozás sziklája Izrael két házának, s tôr és háló Jeruzsálem lakosainak. És megütköznek köztük sokan, s elesnek és összetöretnek; tôrbe esnek és megfogatnak! Kösd be e bizonyságtételt és pecsételd be e tanítást tanítványaimban!'' ,,Én pedig várom az Urat, aki elrejté orcáját Jákob házától, és benne bízom.'' [13., 14., 15., 16.] És. XXIX.: ,,Ámuljatok és bámuljatok, vakítsátok magatokat és megvakultok! részegek, de nem bortól, tántorognak, de nem részegítô italtól. Mert rátok önté az Úr a mély álomnak lelkét és bezárta szemeiteket, a prófétákat, és fejeiteket, a nézôket befedezte'' [9., 10.]. ,,Dániel, XII.:,,... és az istentelenek közül senki sem érti; de az értelmesek értik'' [10.]. Hóseás könyve utolsó fejezetének utolsó versében sok földi áldás után ezt mondja: ,,Kicsoda az értelmes, hogy eszébe vegye ezeket?!'' stb...'' ,,És lesz minde látás nektek, mint egy bepecséltetett írás beszédei, a melyet oda adnak egy írástudónak, mondván: Olvasd, kérlek, és ô szól: Nem tudom, mert bepecséltetett. És ha e levelet annak adják, a ki nem tud írást, mondván: Olvasd el kérlek! Ô így szól: Nem tudok írást.'' És szólt az Úr: Mivel e nép szájjal közelget hozzám, és csak ajkaival tisztelt engem, szíve pedig távol van tôlem (íme ennek az oka és magyarázata; mert ha szívükbôl imádnák Istent, megértenék jövendöléseit), úgy hogy irántam való félelmök betanított emberi parancsolat lôn: Ezért én is csodásan cselekszem e néppel, nagyon csodálatosan és bölcseinek bölcsessége elvész és értelmeseinek értelme [eltűnik]. [11-14.] Jövendölések. -- Az istenség bizonyítékai. -- Ésaiás XLI.: ,,Adják elô és jelentsék meg nekünk, a mik történni fognak; a mik elôször lesznek, jelentsétek meg, hogy eszünkbe vegyük és megtudjuk végöket, vagy a jövendôket tudassátok velünk!'' ,,Jelentsétek meg, mik lesznek ezután, hogy megtudjuk, hogy ti Istenek vagytok; vagy hát míveljetek jót vagy gonoszt, hogy mérkôzzünk és majd lássuk együtt! Ímé, ti semmibôl valók vagytok, és dolgotok is semmibôl való; utálat az, a ki titeket szeret, stb. Ki jelenté meg ezt eleitôl fogva, hogy megtudnók, vagy régen, hogy ezt mondanók. Igaz? De nem jelenté meg, de nem tudata senki, nem hallá szavatokat senki sem!'' [22-26.] Esaiás XLII.: ,,Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsôségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak. A régiek íme beteltek, és most újakat hirdetek, mielôtt meglennének, tudatom veletek. Énekeljetek az Úrnak új éneket, és dicséretét a földnek határairól.'' [8-10.] ,,Hozd ki a vak népet, a melynek szemei vannak, és a süketeket, a kiknek füleik vannak! Minden népek gyűljenek egybe, és seregeljenek össze a népségek: ki hirdethet közülök ilyet? Vagy a régieket tudassák velünk, állítsák elô tanúikat, hogy igazuk legyen, hogy ezek hallván, ezt mondják: Igaz!'' ,,Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr; és szolgám, a kit elválasztottam, hogy megtudjátok és higgyetek nékem és megértsétek, hogy én vagyok az...'' ,,Én hirdettem és megtartottam, és megjelentettem, és nem volt idegen isten köztetek, és ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok. [XLIII., 8., 9., 10., 12.] ,,Ti értetek küldöttem el Bábelbe... én az Úr vagyok, szent Istenetek, Izraelnek teremtôje, királyotok.'' ,,Így szól az Úr, a ki a tengeren utat csinál, és a hatalmas vizeken ösvényt, a ki kihozott szekeret és lovat, sereget és vitézt; együtt hevernek ottan, nem kelnek föl, kialudtak, mint gyertyabél elhamvadának.'' ,,Ne emlékezzetek a régiekrôl, és az elôbbiekrôl ne gondolkodjatok!'' ,,Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket.'' ,,A nép, a melyet magamnak alkoték, hirdesse dicséretemet!'' Stb. ,,Én, én vagyok, a ki eltörlöm álnokságaidat enmagamért, és bűneidrôl nem emlékezem meg! Juttasd eszembe, ne pereljünk együtt, beszéld el, hogy igaznak találtassál! Az elsô atyád vetkezett, és tanítóid elpártoltak tôlem!'' [14., 16., 17., 18., 21., 25., 26., 27.] Ésaiás XLIV.: ,,Így szól az Úr: Én vagyok az elsô, én az utolsó, és rajtam kívül nincsen Isten. És ki hirdetett hozzám hasonlóan? jelentse meg és hozza azt elém, mióta e világ népét teremtém; és jelentse a közeli és távoli jövôt. Ne féljetek és ne rettegjetek! Hát nem mondtam- é meg és nem jelentem elôre? Ti vagytok a tanúim!'' [7-8.] Kürosz megjövendölése. -- Ésaiás XLV., 4.: ,,Az én szolgámért, Jákobért, és elválasztott Izraelemért neveden hívtalak el...'' És. XLV., 21.: ,,Jelentsétek meg és hozzátok elô, sôt egyetemben tanácskozzanak: ki mondta meg ezt régtôl fogva és jelenté meg elôre? Vajon nem én, az Úr?'' És. XLVI.: ,,Emlékezzetek meg a messze régi dolgokról, hogy én vagyok Isten és nincsen több; Isten vagyok, és nincs hozzám hasonlatos. Ki megjelentem kezdettôl fogva a véget, és elôre azokat, a mik még meg nem történtek, mondván: tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat.'' [9-10.] És. XLII.: ,,A régiek ímé beteltek, és most újakat hirdetek, mielôtt meglennének, tudatom veletek.'' [9.] És. XLVIII., 3.: ,,Mik eddig történtek, elôre megjelentem, szám hirdeté és tudata azokat, gyorsan véghez vivém, és bekövetkezének. Mert tudtam, hogy te kemény vagy, és vasinakból van nyakad, és homlokod érez: Tehát elôre megjelentem néked, mielôtt bekövetkezett, tudtodra adtam, hogy ezt ne mondd: Faragott képem mívelé ezeket, bálványom és öntött képem parancsolá ezeket.'' ,,Hallottad volt, és most lásd mindezt; avagy ti nem tesztek-é errôl bizonyságot? Mostantól fogva újakat tudatok veled: titkoltakat, a melyeket nem tudtál; mostan rendeltettek el és nem régen, és ezelôtt nem hallottál felölök, hogy ezt ne mondd: ímé, tudtán én azokat.'' ,,Nem is hallottad, nem is tudtad, füled sem vala nyitva régen, mivel tudtam, hogy nagyon hűtelen vagy, és pártütônek hivatál anyád méhétôl fogva.'' [3-8.] A zsidók kárhoztatása és a pogányok megtérítése. -- És. LXV.: ,,Megkeresni hagytam magamat azoktól, a kik nem is kérdeztenek; megtaláltattam magamat azokkal, a kik nem is kerestenek. Ezt mondám: Ímhol vagyok, ímhol vagyok, a népnek, a mely nem nevemrôl neveztetett.'' ,,Kiterjesztém kezeimet egész napon a pártos nép után, a mely nem jó úton járt gondolatainak nyomán; a nép után, mely ingerel engem szemtôl szembe, szünetlenül, kertekben áldozik, és téglákon szerez jóillatot...'' ,,...e nép füst az orromban és szüntelen égô tűz.'' ,,Vétkeitekért és atyáitok vétkeiért mind együtt... és visszamérem elôször jutalmokat keblökre.'' ,,Így szól az Úr: Mint a mikor mustot lelnek a fürtben, ezt mondják: ne veszesd el, mert áldás van benne, ekként cselekszem szolgáimért, és nem vesztek mindent el! És nevelek Jákobból magot, és Júdából, a ki hegyeimnek örököse legyen, és bírják azt választottaim, és szolgáim laknak ott! Ti pedig, a kik az Urat elhagytátok, a kik szent hegyemrôl elfeledkeztek, kik Gádnak asztalt készítetek, és Meninek italáldozatot töltötök, titeket én kard alá számlállak...: mert hívtalak és nem feleltetek, szóltam és nem hallottátok: a gonoszt cselekedtétek szemeim elôtt, és a mit nem szerettem, azt választottátok.'' ,,Azért így szól az Úr Isten: Ímé, szolgáim esznek, ti pedig éheztek... ímé, szolgáim örvendnek, de ti megszégyenültök! Ímé, szolgáim vígadnak szívök boldogságában, és ti kiáltani fogtok szívetek fájdalmában, és megtört lélekkel jajgatni fogtok.'' ,,És átok gyanánt hagyjátok itt neveteket az én választottaimnak, és megöl titeket az Úr Isten, és szolgáit más névvel nevezi, hogy a ki magát áldja e földön, áldja magát az igaz Istenben... mert elfeledvék a régi nyomorúságok.'' ,,Mert ímé, új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak.'' ,,Hanem örüljetek és örvendjetek azoknak mindörökké, a melyeket én teremtek; mert ímé, Jeruzsálemet vígassággá teremtem, és az ô népét örömmé.'' ,,És vigadok Jeruzsálem fölött, és örvendek népem fölött, és nem hallatik többé abban siralomnak és kiáltásnak szava.'' ,,És mielôtt kiáltanának, én felelek, ôk még beszélnek, és én már meghallgattam. A farkas és a bárány együtt legelnek, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik, és a kígyónak por lesz az ô kenyere. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szentségemnek hegyén; így szól az Úr.'' [1-25.] Ésaiás LVI.: ,,így szól az Úr: Ôrizzétek meg a jogosságot, és cselekedjetek igazságot, mert közel van szabadításom, hogy eljöjjön, és igazságom, hogy megjelenjék.'' ,,Boldog ember, a ki ezt cselekszi... a ki megôrzi a szombatot, ... és megôrzi kezét, hogy semmi gonoszt ne tegyen.'' ,,És ne mondja ezt az idegen, a ki az Úrban adá magát: Bizony elszakaszt az Úr engem az ô népétôl!... Mert így szól az Úr (a herélteknek): A kik megôrzik a szombatimat és szeretik azt, a miben gyönyörködöm, és ragaszkodnak az én szövetségemhez: adok nékik házamban és falaimon belül helyet, és oly nevet, a mely jobb, mint a fiakban és lányokban élô név: örök nevet adok nékik, a mely soha el nem vész. [1- 5.] Esaiás LIX., 9[--11].: És ezért [vétkeinkért] van távol tôlünk az ítélet, és nem ér el minket az igazság, várunk világosságra, és ímé, sötétség, és fényességre, és ímé, homályban járunk! Tapogatjuk, mint vakok a falat, és tapogatunk, mint a kiknek szemök nincs, megütközünk délben, mint alkonyatkor, és olyanok vagyunk, mint a halottak az egészségesek közt.'' ,,Morgunk, mint a medvék mindnyájan, és nyögvén nyögünk, várjuk az ítéletet, és nem jô, a szabadulást és távol van tôlünk.'' Ésaiás LXVI., 18[--20].: ,,És én cselekedeteiteket és gondolataitokat megbüntetem! Eljô az idô, hogy minden népeket és nyelveket egybegyűjtsek, hogy eljövén, meglássák az én dicsôségemet.'' ,,És teszek köztök jelt, és küldök közülök megszabadultakat a népekhez, Tarsisba, Pulba és Ludba, az íjászokhoz, Tubálhoz és Jávánhoz; a messze szigetekbe, a melyek rólam nem hallottak, és nem látták dicsôségemet a népek között. És elhozzák minden testvéreiteket minden népek közül...'' Jeremiás VII. A templom elvetése. -- ,,Mert menjetek csak el az én helyemre, mely Silóban van, a hol elôször lakoztam az én nevemmel, és lássátok meg, hogy mit cselekedtem azzal az én népemnek, Izraelnek gonoszságáért! Most pedig, mivelhogy mindezeket a cselekedeteteket megcselekszitek, azt mondja az Úr, és mivelhogy szüntelen szóltam, és szóltam ti néktek, de nem hallottátok, és kiáltottam néktek, de nem feleltetek: azért úgy cselekszem e házzal, a mely az én nevemrôl neveztetik, a melyben ti bizakodtok, és e hellyel, a melyet nektek és a ti atyáitoknak adtam, a mint Silóval cselekedtem. (Mert elvetettem, és másutt emeltem magamnak házat.)'' ,,És elvetlek titeket színem elôl, a mint elvetettem mind a ti atyátoknak, Efraimnak minden magvát. (Visszavonhatatlanul elvettettek.) És te ne imádkozzál e népért...'' [12-16.] Jer. VII., 21-23.: ,,Égôáldozataitokat rakjátok a ti véres áldozataitokhoz, és egyetek húst! Mert nem szóltam a ti atyáitokkal, és nem rendelkeztem velök, a mikor kihoztam ôket Egyiptom földérôl, az égôáldozat, és véres áldozat felôl; hanem ezekkel a szavakkal utasítottam ôket, mondván: Hallgassatok az én szómra, és én Istenetekké leszek, ti pedig az én népemmé lesztek... (Csak miután áldoztak az aranyborjúnak, rendeltem magamnak áldozatokat, hogy egy rossz szokást jóra fordítsak)!'' Jeremiás VII., 4.: ,,Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma.'' 714. Isten létét bizonyító zsidók. És. XLIII., 9.: XLIV., 8. Beteljesült jóslatok. -- III. R. XIII., 2., -- IV. R. XXIII., 16. -- Jós. VI., XXVI. -- III. R. LVI., 34. -- V. Mózes XXIII. Malakiás I., 11. A zsidók áldozata elvettetik, és a pogányoké (még Jeruzsálemben is) és minden helyen. Mózes halála elôtt megjósolta a pogányok elhivatottságát, V. XXXII., 21, és a zsidók elvetését. Mózes megjósolta, minek kell történnie minden egyes nemzetséggel. Jövendölés. -- ,,És megkeményítette az ô szívöket'' [János, XII., 40.], és hogyan? Gonosz kívánságoknak hízelegvén, és teljesülésük reményét ébresztvén bennük. 715. Jövendölés. -- Ámos és Zakariás: Eladták az igazat, és ezért soha nem hívatnak vissza. -- Jézus Krisztus elárultatása. Nem emlékeznek többé Egyiptomra; lásd Ésaiás XLIII., 16, 17, 18, 19. Jerem. XXIII. 6., 7. Jövendölés. -- A zsidók mindenütt ,,meggyökereznek''. Ésaiás XXVII., 6. Az új törvény. Jerem. XXXI., 32. Malakiás, Grotius.[4] (De Vrit. Rel. Chr., V., 14.) -- a második templom dicsôsége. Jézus Krisztus eljô e házba. Agg. II., 7., 8., 9., 10. A pogányok elhivatása. Joel II., 28.; Hóseás II., 24.; Mózes V. XXXII., 21.; Malakiás I., 11. 716. Hóseás III., -- Ésaiás XLVIII., LIV., LX., LXI. ,,Régtôl fogva megmondtam, hogy tudják, én vagyok az.'' 717. ,,Jövendölések. -- Esküvel ígéri, hogy Dávidnak mindenkor lesznek utódai. Jer.'' 718. Dávid családjának örök uralma. Krón. II., minden jóslattal és esküvéssel. De ez nem világi módon teljesült: Jeremiás XXIII., 20. 719. Azt gondolhatnók talán, hogy azzal a jövendölésükkel, amely szerint a királyi pálca nem múlik el Júdától egészen az örök király eljöveteléig, a próféták csupán hízelegni akartak a népnek, és hogy szavaik Heródes esetében hamisnak bizonyultak. Ám annak megmutatására, hogy jövendöléseiknek nem ez az értelme, és hogy nagyon is jól tudták, hogy e földi királyságnak meg kellett szakadnia, megjövendölik, hogy király és fejedelem nélkül maradnak, mégpedig hosszú ideig. Hóseás (III., 4.). 720. Non habemus regem nisi Caesarem.[5] Tehát Jézus Krisztus valóban a Messiás volt, minthogy már csak egy idegen uralkodott felettük, és nem is akartak maguknak más királyt. 721. Nincs királyunk, csak császárunk. 722. ,,Dániel II. A titkot, a melyrôl király tudakozódék, a bölcsek, varázslók, írástudók, jövendômondók meg nem jelenthetik a királynak. De van Isten az égben, a ki a titkokat megjelenti; és ô tudtára adta Nebukadneccár királynak: mi lészen az utolsó napokban.'' (Az álom bizonyára szívügye volt.) ,,Nékem pedig ez a titok nem bölcsességbôl, a mely bennem minden élô felett volna, jelentetett meg, hanem azért, hogy a megfejtés tudtára adassék a királynak és te megértsed a te szívednek gondolatait.'' ,,Te látád, oh király, és ímé egy nagy kép; ez a kép, mely hatalmas vala és kiváló az ô fényessége, elôtted áll vala, és az ábrázata rettenetes volt. Annak az állóképnek feje tiszta aranyból, melle és karjai ezüstbôl, hasa és oldalai rézbôl. Lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserépbôl valának. Nézed vala, a míg egy kô leszakada kéz érintése nélkül, és letöré azt az állóképet vas- és cseréplábairól, és darabokra zúza azokat.'' ,,Akkor eggyé zúzódék a vas, cserép, réz, ezüst és arany, és lônek mint a nyári szérűn a polyva, és felkapá azokat a szél, és helyöket sem találák azoknak. Az a kô pedig, a mely leüté az állóképet, nagy heggyé lôn, és betölté az egész földet. Ez az álom, és értelmét is megmondjuk a királynak.'' ,,Te, oh király! királyok királya, kinek az egek Istene birodalmat, hatalmat, erôt és dicsôséget adott; és valahol emberek fiai, mezei állatok és égi madarak lakoznak, a te kezedbe adta azokat, és úrrá tett mindezeken: Te vagy az arany-fej. És utánad más birodalom támad, alábbvaló mint te; és egy másik, egy harmadik birodalom, rézbôl való, a mely az egész földön uralkodik.'' ,,A negyedik birodalom pedig erôs lesz, mint a vas; mert miként a vas széttör, és összezúz mindent; bizony mint a vas pusztít, mind amazokat szétzúzza és elpusztítja.'' ,,Hogy pedig lábakat és ujjakat részint cserépbôl, részint vasból valónak láttál: a birodalom kétfelé oszol, de lesz benne a vasnak erejébôl, a mint láttad, hogy a vas elegy volt az agyagcseréppel. És hogy a lába ujjai részint vas, részint cserép: az a birodalom részint erôs, részint pedig törékeny lesz.'' ,,Hogy pedig vasat elegyülve láttál agyagcseréppel: azok emberi mag által vegyülnek össze, de egymással nem egyesülnek, minthogy a vas nem egyesül a cseréppel.'' ,,És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át, hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké. Minthogy láttad, hogy a hegyrôl kô szakad vala le kéz érintése nélkül, és szétzúzá a vasat, rezet, cserepet, ezüstöt és aranyat: a nagy Isten azt jelentette meg a királynak, a mi majd ezután lészen; és igaz az álom és bizonyos annak értelme.'' ,,Akkor Nebukadneccár király arczra borula stb.'' [27-46.] Dániel VIII., 8. ,,Dániel látott egy kost szarvaival öklelkezni... A kecskebak pedig igen naggyá lôn; de mikor elhatalmasodék, eltörék a nagy szarv, és helyébe négy tekintélyes szarv növe délre, napkeletre és a kívánatos föld felé. És megnöve mind az ég seregéig; és a földre vete némelyeket ama seregbôl és a csillagokból, és azokat megtapodá. És a seregnek fejedelméig növekedék, és elvette tôle a mindennapi áldozatot, és elhányattaték az ô szentségének helye.'' ,,És lôn, hogy mikor én, Dániel, látám e látomást és keresem az értelmét: ímé, elômbe álla egy férfiúhoz hasonló alak. És emberi szót hallék... kiálta pedig és monda: Gábriel, értesd meg azzal a látást!... És monda [Gábriel]: Az a kétszarvú kos, melyet láttál, Médiának és Persiának királya. A szôrös kecskebak Görögország királya, a nagy szarv pedig, a mely szemei között vala, az az elsô király.'' ,,Hogy pedig az letöretteték, és négy álla helyébe: négy ország támad abból a nemzetbôl, de nem annak erejével.'' ,,És ezek országai után, mikor elfogynak a gonoszok, támad egy kemény orczájú, ravaszságokhoz értô király. És annak nagy ereje lesz, noha nem a maga ereje által, és csudálatosképpen pusztít és jó szerencsével halad és cselekszik és elpusztítja az erôseket és a szenteknek népét. És a maga eszén jár, és szerencsés lesz az álnokság az ô kezében... és hirtelen elveszt sokakat; sôt a fejedelmek fejedelme ellen is feltámad, de kéz nélkül rontatik meg.'' [8-25.] Dániel IX., 20. ,,És még szólék és imádkozám és vallást tevék az én bűnömrôl, és az én népemnek, az Izraelnek bűnérôl; és esedezésemet az Úr elé, az én Istenem elé terjesztem az én Istenemnek szent hegyéért. És még az imádságot mondom vala, mikor ama férfiú, Gábriel, a kit elébb a látomásban láttam vala, sebességgel repülvén, megillete engem az estvéli áldozat idején. És értésemre adá, és szóla nékem és monda: Dániel, most jöttem ki, hogy értelemre tanítsalak. A te esedezésed kezdetén egy szózat támadt, és én eljöttem, hogy megjelentsem; mert te kedves vagy: vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást! Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra, hogy vége szakadjon a gonoszságnak és bepecsételtessék a látomás és a próféták, és felkenettessék a Szentek szenté. (Ami után ez a nép nem lesz többé a te néped, sem ez a város a szent város. A harag ideje elmúlván, a kegyelem ideje jön el örökre.)'' ,,... A Jeruzsálem újraépíttetése felôl való szózat keletkezésétôl a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van (A zsidók a számokat részekre szokták osztani, s mindig a kisebbiket tették elôre. E hét meg hatvankettô tehát hatvankilencet jelent; a hetvenbôl így fennmaradt a hetvenedik, vagyis az az utolsó hét esztendô, amirôl késôbb szól majd.), és újra megépíttetnek az utcák és a kerítések, még pedig viszontagságos idôkben. A hatvankét hét múlva pedig (amelyek az elsô hétre következnek. Krisztust tehát a hatvankilenc hét elteltével ölik meg, vagyis az utolsó héten) kiirtatik a Messiás és senkije sem lesz. És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következô fejedelem népe, és vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás.'' ,,És egy héten át (vagyis a fennmaradó hetvenedik héten) sokakkal megerôsíti a szövetséget, de a hét felén (vagyis az utolsó három és fél év folyamán) véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak és útálatosságok szárnyán pusztít, a míg az enyészet és a mi elhatároztatott, a pusztítóra szakad.'' Dániel XI. ,,És most igazságot jelentek néked: Ímé, még három király támad Persiában (Kürosz után, aki alatt ezek történnek, mégpedig: Kambüzész, Szmerdisz, Dareiosz), és a negyedik (Xerxész) meggazdagul nagy gazdagsággal mindenki felett, és mikor hatalomhoz jut az ô gazdagsága által, mindent megmozdít Görögország ellen.'' ,,És támad egy erôs király (Nagy Sándor) és uralkodik nagy hatalommal és tetszése szerint cselekszik. De alighogy támadt, megrontatik az ô országa és elosztatik az égnek négy tája szerint (ahogyan azt korábban megmondta, VI., 6.; VIII., 8.), de nem száll az ô maradékira, és nem az ô hatalma szerint, a mellyel ô uralkodott: mert szétszaggattatik az ô birodalma, és másoknak adatik ezeken kívül (az ô négy fô utódának).'' ,,És elhatalmasodik a déli király (Ptolemaiosz, Lagosz fia, Egyiptomban), de az ô vezérei közül is egyik, és ez hatalmat vesz rajta és uralkodik; nagy uralkodás lesz az ô uralkodása (Szeleukosz, Szíria királya. Appiánosz szerint ô Nagy Sándor leghatalmasabb utóda).'' ,,És esztendôk múlva szövetkeznek, és a déli király leánya (Bereniké, Ptolemaiosz Philadelphénak, a másik Ptolemaiosz fiának lánya) az északi királyhoz megy, hogy békéltessen (Antiokhosz Theosz, Szíria és Ázsia királya, Szeleukosz Lagidasz unokaöccse).'' ,,De a kar erejét meg nem tarthatja, és ô sem áll meg, sem az ô karja, hanem kiszolgáltatják ôt és az ô kísérôit és az ô nemzôjét és azt, a ki ôt egy ideig gyámolította (Berenikét fiával együtt megölette Szeleukosz Kallinikosz).'' ,,De támad helyébe az ô gyökerének csemetéje közül (Ptolemaiosz Euergétész ugyanattól az apától származik, mint Bereniké), a ki a had ellen jön majd, és tör az északi király erôsségeire, és azokat megszállja és beveszi. És azoknak isteneit is bálványaikkal és drága arany- és ezüstedényeikkel együtt fogságba viszi Egyiptomba (ha családi ügyei nem hívták volna vissza Egyiptomba, teljesen kifosztotta volna Szeleukoszt, mondja Junianus Justinus), és néhány esztendeig erôsebb lesz, mint az északi király.'' ,,Ez ugyan bemegy a déli király országába, de visszatér az ô földére. De az ô fiai (Szeleukosz Keraunosz, Antiokhosz Megasz) fegyverkeznek és sok nagy sereget gyűjtenek és hirtelen jön, és beözönlik, és átmegy és visszatér, és hadakoznak mind az ô erôsségéig. És felháborodik a déli király, és kimegy és megütközik vele, az északi királlyal (Ptolemaiosz Philopatór Antiokhosz Megasz ellen, Raphiánál), és az nagy sokaságot állít fel, de ez a sokaság annak a kezébe adatik. És a mint a sokaság elfogatott: felfuvalkodik annak szíve (ez a Ptolemaiosz szentségtelenítette meg a templomot: Josephus Flavius), és sok ezeret letiport; még sem lesz hatalmas. Mert az északi király (Antiokhosz Megasz) visszatér, és az elôbbinél nagyobb sokaságot állít; néhány esztendô múlva nagy sereggel és nagy készlettel jô bizony. És azokban az idôkben sokat támadnak a déli király ellen (a fiatal Ptolemaiosz Epiphanész uralkodása idején), a te néped erôszakos fiai is felkelnek, hogy beteljesítsék a látomást, de elhullanak (azok ti., akik elhagyták vallásukat Euergétésznek akarván tetszeni, amikor ez elküldte csapatait Szkopaszba, mert Antiokhosz visszaveszi Szkopaszt, és legyôzi ôket). Mert eljô észak királya, és töltést emel és beveszi az erôsített várost; és délnek seregei meg nem állnak, sem az ô válogatott népe, és semmi erô nem bír ellene állni. És az, a ki reátört, a maga tetszése szerint cselekszik, és senki sem lesz, a ki ellene álljon, és megállapodik a dicsô földön, és megsemmisül az az ô kezétôl. Azután maga elé tűzi, hogy bemegy az ô egész országának erejével (mert Epiphanészt lenézi fiatalsága miatt, mondja Junianus Justinus); és békés szándékot mutat, és leányasszonyt ad néki feleségül (Kleopátrát, hogy elárulja férjét; Appiánosz szerint nem bízván benne, hogy a rómaiak gyámkodása miatt erôvel úrrá lehet Egyiptomon, ravaszsággal akarta megejteni), hogy megrontsa, de az nem áll meg és nem tart vele. És fordítja orczáját a szigetekre (vagyis a tenger mellett fekvô országrészekre), és sokat elfoglal (amint azt Appiánosztól tudjuk); de az ô gyalázatosságának véget vet egy vezér, a mellett, hogy megfizet néki az ô gyalázatosságáért (Scipio Africanus, aki megállította Antiokhosz Megaszt a sikerek útján, mert megsértette a rómaiakat szövetségeseik személyében). És fordítja orczáját a maga országának erôsségeire, és meghanyatlik, elesik és nem találtatik meg (az övéi ölték meg).'' ,,Ennek helyébe jön az (Szeleukosz Philopatór, más néven Szótér, Antiokhosz Megasz fia), a ki adószedôt járat végig az ország dicsô földén (a nép között), de rövid idôn megrontatik, noha nem haraggal, sem viadalban. És ennek helyébe egy útálatos áll, a kire nem teszik az ország ékességét; hanem alattomban jô, és hízelkedéssel jut az országhoz. És a beözönlô seregek elárasztatnak az ô orczája elôtt és megtöretnek; még egy szövetséges fejedelem is. Mert a vele való megbarátkozás óta csalárdul cselekszik ellene, és reátör és gyôzedelmet vesz rajta kevés néppel. Alattomban még az ország gazdag részeibe is behatol, és azt cselekszi, a mit nem cselekedtek sem az ô atyái, sem az ô atyáinak atyái: zsákmányt, prédát és gazdagságot tékozol elôlök, és az erôsségek ellen is cselt kohol, de csak egy ideig.'' [2-24.] 