Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Muzslay István Gazdaság és erkölcs ,,Sokat áldoznak szépszavú harangokra, de a gyárak, bányák és szakszervezetek birodalmában az ércharang kongását nem hallják meg... Helyes, ha nem sajnálunk súlyos ezreket, hogy remekmű aranykeretbe foglaljuk Krisztus testét, de sokkal helyesebb emberi szívbôl, munkáslélekbôl formálni méltó szentségtartót az Élet Kenyerének.'' Varga László S.J. Varga László S.J. (1901--1974) a keresztény munkásmozgalom apostola, rendtársam és atyai jóbarátom emlékére. Lektorálta: Dr. Tóth Tibor egyetemi tanár Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Bevezetés a közgazdaságtan fogalomrendszerébe Az emberi igények és szükségletek A piac A pénz Az ár A gazdaság mozgatóerôi A gazdasági gondolkodás fejlôdése Bölcseleti alapok A közgazdaságtan keletkezése Tiltakozás az angol racionalizmus ellen A határhaszon iskolái Az insztitucionalizmus és behaviarizmus A ,,laissez-faire'' vége Közgazdasági elméletek Vizsgálati módszerek Az elméletek alapfeltevései ,,Homo oeconomicus'' Szabadság és egyenjogúság A sztatikus állapot A népesedési törvény A csökkenô hozadék Értékelméletek Tárgyi értékelméletek Alanyi értékelméletek Az áralakulás A szabadpiac A monopolisztikus piac A monopolisztikus szabadpiac A kötött piac Az árak összefüggései A jövedelem A munkabér A tôkekamat A földjáradék A vállalkozói jövedelem A közgazdaság dinamikája Társadalmi rendszer és gazdasági rend Egyén és közösség A közgazdaság rendezô elve Társadalmi és gazdasági rendszerek A liberalizmus A szocializmus Az utópizmus A tudományos szocializmus A reformizmus A szolidarizmus A szociális piacgazdaság Gazdaság és erkölcs Az erkölcsi érték A közgazdaságtan és az erkölcstan viszonya Gazdálkodás és erkölcs A vállalkozó felelôssége Jövedelemelosztás és társadalombiztosítás Szabadság és kötöttség Az egyház szociális tanítása Az egyház illetékessége Harc az uzsora ellen Az emberi munka alapvetô elsôbbsége Az igazságos munkabér A gazdasági liberalizmus és az egyház A kapitalizmus és a kereszténység A kapitalizmus keresztény legitimációja A kapitalizmus radikális elutasítása Függelék A munkanélküliség és kezelése A neoklasszikus liberális elmélet és a munkanélküliség A munkanélküliség okai A munkanélküliség kezelése Javaslatok és próbálkozások a munkanélküliség megoldására Munkaidôcsökkentés a meglévô munkamennyiség elosztására A félidôs munka Munkalehetôség a szociális szektorban A munkanélküliség Magyarországon Könyvjegyzék Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1995-ban jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 7947 50 7 azonosítóval. Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van. A nyomtatott könyvet a Márton Áron Kiadó könyvesboltjában lehet megvásárolni, címe: 1035 Budapest, Kórház u. 37. (az Országos Lelkipásztori Intézet épületében, a Flórián üzletház gépkocsiparkolója mögötti templomtornyos épületben). ======================================================================== Elôszó Szabó Lôrinc írja a ,,Tücsökzene'' című művében: ,,...mindig s mindenütt! -- azt láttam riadt / s merev logika, hogy az emberek, / kiknek üdvére testvér-szívemet / és agyamat annyit gyötörtem / a jóért, a jobbért, igazságokért, / örökérvényű megoldásokért, / az emberek, a por s a perc hada, / bármit hirdettek és fogadtak és / bár tapsolgatták bennem a művész / álmait s lelke magas mérlegét, / az emberek a maguk érdekét / nézték, és függvényszámítás helyett, / mit legtöbbjük titkon kinevetett, / vígan végezték, nagyok és kicsik, / az önzés alapműveleteit, / s mind gyôztek, mert egy roppant hatalom / volt súgójuk, istenük: a Haszon, ...'' Élete egyik keserű pillanatában papírra vetette ezt a rettenetes mondatot is: ,,Féreg vagyok; férgek vagytok; faljuk egymást...'' Ismerve életét, megpróbáltatásait és szenvedéseit, megértjük Szabó Lôrinc kiábrándulását és keserűségét. A valóság azonban az, hogy az ésszerű és célszerű emberi cselekvés mindenben a lehetô legkisebb áldozat árán a lehetô legnagyobb eredményre törekszik. A gazdasági tevékenységnek is ez az elve. Abban a társadalmi és gazdasági rendszerben, amiben élünk, a lehetô legkisebb áldozat árán a lehetô legnagyobb haszonra kell törekednie a gazdálkodó embernek, különben tönkre megy a vállalkozása, és az utcára kerülnek a munkatársai. Sohasem hagyhatja azonban számításon kívül, hogy a piac ármechanizmusa, a kínálat és a kereslet, a határtermelékenység és a határhaszon elvont fogalmai és görbéi mögött emberi várakozások, álmok, vágyak és talán tragédiák állnak; maga az ember, aki a gazdasági élet útvesztôiben keresi önmagát, életét és boldogulását. A gazdasági tevékenység célja nemcsak az egyéni haszon, hanem az egész társadalom java, az emberi szükségletek és igények ésszerű kielégítése. Az önzés a gazdasági életben sem kifizetôdô. Aki csak a saját érdekét hajszolja tekintet nélkül az embertársaira, elôbb vagy utóbb kiszorul a gazdasági körforgásból. A gazdasági elv, de ugyanakkor a szolidaritás elve is, minden ésszerű és célszerű gazdálkodás alapfeltétele. Korunk egyik súlyos tévedése az a felfogás, hogy a közgazdaság az életünk olyan adottsága, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk, hogy a gazdaság a saját mechanizmusainak, kérlelhetetlen törvényeinek alávetett folyamat. A közgazdaság nem fizikai törvények által irányított gépezet; a társadalmi és gazdasági rend megteremtôje nem a piac ármechanizmusa, hanem az emberi értelem és akarat. A tisztánlátáshoz szükséges, hogy megtanuljuk a közgazdaság sajátságos nyelvét, hogy behatolhassunk a gazdasági tevékenység folyamataiba, hogy ne váljunk azok rabszolgáivá, hanem képesek legyünk azok irányítására a Teremtô parancsa szerint: ,,Hajtsátok uralmatok alá a földet!'' (Ter 1,28). Nem létezik sehol a földön ideális társadalom. Nem is fog létezni soha. Nincs tökéletes közgazdaság. Nem is lesz soha. Mindezek ugyanis emberi alkotások és magukon viselik az emberi lét tökéletlenségeit. Feszültségek, megoldásra váró problémák mindig voltak és mindig lesznek. A szabadság és a kötöttség közötti feszültség emberi és közösségi létünk állandó adottsága, de egyben az elôhaladásunknak is egyik legfôbb tényezôje. Ez biztosítja a társadalom számára a nélkülözhetetlen dinamikát. A megoldásokat mindig megtaláljuk, ha te és én, mi mindnyájan a szolidaritás szellemében meghallgatjuk egymást, ha szót értünk és ha figyelünk arra a hangra is, amit a világot teremtô és fenntartó Isten ültetett a lelkünkbe... Szülôföldem fiatalságának ajánlom ezt a könyvet. A mohácsi vész után elôször valóban szabad hazában történelmi feladat vár rá: szívós, kitartó és áldozatos, hazaszeretettôl fűtött munkával felépíteni olyan közgazdaságot, amely a piacgazdaság eddig ismert formáitól jobb is lehet, mert gazdasági racionalitásra, és ugyanakkor a minden ésszerű és célszerű gazdasági tevékenység, sôt minden egészséges társadalom alapjait képezô erkölcsi értékekre épül. Szabó Lôrinc pesszimizmusával szemben álljon itt végül Illyés Gyula optimizmusa is: ,,Láttam rendkívüli lényeket: ember-alakban isteni tennivalót végezve -- földi erôvel mennybéli harmónián szorgoskodva közöttünk. Mások, ugyancsak akár mi: halandók, jellemet és szépséget hordoztak rendkívülit, ilyenmód égbelit, itt lent. Szólhattam anyanyelvemen is velük... Félelmetes, de néha varázslatos is volt élni...'' Ezúttal mondok hálás köszönetet Dr. Tóth Tibor professzornak könyvem lektorálásáért és értékes tanácsaiért. Leuven (Belgium), 1993. Szent István király ünnepén ======================================================================== Az emberi igények és szükségletek A gazdálkodás az emberi igények kielégítésére irányuló cselekvés az anyagi és emberi erôk ésszerű felhasználásával. Az ember számára a létfenntartás alapvetô igény, szükséglet. Ezért gyötri sokszor a megélhetés gondja. Nincs meg mindene, amit létéhez, testi-lelki kiteljesedéséhez igényel. Az igény tudatosított hiányérzet. Alapja lehet fizikai (fáradtság, éhség, szomjúság, hideg stb.), szellemi (tudásvágy, művészetszeretet, szórakozás stb.) vagy pedig társadalmi jellegű (becsvágy, tekintély- és hatalomvágy stb.). Az igény tudatosulása a személyi megfontolás, tapasztalat, a környezet hatása, divat és reklám eredménye. A közgazdaságtan legtöbbször szükségletekrôl szól. A szükséglet is igény, mégpedig a legsürgôsebb, de nem minden igény szükséglet. A társadalmi és gazdasági fejlôdés maga is állandóan igényeket támaszt, és új javakat állít elô azok kielégítésére. Az igények megkülönböztetése fontos a közgazdaság számára: egyéni és közösségi igények, jelenlegi és jövôbeni igények, rugalmas és rugalmatlan igények, kulturális igények, fényűzési igények. Az igények telítettsége különbözô. A létfenntartási igények (szükségletek) telítettsége a legnagyobb: lakás, ruházat, élelem stb. Ezek után következnek a szellemi és társadalmi helyzetbôl folyó kulturális és fényűzési igények, amelyek között a határt nem lehet világosan megvonni. Az ember képtelen arra, hogy minden igényét egyszerre kielégítse. Pillanatnyilag elôállhat ugyan a teljes kielégültség érzete, de elôbb- utóbb újra fellép a hiányérzet. Az igények és kielégítési lehetôségük között állandó a feszültség. A jólét mindig viszonylagos. A javak elôállításához szükséges nyersanyagok és termelési tényezôk, az emberek lehetôsége a javak megszerzésére mennyiségileg korlátozottak. A viszonylagos hiányosság a gazdaság alapvetô adottsága. Az igények alapján olyan tényezôk állnak, amelyek nem a közgazdaságtan, hanem más tudományok tárgyát képezik. Így például H. H. Gossen (1810--1858) igénykielégítési törvényszerűségei a gazdasági életben nagy szerepet játszó biológiai és lélektani jelenségek matematikai megfogalmazásai. Amikor a közgazdaságtan igényekrôl szól, azok létét mint adottságot fogadja el az igények alapján álló tényezôk minden külön vizsgálata nélkül. A közgazdasági kutatás tárgyát képezi azonban az, hogy az emberek hogyan használják fel a korlátozott mennyiségben rendelkezésükre álló javakat szükségleteik és igényeik kielégítésére és jólétük biztosítására. A természettudományok képviselôi a laboratóriumokban kísérletezve vizsgálják a fizikai és kémiai folyamatokat, hogy megállapítsák azok összefüggéseit és törvényeit. Ha szükséges, százszor is megismételhetik a kísérletet ugyanazon feltételek között. A közgazdaság kutatójának erre nincs meg a lehetôsége. Kénytelen megfigyeléseit zavaró körülmények, alig ellenôrizhetô és elemezhetô hatások között végezni. Így aztán érthetô, hogy sokszor ugyanazon jelenségre ellentétes magyarázatot és megoldást javasol két neves közgazdász. Különös nehézséget okoz a gazdasági elemzésben az is, hogy a szükséges információk jelentôs része sokszor nem gazdasági kérdés. Így például a benzin és olaj mennyiségének és árának elôjelzéséhez nem elég a tisztán gazdasági adottságok figyelembevétele (a forgalomban lévô gépjárművek száma és esetleges emelkedése, a vegyipar igénye stb.), hanem ismernünk kellene azt is, hogy például lesz-e konfliktus vagy megegyezés az olajtermelô országok között. A közgazdasági kutató, hogy törvényszerűségeket fedezzen fel, az empirikus-realisztikus módszer alkalmazásával megfigyeli, leírja, statisztikailag feldolgozza és elméleti elemzés tárgyává teszi a társadalom életében megnyilvánuló igényeket, azok összefüggéseit, és a kielégítésükre irányuló gazdasági folyamatokat összefüggéseikkel együtt. Így például a pénzkínálat korlátozása magas gazdasági konjunktúra esetében, tekintettel a pénzkereslet emelkedésére, a kamatláb növekedéséhez vezet. A két jelenség között kauzális az összefüggés, törvényszerűség abban az értelemben, hogy ugyanazon ok ugyanazon okozatra vezet. Bizonyos gazdasági törvényszerűségek a dolgok természeti adottságán alapulnak. Így például csökken a föld termelékenysége a meghatározó anyagok korlátozottsága következtében. A közgazdasági kutatás igyekszik feleletet találni arra a kérdésre is, hogy a gazdasági tevékenység önmagában és az igénykielégítés szempontjából ésszerű és célszerű-e vagy nem (célkritikai elemzés). A célszerűség elve kiindulópontja a gazdaságpolitikának. A múlt század gazdasági liberalizmusa csak egyetlen célszerűséget ismert, a gazdálkodó ösztönös törekvését arra, hogy a lehetô legkisebb áldozat árán a lehetô legnagyobb hasznot érje el (gazdasági elv). Ezzel szemben a gazdasági tevékenység legfôbb célja nem a nyerészkedés, amint az világosan kitűnik az anyagi javak rendeltetésébôl, az ember és a közösség együttélése természetébôl. A gazdálkodás természetes és legfôbb célja az egyéni és társadalmi szükségletek és igények kielégítése. A gazdálkodó nemcsak egyén, hanem közösségi lény is, és tevékenysége társadalmi vonatkozásait nem hanyagolhatja el. A gazdasági javakat általában termelési és fogyasztási javakra szokták felosztani. Termelési javak az üzemi épületek, a gépi berendezések, nyersanyagok és szállítási eszközök, amelyek lassan elhasználódnak és értéküket átadják a termelt javaknak. Fokozatos értéktelenedésük a termékek árában kerül elszámolásra (leírásra). Az új termelési javak bevonása a termelési folyamatba a befektetés. Minél több és technikailag fejlettebb termelési javakat állít elô és üzemeltet egy ország, annál magasabb a termelési színvonala. Minél több és jobb a fogyasztási javak termelése, annál nagyobb az ország jóléte. A közgazdaság a szükségletek és igények kielégítésére irányuló gazdasági tevékenység társadalmasulása. Az egyes gazdaságok nincsenek egymástól elszigetelve. Számtalan szállal fűzôdnek össze úgy a termelés, mint az áruforgalom és a fogyasztás szempontjából. A közgazdaság ugyanis munkamegosztásra épül. Jellemzôje a nagy termelési és áruforgalmi egységek kialakulása. A vállalatok egy része nyersanyagok és energiahordozók valamint a féltermékek elôállításával foglalkozik. A termelési javak, a használati, fogyasztási termékek elôállítása és értékesítése más vállalatok feladata. A közgazdasági kutatás foglalkozott a ,,Robinson-gazdasággal'' és a ,,Klosterwirtschaft''-tal is, amely teljes vagy részleges vnkielégítésre (autarkiára) rendezkedhetett be. Ez a tudományos feltevés lehetôvé tette a gazdasági folyamatok vizsgálatát olyan körülmények között, amelyekben a társadalmi és jogi szempontok nagyrészt számításon kívül estek (,,tiszta'' ökonómia), miközben az igénykielégítésre szolgáló javak teljes vagy részleges hiányossága fennáll. A teljes autarkiára épülô gazdaság elméleti feltételezés. Nemcsak a társadalom tagjai, hanem az egyes népek és országok is kölcsönösen függnek egymástól. Nemcsak a társadalmasulás, hanem egyben a nemzetközivé válás is a mai közgazdaság jellemzôje. Az egyes országok sokban különböznek egymástól, így pl. a rendelkezésükre álló nyersanyagokban, energiahordozókban, éghajlati viszonyokban, a lakosság számában és összetételében, szellemi és technikai képzettségben stb. A nemzetközivé válás lehetôvé teszi, hogy kölcsönösen kiegészítsék egymást. A nemzetközi tôke- és áruforgalom, valamint a szolgáltatások forgalma képezi az ország fizetési mérlegét, amely egy bizonyos évben a külfölddel folytatott gazdasági kapcsolatok eredményeként mutatkozik meg. A gazdálkodás az emberrel és a társadalommal együtt született és fejlôdött. A közgazdaságtan viszont aránylag fiatal tudomány, szemben a matematikával, amely több ezer éves fejlôdésre tekinthet vissza. Sok megoldatlan gazdasági kérdés részben ezzel magyarázható, részben pedig a közgazdasági problémák bonyolultságával. A gazdaság különbözô szektorai összefüggnek egymással olyannyira, hogy az egyikben történt beavatkozás nagy hatással lehet a másikra. Így például az acélgyártó üzemeknek az elmúlt évtizedekben nyújtott jelentôs állami támogatás nagyban serkentette az egész vidék kereskedelmét és a házépítést, megemelte a telek- és lakásárakat, amíg a támogatás megszüntetése nemcsak az acéliparban, hanem más szektorokban is súlyos gondokat okoz. A gazdasági összefüggések csapdája az is, miszerint ha valaki sokat megtakarít a jövedelmébôl, gazdagabb lesz, és ha az egész ország kevesebbet költ, mint elôbb, szintén jobban meggazdagodik. Az én megtakarításom csökkenti azonban az élelmiszeripar, a kereskedô, a fodrász stb. jövedelmét, és ezért aztán ôk is kevesebbet költhetnek el. Ha egyszerre mindenki takarékoskodik és nem fekteti be tôkéjét a termelô célú vállalkozásokba, országosan kevesebb lesz a vásárlás, pang a termelés és az ország egész gazdasága. A gazdálkodás az ember és a társadalom életének nélkülözhetetlen elôfeltétele, de nem öncél, hanem eszköz. A társadalom több mint egy anyagi javak elôállítására szolgáló nagyüzem. Minden emberi tevékenység, a gazdasági is, kulturális jellegű. Az ember a maga szellemiségét, tudását és technikai képességét tárgyiasítja meg az alkotásában. A gazdálkodás az emberi kultúrának egyik legfontosabb részterülete, nemcsak anyagi, hanem szellemi valóság is, erkölcsi vonatkozásokkal átszôtt folyamat. Azzal, hogy a gazdálkodás végsô célját az egész társadalom jólétének a szolgálatában látjuk, nem tagadjuk az önérdek nagy erejű motivációjának a jogosultságát és nagy jelentôségét a gazdasági tevékenységben. Minden egészséges társadalom tagjai szolidaritására épül, az egyéni és közösségi érdekek lehetô legjobb megegyeztetésére törekszik. ======================================================================== A piac A gazdálkodás társadalmasulása és nemzetközivé válása a csereforgalmon keresztül valósul meg. A csereforgalom színhelye a piac. A piac a munkamegosztásra épülô gazdaságokat közösségbe foglalja. A tényleges és potenciális eladók és vevôk cserekapcsolatainak a rendszere, amelynek legfôbb elemei a kínálat, a kereslet, az ár és a fizetôképesség. A piac vonatkozhat egy-egy termékre (virágpiac, gyümölcspiac stb.), egy termékcsoportra (mezôgazdasági gépek), egy földrajzi területre (szegedi piac), egy egész országra (magyar piac), vagy egy egész régióra (Európai Közös Piac), sôt lehet szó világpiacról is. A piac azonban nem szükségszerűen meghatározott térben és idôben. Mindenütt létezik, ahol az emberek csereviszonyba lépnek egymással. A piac lehetôvé teszi, hogy a termelôk megismerjék a fogyasztók igényeit és azok kielégítési sorrendjét. Minél nagyobb a munkamegosztás, annál nagyobb a termelôk és a fogyasztók kölcsönös függése. A piac alapvetô szerepe a termelési tényezôknek, az igényeknek és a korlátolt mennyiségben rendelkezésre álló javaknak társadalmi alapon történô összeegyeztetése. A modern gazdaságok piacgazdaságok, mert a gazdasági szereplôk, termelôk és fogyasztók a piacon találkoznak és a gazdasági folyamatok alapvetôen a piacon kapcsolódnak egymásba. A piac szerkezetét tekintve különbséget teszünk a szabadverseny, a monopólium, oligopólium és a monopolisztikus szabadverseny állapota között. A tökéletes szabadverseny csak ritkán áll elô. Feltételezi ugyanis, hogy az eladók és a vásárlók tömegesen vegyenek részt a piacon olyannyira, hogy egyetlen résztvevônek se legyen hatalmi