Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Írta: Otto Knoch Az elsÔ és második tesszaloniki levél magyarázata Az eredeti mű címe: Knoch, Otto: 1. [Erster] und 2. Thessalonicherbrief (Stuttgarter Kleiner Kommentar: Neues Testament; [N.F.], 12) Egyházi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Bevezetés: Általános kérdések 1. Tesszaloniki város és a helyi közösség születése 2. A tesszaloniki levelek eredetiségének kérdése Az elsô Tesszaloniki levél Elsô rész: Bevezetés 1. A levél egysége 2. A levél felépítése és tanítása Második rész: Kommentár I. Címzés és üdvözlet (1,1) II. Az apostol és a tesszaloniki egyház (1,2 - 3,13) 1. A tesszaloniki keresztények példaképek a pogánykeresztények számára (1,2-10) 2. Visszatekintés az apostoli működés elsô idôszakára (2,1-12) 3. Hogyan fogadta a közösség az evangéliumot (2,13-16)? 4. A meghiúsult látogatás (2,17-20) 5. Timóteus küldetése (3,1-5) 6. Az apostol öröme, áldáskívánságai (3,6-13) III. Utasítások a keresztény élettel kapcsolatban (4,1-5,22) 1. Felszólítás az élet megszentelésére (4,1-12) 2. A keresztények reménysége (4,13-18) 3. Fel kell készülni az Úr napjára (5,1-11) 4. Utasítások a közösségi élettel kapcsolatban (5,12-22) IV. A levél befejezése: Áldás és köszöntés (5,23-28) A második Tesszaloniki levél Elsô rész: Bevezetés 1. A levél sajátosságai 2. A levél felépítése és üzenete Második rész: Kommentár I. Címzés és köszöntés (1,1-2) II. Az apostol gondját viseli a közösségnek (1,3-12) 1. A tesszalonikiek szorongattatásai és Isten és Isten igazságos ítélete (1,3-10) 2. Az apostol könyörgése (1,11-12) III. A keresztény remény és az Úr napja (2,1-17) 1. A végidô jelei (2,1-12) 2. A hívek bátorítása, az apostol áldása (2,13-17) IV. Tanácsok a közösség számára (3,1-15) 1. Az apostol imát kér (3,1-5) 2. A munkakerülôk rendreutasítása, intelem mindenki számára (3,6- 15) V. A levél befejezése (3,16-18) Függelék 1. Bibliaolvasás -- Kérdések Az 1. Tesszaloniki levélhez A 2. Tesszaloniki levélhez 2. Irodalom 3. A kötet Szerzôjérôl A kitérések jegyzéke A ,,követés'' gondolata Pálnál Az evangélium (Isten, Krisztus evangéliuma) Pál és Izrael A keresztények feltámadás-reménye Ellenfél, Antikrisztus; Istennel rivális hatalom a végidôben ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1993-ban jelent meg a Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásában, az ISBN 963 00 1671 0 azonosítóval. Az elektronikus változat Tarjányi Béla professzor, a Társulat igazgatója engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. A könyv elektronikus változatban megtalálható a két tesszalonikieknek írt levél szövege is a Szent Jeromos Bibliatársulat fordításában. A 1Tessz és 2Tessz gombok megnyomásával egy másodlagos ablakban olvashatók. ======================================================================== Elôszó Saul-Pált, a kilíkiai Tarzus szülöttét Isten különleges módon hívta meg, hogy Fiának tanúja és küldötte legyen a Római Birodalom népei között (vö. Gal 1,11-17; Csel 9,1-22; 22,5-16; 26,12-18). Pál eredeti, kezdeményezô és Lélekben gazdag egyéniség volt. Kis-Ázsia és Görögország fô útvonalai mentén a nagyobb városokban számos keresztény közösséget alapított. Sok embert megnyert a Krisztusba és az igaz Istenbe vetett hitnek. Ezek az emberek felfedezték és megtapasztalták azokat a lehetôségeket, melyeket a hit és a szeretet szabadságára eljutott emberi élet rejt magában. Mivel Pál szinte mindig úton volt, a létrehívott keresztény közösségeket küldöttek és levelek által vezette, támogatta. Leveleit felolvasták a közösségi összejöveteleken, és féltve ôrizték a közösség irattárában. Lemásolták ôket, kicserélték azokat más egyházaknál lévô levelekkel. Az apostol vértanúhalála után ezeket az írásokat összegyűjtötték. A 2 Péter-levél már az elsô keresztény század végén tanúskodik arról, hogy létezett egy ilyen gyűjtemény (vö. 2 Pét 3,15k). Mivel mindezek az írások Isten sugalmazó Lelkének közreműködésével készültek, a második század folyamán ezeket a leveleket - az evangéliumokkal és egyéb fontos írásokkal, amelyek szintén az apostolok és az apostoltanítványok idejébôl származtak - egybefoglalták mint Újszövetséget, azaz az Új Szövetség mérvadó, ún. kánoni írásainak gyűjteményét. Azóta ezekben az írásokban tiszteli Jézus Krisztus egyháza saját hitének és életrendjének alapvetô és kötelezô alapokmányát. Ezért ezen írások egyes részei egyben a keresztény istentisztelet fontos alkotóelemei is. Amikor felolvassák ôket, az istentiszteleten jelenlévô, adott közösséget Isten élô Szava szólítja meg. Éppen ezért az egyház ezen olvasmányokat magyarázni, értelmezni is igyekszik, mégpedig úgy, hogy Isten újra kimondhassa Szavát egykori, mérvadó tanúinak szavai által. És minden kereszténynek egyénileg is olvasnia kell ezeket az írásokat, mert az az egyház meggyôzôdése, hogy Isten Lelke az írott Szó által is megszólítja az egyes keresztényeket, a Szentírás által is erôsíteni akarja hitüket, és ösztönözni ôket arra, hogy Isten akarata szerint éljenek. Hogy a régmúlt idôk tanúit helyesen értsük, ma már egy sor elôtanulmányra van szükségünk, mint pl. az eredeti szöveg helyreállítása, pontos fordítás az adott nyelven, a korabeli viszonyoknak, az egykori keresztények helyzetének ismerete. Ez a kis kommentár éppen ebben kíván szerény segítséget nyújtani; ugyanakkor jelzi azokat a műveket is, amelyek részletesebben ismertetik mindazt, amivel a mai bibliatudomány a fontosabb kérdések terén az érdeklôdô keresztények szolgálatára lehet. Minden kommentár azt igyekszik segíteni, hogy az apostoli kor hitének tanúságtételeit minél pontosabban megértsük. Ehhez elôször el kell olvasni az egész levelet, az elejétôl a végéig. Ezután behatóan tanulmányozni kell az egyes részeket egymás után. A kommentár anyagán túl érdemes figyelembe venni a használt bibliakiadás kiegészítô anyagát is (bevezetések, megadott ószövetségi utalások és idézetek, újszövetségi párhuzamok, magyarázatok, függelékek, idôrendi és egyéb táblázatok). Ha már megsejtettük, hogy az írás mit akart mondani az egykori keresztényeknek (a közvetlen címzetteknek), akkor álljunk meg és gondolkodjunk el azon, hogy vajon ma, nekünk mit akar és mit kell mondania. Érdemes így feltenni a kérdést: ,,Uram, ezzel a szöveggel mit akarsz mondani az egyháznak, mit akarsz mondani nekem?'' Végül olvassuk el újból a teljes szöveget, és hívô lélekkel elmélkedjük át. Az 1 Tessz esetében érdemes eközben szem elôtt tartanunk, hogy ez a levél az Újszövetség legkorábbi része, vagyis a legelsô azon tanúságtételek közül, amelyek az apostoli korból az Újszövetségben ránk maradtak. Ez a levél a keresztény hit legkorábbi tanúja. ======================================================================== Bevezetés: Általános kérdések 1. Tesszaloniki város és a helyi közösség születése A várost, amely az ún. terméi öböl északi részén [Thermé - városnév] egy kikötésre kiválóan alkalmas öböl partján fekszik, Kr.e. 315-ben Kasszander, Makedón Fülöp király egyik veje alapította, és feleségérôl, Nagy Sándor féltestvérérôl nevezte el Tesszalonikinek (Thessaloniké = gyôzelem a tesszáliaiak fölött [a városnevet az elsô századtól í-zô kiejtéssel Thesszaloniki-nek ejtették]). Kr. e. 148-ban tették meg Makedónia római provincia fôvárosává. Kr. e. 42-ben megkapta az önkormányzati jogot. A város Tanácsát a népgyűlés választotta, vezetôi a város prefektusai voltak (vö. Csel 17,6). Igen elônyös helyen feküdt: egyrészt forgalmas tengeri kikötôje volt, másrészt rajta keresztül haladt a birodalmat átszelô római utak egyike, a Via Egnatia, amely Dürrachiumból [Durazzo, ma: Durrësi, Tirana mellett] Bizáncba vezetett. A város így a kereskedelem és a kézművesség virágzó központjává vált, nagyszámú lakossággal. A körülmények sok zsidó telepest is idevonzottak, akik zsinagógát is építettek maguknak a városban (Csel 17,4). A zsidók közösségéhez számos ,,istenfélô'' is kapcsolódott: olyan pogányok, akik elfogadták a zsidó egyistenhitet, olvasták az Ószövetséget görögül, megtartották a Tízparancsot és még néhány fontosabb erkölcsi és rituális parancsot és elôírást, résztvettek a zsinagógai istentiszteleteken és imaórákon, de a zsidó vallást ténylegesen nem vették fel, mint az ún. prozeliták. Az Apostolok cselekedetei szerint soraikban számos asszony is volt a város elôkelô köreibôl. Rajtuk keresztül a zsidó telepesek nagy tekintéllyel és befolyással rendelkeztek a városban. Pál apostol második missziós útján, Kr. u. 49-ben, Filippibôl érkezett Tesszalonikibe, mégpedig Szilvánusz (Szilás) és Timóteus kíséretében (ld. 1 Tessz 1,1.5-8; 2,1-14; Fil 4,16). Tesszaloniki volt az elsô európai nagyváros, ahol Pál tanítani kezdett. A Csel 17,1-15 leírása szerint Pál elôször három egymást követô szombaton a zsinagógában, az istentiszteleten tanított. Azzal a jogával élt, amelyet minden felnôtt zsidó férfi gyakorolhatott, hogy az elôírt ószövetségi részek felolvasása és magyarázata után szólásra jelentkezzék (vö. Csel 13,15: ,,A törvény és a próféták felolvasása után a zsinagóga elöljárói odaküldtek hozzájuk ezzel a kérdéssel: »Testvérek, ha volna néhány buzdító szavatok a néphez, csak beszéljetek...«''). Ennek során Pál az Ószövetség ígéreteit és jövendöléseit a Názáreti Jézusra alkalmazta, és kijelentette: ,,Ez a Jézus, akit hirdetek nektek, a Messiás!'' (Csel 17,3). Nem hallgatott a keresztrefeszítésrôl sem: elmondta, hogy ez összhangban áll az Ószövetséggel, azaz Isten üdvözítô tervével. ,,Kifejtette, hogy a Messiásnak szenvednie kellett és fel kellett támadnia a halálból'' (Csel 17,3). Itt mindenekelôtt az Iz 52,13-53,12-re hivatkozott, az Úr szenvedô Szolgájáról szóló jövendölésre (vö. Mk 10,45; 14,24; 1 Pét 2,21-24), és a Zsolt 22-re, az üldözött Igazról szóló énekre (vö. Mk 15,34). Nyilvánvalóan hét közben is tovább tanított Krisztusról, a zsidókkal folytatott személyes beszélgetések keretében, akik természetesen kétségbe vonták az apostol állításait. Végül mégis sikerült néhány zsidót, mindenekelôtt pedig számos istenfélôt megnyernie, hogy higgyenek ebben a tanításban. Mindez a zsinagógai közösséggel folytatott kemény viták keretében történhetett, melynek eredményeképpen megszületett egy külön keresztény csoport. Az új közösség a zsinagógai istentisztelettôl függetlenül, valószínűleg naponta összejött egy megfelelô házban, hogy együtt imádkozzék, beszélgessen a hitrôl, és istentiszteletet tartson. Az Apostolok cselekedetei ezzel kapcsolatban említést tesz egy tehetôs férfiúról, Jázonról; Pál valószínűleg nála lakott (Csel 17,5). Ekkor azonban ,,irígykedni kezdtek a zsidók'', mert Pál azzal a hihetetlen tanítással, hogy egy keresztrefeszített zsidó, a Názáreti Jézus a megígért Messiás, és a zsidók, pogányok Megváltója, megosztotta a közösséget, és elrabolta tôlük az ,,istenfélôk'' többségét. Ezért ,,összeszedték a börtöntöltelék népséget, és csôdületet támasztva felizgatták a várost. Felvonultak Jázon háza elé, és megkísérelték, hogy a nép elé vezessék ôket [Pált és követôit]. De nem találták meg ôket, ezért Jázont néhány testvérrel együtt az elöljárók elé hurcolták, s közben ezt kiabálták: »Azok a világfelforgatók itt is megjelentek, és Jázon szállást adott nekik. Szembeszállnak a császár parancsaival, hangoztatják, hogy más a király, Jézus.« Meg is tévesztették ezzel a népet és az elöljárókat, úgyhogy hallgattak rájuk. Elôbb biztosítékot kértek Jázontól és a többiektôl, s csak akkor bocsátották ôket szabadon'' (Csel 17,9). Ugyanaz a vád merül fel itt, amely Jézus perében is döntô szerepet játszott: hogy Jézus Messiás-volta politikai szándékokat takar (vö. Lk 23,2; Jn 19,12). A zsidók ezzel azt a gyanút keltették, hogy a kereszténység államellenes vallás. Hogy elkerülje az ôrizetbe vételt, Pál még azon éjjel elhagyja a várost Szilással együtt, és Béreába megy [ma: Veria] , amely Tesszalonikitôl délkeletre, mintegy 75 km távolságban feküdt (Csel 17,10). Ott is tanítani kezdett, mint Tesszalonikiben, és az ottani zsidóknál megértésre, jóakaratra talált, olyannyira, hogy egy újabb keresztény közösség jött létre számos zsidóból és pogány istenfélôbôl; ez a közösség, úgy látszik, elôször békességben megfért a zsinagógai közösséggel (Csel 17,11k). Béreából Pál fenntartotta a kapcsolatot a tesszaloniki közösséggel, segítette életüket, tevékenységüket. Azonban ,,amint a tesszaloniki zsidók megtudták, hogy Pál Béreában hirdeti az Isten szavát, elmentek és ott is felizgatták a tömeget, és nyugtalanságot szítottak'' (Csel 17,13). Pálnak ismét menekülnie kellett; Szilás és Timóteus azonban Béreában maradtak. Pál néhány kísérôjével tovább indult dél felé, Athénba. Onnan kísérôit visszaküldte Béreába és Tesszalonikibe, hogy Szilást és Timóteust hozzák magukkal. Ô maga egy ideig Athénban maradt, és a korabeli vándortanítók módjára, nyilvánosan lépett fel tanítani, hogy híveket szerezzen az egy Istennek, és az ô Fiának, Jézus Krisztusnak, a világ eljövendô Bírájának. Tanításával azonban csak gúnyt és visszautasítást aratott az athéni filozófus és művelt hallgatóság elôtt. Csupán egy-két ember csatlakozott hozzá. Így azután innen is tovább indult dél felé, és megérkezett az Argosz-i félsziget nagy kikötô- és kereskedôvárosába, Korintusba (Csel 17,16-18,1). Amint az 1 Tessz mutatja, Pál, miután Tesszalonikibôl elűzték, nagyon aggódott a tesszaloniki közösség sorsa miatt, és többször is szeretett volna visszamenni a városba. A körülmények azonban nem tették ezt lehetôvé számára. Emögött Pál végsô soron a Sátán mesterkedését sejtette (1 Tessz 2,18). A tesszaloniki közösség létrehívása igen nehéz is küzdelmes volt (vö. 1 Tessz 2,2.9), és az apostol okkal tartott attól, hogy a zsidó körök ellenségeskedése végül is szétmorzsolja ezt a kis keresztény közösséget (1 Tessz 3,3; 2,14). Ezért várt elôbb Athénban, majd Korintusban is oly nagy aggodalommal a tesszaloniki közösség további sorsával kapcsolatos hírekre. Amikor bizonyos idô elteltével Timóteus végül megérkezett Korintusba, és beszámolt arról, hogy a közösség nemcsak szilárdan kitart a hitben, hanem még másokat is megnyer a hitnek, az apostol örömteli és hálatelt lélekkel lediktált egy levelet számukra. ,,Timóteus éppen most tért vissza tôletek és jó hírt hozott nekünk hitetek, szeretetetek felôl, és arról, hogy szívesen emlékeztek ránk, sôt szeretnétek látni minket, mint ahogy mi is titeket. A hitetek minden bajunkban és szenvedésünkben megvigasztalt minket, testvérek, s újjáéledünk, ha kitartotok az Úrban. Hogyan is róhatnánk le hálánkat az Istennek azért a nagy örömért, amelyet általatok nyertünk az Isten színe elôtt?'' (1 Tessz 3,6-9). Így tehát Pál írása, amely 1. Tesszaloniki levél néven maradt fenn, az apostol aggódó szeretetének köszönheti létét, amellyel gondját viseli az elsô keresztény közösségnek egy európai nagyvárosban. A levélbôl egyrészt megismerjük azt az aggodalmat és hálát, amelyet a zsidó hitsorsok által kérlelhetetlenül üldözött, Tesszalonikibôl és Béreából elkergetett, mindenhová követett apostol érez; másrészt az a célja, hogy megerôsítse a közösséget a hitben, és választ adjon olyan fontos problémákra, amelyeket ott, helyben még nem oldhatott meg; emellett eligazítást is ad a további, helyes magatartásra vonatkozóan. Ez az írás valószínűleg az 50. évben vagy 51 tavaszán készült Korintusban. Az apostol lediktálta, Timóteus pedig elvitte Tesszalonikibe, és felolvasta az istentiszteleten. Mivel megôrizték a közösség irattárában, és másolatokat is készítettek róla más keresztény közösségek részére, fennmaradt az utókor számára. Ez az írás éppúgy, mint a tesszaloniki keresztények hite, mindmáig élô tanúja annak a tevékenységnek, amelyet Pál apostol és munkatársai Isten Lelkének erejében kifejtettek, hogy megvessék az európai kereszténység alapjait. 2. A tesszaloniki levelek eredetiségének kérdése A bibliatudomány nem egységes ma abban a kérdésben, hogy az 1. levél eredeti egységet képez-e, vagy pedig két levél(részlet)bôl állították össze. Újabban azt is feltételezik, hogy a 2. levél nem magától Páltól származik, hanem az apostol halála után az 1. levél mintájára egy tanítványa fogalmazta meg. Függetlenül ettôl a tudományos vitától - az egyház álláspontja egyértelmű: mindkét levél a Szentlélek sugalmazása alatt született, és így minden keresztény számára mérvadó forrása a hitnek és a keresztény életnek. A következôkben magyarázataink a levelek jelenlegi állapotát veszik kiindulási alapul, és arra törekszünk, hogy feltárjuk ezen írások értelmét a hívô keresztény olvasó számára. ======================================================================== Bevezetés 1Tessz 1. A levél egysége Minden bibliamagyarázó egyetért ma abban, hogy az 1. Tesszaloniki levelet maga Pál apostol írta. Vitatják viszont, hogy az írás mai formája azonos-e azzal, amit az apostol írt, vagy Pál eredetileg két levelet is küldött a közösségnek, amelyeket azután az apostol halála után egy tesszaloniki keresztény egyetlen írássá olvasztott egybe. Ennek feltételezésére az ad okot, hogy a levél gondolatmenetében több helyen törés figyelhetô meg (vö. 2,1; 3,1; 4,1.13; 5,1.12), és méginkább az, hogy a levélben gyakran ismétlôdnek egyes gondolatok (vö. 2,13-16 és 1,2-10; 2,17-3,5 és 3,6-10; 3,11-13 és 5,23-28). A katolikus bibliatudós, Rudolf Pesch például éppen ezért két levél létét feltételezi; az egyik egy rövid levél Athénbôl (részei: 2,13-16; 2,1-12; 2,17-3,5; 4,1-8; 3,11-13), a másik pedig egy hosszabb írás Korintusból (részei: 1,1; 1,2-10; 3,6-10; 4,9-12.13-18; 5,1-11; 5,12- 22.23-28). Szerinte ezt a két levelet egyesítették a mai levélben, mivel az 1. Buzdító levél tartalmánál, terjedelménél fogva túl rövid volt ahhoz, hogy önállóan fennmaradjon. Bár ez a feltételezés igen elgondolkoztató érvekre támaszkodik, egyértelműen nem lehet bebizonyítani. Így mindmáig sok szentírásmagyarázó inkább a levél eredeti egységét vallja. A következôkben adott szövegmagyarázatok során mi is az írás egységét feltételezzük. Szem elôtt kell ugyanis azt is tartanunk, hogy Pál a leveleit diktálta, és így egy-egy levél megírása hosszabb idôt vehetett igénybe, számos megszakítással. Ez könnyen érthetôvé teszi a hirtelen gondolatváltásokat és az ismétléseket. 