Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Walter Nigg Az erôs asszony Ward Mária élete (1585--1645) Születésének 400. évfordulójára Egyházi jóváhagyássál Az eredeti mű: Prof. Walter Nigg: Mary Ward. Eine Frau gibt nicht auf Fordította: M. Tatár Margit Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata A kiadó elôszava I. Vallási zűrzavarok Angliában II. Borús gyermekévek III. A választás kínjai IV. Érzelmek vagy sugallatok? V. Valami mást kellene tennem VI. Útmutató szavak VII. Ward Mária másik arca VIII. ,,Csak nôk...'' IX. Zarándoklat Rómába X. Német földön XI. A bíborosok elôtt XII. Elítélve és befeketítve XIII. Hattyúdal XIV. Az események folytatása XV. Legyen meg a te akaratod ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv szöveghű elektronikus változata. A könyv 1986-ban jelent meg az Opus Mystici Corporis kiadásában. Az elektronikus változat Valentiny Géza prelátus úr, az Opus Mystici Corporis vezetôje, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog az Opus Mystici Corporis tulajdonában van. ======================================================================== A kiadó elôszava Meglepô ötlet, hogy protestáns szerzô állít emléket az ellenreformáció egyik legkiemelkedôbb egyéniségének: Ward Máriának, akit életében szeretett egyháza kemény próbának vetett alá, és még boldoggá sem avatta, mint annyi más alapítót. Nem rehabilitációt követel a szerzô, hanem számos mozzanatban mutat rá, mennyire alkalmas eszményképe lehet a mai keresztényeknek a ,,szent amazon'': Ward Mária, az angolkisasszony rend alapítója. A nagymamák és édesanyák vallásnevelô szerepétôl a nehézségek között is kitartó hithűségen keresztül a lelki élet manapság sok hiányzó mozzanatáig a szerzô rövid kis eszmefuttatásokkal mindig utal arra, hogy nekünk keresztényeknek olyan kincsesbánya áll rendelkezésünkre, amelynek értékeit csak meg kell ismerni, és kovásza lehetünk a jelen és jövô világnak. Walter Nigg neve és a szentek, a nagy keresztény egyéniségek iránti igaz tisztelete nem ismeretlen a magyar olvasó elôtt. A szent rendalapítóknak emléket állító írásai mellé helyezzük ezt a kis művet, amely a nevelés kereszténnyé tételét szorgalmazza ugyanazzal az alapgondolattal, amelyet korunk pápái is annyit hangoztatnak: a vallásos nevelés olyan emberi jog, amely alól nem ment föl semmi. A szerzô tudatában van ugyan annak, hogy nem saját felekezetének nagy egyéniségérôl ír, de mindvégig igyekszik tárgyilagos maradni a jezsuita rend, a pápák megítélésében. Hangvételén érzôdik ugyan a kívülálló hangja, de jószándéka is. Figyelemre méltó két kérdésben is Walter Nigg állásfoglalása. A nyugati világban túlerôltetett nôi emancipáció kérdését keresztény szemmel, Ward Mária példája nyomán helyezi a megfelelô összefüggésbe: számára nem hatalmi harc, nem csak jogi kérdés az egyenjogúság, és síkraszáll amellett, hogy mindkét nem ôrizze meg sajátosságait. Istentôl kapott értékeit. -- A keresztények egységének kérdését is fölveti a protestáns szerzô, és hangsúlyozza: a hit körüli veszélyek, a fiatalság úttalan kilátásai nem engedték meg Ward Máriának sem, és nekünk sem engedik, hogy az egymástól elválasztó, többé-kevésbé jelentôs különbségekre helyezzük a hangsúlyt. A szerzô úgy látja, hogy a közös lelkiség, a közösen megélt vallásosság nagyobb lépésekre ad reményt az egység felé, mint a teológiai gettó-viták. Nagy értéke a műnek, hogy nemcsak Ward Máriáról olvasunk benne, hanem megszólal a könyv hôse is. A rövid, magvas idézetekbôl olyan lelki naptárt állíthat össze magának bárki, amely tömörségével, evangéliumi igazával nem kis segítséget jelenthet a kereszténység mindennapi megéléséhez. Szeretettel tesszük le ezt a kis könyvet Olvasóink asztalára, mely egyúttal Ward Mária rendjének tagját, kedves Munkatársunkat, Tatár Margit nôvért is búcsúztatja. Margit nôvér közel két évtizeden keresztül áldozatos, csöndes, szívós munkájával elmondhatatlanul sokat tett azért, hogy a magyar katolikusok kezébe színvonalas, valóban hasznos könyvek kerüljenek. Csak a jó Isten a megmondhatója, milyen nagy mértékben járult hozzá ô is, hogy a magyarországi katolikus egyház a világegyház szellemi vérkeringésében maradjon. Most, hogy Margit nôvér nyugalomba vonul, szebben nem is búcsúzhatott volna el Olvasóinktól, mint hogy emléket állít a Rendalapítónak, aki oly sokat mond a mai ember számára is. ======================================================================== I. Vallási zűrzavarok Angliában Ward Mária legrégibb életrajzában ezt olvashatjuk: ,,Ki ecsetelheti azt a bátorságot, amellyel ez a szent amazon csatáit megvívta?'' Ezt egyik legjobb barátnôje, Mary Poyntz írja, akire elsôsorban merészségével és bátorságával hatott. Ezzel Ward Mária kezdettôl kívül rekedt a jámbor apácákról alkotott elképzeléseken. A ,,szent amazon'' kifejezés tisztán lelki értelemben voltaképpen illik is reá. Találóan jellemezte Werner Bergengruen egyik-másik eichendorffi nôalakját: ,,Szűzi amazonok, akik mindhalálig az Abszolútra vágyakozva büszkébbek annál, hogy jelenvalóval csillapítsák éhségüket.'' De az ,,amazon'' szóhoz a mai értelemben olyan képzetek tapadnak, amelyek rossz csengésűvé teszik. Hallatára kevésbé rokonszenves, erôsen férfias nô jelenik meg lelki szemünk elôtt, vagy egy modern lány, aki lovagol és sportol. Ward Máriától mindez távol állt. Mindig nôies maradt, és inkább a Példabeszédek ,,erôs asszonyát'' testesítette meg (Péld 31,10). Soha nem csüggedt el, nem hátrált meg. Az ellenállás csak fokozta erejét. ,,Erôs asszony, aki nem adja meg magát'': ennek az eszménynek felel meg legjobban Ward Mária sajátos úttörô teljesítménye. Ez a gondolat hozza a mai nôhöz is közel Ward Mária szokatlan egyéniségét. Nem volt villogó szemű, tüzes teremtés, de Shakespeare ,,Makrancos hölgye'' sem. Valami egészen más, egészen újszerű kezdôdött életével, amely a nôkrôl alkotott korábbi véleményt mind meghazudtolta. Nem volt rajta apácafôkötô, sem fátyol, nem volt körülötte oltalmazó zárdafal, sôt még a szépen festett dicsfény sem ragyogott a feje körül. A szentek életérôl szóló könyvekben itt új irányzat kezdôdött. Merész nôiessége más mértéket követelt, de bizonyos megértést is. ,,Ilyen nô még soha nem volt.'' Ez a dicséret járt szájról-szájra temetése után. E szavak a személyiségérôl kialakult általános véleményt tükrözték és nem a túlzó, hamis kegyeletet. Ward Mária minden tekintetben egészen rendkívüli nô volt. Ez a könyv nem hírnevét akarja növelni, ezt már mások korábban megtették. Az elsô ilyen írás M. K. Chambers ma is idôszerű két kötetes műve. Az írónô anglikánnak született, majd katolizált, és belépett az angolkisasszonyok közé. Megbízást kapott Ward Mária életrajzának megírására. Öt évig dolgozott rajta fáradhatatlanul, és a mű befejezése után rövidesen meghalt. Ugyancsak elismeréssel kell említeni P. Grisar József jezsuita atya írását az alapítónôrôl. Fôleg azzal állított méltó emléket számára, hogy tudományos alapossággal dolgozta föl a rendelkezésére álló forrásokat. Mindkét munka teljes elismerést érdemel, és minden késôbbi Ward Máriáról írt életrajz erre a két műre támaszkodik. Ward Máriát a múlt homályából kell kiemelni. Sokan hallották már a nevét, de nem rendelkeznek személyérôl világos ismeretekkel, pedig csak úgy gyakorolhat úttörô egyénisége ma is vonzó hatást, ha az olvasó behatóan szemléli ôt. Alakja egyre növekszik majd lelki szemei elôtt, míg egyszercsak ráeszmél, hogy a kereszténység egyik nagy egyéniségét látja. Ward Mária ízig-vérig valódi angol volt. Hazája rányomta lényére jellegét. A legnehezebb helyzetekben is volt ereje helytállásra, kitartásra. Bármit tett, mindig Anglia lebegett szeme elôtt, nem mintha nacionalista módon gondolkodott volna, hanem mert hazája akkor nagyon nehéz idôket élt át. Csak akkor érthetjük meg ôt, ha szem elôtt tartjuk a szálakat, amelyek hazájához fűzték. A 17. század Angliája adja kezünkbe a kulcsot egyéniségéhez, terveihez, elgondolásaihoz. Hamlet szavaival élve a világ kifordult sarkából, és az általános zűrzavarban nem volt olyan személyiség, aki utat mutathatott volna. Ha az Angliában vallási téren eluralkodott zűrzavart és a helyzetbôl adódó megoldhatatlan lelkiismereti problémákat nem vesszük figyelembe, sok minden megfoghatatlan marad Ward Mária életében, sôt csalódnánk, önfejűnek tarthatnánk. A kor politikai harcaihoz nem volt semmi köze, nem volt politizáló szent, tisztán vallási szempontok vezették, mégis hazafisága tagadhatatlan. Magyarázatot egyes-egyedül keresztény élményeiben találhatunk. Lelkisége a 17. századi vallásosság talaján áll, s ha ez a mai embertôl bizonyos tekintetben távol is esik, azért lelkülete félreismerhetetlenül csupa izzás és lángolás. Anglia sok nagy embert adott a kereszténységnek: Nagy Alfréd, Canterbury Anzelm, Becket Tamás, Duns Scotus, Morus Tamás, Ockham Vilmos, Newman, Hopkins. A nem katolikusok közül megemlítendô Wiclif, Cromwell, Fox, Bunyan, Wesley, Blake stb. De az olyan nôkrôl sem szabad megfeledkezni, mint Fry Erzsébet vagy Nightigale Florence. Angliától vallási és irodalmi téren egyaránt sokat tanulhatunk, hiszen ez az ország nemcsak az anyagi haszonnak hódolt. Reinholdt Schneider ,,A szigetország'' (Das Inselreich) című könyvében Anglia sorsát a hit szemszögébôl elemzi, és a történelmi események mélyére tekint. Anglia történelme az uralkodásra méltatlan VIII. Henrik király idején végzetes fordulatot vett. Mivel a pápa a képmutató indokokat nem fogadta el, amelyekre hivatkozva házassága érvénytelenítését kérte, szakított Rómával, és magát tette meg az angol egyház fejévé. A szakadás egyedüli oka a király Boleyn Anna iránt fölébredô szerelme volt. Semmiféle vallási ok nem játszott közre. Az anglikán egyház megalapítása tehát nem volt reformáció. Fisher János bíboros, Morus Tamás kancellár és még sokan mások határozottan szembeszegültek vele. Nem esküdtek hűséget a királynak mint egyházfônek, és bátor magatartásukért életükkel fizettek. A vezetô nélkül maradt nép mit sem értett a vérengzô király eltévelyedésébôl, és teljes tanácstalanság lett rajta úrrá: nem tudta, hogy az egyházi vagy a világi hatalomnak kell-e engedelmeskednie? Az anglikán egyház -- ahogy azt Newman helyesen megállapította -- elôször teljesen nemzeti színezetű és ökumenikus jellegű egyház volt, melytôl ma az elismerést nem tagadhatjuk meg. Mélyen hívô, nagy emberek, metafizikai beállítottságú költôk voltak köztük, akikrôl nem szabad elfelejtkeznünk. VIII. Henrik halála után harmadik házasságából született fia, Eduard lépett -- fiatalon -- a trónra. Kamaszos kormányzása idején sok protestáns elem áramlott az angol államegyházba, és ez töltötte be a Rómától való elszakadás nyomán támadt űrt. Eduard csak hat évig uralkodott. A trónöröklés törvénye szerint féltestvére Mária követte a trónon, aki VIII. Henrik elsô feleségének, Aragóniai Katalinnak volt a lánya. Mária anyja hatására szigorúan katolikus szellemben nevelkedett, és II. Fülöp spanyol király felesége lett. Spanyol hagyományokból kiindulva megkísérelte apjának Rómától való elszakadását még erôszak árán is helyrehozni. Nem rettent vissza semmilyen eszköztôl sem. Valójában igazságtalanságot igazságtalansággal tetézett, amiért is ,,Véres Máriának'' nevezték. Többek között apja megalkuvó teológusát Cranmert is máglyán kivégeztette. Katolikus Mária uralma öt évig tartott. Halála után a huszonöt éves I. Erzsébet került a trónra. Diplomáciai ügyességét érvényesítve negyvennégy esztendeig uralkodott. Nehezen megfejthetô, rejtélyes természete volt. Az elegáns és gôgös Boleyn Anna leánya volt. Anyját, mivel kivégezték, sohasem emlegette, de vére az ereiben csörgedezett. Még jobban hasonlított apjára, a rettenetes VIII. Henrikre. Tele volt királyi öntudattal és nemzeti büszkeséggel. Néhány minisztere segítségével abszolutisztikusan uralkodott. Amikor mint nô már csôdöt mondott, szívesen tetszelgett, mint szűzi királynô -- ami azonban sehogy sem illett rá -- mondogatva, hogy ,,Anglia a férjem és alattvalóim a fiaim''. A valóságban igazi odaadásra képtelen volt, ami asszonyi kisebbrendűségi érzetet váltott ki nála, ezt viszont ügyes uralkodói föllépéssel leplezni tudta. Politikai és gazdasági téren agyafúrt okosságával tagadhatatlanul sokat tett országáért. Hosszabb idôre elôször az ô uralma alatt virágzott föl Anglia. Érdemeit nem volna helyes letagadni. Vallási téren teljesen közömbös volt. Átvette apja egyházpolitikáját, és mint az anglikán egyház feje, minden ,,hajlíthatatlan'' ember iránt roppant türelmetlennek bizonyult. A toleranciának -- amelyet korábban Morus Tamás, a keresztény humanista ,,Utópiá''-jában olyan szépen megrajzolt -- nyoma sem volt Erzsébetben. Idôs korában nagy aggodalmak között élt és uralmának utolsó szakaszában a magányos asszony rémült szemekkel nézett szembe a halállal. Székében ülve halt meg, egyik ujjával a szájában. Még keményebbnek bizonyult I. Jakab (James) uralma. A szerencsétlen sorsú és csak lefejeztetése elôtt naggyá lett Stuart Mária fia volt, elôdje politikáját folytatta. Az Erzsébet uralma alatt elkezdôdött keresztényüldözés Jakab alatt tovább erôsödött, mivel az elkeseredés szülte puskaporos összeesküvést árulás folytán leleplezték. Ennek az volt a célja, hogy a parlamentet a királlyal egyetemben levegôbe röpítse. A vezetôket kivégezték. Mária két nagybátyja szintén életét vesztette. Állandóvá váltak a házkutatások az egész országban. A lakosságot kényszerítették, hogy látogassa az anglikánná tett templomokat, és valóságos hajtóvadászatot indítottak a régi hitük mellett hűségesen kitartó keresztények ellen. A börtönök megteltek ártatlanokkal, s igen súlyos büntetéseket szabtak ki rájuk. A kereszténység nagy szégyenfoltja a katolikusok, az anglikánok és a protestánsok kölcsönös üldözése. Ezt nem szabad elhallgatni; az ártatlan vér égre kiált. Egyébként az egyháznak az üldözések sokkal inkább javára válnak, mint a diadalmaskodó hatalmi helyzet. De akkor nem így volt. A katolikusok ahelyett, hogy egységbe forrtak volna össze, széthúztak. ,,Az angol katolikusok közti egyenetlenkedések jobban akadályozták a régi hit visszaállítását, mint az anglikán állam-egyház'' -- írja Chambers. Pontosabban a mindig káros klerikalizmus gátolta a régi hiten levôk egységét. Ugyanis a világi papság és a jezsuiták álltak egymással ellentétben. A világi papok háttérbe szorítva érezték magukat, a jezsuitákról pedig túlságosan is nyilvánvaló lett, hogy büszkék a rendjükre. Szerzetük ellenfeleit az egyház ellenségeinek tekintették, s ebbôl igen sok gyűlölködés és viszálykodás származott. Egészében véve azért sok angol katolikus magatartása szerzett érdemeket ezekben a viharos idôkben; sok pap valóban hôsiesen helytállt, ezt minden elfogulatlan embernek el kell ismernie. Az angliai vallási viszonyok vázlatos ismertetése elengedhetetlen feltétele Ward Mária bemutatásának. Személy szerint ugyan nem volt részese a viszálykodásoknak, de benne élt korában, egyaránt volt dolga a jezsuitákkal és világi papokkal. Abban az idôben sokan nem tudtak különbséget tenni és helyes ítéletet alkotni, ezek Ward Máriát is kapcsolatba hozták a vallási téren eluralkodott zűrzavarral, ami nem kis mértékben hozzájárult félreismeréséhez. Valójában áthatolt a fronton, és egyike volt azoknak a keveseknek, akik tisztán láttak. Fölismerte, milyen úton-módon tudna az elnyomott angol katolikusoknak segíteni. Épp ez volt a küldetése. Ha Ward Mária életérôl akarunk írni, nincs szükségünk arra, hogy képzeletünket szabadjára engedjük. Igaz, bizonyos iratok hiányoznak, így például nem maradt fönn a keresztlevele. A házak, amelyekben Angliában élt, rég összeomlottak. Csak a táj nyújt valami képet arról a környezetrôl, amelyben élt. Bár iratai nincsenek, mégis egész személyisége határozottan rajzolódik elénk, mert bôséges anyag áll rendelkezésre. A részleteket ebben az értelemben föl sem lehet sorolni, de mozaikszerű jellegük ellenére is egységes képpé állnak össze. A két hűséges barátnô Winefrid Wigmore és Mary Poyntz nyomatékosan tanúsítják, hogy az alapítónô halála után megírtak egy ,,Vita''-t, amelyben arra az életrajzra támaszkodtak, amelyet gyóntatója megbízásából még Ward Mária írt -- pontosabban elkezdett --, de nem fejezett be. Sajnos Ward Mária írásos hagyatéka, levelezését is beleértve mindmáig kiadatlan, de M. K. Chambers és Pater Grisar hozzá tudtak férni munkájuk során. Továbbá az angolkisasszonyok augsburgi házában ott van a ,,megfestett életrajz''. Ez az ötven táblafestménybôl álló sorozat a 17. század elején keletkezett, legalább öt festô dolgozott rajta. A festmények művészeti szempontból is figyelmet érdemelnek, bár sajátos keverékei a fogadalmi tábláknak és az egyéni kifejezésmódnak. Bizonyos eseményeket túl részletesen ábrázol, mások viszont teljesen hiányoznak, mert abban az idôben nem volt alkalmas ezeket megörökíteni. Egyes részleteket az alapítónô életébôl máshonnan nem is ismerünk. A ,,megfestett életrajz'' a hagiografia történetében sajátos és figyelemreméltó helyet foglal el. Többször utalnak a képek Ward Mária belsô életére is. Formális művészettörténeti megítélés helyett elmélyedést kívánnak. Akkor azonban hozzásegítenek Ward Mária lelki alkatának megértéséhez. Így Ward Mária alakja hitelesen áll elôttünk, igazi arca ragyog felénk, anélkül, hogy legendákra szorulnánk. Saját korából két arcképét ismerjük: arcának nemes vonásai közül két szép, nagy szeme szinte belénk hatol. Kiálljuk-e tekintetét, vagy el kell fordulnunk tôle? A szent amazon radikális keresztény létet testesített meg, amelybôl olyan erô árad, hogy vonzani is tud, de taszítani is. A következôkben életrajz helyett csak bizonyos eseményeket említünk Ward Mária mozgalmas életébôl, egyfajta képeskönyvet állítunk össze olyan felnôtteknek, akik a képeket jobban szeretik a fogalmaknál. A -- kép nélkül -- bemutatott képek kérdéseket tesznek föl, és elmélkedésre, újabb megfontolásra szeretnének indítani. Az itt következô bemutatás is csak kísérlet, amely megpróbálja Ward Máriát közelebb hozni születésének 400 éves évfordulóján a mai kor emberéhez. A történetírás mindig párbeszéd a múlttal. A múltat a jelen érdekében kérdezzük. Öncélúan, csak önmagáért kár a múltat fölidézni, a történelemmel foglalkozni. Tehát Ward Máriával is belsô dialógust szeretnénk folytatni. De azért is érdeklôdünk iránta, mert ettôl a korát megelôzô, a maga korából mondhatni erôsen kirívó nôtôl új vsztönzéseket szeretnénk kapni. Nem közömbös, hogy mit üzen nekünk. Egy kicsit hasonló helyzettel állunk szemben, mint Jeanne d'Arc esetében: az egykor boszorkányként elégetett Pucelle ötszáz esztendô múltán hamvaiból újjáéledve szentté magasztosult, és a vallásos franciák vezércsillaga lett. A csaknem ismeretlen Ward Mária is lehetne új eszménykép a nôk változó világában; ehhez minden adottsága megvan, és még van, amirôl nem is tudunk, amit csak egy késôbbi nemzedék fog majd fölfedezni. Egy biztos: Ward Máriától nem tudunk, és nem is akarunk egykönnyen elszakadni, mert ahhoz vezet el minket, aki azt mondta magáról: ,,Én vagyok a világ világossága!'' ======================================================================== II. Borús gyermekévek Úgy kezdôdött-e, ahogy a szentek életrajzában kezdôdni szokott? ...Mária már egész kicsi korában jámbor volt... Ez így nem igaz, bár elsô szava a ,,Jézus'' szó volt. A kis Mária egyszer elesett, és az édesanyja ijedtében fölkiáltott: ,,Jézus, oltalmazd gyermekemet!''. Mária utána akarta mondani, de mert még nem tudott beszélni, csak annyit mondott: ,,Jézus''. Ez elképzelhetô, miért is ne akarhatná egy kisgyerek a mamája szavait ismételni? Ilyesmi napjainkban is elôfordul, csak persze az autó az elsô szó, nem pedig Jézus neve, amibôl másirányú nevelésre lehet következtetni. Persze, ebbôl nem kell Mária gyermekkori vallásosságát eltúlozni. Ô maga késôbb így ír errôl a kérdésrôl: ,,Akkoriban semmi erényt sem gyakoroltam. Ha nagymama imádkozni hívott, akkor odaültem a kijelölt helyre, de csak eljátszottam az idôt''. Így hangzik Mária önvallomása, az igazsághoz híven. A kislány nem volt vadóc, csak élénk, koraérett, és semmi esetre sem volt szent már a pólyában. Mária gyerekkorában más síkon kell keresnünk a döntô tényezôket: Milyen hatások érték, hogyan formálódott? De fôleg: Kik voltak rá egész énjét meghatározó hatással? Fejlôdése szempontjából alapvetô volt, hogy nemesi családból született. Apja, Marmaduke Ward egészen Hódító Vilmosig vissza tudta vezetni családfáját. De Mária ezt sohasem emlegette. A nemesi származás nem volt számára fontos. Annál inkább azok az emberek, akik késôbb szerepeltek életében. A szó szoros értelmében a nemes emberek közé tartozott. Már nagyon korán szembeötlött, mennyire tud viselkedni. Ez egész életében jellemezte. Soha nem volt fölényes, de biztonságát soha sem vesztette el. Mindig ura volt a helyzetnek, és mindvégig elôkelô maradt. Bármilyen szegényes ruhát is öltött késôbb magára, méltóságát abban is megôrizte. Soha nem hagyta el durva szó a száját, és jelenlétében senki nem mert ilyen kifejezésekkel élni. Mindig átérezte a szellemi értelemben vett nemesség felelôsségét, és nehéz idôkben ennek tanújelét is adta. Élénk kisgyermek volt, és vallásos nevelést kapott. Apja sem könnyű erkölcsű szolgákat, sem felületes könyveket nem tűrt meg házában. Szigorúan megkövetelte, hogy a gyerekek belekapcsolódjanak a vallási gyakorlatokba, és elsajátítsák a vallásos szokásokat. Egyszer megbüntette kislányát, mert úgy vélte, hogy szitkozódott. Mária szerette apját, de egyszersmind félt is tôle. A család Yorkshire-ben élt Old-Mulwith félreesô vidékén. A szülôi ház menedéke volt az üldözött katolikusoknak, így a kis Mária olyan dolgokat is látott, amelyeket nem értett, és amelyek nem neki valók voltak. Épp emiatt Marmaduke Ward és neje, Ursula Wright elhatározták, hogy ötéves kislányukat a nagymama gondjaira bízzák, aki még eldugottabb helyen, Ploughland Hallban lakott, Welwick mellett, ott, ahol a Humber az Északi tengerbe ömlik. Mária öt esztendeig maradt a nagymamánál, és egy szobában aludt vele. A nagymamákat nem szabad úgy megítélni, mind akik jótékonyak ugyan, de merevek és részvétnélküliek. Oroszországban Jeremiás Gotthelf felejthetetlen elbeszélésében valóságos himnuszt írt a nagymamák dicséretére: Kati, a nagymama. A szülôk, akik távoltartják gyermekeiket a nagymamáktól, jóvátehetetlen hibát követnek el. Mária évekig ott maradt az idôs asszonynál, bár az nem tudott neki otthonos körülményeket teremteni. Az egyik szobában Mária-kép függött a falon, és erre a kislány gyakran föltekintett. Egyébként a nagymama nem volt szokványos asszony: nemcsak pénzzel támogatta a bebörtönzött katolikusokat, hanem maga is tizennégy évet töltött hitéért börtönben, anélkül hogy megtört volna. Szenvedett hitéért, de nem adta föl. A hosszú börtönévek csak fokozták vallásosságát. Mária életrajzi jegyzeteiben olvassuk: ,,Az imádságban annyira buzgó volt, hogy az öt év alatt soha nem láttam, hogy lefeküdt volna, ha pedig éjszaka fölébredtem, mindig imában találtam''. A nagymama éjszakai elmélyedt imádsága, amelynek a lámpa gyér fényénél gyakran tanúja lehetett, mélyen belevésôdtek a kislány emlékezetébe. A nagymama mély hatással volt unokájára. A keserves börtönévekrôl is szívesen beszélt neki, és a kislány szívesen hallgatta, sokkal nagyobb érdeklôdéssel, mintha mesét mondott volna. Az az állhatatosság, amelyet Mária késôbbi életében tanúsított, nagyanyai örökség volt. A nagymamák sok értékes tulajdonságot beleolthatnak unokáikba. Mária nagymamája például a rendíthetetlen hitet élte unokája elé, amelyhez egész életében hű maradt. Mária I. Erzsébet királynô idejében nôtt föl, amikor a katolikusokat hevesen üldözték. Fôleg a rejtôzködô papokat keresték, akik csak titokban, álcázva működhettek. Mária szülei szilárdan kitartottak ôsi hitük mellett, ezért sokat szenvedtek az elnyomástól. Soha nem érezhették magukat biztonságban, nemegyszer arra kényszerültek, hogy váltogassák lakóhelyüket és mindig mindenben a lehetô legnagyobb óvatossággal járjanak el. Soha nem lehetett