helyzete; szabadon kapcsolódhassanak be a piac életébe és azt szabadon el is hagyhassák; az árak szabadon mozogjanak; az eladók és a vevôk jól legyenek informálva és ne kényszerüljenek sem eladásra, sem vételre. A tökéletes szabadverseny eredménye az egyensúly a piaci résztvevôk értékítéletei között, aminek kifejezôdése a piaci ár. Ez az ár, amennyiben keletkezése megfelelt az említett feltételeknek, jobban kifejezi a javak értékét, mint bármely más ármeghatározás. A monopólium a kínálat, a monopsónium pedig a kereslet összpontosítása. A gazdasági életben legtöbbször nem teljes, hanem részleges monopóliummal és monopsóniummal találkozunk. Legtöbbször nem a teljes kínálat vagy kereslet, hanem annak túlnyomó része összpontosul egy személy vagy egy csoport kezébe (,,price leadership''). A kisebb gazdasági súllyal rendelkezôk kénytelenek elfogadni az árat. Olcsóbban nem adhatják el az áruikat, különben a hatalmasabb ,,árháborút'' indít ellenük, de drágábban sem, mert akkor elvesztik a vevôiket. A különbözô vállalatok és azok szervezetei sokszor megegyezésre törekednek a piac szabályozására és monopolisztikus befolyására (kartellek). Kezdetleges formájukban egyszerű ármegegyezések (árkartellek). A nagyüzemi egységek kialakulása elôsegíti a kartellek alakulását. A piac és a termelés megszervezésével bizonyos tervgazdasági elemet valósítanak meg a szabadpiaci gazdaságon belül. Elôfordul, hogy az egy kézben összpontosuló kínálat valami természetes forrásra vezethetô vissza. Ez a természetes monopólium, amely önmagában a kínálat kizárólagosságát csak tárgyilag biztosítja. Hogy gazdaságilag is monopólium-e, attól függ, hogy magántulajdonban van-e és hogy a közhatalom szabályozza-e vagy nem a természeti forrás használatát. A szó szoros értelmében természetes monopólium az ember fizikai és szellemi képessége. Oligopóliumról akkor van szó, amikor a kínálat egy kisszámú és körülbelül ugyanolyan gazdasági súllyal rendelkezô eladó kezében összpontosul. Ez a helyzet az olaj- és benzinpiac esetében. Az ilyen vállalatok rendszerint az ,,élni hagyni'' (,,sharing the market'') elvét alkalmazzák egymással szemben. Tudják, hogy különben ,,árháború'' áll elô, ami mindnyájuknak veszteséget jelent. A szabadverseny és a monopólium sajátságos keveréke a monopolisztikus szabadverseny. A monopolisztikus elem abban mutatkozik meg, hogy egy bizonyos márka (pl. szivarmárka) teljes kínálata egy kézben összpontosul; a szabadverseny eleme pedig abban áll, hogy ezzel a kínálattal szemben áll egy más márkájú, de ugyanolyan minôségű termék monopolisztikus kínálata. A gazdasági koncentráció a termelés nagyüzemi egységekbe való összpontosítását jelenti. A legfontosabb szervezeti formák a következôk: Kartellek az ugyanazon termelési ághoz tartozó jogilag és gazdaságilag önálló vállalatok szervezetei a kölcsönös verseny, az érdekharc teljes vagy részleges kikapcsolására, a termelés szabályozására és az áralakulás befolyásolására (vízszintes koncentráció). Tröszt a különbözô termelési ágakhoz tartozó vagy pedig a termelés különbözô fázisait képviselô üzemegységeknek az összpontosítását jelenti. Ebben a szervezeti formában az egyes vállalatok legtöbbször nemcsak gazdasági, hanem jogi önállóságukat is elveszítik (függôleges koncentráció). Amennyiben a trösztöt képezô vállalatok jogi és bizonyos fokú gazdasági önállóságot is megôriznek, konszernrôl szólunk. Egy acélüzem például megvásárolja a nyersanyagot termelô vasércbányát, az energiát szolgáltató villamosművet, szénbányát stb., hogy ezzel biztosítsa nagyobb függetlenségét és csökkentse a termelési költségeit. Egy élelmiszergyár áruházakat és boltokat állít fel az ország különbözô részein, hogy biztosítsa magának a kereskedelmi forgalom hasznát is. A monopóliumképzôdés és a koncentrációs folyamatok magyarázatát a következôben kell keresnünk: -- Gazdaságtalan lenne, ha például ugyanabban a városban több vállalat szolgáltatná a vizet, a villamoserôt vagy a gázt. Mindegyik kénytelen lenne kiépíteni a maga hálózatát. Gazdaságilag helyesebb, ha egy-egy vállalat a hatóság ellenôrzése alatt bizonyos szolgáltatásokra monopóliumot kap. -- A nagyüzemi termelés tisztán gazdasági szempontból elônnyel jár bizonyos termelési ágakban. Egy kis autógyártóüzem technikailag elképzelhetô, de képtelen a nagyvállalatokkal való versenyre. A technikai fejlôdés maga is nagyobb üzemegységek kifejlôdéséhez vezet. -- Ugyancsak szerepet játszik az egyes vállalkozók becs- és hatalomvágya, amely arra készteti ôket, hogy ne nyugodjanak, amíg a vetélytársak üzemeit fel nem ,,szívták''. ======================================================================== A pénz A piacon csak olyan javak cserélhetôk, amelyek mérhetôk. Minden fejlett gazdaságban az általánosan elfogadott értékmérô a pénz: számolási egység és a csereforgalom eszköze. Ez képezi a pénz elsôdleges szerepét. Ebbôl következik a másodlagos szerep: törvényes fizetési eszköz és a tôkeképzôdés eszköze. A gazdálkodás kezdetleges fokán a csere természeti javakban ment végbe, és még sokáig sokféle jószág töltötte be a pénz csereforgalmi szerepét: só, ezüst, arany, állat stb. Az ókori és a középkori gazdaságok alapvetôen különböztek a modern gazdaságoktól: nem épültek monetarizált rendszerre. A közhatalom adminisztratív úton biztosította a szükséges anyagi javak elosztását. Ez jellemezte a görög és sok tekintetben a római társadalmat is, habár a pénzgazdálkodás is egyre jelentôsebb szerepet kapott. Az államhatalom hamarosan hozzálátott a pénzforgalom szabályozásához, hogy megakadályozza a nemesfémekkel való visszaélést, és megszüntesse a természeti javakon alapuló csereforgalom egyéni nyereségét. A fejedelmek maguknak tartották fenn a pénzverés jogát és a pénzt törvényes fizetôeszközzé tették. Az anyaga szerint fém- és papírpénzt különböztetünk meg. Manapság azonban nem tartozik a pénz lényegéhez, hogy anyagértéke vagy testisége legyen. Így például a girális pénz lényege a rendelkezési jog, amit egy pénzintézet (bank) közvetítésével egy másik személyre is átruháztathatunk. Az aranyvaluta-rendszerben a pénzegységnek egy meghatározott súlyú aranymennyiség felelt meg, vagyis a pénzérték és az aranymennyiség között szilárd viszony állt fenn. A klasszikus közgazdasági iskola alapítója, Adam Smith azon a véleményen volt, hogy ,,a mindenfajta papírpénznek az összes mennyisége, amely egy országban foroghat, sohasem lehet több, mint annak az aranynak és ezüstnek az értéke, amelynek a helyét elfoglalja.'' Mindenkinek valóban joga volt arra, hogy a bankjegyet korlátlan összegben aranyért vagy ezüstért beváltsa. Az elsô világháború után az arany szabad kereskedelmi forgalma megszűnt, mivel a háborús adósságok és jóvátételek aláásták a szabad aranyvaluta rendszerét. A két világháború között az egyes országok megkísérelték a rendszer visszaállítását újabb formában (,,gold ex- change standard'') nem a belsô csereforgalom, hanem a külföldi fizetések céljára. A harmincas évektôl kezdve azonban ez a rendszer sem volt tovább fenntartható. A pénzforgalom a szabadpiaci gazdaságban kezdett elôször olyan nagy szerepet játszani, hogy egyes közgazdászok ezt a gazdaságot ,,hitelgazdaságnak'' kívánták nevezni. A hitel valóban a piacgazdaság legdinamikusabb eszköze a gazdasági lehetôségek feltárására és megvalósítására. Az egyes személyek és vállalatok megtakarított pénzösszegeiket a bankok közvetítésével használati díj (kamat) ellenében más személyeknek és vállalatoknak hitelbe adják. Ahol a hitelrendszer fejlett, megszűnik a gazdasági élet merevsége és megnyílnak a gazdasági fejlôdés további lehetôségei. Az értékpapírok (részvények, kötvények stb.) ugyancsak megkönnyítik és meggyorsítják a csereforgalmat. Ugyanezt teszik az elektronikus számítógépek és a pénzátutalás új technikai eszközei. A hosszú- és a rövidlejáratú hitelek biztosítására a hitelintézetek szolgálnak. Hosszúlejáratú hitelt nyújtanak a földhitelintézetek, amelyek szervezete szövetkezeti jellegű, és a jelzálog-hitelbankok, amelyek a hitelezô ingatlan tulajdonát a kölcsön biztosítékának veszik. A rövidlejáratú hitelek ellátására szolgálnak a kereskedelmi bankok, a takarékpénztárak és a hitelszövetkezetek. Ma a bankok gyakran a hosszú- és a rövidlejáratú hitelügyleteket egymás mellett folytatják. A földhitelintézetek klasszikus hazája Németország, ahol az elsô már 1770-ben megalakult. Magyarországon 1862-ben hozták létre az elsô Magyar Földintézetet, utána 1872-ben a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetét, majd 1911-ben a Magyar Földintézetek Szövetségét. Az ország hitelintézeteit 1936-ban Országos Földhitelintézet elnevezéssel összevonták. Fôleg a nagyvállalatok finanszírozása rendszerint holding- társaságokon keresztül történik. A holdingokat a hitelintézetek közé sorolhatjuk, mert a vállalatok számára ôk biztosítják a hosszúlejáratú hiteleket. A részvényeseik által rendelkezésükre bocsátott tôkét más társaságok által forgalmazott értékpapírokba (részvények, kötvények) fektetik be. Különbséget teszünk a holding-tröszt és a befektetési tröszt között. A holding-tröszt a vállalatok részvényei felvásárlásával törekszik magának döntô befolyást biztosítani azok irányításában. Ezt a befolyást a részvények azon hányada (irányító pakett) biztosítja, amely elegendô a vezetô pozíció eléréséhez. Ez elvileg a részvények 51%-a. A gyakorlatban ennél jóval kisebb hányad is elegendô, mivel a kisrészvényesek tömege rendszerint nem vesz részt a vállalat közgyűlésén; érdeklôdése szinte kizárólag a vállalat jövedelmének felosztható részére, az osztalékra irányul, amely megfelel a tulajdonában lévô részvény névértéke arányának. Elôfordulhat, hogy az osztalék a részvény értékének megfelelô tôkekamat többszörösét is eléri, de az is, hogy a részvény semmi jövedelmet nem hoz tulajdonosának, mert a vállalat veszteséges. A befektetési-tröszt a lehetô legkisebb kockázattal a lehetô legnagyobb osztalékot igyekszik biztosítani a részvényeseinek. A kockázat minimalizálása feltételezi, hogy a gazdaság különbözô szektoraiban és ágazataiban történjék a befektetés. Ezzel azután az egyik vállalat veszteségét pótolhatja a másik jövedelmezôsége. A befektetési-tröszt nem törekszik a vállalatok vezetésében való jelentôsebb részvételre. A pénz csak akkor tölti be megfelelô módon a szerepét, ha megtartja stabilitását, ha értékálló. Értékének túlságos ingadozása bajokat okoz úgy a termelésben, mint a fogyasztásban. A pénz értékállósága fôleg attól függ, hogy megvan-e a forgalomban lévô pénzmennyiség és a társadalom rendelkezésére álló javak és szolgáltatások között a megfelelô arány. Az arány nagyfokú megbomlása a pénzmennyiség és a pénzforgalom felduzzadásához (infláció) vagy pedig leszűküléséhez (defláció) és súlyos gazdasági zavarokhoz vezet.[1] A tôkeképzôdés egyetlen gazdaságilag egészséges forrása a takarékosság. A bankok nem növelik a pénzforgalmat, ha a megtakarított tôkét (bankbetétek) kölcsönzik ki idôleges jelleggel. A hitel mértéktelen nyújtása inflációhoz vezet. A Központi (Nemzeti) Bank egyik legfôbb feladata a forgalomban lévô pénzmennyiség szabályozása a pénz értékének a biztosítására. Ugyancsak fontos feladata a bankhitelek ellenôrzése, a pénzverés és pénznyomtatás, valamint az ország nemesfém- és valutakészletének megôrzése. ======================================================================== Az ár A pénz közvetítésével eszközölt csere a piacon kínálat és kereslet formájában mutatkozik meg. Az eladók és vevôk magatartását a következô kérdés határozza meg: Hogyan értékesítsem a korlátolt mennyiségben rendelkezésemre álló javakat (az eladók esetében a termék, a vevôknél a pénzmennyiség), választva a különbözô lehetôségek között, úgy, hogy a lehetô legkisebb áldozat árán a lehetô legnagyobb hasznot érjem el? Ez minden ésszerű és célszerű emberi cselekvés elve, a gazdasági elv. A kínálat és a kereslet kölcsönhatásának az eredménye az ár, a javaknak a piacon kialakult cserearánya a pénzhez való viszonylatában (piaci ármechanizmus). Az ár szerepe a társadalomban létezô igények megismertetése, a gazdasági lehetôségek feltárása és fenntartása. Az ár méri a termékeket és a szolgáltatásokat, informálja a termelôket és a fogyasztókat. A termelôk csak akkor érhetnek el nagyobb hasznot, ha figyelembe veszik a fogyasztók igényeit, vagyis ha alkalmazkodnak a kereslethez. Nem úgy, mint a szocializmusban, ahol axiómává vált, hogy a kereslet alkalmazkodik a termelésben kialakult keretekhez... Az árakon keresztül nemcsak a vevôk fizetôképessége, hanem a termelési költségek is szabályozzák úgy a kínálatot, mint a keresletet. Ezt nevezik a közgazdászok az ár termelési és fogyasztási funkciójának. Ezt a szerepet az ár csak úgy töltheti be, ha nemcsak ,,nomen'', hanem megfelel a gazdasági valóságnak (árrealizmus az árnominalizmussal szemben); ha megtartja vásárlóerejét; ha folyamatos, vagyis folytatása a tegnapinak és alapja a holnapinak. Ha a piac valóban szabad, az árképzésre két egymással ellenkezô tényezô hat. Az egyik az eladók kölcsönös versenye, a másik ugyanaz a vevôk részérôl. Az elsô csökkenti az árat, amíg a második az áremelkedés irányában fejti ki a hatását. Ha az árváltozást a kereslet nagyfokú mennyiségi változása követi, a kereslet rugalmas. Ellenkezô esetben rugalmatlan. A szükségleti javak iránti kereslet általában rugalmatlan, amíg a kulturális és fényűzési javak kereslete rugalmas. A vagyoni különbségek, a monopólképzôdések és a hatósági beavatkozás részben vagy teljesen lehetetlenné teszik a piaci ármechanizmus szabad működését. A piaci tökéletes szabadverseny csak ritkán valósul meg, legtöbbször nem több, mint elméleti feltételezés. Az árképzés tudományos elemzése nem könnyű feladat. Az ármechanizmus törvényszerűségei csak viszonylagos érvényűek, tekintettel a számtalan összefüggésre és feltételre. Amikor a kereslet növekszik, amennyiben az egyéb körülmények ugyanazok maradnak, az ár általában emelkedik. Ha azonban közben a kínálat is emelkedett, az ár ugyanaz marad vagy esetleg csökken. A megváltozott körülmények oka lehet monopolisztikus hatás vagy hatósági beavatkozás, így például maximum és minimum ár meghatározása az életszükségleti javak esetében. Ha a forgalomban lévô pénzmennyiség és ezzel együtt a vevôk fizetôképessége is növekszik, az árak elôbb- utóbb követik ezt a növekedést. Ha ugyanakkor a javak kínálata is emelkedett, az árnövekedés nem szükségképpen következik be minden árucikk esetében. A jövedelmek növekedése nem növeli ugyanolyan mértékben a keresletet. A jövedelem egy része ugyanis takarékossági és tôkeképzôdési célokat is szolgál. A klasszikus közgazdasági iskola alapgondolata a piac ármechanizmusa. Ezzel szemben Othmar Spann (1878--1950) már a századunk elején hangsúlyozta a közgazdaság organikus jellegét. A szervesség azonban nem zárja ki a mechanizmusok működését. Az emberi test is élô szervezet, de mechanikusan végbemenô működései is vannak. A gazdasági életben, minden tökéletlensége ellenére is, nagy szerepet tölt be a piac ármechanizmusa. Ugyanakkor felfedezzük a szerves élet legfôbb jelenségeit is: keletkezés, növekedés, kiteljesedés, hanyatlás és pusztulás. ======================================================================== A gazdaság mozgatóerôi A gazdaság mozgatói azok az erôk, amelyek az emberben és az anyagi világban létezô lehetôségeket az igénykielégítés céljára irányítják. Legfôbb tényezô a szellemi és technikai tudás birtokában álló vezetés. A vezetés elsô feladata a termelési cél meghatározása és ennek megfelelôen a termelési tényezôvé válható lehetôségek (föld, nyersanyagok, termelési eszközök, gépek, munkaerô) feletti rendelkezési jog megszerzése. A szabadpiaci gazdaságban ennek elôfeltétele a pénztôke. A fogalmával függ össze a ,,kapitalista'' és a ,,kapitalizmus'' elnevezés, ami nem teljesen szerencsés. A tôke minden gazdaságban, a központilag tervezett és irányított gazdaságban is, a termelés elôfeltétele. Amíg azonban a szabadpiaci gazdaságban a pénztôke és a tôkejavak (épületek, gépi berendezések és szállítóeszközök) tulajdonosa egy magánszemély vagy pedig jogi személyiséggel rendelkezô társaság, a központilag tervezett és irányított gazdaságban a tulajdonos az államhatalom, és a termelési tényezôk feletti rendelkezési jog alapján is a politikai hatalom birtokosa áll. A vállalati vezetés működésének a mértéke a termelékenység és a jövedelmezôség. A termelékenység a felhasznált termelési tényezôk és a terméseredmény közötti viszonyt fejezi ki. Így például a munkatermelékenység a felhasznált munkamennyiség viszonyítva a terméseredményhez. A jövedelmezôség a termelt javak értékesítése után mutatkozó eredményesség pénzben való kifejezése, amit a termelésbe befektetett költségek százalékában fejezzük ki. Hogy a termelékenység és a jövedelmezôség nem azonos fogalmak, abból is kitűnik, hogy egy vállalkozás lehet ugyan termelékeny, de mégsem jövedelmezô. Így például egy mezôgazdasági üzem olyan esztendôben, amikor jó volt a termés, de bizonyos termékek ára a felére csökkent. A kezdeti gazdaságban a föld, a természet játszotta a fôszerepet (gyűjtögetés, halászat, vadászat). A mezôgazdaság fejlôdésével a lakosság élelmiszer-ellátásának a lehetôsége növekedett, de ugyanakkor a mezôgazdaság munkaigényessé vált. Az utolsó évtizedekben ezen a téren is nagy változást hozott a gépesítés és a biotechnika. Az ipar lassú fejlôdése a 19. században a munkát mint termelési tényezôt szintén az elôtérbe állította. Adam Smith a legfontosabb termelési tényezônek a munkát tekintette. A gazdasági fejlôdés során a fizikai munka jelentôsége egyre inkább háttérbe szorult a tôkejavakkal szemben. A gazdasági tevékenység napjainkban már annyira feltételezi a szellemi tudást és a technikai képzettséget, hogy a szellemi és a fizikai munka megkülönböztetésének alig van értelme. A munkatermelékenység függvénye a rendelkezésre álló gépi berendezésnek és a szakképzettségnek. A tudás és a szakképzettség emberi tôke. A munka termelékenysége nem szűkíthetô le csupán az anyagi eredményességre. Különben azt kellene mondanunk, hogy annak a munkája, aki állatokat tenyészt, produktív, ám azé, aki gyermekeket nevel, improduktív. Úgy a szellemi, mint az anyagi szolgáltatások, amelyek a társadalom igényei kielégítése szempontjából hasznosak, ha nem is szolgálnak közvetlen gazdasági célokat, termelékenyek. A szolgáltatások termelékenysége a megfelelô arányok kérdése is. Mgy például a kereskedelem termelékeny, amíg arányban áll a lakosság igényeivel. Túltengése (lánckereskedelem) éppoly kevéssé szolgálja a fogyasztók érdekét, mint a túlméretezett bürokrácia a vállalatok és a közigazgatás viszonylatában. Minden fejlett társadalomban a kollektív szolgáltatások (közegészségügy, közoktatás, közlekedés stb.) egyre inkább növekszik, és az ún. harmadik szektor lehetôséget nyújt a kimondottan gazdasági szektorban fölöslegessé vált munkaerô foglalkoztatására. Az emberi igények jelentôs része gyakori változásoknak van kitéve, a