2. A levél felépítése és tanítása Ahhoz, hogy megértsük Pál leveleinek felépítését, figyelembe kell vennünk azt, hogy ezek a levelek tudatosan követik a korabeli [profán] levelek stílusát, ugyanakkor általuk megszületik a levél keresztény formája. Az ókori levél azzal kezdôdik, hogy a szerzô egyes szám elsô személyben megjelöli a levél szerzôjét, ezután pedig a címzetteket harmadik személyben. Ezt követi az ,,Üdv neked (nektek)!'' köszöntés. A levél kezdetén helyet kell kapnia a hálaadásnak ill. a remény kifejezésének, hogy a címzettek jól vannak. A befejezés többnyire egy megszokott formában, saját kézzel írt üdvözlet vagy jókívánság. Mivel az írás abban a korban meglehetôsen fáradságos feladat volt, a leveleket általában írnoknak diktálták, amit aztán küldött kézbesített. Az Újszövetség más helyein is találkozunk ilyen ókori levelekkel (vö. Csel 23,26-30; 2 Ján). Pál a korabeli levélformának keresztény jelleget adott azzal, hogy a kezdô köszöntés után rámutat arra, hogy ô és a címzettek az Atyaistennel és az Úr Jézus Krisztussal szoros kapcsolatban vannak. Az üdvözlést pedig mindig áldás formájában fogalmazza meg. Levelei tehát Istennek adott hálával kezdôdnek és áldáskívánságokkal fejezôdnek be. Mindezt pontosan megfigyelhetjük az 1. Tesszaloniki levélben. A levél elôször egyes szám elsô személyben megjelöli a levél íróját, azután megnevezi a címzetteket harmadik személyben és az áldáskívánságban (vö. 1,1). Ezután - a közös múltra visszatekintve - hálát ad Istennek azért, hogy a címzettek jól vannak (1,2-10). A levél központi része a személyes közlések mellett tanítást és intelmeket tartalmaz. Pál apostol mindegyik levelének két fô része van: a terjedelmes tanító rész, és viszonylag gazdag buzdító rész. E két fô rész megtalálható már az 1. Tesszaloniki levélben is, bár itt a késôbbi levelekhez képest aránylag sok helyet foglal el a visszatekintés a levél megírásának elôzményeire. A levelet üdvözletek zárják, valamint a befejezô köszöntés és áldás (vö. 5,23-28). A levelet közelebbrôl szemügyre véve azt látjuk, hogy az 1 Tessz központi része (1,2-5,22) négy nagyobb egységre oszlik: 1. visszatekintés az apostol és a közösség kapcsolatára az alapítás idôszakában (1,2-3,13); 2. tanácsok és intelmek a keresztény élettel kapcsolatban (4,1-12); 3. tanítás és intelem a keresztények jövôjét illetôen (4,13-5,11); 4. általános jellegű intelmek a közösség számára (5,12-22). Az egyes részek gondolatai alapján így foglalhatjuk össze az 1. Tesszaloniki levél alapvetô üzenetét: A keresztény örömhírnek hittel való elfogadása a megtértek életének teljes átalakulásához vezetett. Ez egyben kiváltotta a zsidók és a pogányok értetlenségét, elutasítását és az üldözést. Ez olyan helyzet, amely lényegileg hozzátartozik a keresztény élethez. A Krisztus által elnyert szabadulás örömhíre (,,Isten evangéliuma'', 2,9) - nem más, mint Isten Szava, mely bizalmat, reményt, megszentelôdést, új és igaz életmódot, testvériséget és szeretetet eredményez, és részesít a Feltámadott életébôl. A keresztények tehát nyugodt bizalommal várhatják Krisztus eljövetelét és az eljövendô életet. ======================================================================== Címzés és üdvözlet (1,1) 1Tessz Amint már megjegyeztük, az 1 Tessz elôször a levél küldôit nevezi meg: Pál, Szilvánusz és Timóteus (1,1). Feltűnô, hogy Pál itt - szemben késôbbi leveleivel - nem hivatkozik apostoli méltóságára. Ez egyébként fölösleges is, hiszen az újonnan alapított közösség elôtt vitathatatlan az apostol tekintélye. Pál mindenekelôtt kiemeli, hogy miután ôt elüldözték Tesszalonikibôl, két munkatársa ugyanazzal a tekintéllyel és teljhatalommal folytatja az ô apostoli művét, mint ô maga. Végül pedig Pál azt hangsúlyozza levelében, hogy az ô apostoli küldetésének hitelessége (,,apostol'' azt jelenti: a Feltámadott Úrnak, Istennek személyes ,,küldötte'', ,,hírnöke'') éppen abból nyilvánvaló, hogy ô önzetlenül, hátsó gondolatok, nyereség- és hatalomvágy nélkül, ,,saját költségén'' munkálkodott Krisztusért és a tesszalonikiek üdvéért, és hogy ô mint szeretô apa, gyámolító anya törôdött a hívek érdekével (ld. 2,1-12). Az is feltűnô, hogy Pál megnevezi Szilvánuszt és Timóteust, két kedvenc munkatársát. Szilvánusz esetében a jeruzsálemi ôsegyház egyik tagjáról van szó (vö. Csel 15,22: Szilás), aki Pál mellett dolgozott a második térítô úton (vö. Csel 16,19.25.29; 17,4.10.14k). Miért is ne említené ôt az apostol Timóteus mellett, sôt elôtt? Timóteus pogány apa és zsidó anya gyermeke, akit Pál térített a keresztény hitre, és aki ôt 2. missziós útjától kezdve szüntelen követte. Ô volt az apostol legkedvesebb tanítványa és társa a térítô munkában (vö. Csel 16,1; 2 Kor 1,19). A nemzetek apostola egyetlen tanítványáról sem vall úgy, mint Timóteusról (ld. Fil 2,19-22: ,,Nincs senkim ugyanis, aki annyira hozzám hasonló lelkületű volna, s oly ôszintén szívén viselné ügyeteket. [...] Mint a gyermek apja mellett, úgy szolgált mellettem az evangélium ügyében''; vö. még: 1 Tim 1,2.18; 4,12-16; 6,11-16; 2 Tim 1,3-8.13k; 2,1-3; 2,22-24; 3,10k; 4,5). A címzetteket Pál ,,a tesszalonikiek közösségé''-nek nevezi. Isten népének megtisztelô címével, az ekklészia névvel illeti azokat a pogányokat, akik a hit és a keresztség által Isten választottjainak körébe tartoznak (a ,,közösség'', ,,egyház'' kifejezéshez ld. Mt 16,18; 18,18; 1 Kor 1,2; Jel 1,20). Jellemzô Pál egyház-fogalmára, hogy szerinte mindazok idetartoznak, akik a hit és a keresztség által egzisztenciálisan a feltámadt Úrhoz kapcsolódtak, és így egymás között egységes, élô szervezetet alkotnak: ,,Krisztus Testét'', melyet Isten Lelke áthat és irányít (vö. Róm 12,4; 1 Kor 12,12-27). Ez a szervezet magában hordja mind a hivatalokat (ld. pl. a tizenkét apostol testülete, élén Péterrel, vö. 1 Kor 15,5-10; Gal 1,15-2,10), mind pedig a karizmatikus adományokat (vö. 1 Kor 12,4-11.28- 30; Róm 12,6-8). Az egész egyház testesül meg minden konkrét helyi közösségben (vö. 1 Kor 1,2: ,,Isten korintusi egyházának - a Krisztus Jézusban megszentelteknek, a meghívott szenteknek s mindazoknak, akik segítségül hívják Jézus Krisztus nevét''). ,,A tesszalonikiek közösségérôl (egyházáról)'' elmondja, hogy ez az egyház ,,az Atyaistenben és Urunkban, Jézus Krisztusban (van)''. Az ún. »bennlét-formula« használata, mint pl. ,,az Atyaistenben és az Úr Jézus Krisztusban'' (vö. 2 Tessz 1,1), a ,,Krisztusban'' (1 Tessz 4,16,; 1 Kor 3,1; 4,15; 15,22) vagy a ,,Krisztus Jézusban'' (1 Tessz 2,14; 5,18; 1 Kor 1,4.30; 15,31; Fil 2,5), a ,,Jézus Krisztusban'' (Gal 3,14) és ,,az Úrban'' (1 Kor 4,17; 7,22; Fil 1,14; 3,1) - elsôsorban Pálra jellemzô. Kifejezi az életközösséget Istennel, az Atyával, és Jézus Krisztussal, az Úrral; ezt az egységet a hit és a keresztség alapozza meg, és az egyház egész közösségében válik teljessé. A tesszaloniki közösség tehát Isten és a Feltámadott Jézus Krisztus szeretetének életadó ereje által él. Ezt az állapotot legjobban az elektromágneses erôtérrel szemléltethetjük. Ha a keresztény ember nyitott a Szentlélek működésének befogadására, akkor Isten és Krisztus szeretetének, kegyelmének erôterében, annak befolyási övezetében él. A ,,tesszalonikiek egyházának'' ,,az Atyaistenhez és az Úr Jézus Krisztushoz'' való rendelése kapcsán feltűnik, hogy az apostol nem említi a Szentlelket. Az ilyen, ún. kétrészes Isten-megjelölés jellemzô Pál apostolra és az általa alapított közösségekre (vö. 1 Tessz 1,3; 3,11; 2 Tessz 1,1). Errôl tanúskodik mindenekelôtt az 1 Kor 8,6 kétrészes hitvallásformulája is: ,,Egy az Istenünk: az Atya, akitôl minden származik, s akiért mi is vagyunk; egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk.'' Módosult formában ugyanezt a hitvallást látjuk viszont a Fil 2,6-11 hitvalló himnuszában: ,,Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsôségére, hogy Jézus Krisztus az Úr'' (Fil 2,10k). Ezek a hitvallásformulák jelzik, hogy a keresztény gondolkodás fejlôdésének ezen a szintjén a Szentlélek személy-mivoltát még nem ismerték fel világosan. Hiszen a zsidó hit örökségével érkezô keresztényeknek elôbb Jézus Krisztusban kellett megérteniük az isteni és az emberi kapcsolatát, és meg kellett találniuk az utat, hogy Jézus Krisztusról, aki Istennel lényeg szerint egyenlô Fiú, úgy beszélhessenek, hogy az egyistenhit veszélybe ne kerüljön, ugyanakkor Jézus Krisztus isteni lényegét is kifejezésre juttassák. Az ,,Atyaisten és az Úr Jézus Krisztus (egyháza)'' fordulat mindenekelôtt azt juttatja kifejezésre - Jézus tanítása alapján -, hogy Isten Jézus Krisztusnak Atyja, és irgalmas Atyja a keresztényeknek, sôt minden üdvösségre vágyó embernek. Jézust viszont mint Messiást állítja elénk, Isten végsô szabadításának megteremtôjét, aki feltámadása által elnyerte a hatalmat a világ felett, és aki immár a beteljesedés felé vezeti a világot (vö. 1 Kor 15,20-28). A formula, amely kifejezi a tesszaloniki közösségnek és Istennek szoros, üdvrendi kapcsolatát, magától értetôdôen folytatódik az áldó köszöntésben: ,,Kegyelem veletek, és béke!'' Tekintettel a megelôzô ,,az Atyaisten és az Úr Jézus Krisztus (egyháza)'' formulára, nyilvánvaló, hogy a szavak mögött itt is a késôbbi leveleiben gyakran használt teljes áldásformula gondolata rejtôzik: ,,Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentôl, és Jézus Krisztustól, a mi Urunktól!'' (vö. 1 Kor 1,3; 2 Kor 1,2; Gal 1,3; Fil 1,1; Róm 1,7). Nyilvánvaló, hogy a páli missziós terület keresztény közösségeiben ezzel az áldásformulával kezdték az istentiszteletet. A liturgikus bevezetô áldás használata által Pál azt jelzi, hogy a levelet fel kell olvasni az istentiszteleten. Az írás tehát egy liturgikus olvasmány jegyeit viseli magán. A ,,kegyelem'' itt Isten jóakaratát, szabadító irgalmát jelenti, amelyben a közösség Jézus Krisztus által részesül; a ,,béke'' ennek az isteni odafordulásnak a gyümölcsét jelzi, az üdvös állapotot, az Isten szeretete által élvezett biztonságot (ld. Fil 1,1; Gal 6,15; 2 Kor 13,13; Zsolt 125,4k). ======================================================================== Az apostol és a tesszaloniki egyház (1,2 - 3,13) 1Tessz 1. A tesszaloniki keresztények példaképek a pogánykeresztények számára (1,2-10) A tulajdonképpeni levelet, mint (a Galata levelet kivéve) Pál apostol minden lelkipásztori levelét, az Istennek adott hála szavai vezetik be, aki a közösséget meghívta, kegyelmével elhalmozta, és akinek szent végzésébôl egyáltalán létrejöhetett. Pál számára mindig igazi csoda, ha az emberek, akár zsidók, akár pogányok, a ,,kereszt üzenetét'' (ld. 1 Kor 1,18-31), a világnak Jézus halála és feltámadása által való megváltását hittel elfogadják, és mernek ennek értelmében új életet kezdeni, függetlenül a rokonok, barátok, embertársak véleményétôl. E megkapó valóság mögött Isten kiválasztó tevékenységét látja működni (1,4). A tesszaloniki keresztények is azáltal lettek az ô testvérei és nôvérei, hogy Isten szeretetébe fogadta ôket. Nem is fárad el soha Istennek hálát adni azért, hogy ezek az emberek az ô igehirdetését hittel fogadták és fáradozását eredményessé tették. A bevezetô mondat ugyanakkor azt is mutatja, hogy Pál, aki szüntelen imádkozott, imáinak kezdetén mindig és következetesen hálát adott Istennek. És mutatja, hogy a Tesszalonikiben megkezdett szent ügyet rendszeresen imáiba foglalta. Köszönni azt jelenti, hogy a jóra gondolunk, amit Isten ajándékozott nekünk, amit művelt és mindig újra művel velünk. Köszönni azt jelenti, hogy Isten jótetteirôl szeretetben megemlékezünk. Pált csodálattal tölti el mindaz, amit Isten kegyelme a tesszaloniki keresztények lelkében művelt. Az apostol az ottani keresztények alapmagatartását közelebbrôl is meghatározza, mégpedig azzal a három kulcs-kifejezéssel, amelyek: a hatékony hit, az áldozatkész szeretet és a megingathatatlan remény (1,3) Jézus Krisztusban. A keresztény alapmagatartás ezen hármasságára késôbbi írásaiban is visszatér, mindenekelôtt az 1 Kor 13,13-ban, ahol megállapítja: ,,Most megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három; de közülük a legnagyobb a szeretet'' (vö. még: Gal 5,5k; valamint Kol 1,14k; további figyelemreméltó helyek a páli hagyományban: Ef 1,16-18 és Zsid 10,22-24). Hinni azt jelenti: az evangéliumi tanítás alapján bízni Isten szeretetében, és magunkat teljesen az ô kezeibe helyezni. A szeretet pedig nem más, mint - Istennek irántunk való jósága alapján, az ô szándéka szerint - bennünk ébredô készség az embertárs iránti szolgálatkész, együttérzô szeretetre. A remény azt jelenti, hogy a Jézus Krisztus által ígért és készített, megváltást hozó jövô felé fordulunk, az ô vezetésével és segítségével Isten uralmának útjára lépünk. A keresztényeknek a jövôvel kapcsolatos reményeit Pál ezen levélrész befejezô mondatában határozza meg közelebbrôl. A keresztény ember tudja, hogy az emberiség Krisztus halála és feltámadása által elérkezett végsô, döntô korszakához. Az evangélium hirdetése során Istennek döntésre hívó Szava elhangzik mindenkihez, akik az evangéliumot hallgatják. Kortársaival együtt Pál éppen ezért abban a meggyôzôdésben él, hogy közel az idô, amikor Jézus eljön, mint a világ Bírája és a történelem beteljesítôje. A kereszténynek Krisztus és az apostol tanítása alapján remélnie kell azt, hogy Jézus megôrzi övéit Isten elmarasztaló ítéletétôl, részesíti ôket az örök életben, melyet ô maga teljes mértékben birtokol feltámadása óta (1,10). Visszatekintve a közösség születésére, Pál emlékezteti a címzetteket arra az idôszakra, amikor köztük fáradozott. Bár ô teljesen meg volt gyôzôdve tanításának igazságáról, és kész volt mindezért teljes erôvel síkra is szállni (1,5; vö. 2,1-12), - mégis tudja, hogy az ô meggyôzôdése végsô soron nem elég az evangélium hitelesítésére. Ha Istenrôl van szó, magának Istennek kell a színre lépni, neki kell mindarról tanúskodnia, hogy ô mit akar, kér vagy ígér. Isten meg is teszi ezt az általa küldött tanúk szava és tettei által. Ugyanakkor isteni Lelke által belül, a hallgatók szívében is működik, megajándékozza ôket a hit kegyelmével és a Lélek ajándékaival: elsôsorban békével, örömmel és szeretettel (vö. Gal 5,22k; Róm 14,17). Akik tehát hittel fogadják a tanítást, megtapasztalják az igazság bizonyosságát és a hit szabadító erejét. Erre a tapasztalatra utal Pál, amikor ezeket írja: ,,Az evangéliumot nemcsak szóval hirdettük közöttetek, hanem erôvel és Szentlélekkel is [...] S ti az Úr és a mi követôink lettetek. A tanítást a sok nehézség ellenére is a Szentlélek örömével fogadtátok'' (1,5k). Ahol az embernek a hit mellett való döntéshez le kell gyôznie a környezet korlátait, éppen ott érezzük meg szükségszerűen a hit szabadító erejét. Pál mindenekelôtt abban látta meg Isten Lelkének hatékonyságát Tesszalonikiben, hogy ezeket az új híveket nem félemlítették meg a félreértések, az ellenséges megnyilvánulások, a nehézségek és a szorongattatások, amelyek együtt jártak megtérésükkel. Készek voltak hitükért szenvedni is, sôt még örülni is tudtak ennek. Éppen ez a belsô öröm, amely független a külsô körülményektôl, jelzi a lelkekben Isten Lelkének működését. Mert Isten: öröm (vö. Fil 4,4-7). Pál ezért a hit és a keresztség által létrejött, Istennel való életközösség új élményét találóan jellemzi a Római levélben: ,,Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, béke és öröm a Szentlélekben'' (Róm 14,17). Mivel a tesszaloniki keresztényeket az üldözésekben való helytállás arra késztette, hogy lelküket teljesen megnyissák a Szentlélek működése elôtt, e próbák által Makedónia és Akhája egész területének lakói elôtt példái lettek annak, hogy a hit milyen dolgokat művelhet az emberben. Pál büszke a fiatal közösségre, amelynek élô hite elismerést váltott ki Tesszaloniki határain túl is. ,,Makedóniában és Akhájában minden hívônek példaképévé lettetek'' (1,7). A tesszaloniki közösség élete tehát iskolapéldává lett Európában. De nem csak ez: a közösség sokféle missziós tevékenységet fejtett ki. ,,Tôletek kiindulva terjedt el az Úr Szava, s nem is csupán Makedóniában és Akhájában; Istenbe vetett hitetek mindenütt ismeretes lett, ezért nem is kell róla többet beszélnünk'' (1,8). Görögországi működése során Pál mindenütt hivatkozhatott a tesszaloniki példára. Általuk világossá vált, hogy a keresztény hit nem idegen a görög-római kultúrkörben élô emberek számára. Ellenkezôleg, a tesszaloniki keresztények példája alapján rá tudott mutatni, hogy a keresztény hit milyen pozitív hatással van az emberre: életünket gazdagabbá teszi a hit, a remény, a szeretet, az igazságosság, a szolgálatkészség, a béke, az öröm, a jóban való kitartás. Hogy egy pogány számára milyen átalakulást jelent a megtérés, azt az apostol a következô mozzanatokban foglalja össze: a bálványoktól való elfordulás és az igaz, élô Istenhez való odafordulás; az ô szolgálata; várakozás az ô Fiára, aki a küszöbön álló világítéleten megmenti a hívôket. A pogányok esetében tehát elôször az egy Istenrôl, a világ és az emberek jóakaratú Teremtôjérôl és Uráról kellett beszélni. Csak ezután lehetett Isten kinyilatkoztatását, Izrael kiválasztását és a Fiúisten üdvözítô tevékenységét ismertetni. Az ún. istenfélôk esetében azonban, akiket a zsinagógai közösség már elvezetett a hitre, közvetlenül Krisztus hirdetésével lehetett a térítést kezdeni. A képzett pogány görögök elôtt folyó térítô igehirdetés példáit megtaláljuk Pál és Barnabás lisztrai beszédeiben (Csel 14,15-17) és Pál apostolnak az athéni Areopáguszon elhangzott tanításában (Csel 17,22- 31). Istenfélôk elôtt elhangzó beszédeket látunk Péter apostolnak Kornéliusz százados házában mondott szavai esetében (Csel 10,34-43), valamint Pál apostolnak a pizídiai Antióchiában elhangzó prédikációjában (Csel 13,16-41). A pogányoknak a hitre és az új életre történô bevezetésérôl beszél a Zsid 6,1-6 is, és a következôket sorolja fel: ,,tanítás és a holt cselekedetektôl való elfordulás'', azaz az eddigi pogány, bűnös és önzô életmód feladása; ,,az (igaz) Istenbe vetett hit, a keresztségrôl, a kézföltételrôl (= Lelket közvetítô gesztus a keresztség alkalmával), a halottak feltámasztásáról és az örök ítéletrôl szóló tanítás megalapozása''. E hely alapján nyilvánvaló, hogy milyen hosszú és fáradságos volt az a folyamat, melynek során a pogányok eljutottak a hitre, és elfogadták az igaz Istent, az ô kinyilatkoztatását, és az ebbôl táplálkozó keresztény életet. Mindehhez a keresztény igehirdetôk részérôl fáradhatatlan és önzetlen erôfeszítésre, kitartásra volt szükség. Ehhez még azt is tudnunk kell, hogy a keresztény misszionáriusok kizárólag saját magukra voltak utalva, és megélhetésükrôl is maguknak kellett gondoskodniuk. Pált, amikor Tesszalonikiben volt, egy ideig segítették ugyan a filippiek (vö. Fil 4,15), de ezt a segítséget is arra használta fel, hogy több idôt fordítson az evangélium hirdetésére. Ma már nehezen tudjuk elképzelni, hogy a pogányok számára milyen gyökeres lelki fordulatot jelentett a pogány istenek feladása és az igaz Isten elfogadása. Eddig félelemben éltek, isteneik kiszámíthatatlanok, szeszélyesek voltak, ôk maguk a sors játékszerei, mellyel szemben - pogány felfogás szerint - maguk az istenek tehetetlenek voltak. Most mindennek helyébe a biztonság és a bizalom lépett: bizalom az egy, igaz, jó és szeretetteljes Istenben, aki gondoskodik minden ember jólétérôl és üdvösségérôl, sôt kész gondját viselni a kicsinek, a szegénynek, a kitaszítottnak, a jogfosztottnak, a rabszolgának és a bűnösnek is. A Galatáknak írt levélben Pál úgy mutatja be a pogányok életét, mint lelki rabszolgaságot. ,,Amíg kiskorúak voltunk (a hitben), a világ elemeinek szolgálatában álltunk'' (Gal 4,3). A Római levélben továbbviszi ezt a gondolatot: ,,Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el. Általa szólítjuk: Abba, Atya!'' (Róm 8,14k). Ebbôl láthatjuk, hogy az igaz Isten hitének elfogadása áttörés volt, olyan folyamat, melynek során a megtérô megtapasztalta a bizalom, a szeretet és a remény szabadító erejét. Isten és Krisztus szeretete olyan biztonságot, menedéket és erôt ajándékozott, hogy bátran viselni tudták az új élettel együttjáró támadásokat, gyanúsítgatásokat, bajokat és nehézségeket. Ennél sokkal nehezebb feladat volt az életmódnak a hit követelményeinek megfelelô, gyökeres átalakítása erkölcsi és szociális téren. Az Istenbe és az Úr Jézus Krisztusba vetett hit megkövetelte ugyanis az eddigi önzô és bűnös életvitel maradéktalan és határozott feladását is. Ezt pedig abban a pogány környezetben meglehetôsen nehéz volt megvalósítani. Pál apostol leveleiben számos intelem foglalkozik az életnek ily módon való megváltoztatásával (vö. 1 Tessz 4,1-12). Isten a mi egész életünket az ô szolgálatára hívja. Aki az új életet éli, szent szolgálatot végez Isten elôtt (vö. 1 Tessz 4,3: ,,Ez az, amit Isten akar: a ti megszentelôdésetek!''; ld. még: Róm 12,1k). Fontos ösztönzést jelentett az új élet megvalósítása terén az a meggyôzôdés, hogy közel az idô, amikor Jézus eljön mint Bíró és mindent beteljesítô, hatalmának teljességében (1,10; 5,9-11; vö. 1 Kor 7,29-31; 15,20-28; Fil 1,21; 4,4-9). Az a bizonyosság, hogy Krisztus eljön, ítél és mindent beteljesít, a keresztény életet ma is nagyon komoly dologgá teszi, és bizalomra indít bennünket. A ,,követés'' gondolata Pálnál Az evangéliumok a keresztény életet a Jézust követô tanítvány képével szemléltetik (,,követés'', vö. Mk 1,16-20; Mt 10,37-39; Lk 14,25-35; Jn 8,12), Pál azonban nem használja ezt a képet. Ehelyett ô a Krisztusban hinni, Krisztusban élni, szeretni, szolgálni kifejezéseket használja. A görög kultúrvilág és a görög hatás alá került zsidók életébôl veszi át a nagy példakép ,,utánzás''-ának képét [= gör. mimészisz]. Ezzel a képpel elsô ízben az 1 Tessz 1,6-ban és a 2,14-ben találkozunk. A késôbbiekben viszontlátjuk még ezt többször is: 2 Tessz 3,7.9; 1 Kor 4,16; 11,1; Fil 3,17. Az Istennel és az emberekkel szemben tanúsított helyes magatartás igazi és örök példaképe maga Jézus Krisztus. Ezt a példát valósítja meg Pál a saját életében, mégpedig úgy, hogy maga is példává válik az általa megtérített keresztények számára. Ilyen alapon szögezheti le: ,,Vegyetek példát rólam [szó szerint: utánozzatok engem], amint én is példát veszek Krisztusról [utánzom Krisztust]!'' (1 Kor 11,1). A keresztény közösségek számára példa a jeruzsálemi, izraeli zsidókeresztény egyház is (1 Tessz 2,14), most pedig: Európa pogánykeresztény többségű keresztény közösségei számára példa a tesszaloniki egyház (1,7). A példakövetés ezen motívumából formálódott a kereszténységben a Krisztus-követés lelki irányzata, latinul: imitatio [utánzás] Christi ill. Dei (az Újszövetségben vö. Ef 5,1; 1 Pét 2,21-23). Közismert képviselôje ennek Kempis Tamás nevezetes műve, a De imitatione Christi, Krisztus követése. 