tudni, nincs-e velük egy fedél alatt az áruló, aki följelenti ôket. Az üldözés szörnyű évei elsôsorban a kislányra voltak nagy hatással. Nagy különbség, hogy a gyerekek olyan korban nônek-e föl, amikor a vallás csak arra szolgál, hogy a családi ünnepek fényét emelje, vagy olyan idôben, amikor a hit egész életre kiható következményekkel járhat. Bár a kis Mária nem fogta föl, mi minden forog kockán, mégis az elnyomás évei egész énjét meghatározták. Amikor tízéves lett, édesapja visszavitte a szülôi házba, ahol közben négy testvérke született. Egy alkalommal tűz ütött ki. Mária a veszélyt látva kistestvéreivel a kéményhez menekült, és ott buzgón imádkozta a rózsafűzért. Az édesapának csak az utolsó pillanatban sikerült rájuk találnia és kimentenie ôket az égô házból. A közvetlen életveszélyt Mária nem érzékelte, de ösztönösen az imádságban keresett menedéket. Már kislány korában is megnyerô egyéniség volt, ezért környezete nagyon szerette. Ez is belejátszott abba, hogy édesapja már tízéves korában eljegyzésre gondolt. Az akkori szokás szerint a szülôk házassági terveket szôttek még teljesen serdületlen leányaik számára. A gyerekek kiházasítása akkor még teljes egészében a szülôkre tartozott; ôk határozták meg legjobb belátásuk szerint, hogy ki legyen gyermekük házastársa, de Mária édesapja azért leányai vonzalmára is igyekezett tekintettel lenni. Nemsokára került is egy fiatalember, de ez nagyon fiatalon meghalt. Aztán az is eszébe jutott az édesapának, hogy Mária tízévesen voltaképpen még túl fiatal ahhoz, hogy eljegyezzék. A szülôi házból más élményt nem rögzített Mária életrajzi jegyzeteiben. Minthogy a katolikusok üldözése újra föllángolt, az édesapa a hitvalló Babthorpe családhoz vitte a kislányt. Ennek a háznak csaknem kolostori szelleme nagy hatással volt Máriára. Volt ott egy szolgáló, Margarete Garett, aki olykor a kolostori életrôl is beszélt neki. Azelôtt voltak Angliában kolostorok, de most betiltották ôket, ezért Mária nem tudott semmit a monasztikus életrôl. Így lélegzetét visszafojtva hallgatta az öreg cseléd elbeszéléseit -- ezek erôsen megragadták képzeletét. Olykor a szolgálók is lehetnek áldásos hatással gazdájuk gyermekeire! Mária mindenesetre ezt jegyezte föl: ,,Ettôl fogva úgy éreztem, hogy szerzetességre vagyok hívatva, és hála Isten irgalmasságának, ez a kegyelem tartósnak bizonyult, úgyhogy soha a leghalványabban sem gondoltam arra, hogy más élethivatást válasszak''. Ezzel nem maradt helye életében a lányos ábrándozásoknak; hű maradt elhatározásához, és kezdte tagadni nemesi származását. Ha elôkelô vendégek érkeztek a házba, fogta a seprűt és a vödröt, s úgy tett, mintha cselédlány volna. Örült, ha a vendégek megtévedtek, és úgy bántak vele, mint szolgálóval. Közben Mária tizenöt esztendôs lett. Az édesapja újra elkezdett neki beszélni egy fiatalemberrôl, aki megfelelô férje lehetne. Mária azonban vonakodott, úgyhogy az édesapa terve, mely elsôsorban az elônyökre épült, összeomlott. Miért helyezkedett Mária szembe édesapja terveivel? Végül is azok érthetôek voltak, ha az akkori fölfogás szerint a lányokat csak eszköznek tekintették is, amit a komoly házassági erkölccsel nem lehet összeegyeztetni. Mária saját maga így foglalta össze vonakodása okát: ,,Azokat, akik a kezemért versengtek, nem azért utasítottam vissza, mert kolostori életre vágytam, és nem is valami más okból, hanem egyes-egyedül amiatt, mert semmi vonzalmat nem éreztem irántuk.'' Szerelem nélkül nem szabad férjhez menni. Méltatlan egy lányhoz, hogy csak magáért a házasságért menjen férjhez, ha mégoly gyakori is ez az eset. Ezért helyénvaló volt Mária vonakodása, ha csalódást okozott is vele szüleinek. A fiatal Mária nem gondolt férjhezmenetelre. Bár nem tett szüzességi fogadalmat, így semmi akadálya nem lett volna annak, hogy házasságra lépjen. A nagymama börtönélményei, de fôleg a cselédlány elbeszélései csöngtek a fülében a kolostori életrôl. Tizenöt éves korában fölébredt benne a vágy a kolostori életre, amirôl gyóntatójával nem annyira szavakkal beszélt, mint inkább a könnyeivel. Fiatalos lelkesedéssel a vértanúságot állította szeme elé: Mária nagyratörô lélek volt, akit merész dolgok lelkesítettek. A ,,Megfestett élet'' tizedik festménye szerint úgy gondolta, hogy ,,semmi más nem csillapíthatja vágyát, csak az igazi vértanúság'', míg belülrôl világossá nem vált elôtte, hogy ,,nem a testi, hanem a lelki mártíromság'' lesz az osztályrésze. Ez a fölismerés késôbb szó szerint beigazolódott. Egyenlôre azonban hôsies, nagy tettekrôl ábrándozott, és nem kívánt a házasság biztos révébe beevezni. Arra vágyott, hogy hitéért, nézeteiért föláldozza életét. Persze csak titokban, szüleinek nem merte elárulni ezeket a gondolatokat. Fölvetôdik itt a kérdés: Hogy van az, hogy sok szülô nem is sejti, mi megy végbe gyermeke lelkében. Miért nem tudnak a gyerekek szüléikben megbízni? Gyóntatója Mária kezébe adta Laurentius Scupoli itáliai teatinus páter ,,A szellemi harc'' című könyvét, amelyet nem sokkal azelôtt fordítottak le angolra és titokban nyomtattak ki. ,,Ez a könyv lett legjobb mesterem és tanítóm, lelki dolgokban évekig nem találtam párját.'' -- írta késôbb Mária. A tapasztalt Scupoli arra tanította, hogy a tökéletességet a szigorú életben lássa, a minden téren érvényesülô önmérsékletben. -- Ez olyan figyelmeztetés volt, amelyre Máriának sürgôs szüksége volt, mert képzeletét teljesen lekötötték a vértanúkról szóló régi legendák. Így már nagyon korán elkezdett komoly dolgokkal foglalkozni. Ezek a körülmények mind közrejátszottak abban, hogy nem csapodár, hanem megfontolt, gondolkodó fiatal lány lett, aki korán átérezte az élet felelôsségét és fiatal éveit is ennek jegyében élte le. Miután elérte huszadik évét, szembe találta magát édesapja negyedik házassági tervével. Ezúttal a helyzet egészen komolyra fordult. Mária szépsége kibontakozott, egész lénye vonzó volt. Edmund Newille, egy negyvenen fölüli, tiszteletreméltó, érett férfi kérte a kezét. Meggyôzôdéses katolikus volt, kiterjedt birtokok várományosa, amelyek - - ha nôtlen marad -- a protestáns rokonok kezére kerültek volna. Ezért különösen is szorgalmazta Mária édesapja a házasságot. Nemcsak lányát tudhatta volna megbízható, tekintélyes férj oldalán, hanem ezenkívül még az angliai katolikusságnak is szolgálatot vélt tenni a házasság létrehozásával. Úgy tárta tehát a kérdést Mária elé, hogy döntése következményeire is rámutatott. Semmi sem állt Máriától távolabb, mint hogy édesapjának csalódást okozzon. De mégis nemet mondott, ezúttal már más okból: a boldogító szerelmet soha nem ismerte. Nem mintha ellenszenves teremtés lett volna, hanem, mert vágyai másfelé vonzották. Ha lemondott is a házasságról, lényébôl nem hiányzott a szeretetreméltóság. Igaz, nem Aphrodité lebegett a szeme elôtt, nem akarta a férfiak vágyát fölkelteni, inkább az Istennek szentelt szűz volt az eszményképe, bár csak késôbb adatott meg neki a fölismerés, hogy az ember a szüzességet nem választhatja a maga erejébôl, az mindig Isten különleges ajándéka. Ezt az erényt a mai kor már alig-alig tudja fölfogni. De azért tény, hogy még a pogány ókor is nagy tisztelettel övezte a szűz papnôket. Mária másfelé vonzódott, mint a többi lány. Nem egyezett tehát bele a házasságba, hanem azzal a határozott kívánsággal lépett édesapja elé, hogy kolostorba vonul. Erre apja egyértelmű nemmel válaszolt. Angliában akkor nem működtek kolostorok, azt pedig semmiképpen nem akarta, hogy Mária idegen országba menjen, mert nem akart lemondani gyermekérôl. Az édesapai nem mintegy a végét jelentette Mária gyermekéveinek és fiatal leánykorának. Ward Mária különös gyermek volt. A makacs kis személyiség nem volt ment egyfajta gôgtôl, és nagyon könnyen indulatba jött. A vallásos élmények iránt különleges érzékenységet mutatott. Ugyanakkor lányosan tartózkodó, sôt szégyenlôs volt, amit azonban felnôttként teljesen levetkôzött. Gyermekkora, amely nem volt éppen felhôtlen, több szempontból is elgondolkoztat. Elôször is szöges ellentétben áll mindazzal, amire napjainkban a nevelés irányul. Egy mai lány aligha tudná Mária eszményét maga elé képzelni. Mindent megteszünk, hogy a gyerekeket a legkisebb erôfeszítéstôl is megkíméljük, hogy minden nehézséget elhárítsunk és nemegyszer már akkor teljesítjük gyermekeink óhaját, mielôtt még kéréseikkel elénk állnának, így elkényeztetett, önzô gyerekekké válnak, akik nehezen találják meg helyüket az életben és a legkisebb nehézségtôl is visszariadnak. Nem mintha Máriát különös szigorúsággal nevelték volna -- erre nincsenek adatok. A nehéz történelmi helyzetnek volt következménye, hogy a katolikus gyerekeknek nem lehetett napsugaras, gondtalan életük. Kevés tere volt a játéknak és az örömnek. Kétségtelen, a kemény idôk megfosztják a kicsinyeket gyermekkoruktól. De az erôs emberek itt edzôdnek meg. Mária sem ismerte a kényeztetést, és -- bár törékeny alkatú volt -- vasakaratúvá fejlôdött. Nem hagyta magát céljától eltéríteni. És soha nem felejtette el gyerekkorát, amely oly nagy hatással volt késôbbi életére, és nagy mértékben meghatározta rendkívüli egyéniségét. ======================================================================== III. A választás kínjai A fiatal évek szépségérôl szóló dalok féligazságot hirdetnek, és ezzel sok embert félrevezetnek. A fiatal erôs, egészséges, tele van tervekkel, vállalkozási kedvvel, a jövôt illetôen szép reményekkel. Ez természetes. De nem szabad elfelejtenünk, hogy sok bizonytalanság, tanácstalanság járul hozzá. Máriának sem volt könnyű az életbe vezetô út. Az édesapa házassági terve és saját kolostorba vágyódása közti választás nagy gondot okozott Máriának. Szorongatott helyzetében gyóntatójához, Holtby páterhez fordult. Ahogy sok pap teszi, Holtby páter is mindjárt az édesapa pártjára állt, és figyelmeztette Máriát a gyermeki engedelmesség kötelezettségére. A gyónás után Mária gondokba merülve ült a padban, és hallgatta a szentmisét. Az átváltoztatás után a páter egy ügyetlen kézmozdulattal föllökte a kelyhet. Mélységesen megrendült. És amikor a szentmise végén Mária tisztelettel odanyújtotta neki a kendôt, hogy a kezét megtörölje, könnyes szemmel ezt mondta neki: ,,Távol legyen tôlem, hogy terveiben akadályozzam, inkább azon leszek ezentúl, hogy minden erômmel támogassam.'' Ezzel szabad út nyílt Mária számára. Persze a szülôi ellenállás még sokáig tartott. Mária évekig kérlelte apját, hogy adja beleegyezését, de hiába. Akkor történt, hogy édesapját a puskaporos összeesküvésben való részvétel gyanújával egy idôre letartóztatták. A börtönben ráébredt, hogy nem szabad tovább megtagadnia lányától hozzájárulását a kolostorba vonuláshoz. Tehát Mária szülei beleegyezésével elhagyta Londont, és a pünkösdöt Morus Tamás egyik unokájánál töltötte Canterburyben. Arra gondolt, hogy Flandriába megy. Elvben tilos volt Angliát elhagyni. A hajósokra súlyos büntetés várt, ha menekülôknek segítséget nyújtottak. Ennek ellenére Máriának sikerült helyet kapnia egy hajón, mert vendéglátója útlevelében úgy szerepelt, mint annak lánya. Dovernél hagyta el Angliát, és néhány óra múlva már Calais-ban volt. Nem repesett az örömtôl, ahogy a ,,Megfestett élet'' mutatja. Nem volt számára könnyű az elválás, kivált, hogy teljesen bizonytalan jövônek nézett elébe. Késôbb így számolt be róla: ,,Amikor az utazás, amelyre olyan régen vágytam, elkezdôdött, nagy sötétség borult rám, és kétségek támadtak bennem, hol, melyik rendbe kell belépnem; ezzel a belsô sötétséggel és belsô bizonytalansággal keltem át a csatornán.'' Milyen lelkiállapotban lehetett is volna Mária a szabadságba való nagy ugrás elôtt? Hirtelen minden más színben jelent meg elôtte, semmit sem látott többé rózsaszínben. A függetlenség, amelyre a fiatalok sokszor annyira vágynak, gyakran nagyon is ingatag talajnak bizonyul. A bizonytalanság kínzó tud lenni érettebb fiatalkorban; sokan átélik, és nem találnak rá magyarázatot. A választás kínja néha nemcsak lelkileg, hanem testileg is gyötri ôket. Calais-ba megérkezve Mária St. Omer felé vette útját. Flandria bizalmat ébresztô ország volt. Akkor spanyol uralom alatt állt. Ennek köszönhetô, hogy katolikus maradt. St. Omer 10.000 lakosú vidéki város volt. Máriának nagy élmény volt, hogy szabadon járhat-kelhet olyan országban, ahol a templomok egész nap nyitva vannak, gyakran harangoznak és a házakat szentek szobrai díszítik. Még sosem látott ilyet, és bizonnyal örült ennek. Egyébként helyzete csöppet sem volt irigylésre méltó. Teljesen egyedül, elhagyatva élt egy idegen országban, nem tudta a nyelvet, meg sem tudta magát értetni. Csak egy ajánlólevél volt a zsebében. Fölkereste a jezsuiták házát, és Keynes páterrel akart beszélni. Nem volt várva-várt vendég, a páter nem is kívánt behatóbban foglalkozni az ügyével. Mária elmondta, hogy be szeretne lépni valamelyik szemlélôdô rendbe. A páter meghallgatta, és ott helyben eldöntötte: menjen a klarisszákhoz, ott épp keresnek egy laikus nôvért. Mária megrettent, hiszen ô szemlélôdésre vágyott, nem a világban való tevékenységre. A páter észrevette csalódását, de azzal bíztatta, hogy ha a világ szemében megvetettebb is egy laikus nôvér, mint aki zsolozsmát énekel, valójában mégis mindnyájan ugyanazt az életet élik. Hogy ez mennyire nem így volt, azt Mária nem sokkal késôbb a saját bôrén tapasztalhatta, mert a szabályzatuk és a napirendjük is eltért egymástól. De hogy Mária kételyeit eloszlassa, a páter hozzáfűzte: ,,Ez az Isten akarata és az Ön valódi hivatása, úgyhogy ha még egy angyal az égbôl mondaná is az ellenkezôjét, nem volna szabad elhinnie.'' Az Isten akaratára hivatkozás szíven találta Máriát. A páter magabiztos volt, úgy látszott, pontosabban tudja, hogy mi az Isten akarata, mint egy angyal. Mária elnémult. A páter nem hagyott neki választást, és a döntés nem csekély fájdalmára volt. Késôbb úgy nyilatkozott, hogy szívesebben lépett volna egy forró olajjal telt üstbe, minthogy olyan életet kezdjen, amely szétszórja. Mária jelentkezett a klarisszáknál. Az apátnô közölte vele, hogy a zsolozsmázók létszáma teljes, de sürgôs szüksége volna egy laikus nôvérre, mert aki eddig volt, azt el kellett küldenie. Mária szó nélkül a helyére lépett. Reggelente vette a zsákot és a kosarat, aztán járt a városban és a környezô falvakban házról-házra, és kérte a kolostor számára a jószívű adományokat. Az elsô napokban, mivel nem tudott franciául, adtak mellé egy kísérô nôvért. Amikor a zsák megtelt zöldségfélével és egyéb élelemmel, vissza kellett térnie a kolostorba kiüríteni, aztán folytatnia kellett a koldulást. Nem számított, hogy égetett a nap vagy szakadt az esô, napról-napra végig kellett járnia az útját. Tömérdek megaláztatásban volt része! Az emberek elcsodálkoztak finom vonásai láttán, aztán vagy adtak neki valamit, vagy gúnyos szavakkal árasztották el. Esténként halálos fáradtan roskadt szalmazsákjára, és mély álomba zuhant. Mária nem ilyen életet képzelt el, amikor Angliában világtól elzárt kolostorról álmodott. Fiatal volt, így érthetô, hogy egy kissé ki is színezte a nôi kolostorról lelki szeme elôtt lebegô képet: a kertben rózsalugas, csörgedezô kút, a templom és a folyosók nagy kôkockákkal kirakva és csönd mindenütt. Abból a szemlélôdô életbôl, melyre vágyott, Flandriában semmi része nem volt. Más kenyerén élni keserű dolog, de más országban kenyeret koldulni még sokkal inkább. Mária azonban nem zúgolódott, reggelente szó nélkül vette a zsákot és a kosarat, aztán ment és koldult. Még akkor is végezte a dolgát, amikor térdén daganat támadt, ami megnehezítette neki a járást. Közben kételyek és aggodalmak szorongatták. Végzetesen eltévelyedett? Épp ez a fiatalkornak a nagy kínja: a helyes, jó utat választottam vagy délibábot kergetek? Ki tudja? Ki tud feleletet adni? Mária nem árulta el kínzó gondolatait. Nem mondta, hogy elege van a laikusnôvérségbôl, hanem hónapokig teljesítette kötelességét. Szánalmat keltô sors! De megvallhatom: épp ez keltette föl ez iránt a nem mindennapi nô iránt az érdeklôdésemet. Gergely-nap közeledett. Nagy Szt. Gergelyt Mária különösen szerette, mert ô küldte az elsô hithirdetôket Angliába. Ez volt a klarisszáknál a vizitáció napja, ami mindig némi nyugtalanságot okozott. Ezúttal Andreas Soto általános felügyelô látogatott el a kolostorba. Négyszemközt kívánt beszélni Máriával. Szemügyre vette finom vonásait. Mária szótlanul állt elôtte. Ô pedig utalt a fogadalomtétel napjának közeledtére. Arra, hogy most még szabad, de ha fogadalmat tesz, az kötni fogja. Éles szemével Soto páter rögtön észrevette, mennyire elviselhetetlen Mária helyzete. Az apátnônek legföljebb lelkiismeretfurdalásai voltak a fiatal lány szenvedései láttán, de sok szót nem vesztegetett rá. Nem így a vizitátor, aki ezzel fordult Máriához: ,,Leányom, ez az életmód nem Önnek való. Ön képes rá, hogy más formában szolgáljon valamely más rendben Istennek, válasszon mást, a magam részérôl erôimhez mérten támogatni fogom.'' Ez volt az elsô meleg szó, amelyet Mária Flandriában kapott, és amely méltó volt egy felelôsségét átérzô vizitátorhoz. Mária csodálkozott a spanyol szerzetes váratlan ajánlatán, aki pontosan azt fogalmazta meg, amit ô érzett és gondolt, de soha nem mert volna kimondani. Válasszon -- mondta. Ezzel Mária újra szembekerült a választás kínjaival. Ezt a tanácsot követve egy év leteltével elhagyta a klarisszákat anélkül, hogy lelkiismeretfurdalásai lettek volna. Barátságosan búcsúzott a nôvérektôl -- engedelmességbôl lépett be, engedelmességben távozott. Újra világi ruhát öltött, és külön költözött. Hajótörést szenvedett volna? Vagy megfutamodott? Ezt nem lehetett ráfogni, mégha a közvetlen célt eltévesztette is. De a flandriai közvélemény azért mint kilépett apácát ferde szemmel nézte. Állhatatlannak könyvelték el, olyan embernek, akire nem lehet számítani. Ô maga sokkal késôbb így ítélte meg életének ezt a szakaszát: ,,Merem állítani, jól telt el ez az év.'' Ebbôl arra lehet következtetni, hogy a fiatalnak a kemény iskola többet használ, mint a kényeztetés. Jobb megedzôdni, mint elpuhulni, ha ez ma régimódin hangzik is. Nagyobb baj volt viszont az, hogy maga Mária nem látta világosan, mit kell tennie, merre kell elindulnia. Rettenetes kínokat szenvedett a lelki szárazságtól, és ezen nem tudott fölülkerekedni. Gyóntatója -- iszonyú primitív módon -- csak félelmet próbált beleoltani, amikor ilyen tanácsokat adott neki: ,,Gyűlölnie kellene magát, félnie kellene Isten ítéletétôl, a pokol kínjaitól'' -- csupa olyan tétel, amely -- ahogy példás ôszinteséggel maga állította -- semmit sem jelentett számára. Szeretetbôl tenni valamit mindhalálig -- ezt ô minden további nélkül megvalósíthatónak tartotta. A félelem, amelyet prédikáltak neki, hidegen hagyta, nem vert gyökeret a lelkében. Ez az állítása elárulja Mária lelkialkatát, ugyanakkor azt is, hogy gyóntatója teljesen téves módszert alkalmazott: a pokollal ijesztgetve akarta a mennybe kergetni. Más szóval: Mária semmi segítséget nem várhatott, teljesen magára volt hagyva. A lelki magányt nehéz volt elviselni. Mára akart valamit, érzett valamiféle belsô ösztönzést, lelke nyugtalan volt, de vágyát nem tudta szavakba önteni. Kereste az utat. Semmi sem olyan nehéz egy fiatalnak, mintha azt az ösztönzést, amit érez, nem tudja megfogalmazni. Ebben Mária nem állt egyedül, elôtte is, utána is sok fiatal átélte ezt a kínzó bizonytalanságot. A meg nem nevezhetô cél olyan kínja az érettebb fiatal kornak, amit az ember rendszerint nem is igen vesz számba. A választás gyötrelmeirôl nemigen beszélünk. De vajon miért nem foglalkoztat bennünket ez a kérdés? A fiatalok tele vannak vágyakkal, idealisták, olykor lázadók vagy lusták, esetleg szemtelenek is és kiszámíthatatlanok, semmi nem egyértelmű, nem világos nekik. Valójában nem értik sem magukat, sem környezetüket. S ennek nemegyszer az a háttere, hogy nem szakítunk idôt arra, hogy -- észrevétlenül -- utat mutassunk nekik. Ward Mária lelkiállapota életének ebben a szakaszában nem pszichológiai szempontból érdemel figyelmet. Inkább a szentek, korábban elterjedt, hamis ábrázolása szorul helyesbítésre. Ma már túl vagyunk azon, hogy édességtôl csöpögô szenteket állítsunk példaképül. Viszont az ellenkezô véglet veszélye, a szentek semmibevétele fenyeget. Továbbra is az olyan ábrázolás volna helyes, amely tisztelettudó, de megfelel a valóságnak: az Isten választottai ritkán jutottak nyílegyenes úton a mennyországba. A nem világos cél, a homályos jövô miatt nemegyszer iszonyú kínokat álltak ki, kerülô utakat tettek meg, míg végre fölismerték igazi hivatásukat. Erre Ward Mária is példa lehet. Nem élt át hirtelen megtérést, mint Pál apostol. Inkább a lassú fejlôdés, érlelôdés jellemezte életútját. Kierkegaard írta egyszer: ,,Nem az út jelent nehézséget, hanem a nehézség -- ez jelenti az utat!'' És ez nem merô paradoxon. A fiatalok keresik az utat, és gyakran nem találják. Újra meg újra tévútra kerülnek. De ha komolyan keresik, és nem fáradnak bele túl hamar a keresésbe, végül megtalálják az igazi utat. De épp ekkor következik a fô nehézség: a megtalált úton el kell indulni. Ez az a kérdés, amely a következô években Ward Máriának is a legtöbb gondot okozta. ======================================================================== IV. Érzelmek vagy sugallatok? A Gergely-nap még más szempontból is nevezetes volt Mária életében. ,,Hirtelen elfogott a vágy, hogy a klarissza rend angol tagjait külön kolostorban gyűjtsem össze'' -- írta késôbb. Mi volt ez a heves vágy? Sok vallásos ember nem tud különbséget tenni az isteni sugallat és saját érzelmi hullámai között. A kettô közel áll egymáshoz, és olykor egybe is fonódik. Vajon Mária vágya isteni sugallat volt? Talán. Ô maga nem élt ezzel a kifejezéssel. De a heves vágy, ha csak erôs érzelmi hullám volt is, kétségtelenül hatalmába kerítette. És ez nemcsak a lelki szárazság idôszakának vetett véget, hanem felszínre hozta lényének ,,amazoni'' vonásait is, amelyek a laikus nôvérben egészen háttérbe szorultak. Határozott egyéniségének megfelelôen nyomban keresztülvitte tervét. Természetesen meg kellett hozzá szereznie a püspök engedélyét. Tehát elment a palotába, és elôadta elgondolásait, mégpedig olyan ügyesen, hogy Jacobus Blaes, aki maga is szerzetes volt, rögtön beleegyezett, és élete végéig védelmezôje lett Mária közösségének. St. Omerben rendelkezésére bocsátott egy épületet, késôbb pedig Gravelines-ben házat építtetett neki, amelyet maga rendezhetett be, hogy kolostor jellegű legyen. Világi jóváhagyás is szükséges volt azonban. Brüsszelbe utazott tehát, és a fôhercegi udvarba ment. Lányos szégyellôsége már nem akadályozta, hiszen közben felnôtt hölgy lett belôle. Megnyerô lényének köszönhetô, hogy a fôherceg és hitvese támogatását is azonnal megszerezte. Angliában kapott jó nevelése folytán megfelelôen tudott viselkedni, így késôbb is szívesen látott vendégnek számított az udvarnál. Jóllehet mind az egyházi mind a világi hatóságokat maga mellett tudhatta,, terve keresztülvitele hosszabb idôt vett igénybe. Az, hogy az angol nôvéreket külön kolostorba gyűjti össze, nem volt gyorsan ellobbanó szalmaláng; minden erejét befektette a kivitelébe. Máriát mindig vonzotta Szt. Klára. Méltán, hiszen Klára kiemelkedô szent volt. Mária elszántságáért és szigoráért becsülte Klárát. Klára is nemesi családból származott, és elsôként értette meg és követte Szt. Ferencet a radikális szegénységben, minden erejét latba vetve, és mindvégig hűségesen kitartva mellette. Klára minden enyhítést elutasított, ezekkel a példamutató szavakkal: ,,Nem akarok a szent szegénység alól semmilyen fölmentést kapni.'' És sok férfinál bátrabban védte Szt. Ferenc eszményét. Annyira elszánt volt, hogy végül még a pápák is engedtek neki. Ez a bátorság határtalanul tetszett Máriának. Csak egy vágya volt, hogy követhesse. Néhány barátnôjével visszatért Flandriába, és megpróbált kolostori életet élni velük. Köztük volt Winefrid Wigmore és Mary Poyntz is, akik mindketten kezdettôl fogva egészen végig hűségesen Mária oldalán álltak, és fáradhatatlanul