gazdasági adottságok szintén, nem is szólva a technika állandó fejlôdésérôl. Az utolsó évtizedekben tanúi lehetünk fôleg az elektrotechnika, az informatika és a biotechnika forradalmi fejlôdésének és egyre növekvô szerepének úgy a termelésben, mint a szolgáltatásokban. A vállalat vezetésének állandóan készen kell állnia a termelési tényezôk újjászervezésére, átcsoportosítására és a munkaerô átképzésére. Mindez feltételezi az elôrelátást, a rugalmasságot, a kockázat, és a jövô bizonytalanságainak vállalását. Tűzvész, lopás és természeti csapás ellen biztosítható a vállalat. A nyersanyagok, az energiahordozók stb. áremelkedésével, a termék elavulásával és az árcsökkenéssel s általában a gazdasági konjunktúra változásaival kapcsolatos kockázatot a vállalatnak kell viselnie. A kockázatvállalással a vállalkozó nemcsak önmagának, hanem az egész társadalomnak tesz nagy szolgálatot. ======================================================================== Bölcseleti alapok A gazdasági élet kérdéseivel már az ókorban is foglalkoztak. Platón és Arisztotelész írásai értékes anyagot tartalmaznak gazdasági vonatkozásban is. Koruk gazdasági és társadalmi viszonyairól olvashatunk Hérodotosz és Thuküdidész történelmi munkáiban. Ami a római világ fôleg mezôgazdasági életét illeti, gondoljunk Ciceróra (De officiis) Vergiliusra (Georgica). A középkor teológusai és jogászai rendszeresen foglalkoztak gazdasági kérdésekkel, az erkölcsi követelményekkel és általában a kánonjoggal kapcsolatban. Aquinói Szt. Tamás tanítása a magántulajdonról, a munkáról, az értékrôl, a csereigazságosságról stb. ma is nagy jelentôséggel bír. A középkor gazdasági életét általában úgy jellemzik, hogy a mezôgazdaságra épülô, elsôsorban saját szükségleteit kielégítô földbirtokos gazdálkodás, amely meglehetôsen primitív technikával dolgozott. Minden gazdaság -- a 19. századig -- agrárgazdaság volt, amely már a középkorban jelentôs technikai változásokon ment keresztül. A reneszánsz filozófiája nagy hatással volt a gazdasági gondolkodás fejlôdésére, miután egyre növekvô érdeklôdést ébresztett nemcsak a művészetek, hanem a természet és a fizika világa iránt is. A tudás jelentôssé vált azon technikai problémák megoldásában, amelyeket nemcsak a mezôgazdaság, hanem a bányászat, a hajóipar, az építôipar, a könnyűipar, sôt még a festészet is, mint gyakorlati kérdéseket vetett fel. Leonardo da Vinci (1452--1519) és mások hatása megalapozta és felkeltette a technika iránti érdeklôdést. A reneszánsz az emberek életmódján is sokat változtatott, új igényeket támasztott, ami nagyon kihatott a gazdasági tevékenységre is. A gazdasági gondolkodás közvetlen bölcseleti alapjait a 16. századi reformációban és a 17. századi angol--holland természetjogi irodalomban találjuk. A francia felvilágosodás is ezen az alapon áll. A reformáció a hivatalos egyház és a világi hatalmak dominációjával szemben az egyén lelkiismereti szabadságára, a szabad kutatásra, vallási és egyéb emberi jogokra hivatkozott a hierarchiák és a hagyományok elleni küzdelemben. A szabad lelkiismerettel nem igazolt tekintélyek ellen protestáló szellemiség nagy lendületet adott a racionalitás elve, az egyháztól független természettudományos világnézet és technikai civilizáció elterjedésének. Az egyéni szabadságjogokért folytatott harc elômozdította a liberális társadalmi eszmény kidolgozását. A protestáns individualizmus kiterjedt az emberek gazdasági tevékenységére is. Elôsegítette a vállalkozói szellemet, a takarékosságot és a munkaszeretetet. A kálvinizmus predesztinációs tanában gyökerezô evilági aszketizmus, amint azt Max Weber (1864--1920) kimutatta, jelentôsen befolyásolta a kapitalista gondolkodás és a teljesítmény elvének (a gazdasági elv) uralomra jutását. A holland H. de Groot (Grotius, 1583--1645) ,,De jure belli et pacis'' (1625) című munkájában tanítja, hogy az egyének szabad szerzôdés alapján alkotják a közösségeiket (népfelségjog). B. Spinoza (1632--1670) szerint az emberek szabadon áldozzák fel jogaik egy részét a közösség egységének biztosítására, az államhatalom jogkörét az alkotmányban maguk határozzák meg. Az állam csak annyi joggal rendelkezik, amennyi szükséges a közrend biztosítására (Tractatus theologico-politicus, 1670). A francia enciklopedisták mestere az angol F. Bacon (1561--1626), a ,,kísérleti filozófia'' megalapítója T. Hobbes (1588--1679) mechanikus matematikai természetfilozófiája állam- és társadalomtudományi vonatkozásaival, és J. Locke (1632--1704) az angol empirizmus, a politikai és vallási liberalizmus szellemi atyja. A természettudományos gondolkodás és világnézet kialakulása is ezt a mozgalmat táplálta, fôleg I. Newton (1642--1725) hatására (Philosophiae naturalis principia mathematica, 1687). ,,Minden azt igazolja -- írja Voltaire --, hogy az angolok sokkal inkább filozófusok, mint mi. Sokáig tart, amíg egy értelmes gondolat vagy szellemi merészség áttör a Calais-szoroson.'' (Lettres philosophiques, 1734). A felvilágosodás nem a régi értelemben vett bölcselet. Gyakorlati jellegű, minden területet felölel, amíg az ontológia elveszíti a jelentôségét. Az egyén ismeretének a forrása a saját értelme, ami alapja minden szellemi és anyagi elôhaladásának. Csak az igaz, amit az ember értelmével vagy a tapasztalata révén felismer (racionalizmus). Az ember természete szerint jó (naturalizmus), szereti az igazságot és a rendet: ,,laissez faire, laissez aller''... A közösség, az állam az egyének ésszerű és szabad elhatározásából a ,,társadalmi szerzôdés'' révén születik. Célja a tulajdonjog és a szabadságjogok biztosítása. Az egyének ,,jól felfogott érdeke'' a társadalmat alkotó erô. Amint az anyagi világ, úgy az ember is önmagában hordozza az életét szabályozó törvényeket. A természetes rend önmagától megvalósul, ha az államhatalom szabadjára hagyja az egyént. Ami a társadalomban rossz, az nem az egyén, hanem az állam rovására írandó. (H. Taine: Les origines de la France contemporaine, 1891.) Az államhatalom szüntessen meg minden szabadságot korlátozó tényezôt, biztosítsa a tulajdonjogot, a szerzôdési szabadságot, a szerzôdések megtartását, a szabad adás- vételt, és ügyeljen arra, hogy az egyik ember szabadságát ne sértse a másiké. Különben ne avatkozzék be az egyén életébe, a gazdasági tevékenységébe se. Koruk gazdasági problémáival is foglalkoztak a felvilágosodás írói. Így például Voltaire (1694--1778), aki írt a termelés, a fogyasztás és a javak elosztása kérdéseirôl. Már az ô gondolkozásukban is megtaláljuk a ,,jóléti állam'' gondolatát. Szerintük az ember gazdasági tevékenysége alapján az önfenntartás ösztöne áll. Az élvezet és a fáradság megfelelô egyensúlyának a mérlegelése döntô tényezô a gazdasági cselekvésben. A ,,jól felfogott önérdek'' tekintettel van másokra is és így felülmúlja az önzést. F. Fénelon (1651--1715) filantrópiája, ,,a lehetô legtöbb ember lehetô legnagyobb boldogulása'' jellemzi már a felvilágosulás utilitarizmusát. A felvilágosodás hatására indult el az individualizmus és a liberalizmus világhódító útjára. ======================================================================== A közgazdaságtan keletkezése A természetes cserével szemben a merkantilisták már a 16. és a 17. században felismerték a pénzforgalom nagy jelentôségét. A csereforgalom legfôbb eszközének a forgalomban lévô pénzmennyiség növelését tartották. Rájöttek arra is, hogy a pénzmennyiség növekedése a kamat csökkenését idézi elô. A kamat már szerintük is a kölcsönzött pénzösszeg ára. Ezt a véleményüket késôbb a klasszikus közgazdászok és utódaik csaknem mind elvetették, amíg J. M. Keynes 1936-ban nem igazolta a merkantilisták véleményének helyességét. A merkantilisták gazdasági gondolkozása központjában a kereskedelmi mérleg fogalma állt, amelynek alapja a külkereskedelem, aminek elôsegítése az állam elsôrendű feladata. Ezen keresztül áramlanak be az országba a nemesfémek. A kereskedelmet szolgálja az úthálózat és az ipar, a hajózás és a gyarmatok szerzése. Az államhatalom messzemenô beavatkozása a gazdasági életbe a merkantilizmus alapgondolata. A merkantilizmus gazdasági gondolkodása erôsen leszűkült az egyes országok sajátságos helyzetére. Fôleg Angliában és Hollandiában fejlôdött ki, ahol az üzleti szellem hamar lendületet vett, amit a külkereskedelem felvirágzása táplált. Mindkét állam a 17. században a tengeri kereskedelmi hajózásban egyeduralomra törekedett. Franciaországban a merkantilizmus legfôbb képviselôje J. B. Colbert (1619--1663), XIV. Lajos király minisztere. A gazdaságilag akkor még kevéssé fejlett Németországban a külkereskedelemmel kapcsolatos kérdések a háttérbe szorultak. A harminc éves állandó háborúskodás alatt a német lakosság létszáma 17 millióról 5 millióra esett vissza. A legfôbb problémát nem a kereskedelmi, hanem a népesedési mérleg képezte. A merkantilizmus gazdasági alapfogalmai, a forgalomban lévô pénzmennyiség jelentôsége, a kereskedelmi mérleg fogalma és az államhatalom szerepének a hangsúlyozása, ma is élnek a közgazdasági gondolkodásban. A gazdálkodás tudományos vizsgálata a fiziokratákkal kezdôdik. Velük kapcsolatban beszélünk elôször a közgazdaságtanban ,,iskoláról''. A fiziokrata iskola alapítója F. Quesnay (1696--1774), XV. Lajos király orvosa. A vérkeringés analógiájára építette fel a gazdasági körforgásra vonatkozó elméletét. Az élôlények anyagcseréjének mintájával szemléltette azt a folyamatot, amely a termeléssel kezdôdik és a termelt javak fogyasztására való áramlással folytatódik, hogy aztán különbözô utakon visszatérjen a termeléshez (Tableau économique, 1759). Véleménye szerint a gazdaság egyetlen alapja a természet. Ez biztosítja az embernek mindazt, ami létfenntartásához szükséges. Az ipar és a kereskedelem a mezôgazdaságra épül. Szemére vetette Colbertnek, hogy elvakítva a hollandok kereskedelmétôl és a fényűzési ipar ragyogásától, elhanyagolta a mezôgazdaságot, és ezzel együtt a tartományok és a városok romlását idézte elô. Véleménye szerint csak a föld, a mezôgazdaság és az állattenyésztés termelékeny. A termelt gabonamennyiség mindig nagyobb, mint amit elvetettek. Ennek megfelelôen a földművesek képezik az egyetlen valóban produktív társadalmi osztályt, amíg a többi improduktív, ami nem jelenti azt, hogy haszontalan a társadalom számára. A földbirtokosok Quesnay szerint külön osztályt képeznek, mivel az államhatalom alapját képviselik. Miként a merkantilisták, a fiziokraták is sürgették a kereskedelmet korlátozó vámok, a céhek stb. megszüntetését. A fiziokrata iskola legönállóbb tagja A. R. J. Turgot (1727-- 1781), aki elôkészítette a talajt a klasszikus iskola kifejlôdéséhez (Reflexions sur la formation et la distribution de la richesse, 1776). A fiziokraták Franciaországon kívül alig találtak követôkre. Csak a 20. század elején ismerték fel a gazdasági gondolkodásra gyakorolt hatásukat. Gondolkodásukban már szerepet játszott a tôke fogalma: az állandó tôke, amely a földtulajdont és a gazdasági épületeket jelentette; a forgó tôke, amely alatt a mezôgazdasági munkához szükséges felszerelést értették. Ugyancsak jelentôs fogalom volt gondolkodásukban a teljes termék és a társadalmi termék. A társadalmi termék került elosztásra. Céljuk nemcsak gyakorlati volt. A gazdasági folyamatok összefüggéseit és törvényszerűségeit is keresték a természetes rend fizikai törvényei mintájára. Ezek az összefüggések és törvényszerűségek a gazdasági körforgásban mutatkoznak meg, és ha zavartalanul megvalósulnak, a gazdasági egyensúly állapota áll elô. Mindezek a gondolatok ma is lényeges elemei a közgazdaságtannak. A fiziokraták a gazdasági körforgást nem elszigetelten látták. Szerintük a gazdasági folyamatok egy meghatározott politikai és társadalmi keretben zajlanak le. Ez szintén jelentôs szempont, ami késôbb a klasszikus iskola munkásságában meglehetôsen elsikkadt, mivel Adam Smith követôi ,,tiszta'' közgazdaságtudományra törekedtek. A gazdasági elv és a haszon maximalizálásának a gondolata szintén megtalálható már a fiziokratáknál: ,,A lehetô legnagyobb élvezet elérése a kiadások lehetô legnagyobb csökkentése által a gazdasági magatartás tökéletessége'' (Quesnay). A klasszikus iskola megalapítója Adam Smith (1725--1790). A gazdaság természetrajza lebegett a szeme elôtt. Fô munkája (An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations, Edinburgh, 1776) döntô hatással volt a közgazdaságtan további fejlôdésére. Már az elsô mondata az emberi munkáról szól: ,,Minden nemzet évi munkája az az alap, amelybôl az egy éven át felmerülô minden életszükségletét és kényelmi igényeit kielégíti. Ez az alap tartalmazza vagy a munka közvetlen termékét, vagy pedig azt, amit a termékbôl külföldön vásároltak.'' Szerinte csak az anyagi javak termelése jelent produktív munkát. Az anyagtalan javak lehetnek hasznosak, de az elôállításuk nem produktív. Smith a munkamegosztás alapján elemzi a gazdasági folyamatokat, feltárja azok automatikus mozgását, amit az önérdek és a piaci verseny éleszt, és ami a javak célszerű elosztására valamint a gazdaság harmonikus működésére vezet. Véleménye szerint minden egyént egy ,,láthatatlan kéz'' vezet. Amikor a saját érdekeit keresi, gyakran sokkal eredményesebben dolgozik a közösség érdekében, mintha kimondottan a közösségért dolgozna. Erre nézve jellemzô a klasszikus iskola leglelkesebb francia követôje F. Bastiat könyvének a címe: ,,Les Harmonies économiques'', 1850. A piaci ármechanizmus A. Smith alapgondolata. Tudományos vizsgálódásának ez a lényege. Ezt az alapgondolatot kiszélesítette a társadalom történelmi tényezôivel, és ezzel elméletét közelebb vitte a való élethez. A közgazdaságtan atyja? Általában annak tartják. A valóság közben az, hogy az említett alapvetô munkája szerkezetileg megegyezik a merkantilista Thomas Mun (1571--1641) könyvével: ,,Englands Treasure by foreign Trade'', amely az író halála után 1664- ben jelent meg. A munkaérték-elméletét már a középkori egyházi írók is ismerték és alkalmazták az igazságos ár megállapításánál; a munka jelentôségét a jólét megteremtésében már jóval elôtte sokan mások is hangsúlyozták; az önérdek szerepét már D. Hume (1711--1776) is kiemelte, és a társadalmi termék elosztásáról már a fiziokraták is szóltak. A. Smith munkája nagy sikerét annak tulajdoníthatjuk, hogy elôdei gazdasági gondolkodásának egységes feldolgozásával és fôleg a piaci ármechanizmus elmélete felállításával megteremtette a gyorsan kifejlôdô liberális közgazdaság számára a tudományos alapot. A. Smith tanítványa, a hollandi származású D. Ricardo (1772-- 1823), akit a klasszikus iskola legnagyobb teoretikusának tartanak, mellôzte mestere munkájának történelmi és társadalmi vonatkozásait. A tisztán gazdasági folyamatokra irányította a figyelmét. Ezzel elmélyítette ugyan a közgazdaságtant mint szaktudományt, de csökkentette annak valóságértékét. Fôleg az érték, az ár, a csere- és pénzforgalom, a jövedelemelosztás és a külkereskedelem vizsgálatát tűzte ki céljául. Ricardo munkájára nagy hatással volt T. B. Malthus (1766--1834) ,,népesedési törvénye'', ami szerint a népesség növekedésének állandó tendenciája, hogy fölülmúlja a létfenntartási javak növekedését. A népesség ezért mindig a létminimum határán él. Malthus hatására a klasszikus iskola munkájában mindig nagy szerepet játszott a népesedés, a csökkenô termelékenység és általában a jövedelemelosztás problémáinak vizsgálata, amit az egyetlen klasszikusnak tartott francia közgazdász, J. B. Say (1767--1832) a vállalkozó ,,termelékeny szolgálatai'' bekapcsolásával élethűbbé tett. J. S. Mill (1806--1875) kézikönyve (Principles of Political Economy, 1848), amely az angolszász egyetemeken évtizedeken át tankönyvként szerepelt, a klasszikus iskola munkássága és a gazdasági liberalizmus egész rendszere legtökéletesebb összefoglalása. Ebbôl indultak ki a klasszikus elméletek felújítására irányuló késôbbi törekvések és az elméletek kritikai vizsgálatai is. A gazdasági gondolkodás fejlôdése szempontjából jelentôs az, hogy Mill részben elfordul a klasszikusok természettudományos szemléletétôl. Csak a termeléssel kapcsolatban fogadja el a természettörvények érvényességét, a jövedelemelosztásra nézve tagadja azt. Ezzel függ össze a korához képest radikálisnak mondható szociálpolitikai felfogása. Mill korában a nyugati államokban a demokratikus törekvések már utat találtak. A szociális kérdés és ezzel együtt az államhatalom beavatkozásának a kérdése is egyre inkább elôtérbe került. Mill számára a magántulajdon nem elvi, hanem hasznossági kérdés: hogyan biztosítható a lehetô legnagyobb jólét a különbözô társadalmi rétegek számára. A következôt hangsúlyozza: A szabad gazdálkodás általános elv legyen, de az államhatalom működjék közre a lehetô legnagyobb jólét biztosítására a fogyasztók és a gazdaságilag gyengék (a munkavállalók) érdekében. Ugyancsak jelentôs az a felfogása, hogy azokban a tudományokban, amelyek a társadalmi valósággal foglalkoznak, a tisztán dedukciós vizsgálati módszer nem elégséges, az indukciós módszer nélkülözhetetlen. Az a bölcseleti háttér, amelybôl a klasszikus iskola közvetlenül táplálkozott, a felvilágosodás. A racionalizmus, az individualizmus és a liberalizmus korában az emberi élet anyagi feltételeit képezô gazdasági tényezôknek, azok összefüggéseinek és törvényszerűségeinek vizsgálata megfelelt a kor szellemének, a piaci ármechanizmus elmélete a természettudományos beállítottságnak. A ,,homo oeconomicus'' az elsô kapitalista ideáltípus, amelybôl késôbb szinte automatát csináltak, mindenütt nagy sikert aratott. ======================================================================== Tiltakozás az angol racionalizmus ellen Az egyéni és közösségi érdekek harmóniája, amelyet a klasszikus iskola tanainak a gazdasági és társadalmi valóságba való átültetésétôl vártak, nem valósult meg. Ellenkezôleg. Azokkal a bajokkal és társadalmi feszültségekkel szemben, amelyeket a liberális gazdasági rendszer idézett elô, a klasszikusok eszköztára elégtelennek bizonyult. Amíg a gazdasági liberalizmus hívei, fôleg a manchesteri irányzat képviselôi, minden állami beavatkozást visszautasítottak, széles néprétegek siralmas helyzete mindinkább arra a meggyôzôdésre vezetett, hogy azt az állapotot sem a társadalom, sem az államhatalom nem nézheti közömbösen. Ez a meggyôzôdés jutott kifejezésre elôször is J. Ch. L. Simond de Sismondi (1773--1842) munkájában (Les nouvaux principes d' économie politique ou la richesse dans ses rapport avec la population, 1819). Tudományos munkássága elején még ô is A. Smith követôjeként mutatkozott be. Hosszabb angliai tartózkodása alatt azonban annyira felháborította az angol munkásság sanyarú helyzete, hogy élesen szembefordult a klasszikus iskola tanaival. Véleménye szerint a gazdasági válság és a társadalmi nyomorúság oka az, hogy a lakosság széles rétegei fizetôképessége és ennek következtében a termékek iránti kereslet nagyon alacsony. Ugyanakkor, amikor a tôkefelhalmozás növekszik, a munkásrétegek részesedése a