2. Visszatekintés az apostoli működés elsô idôszakára (2,1-12) Ebbôl a részbôl megtudjuk, hogy a tesszaloniki zsidó ellenfelek Pált megvádolták: azért hoz létre külön közösséget a zsidó hitközség mellett, mert ôt valójában saját tekintélye, hatalma és az anyagi elônyök érdeklik (vö. 2,3-7). Látható, hogy ezen ellenfeleknek eszébe se jutott feltételezni azt, amit Pál vallott magáról: hogy ô Isten küldötte. Hisz Pál nem hivatkozhatott a Fôtanácsnak, a legfôbb zsidó vallási tekintélynek a megbízására. Ellenkezôleg: a Názáreti Jézus kérdésében ô kifejezetten szembehelyezkedett ennek a testületnek a döntésével. Az ellenfeleknek nem áll módjában, hogy Pál állításait, miszerint Jézus él és ôneki is megjelent, teológiailag cáfolják és csalásnak minôsítsék. Ezért arra törekszenek, hogy az apostol szavahihetôségét önzetlenségének és egyenességének kétségbevonásával ássák alá. Pállal kapcsolatban tehát önzô indítékokat, hatalomvágyat emlegetnek. E rágalmakkal szemben Pál arra hivatkozik levelében, hogy hogyan lépett fel Tesszalonikiben. Kiemeli, hogy milyen sok fáradsággal biztosította saját megélhetését, és hogy mennyire került minden hízelgést, rámenôsséget vagy megtévesztést. Mindezek mögött az apostolnak az a meggyôzôdése áll, hogy ôt Isten rendelte erre a szolgálatra, így tehát egyedül Istennek akar tetszeni (2,4). Szolgálatát tudatosan Isten szemeláttára végzi, és saját egyenességének bizonyítására is Istent hívja tanúul. Emellett az is köztudott, hogy tevékenysége miatt üldözést és bántalmazást szenvedett (2,2), vagyis éppen az ellenkezôjét érte el annak, mint amit róla feltételeznek. Apostoli működésének mikéntjére vonatkozóan igen tanulságosak a 2,7- 12 kijelentései. Bár ô, mint apostol, a világ feltámadott Urának küldötte, és ilyen alapon öntudatosan, tiszteletet és engedelmességet parancsolóan léphetett volna fel (2,7), - mégis lemondott mindezekrôl. Hogy tanításával hozzáférhessen az emberekhez és megnyerhesse ôket, mindent elkerült, ami az ô szavahihetôségét csökkenthette volna. Inkább úgy viselkedett, mint a jó szülôk és nevelôk, akiknek valóban és egyedül gyermekeik java a fontos. A 2,7-ben Pál az anyának - a görög eredeti szerint talán inkább a dajkának - a képét alkalmazza, aki anyai mivoltának teljességével táplálja gyermekét, hogy növekedjék. Ez a hasonlat ismert volt a görög világban is a szolgálatkész emberszeretet szemléltetésére. Mégis figyelemreméltó, hogy Pál, az egykori zsidó írástudó ezzel a hasonlattal él, hogy saját tevékenységét és az Isten által gondjaira bízott emberekhez fűzôdô, személyes kapcsolatát bemutassa. Ezzel rokon gondolat az, hogy Pál a rábízott keresztényeket saját gyermekeinek tekinti (vö. 1 Tessz 1,11; 1 Kor 4,24; Gal 4,19; Filem 10). Ez arról tanúskodik, hogy az apostol a nôk anyai-tápláló gondoskodásához és tevékenységéhez pozitívan áll hozzá. Pál, mint az anya, szeretettel önmagát ajándékozta mindazoknak, akik megnyíltak igehirdetése elôtt. E kép alkalmazásánál talán közrejátszott a hithirdetés ,,tejé''-nek hasonlata is, amelyet a ,,csecsemôk'' kapnak mind Pálnál, mind máshol az Újszövetségben (vö. 1 Kor 3,1-3; Zsid 5,12k; de az 1 Pét 2,2 is). A dajka képe mindenképpen azt fejezi ki, hogy az apostol minden lehetséges módon törekedett arra, hogy a hit örömhírét szeretettel közvetítse, és elôsegítse a hit növekedését. Egész életét rátette erre, mindenestül elmerült ebben a szolgálatban, s a szívét egészen kitárta. Ez a kép a 2,11k-ben kiegészül még egy hasonlattal. Itt az apa példájára utal, aki minden egyes gyermekét személyesen inti, bátorítja és ösztökéli, hogy helyesen éljen. E hasonlatnál valószínűleg közrejátszik az írástudó rabbi képe, aki tanítványainak atyja, aki lelkileg életet ad nekik, és aki tanítványait a helyes életmódra vezeti. Pál késôbb más esetekben is felhasználja ezt a képet (1 Kor 4,14-21; Filem 10). Az evangélium által atyja lett ô a hitben minden tanítványának. Isten atyasága az egyházban emberi atyák ill. apák közbejötte által válik hatékonnyá. A személyes vezetés, tanítás és gondoskodás célja egy olyan élet, amely megfelel az igaz Istentôl kapott meghívásnak, és feljogosít az Isten országához való tartozásra (vö. 2 Tessz 1,5; 1 Kor 6,9k; 15,50; Gal 5,21). Az igazi cél nem csupán a megváltott élet teljessége, hanem a részesedés is Isten dicsôségében. Isten küldetésében járó férfiak és nôk szeretetteljes és áldozatos közreműködése által magának Istennek a szeretetét és gondoskodását tapasztaljuk meg. Érvényes ez minden lelkipásztorra és hitoktatóra, sôt minden keresztény szülôre is, gyermekeik vonatkozásában. Emberek személyes, pozitív példája nélkül sohasem lehet igazán hitelesen Isten atyai szeretetérôl beszélni. 3. Hogyan fogadta a közösség az evangéliumot (2,13-16)? Az apostol kifejezi örömét, hogy elfogadták igehirdetését, mint az igaz Isten szavát. Ismételt köszönô szavaiból - az elôzô részhez hasonlóan (2,1-12) - kitűnik, hogy a keresztények pogány és zsidó ismerôsei és barátai a keresztény igehirdetôket a számos korabeli pogány vándortanító közé sorolták. Ezek a tanítók, akik híveket toboroztak egy-egy új vallásnak, saját tekintélyükért és hasznukért fáradtak, ezért az emberek sarlatánoknak, szófacsaróknak, haszonlesôknek, csalóknak tartották ôket. A régi szomszédok, ismerôsök és barátok szerették volna betapasztani a repedést, amely a közösségben támadt barátaik, rokonaik, ismerôseik megtérése által. Ebben különösen jeleskedtek a zsidó polgártársak, a zsinagógai közösség tagjai, - miként ez a tesszaloniki egyházhoz hasonlóan a júdeai keresztény közösségek esetében is történt. A 13. versben Pál arról kezd beszélni, amirôl az 1,5-ben és a 2,4-ben is említést tett már: Isten evangéliumáról. Az a célja itt, hogy - függetlenül a rábízott örömhír hirdetésének módjától - tartalmilag meghatározza ennek az örömhírnek a mibenlétét. Az evangélium lényegénél fogva magának Istennek az üzenete, Istennek a szava. ,,Nem úgy fogtátok fel, mint emberi tanítást, hanem mint az Isten szavát, ahogy valóban az is.'' Leveleiben Pál többször is megismétli azt az alapvetô igazságot, hogy a keresztény igehirdetô nem emberi gondolatrendszert, nem emberi meglátásokat és bölcselkedést hirdet Istenrôl és az embernek Isten elôtti, helyes útjáról, hanem azt, amit Fia, Jézus Krisztus által maga Isten közölt és mindig újra közölni akar: az üdvösségnek minden ember elôtt megnyílt lehetôségét. Isten ugyanis néhány embert a feltámadott Isten Fiának, Jézus Krisztusnak megjelenése által meghívott, saját szószólójává és küldöttévé tett: ,,Krisztus megjelent Péternek, majd a Tizenkettônek... Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utolsóként nekem is megjelent... Mert én az utolsó vagyok az apostolok között... De Isten kegyelmébôl vagyok az, ami vagyok'' (1 Kor 15,5.7- 10). ,,Isten, aki már születésemtôl fogva kiválasztott engem és kegyelmével meghívott, jóságában kinyilatkoztatta nekem a Fiát, hogy hirdessem ôt a pogányoknak'' (Gal 1,15k). ,,Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világot... és megbízott minket a kiengesztelôdés szolgálatával. Igen, Isten volt az, aki... ránk bízta a kiengesztelôdés tanítását. Tehát küldöttek vagyunk mi Krisztus helyett, és Isten maga int benneteket általunk'' (2 Kor 5,19k). Ezért meri Pál a galatáknak küldött írásában világosan kijelenteni: ,,Pál, aki meghívást kapott az apostolságra, nem emberektôl vagy egy embertôl, hanem Jézus Krisztustól és az Atyaistentôl'' (Gal 1,1), és: ,,Biztosítalak benneteket testvérek: Az általam hirdetett evangélium nem embertôl való. Nem embertôl kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából'' (Gal 1,11k). Az apostol igehirdetése során tehát maga Isten szólal meg az ô feltámadott Fiának tanítása által. Isten hírnökének az örömhírt hűségesen kell közvetítenie. Nem szabad sem meghamisítania, sem önzô célokra felhasználnia. Egyszer ugyanis majd e tanítás mércéjével mérik majd meg ôt, és számot kell adnia arról, hogy hogyan szolgálta Isten Szavát (vö. 1 Kor 4,1-5; 9,16). Mivel megbízottjai által maga Isten beszél az evangélium hirdetése során, mindaz, aki e Szót hallja és azt nyitott lélekkel befogadja, megtapasztalja magában a Szó szabadító erejét és igazságát. Ez a Szó erôteljes, hatékony szó. A hallgatóban megteremti az elfogadás készségét, azaz hitet ébreszt. A hívôt Isten ítéletének fényébe helyezi és ösztönzi életmódjának megváltoztatására. Ugyanakkor az ígéretek és bizonyságok által reménnyel, bizalommal ajándékozza meg az embert; végül pedig képessé teszi arra, hogy Isten Lelke által éljen. Ezért mutat rá Pál ebben az összefüggésben az isteni Szó erejére: ,,Mivel Isten Szava, hatékony az bennetek, akik hisztek'' (2,13). A tesszaloniki keresztények saját tapasztalatukból tudják, hogy mennyire igaz az evangélium, és hogy mi annak a lényege. Az evangélium (Isten, Krisztus evangéliuma) Az 1. Tesszaloniki levélben találkozunk elôször az Újszövetségben az ,,evangélium'' [euangelion] fogalmával: 1,5: ,,a mi evangéliumunk''; 2,2.8.9: ,,Isten evangéliuma''; 2,4: ,,az evangélium''; 3,2: ,,Krisztus evangéliuma''. Úgy látszik, hogy a görög nyelvű keresztény igehirdetôknek ez a görög kifejezése az Ószövetség görög fordítására, az ún. Szeptuagintára vezethetô vissza (vö. Iz 40,9; 61,1; Mt 11,5; Lk 4,18). Pál az 1. Tesszaloniki levélben mindenesetre feltételezi, hogy olvasói ismerik ezt a fogalmat. A kifejezést lehet abszolút értelemben is használni (,,az evangélium''), vagy értelmezôkkel. Az ,,Istené'' és a ,,Krisztusé'' birtokjelzôk arra utalnak, hogy az evangélium olyan híradás, amely Istentôl, Jézus Krisztus által érkezett, és az egyháznak, mindenekelôtt pedig az apostoloknak, az Isten által meghatalmazott küldötteknek igehirdetése által továbbra is eljut hozzánk. Pál ezt a kifejezést viszonylag gyakran használja leveleiben (vö. 2 Tessz 1,8; 1 Kor 4,15; 9,12.14.18; 15,1; 2 Kor 2,12; 4,3k; 9,13; Gal 1,6k; Fil 2,22; 4,15; Róm 1,1.9.16; 15,16 stb.). Szóhasználatára jellemzô, hogy ô sok helyen ,,a mi evangéliumunk'' ill. ,,az én evangéliumom'' formát használja, vagyis azt az igehirdetést jelöli vele, amelyet ô meghívása és teológiai felismerései alapján végez (vö. 1 Tessz 1,5; Gal 2,2; Róm 2,16). Az evangélium üzenete tartalmilag Isten Fiának keresztjét, engesztelô halálát jelenti. Jézus azért vállalta mindezt, hogy minden embert megmentsen a bűntôl és a haláltól, és hogy Isten fiainak új életét lehetôvé tegye, egységben Krisztussal és magával az Atyaistennel. Az evangélium lényege tehát az a híradás, hogy Krisztus a világ üdvösségéért kereszthalált szenvedett és feltámadt. Ez világosan megállapítható abból a rövid, kétrészes formulából, amelyet az 1 Kor 15,3-4-ben olvasunk: ,,Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, ismét az Írás szerint.'' Ez ôsi keresztelési hitvallás-szöveg, amely elhangzott az istentiszteleteken is, mint hitvallás. Pál ezt a hitvallás-formát nevezi ,,az evangélium''-nak, amelyet ô Korintusban hirdetett, és amelyet vallani kell, hogy az üdvösséget elnyerhessük (1 Kor 15,1k). Az 1 Tessz 1,9 is világosan utal arra, hogy az evangélium lényege ez az igazság, melyet hittel vallani kell. Az evangélium kifejezést a legmegfelelôbben így fordíthatjuk: az üdvösség jó híre; örvendetes híradás arról, hogy Isten - az ember iránti jóakaratából, Jézus Krisztus által - megvalósította az üdvösséget. Ezt az üdvösséget Isten az egyház igehirdetése által minden embernek felkínálja, és személy szerint mindenki részesül ebben, aki a hit - és a hitet követô keresztség - által elfogadja ezt (vö. 1 Tessz 2,13; 1 Kor 6,11; Gal 3,26-29; Róm 1,16; 6,1-11). Ezzel kapcsolatban fontos figyelni arra, hogy az evangélium nemcsak fogalmi ismereteket jelent, hanem Istennek azt a kegyelmi ajándékát, hogy az ember szívét megmozdítja és a hitre vezeti. Ezért állapítja meg Pál: ,,Az evangélium Isten ereje, amely megmenti azt, aki hisz'' (Róm 1,16). Erre utal az 1 Tessz 2,13 megfogalmazása is, hogy ,,Isten Szava hatékony a hívôben''. Az evangélium kiengeszteli az embert Istennel (2 Kor 5,11-21) és üdvösségre vezeti azt, aki hittel fogadja. Ezt a fogalmat használta fel Márk evangélista is: Jézus működésére és tanítására alkalmazta, és beszámolójának, melyet arról írt, amit Jézus mondott és tett, ezt a címet adta: ,,Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete'' (Mk 1,1). Az egyház a 2. századtól ezzel a kifejezéssel jelölte a kánoni evangéliumokat: ,,Evangélium ... szerint''. 2,14: ,,Ti, testvérek, (azzal, hogy úgy fogadtátok tanításunkat, mint Isten szavát) követôi lettetek Isten júdeai egyházának, amely a Jézus Krisztusban való hitet vallja. Ti ugyanazt szenvedtétek el saját népetektôl, amit ôk a zsidóktól.'' Ez a mondat rámutat, hogy a város nemzsidó lakói is szembefordultak az újonnan született keresztény közösséggel és annak tagjaival. A pogányok is elfogultak voltak velük szemben, a zsidók ôket is ellenük ingerelték. Ez a harc akkor is folytatódott, amikor Pál elment már a városból. Pál számára az a tény, hogy a zsidók mindenütt ellene fordulnak, ahol csak megfordul munkatársaival és hirdeti az evangéliumot, jelzi azt, hogy a feszültség növekszik, egyre fokozódik a jeruzsálemi zsidó vezetôk haragja a keresztények iránt, mindenekelôtt pedig azokkal a keresztény hithirdetôkkel szemben, akiknek az a feladatuk, hogy az üdvösséget mindenütt elvigyék az emberekhez. Pál a tesszaloniki és a jeruzsálemi keresztények sorsának összehasonlításával szemmel láthatóan feltételezi, hogy a jeruzsálemi zsidó vezetôk a Római Birodalom egész területén arra ösztönzik a zsinagógai közösségek felelôs vezetôit, hogy akadályozzák meg a keresztény misszionáriusok tevékenységét, állítsák meg a kereszténység térhódítását. A keresztény hittérítéssel szembeni, egyre mélyülô ellenállásban, a keresztény közösségek elleni erôsödô harcban Pál annak a harcnak a folytatását látja, amellyel a Fôtanács magát Jézus Krisztust üldözte. ,,Ezek (a zsidók) ölték meg Urunkat, Jézus Krisztust'', azok példáját követve, akik a prófétákat üldözték és megölték (2,15). Az apostol ezzel a megállapítással arra a szemrehányásra utal, amellyel Jézus megbélyegezte Izrael próféta-ellenességét: ,,Jaj nektek...! ... A próféták gyilkosainak vagytok a fiai! ... Ezért halljátok: Prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok. Közülük némelyeket megöltök és keresztre feszítetek, másokat megostoroztok a zsinagógában és városról-városra üldöztök. Így rátok száll minden igaz vér, amelyet a földön kiontottak. [...] Jeruzsálem, Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat..., de ti nem akartátok!'' (Mt 23,29-37; ld. Mk 12,1-12; vö. Csel 2,23; 7,52). Mivel ,,a zsidók'', vagyis a szórványzsidóság zsidó vezetôi, akik szembefordulnak Krisztussal és a megváltás örömhírével, arra törekszenek, hogy a keresztény hithirdetôk munkáját ,,meggátolják, és megakadályozzák, hogy a pogányoknak az evangéliumot hirdessék és azok elnyerjék az üdvösséget'' (2,16), Pál keserűen megállapítja: ezek ,,Isten elôtt nem kedvesek, és az embereknek is ellenségei'' (2,15). Ez a mondat olyan zsidóellenes kijelentés, amely megtalálható már Krisztus elôtt is Izrael ellenségeinél, késôbb pedig az apostol pogány kortársainál (így pl. Tacitusnál és Flavius Josephusnál). Használatának Pál esetében szigorúan vallásos indítékai vannak, mert a zsidó vezetôk azzal, hogy Jézus Krisztusnak, Isten Fiának és Küldöttének ellenségei, Isten üdvözítô tervének állnak útjában, azt akarják meghiúsítani. Így a felajánlott üdvösség sok emberhez nem juthat el. Ebben az értelemben mondja az apostol, hogy ,,a zsidók'' Isten elôtt nem kedvesek, hiszen sok ember üdvösségének útjában állnak. Ezt a kijelentést azonban semmiképpen sem szabad általánosítani. A szomorúság és keserűség kifejezései ezek annak a férfinak az ajkán, aki korábban a Fôtanács és a zsidó tanítómesterek hatása alatt maga is úgy vélekedett, hogy Jézus Krisztus követôit üldözni kell, és Isten egyházát megsemmisíteni (vö. Gal 1,13k; Fil 3,5k; Csel 9,1-9); - késôbb azonban maga Isten világosította fel, hogy tévúton jár (Gal 1,15k). ,,A zsidók'' azonban megtérése után neki sem akarnak hinni. Ez a magatartás, amelyet a zsidóság felelôs vezetôi esetében Pál nem csupán elvakultságnak, hanem inkább vétkes elzárkózásnak tekint (vö. Róm 10,3), Jézus kivégzése után szükségszerűen maga után vonja Isten haragját, és ítéletét. ,,Bűneik mértéke egyszer s mindenkorra betelik'' (2,16). E szavakkal Pál Jézusnak Jeruzsálem pusztulásáról szóló jövendölésére utal: ,,Kô kövön nem marad, mindent lerombolnak'' (Mk 13,2). ,,Nagy lesz a gyötrelem a földön, s az (Isten) ítéletének haragja sújtja ezt a népet'' (Lk 21,23). Azt azonban már nem tudjuk, hogy Pál mire alapozta kijelentését: ,,Már rajtuk is az Isten haragja!'' (1 Tessz 2,16). Talán a keresztény misszió sikerességét tekinti jelnek, hogy Isten elfordult Izraeltôl? Pál és Izrael Ha nem akarjuk félreérteni Pálnak ,,a zsidók''-kal kapcsolatos kritikus kijelentéseit, figyelembe kell vennünk tanításának egészét Izraellel ill. a zsidókkal kapcsolatban. Az apostol váltakozva használja a két kifejezést, bár a ,,zsidó'' megjelölés gyakoribb nála, mint az ,,Izrael''. A görögöknél és rómaiaknál a ,,zsidó'' szó a nemzetileg és vallásilag különálló izraelita nép megjelölésére szolgált. ,,Izrael'' Pál számára Isten szövetséges népe. Származás és isteni rendelés alapján az apostol önmagát is Izraelhez tartozónak érzi (Fil 3,5: ,,Izrael népébôl, Benjamin törzsébôl''; Róm 11,1: ,,izraelita vagyok, Ábrahám utódja, Benjamin törzsébôl''). Megtérése után azonban különbséget tesz ,,test szerinti Izrael'' (1 Kor 10,18) és ,,Isten Izraelje'' (Gal 6,16; vö. Róm 9,6). között. Isten Izraeljéhez csak azok tartoznak, akik nem fordulnak szembe Isten üdvözítô akaratával, és Jézust Messiásnak tekintik (vö. Gal 3,24). Mert Jézus volt a célja Izrael kiválasztásának; ô jelenti egyben a végét is a régi szövetség rendjének (ld. Róm 10,4). De a ,,test szerinti Izrael'' Jézus visszautasítása után is Isten népe marad. ,,Isten nem taszította el népét, amelyet egykor kiválasztott'' (Róm 11,2). ,,Mert a kegyelem és a meghívás, amelyet Isten ad, visszavonhatatlan'' (Róm 11,29). Izrael megôrzi az isteni kiválasztásból eredô elôjogokat: ,,Izraeliták ôk (azaz a választott nép tagjai): övék az istenfiúság, a dicsôség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övék az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus'' (Róm 9,4k). ,,A törvény'', amely Mózes óta a szövetség alapszabálya, - Krisztus feltámadása által átmenetinek bizonyult. A Krisztusban megvalósuló megváltást kellett elôkészítenie, hiszen a nép nem tudta elnyerni a megváltást a törvény megtartása által (vö. Gal 3,6-25; 4,21-31; Róm 3,21-4,25; 7). Pál tehát egyrészt büszke zsidó származására (,,zsidó a zsidók közül'', Fil 3,5), másrészt szenved attól, hogy a zsidók a törvényre esküsznek, és Jézust, az Isten Fiát elutasítja a jeruzsálemi vezetôség. Ez a vezetôség ösztönözte Pált is, hogy Isten Fiát üldözze (Fil 3,7-11; Gal 1,13-23). ,,A zsidók'' ugyanis nem ismerték fel Isten bölcsességét, mert saját vallási meggyôzôdésük fontosabb volt számukra, mint Isten Fiának tanítása és küldetése (vö. 1 Kor 1,18-31; Róm 9,30-10,4). Ezért ölték meg Isten Fiát, magukra véve ennek a tettnek súlyos terhét, és kiszolgáltatták magukat Isten haragjának (vö. 1 Tessz 2,15k; Róm 10,16- 11,10). Ezt a vétkes magatartást folytatják most is, amikor a keresztényeket üldözik, Pált és az egyházat akadályozzák küldetésük teljesítésében: hogy az üdvösséget közvetítsék a pogányoknak (ld. 1 Tessz 2,16). Nem akarják megérteni, hogy most már a zsidók-pogányok alkotta egyház az Isten igaz Izraelje (vö. Gal 6,16; Róm 3,21-4,25). Pált fájdalommal tölti el Izraelnek ez az álláspontja, és kész lenne még arra is, hogy kiközösített, Krisztustól elkülönített legyen, hogy kiesdje egész Izrael számára a hit kegyelmét. ,,Az igazat mondom Krisztusban, nem hazudok... Tanúskodik mellettem lelkiismeretem a Szentlélekben. Nagy a szomorúságom és állandó a szívem fájdalma. Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért, a test szerint népembôl valókért'' (Róm 9,1-3). ,,Testvérek: szívbôl óhajtom üdvösségüket, s imádkozom érte az Istenhez. Tanúságot teszek mellettük, hogy van bennük buzgóság Istenért, de hiányzik a kellô ismeret'' (Róm 10,1k). Isten azt akarta, hogy Krisztus összegyűjtse Izraelt, Izrael által pedig megadja az üdvösséget minden embernek. Most azonban az üdvösség Izrael kikapcsolásával közvetlenül jut el a pogányokhoz (Róm 10,5-15; 11,13-24). Ha azonban a pogányoknak Isten által meghatározott száma eljut Krisztus hitére, Isten Izrael nem hívô maradékának is megadja a hit és a megtérés ajándékát. ,,Testvérek, ismernetek kell a titkot: A megátalkodottság csak részben érte Izraelt, amíg a pogányok teljes számban meg nem térnek; akkor egész Izrael elnyeri az üdvösséget'' (Róm 11,25k). De ezen maradék számára is az egyetlen lehetséges út a hit Jézus Krisztusban, az Isten által adott megváltás egyedüli közvetítôjében. A fentieket szem elôtt tartva kell olvasnunk és értelmeznünk az 1 Tessz 2,14-16 kemény megfogalmazásait. Olyan ember szavai ezek, aki elôbb buzgó zsidó volt és üldözte a hívôket, majd kinyilatkoztatás által Jézus Krisztus követôje lett, és aki népe (Krisztusban) nem hívô vezetôinek magatartása miatt különösen szenved, annál is inkább, mert azok ôt, mint Isten küldöttét nem csak elutasítják és üldözik, hanem még azt is meg akarják akadályozni, hogy megbízatását teljesítse: a pogányoknak hirdesse Isten végleges, üdvözítô tetteit. 4. A meghiúsult látogatás (2,17-20) Ebben a részben Pál hangsúlyozza: többszöri próbálkozása ellenére lehetetlen volt számára, hogy a közösségben megkezdett missziós munkát újra személyesen folytassa és befejezze. Ebben a fejleményben a sátán mesterkedését látja (vö. 2 Kor 12,17), hiszen ô azon fáradozik, hogy Isten uralma ebben a világban mind nagyobb teret nyerjen. Megkapó, ahogyan biztosítja a kis tesszaloniki közösséget arról, mennyire szívén viseli sorsukat, és mennyire töretlen a hozzájuk való, bensô ragaszkodása. Nem csak a közösség árva az apostol nélkül: árva az apostol is a közösség nélkül. Pál legfôbb kincse ugyanis - Krisztussal való kapcsolatán túl - az általa alapított közösségek szeretete. Az ô művei ôk (ld. 1 Kor 9,1: ,,... az én művem Krisztusban''), a hívek az ô büszkeségei, dicsôsége (ld. 2 Kor 10,13-16) és szívének nagy öröme. Az általa megtérített keresztények azok, akik majd egykor, az ítélet napján, tanúsítják Pál apostoli működésének hitelességét. Ô ugyanis el szeretné nyerni az eredményes fáradozás után a gyôztes koronáját (a képhez vö. Fil 4,1: ,,koronám''; valamint 1 Kor 9,25; 2 Tim 2,4k). Ez a lelkület mai missziós fáradozásainknak is példája lehet. 5. Timóteus küldetése (3,1-5) Ez a szakasz részletesebben ismerteti a Csel 17,14k-ben említett eseményeket. Pál Béreából Timóteussal Athénba ment, Szilvánuszt pedig hátrahagyta. De Athénból az apostol visszaküldte Timóteust Tesszalonikibe, hogy ôhelyette, mint ,,Isten munkatársa Krisztus evangéliumának hirdetésében'', megerôsítse a közösséget a hitben, és megóvja azt a felbomlástól. A Timóteussal kapcsolatos elismerô szavak mutatják, hogy az apostol és munkatársai kinek a megbízásából és végsô soron kinek a hatalmával végzik a hittérítés munkáját: magának Istennek a megbízásából, aki minden embert üdvözíteni akar. Isten elsô számú küldötte az emberekhez: maga Jézus Krisztus. Miután ô felvétetett a mennybe, művét tanítványaira és barátaira bízta, akiket Lelkével és kegyelmével támogat és bátorít. Pál ebben az összefüggésben rámutat arra, hogy a tapasztalt ellenállás és harc lényegileg hozzátartozik a keresztény élethez. Azt is megfigyelhetjük, hogy az apostol kezdettôl fogva figyelmeztette híveit: a Krisztushoz való tartozás és a korábbi élettel való szakítás szükségszerűen félreértésekhez vezet, ellenállást fog kiváltani. A kereszt hozzátartozik a keresztény ember életéhez. A világ ugyanis a pusztulás rabja, és ellenáll Isten akaratának, akkor is, ha Isten mindenki számára az üdvösséget ajánlja fel. A világ zárt, Isten szeretete elôtt nem nyílik meg, nem akar tudni küzdelmes utakról. Pál ebben az ellenállásban, ahol Isten Lelkének működését valami allandóan akadályozza, a személyes ellenfél tevékenységét látja, a kísértôét, aki már Jézust is el akarta gáncsolni (vö. Mt 4,3; 1 Kor 7,5; Gal 6,1; valamint 1 Pét 1,6). Mivel Pál tisztában van az ellenfél hatalmával, aggódik a kis közösségért, amely még nem szilárd a hitben. Mert csak az az igazi hit, amely kiállta már a megpróbáltatások és a kísértések próbáját. 6. Az apostol öröme, áldáskívánságai (3,6-13) A Csel 18,5 szerint Timóteus jó hírt hozott a közösség helytállásáról Korintusba, ahová Pál az athéni sikertelen szereplés után továbbment (vö. Csel 17,15-18,1). Ez egy bizonyos idô elteltét jelzi a közösség alapítása, Pálnak Tesszalonikibôl való távozása, Timóteus elküldése, és végül az örvendetes beszámolónak az apostolhoz való megérkezése között. Ezen idôszak megmutatta, hogy milyen lesz a közösség további sorsa. Mivel Pál ezen kulcsszerepet játszó közösség sorsát nagyon a szívén viselte, érthetô az a megkönnyebbülés, amely a jó hírek hatására eltöltötte, megindította és megörvendeztette, s Isten iránti hálaadásra késztette. Figyelemre méltó az apostolnak ez a megjegyzése: ,,Újjáéledünk, ha kitartotok (a feltámadott) Krisztusban'' (3,8). Az apostolnak nem a saját sikere a fontos, hanem Isten ügye. Ezért beszél (a Timóteus által hozott) ,,jó hír''-rôl ugyanazzal a szóval, amellyel az evangélium hirdetését is jelöli (euangelion, euangelidzeszthai). Ebben az összefüggésben Pál találó, rövid összefoglalását adja annak, hogy mi a keresztény élet lényege: a hit és a szeretet, azaz magunkat Isten szeretetére bízni, és erre a szeretetre Isten és emberek iránt szeretettel válaszolni. A Galata levélben Pál ugyanezt a gondolatot találóan így fogalmazza meg: ,,Krisztus Jézusban csak a hit számít, amely a szeretetben teljesedik ki'' (Gal 5,6). Mivel Pál legfôbb vágya, hogy az embereket megnyerje Istennek és Krisztusnak, számára az általa alapított közösségek keresztényei mind testvérek és nôvérek, az ô bensôséges barátai. Ezért nagyon jól esik neki, hogy a tesszaloniki keresztények - jóllehet ô az oka a korábbi zsidó hitsorsosok és a pogány környezet részérôl jövô támadásoknak - mégis szeretettel emlékeznek rá, és szívbôl kívánják, hogy ismét találkozhassanak vele. Az ô tettei alapján megértették, hogy számára az üdvösség a fontos, nem a személyes elônyök vagy egyéni szándékok. Ezért hálásak is neki minden fáradozásáért. Ezeket olvasva Pál magatartása példaként szolgálhat arra, hogy a jó lelkipásztor vagy igehirdetô hogyan viszonyuljon az Isten által rábízott emberekhez. Tágabb értelemben vonatkozik ez mindazokra, akik ma az egyházban vagy egy közösségben felelôs hivatalt viselnek. A keresztény, aki méltó erre a névre, nem élhet anélkül, hogy ne azonosuljon közössége sorsával, sôt az egész egyházéval. Pál tudatában van annak, hogy legyen ô bár maradéktalanul kész az Istentôl kapott megbízás teljesítésére, végsô soron Isten kegyelmétôl függ, hogy egy közösség hogyan nô és érlelôdik. Ezért ,,könyörög éjjel- nappal azért'', hogy Isten pótolja mindazt, ami a tesszaloniki keresztények hitébôl ,,még hiányzik'' (3,10). E kijelentés világossá teszi, hogy a keresztény közösség nem elégedhet meg azzal, ha az istentiszteleti és szociális élet rendezett keretek között folyik. A közösségi életnek olyannak kell lennie, hogy minden keresztény folyamatosan mélyüljön hitében és gyümölcsökben gazdagodjék. Minden lelkipásztornak, s mindenkinek, aki a vallási élet elmélyítésén fáradozik, idônként meg kell vizsgálnia, hogy a rábízottak ,,hitébôl'' mi hiányzik még, mi az, aminek még tisztulnia, mélyülnie kell. Ezt a felelôsséget nem háríthatja senki az egyházmegye püspökére vagy más egyházi hivatalra. És ez természetesen magában foglalja az illetô saját hitének tisztázását, elmélyítését is. Az áldás, amellyel az apostol írásának elsô részét zárja (3,11-13), azt fogalmazza meg, hogy az apostol szerint mi a legfontosabb a közösség számára: elmélyülés a hitben, és növekedés a szeretetben, az egymás iránti szeretetben is, hogy minden keresztényben megszülessék a keresztény akarat és cselekvés szilárdsága. Hogy a keresztény ember élete által tisztelje Istent, ezzel érdemelje ki Isten elismerését az ítélet napján, amikor Krisztus teljhatalommal bevégzi művét. Az apostol utal a Krisztust követô szentekre, ezzel jelzi, hogy a tesszaloniki keresztényeknek is ezek közé kell tartozniuk. ======================================================================== Utasítások a keresztény élettel kapcsolatban (4,1-5,22) 1Tessz A 4,1-gyel kezdôdik az apostoli írás buzdító része. Az apostol kitér a keresztény életvitel fontos területeire, és kifejti, hogy mit jelent a keresztények számára az élet megszentelése (ld. áldás a 3,12k-ben). Ezen belül elmondja, hogy mit jelent a megszentelôdés a nemi élet területén, mindenekelôtt a házasságban (4,3b-8), a keresztények közösségi életében (4,9), valamint a mindennapi munka területén (4,11k). A 4,13-18-ban a keresztény reményrôl beszél, tekintettel a halálra, az 5,1-11-ben pedig kitér ,,az Úr napjá''-nak kérdésére. Az 5,12-22 a közösségi élettel kapcsolatban ad eligazítást. A levél buzdító részének fôbb felosztása tehát a következô: tanácsok a mindennapi élettel kapcsolatban (4,3b-12), tanítás az élet és a világ végével kapcsolatban (4,12-5,11), és utasítások a közösségi életre vonatkozóan (5,12-22). Az apostol kéri a híveket, hogy kövessék intelmeit és buzdításait. De azt is világosan kifejezi, hogy itt valójában arról van szó, hogy Jézus Krisztus tanítását, Isten akaratát komolyan kell venni (4,1-3a). Ezért vezeti be Pál ezt a részt a felhívással: ,,Kérünk titeket és intünk benneteket az Úr Jézus nevében!'' A keresztény szabaddá lett ugyan, hogy igazságban, hűségben és szeretetben éljen, de ennek az életnek megvannak a maga, Isten által rendelt szabályai és elôírásai. A keresztény ember élete folyamat: a kereszténynek teljessé kell tennie önmagát, hogy magára találjon és elnyerje az élet teljességét Istennél. 1. Felszólítás az élet megszentelésére (4,1-12) Mivel az apostol azt akarja elérni, hogy a tesszaloniki keresztények egészen úgy éljenek, ahogyan Isten akarja, a buzdító rész kezdetén emlékezteti ôket mindarra, amit ezzel kapcsolatban elmondott már nekik, amikor köztük volt. Olyan igazságokról és szabályokról fog beszélni, amelyekre felhívta már a figyelmüket, és amelyek szerint ô maga is élt közöttük. Kérve és intve igyekszik ôket rábírni arra, hogy e szabályok szerint éljenek, és hivatkozik a Jézustól kapott megbízásra, amely alapján mindezt kéri tôlük. Ezzel kapcsolatban saját életvitelére is hivatkozik. Az ô élete a kötelezô példa a keresztény életforma megvalósításához. A keresztény életre is érvényes, hogy az élet életbôl fakad, élôt élônek kell éltetnie, hordoznia. Mindehhez figyelembe kell venni, hogy Pál életmódja az elmélkedés, az ima és a Szentlélek vezetésének hosszú évei során alakult ki és tökéletesedett. Az ô élete is tanúsítja, hogy számára nem saját tekintélyének biztosítása a fontos, hanem Isten akaratának érvényre juttatása. A keresztény elôször mindig azt keresi, hogy mit akar Isten, mi tetszik neki. Azért teszi ezt, mert tudja, hogy Isten akarata ez: az emberi élet nyerje vissza ismét azt a formát, amely az ember lényegének és rendeltetésének megfelel. A megszentelt élet az emberi élet teljessége, Jézus kegyelmének erejében. Pál elsôként az akkori pogány világ legfôbb megrontójával, a paráznasággal és a szexuális kilengésekkel foglalkozik. A kereszténynek alapvetô kötelessége, hogy tartózkodjék a nemiség visszás formáitól. A házaséletben ez azt jelenti, hogy az ember a saját feleségével, tiszteletteljes szeretetben valósítsa meg a testi közösséget, a nemi élet területén is elôtérbe helyezve a házastárs emberi személy mivoltát. A 4. vers eredeti görög szövegében az ,,edény'' [szkeuosz] szerepel, amit ,,asszony''-nyal vagy ,,feleség''-gel szokás fordítani, de ,,test''-et is jelenthet. Ez esetben a mondat az embernek a saját testére is vonatkozhat. Az, hogy ,,a pogányok nem ismerik Istent'', inkább úgy értendô, hogy az ô akaratát nem ismerik: ez abban áll, hogy tanácsok, parancsok által rendet akar teremteni az emberi élet minden területén, csak ezek megtartásával élheti az ember a Teremtô szándékának megfelelôen az életét (vö. Kiv 20,14.17; MTörv 5,18.21; Lev 18; 20,11-21). A paráznaságot és a kapzsiságot a zsidóság a pogányok fô bűnei közé sorolta. Ezt a véleményt veszi át Pál is (vö. 1 Kor 5,10k; 6,10; Gal 5,19-21; valamint Ef 5,5; 1 Tim 6,3-10). Ezért foglalkozik mindjárt a paráznaság után a bírvággyal, fôleg azzal, amikor ez a másik keresztény megrövidítésére irányul (4,6). Mivel azok számára, akik korábban pogányok voltak, és még mindig pogány környezetben élnek, e követelmények megvalósítása különösen nehéz (vö. 1 Kor 5,1-6,11), Pál még egyszer hangsúlyozza, hogy Isten az, aki ezt kéri az embertôl. Ezen a téren nem lehet szó megalkuvásról (4,8). Az a keresztény, aki azt hiszi, hogy mindez meghaladja erôit, valójában nem veszi elég komolyan a Lélek ajándékát, amely elegendô erôt ad ehhez (vö. 1 Kor 6,11: ,,szentté lettetek... a mi Istenünk Lelke által''; ld. még 1 Kor 6,19). A fiatal kereszténység - a zsidósághoz hasonlóan - határozottan elzárkózott az elôl, hogy a szexuális élet vagy az anyagi javak terén engedjen az erkölcsileg romlott korszellemnek. Az apostol tanításának fontos üzenete van a mai keresztény számára is, amikor e két területen túlságosan hajlamosak vagyunk arra, hogy olyan engedményeket tegyünk, amelyek Isten akaratával nyilvánvalóan ellenkeznek. Ezért ma különösen érvényes az, amit az apostol külön hangsúlyoz: ,,Isten nem arra hívott bennünket, hogy tisztátalanul éljünk, hanem hogy szentek legyünk! Aki ezt elveti, Istent veti el'', és lebecsüli Lelkének szabadító erejét. Ezt a követelményt nem szabad tehát elkennünk. A megszentelt keresztény életre hívó apostoli szó ma éppoly feltétel nélkül érvényes, mint egykor. Pál kiterjeszti a buzdítást arra is, hogy keresztény embertársainkhoz tisztelettel és szeretettel kell viszonyulnunk (4,9), és a segítségükre kell sietnünk, amikor bajban vannak vagy segítségre szorulnak. És ez vonatkozik minden keresztényre, nem csak saját közösségünk tagjaira. Azokra gondol Pál, akik átutaznak, és akik beköltöznek, újonnan csatlakoznak a közösséghez, de gondokkal küzdenek. Hangsúlyozottan sürgeti, hogy ennek a feladatnak jobban meg kell felelnünk. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy senki ne használja ki a testvérek gondoskodási kötelezettségét. Felelôtlen életmódjával se járassa le senki a közösség tekintélyét a nagy nyilvánosság elôtt. Ez annyira fontos az apostol számára, hogy mindenkinek becsületbeli kötelességévé teszi a kötelességek teljesítését, a becsületes munkát, a tisztességes életet. A pogányok szemében a munka a rabszolgák, az alárendeltek dolga. Ezért igen figyelemreméltó az a buzdítás, hogy mindenki sajátkezűleg dolgozzék, rendesen éljen és állja meg a helyét a mindennapi életben (vö. 1 Kor 4,12; 2 Tessz 3,6-12; Ef 4,28). Másodlagos, de nem elhanyagolható szempont ezeknél az intelmeknél saját jóhírnevünk megôrzése a társadalom színe elôtt. Ettôl függ ugyanis két fontos dolog: a gyanúsítgatások, rágalmak elkerülése és a hitterjesztés lehetôsége (vö. 1 Kor 5,12k; Kol 4,5; 1 Tim 3,7). Ha a mai élet szempontjából nézzük az önmagunkkal és másokkal való törôdés, valamint a szorgalmas munka kötelezettségét, akkor megértjük, hogy a keresztény ember lelkiismereti kötelessége dolgozni, hozzájárulni az adott társadalmi környezet helyzetének javításához, és gondoskodni a szegényekrôl, szükséget szenvedôkrôl. 2. A keresztények reménysége (4,13-18) A 4,13-tól Pál egy olyan fontos kérdésre ad választ, amelyet rövid ottléte alatt nem tudott kielégítôen tisztázni: Mi lesz a sorsa azoknak a keresztényeknek, akik Krisztus második eljövetele elôtt meghalnak? Az apostol elôször itt is tanít, majd a tanításhoz buzdítást fűz. Ez a mondat: ,,Nem akarunk titeket az elhunytak kérdésében tudatlanságban hagyni'' feltételezi, hogy a közösség Timóteus által kérdést intézett az apostolhoz, mert a tesszaloniki keresztények néhány haláleset kapcsán nyugtalankodni kezdtek, és tanácstalanság lett úrrá rajtuk. Mivel itt valójában a halállal kapcsolatos helyes keresztény magatartásról van szó, méltán illeszkedik be ez a gondolat a levél buzdító részébe. A válasz lényege (4,14) arra a hitvallásra támaszkodik, hogy Jézus Krisztus meghalt és feltámadt, hogy üdvözítse az embereket, akik a bűn miatt ki vannak szolgáltatva a halálnak (vö. 1 Kor 15,3k; Róm 4,25). Isten akarata, amellyel feltámasztotta Krisztust, arra irányul, hogy ,,vele együtt az elhunytakat is elvezesse a dicsôségre'', mégpedig minden egyes embert, hiszen Krisztus az új Ádám (vö. Róm 5,12-21; valamint 1 Kor 15,20-22). Ez az alapvetô hitigazság kiegészül az Úr szavával, amelyet Pál a következô formában tolmácsol: ,,Mi, akik élünk, akik megmaradunk Krisztus eljöveteléig, nem elôzzük meg az elhunytakat'' (4,15). Jézusnak ilyen kijelentését nem ôrizték meg az evangéliumok. Származhat azonban ôskeresztény hagyományból, amelyet Pál felhasznált, vagy valamelyik keresztény próféta ill. apostol kijelentésérôl is szó lehet, aki ezt a kinyilatkoztatást kapta az Úrtól. Rokon ezzel a ,,jézusi szó''-val az 1 Kor 15,52k: ,,Íme titkot közlök veletek: Nem halunk meg mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk, hirtelen, egy szempillantás alatt, a végsô harsonaszóra. Amikor az megszólal, a halottak feltámadnak a romlatlanságra, mi pedig elváltozunk.'' Az a változat, ahogyan Pál az 1 Tessz 4,15-ben közli ezt a jézusi szót, feltételezi, hogy ô maga és a tesszaloniki keresztények többsége Jézus eljövetelekor még életben lesznek. Nyilvánvaló, hogy az elsô keresztény nemzedéknek nem volt Jézustól származó, világos ismerete a parúzia (= Jézus második eljövetele) idejérôl (vö. Mk 13,32; valamint Mk 13,35; Mt 24,43; Lk 12,39k; 1 Tessz 5,2). Az Úr eljövetelét, amikor Krisztus dicsôsége teljessé válik, Pál olyan képekkel írja le, amelyeket a zsidó hitvilágból vett: jelek mutatják érkezését, a Feltámadott alászáll az égbôl, a Krisztusban elhunytak feltámadnak, és elragadtatnak Krisztushoz és angyalaihoz, együtt a még életben lévôkkel. A keresztények, akik a Feltámadottal életközösségben vannak, megmenekülnek a világpusztulástól és az ítélettôl. A híveket elragadja az Úr, hogy örökre a Feltámadottal és az Atyával legyenek. Ezt az eljövendô, szenvedéstôl mentes, boldog együttlétet azonban nem írja le részletesebben. Az elragadtatás az 1 Kor 15,20-55 szerint feltételezi a test atalakulását Krisztus testéhez hasonlóan, egyben az élet új formáját másfajta térben és idôben (vö. még 2 Kor 5,1-10; Fil 3,20-34). Ekkor valósul meg teljes mértékben az, ami már ebben a világban elkezdôdött a hívô döntés és a keresztség felvétele által (vö. Gal 3,26-29; Róm 6,1- 11). Ezért buzdítja Pál a tesszaloniki keresztényeket, hogy az elhunytak miatt ne szomorkodjanak, ,,mint a többiek, akiknek nincsen reményük'' (4,13); inkább örvendezzenek ebben a reményben, mely a hitben gyökerezik. A keresztény számára a halál nem veszteség, hanem nyereség (ld. Fil 1,21). Ez a remény szabaddá tesz arra, hogy felelôsen alakítsuk életünket. Megvéd attól, hogy menekülnünk kelljen a világtól, és megôriz mind az élvezetek hajszolásától, mind pedig az ideges kapkodástól. A keresztények feltámadás-reménye Jézus idejében a zsidóság nem volt egységes abban a kérdésben, hogy Isten népének igaz tagjai, a ,,jámborok'' feltámadnak-e. A konzervatív szaddúceusok, azaz a legelôkelôbb zsidó papi családok tagjai, akiknek sorából a fôpapok is kikerültek, elutasították azt az újabb keletű, a makkabeusok korától (Kr. e. 175-tôl) ébredô hitet, hogy a vértanúk és az igazak tovább élnek haláluk után (vö. Mk 12,28-37; Csel 23,8; 