723. Jövendölések. -- A Dániel-féle hetven hét kifejezés félreérthetô a kezdet szót illetôen a jövendölésben szereplô kifejezések miatt; továbbá a kronológusok eltérései miatt a végét illetôen is. De az egész különbség mindössze kétszáz esztendôre rúg. 724. Jóslatok. -- A negyedik birodalom idején, a második templom leromboltatása elôtt, mielôtt még elvétetik az uralom a zsidóktól, a Dániel jövendölte hetvenedik héten, a második templom fennállása idején, a pogányok felvilágosíttatnak és elvezettetnek a zsidók imádta Isten megismerésére; akik szeretik ôt, megszabadulnak ellenségeiktôl, eltelnek félelmével és szeretetével. És bekövetkezett, hogy a negyedik birodalom idején, a második templom leromboltatása elôtt stb. a pogányok tömegesen imádják Istent, és tiszta életet élnek; a lányok Istennek szentelik szüzességüket és életüket; az emberek lemondanak minden gyönyörrôl. Amit Platón képtelen volt néhány kiválasztott és roppant tanult emberrel elfogadtatni, arra egy titokzatos erô százmillió tudatlan embert rávesz néhány szó erejével. A gazdagok lemondanak javaikról, a gyermekek elhagyják atyáik kényelmes házait, és a puszta zord életét választják helyette stb. (Lásd a zsidó Philót.) Mit jelent mindez? Azt, ami oly sok esztendôvel korábban megjövendöltetett. Két évezreden át egyetlen pogány sem imádta a zsidók Istenét; aztán a megjövendölt idôben a pogányok seregestôl imádják az egy Istent. A pogányok templomait lerombolják, még a királyok is alávetik magukat a keresztnek. Mit jelentsen mindez? Azt, hogy Isten lelke terjedt el a földön. Mózestôl Jézus Krisztus eljöveteléig a Rabbinusok szerint sem tért meg pogány. Jézus Krisztus után viszont a pogányok tömegestôl hisznek Mózes könyveiben, tartják meg lényegét és szellemét, és csak azt vetik el belôle, ami haszontalan. 725. Jövendölések. -- Az egyiptomiak megtérése (Ésaiás XIX., 19.); oltár Egyiptomban az igaz Istennek. 726. Jövendölések. -- Egyiptomban, Pug., 659., Talmud:[6] ,,Hagyomány közöttünk, hogy amikor eljövend a Messiás, Istennek háza, amely szavának hirdetésére rendeltetett, tele lesz mocsokkal és tisztátalansággal, s az írástudók bölcsessége megrontatik, és megromlik. A nép megtagadja azokat, akik félnek vétkezni és bolondnak, esztelennek tartja ôket.'' Ésaiás XLIX.: ,,Hallgassatok reám, ti szigetek, és figyeljetek távol való népek: anyám méhétôl hívott el az Úr, anyámnak szíve alatt már emlékezett nevemrôl. Hasonlóvá tevé számat az éles kardhoz, keze árnyékában rejtett el engem, és fényes nyíllá tett engemet, és tegzébe zárt be engem. És én mondám: Hiába fáradoztam, semmire és haszontalan költöttem el erômet; de az Úrnál van ítéletem és jutalmam Istenemnél. És most így szól az Úr, a ki engem anyám méhétôl szolgájává alkotott, hogy Jákobot Ô hozzá megtérítsem és hogy Izrael hozzá gyűjtessék; hiszen tisztelt vagyok az Úr szemeiben és erôsségem az én Istenem! Így szól: Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákob nemzetséginek megépítésére és Izrael megszabadultjainak vissza hozására; sôt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen! Így szól az Úr, Izrael megváltója, Szentje, a megvetett lelkűhöz, a nép undorához, a zsarnokok szolgájához: Látják királyok! és majd fölkelnek fejedelmek, és leborulnak az Úrért, a ki hű, Izrael Szentjéért, a ki téged elválasztott.'' ,,Így szól az Úr: Jókedvem idején én meghallgattalak, és a szabadulás napján segítettelek; megtartlak és nép szövetségévé teszlek, hogy megépítsd a földet, és kioszd az elpusztult örökségeket; így szólván a foglyoknak: Jöjjetek ki! és azoknak, a kik sötétben ülnek: Lépjetek elô! Az utakon legelnek, és minden halmokon legelôjük lesz: nem éheznek és nem szomjúhoznak, nem bántja ôket délibáb és a nap; mert a ki rajtok könyörült, vezeti ôket, és ôket vizek forrásihoz viszi. És teszem minden hegyemet úttá, és ösvényeim magasak lesznek. Ímé, ezek messzirôl jönnek, ímé, amazok észak és a tenger felôl, és amazok Sinnek földérôl! Ujjongjatok egek és föld örvendezz, ujjongva énekeljetek hegyek; mert megvigasztalá népét az Úr, és könyörül szegényein!'' ,,És szól Sión: Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett az Úr! Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekérôl, hogy ne könyörüljön méhe fián! És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kôfalaid elôttem vannak szüntelen. Elôsietnek fiaid, rombolóid és pusztítóid eltávoznak belôled. Emeld fel köröskörül szemeidet, és lássad, mindnyájan egybegyűlnek, hozzád jönnek. Élek én, így szól az Úr, hogy fölrakod mindnyájokat, mint ékszert, és felkötöd, mint menyasszony. Mert romjaid és pusztaságaid és elpusztult földed, mindez szűk lesz most a lakosságnak, és messze távoznak elpusztítóid. Gyermektelenségednek fiai még ezt mondják majd füled hallatára: Szoros e hely nékem, menj el, hogy itt lakhassam! És te így szólsz szívedben: Ki szülte nékem ezeket? hisz én gyermektelen és terméketlen voltam, fogoly és számkivetett; és ezeket ki nevelte föl? Ímé, én egyedül maradtam meg; ezek hol voltak? Így szól az Úr Isten: ímé, fölemelem kezemet a népekhez, és elôttök zászlómat felállatom, és elhozzák fiaidat ölükben, és leányaid vállukon hordoztatnak. És királyok lesznek dajkálóid, fejedelmi asszonyaik dajkáid, arccal a földre borulnak elôtted és lábaid porát nyalják; és megtudod, hogy én vagyok az Úr, kit a kik várnak, meg nem szégyenülnek. Elvétethetik-é a préda az erôstôl és megszabadulhatnak-é az igazak foglyai? Igen, így szól az Úr, az erôstôl elvétetnek a foglyok is, és megszabadul a kegyetlen zsákmánya, és háborgatóidat én háborítom meg, és én tartom meg fiaidat. És etetem nyomorgatóiddal az önnön húsokat, és mint a musttól, véröktôl megrészegednek, és megtudja minden test, hogy én vagyok az Úr; megtartód és megváltód, Jákobnak erôs Istene'' [XL., 1-26.]. ,,Így szól az Úr: Hol van anyátok elválólevele, a mellyel ôt elbocsátám? vagy hol van egy kölcsönadóim közül, a kinek titeket eladtalak? Ímé, a ti vétkeitekért adattatok el, és bűneitekért bocsáttatott el anyátok!'' ,,Miért jöttem, holott nem volt ott senki? hívtam és nem felelt senki sem! vagy olyan rövid már a kezem, hogy meg nem válthat? vagy nincs bennem megszabadításra való erô?...'' ,,Ímé, én dorgálásommal kiszárasztom a tengert... Felöltöztetem az egeket sötétségbe, és gyászruhával födöm be azokat.'' ,,Az Úr Isten bölcs nyelvet adott én nékem, hogy tudjam erôsítni a megfáradtat beszéddel, fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok.'' ,,Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam.'' ,,Hátamat odaadám a verôknek, és orczámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpködés elôtt. És az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg...'' ,,Közel van, a ki engem megigazít, ki perel én velem? Álljunk együtt elô! Kicsoda peresem? közelegjen hozzám! Ímé, az Úr Isten megsegít engem, kicsoda kárhoztatna engem? Ímé, mint a ruha megavulnak, moly emészti meg ôket!'' ,,Ki féli közületek az Urat? és ki hallgat az ô szolgája szavára? ô, a ki a sötétségben jár és nincs fényesség néki, bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenhez! Ímé, ti mind, a kik tüzet gyújtotok, felövezvén magatokat tüzes nyilakkal, vettessetek füzeteknek lángjába és a tüzes nyilakba, a melyeket meggyújtottatok! Kezembôl jô ez rátok; fájdalomban fogtok feküdni!'' [L. 1-11.] ,,Hallgassatok reám, kik az igazságot követitek, kik az Urat keresitek; tekintsetek a kôszálra, a melybôl kivágattattatok, és a kútfô nyílására, a melybôl kiásattatok! Tekintsetek Ábrahámra, atyátokra, és Sárára, a ki titeket szült, hogy egymagát hívtam el ôt, és megáldám és megszaporítám ôt. Mert megvigasztalja az Úr Siont, megvigasztalja minden romjait, és pusztáját olyanná teszi, mint az Éden, és kietlenjét olyanná, mint az Úrnak kertje, öröm és vígasság találtatik abban, hálaadás és dicséret szava!'' ,,Figyeljetek reám, én népem, és reám hallgassatok, én nemzetem! mert tanítás megy ki tôlem, és törvényemet a népek megvilágosítására megalapítom.'' (LI. 1-4.). Ámós XIII.: Miután felsorolta Izráel bűneit, a próféta azt mondja: ,,Megesküdt az Úr a Jákob büszkeségére: Soha el nem felejtem semmi cselekedetöket!'' ,,És lészen azon a napon, azt mondja az Úr Isten: Lenyugtatom a napot délben, és bésötétítem a földet fényes nappal. Ünnepeiteket búra változtatom, minden dalotokat szomorú énekké! Gyászruhát borítok minden derékra, és kopaszságot minden fejre, és olyanná teszem, mint a ki egyetlen fiát siratja; a vége pedig, mint a keserűség napja!'' ,,Ímé, napok jônek, azt mondja az Úr Isten, és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertôl tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg.'' ,,Azon a napon elepednek a deli szüzek, meg az ifjak is, a szomjúság miatt. A kik Samaria bűnére esküsznek, és ezt mondják: Él a te Istened, oh Dán: és a te utad, oh Beérsaba! Bizony elhullanak és nem kelnek fel többé!'' [9-14.] Ámós III., 2.: ,,Csak titeket választottalak magamnak e földnek minden nemzetségei közül...'' Dániel XII., 7, miután leírta a Messiás királyságának egész terjedelmét, ezt mondja: ,,...és mikor elvégezik a szent nép erejének rontását, mindezek elvégeztetnek.'' Aggeus II., 4.: ,,De most légy bátor Zorobábel, azt mondja az Úr! Légy bátor te is, Jósua, Jehosadák fia, te fôpap, és légy bátor e földnek minden népe, azt mondja az Úr, és cselekedjetek, mert én veletek vagyok, azt mondja a Seregeknek Ura. Az igét, a mellyel szövetségre léptem veletek, mikor kijöttetek Egyiptomból, és az én lelkem köztetek marad. Ne féljetek!'' ,,Mert ezt mondja a Seregeknek Ura: Egy kevés idô van még, és én megindítom az eget és a földet, a tengert és a szárazt (rendkívüli, roppant változásokat jelzô kép). És megindítok minden népet, és eljön, a kit minden népek óhajtanak, és megtöltöm e házat dicsôséggel, azt mondja a Seregeknek Ura.'' ,,Enyém az ezüst és enyém az arany, azt mondja a Seregeknek Ura (vagyis nem azt akarom, hogy ezzel adjátok meg nekem a tiszteletet; amint másutt mondatik: A mezôk minden állata az enyém, mire való ezekkel áldoznotok nekem?). Nagyobb lészen e második háznak dicsôsége az elsônél, azt mondja a Seregeknek Ura, és e helyen adok békességet, azt mondja a Seregeknek Ura.'' [4-9.] ,,Mind a szerint, a mint kérted az Úrtól, a te Istenedtôl a Hóreben a gyülekezésnek napján, mondván: Ne halljam többé az Úrnak, az én Istenemnek szavát, és ne lássam többé ezt a nagy tüzet, hogy meg ne haljak! Az Úr pedig monda nékem: Jól mondták, a mit mondtak. Prófétát támasztok nékik az ó atyjokfiai közül, olyat, mint te, és az én igéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, a mit parancsolok néki. És ha valaki nem hallgat az én igéimre, a melyeket az én nevemben szól, én megkeresem azon!'' [V. Mózes, XVIII., 16-19.] I. Mózes, XLIX.: ,,Júda! téged magasztalnak atyádfiai, kezed ellenségeidnek nyakán lesz s meghajolnak elôtted atyáidnak fiai. Oroszlánkölyök Júda zsákmányt ejtvén, felmentél, fiam! Lehevert, lenyugodott, mint a hím oroszlán, és mint nôstény oroszlán; ki veri ôt fel?'' ,,Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljô Siló, és a népek néki engednek.'' [8-10.] 727. A Messiás ideje alatt. -- Aenigmatis[7]. Ezékiel XVII. Elôfutára. Malakiás III. Gyermek születik. Ésaiás IX. Betlehem városában fog születni. Mikeás V. Fôleg Jeruzsálemben mutatkozik, és Júda és Dávid családjából származik. Megvakítja a bölcseket és tudósokat, És. VI., VIII., XXIX. stb., és hirdeti az Evangéliumot a kicsinyeknek, És. XXIX., felnyitja a vakok szemét, visszaadja a betegek egészségét, és megvilágosítja azokat, akik sötétségben tévelyegnek. És. LXI. Az igaz utat fogja tanítani, és a pogányok tanítómestere lesz. És. LV., XLII. 1-7. A jövendölések szükségszerűen érthetetlenek a hitetlenek számára, Dániel XII., Hóseás XIV., 10., de érthetôk az igazán bölcsek, az irtelmesek számára. A jövendölések, amelyek szegénynek írják le, egyúttal a nemzetek urának is mutatják. És. LII., 14. stb.; LIII. Zakariás IX., 9. Az eljövetel idejét megmondó jövendölések csak a pogányok urának jövendölik, és szenvedônek, nem pedig megdicsôülve, bírónak. Azok viszont, amelyek ítélkezve és dicsôségben ábrázolják, nem szólnak ennek az idejérôl. Fel kell áldoznia magát a világ bűneiért. És. XXXIX., LIII. stb. Próbakônek kell lennie, drága szegeletkônek, erôs alappal. És. XXVIII. 16. Megütközés kövének és botránkozás sziklájának. És. VIII. Jeruzsálem meg fog ütközni e sziklán. Az építôk meg fogják vetni e követ, Zsolt. CXVIII., 22. Isten szegeletkôvé teendi e követ [uo.]. E kônek hatalmas heggyé kell nônie, és megtöltenie az egész földet. Dániel II. El fogják taszítani, elvetik, elárulják, Zsolt CIX., 2-5.; eladják, Zakariás XI., 12.; leköpdösik, arcul csapják, kigúnyolják, mindenféle módon szorongatják, szomjúságában ecettel itatják, Zsolt LXIX.; átszegezik, Zakariás XII. [10], kezeit és lábait átlyukasztják, megölik, ruháin megosztoznak, és köntösére sorsot vetnek [Zsolt. XXII.]. Fel fog támadni, Zsolt. XVI., a harmadik napon, Hóseás VI., 2. Felmegy a mennyekbe, hogy az Úr jobbja felôl üljön. Zsolt. CX. Felkerekednek ellene a királyok. Zsolt. II. Az Úr jobbján gyôzedelmeskedni fog ellenségei felett. Zsolt. CX. A föld királyai és minden népe imádni fogja ôt. És. LX. A zsidók megmaradnak népként. Jer. XXXI. De király nélkül stb. fognak bolyongani. Hóseás III. [4], próféták nélkül, Ámos, megszabadulást várva, de nem lelve. És. LIX. A pogányok elhivatása Jézus Krisztus által. És. LII., 15. LX. stb., Zsolt. LXXXII. Hóseás I., 9[--10].: ... ,,mert ti nem vagytok az én népem, s én sem leszek a tiétek. De mégis annyi lesz az Izrael fiainak száma, mint a tenger fövénye, a mely meg nem mérettethetik és meg nem számláltathatik: és lészen, hogy a hol az mondatott nékik: Nem vagytok az én népem, ez mondatik nékik: Élô Istennek fiai.'' 728. Meg volt nekik tiltva Jeruzsálemen kívül áldozniuk, amely az Úr kiválasztott helye volt, valamint másutt elfogyasztaniuk tizedeiket. V. Mózes XII., 5. stb.; XIV. 23. stb.; XV., 20.; XVI., 2., 7., 11., 15. Hóseás megjövendölte, hogy király, fejedelem, áldozat és bálványkép nélkül lesznek; mindez ma beteljesült, nem mutathatván be igazi áldozatot Jeruzsálemen kívül. 729. Jóslatok. -- Megjövendöltetett, hogy a Messiás idején új szövetség köttetik, amelyik elfeledteti az Egyiptomból való kivonulást, Jerem. XXIII., 5.; És. XLIII., 16.; a Messiás törvényét nem a külsô dolgokba, hanem a szívekbe írja; félelmét, amely mindaddig csak külsôség volt, a szívbe oltja. Ki nem látja mindebben a keresztény vallást? 730. ... És akkor az Úr elveszti a bálványozást; a Messiás ledönti az összes bálványképet, és az embereket elvezeti az igazi Isten vallásához. (Ezékiel XXX., 13.) A bálványok templomai leromboltatnak, és a pogányok között és minden helyen tömjénnel és tiszta ételáldozattal áldoznak az Úr nevének, nem pedig állatokkal. [Malakiás I., 11.] Királya lészen a zsidóknak és a pogányoknak. És e király, akit elnyomnak, és akinek életére törnek mind a zsidók, mind a pogányok, uralkodik mindegyiken; s miután lerombolja a mózesi hitet Jeruzsálemben, amely a központja volt, belôle alapítja meg elsô egyházát, lerombolja a bálványok kultuszát is Rómában, e kultusz középpontjában, hogy belôle alapítsa meg fô egyházát. [Zsolt. LXXII.] 731. Jövendölések. -- Hogy Jézus Krisztus jobbról leszen, amíg ellenségeit Isten zsámolyul veti lábai alá. Tehát nem ô maga alázza meg ôket. [Zsolt. CX., 1.] 732. ,,És nem tanítja többé senki az ô felebarátját, és senki az ô atyafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ôk mindnyájan megismernek engem.'' [Jer. XXXI., 34.] -- ,,... ifjaitok pedig látomásokat látnak.'' [Joel II., 28.] -- ,,Törvényemet az ô belsejökbe helyezem, és az ô szívökbe írom be.'' [Jer. XXXI., 33.] Mindez ugyanazt jelenti. Megjövendölni annyi, mint Istenrôl szólni, nem külsô bizonyítékokkal, hanem belsô és közvetlen megérzésbôl. 733. ... Hogy megtanítja az embereket a tökéletes útra. [És. II., 3.] És soha, sem elôtte, sem utána, nem jött olyan ember, aki ezt megközelítô isteni tanítást adott volna. 734. ... Jézus Krisztus kezdetben kicsiny lesz, de aztán megnövekszik. Dániel próféta kis köve [II., 34.]. Ha soha, semmi módon nem hallottam volna beszélni a Messiásról, a világ sorának ily csodálatos és nagyszámú beteljesült megjövendölése után mégis megértem, hogy Istentôl való dolog ez. És ha tudnám, hogy ugyane könyvek egy Messiás eljövetelét jövendölik meg, akkor bizonyos lennék benne, hogy már eljött; és látván, hogy eljövetelének idejét a második templom leromboltatása elé helyezik, azt mondanám, hogy már eljött. 735. Jövendölések. -- Arról, hogy a zsidók megtagadják Jézus Krisztust, ôk pedig megtagadtatnak Isten által, mert a választott szôlôtô vadat terem [És. V., 2.]. Hogy a kiválasztott nép pártos, engedetlen és ellentmondó lesz, populum non credentem et contradicentem [És. LXV., 2.; Róm., X., 21.]. Hogy Isten vaksággal veri ôket, és tapogatni fognak délben, mint a vak a setétségben [V. Mózes XXVIII., 28-29], és elôfutár érkezik elôtte [Malak. IV., 5.]. 736. Transfixerunt,[8] Zak. XII., 10. Jönnie kellett egy megszabadítónak, aki megszabadítja népét minden bűnétôl, ex omnibus iniquitatibus; és kell lennie egy Új Szövetségnek, amely mindenkor megmarad; új papság lészen Melkhizédek rendje szerint [Zsolt. CX., 4.]; és örökké lészen; Krisztus dicsôséges, hatalmas, erôs, és mégis oly nyomorúságos lesz, hogy nem ismerik fel; nem tekintik annak, ami; eltaszítják, megölik; népe, amely megtagadja, nem lesz többé az ô népe; a bálványimádók azonban elfogadják, és hozzá fordulnak segedelemért; ô pedig elhagyja Siont, hogy a bálványimádás középpontjában uralkodjék; a zsidók azonban mindennek ellenére örökké megmaradnak; és Júdától fog származni, és akkor, amikor a zsidóknak már nem lesz többé királyuk. ======================================================================== XII. szakasz 737. ... Ennek alapján vetem el az összes többi vallást. Ezzel találok választ minden ellenvetésre. Rendjén való dolog, hogy ha Isten ilyen tiszta, csupán azok elôtt fedje fel magát, akiknek megtisztult a szíve. Ezért ez a vallás kedves nekem, és egyedül isteni erkölcsisége miatt is eléggé bizonyítottnak érzem; de nemcsak ennyit, többet is találok benne. Döntô fontosságúnak tartom azt, hogy emberemlékezet óta létezik egy nép, amelyik régebbi minden másnál; fiainak állandóan tudtukra adatik, hogy romlottságban élnek, de jô majd egy Mindent Jóvátevô; egy egész nép hirdeti elôre eljövetelét, s egy egész nép imádja eljövetele után; és mindezt nem egyetlen ember mondja, hanem rengetegen, egy egész nép mond jövendôt, készül rá négyezer éven át. Szétszórt könyvei négyszáz éven át fennmaradnak. Mennél alaposabban tanulmányozom e könyveket, annál több igazság tárul fel bennük elôttem; mindaz, ami elôtte és utána volt; egyszóval ez a bálványozást elvetô és királyok nélkül hányódó nép, meg ez a megjövendölt zsinagóga, és ezek a nyomorult teremtmények, akik követik, jóllehet ellenségeink, mégis csodálatos tanúi e jövendölések igazságának, amelyekben még nyomorúságuk és vakságuk is elôre megmondatott. És elém tárul ez az egész összefüggés, ez a vallás, amely isteni mind hitelét, mind tartamát, mind megszakítatlanságát, erkölcstanát, szabályait, tanítását és eredményeit tekintve; látom a szörnyűséges, elôre megjósolt sötétséget, amelyben a zsidók tévelyegnek: Eris palpans in meridie. Dabitur liber scienti litteras, et dicet: ,,Non possum legere''[1] -- mert a királyi pálca még mindig az elsô idegen trónbitorló kezében van, amikor elterjed Jézus Krisztus eljövetelének híre. Kinyújtom hát karomat Megszabadítom felé, aki négyezer esztendôn át jövendöltetvén eljött, hogy szenvedjen és meghaljon érettem a földön az elôre megmondott idôben és körülmények között; és kegyelmébôl megbékélten várom halálomat, abban a reményben, hogy örökre egyesülök vele; de azért örömben élek mindama javak élvezetében, amelyeket kegyesen nékem juttat, mindama bajok közepette, amelyeket az én érdekemben küld rám, s amelyeknek elviselésére a maga példájával tanított meg. 738. Minthogy a jövendölések olyan különféle jelekrôl szóltak, amelyeknek a Messiás eljövetelekor kellett bekövetkezniük, ezért szükségszerűen egy és ugyanazon idôben következtek be. Így például a Dániel jövendölte hetven hét beteltével el kellett jönnie a negyedik birodalomnak, s ugyanakkor a királyi pálcának el kellett múlnia Júdától. És íme, mindez hiánytalanul így is történt. Majd el kellett jönnie a Messiásnak: és íme, Jézus Krisztus el is jött akkor, kijelentvén, hogy ô a Messiás, és ebben sincsen hiányosság, és ez nagyon jól bizonyítja a jövendölések igazságát. 739. A próféták jövendöltek, de ôket nem jövendölték meg elôre. A szenteket megjövendölték, de ôk nem jövendöltek. Jézus Krisztus megjövendölt és jövendölô. 740. Jézus Krisztus felé tekint mind a két Szövetség, az Ószövetség várakozása tárgyát, az Újszövetség mintaképét, a kettô együtt középpontját látja benne. 741. A világ két legrégibb könyve Mózesé és Jóbé; az egyik zsidó, a másik pogány, de mindkettô úgy tekint Jézus Krisztusra, mint közös középpontjára és céljára: Mózes beszámol az Úr Ábrahámnak, Jákobnak stb. tett ígéreteirôl és jövendöléseirôl; Jób pedig: Quis mihi det ut, etc. Scio enim quod redemptor meus vivit, etc.[2] 742. Az Evangélium a Szűzanya szüzességérôl csak Jézus Krisztus születéséig beszél. És az egészrôl csak Jézus Krisztussal kapcsolatban. 743. Jézus Krisztus bizonyítékai. Miért maradt fenn Ruth könyve? Miért Thámár története? 744. ,,...imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek'' [Lukács XXII., 46.]. Veszélyes dolog kísértésbe esni; és ha valakivel megtörténik, az azért van, mert nem imádkozik. Et tu conversus confirma fratres tuos.[3] De ezt megelôzôen: Conversus Jesus respexit Petrum.[4] Szent Péter engedélyt kér, hogy karddal támadhasson Málkusra, és a feleletet meg sem várva sebzi meg ôt, Jézus Krisztus csak utána válaszol. Galilea neve, amelyet a Jézust vádoló zsidó tömeg mintegy véletlenül ejtett ki Pilátus elôtt, alkalmat adott a helytartónak arra, hogy Jézust Heródes elé utalja; ezáltal beteljesült a misztérium, amely szerint a zsidók és a pogányok által kellett elítéltetnie. Látszólag a véletlen lett a misztérium beteljesülésének okává. 745. Akik nehezen hisznek, abban keresnek rá okot, hogy a zsidók sem hisznek. ,,Ha mindez oly világos lenne, mondják, akkor ôk miért nem hisznek benne?'' És úgy tesznek, mintha azt szeretnék, bár hittek volna, hogy elutasításuk példája ne akadályozná ôket a hivesben. De ippen a zsidók elutasításán alapul a mi hitünk. Sokkal kevésbé hajlanánk rá, ha ôk is velünk tartanának. Akkor még nagyobb ürügyre hivatkozhatnánk. Csodálatos dolog, hogy Isten a zsidókat a jövendölések nagy kedvelôivé s egyúttal beteljesülésük nagy ellenségeivé tette. 746. A zsidók hozzá voltak szokva a nagy és káprázatos csodákhoz, ezért miután már megélték a csodálatos vörös-tengeri átkelést és a Kánaánba való eljutást, amelyek mintegy rövid foglalata voltak Messiásuk nagy tetteinek, még nagyszerűbbeket vártak, olyanokat, amelyekhez hasonlítva Mózes tettei csupán ízelítôszámba mentek. 747. A testiségnek hódoló zsidók és pogányok is nyomorultak, meg a keresztények is. A pogányok számára nincsen Megváltó, mert még csak nem is reménylik, hogy eljô. Nincs Megváltó a zsidók számára sem, hiába reménykednek benne. Megváltójuk csak a keresztényeknek van. (Lásd a megszakítatlanságot.) 748. A Messiás eljövetelekor meghasonlás támad a népben. A lelkiek felé fordulók elfogadták a Messiást; az anyagi létben megrekedtek megmaradtak annak, amik voltak, hogy tanúbizonyságul szolgáljanak számára. 749. ,,Ha mindez elôre és oly világosan megmondatott a zsidóknak, hogyan lehetséges, hogy nem hittek neki, vagy miért nem pusztultak el, ha egy ennyire világos ténynek ily csökönyösen ellenálltak?'' Erre én a következôket felelem: elôször is megjövendöltetett, hogy nem fognak ugyan hinni e roppant világos dologban, de mégsem irtatnak ki. És ez a legnagyobb dicsôsége a Messiásnak; mert a próféták léte nem volt elégséges; az is szükséges volt, hogy jövendöléseik minden gyanútól ment maradjanak. Márpedig stb. 750. Ha a zsidókat Jézus Krisztus mind megtéríti, akkor csak gyanús tanúink volnának. Ha pedig elpusztultak volna, akkor meg egyáltalán nem lennének tanúink. 751. Mit mondanak a próféták Jézus Krisztusról? Hogy minden kétséget kizáróan Isten lesz? Nem; hanem azt, hogy ô valóságosan elrejtôzködô Isten; hogy nem fogják felismerni; hogy nem gondolják, hogy ô az; hogy botránkozás köve lesz, amelybe sokan beleütköznek stb. Ne hánytorgassák hát fel minduntalan, hogy nem teljes a világosság, hiszen ilyet nem is állítunk. De vannak homályos dolgok, válaszolják rá. Csakhogy anélkül nem ragaszkodnánk annyira Jézus Krisztushoz, és éppen ez a próféták egyik határozott szándéka: Excaeca...[5] 752. Elôször Mózes ad tanítást a szentháromságról, az eredendô bűnrôl, a Messiásról. Dávid, a nagy tanúságtevô: király, jó ember, megbocsátó, szép lélek, éles elme, hatalmas, jövendôt mond, és csodája beteljesedik; s a csoda végtelen. Ha hiúság lakozik benne, elég lett volna azt mondania, hogy ô a Messiás, hiszen a jövendölések világosabban szólnak róla, mint Jézus Krisztusról. Szent Jánossal ugyanez a helyzet. 753. A Messiásnak hitt Heródes. Elvette Júda királyi pálcáját, pedig nem származott Júdától. Ebbôl tekintélyes szekta keletkezett. A görögök átka azok ellen, akik három korszakot számolnak. Hogyan lehetett ô a Messiás, hiszen általa a fejedelmi pálcának örökké Júdánál kellett maradnia, eljövetelekor azonban a fejedelmi pálcának el kellett múlnia Júdától. Semmi nem történhetett jobban, hogy látván ne lássanak, és hallván ne halljanak. 