támogatták, ezért minden elismerésre méltók. Kár, hogy nem ismerjük behatóbban ezeket a hôsies nôi lelkeket, akik mindent föláldoztak eszményükért. Mária és társnôi választottak egy fônöknôt, akinek Mária is alárendelte magát. Gyóntatóként egy jezsuita páter, Roger Lee állt mellettük, aki a szigorúságot össze tudta egyeztetni a megértéssel, és tanácsaival igen nagy hálára kötelezte ôket. Mária néhány hónapig élt ebben a közösségben. Ez alatt az idô alatt belsô béke töltötte el, és nagy vigasztalásban volt része. Azt gondolta, hogy heves vágya jó irányba vitte -- és mégis összetévesztett egy érzelmi hullámot az isteni sugallattal. Hogy tisztán lássunk, a kettôt világosan el kell különíteni, és ezt maga Mária tudta a legjobban. ======================================================================== V. Valami mást kellene tennem Szt. Anasztáz napján Máriának egy eddig ismeretlen élményben volt része, amelyet saját szavaival kell bemutatnunk: ,,Május 2-án, kb. 10 órakor történt velem valami, amit nem értettem és soha nem tudtam megmagyarázni. Társaim közt ültem, és azzal voltam elfoglalva, hogy a nôvérek használatára Szt. Ferenc-kötelet készítsek. Minden kötélhez, amit csináltam, elmondtam halkan a Lorettói litániát, hogy aki majd a kötelet viselni fogja, ne kövessen el súlyos bűnt. Amit átéltem, az olyan volt, mintha Istentôl indult volna ki, és olyan erôvel ragadott meg, hogy szinte semmivé váltam. Saját erôm elhagyott, és semmi mást nem éreztem magamban, csak azt, amit Isten vitt végbe. Nekem nem maradt más teendôm, mint egyszerűen szemlélni azt, aminek általam végbe kell mennie. Nagyon szenvedtem, mert ez a hatalom messze fölülmúlta erôimet. De nagy vigaszomra volt annak fölismerése, hogy Isten tetszése szerint föl akar használni. Közben világossá vált, hogy nem Szt. Klára rendjében kell maradnom, hanem valami mást kell tennem, de hogy mi az és milyen természetű dolog, azt nem láttam és nem tudtam kitalálni. Csak annyit fogtam föl, hogy valami jó az és Isten akarata szerint való''. Ezek a töredékes szavak egyértelműen valami elmondhatatlan belsô élményre utalnak, amit nem tudott sem megérteni, sem értelmezni. Elôször mindent elkövetett, hogy látomása után újra beleilleszkedjék környezetébe. Gondosan ügyelt, hogy élményét elrejtse a többi nôvér elôl; hét hónapon át ez sikerült is neki. Úgy ôrizte az elsô isteni üzenetet, mint drága kincset. Ward Mária belsô látásának súlya volt. Nem valami zavaros esemény volt. Egyértelműen látta: nem az Isten akarata az, hogy Flandriában angol klarissza kolostort alapítson. Ha negatív fölismerés volt is, de teljesen világos. Nem tapadt hozzá a klarisszák rendjének lekicsinylése, de Mária biztos volt benne, hogy nem ott van a helye. A karmeliták rendje sem jött számításba, bármennyire csodálta is Teréz alapításait. Egyelôre Mária ott maradt a nôvérekkel a kolostorban. Aztán határozottan távozott. Ez általános fejcsóválást váltott ki: másodszor ,,ugrott ki''. És ez így is volt. Kortársainak nem lehetett könnyű megérteni. De ô Isten akarata szerint járt el, és nem szeszélybôl cselekedett. Mária visszatért a szülôi házba. Azt tervezte, hogy majd Angliában gondolkodik elsô látomásán, és azon, amit tennie kell, és vár, amíg feladatát világosan nem látja. Minél jobban körülnézett, annál inkább fölismerte, hogy a más apostoli tevékenységet jelent számára. Az a gondolat, hogy szembe kell fordulnia a szörnyű vallási zűrzavarral, idôvel egyre konkrétabb formát öltött, kivált amikor fölismerte a felnövekvô nemzedékek veszélyeztetettségét. Azt hitte, az ifjúság vallási szempontból tönkremegy, és meg volt róla gyôzôdve, hogy az ô feladata a veszély elhárítása. Végül összeállt az újabb terv: az angol lányok számára új intézményt alapít, olyan nyitott rendet, amely ,,formájában eltér az eddigi nôi kolostoroktól és közvetlenül a pápának van alárendelve.'' Mária nem törekedett semmi újra öncélúan. Ez nevetséges vállalkozás lett volna. Az, ami csupán újdonság, elôször érdeklôdést kelt, de hosszabb távon nem ér sokat. A viszonyok Szt. Ferenc és Szt. Klára óta gyökeresen megváltoztak, kivált Angliában, ahol a kolostori élet szigorúan tilos volt. Mária gondolatai mindig megpróbáltatott hazájához kapcsolódtak, de nem nacionalizmusból, mert az csak elfogulttá és gôgössé teszi az embert. Anglia nehéz helyzetben volt. Nagyon próbára tette a vallási téren eluralkodott zűrzavar. Mária nem akart passzív maradni és mintegy ölbetett kézzel csupán szemlélôje lenni a szomorú eseményeknek. A vallási téren mutatkozó szükség új utak keresésére ösztönözte. Úgy látta, az apostoli munka nem lehet sokáig pusztán a kevés számú pap feladata, elérkezett az ideje, hogy a világiak is beálljanak a sorba, és amiben tudnak, segítsenek. Szükség esetén még a nôk kizárásához sem szabad ragaszkodni, akiknek eddig az egyházban csak a hallgatás jutott osztályrészül. Ô maga vezette be ezt a soha nem hallott újítást, amikor angliai látogatásai alkalmával bátran munkához látott. Minden alkalmat fölhasznált az apostoli munkára, a gardenpartykat, a színházi estéket, a táncos összejöveteleket és a gondolázást egyaránt. Mindig talált lehetôséget, hogy vallási kérdéseket hozzon szóba, vagy valamelyik titokban működô papnak a címét megadja olyanoknak, akiknek szükségük volt rá. Ward Mária elegáns hölgyként lépett föl, amit sok katolikus nemigen értett. Egy ízben apostoli munkája közben elfogták és börtönbe zárták. Megcsókolta cellája padlóját, mert azt hitte: most érkezett el a vértanúság ideje. De a rokonok nagy váltságdíj árán kiváltották. Ez 1615 és 1616 között történt. E megpróbáltatás ellenére úgy vélte, hogy a nôknek is kell apostolkodniuk. Ilyen megfontolásokból nôtt ki az új intézmény alapításának terve. Ô nem akart csupán a saját életszentségre törekvésének élni; világos volt számára, hogy a többi ember szolgálatára kell lennie. Egyfajta önzésnek vagy gôgnek tűnt neki, hogy csak a saját üdvösségére gondoljon. Fölébredt benne a lelkek szeretete, ezért a szemlélôdést össze akarta kapcsolni a tevékenységgel, Mária és Márta szerepét egyaránt vállalva. ,,A mieinknek egyesíteniük kell magukban -- írta késôbb -- a remeték visszavonultságát az apostolok buzgalmával''. Angliai tartózkodását fölhasználta arra, hogy híveket toborozzon. Egykori barátnôi és fiatal rokonai lélegzetüket visszafojtva hallgatták, amikor elgondolásait eléjük tárta. Mária olyan ember volt, aki lelkesedést tudott ébreszteni. Élethivatást állított az angol lányok elé, kivált azok elé a fiatal hölgyek elé, akik elôkelô családjukban országszerte unatkoztak, és nem tudták, mivel töltsék el az idôt, amíg egy szabad férfi meg nem jelenik a színen. Sokan vállalkoztak rá, hogy a tervet megvalósítják, mégpedig Flandriában, hiszen Angliában tilos lett volna. Mária és társai az eddig elhanyagolt lánynevelést is vállalni kívánták. Erre a gondolatra megint az angliai állapotok vezették ôt rá. Angliában a katolikus lányok már semmiféle vallásos nevelést nem kaptak, keresztény szempontból elvesztek volna. Ebben a helyzetben lépett közbe Mária. Világosan látta, hogy az angol lányokat tanítani kell, hogy visszatérve Angliába vallásos édesanyák legyenek az újonnan alakuló családokban. A nagyanyjánál töltött évei óta mélyen meg volt gyôzôdve az anyák vallási szerepérôl. Az anyák tanítják meg gyermekeiket imádkozni, és rendszerint ôk nevelik ôket vallásossá. Jelentôségüket ezen a téren nem lehet eléggé hangsúlyozni. S mindenképpen nagyobb feladat ez, mint a napjainkban oly sokat emlegetett önmegvalósítás valamely munkakörben. Ha vallási vonatkozásban az anyák nem állnak helyt, egy egész nemzedékre a belsô zűrzavar, a talajvesztés vár. Ennek ma nagymértékben tanúi vagyunk: a gyerekek a szülôi házban alig hallanak kereszténységrôl, és ezt a hiányt a hitoktatás nemigen képes pótolni. Ez így volt akkor is, és így van most is. Ward Mária úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Anglia vallási téren csak akkor találhat ismét magára, ha az anyák tudatára ébrednek keresztény kötelességeiknek. Ez a cél mindig világosan állt szeme elôtt, és igen nagy áldozatot vállalt ezért magára. Mária a leánynevelést új módon akarta kézbevenni. A középkori kolostorokban a növendékekre éppúgy vonatkozott a klauzúra, mint a nôvérekre. Amíg neveltetésük idejének nem volt vége, nem hagyhatták el a kolostort. Ez a szülôknek is, a gyerekeknek is nagy megpróbáltatást jelentett, és a gyerekeket akaratlanul is elidegenítette bizonyos tekintetben a szülôktôl. Ezért Mária kolostor jellegű intézetébe nem akarta a klauzúrát bevezetni. Ez hallatlan újításnak számított, amit az akkori világ sehogyan sem tudott megérteni. És ez való igaz is, hogy teljes szembefordulást jelentett az addigi szokásokkal. A tridenti zsinat, amely újítást is, szigorítást is hozott, a klauzúrára vonatkozó szabályokat is megszorította, mert sok nôi kolostor hanyatlásnak indult a klauzúra meglazulása következtében. Ezt már Jézusról elnevezett Teréz nôvér is fölismerte, amikor a ,,Megtestesülés'' kolostorban radikális megtérését átélte, és ennek következtében a reformált sarutlan rendben a szigorú klauzúrát szorgalmazta. Mária azonban Angliában, ahol a kolostori élet be volt tiltva, egészen más helyzettel állt szemben. Az ô feladata a szigorú pápai klauzúra mellôzését kívánta. Nem lazítani akarta a fegyelmet, -- hiszen bizonyos visszavonultságot el is várt nôvéreitôl -- hanem mert a helyzet úgy kívánta. St. Omerbe való gyerekeket is mindig tanított intézetében, ingyenesen. A klauzúra nélkül élés szigorú önnevelést föltételez, ezzel az alapítónô tisztában volt, de bízott új közösségében. Mária élete végéig szilárdan kitartott új útján, pedig igen sok nehézség származott belôle. Ha lemondott volna a maga szabta követelményekrôl, életútja sokkal könnyebb lett volna. A nôvérek gyakran utaztak Angliába, hogy az ott jelentkezô lányokat magukkal vigyék. Ilyenkor világi ruhát öltöttek. A kolostori viselet Angliában tilos volt; ha ilyenben jelentek volna meg, azonnal letartóztatták volna ôket. Mária tehát nem tervezett az új alapítás számára szerzetesi ruhát, ami egyébként hitvallást jelentett és védelmet nyújtott. Flandriai használatra egyszerű özvegyi viseletet választott, ha pedig Angliában tartózkodtak, nem viseltek a nôvérek egységes öltözéket. Ha az okosság megkívánta, Ward Mária tudott elegáns dámaként is megjelenni, sárga tudor nyakravalóval. Máskor meg szolgáló módján öltözködött, és erre Angliában szükség is volt. St. Omerban az egyenruhát viselte, amelyben megegyeztek. Ha hazatért és elôkelô körökben forgott, selyemruhát öltött, de szôrbôl való inget vett alá. Közben bámulatos mozgékonyságról tett tanúságot, ami sok kortársa számára érthetetlen volt; de Mária mindig feladatára gondolt, s bármit csinált, csak az lebegett szeme elôtt. Gyakran a testvéreknek is önállóan kellett dönteniük, és semmiképp sem álltak Mária ellenôrzése alatt. Ha egy társaságban táncoltak, Mária nem húzódott félre, hanem minden további nélkül bekapcsolódott a mulatságba. Nem azért, mert az elfojtott szórakozási vágy tört benne felszínre, hanem hogy partnerét vallási kötelezettségeire emlékeztesse. Ez teljesen új, addig ismeretlen módszer volt, kétszeresen is új, mivel nôk alkalmazták. Senki sem sejtette a protestánsok közül, hogy a nagyvilági dámában szerzetesnô rejtôzik, olyan ügyesen tudott a katolikus egyházat üldözô Angliában hittérítô munkát végezni. Napjainkban, az elvilágiasodott intézmények korában már el se tudjuk igazán képzelni, mennyire merész vállalkozás volt akkor a szigorú klauzúrát és a szerzetesi ruhát mellôzni. A mai nemzedéknek sokkal könnyebb a helyzete, hiszen XXIII. János maga adta ki a kor viszonyaihoz alkalmazkodás jelszavát. Igaz, némelyek félreértették, mert XXIII. János soha nem mondta, hogy a kereszténynek a mindenben modern idôk szelleméhez kell igazodnia, jól tudván, hogy ezzel kicsúszna a talaj a lába alól. Meglepetést okozó jelszavával csupán a megkövült gondolkodásmódot kívánta föloldani, és új formák keresését tette lehetôvé. Ward Mária sem az angliai vallási zűrzavarhoz akart alkalmazkodni, hanem az elôrelépés lehetôségét kereste. Másokban is felötlött a klauzúra megszüntetésének gondolata, így az Orsolyák alapítójában, valamint Szalézi Ferencben is, aki Chantal Johannával a rendalapítást tervezte. Az egyetlen különbség az volt, hogy mivel egyházi részrôl ellenállásba ütköztek, elálltak tervüktôl, Mária azonban jellegzetes angol állhatatosságával kitartott elgondolása mellett. Nem voltak kételyei feladatát illetôen, ha a félreértésektôl szenvedett is. Ekkoriban részesült élete második látomásában, amelyrôl megint csak saját szavaival számolunk be. Azután történt, miután felöltözött: ,,Miközben a tükör elôtt a hajamat igazgattam, hirtelen valami természetfölötti tört rám; a Szt. Atanáz napjáról ismerthez hasonló élmény volt, csak határozottabb és megítélésem szerint viharosabb, ha egyáltalán lehetett. Egész lényemet átjárta, teljesen világosan és kimondhatatlan bizonyossággal tudtam: nem az a hivatásom, hogy karmelita legyek, hanem valami másra kaptam küldetést, ami összehasonlíthatatlanul jobban szolgálja Isten dicsôségét, mint ha abba a rendbe lépnék. Nem tudtam fölfogni, mi az a nekem ígért nagy jó, de az a dicsôség, amely Isten számára belôle származik, olyan kimondhatatlanul elárasztott, hogy a lelkem teljesen eltelt, és jó ideig semmi mást nem éreztem vagy hallottam, csak ezek a szavak visszhangzottak bennem: Gloria! Gloria! Gloria! Akkoriban véletlenül egyedül voltam; így nem tudtam megmondani, milyen külsô mozzanatok váltják ki ezeket és a hozzájuk hasonló élményeket. De abból, amit belül éreztem, valamint a testi elváltozásból arra lehet következtetni, hogy jelentôsnek kell ôket tekinteni. Arról, hogy mennyi idôbe telt, még kevésbé tudok számot adni; mintha csak egy pillanatig tartott volna, de ha késôbb utána számoltam, arra az eredményre jutottam, hogy kb. két óra múlt el. Ez után az élmény után ahhoz is bizonyos idô kellett míg ismét magamhoz tértem.'' A glória-látomásban Mária fölismerte Isten dicsôségét, amely ezután minden gondolatát és tettét meghatározta. Ezért ezt az élményét nem lehet elég nagyra becsülni, hiszen irányt szabott neki. Szemmel láthatóan lefoglalta magának Isten, ezért tudott olyan sok embert megnyerni. ,,A buzgóságot a mi állapotunkban többre kell tartani minden jelenésnél és elragadtatásnál'' -- jelentette ki. Az alapítónô úgy értelmezte a glória-látomást, hogy a neki szánt út felé való óvatos tájékozódása tetszésére van Istennek, ezért ,,kimondhatatlan biztonság'' töltötte el. Míg korábban csak sötétben tapogatódzott, most hirtelen egész életútja világosan állt elôtte. Határozottan elutasított minden múltbeli kolostori szabályzatot, amit rá akartak kényszeríteni. Jól tudta, hogy az öröklött szabályok bölcsességet és tapasztalatokat testesítenek meg, de megítélése szerint a múlthoz kötôdtek és visszavezettek a múltba, ô pedig elôre akart lépni, a jövôt akarta építeni. Amiatt, hogy az öröklött régi szabályokból egyet sem akart átvenni, sok meg nem értéssel, sôt ellenségességgel kellett szembenéznie. Valóban különös volt, hogy mindent elutasított anélkül, hogy egyértelműen meg tudta volna fogalmazni, voltaképpen mit akar és mire érez hivatást. Olyan helyzetbe került, mint annak idején Szt. Ferenc, aki hallani sem akart a monasztikus szabályokról, de a maga szabályzatát nem fogalmazta meg. Mária nem önfejűségbôl vagy makacsságból tartott ki nézete mellett, hanem mert érezte: a várakozás ideje még nem telt le. A türelem, a bizonytalanságban várni tudás addig, amíg Isten akarata egészen világossá nem válik elôtte, egyik alapvetô tulajdonsága volt Máriának. Ugyanakkor nem volt túlzottan magabiztos vagy önhitt. De azt tudta, hogy Isten nagyobb dicsôségére kell járnia útját. ======================================================================== VI. Útmutató szavak Ward Mária 1606-ban hagyta el elsôízben Angliát. Azóta eltelt öt esztendô, és még mindig küldetése foglalkoztatta, bár sok dolog világossá vált már elôtte. Mire fô vonásaiban kirajzolódott elôtte alapításának arculata, súlyosan megbetegedett. Amikor lassan visszanyerte egészségét, újból belsô hangot hallott: ,,Épp egyedül voltam, és végtelen nyugalom töltött el, s akkor tisztán hallottam, nem hang által, hanem szellemi módon: Vedd a Társaságét (ti. a jezsuiták szabályzatát)! A generális soha nem fogja megengedni. Menj el hozzá! Ezek a szavak azelôtt nem értett dolgokra világítottak rá. Megérttették velem, mit akar Isten tenni. Erôt adtak mindazok elviselésére, ami azóta ért bennünket, és bizonyossággal töltöttek el afelôl, amire a jövôben törekedni kellett... Sokat tudnék ezekrôl a szavakról mondani, de sose lennék képes mindent elmondani''. Mária meghallotta az útmutató szavakat, amelyek jót is, rosszat is jelentettek. Ward Mária ismert néhány jezsuitát, de valószínűleg semmi közelebbit nem tudott Loyolai Ignácról. Akkor még sem ,,A lelki napló'', sem ,,A zarándok beszámolója'' nem került nyilvánosságra, azért ennek a baszk szentnek rendkívüli személyisége még nem volt ismeretes. A klarisszáknál Mária végzett ugyan lelkigyakorlatot, amelyet jezsuita atya vezetett, így aránylag sokat tudott a Jézus Társasága apostoli munkájáról, magáról az alapítóról azonban semmi közelebbit. A ,,hang'' egyértelművé tette, hogy a jezsuiták konstitúcióját kell szabályzatul átvenniük, természetesen a maguk nôi feladataihoz igazítva, amit Mária így fogalmazott meg: ,,Amennyire a nemek különbözôsége megengedi''. Loyolai Ignác alaposan megfontolt rendi alkotmánya teljesen megfelelt az új idôknek és a megváltozott feladatoknak. Mentesítette a tagokat a zsolozsmázástól, és könnyen mozgatható, ütôképes rohamcsapattá alakította ôket, amelyet mindenütt be lehetett vetni, ahol erre szükség mutatkozott. Ez az egyik magyarázata annak, hogy a 16. században az egyház megújulásáért folyó küzdelemben a jezsuiták hamarosan túlszárnyalták a domonkos rendet, amely addig vezetô szerepet játszott az egyházban. Loyolai Ignác fölismerte kora szükségleteit és feladatait, és Társasága megalapításával válaszolt. Ward Mária engedelmesen követte az utat mutató hangot. De akkoriban nem volt könnyű a jezsuita konstitúcióból egy példányt szerezni, nem is tudjuk, hogyan tett rá szert. Gondosan tanulmányozta ezeket a szabályokat, és már az elsô mondatok megfeleltek elképzeléseinek: ,,Ennek a Társaságnak célja abban áll, hogy tagjai az isteni kegyelem segítségével nemcsak saját lelkük üdvözítésén és tökéletesítésén munkálkodnak, hanem ugyanezen kegyelem támogatásával felebarátjuk üdvének és lelki elômenetelének szentelik magukat.'' Minek törekedett volna tovább saját irányelvek kidolgozására, amikor Loyolai Ignác konstitúciójában pontosan megfogalmazta éppen azt, amit ô tervezett? Nem akart okvetlenül eredeti lenni, és nem is magától jutott arra a gondolatra, hogy a jezsuita konstitúcióhoz nyúljon, az isteni hang mondta: ,,Vedd a Társaságét!'' Úgy érezte, az ô feladata az engedelmesség. És az intézmény mindmáig Szent Ignác szellemében működik. A ,,hang'' értelmezésével kapcsolatban el kell oszlatni egy félreértést. Ennek késôbb sokan áldozatul estek. ,,Ward Mária, a jezsuitanô'' -- elnevezés amennyire találónak látszik, annyira félrevezetô. Mária sose volt jezsuita, és alapítását sem rendelte soha alá a Jézus Társaságának. Más rendeknek, így a bencéseknek, a cisztercitáknak, a ferenceseknek van nôi águk, de a jezsuitáknak nincs. Errôl Loyolai Ignác az Isabel Roserhez kapcsolódó tapasztalatai után hallani sem akart; szigorúan csak férfi társaságot kívánt létrehozni. Hogy miként alakult ki benne ez az elhatározás és egyáltalán hogyan gondolkodott a nôkrôl, azt Hugó Rahner világosan bemutatta könyvében: Loyolai Ignác és a nôk (Ignatius Loyola und die Frauen). Elvileg nem ellenezte Szt. Ignác a nôk lelki gondozását, de nem is biztosított ennek központi helyet. Jó ösztönei Máriát megóvták attól, hogy lehetetlennel kísérletezzen és mintegy a Jézus Társasága nôi ágát akarja létrehozni. A ,,hang'' világosan jelezte: ,,A generális soha nem fogja megengedni. Keresd föl!'' Máriának tehát nem voltak illúziói, de késôbb azért elment Rómába a generálishoz, és a barátságos társalgás pontosan a belsô hangnak megfelelôen ért véget. Az angolkisasszonyok csak a szabályokat vették át a jezsuitáktól, és a maguk életmódjának megfelelôen módosítottak rajtuk. De miért is ne tehették volna? Más rendek és kongregációk is ugyanígy jártak el, amikor kidolgozták szabályzatukat, és merítettek a régebbi rendek szabályzataiból. Kétségtelen, hogy Ward Mária sokat tanult Loyolai Ignáctól, de sosem utánozta, tudván tudta, hogy minden utánzás hamis, helytelen. Hogy a jezsuiták miként viszonyultak az angolkisasszonyokhoz, azt nehéz egy szóval megmondani. Voltak jezsuiták, így például Páter Lee, akik elfogadták és segítették ôket. De sajnos Páter Lee korán meghalt, és halála nagy veszteséget jelentett Ward Máriának. Késôbb más páterek is segítségére voltak, s ô ezért mindig hálás volt. Még napjainkban is a teológus Klug Ignác, fôleg pedig Grisar József elismerôen írnak Ward Máriáról. De nem vonatkozik ez minden jezsuitára. Mindig csak bizonyos jezsuiták álltak és állnak az angolkisasszonyok mellett tanácsaikkal, sohasem a Jézus Társasága a maga egészében. Ismételten akadtak olyan páterek is, akik többé-kevésbé tartózkodó magatartást tanúsítottak, sôt bírálták az angolkisasszonyokat. Persze, azt is figyelembe kell venni, hogy Mária már a 3. jezsuita nemzedéknek volt kortársa. Maga a Jézus Társasága is megoszlott az angolkisasszonyok megítélésében. A generális, P. Mutius Vitelleschi szemében nem kívánatos elemek voltak az angolkisasszonyok. De neves teológusok, mint Suarez és Lessius kedvezô nyilatkozata után a generális meghagyta a pátereknek, hogy becsüljék az angolkisasszonyokat, legyenek nekik is, mint a többi embernek szolgálatukra, egyébként se ne támogassák, se ne gáncsolják ôket. Az utasítással, amit Mária kapott (,,Vedd a Társaságét!'') hátrányok is jártak! A Jézus Társaságát mindjárt létrejöttekor, de a következô századokban is támadták, nemcsak a protestánsok, akik fô ellenségüket látták bennük, hanem az egyházon belül is. Ugyanakkor alapítójuk személye sértetlen maradt. Pascal sem kezdte ki ôt a jezsuiták ellen írt polemizáló leveleiben. Loyolai Ignác mindvégig megmaradt szent rendalapítónak, akit tisztelet övezett, és méltán, hiszen a baszk lelkiség élt benne, minden tüzével és odaadásával. Ezt nemcsak a ,,Lelkigyakorlatos könyv'' és ,,Lelki napló''-ja mutatja, hanem P. Hugo Rahner művébôl is kiviláglik: Loyolai Ignác mint ember és teológus (Ignatius von Loyola als Mensch und Teologe). Ward Mária koráig a rend még nem fejlôdött ki teljesen. Hol betiltották, hol újra engedélyezték működésüket. A jezsuitákról akkoriban fôleg Angliában sok heves vita folyt, ahol az akkori viharos idôben ez a rend nagy bátorságot tanúsított. Mivel Mária a jezsuita konstitúciót választotta, mindjárt az elején belebonyolódott abba a vitába, amely a Jézus Társasága körül kialakult, jóllehet semmi köze nem volt hozzá. A Társaság ellenségei az angolkisasszonyokat -- álcázott -- jezsuita nôvéreknek tekintették, és épp oly elkeseredetten támadták ôket, mint a jezsuitákat. Ettôl az elsô évtizedekben sokat szenvedtek teljesen ártatlanul. Ward Mária elfogadta ezt a sorsot. Idôvel teljesen világossá vált, hogy a két rend különbözik, és ma már nem is jut senkinek eszébe, hogy egy szerzetnek tekintse ôket. Mária sohasem akart teológus lenni, és nem is volt az. Jóllehet latinul olvasta az egyházatyákat, de soha nem nyilatkozott teológiai kérdésekben. Helytelen volna hát teológusnôvé retusálni. Egyáltalán, tévedés lenne a szenteket mind megtenni teológusnak. Persze, voltak szentek, akik egyszersmind teológusok is voltak, akiknek a kereszténység sokat köszönhet, gondoljunk pl. Szt. Ágostonra, Aquinói Szt. Tamásra vagy Szt. Bonaventurára. De ôk szent teológusok voltak, nem csupán professzorok. Ne tévesszük szem elôl a teológia és a