jövedelemelosztásban egyre csökken. Sismondi visszautasított minden olyan elméletet, amely csak a gazdasági összefüggéseket veszi figyelembe, csak a piaci ármechanizmus szemszögébôl nézi a gazdasági folyamatokat, és elhanyagolja az ember és a társadalom erkölcsi szempontjait. Lehetetlennek tartja, hogy a gazdálkodó embert az élete egyéb nem gazdasági jellegű vonatkozásaitól elszigetelten megértsük. Az ember gazdasági tevékenységében is ugyanaz marad, és csak az összes emberi vonatkozásai figyelembevételével érthetô meg. A tisztán gazdasági szemlélet téves, mert nem felel meg az emberi valóságnak. Nem az anyagi javak mindenáron való növelése a legfontosabb, hanem a jólétnek minél szélesebb néprétegekre való kiterjesztése. A közgazdaságtant olyan bölcseleti alapokra kell helyezni, amely az ember erkölcsi természetével is számol. Simond de Sismondi az etikai iskola megalapítója. Az iskola gazdasági gondolkodásának a jellemzôi: a gazdasági törvények viszonylagos érvényessége, a társadalmi és gazdasági élet szerves egysége, a ,,homo oeconomicus'' feltételezésének az elutasítása, a gazdaság dinamikus fejlôdése, a kockázat gondolatának bevezetése a közgazdaságtanba és végül az aktív szociálpolitika szükségessége. Németországban a gazdaság a 19. század elsô feléig még nagyon is agrár jellegű volt. Az erôsen iparosodó Angliából érkezô közgazdasági elméletek érthetetlennek és haszontalannak tűntek fel. Elfogadhatatlannak látszott elsôsorban az a felfogás, hogy a gazdaságban elvont, általános érvényű törvények érvényesülnek. Az elsô német közgazdász, aki határozottan visszautasította a klasszikus iskola tanait, A. H. Müller (1779--1829). Munkája (Die Elemente der Staatskunst, I--II., 1809) a német közgazdászok elsô tiltakozása az angolszász gazdasági racionalizmussal és utilitarizmussal szemben. Az individualizmussal szemben hangsúlyozza, hogy a társadalom szerves egészet képez. A gazdasági élet jelenségeit nem a gazdálkodó egyén magatartásából, nem is a piac ármechanizmusából, hanem az emberi közösség nemzeti létébôl kell levezetni. Külön hangsúlyozza az emberi szellemiség közösségformáló erejét, és ebbôl vezeti le a gazdaság kifejlôdését is. Véleménye szerint a gazdaságot nem az egyéni érdek hajszolása, hanem a nemzetet összetartó közösségi tudat hozta létre. Müller nem fogadta el a felvilágosodás bölcseletét. Munkájának bölcseleti alapja F. W. J. Schelling (1775--1854) szerves államfogalma. Gondolatai nem annyira az élete során, mint a 20. század elsô évtizedeiben találtak visszhangra. Nagyobb hatása volt a német neoromanticizmus képviselôjének, O. Spann-nak (1878--1950). Külön hangsúlyozza, hogy az anyagi és az emberi világ más-más vizsgálati módszer alkalmazását kívánja. Szerinte a közösség nem az egyénekre vezethetô vissza, nem is az egyének mechanikus összessége. A közösség megelôzi az egyént, aki csak mint a közösség tagja jöhet számításba. Az emberek kapcsolatait a célkitűzések közössége hozza létre. A társadalom az örök értékek hordozója, ilyenek az igazság, jóság, szépség stb. A társadalomban élô egyén célja az életszükségleti javak megszerzésén kívül, amit a gazdasági tevékenységével valósít meg, ezeknek az értékeknek a megvalósítása. A gazdaság nem öncél, hanem eszköz a magasabb célkitűzések szolgálatában. Az államhatalom a közgazdaság legfôbb megszervezôje. Spann a klasszikusok individualizmusával szemben Platón, Arisztotelész és a középkor közösségi felfogását ébreszti fel. Irányzatát, ami inkább társadalomtan mint közgazdaságtan, univerzalizmusnak is nevezik. Simond de Sismondi etikai iskolája Németországban F. List (1798-- 1846) és W. Roscher (1817--1894) hatására történeti iskolává vált, majd pedig fôleg G. Schmoller (1838--1917) nyomán szociológiai iskolává szélesedett ki és magva lett minden késôbbi irányzatnak, amely az erkölcsi szempontokra nagy súlyt helyez és a szociálpolitika szükségességét hangsúlyozza. Schmoller szerint a közgazdaságtant meg kell szabadítani az angol- -francia bölcseleti utilitarizmus dogmáitól, és más lélektani- történelmi, mély és biztos alapokra kell felépíteni. Tiltakozott elsôsorban a klasszikus iskola individualista emberfogalma ellen és elítélte a ,,laissez-faire'' felfogását, amely szerint a gazdálkodót csupán a saját önzô érdekeinek a hajszolása vezeti. Szerinte a társadalom erkölcsi alapja leküzdi az önzést, a kapzsiságot, az osztálygyűlöletet, a munkaadót és a munkást más emberré formálja. A történeti iskola elvetette a klasszikusok dedukciós vizsgálati módszerét. A közgazdaság a társadalmi élet egyik szerves része, amelyet csak az összes emberi és közösségi tényezôk figyelembevételével lehet megérteni. Számolni kell azokkal a tényezôkkel is, amelyek az élet dinamikája következtében az idôk során változásoknak vannak kitéve. A gazdasági tevékenység törvényszerűségei nem a klasszikus elméletek elvontságában, hanem a történelem folyamán állandóan változó körülmények között érvényesülnek; szoros kapcsolatban állnak a társadalom mindenkori szerkezetével is. Ezen megfontolások alapján Schmoller és követôi kifejezetten elvetették a közgazdaság elméleti kutatását. Ennek helyét munkásságukban a gazdasági és társadalmi fejlôdés történeti leírása foglalta el. L. Brentano (1844--1931) kijelentése erre a felfogásra nézve jellemzô. Szerinte a gazdasági megismerés szempontjából a legkisebb tényleges gazdasági cselekvés leírása fontosabb, mint a legszebb elmélet. A gazdaság történeti kutatói sorában különösen kivált W. Sombart (1863--1941) a kapitalizmus keletkezésérôl és fejlôdésérôl írt munkájával. ======================================================================== A határhaszon iskolái A fiziokraták fôleg a mezôgazdaság fejlesztésére törekedtek. A klasszikus iskola a termelés és a kínálat, a piaci ármechanizmus oldaláról vizsgálta a gazdasági folyamatokat. A határhaszon iskola a 19. század utolsó évtizedeitôl kezdve a klasszikusok nyomán folytatta ugyan a vizsgálatait, de a kereslet oldaláról indult ki. Az osztrák iskola (Bécs) a gazdasági tevékenység lélektani rugóit kutatta, ezzel szemben a matematikai iskola (Lausanne) függvényszerű összefüggéseket keresett a csereforgalomban. Törekvésük a klasszikus elméletek felújítására és hézagainak kitöltésére irányult. Ezen iskolák legfôbb képviselôi W. St. Jevons (1835--1882), K. Menger (1840- -1921), L. Walras (1834--1910) és V. Pareto (1848--1923). A határhaszon fogalma H. H. Gossen (1810--1858) igénykielégítési törvényeire vezethetô vissza (Entwicklung der Gesetze der menschliche Verkehrs und der daraus flissende Reglung für den menschlichen Handeln, 1854). Gossen munkáját kora nem értette meg, ami annyira elkeserítette, hogy visszavonta könyvét a forgalomból. Két évtizeddel a halála után Jevons hívta fel a közgazdászok figyelmét a munkájára, és nevét világszerte ismertté tette. A határhaszon fogalmának döntô jelentôsége lett a közgazdaságtan további fejlôdésére. Nemcsak az értékelmélet, hanem az ár és a jövedelemelosztás elmélete is teljesen új alapokra épült. Gossen világosan látta a termelési és fogyasztási javak közti különbséget is. Felismerte, hogy a javak ezen két csoportjának az értékelése különbözô módon megy végbe. A határhaszon elmélete lehetôvé tette a klasszikus közgazdászok értékparadoxonának megoldását is: a javak, amelyek használati értéke a legnagyobb (pl. a víz és a levegô), a legkisebb csereértékkel rendelkeznek. A javak értékelésében a ritkaság és a korlátozott mennyiség nagy szerepet játszik. Ha a javak mennyisége növekszik, csökken a jószág utolsó (marginális) értéke, mivel az igénykielégítés során az igény telítettsége fokozatosan csökken. A hasznosság gondolata, amely Gossen munkája révén az elôtérbe került, nem jelentett teljesen újat, hiszen már Arisztotelész is ismerte. Ez a gondolat azonban csak most vált a gazdasági gondolkodás központi fogalmává. Azt, amit a klasszikus iskola a termelô természetes magatartásának tartott (a haszon maximalizálására való törekvést), ezután a fogyasztóra vonatkoztatták. Ezzel aztán nemcsak a termelôi, hanem egyben a fogyasztói szabadság is a piaci szabadverseny alapja lett. A határhaszon elméletére a matematikai iskola tette rá a koronát azzal az elméletével, hogy az egyéni haszon maximalizálása nemcsak a lehetô legnagyobb jólétet, hanem azzal együtt az általános gazdasági egyensúlyt is eredményezi. Ez a közjó maximuma és a rendelkezésre álló termelési tényezôk optimális kihasználása. A matematikai iskola a kínálat és a kereslet mennyiségi összefüggéseinek szentelte a figyelmét, empirikus alapon (kínálati és keresleti görbék, input-output elemzések) számításba véve az olyan összefüggéseket is, amelyek nem szigorú törvényszerűséggel következnek be, és bonyolultságuk miatt nem önthetôk függvényszerű formákba. Csak korrelációról lehet szó, amely fokát a korrelációs együttható fejezi ki. A matematikai iskola megteremtette a gazdasági folyamatok vizsgálatára a ma is legelterjedtebb mennyiségtani apparátust. Az angol közgazdászok még sokáig ragaszkodtak a ,,tiszta'' klasszikus elmélethez, és csak azután fogadták el a határhaszon gondolatát, miután A. Marshall (1842--1924) beépítette azt a klasszikus elméletbe. Munkája nyomán úgy a termelési költségek, mint a fogyasztók értékítéletei egyenértékű helyet kaptak a gazdasági gondolkodásban. Amerikában fôleg J. B. Clark (1847--1938) hatása alatt honosodott meg a határhaszon elmélete. Ô különben a lélektani iskola legismertebb képviselôje. Az iskola szerint a gazdasági tevékenység kiindulópontja a hedonista elv: az élvezet keresése és a fáradság (áldozat) kerülése. A határhaszon-elmélet iskolái megmaradtak a ,,homo oeconomicus'' alapfeltevése mellett. Az egyén az önérdektôl hajtva cselekszik, az érdekét maga ismeri legjobban és a számításaiban nem téved. A piac ármechanizmusa a lehetô legjobb egyéni és társadalmi jólétre vezet. Walras ,,homo oeconomicus''-a szinte automatává válik. Az állami beavatkozás a gazdasági folyamatokba nem kívánatos, sôt káros. ======================================================================== Az insztitucionalizmus és a behaviarizmus A klasszikus iskola és a határhaszon-elmélet iskoláival szemben Amerikában csak az elsô világháború után indult el az ellenáramlat fôleg T. Vebben (1857--1929) hatására. A kritikai irányzatok insztitucionalizmus és behaviarizmus elnevezéssel léptek fel. Idegenkedtek minden elmélettôl, és a gazdasági és társadalmi intézményekre irányították figyelmüket. Elutasították a ,,homo oeconomicus'' fogalmát, sôt a határhaszon elméletét is. Vebben hivatkozik az emberi lélek bonyolultságára. Véleménye szerint az ember elsôsorban ösztönösen annak a csoportnak a fenntartására törekszik, amelynek tagja. Csak ezután következik a célszerű munkára való törekvés és végül az ismeretek megszerzésére irányuló igyekezet (the parental bent, the instinct of workmanchip, the idle curiosity). Felfogása a modern pszichológia tükrében dilettánsnak tűnik ugyan, de a gazdasági tevékenység szempontjából jelentôs tényezôkre hívta fel a figyelmet. Az egyén nem elszigetelten él, hanem mindig egy meghatározott csoport tagjaként a társadalom intézményes keretei között. A csoportok és az intézmények az idôk során változnak és velük együtt az emberek magatartása is. Ilyen intézmények például a magántulajdon és a jövedelemelosztás rendszere, a pénzrendszer, a piac, a szabadverseny stb. Nála a ,,homo oeconomicus'' helyébe az ,,intézményesült'' ember lép. Az insztitucionalizmus legkiválóbb képviselôje W. C. Mitchell (1875--1948). Hangsúlyozta az elmélet, a gazdasági fejlôdés és a gazdaságpolitika szoros kapcsolatát. Szerinte a közgazdaságtant szélesebb alapokra kell helyezni, számolva az intézmények változásaival is. Tudományos munkájában nagy figyelmet szentel a statisztikai adatok gyűjtésének. A behaviarizmus szerint a közgazdaságtan nem az ármechanizmus, hanem az emberi magatartás tudománya. A valóságban nem létezik gazdasági egyensúly. A gazdasági folyamatokat csak mint az emberi magatartás megnyilvánulásait lehet megérteni az organizmus analógiájának megfelelôen. A magatartás meghatározói az ösztönök, az érzelmek és egyéb külsô hatások a környezet részérôl. A gazdálkodó ember ebben a felfogásban mintegy felolvad az ösztönök és az érzelmek világában. Az amerikai lélektani irányzatok nagymestere, Clark ezzel szemben hangsúlyozta, hogy a klasszikus iskola és a határhaszon iskolájának tanítása, valamint azok alapján álló közgazdasági kutatás nem vált fölöslegessé az ô munkájuk következtében. Az amerikai irányzatok nem is vezettek végeredményben a hagyományos elméletek elvetéséhez, hanem inkább azok továbbfejlesztéséhez (neoklasszicizmus, neoliberalizmus). Walras egyensúlyi elméletével szemben csak Clark ôrizte meg a kétkedését. A legnagyobb szolgálat, amit az amerikai irányzatok a közgazdaságtannak tettek, az empirikus kutatások elmélyítése, és az elméletek statisztikai adatokkal való kiegészítése, ami a termelés, kínálat és a kereslet kapcsolatainak kvantitatív elemzését segítette elô. Munkájuk révén nagy szerepet kapott a közgazdaságtanban az ökonometria. Ez nem vált önálló iskolává, hanem inkább vizsgálati módszerré, amelynek célja, hogy a statisztikai adatok feldolgozásával az elemzés valóságértékét növelje. ======================================================================== A ,,laissez-faire'' vége A klasszikus iskola elméleteinek a csaknem halálos döfést J. M. Keynes (1883--1946) adta meg. A pénzelmélet, a foglalkoztatás és a konjunktúra-elmélet képezi azokat a területeket, amelyekkel behatóan foglalkozott. A gazdasági gondolkodás fejlôdése szempontjából legjelentôsebb munkája: The General Theory of Employement, Interest and Money, 1936. Egyesek szerint ezzel a munkájával forradalmasította a közgazdaságtant és egész iskolát teremtett. Véleménye szerint a klasszikus elmélet felújítására irányuló törekvések nem tisztázták azokat a feltevéseket, amelyeken ez az elmélet alapul, és azokat a körülményeket sem, amelyek között érvényesek. Nem vették például figyelembe azt a lényeges különbséget, amely a gazdasági jelenségek között akkor áll fenn, amikor a termelési tényezôk teljesen kihasználtak, illetve amikor részben kihasználatlanok. A harmincas évek gazdasági válságában a vállalatok kapacitásának kihasználatlansága és a munkanélküliek serege láttán kétségbevonta a klasszikusok azon alapfeltevését, miszerint a termelési javak számára mindig fennáll a megfelelô nyereséget biztosító beruházási lehetôség, így a közgazdaság állandó tendenciája a teljes foglalkoztatottság megvalósítása is. A szabadpiaci ármechanizmusra épülô gazdaságban a kereslet elégtelensége lehetetlenné teszi a rendelkezésre álló termelési javak megfelelô kihasználását. A szabadverseny esetén a teljes foglalkoztatottság csak rendkívüli körülmények között valósulhat meg. A legfôbb kérdés, amire Keynes feleletet keres, az, hogy mitôl függ az összkereslet és ezáltal az újratermelés nagysága. Szemlélete makroökonómiai. Számára nem az egyes javak keresletének, hanem az összkeresletnek az alakulása a fontos. Vizsgálata nem az egyénbôl indul ki, hanem a különbözô társadalmi csoportok magatartásának az összkeresletre való hatását veszi számításba. Így például a munkavállalók bére nemcsak termelési költségtényezô a vállalkozó számára, hanem a fogyasztási célú kereslet legjelentôsebb forrása. A munkabérek csökkenése nem vezet szükségszerűen a vállalkozói nyereség növekedéséhez, az ellenkezôje is bekövetkezhet, mert csökken a fizetôképes kereslet is. A klasszikus iskola elméleteinek a bírálatánál nagyobb feltűnést keltett, hogy Keynes elutasította a gazdasági liberalizmust. A liberális közgazdaságtan biztosra vette, hogy a szabadpiac ármechanizmusa a pénz vásárlóértékének stabilizációja esetén gazdasági egyensúlyt biztosít. Ezzel szemben Keynes konjunktúra-elmélete a megtakarítások és a befektetések kapcsolatából valamint a fogyasztásból indul ki. Szakít a klasszikusok deflációs elméletével, amely szerint az árak, a bérek és a tôkekamat csökkenésével a kínálat és a kereslet viszonyában fennálló egyensúlyhiány megszüntethetô. Szerinte a keresletet kell ösztönözni az állami költségvetés, az adó- és bérpolitika, a szociális juttatások és az állam nyílt piaci tevékenysége (pl. közmunkák) által. Fontosnak tartotta azt is, hogy megakadályozzák a vásárlóerô külföldi piacok felé való áramlását. Tudatában volt annak, hogy konjunktúra-elmélete csak deflációs gazdasági helyzetben alkalmazható. Világosan látta, hogy a protekcionizmus hosszú távon káros. A piacgazdaság két összetevôje a kínálat és a kereslet. A kettô szervesen összetartozik. Az ésszerű és célszerű gazdaságpolitika arra irányul, hogy mindkettô megfelelôen betölthesse a szerepét. A második világháború óta nem a defláció, hanem az infláció jelenti a súlyos problémát a legtöbb országban. A nemzetközi pénzrendszer mai fejlettségi fokán az egyes államok pénzpolitikai eszköztára egyre kisebb lehetôséget nyújt a gazdasági konjunktúra hathatós befolyásolására. Az egész közgazdaság egyre inkább nemzetközivé válik. A viszonylagos egyensúly biztosítására egyes államok nemzetközi együttműködése nélkülözhetetlen. A monetarizmus különbözô irányzatai megegyeznek abban, hogy a forgalomban lévô pénzmennyiség növelése csak rövid távon éri el a célját, ami a gazdasági tevékenység ösztönzése. Hosszú távon inflációhoz vezet és fékezi a gazdasági növekedést. A chicagói iskola (Milton Friedman) a gazdasági jelenségek magyarázatát a jövedelmek forgalmi sebességében keresi. Ha az árak és a kamatlábak emelkednek, ez a sebesség fokozódik. Egy másik irányzat a különbözô pénz- és termékpiacok elemzésére épül. A monetáris irányzatok követôi a restriktív pénzügyi politika hívei. Véleményük szerint a forgalomban lévô pénzmennyiség növelése nem múlhatja felül a reál-nemzeti jövedelem növekedését. Ez a pénzpolitika viszont magas kamatlábakhoz, a befektetések csökkenéséhez és a munkanélküliség növekedéséhez vezet. A neokeynesianizmus képviselôi, a Nobel-díjas J. Tobin és mások tagadják, hogy a pénzmennyiség növelése mindig inflációhoz vezet. A kínálat növelését sürgetô közgazdászok helyeslik ugyan a restrikciós pénzügyi politikát, de ugyanakkor szükségesnek tartják a gazdasági tevékenység magas színvonalának biztosítását is, amit a progresszív adózás csökkentésével remélnek elérni. A költségvetési hiány problémáját a termelés növekedése következtében növekvô adóbevételek révén vélik megoldani. A közgazdászok egy része nem fogadja el a monetaristák gazdasági egyensúlyra vonatkozó elméletét. Véleményük szerint téves az a felfogás, ami szerint a szabad piacgazdaságban, amennyiben a külsô beavatkozás a gazdasági folyamatokat nem zavarja meg, önmagától elôáll az egyensúlyi állapot. Szerintük a szabad piacgazdaság állandó jellemzôje az egyensúly hiánya. A különbözô érdekcsoportok közti feszültségek idôrôl idôre történô megoldására, és a közgazdaság megfelelô működésének biztosítására szükséges az államhatalom és a szociális partnerek közreműködése. A teljesen szabad piacgazdaság utópia. A tudományok művelôje sohasem mondhatja azt, hogy munkája befejezôdött. Az utolsó évtizedek gazdasági problémáinak megoldására irányuló kísérletek a gazdasági gondolkodást is újabb és újabb irányba terelik. Minden tudományra, de fôleg a közgazdaságtanra jellemzô az elméletek valóságos burjánzása, ami jól érthetô. A második világháború után a tudomány és a technika területén forradalmi változások mentek végbe, amelyek hatása a gazdasági gondolkodásban is megmutatkozik. Az ember behatol a világűrbe és kezdi meghódítani a makrokozmoszt. Műanyagokat hoz létre, amelyekkel viszont megfertôzi a saját életterét. Meghódítja a mikrokozmoszt is, és egyre inkább hasznosítja az atomenergiát. Az automatizálással megszabadulhat a kevésbé termelékeny, nehéz és sokszor emberhez nem méltó munkától. Megfelelô képzéssel a munkáját alkotótevékenységgé teheti. Megnôttek a követelmények a dolgozók iskolázottságával és képesítésével kapcsolatban, ami a közoktatás jelentôs átalakulását vonja maga után. Az életkörülmények javulása, a munkaidô lerövidülése hatalmas lehetôséget nyújt az ember szellemi tevékenysége és sokoldalú kulturális fejlôdése irányában. Az elektronika lehetôségeire építve új tudományág, a kibernetika kialakulásának lehetünk tanúi. Ezzel az automatizálás a legmagasabb fokát érheti el. A biotechnológia forradalmasítja az élelmiszeripart.