754. Homo existens te Deum facit.[6] Scriptum est ,,Dii estis'' et non potest solvi Scriptura.[7] ,,Haec infirmitas non est ad vitam et est ad mortem.''[8] ,,Lazarus dormit'' et deinde dixit: Lazarus mortuus est.[9] 755. Az Evangéliumok látszólagos ellentmondásai. 756. Ugyan mi egyebet érezhetnénk, mint mélységes tiszteletet az olyan ember iránt, aki világosan megjósolja a bekövetkezendôket, kijelenti, hogy el akar vakítani, és meg akar világosítani, és homállyal elegyíti a beteljesülô világos eseményeket? 757. Az elsô eljövetel ideje megjósoltatott, a másodiké azonban nem, mert az elsônek rejtettnek kellett lennie; a második káprázatos és oly nyilvánvaló lesz, hogy még ellenségei is kénytelenek lesznek elismerni. Minthogy azonban homályban kellett érkeznie, hogy csak azok ismerjék fel, akik tanulmányozzák az Írást... 758. Hogy felismerhetôvé tegye ôt a jók, és felismerhetetlenné a gonoszok számára, Isten így jövendöltette meg. Ha a Messiás eljövetelének módját világosan megjövendölik, nem lett volna körülötte semmi homály, még a gonoszok számára sem. Ha az idôt jósolták volna meg homályosan, akkor viszont a jók számára is homály lett volna; mert ,,szívük jósága'' nem értette volna meg velük, hogy például a zárt mem hatszáz esztendôt jelent. De az idô világosan, a mód pedig jelképesen mondatott meg. Így aztán a gonoszok, akik a megígért jókat anyaginak fogják fel, tévednek, hiába jósoltatott meg világosan az idô, a jók azonban nem. Mert az ígért javak megértése a szívtôl függ, a szív pedig azt nevezi ,,jó''-nak, amit szeret; a megígért idô megértése azonban nem a szív dolga. Így az idô világos, a javak homályos megjövendölése csak a gonoszokat téveszti meg. 759. Vagy a keresztényeknek, vagy a zsidóknak kell gonosznak lenniük. 760. A zsidók elvetik, de nem mindnyájan: a szentek elfogadják, a testiség rabjai nem. És ez egyáltalán nem mond ellene dicsôségének, sôt, ez az az utolsó vonás, amely teljessé teszi. Minthogy ez ellen az egyetlen -- minden írásukban, a Talmudban csakúgy, mint a rabbinusoknál -- meglelhetô érvük csupán az, hogy Jézus Krisztus nem fegyverrel gyôzte le -- Gladium tuum, potentissime[10] -- a népeket (Egyebet nem tudnak felhozni? Azt mondják: Jézus Krisztust megölték, elbukott; nem gyôzte le erôvel a pogányokat; nem adta nekünk javaikat; nem tesz bennünket gazdaggá. Hát csak ennyit tudnak felhozni? Éppen ezért kedves számomra. Akit ôk képzelnek el maguknak, abból én nem kérnék.), világos, hogy csupán élete miatt nem fogadták el; elutasításukkal azonban kifogástalan tanúk, mi több, éppen ezzel teljesítik be a jövendöléseket. 761. Amikor megölték a zsidók, hogy ne fogadják el Messiásként, a Messiás utolsó ismertetôjegyével is ellátták. Azzal pedig, hogy továbbra sem ismerték el, gyanún felül álló tanúivá váltak: azzal, hogy megölték, és azóta is megtagadják, beteljesítették a jövendöléseket. (És. LX.; Zsolt. LXX.) 762. Mit tehettek a zsidók, ellenségei? Ha elfogadják, akkor az elfogadással tesznek mellette bizonyságot, mert a Messiás-várás letéteményesei fogadják el; ha pedig elutasítják, akkor elutasításukkal bizonyítanak mellette. 763. Azáltal, hogy próbára tették, vajon Isten-e, a zsidók azt bizonyították, hogy ember. 764. Az Egyháznak épp akkora fáradságába került Jézus Krisztus ember voltát bebizonyítania, azokkal szemben, akik ezt tagadták, mint azt, hogy Isten; a valószínűsége mindegyiknek egyformán nagy volt. 765. Az ellentmondások forrása. -- Egészen a kereszthalálig megalázott Isten; Messiás, aki halálával diadalmaskodik a halál felett. Két természet Jézus Krisztusban, két eljövetel, két állapota az emberi természetnek. 766. Jelképek. -- Megváltó, atya, megszentelô, ostya, eledel, király, bölcs, törvényhozó, bánkódó, szegény, kénytelen magának egy népet teremteni, s aztán irányítani és táplálni, elvezetni az ô földjére... Jézus Krisztus. Feladatok. -- Saját magának kellett egy kiválasztott, szent és elhivatott népet teremtenie; irányítani, táplálni, bevezetni a nyugalom és a Szentség házába; megszentelnie Istenben; Isten templomává tennie, kibékíteni Istennel, megmenteni Isten haragjától, megszabadítani az emberen oly nyilvánvaló módon uralkodó bűn rabságából; törvényeket adni e népnek, bevésni ôket szívébe, Istennek ajánlania, és feláldozni magát érette, makulátlan ostya és az ostya megszentelôje lenni: önmagát, testét és vérét felajánlani, és mégis kenyeret és bort ajánlani fel Istennek... Ingrediens mundum.[11] [Nem marad] ,,kô kövön'' [Márk XIII., 2.]. Az elôtte és az utána történtek. A zsidók megmaradtak, de hazátlanul. 767. E világnak csak kellemetlenségeibôl veszi ki részét, örömeibôl nem. Szereti felebarátait, de szeretete nem zárkózik be e határok közé, hanem kiterjed a maga, majd Isten ellenségeire is. 768. Jézus Krisztus elôképe József: szeretett gyermeke atyjának, aki elküldi testvérei meglátogatására stb., ártatlan, testvérei eladják húsz dénárért, de ezáltal urukká, megmentôjükké, sôt az idegenek, az egész világ megmentôjévé válik; ami mind nem történhetett volna meg, ha nem törnek vesztére, ha nem adják és taszítják el. Fogságra vetve, József ártatlan két bűnös között -- Jézus Krisztus a kereszten két lator között. Ugyanazon jelek alapján az egyiknek szabadulást, a másiknak halált jövendöl. Jézus Krisztus megváltja a kiválasztottakat, és kárhozatra ítéli az eltaszítottakat ugyanazon bűnök alapján. József csak jövendöl; Jézus Krisztus cselekszik. József azt kéri a megmenekülôtôl, hogy emlékezzék meg róla, amikor felmagasztaltatik; akit Jézus Krisztus üdvözít, azt kéri tôle, hogy emlékezzék majd meg róla, amikor országában lesz. 769. A pogányok megtérítése a Messiás kegyelmének tartatott fenn. A zsidók oly régóta harcoltak ellenük sikertelenül: mindaz, amit Salamon és a próféták mondottak róluk, hiábavaló volt. A bölcsek, mint Platón és Szókratész, sem gyôzhették meg. 770. Miután elôtte oly sokan jöttek, végezetül eljött Jézus, és ezt mondotta: ,,Ímé, eljöttem és eljött az idô is. Amit a próféták megjövendöltek mint az idôk folyamán eljövendôket, mondom nektek, megcselekedendik azt az én apostolaim. A zsidók elvettetnek, Jeruzsálem nemsokára elpusztul; a pogányok pedig eljutnak Isten megismerésére. Apostolaim mindezt azután cselekszik meg, hogy ti megöltétek a szôlô gazdájának örökösét.'' [Vö. Márk XII., 6-7.] Az apostolok pedig ezt mondották a zsidóknak: ,,Átkozottak lesztek (Kelszosz ezen gúnyolódott)''; a pogányoknak pedig: ,,Megismeritek Istent.'' És ez akkor bekövetkezik. 771. Jézus Krisztus azért jött, hogy vaksággal verje a világosan látókat, és megnyissa látásra a vakok szemét; meggyógyítsa a betegeket, és engedje meghalni az egészségeseket; bűnbánatra szólítsa és megigazítsa a bűnösöket, az igazakat meghagyja bűneikben; elhalmozza a nélkülözôket, és megfossza vagyonuktól a gazdagokat. 772. Szentség. -- Effundam spiritum meum.[12] Minden nép hitetlenségben és paráznaságban élt, de az egész földön fellobbant a szeretet lángja. A fejedelmek lemondanak nagyságukról, a szüzek mártíromságot szenvednek. Honnan jön ez az erô? Onnan, hogy eljött a Messiás; íme, eljövetelének eredménye és jelei. 773. A zsidók és a pogányok megdöntése Jézus Krisztus által: omnes gentes venient et adorabunt eum. Parum est ut... Postula a me. Adorabunt eum omnes reges. Testes iniqui. Dabit maxillam percutienti. Dederunt fel in escam.[13] 774. Jézus Krisztus mindenkiért. Mózes egy népért. A zsidók megáldattak Ábrahámban: ,,És megáldom azokat, a kik téged áldanak''. [I. Mózes XII., 3.] De: ,,És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei...'' [Uo. XXII., 18.] Parum est ut, etc.[14] Lumen ad revelationem gentium.[15] Non fecit taliter omni nationi[16] -- mondotta Dávid a törvényrôl szólván. De Jézus Krisztusról ezt kell mondani: Fecit taliter omni nationi.[17] Parum est ut etc.[18] Ezért Jézus Krisztus szerepe az egyetemesség; maga az Egyház is csak a hívôkért ajánlja fel az áldozatot; Jézus Krisztus azonban mindenkiért felajánlotta a keresztét. 775. Eretnekség, ha az omnes-t minden esetben mindnyájan-nal fordítjuk, amint az is eretnekség, ha némely esetben viszont nem mindnyájan-nal fordítjuk. Bibite ex hoc omnes;[19] a hugenották, akik eretnekek, mindnyájan-nak fogják fel. In quo omnes peccaverunt;[20] a hugenották, eretnekek lévén, kivételnek tekintik a hívôk gyermekeit. Az egyházatyákat kell tehát elfogadnunk, valamint a hagyományt, hogy tudjuk, mikor, mert mindkét oldalról eretnekség fenyeget bennünket. 776. ,,Ne timeas pusillus grex.''[21] Timore et tremore.[22] -- Quid ergo? Ne timeas, (modo) timeas:[23] Qui me recipit, non me recipit, sed eum qui me misit.[24] Nemo scit, neque Filius.[25] Nubes lucida obumbravit.[26] Szent János feladata volt, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse [Lukács I., 17.], Jézus Krisztusé pedig, hogy meghasonlást adjon [uo. XII., 5.]. Nem ellentmondás. 777. A hatások, in communi és in particulari. A szemipelagiánusok tévednek,[27] amikor in communi állítják, ami csak in particulari igaz; a kálvinisták pedig, amikor in particulari állítják azt, ami in communi igaz (úgy hiszem). 778. Omnis Judea regio, et Jerosolomytae universi, et baptizabantur.[28] A különbözô rendű és rangú emberek miatt, akik jövének. Kövekbôl is támadhatnak Ábrahámnak fiai [Máté III., 9.]. 779. Ha ismernénk magunkat, Isten meggyógyítana bennünket és megbocsátana. Ne convertantur et sanem eos, et dimittantur eis peccata.[29] 780. Jézus Krisztus sohasem ítélt el meghallgatás nélkül. Júdáshoz: Amice, ad quid venisti?[30] Akin nem volt menyegzôi ruha, ahhoz is ugyanígy [uo. XXII., 12.]. 781. A megváltás mindenkire való érvényességének jelképei, mint például az, hogy a nap mindenkinek világít [vö. Máté V., 45.], csak teljességet jelentenek; de a kizárás [jelképei], mint például, a zsidók kiválasztása a pogányok kizárásával, a kizárást jelzik. ,,Jézus Krisztus, mindenek megváltója.'' -- Igen, mert úgy hozta meg áldozatát, mint az olyan ember, aki megváltott minden hozzá járulni akarót. Ha valaki eközben mégis meghal, magára vessen, Jézus neki is megváltást kínált. -- Ez helyes ebben a példában, mert itt az, aki megvált, és aki megment a haláltól, két különbözô személy, de nem áll Jézus Krisztus esetében, aki mindkettôt cselekszi. -- Nem, mert Jézus Krisztus megváltói mivoltában talán nem mindenkinek ura; ezért annyiban mindenek megváltója, amennyiben ez az ô szándékára vonatkozik. Amikor azt mondják, hogy Jézus Krisztus nem halt meg mindenkiért, akkor azoknak a hibás okoskodásával élnek vissza, akik azonnal önmagukra alkalmazzák ezt a kivételt, amivel tulajdonképpen kétségbeesésüket fokozzák; ahelyett, hogy igyekeznének megszabadítani ôket tôle, s a reményt ébresztenék fel bennük. Mert az ilyen külsô szokások segítségével szoktatjuk magunkat hozzá a belsô erényekhez. 782. A halál feletti diadal. Mit használ az embernek, ha megnyeri az egész világot, de lelkét elveszti? Aki meg akarja tartani a lelkét, elveszti azt. [Vö. I. Kor. XV. 57. -- Lukács IX., 25. --IX., 24.]. ,,Nem jöttem, hogy eltöröljem (a törvényt), hanem inkább, hogy betöltsem. [Máté V., 17.]'' ,,Ímé, az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!'' [János I., 29.]. ,,Nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret.'' [János VI., 32.] Mózes nem szabadított ki benneteket a rabságból, nem tett benneteket igazán szabaddá. 783. ... És akkor Jézus Krisztus azt tanítja az embereknek, hogy önmagukon kívül nincsen más ellenségük, szenvedélyeik tántorítják el ôket Istentôl, s ô azért jön, hogy megszabadítsa ôket szenvedélyeik rabságától, elhozza nekik kegyelmét, és mindnyájukból egyetlen szent Egyházat alkosson, azért jön, hogy Egyházában egybegyűjtsön pogányt és zsidót egyaránt, lerombolva az egyik bálványképeit és a másik babonáit. De ezzel mindenki szembeszegül, és nem csupán a gonosz vágyak szülte természetes ellenérzés miatt; s ami a legfontosabb, a föld királyai összefognak e születô vallás megsemmisítésére, ahogyan az megjövendöltetett (Proph.: Quare fremerunt gentes... reges terrae... adversus Christum.[31]) A föld minden nagyja felkel ellene, a tudósok írással, a bölcsek megbélyegzéssel, a királyok öldökléssel. De minden ellenállás hiábavaló, ezek az egyszerű és gyenge emberek szembeszállnak a világ hatalmasságaival, sôt megalázzák a királyokat, bölcseket és írástudókat, és az egész földrôl elűzik a bálványozást. Mindez pedig annak ereje által történik, aki ezt megjövendölte. 784. Jézus Krisztusnak nem a démonok, nem az el nem hivatottak, hanem Isten és János bizonyságtételére volt szüksége. [János V., 32-39.] 785. Jézus Krisztust tekintem mindenkiben és önmagunkban: Jézus Krisztust mint atyát atyjában, Jézus Krisztust mint testvért testvéreiben, Jézus Krisztust mint szegényt a szegényekben, Jézus Krisztust mint gazdagot a gazdagokban, Jézus Krisztust mint írástudót és papot a papokban, Jézus Krisztust mint uralkodót a fejedelmekben stb. Mert mennyei dicsôségénél fogva ô a legnagyobb, lévén Isten, és halandó életénél fogva a leggyarlóbb, a legesendôbb. Azért vállalta e nyomorúságos állapotot, hogy jelen lehessen minden emberben, és mintaképül szolgáljon minden emberi állapotnak. 786. Jézus Krisztust oly homályban látjuk (abban az értelemben, amit a világ nevez homálynak), hogy a történészek, akik csak az államok jelentôs eseményeirôl számolnak be, alig vettek róla tudomást. 787. Arról, hogy sem Josephus Flavius, sem Tacitus, sem a többi történész nem tett említést Jézus Krisztusról. -- Ez korántsem ellenérv, hanem éppenséggel mellette szól. Mert bizonyos, hogy Jézus Krisztus volt, és hogy vallása nagy visszhangot keltett, és az is, hogy ezek az emberek tudtak róla, ily módon tehát világos, hogy csupán szándékosan hallgatták el; vagy szóltak ugyan róla, de amit mondtak, azt mások vagy törölték, vagy megváltoztatták. 788. ,,De meghagyok Izráelben hétezer embert'' [Királyok I., XIX., 18.]. Szeretem a világ, sôt még a próféták számára is ismeretlen imádókat. 789. Jézus Krisztus ismeretlen maradt az emberek között, s ugyanígy igazsága is együtt él a közönséges igazságokkal, minden külsô megkülönböztetô jegy nélkül. S ugyanígy az eucharisztia is a közönséges kenyérrel. 790. Jézus Krisztus nem akarta, hogy törvényes formák nélkül öljék meg, mert sokkal meggyalázóbb dolog a törvény kezétôl meghalni, mint jogtalan lázadásnak esni áldozatul. 791. Pilátus hamis igazságossága csak arra való, hogy szenvedést okozzon Jézus Krisztusnak; mert e hamis törvényesség nevében megkorbácsoltatja, s aztán meg is öli. Jobb lenne, ha elôbb öleti meg. De ilyenek az áligazak: jót és rosszat cselekszenek egyaránt, hogy kedvében járjanak az embereknek, és bizonyítsák, nem állnak egészen Jézus Krisztus mellett, mivel szégyenlik magukat miatta. Aztán a nagy kísértések és alkalmak idején megölik. 792. Melyik ember tündökölt nála fényesebben? A zsidó nép kivétel nélkül ôt jövendölte eljövetele elôtt. A pogányság ôt imádja eljövetele után. És mind a kettô -- a pogány és a zsidó -- egyaránt középpontjának tekintette. Ennek ellenére ki élvezte kevésbé e roppant feltűnést? Harminchárom esztendôbôl harmincat a világtól elvonulva élt. Három év elteltével csalónak tartják; a papok és a fôemberek elvetik; barátai és legközelebbi hozzátartozói megvetik. Végül övéi egyikétôl elárulva, másikától megtagadva és mindenkitôl elhagyatva hal meg. Mi haszna van hát ebbôl a feltűnésbôl? Soha ember nem keltett ekkora visszhangot, de embert soha nem ért ennél nagyobb gyalázat. Híre csupán nekünk vált javunkra, hogy fel tudjuk ôt ismerni; magának semmi sem jutott belôle. 793. A testet a lélektôl elválasztó végtelen távolság azt a végtelenül végtelenebb távolságot jelképezi, amely a lelket a szeretettôl választja el, mert a szeretet természetfölötti valami. A földi nagyság minden ragyogása sem fényes azoknak, akik a lelkieket kutatják. A szellem embereinek nagysága észrevétlen marad a királyok, a gazdagok, a hadvezérek, e testbéli nagyok számára. A bölcsesség nagysága, amely mit sem ér, ha nem Istentôl van, észrevétlen marad a test rabjai és a szellem emberei számára. Három különbözô rendű dolog ez. A lángelméknek megvan a maguk birodalma, tündöklése, diadalma, ragyogása, nincs szükségük testi nagyságra, amihez semmi közük. Nem szemek, hanem szellemek látják ôket, s ez nekik elegendô. A szenteknek megvan a maguk birodalma, tündöklése, diadalma, ragyogása, nincs semmi szükségük testi vagy szellemi nagyságra, nekik ehhez semmi közük, semmit sem tesznek hozzá, semmit sem vesznek el belôle. Isten és az angyalok szeme szegezôdik rájuk, nem pedig testeké és kíváncsi szellemeké: elégséges nekik az Isten. Arkhimédész hírnév nélkül ugyanolyan tiszteletnek örvendene. Nem szolgált csatákkal a szemeknek, ellenben minden szellemnek odatárta felfedezéseit. Ó, hogy tündökölt ô a szellemek elôtt! Jézus Krisztus, akinek nincsenek földi javai és semmi látható tudományos teljesítménye, a maga szentségének rendjébe tartozik. Nem fedezett fel semmit, nem uralkodott; de alázatos, türelmes, szent volt, szent Istennek, rettenetes a gonosz lelkeknek, és semmi bűn nem találtatott benne. Ó, milyen nagy pompában és csodálatos fényességben jött el a szív szemeinek, amelyek látják a bölcsességet! Hívságos dolog lett volna, ha Arkhimédész fejedelmet játszik geometriai műveiben, jóllehet fejedelmi vérbôl való volt. Haszontalan dolog lett volna, ha a Mi Urunk Jézus Krisztus királyként jön el, hogy tündököljön szentségének országában; ô ehelyett a maga rendjének ragyogásában érkezett. Roppant nevetséges, ha megbotránkozunk Jézus Krisztus alacsony helyzetén, mintha ez az alacsony sor ugyanabba a rendbe tartoznék, mint nagysága, amelyet hirdetni jött el közénk. Ha e nagyságot életében, kínszenvedésében, magányossága órájában, halálában, övéinek megválasztásában, árulásukban, titkon történt feltámadásában s a többiben nézzük, akkor oly nagynak látjuk, hogy semmi okunk sem lesz megbotránkoznunk a benne egyébként sem levô alacsonyságon. Ám vannak olyan emberek, akik csak a testi nagyságoknak adóznak bámulattal, mintha szellemi nagyság nem is léteznék; s olyanok is, akik csak a szellemi nagyságot csodálják, mintha nem volnának nála végtelenül nagyszerűbbek a bölcsességben. A testek, az égbolt, a csillagok, a föld és a rajta létezô királyságok együtt sem érnek fel a legcsekélyebb szellemmel; mert a szellem ezt mind ismeri, és ráadásul önmagát is; a testek pedig semmit sem. Az összes test, az összes szellem minden alkotásával egyetemben nem ér annyit, mint a keresztényi szeretet legcsekélyebb felbuzdulása. Mert a szeretet végtelenül magasabb rendbe tartozik. Az összes testbôl együttvéve sem tudnánk kicsiholni akárcsak egy szemernyi gondolatot sem: lehetetlen lenne, mert más rendbe tartozik. A testekbôl és a szellemekbôl együttvéve sem tudnánk igaz keresztényi szeretetet nyerni, ez lehetetlenség, mert természetfölötti lévén, más rendbe tartozik. 794. Jézus Krisztus miért nem jött látható módon, miért merítette bizonyságát inkább elôzô jövendölésekbôl? Miért jósoltatta meg magát jelképekben? 795. Ha Jézus Krisztus csak azért jött volna, hogy megszenteljen bennünket, akkor a Szentírás és minden egyéb efelé irányulna, és nagyon egyszerű dolog lenne meggyôzni a hitetleneket. Ha Jézus Krisztus csak azért jött volna, hogy vakká tegyen bennünket, akkor egész viselkedése zavaros lenne, és semmi módon nem tudnánk meggyôzni a hitetleneket. Mivel azonban -- Ésaiás szava szerint -- in sanctificationem et in scandalum[32] jött, nem tudjuk meggyôzni a hitetleneket, és ôk sem bennünket; ám ugyanezzel mégis meggyôzzük ôket, mivel azt mondjuk, hogy egész viselkedésében egyik téren sincsen meggyôzés. 796. Hogy a gonoszokat vakságban hagyja, Jézus Krisztus nem állítja, hogy nem názáreti, sem azt, hogy nem József fia. 797. Jézus Krisztus bizonyítékai. -- Jézus Krisztus oly egyszerűen fejezte ki a nagyszerű dolgokat, mintha nem is gondolkozott volna rajtuk, és ugyanakkor mégis oly világosan, hogy látni lehet, mit gondolt róluk. Csodálatos dolog ez a naivitással párosult világosság. 798. Az Evangélium stílusa nagyon sokféleképpen csodálatra méltó, többek között azért, mert soha semmi szidalmat nem szór Jézus Krisztus hóhéraira és ellenségeire. Történetírói ajkáról ugyanis egyetlen szidalom sem hangzik el Júdás, Pilátus vagy bármelyik zsidó ellen. Ha az Evangélium szerzôinek ez a mérséklete s vele együtt számtalan egyéb, rendkívül szép vonásuk színlelt lett volna, és ha mindezt csupán azért színlelik, hogy csak annál jobban felhívják rá a figyelmet, maguknak nem lévén hozzá elég bátorságuk, hogy felhívják rá a figyelmet, akkor minden bizonnyal nem mulasztották volna el, hogy kerítsenek maguknak olyan barátokat, akik megteszik helyettük ezeket a megjegyzéseket. Mivel azonban így, színlelés nélkül és teljesen érdek nélküli buzgalomtól vezéreltetve cselekedtek, nem hívatták rá fel a figyelmet senkivel; a magam részérôl azt hiszem, hogy mindezek java részét a mai napig senki nem is vette észre, s éppen eljárásuknak ez a tárgyilagossága a tanúbizonyság. 799. A mesterember a gazdagságról, az ügyész a háborúról, a királyságról stb.; a vagyonos ember azonban jól tud beszélni a gazdagságról, a király szenvedély nélkül az éppen most tett nagy adományáról, Isten pedig jól beszél Istenrôl. 800. Ki tanította meg az evangélistákat a tökéletesen hôsies lélek tulajdonságaira, hogy oly tökéletesen ábrázolják Jézus Krisztusban? Miért mutatják gyengének haláltusájában? Nem tudnak talán állhatatos halált ábrázolni? Hogyne tudnának, hiszen ugyanaz a Szent Lukács Szent István vértanú halálát állhatatosabbnak írja le, mint Jézus Krisztusét. Tehát félelemre képesnek mutatják, míg a halál még nem látszik elkerülhetetlennek, de aztán rendkívül erôsnek. Jézus azonban akkor ilyen tanácstalan elbeszélésükben, amikor szorongása önmagából fakad; ám amikor az emberek okozzák aggodalmát, megingathatatlanul erôs. 801. Jézus Krisztus bizonyossága. -- Az a feltevés, hogy az apostolok csalók voltak, teljesen képtelen valami. Gondoljuk csak végig: képzeljük el, ez a tizenkét ember összegyűl Jézus Krisztus halála után, és összebeszél, hogy azt fogja állítani, Jézus Krisztus feltámadott. Ezzel minden lehetôséget kihívnak maguk ellen. Az emberek szíve különös módon hajlik az állhatatlanságra, a megingásra, az ígéretek, az elônyök csábítására. Elégséges, hogy csak egyikük is megtagadja fogadalmát e csábításoknak engedve, vagy ami ennél is könnyebben megy, a börtön, a kínzás és a halál szorításában, és mindnyájan elvesztek. Gondoljuk csak ezt végig. 802. Az apostolokat becsapták, vagy ôk maguk csalnak; mindegyik lehetôség nehézségbe ütközik, mert lehetetlen valakirôl azt vélni, hogy feltámadott... Amíg velük volt, Jézus Krisztus erôt önthetett szívükbe; de ha utána nem jelent meg nekik, ki bírta ôket cselekvésre? ======================================================================== XIII. szakasz 803. Kezdet. -- a Csodák különbséget tesznek a tanítások, a tanítás a csodák között. Vannak hamis és valódi csodák. Felismerésükhöz jelre van szükség; másként hasztalanok lennének. Márpedig nem hasztalanok, hanem ellenkezôleg: alapot jelentenek. Az alap nyújtotta szabálynak azonban olyannak kell lennie, hogy ne rombolja le az igazi csodák igazság mellett bizonyító erejét, ami a csodák fô célja. Mózes kettôt adott: a nem valódi csoda jele az, hogy a jóslat nem teljesedik be, V. könyv, XVIII. [22.], a valódié, hogy nem vezet bálványimádásra, V. könyv, XIII.; és Jézus Krisztus egyet. Ha a tanítás igazít útba a csodákra vonatkozóan, akkor feleslegesek számára a csodák. Ha a csodák igazítanak útba... Ellenvetés a szabály ellen. -- Az idôk megkülönböztetése. Más a szabály Mózes idejében, más napjainkban. 804. Csoda. -- Olyan okozat, amely meghaladja a felhasznált eszközök természetes hatóképességét; a nem csoda olyan okozat, amely nem haladja meg a felhasznált eszközök természetes erejét. Így azok, akik ördögidézéssel gyógyítanak, nem tesznek csodát, mert a gyógyítás nem haladja meg az ördög természetes erejét. Ellenben... 805. A két alap, egy belsô és egy külsô; a kegyelem, a csodák; mind a kettô természetfeletti. 806. A csodákra és az igazságra szükség van, mert az egész embert, testestôl-lelkestôl kell meggyôzni. 807. Minden idôben vagy az emberek szóltak az igaz Istenrôl, vagy az igaz Isten szólt az emberekhez. 808. Jézus Krisztus bebizonyította, hogy ô a Messiás, de sohasem a Szentírással és a jövendölésekkel igazolta tanítását, hanem mindig csodáival. Csodával bizonyítja, hogy megbocsátja a bűnöket. Ne örüljetek csodáitoknak, mondja Jézus; hanem inkább azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben. [Lukács X. 20.] Ha Mózesnek nem hisznek, akkor egy föltámasztott halottnak sem fognak hinni. Nikodémus csodáiról ismeri fel, hogy Jézus tanítása Istentôl van: Scimus quia venisti a Deo magister; nemo enim potest haec signa facere quae tu facis nisi Deus fuerit cum eo.