lelkiség közti különbséget. A teológia értelmi földolgozása, kifejtése a hitnek, míg a lelkiség a vallásos élettel foglalkozik, a kereszténység megvalósítása. Ezért a lelkiségnek nagyobb a jelentôsége, mint amennyit általában tulajdonítanak neki. Ökumenikus szempontból is nagyobb esélye van a felekezetek találkozásának, ha spirituális síkon közelednek egymáshoz, mintha a teológiai érveket és ellenérveket sorakoztatják föl. Ward Mária vallásosságával tűnt ki. Így többet tett, mintha csak szakemberek számára fejtegetett volna bizonyos kérdéseket. Olyan spiritualitást képviselt, amely egy bizonyos fokig rokon Szt. Ignácéval, de ennek ellenére önálló. Hátrahagyott néhány irányelvet, amely nem evilági bölcsességre vall, és így foglalható röviden össze: ,,Isten jelenlétében élni''. A továbbiakban csak vázlatos képet nyújthatunk spiritualitásáról, márcsak azért is, mert a keresztény lelkületet csak élni lehet, leírni legföljebb fôbb vonásaiban és csak megközelítôen. Mert csak akkor kezd titokzatosan izzani és válik az élet páratlan tartalmává, ha saját életünkben valósul meg. Az alapítónô kifejezetten igazságszeretô volt. ,,Szeressétek az igazságot!'' -- mondta a nôvéreknek, és újra meg újra a lelkükre kötötte: ,,Szeressétek az igazságot és az ôszinteséget!'' Az igazság szerinte azzal egyértelmű, amit tennünk kell. Így fogalmazott: ,,Szeressétek az igazságot, törekedjetek a tudományra, de ne önmagáért a tudományért, hanem a célért, amelyhez elvezet, vagyis az Istenért''. Eszerint Mária a tudományt nem azonosította az igazsággal, ahogy a 19. században szokás volt. A kettôt megkülönböztette egymástól, és fölismerte: a tudomány útkeresés az igazság felé, de nem azonosítható vele. A fölszólítást az igazság keresésére nem szabad magától értetôdônek tekinteni. Szomorú az egyháztörténelemben azt olvasni, hogy a kereszténység nem mindig állt hűségesen az igazság mellett. Ezzel szemben Mária egyike volt az egyháztörténelemben az igazság bajnokainak. Ugyanígy jellemezte Mária lelkiségét a szeretet is. Ennek segítségével hatolt be az evangélium magváig. ,,Csak akik igazán szeretnek elég erôsek arra, hogy képesek megtenni mindazt, aminek a világban meg kell valósulnia'' -- és hozzáfűzte: ,,Mindig a szeretet legyen az elsô, és azt kövesse az okosság. Az emberi okosság a szeretettel nehezen fér össze'', mert az életben a sorrend rendszerint fordított. Az okos, de nem szeretettôl vezérelt emberek sok bajt okozhatnak a világban. Az okosság sokat ér, ha a szeretet vezérli: ,,Szolgáljanak Istennek nagy szeretettel és lelki szabadsággal!'' -- erre intette Mária a nôvéreket, akiknek naponta gyakorolniuk kellett a szeretetet. A szeretetet az alapítónô nem szentimentális érzelemnek tekintette, hanem olyan erônek, amihez a puhaságnak semmi köze. Az ilyen szeretet nem keletkezik magától, hanem, mint a világban minden jót gyakorolni kell. ,,E Társaság igaz gyermekei szokjanak hozzá, hogy ne félelembôl, hanem csupán szeretetbôl cselekedjenek, mivel Isten a szeretet állapotára hívta ôket.'' Azok, akik az igazságtól és a szeretettôl vezérelve tevékenykednek, Ward Mária szerint Isten szolgálatában állnak. ,,Semmi nincs a világon, ami megakadályozhatna abban, hogy Istennek szolgáljunk, sem a kísértés, sem a kedély hullámzása vagy a test gyöngesége, de még a lelki szárazság sem'' -- írta az alapítónô. ,,Isten szolgálatában a kis dolgokra kell ügyelni''. Ezzel szinte Lisieux-i Teréz kis útját elôvételezte. Mint ô, végezzenek a nôvérek lelki gondozást is, készítsék elô az embereket a gyónásra, neveljék a gyerekeket katolikus szellemben. A paphiánnyal küzdô Angliában égetô szükség volt e feladatok vállalására. Amikor Ward Mária ezt fölismerte és célul tűzte ki, a világi apostolkodás alapjait rakta le, ami addig teljesen ismeretlen volt, napjainkban azonban igen fontos az egyházban. E téren Máriától nem lehet, kivált nôi mivoltában, az elsôséget elvitatni. A keresztényeknek Mária az alázatot is lelkükre kötötte. Fáradhatatlanul tanította: ,,Folyvást keressétek az alkalmat arra, hogy másokat többre tarthassatok magatoknál; de emiatt ne kedvetlenedjetek el, az ellene mondana az alázatnak; mert minél valódibb bennünk az alázat, annál jobban tudunk Istenben bízni.'' Az alapítónô ezt nemcsak a nôvérektôl kívánta meg, hanem maga is átélte St. Omerben, kolduló nôvér korában. Alázatból fakadó bölcsességérôl tanúskodnak szavai: ,,Isten minden ember által szólhat hozzánk, aki értô lélek, az szívesen tanul mindenkitôl, ha még oly együgyű is.'' A nôvérek a szüzességre is elkötelezték magukat, erre a mai világban alig ismert erényre. De hogy modern vagy se, nem nyom a latban, a fontos csak annak alázatból fakadó fölismerése, hogy az ember a maga erejébôl nem képes rá. Ha valaki nem kapja ajándékba, csak hiábavaló küzdelmeket és görcsös erôfeszítéseket jelent, gyôzelmet ritkán sikerül kivívnia. Ennek igazsága már Jézusnak a ,,férfiatlan'' férfiakkal kapcsolatban mondott szavaiból is kiviláglik: ,,Aki föl tudja fogni, fogja föl''. A szegénységet szintén sokra tartotta Mária. Nem hiába volt egy évig laikus nôvér a kolostorban, és az sem véletlen, hogy elôször egy klarissza kolostort létesített Flandriában az angol klarisszáknak. A szegénység eszménye magával ragadta. A szegénység szeretete szívének ékessége volt és ruháinak ékszere. Maga mondta, hogy ,,a szegénységet nem koldusként kellene befogadni, hanem királynôként''. Abban, ahogy a szegénységet gyakorolta, megkapó volt, hogy a kolostori takarékosságot össze tudta egyeztetni a nagylelkű bôkezűséggel. Ez egész egyéniségére fényt vet. Az alapítónô tanításait nem szabad valamiféle erénytannak tekinteni. Erkölcsteológusnak sem volna helyénvaló Ward Máriát nevezni, mert ehhez az elnevezéshez olyan képzetek is társulnak, mint a szárazság és az unalom. Egyszerűen olyan lelkiségrôl van szó, amely az igazság tettekreváltásából áll. A spiritualitás nem lehet tárgya tankönyvnek vagy elôadásnak. Inkább Lélektôl irányított magatartás, amely a mindennapi munkában gyümölcsözik. ,,Szíved békéjét semmi, még vétkeid se zavarják meg, hanem, ha vetkeztél, alázd meg magad Isten elôtt, és mondd: Ó, Uram, most magamtól cselekedtem, mert a vétkezés az én tulajdonom; cselekedjél most Te, jóságos Istenem, magad szerint, és bocsáss meg, mert a Te tulajdonod mindenkor az irgalmasság és kímélet, azért ne hagyj bűnben élni. Így az elesés az erény magasabb fokára segít.''. Itt nem kell spiritualitása eredetiségét kiemelni. Ez világias volna. Krisztus közelsége a döntô. Elisabeth von Gagern szerint az újkori szenteket ,,egy kis föld felé fordulás jellemzi. Nem e világ ellenére szentek, hanem teremtmények által szentelôdnek meg.'' Mária egyértelműen tanította, hogy a keresztény másképpen él, mint a nem keresztény, aki vágyaitól, ösztöneitôl, vonzalmaitól, hangulataitól stb. vezetteti magát. Az alapítónô spiritualitását Krisztus Lelke táplálta, ezért bizonyult maradandónak a jelentôsége. Innen érthetô a rettenthetetlen bátorság is. Azt vallotta, ha a szellemi ember csüggedt, akkor valami baj van a háttérben. ,,Ami belülrôl földúl és nyugtalanná tesz, az nem Istentôl van: mert Isten Lelke mindig békét és derűs nyugalmat áraszt.'' Ward Mária azt ajánlotta a nôvéreknek, hogy mindenekelôtt szeressék a földi dolgok szeretetétôl való szabadságot. Az alapítás tervezetében összefoglalva találjuk lelkiségének jegyeit: Az áhítat lelke; törekvés a tökéletességre; buzgóság; okos választani-tudás és hallgatagság; nagylelkűség; vágy, hogy Krisztusért szenvedjen; a lélek tettereje; a henyélés kerülése; a hallgatás gyakorlása; megfontoltság beszédben; egyenes érzület; engedelmesség a Léleknek; önmegtagadás; belsô öröm; a szenvedélyek kiirtása; szeretetreméltóság a másokkal való érintkezésben; öröm mások elôrehaladása láttán; kölcsönös tisztelet; tökéletes szeretet; de leginkább mégis az alázatban és a szelídségben kell kitűnnünk. ======================================================================== VII. Ward Mária másik arca Ida Friederike Görrest sokat foglalkoztatta életében Ward Mária. Egy ideig novicia is volt rendjében. Ezen túlmenôen könyvet is írt róla: Maria Ward, eine Heldenlegende (1932) és átdolgozva: Das Grosse Spiel der Maria Ward (1952). Abban az idôben, amikor művét írta, illetôleg átdolgozta, Ida Friederike Görres teljesen a Romano Guardini vezette ifjúsági mozgalom hatása alatt állt. Késôbb maga is ráébredt ennek a mozgalomnak a korlátaira. De Ward Máriától soha nem tudott elszakadni. Sokkal késôbb ezt jegyezte föl naplójában: ,,Története a fölülmúlhatatlan mintaképet állította elém, lelki életem legkorábbi szakaszában: az ellenreformáció buzgóságától átjárt jellegzetes alakját, akinek arca mögött, úgy tűnt, hogy egy másik arc bújik meg, az angol misztikusé, mintegy vízfestékkel megfestve, határozott körvonalak nélkül, felhôkbe burkolva, álomszerűen. Könyvem csak külsô élete történetére szorítkozik, ahogy eredeti címe jelzi, a hôsies legendát tartalmazza. Vajon sikerül-e most a másik arcát is bemutatnom? Megpróbálom. Nem röntgenképszerűen (amire Kis Teréz esetében tettem kísérletet), hanem inkább úgy, ahogy egy újra teleírt pergamenen láthatóvá tesszük az átütô eredeti szöveget.'' A hôsi legenda gondolata helyes fölismerésbôl fakadt. Ward Mária valóban hôsies életet élt; annyi bátorság, annyi találékonyság, annyi erô és olyan sok kitartás volt benne, mint kevés emberben. Nem csoda, hogy sokakat magával ragadott, fôleg fiatalokat, fiatal lányokat -- századokon át. Ez nem képzelôdés, hanem maga a valóság. De minden írás inkább a külsô arcot, az életsorsot jellemzi. Fontos ezt megállapítani, de nem jelenti az utolsó szót. Görres említett szavai szerint van még Ward Máriának egy másik, belsô arca is -- határozott vonalak nélküli, elmosódott, álomszerű, mintha felhô takarná. Az írónô föltette magának a kérdést: vajon sikerül-e neki ezt az arcot bemutatnia. Sajnos, betegsége és halála megakadályozta benne. De azt helyesen állapította meg, hogy Ward Mária eseményekben gazdag életét nyomon kísérve nem szabad a másik, a belsô arcáról sem megfeledkeznünk. Igaz, ez az arc nemcsak ,,vízfestékkel festett és határozott körvonalak nélküli'', hanem valóban hasonlít az újra teleírt pergamenhez is. Az eredeti írás elhalványult, most újra láthatóvá kell válnia, hogy Ward Mária teljes nagyságában elénk álljon. I. F. Görres misztikusnak mondta az angolkisasszonyok alapítóját, s ez -- jól értelmezve -- helyénvaló is. Igaz, Knowle ,,Angol misztika'' című könyvében nem szerepel, de ,,A nemtudás felhôje'' című mű szerzôje, valamint Juliane von Norwich megértették volna. Ward Mária látnok volt, de természetesen vigyázni kell ezzel a fogalommal, mert már csaknem lejáratták, így nemegyszer egészen ködös képzetek kapcsolódnak hozzá, amelyek Máriára aligha illenek, hiszen ô józan és fôleg egészen világosan megérthetô természet volt. Ugyanakkor szellemi értékeket nem szabad elhamarkodottan föláldozni, hanem vissza kell nyúlni eredeti értelmükhöz. Ernst Benz könyve (Die Vision, Erfahrungsform und Bilderwelt) az elsô, ha természetesen nem is tökéletes segítség. A látomások, sugallatok roppant bonyolult kifinomult jelenségek, amelyekhez nagyon finoman szabad csak közeledni, különben az ember észre sem veszi és a beteges hallucináció ingoványára téved. A csupán leíró módszer a vízió frissességének és közvetlenségének nem felel meg. Nem élt át mindenki, akinek látomásai voltak, elragadtatásokat; létezik elsôdleges látás is, amit a külsô szemlélô alig vesz észre. Mennyire különböznek Bingeni Hildegard látomásai, aki azt mondta: ,,Semmilyen eksztázisban nem volt részem'', Avilai Terézétôl, aki angyali alakokat látott elragadtatásában. Lehet, hogy a látnok kifejezés Ward Máriára vonatkoztatva elsô pillanatra meglepô, de mégis leleplezi személyisége legbensôbb magvát. A klarissza kolostor apátnôje úgy vélte, amikor Mária elsô látomásáról hallott, ,,hogy már nem olyan idôk járják, hogy fiatal lányoknak vízióik lennének'', és egyszerűen képzelgésnek minôsítette. De elintézhetô-e a látomás problémája egyetlen könnyed kézlegyintéssel? Vajon nem voltak-e azelôtt is olyan hitetlenek a látnokokat illetôen, mint a klarissza kolostor fônöknôje? Kétségtelen, hogy a magánkinyilatkoztatások ügyében nem lehet elég óvatosnak lenni. Számos apáca gondolja teljesen jóhiszeműen, hogy megvilágosításokban van része, de közelebbrôl megvizsgálva kiderül, hogy csupán fantáziadús vágyakról van szó. Túlságosan is kritikátlanok, ezért e téren sok naivsággal lehet találkozni, a leghihetetlenebb történetekkel sem nehéz szolgálni. Nagyon is helyénvaló hát, hogy az egyház a magánkinyilatkoztatásokat illetôen tartózkodó. A valódi vízióknak belsô alapjuk van, és nem merô fantáziaszülemények. Ezt kétségbevonni nagy elfogultságra vallana. A Biblia, az egyháztörténet és a keresztény vallások is tudnak látnokokról. Nemegyszer igen fontos szerepet töltenek be. De nehéz kérdés, hogy miként kell a valódi látomásokat a hamisaktól megkülönböztetni. Ehhez a megkülönböztetés lelkére van szükség. Ha valamely látomásból elhatározások és cselekedetek születnek, mint pl. Mózesnek az égô csipkebokorra vonatkozó látomásából Izrael fiainak kivonulása Egyiptomból, vagy a Jeanne d'Arc hallotta szavakból Franciaország fölszabadulása, akkor nemigen lehet puszta képzelôdésre gondolni. Valódi látomások sohasem csillapítják a rosszul elfojtott érvényesülési vágyakat. Ward Mária látomásai a valódiság jegyeit viselik magukon. Ha saját szavait olvassuk, ez világosan érzôdik. Soha nem beszélt szélesebb körben látomásairól, még a nôvérekkel is erôsen tartózkodó volt. Nem voltak közben gyönyörteljes érzései, sem égi mezôkön nem lebegett. Valóságos belsô élmények voltak, amelyeket konkrét sugallatként élt meg. Látomásaiban feleleteket és utasításokat kapott, és engedelmeskednie kellett. Áttetszôen egyszerűek voltak látomásai. Az alapítónôt e látomások vezették és irányították, és nem csupán kezdetben, hanem késôbb is újra meg újra részesült a látomás kegyelmében. Ez az elhalványodott írás ma ismét láthatóvá vált, és hozzásegít Ward Mária másik, belsô arcának megismeréséhez. Mivel fölülrôl volt, amit látott és hallott, azért minden egyházi fejcsóválás ellenére rendíthetetlenül követte a bennük kapott utasításokat. Ez nem volt önfejűség, hanem a mennyei feladat vállalása engedelmességbôl. Elsô látomása leírásához hozzáfűzte: ,,De az, amit itt mondok, nagyon messze áll attól, ami abban az órában lezajlott. Sem engem nem elégít ki, sem azt nem fogja kielégíteni, aki majd olvassa. Egészen isteni volt, és annyira hatalmába kerített, hogy szinte semmivé lettem, mintha visszazuhantam volna a nemlétbe; erôm elhagyott, és nem éreztem semmi más tevékenységet, csak amit Isten vitt bennem végbe.'' Ez misztikus élmény volt. Hasonló módon beszéltek a nagy domonkos misztikusok és a spanyol misztika képviselôi is. Figyelmet érdemel az a fölismerés, hogy egy misztikus élmény lényegét teljes pontossággal visszaadni soha nem lehet. Ezt Mária egyértelműen megfogalmazta, és soha nem is vállalkozott a lehetetlenre, hogy leírja a leírhatatlant. Semmiféle leírás, amit ezen a téren olvashatunk nem elégíthet ki senkit, mind csak együgyű dadogás. Az értelmezések is legföljebb némileg tudják megközelíteni azt, ami a látnok lelkében végbemegy. Máriában ettôl kezdve föl-fölbukkantak a képek, átcikáztak apró villanások, ,,bizonyos, számomra megmagyarázhatatlan szemrehányások.'' E misztikus élményhez Mária még hozzátette: ,,Az általa elôidézett változás kb. egy félóráig tartott, és igen nagy méretű volt. Nem láttam semmit, de megértettem, hogy így kellett lennie, világosabban, mintha láttam vagy hallottam volna.'' Mária tudta, hogy a szavak csak rejtjelek, halvány utalások. A ,,Megfestett élet'' világosan elénk állítja ezt a misztikus élmények meghatározta belsô arcot. A 21. képen ezt olvashatjuk: ,,Ward Mária közben elragadtatásba esett, elvesztette érzékeit és mozgáskészségét. Fölismerte; nem az az Isten akarata, hogy valamelyik szigorú rendbe lépjen, hanem egy annál is nagyszerűbb hivatást kap, amely révén sokkal inkább elômozdíthatja Isten dicsôségét. Fülében ezek a szavak csengtek: Gloria, Gloria, Gloria...'' Mary Poyntz egy kissé másképpen írja le ezt az élményt, de éppen úgy mással nem pótolható misztikus szavakkal: ,,Amikor egyszer a reggeli ima után a haját igazította, hirtelen hatalmába kerítette valami, és lélekben látta, hogy Istennek, az Úrnak dicsôségére valami kibontakozott, olyan nagy és kimondhatatlan, hogy minél tovább szemlélte, annál kevésbé tudott betelni vele. Természetes látása cserben hagyta, fülében pedig egyre visszacsengett: Gloria, Gloria, Gloria. Ennek az élménynek a hatása napokig tartott.'' Ez a Gloria-élmény kitörölhetetlenül beleivódott Mária lelkébe, úgyhogy egész életében ebbôl merített. Arról a misztikus élményérôl, amely a konstitúció dolgában eligazította, ezt írta: ,,Világosan hallottam, nem hang révén, hanem szellemileg a szavakat'', és késôbb ehhez hozzáfűzte: ,,Sokat tudnék mondani róla, de mindent soha nem lennék képes'', s ezzel kiemelte megmagyarázhatatlan élménye természetfölötti jellegét. Egyik, P. Leehez intézett levelében ki is fejtette: ,,Még soha nem olvastam semmit, ami hasonló lett volna hozzá.'' Különösen mély élményt jelentett az ,,igazi lélek'', amely egy fehér fölvillanó fényhez hasonlított. A ,,Megfestett élet'' 25. képének fölirata adja vissza legjobban a látomás tartalmát: ,,1615-ben, Mindenszentek ünnepén Isten St. Omerban mutatott Máriának egy igaz lelket -- kimondhatatlanul szép volt, és benne az erények láncot alkottak. Így a lélek nem csupán a földi dolgoktól, hanem saját magától is teljesen elszakadt, és egészen Istennel egyesült. A lélek igazi szabadságát, a higgadtságot és az isteni bölcsességet is megkapta, mindazzal együtt, amit az intézmény tökéletesedése megkövetelt.'' Már egy láthatatlan lélek szemlélése is rendkívüli kegyelem. De ezen túlmenôen ez a misztikus élménye megajándékozta élete vezérfonalával is: ,,Mindent Istenre vonatkoztatni.''. Késôbb is voltak Ward Máriának misztikus fölismerései. Amikor Rómában a Sta Maria dell' Orto-ban térdelt, ,,annyira elmerült Isten szeretetében, hogy teljesen elvesztette öntudatát, és amint így Istenben nyugodott, világosan fölismerte a maga semmiségét és azt, hogy Isten a minden. Az Oltáriszentségbôl fény áradt ki, és a sugarak elárasztották az arcát, ennek következtében egy idôre elvesztette szeme világát. Hosszú órákat töltött az Úrral való egyesülésben és az elragadtatásnak ebben az állapotában.'' Ez ápr. 11 -én történt. Ugyanazon év jún. 26-án ,,a római Szt. Egyed templomban olyan megvilágosítást és ismeretet kapott az Oltáriszentség elôtt az ellenség szeretetérôl, hogy attól kezdve csak a lehetô legkíméletesebb kifejezésekkel beszélt ellenségeirôl.'' Ez a látomás külön figyelmet érdemel. Az ellenségszeretet az Úr törvénye, és a kereszténység mégis sokszor lábbal tiporta. Ward Mária ezt a megvilágosítást úgy a szívére vette, hogy soha nem beszélt gyűlölködve ellenségeirôl, jóllehet minden oka meg lett volna rá. Ez az elragadtatás egész életét áthatotta. Misztikus meglátásait mindig összekapcsolta a mindennapi élettel. Feldkirchben is órákig maradt a plébánia templomban, olyan hidegben, amilyen -- úgy vélem -- még nem is volt.'' Az említett látomások kívül esnek a racionalista vizsgálaton. Mellékes, hogy az olvasó elfogadja-e vagy sem -- Ward Mária számára döntôek voltak. Alapjában véve a bibliai látomásokat (Ezekiel prófétáét vagy János Jelenéseit) sem tudjuk világosan elképzelni, értelmezni. Romano Guardini írta egyszer ebben a kérdésben: ,,Nem jutunk elôbbre, ha ezeket a képeket megpróbáljuk úgy elképzelni, pontosan és egyértelműen, mint a természet dolgait, amelyekrôl valaki beszélt nekünk. Voltak festôk, akik így akarták a Jelenések könyvének képeit visszaadni; pl. Albrecht Dürer Apokalipszisában. De csak rá kell néznünk, és láthatjuk: ez így nem jó.'' Pedig Dürer a vallási élmények iránt fogékony ember volt. A láthatatlant nem lehet megfelelô módon láthatóvá tenni, legalábbis az erre érzéketlen emberek számára nem. Ehhez a misztikus élmények túlságosan finomak. A kívülállók számára azért tűnnek úgy, mintha halvány vízfestékkel festették volna ôket, mert ezek az élmények az Énekek éneke birodalmához tartoznak már. ,,Mennyei borház'' (Pázmány) ez, ahová a menyasszony vôlegényével sietne. Aki látomásokban részesül, annak az ilyen élmény egyáltalán nem álomszerű. Ellenkezôleg, határozott körvonalai vannak. Számára ez a tulajdonképpeni valóság. Ez adta a határozott vonásokat Ward Mária arculatára. A látomások tartalma volt számára az egyedüli szilárd pont az idôk áramában. Ez adta a St. Omer utcáin bizonytalanul botorkáló leánynak a sziklaszilárd bizonyosságot, melyen minden másirányú ellenvetés megtört. Mária számára olyan szellemi valóságot jelentett a látomások, amelyek nagyobbak nála, és amelyek fölött nem rendelkezhet. Alávetette magát nekik, és mindenben aszerint cselekedett. Látnoki tekintete volt. Késôbb a közelgô eseményeket is megérezte. Kapcsolatban állt a láthatatlan hatalmakkal, amint ennek többszörösen is tanújelét adta. Sokat imádkozott az angyalokhoz, és életrajza szerint többször is részesült abban a kegyelemben, hogy ,,e dicsô szellemek egyikét vagy másikát teljes földöntúli szépségében megláthatta,'' ahogy azt Római Franciskáról is olvashatjuk. Mindenképp megvolt az a természetfölötti érzék benne, amely az átlagemberbôl hiányzik. Ward Mária misztikus élményeinek hitelességét többféle jel tanúsítja. Amikor a bizonytalankodás évein túljutott, megzavarhatatlan lelki béke töltötte be. Soha nem elégedetlenkedett sem önmagával, sem sorsával. Belsôleg szilárd volt, és biztonság áradt belôle. Akkor is megôrizte lelke békéjét, amikor nagy megpróbáltatás szakadt életére. Sok kellemetlenség közepette is lelki nyugalommal nézett elébe a napnak. Errôl a középkori misztikusok sokat beszéltek, a modern ember azonban legföljebb Bach zenéjében sejt meg belôle valamit. Csak misztikus ilményeibôl magyarázható a magatartása. Az ember ezt a fajta szilárdságot nem képes megszerezni, ez ajándék onnan fölülrôl. Ward Mária belsô békéjének legszebb gyümölcse derűje volt. Ezt általában nem emelik eléggé ki. Mária komoly volt, de soha nem depressziós vagy pesszimista. ,,A zavarodott és levert kedély nem szeretheti Istent tökéletesen.'' -- mondta egyszer. Maga vidám volt, és kedélyes, lendületes embereket szeretett maga körül. ,,Hivatásunkban vidám kedély, jó észtehetség s az erényekre való hô vágyakozás a szükséges: három közül azonban a legszükségesebb a vidám kedély'' -- tanította. A félelmet és az aggodalmaskodást megvetette, és ezt a nôvéreknek is lelkükre kötötte. A maga vidámsága társaira is kisugárzott. Ez is hozzátartozik belsô arcához, ha mégoly ritkán esik is róla szó. Nem ismeri Máriát, aki lényének ezt a vidám oldalát nem veszi tekintetbe. Annál inkább, mivel a derű nem született vele, sokkal inkább életszentségének volt gyümölcse. A szent az élet minden nehézsége között is vidám ember. Ezt látjuk Assziszi Szent Ferenc, Néri Szent Fülöp, Avilai Szent Teréz, Bosco Szent János és sok más szent életében is. Mária vidámságának az isteni humor volt az elôfeltétele, az ô Istene a nevetô Isten, aki a zsoltáros szerint kigúnyolja a háborgó népeket. Ez nem az emberi törekvés eredménye, hanem Isten ajándéka, és csak az evangélium tökéletes öröméhez hasonlítható. A derű is megfoghatatlan titok, misztérium, ahol azonban áttör az állati komolyságon, ott az evangélium örömének kisugárzásáról lehet beszélni. A belsô arc természetesen nem áll ellentétben a külsô életúttal. Mária nem volt kétarcú ember, amilyenekkel sajnos tele van a világ. Külsô nemes vonásai a belsô arcot tükrözik. Mária egy volt belsôleg és külsôleg, minden ellentmondás nélkül. ,,Mutasd magad olyannak, amilyen vagy, és légy olyan, amilyennek látszani kívánsz'' -- volt a jelszava. Ez az önazonossága hozza összhangba egész életét, és ebbôl magyarázható másokra gyakorolt erôs vonzereje. Mária belsô arcvonásainak vázolásával a döntô kérdés is egyértelmű választ kapott: Ward Mária alapítása nem emberi ötlet szülötte, hanem az isteni parancs iránti engedelmesség gyümölcse. Mária víziói természetfölötti történésre utalnak, nem magyarázhatók pusztán pszichológiailag. Ezt bizonyítja intézményének egész története. ======================================================================== VIII. ,,Csak nôk...'' Egy szerzetes az angolkisasszonyok dicséretét hallva így nyilatkozott: ,,Egyenlôre tele vannak buzgósággal, de az alább fog hagyni, végtére is csak nôk...'' Vajon ezt egyetlen egy ember gondolta csak? Sajnos nem. Akkor ez volt az általános vélemény a nôkrôl. Éppen ezért magyarázatra szorul ez a kijelentés. Biztos, hogy van valami igazság benne. A buzgóság érzelmi föllángolás, és az érzelmek hullámozhatnak, sôt meg is csalhatnak. Ezt Mária is megtapasztalta. Az érzelmek fokozódhatnak, de lanyhulhatnak is. Vannak emberek, akik fiatalon nagyon buzgók, aztán hirtelen ellanyhulnak, és végül teljesen közönyössé válnak. Sok embernek ez a tragédiája. Megütközést keltô, bántó a kijelentés: ,,végtére is csak nôk''. Lekicsinylést, egyfajta -- talán nem is szándékos -- megvetést fejez ki, amely akkoriban elég általános volt. A ,,csak nôk'' nyilván azt jelenti, hogy gyönge teremtmények, akiktôl nem lehet sokat elvárni, akikre nem lehet építeni, mert szeszélyesek. Aki komolyan veszi ôket, az csalódik. Még korunkban is így vélekedett egy költô: ,,Az asszony meg nem tartott ígéret.'' A nôvérek elmondták Ward Máriának a vélekedést: ,,csak nôk''. Erre elfutotta a harag, összehívta a nôvéreket, és így beszélt hozzájuk: ,,Igaz, a buzgóság olykor alábbhagy. De mi az oka? Az, hogy nôk vagyunk? Nem, hanem, hogy tökéletlen nôk vagyunk. Ilyen különbség nincs férfiak és nôk között. Nem az a baj, hogy nôk vagyunk, hanem, hogy tökéletlen nôk vagyunk: nem az igazságot szeretjük, hanem bedôlünk a hazugságnak. Veritas Domini manet in aeternum, -- az Úr igazsága örökké megmarad. Nem Veritas hominis, tehát a férfiak vagy a nôk igazsága, hanem Veritas Domini, s ezt a nôk éppen úgy megszerezhetik, mint a férfiak. Ha nem sikerül, annak az az oka, hogy híjával vagyunk ennek az igazságnak, nem az, hogy nôk vagyunk... A buzgóság nem az érzelmektôl függ, hanem az akarattól, a jóra való törekvéstôl, ami a nôkben éppúgy meglehet mint a férfiakban. E téren nincs különbség férfiak és nôk között. Talán a nôk nem képesek nagy dolgokat végbevinni? Sok szent életén láthatjuk, hogy nô létükre nagy dolgokat vittek végbe... Ha a nôket mindenben annyira alá kell rendelni a férfiaknak, akkor miért nem zárják ki ôket mindenbôl úgy, mint egyes dolgokból? Elismerem: a férjes asszonyoknak alá kell rendelniük magukat férjüknek; férfiak kormányozzák az egyházat. A nôk nem szolgáltathatják ki a szentségeket, nem is prédikálhatnak. De mégis, miért állnánk mindenben annyira mögöttük, hogy szabad lenne ,,csak nôk''-rôl beszélni? Mert mi egyebet jelent ez a kifejezés, mint azt, hogy mi mindenben kevesebbek vagyunk mint a férfiak? Merem állítani, ez nem igaz, vagy az atyára való tekintettel hadd nevezzem csupán tévedésnek... Nemrégiben Angliába jött egy páter, hallottam, hogy azt mondta: semmi pénzért nem lenne nô, mert úgy gondolja, a nô nem képes Istent fölfogni. Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam, noha saját tapasztalataim alapján bebizonyíthattam volna az ellenkezôjét.'' Ezzel zárta beszédét. Szenvedéllyel beszélt, és amit teljes meggyôzôdéssel mondott, az a tiszta igazság volt. A szent amazon újra megmutatkozott. Igaz, nem támadt ellenfelére, nem akarta eltiporni, de azelôtt nô még nem beszélt így nôkhöz. Messze megelôzte korát. Elôtte is voltak misztikus nôk, de nem nyilatkoztak nôi mivoltukról, hanem csak Istenhez való viszonyukról. Olykor maga a Jézusról nevezett nagy Teréz is szenvedett nôi mivolta miatt, és sajnálta, hogy nem férfinak született. Mária teljesen új helyzetet teremtett. Példa nélküli szavai elsônek erôsítették meg a nôi öntudatot, és mindmáig nem vesztettek idôszerűségükbôl. Mária nem azt akarta, hogy a nôk szakítsanak a hagyományokkal és az eredetileg férfiaknak szánt létformát kisajátítsák. Ez szavainak durva félreértése volna, éppúgy, mint amikor ,,lángeszű'' büszke színésznôt akarnak benne látni, mivel állítólag minden nagy barokk egyéniség egyszersmind kitűnô színész is volt. Az efféle vélekedések tévesek, és megkerülik a kérdés lényegét. Ward Mária erélyes szavainak mélyén elvi kérdés rejlik, amelyet elsôként vetett föl, és amelynek ma is világszerte a jelentôsége van. A ,,csak nôk'' kifejezést minden nô sértônek érzi. Nem is fogható föl másként, mint szándékos bántásnak. De különös, erre a legtöbb férfi nem gondol. Szomorú, hogy bizonyos fokig a kereszténység is -- Mesterétôl eltérôen -- leértékelte a nôket. És még ma sem számolta föl az egyház a régi koroknak ezt a vétségét. A legjelentôsebb egyházatyák közt is akadnak, akik mint Aranyszájú Szent János arra ragadtatták magukat, hogy becsmérlôen nyilatkozzanak a nôkrôl. A szerzetesség a nôkben kísértést látott, a Sátán csalétkének tekintette ôket. -- Ez olyan negatív szemlélet, amely nem állt összhangban a remeteség hôsiességével, és amelyet a nôi rendek egyértelműen megcáfoltak. Ward Mária kortársáról Borromei Szent Károly bíborosról följegyezték, hogy ,,szent gyűlölettel viseltetett a nôi nem iránt, úgyhogy ritkán beszélt nôkkel, akkor is csak a templomban, a palotájában soha''. E ,,szent gyűlölet''-nek nem kell itt okát keresnünk, de ha keresnénk, valószínűleg valami végzetes tévedésre bukkannánk. A gyűlölet nem lehet soha szent! Helytelen lenne ha a papságra készülôkben a nôk megvetése által akarnánk kedvet ébreszteni a papi celibátushoz. A papi nôtlenség pozitív megalapozást kíván, a teljes odaadást Krisztusnak. Krisztus szavai is szembenállnak a hátrányos megkülönböztetéssel: ,,Miért bántjátok? Hiszen jót tett velem''. Az angolkisasszonyok alapítónôje nem volt a legkisebb mértékben sem férfigyűlölô. Szerelmes ugyan soha nem volt, mert más küldetést érzett, de nagyon jól tudott kapcsolatot teremteni és tárgyalni nemesekkel, püspökökkel, bíborosokkal, sôt még pápákkal is, és soha nem alázkodott meg elôttük. Utazásai alkalmával mindig mellette állt Robert Wright, akit Szent Alexiuszhoz szoktak hasonlítani. Igazi keresztény nemesember volt, s talán -- anyai részrôl -- rokonságban is állt Máriával. Mindenben szolgálatára volt, de soha nem akarta, hogy jelentôsége elôtérbe kerüljön, bár nemigen lehet Ward Máriáról úgy beszélni, hogy Robert Wright neve említetlenül maradjon. Mária nem akart egyenlôsdit játszani a férfiakkal. De magabiztos nô volt, anélkül, hogy nôiességébôl akárcsak egy pillanatra is kivetkôzött volna. Ellenkezôleg, mindig világos tudatában volt a férfi és nô közti különbségeknek, de küzdött azért, hogy a nôk nôi mivoltukban megkapják a megfelelô elismerést. Ugyanakkor annak is tudatában volt, ha nem is hangoztatta, hogy olykor a nôk megelôzik a férfiakat, mert míg a férfiak olykor nehezen tudnak bizonyos helyzeteket átlátni, addig a nôk mintegy intuitíve ráéreznek a megoldásokra. Mária komolyan gondolkodott a nôk helyzetén, és arra a fájdalmas következtetésre jutott, hogy ,,a nôk csak maguk tudnának magukon segíteni.'' Soha nem akart neme korlátai közül kitörni. Amit gondolt és tett, azt nôi mivoltában gondolta és tette, és ez sajátosan nôi színezetet kölcsönzött működésének. Ô érintette elsôként azt a kérdést is, hogy mi a nôk szerepe az egyházban. A nôk nem csak azért vannak, hogy a legalacsonyabb szolgálatokat ellássák. Méltatlan dolog ôket félretolni. A keresztény nô éppúgy részt vesz az istentiszteleten, mint a férfiak, nem kell, mint a zsinagógákban vagy a mecsetekben csak távolról néznie azt. Legtöbbször épp a nôk járnak a leghűségesebben a templomba, és kapcsolódnak bele az istentiszteletbe. A kereszténységnek nem kell tartózkodó magatartást tanúsítania a nôi egyenjogúság kérdésében, hanem örömmel küzdhet érte. Chambers szerint Ward Mária alapítását az isteni gondviselés az egyháztól eltávolodott, elszakadt Anglia megtérítésére választotta ki, hogy amit egy nô elrontott (ti. Boleyn Anna), azt egy másik nô (Ward Mária) helyrehozza. Nem maga választotta ezt a szerepet -- az szerénytelenség lett volna -- ez volt a küldetése. ,,A nôk a maguk módján az általános zűrzavar idején rendkívüli dolgokat vihetnek végbe, és tegyék is azt meg.'' Ebben a megállapításban benne rejlik Ward Mária egész lénye: a rendkívülire való minden törekvése. Nem mindennapi nô volt, és olyat hozott létre, ami nem illett a megszokott keretekbe. Ward Mária tanítása alkalmat nyújt arra, hogy elgondolkodjunk a nôk sajátos helyzetérôl, feladatáról, és ne elégedjünk meg az elavult nézetekkel. A Biblia elsô fejezete röviden elmondja az ember teremtését. ,,Az Isten képmására teremtette ôt, férfinek és nônek teremtette ôket.'' Mindkettô egyenlôképpen Isten képmása. Jézus szájából sem hangzott el egyetlen kedvezôtlen szó sem az asszonyok ellen. Sôt, nagynak mondta azt a nôt, aki Betániában a drága, illatos olajat a fejére öntötte. Keresztje alatt -- János apostol kivételével -- asszonyok voltak. Elsônek Mária Magdolnának jelent meg, föltámadása hírnökéül is ôt választotta. A korai kereszténység idején sok nô szenvedett hôsi vértanúságot. A középkor szentjei között is sok nôi szentet sorolhatunk föl: Assziszi Szent Klára, Árpádházi Szent Erzsébet, Jeanne d'Arc, Avilai Szent Teréz és még sokan mások. Ezeket nem szabad a ,,csak nôk'' megjegyzéssel leértékelni. De a kimagasló egyéniségeken felül minden nemzedéknek megvannak a maga önfeláldozó édesanyái, a családok mindennapi hôsei, szentjei, akik nagyon is megérdemlik nagyrabecsülésünket. Hogy mellettük mindig léteztek könnyelmű nôk is -- de ugyanakkor sok felelôtlen férfi is -- az köztudott, de arra nem érdemes az idôt fecsérelni. A középkorban a trubadúrok világával kezdôdik a nôk átértékelése. A költôi széptevésen túl a valóságban ennek nem sok jelentôsége volt. Föllendülést a humanizmus jelentett. Morus Tamás lépett föl elsônek a fiúk és leányok egységes tanítása érdekében. Leánya, Margit, rendkívül képzett nô volt. Folyékonyán beszélt latinul, és részt vett az apja és barátai között folyó társalgásban. Az ilyen eset bár nem volt mindennapi jelenség, de mégsem ment ritkaságszámba. Az északi országokban hamarabb léptek elô a nôk elzártságuk falai közül, míg a latin népeknél a nôi alárendeltség és elzártság tovább fönnállt, bár pl. Calderon a spanyol színműíró és költô, -- aki Ward Máriának kortársa volt -- másképp gondolkozott. Szerinte a világ egy nagy színpad, ahol a dolgokat isteni hatalmak intézik. Egyik drámájában Crespo, a bölcs paraszt azt mondja katonának induló fiának: ,,Ne beszélj soha csúnyán a nôkrôl, mert az utolsó is megbecsülést érdemel, hiszen általuk vagyunk a világon.'' Ha igazságosan akarjuk Ward Máriát megítélni, akkor nem mérhetjük a mai szempontok szerint. A mai nômozgalomnak -- amelynek fôhibája, hogy az osztatlant akarja szétválasztani, a férfit és a nôt külön akarja elbírálni, holott összetartoznak -- semmi köze sem lehet hozzá. A nôi emancipáció a partnerség és az önazonosság problémája távol áll tôle. Ezek modern jelszavak, és téves volna ha a múlt egy személyiségébe a jelen problémáit akarnánk belevetíteni. Ebbôl csak torzkép jönne ki. A feminizmust és a feminizmus teológiáját sem ismerte, és a férfi-nô szerep megcserélése álmában sem jutott volna eszébe, merült volna föl lelkében. Hisz ezek csak divatos kísérletek. Az alapítónôben az igazi nôi önérzet ébredt föl, amely nem elégedett meg azzal, hogy a férfiaknak tessék és játékszerük legyen. A nôi önállóságot és egyenértékűséget sejtette meg, amely új feladatok megvalósítására éppen úgy képes, mint a férfiak. Sohasem nyomasztotta, hogy nem férfinak született. A nô öntudata bontakozott ki benne, és határozottan vállalta a nôi sorsot. ,,Elindult a nô új útján'' -- amint az P. Grisar egyik dolgozatában kifejtette. Okos, energikus, tehetséges volt. Érzelmei nem váltak szentimentálissá, harcias volt, de sosem kötekedô. A jövôbe nézett, de anélkül, hogy a hagyományokról megfeledkezett volna. Sohasem akarta a férfiakat utánozni, amit tett, azt nôiesen tette, és ez imponált mindenkinek. Kimondottan a nôi bájt érezték meg benne, akiknek dolguk volt vele. Miért nem ismerik jobban a mai nôk ezt a számukra is példás egyéniséget? Ha figyelemmel kísérnék Ward Mária útkeresését, az emberek iránti magatartását és állhatatosságát, nem gyôznének eléggé csodálkozni. A szerzetes meggondolatlan megjegyzésének határozott visszautasítása Ward Mária részérôl, volt az elsô figyelemreméltó föltárása a nôk helyzetének. Elôtte ezt még senki sem tette. így ô a maga részérôl -- de nem az ellenségei -- megtalálta Anglia megváltozott körülményei között a helyes utat a nôk apostoli munkájához, bár soha nem beszélt a kétesértékű önmegvalósításról. Szavainak megfontolása nyomán mások is eljutottak és ma is eljutnak a tanácstalan leánylelkekhez, akik nem egykönnyen találnak rá életük keresve keresett, tartalmat adó céljához. ======================================================================== IX. Zarándoklat Rómába Az angol kortársak véleménye Ward Mária munkáját illetôen megoszlott. Törekvéseinek voltak pártolói is, ellenzôi is. Sok fiatal lelkesedett az intézményért. Fôleg nemesi családok lányai, akik tétlenül ültek szüleik birtokán és életüket üresnek érezték. Mária műve tartalmat adott életüknek, ezért lelkesen csatlakoztak hozzá. Elôször is két húga követte Máriát, de rajtuk kívül még sokan mások is. Természetesen akadtak olyanok is, akiknek a lelkesedése szalmalángnak bizonyult. Így saját testvére is elfordult Máriától, sôt haragjában Máriának egy képét is összetépte. De a legtöbben hűségesek maradtak, bátran vállalták a tűzpróbát, és szép példáját adták annak, hogy az ifjúság minden idôben kész a jó ügy és a nagy dolgok szolgálatára, ha van, aki hitelesen eléjük élje az eszményt. Angliában a katolikusok közül is sokan voltak, akiknek nem tetszett, amit Mária létrehozott. Ezek megkísérelték, hogy Rómában rossz hírét költsék. Az akkori angliai állapotok egy kiváló ismerôje így ítélte meg ezt az áskálódást: a szomorú állapotoknak az volt az egyik legmegdöbbentôbb és szinte már el sem hihetô jellemzôje, hogy olyanok is, akik mint emberek és az egyház szolgái sok jót tettek, sôt nagyra is képesnek bizonyultak, ebben a vitában úgy elragadtatták magukat, hogy nem tudtak mértéket tartani, és olyan dolgokat mondtak, illetôleg írtak, amelyek szöges ellentétben álltak az igazsággal és a keresztény szeretettel.'' A kornak ez a leírása helytálló, mégis föl kell tennünk a kérdést: Mit vetettek ellenfelei Máriának és nôvéreinek a szemére? Elôször is gúnyolták Máriát a tevékenységért. Ellenfelei az angolkisasszonyokat jezsuita hölgyeknek, beképzelt, bogaras dámáknak mondták, féktelenséggel és tékozlási mániával vádolták ôket. De ennél még sokkal rosszabb volt, amiket Rómában terjesztettek Máriáról: magához csalogatja a jóravaló lányokat, és kiforgatja ôket vagyonukból. A nôvéreket följelentették, hogy nem tartják meg a klauzúrát, hanem szabadon járnak a városba, behízelgik magukat az elôkelô házakba, apostoli tevékenységet folytatnak, még a tévhitűek körében is, ami nem illik nôi mivoltukhoz és nincs is megengedve. A különféle papok szerkesztette, részletes vádiratok attól sem riadtak vissza, hogy Máriát megrágalmazzák, azt állítva róla, hogy nem akar senkinek sem engedelmeskedni, és azt hiszi, hogy neki mindent szabad. Szép ruhákat hord, és pompás kocsin utazik, nôvérei prédikációkkal mindenütt zavart keltenek. A gonosz vádak körül annak volt némi alapja, hogy Mária nem takarékoskodott. Nagyvonalú volt, az apró-cseprô kiadásokról való számadás nem volt kenyere, és az anyagi lehetôségekkel nem számolt. Valószínűleg sose ismerte igazán -- Pestalozzihoz hasonlóan -- a pénz értékét, ami önmagában véve sokkal rokonszenvesebb, mint a Mammon imádata. Több szülô nem adta ki belépni akaró lányának az örökséget, míg az intézet meg nem kapta az egyházi jóváhagyást. Emiatt a társaságnak St. Omerben egyszer anyagi gondjai támadtak, és egy napon mindenüket elárverezték. Szívfacsaró látvány lehetett, ahogy minden holmijukat kihurcolták a házból! Lehet, hogy Mária elhanyagolta a könyvelést, de sokoldalú személyiségének ez az egy árnyoldala nem von le semmit értékébôl. Ellenfelei megkísérelték, hogy vádaskodásukkal az egyházi jóváhagyás elé akadályt gördítsenek. ,,Vannak ellenségeink, akikrôl azt sem tudjuk, hogy kik'' -- jegyezte meg Winefrid szomorúan. Ugyanis John Bennetnek, az angol ügyintézônek öröme telt a híresztelésben és a pletykában. Jól értett hozzá, hogyan kell Rómába hamis jelentéseket küldözgetni. Amióta világ a világ, mindig voltak bajkeverôk. Ezen csak az ütközik meg, aki nem ismeri az élet folyását. De keresztényektôl azért más magatartást várnánk. Sajnos, ez csak illúzió. Az egyháztörténelem is tanúsítja, hogy Krisztus Lelkébôl élô, önzetlen keresztények mellett álnok és kíméletlen emberekkel is találkozunk. Ezek sokat ártanak a kereszténységnek üzelmeikkel. Ward Mária azonban a legkevésbé sem zavartatta magát ezektôl a ,,hamis tanúk''-tól, ahogyan Máté evangélista Jézus ellenfeleit nevezte, akik a fôpap elôtti kihallgatáskor vádaskodtak ellene. Mégis, az intézmény érdekében kénytelen volt védekezni. Ha ez így megy, gondolta, kockára kerül az intézmény jóváhagyása. Meghányta-vetette magában a teendôket, és 1615 elején kérelmet nyújtott be V. Pál pápához. Ebben kifejtette, hogy ,,a maga módján a nôi nemnek is lehet és kell valami rendkívülit tennie a kor általános nyomorúságában.'' Beadványára érkezett ugyan válasz, de a kért jóváhagyást nem kapta meg. Így egy idô után arra az elhatározásra jutott, hogy elmegy Rómába és személyesen adja elô ügyét a pápának. Nyilvánvaló, így volt a legjobb számtalan ismeretlen ellenségével szembeszállni. De abban az idôben hallatlan vállalkozásnak számított egy nônek Rómába menni. Az utat ugyanis gyalog kellett megtenni. Ward Mária a szó szoros értelmében zarándoklatnak fogta föl az utazást. A zarándoklat -- nem tévesztendô össze a kirándulással vagy a turizmussal -- jellegzetesen keresztény jelenség. A zarándokhoz hozzátartozik az a belsô magatartás, amely napjainkban mintha kiveszôben volna. Az autós ,,zarándoklat'', zenekísérettel, amit a rádió vagy a magnó szolgáltat, inkább csak kikapcsolódás vagy szórakozás, de az ôsi keresztény zarándoklathoz kevés köze van. Ward Mária még a szó eredeti értelmében kívánt Rómába elzarándokolni: a szent helyeket azért kereste föl, hogy ott imádkozzék és erôt merítsen. Mielôtt útra kelt, zarándokruhát öltött, hogy lássák az emberek, milyen úton van. Persze azt is remélte, hogy öltözéke védelmet is nyújt neki és tiszteletet ébreszt. Van egy festmény, amelyen zarándoknak öltözve látható, széles karimájú filckalapban. Ez a kép megragadja a figyelmes szemlélôt, és új oldalról állítja elénk az alapítónôt. Ez az öltözék csak külsô jele volt annak, ami Ward Mária belülrôl volt: ,,zarándok, aki Péter apostol szavai szerint idegennek érezte magát a földön.'' Zarándoknak lenni a földön, ezt a földi beállítottságú mai keresztény alig ismeri. Az útra Ward Mária magával vitte néhány társát. Rajtuk kívül elkísérte még egy páter és Wright lovag is. Két szolgálót is vett maga mellé. A málhát egy ló vitte. A kísérôkre elengedhetetlenül szüksége volt, mert egyedül egy nô ilyen messze útra nem indulhatott el gyalog, ez teljes képtelenség lett volna. A társaság október hónapban kelt útnak. Brüsszelbôl indultak és Trier valamint Nancy felé vették az útirányt, majd a Rajna mentén folytatták az utat. Egyes útszakaszok tele voltak portyázó katonákkal, menekülô emberekkel. Bázelban tartottak egy kis pihenôt, s látta a katedrálisban és a hozzáépített keresztfolyosón a tönkretett képeket. Bázelbôl a Szent Gotthárd hágó felé vettek irányt. Ward Mária ekkor látott életében elôször fenséges és félelmetes havasokat. A társaságnak nem volt könnyű dolga. Naponta meg kellett tenniük kb. 30 km-t, és másnap újra, anélkül, hogy kipihenhették volna magukat. A fák lassan lehullatták színes lombjukat, és már szembe fújt a hideg szél. Az Alpokon késô ôsszel -- tél elején átkelni nem volt mindennapi teljesítmény. S csak az tudja Ward Máriát kellôen csodálni, aki ismeri saját tapasztalatából Szent Gotthárd vidékét. A mély szakadékok, a meredek sziklafalak félelmet kelthettek a sík vidékrôl származó nôben. Késô ôsszel már a köd is megülte a hegyeket és a völgyeket. A gyakorlatlan hegymászónak az út minden lépéssel veszélyesebbé vált. De Ward Mária még a Szent Gotthárd hágón átvivô meredek útra való fölkapaszkodástól sem riadt vissza, bárhogy ropogott is lába alatt a megfagyott hó. A 2114 m magasan fekvô átkelôhely, amelyet novembertôl májusig napjainkban is lezárnak, jutalmul fölséges látványt nyújthatott, de kevésbé bátor nô nem mert volna vállalkozni rá, hogy tél küszöbén megközelítse. A havasok világa késôbb Goethét is elbűvölte, de egyszersmind el is rettentette, pedig ô nem télen szokott utazni. Ward Mária fáradságot nem kímélve folytatta az utat a keskeny hegyi ösvényeken, akár esett, akár fújt, és nem félt a szédítô mélységektôl. S a Szent Gotthárdról lefelé vezetô út se volt könnyű. Csak Tessinben lélegezhettek föl, amikor már a hátuk mögött tudhatták a havasokat. Amikor átkeltek a Szent Gotthárd hágón, Ward Mária semmi félelmet nem árult el. Ugyanakkor megnyilvánult egy új vonása: boldogan és nyitott lélekkel csodálta a természetet. Nem zarándokolt földre sütött szemmel, hanem mint egykor Albertus Magnus, megnézte, ami elé tárult. Volt érzéke az új, a szép, és a nagyszerű befogadására. Világos tudatában volt, hogy a természet Isten műve, amelyet a Mindenható nem azért teremtett, hogy a keresztény vakon menjen el mellette, ahelyett, hogy megnézné és elcsodálkozna rajta, mint -- csak a Szentíráshoz fogható -- kinyilatkoztatáson. Ward Mária apróra megfigyelt mindent a természetben, és a teremtés csodáiban magasztalta a Teremtôt. Kitűnô érzéke volt a természet szépsége és fönsége iránt, de ugyanígy a művészeteket is nyitott lélekkel tudta befogadni. Soha nem veszett bele a részletekbe. Sokoldalú, vonzó egyéniség volt, aki mint Morus Tamás, a keresztény humanizmust képviselte. Ez alapításán is meglátszott! Lombardiába érve Ward Mária fölkereste Milánóban Borromei Szent Károly sírját, hogy ott imádkozzon. Lorettóba is elzarándokolt, és sokáig imádkozott a kápolnában. Egyszerre világossá vált elôtte, hogy Rómában nehéz órái lesznek. Tovább menve halkan odasúgta Winifriednek: ,,,Az apostolokra bíztam magam, és tudom, nem lesz könnyű elviselni.'' Így látnoki képessége nem csupán az öröm forrását jelentette neki, hanem a veszélyt is megsejttette vele. Két hónapi út után a zarándok csapat a távolból megpillantotta Rómát. Ward Mária letérdelt, és megcsókolta a földet. 