[2] Egyre súlyosabbak azonban azok a problémák, amelyeket a közgazdászok ,,externáliák'' kifejezéssel jeleznek: az ipari termelés súlyos mellékhatásai a környezetre, a levegô- és vízszennyezôdés, a nyersanyagok és az energiahordozók pocsékolása stb. A fejlett ipari országok minden évben 6 milliárd tonna szénmonoxidot és -dioxidot bocsátanak a légkörbe a különbözô fűtôanyagok égetése következtében. Az ipari és a háztartási hulladékok tárolása szintén egyre növekvô veszélyt jelent úgy az ember, mint az állat- és szerves világ életére nézve. A piacgazdaság legsúlyosabb gondja, a munkanélküliség is fôleg abból adódik, hogy a közgazdaság folytonosan átrendezôdik a technika, a technológia és a műszaki fejlôdés követelményeinek megfelelôen. Az ember nem programozható, nem állítható át egyik pillanatról a másikra, miként a robot. A liberális közgazdaság a munkanélküliség elleni lépéseit mindig alávetette az infláció megfékezésére és a kiegyensúlyozott gazdasági növekedésre irányuló kísérleteinek. Érdekes végül megjegyeznünk, hogy az angolszász és a germán gazdasági gondolkodás között megmaradt az a különbség, amit már a 19. században tapasztalhattunk. Amíg az angolszász államokban a liberális, sôt ultraliberális gazdasági gondolkodás és politika még mindig az uralkodó irányzat, a germán államok megalkották a szociáldemokrácia, a neoliberális irányzatok és a keresztény szociális tanítás gazdasági és társadalmi gondolkodásának a szintézisét, a szociális piacgazdaságot. ======================================================================== Vizsgálati módszerek Minden tudományos tevékenység célja a kutatás területén megmutatkozó jelenségek, azok természete, összefüggései, okainak és törvényszerűségeinek vizsgálata. A közgazdaságtan tárgya az emberi igények kielégítésére irányuló cselekvések tudományos vizsgálata. A cselekvések összefüggései, okai és törvényszerűségei felkutatására, mint minden tudománynak, úgy a közgazdaságtannak is, a dedukció és az indukció módszere áll rendelkezésére. A dedukciós módszer általános elvekbôl, ítéletekbôl és feltevésekbôl (hipotézisek) indul ki, amelyekbôl a szillogizmus szabályainak megfelelôen következtetéseket von le. Erre a célra szolgál az értelmi elvonatkoztatás. A gazdasági valóság sokszor igen bonyolult és nehezen áttekinthetô. A valóságban ugyanis a lényeges, a kevésbé lényeges és a mellékes alkotóelemekkel és megjelenési formákkal találkozunk. Mindez gyakran egyszerre jelentkezik. Az elvonatkoztatás minden tudománynak nélkülözhetetlen eszköze. Nélküle nincs fogalomalkotás, nincs elmélet. Az elvonatkoztatásban mellôzünk minden olyan tulajdonságot, amely csak egy jelenség sajátja. Az észlelt jelenségek sokaságát leegyszerűsítjük, általánosítjuk és ezzel áttekinthetôbbé tesszük. Így járunk el például akkor, amikor elvonatkoztatunk a vezetés, a munka, a tôkejavak, a nyersanyagok és a föld sajátos természetétôl, és ezek helyett termelési tényezôkrôl szólunk. Ilyen elvont világ az általános gazdasági egyensúly elmélete is. Az elvonatkoztatásnak azonban megvan a maga határa. Nem mehet olyan messzire, hogy a jelenségek lényegéhez tartozó sajátosságoktól is elvonatkoztasson. Az elméletet a valóságnak igazolni kell, különben nincs valóságértéke. Így például több törvényszerűséget véltek levezetni abból az általánosnak tartott feltételezésbôl, hogy a vállalkozó mindig a haszon maximalizálására törekszik (gazdasági elv). A valóságban a legtöbb vállalkozó nemcsak erre törekszik, hanem ugyanakkor más, ugyancsak jelentôs célkitűzések elérésére: egy bizonyos termelési és értékesítési színvonal elérésére és megtartására, a vállalat megfelelô imágójára, a társadalmi tekintély stb. biztosítására. A közgazdaságtan nem feledkezhet el a valóságról, mivel nem normatív, hanem valóságtudomány. Vizsgálati módszere nemcsak a dedukció, hanem az indukció is. Megfigyeli, összegyűjti, statisztikailag feldolgozza, rendszerezi és elméleti vizsgálat tárgyává teszi a gazdálkodással kapcsolatos jelenségeket, hogy aztán a jelenségek között összefüggéseket és törvényszerűségeket fedezzen fel. Ez az empirikus-realisztikus vizsgálati módszer, amely lehetôvé teszi az elvonatkoztatás által nyert fogalmak és elméletek kijavítását, kiegészítését a valósággal való szembesítésen keresztül. Az elméletek hathatnak persze az empirikus munkára is a jelenségek megfigyelésében, leírásában és fôleg az értékelésükben. A ,,tiszta'' ökonómia sem más, mint elméleti feltevés. Vannak, akik a gazdaságtant szellemtudománynak tekintik, és az empirikus-realisztikus vizsgálati módszert kizárólag a természettudományok területén használható módszernek tartják. Az emberi valóság, amelynek a gazdaság is egy része, a maga teljességében nem azonos az érzékelhetôvel. Sokkal gazdagabb és mélyebb, minthogy azt érzékszerveinkkel és mérôeszközeinkkel fölmérhetnénk. Kilép a jelenségek, az adatok, módszerek, tételek és elméletek tér-idejébôl. Ki tudná felmérni az emberiesség, a jóság, az igazság és a szépség mélységeit és gazdagságát? Nélkülük viszont ragadozóvá válik a gazdálkodó ember és kétlábúak vadaskertjévé a föld. A közgazdaságtan nem tisztán szellemtudomány, nem is tisztán tapasztalati, hanem a kettô között foglal helyet. Vizsgálati módszere nem lehet egyoldalúan sem deduktív, sem induktív, hanem a kettô együtt, hogy kölcsönösen kiegészítsék egymást. Ez az összetett vizsgálati módszer felel meg a gazdasági valóságnak, és egyúttal követelménye az elfogulatlan realizmusnak, ami minden józan gondolkodás alapja. A közgazdaságtan nem elégedhet meg a gazdasági jelenségek, azok összefüggései és törvényszerűségei vizsgálatával. Feleletet kell keresnie arra a kérdésre is, hogy a gazdasági tevékenység önmagában, a gazdálkodó ember és a természet célja, vagyis a szükségletek és az igények kielégítése szempontjából megfelelôen gazdaságos, ésszerű és célszerű-e vagy nem. Erre szolgál a célkritikai vizsgálati módszer. Amint a világban nemcsak létesítô okok, hanem célokok is működnek, úgy a gazdasági életben is, amelyek folyamatai nemcsak az anyagiak, hanem az emberi értelem és akarat függvényei is. A tisztán kauzális szemlélet a gazdaságban nem lát mást, mint a jelenségek, hatások, okok és okozatok egymásutánját. A közgazdászok nagy része vizsgálódásának a középpontjában az áralakulás és az árelmélet áll, és ennek megértését tekinti a közgazdaságtan legfôbb feladatának. Ezzel szemben a teleologikus szemlélet a gazdaságot az egyetemes emberi kultúra egy részének tekinti, amelyet nem lehet a tisztán kauzalitásra felépített elméletek alapján megérteni. Amint a dedukciós vizsgálati módszert kiegészíti az indukció módszere, úgy a kauzális vizsgálatot is a teleologikus szemlélet, amely a gazdasági tevékenységet a maga természetes céljának rendeli alá, ami nem más, mint az emberi szükségletek és igények kielégítése. Ez persze nem zárja ki az önérdek motivációjának döntô jelentôségét és jogosultságát a gazdasági tevékenységben. A klasszikus közgazdászok az árkozmoszt mint egészet tekintették és vizsgálták (makroökonómia), nem az egyes háztartások, csoportok és üzemek tevékenységébôl indultak ki (mikroökonómia). Az általános összefüggéseket és azok törvényeit kutatták. A gazdasági tevékenység viszont a mikroökonómiai szférában történik. A tisztán makroökonómiai szemlélet azzal a veszéllyel jár, hogy elszakad a valóságtól. Az elméletek inflációja veszedelmesebb lehet, mint a pénzé. Ez áll a matematikai módszerek (ökonometria) alkalmazására is. Az ökonometria analógiát állít fel a fizikai és gazdasági modell között, sôt sokszor azonosítja a kettôt. A fizikai és gazdasági valóság azonban különbözik egymástól. A fizikai valóságban a kauzalitás a meghatározó erô, amíg a gazdaságiban a célszerűség a mozgást meghatározó tényezô. Természetes, hogy a makroökonómiai elemzés is szükséges. Az egyének, a csoportok, a háztartások és az üzemek gazdasági tevékenysége az egész közgazdaság, a piac és árrendszer, a megtakarítások, tôkeképzôdés és a foglalkoztatás egészének az alkatrésze. A makro- és mikroökonómiai elemzés kiegészíti egymást. A közgazdasági folyamatok elemzése ma sokszor a modellek keretében történik. A modellezésben felhasználjuk a gazdasági jelenségek legfontosabb elemeit úgy mennyiségi, mint minôségi szempontból, amelyek egy adott rendszerben valósulnak meg, és -- számolva az idôtényezôvel is -- következtetéseket igyekszünk levonni a sokszor bonyolult jelenségekre nézve. A modell sok tényleges információtól elvonatkoztat, hogy tisztábban megmutatkozzanak a legfontosabb összefüggések. Mindig figyelembe kell vennünk azokat a feltételeket, amelyekkel a valóságot leegyszerűsítettük. Megtörténhet ugyanis, hogy feltételeztünk valamit, ami téves következtetéshez vezet. Felemeljük például a vonatjegy árát abban a reményben, hogy ezzel csökkentjük a vasutak deficitjét. Ez azonban nem valósul meg, mert kevesebben utaznak a vonaton. Helytelenül feltételeztük azt, hogy az utasok száma majd változatlan marad. Az emberi gondolkodás és a döntési folyamat modellezésének nincsenek meg az elméleti és gyakorlati elôfeltételei. Nem létezik olyan elmélet, amely ne tartalmazna eldöntetlen kérdéseket. Az ember képes egy probléma eldönthetetlenségének a felismerésére, és változtatni tud azon a formális nyelven, amellyel állítását kifejezi. Ez a mindennapi élet döntési folyamataiban állandóan megnyilatkozik. Ha azt állítanánk, hogy képesek vagyunk az emberi gondolkodás modellezésére, képessé kellene tennünk számítógépes programunkat arra is, hogy az eldönthetetlenségi csomókat felismerje, mert enélkül, ha felmerülnek eldönthetetlen kérdések, olyan végtelen körbe jut, amelybôl nem tud kilépni. A számítógépekkel létrehozott modellek ennek a problémának a megoldására képtelenek. Ez gyakorlatban annyit jelent, hogy az emberi gondolkodás modellezése eleve kudarcra van ítélve. ======================================================================== Az elméletek alapfeltevései A felvilágosodás bölcselôi, írói és hívei hittek abban, hogy az ember természete szerint értelmes, jó, szereti az igazságot és a rendet; ami a társadalomban rossz, azt az államhatalom rovására kell írnunk. A természetes rend önmagától megvalósul, ha a közhatalom szabadjára hagyja az embert: ,,laissez faire, laissez passer!''... Ennek az optimizmusnak nem volt más alapja, mint a kor liberális szellemisége. Ma már tapasztalatból tudjuk, hogy se nem tévedhetetlen, se nem jó, se nem rossz, hanem mindezen tulajdonságok keveréke az emberi valóság. Semmi garancia nincs arra, hogy gazdasági tevékenységében ésszerűen és célszerűen, jól és igazságosan jár el saját maga és embertársai javára. Fôleg az angolszászoktól származó elméletek kevésbé irreálisak, és ezért ezekkel bôvebben kell foglalkoznunk. A klasszikus iskola, a vele rendszerben és módszerben lényegében azonos határhaszon-iskola, matematikai iskola, sôt a neoklasszikus irányzatok is a következôkben vázolt alapfeltevésekbôl indulnak ki. ======================================================================== ,,Homo oeconomicus'' A ,,homo oeconomicus'' (a klasszikus iskola ideáltípusa) a saját érdekeit követi, amelyeket ô ismer legjobban, és tevékenységében a gazdasági elvnek megfelelôen racionálisan jár el, vagyis a lehetô legkisebb áldozat árán a lehetô legnagyobb haszonra törekszik. Az önérdekét követve a lehetô legjobban szolgálja a közösség javát is. Amikor arra törekszik, hogy a termelési költségek és a haszon között a lehetô legjobb arány álljon elô, a termelési költségek és a fogyasztók igényei kielégítése között is a lehetô legjobb viszony megteremtésén fáradozik. Az önérdekre épülô gazdasági tevékenység tehát társadalmilag is a legjobb és a legcélszerűbb. A kereslet arra készteti a termelôket, hogy olyan javakat állítsanak elô a keresett mennyiségben és minôségben, amelyekkel a fogyasztók valóban létezô igényeit kielégítik. Így aztán nemcsak a termelést, hanem a termelt javak elosztását is a ,,láthatatlan kéz'', a piac ármechanizmusa irányítja a lehetô legjobban. A ,,homo oeconomicus'' feltevése az emberi természet lényeges tulajdonságától vonatkoztat el, nem fedi a teljes emberi valóságot és így aztán téves következtetésekre jut. Az ember nemcsak egyén, hanem természete szerint társas lény. Ezernyi szállal fűzôdik a közösséghez, amelynek létét köszöni, és amelyben fejlôdése során eléri testi, lelki és szellemi kiteljesedését. Az ember nemcsak racionális lény, akit tevékenységében csupán az ésszerűség, a gazdasági elv vezet, hanem sok más személyi és társadalmi indítóok: az alkotás öröme, képességeinek és tapasztalatainak a hasznosítása, családja és munkatársai jelene és jövôje, a tekintély- és becsvágy, a sorsközösség (szolidaritás) tudata stb. Pillanatnyi érdekeit értelmével talán reálisan fel tudja mérni, de hosszabb távon a legtöbb ember a saját érdekét is csak fogyatékosan ítéli meg az elôrelátás korlátozottsága és a jövô bizonytalansága miatt. Még a legkiválóbb közgazdászok is gyakran óriási tévedéseket követtek el gazdasági elôjelzéseikben. A tapasztalat sokszor igazolja, hogy a vállalkozók a pillanatnyilag elônyösnek látszó lehetôségek hatása alatt túlságosan is növelik vállalatuk kapacitását, ami aztán hosszabb távon úgy a saját, mint a közösség kárához, sôt esetleg csôdjéhez vezet. Clark szerint semmi sem tévesebb, mint a ,,homo oeconomicus'' feltevése. A gazdasági elméletnek reális alapokra kell épülnie, azaz a realisztikus lélektanra. Az egyéni érdek mellett az önzetlen indítóokokat, az általános elismerésre és igazságosságra irányuló emberi igényt is számításba kell venni. Véleménye szerint a klasszikusoknak nincs igazuk, amikor az egyéni érdek hajszolásán kívül minden más indítóokot a gazdasági mechanizmust megzavaró tényezônek tekintenek. A mai kifinomult pszichológiai kísérletek eredményei nyomán legföljebb a korlátozott racionalitás lehetôségét fogadhatjuk el. A svéd Tudományos Akadémia 1992-ben Nobel-díjjal tüntette ki a chicagói egyetem professzorát G. S. Beckert a mikroökonómiai elemzés továbbfejlesztéséért. A hivatalos indokolásban áll, hogy ,,Becker a racionális, optimalizáló magatartást olyan területekre is alkalmazta, amelyekrôl korábban azt vallották, hogy ott a magatartás alkati, a szokáson alapul és gyakran irracionális''. Becker szerint az emberi magatartást a legkülönbözôbb területeken (párválasztás, válás, gyermekvállalás, faji megkülönböztetés, bűnözés stb.) ugyanazok a törvényszerűségek irányítják. A ,,homo oeconomicus'' racionális és a haszon maximalizálására irányuló magatartásával nemcsak a gazdasági cselekvést akarja megmagyarázni, hanem az emberi magatartás teljességét is. Becker a Nobel-díjjal a viselkedéstudomány klasszikusai közé került... Beckert ellenfelei közül többen nem ok nélkül ,,intellektuális imperializmussal'' vádolták meg a piaci törvények más társadalomtudományi területekre való erôltetése miatt. Az egyéni magatartás különbözôségeit és változásait nem lehet csupán az árak és a jövedelmek különbségei alapján megmagyarázni annak ellenére, hogy az emberi döntéseknek legtöbbször anyagi vonatkozásai is vannak. A racionális emberi magatartás nem szükségképpen gazdasági jellegű és nem is mindig ,,racionális'. Az intuíció az embernek olyan sajátságos ontológiai képessége, amely által a tárgyak közvetlen kapcsolatában egyetlen aktusban felfogja az igazságot, a dolgok értelmét, amelyre általában csak a jelenségek és összefüggések elemzése után jut el. A megismerés ezen módja nem gazdasági jellegű, de nem is irracionális. Pascal azon állítása, hogy a geometria elvei a szívbôl és nem az értelembôl származnak, azt jelenti, hogy az intuíció alapvetô jelentôségű a megismerésben, olyan igazságok felfedezésére is képes, amelyeket sem a tapasztalat, sem az érvelés nem tud megadni. Téves a klasszikusok azon feltevése is, hogy a kereslet által irányított termelés szükségképpen társadalmilag is a legjobb és a legcélszerűbb. Elôször is világos, hogy a kollektív javak iránti kereslet nem mutatkozik meg a piacon. Úgy az egyén, mint a közösség érdeke feltételezi a megfelelô egészséggondozást, a köznevelést, a közerkölcsöt, a közbiztonságot, közutakat és egy sereg más közszolgáltatást. Az önérdekhajszolás nem jelenti szükségképpen ezeknek a közjavaknak a szolgálatát, sôt kimondottan ellentétbe kerülhet velük (pl. pornográfia, kábítószer-kereskedelem). Ami az egyének szükségletei kielégítését illeti, csakis a fizetôképes kereslet jöhet számításba a piacon. A társadalom különbözô rétegei között nagy különbségek állnak fenn a jövedelmek tekintetében. Ennek a következménye, hogy egyes rétegek bizonyos szükségletei nem mutatkoznak meg a piacon és nem hatnak a piaci keresletre. A gazdag rétegeknek a kevésbé fontos, sôt fényűzési igényeik is kielégülnek, amíg a szegények életszükségletei kielégületlenek maradnak. A tapasztalat igazolja, hogy a fogyasztók többsége csak hiányosan tudja megítélni a felkínált termékek minôségét. Sokszor kénytelen vásárolni a szükséglete sürgôssége miatt. Csak a saját érdeküket hajszoló termelôk sokszor alacsony minôségű terméket állítanak elô, hogy csökkentsék a termelési költségüket, és arra törekednek, hogy a terméket minél drágábban adják el, és ezzel növeljék a hasznot a fogyasztók és a társadalom kárára. A tapasztalat azt is igazolja, hogy a termelôk sokszor részleges vagy teljes monopóliumra törekszenek, csökkentik a piacra kerülô termékmennyiséget, vagyis a kínálatot, hogy ezzel emeljék az árat. Fôleg az életszükségleti javak esetében ez kimondottan ellenkezik a közjóval. A javak optimális