[1] Nem a csodákat ítéli meg a tanításból, hanem a tanítást a csodákból. A zsidók Istentôl kapták a csodákkal igazolt tanítást, ugyanúgy, mint mi Jézus Krisztustól; és tilos volt, hogy higgyenek minden csodatévônek, és megparancsoltatott, hogy a fôpapoktól kérjenek véleményt, és az ô szavukat kövessék. [V. Mózes XVIII., 10-18.] Így tehát megvolt rá minden érvük, amelyek alapján mi nem vagyunk hajlandók hinni a csodatévôknek, hogy ne higgyenek a prófétáiknak se. És mégis nagyot vétkeztek, amikor csodáik ellenére elvetették prófétáikat és Jézus Krisztust is; de nem vétkeztek volna, ha nem látják a csodákat: Nisi fecissem..., peccatum non haberent.[2] Tehát az egész hit csodákon alapul. A jövendölést nem nevezik csodának; ahogyan Szent János is az elsô, a kánai csodáról beszél, aztán pedig arról, amit Jézus Krisztus mondott a samáriabeli asszonynak, aki felfedi elôtte egész rejtett életét, aztán pedig meggyógyítja egy ,,királyi ember'' fiát, és Szent János ezt a ,,második jel''-nek nevezi. 809. A csodák kombinációi. 810. A második csoda feltételezheti az elsôt; de az elsô nem tételezheti fel a másodikat. 811. Ha nem lennének a csodák, az emberek nem követtek volna el bűnt azzal, hogy nem hittek Jézus Krisztusban. 812. Csodák nélkül nem lennék keresztény -- mondotta Szent Ágoston. 813. Csodák. -- Mennyire gyűlölöm azokat, akik azzal kérkednek, hogy kételkednek a csodákban! Montaigne két ízben is helyesen nyilatkozik errôl. Az elsô esetben azt látjuk, milyen óvatos, a másodikban azt, hogy mégis hisz, és kicsúfolja a hitetleneket.[3] Bárhogyan van is, az Egyháznak nem volna bizonysága, ha nekik van igazuk. 814. Montaigne a csodák ellen. Montaigne a csodák mellett. 815. Józan ésszel lehetetlenség hinni a csodák ellenére. 816. A hitetlenek a leghiszékenyebbek. Elhiszik Vespasianus csodáit,[4] hogy ne kelljen hinniük Mózeséiben. 817. CÍM: Honnan van az, hogy az emberek rengeteg hazudozónak hisznek, aki azt állítja, hogy csodákat látott, de egynek sem, aki azt akarja velük elhitetni, hogy ismeri a halhatatlanság vagy az örök ifjúság titkát? -- Miután végiggondoltam, miért hisznek az emberek oly vakon annak a rengeteg csalónak, akinek állítólag orvosságai vannak, annyira, hogy gyakran még az életüket is rájuk bízzák, rájöttem, hogy azért, mert vannak valódi orvosságok is; ha ugyanis nem lennének, akkor lehetetlenség volna, hogy annyi hamis orvosság ellenére is higgyenek bennük. Ha soha nem létezett volna gyógyír semmiféle bajra, ha minden betegség gyógyíthatatlan lett volna, akkor senkinek sem juthatott volna eszébe, hogy ô képes ilyen gyógyszert adni; az pedig még ennél is lehetetlenebb lett volna, hogy oly rengetegen higgyenek azoknak, akik ilyesminek a birtokával kérkednek: ahogyan annak se hinne senki sem, aki azzal kérkednék, hogy ô megvéd a haláltól, ilyesmire ugyanis mindeddig még nem volt példa. Mivel azonban a legnagyobb tudósok tapasztalata szerint is rengeteg gyógyszer bizonyult már valódinak, az emberek hajlandók hinni bennük; és mivel úgy látták, lehetséges a gyógyítás, azt a következtetést vonták le belôle, hogy minden esetben az. Mert a nép így szokott gondolkozni: ,,ami lehetséges, az van''; mivel a tényt általában nem lehet tagadni, vannak ugyanis hatások, amelyek igazak, a nép mindet elhiszi, képtelen lévén az igazakat az egyes esetek közül kiválasztani. Ugyanezért tulajdonítanak tévesen annyi mindent a hold hatásának is, mert vannak közöttük igaziak is, például az árapály jelensége. Hasonlóképpen áll a helyzet a jövendölésekkel, a csodákkal, az álomlátásokkal, a varázslatokkal stb. is. Mert ha soha semmi sem lett volna belôlük igaz, akkor nem is hittek volna bennük; ezért ahelyett, hogy a rengeteg hamisból azt következtetnénk, hogy nincsenek igazi csodák, az ellenkezôt kell mondanunk, hogy ti. bizonnyal vannak igazi csodák is, nemcsak hamisak, és éppen azért létezhetnek hamisak, mert igazak is vannak. Ugyanígy kell okoskodnunk a vallásról is; lehetetlen lenne ugyanis, hogy az emberek annyi hamis vallást találtak volna ki, ha nem lenne köztük egy igazi is. Ezzel azt szegezik szembe, hogy a vad népeknek is van vallásuk; amire azt válaszolhatjuk, hogy ez azért van, mert hallomásból értesültek róla, amint az kiderül az özönvíz legendájából, a körülmetélés szokásából, a Szent András keresztjébôl stb. 818. Miután elgondolkoztam rajta, honnan van az, hogy oly rengeteg a hamis csoda, a hamis kinyilatkoztatás, varázslat stb., úgy találtam, azért van ez így, mert vannak igaziak is; lehetetlen lenne ugyanis, hogy annyi hamis csoda és annyi hamis kinyilatkoztatás legyen, ha nem volnának igazak is, s annyi hamis vallás, ha nem lenne egyetlen igaz sem. Mert ha sohasem lettek volna, akkor úgyszólván lehetetlen lett volna, hogy az emberek mindezt maguk találják ki, és még ennél is lehetetlenebb, hogy oly sok más ember higgyen bennük. Minthogy azonban valóban történtek nagy dolgok, amelyeket nagy tudományú férfiak is elhittek, ennek hatása alatt szinte mindenki hajlamossá vált a hamisak elhivésére is. És ezért ahelyett, hogy a rengeteg hamis miatt arra következtetnénk, hogy nincsenek igazi csodák, az ellenkezôjét kell mondanunk, hogy ti. ha oly rengeteg a hamis, akkor vannak valódi csodák is, és csak azért vannak hamis vallások, mert van egy igazi is. -- Ezzel azt szegezik szembe, hogy a vad népeknek is van vallásuk; ez azonban azért van így, mert hallomásból értesültek az igaziról, amint az kiderül a Szent András keresztjébôl, a vízözön-legendából, a körülmetélésbôl stb. Mindez azért van, mert az emberi elme, amely az igazság elôtt meghajlik, egyúttal fogékonnyá válik minden ilyen tévedésre is... 819. Jeremiás XXII., 32., a hamis próféták csodái. A héberben és a Vatable- ban a könnyűségek. A miraculum nem jelent mindig csodát. A Királyok III. könyvének 15. versében félelmet, iszonyatot, rettegést jelent, és ez így van a héberben. Ugyanígy Jób könyvében is egészen világosan XXXIII., 7. Meg Ésaiásnál XXI., 4.; Jeremiásnál, XLIV., 12. Portentum simulacrumot[5] jelent, Jer. L., 38., és így van a héberben és Vatable-ban. És. VIII., 18.: Jézus Krisztus azt mondja, hogy ô és az övéi csodákul lesznek. 820. Ha az ördög elôsegítené azt a tanítást, amely ôt megsemmisíti, Jézus Krisztus szavai szerint meghasonlanék önmagával. Ha Isten elôsegítené azt a tanítást, amely az Egyház ellen tör, meghasonlanék önmagával: Omne regnum divisum.[6] Mert Jézus Krisztus az ördög ellen küzdött, megtörvén hatalmát a szívekben -- ennek jelképe az ördögűzés --, hogy megalapítsa Isten országát. Ezért hozzáteszi: In digito Dei... regnum Dei ad vos.[7] 821. Nagy a különbség kísértés és tévedésbe ejtés között. Isten kísértésbe visz, de nem ejt tévedésbe. Megkísérteni alkalom megteremtését jelenti, ami azonban egyúttal nem elkerülhetetlen kényszer, csak ha valaki nem szereti Istent, akkor követ el bizonyos dolgot. Tévedésbe ejteni az ember olyan kényszerhelyzetbe hozását jelenti, amelyben helytelen következtetésre jut, és helytelenül cselekszik. 822. Ábrahám, Gideon: [jelek] a kinyilatkoztatáson felül. A zsidók vaksággal voltak megverve, amikor az Írás alapján ítéltek a csodákról. Isten sohasem hagyta el igazi imádóit. Inkább követem Jézus Krisztust, mint bárki mást, mert mellette szólnak a csodák, a jövendölések, a tanítás, a megszakítatlanság stb. Donatisták:[8] nincsen olyan csoda, amely miatt azt kellene mondanunk, hogy az ördög. Minél jobban meghatározzuk Istent, Jézus Krisztust, az Egyházat... 823. Ha nem volnának hamis csodák, teljes lenne a bizonyosság. Ha nem lenne szabályunk felismerésükre, haszontalanok lennének, és nem lenne rá okunk, hogy higgyünk bennük. Mármost emberi szempontból nincsen emberi bizonyosság, csak indíték. 824. Isten vagy leleplezte a hamis csodákat, vagy elôre megjövendölte ôket; így vagy úgy, de mindenképpen fölébe emelkedett annak, ami felfogásunk szerint természetfeletti, és egyben minket is felemelt hozzá. 825. A csodák nem a megtérítésre, hanem az ítéletre szolgálnak. (Q. 113., A 10., Ad 2.)[9] 826. Annak okai, hogy az emberek nem hisznek. János XII. Cum autem tanta signa fecisset, non credebant in eum, sermo Isayae impleretur. Excaecavit, etc.[10] Haec dixit Isaias, quando vidit gloriam ejus et locutus est de eo.[11] ,,Judaei signa petunt et Graecia sapientiam quaerunt, nos autem Jesum crucifixum.'' Sed plenum signis, sed plenum sapientia; vos autem Christum non crucifixum et religionem sine miraculis et sine sapientia.[12] Az igazi csodákban a szeretet hiánya miatt nem hisznek az emberek. János: Sed vos non creditis, quia non estis ex ovibus.[13] A hamisakat a szeretet hiánya miatt hiszik el. I. Thesszalonikibeliekhez, II. A vallás alapja. A csodák. Hogyhogy? Szól-e Isten a csodák, a belé vetett hit alapjai ellen? Ha van Isten, akkor meg kellett lenni a benne való hitnek e földön. Mármost Jézus Krisztus csodáit nem jövendölte meg az Antikrisztus, az Antikrisztuséit ellenben megjövendölte Jézus; ezért ha Jézus Krisztus nem a Messiás lett volna, akkor bizony tévedésbe ejtett volna bennünket; az Antikrisztus azonban már nem vezethet bennünket félre. Amikor Jézus Krisztus megjósolta az Antikrisztus csodáit, azt hitte, hogy ezzel megingatja a saját csodáiban való hitet? Mózes megjövendölte Jézus Krisztust, és megparancsolta, hogy kövessük ôt; Jézus Krisztus megjövendölte az Antikrisztust, de megtiltotta, hogy hallgassunk rá. Mózes korában lehetetlen volt, hogy az emberek az Antikrisztus számára tartsák fel hitüket, hiszen nem is tudták, hogy lesz; ezzel szemben nagyon könnyű lesz Jézus Krisztusban hinni az Antikrisztus eljövetele idején, mivel az emberek már tudnak róla. Nincs egyetlen olyan ok sem az Antikrisztusban való hitre, amely ne szólna egyúttal Jézus Krisztus mellett is; ellenben számos ok indít a Jézus Krisztusban való hitre anélkül, hogy miatta hinnünk kellene a másikban is. 827. Bírák könyve XIII., 23.: Ha meg akart volna ölni az Úr minket... nem mutatta volna nekünk mindezeket... Ezékiás, Sénakhérib. Jeremiás. Hanániás, a hazug próféta, meghalt a hetedik hónapban [XXVIII., 17.]. Makkabeusok II. könyve, III.: A kifosztás elôtt álló, de csodálatosan megmenekült templom. -- II. Makk. XV. I. Királyok könyve XVII.: az özvegyasszony szavai Illés prófétához, aki feltámasztotta gyermekét: ,,Most tudtam meg, hogy... az Úrnak beszéde a te ajkadon: igazság.'' [24.] I. Királyok könyve XVIII.: Illés próféta Baal prófétáival. [19 stb.] Az igazi Istennek, a vallás igazságának vitájában soha nem történt csoda a tévedés, hanem csak az igazság oldalán. 828. Disputa. -- Ábel, Káin; Mózes, a bölcsek és varázslók; Illés, a hamis próféták; Jeremiás, Hanániás; Mikeás, a hamis próféták; Jézus Krisztus, a farizeusok; Szent Pál, Barjézus; apostolok, ördögűzôk; a keresztények és a hitetlenek; a katolikusok és az eretnekek; Illés, Énok; Antikrisztus. A csodákban mindig az igazi gyôzedelmeskedik. A két kereszt. 829. Jézus Krisztus azt mondotta, hogy az Írás tanúskodik mellette, de azt nem mutatja meg, miben. Még a jövendölések sem tehettek bizonyságot Jézus Krisztus mellett életében; így tehát senki sem vétkezett volna azzal, hogy nem hisz benne halála elôtt, ha a csodák nem lettek volna elégségesek a tanítás nélkül. Márpedig ô maga mondja, hogy akik nem hittek benne életében, menthetetlenül bűnösek voltak. Kellett tehát léteznie egy olyan bizonyítéknak, amelynek ellenálltak. Ám az Írás nem volt ez, csak a csodák; következésképpen a csodák önmagukban is elégségesek, ha a tanítás nem mond nekik ellen, s ezért hinni kell bennük. János XII., 40. Vita a zsidók köpött, akárcsak napjainkban a keresztények között. Egyesek hittek Jézus Krisztusban, mások nem hittek benne a jövendölések miatt, amelyek szerint Betlehemben kellett születnie. Jobban kellett volna ügyelniük rá, vajon nem ottani-e. Mert csodái meggyôzô erejűek voltak, ezért meg kellett volna bizonyosodniuk tanításának az Írással való állítólagos ellentmondásairól; ez a homály nem szolgált mentségükre, hanem ellenkezôleg: vakká tette ôket. Ugyanúgy azok sem menthetôk, akik holmi képzelt állítólagos ellentmondás miatt nem hajlandók hinni napjaink csodáiban. A csodái alapján benne hívô népnek ezt mondották a farizeusok: ,,... Ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott; vajjon a fôemberek vagy a farizeusok közül hitt-é benne valaki? mert tudjuk, hogy Galileából nem jön el próféta'', Nikodémus pedig felele: ,,Vajjon a mi törvényünk elítéli-é az embert, ha elôbb nem hallgatja meg <és ráadásul olyasvalakit, aki ilyen csodákat cselekszik>.'' [János VII., 51.] 830. A jövendölések kétértelműek voltak, de ma már nem azok. 831. Az öt tétel kétértelmű volt, de ma már nem az. 832. Csodákra nincs többé szükség, mert már vannak. Amikor azonban senki sem hallgat a hagyományra, amikor már csak a pápa magyarázza az Írást, ôt viszont megtévesztették,[14] és amikor ily módon az igazság igazi forrása, vagyis a hagyomány nem szólalhat meg, a pápa pedig, aki annak letéteményese, befolyás alatt áll, s az igazság nem nyilatkozhat meg szabadon: akkor, mivel az emberek nem beszélnek többé az igazságról, az igazságnak magának kell szólnia az emberekhez. Ez történt Arius idejében is.[15] (A Diocletianus és Arius idején történt csodák.) 833. Csoda. -- Erre magától is rájön a nép; de ha meg kell magyaráznotok... Kínos dolog, ha a szabály alól való kivételt kell védelmezni. Sôt éppen nagyon is szigorúnak kell lenni, és szembe kell helyezkedni a kivétellel. Mivel azonban bizonyos, hogy vannak kivételek is a szabály alól, szigorúan, de igazságosan kell róluk ítélni. 834. János VI., 26.: Non quia vidistis signa, sed quia saturati estis.[16] Akik csodái miatt követik Jézus Krisztust, minden általa mívelt csodában tisztelik hatalmát; de akik azt hangoztatják, hogy csodáiért követik, a valóságban azonban csak azért, mert vigasztalást nyújt nekik, és elhalmozza ôket a világ javaival, azonnal megvonják tiszteletüket csodáitól, mihelyt kényelmetlenek számukra. János IX.: Non est hic homo a Deo, qui sabbatum non custodit. Alii: Quomodo potest homo peccator haec signa facere?[17] Melyik világosabb? Ez a ház nem Istentôl van, mert nem hiszik benne, hogy az öt tétel megvan Janseniusban.[18] A többi: Ez a ház Istentôl van, mert különös csodákat cselekszik benne. Melyik a világosabb? Tu quid dicis? Dico quia propheta est. Nisi esset hic a Deo, non poterat facere quidquam.[19] 835. Az Ószövetségben, amikor eltérítik az embert Istentôl. Az Újszövetségben, amikor eltérítik az embert Jézus Krisztustól. Íme azok a jeles esetek, amikor nem szabad hinni a csodákban. Más kizáró esetet nem szabad elfogadnunk. Az következik-e vajon belôle, hogy joguk lett volna kizárniuk mindazokat a prófétákat, akik közöttük támadtak? Nem. Vétkeztek volna, ha nem rekesztik ki az Istent tagadókat, és vetkeztek volna, ha kizárják azokat, akik nem tagadták ôt. Amikor tehát csodának vagyunk tanúi, vagy hitelt kell adnunk neki, vagy ha nem, akkor különleges jeleknek kell az ellenkezôjét bizonyítani. Azt kell megvizsgálnunk, vajon tagadja-e az egy Istent, Jézus Krisztust vagy az Egyházat. 836. Nagy a különbség a között, ha valaki nem hisz Jézus Krisztusban, és ezt meg is vallja, vagy ha nem hisz ugyan benne, de azt színleli, hogy igen. Az egyik tehet csodákat, de a másik nem, az egyikrôl ugyanis nyilvánvaló, hogy ellensége az igazságnak, a másikról azonban nem; és így a csodák világosabbak. 837. Annyira nyilvánvaló, hogy egyetlen Istent kell szeretnünk, hogy bizonyítására nincs szükség csodákra. 838. Csodákat mívelt Jézus Krisztus, aztán az apostolok, majd az elsô szentek, mégpedig sokan; mert a jövendölések még nem teljesedtek be, arra pedig, hogy ez a beteljesedés általuk történik, más bizonyíték nem volt, csak a csodák. Megjövendöltetett, hogy a Messiás megtéríti a népeket. De hogyan teljesedett volna ez a jövendölés az ô megtérésük nélkül? Ám a népek hogyan tértek volna meg a Messiáshoz, hiszen még nem látták a jövendölések e végsô eredményét, amelyek azt bizonyították, hogy valóban Messiás ô? Mindaddig tehát, amíg nem halt meg, nem támadt fel halottaiból, és nem térítette meg a népeket, még nem teljesedett be minden; ezért kellettek csodák az egész idô alatt. Most azonban már nincs szükség több csodára a zsidók ellen, mert a jövendölések beteljesedése soha nem szűnô csoda. 839. ,,...ha nékem nem hisztek is, higgyetek a csodáknak.'' [János X., 38.] A legerôsebb érvként hivatkozik rájuk. Megmondatott mind a zsidóknak, mind a keresztényeknek, hogy ne higgyenek mindig a prófétáknak; a farizeusok és az írástudók ennek ellenére nagyon komolyan foglalkoznak csodáival, és igyekeznek bebizonyítani, hogy nem igazak, vagy hogy az ördög művei -- mert ha elfogadják, hogy e csodák Istentôl vannak, akkor nincs mód nem elfogadni ôt magát is. Manapság nem kényszerülünk ilyen különbségtételre. Pedig nagyon könnyű: akik nem tagadják sem Istent, sem Jézus Krisztust, nem cselekszenek olyan csodát, amely nem bizonyos. Nemo facit virtutem in notnine meo, et cito possit de me male loqui.[20] De nem is kell ilyen megkülönböztetést tennünk. Íme, egy szent ereklye. Íme, a világ Megváltójának koronájából egy tövis, rajta nincs hatalma evilági fejedelemnek, s az érettünk kiontott vér erejével tesz csodákat. Íme, maga Isten választotta ki e házat, hogy napnál világosabban benne mutassa meg hatalmát. Nem emberek mívelik e csodákat valami titokzatos és kétes eredetű képesség segítségével, amit nagyon nehéz felismerni. Hanem maga Isten; egyetlen Fia kínszenvedésének eszköze, amely több helyen is megtalálható ugyan, de mégis ezt a helyet választotta ki, és mindenhonnan ide seregelteti az embereket, hogy itt nyerjenek csodálatos enyhülést szenvedéseikre. 840. Az Egyháznak háromféle ellensége van: a zsidók, akik sohasem tartoztak testéhez; az eretnekek, akik kiszakadtak belôle; végül a rossz keresztények, akik belülrôl tépik, szaggatják. E háromféle ellenfél általában más és más módon támadja. Ezen az egy ponton azonban egyféleképpen küzdenek ellene. Minthogy csodát egyik sem tud felmutatni maga mellett, az Egyháznak viszont mindenkor voltak ellenük csodái, közös érdekük volt, hogy kibúvót keressenek, és ezért mindnyájan ezzel az ürüggyel hozakodtak elô: nem a tant kell megítélni a csodák, hanem a csodákat a tanítás alapján. Akik hallották Jézus Krisztust, két táborra oszlottak: az egyik elfogadta tanítását csodái miatt; a másik azt mondta... Kálvin idejében is két tábor volt... Most itt vannak a jezsuiták stb. 841. A csodák világos különbséget tesznek kétség esetén a zsidó és a pogány, a zsidó és a keresztény nép között; a katolikusok és az eretnekek; a rágalmazottak és a rágalmazók; a két kereszt között. Az eretnekek szájára azonban haszontalanok lennének a csodák, mert a benne való hitet megalapozó csodák révén tekintéllyé vált Egyház azt tanítja nekünk, hogy nem igazi a hitük. És nem is kétséges, hogy nem igaz hitben élnek, mivel az Egyház elsô csodái kizárják csodáik hitelét. Így tehát csodával csoda áll szemben, de az elsôk és a legnagyobbak az Egyház oldalán. A [Port-Royal] lányai csodálattal hallják, mit beszélnek róluk: hogy a kárhozat útjára léptek; lelki vezetôik kálvinizmusba sodorják ôket; azt igyekszenek elhitetni velük, hogy Jézus Krisztus nincs jelen az Eucharisztiában, nem ül az Atya jobbján; de tudják, hogy mindez hazugság, s ezért ebben a helyzetben Istennek ajánlják magukat: Vide si via iniquitatis in me est.[21] Ám mi történik ekkor? E helyet, amelyrôl azt állítják, hogy az ördög lakozik benne, a maga templomává teszi Isten. Azt mondják, el kell belôle távolítani a gyerekeket: Isten erre ott gyógyítja meg ôket. S amikor azt mondják, a pokol fegyverháza: Isten az ô malasztjának szentélyévé teszi. Végezetül az ég minden haragjával és bosszújával fenyegetik ôket; Ô pedig kegyeivel halmozza el ôket. Aki ebbôl arra következtet, hogy a kárhozat útját járják, minden bizonnyal megháborodott elméjében. (Minderrôl kétségtelenül ugyanolyan jeleink vannak, mint Szent Athanáziusnak.) 842. ,,Si tu es Christus, dick nobis.''[22] Opera quae ego facio in nomine patris mei, haec testimonium perhibent de me. Sed vos non creditis quia non estis ex ovibus meis. Oves mei vocem meam audiunt.[23] Ján. VI. 30. ,,Quod ergo tu facis signum et videamus et credamus tibi?'' -- Non dicunt: Quam doctrinam praedicas?[24] Nemo potest facere signa quae tu facis nisi Deus fuerit cum eo...[25] II. Makk. XIV., 15. ,,Deus qui signis evidentibus suam portionem protegit.''[26] ,,Volumus signum videre de caelo, tentantes eum.''[27] ,,Generatio prava signum quaerit; et non dabitur.''[28] ,,Et ingemiscens ait: Quid generatio ista signum quaerit?''[29] Rossz szándéktól indíttatni kívánt tôle jelt. ,,Et non poterat facere.''[30] Mindazonáltal megígéri nekik Jónás próféta jelét, a feltámadásáét, a nagy és semmivel össze nem hasonlítható jelt. ,,Nisi videritis signa, non creditis.''[31] Nem azért neheztel rájuk, mert nem hisznek addig, amíg nem láttak csodát; hanem mert csak akkor hisznek, ha a maguk szemével látják. -- Az Antikrisztus in signis mendacibus,[32] mondotta Szent Pál a Thesszalonikiaiakhoz írott második levele II. részében [9.]. ,,Secundum operationem Satanae, in seductione iis qui perunt eo qod charitatem veritatis non receperunt ut salvi fierent, ideo mittet illis Deus optationes erroris ut credant mendacio.''[33] Mint Mózes e részletében: tentat enim vos Deus, utrum diligatis eum.[34] Ecce praedixi vobis: vos ergo videte.[35] 843. Nem itt van az igazság országa, az igazság ismeretlenül bolyong az emberek között. Isten fátyollal takarta el, ezért nem ismerik fel azok, akik nem értik szavát. Versengve káromolnak mindent, még a legnyilvánvalóbb igazságokat is. Beszélnek ugyan az Evangélium igazságairól, de ellenkezôkrôl is, és annyira elködösítenek mindent, hogy a köznép képtelen világosan látni. De megkérdezzük: ,,Milyen alapon tartotok rá számot, hogy inkább nektek higgyünk, mint másoknak? Milyen jelet adtok? Ti is csak beszéltek, mint mi. De ha csodákat mutatnátok fel, akkor igen.'' Bebizonyított dolog, hogy a tanítást csodáknak kell alátámasztaniuk, s ezzel élnek vissza, hogy gyalázzák a tanítást. Amikor aztán megtörténnek a csodák, kijelentik, hogy tanítás nélkül nem elégségesek; és ez ugyancsak igazság, amellyel [visszaélnek, hogy] gyalázzák a csodákat. Jézus Krisztus meggyógyította a vakon születettet, és sok csodát mívelt szombaton. Ezzel vaksággal verte a farizeusokat, akik szerint a tanítás alapján kell ítélni a csodákról. ,,Mi tudjuk, hogy Mózessel beszélt az Isten: errôl pedig azt sem tudjuk, honnan való'' [János IX., 29.]. Éppen az a csodálatos, hogy nem tudjátok, honnan való, és mégis ilyen csodákat mivel. Jézus Krisztus nem szólt sem Isten, sem Mózes ellen. Az Antikrisztus és a hazug próféták, akiket egyaránt megjövendölt az Írás, viszont nyíltan beszélnek majd Isten és Jézus Krisztus ellen. Aki nem rejtôzködött el... Titkos ellenségnek nem engedné meg Isten, hogy nyíltan csodákat míveljen. Az olyan nyilvános vitában, amelyben mindkét fél Jézus Krisztusra, Istenre és az Egyházra hivatkozik, a csodák sohasem a hamis keresztények mellett szólnak, és sohasem hiányoznak a másik félnek. ,,Ördög van benne.'' (Ján. X., 20.) Amazok meg ezt mondották: ,,Vajon az ördög megnyithatja-é a vakok szemeit?'' [21.] Azok a bizonyítékok, amelyeket Jézus Krisztus és az apostolok az Írásból vesznek, nem bizonyító erejűek; csupán annyit mondanak, hogy Mózes szerint próféta jövend, ezzel azonban nem bizonyítják, hogy azonos lesz vele, holott éppen ez a kérdés veleje. Ezek a szövegek tehát csak annyit bizonyítanak, hogy ez az állítás nem mond ellene az Írásnak, nincs benne semmi ésszel ellenkezô, azt azonban nem, hogy egyezésrôl van szó. Az ellentmondás kizárása, a csodákkal együtt: ennyi elégséges is. Kölcsönös kötelezettség van Isten és az emberek között cselekvésre és adásra. Venite. Quid debui?[36] ,,Vádoljatok'', mondja Isten Ésaiás könyvében. Istennek teljesítenie kell ígéreteit stb. Az embereknek kötelességük Istennel szemben, hogy elfogadják a számukra küldött vallást. Isten viszont nem vezetheti tévútra az embereket. Márpedig ez az eset állna fenn, ha a hamis csodatévôk olyan tanítást hirdetnének, amely a józan ész világánál nem bizonyulna félreérthetetlenül hazugnak, és egy még nagyobb csodatevô elôzôleg már nem figyelmeztette volna rá az embereket, hogy ne higgyenek bennük. Ez történt volna például az Egyházon belüli szakadás idején, ha az ugyancsak a Szentírásra hivatkozó ariánusok míveltek volna csodákat, nem pedig a katolikusok. Ebben az esetben félrevezették volna a hívôket. Az Isten titkait jelentô ember még nem méltó rá, hogy higgyünk neki, ha csupán a maga tekintélyére hivatkozik -- hiszen éppen ezért kételkednek benne a hitetlenek --, az viszont, aki Istennel való közvetlen kapcsolatát azzal bizonyítja, hogy feltámasztja a halottakat, jövendôt mond, tengereket választ szét, betegeket gyógyít, minden hitetlent meggyôz. Ezért a fáraó és a farizeusok hitetlensége természetellenes megátalkodottság következménye. Ha tehát azt tapasztaljuk, hogy a csodák és a minden gyanútól mentes tanítás teljes egészében az egyik oldalon van, nincs semmi nehézség. Ám amikor a csodák és a (gyanakodva fogadott) tanítás van együtt, meg kell vizsgálnunk, melyik a világosabb; Jézus Krisztust gyanakodva fogadták. Barjézust megvakítja [,,Saulus, aki Pál is'']. Isten ereje gyôzedelmeskedik ellenségei erején. A zsidó ördögűzôk, akiket megvertek az ördögök, így szóltak: ,,A Jézust ismerem, Pálról is tudok; de ti kicsodák vagytok?'' [Ap. XIX., 13.] A csodák vannak a tanításért, nem pedig a tanítás a csodákért. Ha igazak a csodák, el lehet hitetni bárminô tanítást? Nem, mert ilyen eset nem fordulhat elô. Si angelus...