1621 szentestéjén a kimerült társaság megérkezett Rómába. Senki nem várta ôket, olaszul nem tudtak. Ward Mária elsô útja a Szent Péter bazilikába vezetett, utána az II Gesút kereste föl, itt két óra hosszat imádkozott Loyolai Szent Ignác sírjánál. S csak ezek után keresett szállást. A maga rámenôs módján elintézte, hogy a pápa már december 28-án fogadja. Ezt elsôsorban nemesi származásának és ajánló leveleinek köszönhette. Mindjárt XV. Gergely pápához fordult, akit -- mint beteges aggastyánt - - könnyen a hatása alá tudott környezete venni, s aki -- egyébként szelíd lénye ellenére -- új lendületet adott a boszorkányüldözésnek. Ward Mária nem ismerte közelebbrôl a pápai udvart, még kevésbé tudta, mit kell Rómában bizonyos alkalmakkor tenni. Egy ártatlan gyermek egyszerűségével jelent meg a Szentatya elôtt. XV. Gergely részletesen elmondatta vele, milyennek képzeli alapítását és annak szabályait, figyelmesen hallgatta, és érdeklôdést tanúsított a dolog iránt. Sôt megdicsérte törekvéseit és -- bár kötelezettség nélkül, de mégis -- ígéretet tett az alapítás jóváhagyására. Ezt mondta: ,,Isten a kellô idôben gondoskodott egyházáról''. Hogy ez csak a kötelezô udvariasságnak volt-e megnyilvánulása, amelyet Ward Mária szó szerint vett, nem lehet tudni. De a pápa néhány hónap múlva meghalt, így a kihallgatás csak epizód maradt, a továbbiakban semmi szerepet nem játszott. A pápai kihallgatás után Ward Mária fölkereste a jezsuiták generálisát, Pater Mutius Vitelleschit. A páter szintén nemesi családból való volt, és a kötelezô udvariassággal fogadta az elôkelô hölgyet. A részletek nem ismeretesek. De minden udvariasság ellenére úgy folyt le a megbeszélés, ahogy a ,,hang'' elôre megmondta: ,,A generális soha nem fogja megengedni''. Végül is a megbeszélés eredménytelennek bizonyult. A generális számára Loyolai Szent Ignác volt irányadó, aki azt parancsolta fiainak, hogy legyenek barátságosak a nôk iránt, ugyanakkor azonban szigorúan megtiltotta, hogy nôi kolostor lelki gondozását vállalják. Szent Ignác rendjében nôi ágról hallani sem akart, és az akkori generális a rendalapítóhoz való hűséget többre becsülte, mint a maga egyéni, teremtôi tevékenységét. Az alapítónô szempontjából fordulópontot jelentett a következô pápaválasztás, amelynek eredményeként VIII. Orbán lett Szent Péter utódja, aki hosszú ideig kormányozta az egyházat. Nem könnyű megítélni a tiara viselôjét, ez Seppelt művébôl (A pápák története) is kiviláglik. VIII. Orbán tehetséges ember volt, bizonyos mértékig jámbor is, és egyszerűen élt. Sok minden iránt érdeklôdött, himnuszokat írt, ugyanakkor új ágyúkat rajzoltatott magának, és a Vatikáni Könyvtár egyik részében fergyvertárat rendezett be. Legszívesebben a politikával foglalkozott, a diplomáciai játékszabályokra azonban nem nagyon ügyelt, úgyhogy Richelieu-nek sikerült kijátszania. Annyira hatása alá került a francia bíborosnak, hogy az ô oldalára állt, és nem vette észre: ezzel a harmincéves háborúban a protestánsok ügyét karolta föl. Az itáliai fejedelmek viszályaiba is belebonyolódott, és nem tulajdonított kellô jelentôséget annak, ami Európában északon történt. Vakságában nepotizmusba süllyedt: a Barberini család csakhamar egyike lett a leggazdagabb birtokosoknak a pápai államban, amely épp az ô uralma alatt érte el legnagyobb kiterjedését. A Galilei-per is az ô idejében zajlott le. Az inkvizíció messze túllépte hatáskörét: és a pápa hallgatott. A Galilei-per sokat ártott a pápaság tekintélyének. ,,Ellentmondás és ellenállás lakott ennek az embernek a lelkében, aki szívesen nevezte magát úgy: padre commune (közös atya).'' Ward Mária alapítása ügyében is tévesen ítélt. Ô okozta az alapítónônek a legnagyobb megpróbáltatást és szenvedést életében. Ezért találkozásukat nem elég csak futólag megemlíteni. Nincs szó sem vádról, sem védelemrôl, hanem egyes-egyedül csak az igazságról -- minden történetírásnak ez legyen a mértéke. Ward Mária egy egész esztendeig várt, amíg VIII. Orbán pápától kihallgatást kért. Ez azért különös, mert máskor mindig azonnal a pápához fordult. Valószínűleg észrevette közben, hogy nehezteltek rá, amiért a szokásos utakat megkerülte. 1624 októberében került sor a pápai kihallgatásra. Ward Máriát nem hozta zavarba VIII. Orbán személyisége. Bátran megmondta: azért jött, hogy itt a földön kérje a jóváhagyást ahhoz, amit az égben már jóváhagytak, ti. az iletformájukat. Nem tudhatjuk, hogy ez az egyértelmű, ôszinte megnyilatkozás hogyan hatott VIII. Orbánra. Mindenesetre azt válaszolta, hogy úgy fog eljárni, ahogy Isten sugallja neki, de ehhez hozzá kell fűznünk: ,,Ó bárcsak e nyilatkozatához híven járt volna el, és csakugyan azt tette volna, amit a Mindenható a lelkiismerete által mondott neki!'' VIII. Orbán jóakarattal volt, de Mária nem tudta rávenni, hogy magától megadja a jóváhagyást. A pápát sokkal inkább a politikai érdekek irányították, semmint hogy Ward Mária ügyében maga dönthetett volna. A bíborosokra bízta a dolog elbírálását, és így Mária bizonytalanságban maradt, amit nem volt könnyű elviselnie. A kihallgatásokon megkérdezte, hogy szívesen veszi-e a pápa iskolái alapítását. Ezzel elejét akarta venni a bôbeszédű tárgyalásoknak. VIII. Orbán kinyilvánította egyetértését. Szokása ellenére sokáig hallgatta Máriát. De vajon nem jelentett-e mégis csalódást Máriának a kihallgatás? Minden bizonnyal érzékelte -- finom nôi ösztönei révén -- a pápa tartózkodását. Mégis a VIII. Orbán pápával való elsô találkozása olyannak mutatta az alapítónôt, amilyen valójában volt: bátornak, eltökéltnek, becsületesnek, föltétlenül ôszintének, és ez alkalommal ezek a tulajdonságai még bámulatos mértékben fokozódtak is. Ward Mária szervezôi képességeit latba vetve mindjárt nekilátott elsô intézete létrehozásának itáliai talajon. Ez jó kezdetnek ígérkezett. A rómaiaknak újdonság volt látni az angolkisasszonyokat kíséret nélkül járni az utcán, mert addig csak kísérettel közlekedtek a nôk, lefátyolozva mint a keletiek. A fekete ruha, a fehér keskeny gallér és a homlokszalag jelezte, hogy szerzetesnôk, akik eddig nem voltak láthatók a római utcákon. Volt mirôl pletykálni! Mária a flandriai kolostorokból hívott tanítónôket, hogy a jelentkezô gyerekeket ingyen tanítsák írni, olvasni, kézimunkázni. A katekizmus oktatásáról nem volt szó. A nôvéreknek minden erejüket latba kellett vetniük, hiszen még olaszul sem tudtak. De Ward Mária most is igazi angol dámának bizonyult: ,,Mindig készen állt arra, hogy merjen, hogy küzdjön; a nehézségek nem megtorpanásra késztették, hanem inkább sarkallták.'' Minden jól ment, és az angolkisasszonyokat csakhamar megszerették az alsóbb néposztályok. Nem sokkal késôbb Ward Mária egy második intézetet is alapított Nápolyban (1623), amely azonnal gyors fejlôdésnek indult. Ezt követte a harmadik intézet Perugiában (1624). Természetesen ezek az intézetek nem jöttek létre varázsütésre, ahogy a rövid leírás alapján gondolhatnánk. A nôvérek nélkülöztek, és önzetlenül dolgoztak egy számukra ismeretlen, idegen ország javára. Vajon ez a gyors ,,fölfejlôdés'' nem vette túlságosan igénybe Ward Máriát? Ez a kérdés jogos, de nyitva kell hagynunk. Annyi bizonyos, hogy mindez Ward Mária alapítása mellett tanúskodik. ======================================================================== X. Német földön Érthetô módon Ward Mária azt remélte, hogy intézetéhez néhány napon vagy héten belül megkapja a jóváhagyást. Feszült várakozása elárulja, mennyire nem volt tisztában a kuriális ügyintézéssel: Róma várhat. A döntés minden ígéret, összeköttetés ellenére késett, és nem is csak néhány hetet. Hónapok, évek teltek el anélkül, hogy valami lényeges történt volna. A pápa és a bíborosok nyilvánvalóan más ügyekkel foglalkoztak: a politikai kérdések álltak elôtérben. És ôk végül is ,,csak nôk'' voltak, miattuk nem tartották fontosnak a sietséget. A hosszú várakozás próbára tette az alapítónô türelmét. Szerinte a pápának csak igent kellett mondania arra, amit az ég már jóváhagyott. Az égi és a földi döntés nem esett egybe, nem kívánatos válaszfal támadt a kettô között. Máriának nem maradt más hátra, mint várni, vég nélkül, és a saját belátása szerint élni: követni az isteni sugallatot, de nem szabad elébe vágni. A késedelem miatt sokkal tovább távol maradt Flandriától, mint tervezte. Igaz, beutazása elôtt minden házban kijelölt egy elöljárót, hogy jó kezekben legyen az intézet, de ezek közül csak kevesen voltak rátermettek, és tekintélyük sem volt, arról nem is szólva, hogy Ward Mária kiváló vezetôi erényeinek is híjával voltak. Ward Mária sose osztogatott kemény hangon utasításokat, mindig barátságos volt nôvéreihez, ezzel nyerte meg ôket. S valami meg nem határozható hatás áradt belôle, amely alól a nôvérek nem tudták magukat kivonni. Született vezetô egyéniség volt, aki kezében tudta tartani alapítását. De most, hogy öt évig távol maradt, a flandriai házakban zűrzavar lett úrrá. Semmi ok arra, hogy ezt elhallgassuk. Ez szépítés és kozmetikázás volna, ami végképp nem illene Ward Máriához. Minden intézménynek át kell esni a kezdeti nehézségeken, az új szerzet sem volt ez alól kivétel. Nôi kolostorokban, fôleg ahol elzártan élnek a nôvérek, olykor torzsalkodások, kicsinyes féltékenykedések adódnak. Ez nem volt új vagy szokatlan dolog. Már korábban, 1619-ben is, amikor Ward Mária egy idôre Angliába utazott, voltak a lüttichi házban nehézségek. Egy fiatal belga laikus nôvér, Praxedis, aki valójában ártatlan és erényes leány volt, azt állította magáról, hogy kinyilatkoztatásokat kapott Istentôl. Nem lehet biztosan megállapítani, hogy csak fontoskodott vagy képzelgett-e, de annyi bizonyos, hogy a maga képzelgéseit többre tartotta Ward Mária látomásainál és azt állította, hogy egy régi rend szabályait kell bevezetni. A ház elöljárója hitelt adott neki, és ezzel csak fokozódott a zavar. Amikor Ward Mária a hír hallatára Lüttichbe sietett, meglehetôsen hideg fogadtatásban részesült. Praxedis nôvér azt merte mondani, hogy ha látomásai nem igazak, akkor másnap haljon meg. S valóban, hamarosan meghalt. A közelebbi részletek nem ismeretesek. A nôvérek megdöbbenése mindenesetre nagy volt, de mégse elég nagy ahhoz, hogy jobb belátásra tértek volna. A széthúzás egyre fokozódott, és csak a ház vezetôjének, Mary Alcocknak az elküldésével lehetett rendet teremteni, aki azonban azzal állt bosszút, hogy gyalázkodó iratot szerkesztett az alapítónô ellen, s ezt ellenségei ki is használták. Most, hogy Ward Mária hosszabb ideig Rómában tartózkodott, újabb nehézségek támadtak Flandriában. Nyilvánvalóan hiányzott az erôs kéz. Amikor Ward Mária értesült a dologról, pillanatok alatt átlátta: sürgôsen vissza kell térnie Flandriába, hogy rendet teremtsen. Átadta tehát a római és nápolyi ház vezetését, és búcsút vett az örök várostól. Öt kísérôvel indult útnak, az akkori szokásnak megfelelôen gyalogszerrel, jóllehet nem örvendett valami jó egészségnek, és így vállalkozása testi erejét meghaladta, sôt kockázatos volt. Ward Mária törékeny alkat volt, sok baja volt az egészségével. Kövei voltak, amelyek ellen akkoriban nem volt más gyógyszer, mint a gyógyfürdô. Itáliában el is ment különféle gyógyfürdôkbe, ellenségei igazságtalanul szemére is vetették, de mit tehetett? Most azonban egészségi állapotával nem törôdve útra kelt; vasakarata erôt adott neki. Mégis, amikor Milánóba érkeztek, a kemény évszakra való tekintettel úgy határozott, hogy nem kel át a Szent Gotthárdon, hanem Kelet felé a Splügen hágón át folytatja az utat. Ezt egyszerűen az ésszerűség kívánta így, de olyan következményeket vont maga után, amelyeket Ward Mária akkor elôre nem láthatott, késôbb mégis a Gondviselés közbelépésének bizonyultak. Miután a kis társaság áthaladt Graubünden kantonon, ahol a protestáns lakosság megbámulta ugyan, de nem bántalmazta ôket, elérkeztek Feldkirchbe. A lakosok csodálkoztak az egyszerű öltözetű elôkelô hölgyön, aki hosszasan imádkozott a templomban a tabernákulum elôtt. Sokan szerették volna látni ôt. De nem idôztek sokáig Feldkirchben, hanem folytatták az utat Innsbruckba, majd onnan Münchenbe. Az út Németországon át nem volt veszélytelen, hiszen közben kitört a harmincéves háború. Igaz, ennek borzalmai fôleg Németország északi részén játszódtak le, de az idôközben a déli részek fölött is gyülekeztek a viharfelhôk. Az egész országra nagy nyomorúság szakadt, és vallási téren is kezdett a helyzet az angliai zűrzavarhoz hasonlítani. A vallási téren mutatkozó, az angliaival rokon helyzet, a Szent Gotthárd hágó ridegsége és veszélyei bírhatták rá Ward Máriát, hogy Németország felé vegye útját. Nem is sejtette akkor: azzal, hogy újra német földre lép, -- ahol már Kölnben és Trierben korábban egy-egy házat nyitott -- intézete számára világraszóló jelentôségű távlat nyílik. Ô, mint angol nô, Anglia számára létesítette intézetét, de általános jelentôségűvé német földön lett. Széles körben ismert tanítórenddé a német nôvérek fejlesztették. De ebbôl Ward Mária még semmit nem láthatott, amikor kis csoportjával Innsbruckon át München felé indult. Mint mindig, Ward Mária most is bátran nézett a jövô elé, az isteni Gondviselésben bízva. Útközben csatlakozott a kis társasághoz egy másik lány, Anna Maria Grünwaldin és fölajánlotta szolgálatait. Örültek, hogy tolmácsot kaptak személyében. Ward Mária megkérdezte tôle: ,,Anna Mária, voltaképp mi is az a München?'' Azt válaszolta, hogy a bajor választófejedelmek székhelye. Ward Mária tovább kérdezett: ,,És mondja, Anger mi? Nincsenek ott apácák, akik Szent Jakabról vannak elnevezve?'' Amikor a lány igennel felelt, Ward Mária így folytatta: ,,Anna Mária, hallja csak, maga és én, mindketten oda kerülünk. Engem hamis prófétanôként visznek oda, maga viszont be fog lépni apácának.'' Ez a beszélgetés újabb bizonysága Ward Mária látnoki képességeinek, mert ez is beteljesedett. Mint Rómába, úgy Münchenbe is idegenként érkeztek. Ward Mária nem szándékozott hosszabb ideig Münchenben maradni, hanem olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, tovább akart menni, hogy mielôbb Flandriába érjen. De váratlan események keresztülhúzták a tervét. Tíz évnek kellett eltelnie, mire viszontláthatta Flandriát. Ward Máriának volt a csomagjában egy néhány ajánlólevél a választófejedelemhez és nejéhez, amelyet elôkelô római családok adtak neki. Abban az idôben Maximilian választófejedelemnek München volt a székhelye, és ô volt a Katolikus Liga vezetôje. Fogadta Ward Máriát, és azonnal megnyerô egyénisége hatása alá került. Maximilian választófejedelem arra kérte Máriát, hogy maradjon Münchenben, sôt a Paradeiser-házat is rendelkezésére bocsátotta, amely egykori tulajdonosáról, Christoph Paradeiserrôl kapta a nevét. Ez a ház a belváros közepén állt, a Liebfrauen Kirche (Boldogasszony templom) közelében, de a II. világháborúban elpusztult. A választófejedelem egyúttal minden szükséges anyagi eszközt is biztosított. Mária Kölnbôl hívott nôvéreket, és olyan iskolát nyitott, amelyben a gyerekek sokoldalú képzést kaptak. Maximilian és neje fölismerte: a félelmetes vallási zűrzavarban roppant fontos, hogy a gyerekek megfelelô vallási nevelésben részesüljenek, mert csak így maradhatnak hűek a nehéz idôkben hitükhöz. Az alapítónô teljesítette a választófejedelem kívánságát, mihelyt Flandriában nyugvópontra jutottak a dolgok, és nem volt többé szükség személyes jelenlétére. Így létrejött az elsô ház Bajorországban. Ezzel ez a terület minden idôkre eljegyezte magát az angolkisasszonyok intézetével. Ez nem utolsó sorban a nôvérek áldozatos munkájának köszönhetô. Maximilian választófejedelem sógorának, II. Ferdinánd császárnak is figyelmébe ajánlotta az angolkisasszonyokat. A császár Bécsbe kérette Ward Máriát az udvarba -- kocsit is küldött érte. Ward Mária állt életében a pápa elôtt is, a császár elôtt is. Nem úgy látta ôket, mint szembenálló feleket, ahogyan ez a középkorban elôfordult, hanem fölismerte: mindkettôjüknek külön szerepe és feladata van. II. Ferdinánd is kérte, alapítson iskolát Bécsben. Ward Mária készségesen teljesítette a kérést. Viszont elkövette azt a hibát, hogy elmulasztotta az egyházi hatóságok engedélyét kikérni. Emiatt a bécsi bíborost, Kleislt maga ellen hangolta. A bécsi intézet nem állt fönn sokáig -- a bulla ugyanis csakhamar véget vetett neki. Hamarosan a bécsi ház föloszlatása után a magyar nemesek óhajára Pázmány Péter hívta meg Ward Máriát Magyarországra, hogy Pozsonyban iskolát alapítson. Így jutott el műve magyar területre. A német, osztrák, magyar alapítások egyértelműen tanúsítják Ward Mária csodálatos tetterejét és hivatástudatát. Egyedül azért volt képes intézeteit létrehozni, mert világosan érezte Istentôl kijelölt feladatát. Utólag megkérdezhetjük, ugyan volt-e alapja a gyors ,,fejlôdés''-nek, de akkor az angolkisasszonyokat jellemzô lendület adva volt és sodort. Mérlegelésnek és bírálatnak nem volt helye. Még egy észrevételt kell tennünk. Mint ismeretes a kereszténység bölcsôje Palesztinában ringott. Innen az iszlám kiszorította, úgyhogy teljes egészében Nyugaton bontakozott ki, ahová még Szent Pál apostol hozta el. Vándorutat járt Ward Mária alapítása is. Angol talajon született, angol nô műve volt, mégis Németországban bontakozott ki, és onnan jutott el Magyarországra is. ======================================================================== XI. A bíborosok elôtt Míg Ward Mária pihenést nem ismerve folytatta az építô munkát, ellenfelei sem ültek tétlenül. Valószínűleg már a flandriai zűrzavart is kiaknázták arra, hogy Ward Mária alapításának rossz hírét költsék. Semmilyen eszköztôl nem riadtak vissza. Ez annál megfoghatatlanabb, mivel Ward Mária épp a papságnak akart nehéz munkájában segítségére lenni. Akaratlanul is felötlik Ignaz Klug írásának Ward Máriáról szóló részlete az író emlékezetében: ,,a klerikális irigységnek, amely már sok bajt okozott a világban, nem kis szerepe volt a dolgokban.'' Az a benyomásunk, hogy ha már a jezsuitákat nem tudták elérni, akkor legalább a ,,jezsuita nôvéreket'' próbálták megtáncoltatni; a nôk szenvedték meg a férfiakét. Az újabbnál újabb gáncsok és vádak nem tévesztették el céljukat. Egy idô óta már Rómában is foglalkoztak az angolkisasszonyok ügyével. Különös módon a kúriában -- megfejthetetlen okból -- egyszerre két, egymástól függetlenül működô kongregáció is foglalkozott a kérdéssel, ami egyáltalán nem volt szokás Rómában. Egyik bizottság sem volt jóindulattal Ward Mária iránt; zömükben olyan férfiakból tevôdtek össze, akik nem rokonszenveztek alapításával. Ez nem egyszerű föltelezés. Maga Ward Mária így fejezte ki: ,,A bíborosok a legrosszabb szándékkal vannak irántunk. De több rosszat nem tehetnek, mint amennyit Isten megenged.'' Az alapítónô tisztában volt vele, hogy a vihar, amely alapítását fenyegette, Rómában fog kitörni. Hogy elejét vegye, azt határozta Münchenben, hogy újra elmegy Rómába. Újra zarándokruhát öltött, föltette a széles karimájú kalapot, és bár nem volt rendben az egészsége, másodszor is nekiindult a fáradságos útnak. Mária több mint öt évet töltött el Rómában, mégsem volt fogalma róla, hogyan működik a kúria szervezete, és milyen bonyolult az ügymenet. Magától értetôdô, hogy nem lehet kormányzat nélkül az egyház. És a bíborosok közt voltak bölcs és jámbor férfiak is. Igazságtalanság volna ezt kétségbe vonni. Ugyanakkor azonban a kúria nehézkes, áttekinthetetlen ügyintézô szerv, mint az állami apparátus, amelynek saját törvényei vannak, s ezek fölött az egyes embernek már nincs hatalma. Azt kell mondanunk: Ward Mária a kúria malomkövei közé került. Olyan tény volt ez, amibôl az egyháztörténelem során nem egy kellemetlen helyzet adódott. Ward Mária elôször megint közvetlenül a pápához nyújtott be kérelmet. Ezt írta benne: ,,Huszonöt esztendô telt el azóta, hogy elhagytam hazámat és szüleimet azért, hogy az isteni Fölségnek tetszésére és szolgálatára lehessek.'' S kérte a pápától a kihallgatást. Ezt meg is kapta. VIII. Orbán a rá jellemzô kétlelkűséggel fogadta Ward Máriát. Jóindulatú volt, de nem segített rajta, ahogy ez sajátos jellemébôl következett. Bár figyelmesen meghallgatta, szokásától eltérôen nem szakította félbe, de tekintélyét nem vetette mindjárt latba. Azt felelte, majd rábízza az ügy fölülvizsgálatát egy kongregációra. Ward Mária még mindig nem látott bele a kúriai ügyvitelbe, de azt már tudta, hogy rendkívül bonyolult, és sokféle irányzat érvényesül benne. Ezért arra kérte a pápát, hogy csak egy kis négytagú bizottságot hívjon össze. Azt hitte, így egyenként beszélhet a bíborosokkal, és ezzel elôsegítheti ügye sikerét. VIII. Orbán teljesítette ezt a kérését, sôt még azt is lehetôvé tette, amit eddig egyetlen nônek sem sikerült elérnie, hogy ügyét személyesen terjeszthette a kongregáció elé. A kihallgatás végén Ward Mária biztosította a pápát: soha nem fog egyetlen rendelkezésével sem szembeszegülni, még akkor sem, ha ez egész életműve rombadöntését jelentené is. Ezzel az engedelmességi ígérettel hagyta el a pápai palotát. Egy idô múlva csakugyan a kongregáció elé idézték. A kitűzött napon erôs légcsôhurut kínozta ôt, de nem akarta a lehetôséget kihasználatlanul hagyni. Négy bíboros ült az asztalnál, és az elnök megadta neki a szót. Egy csöppet sem volt elfogódott a bíborba öltözöttektôl, akik pompás székeken ültek a szép teremben. Nem zavartatta magát az elôkelô egyházi méltóságoktól, nem dadogott vagy hebegett, hanem nyugodt volt és összeszedett, elôkelô hölgyhöz illôen. Légcsôhurutja mintha hirtelen megszűnt volna, köhögés nem zavarta. Mintegy háromnegyed órán át ecsetelte elképzeléseit, az intézetrôl. Részletesen kifejtette elgondolását, és meggyôzôen elmagyarázta, miért ezt a formát adta az intézetnek. Arra is kitért, hogy ha az egyháznak gondot okoz valami újat jóváhagyni, ô ezzel az óvatossággal szemben tisztelettel viseltetik. Ez megfelelt az angol hagyománytiszteletnek. Ugyanakkor rámutatott a hazájában végbement változásokra, és az üldözött kereszténység új válaszra váró kérdéseire. -- Ezért kíván új utakra térni, de meg nem engedett úton nem akar járni. A bíborosok érdeklôdve hallgatták, szemmel láthatóan hatással volt rájuk egyénisége, ezt tekintetük is elárulta. Nem tettek föl neki az inkvizíció stílusában keresztkérdéseket, hanem barátságos szavakkal bocsátották el, ezek azonban inkább személyének szóltak, mint az ügynek. Egészen konkrétan képzeljük magunk elé a helyzetet. Ward Mária minden volt, csak nem mindennapi jelenség. Elsô ízben fordult elô, hogy egy nô kuriális bizottság elôtt maga adhatta elô az ügyét. Igaz, Szienai Szent Katalin is nyíltan beszélt Avignonban XI. Gergely pápa elôtt. -- Szavai kitörölhetetlenül belevésôdtek tolmácsoló gyóntatója emlékezetébe. Jeanne d'Arc bátran állt egykor az egyházi törvényszék elôtt, bár minden oldalról cserbenhagyták, de ez a fiatal szent ki merte mondani: ,,A bírám akar lenni, püspök úr; vigyázzon, mit tesz, mert engem az Isten küldött, és ezért nagy veszélybe keveredik.'' Fényes percek voltak ezek az egyháztörténelemben. Öröm a hívô keresztények számára. De már feledésbe merültek a közben eltelt két évszázad folyamán. És most újra egy nô védte küldetését, olyan formában, amilyenre még nem volt példa. Ezt nagyra kell becsülnünk. Vajon jól képviselte ügyét Ward Mária? Ezt a kérdést minden elismerés ellenére föl kell vetnünk, mert a bírálat szelleme az egyháztörténelem írása közben sem hiányozhat. Neki magának nem az volt az érzése, hogy valami nagyot tett, és kevés vigasszal a lelkében távozott. Valószínűleg kiélesedett már a füle a pápai kihallgatásokon szerzett tapasztalatai révén. A bíborosok jóindulatának megnyilvánulásait puszta udvariasságnak fogta föl, és nôi ösztönével megérezte, hogy ennek nincs kötelezô ereje. Beszédében intézete rendeltetését tárta föl, és egy szóval sem utalt ellenfelei rágalmaira. A vádak teljesen alaptalan voltára sem mutatott rá. Ezt nyilván nem tartotta összeegyeztethetônek a keresztény ellenségszeretettel, amely az egyik látomásban különösen beleivódott a lelkébe. Ellenfelei álnok sakkhúzásaival szemben olyan magatartást tanúsított, mint Jézus a helytartó elôtt: hallgatott. Elôkelô viselkedés a jelen nem levô ellenség irányában! Ugyanakkor Ward Mária részletesen kifejtette, mi minden jót akar tenni az egyház javára. De vajon az okosság szellemében járt-e el, amely mégiscsak a sarkalatos erények közé tartozik? Vajon fölfogták-e az egyházi méltóságok, hogy ellenfelei rágalmairól a kereszténység szellemében hallgatott? Fölfigyeltek-e nemes gondolkodásmódjára? Sajnos minderre nemmel kell válaszolni. Elôször is: a bizottság olyan férfiakból tevôdött össze, akik bár egyházi tisztséget töltöttek be, mégis világi szempontokat tartottak szem elôtt. Ezzel Ward Mária nem számolt. A bíborosoknak tisztán tárgyi szempontból is meg kellett volna kérdezniük, van-e Ward Máriának valami válasza a vádaskodóknak. Az alapítónônek nagy szüksége lett volna valakire, aki járatos a kánoni jogban, és védelmébe vehette volna. De ô lemondott minden világi védelemrôl, és az igazságban bízott. Ez a nemes lélek tévedése volt, amely nem tudta, hogy az igazság idegenként vándorol ezen a világon, és a legtöbb ember nem nyit