1 Kor 15,12k). Ragaszkodtak az ôsi zsidó hithez, mely szerint a halál után kivétel nélkül minden ember az alvilágba, Hádeszba, Seólba kerül, és örökre ott marad ebben az árnyék-létben. A farizeusok viszont azt a felfogást képviselték, hogy már a halál pillanatában is lejátszódik egy külön ítélet. Ezután a gonoszok az alvilágnak egyik, gyötrelmekkel teli helyére kerülnek, míg az igazak ugyancsak az alvilágba, de egy kellemes, örömteli helyre. Ezt a felfogást tartotta szem elôtt Jézus is, amint az a szegény Lázár és a dúsgazdag történetébôl kitűnik (ld. Lk 16,19-31). Az idôk végén pedig általános ítéletre kerül sor. Ezután az igazak és a jók megváltozott testtel Isten országába ill. az égbe jutnak, az újjáteremtett világba; a gonoszokat viszont a pokolra vetik, amely gyötrelmekkel teli, Istentôl távoli hely. Hogy Jézus is így gondolkodott minderrôl, az jól látható a farizeusokkal folytatott vitájából (Mk 12,18-27), valamint az utolsó ítéletrôl adott tanításából (Mt 25,31-46; vö. még: Mt 13,24-30.36-43). Az ôsegyház átvette ezeket a gondolatokat és továbbfejlesztette; leginkább János Jelenéseinek könyvében figyelhetjük ezt meg (vö. Jel 20,1-15). Pál már korábban is, mint farizeus, azt a nézetet képviselte, hogy a személyes élet folytatódik a halál után. Mindenki feltámad, és az igazak tovább élnek az újjáteremtett világban (vö. Csel 23,6-10). Amikor Damaszkusz elôtt megjelent neki a feltámadott Jézus Krisztus, bensô bizonyossággá vált számára a keresztényeknek a halál után Krisztussal való továbbélése. Pál felfogása szerint a keresztény ember nemcsak eljut Krisztushoz a halál után, hanem - legkésôbb az utolsó ítéletkor - átváltozik, és mint Krisztus, új testben él tovább (vö. 1 Kor 15,12-54). Úgy látszik, az egyéni halál és az egyetemes feltámadás közötti idôszakot átmeneti idôszaknak tekinti, amikor a hitben elhunyt keresztény már a Feltámadottal van, de nincs még megdicsôült teste (vö. 2 Kor 5,1-10; Fil 1,21-23; 3,20k). Mivel Pál Krisztusnak hatalommal való eljövetelét, ezzel együtt a holtak feltámadását közeli idôpontban várja (vö. az 1 Tessz 4,17; Fil 4,4 mellett az 1 Kor 7,29-31-et), nem nagyon foglalkozik az egyéni halál és a feltámadás közötti, átmeneti idôszakkal. Elég neki, hogy tudja: a Krisztussal való közösség, amely a keresztséggel elkezdôdött, nem szakad meg a halállal, hanem éppen a halálon keresztül jut el a teljességre. Ez a hívô bizonyosság Pál számára nagy ösztönzô erôt jelentett, hogy kitartóan, reménnyel telve, a jövôre örömmel gondolva szolgáljon, éljen, szenvedjen és fogadja a halált: ,,Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség'' (Fil 1,20k; vö. 2,17; 3,10-21; 4,4-7). Arról, ahogyan Pál leírja a keresztényeknek a Feltámadotthoz való csatlakozását a 4,16k versekben, meg kell még jegyeznünk, hogy Pál itt az ókori világképet tartja szem elôtt, ahol az ,,ég'' mint egy többrétegű búra borul a földtányér fölé. Ezen búra fölött található a ,,teológiai ég'', ahol Isten, az angyalok, valamint az ószövetségi és keresztény igazak [szentek, a Ford.] lakoznak (vö. az ég és föld leírását János Jelenéseiben, fôleg a Jel 4,1-5,14; 10; 12,1-17; 19,11- 21; 20,11-21,4). A holtak viszont az ún. alvilágban vannak, amely egy hatalmas üreg; itt a jámborok és a jók el vannak választva a gonoszoktól (vö. Lk 16,23-26). Amikor az utolsó napon a holtakat és a még életben lévô keresztényeket a világból és az alvilágból kiemelik, ez egyben az elsô teremtés összeomlásából való kimentésüket is jelenti. Az apostol tanítását ebbôl a világkép-függô ábrázolásból kell kihámoznunk. Így megértjük, amit Pál írásának ez a része mond a mai keresztényeknek: Krisztus, az Úr, ,,ismeri övéit'', és gondja van arra, hogy senki és semmi ne szakítsa el ôket az ô szeretetétôl és a vele való életközösségtôl. Azokat, akik a hit és a keresztség által hozzá tartoznak, minden katasztrófában, szorongattatásban csodálatos módon megôrzi és megvédi, és megadja nekik, hogy részt kapjanak az ô isteni életébôl. Ez nagyon fontos, bátorító üzenet a mi korunkban, amikor a félelmetes világmegsemmisítô fegyverek árnyékában élünk. A Feltámadottnak a szeretete és gondviselése hatalmasabb minden gyilkos fegyvernél, amelyet ember kiagyalhat és pusztító útjára engedhet. 3. Fel kell készülni az Úr napjára (5,1-11) A tesszaloniki keresztények egy további kérdésébôl kiindulva Pál kifejti, hogy mi a helyes magatartás Jézus Krisztusnak ,,az Úr napján'' való eljövetele elôtt (5,1). Az Úr napja kifejezés az Ószövetségbôl származik, és ott a végsô ítélet napját jelöli, amikor Isten, mielôtt megkezdôdne az üdvösség ígért, végleges korszaka, elôbb ítéletet tart minden ember és nemzet fölött. Minden gonoszt félreállít, és megvalósítja kizárólagos uralmát a világ felett. Az Újszövetség azt a napot nevezi Úr napjának, amikor Isten a feltámadott Úr Jézus Krisztus közreműködésével minden embert, holtat és élôt egyetemesen megítél (vö. Mt 25,31-46; 26,64; Jn 5,22k). Ezért mondja Pál ezt az ítéletet ,,az Úr Jézus napjának'' (1 Kor 1,8; 2 Kor 1,14), az ,,Úr napjának'' (1 Kor 5,5) vagy ,,Jézus Krisztus napjának'' (Fil 1,6) ill. ,,Krisztus napjának'' (Fil 1,10; 2,16). Pál felhasznál itt egy ,,jézusi szó''-t, ti. hogy ez a nap úgy jön el, mint éjjel a tolvaj (Mt 24,43k; Lk 12,39k; vö. Jel 3,3; 16,15; 2 Pét 3,10), és ezzel arra utal, hogy az idôpontot nem lehet meghatározni. Éppen ellenkezôleg: Krisztus hirtelen és váratlan eljövetele válságba fogja sodorni a világot. Mivel azonban a keresztények tudnak errôl és az Úrral már most élet- és sorsközösségben vannak, erre a pillanatra készülve élhetnek. Mivel ôk a fény, vagyis az isteni igazság és élet fiai (vö. Mt 5,14; Lk 8,16), úgy kell élniük, hogy Krisztus érkezése számukra ne az ítéletet, hanem az örök életet hozza meg. Erre buzdít Pál az 5,6-8 különféle képeivel: ébernek lenni, józannak lenni, az élet küzdelmeiben a fény fegyvereit használni, azaz a hitet, reményt és a szeretetet (vö. ezzel 1,3; a virrasztás képéhez vö. Róm 13,11; a hitbeli küzdelem fegyvereinek motívumához vö. Iz 59,17: ,,az igazság páncélja, az üdvösség sisakja''; Bölcs 5,18k; Ef 6,14-17; az egész gondolatmenethez vö. Lk 21,34-36). A végsô katasztrófa szenvedései által születik meg a végleges teremtés rendje (vö. Róm 8,22; Mk 13,8). Ezen a ponton Pál biztosítja a híveket, hogy Isten Jézus Krisztus által megmenti és tökéletessé teszi ôket. Hiszen Isten Fia éppen ezért halt meg és ezért támadt fel (5,9k). A keresztények tehát teljes bizalommal tekinthetnek az Úr napjára. E kijelentések fényében nyilvánvaló, hogy a 4,10-ben szereplô ,,akár ébren vagyunk, akár alszunk'' kifejezést átvitt értelemben kell venni, vagyis ezt jelenti: akár élünk még, akár meghaltunk már, amikor Krisztus eljön. Mindezekbôl nyilvánvaló, hogy ha a hívek élô hittel az Istennél rájuk váró, Krisztus feltámadása által lehetôvé vált jövôjükre készülnek Istennél, ez nem jelenti azt, hogy feladataiktól elidegenednének ebben a világban; inkább növekszik a világ iránti felelôsségük. Hitük azonban megvigasztalja és megerôsíti ôket, hogy a világban kétségbe ne essenek, mert tudják, hogy Isten Krisztus által minden embert meg akar menteni. Csak így tudja a keresztény helyesen szeretni ezt a világot, miközben fölötte is áll annak. Csak az képes lelkiismeretesen helytállni evilági szolgálatában, aki hisz a világ végsô, pozitív jövôjében. Aki hisz Istennek a jövôre vonatkozó ígéreteiben, csak az képes elkerülni, hogy áldozatul essék a világnak, vagy hogy menekülnie kelljen e világból. A hit üdvözítô akaratában, az ô szeretete és hűsége teszi képessé az embert arra, hogy felelôsségének teljes tudatában, tettre készen és reménnyel telve éljen ebben a világban. A parúzia idôpontja Jézus második eljövetelét görög eredetű szóval parúziának nevezzük (parúsia = megérkezés, jelenlét). - Pál az 5,1k-ben megállapítja, hogy a tesszaloniki keresztények a parúziával kapcsolatban ,,az idôket és korszakokat'' [UKB: idô és óra] pontosan ismerik. Ugyanezt a fordulatot megtaláljuk az Újszövetségben máshol is, pl. a Csel 1,7-ben, ahol a tanítványok ,,Izrael országának'' helyreállításáról kérdezik a Feltámadottat. Jézus ezt válaszolja: ,,Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az idôket és a korszakokat. Ezeket az Atya szabta meg a saját tetszése szerint.'' A tanítványoknak ehelyett az a feladata, hogy hirdessék az evangéliumot Izraelben és az egész világon (Csel 1,8). A két azonos fordulat jelzi, hogy az apostoli kor egyházában kezdettôl fogva élt a kérdés, mennyi idô telik még el, amíg Jézus Krisztus dicsôségben és hatalomban visszatér, és milyen fontos eseményeknek kell addig még bekövetkezniük. A válasz, amelyet Lukácsnál ad a Feltámadott az apostolok kérdésére, hogy mikor történik meg Isten uralmának megvalósulása, azt mutatja, hogy ezen esemény idejének meghatározása és a régi világrend további létének idôtartama egyedül Istentôl függ, neki van fenntartva. Ezt fejezi ki Jézus szava a Mk 13,32-ben is: ,,Azt a napot pedig és azt az órát nem ismeri senki. Nem ismerik az ég angyalai, de még a Fiú sem, csak az Atya.'' A Mk 13,32-bôl és a Csel 1,7-bôl tehát egyértelmű, hogy Jézus Krisztus nem adott közelebbi felvilágosítást a parúzia idejérôl. Az apostoli kor egyháza mégis meg volt gyôzôdve arról, hogy Jézus hamarosan, még a feltámadás utáni elsô nemzedék idejében visszajön és megvalósítja uralmát. Ebbe az irányba mutat több jézusi szó, pl. a Mt 10,23-ban: ,,Nem járjátok végig Izrael városait, amíg az Emberfia el nem jön''; Mt 16,28: ,,Az itt állók közül némelyek nem halnak meg, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában'' (vö. Mk 9,1: ,,A jelenlevôk közül lesznek, akik nem halnak meg, míg meg nem látják Isten (teljes) hatalommal bíró országának eljövetelét''); Mk 13,30: ,,Bizony, mondom nektek: Nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindez be nem teljesedik'' (vö. Mt 16,28; Lk 9,27). Ezért számoltak az elsô keresztények azzal, hogy Krisztus teljhatalommal való visszatérése még az elsô nemzedék idejében bekövetkezik. Pál is így gondolta: meg volt gyôzôdve arról, hogy ô és az általa alapított keresztény közösségek tagjainak többsége még életben lesz a parúzia napján (ld. 1 Tessz 4,15- 17; 1 Kor 7,29-31; 15,51k; Fil 4,5; Róm 13,11: ,,Itt az óra, hogy fölébredjünk az álomból. Üdvösségünk közelebb van, mint amikor hívôk lettünk. Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel''). Emellett úgy gondolták, hogy a hitetlen Jeruzsálem feletti ítélet, a szent város teljes pusztulása az üdvtörténet végsô szakaszának döntô eseménye lesz. Ezután nem lehet már hátra sok idô: ,,Kô kövön nem marad, mindent lerombolnak...'' (Mk 13,2.14-20; Mt 24,2.15-22; Lk 19,41- 44; 21,5k.20-24a; vö. 1 Tessz 2,16: ,,Akadályoznak bennünket, hogy a pogányoknak ne hirdessük az evangéliumot az üdvösségükre. Így egyszer s mindenkorra betelik bűneik mértéke [vö. Ter 15,16; Dán 8,23], s már rajtuk is az Isten haragja, végérvényesen''). Márk és Máté evangélista feltételezi, hogy a Templom és Jeruzsálem városának pusztulása után hamarosan bekövetkezik a világ végsô, kozmikus összeomlása (ld. Mk 13,24: ,,... azokban a napokban''; Mt 24,29: ,,Mindjárt e gyötrelmes napok után''). Csak Lukács számol a parúzia elôtt egy hosszabb közbeesô idôvel, mert amikor ô ír, bizonyos idô eltelt már Jeruzsálem eleste után. Ez a pogánymisszió korszaka (ld. Lk 21,24; Csel 1,6-8). Mégis, mind Márk, mind Máté, mind pedig Pál tudja, hogy a világ vége elôtt ,,minden népnek hirdetni kell az evangéliumot'' (Mk 13,10; Mt 24,14; Róm 10,5-15; 11,25k). Úgy látszik azonban, hogy mindkét említett evangélista és Pál is biztos volt benne, hogy ezt be fogják fejezni egy, legfeljebb két nemzedék életében. Leszögezhetjük tehát: Jézus nem adta meg a parúzia pontos idôpontját, és az azt megelôzô idôszakokról sem adott konkrét felvilágosítást. De az is nyilvánvaló, hogy Jézus kifejezte tanítványainak: a parúzia bekövetkezhet az ô feltámadása után rövidesen is, ezért ébereknek kell lenniük. Ezt mutatják az olyan kijelentések, mint a Mk 13,33-37: ,,Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az idô... Nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, lehet, hogy éjfélkor vagy kakasszóra, vagy reggel'' (vö. Mt 24,37-42.45- 51; vö. Lk 12,42-46: ,,Ha a szolga [akit ura a ház fölé rendelt] azt gondolja: »Uram csak sokára tér vissza!« ... akkor ennek a szolgának az ura olyan napon érkezik meg, ... és olyan órában, amikor a szolga nem várja''). Az eljövetel közelségét feltételezô kijelentések közé tartoznak Jézusnak azon utalásai is, amelyek érkezésének váratlanságát, kiszámíthatatlanságát sejtetik, mint pl. a tolvaj-hasonlat a Mt 24,43k- ban (ld. Lk 12,39k); 1 Tessz 5,2; vö. 2 Pét 3,10: ,,Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja''; az utalás a vízözön korának nemzedékére, Mt 24,37- 42 (ld. Lk 17,26-28) és minden számítgatás lehetetlensége, Lk 17,20: ,,Az Isten országa nem jön el szembetűnô módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott.'' Ezt a szempontot emeli ki Pál az 1 Tessz 5,2-ben, és kiegészíti: ,,Amikor azt mondogatják: »Béke és biztonság!«, akkor éri ôket hirtelen a pusztulás...'' (1 Tessz 5,3; vö. Mt 24,37k; Lk 17,26k) Pál tehát Krisztus eljövetelével kapcsolatban viszonylag közeli idôponttal számol, ezért - Jézushoz hasonlóan - készenlétre szólít fel, de arra is buzdít, hogy kötelességeinket lelkiismeretesen teljesítsük (vö. 3,11), és ô maga is lelkesen és kitartóan végzi missziós munkáját a pogányok között. A parúzia közelségének gondolata lendületet ad tevékenységének, sürgeti ôt, és erôinek összpontosítására ösztönzi, de nála mindez nyugalommal, bizalommal, és Isten tervei iránti nyitottsággal párosul. 4. Utasítások a közösségi élettel kapcsolatban (5,12-22) Az apostol végül tanácsokkal látja el a közösséget, hogy hogyan tegyék gyümölcsözôvé az életüket, és együttlétüket a közösségben. Megszólítja a közösségnek minden felnôtt tagját, az asszonyokat is, hiszen Pál a ,,testvérek'' megszólításba mindig beleérti az asszonyokat is (vö. Fil 1,12 és 4,1-3; Gal 3,15 és 3,26-29; Róm 16,1-20). Elôször arra kéri a közösség tagjait, hogy fogadják el és támogassák azokat, ,,akik körükben fáradnak, vezetnek és intenek az Úrban'' (5,12). A három cselekvés egy bizonyos szerepkört jelez, olyan emberekre vonatkozik, akik felelôsséggel vállalták, hogy gondját viselik a közösségnek - mégpedig az Úrra való tekintettel. Nem hivatalviselôkrôl van még itt szó, a kifejezés késôbbi értelmében. Nem Pál jelölte ki ôket, és nem is a közösség megbízása alapján tevékenykednek. Valószínűleg ôk maguk ismerték fel kötelességüket, és érezték az Úr hívását, hogy szolgálják a közösséget. Tehát az ún. karizmatikus hivatásokról van szó, ezt támasztja alá az 1 Kor 16,15k-vel való összehasonlítás. Ott is olyan emberekrôl van szó, ,,akik fáradnak'' a közösségért, és magukat - több társukkal együtt - a közösség szolgálatának szentelték. A ,,fáradni'' igét [kopiaó] egyébként Pál általánosabb értelemben is használja (vö. 1 Kor 15,10.58; Gal 4,11; Fil 2,16; Róm 16,6.12). Pál jóváhagyja ezt a kezdeményezést, sôt tekintélyével kifejezetten támogatja. Így ez a szerepkör bizonyos mértékig hivatalossá válik. De a közösség iránti legfôbb felelôsség továbbra is az apostol vállain nyugszik, amint ezt írásában világosan kifejezésre is juttatja. A közösségben az említett felelôsök a következô szolgálatokat végzik: gondoskodnak a közösség életérôl, az istentiszteletrôl, a betegekrôl és a szegényekrôl, intik és buzdítják a közösséget, mindenekelôtt pedig bátorítanak és ösztönöznek minden egyes keresztényt, hogy mindenki Jézus és az apostol útmutatása szerint éljen (vö. 1 Kor 12,28k; 16,16; Róm 12,6-8; 1 Kor 4,14). Túl azonban e felelôsök tevékenységén, amely a közösség javát szolgálja, minden egyes keresztény meghívást kapott arra, hogy hozzájáruljon a közösség egységének és békéjének biztosításához. Fôleg azokkal kell törôdni, akik még nem találtak rá a rendezett, kötelességtudó, felelôsségteljes keresztény életre, és azokra, akik félelmeik miatt nem merik még következetesen élni a keresztények életét, vagy pedig, fôleg ha a zsidóságból érkeztek, még kötôdnek a zsidó elôírásokhoz és tilalmakhoz, és nem jutattak el a keresztény szabadságra. (A ,,gyöngék'' esetében azokról a zsidókeresztényekrôl van szó, akik aggályosan betartják még a zsidó tisztasági elôírásokat, vö. 1 Kor 8; Róm 14,1-23). Mindezekkel türelmesen és bölcsen kell bánni. A legfontosabb az, hogy a bánásmód szeretetteljes és bátorító legyen, és hogy senki se viselkedjék önzô módon keresztény hittestvéreivel szemben. Ez a szeretetteljes és bátorító bánásmód ma is alapvetô jelentôségű a keresztény közösségek életében. Az eddigieket rövid, találó buzdítások követik, amelyek a keresztény élet vezérfonalai lehetnek; érezhetô, hogy ezeket Pál a keresztények elôtt a szóbeli tanítás során is hangsúlyozni szokta (5,16-22). Elsôként (5,16-18) hármas feladatot említ a keresztények egyéni lelki életével kapcsolatban: a Feltámadottal való egység örömében élni; szüntelen imádkozni és az ima erejében cselekedni; mindenért hálát adni és mindenben felismerni Isten cselekvô jelenlétét. Az olyan keresztény számára, akiben Isten Lelke él, az élet örömteli vállalkozás, mert érzi, hogy Isten szeretete hordozza és vezeti (az öröm a keresztény élet alapvetô vonása, vö. Róm 14,17; Gal 5,22k). A keresztény életformának e három alapvetô vonása ma is érvényes mérce, ezek fényében a keresztény lemérheti, hogy hol is tart ô a kereszténységben. Mindezt az 5,19-22-ben újabb három gondolat, a közösségi lelkiség alapelemei követik. Elsôként azt hangsúlyozza, hogy a Lélek ajándékait, az ún. karizmákat nem szabad elnyomni. Hogy ez mit jelent, megtudjuk az 1 Kor 12-14-bôl, a Gal 5,22k-bôl és a Róm 12,3-8-ból. A karizma szó a görög kharis, kegyelem szóból származik. Olyan képességet jelöl, amelyet valaki Isten szabad, ajándékozó kegyelmébôl nyer el, hogy szolgálja vele a közösséget vagy valamely meghatározott embercsoportot. A megadott helyeken Pál elsôsorban olyan karizmákról beszél, amelyek a hitet gyarapítják: tanítás, prófétálás, prédikáció; majd pedig azokról, amelyek a közösség javát szolgálják; ezt követôen azokról, amelyek a caritas, a keresztény szeretet szolgálatában vannak: buzdítás, vigasztalás, betegek, szegények gondozása; végül pedig azokról, amelyek az ima és lelkiélet segítôi: glosszolália, azaz ,,nyelveken imádkozni'', és ,,nyelveken szólni'', azaz Istent dicsôíteni érthetetlen hangritmussal. Ezek egyikével kiemelten foglalkozik: az istentiszteleten vagy más közösségi összejövetelen való prófétálással. Errôl legrészletesebben az 1 Kor 14 beszél. Nem más ez, mint buzdítás, lelkiismeretvizsgálat, ígéret vagy útmutatatás egy közösség, egy csoport vagy egyes személyek számára, amelyet Isten adományaként egyes keresztények közvetítenek. Ez a prófétai szó volt az, amellyel - Lelke által - az Úr közvetlenül megszólította és éltette az egyes keresztény közösségeket, felébresztette lelkiismeretüket, és a közösséget kegyelmi életre, a hit buzgó terjesztésére ösztönözte. Pál mindenesetre hozzáteszi ehhez azt a felhívást, hogy a prófétai beszédet meg kell tudni ítélni, vagyis a közösségnek meg kell az ilyen megnyilatkozásokat vizsgálnia, nem szabad azt kritikátlanul elfogadnia: ,,Vizsgáljatok meg mindent, s a jót tartsátok meg!'' Meggyôzôdése ugyanis, hogy a Szentlélek az adományok mellé minden közösségnek megadja a józan ítélôképességet is, hogy felismerjék, mi szolgálja a közösség épülését és az igazi keresztény életet (vö. 1 Kor 14k; Róm 12,3.6). Végül buzdít az apostol, hogy mindent, ami rossz, következetesen kerüljünk. Ha mindezeket az apostoli intelmeket összességükben szemléljük, feltűnik az a pozitív, bizakodó hangnem, amely áthatja ôket. A kereszténység a Szentlélek vezetése alatt, Jézus Krisztus példája nyomán a pozitív életfelfogásnak olyan mozgalmát indította útjára a világban, amely ma is él és hatékony. Valójában a Jónak a forradalmáról beszélhetünk, amelynek kezdetei Jézusra, gyökerei és dinamizmusa Isten szeretetére és Lelkére vezethetôk vissza. Aki hatása alá kerül, a jóban kreatívvá válik, és hozzájárul ahhoz, hogy Isten uralma teret nyerjen ebben a világban. ======================================================================== A