[37] Szabály: a tanításról a csodák, a csodákról a tanítás alapján kell ítélnünk. Mindez igaz, de ebben nincsen ellentmondás. Mert különbséget kell tenni az idôben. Milyen kényelmes helyzetben van maga, Atyám, hogy tudja az általános szabályokat, s azt hiszi, ezzel zavart kelthet, és mindent haszontalanná tehet. Csakhogy ebben megakadályozzák ám önt, Atyám: az igazság ugyanis egy és oszthatatlan. Isten vállalt elkötelezettsége folytán lehetetlen, hogy valaki, aki eltitkolja hazug tanítását, csupán a jót mutatja belôle, és azt állítja, hogy Isten és az Egyház szerint cselekszik, csodákat míveljen, s ezzel az eljárással észrevétlenül hazug és csalárd tant terjesszen el -- lehetetlenség az ilyesmi. De még ennél is lehetetlenebb, hogy Isten, aki belelát az emberi szívekbe, ilyen érdekében tegyen csodákat. 844. A vallás három jegye: a megszakítatlanság, az erkölcsös élet, a csodák. [A jezsuiták] a megszakítatlanságot a probabilizmus[38] hirdetésével, az erkölcsös életet erkölcstanúkkal rombolják le; a csodákat pedig azzal, hogy vagy igazságukat, vagy döntô jelentôségüket tagadják. Ha hiszünk nekik, akkor az Egyháznak semmi köze a megszakítatlansághoz, a szentséghez meg a csodákhoz. Az eretnekek tagadják a csodákat vagy a csodák jelentôségét; ôk is. Pedig vagy nem ôszinték, ha tagadják a csodákat, vagy elment a józan eszük, ha tagadják mindazt, ami belôlük következik. Soha senki nem vállalt még vértanúságot olyan csodákért, amelyekrôl hazudta, hogy a saját szemével látta ôket. Mert az olyan csodákért, amilyenekben például a törökök hisznek a hagyomány hatása alatt, esetleg valóban vértanúságot is vállal az emberi esztelenség, olyanokért azonban sohasem, amelyeket állítólag maguk láttak. 845. Az eretnekek mindig vitatták ezt a három jegyet, amellyel ôk maguk nem rendelkeznek. 846. ,,Elsô ellenvetés: Az ég angyala. Nem a csodák alapján kell ítélnünk az igazságról, hanem az igazság alapján a csodákról. A csodák tehát feleslegesek.'' Márpedig hasznosak, és nem szabad az igazsággal szembeszállni, ezért tehát Lingendes páter szavai,[39] aki szerint ,,Isten nem engedi, hogy a csoda tévedésbe ejthessen''... Valahányszor vita támad az Egyház kebelén belül, a csoda dönt. Második ellenvetés: ,,De hiszen az Antikrisztus jeleket fog adni.'' A fáraó varázslói nem ejtettek tévedésbe. Ugyanúgy nem mondhatjuk Jézus Krisztusnak, mint ahogy az Antikrisztusnak: ,,Tévedésben ejtettél.'' Mert az Antikrisztus e jeleket Jézus Krisztus ellen fogja tenni, s ezért nem téveszthetnek meg bennünket. Isten vagy nem enged hamis csodákat, vagy még nagyobbakat fog szerezni. ,,Jézus Krisztus a világ kezdetétôl fogva létezik, és ez erôsebb az Antikrisztus minden csodájánál.'' Ha magában az Egyházban történne csoda a tévelygôk oldalán, akkor félrevezetne bennünket. A szkizma és a csoda egyaránt nyilvánvaló. Ám a szakadárság nagyobb mértékben jele a tévedésnek, mint a csoda az igazságnak, tehát a csoda nem válhat tévedés forrásává. De ha nincs egyházszakadás, a tévedés nem annyira nyilvánvaló, mint a csoda, a csoda tehát tévedésbe ejthetne. Ubi est Deus tuus?[40] A csodák mutatják meg, olyanok, mint a villámfény. 847. Az egyik karácsony esti ének: Exortum est in tenebris lumen rectis corde.[41] 848. Ha oly nagy Isten irgalmassága, hogy akkor is üdvösen tanít bennünket, amikor elrejtôzik, milyen világosságot várhat tôle, amikor felfedi arcát? 849. Az est et non est-et, az igent és a nemet magában a hitben kapjuk, ugyanúgy, mint a csodákat? És ha a többi hitekben is elválaszthatatlanul együtt van velük... Amikor Xavéri Szent Ferenc[42] csodákat mivel. -- Igazságtalan bírák, ne hozzatok törvényeket a perc nevében; ítéljetek a meglevôk alapján, és a magatok esze szerint: Vae qui conditis leges iniquas.[44] Állandó, hamis csodák. Lefegyverzitek az egész Egyházat, csakhogy gyengíthessétek ellenfeleiteket. Ha azt mondják, hogy üdvösségünk Istentôl függ, akkor rájuk sütik, hogy ,,eretnekek''. Ha azt mondják, hogy meghajolnak a pápa elôtt, akkor ez ,,képmutatás''. Ha hajlandók aláírni a pápai formulára minden tételét, az nem elég nekik. Ha azt mondják, hogy egy almáért nem kell embert ölni, ,,akkor szembehelyezkednek a katolikus erkölcstannal''. És ha csodák történnek közöttük, az nem a szentség jele, hanem ellenkezôleg: az eretnekség gyanúja. Az Egyház azáltal maradt fenn, hogy az igazságot nem vitatták, vagy ha mégis, akkor ott volt a pápa, s ha ô sem, akkor az Egyház. 850. Az öt tétel elítélését nem követte csoda, az igazságot ugyanis nem érte támadás. Ám a Sorbonne... meg a pápai bulla... Lehetetlen, hogy azok, akik tiszta szívükbôl szeretik Istent, ne ismerjék el az Egyházat, hiszen annyira nyilvánvaló. -- Lehetetlen, hogy azok, akik nem szeretik Istent, elfogadják az Egyházat. A csodáknak roppant nagy az erejük, ezért Istennek figyelmeztetnie kellett az embereket, hogy ne keressenek bennük bizonyságot ellene, bármennyire bizonyos is, hogy van Isten; enélkül a csodák könnyen zavart kelthettek volna. Így az olyan szövegek, mint például a Mózes V. könyvének XIII. fejezete, nem a csodák tekintélye ellen szólnak, hanem ellenkezôleg: mindennél jobban bizonyítják erejüket. Hasonló az eset az Antikrisztussal is: hogy elhitessék, ha lehet, még a választottakat is [Márk XIII., 22.]. 851. A vakon született története. Mit mond Szent Pál? A jövendölések percrôl percre való tanúságtételét állítja talán? Nem, hanem csodáját. Mirôl beszél Jézus Krisztus? Vajon a jövendölések bizonyító erejérôl? Nem; hiszen halála még nem teljesítette be ôket; hanem ezt mondja: si non fecissem.[45] A cselekedeteknek higgyetek. Teljességgel természetfeletti vallásunk két természetfeletti alapja: az egyik láthatatlan, a másik látható. Csodák kegyelemmel, csodák kegyelem nélkül. A zsinagóga, amelyrôl szeretettel szóltak, mint az Egyház jelképérôl, és gyűlölettel, mert az Egyháznak csupán jelképe volt, már-már elbukott, de mégis felemeltetett, amidôn valóban Istennel volt; ezért jelkép. A csodák Isten szívek feletti hatalmát a testek felett gyakorolt hatalmával bizonyítják. Az Egyház sohasem ismert el csodát az eretnekek között. A csodák a vallás támasza: a csodák mutatták meg, kik a zsidók, a keresztények, a szentek, az ártatlanok, az igaz hívôk. Nem kell különösebben félnünk a szakadárok között történt csodától; mert a hitszakadás a csodánál is világosabb, félreismerhetetlenül jelzi tévedésüket. De ha nincs hitszakadás, ha vitatható a tévedés, akkor a csoda dönt. ,,Si non fecissem quae alius non fecit.[46] E szerencsétlenek, akik arra kényszerítettek bennünket, hogy csodákról szóljunk. Ábrahám, Gideon: csodákkal erôsíteni a hitet. Judit. A végsô szorongattatásban végül is megszólal Isten. Amikor a szeretet kihűlése úgyszólván igazi Isten-hívôk nélkül hagyja az Egyházat, a csodák újakat támasztanak. Ez a kegyelem egyik legnagyobb csodája. Ha a jezsuiták között is esne egy csoda! Ha csalatkoznak a csodában a szemtanúk, ha nem áll arányban hitük állapotával a csoda eszköze, akkor meg kell ôket változtatnia a csodának. De maga nem így viselkedik. Ha az Eucharisztia feltámasztana egy halottat, éppoly joggal következtethetnénk azt, hogy kálvinistává kell lennünk, mint azt, hogy meg kell maradnunk katolikusnak. Ám ha a csoda betetôzi várakozásunkat, s ha azok, akik azt remélték, hogy Isten megáldja az orvosságokat, azt látják, hogy gyógyszer nélkül is meggyógyultak... Istentelenek. -- Soha jel nem származott a gonosz lélektôl anélkül, hogy Isten még erôsebb jelet ne adott volna, vagy legalább meg nem jövendöltetett volna, hogy új jel adatik. 852. Igazságtalanul üldözitek azokat, akiket szemmel láthatóan védelmez Isten; ha szemetekre hányják túlkapásaitokat, azzal vágtok vissza: ,,úgy beszélnek, mint az eretnekek''; ha arra hivatkoznak, hogy Jézus Krisztus kegyelme bizonyít mellettünk: ,,eretnekek''; ha csodák történnek: ,,Éppen ez mutatja eretnekségüket.'' Ezékiel. -- Azt mondják: Íme, Isten népe, amely így beszél. -- Ezékiás. Megmondatott: ,,Hallgassatok az Egyházra''; az azonban nem, hogy: ,,Higgyetek a csodáknak'', mert ez az utóbbi természetes dolog, az elôbbi pedig nem. Az elsô esetben szüksége volt parancsra, a másodikban nem. A zsinagóga csupán jelkép volt, és így sokáig nem pusztult el; de mert csupán jelkép volt, elpusztult. Mivel olyan jelkép volt, amelyben igazság rejlett, mindaddig fennmaradt, amíg végül is elmúlt belôle az igazság. Tisztelendô Atyám, mindez jelképekben történt. A többi vallás elmúlik, ez azonban nem szűnik meg soha. A csodák fontosabbak, mint tisztelendô Atyám gondolná: egyaránt szolgáltak az Egyház megalapításához, s szolgálják a jövôben is az Egyház megszakítatlan fennmaradásának ügyét, egészen az Antikrisztusig, egészen az idôk végezetéig. A két Tanú. Az Ó- és az Újszövetségben a csodák a jelképek összekapcsolásával történnek. Vagy üdvösséget hoznak, vagy hasztalan dolgokat, hacsak nem annak a bebizonyítására, hogy meg kell hajolnunk a teremtett dolgok elôtt. Az oltáriszentség jelképe. 853. ,,Az isteni rendelkezéseket józanul kell értékelnünk, Atyám. Szent Pál Málta szigetén.'' Függelék a 853.-hoz. A jezsuiták megátalkodottsága tehát még a zsidókét is felülmúlja, mert azok csak azért nem voltak hajlandók ártatlannak hinni Jézus Krisztust, mivel kételkedtek benne, vajon Istentôl vannak-e csodái. A jezsuiták viszont nem kételkedhetnek benne, hogy a port-royali csodák Istentôl vannak, és mégis kétségbe vonják ennek az intézménynek az ártatlanságát. 855. Feltételezem, hogy hisznek a csodában. Maguk megrontják a vallást vagy barátaik kedvéért, vagy ellenfeleik dacára. Úgy bánnak velük, ahogy kedvük tartja. 856. A csodáról. -- Ahogy Isten nem tett boldogabbá családot, úgy ne találjon nála hálásabbat sem. ======================================================================== XIV. szakasz 857. Világosság, homály. -- Túlságosan sok lenne a homály, ha az igazságnak nem lennének látható jegyei. Ezek között van egy csodálatos, az, hogy az igazság minden idôben híven megôriztetett egy látható Egyházban és (emberi) gyülekezetben. Túlságosan nagy lenne a világosság, ha csupán egyetlen vélemény léteznék ezen az Egyházon belül; az igazi, amelyik mindenkor volt; mert a helyes felfogás mindenkor megvolt, olyan tévedés viszont egy sincs, amely mindig létezett benne. 858. Az Egyház történetét helyesen az igazság történetének kell neveznünk. 859. Gyönyörűség vihar hányta hajón ülni, abban a bizonyos tudatban, hogy nem pusztul el. Az Egyházat háborgató üldözések ilyen viharhoz hasonlítanak. 860. Miután annyi jelét adták jámborságuknak [a janzenisták], ráadásul még üldöztetést is szenvednek, ami a kegyes élet legbiztosabb jegye. 861. Szép az Egyház helyzete, amikor immár csupán Isten oltalmazza. 862. Az Egyházat minden idôben támadták az egymással ellentétes tévedések, de úgy, mint most, egyszerre, talán még sohasem. És bár e tévtanok sokfélesége miatt most jobban szenved, legalább az az elônye származik belôle, hogy e tanok egymást rontják le. Mindkét tévtan miatt szenved, de a kálvinisták miatt jobban: az egyházszakadás miatt. Bizonyos, hogy a két ellentétes tévtan hívei közül többen félre vannak vezetve, fel kell tehát nyitnunk a szemüket. A hit több igazságot is felölel, amelyek látszólag ellentmondanak egymásnak. A nevetés és a sírás ideje stb. Responde. Ne respondeas[1] stb. Ennek forrása a kétféle természet egyesülése Jézus Krisztusban; és a két világ (egy új ég és egy új föld teremtése; új élet, új halál; minden dolgok megkettôzôdnek, és megmaradnak ugyanazok az elnevezések); és végül az a két ember, aki az igazakban lakozik (mert ôk a két világ és Jézus Krisztus egy-egy tagja és képe. Így aztán mindkét név illik rájuk, igazak is, bűnösök is; halott, eleven; eleven, holt; kiválasztott, elkárhozott stb.). Tehát számtalan hitbeli és erkölcsi igazság van, amelyek mintha taszítanák egymást, de mégis csodálatos rendben élnek együtt. Minden eretnekségek forrása ez igazságok egyikének vagy másikának a kizárása. Mert rendszerint az történik, hogy nem tudván felfogni két ellentétes igazság viszonyát, s abban a hitben, hogy az egyik megvallása a másik kizárását foglalja magában, az egyikhez ragaszkodnak, a másikat kizárják, miközben azt gondolják, hogy mi az ellenkezôjét cselekedjük. Márpedig eretnekségük oka ez a kizárás; ellenvetéseik oka annak a nem tudása, hogy mi a másikat is valljuk. 1. példa: Jézus Krisztus Isten és ember. Nem lévén képesek egyeztetni ezt a két tényt, mert összeférhetetleneknek vélik ôket, az ariánusok azt mondják, hogy ember -- és ebben katolikusok. De ugyanakkor tagadják azt, hogy Isten -- és ebben eretnekek. Azt állítják, hogy mi tagadjuk Jézus ember voltát -- ebben pedig tudatlanok. 2. példa: az Oltáriszentséggel kapcsolatban: Mivel a kenyér szubsztanciája megváltozott, mégpedig transzszubtanciálisan a Mi Urunk testévé, szerintünk Jézus Krisztus valóságosan jelen van benne. Ez az egyik igazság. A másik az, hogy az Oltáriszentség egyúttal a kereszt és a megdicsôülés jelképe és a kettôrôl való megemlékezés. Ez a katolikus hit, amely e látszólag ellentétes két igazságot egyaránt magában foglalja. A mai eretnekség nem fogja fel, hogy az Oltáriszentség egyszerre Jézus Krisztus jelenléte és jelképe, valamint áldozat, s ugyanakkor az áldozatról való megemlékezés is, ezért azt hiszi, hogy e két igazság egyikét csak úgy lehet elfogadni, ha ennek alapján elvetjük a másikat. Ahhoz az egyetlen tételhez ragaszkodnak, hogy ez az Oltáriszentség jelkép -- és ebben nem eretnekek. De azt gondolják, hogy mi elvetjük ezt az igazságot; és ezért tesznek nekünk annyi ellenvetést az Atyák azon szövegeivel kapcsolatban, amelyek ezt állítják. Végezetül tagadják a valóságos jelenlétet -- és ebben eretnekek. 3. példa: a búcsúk. Ezért legcélravezetôbb eszköze az eretnekségek megakadályozásának az összes igazság tanítása; és megcáfolásuk legbiztosabb módja mindnek a megvallása. Mit szólnak majd ehhez az eretnekek? Ha meg akarunk gyôzôdni róla, vajon egy vélemény valamelyik egyházatyától van-e... 863. Mindnyájan tévednek, mégpedig annál veszedelmesebben, minthogy mindegyikük egy igazságot vall, tehát nem az a hiba, hogy valami téveset fogadnak el, hanem az, hogy nem ismernek el egy másik igazságot. 864. Korunkban oly homályossá lett az igazság, a hazugság meg oly elfogadottá, hogy csak úgy ismerhetjük meg az igazságot, ha szeretjük. 865. Ha valaha, hát akkor kell megvallani a két ellenkezôt, amikor azt vetjük szemükre, hogy elhanyagolják az egyiket. A jezsuiták és a janzenisták tehát tévednek, amikor elhallgatják ôket; de a janzenisták még a jezsuitáknál is nagyobb mértékben, mert ezek jobban megvallották mind a kettôt. 866. Kétfajta embernek egyforma minden: az ünnepek és a hétköznapok, a keresztények és a papok s a különbözô bűnök stb. De ebbôl az egyik azt következteti, hogy ami bűn a papoknál, bűn minden kereszténynél; a másik meg azt, hogy ami nem bűn a keresztényeknél, az szabad a papoknak is. 867. Ha a régi Egyház tévedésben lett volna, akkor ma már nincs Egyház. Ha ma lenne tévedésben, a helyzet nem lenne ugyanaz; mert mindenkor rendelkezésre áll a hagyomány legfôbb zsinórmértéke, a régi Egyház irányítása; és így a régi Egyház elôtt való meghajlás, a hozzá való hasonlóság mindennél fontosabb, és mindent helyrehoz. A régi Egyház azonban nem tételezte fel a jövendô Egyházat, és nem kísérte figyelemmel, mint ahogyan mi feltételezzük és figyelemmel kísérjük a régit. 868. Az Egyházban hajdanán történteknek a jelen eseményekkel való összehasonlításában az zavar bennünket, hogy rendszerint Szent Athanáziust, Szent Terézt meg a többit megdicsôültnek és valósággal Istennek tartjuk. Miután az idô helyes megvilágításba helyezte a dolgokat, ma ez így is látszik. Üldöztetése idején azonban ez a nagy szent még egy Athanázius nevet viselô ember volt; Szent Teréz pedig egy egyszerű leány. ,,Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű'' -- mondja a szent [Jakab apostol] [V., 17.], ki akarván ábrándítani a keresztényeket hamis elképzelésükbôl, amely arra való hivatkozással utasíttatja el velünk a szentek példáját, hogy nem áll arányban állapotunkkal. ,,Szentek voltak -- szoktuk mondani --, nem olyanok, mint mi vagyunk.'' Nos, de mi történt? Szent Athanázius Athanázius névre hallgató ember volt, számtalan bűnnel vádolták, számos zsinaton ilyen meg ilyen bűnéért elítélték; elítélésével minden püspök egyetértett, végül maga a pápa is. És mit mondanak azoknak, akik mindezt nem fogadják el? Hogy zavarják a békességet, hogy szakadárok stb. Buzgalom, világosság. Négyféle ember létezik: buzgalom tudomány nélkül; tudomány buzgalom nélkül; sem buzgóság, sem tudomány; buzgóság és tudomány. Az elsô három fajta elítéli, az utolsó felmenti, ezért kiátkozzák az Egyházból, de azért mégis ô menti meg az Egyházat. 869. Ha Szent Ágoston ma eljönne közénk, s oly kevés tekintélye lenne, mint védelmezôinek, akkor semmire sem menne. Isten bölcsen vezérli az Egyházát, mert annak idején, mikor elküldte, tekintélyt is adott neki. 870. Isten azt akarta, hogy ne legyen feloldozás az Egyház nélkül; minthogy a bűnnel az Egyházat is sérelem érte, neki is részt kell vennie a megbocsátásban. Isten ugyanúgy maga mellé veszi e hatalom gyakorlásában, akárcsak a királyok a bíróságokat; de ha Isten nélkül old vagy köt, akkor immár nem Egyház; akárcsak a bíróság esetében; mert igaz ugyan, hogy ha a király kegyelmet ad valakinek, ezt az aktust még a bíróságnak is jóvá kell hagynia, de ha a bíróság a király hozzájárulása nélkül érvényesít valamely döntést, vagy nem hajlandó a király rendeletének jogérvényt szerezni, akkor többé már nem a király bírósága, hanem lázadó testület. 871. Egyház, pápa. Egység, sokaság. -- Ha az Egyházat egységnek tekintjük, akkor feje, a pápa, úgyszólván minden. Ha sokaságnak fogjuk fel, akkor a pápa csupán rész benne. Az egyházatyák hol az egyiknek, hol a másiknak fogták fel. Ezért is szóltak különbözôféleképpen a pápáról. (Szent Ciprián: Sacerdos Dei.[2]) Ám amikor e két igazság valamelyikét helyesnek fogadták el, nem zárták ki egyúttal a másikat. Az olyan sokaság, amely nem áll össze egységgé, zűrzavar; az egység, ha nem függ a sokaságtól, zsarnokság. Franciaország szinte már az egyetlen olyan ország, ahol meg van engedve azt állítani, hogy a zsinat a pápa felett áll. 872. A pápa az elsô. Ki mást ismer mindenki? És ki mást ismer el mindenki olyannak, mint aki képes az egész testbe behatolni, mert ô a fôág, amelyik mindenhová elágazik? Mily könnyű ezt a szabályt Jézus Krisztus: Vos autem non sic.[3] 873. A pápa gyűlöli és féli a tudósokat, akik nem tettek neki engedelmességi fogadalmat. 874. Nem szabad a pápát az egyházatyák néhány kijelentése alapján megítélni -- ahogyan a görögök mondották egy zsinaton: fontos szabályok ezek --, hanem csak az Egyház és az egyházatyák cselekedetei és a kánonok alapján. Duo aut tres. In unum.[4] Az egység és a sokaság: tévedés kizárni e kettô valamelyikét, ahogy azt a pápisták cselekszik, akik a sokaságot, vagy a hugenották, akik meg az egységet vetik el. 875. Vajon szégyen volna-e a pápára, hogy Istentôl és a szent hagyománytól származik világossága? Nem az jelenti-e lebecsülését, ha elszakítjuk ettôl a szent egyesüléstôl? 876. Isten nem cselekszik csodákat egyháza rendes működésében. Ilyen különös csoda lenne, ha egyetlen emberben lakoznék a csalatkozhatatlanság; azt viszont nagyon is természetesnek érezzük, hogy a sokaságban van, hogy Isten irányítása az emberi természet mögé rejtôzik, mint minden egyéb művében. 877. A királyok rendelkezhetnek birodalmukkal; a pápák azonban nem rendelkezhetnek az övékkel. 878. Summum jus, summa injuria.[5] A pluralitás a legjobb út, mert látható, és mert megvan hozzá az ereje, hogy engedelmességre bírjon; pedig a legegyszerűbbek véleményét tükrözi. Ha az embereknek módjukban állott volna, akkor az igazságszolgáltatás kezébe adják az erôt; mivel azonban az erôvel nem tehetjük azt, amit akarunk, ugyanis kézzelfogható valami, míg az igazság szellemi tulajdonság, amellyel úgy rendelkezik az ember, ahogy neki tetszik, az igazságot tették az erô kezébe; ezért azt nevezik igazságosnak, amit kénytelenek megtartani. Innét származik a pallosjog, mert a pallos valóságos jogot biztosít. Másként az egyik oldalon lenne az erôszak, a másikon az igazság. A tizenkettedik Vidéki levél vége. Innét származik a Parittyaháború[6] ügyének igazságtalan volta, amely állítólagos igazságát szegezi szembe az erôvel. Nem ez a helyzet az Egyházban, mert ott valóságos igazság van, és semmi erôszak. 879. Igazságtalanság. -- Az igazságot nem a bírónak, hanem a törvény elôtt állónak szolgáltatják. Veszedelmes ezt feltárni a nép elôtt; ám a nép túlságosan is hisz bennetek; ez neki nem árt, nektek viszont hasznotokra válhat. Ezért nyilvánosságra kell hozni. Pasce oves meas,[7] nem pedig tuas.[8] Kötelesek vagytok nekem legelôt adni. 880. Az emberek szeretik a bizonyosságot. Azt akarják, hogy a pápa tévedhetetlen legyen hit, a komoly doktorok pedig az erkölcs dolgában, mert bizonyosak szeretnének lenni. 881. Az Egyház tanít, Isten sugall, és mindegyik egyformán tévedhetetlenül. Az Egyház működése csupán arra szolgál, hogy elôkészítsen a kegyelemre vagy a kárhozatra. Amit cselekszik, az elég az ítélethez, de nem elég a sugallatra. 882. Valahányszor megtévesztik a pápát a jezsuiták, az egész kereszténységet teszik vele esküszegôvé. A pápa nagyon könnyen megtéveszthetô a jezsuitákkal való közös ügyei és beléjük vetett bizalma miatt; a jezsuiták meg, a rágalmazás mesterei lévén, nagyon értenek a megtévesztéshez. 883. A szerencsétlenek, akik arra kényszerítettek, hogy a vallás lényegérôl beszéljek. 884. Bűnbánat nélkül megtisztult bűnösök, szeretet nélkül igaznak mondott igazak, Jézus Krisztus kegyelme nélküli keresztények, az emberek akaratára befolyással nem bíró Isten, misztérium nélküli elôre elrendelés, bizonyosság nélküli megváltás! 885. Pappá tétetik mindenki, aki az akar lenni, akárcsak Jeroboám idején. Szörnyűséges dolog, hogy a mai egyház tanítását olyan jónak állítják elôttünk, hogy bűnnek tekintik, ha valaki változtatni akar rajta. Valaha csalatkozhatatlanul jó volt, és mégis azt látjuk, hogy bűn nélkül lehetett rajta változtatni; most pedig úgy kell elfogadni, amilyen, nem szabad változást kívánni benne! Azon a szokáson szabad volt változtatni, amely szerint annyi mindenre tekintettel kellett lenni a papok kiválasztásánál, hogy úgyszólván senki sem volt rá méltó; az ellen azonban nem szabad kifogást emelni, amelyik oly sok méltatlanból csinál papot! 886. Eretnekek. -- Ezékiel. A pogányok szemére hányták Izraelnek utálatosságait, s a próféta is ugyanezt cselekedte; de azért a zsidók mégsem mondhatták neki: ,,Úgy beszélsz, mint a pogányok'', hogy azzal ad nagyobb hitelt szavainak, hogy a pogányok is úgy beszélnek, mint ô. 887. A janzenisták abban hasonlítanak az eretnekekhez, hogy megreformálják az erkölcsöket; de ti a rosszban hasonlítotok hozzájuk. 888. Nem ismeritek a jövendöléseket, ha nem tudjátok, hogy ennek mindnek el kell következnie: fejedelmek, próféták, a pápa, sôt a papok is; és az Egyháznak mégis fenn kell maradnia. Isten kegyelmébôl még nem tartunk itt. Jaj lesz e papoknak, de reméljük, hogy Isten megkönyörül rajtunk, és nem osztozunk sorsukban. Szent Péter [I. lev.] 2.: régi, hamis próféták, az eljövendôk jelképei. 889. ... Ezért egyrészt igaz ugyan, hogy néhány laza erkölcsű szerzetes és korrupt kazuista, aki nem tagja a hierarchiának, részes ebben a lealjasodásban, másrészt azonban az Egyház igazi pásztorai, Isten igéjének igazi letéteményesei érintetlenül megôrizték az igét a romlására törôk acsarkodása ellen is. Ezért a hívek semmiféle ürüggyel nem követhetik ezeket a tévtanokat, amelyeket csupán e kazuisták idegen keze kínál nekik, az igazi tanítás helyett, amelyet saját pásztoraik atyai keze nyújt feléjük. Az istentelenek és az eretnekek pedig teljesen alaptalanul próbálják a jelenlegi visszás helyzetben annak jelét felfedezni, hogy Isten nem viseli gondját Egyházának, mert az Egyház maga is része lévén a hierarchia testének, korántsem következik a dolgok jelen állapotából az, hogy Isten odadobta a romlottságnak, hiszen még soha nem mutatkozott meg világosabban, mint napjainkban, hogy Isten látható módon védelmezi a lezüllés ellen. Mert ha néhány férfiú, aki rendkívüli hivatásérzetbôl fogadalmat tett, hogy lemondva a világról, szerzetesruhát ölt, tökéletesebb állapotban kívánva élni, mint a közönséges keresztények, késôbb olyan eltévelyedések rabjaivá lett, amelyektôl elszörnyed minden jóravaló keresztény, s azzá lett közöttünk, mint hamis próféták a zsidók között, ez tulajdonképpen az ô külön, sajnálni való, egyéni szerencsétlenségük, de ebbôl az Egyház felett ôrködô gondviselésre vonatkozólag semmiféle következtetést nem szabad levonnunk; hiszen mindez oly világosan megjövendöltetett, s oly régóta megmondatott, hogy az effajta emberek megpróbálkoznak majd ilyen kísértésekkel; különben is a jól tájékozott ember mindebben nem azt látja, hogy Isten megfeledkezett rólunk, hanem inkább gondoskodásának a jegyeit. 