ajtót neki. Mária elbocsátása után zárt ajtók mögött folytatódtak a tárgyalások. Nem tudhatjuk, hogy a bíborosok egymást közt milyen véleményt nyilvánítottak. Csak sejteni lehet. A bizottság tagjainak többsége talán sokkal inkább hitt a rágalmazóknak, mint Máriának, ha kedvezô hatást tett is rájuk az alapítónô. Az ember eleve hajlik rá, hogy a rosszat hamarabb elhiggye, mint a jót. Ezenkívül a klauzúra nélküli kolostori élet gondolata szöges ellentétben állott a tridenti zsinat határozataival. Nem volna méltányos, ha a bíborosokat úgy tekintenénk, mint régies, merev gondolkodású egyházi méltóságokat. Nyilvánvaló, hogy nem bújhattak ki a bôrükbôl. Mária klauzúra nélküli intézete a pápának alárendelve, meghaladta a bíborosok elképzeléseit. Nem értették meg az új eszmét, és meg sem próbálták, hogy azt beillesszék az egyházról bennük élô képbe. Messze éltek Angliától, nem is láthatták világosan az ottani helyzetet. Mária úttörô volt, és az úttörôknek -- Nietzsche szerint -- mindig áldozatul kell esniük. Messze megelôzte korát, a bíborosokat pedig túlságosan is fogva tartotta a hivatalos állásponthoz való ragaszkodásuk. S ha ez mind csupán föltevés is a tanácskozással kapcsolatban, az biztos, hogy a vélemények megoszlottak. Az egyik bíboros kedvezô véleményt közölt a pápával, és hozzáfűzte: nem kíván szembeszegülni a többséggel, ezért fölmentését kéri. Ez nem volt valami bátor magatartás, a csatateret -- anélkül, hogy fölvette volna a harcot -- az ellenségnek átengedni, de jelzi, miként zajlottak a dolgok a kúriában. Baj volt az is, hogy csupa férfi nyilvánított véleményt egy nô ügyében. Tárgyilagosak maradnak-e ilyenkor a férfiak? Miért nem vontak be egy nôt, esetleg egy szerzetesnôt is a tanácskozásba? Egy nô talán több megértéssel viseltetett volna az alapítás iránt. Vajon Jézus Krisztus Egyháza tisztán csak a férfiaké? Ezzel az égetô kérdéssel is szembe kellene nézni. XI. Kelemen adta meg ebben a kérdésben az elsô ,,új'' választ: ,,Hagyjátok, hogy a nôket nôk kormányozzák!'' A további válaszok még váratnak magukra! ======================================================================== XII. Elítélve és befeketítve Ward Mária elôször nem érzékelte, hogy alapítása ügyében semmit sem sikerült elérnie. A titkos tárgyalásokról egyetlen szó sem szivárgott ki. Az alapítónô egy ideig Rómában várt, aztán visszazarándokolt Münchenbe. Nagyvonalúságára jellemzô, hogy útközben Velencében drága selymeket vásárolt, -- istentiszteleti célra csak a legszebbet tartotta elég jónak és elég szépnek. Ugyanakkor már kezdte gyanítani, hogy ügye nem jutott dűlôre, és szenvedett tôle. 1631. január 13-án VIII. Orbán aláírta a Pastoralis Romani Pontificis című bullát, amelyben Ward Mária alapítását gyomhoz hasonlította és elvetette. A bulla keményen elítélte az angolkisasszonyok intézményét, és ezzel Ward Mária életműve megsemmisült. A sokévi lankadatlan munka, a nôvérekét is beleértve, a rengeteg áldozat, nélkülözés egyetlen elismerô szót sem kapott. Ellenkezôleg, elítélték Máriát és nôvéreit, hogy olyan dolgokat műveltek, amelyek sem nemük gyöngeségének nem felelnek meg, sem a nôi szerénységgel nem férnek össze, ezenkívül a szűzi erkölcsiséghez sem illenek. Tehát, mint a történelemben annyiszor, nem vették a nôket egészen komolyan, sôt csaknem másodrendű lényeknek tekintették ôket. Az angolkisasszonyok intézeteit betiltották, házaikat bezárták, a nôvéreket elküldték. Le kellett tenniük az egyenruhát, és vissza kellett térniük a világba. A bulla nem tartalmazott cáfolatot: ez ellentétben állt volna a pápai megnyilatkozás jellegével. És Ward Mária semmiféle magyarázatot nem kapott. Csak a puszta ítélet sújtott le rá, ahogy ellenfelei kívánták. Az összes rágalmat készpénznek vették, és senki sem vette a fáradságot, hogy legalább az angolkisasszonyok jóakaratát elismerte volna. Egy tollvonással elintézték ôket -- tűnjenek el a föld színérôl. Ennél a bullánál keményebb intézkedést el sem lehet képzelni. P. Grisar errôl így ír: ,,Az a tény, hogy a szentszék iránti nyílt engedetlenséggel lehet vádolni olyan valakit Rómában, aki annyira át volt itatva a pápa és az egyház iránti hűség szellemével, mint Ward Mária, és ennek a vádnak olyan következményei is lehettek, mely az egész intézmény eltörlését vonta maga után -- ez a tény azok közé a nagy tévedések közé tartozik, amelyektôl sajnos az egyház története sem mentes.'' Ward Mária elítélésekor az egyház szemmel láthatólag nem értette meg az idôk szavát. Figyelmen kívül hagyta az egész földkerekségre szóló feladatát, amelyre neve (katolikus, egyetemes egyház) kötelezte. A bulla megfogalmazói mindent római szemszögbôl néztek. A bíborosoknak nem volt áttekintésük az egészrôl, a legkisebb újítástól is visszarettentek, nem volt bátorságuk szembenézni a jövôvel, csak Itáliát tartották szem elôtt, és félreismerték az európai helyzetet. De talán meg lehet, sôt meg is kell bocsátani nekik, hiszen túlságosan is igénybe voltak véve a bíborosok is, és VIII. Orbán pápa is, aki egyébként is foglya volt saját énjének. Mit érzett Ward Mária, amikor a bulla tartalmáról értesült? Úgy érezhetett, ahogy az Isten Anyjáról olvassuk az evangéliumban: tôr járta át a lelkét. Különösen az fájt neki, hogy a tôrdöfés az általa annyira szeretett egyháztól érte, amelynek szolgálatában fölemésztette magát. Kínját az okozta, hogy Istentôl kapott hivatásába és az egyház, illetôleg a pápa tekintélyébe vetett hite került összeütközésbe egymással. De Ward Mária hallgatott. Egyetlen panaszos szó sem hagyta el az ajkát, s a könnye sem csordult ki. Kôvé meredve nézett 1631 nyarán a bullára, amely alapítása halálos ítéletét tartalmazta. Hű maradt önmagához, élete legnehezebb óráiban is megadatott neki a szilárd magatartás. Loyolai Szent Ignác mondta egyszer, ha rendjét betiltaná az egyház, egy negyedórára oda kellene térdelnie az oltár elé, hogy hang nélkül el tudja fogadni az ítéletet. Ôt megkímélte a Gondviselés ettôl a próbatételtôl, Ward Máriának azonban meg kellett hoznia ezt az áldozatot. Nem lépett közbe angyal, mint Ábrahám áldozatánál, hogy a végsôket megakadályozza. Korábban azt ígérte a pápának, hogy mindig aláveti magát rendelkezéseinek. Ezt az ígéretét most be is váltotta. Az egyház engedelmes leányaként azonnal írt a házakba, hogy minden tevékenységgel hagyjanak föl, mégpedig ellenkezés nélkül. Elképzelhetô, milyen érzelmekkel küldte el ezeket a leveleket. De megtartotta az egyháznak adott szavát, hogy a haragnak akár csak a legkisebb jelét is adta volna. A modern ember számára, aki kisebb vagy nagyobb mértékben hajlamos a szembeszegülésre, a lázadásra, érthetetlen, hogy Ward Mária szó nélkül alávetette magát az igazságtalan bullának. De vajon másként kellett volna-e viselkednie? Ha lázadozott volna, emberileg meg lehetne ugyan érteni, akkor már nem lett volna többé Ward Mária. Ellenállás helyett azt tette, ami egyedül méltó a katolikus egyház engedelmes leányához: szó nélkül elfogadta az ítéletet. Az alapítónô sohasem volt nagyobb, mint épp ebben a sötét órában: beváltotta azt az ígéretét, hogy mindig mindenben aláveti magát a pápa határozatának. Ezzel tanúságot tett arról, hogy tudja, mi az engedelmesség. A mai ember fülében rossz csengésű az engedelmesség szó. Mindenki inkább parancsolni szeretne, vagy legalábbis beleszólást kér a dolgok menetébe. A szerzetesség történetében mindig nagy szerepe volt az engedelmességnek. Aki nem tud engedelmeskedni, az nem alkalmas a szerzetesi életre. Ward Mária föltétlen kötelességének tartotta az engedelmességet, mind maga, mind nôvérei számára. Életének legnehezebb órájában is hű maradt meggyôzôdéséhez. Biztos, hogy nem volt könnyű tudomásul vennie: amit -- hite szerint -- az ég már jóváhagyott, azt a földi egyház elítélte. Így arra kényszerült, hogy belsô meggyôzôdése ellenére cselekedjen. A maga meggyôzôdését alárendelte az egyháznak, összhangban a Szentírással: ,,Az engedelmesség több, mint az áldozat.'' Ezzel Ward Mária tanújelét adta annak a rendkívüli képességének, hogy el tudja fogadni, amit mások felôle határoznak. Az angolokról azt mondják, hogy háborúban is el tudják viselni a vereséget. Ezt Ward Máriáról is elmondhatjuk, ha az ítéletet vereségnek tekintjük. Mindenesetre élete legnehezebb órájában megmutatkozott, mennyire erôs a hite, és milyen nagy a lelkiereje. Az engedelmességgel egybetartozik az alázat, amit napjainkban alig- alig értünk. Az alázat semmiképpen nem azonos a gyávasággal, az alázatos emberben páratlan erô rejlik. Az alázat tette Assziszi Szent Ferencnek lehetôvé, hogy az uralomra vágyó III. Ince pápát meggyôzze. Hogy az angolkisasszonyok intézeteit csak átmenetileg zárták be, nem végérvényesen, az egyes-egyedül az alapítónô engedelmességének és alázatának tulajdonítható. Ward Mária tehát alávetette magát a pápa határozatának, és föloszlatta intézeteit, de egy pillanatra sem adta föl Istentôl kapott hivatását, amit a bulla nem is kívánt tôle. Ez ellentmondásnak látszik, az ebbôl adódó feszültséget egész életében tűrnie kellett. Szíve mélyén nem tudott alapításától megválni, nem akarta látomásait a Sátán művének, merô káprázatnak tekinteni. Ez teljes lehetetlenség volt számára. Ugyanúgy meg volt továbbra is gyôzôdve róla, hogy Isten szólt hozzá, amiért is ezt az irányítást soha nem tagadta, ha most egyházi parancsra Istentôl kapott feladatát nem is teljesítheti. A belsô bizonyosság és a külsô magatartás ellentétérôl Ward Mária soha nem beszélt. De hogy ez az ellentét nem puszta föltevés, az élete további folyásából egyértelműen kiviláglik. Istenbe vetett bizalommal, abban a reményben engedelmeskedett a pápai határozatnak, hogy egyszer Isten napvilágra hozza igazát. Az ember sokszor nem érti a Gondviselés intézkedéseit és csak késôbb ébred rá, mennyire javára vált az, ami történt. A pápai bulla lesújtotta Ward Máriát, de a szenvedés kelyhe még nem lett tele. Egy második csapás is érte, ezúttal személyében. Nem a pápa mérte rá, hanem a bíborosok, akik ugyan barátságosak voltak irányában, valójában azonban ellenséges érzülettel viseltettek. Egy péntek délután, amikor Ward Mária Münchenben a Paradeiser házban tartózkodott, megjelent egy kanonok kíséretében Golla, a Frauenkirche dékánja, és remegô kézzel -- nyilván kellemetlen volt neki a parancsot teljesíteni -- átnyújtotta Ward Máriának a pecsétes írást. Ennek értelmében mint ,,eretneket, szakadárt és a szentszék ellen lázítót'', le kellett tartóztatni és még aznap este egyházi fogságba vetni. Ward Mária meglepetten, de bámulatos fegyelmezettséggel azt válaszolta, hogy nem kell az estét megvárni, amit tenni akar, megteheti nappal is. Akaratlanul is Jézus éjszakai elfogatására kell gondolnunk, amikor is ezt mondta az Úr: ,,Mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és dorongokkal, hogy elfogjatok. Naponta ott voltam a templomban és tanítottam, mégsem fogtatok el.'' Az egyház buzgó, meggyôzôdéses és engedelmes leányát eretnekséggel vádolták. Ez volt a legnagyobb rossz, amit csak valakinek a szemére vethettek. A szakadár az egyház egységének megbontásán dolgozik. Hogy Ward Máriával kapcsolatban a szakadárság vádja fölmerülhetett, az legföljebb az angliai vallási zűrzavarral magyarázható: az áttekinthetetlen összevisszaságot egyszerűen összekapcsolták Ward Mária személyével. A fölhozott vádak erkölcsi megsemmisítést jelentettek, mert abban az idôben a katolikus társadalom szemében az eretnek többé nem számított semminek és senkinek. A dékán még azt sem engedte meg Ward Máriának, hogy nôvéreitôl elbúcsúzzon, hanem ráparancsolta, hogy estig maradjon egyedül a szobájában. Ward Mária akkor sem vesztette el a lélekjelenlétét. Nyugodtan végighallgatta a vádakat, amelyektôl ô maga is irtózott. Amikor a dékán karhatalommal fenyegette, azt válaszolta, hogy ezzel kár fáradni, nem volna hozzá illô ellenállást tanúsítani. És hozzáfűzte: ,,Készségesen megyek olyan fogságba, amilyenbe csak akarják, minél szégyenletesebb, annál jobb. Vétség nélkül nem nehéz szenvedni.'' De mivel egészsége meg volt támadva, azt megengedték, hogy egy laikus nôvér elkísérje és ápolja. Ward Máriát -- ahogy egyszer megjósolta -- kocsival átvitték a klarisszákhoz, s itt a kolostor egy félreesô szárnyában bezárták abba a szobába, amelyben addig a haldokló tüdôbeteg nôvérek tartózkodtak. A levegô fertôzött volt, az ablakok nagyrészt deszkával voltak beszögezve. Az ajtót beláncolták, és elôtte két klarisszanôvérnek kellett éjjel-nappal ôrködnie. A derék klarisszáknak roppant kellemetlen volt, hogy egy eretnek tartózkodott a házukban, akivel egyáltalán nem volt szabad beszélniük. Annál jobban meglepte ôket, hogy Mária ,,alázattal, szelíden, bátran és olyan nyugalmat sugárzó arccal lépett be, hogy már a puszta rátekintés is tiszteletet és áhítatot keltett.'' Fogsága idején Máriát a szentségektôl is eltiltották, eretnekként nem vehetett részt a szentmisén. A fogság volt a mélypont Ward Mária életében, lejjebb már nem süllyedhetett. Ôt, aki hazájában mindent megtett a katolikus hit fönnmaradásáért, a szakadárok közé sorolták. Most szenvedhetett intézményéért, de a szenvedésnek ezekben a sötét óráiban született meg benne a szent. Életművének megsemmisítését, személye elítélését ellentmondás nélkül elfogadni, erre valóban csak egy szent képes. A szenttéválás belsô folyamat. Senki sem változik meg egyik óráról a másikra. Hosszú az út és fárasztó. Ward Mária már évek óta járta ezt az utat, most azonban a keskeny cellában elérkezett a csúcsponthoz. Ami eddig láthatatlan volt, most kezdte árasztani a fényt. Ezt még a pápa is észrevette, aki elítélte, ahogy maga mondta. A legmélyebb pont Ward Mária életében a legnagyobb magasságokat jelentette. Így megy ez végbe a szenteknél, akár nyilvánosan szentté avatják ôket, akár nem. Ward Mária elôször azt gondolta vigasztalan börtönében, hogy ezt a keresztet is szótlanul fogja viselni. Az imában keresett erôt, és álmatlan óráiban egy hangot hallott, amely figyelmeztette: Nem érheti be a passzív szenvedéssel. Nem hagyhatja, hogy rajta száradjon az eretnekség vádjának szégyene, hiszen ez merô hazugság. Ha magáért nem is, a nôvéreiért kötelessége az igazságot bebizonyítani és védekezni, nehogy fölmerüljön bennük az a gondolat, hogy az eretnek félrevezette ôket. Mária belátta, hogy nem szabad magát megadnia. Találékony lévén, szerét ejtette, hogy a Paradeiser-házban hagyott mit sem sejtô nôvért értesítse a történtekrôl. A nôvérek jól ismerték alapítónôjüket, egy pillanatra sem kételkedtek teljes ártatlanságában, s keresték a lehetôséget, hogyan segíthetnének neki. Elôször elérték a dékánnál, hogy enni vihessenek a klarissza zárdába. A nôvérekben nem élt Ward Mária szent megadása. Mary Poyntz annyira fölháborodott az igazságtalanságon, hogy ilyen szavakra fakadt: ,,Megvallom, gonosz vagyok, de ha meglátok egy világi vagy egy szerzetes papot, akár az oltárnál, akár a gyóntatószékben, iszonyat tölt el.'' Fogságban lenni mindig nehéz. A foglyot megfosztják szabadságától, csak a négy falat bámulhatja, és a gond nyomasztja lelkét. De másfelôl találékonyá teszi a foglyot ez a helyzet. Így történt Ward Mária esetében is. Volt vele egy kis üvegben köhögés elleni citromlé. Ezzel írt a zsíros papírra, amelybe a nôvérek a kosárkában lévô ennivalót csomagolták. Az üres kosarat a papírral együtt visszavitték, de ha a papírt tűz elé tartották, a láthatatlan írás láthatóvá vált. Így Ward Mária kapcsolatot tudott tartani a nôvérekkel, és megadhatta nekik a szükséges útmutatásokat. A klarissza fogságban Ward Mária súlyos beteg lett. Az orvos közeli halálától tartott. A fogoly tehát kérte a Szent Útravalót, de a pap csak a következô nyilatkozat aláírása után akarta kérését teljesíteni: ,,Ha valaha a szent hit vagy az egyház ellen mondott vagy tett valamit, akkor bánja meg teljes szívébôl.'' Ward Mária azonban megkérdezte: ,,Ôszentsége kívánja ezt tôlem vagy az inkvizíció?'' Mivel csak a dékán kívánta, erre a súlyos beteg nyugodtan mondta: ,,Isten ôrizzen, hogy a bocsánatos bűnöktôl szabadulni akarva -- a kegyelemnek hála, csupa bocsánatos bűnrôl kellene számot adnom -- súlyos bűnt kövessek el és annyi ártatlan és tiszteletreméltó személynek a jó hírnevén csorbát ejtsek, azt mondva, hogy »ha én valamit az egyház ellen mondtam vagy tettem.« Nem, ez egyetértés volna azzal, ami ellenfeleim részérôl ért, és okot adhatna a világnak, hogy azt higgye: nem ok nélkül szenvedek. Nem, nem! Inkább az isteni irgalom karjaiba vetem magam, és meghalok szentségek nélkül.'' Ez méltó és bátor magatartás volt a közeli halál tudatában. Ward Mária nem engedte, hogy befolyásolják. A nyilatkozat aláírását föl lehetett volna úgy fogni, mint intézménye elítélésébe való beleegyezést. Az alapítónô épp ilyen félreértésre nem akart ürügyet szolgáltatni. A legnagyobb lelki szenvedésben sem ingott meg egyetlen pillanatra sem az Isten irgalmába vetett bizalma, s így elkerülte a csapdát, amelyet az egyházi jog kategóriáiban megrekedt gondolkodás állított neki. Ward Mária -- citromlével írva -- fölszólította nôvéreit, hogy jelentsék VIII. Orbánnak elfogatását. Ezt azonnal meg is tették. Teljesen ártatlanul ült az egyházi börtönben, így szenvedett hitéért, ezért bizonyos értelemben a vértanúk közé sorolhatjuk ôt. Ward Mária föltételezte, hogy VIII. Orbán nem ért egyet az ilyen eljárással. Amikor a pápa értesült bebörtönzésérôl, egybehívta a bíborosokat, hogy közelebbi értesüléseket szerezzen, és azonnal elrendelte Mária szabadonbocsátását. Nem volt szabad tovább bántalmazni sem. A pápai parancs április végén érkezett meg Münchenbe. A nôvérek siettek alapítónôjüket azonnal kiszabadítani. A klarisszák is örültek, hogy az ügy kedvezô fordulatot vett, hiszen ha irtózattal töltötte is el ôket, hogy eretnek van a házukban, meggyôzôdhettek Ward Mária hitérôl és jámborságáról. A alapítónô tehát visszatért a Paradeiser- házba. Maximilian választófejedelem a Ward Máriáról szóló bulla nyilvánosságra hozatala után aggódva visszahúzódott, úgyannyira, hogy a Paradeiser ház kiürítését is elrendelte. De Ward Mária nyugodtan ellene vetette: ,,Ez nem következik be. Mi itt maradunk ebben a házban, én és az enyéim; de a választófejedelmet kiűzik palotájából.'' Ez ismét látnoki kijelentés volt. Mert valóban hamarosan betörtek Münchenbe a svédek. A választófejedelem sietve menekült, de a nôvérek ottmaradtak a rendelkezésükre bocsátott házban. Persze rájuk is nehéz napok köszöntöttek. Arra kényszerültek, hogy a környezô falvakban kolduljanak, másként betevô falatjuk sem lett volna. Ward Mária nem akarta, hogy bármi rajta maradjon az eretnekség vádjából, ami nem felelt meg az igazságnak. Elhatározta ezért, hogy megromlott egészsége ellenére harmadszor is elmegy Rómába. Ezt nem tette volna, ha nem élt volna lelkében mély katolikus meggyôzôdés. A kis csoport újra gyalog indult neki az útnak, de elôrelátásból vittek magukkal egy hordszéket is. Rómába érve a meg nem alkuvó alapítónô kihallgatást kért VIII. Orbántól, és ezt azonnal meg is kapta. Amikor a pápa fogadta, eléje borult, és nyíltan szemébe mondta: ,,Szentséges atyám, nem vagyok és soha nem is voltam eretnek.'' A jelenet roppant kellemetlen volt a pápának. Mit kezdjen az eléje boruló nôvel, aki ilyen mindent megdöntô módon vetette szemére elítélésének igazságtalanságát? VIII. Orbánra nyilvánvalóan hatással volt Ward Mária magatartása. Megparancsolta neki, hogy álljon föl. Nem engedte, hogy tovább beszéljen, hanem mindjárt igazat adott neki: ,,Elhisszük, elhisszük. Nincs szükségünk további érvekre. Mi és a bíborosok tisztában vagyunk Önnel, tudjuk, hogy példamutatóan viselkedett. Nemcsak teljes mértékben elégedettek vagyunk, hanem még épültünk is a példán, és meg vagyunk gyôzôdve: jól vezette az intézményét. De próbának vetettük alá erényeit. Ne vegye rossz néven, hogy ki kellett állnia a próbát. Hasonló esetekben az elôttünk kormányzó pápák is ugyanígy jártak el, hogy Isten szolgáinak türelmét kipróbálják.'' VIII. Orbán szavai vitathatók voltak. Hogy más pápák is meggyötörtek ártatlan embereket, ez még nem elég ok hasonló eljárásra. Egyáltalán szabad-e keresztény testvéreinket ilyen súlyos próbának alávetni? Az ember megalázhatja saját magát, de másokat ilyen súlyosan megalázni nem keresztény magatartás. Ward Máriát nem elégítették ki a pápa szavai. Alig hogy fölkelt, azt követelte VIII. Orbántól, hogy bocsássák szabadon Wigmore Winefrid nôvért is, akit szintén igazságtalanul börtönöztek be Lüttichben. A pápa ezt rögtön meg is ígérte, ezzel ki akarta fejezni jóindulatát. Megengedte Ward Máriának, hogy barátnôivel együtt legyen, sôt anyagi támogatásra is ígéretet tett. Ezzel bizonyságát adta annak, hogy jóvá akarja tenni a történteket. Mégis, Ward Máriának Rómában kellett maradnia, és jelentenie kellett, hogy mikor akarja a várost elhagyni. VIII. Orbán és Ward Mária közötti viszonyt nehéz leírni. VIII. Orbán a legrosszabbat tette, amit egy pápa valakinek csak tehet. Mégis lenyűgözte Ward Mária egyénisége és személye, rokonszenvvel viseltetett iránta. Minderre visszatekintve jó, ha szétválasztjuk a hivatalt és az embert. Eljárásában a tiara viselôje nyilván nem volt teljesen szabad. Helyzetében lehetetlen volt a bullát visszavonni, ha személy szerint meg volt is gyôzôdve Ward Mária egyházhűségérôl. Végsô fokon tehetetlen volt Ward Máriával szemben: elismerte vallásossága rendkívüli erejét, de hivatalból mégsem engedett neki. Ugyanakkor elrendelte: Rómában tisztelettel vegyék körül, és az ígért anyagi támogatást is megadta. A bizottsághoz tartozó bíborosok a bulla megkerülését látták VIII. Orbán eljárásában, és szemrehányást tettek a pápának. De ô ezt válaszolta nekik: ,,Különben hol élhetne vagy élhetnének jobban?'' A pápa és Ward Mária semmiképpen nem álltak ellenségesen egymással szemben. De az is nyilvánvaló, hogy nem szerencsés csillagzat alatt született a kapcsolatuk -- teljesen különbözô világban éltek. VIII. Orbánban két, három sôt négy lélek is lakott -- Ward Máriában csak egy, tiszta és átlátszó mint a tengerszem. Egy idô elteltével Ward Mária elhatározta, hogy nôvéreivel elhagyja Rómát, mert érezte, hogy a betegség újra erôt vesz rajta. A búcsúkihallgatáson, amelyen Ward Mária súlyos állapota miatt nem jelenhetett meg, a pápa ezt mondta Ward Mária hűséges társainak, Mary Poyntznek és Winefried Wigmorenak: ,,Nemcsak nagyon bölcs, roppant bátor és rendkívüli tehetséges nônek tartjuk, hanem Isten nagy és szent szolgálójának is. Önöknek, akik kísérik, követniük kell és szolgálatára kell lenniük, mert míg ezt teszik, addig minden rendben lesz.'' Meglepô szavak ezek a pápa szájából, aki személyesen ismerte Ward Máriát, és amíg Rómában tartózkodott, figyelemmel kísérte a tevékenységét, aki ugyan elítélte művét, de végül be kellett látnia: Ward Mária szent! ======================================================================== XIII. Hattyúdal Ward Mária Flandriába vette útját, hogy a szétszórt nôvérek sorsával törôdjék. Az Alpokon való utolsó átkelése valóságos mártíromság volt. A beteg alapítónôt a hóviharban hordszéken kellett az Alpokon átszállítani, s a vezetô eltévesztette az utat. Szerencsére egy kutya nyomra vezette ôket. Flandriába érve igen nehéz helyzetbe került. A más felekezetűek kigúnyolták, a katolikusok elzárkóztak elôle, távol volt hazájától, minden nélkül, hivatása parancsát teljesítve. A nôvérek között voltak angolok, de írek, franciák, olaszok is. A bulla miatt nem tehettek mást, kiléptek. Ward Mária minden egyes nôvérrel külön beszélt, és ellátta ôket tanácsokkal, a tôle telhetô legjobb útbaigazítással. Az ítélet Ward Máriát lehetetlenné tette. Az egyház, amelyet egész életében szolgált, nem adott neki működési lehetôséget. Még csak 52 éves volt, s ha az egészsége meg is gyöngült, még képes lett volna dolgozni. De a keze meg volt kötve. Soká elhúzódó csöndes évek következtek. Ward Mária nem panaszkodott, hangtalanul viselte sorsát. Hogy ez a passzivitás mit jelentett tevékeny egyéniségének, azt nem lehet leírni. Mindenesetre a szenvedés ideje volt ez számára, és szinte nem akart véget érni. Az