elosztása a piac keretei között sohasem valósul meg. Mivel a szabadpiac jellemzôje az ösztönös törekvés a haszon maximalizálására, a tôke koncentrációjára, a monopóliumra és az oligopóliumra, a piac maga is védelemre szorul. Mindezek ellenére azt mondhatjuk, hogy a ,,homo oeconomicus'' feltevése mint módszertani segédeszköz, értelmi elvonatkoztatás minden nem tisztán gazdasági indoktól, szolgálatot tehet a közgazdaságtannak a gazdasági cselekvés lényegébe való behatolásra. Amikor azonban a gazdasági tevékenységre vonatkozó gyakorlati következtetésekrôl van szó, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a gazdálkodó ember nem elméleti fikció, hanem húsból és vérbôl, lélekbôl és szellemiségbôl álló valóság. Közben azt is el kell ismernünk, hogy a sokszor életre-halálra menô harcot folytató üzleti életben, a pénzspekuláció és a kábítószerek világában a ,,homo oeconomicus'' nem is áll távol a valóságtól. Fôleg Milton Friedman evolúciós érveket is használt annak igazolására, hogy a teljes racionalitás és a haszonmaximalizálás olyan feltevés, amely tendenciájában legalábbis hosszú távon valószínű, és amelynek elfogadása szerinte nélkülözhetetlen a közgazdaságtanban. ======================================================================== Szabadság és egyenjogúság A társadalom, amelynek keretei között az önérdekét szolgáló ember a hasonló beállítottságú vetélytársaival együtt gazdálkodik, szabad, mentes minden kötöttségtôl és a polgári egyenjogúság alapján áll. A gazdasági folyamatban érvényesülô erôk szabad játékából áll elô a rend, a lehetô legnagyobb jólét és a társadalmi harmónia. A liberalizmus hatására az egyes államok valóban egymás után szüntették meg a gazdálkodást szabályozó szervezeteket, a középkorból származó céheket és a merkantilizmus kereskedelmi elôírásait. A mezôgazdaságot felszabadították a hűbéri terhek alól. Úgy a munkaadóknak, mint a munkásoknak megtiltották a szabadversenyt korlátozó csoportosulásokat. A szervezkedési tilalom Franciaországban már 1791-ben, Angliában pedig 1800-ban lépett életbe. A külkereskedelem szabaddá tétele sokáig váratott magára, mivel az egyes államok gazdasága protekcionizmusra volt beállítva. A behozatali vámot elôször Angliában szüntették meg 1849-ben (kivéve a fényűzési javak és a dohány behozatalát). Az angol példát csak Hollandia követte 1862-ben. A többi állam megmaradt kisebb- nagyobb mértékben a protekcionizmus útján. A liberalizmus társadalmi és gazdasági rendszere a 19. századi hatvanas éveiben érte el a delelôjét, de még a 20. század elsô negyedében is döntô befolyást gyakorolt. A szabadság és az egyenjogúság feltevése a liberalizmus alaptévedése. Ez a feltevés azon a felfogáson alapul, hogy a feudalizmus kötöttségei alól felszabadult ember a valóságban is szabaddá vált. A valóságban csak az szabad, aki rendelkezik a szabadságjogai gyakorlásához szükséges anyagi, fizikai és szellemi elôfeltételekkel. Az anyagiak hiánya, a betegség és a tudatlanság inkább akadályozza az embert gazdasági tevékenységében, mint a céhrendszer vagy a merkantilizmus elôírásai. Jogilag szabad ugyan, hogy elfogadja vagy nem a felkínált munkalehetôséget, de ha két kezén kívül semmije nincs, vagy ha a betegség akadályozza a munkavállalásban, a munkanélküliség esetén szabadon éhen halhat. A képzetlen ember éppoly kevéssé szabad, mint az anyagilag nincstelen. A megfelelô műveltség és szakképzés hiánya megakadályozza abban, hogy szabadon élhessen a lehetôségekkel. A polgárjogok kodifikálásának a korszaka és a munkaszerzôdés szabadsága a társadalom széles rétegei számára a valóságban nem szabadságot, hanem újabb szolgaságot hozott. A szabadság nevében a nyomorgó családok a gyárakba küldhették gyermekeiket, akiket a munkaadók -- ugyancsak a szabadság nevében -- napi 15-17 órás munkára a munkapadok mellé állíthattak (E. Buret: La misčre des classes laborieuses en Angleterre et en France, 1841). A társadalmi és gazdasági fejlôdés a 19. század végére a tôkejavak tulajdonosai számára is magával hozta az elkerülhetetlenné vált kötöttséget, a munkaadók és munkavállalók szervezeteit, a kollektív szerzôdések, a szociális törvényhozás és a monopóliumok különbözô formáit. A tökéletes szabadverseny a mai gazdasági élet valóságában csak ritkán érvényesül. Mindezek ellenére ez a feltételezés is a közgazdaságtan számára hasznos lehet a gazdasági folyamatok elemzésénél. A társadalmi valóság a szabadság és a kötöttség keveréke. Az egyik vagy a másik tényezô a különbözô helyzetekben kisebb vagy nagyobb fokban érvényesül. Amikor a kötöttség kisebb, az inkább uralkodó szabad forma elemzése hasznos a valóság megismeréséhez. De akkor is, amikor a szabadság és a kötöttség szintéziseként egy új társadalmi és gazdasági rendszer áll elô (pl. a szociális piacgazdaság), az érvényesülô hatóerôk megértéséhez hasznos és szükséges lehet az eredeti hatóerôk elemzése. ======================================================================== A sztatikus állapot Az emberiség történelmének egyik állandóan visszatérô problémája a mozgás és a változás léte vagy nemléte. Tapasztalataink szerint az élet legtöbb területén a változás nyilvánvalónak látszik. Számos esetben azonban a hétköznapi tapasztalat örök törvényeket, örök körforgást és az idôtlenség bizonyos formáit sugallja. Ch. Darwin (1809--1882) munkája nyomán nyert polgárjogot a biológiai világ változatlanságát tagadó, a paleontológia által is feltárt és egyéb változást is sejtetô tények értelmezésére szóló elmélet. Amíg a túlélésért folytatott küzdelem és a kiválasztódás tényei fontos szerepet játszottak a biológiai elméletek kialakításában, addig ezek nem gyakoroltak semmi lényegesnek mondható hatást a közgazdasági elméletek kialakulására. Az evolúciós gondolkodás igénye csak jóval késôbb tudatosult a közgazdaságtanban. A klasszikus közgazdasági gondolkodás alapvetôen sztatikus, változatlan világra épült. Az a feltevés, hogy a gazdaság állapota sztatikus, annyit jelent, hogy a termelési tényezôk, a kínálat és a kereslet, sôt maga az ár is kész adottságok. Ennek következtében a kiadások és a bevételek fedik egymást; a teljes foglalkoztatottság, a zárt gazdasági körforgás és a gazdasági egyensúly állapota áll fenn. A különbözô tényezôk kölcsönhatásuknál fogva olyan állapot felé vezetnek, amelyben további változásra nincs semmi ok. Ez a gazdasági folyamatok magyarázatának az alapját képezte a legújabb idôkig. A kínálat és a kereslet törvényszerűsége, a természetes ár fogalma valamint a költségtörvény a gazdasági egyensúly feltételezésére épül. A második Gossen-féle törvény sem más, mint annak megállapítása, hogy a fogyasztó az igényei kielégítésében egyensúlyra törekszik. A közgazdaságot egy hatalmas newtoni rendszerhez hasonlították. Feltételezték, hogy a rendszernek egyetlen egyensúlyi megoldása van, amelyet az erôforrások eloszlása, a földrajzi adottságok, a népesség, a fogyasztók preferenciái és a technikai lehetôségek határoznak meg. E feltételezés szerint a közgazdaságban elôálló zavarokat, idôleges átrendezôdéseket gyorsan megszüntetik az általuk kiváltott ellenhatások. Ha a műszaki lehetôségek is adottak, a közgazdásznak elméletileg képesnek kell lenni arra, hogy elôre jelezze a gazdasági változások útját. Ez nem egyéb, mint a termékek árát és mennyiségét meghatározó matematikai egyenletek megoldása, amellyel leírja a közgazdaság alakulását. A sztatikus állapot feltételezése téves. A gazdasági valóságot állandó változás, mozgás, fejlôdés, pangás, fellendülés és hanyatlás jellemzi. A közgazdaság bonyolult, de nem determinisztikus, se nem mechanikus, hanem dinamikusan folyton változó rendszer, amelynek jellemzôje az egyensúlytalanság. A legjobb esetben is csak viszonylagos egyensúlyról lehet szó. A közgazdaságtan kezdeti idôszakában a sztatikai vizsgálati módszer állt az elôtérben. Ennek magyarázata a 18. század bölcseleti beállítottsága, a felvilágosodás és a természettudományos gondolkodás, valamint az adatgyűjtés hiányossága. A múlt század végén egyre erôsebben megmutatkozó társadalmi és gazdasági feszültségek a közgazdászokat a gazdasági dinamika vizsgálatára kényszerítették. Vessük tehát el a sztatika feltevését és kizárólag az egymás után következô változások elemzésére szenteljük a figyelmünket? A gazdasági valóság tanulmányozása feltételezi úgy a sztatika, mint a dinamika megismerését. A mozgás csak akkor érthetô meg, ha ismerjük azt, ami mozog. Minden mozgás valaminek az átmenetét jelenti az egyik állapotból a másikba. Korunk evolúciós modelljeinek újítása éppen az, hogy dinamikus és differenciális elemeket vezetnek be a közgazdaságtanba. ======================================================================== A népesedési törvény Nagy hatással volt fôleg az ár, a munkabér és általában a jövedelemelosztás elméletére az ún. népesedési törvény, ami szerint a népesség szaporodásának állandó tendenciája, hogy nagyobb fokban növekedjék, mint a létfenntartáshoz szükséges javak növekedése. A kor szellemének megfelelôen T. R. Malthus (1766--1834) ezt matematikai megfogalmazásban is kifejezte. A népesség szaporodása szerinte a mértani haladvány arányában történik (1,2,4,8,16 stb.), amíg a létfenntartási javak növekedése a számtani haladvány arányában megy végbe (1,2,3,4,5 stb.). Ennek az oka a föld csökkenô termelékenysége. Minden huszonöt esztendôben megkétszerezôdik a népesség létszáma. A túlságos népszaporodást megbosszulja a természet maga. ,,Vice and misery'', fertôzô betegségek, nélkülözések, gyilkosságok, háborúk stb. visszaszorítják a népesség számát a rendelkezésre álló létfenntartási lehetôségek színvonalára. Így áll elô az egyensúlyi állapot. Malthus gondolatait világosan kifejezik a következô sorok: ,,Aki képtelen arra, hogy a saját munkája révén gondoskodjon magáról és akit a családja sem tud eltartani, annak a világban, ahol már minden hely foglalt, semmi joga sincs az életfenntartásra. Fölösleges a földön. A természet nagy asztalán nincs számára teríték. A természet kényszeríti arra, hogy tűnjön el.'' (An Essay on the Principle of Population, 1798). Tanulmánya elôször névtelenül jelent meg és nagy megdöbbenést keltett. A második kiadásban, amely 1803-ban már a saját neve alatt vált ismertté, kissé enyhíti népesedési törvénye természettudományos determinizmusát. Hangsúlyozza az erkölcsi tényezôk jelentôségét is a születések szabályozásában, de ellenzi a szegények támogatását célzó törvényhozást, mert ezzel a népszaporodás ütemét nem lassítják, sôt csak növelik. Malthus fôleg Argentínában, Ausztráliában és Észak-Amerikában szerzett tapasztalataira alapozta a népesedési törvényt. A még nem művelt területek bôségesen álltak rendelkezésre és ezért feltételezte, hogy a népesség minden huszonöt évben megduplázódhat. A művelés alá vehetô területek terméshozama növekedésének lehetôségét azonban sokkal alacsonyabbra becsülte. Késôbb, hogy igazolja feltevése helyességét, felállította a föld csökkenô termelékenysége törvényét, ami szerint a föld megmunkálása bizonyos fokán a munkabefektetés kisebb terméseredményhez vezet, mint elôzôleg. A technikai lehetôségeket változatlannak tekintette. Számításon kívül hagyta, hogy a növényzet és ezzel együtt a létfenntartási javak szaporítási lehetôsége nagyobb, mint az emberé. A gazdaságilag fejlett államokban a mezôgazdaság túltermelése jelent súlyos gazdasági problémát. Miközben a mezôgazdaságban dolgozók aránya az aktív lakosság vonatkozásában a minimálisra csökken, a mezôgazdaság és az állattenyésztés termelékenysége a biológia-kutatás, a termelési módszerek és a gépesítés hatására állandóan növekszik. F. A. Hayek (1899--1992) véleménye Malthus népesedési törvényérôl: ,,Az a modern gondolat, hogy a népességnövekedés világszerte elszegényedéssel fenyeget, egyszerűen tévedés.'' Szerinte ennek a tévedésnek nagyrészt a malthusiánus népességelmélet leegyszerűsítése az oka. Ez az elmélet a maga korában többé-kevésbé ésszerű megközelítése volt a problémának, a modern körülmények között azonban irrelevánssá vált. Malthus feltételezte, hogy az emberi munkaerô homogén termelési tényezô. Ez a feltételezés a megváltozott körülmények között nem felel meg a valóságnak. A munkaerô nem homogén, hanem nagyon is sokszínű és szakosodott. A munka ténylegesen nem csökkenô, hanem növekvô megtérülést hoz. Ami a népességet illeti, sűrűbb népesség lehetôvé teszi olyan technikák és technológiák alkalmazását, amelyek egy gyéren foglalt területen használhatatlanok. A népességnövekedés a további differenciálódás során lehetôvé teszi a további népességnövekedést. A népességnövekedés öngyorsító szerepet is betölthet, és elôfeltétele úgy az anyagi, mint a szellemi civilizáció további fejlôdésének. A szakosodás új lehetôségei alkotják a föld erôforrásai sikeresebb kihasználásának az alapját. Hayek szerint a széles körben elterjedt aggodalom, hogy a népességnövekedés általános elszegényedéshez és katasztrófához vezet, a statisztikai számítások félreértésének tulajdonítható. Mindez nem zárja ki azt, hogy a föld gazdaságilag elmaradott részein, ahol a születési arányszámok magasak, miközben az egészséggondozás javulása révén az átlagos életkor emelkedik, feszültség áll fenn a népesség szaporodása és a rendelkezésre álló létfenntartási javak között. Ennek ellenére az élelmiszerrel való ellátottság ma korántsem minôsül az emberiség legaggasztóbb problémájának. F. Oppenheimer (1864--1943) kimutatta, hogy a föld 200 milliárd ember megélhetéséhez elegendô fehérjét és szénhidrátot tudna termelni. Ha feltételezzük is, hogy számításába hiba csúszott be vagy pedig túlságosan optimista, akkor is azt kellene mondanunk, hogy a világ mezôgazdasága és az élelmiszeripar mai fejlettségi fokán a világ népessége többszörösét is el tudja látni a létfenntartási javakkal. Földünkön most 5,4 milliárd ember él, az elôjelzések szerint 2100-ban 10 milliárd. Miért hát a tömeges éhség és az éhhalál földünk egyes részein? Az ésszerű és célszerű gazdálkodás, amely az életszükségletek kielégítésének az alapfeltétele, az egyes népek mentalitásából és klimatológiai adottságaiból folyó nehézségekbe ütközik. A fűtôanyag a harmadik világban fôleg a fa. Az erdôirtás eredménye a talaj eróziója és a termôföld romlása. Mindehhez hozzájárul a lakosság városokba való áramlása. A népesség szaporodását felülmúlja a járműveké. A legfôbb ok talán az államok politikai berendezkedése, a törzsi ellentétek, a korrupció és a demokrácia hiánya. Mindennek nem sok köze van Malthus népesedési törvényéhez. A fegyverkezésre és a háborúkra költött összegek kis hányada is elég volna a fejlôdésben elmaradt országok és népek gazdasági és kulturális felemelésére. Afrika és Ázsia népeinek erkölcsi érzéke tiltakozik minden mesterséges születésszabályozás ellen. Pár évvel ezelôtt egy afrikai ország malthusianista vezetôje a túlnépesedés veszélyére figyelmeztette az összegyűlt tömeget: ,,A születési arányszámunk olyan magas, hogy huszonöt év múlva az országunk lakossága megkétszerezôdik.'' Kitörô ujjongás fojtotta bele a szót... Malthus tanulmányát feleletnek szánta W. Godwin (Enquiry concerning political justice and its influence on moral and happies, 1792) és B. Cornet (Esquisse d'un tableahu historique des progrčs de l'esprit humain, 1793) írására. Véleményük szerint a néprétegek siralmas helyzete a társadalom igazságtalan berendezkedésének a következménye. A rendelkezésre álló javak és gazdasági lehetôségek megfelelô felhasználásával még nagyobb létszámú népességnek is biztosíthatunk jólétet a földön. Malthus szerint a népesség sanyarú sorsának semmi köze a társadalom berendezkedéséhez, döntô tényezô a népesedési törvény. A további társadalmi és gazdasági fejlôdés Godwin és Carnet felfogását igazolta. Malthus tévedett. Általánosan érvényes népesedési törvény nem létezik. Ennek ellenére az elsôk feledésbe merültek. Malthus világhírű ember lett. Elgondolásai bizonyos liberális körökben még mindig élnek. ======================================================================== A csökkenô hozadék A klasszikus közgazdaságtan egyik alapfeltevése szerint a vállalkozói nyereség a gazdaság fejlôdésével csökkenô irányzatot mutat. A századforduló óta elôtérbe került neoklasszikus elmélet is a csökkenô hozadék fogalmára épül. A gazdasági események a közgazdaságban negatív visszacsatolást is kiváltanak, amelyek végül is az árak és a vállalatok piaci részesedése elôre kiszámítható egyensúlyi állapotához vezetnek. Így például a hetvenes évek magas olajárai ösztönözték az energiával való takarékosságot, és ugyanakkor a nyersolaj termelésének növelését, ami aztán elôre kiszámíthatóvá tette a nyolcvanas évek elejére az olajárak csökkenését. Az adott körülmények között elôállt a lehetô legjobb egyensúlyi állapot, ami az erôforrások leghatékonyabb kihasználását és elosztását jelenti. A közgazdaság erôforrás-igényes ágazataiban (mezôgazdaság, bányászat, tömegárutermelés) a csökkenô hozadék törvényszerűsége hatással van. A közgazdaság tudásigényes ágazataiban (gyógyszerek, gépkocsik, repülôgépek, híradástechnika, számítógépek stb.) tervezésében és gyártásában inkább a növekvô hozadék törvényszerűsége érvényesül, ami aztán nemcsak egyetlen, hanem több egyensúlyi állapotot is lehetôvé tesz. A mai csúcstechnológiára épülô közgazdaságban a növekvô hozadék elmélete szolgáltatja a megfelelô tudományos alapot. A klasszikus elméletek valóságértékét már K. Marx (1818--1883) is kétségbevonta, amikor hangsúlyozta, hogy kora közgazdászai nem szentelnek elég figyelmet a társadalmi hatóerôknek. Fôleg a liberális közgazdászok soraiban ma is ugyanezt tapasztalhatjuk. Nagy figyelmet szentelnek a tudományos kutatás módszertani és technikai tökéletesítésének, de keveset törôdnek azzal, hogy a gazdasági elméletek alapfeltevéseit felújítsák. Ennek következménye, hogy az úgynevezett tiszta elmélet elveszti valóságértékét és légüres térben mozog. Az elvont fogalmak, a matematikailag tökéletesített görbék és modellek világa megbűvölheti a logikai összefüggések és egészek csodálóit. A közgazdaságtan azonban nem szűkítheti le látókörét a piaci ármechanizmus tanulmányozására. A gazdasági folyamatokat is csak a társadalom sokoldalúsága szemszögében lehet megérteni. Az egész társadalom céljára törekvô egyetemesség a közgazdaságtannak is nélkülözhetetlen sajátja. ======================================================================== Értékelméletek Az értékelés a javak elôállításával és megszerzésével járó áldozat és haszon mérlegelésén alapul. Az értékelméletek az értékelési folyamat megmagyarázására irányuló kísérletek. A közgazdászok egy része semmi komoly figyelmet nem tulajdonít az értékelés folyamatának. Szerintük a közgazdaság alapvetô problémája az áralakulás, aminek megértéséhez nincs szükség értékelméletre. A valóság közben az, hogy ezek a közgazdászok is az árelmélettel kapcsolatban értékfogalmakat használnak. Ez érthetô, hiszen az ár a piaci felek gazdasági megfontolásainak az eredménye. Ezek pedig, bárhogy is nevezzük, végeredményben