890. Tertullianus: nunquam Ecclesia reformabitur.[9] 891. Az eretnekeket, akik a jezsuiták tanítását használják fel ellenünk, fel kell világosítani, hogy [ez nem] az Egyház tanítása; meg arról is, hogy nézeteltéréseink nem jelentenek számunkra oltártól való elválást. 892. Ha másként gondolkozva kárhoztatnánk, akkor igazatok lenne. A változatosság nélküli egyformaság haszontalan másoknak, az egyformaság nélküli sokféleség káros nekünk. -- Az egyik kifelé, a másik befelé árt. 893. Ha megmutatjuk az igazságot, el is fogadtatjuk; de ha Isten szolgáinak igazságtalanságát mutatjuk meg, azzal még nem hozzuk helyre. Lelkiismeretünket megnyugtatjuk, ha feltárjuk a hamisságot; pénztárcánk biztonságához azonban nem elég, ha rámutatunk az igazságtalanságra. 894. Akik szeretik az Egyházat, panaszkodnak az erkölcsök romlása miatt; de legalább a törvények megmaradnak. Csakhogy a romlott erkölcsök megrontják a törvényeket, mert romlott a példakép. 895. Soha olyan igazán és olyan vidám szívvel nem cselekszünk rosszat, mint amikor lelkiismeretünkre hivatkozva cselekedjük. 896. Az Egyház hiába fogadta el az átok, eretnekség stb. kifejezéseket: ellene használják fel ôket. 897. A szolga csupán azt tudja, amit a gazda cselekszik, mert a gazda csak a cselekedetrôl világosítja fel, nem egyúttal céljáról is; ezért végzi szolgai módon munkáját, és vét gyakran a cél ellen. Jézus Krisztus azonban megmondotta nekünk a célt. És ti ezt a célt romboljátok le. 898. Mivel nem hivatkozhatnak megszakítatlanságra, egyetemességre törekszenek; inkább megrontják az egész Egyházat, csak hogy maguk lehessenek hibátlanok. 899. Azok ellen, akik visszaélnek az Írás egyes részeivel, és a maguk igazolására használják fel, hogy akad közöttük olyan is, amelyik látszólag támogatja az ô téves tanításukat. -- A vesperákról[10] szóló fejezet, a feketevasárnap, a királyért való imádság. E szavak magyarázata: ,,Aki velem nincsen, ellenem van.'' És ezeké: ,,Aki nincs ellenünk, mellettünk van.'' Annak, aki ezt mondja: ,,Sem mellette, sem ellene nem vagyok'', ezt kell felelni... 900. Aki úgy értelmezi az Írást, hogy értelmét nem magából az Írásból veszi, az ellensége az Írásnak (Aug., De Doctrina christiana). 901. ,,Humilibus dat gratiam''; an ideo non dedit humilitatem?[11] ,,Sui eum non receperunt; quotquot autem non receperunt'' an non erant sui?[12] 902. A feuillantinus szerzetes szerint[13] ,,ez semmi esetre sem lehet olyan bizonyos, mert a vitatás a bizonytalanság jele (Szent Athanázius;[14] Szent Khrizosztom;[15] az erkölcs, a hitetlenek)''. A jezsuiták az igazságot nem tették bizonytalanná, de hitetlenségüket bebizonyították. Az ellentmondás mindenkor meghagyatott, hogy vaksággal verettessenek meg a gonoszok; mert minden gonosz, ami sérti az igazságot vagy a keresztényi szeretetet; ez az igazi szabály. 903. A világ minden vallásának és szektájának kalauza a természetes ész volt. Csak a keresztényeknek kellett kívülrôl kapniuk törvényeiket, s azokból meríteni okulásukat, amelyeket Jézus Krisztus hagyott a régieknek azzal, hogy továbbadják ôket a hívôknek. Ez a kényszerűség terhére van e derék pátereknek. A többi néphez hasonlóan ôk is szabadon kívánnák követni elképzeléseiket. Hiába kiáltjuk nekik, mint hajdan a próféták a zsidóknak: ,,Forduljatok az Egyházhoz: kérdezôsködjetek a törvények felôl, amelyeket a régiek hagytak rá, és járjatok ezeken az ösvényeken.'' Ôk pedig úgy válaszoltak, mint a zsidók: ,,Nem megyünk. Mert mi a mi szívünk gondolatai után megyünk''; és azt mondták nekünk: ,,Olyanok leszünk, mint a többi nép.'' [Jer. VI., 16 és XVIII., 12 után] 904. A kivételbôl csinálnak szabályt. A régiek bűnbánat elôtt adtak feloldozást? Tegyétek meg kivételesen. Csakhogy a kivételbôl ti kivételt nem ismerô szabályt csináltok, még abba sem akartok beleegyezni, hogy maga a szabály legyen kivétel. 905. A megbánás jelei nélkül végzett gyónásokról és adott feloldódásokról. -- Isten csupán a lelket nézi: az Egyház azonban csupán a külsô után ítél. Isten azonnal feloldozást ad, mihelyt töredelmet lát a szívben; az Egyház csak akkor, ha cselekedetekben látja megnyilvánulni. Isten olyan Egyházat hoz majd létre, amelyik tiszta belül, s amelyik belsô, teljesen lelki szentségével megszégyeníti a kevély bölcsek és farizeusok belsô hitetlenségét; olyan emberi gyülekezetet alkot, amelynek látható erkölcsi megnyilvánulásai oly tiszták legyenek, hogy megszégyenítsék a pogányok erkölcseit. Ha akadnak tagjai között oly ügyesen alakoskodó képmutatók, hogy nem tudja felismerni mételyüket, eltűri ôket; mert igaz ugyan, hogy Isten nem engedi ôket magához, hiszen ôt nem tudják félrevezetni, az általuk megtévesztett emberek azonban igen. Ezért szemre szent viselkedésük nem hoz gyalázatot az Egyházra. De ti azt akarjátok, hogy az Egyház se a belsô alapján ne ítéljen, mert ez egyedül Isten dolga, se a külsô cselekedetek alapján, mivel Isten csak a lelket nézi; így aztán teljesen megtagadjátok tôle azt a jogot, hogy különbséget tegyen ember és ember között, és megtartjátok kebelében a legfeslettebb életűeket, még azokat is, akik annyira meggyalázzák, hogy még a zsidók zsinagógái és a filozófusok szektái is kiseprűzték volna ôket mint méltatlanokat, s irtózattal fordultak volna el tôlük istentelenségük miatt. 906. A világ szerint legkönnyebb életkörülmények a legnehezebbek annak, aki Isten szerint él; és megfordítva: semmi sem oly nehéz a világ szerint, mint a szerzetesi élet; pedig semmi sem könnyebb nála, ha Isten akarata szerint éljük. Nincs könnyebb dolog, mint valamely hivatalt tölteni be, nagy javakat élvezni a világ szerint; de mi sem nehezebb, mint Isten akaratának megfelelôen anélkül élni a világi életet, hogy részt venne vagy kedvét lelné benne az ember. 907. A kazuisták a döntést a megromlott emberi érzelemnek, a döntések megválasztását pedig a megromlott akaratnak rendelik alá, hogy az emberi természet minden romlottságának része legyen viselkedésünkben. 908. Ám valószínű-e, hogy a valószínűség biztosít valamirôl? Különbség a lelkiismeret nyugalma és bizonyossága között. Bizonyossággal semmi más nem kezeskedik, csak az igazság; semmi sem nyújt nyugalmat, csupán az igazság ôszinte keresése. 909. Kazuisták egész társasága sem nyugtathatja meg a lelkiismeretet a tévedésben, ezért oly fontos, hogy jó kalauzokat válasszunk magunknak. Így kétszeresen is bűnösök lesznek: egyrészt azért, mert olyan utakat követtek, amelyeket nem lett volna szabad követniük, másrészt mert olyan hittudósokra hallgattak, akikre nem lett volna szabad hallgatniuk. 910. A világgal szemben való elnézô magatartáson kívül más egyéb miatt is valószínűnek tartanátok bizonyos dolgokat? Azt akarjátok velünk elhitetni, hogy ez igaz, hogy például ha a párbaj nem volna oly divatos, szerintetek akkor is, minden más meggondolástól eltekintve is valószínű lenne, hogy emberek párbajozzanak? 911. Feltétlenül ölni kell, ha azt akarjuk, hogy ne legyenek gonoszok? Csakhogy ez nem egyéb, mint egy helyett kettôt csinálni: Vince in bono malum[16] (Szt. Ág.). 912. Egyetemes. -- Erkölcs és nyelv egyedi diszciplínák, de egyúttal egyetemesek is. 913. Valószínűség. -- Hozzá mindenki tehet, el nem vehet belôle senki. 914. Szabadjára engedik a bűnös kívánságot, és elfojtják az aggályokat, holott az ellenkezôjét kellene cselekedniük. 915. Montalte.[17] -- A laza erkölcsi elvek annyira tetszenek az embereknek, hogy meglepôdnek, ha az öveik visszatetszést keltenek. Ez azért van, mert minden határon túlléptek. Ráadásul sok olyan ember van, aki látja, mi a helyes, de képtelen megvalósítani. Olyan azonban kevés akad, aki ne tudná, hogy a vallás tisztasága nem fér össze romlottságunkkal. Nevetséges azt állítani, hogy örök jutalom vár a Mendoza-félék erkölcseire. 916. Valószínűség. -- Van néhány igaz elvük; de visszaélnek velük. Márpedig az igazságokkal való visszaélés éppúgy büntetést érdemel, mint a hazugság alkalmazása. Mintha két pokol léteznék, az egyik a keresztényi szeretet, a másik az igazságosság ellen elkövetett bűnök számára. 917. Valószínűség. -- A szentek buzgó igazságkeresése hasztalan volt, ha a valószínű biztos. A szentek félelme, akik mindig a legbiztosabb után mentek (Szent Tetéz mindenkor hallgatott gyóntatóatyjára). 918. Vegyétek el a valószínűséget, s nincs mód tetszeni az úri társaságnak; fogadjátok el a valószínűséget, és nincs mód nem tetszeni neki. 919. Íme a népek és a jezsuiták bűneinek eredményei: a nagyok azt kívánták, hogy körülhízelegjék ôket; a jezsuiták meg azt, hogy szeressék ôket a nagyok. Mind méltók voltak rá, hogy a hazugság szelleme uralkodjék el rajtuk, a nagyok, hogy félrevezessék ôket, a jezsuiták, hogy ôk vezessenek félre másokat. Fösvények, törtetôk, gyönyörhajhászók voltak: Coacervabunt sibi magistros.[18] Ilyen tanítók méltó tanítványaiként hízelgôket kerestek, és találtak is maguknak. 920. Hanem mondanak le a valószínűségrôl, akkor helyes életelveik éppoly kevéssé szentek, mint a helytelenek, mert egyformán az emberi tekintélyen alapulnak; így ha igazságosabbak, akkor csak ésszerűbbek, de nem szentebbek. Annak a vad gallynak a hajtásai maradnak, amelybe beoltották ôket. Ha szavam nem szolgál a ti megvilágosodástokra, majd szolgál a népére. Ha azok [a port-royali írók] hallgatnak, majd beszélnek helyettük a kövek. A hallgatás a legnagyobb üldöztetés: a szentek sohasem hallgattak. Igaz, hogy ehhez elhivatottság kell, de nem a Tanács rendelkezéseibôl[19] kell megismerni, hivatott-e valaki, hanem a szólás szükséges voltából. Márpedig miután Róma szólott, s az emberek azt hiszik, hogy elítélte az igazságot, és ôk ezt foglalták írásba; s mivel az ellenkezôt állító könyveket megcenzúrázták, minél igazságtalanabbul cenzúráztak meg bennünket, és minél erôszakosabban akarják belénk fojtani a szót, annál hangosabban kell harsognunk, mindaddig, amíg csak olyan pápa nem jön, aki mindkét félt meghallgatja, és mielôtt igazságot tenne, megvizsgálja a régi egyház felfogását. Ezért a jó pápák még mindig vitatkozó Egyházat fognak találni. Az Inkvizíció és a Jézus-társaság az igazság két isten-ostora. Miért nem vádoljátok ôket arianizmussal? Hiszen azt mondották, hogy Jézus Krisztus Isten; de talán úgy értik, hogy nem természeténél fogva, hanem ahogyan megmondatott: Dii estis.[20] Ha leveleimet elítélik Rómában, akkor azt, amit én ítélek el bennük, majd az égben ítélik el: Ad tuum, Domine Jesu, tribunal appello.[21] Ti magatok tartoztok számot adni. Mikor láttam, hogy elítéltettem, attól tartottam, hogy talán helytelenül írtam, de aztán a rengeteg vallásos irat példája meggyôzött az ellenkezôjérôl. Nem szabad immár jól írni, oly romlott vagy tudatlan az Inkvizíció. ,,Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek'' [Apostolok Cs. V., 29.]. Nem félek semmitôl, semmit sem remélek. A püspökök azonban nem ilyenek. A Port-Royal fél, s rossz politika szétszórni remetéit, mert akkor ôk nem fognak többé félni, viszont annál félelmetesebbé válnak. Nem félek még a ti ilyen cenzúráitoktól sem, ha nem a szent hagyományon alapulnak. Mindent megcenzúráztok? Hogyhogy! Még tisztelettudó magatartásomat is? Nem. Akkor hát mondjátok, mit, különben semmit sem értek el, ha nem mutattok rá a rosszra, és nem mondjátok meg, miért rossz. De éppen ez nem lesz könnyű számukra. Valószínűség. -- Tetszetôsen megmagyarázták a bizonyosságot; miután kimondták, hogy minden általuk követett út bizonyos, nem azt nevezték bizonyosnak, amelyik úgy vezet az égbe, hogy nem kell félni a sikertelenségtôl, hanem azt, amelyik úgy vezet el oda, hogy akkor sincs baj, ha letérünk róla. 921. ... A szentek állandóan tépelôdnek, hogy vétkesnek találják magukat, s még legjobb cselekedeteiket is bűnösnek tartják. Emezek viszont addig csűrik-csavarják a dolgot, míg végül leggonoszabb cselekedeteikre is mentséget találnak. A pogány bölcsek emelte épület is kifogástalanul szép volt kívülrôl, csak éppen az alap volt rossz, amelyre építették; az ördög is az ilyen látszólagos, de egészen más alapra épített hasonlósággal téveszti meg az embereket. Soha ember nem védett nálam igazabb ügyet; és soha mások nem kínáltak jobb alkalmat a kritikára, mint ti... Minél több gyarlóságra mutatnak rá személyemben, annál nagyobb erôt adnak ügyemnek. Azt mondjátok, hogy eretnek vagyok. Szabad ilyet állítani? És ha attól nem féltek is, hogy az emberek igazságot szolgáltatnak nekem, attól sem féltek, hogy Isten teszi majd meg helyettük? Érezni fogjátok az igazság erejét, és meghajoltok elôtte... Van valami természetfeletti az ilyen elvakultságban. Digna necessitas.[22] Mentiris impudentissime.[23] Doctrina sua noscitur vir.[24] Hamis vallásosság, kettôs bűn. Egyedül állok harmincezerrel szemben? Egyáltalán nem. Ôrizzétek csak ti az udvart, ti a csalást; én az igazságot: ez az én egész erôm -- ha ezt elveszítem, én is elvesztem. Nem fognak hiányozni a vádak és a zaklatás. De velem az igazság, s majd elválik, ki lesz a gyôztes. Nem érdemlem meg, hogy én védelmezzem a vallást, de ti sem érdemlitek meg, hogy a tévedést és az igazságtalanságot védelmezzétek. Irgalmasságában nem tekintve a bennem levô rosszat, s számba véve a bennetek lakozó jót, engedje meg Isten kegyesen mindnyájunknak, hogy az igazság ne legyen vesztes kezeim között, s a hazugság... 922. Valószínű. -- Szeretett dolgainkhoz való hasonlítással próbáljunk meggyôzôdni róla, vajon ôszintén keressük-e Istent: valószínű, hogy ez a hús nem mérgez meg; valószínű, hogy nem veszítem el peremet, ha nem járom sorba a bírókat... 923. Nem egyedül a feloldozás törli el vétketeket a bűnbánat szentségében, hanem a töredelmes bánat, amely csak akkor igaz, ha nem vár a szentségre. 924. Szavukat meg nem tartó, hitszegô, becsület és igazság nélküli, kétszínű, kétnyelvű emberek, hasonlók, ahogy azt valamikor a szemetekre vetették, ahhoz a bizonyos mesebeli kétéltűhöz, amelyik átmeneti állapotban élt a halak és a madarak között... A királyoknak, fejedelmeknek fontos, hogy jámborság hírében álljanak; ezért van rá szükségük, hogy gyónjanak nektek. ======================================================================== Jegyzetek Pascal ,,Gondolatai''-nak fordítása a mű Bruschvicg-féle kiadása alapján készült. Blaise Pascal: Pensées et Opuscules. Publiés avec une introduction, des notices, des notes par M. Léon Bruschvicg. Paris, Librairie Hachette, é. n. Kiadásunkban a következô zárójeleket használjuk: a) (gömbölyű zárójelbe kerültek a fôszövegben Pascal eredeti zárójeles mondatai és mondatrészei); b) ; c) [szögletes zárójelbe tettük és dôlt betűvel szedtük a fôszövegben a publikáló kiegészítéseit]; d) [szögletes zárójelbe tettük a fordító és jegyzetíró kiegészítéseit]. Az Ó- és Újszövetség szövegeinél a Károli-Bibliát tekintettük irányadónak, de a Pascal által használt Vulgatá-nak megfelelôen eltértünk tôle és módosítottuk. I. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 Scaramouche -- az olasz színház állandó alakja. A nevet kitaláló Silvio Fiorilli olasz színész 1640-ben telepedett le Párizsban, ez idô tájt láthatta Pascal is. Scaramouche, a tréfacsináló és bajkeverô, hôsködô commedia dell'arte-figura Moličre-nek is modellül szolgált. 2 A doktor, aki még egy negyedóráig beszél... -- ugyancsak a commedia dell'arte -- Pascal korában már hagyományos -- alakja, a vaskalapos tudós karikatúrája, aki végtelen magyarázatokba bonyolódik, helyes és helytelen latin kifejezésekkel, komikus hatású maximákkal tűzdeli minden mondatát. (Vö. Moličre: A képzelt beteg stb.) 3 Szívesen látjuk Cléobuline tévedését... -- Cléobuline Scudéry kisasszony Artaménész, avagy a Nagy Cyrus című regényének alakja, korinthoszi hercegnô, majd királynô. Szerelmes egyik alattvalójába, ,,de azt hitte, hogy nem szereti, és oly sokáig élt e tévedésben, hogy midôn ráébredt, már nem volt képes legyôzni''. -- A kortársak Cléobuline-ben Krisztina svéd királynôre véltek ráismerni. 4 Salomon de Tultie -- a Louis de Montalte és Amos Dettonville nevekbôl gyártott anagramma: Pascalt jelenti, aki e két álnéven tette közzé néhány művét. -- Salomonde Tultie stílusának ilyen dicsérete nem vall Pascalra; ô ennél sokkal szerényebb volt, azért is írt álnéven. Minden bizonnyal nem is tôle származik; a 18. töredék nôvérének a keze írásával maradt fenn, valószínűleg a Gondolatok elsô kiadása általa tervezett, de aztán mégsem közölt elôszavához készült. 5 Tartóztasd meg magadat, és tűrj. 6 Inkább költô, mint ember módján szóltál [Petronius]. 7 (Semmit sem szerfölött.) 8 Henye díszt megnyír... (Muraközy Gyula fordítása.) [Horatius, Ars poetica.] 9 Pürrhonista -- Pürrhón (kb. Kr. e. 365--275.) éliszi görög filozófus tanításának, a pürrhonizmusnak -- más néven: szkepticizmusnak -- a követôje. A pürrhonizmus kételkedik ismereteink objektív igazságtartalmában, szerinte a dolgok megismerhetetlenek, ezért tartózkodnunk kell az ítéletalkotástól. Ez a tanítás a gyakorlatban szenvtelen, közömbös magatartást tanácsol, amely végsô soron elvezet a csalódástól mentes lelki nyugalomhoz, az ataraxiához. 10 Vidéki levelek -- tizennyolc levél, amelyet Pascal elôbb füzetek formájában adott ki (1656--1657). 1657-ben kötetben is megjelentek a következô címmel: A Vidéki Levelek, vagy Louis de Montalte levelei egy vidéki barátjához és a tisztelendô jezsuita atyákhoz, az utóbbiak erkölcstanáról és politikájáról. (A jezsuiták a pápával elítéltették Jansenius püspök öt pontban összefoglalt tanítását. A Sorbonne ítéletét -- amely szintén várható volt -- megelôzendô vett részt az e körül támadt vitában Pascal, aki az idô tájt került kapcsolatba a Port-Royal-lal, a janzenizmus fellegvárával.) A Vidéki levelek címet Pascal barátainak tanúsága szerint valóban a nyomdász adta. 11 Le Maître Védôbeszéde a kényszerbôl lett ferences barát mellett -- Antoine Le Maistre, a ,,nagy'' Arnauld unokája hosszú ideig a Port- Royal remetéi között élt. Ékesszólásáról volt nevezetes. Védô- és buzdító beszédek című művének hatodik kötete: Egy szerzetesrendbe kényszerített fiú védelmében; ennek egyik mondatára látszik utalni az 53. töredék. II. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 Charron leverô és unalmas felosztásai -- Pierre Charron (1541- 1603) francia moralista Értekezés a bölcsességrôl című művében többek között Montaigne esszéit dolgozza át módszeres, dogmatikus formában. 2 Marié le Jars de Gournay (1566--1604) Montaigne lelkes bámulója, ,,frigyleánya''; az Esszék posztumusz kiadását ô készítette. A kiadás bevezetôjében azt vitatja, hogy nem a szerelemrôl való nyílt, ôszinte elmélkedés a veszélyes a lelkekre, hanem az érzékeket ingerlô, szenvedélyeket felkorbácsoló irodalmi művek. 3 Én csinálunk, zóa trékei -- Pascal itt arra utal, hogy egyes francia nyelvjárásokban az egyes szám elsô személyű alanyhoz többes elsô személyű igealak járul, a görögben pedig a többes számú semlegesnemű alany vonz egyes szám harmadik személyű igét (zóa trékei: az állatok fut). Pascal ebben a gondolkodás kiegyenlítô mechanizmusának érdekes példáját véli felfedezni. 4 Minden tudhatóról. 5 A jótétemények addig kellemesek, amíg azt véljük, hogy vissza tudjuk ôket fizetni; ha ellenben túlságosan nagyok, hála helyett gyűlölettel fizetünk értük. [Tacit. Annales. IV., XVIII.] 6 Az ember nem értheti meg, miképpen kapcsolódik a lélek a testhez, pedig mégis ez az ember. [Szt. Ágoston: De Civitate Dei -- Isten államáról. XXI. 10.] 7 Mily boldog, ki a dolgok okát ismerni tanulta [Verg. Georg., II., 489.] Ford. Lakatos István. 8 Semmin fenn ne akadj, az egyetlen mód lehet ez, mely boldoggá tud tenni... [Epistolarum liber primus; 6] Ford. Bede Anna. 9 394, 395, 399, 393 -- Ezekkel a számokkal Pascal Montaigne Apológiájának néhány helyére utal; a mű végleges alakjában nyilván bôvebben foglalkozott volna a hivatkozott szövegekben kifejtett felfogással. A 393. számú utalás a Harum sententiarum kiegészítésére vonatkozhat (lásd a lábjegyzetet). 10 Harum sententiarum quae vera sit, Deus aliquis viderit -- Melyik az igaz vélekedéseik közül, azt csak egy isten tudná megmondani. [Cic. Tusc. I., 11.] 11 Az boldog, ki [a dolgok, okát] meg tudta [találni]. Semmin sem csodálkozni. 12 A világot kormányzó vélekedés. 13 Mintha lehetne szerencsétlenebb annál az embernél, akin képzelete uralkodik. [Plinius, II., 7.] 14 Amit gyakran lát, azon nem csodálkozik, még ha nem tudja is, miért van; de ha olyasmi következik be, amit azelôtt nem látott, csodának véli. [Cicero, De Divin. II., 49.] 15 Most aztán nagy nekikészülôdéssel mindjárt nagy sületlenségeket mond. [Terentius, Heautontimoroumenos., IV., I., 8.] 16 Napfolt. 17 Fényével bevilágította a földet. -- Pascal Montaigne nyomán idézi Ciceróból az Odüsszeia pontatlan latin fordítását. (Homérosz, Od. XVIII. 135.) 18 Mégis megtalálhatók együtt a nagy török Szultánban -- Régi legenda, amely sokáig el volt terjedve az európai országokban; Pascal korában azonban -- sôt, már a XVI. században is -- cáfolták a tudományos igényű művek. 19 A Port-Royal kis növendékei -- A P(ort)-R(oyal)nak -- Port-Royal des Champs, 1204-ben Párizstól nem messze, a Chevreuse völgyében alapított ciszterci apácakolostor. 1626--1627-ben egészségi okokból ideiglenesen áttelepítették Párizsba (Port-Royal de Paris), majd 1648-tól ismét eredeti helyén folytatta a párizsi háztól független s annak felfogásától egyre erôsebben eltérô működését. A XVII. században Saint-Cyran apát és az Arnauld család -- fôként Angélique Arnauld apátnô és Antoine Arnauld (a ,,nagy'' Arnauld) - - hatása alatt a Port-Royal a janzenizmus és a jezsuitizmus elleni küzdelem fellegvárává lesz; a legjelentôsebb janzenisták ide vonulnak vissza (a ,,Port-Royal remetéi'', a ,,Port-Royal urai''). A jezsuitákkal folytatott éles harcban 1656-tól egyre erôsebb üldöztetésnek van kitéve a Port-Royal, s többek között ennek köszönhetjük Pascal Vidéki levelek című művét és a Gondolatokat is. A Port-Royal jelentôs oktatási munkát is kifejtett, s az ún. Petites Écoles számára írt tankönyvek -- nyelvtan, logika stb. -- egy új és akkor rendkívül haladó pedagógia jelentôs mérföldkövei lettek. Többek között itt tanult Racine is. A jezsuiták két ízben is (1656 és 1660) bezáratták az iskolát, 1664-ben pedig, amikor a zárda lakói megtagadták a janzenizmust elítélô formuláré aláírását, eltávolították a párizsi házból, és a Port-Royal des Champs-ba száműzték ôket. 1669-ben egy idôre helyreállt a nyugalom (az ún. ,,egyházi béke''), mert a janzenisták kompromisszumot fogadtak el. Ettôl kezdve azonban már hanyatlik a Port-Royal, amit az sem tud megakadályozni, hogy a kor számos kiváló szelleme, írók is gondolkodók, nemesurak és magas rangú tisztviselôk csoportosulnak a zárda körül. 1679-ben kiűzik ôket a Port- Royalból, a rendnek pedig megtiltják a tagok toborzását. A következô század elején újabb harcok után a pápa exkommunikációval sújtja ôket, majd egy évvel késôbb, 1708-ban, feloszlatja a zárdát; a párizsi ház kérésére a Port-Royal des Champs-t lerombolják, a zárda lakóit, a janzenizmus utolsó zászlóvivôit szétszórják az országban. 20 Szilaj népség, semmire vélték az életet fegyver nélkül. [Titus Livius, XXXIV., 17.] 21 (mint a 184. oldalon) -- A Pascal-kutatók szerint minden valószínűség szerint a Pascal által használt Montaigne-kiadás 184. oldalára utal ez a zárójeles megjegyzés: ezen az oldalon valóban három olyan példa olvasható (Sabinus felesége jajgatás, segítségkérés nélkül szüli meg ikreit; a lopott rókakölyköt köpenye alatt rejtegetô spártai ifjú hangtalanul tűri, hogy az állat véresre marja oldalát; egy másik spártai ifjú köntösének ujjába parázs hull a közös áldozat bemutatása közben, de ô inkább hagyja, hogy az izzó parázs csontig égesse, mint hogy megzavarja a közös áhítatot), amilyenekrôl Pascal szól ebben a töredékben. 22 ...valami nem tudom micsoda (Corneille) -- A précieux-k (vö. Moličre kényeskedôivel) a XVII. században ezt a kifejezést hozták divatba a meg nem határozható, bizonytalan, körülírhatatlan érzelmek, elsôsorban a szerelem jelölésére. Corneille sem vonta ki magát e divatos nyelv hatása alól, erre utal Pascal, nyilván a Rodogum és a Medéa című tragédiákra célozva, ahol Corneille e kifejezést használja a váratlanul keletkezô szerelemre. 23 Mindannyiuknál a nyugalmat kerestem. [Jézusnak, Sirák fiának könyve, XXIV., 7.] 24 ...nem lel nyugalomra és menedékre e világon -- A töredékben szereplô három tragikus sorsú uralkodó: I. Károly angol király, 1649-ben lefejezték; Krisztina svéd királynô, 1654-ben lemondott; János Kázmér lengyel királyt 1656-ban megfosztották a trónjától. Mivel ez utóbbi még ebben az esztendôben vissza is szerezte trónját, valószínű, hogy Pascal e sorai 1656-ból származnak. 25 Macrobius -- (IV. század vége). Nagy Theodosius udvarában élt latin író; Saturnalium conviviorum libri septem című műve értékes forrása az ókorra és nagyszámú elveszett műre vonatkozó ismereteinknek. III. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 Inkább a félelmet, mint a vallást. 2 Nehogy tanítás helyett megfélemlítvén ôket, zsarnokinak lássék az uralom. [Aug., Ep. 48. v. 49.] 3 Szemrehányás jár Mitonnak... -- Damien Mitton v. Miton (1618-- 1690), műveltségérôl híres francia író; fiatalkorában szabados életérôl és szabadgondolkodásáról volt ismeretes, késôbb azonban változtatott életmódján. Pascal még abból a korból ismerte, amikor ô maga is részt vett a nagyvilági élet, a társaság szórakozásaiban. 