alapítónô errôl nem mondott és papírra sem bízott semmit, a sírba vitte gondolatait. Soha nem fogjuk megtudni, hogyan oldotta föl az Istentôl kapott feladat és az egyház döntése között támadt ellentétet. De azt tudjuk, hogy az Istenben vetett bizalma soha nem rendült meg. Ward Mária nem maradt Flandriában, hanem azt határozta, hogy visszatér Angliába, hosszú évek óta nem látott hazájába. Flandriában csak műve romjait látta viszont, Angliában viszont idôközben sok minden megváltozott. Ezt Shakespeare költészete világosan mutatja. De a katolikusok iránti gyűlölet megmaradt. Mária belecsöppent az I. Károly király és a Cromwell Olivér közti háborús viszályba. Az egész ország fölbolydult. Nagyobb volt a zűrzavar, mint Erzsébet és I. Jakab idejében. A Rómával szemben ellenséges puritánok szembefordultak az anglikán államegyházzal, és gyôztesen nyomultak elôre. Ward Mária egy ideig Londonban maradt, de a polgárháború miatt kénytelen volt elhagyni a várost. A megöregedett Mária Yorkba menekült, itt elrejtôzött egy kis helyiségben, mert Cromwellék egészen Északig jutottak. Közben Mária erôi teljesen felôrlôdtek. A halál közeledtét érezte. Életében nem elôször volt közel a halálhoz, de eddig erôs akarata legyôzte a betegséget. Mikor az egyik utazás során halálosan megbetegedett, azt mondta -- teljesen nyugodtan -- megrettent kísérôinek: ,,Mindegy ha valamely kerítés mögött vagy az ágyban halok meg; a fôdolog az, hogy Isten hűségesnek találjon.'' Most sem félt a haláltól, egészen nyugodtan mondta: ,,Iparkodjál mindig úgy élni, hogy minden pillanatban készen légy a halálra; mert a fa ahová esik, ott marad egész örökkévalóságában.'' Nem gondolni a halálra, kerülni mindent, ami rá emlékeztet -- ez teljesen távol állt tôle. Jóllehet nem egészen mellékes, milyen körülmények közt ér utol minket a halál. Hosszú betegség után meghalni más, mint hirtelen. A döntô az, hogy Isten kezében tudjuk magunkat. Errôl a hitrôl tett tanúságot Ward Mária halála óráján. Yorkban szemmel láthatóan romlott az állapota. Közben 59 éves lett. Egész életében keményen dolgozott, és sok csalódást viselt el. Emiatt soha nem zúgolódott, nem keseredett el, mindvégig megôrizte derűjét, belsô békéjét, és mindennel meg tudott békélni. Nehéz sorsát méltósággal és megadással viselte, sok mindent nem értett, de bármi történt, elfogadta Isten kezébôl anélkül, hogy vitába szállt volna a Mindenhatóval, vagy a ,,miért'' megválaszolatlan kérdését föltette volna. Istennel Jóbként vitázni teljesen távol állt tôle. Hálás lelket akart visszaadni Teremtôjének. De most érezte, hogy élete a végéhez közeledik, és nôvérei is érezték. Csaknem ünnepi légkör vette körül, csönd, amelyet csak egy pap meg nem értô magatartása zavart meg. Mária arra kérte az éppen Yorkban tartózkodó papot, részesítse a betegek szentségében. A pap nem látta a halált elég közelinek, ezért elutazott. Más hanyagságából nem részesült Mária a Szent Útravalóban. Ahogy Loyolai Szent Ignác sem Polanco titkár túlzott optimizmusa miatt. Ward Mária ezt is megadással fogadta. Valószínűleg úgy gondolkodott, mint Bernanos falusi plébánosa: ,,Mit számít? Minden kegyelem.'' A nôvérekhez fordulva még ezt mondta: ,,Isten veletek lesz, segít nektek, hogy ki által vagy milyen módon, az teljesen mindegy. És ha Isten egy kis helyet ad nekem odafönn, igyekszem majd szolgálatotokra lenni.'' A nôvérek megilletôdtek a távoli jövôbe átnyúló gondoskodásán, és sírtak. Amikor Mária ezt észrevette, rájuk szólt: ,,Ó, micsoda szégyen! Szomorúnak látszotok. Gyertek inkább, énekeljünk, és boldogan áldjuk az Istent végtelen jóságáért és szeretetéért!'' És a haldokló énekelni kezdett, egykor szép, de most elgyöngülôben lévô hangján, és a nôvérek akarva-akaratlan kénytelenek voltak el-elcsukló hangon vele énekelni. A szó szoros értelmében Ward Mária hattyúdala volt ez az ének. Szebben nem énekelt haldokló hattyú még soha. Éneklés közben hátrahanyatlott a feje, és örökre elszenderült. Hewarthtól kb. egy mérföldre, a kis Ostbaldwick község protestáns temetôjében temették el Ward Máriát. A nôvérek a polgárháború miatti félelmükben titokban akarták tartani a sírt, de aztán mégis a következôket vésették a sírkôre: ,,A szegényeket szeretni ebben a szeretetben kitartani, velük élni, velük halni és föltámadni, ez volt célja és minden törekvése WARD MÁRIÁNAK, aki miután 60 évig és 8 napig élt, 1645. január 20-án meghalt.'' (Az új naptár szerint január 30-án.) A sírkô egy ideig a templom bejárata mellett volt a sarokban. Mikor késôbb a sírt fölnyitották, a csontokat nem találták. Valószínűleg -- háború lévén -- a sírfosztogatók széthányták ôket. Ward Máriát -- Angliának ezt a hűséges leányát hazája még holtában sem akarta befogadni... Némelyek arra is gondoltak, hogy a tovább költözô nôvérek vitték magukkal a holttestet és valahol eltemették. De ez puszta föltevés, amire semmi bizonyíték nincs. A szép sírkô ott áll a kis helység anglikán templomában. Magát a sírt pedig titok veszi körül, ami aligha fog valaha is kiderülni. ======================================================================== XIV. Az események folytatása Az alapítókra jellemzô, hogy művük halálukkal nem ér véget. Gondoljunk csak Charles de Foucauld-ra, aki remeteségében haláláig testvérekre várt, de nem jöttek. Csak pár évvel halála után jelentek meg, és mint Kis Testvérek megvalósították elképzeléseit, Így történt ez Ward Mária esetében is. P. Grisar szerint ,,az egyháztörténet legritkább eseményei közé tartozik, hogy az angolkisasszonyok közössége nemcsak, hogy nem szűnt meg, hanem túlélte a katasztrófát. Letisztultabb változatban kitartott az alapítónô lényeget érintô gondolatai mellett, és az egyház jóváhagyásával, sôt egyre világosabban megnyilvánuló helyeslésével fönnmaradt.'' Az alapítónô annak idején gondosan elolvasta a bullát, és tudta, mi minden tilos nekik: kolostori közösség, szabadság a klauzúra terén, egységes ruházat viselése stb. Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét, hogy egy szó hiányzik a bullából: a nevelés. Hogy szándékosan hagyták-e ki, vagy véletlenül maradt ki, nem tudjuk. De Mária ebbe kapaszkodott bele. Kiszabadulása napjától szem elôtt tartotta, hogy a vallásos neveléstôl nem tiltották el ôket. Ezt követôivel is közölte, és azt tanácsolta nekik, hogy néhány év múlva más formában folytassák a nevelôi tevékenységet. Ez világosan tanúsítja: az intézet gondolatát Ward Mária soha nem adta föl. A legszűkebb köréhez tartozók, halála után, azonnal munkához láttak, Winefrid Wigmore és Mary Poyntz Párizsba költöztek, és ott házat alapítottak. Ez a ház néhány évtizedig fönnállt. Késôbb Mary Poyntz nagyobbrészt Rómában és Münchenben élt, majd mint legfôbb elöljáró 1662-ben Augsburgban alapított intézetet, ahová mindenünnen özönlöttek a növendékek. Egy fél évszázad elteltével XI. Kelemen pápa jóváhagyta az új iskolai alapítás szabályzatát, amely nagyon hasonlított Ward Máriáéra, ha nem is tartalmazta minden gondolatát. Az egyezéseket természetesen nem volt szabad kiemelni, hanem úgy kellett tenni, mintha egészen új alapításról volna szó. A neve is megváltozott: Mária intézete lett, de hogy miért épp ezt a nevet kapta, ma már nem lehet földeríteni. Ward Mária eredetileg Jézusról szerette volna elnevezni intézetét. Ez azonban a Jézus Társasága miatt nem volt lehetséges. Mária természetesen szívbôl szerette és tisztelte Jézus anyját. E név miatt az angolkisasszonyokat a Szűz Mária tiszteletére alakult intézetek közé sorolják. Közben még más is történt. Az augsburgi fônöknô-választás nézeteltéréshez vezetett. Az augsburgi püspök az alkalmat fölhasználva kijelentette, hogy az intézet ugyanaz, amit VIII. Orbán föloszlatott. Ez a nézet szemben állt ugyan az akkor kormányzó pápa, XIV. Benedek fölfogásával, mégis megjelent egy konstitúció, amely megtiltotta az angolkisasszonyoknak, hogy Ward Máriát tekintsék alapítónôjüknek. Egyháza tehát egy évszázad múltán is elítéltnek tekintette Ward Máriát, akinek még a nevét sem volt tanácsos említeni. Újabb 160 évnek kellett eltelnie, míg végre ütött az igazság órája. Közben az angolkisasszonyok a nyilvánosság elôtt hallgattak alapítónôjükrôl, titokban azonban hűségesek maradtak hozzá. Az összefüggést az elsô és a második alapítás között sokkal világosabban látták, mint a férfiak. Ward Mária iránti szeretetük jeleként buzgón gyűjtötték az okiratokat és a bizonyítékokat. E téren tanúsított odaadó munkájuk minden elismerést megérdemel. S végül letették a pápa elé a sok-sok éven át gyűjtött anyagot, bírálatra. 1909-ben X. Piusz pápa úgy döntött: történelmi tény, hogy az angolkisasszonyok intézetének, amely oly sokat tett a kereszténység ügyéért, Ward Mária az alapítónôje. X. Piusz ehhez még hozzáfűzte: XIV. Benedek csak okosságból tiltotta meg az angolkisasszonyoknak, hogy Ward Máriát alapítónôjükként ünnepeljék, hogy az esetleges kellemetlenkedéseket elkerüljék. A 20. században már nem volt szükség efféle elôvigyázatosságra. Ezért X. Piusz megengedte az angolkisasszonyoknak, ami 1749-ben még tilos volt, ti. azt, hogy Ward Máriát intézetük alapítójaként és anyjaként tiszteljék. De úgy látszik, nem volt elég, hogy ,,valamelyik'' pápa hozzon fordulópontot Ward Mária félreismerésének történetében; egy ,,szent'' pápának kellett elôdei téves döntéseit bátran, ugyanakkor tapintatosan kiigazítani. X. Piusznak ez a tette igazán elismerésre méltó, hiszen ezzel is tanúságot tett arról, mennyire független volt, és milyen éles szemmel látta meg, hogy ki a valódi keresztény. Így megadta az igazságnak a tiszteletet. Ward Máriának sokáig kellett várnia a teljes jóvátételre. De engedjünk a fölvillanó gondolatnak: ,,Jobb késôn, mint soha''. Itt nagyszerűen megmutatkozik az egyház belsô ereje is, képes a tévedést fölismerni és helyrehozni. XII. Piusz pápa fennkölt szavakkal dicsérte a nôk belekapcsolódását az apostoli munkába, és a múlt sok nagy világi apostolával együtt Ward Máriát is példaképül állította ezen a téren. II. János Pál pápa angliai látogatása alkalmával szintén elismerôen nyilatkozott Ward Máriáról. ,,Ward Mária Krisztus evangéliumát tanította Anglia kivándorolt leányainak, Clitheroe Margit életét áldozta itt, York városában. Ezek a szent nôk bátorítják a mai asszonyokat, hogy foglalják el az egyházban az ôket megilletô helyet, amint ez egyenlô jogaikhoz és sajátos méltóságukhoz illik.'' Az utolsó lépés még hátra van. A nôvérek a boldoggá avatáshoz is benyújtották az anyagot. XI. Piusz beleegyezését adta 1930-ban a boldoggá avatási per megnyitásához, és ezt mondta a rend általános fônöknôjének: ,,Imádkozzék, hogy még én avathassam szentté.'' De a boldoggá avatásra még nem került sor. El fog azonban érkezni az óra, amikor az egyház oltárra emeli áldozatra kész leányát. Közben a nôvérek megtanulhatják, mit jelent: türelmesen várakozni. ======================================================================== XV. Legyen meg a te akaratod Ward Mária alakja köré nem fonódott legenda. Nem kell az elburjánzott ágakat lenyesegetni, hogy történeti alakja láthatóvá váljon. A legendák hiányának többféle okai lehet. A racionalizmus tönkre tette a képekben való gondolkodást. Az újabb kor viszont képes rá, hogy úgy foglaljon legendába egy alakot, hogy közben az igazság el ne sikkadjon. Ward Mária élete tele volt drámai mozzanatokkal, nem kellett kiszínezni. Valódi arca maradt ránk -- efelôl semmi kétségünk nem lehet. Igaz, volt, aki Ward Máriát az ellenreformáció jellegzetes harcos alakjának nevezte. De ez nem állja meg a helyét, már csak azért sem, mert szóhoz fűzôdô képzetek is teljesen idegenek voltak neki. Távol állt tôle minden fanatizmus, amely jellemezte az akkori idôket. Biztos, hogy soha nem olvasta a reformátorok írásait és soha nem bocsátkozott semmiféle vitába a protestánsokkal. Ez abban az idôben Angliában nem is volt lehetséges. Egyes protestánsokkal mégis jó viszonyban állt, ha bajban volt, számíthatott segítségükre. Fô ellenségei, akik a legtöbb nehézséget okozták neki, az ellenreformáció képviselôi közül voltak. Abban különbözött tôlük, hogy maga hagyományôrzô természetű volt, aki a katolikus egyház örökségét semmi körülmények közt föl nem adta volna, ugyanakkor világosan látta: az idôk megváltoztak, de azért bizalommal nézett a jövô elé. Nem az anglikán egyházzal való szembenállást tartotta elsôrendű feladatának, hanem azt, hogy a keresztény egyházat bátran és újszerűen képviselje. Alapelve volt: ,,Senkitôl se vond el azt, amit szeret, ha csak helyette még kedvesebbet nem adhatsz neki.'' Ez olyan elv, amelyet a felekezetek egymással folytatott minden párbeszédénél érdemes volna szem élôt tartani. Ward Máriáról sok jót lehet mondani. Roppant mély lelkű ember és ragyogóan tiszta. A kényelemszeretetet nem ismeri. Nagylelkűen ajándékoz a szegényeknek. Mint öntudatos keresztény megbocsát ellenségeinek és elfelejteti a korábbi sérelmeket. Barátságos és szeretetre méltó; az emberekkel való érintkezésben szelíd, kedves, ugyanakkor jelleme sziklaszilárd. Egyszóval olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket ritkán találunk együtt egyazon emberben. Testvére, Borbála írta róla: ,,Az ügyek intézésében annyira ügyes volt, hogy egy híres és tapasztalt férfi azt állította, hogy sem férfiban, sem nôben nem találkozott hasonlóval... De lényét inkább csodálni, mint követni lehetett, ugyanakkor -- ez még szembeötlôbb -- semmi rendkívüli nem volt benne... Külseje soha nem változott, mindig olyan maradt, hogy másoknak is tetszett. A legnagyobb gondok között is vidám volt, nyugodt, szelíd, higgadt, Istenre hagyatkozó. Az egyszerű munkát is szívesen vállalta. Nem mulasztotta el az alkalmat, hogy az asztalnál szolgáljon, vagy utána elmosogasson stb. Az a hír terjedt el róla, hogy varázslatos erôvel rendelkezik, mert embereket ki tudja emelni önmagukból és oda helyezni, ahol szüksége volt rájuk, vagy ahol az illetôknek a tulajdonképpeni helyük volt. Varázserô áradt belôle, amelyet érezni lehetett, de megfogalmazni és leírni alig. Ha fölsoroljuk Ward Mária jellemvonásait, ezzel még nem mondtunk róla sokat. Kísért a gondolat, hogy VIII. Orbán pápával ismételgessük: ,,Elhisszük, elhisszük.'' de még egy lépéssel tovább kell mennünk. Meg kell találnunk azt az isteni szót, amely Mária életében annyira a központban állt, mint kevés emberében. Ez az Úr imájának harmadik kérése: ,,Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben azonképpen itt a földön is.'' Ezt a kérést mindenfelé ismerik, milliók imádkozzak, de valószínű nem túl sokat gondolkoznak rajta. Azt szokták mondani: ez nehéz kérés, mert adódnak az életben helyzetek, amikor az ember csak könnyes szemmel, akadozva tudja kimondani. Mária vezérfonalnak tekintette az Úr ezen szavait, és állandóan arra törekedett, hogy Isten akaratát fölismerje és teljesítse. Már a középkori misztikusok tudták: az embert saját akarata akadályozza a leginkább az Istenhez vivô úton. Ward Máriának erôs akarata volt, de sose próbálta azt minden áron érvényesíteni. Az Isten akarata megismerésére és teljesítésére törekedett. Innen érthetôk érett ifjúságának keresésben eltelt nehéz évei. Nem tudta, mit akar tôle az Isten, ezért kellett Flandriában a koldulás nehéz útját járnia. Amikor látomásaiban világossá vált elôtte Isten akarata, és megértette ezt, már csak annak teljesítése létezett számára. Nyíltan megvallotta: ,,A szavak: Isten akarata annyira gyökeret vertek a szívemben, hogy nem is mertem másról beszélni vagy másra gondolni''. Ward Mária ezzel megtalálta élete fô feladatát. Újra meg újra meg is fogalmazta: ,,Isten akaratának annyira át kell adni magunkat, hogy az úgyszólván egészen bezárjon és semmiképp se vonhassuk ki magunkat alóla.'' Az egyik nôvérnek azt mondta: ,,Örvendezzél, hogy rajtad az Isten akarata teljesül.'' Intézete elé pedig azt tűzte célul: ,,Csak egy teendônk van, mindenben megtenni, amit Isten akar.'' Amikor Isten akaratáról beszélt, ez sohasem hatott mesterkéltnek, mindig nagy alázattal és méltósággal tette, éppen ezért szavainak meggyôzô ereje volt. Az Isten akaratára hagyatkozás -- ez volt az isteni szó az életében, amely mindennek a kulcsát jelentette. Ezért nem támadtak kételyei, bármilyen nagy csalódások érték is. Még amikor a bulla megjelent, amely szeretett alapítását megszüntette, akkor is -- bár roppant nehéz szívvel és anélkül, hogy értette volna -- az Isten akaratát látta benne, nem tulajdonította egyszerűen egyházi intrikának. Elég volt neki azt tudni, hogy Isten akarata vagy gondviselése így engedte meg. További kérdéseket nem tartott szükségesnek. Ebben benne rejlett az Isten akaratára való teljes ráhagyatkozás. Hitével gyôzött az élet minden nehézségén. Isten rendezte így -- mondta -- alá kell rendelnem magam az isteni akaratnak. Minden ellenkezés nélkül Isten akaratára hagyatkozott abban a biztos tudatban, hogy Isten mindent elrendez, ha még oly érthetetlennek látszik is. Egy pillanatra sem veszítette el a gondviselés irányításába vetett bizalmát. Isten akaratát szó nélkül teljesítette akkor is, ha teljesen megfoghatatlannak látszott. Ritkán van példa az Úr imádsága harmadik kérésének olyan jó szemléltetésére, mint azt Ward Mária élete mutatja. Sem festô, sem költô nem képes erre. Az Isten akaratára való föltétlen ráhagyatkozás -- ez az, amit el kellene tanulnunk tôle. Éppen, mert az alapítónô teljes erejébôl törekedett Isten akarata teljesítésére, azért határozta meg a Miatyánk harmadik kérése egész életét. Charles Péguy, a modern idô francia katolikusainak egyik legjelentôsebb képviselôje, egy alkalommal ezt írta: ,,Olyan szentre van szükségünk, akinek sikerélménye van!'' Érthetô kívánság, mert a siker vonzza az embereket. Egy jól menô üzletet, egy ügyes politikust sokra tartanak az emberek. Dehát keresztény szó-e a siker? Egyáltalán elôfordul-e az Újszövetségben? Sikeres volt-e az Úr élete? Látszólag nem, mivel Krisztus nem is akarta meggyôzni az öntelt írástudókat, nem is szólva a hol ,,hozsannát'', hol ,,feszítsd meg''-et kiáltó tömegrôl. Végül is kereszten halt meg az Úr. Ward Máriának sem jutott átütô siker osztályrészül, bár sok intézetet alapított. Amikor már javában tevékenykedett, be kellett zárnia intézeteit, és csöndesen letűnni a színrôl. A sok sikertelenség folytán ,,legyôzött szent''-ként áll elôttünk. A gyôzedelmes egyház fogalom csak a túlvilágra érvényes, bármilyen szívesen emlegetik egyesek még ma is ezt a barokk kifejezést. Itt a földön a szentek nem diadalmaskodnak, itt a világ nagyjai uralkodnak. Ahogy az elfogott Jézust a bűnösök kezére adták, ugyanúgy a félreállított Ward Máriának is magára kellett vállalnia a szenvedést, abban a tudatban, hogy áldozattá válni, ez mindennél nagyobb érték. Az igazság szemszögébôl nem a gyôztesek Krisztus hű követôi, hanem a legyôzöttek. A legyôzött szentek seregében hangzik fel a paradox ének: ,,A vesztesek a gyôztesek.'' Ha azt vesszük, Ward Mária élete kudarccal végzôdött. Keresztény tragédia volt. A tragédia fogalma a görögöktôl maradt ránk. Aiszkülosz, Szophoklész és Euripidész színműveit mutatták be ilyen címen. A görög tragédia idôtlen megrendülés. Az ember vétkezik, és ezzel magára vonja az istenek haragját: fájdalmában elnémul, sorsa összetöri. Ward Mária is átélte az összeomlást, a megrendítô tragédiát, amelynek -- bárhogy törjük rajta a fejünket -- nehéz a mélyére hatolni. Minél jobban próbáljuk megérteni, annál inkább kicsúszik a kezünkbôl -- kívül esik az emberi mértékeken. Ez azonban keresztény tragédia volt, és nem görög. A kettô nagyon messze esik egymástól. Felületes dolog volna a tragédia gondolatát a kereszténység körébôl száműzni. Épp itt van a helyén, hiszen a túlvilági életet föltételezi. Ward Mária élete megrázó szenvedés volt, de minden sötétsége ellenére keresztény tragédia: nem törte össze a vak sors, -- az ég borult kínjai fölé. Ezért el tudta viselni a vérontás nélküli vértanúságot, és ennek során lelki tisztulást élt át. Soha nem esett kétségbe, Jeremiás siralmait sosem vette ajkára: ,,Fallal vett körül, súlyos bilincsbe vert'' (3,7). Jóllehet az általa annyira szeretett egyház tette próbára és tiporta porba, soha nem érezte magát Istentôl elhagyottnak. Bízott a Gondviselésben. S ha élete szomorúnak látszott is, nyomasztó nem volt soha. Ellenkezôleg, vigaszt tudott belôle meríteni. Ez különbözteti meg sok hasonlóság ellenére is a keresztény és a görög tragédiát. A legmélyebb szenvedésnek és a lelkierô csúcsának paradoxonával állunk itt szemben -- ez az a titok, amelyen az ember újra meg újra eltöpreng, de a nyitját nem találja, -- értelme rejtve marad. Ward Mária mondhatni tökéletes megtestesítôje volt eszményeinek. Ebben osztozott Assziszi Szent Ferenccel. Utánozni egyiküket sem lehet. Mária hagyott hátra útbaigazításokat, és voltak barátnôi. Ezeknek hűségét annál inkább csodálhatjuk, mivel erre semmiféle közvetlen utasítást nem kaptak Istentôl. De Ward Mária mégis csak az volt, akire még napjainkban is érdemes fölfigyelni. Sôt talán épp a mai keresztények értik meg ôt, és vannak leginkább ráutalva segítségére. Művét a pápai bulla úgy érte, mint a villám a fát. De Izajás próféta szerint a törzsök kihajt (Iz 6,13; 11,1). A megmaradt törzsök fontos szerepet tölt be a prófétai tanításban. Ward Mária műve is hasonló az újra kihajtott gyökérhez. Az elnyomatás éveiben, évtizedeiben észrevétlenül újraéledt. Elôször csak gyönge hajtásokat hozott, aztán egyre erôteljesebbeket, míg végül két évszázad múltán, olyan virágzásba borult, amelyet sejteni sem lehetett. Az angolkisasszonyok intézete tekintélyes tanítórenddé fejlôdött. Ignaz Klug jól fogalmazta meg ezt az újjáéledést: ,,Az intézet nem tartotta meg egészen azt a formát, amelyet alapítónôje adott neki''. Változásokon ment keresztül, de ez nem hátrány, hiszen az élet is változik, nem is szabad megmerevednie. Csak a kô marad egyformán kemény. Lényegében mit akart Ward Mária? Az biztos, hogy a leánynevelést központi feladatának tekintette, de a csupán iskolai tevékenység nem felelt meg igazi elképzeléseinek. Nem új iskolákat akart a meglévôk mellé. A jellem-alakításra, a keresztény világnézetre, egyáltalán a nevelésre igyekezett súlyt fektetni. Ezért iskoláinak sajátos jellege van, amely kihat az egész életre. Nemcsak tudást ad, hanem derűs komolyságra nevel. Szeretetet, bizalmat, örömöt, az élô hagyomány továbbadását ülteti a növendékekbe. Ez teremt kapcsolatot a régi és új nemzedék között. Ward Mária szeme elôtt kezdettôl az apostoli munka lebegett: minél több lelket megnyerni Krisztusnak. Teljes felelôsséggel keresett ehhez új utakat. Ha nem sikerült elsô próbálkozásra, nem mondott le a további utak keresésérôl. Mindig voltak és vannak kérdések, amelyek feleletre várnak. Ward Mária elveinek átgondolása segítséget nyújt követôinek a célravezetô utak megtalálásához. Végezetül idézzünk mozgalmas életébôl egy érdekes esetet. A dühöngô angliai üldözések idején Ward Mária váratlanul azt mondta társainak: ,,Személyesen meg akarom látogatni a canterbury érseket.'' Az anglikán érsek, George Abbot a katolikusok fanatikus ellensége, semminek nem örült volna jobban, mintha Ward Máriát elfoghatta volna, aki szerinte ,,több kárt okozott hat jezsuitánál.'' A fiatal Ward Máriának váratlan gondolata támadt, hogy fölkeresi az érseket. Társnôi ezen az ötleten megütköztek, de ismerték Máriát, tudták, hogy amit a fejébe vesz, attól semmiféle földi hatalom el nem térítheti. Ward Mária tehát azon nyomban elindult Lambethba az érseki rezidencia felé. El is jutott George Abbot érsek kihallgatási terméig. Itt azonban közölték vele, hogy az érsek úr ôméltósága nincs otthon. Erre odalépett az ablakhoz, és a gyűrűje gyémántjával belekarcolta nevét az ablaküvegbe, hogy a maga sajátos módján otthagyja névjegyét. Ez a könyvecske a mi lelkünkbe is belevéste Ward Máriának nemcsak a nevét, hanem egész lényét, hogy soha el ne feledjük azt a nôt, aki keményen megharcolta a maga harcát. Szenvedése mindenkor emlékezetünkbe idézi az Írás szavait: ,,Az üldözésbôl mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Jézus Krisztusban'' (2Tim 3,12).