levél befejezése: Áldás és köszöntés (5,23-28) 1Tessz A tanító rész befejezéséhez (3,11-13) hasonlóan Pál a levél egészét is az áldás szavaival zárja. Ez az áldás feltételezi és szem elôtt tartja azt, hogy a levelet fel fogják olvasni az istentiszteleten. Ezzel az áldással fejezôdik majd be a levél felolvasása, a közösség igeliturgiájának tanító része. Pál nyilvánvalóan egy már létezô áldásforma szövegét használja fel a befejezésben. Ez azért valószínű, mert az áldás a szellem--lélek--test [görög: pneuma--pszükhé--szóma] megkülönböztetést alapul véve három részre tagolódik. Az ember valójának ez a hármas felosztása sehol máshol nem tükrözôdik az apostol áldásaiban. Ezen áldás szándéka az, hogy Isten kegyelme minden keresztényt hasson át, létének minden síkján, hogy Isten lelkétôl áthatva megtisztuljon és megszentelôdjék a szolgálatra Isten elôtt, az emberek körében. Az egész embernek, az ember minden adottságának és képességének át kell alakulnia és úgy kell elrendezôdnie, hogy Isten akarata egészen áthathassa és irányíthassa. A kereszténynek testi és pszichikai mivoltában is meg kell dicsôítenie Istent. Így kerülheti el Isten [elmarasztaló] ítéletét, amikor az Úr eljön, és így juthat el az Istennel való életközösségre. Isten akarata az, hogy elvezesse az embert erre a beteljesedésre. Végül az apostol kéri a közösséget, imádkozzanak korintusi munkájának eredményességéért. A tesszaloniki közösségnek is hordoznia kell az ô tevékenységét, együtt kell az apostollal működnie az evangélium terjesztésében. A testvéri csók az istentisztelet része volt. Szemléletesen kifejezte a Lélekben és szeretetben fennálló, családias összetartozást (vö. Róm 16,16). - Az a kérés, hogy a levelet minden testvér elôtt fel kell olvasni, feltételezi, hogy a közösség vagy különbözô házakban jön össze istentiszteletre, vagy azt, hogy a közösségnek nem minden tagja tudott rendszeresen résztvenni az istentiszteleteken. Olyanok is lehettek közöttük, akik nem helyben laktak. Az apostol azt akarja, hogy mindannyiukat ugyanaz a szándék és akarat vezesse. Az 5,25-27 buzdításait lezáró áldás a páli közösségek istentiszteleti gyakorlatából származik. Az apostol szinte minden írását ezzel az áldással zárja (2 Tessz 3,18; 1 Kor 16,23; Gal 6,18; Fil 4,23; vö. Róm 16,24; ld. még Zsid 13,25; Jel 22,21). Feltételezhetjük tehát, hogy a páli közösségekben mindig ezzel az áldással fejezték be az istentiszteleteket. Azt sajnos nem tudjuk, hogy az áldást milyen taglejtés követte. Az áldás lényege az a kívánság, hogy kegyelme által az Úr Jézus Krisztus tegye gyümölcsözôvé az apostol szavait a hívek lelkében. Segítse ôket, hogy a tesszaloniki közösség Isten akarata szerint éljen. Az áldás ugyanakkor tudatosította a közösség tagjaiban azt is, hogy az Úr mellettük áll, maga vezeti a közösséget. Az örök célhoz is el fogja vezetni ôket. Krisztus ezen áldásának köszönhetô, hogy a tesszaloniki keresztény egyház - az évszázados iszlám elnyomás dacára is - mind a mai napig fennmaradt. Vezessen el Krisztus kegyelme minden keresztényt az egységre, Titokzatos Testének egyetlen egyházában! ======================================================================== Bevezetés 2Tessz 1. A levél sajátosságai Az 1,1 szerint ezt a levelet az elsô Tesszaloniki levélhez hasonlóan ,,Pál, Szilvánusz és Timóteus'' küldte ,,Isten tesszaloniki egyházának''. A címzés megfogalmazása itt is szinte teljesen ugyanaz, mint az elsô levélben. Ha pedig ezt az írást gondosan összevetjük az elsô levéllel, akkor azonnal szembetűnnek a két levél között fennálló nyelvi és stílusbeli egyezések és összefüggések (eltekintve a 2,2-12- tôl). Az a benyomásunk, hogy a második írás az elsô levélnek azon gondolatait fejti ki, amelyek Krisztus eljövetelének, az Úr napjának idôpontjával kapcsolatosak, és amelyek az Úr napjához való helyes hozzáállásra vonatkoznak (vö. 1,7; 2,1-12; 3,6-12 és 1 Tessz 4,13-17; 5,1-11; 4,11k; 5,14). A második Tesszaloniki levél részletes tanítást ad a parúzia idejérôl, a megelôzô eseményekrôl, valamint arról, hogy hogyan kell helyesen élni a jelenben, a jövô közelgô eseményeinek fényében. Az írás határozottan állást foglal a végidôvel kapcsolatos spekulációk, a munka elhanyagolása, a vallási fontoskodás és a semmittevés ellen, amikor minden mást elhomályosít a meggyôzôdés, hogy Krisztus eljövetele a küszöbön áll. Ez a felfogás a végidôvárás következtében felzaklatott keresztények körében születhetett meg, akik Pál apostol bizonyos írására vagy valamelyik keresztény próféta kijelentéseire hivatkozva azt állították, hogy ,,az Úr napja már elérkezett'' (2,2). Ennek hatására a közösség élete válságba került (vö. 2,1-3; 3,6-12). A levél ezt a válságot akarja megoldani, és a közösséget a józanság, a rend és a nyugalom útjára visszavezetni. A két levél között megfigyelhetô szoros nyelvi és gondolati rokonság alapján a bibliatudomány a legutóbbi idôkig azt az álláspontot képviselte, hogy a második írás röviddel az elsô után keletkezett, amikor vagy az elôzô levél, vagy pedig keresztény prófétai kijelentések nyomán egyes keresztényekben megszületett az a félreértés, hogy az Úr napja már elkezdôdött. A bibliakutatók egy része azonban újabban hajlik annak feltételezésére, hogy a második levelet csak Pál apostol halála után írták, mégpedig Pál egyik tanítványa, aki a megírás során szándékosan támaszkodott az elsô levélre, hogy megoldja a páli missziós terület egyik bontakozó válságát, amely a keresztény próféták vagy hamis páli levelek kijelentései következtében alakult ki (vö. 2,2). A bibliatudomány még vitatja ezt a kérdést. A páli szerzôség ellen szóló érveknek van bizonyos súlya, de nem olyan meggyôzôek, hogy ne lenne többé tartható a hagyományos álláspont. Mivel az apostoli kor egyháza a 2. Tesszaloniki levelet is sugalmazottnak ismerte el, vizsgálataink célja csak az lehet, hogy magát a levelet helyesen értelmezzük. Ennek során - miként az elsô levélnél is - törekedni fogunk arra, hogy a többi páli levélnek minden olyan helyét figyelembe vegyük, amely a jelen levél szövegének jobb megértését elôsegítheti. Ugyanez érvényes az Ó- és Újszövetségben található, rokon gondolatokra is. 2. A levél felépítése és üzenete A levél jól és egyértelműen tagolható: a címzés és áldás (1,1k; 1,3k) után az apostol mindjárt elkezdi a fôtéma tárgyalását: az Úr Napján bekövetkezô isteni ítélet közelségének kérdését (1,5-10). Ezt a részt a szerzô az 1 Tessz 3,11-13-hoz hasonlóan azzal az imával zárja, hogy Isten tökéletesítse a címzetteket szándékukban és cselekedeteikben (1,11k). A központi rész (2,1-12) azzal a félreértéssel foglalkozik, hogy az Úr napja már elérkezett. Emlékeztet azokra az eseményekre, amelyeknek még be kell következniük: a törvényenkívüli ember fellépése, sokak félrevezetése, végül Isten uralmának megvalósulása Krisztusnak hatalommal való érkezése által. Ezt a részt a címzettek bátorítása követi, majd újabb áldás (2,12- 15.16-17). Az apostol végül inti a tesszaloniki híveket, hogy szakítsanak a keresztény bajkeverôkkel és zavarkeltôkkel, és ne fáradjanak el jót tenni; ugyanakkor arra is kéri ôket, hogy imádkozzanak az ô hittérítô munkájának sikeréért (3,1-5.6-15). A levél befejezése utal arra, hogy a befejezô üdvözletet az apostol sajátkezűleg írta (3,16k), maga az áldás (3,18) pedig ugyanaz, mint az 1 Tessz 5,28-ban. A keresztény hit szempontjából igen fontos, hogy a levél a világ végét megelôzôen egy démoni kísértô fellépésérôl beszél, valamint egy nagy elpártolásról (2,1-12). Figyelemreméltó az az álláspontja is, hogy Krisztus eljövetelének az említett jelek ellenére is ismeretlen az idôpontja. Megszívlelendô tanítása a levélnek, hogy a keresztény embernek ellen kell állnia mindenféle világkatasztrófával kapcsolatos zavarkeltésnek, és ezen világ hétköznapjaiban, munkával és rendszeretettel kell szolgálnia mindenki javát. ======================================================================== Címzés és köszöntés (1,1-2) 2Tessz A címzés és a bevezetô köszöntés szinte teljesen azonos az 1 Tessz megfelelô részeivel, csupán a köszöntés bôvül ki az 1,2-ben ezekkel a szavakkal: ,,az Atyaistentôl és a mi Urunk Jézus Krisztustól''. Ez a nagyfokú megegyezés valószínűvé teszi, hogy a levél Timóteus újabb híradásának hatására, talán néhány hónappal ez elsô után, ugyancsak Korintusban készült. ======================================================================== Az apostol gondját viseli a közösségnek (1,3-12) 2Tessz 1. A tesszalonikiek szorongattatásai és Isten igazságos ítélete (1,3- 10) Pál ezt a levelét is Istennek szóló hálaadással kezdi azért, hogy megôrizte a hitben a közösséget. Az 1 Tessz 1,2-10 hálaadó bevezetéséhez kapcsolódva a következô motívumokat emeli ki: hit, szeretet, állhatatosság a szorongattatásokban és szenvedésben, más közösségek által példaként követhetô élet. Az apostol ennek során az elsô levél gondolatain túl megállapíthatja, hogy a közösség növekedett a hitben és a szeretetben, és megengedi magának, hogy büszke legyen a közösségre. Az elsô levél gondolataihoz képest új itt az a gondolat, hogy már a jelenben elkezdôdött Isten ítélete. Az ítélet abban nyilvánul meg, hogy a keresztény misszió kapcsán szakadás támad a világban. Míg Isten melléáll azoknak, akik hitükért és Jézus Krisztushoz való hűségükért üldözést szenvednek, addig az evangélium hirdetése az emberek világát - és a zsidókat is - két csoportra osztja. Isten - saját igazvoltához hűen - megvédi azok ügyét, akik ôérte igazságtalanságot kénytelenek elviselni. Amikor pedig ,,Urunk Jézus eljön hatalmas angyalseregével a mennybôl, lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek, és Urunk Jézus evangéliumában nem hisznek'' (1,7k). Ez a szöveg az 1 Tessz 1,10-re és 3,13-ra támaszkodik, és feltételezi, hogy feltámadása után Jézus helyet foglalt Isten dicsôséges jobbján, és onnan fogja végrehajtani az utolsó ítéletet (vö. 1 Tessz 1,10; 4,16; Fil 2,9-11; 1 Kor 8,4-6; 15,20-28; 2 Tim 4,8). Jézusnak, a világ bírájának megjelenését ezek a szövegek kinyilatkoztatásnak, a rejtettségbôl való kilépésnek tekintik. A tűzzel végrehajtott ítélet képe az Ószövetségbôl származik (vö. Kiv 3,2; Dán 7,9-11; Iz 66,15), de több helyen megtalálható az Újszövetségben is (vö. 1 Kor 3,13-15, 2 Pét 3,12k). Arról, hogy a világ bíráját angyalok kísérik, olvashatunk már az Ószövetségben, majd az Újszövetségben is (vö. Dán 7,9-14; Mk 8,38; Mt 10,33; 25,31-33; Jel 5,5-12; 20,4). Isten büntetése mindazokat sújtja, - legyenek akár pogányok (,,azok, akik Istent nem ismerik'', vö. Jer 10,25; Zsolt 79,6), akár hitetlen zsidók -, akik üldözik az Istenben hívôket és a hozzá hűségeseket. Igaz, a pogányokról is lehetne mondani, hogy ,,Urunk Jézus evangéliumában nem hisznek'', és a zsidókról is, hogy ,,Istent nem ismerik'' (vö. Jer 9,6; Iz 66,4). A levél szövege azonban mindenképpen azt akarja kifejezni, hogy az evangélium visszautasítása és azok üldözése, akik hirdetik azt vagy hisznek benne, maga után vonja az Úr büntetését. Ez egyben azt is feltételezi, hogy a igehirdetés hallgatása hitet ébreszthet, vagyis a hit kegyelmét közvetítheti. Enélkül az isteni büntetés érdemtelen és igazságtalan lenne. Ebben az összefüggésben kell értelmeznünk a Róm 2,12-16-ot is, mely szerint a pogányokat lelkiismeretük mércéje alapján fogják megítélni. Akik a hitet megôrizték, azok számára az ítélet következménye a ,,nyugalom'' (1,7) lesz, és részt vesznek az Úr gyôzelmi ünnepén, ,,amikor ôt szentjei körében ünneplik és magasztalják'' (1,10). Azokat pedig, akiket elítéltek, örökre száműzik (,,örök pusztulás'') Isten társaságából és boldogságából, és ,,az Úr színétôl, hatalmától és dicsôségétôl távol'' (Iz 2,10.19.21) kell élniük (2 Tessz 1,9). A kitaszíttatás Isten és Krisztus boldogító társaságából méltó büntetés az Isten által felajánlott kegyelem elutasításáért. Az 1,10-ben olvasható mellékmondat hangsúlyozza, hogy a tesszaloniki keresztények azok közé sorolhatják magukat, akik az Úr dicsôségében örökre részt kapnak, mert hittek az apostol tanúságtételének. Ez a szakasz kiemeli, hogy milyen nagy jelentôsége van annak a döntésnek, amikor valaki, akihez elérkezik Isten üdvözítô ajánlata, határoz a hit kérdésében. Emellett azt is hangsúlyozza, hogy Krisztus egyszer majd védelmükre kel azoknak, akik hitük miatt szorongattatást, hátrányt, üldözést szenvedtek. Mivel azonban Isten üdvözítô akarata egyetemes, a keresztények nem hallgathatnak hitükrôl, és nem szabad gyáván alkalmazkodniuk a közfelfogáshoz. Mert az evangéliumon áll és bukik a világ sorsa. 2. Az apostol könyörgése (1,11-12) Mivel a hit kérdésében hozott döntésnek és a hitrôl való tanúságtételnek alapvetô a jelentôsége, az apostol - az 1 Tessz 3,11-13- hoz hasonlóan - tanítását könyörgéssel zárja: Segítse Isten a címzetteket, hogy hivatásukhoz méltóan éljenek, és a hit tetteit cselekedjék (1,11k). Az imának az alapját az a gondolat képezi, hogy Krisztus és a keresztények között kölcsönös viszony áll fenn: ha a keresztények megdicsôítik Uruknak, Jézusnak a nevét, akkor - Isten és Krisztus kegyelmi ajándékaként - ,,ôbenne'', azaz a vele való közösségben ôk is megdicsôülnek. Ebben is visszacsengenek az Ószövetség gondolatai (vö. Iz 24,15; 66,5; Mal 1,11), amelyek ott Istennel kapcsolatban hangzanak el, itt pedig az Úr Jézus Krisztusra vonatkoznak. Mindebbôl igen fontos számunkra, hogy mi, keresztények, arra vagyunk hivatva, hogy szavunkkal és életünkkel elômozdítsuk a Krisztus iránti tiszteletet, és azon fáradozzunk, hogy az ô neve mindenütt ismertté váljon. Mert ott, ahol az Urat tisztelik, az ô kegyelme is hat és üdvözít. ======================================================================== A keresztény remény és az Úr napja (2,1-17) 2Tessz 1. A végidô jelei (2,1-12) A 2,1-gyel kezdôdik el a levél tulajdonképpeni tárgya: tanítás az Úr napjáról és azt megelôzô eseményekrôl, valamint intelmek mindezzel kapcsolatban. Az Úr napján a keresztények végleg egyesülnek Urukkal. A levél tudatosan követi az 1 Tessz gondolatait, ahol az apostol írt már az Úr érkezésérôl az 5,1-3-ban, és a vele való egyesülésrôl a 4,13-18- ban. Most kiegészíti az ott adott tanítást. Abból indul ki, hogy egyes keresztények éppen az 1 Tessz 4,15-17-re és az 5,1-3-ra hivatkozva azt gondolják, hogy Isten ítélete máris kezdôdik, a végsô események folyamatban vannak. Ezek a hívek, talán egyéni sugallatok vagy keresztény próféták szavai alapján, magára Pálra hivatkoznak, az ô egyik kijelentésére vagy levelére (2,2; vö. 2 Pét 3,3; 3,14-16). Ha levélrôl van szó, és ha elfogadjuk a 2 Tessz páli eredetét, akkor csak az 1 Tessz jöhet számításba. Az a figyelmeztetés, hogy nem kell zavarba esni és nyugtalankodni (2,2k), tanúsítja, hogy a felbolydult keresztények említett megnyilatkozásai nagy nyugtalanságot és zavart keltettek. Egyes keresztények abbahagyták a munkát, tétlenül várták az eseményeket, és az élet rendje felborult (3,11). A 2,3 - hasonlóan az 1 Tessz 5,1-hez - ezzel kapcsolatban hivatkozik az apostol tanítására, valamint a szóbeli és írásos apostoli hagyományokra (vö. 2,15). Ez vonatkozhat akár az 1. Tesszaloniki levél egyes kijelentéseire is (lásd például az 1 Tessz 4,13-5,11-et). Az 1 Tessz 5,1-ben Pál valóban beszélt Tesszalonikiben a parúzia ,,idejérôl és órájáról'', pontosabban ,,az idôkrôl és korszakokról''. Így tehát valóban keletkezhettek félreértések, mindenekelôtt a parúzia közelségével ill. a közelség jeleivel kapcsolatban. Hiszen már az 1 Tessz 2,16 utal egy ilyen végidei eseményre, amikor kijelenti: ,,Már rajtuk is [t.i. a zsidókon] az isten haragja, végérvényesen.'' Az 1 Tessz 5,2k pedig hangsúlyozza, hogy a parúzia hirtelen és váratlanul következik be. Bár az 1 Tessz 5,2k szerint a parúzia pontos idejét nem lehet elôre kiszámítani (vö. 1 Tessz 5,2; Mt 24,34; Lk 12,39), az ôskeresztény hagyomány mégis rámutatott már bizonyos elôjelekre, amelyek részben kozmikus (a kozmikus rend felbomlása), részben történelmi (háborúk, éhínség, hittagadás, álmessiások fellépése, vö. Mk 13; Jel 2-20) jellegűek voltak. Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy Tesszalonikiben egyes keresztények elôszeretettel foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy mennyi idô telik még el, amíg a parúzia bekövetkezik. A közösség egyes tagjai - talán keresztény próféták kijelentéseinek hatására, és bizonyos páli kijelentések egyoldalú értelmezése alapján - arra a meggyôzôdésre juthattak, hogy ,,az Úr napja már küszöbön áll'' vagy ,,már el is kezdôdött'' (2 Tessz 2,2). A ,,nap'' itt természetesen nem naptári napot jelent, hanem azt a behatárolható, konkrét idôszakot, amely alatt az adott végidei esemény lejátszódik. A félreértések tisztázása érdekében Pál elôszöris ezt kéri: ,,Ne veszítsétek el józanságtokat!'' (2,2). Ezután utal azokra a körülményekre, amelyek kizárják az említett téves értelmezéseket. A 2 Tessz 2,4.8-10-ben két döntô fontosságú végidei eseményre hívja fel a figyelmet, amelyeknek még be kell következniük: 1. A ,,bűn emberének'', az ,,ellenségnek'' a fellépése, aki Isten törvényével szembehelyezkedik, Istennek adja ki magát, Isten templomában trónol, és sátáni erôvel végrehajtott jelek és csodák által félrevezeti azokat, akik nem hisznek Istenben ôszinte szívvel, a keresztény igehirdetés szellemében. Errôl az ellenfélrôl már egyes ószövetségi szövegek is beszélnek (vö. Iz 14,4-27; Ez 28,1-10.11-29; Dán 9,27; 11,21-45), késôbb pedig témája ez az apostoli igehirdetésnek is (vö. Mt 4,1-11; 24,23k; 1 Ján 2,18-27; 1 Tim 4,1; Jel 13). 