4 Mi történjék azokkal, akik lenézik a csekély dolgokat, az igazán nagyoknak pedig nem hisznek? 5 Az elrejtôzködô Isten. 6 A semmiségek igézete. 7 Az egy napig idôzô vendég emlékezete. [A Bölcsesség könyve V., 14.] 8 A tényt magát igen, de az okát nem látták meg. IV. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 ... az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni. [Máté, XI., 27.] 2 Bizony Te elrejtôzködô Isten vagy... [És, XLV., 15.] 3 ...hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen. [Pál, I. Kor., I., 17.] 4 Az igaz ember pedig hitbôl él. [Pál, Róm. I., 17.] 5 ...a hit hallásból van. [Róm. X., 17.] 6 Tudok. 7 Hiszek. 8 Hajlítsd, Uram, a szívemet. [Zsolt. CXIX., 36.] 9 Mindenki teremt Istent magának. 10 ... és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek. [Máté, XVII., XVIII., 3.] 11 De Roannez herceg -- Mittonnal együtt Pascal ifjúkori barátai közé tartozott. Késôbb ô is ,,megtért'', és buzgón támogatta a janzenisták ügyét. Jelentôs része volt Pascal irodalmi hagyatékának a kiadásában. 12 Hajlítsd, Uram a szívemet a te bizonyosságaidhoz... [Zsolt. CXIX., 36.] V. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 Immár semmi sem a miénk; amit magunkénak nevelünk, szemfényvesztés. Szenátusi döntések és népszavazások nevében követik el a bűnöket. Hajdan a bűneink miatt szenvedtünk, most a törvényeink miatt. 2 Minthogy nem ismeri az igazságot, amely felszabadítaná, jobb neki, ha becsapják. 3 Az igaz jognak... 4 Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett... (Azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ is) megszabadul (a rothadandóság rabságától...) [Pál, Róm. VIII., 20., 21.] VI. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 Liancourt csukája... -- Nem tudjuk, milyen esetre céloz Pascal. Csupán annyi látszik bizonyosnak, hogy Liancourt története cáfolni akarta azokat, akik az állatokat gépnek, automatának tartották. Pascal úgy véli vele szemben, hogy az állat nem gondolkozik; amit mi gondolkodásnak vélünk nála, abból hiányzik az egyetemesség, az általánosra való következtetés eleme. Ugyanezt bizonyítja a 342. töredékben is. -- Liancourt herceg felesége hatása alatt csatlakozott a Port-Royal híveihez; gyóntatója megtagadta számára a feloldozást, mert egy janzenista papot rejtegetett, s ezzel a Vidéki levelek körül zajló vita elindítója lett. 2 Epiktétosz (kb. Kr. u. 50--125--150) sztoikus filozófus; tanítását egyik tanítványa jegyezte fel nyolc könyvben (Dissertationes), amelyekbôl csak négy maradt fenn. Pascal a IV. könyv 7. fejezetére utal, ahol a filozófus azt a gondolatát fejtegeti, hogy a szenvedélyeit leküzdô ember szabaddá, tökéletessé lesz. Példái között a galileai híveit -- vagyis a keresztényeket -- is idézi. 3 Epaminondász -- thébai hadvezér és államférfi (Kr. e. 418--312.) Pascal e sorokat Montaigne hatása alatt írja, aki szerint Epaminondász ,,a legkíméletlenebb és legkegyetlenebb emberi cselekedeteket is össze tudta egyeztetni olyan jósággal és emberséggel, amilyent csak tanít a filozófia...''. 4 A gazdagoknak kedves a változás -- olykor... [Horatius: Ódák X. III. V., 13.; Bedé Anna ford.] Pascal szövege eltér Horatius eredeti szövegétôl, amely a következô: ,,Plerumque gratae divitibus vices...'' Pascal divitibus -- gazdagok -- helyett principibus-t -- fejedelmeket -- mond. 5 Elôremenetel és visszatérés. 6 Hogy megelégedj magaddal s a tôled származó jókkal. -- A latin idézet Seneca egyik levelébôl származik (Ad Lucilium), Pascal Jansenius Augustinus című művébôl vette át, és Montaigne fejtegetései (Esszék III., III.) alapján és szellemében bírálja ebben a töredékben. A sztoikusok megengedték, sôt ajánlották az öngyilkosságot (nagy eszmék szolgálatában; bűn, betegség elkerülése céljából stb.). Szerintük a lelki harmónia része, és a kozmikus harmónia képe; a halál az embert a világgal egyesíti, amelynek lelke az Isten. Pascal, akárcsak Montaigne és Jansenius, természetesen elveti ezt a felfogást. 7 Szenátusi határozatok és népszavazások nevében követik el a bűnöket. 8 Nincsen olyan képtelenség, amit ne mondott volna valamely filozófus. [Cicero: De Divinatione, II., 56.] 9 Bizonyos meghatározott vélemények rendeltetvén, kénytelenek azt védelmezni, amit nem helyeselnek. [Cic. Tusc, II.] 10 Ugyanúgy szenvedünk az irodalom túlzásaitól, mint minden másétól. 106. lev. 11 Legjobban mindenkinek az illik, ami a legtermészetesebben az övé. [Cic. De off., I. 31.] 12 A természet elôször ezeket a korlátokat szabta nekik. [Verg. Georg. II. 20.] 13 A józan észnek kevés tanulás is elegendô. [Sen., 106. lev.] 14 Ami nem szégyenletes, azzá kezd lenni, ha az emberek ezt így tartják helyesnek. [Cicero: De Fin. II., 15.] 15 Én így szoktam, te úgy cselekedj, ahogy szükséged van rá. [Terentius, Heautont., I. felv. I. jel., 21.] 16 Ritka ugyanis, hogy valaki eléggé tisztelje önmagát. [Quintil., I., V.] 17 Annyi isten sürög egyetlen fej körül. [M. Sen. Suasor. I., 4.] 18 Nincs szégyenletesebb, mint megismerés elôtt állítani. [Cic. Acad., I. 45.] 19 És én nem szégyenlem, mint ôk, bevallani, hogy nem tudom, amit nem tudok. [Cic. Tusc, I., 25.] 20 Jobb el se kezdeni... [Sen., 72. lev.] 21 Ó, roppant kacagnivaló hôs! 22 Visszahúzódási törekvés. 23 Pürrhonista -- Pürrhón (kb. Kr. e. 365--275.) éliszi görög filozófus tanításának, a pürrhonizmusnak -- más néven: szkepticizmusnak -- a követôje. A pürrhonizmus kételkedik ismereteink objektív igazságtartalmában, szerinte a dolgok megismerhetetlenek, ezért tartózkodnunk kell az ítéletalkotástól. Ez a tanítás a gyakorlatban szenvtelen, közömbös magatartást tanácsol, amely végsô soron elvezet a csalódástól mentes lelki nyugalomhoz, az ataraxiához. 24 A szkeptikus Arkhészilaosz -- (kb. Kr. e. 316--241) görög filozófus, az Új Akadémia megalapítója, a sztoikus dogmatizmus ellensége. Cicero, majd késôbb Szent Ágoston azzal vádolja, hogy tana ezoterikus, csak a beavatottak által érthetô, és Arkhészilaosz szkepticizmusnak álcázza. Pascal ezt az egyébként nem bizonyítható felfogást veszi át tôlük. 25 A Prédikátor -- A Prédikátor könyve egyike az Ószövetség könyveinek; a hagyomány tévesen Salamonnak tulajdonította (,,A Prédikátor Salamon könyve''), de jóval késôbbi, a Kr. e. III. századból származik. Egyike az ún. ,,Bölcsesség könyvei''-nek. 26 ...paupertatem meam: Én vagyok az az ember, a ki nyomorúságot látott... [Jer. sir., III., 1.] 27 Luctus Aemilius Paulus -- a ,,makedóniai'' L. A. Paulus (Kr. e. 230--160.) -- római hadvezér, Perszeusz legyôzôje, Makedónia meghódítója. 28 Perszeusz -- (Kr. e. 212--166) Makedónia utolsó királya, L. A. Paulus 168-ban Püdnánál legyôzi. A római hadvezér diadalmenetben hurcolja végig Rómán Perszeuszt, aki fogságban fejezi be életét. 29 (Des Barreaux) -- Jacques Vallée Des Barreaux (1599--1673), a párizsi Parlament tagja, hírhedt ateista, szabadgondolkodó; kicsapongásait idônként, súlyos betegségek alkalmával, bigott vallásos periódusok szakították meg. Fennmaradt e híres két sora: ,,Eszem megpróbál nem egyet, százat: Hogyan lehetnék oktalan állat.'' 30 Távoltartó ösztön. 31 A P(ort)-R(oyal)nak -- Port-Royal des Champs, 1204-ben Párizstól nem messze, a Chevreuse völgyében alapított ciszterci apácakolostor. 1626--1627-ben egészségi okokból ideiglenesen áttelepítették Párizsba (Port-Royal de Paris), majd 1648-tól ismét eredeti helyén folytatta a párizsi háztól független s annak felfogásától egyre erôsebben eltérô működését. A XVII. században Saint-Cyran apát és az Arnauld család -- fôként Angélique Arnauld apátnô és Antoine Arnauld (a ,,nagy'' Arnauld) - - hatása alatt a Port-Royal a janzenizmus és a jezsuitizmus elleni küzdelem fellegvárává lesz; a legjelentôsebb janzenisták ide vonulnak vissza (a ,,Port-Royal remetéi'', a ,,Port-Royal urai''). A jezsuitákkal folytatott éles harcban 1656-tól egyre erôsebb üldöztetésnek van kitéve a Port-Royal, s többek között ennek köszönhetjük Pascal Vidéki levelek című művét és a Gondolatokat is. A Port-Royal jelentôs oktatási munkát is kifejtett, s az ún. Petites Écoles számára írt tankönyvek -- nyelvtan, logika stb. -- egy új és akkor rendkívül haladó pedagógia jelentôs mérföldkövei lettek. Többek között itt tanult Racine is. A jezsuiták két ízben is (1656 és 1660) bezáratták az iskolát, 1664-ben pedig, amikor a zárda lakói megtagadták a janzenizmust elítélô formuláré aláírását, eltávolították a párizsi házból, és a Port-Royal des Champs-ba száműzték ôket. 1669-ben egy idôre helyreállt a nyugalom (az ún. ,,egyházi béke''), mert a janzenisták kompromisszumot fogadtak el. Ettôl kezdve azonban már hanyatlik a Port-Royal, amit az sem tud megakadályozni, hogy a kor számos kiváló szelleme, írók és gondolkodók, nemesurak és magas rangú tisztviselôk csoportosulnak a zárda körül. 1679-ben kiűzik ôket a Port- Royalból, a rendnek pedig megtiltják a tagok toborzását. A következô század elején újabb harcok után a pápa exkommunikációval sújtja ôket, majd egy évvel késôbb, 1708-ban, feloszlatja a zárdát; a párizsi ház kérésére a Port-Royal des Champs-t lerombolják, a zárda lakóit, a janzenizmus utolsó zászlóvivôit szétszórják az országban. VII. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 Prozopopea -- retorikai alakzat, magyarul kb. megszemélyesítés. Az író egy távol levô személy vagy tárgy, eszme szájába adja mondanivalóját (például amikor Platón a Törvényeket szólaltatja meg a Kritónban). 2 Amit azért ti nem ismerve kerestek, azt hirdeti néktek a vallás. [Szabadon az Ap. Csel. XVII., 23. után.] 3 ...és gyönyörűségemet lelve elôembereknek fiaimban. [Péld. VIII., 31.] 4 ...kiöntöm lelkemet minden testre. [Joel II., 28.] 5 Istenek vagytok ti... [Zsolt. LXXXII, 6.] 6 Minden test fű... [És. XL., 6.] 7 Az ember (még ha tisztességben van is, de nincs okossága) hasonlít a barmokhoz, a melyeket levágnak. [Zsolt. XLIX., 21.) 8 Így szólék azért magamban az emberek fiai miatt. [Préd. III., 18.] 9 (Mert az Isten bolondsága) bölcsebb az emberekénél... [Pál I. Kor. I. 25.] 10 Móse Haddarsan -- bibliamagyarázó a XI. században Narbonne-ban. Itt idézett műve a Beresit Rábbáti. 11 Gonosz kovász -- a rossz szellemet nevezi a régi zsidó irodalom kovásznak. 12 Masszechet Szukka -- Szukka traktátusa, a Talmudnak a sátoros ünneppel foglalkozó kötete. 13 Midrás Tillim -- a Zsoltárok könyvéhez írt névtelen írásmagyarázat. Századokon át alakult, legkésôbbi része a XIII. századból való. 14 Midrás el Kobelet -- a Prédikátor könyvéhez írt írásmagyarázat, más néven Kobelet Rabba. 15 Beresit Rabba -- a Genezis könyvéhez írt írásmagyarázat a VI. századi Palesztinából. 16 Halála elôtt senki sem boldog. [Ovidius: Átváltozások (pontatlanul).] 17 Gonosz formáltatás. [Zsolt, 103., 14.] 18 Az érzés, a tudás, az uralkodás szenvedélyes vágya. [János I. lev., II.] 19 A ki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék [I. Kor. 1., 31.] 20 Út, igazság. 21 Zénón -- (kb. Kr. e. 335-264) görög filozófus, a sztoikus iskola megalapítója. A Pascal említette ,,bűnök'' azt bizonyítanák, hogy a sztoicizmus képtelen biztosítani az erkölcsöt és a boldogságot. De Zénón, akárcsak Szókratész, benne élt kora görög életében, akárcsak kortársai, és életében semmi olyat nem ismerünk, ami indokolná Pascal szigorú ítéletét. 22 A ki pedig az Úrral egyesül, egy lélek ô vele. [I. Kor. VI., 17.] 23 Ne szállj perbe (a te szolgáddal). [Zsolt. CXLIII. 2.] 24 (A bűn az ajtó elôtt leselkedik, és) reád van vágyódása. [Mózes I. IV., 7.] 25 Szám szerinti. 26 Szám szerint azonos. 27 De numero, idem numero stb. -- Pascal ebben a töredékben Descartes- tal vitázik, aki a testi azonosságot a testhez tartozó lélekkel azonosítja. Eszerint az ,,átváltozás''-ban (transzszubtanciáció) nincs egyáltalán semmiféle misztérium, mert nem egyéb, mint a testhez társult lélek kicserélôdése. 28 Megérdemelte, hogy Megváltója legyen. Megérdemelte, hogy ennyire szent testet érintsen. Méltó, hogy ennyire szent testet érintsen. 29 ... nem vagyok méltó. [Lukács VII., 6.] 30 Mert aki méltatlanul eszik... [I. Kor. XI., 29.] 31 Méltó vagy (Uram), hogy végy (dicsôséget és tisztességet és erôt) [Apok. IV., 11.] 32 Méltass arra. 33 Kérjetek és adatik nektek. [Máté VII., 7.] 34 ... Sokan hívének, ôbenne. Monda azért Jézus (a benne hívô zsidóknak): Ha ti megmaradtok (az én beszédemben), bizonnyal az én tanítványaim vagytok; (és megismeritek az igazságot) és az igazság szabadokká tesz titeket. Felelének neki: Ábrahám magja vagyunk, és nem szolgáltunk soha senkinek. 35 Pelagiánusok -- Pelagius (360--422) britanniai születésű szerzetes tanításának követôi. A kegyelemrôl szóló tana miatt az egyház elítélte. Pelagius többek között tagadja az eredeti bűnt; az ember természetét a bűnbeesés nem tette rosszra hajlóvá, akarata képes magától, kegyelem nélkül is a jóra; a keresztség nem egy nem létezô eredeti bűnt, hanem az egyén által elkövetetteket törli el; végül a ,,kegyelem'' csupán az embernek Isten által adományozott természetes javakat, elsôsorban a szabad akaratot jelenti. -- A pelagianizmus ellenkezik Szent Ágoston tanításával, s így nemcsak az egyház hivatalos, hanem a janzenisták kegyelem tanával is. 36 És a ki igaz, legyen igaz ezután is. [Jelenések XXII., 11.] 37 Megalázkodó szív. 38 Albáért vívsz velem: neved nem ismerem! -- Corneille Horatius című darabjában az emberséges felfogást képviselô Curiatiusszal szemben az ifjú Horatius az elvakult, emberséget nem ismerô megszállottság képviselôje. Húgának a vôlegényét kíméletlenül megöli egy embertelenné torzult hazafiság nevében. Az idézett sor (II. 3.) akkor hangzik el, mikor kitudódik, hogy a három Horatius testvér és a három Curiatius testvér lesz kénytelen élethalálharcot vívni egymással, hazájáért; Horatius ettôl kezdve Curiatiusban már csak halálos ellenséget lát: ,,Albáért vívsz velem: neved nem ismerem!'' 39 Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok [I. Kor. XV., 33.] 40 Amit megismertek kíváncsiságból, elvesztették kevélységük miatt. [Szent Ágoston után.] 41 Mert minekután... nem ismerte meg (a világ) a bölcsesség által... tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívôket. [I. Kor. I., 21.] 42 Minél jobb az ember, annál rosszabbá lesz, ha azt, ami miatt jó, önmaga javára írja. [Szt. Bernát: In Cantica sermones. LXXXIV.] 43 Verést és nem szeretetet érdemlek, mégse félek, mert szeretek. [Szent Bernát: In Cantica sermones. LXXXIV.] 44 Önmagát emészti. [János XI., 33.] 45 Menjünk. Elindult. [János XVIII., 4.] -- Pascal itt emlékezetbôl idézi a Vulgata néhány helyét, de csak jelzésszerűen, egy-egy szakaszt összefoglalva. Mindkét szó -- eamus (menjünk, induljunk), processit (elindult) -- Júdás árulására vonatkozik, amikor Jézus meglátja közeledni az ôt eláruló tanítványt a katonákkal. Ekkor mondja: ,,Surgite, eamus: ecce approquinquavit qui me tradet'' (Keljetek fel, menjünk! Ímé elközelgett, a ki engem elárul; Máté XVI. 46.); és Jesus itaque sciens omnia, quae ventura erant super eum, processit et dixit eis... (Jézus azért tudván mindazt, a mi reá következendô vala, elôre méne, és monda azoknak: Kit kerestek? János XVIII., 4.). 46 Mint aki sár által bemocskolódott. 47 És olyanok lésztek, mint az Isten: jónak és rossznak tudói. [Mózes I., III. 5.] 48 Ne illess engem. [János XX., 17.] VIII. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 Igazán tanítványok, igazán izraelita, igazán szabadok, igazán mennyei kenyér. -- Utalás János evangéliumának több helyére: ,,igazi mennyei kenyér'' (VI., 32.); ,,Ímé, egy igazán izraelita'' (I., 48.); ,,valósággal szabadok lesztek'' (VIII., 36.). 2 Pecsételd be a tanítást kiválasztottamba. Signa legem in electis meis -- a Vulgatában nem electis -- kiválasztottaimba --, hanem discipulis meis -- tanítványaimba -- áll. Pascal nyilván emlékezetbôl idéz. 3 Sebonde -- Raimundo Sabunde, spanyol filozófus (?--1436). Élete nagyrészt ismeretlen, sôt valódi neve is, amelynek számtalan változata -- Sebonde, Sebond, Sabiende stb. -- közül Montaigne a Sebonde alakot tette általánosan ismertté azzal, hogy lefordította franciára két művét, és írt róla egy Raymond de Sebonde apológiája című művet. Ebben a szkepticizmus érveit foglalja össze. -- A három nevet -- Szent Ágoston, Montaigne, Sebonde -- így kell érteni: vö. Szt. Ágoston, Montaigne Raymond de Sebonde apológiája című művében. 4 Bizony Te elrejtôzködô Isten vagy... 5 Hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen. [I. Kor. I., 17.] IX. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 Kína története -- Martino Martini (1614--1661) jezsuita misszionárius több könyvet írt Kínáról, egyebek között egy latin nyelvű Kína történetét (1658). A benne közölt kínai kronológia szerint az elsô kínai dinasztia hatszáz esztendôvel régibb volt a földnek a vízözön után történt benépesedésénél, amirôl a Biblia beszél. Pascal, aki elfogadja a Biblia kronológiáját, természetesen kétségbe vonja a kínai történészek adatait; erre utal a töredék elsô mondatában leszögezett történetkritikai elvi állásfoglalása. 2 Kelszosz és Porphüriosz -- Kelszosz (Celsus) Rómában letelepedett filozófus (II. sz.) Aléthész logosz (Igazi fejtegetések) című művében (elveszett, csak Origenész vitairatából -- Contra Celsum - - ismerjük) hevesen támadta a kereszténységet. Porphüriosz (224-- 305) neoplatonikus filozófus tizenöt könyvet írt a keresztények ellen; a IV. és V. századi keresztényellenes irodalom nagyrészt ezekbôl táplálkozott. 3 És szíveteket szaggassátok meg, (ne ruháitokat). 4 Várakoztam. 5 Nem jó meghagyás. 6 Szól az Úr. 7 Szól az Úr. 8 A zsidó Philo -- Philón, Philo (Kr. e. 13 -- Kr. u. 54) zsidó származású alexandriai görög filozófus. Apologetikus műveiben igyekszik meggyôzni a hitüket elhagyó zsidókat, hogy nincs ellentét a hellenizmus és a Biblia között. A filozófia célja Istennek és képmásának, a logosznak, valamint látható művének, a világnak a szemlélete. Ehhez nem a filozófiai kutatás, hanem az isteni kinyilatkoztatás vezet el. A logosz Isten elsôszülött fia, közvetítô Isten és a világ között. A bűn eredendô. E gondolataival a kereszténység egyik legfôbb elôkészítôjévé vált. Nagy hatást gyakorolt a János-evangélium szerzôjére, az egyházatyákra (patrisztika) és a gnoszticizmusra. Mózes élete című művében, amelyet Pascal is ismert, a platonizmus eredetét Mózesnél véli felfedezni. 9 A monarchiáról. 10 És megalapítom az én szövetségemet én köröttem és te körötted... örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened. 11 Te pediglen az én szövetségemet megôrizzed... 12 Szabadításodra várok, Uram! [Mózes I., XLIX., 18.] 13 (Lásd a Montaigne-ban karikával jelzett helyet) -- A szóban forgó szövegrészben Montaigne szerint a véletlen és a szükség néha megköveteli, hogy a törvények némi engedményeket tegyenek nekik (I. 22.). 14 ...az athéni Tizenkét Táblás Törvény -- Athénban nem volt ilyen törvény, csak Rómában. Pascal valószínűleg emlékezett Grotius egyik mondatára, s ez lehetett tévedésének forrása: ,,E nagyon régi attikai törvények, amelyekbôl késôbb a római törvényeket átvették, a mózesi törvényekre mennek vissza.'' 15 Josephus Flavius Apión(osz) ellen írt művében -- Josephus Flavius (Kr. u. 37--100.) zsidó történész, a római birodalomhoz csatolt zsidóság képviselôje, A zsidó háború és más művek szerzôje. Válasz Appiánosznak című értekezésében (I. sz.) azokat a kritikai kifogásokat cáfolja, amelyeket Appiánosz alexandriai görög tudós emelt Zsidó régiségek című műve ellen. 16 Triszmegisztosz -- görögül háromszor nagyot jelent. Ezzel a névvel nevezték a görögök az egyiptomi Thot istent, akit késôbb a görögök Hermésszel, a rómaiak pedig Mercuriusszal azonosítottak. Triszmegisztosz neve alatt negyvenkét szent könyv volt ismeretes, ezekbôl tizennégy fejezet maradt fenn görög fordításban. A Kr. u. I. századból származó szövegeket régebben Mózes egy kortársának tulajdonították. -- A Triszmegisztosz, könyveit az ókorban a Szibillák könyveivel együtt igen nagy becsben tartották, s a IV. század végéig jelentôs szerepet játszottak a keresztény vallási vitákban is. 17 Vajha az Úrnak minden népe próféta volna...? [IV. Mózes XI.] 18 A Masszoru -- a. m. hagyomány. A grammatikusok Biblia-jegyzetei. 19 Egyetlen régi zsidót sem találhatni, aki azt írná, hogy a könyvek elvesztek, és Ezsdrás állította ôket helyre, kivéve Ezsdrás IV. könyvét. 20 Mózes élete. 21 Az a nyelv, ill. írásmód, amelyen hajdan a törvényt írták, így maradt meg egészen LXX-ig. 22 Ugyanúgy ismét helyreállíthatta emlékezetbôl az özönvíz szilajsága által elpusztítottat, mint ahogyan köztudomás szerint Jeruzsálemnek a babiloni ostrom következtében történt elpusztulása után Ezsdrás is helyre tudta állítani a zsidó irodalom minden művét. 23 Midôn ama fogságban, amelybe Nebukadneccar vetette a Népet, elpusztultak az iratok... a Lévi törzsébôl való Ezsdrás pap (Istentôl) azt a sugallatot kapta, hogy beszélje el újra a régebbi próféták valamennyi beszédét, és újítsa meg a Nép számára a mózesi törvényt. 24 Dicsôséges az Isten és a szent iratok hitelesek; mégpedig mindegyikük az, elejétôl a végéig, mind egészében, mind fölolvasott igéiben és szavaiban, hogy a most élô népek is tudják: az iratok Isten sugallata szerint tolmácsoltattak; és hogy nem rendkívüli dolog Istennek ez a tette. Midôn ama fogságban, amelybe Nebukadneccar vetette a Népet, elpusztultak az iratok, majd hetven évvel késôbb, amikor a zsidók visszatértek földjükre, továbbá azon idôszak után, amikor Perzsiában Artaxerxész uralkodott, a Lévi törzsébôl való Ezsdrás pap azt a sugallatot kapta, hogy beszélje el újra a régebbi próféták valamennyi beszédét, és újítsa meg a Nép számára a mózesi törvényt. 25 A Pugio könyv -- Raymondus Martini (1220--1285) műve. Spanyol dominikánus volt. Murciában hébert és keleti nyelveket tanult. Az egyház zsidóellenes politikájának egyik vezéralakja. Pugio fidei című művében (1280 körül) a három rész közül a második és harmadik a zsidók elleni polémia. Az utolsó rész szövegeket közöl a Talmudból, Midrásból és késôi rabbinikus írásokból. Nyomtatásban elôször Párizsban jelent meg 1651-ben. 26 R. Hakados -- a. m. a szent rabbink; Jehuda Hanaszi, a Misna szerkesztôjének mellékneve (kb. 135--kb. 220). 27 Misna -- az elsô zsidó törvénykönyv. 28 Siphra -- arameusul a. m. ,,a könyv'': Mózes III. könyvéhez írott, törvényeket magyarázó midrás. R. Akiba (II. század) iskolájából származik. 29 Barajtot -- a barajta (arameusul a. m. külsô) többes száma. A Misna félhivatalos szövegvariánsa, amely a Talmudban elszórt idézetekbôl ismeretes. 30 Jeruzsálemi Talmud vagy palesztinai Talmud -- a palesztinai tanházak Misna-magyarázata. 400 körül zárult le. 31 Tosiphtot -- a toszifta (arameusul a. m. toldalék) többes száma: a Misnának külön kezelt és fennmaradt, nem hivatalos szövegváltozata. 32 R. Osaia -- más néven Hosaja Rabba (kb. 200 körül), a Midras Rabba című írásmagyarázat-gyűjtemény nyitó homiliájának szerzôje. 33 Rabbabar Nachmani -- (kb. 270--321/322) a pumbeditai tanház feje. Ábrahám Ibn Daud szerint -- de ennek nincs alapja -- a Beresit Rabba (más néven Genesis Rabba) szerzôje, amely a Midras Rabba (itt Rabbot) elsô része. 34 Gemara -- arameusul a. m. tan, a Misna magyarázatának neve Palesztinában és Babilóniában. 35 Ha akarjuk. 36 Bármelyik napon. X. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, [monda a gutaütöttnek], mondom néked, kelj föl... 2 Apokaliptikusok, preadamisták és millenáriusok -- Az apokaliptikus művek nagyon korán megjelennek, már Ezékielnél felismerhetôk az apokaliptikus vonások, teljes kiteljesedésük Dániel könyvében (Kr. e. 150 körül) látható. A kereszténység megjelenése körüli évszázadokban számtalan ilyen mű keletkezik. János Jelenések könyve szintén e körbe tartozik. Az apokaliptikus művek jellemzôi: a művet mindig valami régi szerzônek tulajdonítják (Mózes, Noé stb.); a tényeket profetikus formában közlik, a kinyilatkoztatásokat mindig szimbolikus értelmű látomások formájában (színek, számok stb.) adják. A cél annak bizonyítása, hogy a végsô gyôzelem, esetleg csak a világ végén, Istené lesz. Az idôszámítás elsô századainak zsidózó keresztényei között nagyon elterjedtek voltak az ilyen világtörténeti elôrelátások, ebben hasonlítanak a khiliazmushoz, amely sokat átvett az apokaliptikusoktól. A khiliaszták (khiliasz: görögül ezer) -- latin néven millenáriusok -- szerint Krisztus újra megjelenik majd a földön, és tíz évszázadig uralkodik. Véleményüket a Jelenések könyvére (XX., 1-3.) alapozták: ,,És láték egy angyalt leszállani a mennybôl... és megfogá... azt a régi kígyót, a ki az ördög és a Sátán, és megkötözé azt ezer esztendôre... hogy el ne hitesse a népeket, míg betelik az az ezer esztendô...'' A preadamisták azt vallják, hogy Ádám nem volt az elsô ember, elôtte már mások éltek, ezek voltak a preadamiták. Isaac de Lapeyrčre Preadamiták című műve 1655-ben jelent meg, Pascal valószínűleg olvasta, ezért említi a preadamistákat. 3 Bern.ult.serm.in Missus -- Clairvaux-i Szent Bernát (1090--1153), a ciszterciek rendjének alapítója egyéb művek mellett 340 beszédet hagyott hátra; itt ezek egyikére utal Pascal. 4 Isten államáról. 5 (Ki ama) következendônek kiábrázolása. [Pál Róm. V., 14.] 6 ,,...