értékítéletek. Az érték fogalma bölcseletileg azonos a jóval, ami vagy létérték vagy pedig erkölcsi érték. Gazdasági értéke egy jószágnak csak akkor van, ha alkalmas az emberi igények kielégítésére, és vele szemben a valóságban is kereslet áll fenn. A gazdasági érték az a jelentôség, amit a javaknak az igények kielégítésével kapcsolatban tulajdonítunk. Az értékelés mindig összemérés, összehasonlítás a javak hasznossága és a megszerzésükhöz szükséges áldozat között. Az értékelés összefügg a társadalmi és gazdasági viszonyok hatása alatt változó igények telítettségével, beépül az emberek érzelmi és értelmi világába olyannyira, hogy az érték pontos számbeli kifejezése nem is lehetséges. Az osztrák iskola, amely az érték fogalmát a múlt század végétôl kezdve elôször tette vizsgálat tárgyává, a következô megkülönböztetésekre jutott: A tárgyi (objektív) használati érték azon alapul, hogy bizonyos javak a maguk sajátos természete révén alkalmasak bizonyos igények kielégítésére, függetlenül attól, hogy fennáll-e vagy nem velük kapcsolatban a kereslet. A tárgyi használati érték tehát létérték, amely magában a jószágban rejlik. Az alanyi használati érték az elsô valóban gazdasági érték. Ahhoz ugyanis, hogy a javak létértéke az igénykielégítési folyamattal kapcsolatban is értékessé váljék, szükséges az is, hogy velük szemben az igény tudatosuljon és kifejezést nyerjen abban az ítéletben, hogy a javak megszerzése kívánatos vagy szükséges, megéri az áldozatot. Amint az igények telítettsége, úgy a javak alanyi használati értéke is állandó változásoknak van kitéve. Az alanyi csereérték az a jelentôség, amit a gazdálkodó a saját érdekének megfelelôen a javaknak tulajdonít, és aminek alapján hajlandó a csereforgalomban való részvételre. A csereforgalomban részt vevô felek (eladók és vevôk) alanyi használati és alanyi csereértékelési összhangjaként áll elô az az érték, amely a tisztán alanyi elemeket levetve tárgyi jelleget kap, a tárgyi csereérték, az ár. A különbözô értékfogalmak szemléltetésére szolgál a következô példa. Tegyük fel, hogy egy könyv tíz évvel ezelôtt 100 forintba került. Ma már csak antikváriumban kapható és az ára 800 forint. Lehet, hogy a könyv nekem még mindig megér 800 forintot is. A könyv tárgyi csereértéke változott, de számomra az alanyi használati értéke maradt a régi. Váratlanul nehéz helyzetbe jutok. A helyzetemben beállt változás következtében nem változott ugyan számomra a könyv alanyi használati értéke, de megváltozott az alanyi csereértéke, mert 800 forinttal egy nagyobb telítettségű igényemet elégíthetem ki. Az alanyi csereérték függ az igényeim telítettségi fokától és a jelenlegi gazdasági helyzetemtôl. Az értékelméletek elôfutára Arisztotelész, aki már tisztában volt azzal, hogy a javakat nemcsak hasznosságuk, hanem a csere szempontjából is értékeljük. Ezzel eljutott a használati érték és a csereérték fogalmához. A középkori egyházi írók elôször a csereértéket próbálták megmagyarázni. Ez inkább magára vonta a figyelmüket, mint a használati érték. A gazdálkodás ugyanis nem annyira az egyéni, mint a társadalmi vonatkozásaiban állt érdeklôdésük elôterében. Az értékelésben általános ítélkezést láttak, amely az egyéni szempontokon túl mintegy tárgyiasítva fejezi ki a javak hasznosságát. Fôleg az erkölcsi megfontolás vezette ôket az igazságos ár (justum pretium) meghatározásánál. A javak elôállításához szükséges munka és a felmerült egyéb költségek (labores et expensae) voltak azok az elemek, amelyekre a javak csereértékét visszavezették. Szerintük a csere csak akkor igazságos, ha egyenlô értékek cserélôdnek ki. Ebben az esetben nem keletkezhet jogtalan nyereség. A középkori egyházi írók nyomán haladt tovább az újkorban is az értékelmélet az erkölcsi szempontoktól való elvonatkoztatással, és különbözô tárgyi és alanyi értékelméletekben jutott kifejezésre. A javak elôállításához szükséges munka és egyéb költségek mellett egyre nagyobb figyelmet szenteltek a kínálat és a kereslet viszonyának is, és az értéket mindjobban azonosították az árral. A tárgyi értékelméletek a termelés és a kínálat oldalára helyezték a fôsúlyt. A javak értékét elsôsorban magukban a javakban keresték, miután azok tárgyi adottságaiból, az elôállításukhoz szükséges munkából és az egyéb költségekbôl indultak ki. Ezzel szemben az alanyi értékelméletek a kereslet és a fogyasztás oldaláról közelítik meg a kérdést. Kiindulásuk az alanyi értékelés, az a jelentôség, amellyel a termék egy személy igénykielégítése szempontjából rendelkezik. ======================================================================== Tárgyi értékelméletek Adam Smith nem szentelt különösebb figyelmet a használati értéknek. Véleménye szerint a használati érték elôfeltétele ugyan a javak értékének, de az érték maga a csereértékre épül. A gazdasági fejlôdés kezdeti fokán álló társadalomban, amelyben a föld magántulajdona még ismeretlen, tôkeképzôdésre sem kerül még sor, és az embereknek csupán munkára van szükségük a szükségleteik kielégítésére, a javak értéke azonos az elôállításukhoz szükséges munkamennyiséggel. Ha pl. egy bivaly elejtése négyszer annyi erôfeszítésbe kerül, mint egy disznóé, négy disznó ellenében kerül sor a cserére. Ez a munkaértékelmélet magva. A gazdaságilag már fejlett társadalomban, amely magántulajdonra épül, a jószág értéke azonos az elôállításához szükséges költségekkel: földjáradék, tôkekamat, munkabér stb. (termelési költségek). A termelési költségek alkotják a jószág természetes értékét, amely körül ingadozik a piaci érték (természetes ár, piaci ár). David Ricardo kísérletet tett arra, hogy az értékelméletbôl a munkán kívül minden más tényezôt kikapcsoljon, vagyis hogy minden költségtényezôt a munkára vezessen vissza. Számára nem az a kérdés, hogy mi az oka vagy forrása a cserének, hanem hogy mi a csere mértéke. Szerinte a csere egyetlen mértéke a javak elôállításába befektetett munkamennyiség. Ricardo nem azt állítja, hogy például egy mázsa búza értéke azonos a termeléséhez szükséges munkamennyiséggel, hanem azt, hogy egy mázsa búza és például egy bizonyos mennyiségű szén cseréje a termelésükhöz szükséges munkamennyiségnek megfelelôen történik. A munkamennyiség meghatározásánál nemcsak a közvetlenül befektetett munkát kell figyelembe venni; a termék elôállításába befektetett munkamennyiség magába foglalja a nyersanyag termelésétôl kezdve minden más munkát is, amibe a termék elôállítása került. A jószág elôállításánál felhasznált tôke javak szintén a munka termékei. A különbözô munkamennyiségek átruházódnak a végtermékbe. Ez érvényes a gazdasági fejlôdés kezdeti fokán álló társadalomra, és a már fejlettre is. Fegyver nélkül, bármily primitív legyen is, nem lehet elejteni a vadat. A fegyver készítésébe fektetett munka szintén meghatározó tényezôje az elejtett vad értékének. Ricardo szerint ez az elmélet csak a tetszés szerint újra elôállítható javakra vonatkozik. A ritkasági javak, például a műértékek csereértéke a műkedvelôk anyagi helyzetétôl függ. Ricardo tanítványai igyekeztek arra, hogy megôrizzék mesterük tanítását, de ugyanakkor arra is, hogy az elméletével kapcsolatos nehézségeket is megoldják. Ricardo gondolatmenetét folytatva felhalmozott vagy megjegecesedett munkáról szólnak, amely a termékben fekvô tôkeérték munka egyenértéke. Az amerikai közgazdász H. Ch. Carey (1793--1879) a termelési költség-elméletet úgy vélte megmenthetônek, hogy az elôállítási költségek helyébe az újratermelési költségeket állította, amelyek a javak értékét meghatározzák. Ha egy új találmány felhasználásával ugyanazon javakat kevesebb munkával állítják elô, a már elôzôleg termelt javak értékét is az újonnan termelt javak értéke határozza meg. A technikai fejlôdés tehát, amennyiben a termelés egyéb tényezôiben nem áll be változás, a javak állandó értékcsökkenését idézi elô. A felhalmozott vagy megjegecesedett munka fogalma polgárjogot nyert a közgazdaságtanban, és nagy szerepet játszott a szocialista közgazdászok gondolkodásában is. K. J. Rodbertus (1805--1875) szerint a termelési folyamatban az emberi munkán kívül nincs semmi más, ami valódi áldozat vagy igazi költség lenne. Végeredményben minden termelési eszközt és nyersanyagot az emberi munka állítja elô és teszi használhatóvá. Minden olyan csere, amelyben a munkán kívül mást is meg kell fizetni, kizsákmányolás (Zur Beleuchtung der sozial Frage, 1875). K. Marx abból a megfontolásból indult ki, hogy a csereforgalomba kerülô javaknak kell hogy valami közös vonásuk legyen, aminek alapján az összehasonlítás megtörténhet és az értékviszony megállapítható. Ez a közös vonás nem található meg a javak természetes tulajdonságaiban. A csere éppen azért történik, mert különbözô tulajdonságokkal rendelkeznek. A közös vonás csak abban áll, hogy a javak mind munkatermékek. Értéküket és az egymáshoz való értékviszonyukat tehát a bennük tárgyiasult munka határozza meg. A munkaérték mérôje a társadalmilag szükséges átlagos munkamennyiség idôben kifejezett egysége, vagyis a társadalmilag szükséges átlagos munkaidô. A gazdasági tevékenység társadalmi jellegű. Nem az egyéni igénykielégítés céljából kifejtett egyéni erôfeszítés, hanem az a munkamennyiség szabályozza a javak értékét, amely egy termelési ágban átlagos termelési feltételek között a technikai fejlettség foka szükségessé tesz. Ha a termék értékét a termelô egyéni munkaráfordítása határozná meg, ugyanazon termék értéke más és más lenne. Marx szerint a javak értékét meghatározó munkamennyiségnek pontos mértékét találhatjuk meg a termék elôállítására társadalmilag szükséges munkamennyiségben, amelyet bizonyos idôegységben, például órában fejezünk ki. A munkaidô egysége alatt a termelt termékmennyiség, vagyis a munka termelékenysége változik, vele együtt a társadalmilag szükséges munkaidô is, és ezzel együtt a termék ára is. A fizikai és a szellemi munka különbségét Marx úgy véli feloldani, hogy a minôségi különbséget mennyiségire vezeti vissza. A szakképzettséget kívánó szellemi munka hatványozott vagy megsokszorozott fizikai munka. Erre a munkaérték-elméletre építi Marx a kapitalizmus bírálatát és rendszerének sarkkövét, az értéktöbblet elméletét, amelynek alapgondolatát már John Stuart Mill-nél is megtaláljuk (Zur Kritik der politischen Ökonomie, 1859). Elsô tekintetre a munkaérték-elmélet a valósággal megegyezni látszik. Az a termék, amelyben több munka nyugszik, értékesebbnek tűnik, mint a másik, amelyet kevesebb munkával állítottak elô. Nem nehéz azonban belátni, hogy ez az elmélet egyoldalúságban szenved, és tévedéseket tartalmaz. Csak arra kell gondolnunk, hogy ha egy drága anyagból és egy olcsóbból ugyanannyi munkával készítünk egy tárgyat (például egy kupát aranyból, ezüstbôl vagy fából), egyenlô lesz-e az értéke. A termék értékalkotó tényezôje nemcsak a munka. Ha el is fogadnánk a munkaérték-elméletet, még mindig megmaradna a kérdés, hogy honnan van a munkának gazdasági értéke. Az az érték ugyanis, amit minden külsô viszonytól függetlenül önmagában hordoz, létérték, gazdasági tényezôvé válható lehetôség, de még nem gazdasági érték. Gazdasági értékké akkor válik, amikor bekapcsolódik az igénykielégítési folyamatba, az emberi igények kielégítését szolgáló javak elôállításába. A munkaérték-elméletnek már a kiindulópontja is téves. A javaknak nem azért van értékük, mert munka fekszik bennük, hanem azért szentelnek munkát és más áldozatot az elôállításukra, mert az igények kielégítésére nézve hasznosak. A szénnek nem azért van értéke, mert munkába került a kibányászása, hanem azért bányásszák ki, mert értéke van, vagyis hasznos. A tárgyi értékelméleteknek általában az a fogyatékossága, hogy a termelt javaknak az igénykielégítéssel való kapcsolatát nem veszik eléggé figyelembe. Ezért aztán az érték gazdasági szempontból legfontosabb fogalmát, a használati értéket nem tudják elfogadhatóan megmagyarázni. A használati értéket egyedül a javak tárgyi hasznosságából nem lehet levezetni. A kenyér tárgyilag hasznosabb, mint az arany, az utóbbi mégis értékesebb. A víznek magas a használati értéke, amíg értékének pénzben való kifejezése (az ár) alacsony. A gyémánt használati értéke alacsony, de az ára magas. Ezt a jelenséget Adam Smith és követôi az érték paradoxonának nevezték, amibe mindig beleütköztek, amikor a javak értékét csupán azok tárgyi hasznosságából akarták levezetni. Marx is súlyosan tévedett, amikor azt állította, hogy az áruk csereforgalmában a csereérték a használati értéktôl független. A csereforgalomba kerülô javaknak valóban kell, hogy valami közös vonásuk legyen. A csere ugyanis bizonyos értékegyenlôség alapján megy végbe. Tévedés azonban azt hinni, hogy a közös tulajdonság csak abban található, hogy a javak munkatermékek. A közös vonás megmutatkozik abban is, hogy különbözô természetük ellenére a társadalom igényei kielégítésére alkalmasak, vagyis hasznosak. Az ember azért dolgozik, hogy élhessen. A munkája eredményét is annyiban becsüli, amennyiben lehetôvé teszi számára szükségletei kielégítését. A javak a hasznosság szempontjából különböznek ugyan egymástól, de a munkával kapcsolatban is ez a helyzet. Ha erre az a válasz, hogy a javak értékelésénél a társadalmilag szükséges átlagos munkaidôt kell figyelembe vennünk, ez semmiképpen sem jogosít fel minket arra, hogy az érték meghatározásánál a hasznosságot mellôzzük. Még ha elfogadnánk is, hogy a munkaérték-elmélet a gazdasági fejlôdés kezdeti fokán álló társadalomban megfelelt a valóságnak, ahogy azt Adam Smith tanította, a gazdaságilag fejlett társadalmakban lehetetlen a javak értékét csupán a munkára visszavezetni. Lehetetlen mennyiségekben vagy idôben meghatározni azt a munkát, ami egy termékben fekszik. A mérhetô tényezôkön kívül még sok más is (tudományos kutatás, tervezés, vezetés, technikai szakképzettség, munkaerkölcs stb.) működik közre a javak elôállításában. Ez az elmélet csak azon javak értékelésére ad magyarázatot, amelyek elôállítása költségbe kerül. A ritkasági javakat Ricardo nem vette figyelembe, mert értékük nem a munkára épül. De ide tartoznak a monopolizált javak is. Ha elfogadnánk az értékelméleteket, lehetetlenné válna a csere, mert az csak akkor valósul meg, amikor a felek a cserében elônyt látnak. A munkaérték-elméletnek ma már alig van követôje. A tárgyi értékelméletek azonban még tovább élnek a közgazdaságtanban a termelési és újratermelési költség formájában. A közgazdászok általában elfogadják azt, hogy a használati javak értékét és a piaci összefüggéseket, mint a termelési költségre visszaható tényezôket, figyelembe kell venni a fogyasztási javak pénzben kifejezett értéke, vagyis az ár megállapításánál. A termelési költség nem választható el az eladott mennyiségtôl, az utóbbi pedig nagyban függ a termék használati értékétôl, a piaci összefüggésektôl és az ártól. A termelési és újratermelési költség elmélete csak a tetszés szerint szaporítható javakra vonatkozik. A javak értéke azonban ebben az esetben sem alakul mindig a termelési költségnek megfelelôen. Gyakran alatta, máskor fölötte áll. E. B. Condillac (1715--1780) értékrôl szóló fejtegetése ugyanabban az évben jelent meg, mint Adam Smith alapvetô munkája. Különös, hogy kora közgazdászai semmi figyelmet sem szenteltek a következô fontos megállapításának: ,,Une chose n' a pas de valeur parce qu'elle coűte mais elle coűte parce qu'elle a une valeur.'' ,,Egy dolognak nem azért van értéke, mert valamibe kerül, hanem azért kerül valamibe, mert értéke van.'' (Le commerce et le gouvernement considéres relativement l'un ŕ l'autre. Amsterdam, 1776) ======================================================================== Alanyi értékelméletek A közgazdászok közül sokan azt hitték, hogy a munkaérték-elmélet és a termelési költségelmélet A. Smith és Ricardo tekintélye miatt a múlt század végéig ellentmondás nélkül uralkodott a közgazdaságtanban. Ezzel szemben már Malthus észrevette, hogy, habár a termelési költségek lényeges hatással vannak a javak értékére, ez csak a javak kínálatára vonatkozik, és az értéket úgy a kínálat, mint a kereslet szempontjából kell vizsgálni. Ricardo is tudta azt, hogy elmélete csak a tetszés szerint szaporítható javakra alkalmazható. Az összes javak értékelésére irányuló elmélet iránti törekvés mindig megmutatkozott. Az osztrák és a matematikai iskola szerint az érték lélektani fogalom és az értékelés egyéni folyamat. Egy terméknek csak akkor van értéke, amikor az emberben fellépô igény szempontjából jelentôséget nyer. A gazdasági érték egy meghatározott személy meghatározott igényének a viszonyát fejezi ki egy meghatározott jószággal szemben, amely természeténél fogva alkalmas az igény kielégítésére. Mivel az igények a személyi, társadalmi, kulturális és gazdasági viszonyoknak megfelelôen létükben és telítettségükben változásoknak vannak kitéve, a javak értéke sem állandó, hanem változó. Az alanyi értékelméletek nagy jelentôséget tulajdonítottak H. H. Gossen igénykielégítési törvényeinek. Gossen ugyanazon termék több egységének folyamatos élvezésére nézve a csökkenô haszonélvezet törvényét állította fel, amit F. Wieser (1851--1926) Gossen elsô törvényének nevezett: Az igény telítettsége a kielégítési folyamat során fokozatosan csökken. Elôször az igény legsürgôsebb foka elégül ki, azután a kevésbé sürgôs fokai, amíg végre a teljes kielégülés állapota áll elô, ami után a további törekvés nem kielégülést, hanem ellenszenvet, sôt fájdalmat vált ki. Így például az elsô korty víz a szomjúságot enyhíti; a víz további élvezete mindig jobban megközelíti a kielégülés állapotát olyannyira, hogy végül is a víz további fogyasztása terhes lenne. Gossen második törvénye a határértékek kiegyenlítôdését jelenti. Világosan látta, hogy a különbözô természetű és telítettségű igények nem egymástól elszigetelten, hanem egymás mellett, sôt sokszor egyidôben lépnek fel. Az értékelésük is szervesen összefügg. Ez annyit jelent, hogy a javak értékelésénél az igényeink egészére is tekintettel kell lennünk. Nem elégedhetünk tehát meg az egymástól elszigetelten álló igények és a velük kapcsolatos értékelés vizsgálatával. Gossen második törvénye az igények ésszerű kielégítését célozza, ami szerint az ember a kielégülés maximumát akkor éri el, amikor minden igényét ugyanazon telítettségi fokon éri el. Az értelmes ember nem fogja keresetét teljes egészében a szórakozásra költeni, hanem felállítja igényei fontossági sorrendjét, és a keresetét úgy osztja be, hogy az igényei fontosságának megfelelôen mindenre jusson, vagyis hogy a határértékek (határhasznok) kiegyenlítôdése következzék be. K. Menger, az osztrák iskola megalapítója táblázatot is állított fel Gossen elsô és második törvénye ábrázolására (Grundsätze der Volkswirtschaftslehre. Wien, 1871). A közgazdászok egy része kételkedik abban, hogy a különbözô igényeinket olyan pontosan meg tudnánk határozni fokozataikban, hogy kielégítésük színvonalának az egyenlôségét meg tudnánk tartani. Ez azonban, ha nem is tökéletesen, kell hogy lehetô