2. Isten és Krisztus ezen végidei ellenfelének fellépése sokak elpártolását és bukását vonja maga után; ennek keresztények is áldozatul esnek (vö. Mt 24,9-12; 1 Tim 4,3k; 2 Pét 3,3k; Júd 18k; Jel 13,4-7.16k). Ez ,,a törvénytelenség embere'', ,,a pusztulás fia'' azonban még nem lépett fel, annak ellenére, hogy ,,a gonoszság titka már munkálkodik'' (2,7). Az apostol ez alatt azt érti, hogy a keresztény igehirdetést akadályozzák, a keresztények üldözése erôsödik mind a zsidók, mind pedig a római hatóságok részérôl, tekintettel a római császárkultuszra (vö. Jel 13; 1 Pét 4,7-17). Működik azonban valamiféle szembenálló hatalom is, amely Isten és Krisztus ellenfelének nyilvános fellépését megakadályozza (2,7k). A levél hivatkozik arra, hogy az olvasók a szóbeli tanítás alapján jól tudják, ki vagy mi ez a hatalom. Sajnos, sem ebben a levélben, sem a többi páli írásban nem találjuk nyomát annak, hogy az apostol mit ért ez alatt. Egyes magyarázók a római állam rendjére gondolnak (vö. Róm 13,1-7, összefüggésben a Dán 2 és 7 vadállat képeivel). Ezt az értelmezést azonban nem lehet összeegyeztetni a Jel 13-mal, mely szerint a Római Birodalom a sátán eszköze. Más kutatók Isten üdvözítô tervére hivatkoznak (vö. Hab 2,3k; Iz 13,22; Ez 12,21k), ismét mások Péter fôségére (vö. Mt 16,13-20). Valójában ezen magyarázatok egyike sem teljesen meggyôzô. A szöveg megértésének a kulcsa valószínűleg végleg elveszett. Még az a legvalószínűbb, hogy Isten jóságára és gondviselésére kell gondolnunk, amellyel ô bölcsen, üdvözítô akaratának megfelelôen irányítja a történelmet. Mind a címzettek, mind pedig a mi számunkra az a legfontosabb ebbôl a tanításból, hogy Isten uralmának sátáni ellenfelénél hatalmasabb Isten és Krisztus; ôk végleg félre fogják állítani ezt az ellenfelet (2,8). A kereszténynek tehát csak akkor kell rettegnie ettôl a pusztító hatalomtól, ha nem marad hű Krisztushoz és az ô igazságához, azaz nem követi parancsait és vezetését (2,10k). Aki azonban ,,szeretetben megnyitja szívét az igazságnak'' és kitart Isten igazságában, vagyis az egyház hagyománya szerint szilárdan hisz Istenben, Krisztusban és ,,a végsô dolgokra'' vonatkozó egyházi tanításban, nem fog elbukni. A sátáni csábító fellépése által megmutatkozik a ''lelkek'' különbsége. Ezért a gonosz hatalom tevékenysége egyben az utolsó ítélet bevezetô szakasza is (vö. 2,10-12). Aki elzárkózik az igazságtól és a jogtalanságot szereti, áldozatul esik a pusztulásnak. Ellenfél, Antikrisztus; Istennel rivális hatalom a végidôben Bár a 2 Tessz 2,3-12-nek az Isten ellenfelére vonatkozó kijelentései egyes részleteiben kapcsolódnak az Ó- és Újszövetség más részeihez, ez a leírás mégis egészen eredeti és egyedülálló. Az ellenfelet többféle megjelöléssel is illeti itt az apostol. Nevezi a bűn emberének, a pusztulás fiának, ellenfélnek [ho antikeimenos], és a törvény ellenségének. ,,Ez fölé emelkedik mindennek, amit Istennek és szentnek neveznek'' (a ,,szent'' [sebasma] nem csak 'szentély', hanem minden, amit a vallás szentnek tart és szentként tisztel), ,,Istennek adja ki magát és Isten templomában foglal helyet''. ,,A sátán erejébôl cselekszik'', ,,mindenféle feltűnô tett, jel és hamis csoda kíséri.'' ,,Mindenkit becsap és az igazságtalanság útjára vezet, aki elzárkózik az igazság szeretetétôl, amely megmentené ôt.'' Az Ószövetség a pogány hatalmakról és uralkodókról írja, hogy istenítik magukat, azt követelik, hogy az emberek istenként tiszteljék ôket és hódoljanak nekik, mint pl. Tírusz fejedelme (ld. Ez 28; vö. 28,2: ,,Azt mondtad: »Isten vagyok«'') vagy a babiloni nagykirály (ld. Iz 14,1-21; vö. 14,13k) ,,Azt gondoltad szívedben...: »Az égbe megyek föl, [...] hasonló leszek a Fölségeshez«''). A szeleukida nagykirály, IV. Antióchusz Epifánész arra vetemedett, hogy megszentségtelenítse a Templomot, megszüntesse a mindennapi áldozatokat, betiltotta a zsidó vallást, és helyette az olümposzi Zeusz tiszteletét akarta bevezetni Izraelben, szobrát pedig a Templomban felállítani (ld. 1 Makk 1,41-59; 2 Makk 6,1-11). Dániel könyve leleplezi ezeket a jelenségeket, mint a sátán művét, aki, mint Isten ellenfele, a pogány uralkodókat használja fel céljai eléréséhez, harcra ösztönözve ôket Izrael népe és a jámborok ellen (vö. Dán 9,27; 11,31; 12,11). A sátánnak Isten népe ellen és Isten ellen vívott harcáról beszél Judit könyve is (vö. Judit 3,8k: Holofernész ,,leromboltatta az összes szentélyt és kivágatta a szent ligeteket. Hatalmat kapott, hogy semmisítse meg a föld minden istenét. Tisztelje minden nép Nabukodonozort, minden törzs és nemzet ôhozzá fohászkodjék, mint istenhez''; ld. még: 6,2.18k). Ezekrôl az uralkodókról azonban, akik isteni tiszteletet követeltek maguknak, sehol sem állítják, hogy az embereket - vagy Isten népének tagjait - jelek és csodák által szedték volna rá, hogy Istent megtagadják, sem azt, hogy a jeruzsálemi Templomban kellett volna istenként tisztelni ôket. Az Újszövetségben a Jézus megkísértésérôl szóló pusztai elbeszélés feltételezi, hogy a sátán, mint e világnak ura, Jézust rá akarja venni, hogy földi világuralmat hozzon létre, többek között csodajelek segítségével (vö. Mt 4,1-10; Lk 4,1-12), és hogy a sátán Jézus tanítványait is tôrbe csalja, Uruk elárulására készteti (vö. Mk 8,32k; Lk 22,3-6.31-34; Jn 13,21-30). Az apostoli hagyományban az is megtalálható, hogy Jézus maga jelezte: az ô feltámadása után a sátán harcolni fog Isten uralma ellen. Ösztönözni fogja a zsidókat és a pogányokat, hogy forduljanak szembe Jézus küldötteivel és tanítványaival, és üldözzék azokat, akik hisznek. Ez az ellenállás végül hamis próféták és messiások fellépésével válik teljessé. Mindezt egyértelműen kifejezi Jézusnak a szinoptikus evangéliumokban olvasható beszéde a világ végérôl (ld. Mk 13,9-13.21k; Mt 24,9-12.23-26; vö. Lk 21,8.12). Ezzel kapcsolatban Márk és Máté arra is utal, hogy a Templomot megszentségtelenítik egy pogány bálványnak [,,pusztító borzalom''] a felállításával (Mk 13,24; Mt 24,15). De ezen a helyen sem egy sátáni ellen-messiásról nincs szó, sem pedig arról, hogy a megtévesztettek egy ilyen ellenfél elôtt a Templomban úgy hódolnának, mint a végidei szabadító elôtt. János a Jelenésekben beszél egy támadásról, amelyet a sátán irányít, hogy megsemmisítse az egyházat (Jel 12). A sátán Róma pogány hatalmát is annak császárkultuszát használja fel; ezt a kultuszt jelképezi a hamis, megtévesztô próféta (Jel 13,1-8.11-18). De ez a jövendölés sem állítja, hogy Isten ellenfele Isten Templomában trónolna, és mint Isten, ott fogadná a nagyszámú megtévesztett embernek - köztük egykori keresztényeknek - a hódolatát. János elsô levelében szó van az ,,Antikrisztus''-ról. A kifejezéssel itt találkozunk elôször. Ez az ellenfél görögül antikhristos, azaz ellen-messiás, ál-Krisztus: Jézus Krisztus ellenlábasa. János levele azonban ezzel a megjelöléssel a keresztény tévtanítókat illeti, ,,akik tagadják, hogy Jézus (Isten) Fia'' (1 Ján 2,22k; vö. 4,15), és nem hajlandók azt vallani, hogy ,,Jézus Krisztus testben eljött'' (1 Ján 4,1-3). A levél mindazonáltal tanúsítja azt, hogy eljön ,,az Antikrisztus az utolsó órában'', a vég elôtt (ld. 1 Ján 2,18: ,,Fiacskáim, ez az utolsó óra. Hallottátok, hogy jön az Antikrisztus''). De a levél szerzôje ez alatt is a tévtanítókat érti. Szemben mindezekkel a 2. Tesszaloniki levél leírása szerint Istennek és az ô uralmának ellenfele átfogó hatalommal bír. A szöveg nem nevezi ôt Antikrisztusnak, hanem Isten ellenfelének. A célja az, hogy minden embert az isteni parancsok és törvények megtagadására vezessen. Rendkívüli erôk és képességek állnak a rendelkezésére. Szembefordul minden vallással, a jeruzsálemi Templomban Istenként tisztelteti magát, Isten helyébe lép. Kifejezett célja, hogy mint Jézus Krisztussal szembenálló messiás, ,,Isten uralmát'' saját nevében, saját dicsôségére megvalósítsa. Komor, súlyos, zárt ábrázolás ez, amelyet a levél Pálra vezet vissza, aki errôl már tesszaloniki igehirdetése során is beszélt, ha nem is ilyen részletesen: ,,Nem emlékeztek, hogy elmondtam már ezt, amikor nálatok voltam?'' (2,6). Valószínű azonban, hogy Pál ezt az elképzelést csak ebben a levélben fejtette ki elôször részletesen. Ugyanakkor meglepô, hogy Pál késôbbi leveleiben nincs szó többé róla, még csak nem is utal rá az apostol (de: 1 Kor 15,23-25). Ehelyett Pál több helyen rámutat írásaiban, hogy a sátán a szerzôje minden ellenállásnak, amellyel a keresztény igehirdetés találkozik, ô a keresztények tulajdonképpeni üldözôje, ô kelt zavart az egyházon belül is, mint bajkeverô, viszálykodó, csábító, tévtanító, az egység bomlasztója (vö. az 1 Tessz 2,18 és 2 Tessz 2,9 mellett: 1 Kor 7,5; 2 Kor 2,11; 11,14;12,7; Róm 16,20; ld. még: 1 Kor 3,3k.18-20; 5,4-13; 6,1- 10.12-18; 9,26; 10,1-24; 11,17-22.26-31; 12,3; 2 Kor 6,11-7,4; 12,19- 21; Gal 1,6-10; 6,7; Fil 1,15-17; 1,27-2,4; 3,1k.17-19; Róm 15,30-32). Pál apostol intelme, hogy az áthagyományozott evangélium igazságához kell ragaszkodni és a Gonosz cselszövéseit le kell leplezni, ma is idôszerű. Ez elsôsorban számos mai keresztény csoport és szekta tevékenységére érvényes, amelyek azt állítják, hogy ismerik Krisztus eljövetelének idôpontját, és meggyôzôdésük, hogy ez a nap a küszöbön áll. Tanaik eltökélt hirdetésével és rámenôs agitációjukkal nem csak egészségtelen félelmet és nyugtalanságot keltenek, hanem arra törekszenek, hogy azokat, akiket megfélemlítettek, beolvasszák saját, külön vallási csoportjukba. Ez az eljárás nem csak a bizalommal teli Istenhez-fordulást akadályozza meg, hanem a keresztények egységét is bomlasztja, és gyöngíti Krisztus egyházát. Ez is mutatja, hogy az ilyen buzgólkodás mögött az Ellenfél szelleme rejtôzik. Ezért fontos ma is Pál intelme, hogy ,,éberek és józanok'' legyünk, ha a végidôvel kapcsolatban zavarkeltô igehirdetéssel találkozunk (1 Tessz 5,4-8). 2. A hívek bátorítása, az apostol áldása (2,13-17) A végidô próbatételeinek sötét horizontja elôtt is biztonságot sugároz az apostol áldása - hasonlóan az 1 Tessz 2,13-hoz és az 1 Tessz 1,3-hoz. Isten kiválasztotta ôket, mint ,,zsengét'', ,,elsô termést'' (vö. MTörv 33,12; Jak 1,18), hogy megmentse ôket. Most már csak tôlük függ, hogy a hit által megjelölt célt elérjék, és részesüljenek Krisztusnak, a Feltámadottnak dicsôségében (vö. 1 Tessz 2,12). Az elsô termés képe, amelyet Istennek, a világ Teremtôjének és minden adomány Ajándékozójának hálából szokás feláldozni, arra utal, hogy a tesszaloniki közösség az elsô és élenjáró egyház Makedóniában (a képnek páli használatához ld. 1 Kor 16,5.15; Róm 16,5). Ezzel kapcsolatban azt is hangsúlyozza az apostol, hogy Lelke által Isten megszentelte mindazokat, akiket az üdvösségre kiválasztott (vö. 1 Kor 1,2.30; 6,11; Róm 15,16). A hit pedig, amellyel ôk az evangéliumi tanításra válaszoltak, az ô válaszuk Isten kiválasztó szeretetére (vö. Gal 2,2; valamint 1 Pét 1,22; 2,2). Az apostol mindezért hálát ad Istennek: a kiválasztottságért, a megszentelésért, és a tesszaloniki keresztények élô hitéért. Hálás Istennek, mert ô is eszköz lehetett Isten kezében, amikor az evangéliumot hirdette nekik. Ezért buzdítja végezetül a híveket, hogy maradjanak hűek a hagyományokhoz, amelyeket az apostol írásai és szóbeli tanítása által megismertek (vö. 1 Kor 11,2; 15,3.24; 13,3; az apostoli tanításra való emlékeztetés: 1 Kor 4,17; Fil 4,9; Róm 6,17; 16,17). És legyenek kitartóak az apostolok által megalapozott reményben. Csak a remény megfelelô formája vezet el az üdvösségre. Gondolatait áldáskívánsággal fejezi be az apostol. Az áldás megfelel az 1 Tessz 3,11-13-nak (2,16k): az Atyaisten és Jézus Krisztus vigyék végbe az üdvösség művét, amelyet elkezdtek a hívekben! Az áldás szövege kiemeli, hogy Isten, Krisztus által, szeretetbôl ,,örök vigasztalást és biztos reményt ajándékozott nekik''. Az ô kegyelme el fogja ôket tölteni bizalommal és erôvel, hogy a hit tanúi legyenek, és életüket igazságban éljék (vö. 2 Kor 1,3-7). ======================================================================== Tanácsok a közösség számára (3,1-15) 2Tessz A buzdító részben az apostol kéri a közösséget, hogy imádkozzanak apostoli szolgálatának eredményességéért (3,1-2), és kifejezi bizalmát, hogy Isten hűséges marad (3,3-5). Utasításokat ad arra vonatkozóan, hogy hogyan bánjanak a rendezetlen életet élô, munkakerülô keresztényekkel (3,6-12), és buzdítja mindannyiukat, hogy tegyék a jót (3,13-15). 1. Az apostol imát kér (3,1-5) Azért, hogy az üdvösség jó híre minél több emberhez eljusson, a keresztényeknek imádkozniuk kell. Így érhetik el, ,,hogy az Úr szava terjedjen és dicsôségre jusson'' (3,1). A keresztény örömhírnek lendületes ereje van. Magával ragadja az embereket és hitet ébreszt, mert Isten üdvözítô akaratát tartalmazza és ez az igazságot, és mert a Feltámadott Úr Jézus kegyelme - és a hívek imája áll mögötte. Természetesen vannak szembenálló erôk is, amelyek ellenséges érzületű emberek által akadályozzák mind Pálnak, mind a többi keresztény igehirdetônek a tevékenységét. Sôt, az is nyilvánvaló, hogy ,,a hit nem szívügye mindenkinek'', amint ezt az apostol a 3,2b-ben megjegyzi. Ezt nem úgy érti, hogy az evangélium örömhíre nem szólít meg mindenkit vagy nem mindenkinek való; csak azt szögezi le, hogy sok ember teljesen közömbös iránta. A levél címzettjei, olvasói viszont bízhatnak abban, hogy Krisztus, az Úr megôrzi ôket, megadja nekik a kitartás és az erô kegyelmét, hogy helytálljanak a gonosz hatalmával szemben (vö. 2,7). Ennek természetesen az a feltétele, hogy engedelmesen kövessék az apostol útmutatását. Ez különösen most fontos, amikor válságban van a közösség. Rövid, kérô ima formájában fejezi ki, hogy a hívek helyes magatartása miben áll: Istent szeretni, és bizalommal várni Krisztusra (3,5). 2. A munkakerülôk rendreutasítása, intelem mindenki számára (3,6-15) Ebben a részben két helyen is (6. és 14-15. versek) szerepel az az apostoli utasítás, amellyel Pál az Úr Jézus Krisztus tekintélyére hivatkozva felszólítja híveket, hogy kerüljenek minden kapcsolatot az olyan keresztényekkel, akik nem követik az apostoli hagyományt - a parúziáról szóló tanítást -, és megélhetésüket nem saját munkájukkal biztosítják. A becsületes munka kötelességét már az 1 Tessz 4,11-ben is hangsúlyozta. A tesszaloniki egyház válsága során, amellyel a 2 Tessz foglalkozik, egyes keresztények ,,normális'' munkakerüléséhez még az is hozzájárult, hogy némelyek a túlfeszített végidôvárás bűvöletében nem dolgoztak többé (ugyanakkor persze serényen fontoskodtak, ld. 3,11). Ezeket nem kell kizárni a közösségbôl, de minden személyes kapcsolatot meg kell velük szakítani. Így a többiek egyrészt elkerülhetik, hogy ezek a nézetek másokat is megfertôzzenek, másrészt ezzel ösztönözhetik az ilyeneket arra, hogy változtassák meg magatartásukat. Ezzel kapcsolatban az apostol - miként az 1 Tessz 4,1.11-ben is - saját példájára hivatkozik. Tulajdon példája még meggyôzôbbé válik azáltal, hogy elmondja: ô, apostoli szolgálatánál fogva, igényt tarthatott volna arra, hogy a közösség gondoskodjék róla (vö. 1 Tessz 4,12; 1 Kor 9,6.14; 11,1; Fil 3,17). Emlékeztet arra, amit a közösség alapítása idején is mondott: ,,Aki nem dolgozik, ne is egyék!''. Ezzel nyilvánvalóan az a célja, hogy ismét lelkükre kösse: a lelkiismeretes kötelességteljesítés és munka keresztény kötelesség. Ugyanakkor meg akarja akadályozni, hogy a jámbor semmittevôket a közösség tartsa el, vagy a tehetôsebb keresztények. Az az apostoli alapelv, hogy minden kereszténynek kötelessége ,,békésen dolgozni és a maga kenyerét enni'', ma, az ún. jóléti társadalomban arra figyelmeztet bennünket, hogy senki, aki kereszténynek tartja magát, ne éljen vissza önzô módon a szociális juttatások rendszerével, még vallási ürüggyel se, hanem maga gondoskodjék önmagáról. Keresztény, egyházi vagy más efféle ügy nem mentesít egyetlen keresztényt sem az alól a kötelessége alól, hogy dolgozzék, és a rábízott feladatokat lelkiismeretesen teljesítse. Ezt, ha szükséges, nyíltan meg kell mondani a keresztény semmittevôknek és fontoskodóknak, amint ezt a 2 Tessz 3,14k-ben is látjuk. Ugyanakkor, ha el is határoljuk magunkat a szociális szempontból felelôtlen keresztényektôl, vagy akár más csavargóktól és munkakerülôktôl, a kötelességtudó keresztényt ez nem tarthatja vissza attól, hogy jót tegyen és a gyöngék, a szükséget szenvedôk segítségére siessen (3,13) ======================================================================== A levél befejezése (3,16-18) 2Tessz A levél kérô imával (3,16), sajátkezű köszöntéssel (3,17) és áldással zárul (3,18). Az apostol a kérô imában nem Istenhez fordul, mint az 1 Tessz 5,13- ban, hanem Jézus Krisztushoz, a békesség Urához, és kéri ôt, hogy ajándékozza meg a közösséget tartós, teljes békével. Amit tehát az 1 Tessz 5,13-ban inkább a maga számára kért, ezúttal a közösség számára akarja kiesdeni. Ezt egy áldás-szöveg követi, amely az istentiszteleti hagyományból származik, és az Újszövetségnek ezen a helyén olvasható elôször: ,,Az Úr legyen veletek (mindnyájatokkal):'' (vö. 2 Tim 4,22). Ez az áldás a mi istentiszteleteinken is használatban van mind a mai napig. Az apostol azért emeli ki, hogy a befejezô üdvözlést saját kézzel írta, mert írását el akarja határolni a hamisított páli levelektôl ill. ,,szavaktól'' (vö. 2,2). Ugyanakkor hitelesíteni is akarja a részben elég kemény apostoli intelmeket. A leveleket az apostol korában rendszerint hivatásos írnokoknak diktálták, és a küldô nem is írta alá a leveleket. Ha valaki külön hangsúlyozni akarta a hitelességet, akkor a befejezô köszöntést sajátkezűleg írta a levél végére. Ilyen, sajátkezűleg írt köszöntést más páli levelek végén is találunk, mint pl. az 1 Kor 16,21-ben és a Gal 6,11-ben. A 3,17 szerint az apostol minden levelére sajátkezűleg írta a befejezô köszöntést; az igazság azonban az, hogy a Pálnak tulajdonítható többi levelek közül egyikben sem találjuk nyomát annak, hogy a levél befejezése Pál kezeitôl származott volna. A 3,18-ban az apostol áldásával zárul az írás. Pál egy közismert keresztény áldásszöveget alkalmaz (vö. 1 Tessz 5,28; 1 Kor 16,23; Róm 16,24; ld. még a módosult formát: ,,lelketekkel'' Gal 6,18; Fil 4,23; Filem 25): Az Úr kegyelme segítsen mindazt megvalósítani, amit ez az írás tartalmaz! Az egyház a kegyelem gyümölcse. Léte, növekedése és tökéletesedése végsô soron az Atyaisten és az Úr Jézus Krisztus kegyelmének, hűségének köszönhetô. ======================================================================== Bibiliaolvasás -- Kérdések Függelék Az 1. Tesszaloniki levélhez 1. Hasonlítsuk össze azokat a részleteket, amelyeket az Apostolok cselekedetei és az 1. Tesszaloniki levél elmond Pál apostol és munkatársai tevékenységérôl a tesszaloniki egyház alapításával kapcsolatban és további munkájukra vonatkozóan (vö. Csel 17,1-22; 1 Tessz 1,1; 1,2-10; 2,1-12; 2,17-3,10). Milyen megállapításokra juthatunk az összehasonlítás alapján a hitterjesztéssel, a tesszaloniki egyház további sorsával és Pál tevékenységével kapcsolatban? 2. Milyen szerepet játszott a tesszaloniki egyház a Makedóniában és Görögország területén folyó hitterjesztés során? (Térképek, közlekedési viszonyok, a levél adatai, valamint a Csel 16,6-10.) 3. Mit állapíthatunk meg az 1 Tessz 1,9k alapján a közösség összetételérôl? Zsidókeresztények voltak többségben, vagy a pogánykeresztények? (Vö. még: Csel 14,15; 17,22-31; Zsid 6,1-3.) 4. Mit mond az 1. Tesszaloniki levél Pál térítésmódjáról? (Vö. 1 Tessz 1,2-2,12.) 5. Milyen volt a közösség belsô felépítése az 1 Tessz 1,1; 3,1.6; 5,12-15 szerint? Voltak-e már megkülönböztethetô hivatalok? Milyen szerepet játszottak a lelki adományok, a karizmák? (Vö. 1 Tessz 5,12k; 5,19-21; ld. még 1 Kor 12-14; Róm 12,3-9.) 6. Hogyan tekintsen a keresztény ember a halálra? (Vö. 4,13-17.) 7. Mit jelent az élet megszentelése az 1. Tesszaloniki levél szerint? (Vö. 1,2.9k; 3,12k; 4,1-12; 5,14-22.) 8. Mit tanít a levél a keresztény igehirdetésrôl? (Vö. 1,5; 2,13; 4,1k; 4,15; 5,11; 5,12.14.20k.) A 2. Tesszaloniki levélhez 1. Az 1. Tesszaloniki levélnek mely témáit folytatja a 2. levél? 2. Hasonlítsuk össze az 1. Tesszaloniki levél gondolatait Krisztus eljövetelérôl (4,16k) azzal, amit errôl a 2. Tesszaloniki levél ír (1,7k). Mit állapíthatunk meg ennek alapján, milyen elképzelések uralkodtak akkoriban Krisztus jövetelének módjáról? 3. Mit tanít az 1. Tesszaloniki levél ,,az Úr napjának'' idôpontjáról (vö. 5,1-3)? Mit mond errôl a 2. Tesszaloniki levél (vö. 2,2-12)? Milyen események elôzik meg Krisztus jövetelét? 4. Mit tanít az Újszövetség arról, hogy a végidôben fellép Isten és Krisztus ellenfele? (Vö. 2 Tessz 2,1-12 és Mk 13,5-23; 1 Ján 2,18-21; Jel 13.) 5. Hogyan éljen a mai keresztény a világvég-várás jegyében? (Vö. 1 Tessz 4,13-5,11; Lk 12,35-40; 21,25-28; 2 Pét 3,1-13.) 6. Hogyan kell a kereszténynek a munkában és a mindennapi kötelesség teljesítésében kereszténységét megélni? (Vö. 1 Tessz 5,14; 2 Tessz 3,6-15.) 7. Hogyan járuljon hozzá a keresztény ember az evangélium terjesztéséhez? (Vö. 1 Tessz 1,6-10; 4,9-12; 5,14k.25; 2 Tessz 1,3-4.11-12; 3,1k.12.) 8. Az apostoli kor istentiszteletébôl mely részletek élnek ma is tovább az egyház liturgiájában? (Vö. 1 Tessz 5,26.28; 2 Tessz 1,2; 3,16.18.) 9. Mibôl lehet látni, hogy ,,a gonoszság hatalma'' (a gonoszság titka) ma is működik a világban? 10. Az Úr Jézus nevét hogyan dicsôíti meg a keresztény ember a 2 Tessz 1,11k szerint? ======================================================================== Irodalom Függelék Bevezetések Knoch, O., Begegnung wird Zeugnis. Werden und Wesen des Neuen Testaments, Biblische Basisbücher 6, Stuttgart-Kevelaer 21987. Schelkle, K.H., Das Neue Testament, Kevelaer 1970. Wikenhauser, A., Schmid, J., Einleitung in das Neue Testament, Freiburg 61972 (tudományos). Tarjányi Béla, Újszövetségi alapismeretek I., Az ôsegyház élete (Pál apostol levelei), Hittudományi Akadémia Levelezô Tagozat, Budapest 21992. Kommentárok Becker, J., Auferstehung der Toten im Urchristentum, Stuttgarter Bibelstudien 82, Stuttgart 1976. Dautzenberg, G., Theologie und Seelsorge aus paulinischer Tradition. Einführung in 2 Thess, Kol, Eph, in: Gestalt und Anspruch des Neuen Testamentes, hrsg. von J. Schreiner, Würzburg 1969, 96-119. o. Egenolf, H. A., Der zweite Brief an die Thessalonicher, Geistliche Schriftlesung 14, Düsseldorf 1965. Laub, F., 1. und 2. Thessalonicherbrief, Die Neue Echter Bibel, Würzburg 1985. Pesch, R., Die Entdeckung des ältesten Paulusbriefes. Paulus - neu gesehen, Herderbücherei 1167, Freiburg 1984. Schlier, H., Der Apostel und seine Gemeinde. Auslegung des 1. Briefes an die Thessalonicher, Freiburg 1972. Schürmann, H., Der erste Brief an die Thessalonicher, Geistliche Schriftlesung 13, Düsseldorf 1962. Tarjányi Béla, Jézus örömhíre Márk evangélista szerint, Hittudományi Akadémia, Budapest 21991. Kortörténet, környezô világ Elliger, W., Paulus in Griechenland. Philippi, Thessaloniki, Athen, Korinth, Stuttgart 1987. Knoch, O., ,,Wirst Du an den Toten Wunder wirken?'' Sterben, Tod und ewiges Leben im Zeugnis der Bibel, Regensburg 1977. ======================================================================== A kötet Szerzôjérôl Függelék Otto Bernhard Knoch 1926-ban, a Stuttgart melletti Sindelfingenben született. 