álmukat alusszák.'' [Zsolt. LXXVI., 6.] 7 ... Mert elmúlik e világnak ábrázatja. [I. Kor. VII., 31.] 8 ...Nem nyomorogva eszed kenyeredet. [V. Mózes, VIII., 9.] 9 A mi... kenyerünket. [Lukács XI., 3.] 10 ... ,,Míg én egyben átalmegyek.'' [Zsolt. CXLI.] 11 A leghatalmasabb. 12 Vigyázz, hogy arra a formára csináld, a mely a hegyen mutattatott néked. [II. Mózes, XXV., 40. 13 Hogy pedig megtudjátok... mondom néked; kelj föl... [Márk II., 10- 11.] 14 ,,Az igazi imádók.'' [János IV., 29.] 15 Ímé, az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit. [János I. 29.] 16 Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt? 17 Én az Úr vagyok az... [XVII., 10. ] 18 Azért úgy cselekszem e házzal... 19 ...(Városaidnak) száma szerint. 20 (A ... neve...) a Bárányé, a ki megöletett, e világ alapítása óta. [János XIII., 8.] 21 Ülj az én jobbomon... [Zsolt. CX.] 22 ,,Haragra gerjedt''; [És. V., 25.] 23 Mert erôsekké teszi kapuid zárait. [Zsolt. CXLVII., 18.] 24 Mem, cáde, he -- zsidó betűk, amelyeknek éppenséggel nincs titkos jelentésük. A mem például semmiképpen nem jelenthet hatszázat: számértéke negyven. 25 gyenge hek XI. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 ... Bevevék az igét teljes készséggel, naponként tudakolva az írásokat, ha úgy vannak-é ezek. [Apostolok Cs. XVII., 11.] 2 Olvasd a jövendöléseket. Vizsgáld meg a teljesülteket. Tartsd számon a teljesedésre várókat. 3 A szünhedrinnek nevezett... -- Szünhedrion görög szó; a IV. századig így hívták Athénban a legfelsôbb törvényszékbôl (az areopág) és az Államszövetség tanácsából alakult legfôbb testületet. A zsidóknál szanhedrin alakban meghonosodva a bíróságot (mégpedig elsôsorban a jeruzsálemi törvényszéket, a nagy szanhedrint) jelentette. 4 Grotius -- Hugo de Groot (1583--1645) holland jogtudós és diplomata, a ,,népek jogának atyja'', a nemzetközi jog megalapítója. Műveiben harcol a rabszolgaság ellen, és igyekszik megakadályozni a háborút, illetôleg szabályozni és emberségesebbé tenni a hadviselést. 5 Nem királyunk van, hanem császárunk. [János XIX., 15.] 6 Pug. -- Pugio fidei (A hit tôre), Raymondus Martini műve. (Vö. 256. old. jegyzete.) Az idézet, amelyet Pascal közöl, maga is idézet, a Szanhedrinnek a XXII. zsoltár 17. verséhez fűzött kommentárjából. 7 Rejtvény. 8 Kit átszegeztek. XII. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 És tapogatni fogsz délben -- [V. Mózes XXVIII., 29.] --; És ha e levelet annak adják, a ki tud írást... ô így szól: Nem tudok írást! [És. XXIX., 12.] 2 Oh, vaj ha az én beszédeim leíratnának... Mert én tudom, hogy az én megváltóm él... [Jób XIX., 23.,25.] 3 ... Te azért idôvel megtérvén, a te atyádfiait erôsítsed. 4 ... Hátra fordulván az Úr, tekinte Péterre. [Lukács XXII., 32., 61.] 5 ...Szemeit kend be: (ne lásson szemeivel) ... [És. VI., 10.] 6 A létezô ember Istenné tesz téged. 7 Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan. [Zsolt. 92., 6.] 8 Ez a gyengeség nem az életé, hanem a halálé. 9 Lázár, (a mi barátunk) elaludt; ... Ekkor azért nyilván monda nékik Jézus: Lázár megholt. [János XI., 11., 14.] 10 Kösd derekadra kardodat, vitéz! [Zsolt. XLV., 4.] 11 (Azért a) világba bejövetelekor (így szól...). [A zsidókhoz X., 5.] 12 Kiöntöm lelkemet... [Joel II., 28.] 13 ... És leborul elôtted a pogányok minden nemzetisége [Zs. XXII., 28.]; Kevés az, hogy ... [És. XLIX., 6.]; Kérjed tôlem... [Zsolt. II., 8.]; Hajoljanak meg elôtte mind a királyok... [Zsolt. LXX., 11.]; Erôszakos tanúk állnak elô [Zsolt. XXXV., 11.]; Orczáját tárta az ôt verônek... [Jer. siralmai III., 30.]; Sôt ételembe mérget adnak vala... [Zsolt. LXIX., 22.]. 14 Kevés az, hogy stb. 15 Világosságul a pogányok megvilágosítására... [Lukács II., 32.] 16 Nem tesz úgy egyetlen néppel sem... [Zsolt. CXLVII., 20.] 17 Így tett minden néppel... 18 [Ésaiás XLIX., 6.]: Kevés az, hogy (nékem szolgám légy)... 19 Igyatok ebbôl mindnyájan. [Máté XXVI., 27.] 20 ...Mivelhogy mindenek vétkeztek. [Róm. V., 12.] 21 Ne félj, te kicsi nyáj. [Lukács XII., 52.] 22 Félelemmel és rettegéssel. [Filipp. II., 12.] 23 Ne féljetek, feltéve [hogy] féltek; de ha nem féltek, féljetek. 24 ... És a ki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, a ki engem elbocsátott. [Márk IX., 37.] 25 (Arról a napról)... senki sem tud... sem a Fiú, (hanem csak az Atya.) [Márk XIII., 32.] 26 Fényes felhô borítá be ôket. [Máté XVII., 5.] 27 A szemipelagiánusok tévednek -- A szemipelagiánus elnevezést a XVII. század óta kezdték használni azoknak a megnevezésére, akik az V-VI. században Szent Ágoston néhány tanítását elvetve, a pelagiánus tanokhoz közeledtek [lásd. a pelagianizmus-hoz szóló jegyzet: Pelagiánusok -- Pelagius (360--422) britanniai születésű szerzetes tanításának követôi. A kegyelemrôl szóló tana miatt az egyház elítélte. Pelagius többek között tagadja az eredeti bűnt; az ember természetét a bűnbeesés nem tette rosszra hajlóvá, akarata képes magától, kegyelem nélkül is a jóra; a keresztség nem egy nem létezô eredeti bűnt, hanem az egyén által elkövetetteket törli el; végül a ,,kegyelem'' csupán az embernek Isten által adományozott természetes javakat, elsôsorban a szabad akaratot jelenti. -- A pelagianizmus ellenkezik Szent Ágoston tanításával, s így nemcsak az egyház hivatalos, hanem a janzenisták kegyelem tanával is.] 28 ...Júdeának egész tartománya és a jeruzsálembeliek is, és megkeresztelkedének mindnyájan. [Márk I., 5.] 29 ... Hogy soha meg ne térjenek és bűneik meg ne bocsáttassanak. [Márk IV., 12. És. VI., 10.] 30 Barátom, miért jöttél? [Máté XXVI., 50.] 31 Miért dühösködnek a pogányok, a föld királyai... az ellen és az ô felkentje ellen. [Zsolt. II. 1., 2.] 32 És ô néktek szenthely lészen; de megütközés köve és botránkozás sziklája... XIII. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 Mester, tudjuk, hogy Istentôl jöttél tanítóul; mert senki sem teheti e jeleket, amelyeket te teszel, ha nem az Isten van vele. [János III., 2.] 2 (Ha ama cselekedeteket) nem cselekedtem volna (köröttük)... nem volna bűnük. [János XV., 24.] 3 Montaigne... óvatos... mégis hisz... -- Montaigne az Esszék III. kötetének 11. esszéjében azt mutatja be, hogyan nagyítja fel a népi képzelet az egyszerű tényeket, és csinál belôlük végül is csodát; az I. 26-ban viszont szkepticizmusa alapján arra a következtetésre jut, hogy semmit sem szabad csak azért elvetnünk, mert rendkívülinek véljük; mert a valószínűt csupán a megszokás alapján különböztetjük meg a valószínűtlentôl, márpedig a megszokás lényegileg csalóka. 4 Elhiszik Vespasianus csodáit... -- Tacitus beszámol róla, hogyan gyógyította meg Vespasianus a vakot, megnyálazván annak szemét, és a bénát, rátaposva lábára. 5 Faragott kép. 6 Minden ország, a mely magával meghasonlik... [Máté XII., 25.] 7 (Ha pedig) Isten ujjával (űzöm ki az ördögöket, kétség nélkül elérkezett) hozzátok az Isten országa. [Lukács XI., 20.] 8 Donatisták -- Donatusnak, Karthágó szakadár püspökének a hívei. A donatizmus a IV. században fôleg Numidiában terjedt el, azt hirdette, hogy a szentségeket érvényesen csak az igazak szolgáltathatják ki, ezért is hívták magukat a ,,szentek egyházának'' a katolikusokkal szemben, akik szerintük a ,,bűnösök gyermekei''. Szenvedélyes harcuk a katolikusok ellen jórészt a szegény berber földműveseknek a betelepedett gazdag rómaiak ellen érzett gyűlöletébôl táplálkozott. -- Donatust két zsinat is elítélte, Constantinus császár pedig száműzte (megh. 355-ben). 9 Q. 113., A 10, AD 2 -- Feloldva: Szent Tamás Summája 113. kérdésének (Questio latinul kérdés) 10. bekezdése (Articulus), felelet a 2. ellenvetésre (Ad 2). 10 És noha ô ennyi jelt tett vala elôttük, mégsem hívének ô benne; hogy beteljesedjék az Ésaiás próféta beszéde... Megvakította az ô szemeiket... [37., 38., 40.] 11 Ezeket mondá Ésaiás, a mikor látá az ô dicsôségét; és beszéle ôfelôle. [János XII., 41.] 12 ,,Mert egyfelôl a zsidók jelt kívánnak; másfelôl a görögök bölcsességet keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet.'' [I. Kor. I., 22.] De jelekkel és bölcsességgel telve; ti azonban egy nem keresztrefeszített Krisztust és csodák és bölcsesség nélküli vallást kívántok. 13 De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül vagytok. [X., 26.] 14 A pápa magyarázza az Írást, ôt viszont megtévesztették --Pascal a janzenizmusnak a pápa által való többszöri elítélésére céloz (In eminenti bulla, 1642.; Cum occasione, 1653.; Ad sacram, 1656.). 15 Ez történt Arius idejében is -- Arius 323 körül kezdte hirdetni tanítását, amely tagadja az Ige (Isten Fia) istenségét. A nikeai zsinat 325-ben kiközösítette. Az arianizmus körüli harcban azonban gyakran Arius hívei voltak felül, és zsinataikon ôk is kiközösítették ellenfeleiket. Pascal a 868. töredékben említést tesz óla, hogy a pápa kiközösítette Athanáziuszt is; az ô szemében Athanáziusz sorsa ismétlôdött meg Janseniusnak a jezsuiták elleni küzdelmében, így tehát ez az egész töredék kettôs értelmű. -- A küzdelemben akkor is csodákra hivatkoztak, erre utal a töredék utolsó mondata. 16 Nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert... jóllaktatok. 17 Ez az ember nincsen Istentôl, mert nem tartja meg a szombatot. Mások mondának: Mimódon tehet bűnös ember ilyen jeleket? [16.] 18 Jansenius -- Corneille Jansen (1585--1638) ypres-i püspök, Szent Agoston tanulmányozása alapján állást foglalt a jezsuiták -- különösen Molina -- kegyelemtana ellen. Azt hirdette, hogy egyedül Isten akarata dönti el, üdvözül-e az ember. Eszméit egy hatalmas Augustinus című műben foglalta össze, amelyben Szent Ágoston tanítását összegezte. A mű sok vitára adott alkalmat, és nemcsak a pápa ítélte el -- még Pascal életében, három bullában --, hanem a párizsi Parlament is elítélte a mű öt tételben összefoglalt tanítását (az ,,öt propozíció''). A vád a szabad akarat tagadása és az üdvösségre való eleve kiválasztatás -- a predestináció -- hirdetése volt. 19 Te mit szólsz ô róla?... Ô pedig monda: Hogy próféta... Ha ez nem Istentôl volna, semmit sem cselekedhetnék. [János IX., 17., 33.] 20 ... mert senki sincs, a ki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felôlem. [Márk IX., 39.] 21 És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? [Zsolt. CXXXVIII., 24.] 22 Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk. [Lukács XXII., 67.] 23 ...azok a dolgok, a melyeket én cselekszem, tesznek bizonyságot rólam. [János V., 36.] De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül vagytok... Az én juhaim hallják a szómat... [János X., 26-- 27.] 24 Milyen jelt teszel, hogy lássunk és higgyünk neked? -- Nem azt mondják: Milyen tanítást hirdetsz. 25 ...senki sem teheti e jeleket... ha nem ha az Isten van vele. [János III., 2.] 26 Isten a fenntartott részt világos jelekkel védelmezi. 27 Mások meg, kísértvén ôt, mennyei jelt kívánának tôle. [Lukács XI., 16.] 28 E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván; és nem adatik jel... [Máté XII., 39.] 29 Ô pedig lelkében felfohászkodván, monda: Miért kíván jelt ez a nemzetség? [Márk VIII., 12.] 30 Nem is tehet vala ott semmi csodát... [Márk VI., 5.] 31 Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek. [Ján. IV., 48.] 32 A hazugságnak... jeleivel. 33 És a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, a kik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ô idvességökre. És azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak. [II. Thess. II., 10-11.] 34 ... Az Úr... kísért titeket, hogy megtudja, ha szeretitek-é az Urat... [V. Mózes XIII., 3.] 35 Ímé, eleve megmondottam nektek... Azonképpen ti is, mikor mindezeket látjátok... [Máté XXIV., 25., 33.] 36 Menjetek. Mit kellett volna még tennem? [Vö. És. 4.] 37 De ha mennybôl való angyal... [Gal. I., 2.] 38 Probabilizmus -- A keresztény moralisták lelkiismereti bizonytalanság esetére a következô fôbb elveket vallják: a tutiorizmus szerint mindig a legszigorúbb felfogást kell követni; a probabiliorizmus szerint a legvalószínűbbet; végül a probabilizmus szerint bármely valószínűnek látszó nézetet. Pascal a jezsuiták gyakorlatát a probabilizmussal, e három felfogás leglazábbikával azonosítja; a Vidéki levelekben hevesen támadja ôket miatta. 39 Lingendes páter szavai -- Claude de Lingendes jezsuita atya, ékes szavú hitszónok (megh. 1660-ban). 40 Hol van a te Istened? [Zsolt. XVII., 4.] 41 Az igazakra világosság fénylik a sötétben... [Zsolt. CXII., 4.] 42 Xavéri Szent Ferenc -- (1506--1552). Loyolai Szent Ignác barátja, az elsô hat jezsuita egyike. Indiában, Japánban és Kínában térített, Kínában is halt meg. Az általa megkereszteltek számáról csodálatos adatok keringtek közszájon. 43 Szent Hilárius -- (megh. 468-ban), pápaként (461--468) erélyesen küzdött az Itáliába betelepedett germánok arianizmusa ellen. Pascal ebben a töredékben Jansenius sokat vitatott öt propozíciójának egyikére céloz, amely szerint: ,,Jézus Krisztus mindenki megváltója, azokat kivéve, akik a fogság csábításának engedve nem akarták, hogy megváltassanak, vagy a megváltás után ismét visszatértek szolgaságukba.'' (Vö. a 781. töredékkel.) A két ellenkezô, amit Pascal szerint a janzenistáknak határozottabban kell megvallaniuk: mindenkiért meghalt -- nem halt meg mindenkiért. 44 Jaj... a kik gonoszt jegyeznek. [És., X., 1.] 45 Ha nem cselekedtem volna. 46 Ha ama cselekedeteket nem cselekedtem volna közöttük, a melyeket senki más nem cselekedett... [Ján. XV., 24.] XIV. szakasz ------------------------------------------------------------------------ 1 Felelj meg (a bolondnak az ô bolondsága szerint...). Ne felelj meg (a bolondnak az ô bolondsága szerint...). [Péld. XXVI., 4--5.] 2 Isten papja. 3 De ti nem úgy: (hanem a ki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint a ki legkisebb; és a ki fô, mint a ki szolgál). [Lukács XXII., 26.] 4 Kettô vagy három. Egyben. 5 A legnagyobb jog a legnagyobb igazságtalanság. 6 Parittyaháború -- a Fronde (1648--1652)... Felkelés Mazarin és kormányzata abszolutista módszerei ellen, amelyben a királyi hatalom képviselôi, az intendánsok -- tehát lényegében az abszolút királyi hatalom -- ellen ágáló fôurak és fôpapok egy ideig a parlamenteket, a hivatali nemességet és a polgárság széles rétegeit is maguk mellé tudták állítani. A parittyaháború vége a királyi hatalom megerôsödése lett. 7 Legeltesd juhaimat. 8 A tieidet. 9 Az egyházat sohasem fogják megváltoztatni. 10 A vesperák -- vecsernye: esti ima. 11 ,,Az alázatosaknak pedig kegyelmet ád'' [Jakab IV., 6.] Vajon nem adott nekik alázatot? 12 ... Az övéi nem fogadták be ôt -- [János I., 11.]; vajon mindazok, akik nem fogadták be ôt, nem voltak az övéi'? 13 A feuillantinus szerzetes szerint -- A feuillantinusok a ciszterciek rendjébôl váltak ki, és alakultak önálló renddé (1586). Túlságosan szigorú szabályaikat több ízben is enyhíteni kellett. -- Párizsi kolostorukba a francia forradalom idején a feuillantinusok klubja telepedett be, amelynek tagjai a jakobinusok klubjából kivált alkotmányos monarchista nagyburzsoák, a mérsékeltek soraiból rekrutálódtak. 14 Szent Athanáziusz -- alexandriai pátriárka, görög egyházatya és doktor, az arianizmus ellenfele; több ariánus zsinat elítélte, több császár száműzte. Minden műve az ariánusok elleni küzdelmet szolgálta. 15 Szent Khrizosztom -- Aranyszájú Szent János (344--407), konstantinápolyi pátriárka, egyházatya; ékesszólását az udvar és az egyház kebelében tapasztalt visszásságok ostorozásának szolgálatába állította. 16 A gonoszt jóval gyôzd meg [Róm. XII., 21.] 17 Montalte -- Lásd a Salomon de Tultie-re vonatkozó jegyzetet: Salomon de Tultie -- a Louis de Montalte és Amos Dettonville nevekbôl gyártott anagramma: Pascalt jelenti, aki e két álnéven tette közzé néhány művét. -- Salomonde Tultie stílusának ilyen dicsérete nem vall Pascalra; ô ennél sokkal szerényebb volt, azért is írt álnéven. Minden bizonnyal nem is tôle származik; a 18. töredék nôvérének a keze írásával maradt fenn, valószínűleg a Gondolatok elsô kiadása általa tervezett, de aztán mégsem közölt elôszavához készült. 18 (A saját kívánságaik szerint) gyűjtenek magoknak tanítókat... [Timótheushoz IV., 3.] 19 A Tanács rendelkezései -- a királyi Tanácsból kivált bírói szerv, a Grand Conseil -- Nagy Tanács -- elsôsorban a rendes bíróságok hatásköre alól kivont egyházi ügyekben döntött. 1657. június 25-i határozatával betiltotta Pascalnak az inkvizícióval foglalkozó levelét. 20 Istenek vagytok ti... [Zsolt. LXXXII., 6.] 21 Uram Jézus, a te bíróságodhoz fellebbezek. 22 Méltó szükség. 23 Orcátlanul hazudsz. 24 Az ô értelme szerint dicsértetik a férfiú. [Péld. XII., 7.] ======================================================================== Pascal (Katolikus Lexikon) Függelék Pascal Balázs, nagyhatású francia filozófiai író, matematikus (1623-- 62), aki azonban janzenizmusa miatt nem sorozható a nagy keresztény bölcselôkhöz. Gyenge testében éles elme lakozott; különösen a mennyiségtan terén korán adta fényes tehetség jeleit, már ifjú korában a kész tudósok közé számították. A kúpszeletekrôl szóló értekezését 16 éves korában írta s ez idôtôl fogva 1654-ig állandóan természetbölcseleti és matematikai kérdésekkel foglalkozott. Az elméleti tudás mellett gyakorlati feltaláló; találmányai e korból: egy számológép, a légsúlymérô alkalmazása a meteorológiában s a magasság mérésében, a folyadékok egyensúlyának mérése s végül a valószínűségszámítás elméleti kidolgozása. A matematika mezején elért eredményei: a Pascal-féle háromszög és számos matematikai tétel újból való felfedezése vagy új fogalmazása. Folytonos betegeskedése, nôvérének, Jacqueline-nek zárdába vonulása s végül miszticizmusra hajló lelke Pascalt egy megrázó vallásos élmény után elfordította a világi élettôl s nemcsak vallásos, sôt önsanyargató életbe vonta, hanem a janzenizmus sötét lejtôjére sodorta. Visszavonult a világtól s Port- Royal közelében úgyszólván csak janzenistákkal érintkezett. Minthogy a túlzó janzenista irányt legélesebben a jezsuiták támadták, az egyébként mélyen vallásos Pascal szenvedélyesen a jezsuiták ellen fordult s magányából megírta ellenük Lettres ŕ un Provincial című levélsorozatát (1656--57), melyben a jezsuiták erkölcsbölcseletét s a probabilizmust ostorozta ragyogó stílusban, szellemesen, metszô gúnnyal, de egyben hihetetlenül elfogult szenvedélyességgel. Ô fogta rá elôször a jezsuitákra, hogy szent célok érdekében erkölcstelen eszközöket is alkalmaznak s ezt megengedettnek tartják. A ,,Levelek'' a francia próza és szellemesség remekei s rendkívüli elterjedtségükkel jelentékenyen hozzájárultak a jezsuiták ellen támadt ellenszenv terjedéséhez. Ugyanekkor tervbe vette, hogy a keresztény vallás igazságát hatalmas apológiában bizonyítja be a kételkedôk ellen. A mű nem készült el, csupán Pascal feljegyzései maradtak reánk, melyeket Pensées címen ismerünk: aforizmák, melyek összességükben talányszerűen hatnak s alkalmat adtak arra, hogy szerzôjüket majd kétkedônek, majd pesszimistának, majd misztikusnak tartsák magyarázói. Pascal összes műveit elôször Bossuet adta ki (5 kötet, életrajzzal, Paris 1779). Magyarra a Gondolatok-at Béri Zsigmond (1890) s Nagy József (1912) fordították, utóbbi kálvinista felfogással. -- Medveczky: Tanulmányok Pascalról. (Katolikus Lexikon, 1932, III. kötet, 508. o.) ======================================================================== Pascal (Szerb Antal) Függelék A XVII. század francia írói közt ha nem is a legnagyobb alkotó, de kétségkívül a legnagyobb jelenség Blaise Pascal (1623--1662), a Grand Sičcle grandeurjének legfôbb szellemi megtestesítôje. Nagysága tragikus nagyság, mint a corneille-i dráma hôseié: szenvedély és kötelesség küzd benne, amíg végre is a keresztényi alázat legyôzi az intellektuális szenvedélyt, a beteg, munkára alig képes test fölött pedig gyôzedelmeskedik a Grand Sičcle emberének heroikus akaratereje. Minden idôk egyik legnagyobb matematikusa volt. Ifjúkorát a tudományoknak és az emberek, a világi élet módszeres megismerésének szentelte. Jansenista neveltetése mély nyomot hagyott lelkén; amint testén erôt vett a betegség, lelkében mind erôsebb lett a Port-Royal, a jansenista zárda szigorú, aszkétikus vallásossága. A neullyi híd közelében lovai elragadták kocsiját és csak csodaszerűen menekült meg a haláltól, -- ez az esemény elôidézte benne azt a tudatot, hogy a kevés választottak közé tartozik, azok közé, akiket Isten kegyelemre szemelt ki. 1654. november 23-ának éjszakáján egy egész lényét megrázó misztikus élményben megtalálta Istent, ,,nem a filozófusok, hanem Ábrahám, Izsák, Jákob, Jézus Krisztus Istenét'', a keresztényi, a személyes Istent, aki a Szentírás történetén keresztül nyilatkozott meg az emberiségnek. Hátralevô esztendeit ez a misztikus éjszaka irányította. Halála után ruhájába belevarrva egy pergamenlapot találtak, amelyre azon az éjszakán feljegyezte azt, amit élményébôl szavakba tudott foglalni, az eksztázis dadogó vallomását: ,,Joye, joye, joye, pleurs de joye'' -- és a pergamenlapot emlékeztetô gyanánt mindig magánál hordta. Két évvel víziója után, 1656-ban, lelkének egész szenvedélyességével belevetette magát barátainak és lelki vezetôinek, a jansenistáknak a jezsuiták ellen való harcába. Álnéven megjelent levelei, Lettres ŕ un Provincial, amelyekben eleinte az a fikció, hogy egy tájékozatlan jezsuita kér tanácsot feletteseitôl, a harcot a szellemi elit szemében a jansenisták javára döntötték el. Ha e leveleket olvassuk, Pascal csodálatosan világos mondataiból rövidesen megértjük, mirôl van szó a Jansenius püspök könyve, a kegyelem tana körüli harcban, amely tudományos kézikönyveinkben oly bonyolult és érthetetlen. Pascal a vitát az elvont kegyelemtanról rövidesen átvitte a gyakorlati erkölcs területére és szemére hányta a jezsuitáknak, hogy mint gyóntatók túlságosan könnyen adnak feloldozást. E vitában Pascal és a nagyobbára világi állású jansenisták képviselték a komor ember- és világmegvetô aszkézis szellemét a viszonylag liberálisabb jezsuitákkal szemben, mint Angliában a puritán polgárok a High Church papjaival szemben. A jansenisták is porban csúszó, erôtlen féregnek tekintik az embert, aki a kegyelem nélkül semmi jóra nem képes, -- hogy annál elomlóbb áhítattal imádhassák Isten mindenhatóságát. Mégis Felvilágosodás és romantika a jansenistákban látta elôfutárát, dicsôségüket Sainte-Beuve újította fel. Mert irodalmi szempontból az elvek harcánál sokkal fontosabb, hogy Pascal a hit kérdéseirôl köznyelven, szellemes, sôt mulatságos formában írt és ezzel megindította francia földön is a hittudomány elvilágiasodását, ami a protestáns országokban már száz évvel elôbb végbement. Másrészt a jansenista felfogás szigorúbb ugyan az Egyház felfogásánál, de éppen szigorúságánál fogva lázadás, szembehelyezkedés a pápai tekintéllyel és ennyiben minden késôbbi lázadás elôkészítése. Pascal mind betegebben harcolta a harcot. Ennek a leginkább fausti embernek csodálatos akaraterejét mutatja, hogy utolsó idôszakában, elgyötörtén és azonkívül teljesen elmerülve a jansenista vitába, még ráért megszervezni az elsô társaskocsi-részvénytársaságot. Az igazságért vívódó szenvedélyességében már-már azon a ponton van, hogy még a jansenista fônökökkel is szakít, akik külsô nyomás alatt meghajoltak a pápa tekintélye elôtt, és önállóan, magányosan kifut az eretnekség vészes tengerére -- amikor egyszer csak elhallgat, többé egy sort sem ír, csak lelki üdvösségének él és készül a nemsokára bekövetkezô halálra. Romano Guardini, a kiváló katolikus filozófus, ezt a ,,nagy hallgatást'' úgy magyarázza, hogy Pascal elérkezett hitének harmadik állomásához: az elsô a filozófusok Istene volt, a második a keresztényeké, akit amaz emlékezetes éjszakán talált meg, és most utolsó heteiben megtalálta az egyház, a katolicizmus Istenét. Utolsó éveiben egy nagyszabású apológián dolgozott, amelyben össze akarta egyeztetni a keresztény vallás tanait az ésszel, a diadalmaskodó racionalizmussal. Ez a mű nem készült el. Családja és hívei halála után meglehetôs önkényesen összeállították a hátramaradt töredékeket és jegyzeteket és így keletkezett a Pensées (Gondolatok, 1670), Pascalnak és talán az egész Nagy Századnak legnagyszerűbb alkotása. Bámulatos élességű és távlatú maximákban villantja fel ,,az ember nagyságát'' és az ember nyomorúságát. Az ember nagysága és nyomorúsága a gondolat. ,,Az ember nagysága azért nagy, mert tudja, hogy nyomorult. Egy fa nem tudja, hogy nyomorult. Nyomorultnak lenni tehát annyi, mint tudni, hogy nyomorultak vagyunk. De nagynak lenni is annyi, mint tudni, hogy nyomorultak vagyunk, nyomorúságunk is nagyságunkat bizonyítja. Ez a nagyúr, a trónjavesztett király nyomorúsága.'' És az ember tudja Istent is és ez mindennek célja és értelme. ,,Egyaránt elítélem azokat, akik jónak látják dicsérni az embert és azokat, akik jónak látják szidni, és azokat is, akik jónak látják szórakoztatni; nincs igaza másnak, mint azoknak, akik nyögve keresnek. A sztoikusok azt mondják, térjetek vissza magatokba, ott megtaláljátok nyugalmatokat, és ez nem igaz. Mások azt mondják, menjetek ki és keressétek szórakozva a boldogságot, és ez sem igaz. Jönnek a betegségek: a boldogság nincs, se bennünk, se kívülünk: Istenben van és bennünk és kívülünk.'' (Szerb Antal: A világirodalom története 341--344. o.)