1946-tól 1950-ig végezte el a filozófiai és teológiai tanulmányokat Tübingenben. 1951-ben pappá szentelték. 1953-1959 között a bibliai tudományok repetítora volt Tübingenben, majd 1959-ben ugyanitt teológiai doktorrá avatták. 1959-tôl 1971-ig a Stuttgarti Katholisches Bibelwerk [Katolikus Bibliaközpont] igazgatója volt, 1962- 1978 között a Szentírás Egységfordításának ügyvezetôje. 1971-tôl a Passaui Egyetemen a bibliai alapismeretek és a bibliai kérügmatika professzora. 1979-ben pápai prelátussá nevezték ki. Számos könyve és tanulmánya jelent meg a szentírástudomány különbözô témáiról. ======================================================================== Elsô levél a tesszalonikieknek -- 1. fejezet Címzés és köszöntés: 1,1 1 Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikiek egyházának, amely az Atyaistenben és az Úr Jézus Krisztusban él. Kegyelem nektek és békesség! Az apostol és a közösség: 1,2- 3,13 A tesszalonikiek környezetük példaképei 2 Hálát adunk Istennek mindnyájatokért mindenkor, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelenül 3 gondolunk Istenünk és Atyánk elôtt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek gyümölcseire, fáradozó szeretetetekre és türelmes reménységetekre. 4 Tudjuk, Istentôl szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok. 5 Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erôvel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. 6 Ti pedig a mi követôink lettetek, és az Úréi, elfogadtátok az igét sok szorongatás közt, a Szentlélek örömével. 7 Így példaképpé lettetek minden hívô számára Makedóniában és Akhájában. 8 Az Úr igéjének hirdetése ugyanis tôletek haladt tovább, nem csak Makedóniában és Akhájában. Istenbe vetett hitetek eljutott mindenhová, úgyhogy szükségtelen is arról beszélnünk. 9 Hiszen mindenki beszéli rólunk, hogy hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élô, igaz Istennek szolgáljatok, 10 és várjátok a mennybôl Fiát, akit feltámasztott a halálból, Jézust, aki megment minket a jövendô haragtól. ======================================================================== Elsô levél a tesszalonikieknek -- 2. fejezet Visszatekintés az apostol elsô látogatására 1 Magatok is tudjátok, testvérek, hogy hozzátok való érkezésünk nem volt hiábavaló. 2 Ellenkezôleg, noha elôbb, mint tudjátok, szenvedések és bántalmak értek minket Filippiben, mégis, Istenben bízva, a nagy gondok között is hirdettük nektek Isten evangéliumát. 3 Mert a mi igehirdetésünk nem tévedésbôl fakad, sem tisztátalanságból, és nem történik álnoksággal, 4 hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten megpróbált és igazolt, hogy ránk bízza az evangéliumot. Nem mint olyanok, akik az emberek tetszését keresik, hanem Istenét, aki vizsgálja szívünket {Jer 11,20}. 5 Egyáltalán nem szokásunk a hízelgô beszéd, amint tudjátok, sem a kapzsiság alkalmának keresése -- Isten a tanúnk erre. 6 Az emberek elismerését sem kerestük, sem a tiéteket, sem másokét. 7 Bár rátok támaszkodhattunk volna, mint Krisztus apostolai, mégis úgy voltunk köztetek, mint kicsinyek, úgy, ahogyan a dajka gondozza a gyermekeit. 8 Ragaszkodtunk hozzátok, és szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is, mert nagyon megkedveltünk titeket. 9 Emlékeztek ugyanis, testvérek, munkánkra és fáradozásunkra. Éjjel- nappal dolgoztunk, és úgy hirdettük nálatok Isten evangéliumát, hogy ne legyünk közületek senkinek sem a terhére. 10 Ti tanúi vagytok ennek, és Isten is, hogy milyen szent, igaz és feddhetetlen módon éltünk értetek, akik hívôk lettetek. 11 Hasonlóképpen azt is tudjátok, hogy amint az apa inti a gyermekeit, mindegyikteket 12 úgy intettünk és vigasztaltunk, s kérve-kértünk, hogy viselkedjetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki országába és dicsôségére hív titeket. A közösség elfogadta az evangéliumot 13 Szüntelenül hálát adunk tehát Istennek, hogy ti, akik Isten igéjének hirdetését tôlünk hallottátok, azt nem úgy fogadtátok, mint emberek szavát, hanem mint ami az valójában: mint Isten igéjét, amely bennetek is munkálkodik, akik hisztek. 14 Mert ti, testvéreim, hasonló sorsra jutottatok, mint Isten egyházai, amelyek Júdeában vannak Krisztus Jézusban, mert ti ugyanazt szenvedtétek el fajtestvéreitektôl, amit ôk is a zsidóktól, 15 akik megölték az Úr Jézust és a prófétákat, s minket is üldöztek. Istennek nem telik kedve bennük. Ôk ellenséges érzületűek minden ember iránt, 16 és megtiltják nekünk, hogy a pogányokhoz beszéljünk, nehogy üdvözüljenek. Így mindenkor betöltik bűneik mértékét {Ter 15,16; Dán 8,23}, és Isten haragja utol is érte ôket mindvégig. Az elmaradt látogatás 17 Testvérek, mi rövid idôre elszakadtunk ugyan tôletek és egymás látásától, de nem a szívünkkel! Ezért nagy vágyódásunkban annál jobban igyekeztünk arra, hogy színrôl színre lássunk titeket. 18 El akartunk ugyanis menni hozzátok, kiváltképpen én, Pál, egyszer is, másszor is, de a sátán megakadályozott. 19 Mert ki a mi reménységünk, örömünk, vagy dicsôségünk koszorúja? Nem ti, a mi Urunk Jézus elôtt, amikor eljön? 20 Igen, ti vagytok a mi dicsôségünk és örömünk! ____________________ * 16 Az emberi méltóság elleni bűn, ha a pogányokat megakadályozzuk abban, hogy elnyerjék az Evangélium vigaszát. Ezzel a vétséggel tetézik bűneiket a zsidózók, végleg kihíva maguk ellen Isten haragját. * 17 Elszakadtunk: jól érzékelteti Pál apostol atyai szeretetét a hitben gyermekei iránt. Mint a gyermekeitôl elszakított apának vagy anyának a gyermekek, úgy hiányoznak Pálnak a hívek, és vágyva vágyik arra, hogy ismét magához ölelhesse ôket. ======================================================================== Elsô levél a tesszalonikieknek -- 3. fejezet Timóteus elküldése 1 Mivel tovább már nem állhattuk meg, jónak láttuk, hogy magunkra maradjunk Athénben, 2 és elküldtük Timóteust, a testvérünket, Isten szolgáját Krisztus evangéliumában, hogy hiteteket szolgálja, megerôsítsen és buzdítson titeket, 3 hogy senki meg ne tántorodjék ezekben a szorongatásokban. Hiszen tudjátok, hogy erre vagyunk rendelve. 4 Meg is mondtuk elôre, amikor nálatok voltunk, hogy szorongatásokat fogunk elszenvedni, mint ahogy meg is történt, s tudtok is róla. 5 Azért nem állhattam meg tovább, s elküldtem, hogy értesüljek hitetekrôl, hogy nem kísértett-e meg titeket a kísértô, és nem vész-e kárba a munkánk. Az apostol örömét leli a közösségben 6 Most viszont, amikor Timóteus visszatért tôletek hozzánk, és hírt hozott hitetekrôl és szeretetetekrôl, s arról, hogy mindig örömmel emlékeztek ránk, és látni kívántok minket, ahogy mi is titeket. 7 Ezért vigasztalást találtunk bennetek és a ti hitetekben, testvérek, minden ínségünk és szorongatásunk ellenére is, 8 mivel mi akkor éledünk fel, ha ti állhatatosak vagytok az Úrban. 9 Mivel is róhatnánk le hálánkat értetek Istennél a bôséges örömért, mellyel örvendezünk miattatok a mi Istenünk elôtt? 10 Éjjel-nappal igen buzgón esedezünk, hogy meglássuk arcotokat, és pótoljuk azt, ami hiányos még a hitetekben. Áldás 11 A mi Istenünk és Atyánk, és Urunk Jézus Krisztus vezesse utunkat hozzátok! 12 Titeket pedig gyarapítson, és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és mindenki iránt, ahogyan mi szeretünk titeket, 13 s így szívetek erôs legyen, feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk elôtt, amikor Urunk, Jézus eljön minden szentjével. Ámen. ======================================================================== Elsô levél a tesszalonikieknek -- 4. fejezet Intelmek a keresztények számára: 4,1-5,22 Felhívás az életszentségre 1 Egyébként, testvérek, az Úr Jézusban kérünk és intünk titeket arra, amit tôlünk tanultatok, hogy hogyan kell élnetek és Isten kedvében járnotok. Éljetek is úgy, hogy elôrehaladásotok mind nagyobb legyen. 2 Hiszen ismeritek a parancsokat, amelyeket az Úr Jézus által adunk nektek. 3 Isten akarata ugyanis ez: a ti megszentelôdésetek, hogy megtartóztassátok magatokat a paráznaságtól; 4 hogy mindegyiktek meg tudja ôrizni a testét szentségben és tisztességben, 5 nem a vágyódás szenvedélyében, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent {Jer 10,25}. 6 És senki se károsítsa meg, s ne csalja meg semmilyen ügyletben a testvérét, mert az Úr bosszút áll mindezért, mint ahogy már régebben megmondtuk nektek és bebizonyítottuk. 7 Isten ugyanis nem tisztátalanságra hívott meg minket, hanem szentségre. 8 Azért, aki megveti ezeket, nem embert vet meg, hanem Istent, aki Szentlelkét is nektek ajándékozta {Ez 36,27}. 9 A testvéri szeretetrôl nem szükséges írnom nektek, mert magatok tanultátok Istentôl, hogy szeressétek egymást. 10 Hiszen gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Makedóniában. Kérünk azonban titeket, testvérek, hogy ebben gyarapodjatok még, 11 és igyekezzetek békében élni, dolgaitokat végezni, saját kezetekkel dolgozni, mint ahogy megparancsoltuk nektek, 12 hogy viselkedjetek tisztességesen a kívül lévôkkel, és senkire se szoruljatok rá. A keresztény remény 13 Testvérek, nem akarunk titeket, tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. 14 Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elô fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. 15 Az Úr igéje alapján azt mondjuk ugyanis nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem elôzzük meg azokat, akik elhunytak. 16 Mert a parancsszóra, a fôangyal hangjára és Isten harsonájának szavára az Úr maga leszáll az égbôl, és elôször a Krisztusban elhunytak támadnak fel, 17 azután mi, az élôk, a megmaradtak, velük együtt elragadtatunk a felhôkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral leszünk. 18 Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel. ____________________ * 4 Testét: a saját testét vagy a feleségét; az eredeti szöveg mindkettôt jelentheti (szó szerint: »edényét«). A keresztény ember számára ez(ek midegyike) szent, mert Krisztusnak van szentelve, s a Titokzatos Test tagja. ======================================================================== Elsô levél a tesszalonikieknek -- 5. fejezet Felszólítás a készenlétre az Úr napja elôtt 1 Az idôrôl és az óráról azonban, testvérek, szükségtelen írnom nektek. 2 Hiszen magatok is igen jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. 3 Amikor azt mondják: »Békesség és biztonság«, éppen akkor szakad rájuk hirtelen a veszedelem, mint a várandós asszonyra a fájdalom, és nem menekülnek meg. 4 De ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg titeket. 5 Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. 6 Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok! 7 Az alvók éjjel alszanak, a részegek éjjel részegednek le. 8 Mi azonban, akik a nappaléi vagyunk, legyünk józanok, és öltsük fel a hit és szeretet páncélját, sisak gyanánt pedig az üdvösség reményét {Iz 59,17; Bölcs 5,18-19}. 9 Mert Isten nem haragra rendelt, hanem arra, hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk, Jézus Krisztus által, 10 aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, ôvele éljünk. 11 Vigasztaljátok tehát egymást, és legyetek egymás épülésére, mint ahogy meg is teszitek. Tanácsok a közösségi élettel kapcsolatban 12 Kérünk ezenkívül titeket, testvérek, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, akik elöljáróitok az Úrban, és intenek titeket. 13 Munkájukért legyetek irántuk különösen nagy szeretettel! Éljetek békességben egymással! 14 Kérünk továbbá titeket, testvérek, feddjétek meg a nyughatatlanokat, bátorítsátok a félénk szívűeket, gyámolítsátok a gyengéket, legyetek türelmesek mindenki iránt! 15 Vigyázzatok, hogy senki rosszért rosszal ne fizessen, hanem mindenkor szolgáljátok egymás és mindenki javát! 16 Mindig örüljetek! 17 Szüntelenül imádkozzatok! 18 Mindenért adjatok hálát, mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban. 19 A Lelket ki ne oltsátok! 20 A prófétai beszédet meg ne vessétek! 21 Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! 22 Mindenfajta rossztól óvakodjatok! Befejezés: áldás és köszöntés: 5,23- 28 23 A békesség Istene szenteljen meg titeket mindenben, és egész lelki valótok, mind a lelketek, mind a testetek maradjon feddhetetlen Urunk, Jézus Krisztus eljövetelére. 24 Aki hív titeket, hűséges, tehát meg is valósítja. 25 Testvérek, imádkozzatok értünk. 26 Köszöntsetek minden testvért szent csókkal. 27 Parancsolom az Úr nevében, hogy ezt a levelet olvassák fel az összes testvérnek. 28 Urunk, Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek! Ámen. ======================================================================== Második levél a tesszalonikieknek -- 1. fejezet Címzés és köszöntés: 1,1-2 1 Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikiek egyházának, amely Istenben, a mi Atyánkban és az Úr Jézus Krisztusban él. 2 Kegyelem és békesség nektek Istentôl, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Az apostol aggódik a közösségért: 1,3-12 A tesszalonikiek szorongattatása és Isten igazságos ítélete 3 Mindig hálaadással tartozunk Istennek értetek, testvérek, méghozzá méltán, mert a hitetek komolyan erôsödik, és az egymás iránti szeretet mindnyájatokban gyarapszik, 4 annyira, hogy dicsekszünk is veletek Isten egyházaiban, béketűrésetekkel és hitetekkel, amellyel minden üldözést és viszontagságot elviseltek. 5 Isten igazságos ítéletének a jelei ezek, hogy méltónak találjanak benneteket Isten országára, ha meg is szenvedtek érte. 6 Mert Istennél éppen az az igazság, hogy szorongatással fizessen azoknak, akik titeket szorongatnak, 7 és nyugalommal velünk együtt nektek, a szorongatottaknak, amikor az Úr Jézus megjelenik az égbôl hatalmának angyalaival, 8 tűz lángjában, és bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, s nem engedelmeskednek Urunk, Jézus evangéliumának. 9 Ezeket a kárhozatban örök büntetéssel sújtja az Úr színe és hatalmának dicsôsége {Iz 2,10.19.21}, 10 amikor eljön azon a napon, hogy megdicsôüljön szentjeiben, és megcsodálják mindazokban, akik hittek; nálatok ugyanis hitelre talált a tanúságtételünk. Az apostol könyörgése 11 Ezért imádkozunk is mindig értetek, hogy Istenünk méltónak találjon titeket meghívására. Adjon beteljesedést a jóra irányuló minden készségnek és a hit erôteljes munkájának, 12 hogy Urunk, Jézus Krisztus neve megdicsôüljön bennetek, és ti is ôbenne, Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelmébôl. ======================================================================== Második levél a tesszalonikieknek -- 2. fejezet A keresztény remény és az Úr napja: 2,1-17 A végidô jelei 1 Urunk, Jézus Krisztus eljövetele és a hozzá való gyülekezésünk dolgában kérünk titeket, testvérek, 2 ne tántorodjatok el egyhamar józan felfogásotoktól, és ne riasszon meg titeket semmiféle lélek, sem beszéd, sem állítólag tôlünk küldött levél, mintha az Úr napja már közel volna. 3 Semmiképp se ámítson el titeket senki, mert elôbb az elpártolásnak kell bekövetkeznie, és meg kell jelennie a bűn emberének, a kárhozat fiának, 4 aki ellenszegül, és önmagát föléje helyezi mindannak, amit Istennek vagy isteni tiszteletre méltónak nevezünk, beül Isten templomába, és úgy mutogatja magát, mintha Isten volna. 5 Nem emlékeztek rá, hogy amikor még nálatok voltam, megmondtam ezt nektek? 6 És azt is tudjátok, mi tartja vissza most, amíg meg nem jelenik majd a maga idejében. 7 A gonoszság titka ugyanis már munkálkodik, csakhogy azt, aki most még visszatartja, elôbb el kell távolítani az útból. 8 Akkor majd megjelenik az a gonosz, akit az Úr Jézus elpusztít szájának leheletével {Iz 11,4}, és megsemmisít eljövetelének fényességével. 9 Az érkezését pedig -- a sátán hatalmából -- mindenféle hamis erômegnyilvánulás, jel és csoda kíséri, 10 és mindenféle csábítás a gonoszságra, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem fogadták be az igazság szeretetét, hogy üdvözüljenek. 11 Ezért bocsátja rájuk Isten a megtévesztés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak, 12 és ítélet alá essenek mindannyian, akik nem hittek az igazságnak, hanem beleegyeztek a gonoszságba. A hívek bátorítása 13 Nekünk pedig mindenkor hálát kell adnunk Istennek értetek, testvérek, akiket Isten szeret, azért, mert Isten kiválasztott titeket elsô zsengéül az üdvösségre a Lélek megszentelése és az igazság hite által. 14 Meg is hívott titeket erre evangéliumunk által, hogy elnyerjétek Urunk Jézus Krisztus dicsôségét. 15 Ezért tehát, testvérek, legyetek állhatatosak, és ôrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár élôszó, akár levelünk útján tanultatok. Apostoli áldás 16 Urunk, Jézus Krisztus pedig, és Isten, a mi Atyánk, aki szeret minket, s örök vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk kegyelemben, 17 bátorítsa és erôsítse meg szíveteket minden jótettben és beszédben. ____________________ * 2-12 Az Úr napja: a világ vége, az utolsó ítélet napja. Ezzel kapcsolatban az apostol hangsúlyozza, hogy tévednek, akik szerint ez már igen közel van. Pál elmondja, hogy ezt megelôzôen még két dolognak be kell következnie: megvalósul a keresztény nemzetek nagy elpártolása és megjelenik a világban a bűn embere, az Antikrisztus, aki nem ismeri el Istent Istennek, s Isten helyébe akar lépni. * 3-7 Ma már nehéz megértenünk ezt a részt, mert olyan korábbi tanításra hivatkozik, amelyet mi nem ismerünk, emellett olyan végidei képeket és kifejezéseket használ, amelyek jelentése számunkra nem világos, ráadásul mindez prófétai beszéd is. A lényeg azonban érthetô: Pál hangsúlyozza, hogy Jézus eljövetele még nincs közel, mert a közeledtét jelzô jelek még nem láthatók a világban. ======================================================================== Második levél a tesszalonikieknek -- 3. fejezet Útmutatások a közösség számára: 3,1-15 Az apostol imát kér a közösségtôl 1 Egyébként, testvérek, imádkozzatok értünk, hogy az Úr igéje, amint nálatok is, terjedjen és dicsôségre jusson, 2 s megszabaduljunk az alkalmatlan és gonosz emberektôl, mert a hit nem mindenkié. 3 Az Úr azonban hűséges: ô megerôsít titeket és megóv a gonosztól. 4 Ami titeket illet, bizalmunk van az Úrban, hogy megteszitek és meg fogjátok tenni, amit parancsolunk. 5 Az Úr vezesse szíveteket Isten szeretetére és Krisztus béketűrésére! A naplopók rendreutasítása 6 Ugyanakkor Urunk, Jézus Krisztus nevében meghagyjuk nektek, testvérek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértôl, aki rendetlenül él, és nem a szerint a hagyomány szerint, amelyet tôlünk kapott. 7 Jól tudjátok, miként kell minket követni, éspedig abban, hogy nem voltunk köztetek izgágák, 8 nem ettük ingyen senki kenyerét, hanem megdolgoztunk érte, fáradsággal, éjjel-nappal munkálkodva, hogy ne legyünk terhére egyikteknek sem. 9 Nem mintha nem lett volna jogunk hozzá, hanem hogy magunkat követendô példakép gyanánt állítsuk elétek. 10 Amikor ugyanis még nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. 11 Hallottuk azonban, hogy egyesek izgágán élnek köztetek, nem dolgoznak semmit, és hiábavalóságokkal töltik idejüket. 12 Az ilyeneknek meghagyjuk, és könyörgünk nekik az Úr Jézus Krisztus nevében, hogy csöndben munkálkodva, a saját kenyerüket egyék. Általános intelmek 13 Ti pedig testvérek, ne hagyjatok fel a jócselekedetekkel! 14 Ha valaki nem engedelmeskedik levélben megírt szavunknak, azt tartsátok számon, és kerüljétek a társaságát, hadd szégyellje magát. 15 De azért ne tekintsétek ellenségnek, hanem úgy feddjétek meg, mint testvért. Befejezés: 3,16-18 16 A békesség Ura adjon nektek örök békességet mindenhol! Az Úr legyen mindnyájatokkal! 17 Én Pál, a saját kezemmel írom az üdvözlést. Minden levelemben ez az ismertetô jel. Így írok. 18 A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen. ____________________ * 6-13 Rendetlenül él: Pál azt akarja mondani, hogy tétlenül, lustálkodva. Mondanivalóját saját példájával világítja meg: ô sem vonta ki magát a munka rendje alól, amely mindenkire vonatkozik, ti. hogy senki ne egye ingyen mások kenyerét.