legyen, különben a tudatos gazdasági tevékenység lehetôségét vonnánk kétségbe. A tisztánlátáshoz szükséges, hogy különbséget tegyünk a különbözô természetű javak között: fogyasztási javak és termelési javak; oszthatatlan és osztható javak, amelyek minden egyes része külön is alkalmas az igénykielégítésre; olyan termékek, amelyek csak egy meghatározott igény kielégítésére alkalmasak és olyanok, amelyek több igényt is kielégíthetnek. Ami a fogyasztási javak értékét illeti, amennyiben egy meghatározott jószág áll egy meghatározott igénnyel szemben, a jószág értékét az a haszon határozza meg, amit a jószág az igény kielégítése által nyújt. A jószág értéke nem marad mindig ugyanaz. Az értékét ugyanis a tudatosult és konkrétan érzett igény kielégülésével járó haszon határozza meg, az igény telítettsége pedig a kielégülési folyamatban fokozatosan csökken. A jószág különbözô egységei vonatkozásában megállapítható a rangsor az igény telítettségének megfelelôen. Mi határozza meg a jószág különbözô egységeinek értékét? Az alanyi értékelmélet szerint a meghatározó az az érték, amit elveszítene az ember, ha egy egységet fel kellene áldoznia. Ha ésszerűen jár el az ember, azt az értéket áldozza fel, amely a legkisebb értékű, vagyis az igénykielégítési rangsorban az utolsó helyen áll. Az utolsó egység értéke, a határérték határozza meg a jószág különbözô egységeinek értékét. Ez a készletek értékelésének az alaptörvénye. A közgazdaságtanban nagy szerepet játszó határérték és határhaszon fogalmát Gossen törvényeibôl vezetik le. Az elnevezés maga nem tôle, hanem F. Wiesertôl származik (Über der Ursprung und Hauptgesetze des wirtschaftlichen Wertes. Wien, 1884). Ha a jószág minden egyes értékét az utolsó egység értéke határozza meg, mekkora az összes egység, vagyis a jószág értéke? Ha a jószág egységeit egymástól függetlenül tekintjük, minden egyes egységnek megvan a maga értéke. Ha azonban az egységek egymás közt felcserélhetôk, és amennyiben sem mennyiségileg, sem minôségileg nincs semmi különbség, lehetetlen, hogy a különbözô egységeknek más és más értéke legyen. A határérték és a határhaszon fogalma alapján az egyéni, alanyi értékelés áll. Ezért aztán ugyanazon termék értéke különbözô személyek számára más és más lehet. Függ ugyanis a személy igényeinek telítettségétôl, az általa felállított kielégítési sorrendtôl és a kielégítéshez szükséges anyagi lehetôségeitôl. Egy gazdag földműves számára, akinek például a búzából nagy készlet áll rendelkezésére, a búza határértéke kisebb, mint egy szegény számára, akinek csak pár zsák búzája van. A csereforgalomban a helyzet sokkal bonyolultabb. Annak ugyanis, akinek a jószága vagy annak egy egysége elveszett, lehetôsége van arra, hogy az elveszett helyébe másikat vegyen magának. Amit tehát elvesztett, nem az elveszett jószág határértékének felel meg, hanem azon javak határértékének, amelyeket a károsult kénytelen csereforgalomba bocsátani, hogy megszerezhesse az elveszett jószágot. Már Gossen is látta, hogy a határérték kiegyenlítôdésének elôfeltétele a javak oszthatóságán és különbözô célokra való használhatóságán kívül az is, hogy az értéküket egy közös értékmérôvel fejezhessük ki. Ennek lehetôségét a pénz használata adja meg. A határértéknek a különbözô igényekre vonatkozó kiegyenlítôdése azt jelenti, hogy az egyes igények kielégítésére költött utolsó pénzegység egyenlô kielégítést nyújt az összes igényekkel kapcsolatban, vagyis hogy minden egyes igény kielégítésével kapcsolatban elért határérték (határhaszon) pénzértéke egyenlô. Ezen a megállapításon alapul a matematikai iskola alaptétele is, ami szerint a gazdálkodás mindig az elért haszon és az áldozat összemérése. Fôleg a matematikai iskola fektetett nagy súlyt az igénykielégítés szerves összefüggéseinek vizsgálatára. Határhaszon- és élvezeti görbéket szerkesztettek és bevezették az alanyi értékelméletbe az összérték-függvény fogalmát. Az összérték-függvény lényege az, hogy az egyes javakból fogyasztott mennyiség és annak értéke nemcsak a szóban forgó jószággal kapcsolatos igény telítettségi és kielégítési folyamatától függ, hanem függvénye az egyén gazdasági helyzetének megfelelôen a többi javakból fogyasztott mennyiségnek is. W. S. Jevons, aki az osztrák iskolától függetlenül jutott el a határérték-elmélethez, a határértéket olyan differenciálhányadosként határozta meg, amely az értéknövedék és a jószágmennyiség növekedése közötti viszonyt fejezi ki. Az összérték szerinte az egyes értéknövedékek integrálja. Az összérték fogalma nagy jelentôségűvé vált az alanyi értékelmélet számára. Visszatartotta az elmélet követôit attól a túlzástól, hogy az igénykielégítés folyamatát csupán a határérték-határhaszon szempontjából vizsgálják. A gazdálkodó ugyanis végeredményben az összérték növelésére törekszik, és a határérték alapján való értékelés is ennek az eszköze. A termelési javak értékelésével kapcsolatban az alanyi értékelméletek a tárgyi értékelméletek ellenkezôjét tanítják. A tárgyi értékelméletek szerint a termelési javak a magukban felhalmozott értéket adják át a végsô terméknek. A tárgyi értékelméletek tehát a termelési javak értékének meghatározásánál a termelô álláspontjára helyezkednek. Az a törekvésük, hogy meghatározzák a termelési javak alapján a költségtényezôk nagyságát. Kiindulópontjuk tehát a termelés. Ezzel szemben az alanyi értékelméletek azt tanítják, hogy a termelési javak értéke a közreműködésükkel elôállított termékek értékének a függvénye. A termékek értéküket tehát nem a termelési javaktól kapják, hanem fordítva: a termelési javak értéke a termék értékébôl levezetett érték. Minél messzebb áll a termelés folyamatában egy termelési tényezô a végsô terméktôl, annál kisebb az értéke. Az eszközértéket a cél határozza meg. A termelési javak lényegüknek megfelelôen eszközök a termékek elôállítására. Értéküket tehát a végsô cél, vagyis a termék határozza meg. Bizonyos termelési javak különbözô természetű és értékű termékek elôállítására is alkalmasak. Melyik termék határozza meg ebben az esetben a termelési javak értékét? A határtermék, vagyis az, amelynek a termelési eszközzel való elôállítása még éppen gazdaságos. Tegyük fel például, hogy valaki egy meghatározott mennyiségű vassal rendelkezik. Elhatározza, hogy a vas egyharmadát kalapácsgyártásra használja, a másik harmadából harapófogókat készít, a maradékot pedig szögek gyártására használja fel. Az alanyi értékelméletnek megfelelôen a kalapács értékét nyolcra, a harapófogóét hatra, a szögekét pedig négyre becsüli. Ha a vas egyharmada elvész, az értéksorrendje szerint a szögek gyártásáról mond le. Érték-vesztesége négy. Ez az érték határozza meg a többi mennyiség értékét is. Hasonló a helyzet akkor is, amikor egy termelési eszköz más eszközökkel való kombinációban is felhasználható. Itt is a legkevésbé értékes kombinációban elôállított termék értéke határozza meg a termelési eszköz értékét még akkor is, amikor a termelési eszköz használatára a legértékesebb kombinációban került sor. Az alanyi értékelméletek a fogyasztó oldaláról ítélik meg a termelési javak értékét. A termék értéke ugyanis a fogyasztó értékelésén alapul. Mivel a termelô tapasztalata alapján úgy látja, hogy a fogyasztók bizonyos terméknek értéket tulajdonítanak, azért áll neki a termelésnek. Az érték meghatározásánál tehát az alanyi értékelméletek nem a kínálatból, hanem a keresletbôl indulnak ki. Minden vállalkozónak elsôrendű érdeke a keresletkutatás, a marketing. Csakis így tudja eldönteni, hogy mit, hol és milyen mennyiségben termeljen. Ez a különbözô szolgáltatások ,,termelésére'' is érvényes. A termék elôállításában rendszerint nemcsak egy tényezô működik közre, hanem a termék több egymást kiegészítô tényezô együttes eredménye. Hogy a termelési értékét megállapíthassuk, tudnunk kell, hogy az egyes tényezôknek az eredmény mely részét tulajdonítsuk. Ez a gazdasági beszámítás kérdése, a hozadéknak az egyes termelési tényezôk közti felosztása. A közgazdászok jelentôs része már a kérdés alapgondolatát is elveti, mivel ezt a felosztást lehetetlennek tartja. Sokak szerint, ha például egy termék elôállításában két tényezô működött közre, a kérdés feltevése olyannyira értelmetlen, mintha azt kérdeznénk, hogy az olló két karja közül melyik vágta szét a papírt. Az osztrák iskola követôi a gazdasági beszámítást lehetségesnek tartották. Az ellenvetésekkel szemben hivatkoztak arra, hogy nem fizikai, hanem értékbeszámításról van szó. Védekezésük azonban nem volt szerencsés. Ha ugyanis fizikailag nem tudjuk megkülönböztetni, hogy a termelés eredményébôl mi tulajdonítható az egyik vagy a másik tényezônek, az értékre nézve sem tudjuk ezt megtenni. A termelési folyamatban különbséget kell tennünk a termelést megtervezô, az ahhoz szükséges anyagi és emberi erôket megszervezô és a kitűzött célra irányító tényezô között. Az eszköz jellegű tényezôk önmaguktól nem képesek gazdasági érték elôállítására. Gazdasági értéket azzal kapnak, hogy a vezetô és irányító tényezô közreműködésével bekapcsolódnak a társadalom igénykielégítési folyamatába, a szolgáltatások rendszerébe, a gazdasági rendbe. A termelés az összes termelési tényezôk együttes hatásának az eredménye. A gazdasági beszámítás kérdését a termelô tapasztalati úton oldja meg. Ennek eszköze a kísérletezés, vagyis a kérdésnek tapasztalat alapján való vizsgálata, hogy egy termelési tényezônek a hozzáadása mit jelent a terméseredményre nézve, hogy például egy meghatározott mennyiségű műtrágya felhasználása mennyiben növeli a terméseredményt és kifizetôdô-e, vagy nem. Az ésszerű és célszerű gazdálkodás feltételezi a különbözô termelési tényezôk hatásának ismeretét a terméseredményre. Ami a termelési költségek és az érték viszonyát illeti, elôször is látnunk kell, hogy az alanyi értékelméletek az érték fogalmán alanyi használati vagy pedig alanyi csereértéket értenek. A tárgyi értékelméletek értékfogalma a tárgyi használati vagy a tárgyi csereértéket foglalja magába. Sok zavarra vezet az is, hogy a közgazdászok gyakran más és más tartalmat tulajdonítanak a termelési költség fogalmának. Az alanyi értékelméletek követôi a költségeket inkább lélektani jelenségnek tekintik: fáradság, áldozat, a fogyasztástól való tartózkodás stb., amíg a tárgyi értékelméletek hívei a költségeket fizikai, technikai, általában mérhetô mennyiségeknek tartják, így például az óraidôben mérhetô munkamennyiség. Egyesek a termelési költség és az érték viszonyát azonosítják a kínálat és a kereslet viszonyával. Így például A. Marshall, aki az alanyi és a tárgyi értékelméletet próbálta megegyeztetni. Rámutatott arra, hogy a kínálat és a kereslet az áralakulásban egyenrangú tényezô. A kettô között nincs szó okozati vagy alárendeltségi, hanem csak mellérendeltségi viszonyról. Véleménye szerint rövid távon a kereslet, hosszú távon pedig a kínálat határozza meg az árat. Értelmetlen azon vitatkozni, hogy a termelési költség vagy pedig az elérhetô haszon határozza-e meg az értéket. A gazdálkodás lényeges eleme, hogy a kettôt igyekezzünk kiegyenlíteni, hogy a haszon megérje az áldozatot. A gazdasági tevékenységnek alapvetô törvénye, hogy az áraknak fedezni kell a költségeket. További munkássága során Marshall a kínálatot a termelési költséggel, a keresletet pedig a határhaszonnal azonosította. Végeredményben arra a véleményre jutott, hogy úgy Ricardónak (kínálat = költség), mint az alanyi értékelméletnek (kereslet = határhaszon) igaza van, ha eltekintünk bizonyos egyoldalúságoktól. Ezzel szemben azt mondhatjuk, hogy a kínálat nem azonos a termelési költséggel és a kereslet sem a határhaszonnal. A termelési költség a termelt mennyiség függvénye, a termelt mennyiség pedig függ a várható kereslettôl. A határhaszon sem azonos a kereslettel, hanem az igény telítettségi és kielégülési fokának az eredménye. Az alanyi értékelméletek javára kell írnunk, hogy elsônek hívták fel a figyelmet az emberi szükségletek és igények nagy jelentôségére a gazdasági életben. Ugyancsak elsônek állították fel az érték, mint a javak gazdasági jelentôségérôl alkotott ítélet és az ár, mint tárgyi, piaci jelenség közti különbséget. A határérték és határhaszon fogalmát is az alanyi értékelmélet követôi vezették be a közgazdaságtanba. Ez az elmélet a gazdálkodás gyökeréig hatolt, amikor megmutatta, hogy a javak értékelésének kell irányítani az ember gazdasági döntéseit. A régi, csupán csereértékkel foglalkozó elméletekbôl ez hiányzott. Az állt ugyanis a gondolkodás elôterében, hogy mi határozza meg a javak egymás közti cseréjének arányát. A tárgyi értékelmélet nem érték-, hanem árelmélet. Ugyancsak fontos szempontra mutatott rá az alanyi értékelmélet, amikor hangsúlyozta, hogy az igénykielégítés ésszerű és célszerű irányítása feltételezi a kielégítés határainak a megállapítását a rendelkezésre álló javak és lehetôségek alapján. Az alanyi értékelméletek nagy fogyatékossága az, hogy túlságosan is egyéni és alanyi jellegűek. A közgazdaság jelenségei és folyamatai vizsgálatában az elszigetelten álló egyén magatartásából indulnak ki. Ez önmagában még nem volna helytelen, hiszen a társadalmi és gazdasági adottságok az egyéneken keresztül érvényesülnek. Határozottan téves azonban, hogy kevés figyelmet szentelnek a közgazdaság tárgyi adottságainak és társadalmi jellegének. Elhanyagolják az egyéni értékelést nagyban befolyásoló tényezôket, mint a társadalmi környezet, erkölcs, szokás, divat, reklám stb. A gazdasági élet valóságában nem elszigetelten élô egyénekrôl van szó, hanem közösségben élô személyekrôl. A termelôk és a fogyasztók nem remeték, nem is függetlenek egymástól; gazdasági tevékenységük társadalmi keretek között folyik. Ha az önérdek motiválja is a cselekvésüket, az optimális eredmény elérésére állandóan alkalmazkodniok kell egymáshoz, a társadalmi viszonyok függôségi hálózata kötöttségeit is vállalniok kell. Tevékenységük szerves része a társadalmi összmunkának, amelynek célja az egész társadalom igényeinek kielégítése. Az egyéni magatartás elemzése révén arra kapunk feleletet, hogy szabadverseny esetén miként jár el racionálisan a gazdálkodó eladó és vevô egyén a saját elvárásainak megfelelôen, mennyit kínál, mennyit vásárol. A gazdasági összefüggéseket azonban tisztán az egyén igénykielégítési törvényszerűségeire visszavezetni nem lehet. Az alanyi értékelméletek tanítása nem annyira gazdasági, mint pszichológiai, ahogy azt Wieser maga is kifejezte. Vizsgálatuk tárgya nem a társadalom igénykielégítési folyamata, hanem az egyéni igénykielégítés lélektana. Nemcsak a klasszikus iskola gazdálkodója, hanem az alanyi értékelméletek fogyasztója is ,,homo oeconomicus'', aki a saját érdekét szolgálja, számításaiban nem téved, mert tökéletes áruismerettel rendelkezik, az eladók és a reklám nem tévesztik meg stb. Az igényeik maximális kielégítésére törekvô egyének Gossen törvényének megfelelôen járnak el, így aztán a közgazdaság optimális állapota áll elô... Habár az alanyi értékelméletek képviselôi ezt kifejezetten nem állították, fôleg a matematikai iskola példái úgy tüntetik fel az értékelés kérdését, mintha az igények telítettsége és a kielégülés foka, s így maga az érték és a haszon mérhetô volna. Ezeket a tényezôket mérni nem lehet. A termelési javak értékelésénél az alanyi értékelméletek elhanyagolták azt az ugyancsak fontos szempontot, hogy a termelési tényezô minôsége is befolyásolja annak értékét. A többet termô föld kétségkívül értékesebb, mint az ugyanolyan nagyságú, de kevésbé termô. Ugyanezt mondhatjuk a többi termelési javakról is. Ami a gazdasági beszámítást illeti, a piacgazdaságban a termelô a piacra dolgozik. Számításaiban a termék értéke mint eladási ár szerepel. Az egyes termelési tényezôk eredményességét is abból a szempontból ítéli meg, hogy mennyire emelik vállalkozása jövedelmezôségét. Az alanyi értékelméletek nem domborítják ki világosan azt a különbséget, ami a gazdasági beszámítás kérdésében az egyéni gazdaság és a közgazdaság között fennáll. Végeredményben az alanyi értékelméletek nem adnak megfelelô választ arra, hogy miért van egy jószágnak csereértéke. Csak egy tényezôt jelölnek meg arra nézve, hogy egy jószágnak, amelynek már csereértéke van, bizonyos fokú értéke van az igénykielégítéssel kapcsolatban. A csereérték általános meghatározói a társadalom keretében működô erôk, amelyeken belül különbözô hatótényezôk léteznek, köztük az alanyi értékítéletek is. ======================================================================== Az áralakulás Az igények kielégítésére szolgáló termékek csereértéke az árban jut kifejezésre. Mivel a gazdasági tevékenység nem fizikai szabályossággal lejátszódó folyamat, nemcsak az egész gazdasági élet, hanem az ár is hullámzásoknak van kitéve, ami az értékelés változásain alapul. A cserében a termék ellenértékét rendszerint pénzben kapjuk meg. Minden terméknek megvan az ára, azaz minden terméket a piaci ára szerint értékelünk még akkor is, amikor nem kerül eladásra. A termelés eredménye az ár útján kerül elosztásra az árrendszer, az árak kölcsönös kapcsolatai által. Az ár lényeges hatást gyakorol úgy a termelésre, mint a fogyasztásra. A vásárlóképességen kívül az árak szabják meg a fogyasztás mennyiségét és minôségét. Az áralakulástól függ a vállalatok és a különbözô termelési egységek léte vagy nemléte. Ha az árak nem fedik még a termelési költségeket sem, a vállalat tönkremegy, ha pedig még hasznot is biztosítanak, lehetôvé teszik a termelés folytatását és kibôvítését. A gazdasági tevékenység társadalmi keretek között történik, az ár is ebben a keretben tölti be a szerepét. Az a meghatározás, amely szerint az ár egy jószág vagy szolgáltatás pénzben kifejezett értéke, önmagában még nem elég. Az ár maga is társadalmi jellegű. Az egymással kölcsönös cserekapcsolatban álló háztartások és az egész társadalom gazdasági viszonyainak a kifejezése. Az ár társadalmi jelenség abban az értelemben is, hogy az eladók és a vevôk értékítéleteire épül és mindenki számára, aki a csereforgalomban részt vesz, érvényes. A munkamegosztásra épülô társadalomban a különbözô önmagukban elégtelen háztartások a közösségileg rendezett igénykielégítésre törekszenek. Ebben az igénykielégítési rendben az áron kívül több más intézmény és közösségi rendszabály is szerepet játszik. Így például a piaci szabályzat, a piaci felek esetleges megegyezései, hatósági rendelkezések, a csereforgalmat gátló vagy elôsegítô intézmények. A társadalomban meglévô gazdasági lehetôségek az árban mutatkoznak meg. A termelési tényezôk, a termékek és a szolgáltatások árából úgy a termelô, mint a fogyasztó le tudja mérni, hogy melyek a jelenlegi gazdasági lehetôségei. Az ár új gazdasági lehetôségeket is megmutathat azzal, hogy az árak kölcsönös kapcsolatát is megismerteti. Azt szokták mondani, hogy a klasszikus iskola legerôsebb oldala az árelmélet. Ezen iskola minden irányzata megegyezik abban, hogy az áralakulás a közgazdaság legfontosabb kérdése. G. Cassel (1866--1945), a neoklasszikus irányzat egyik legjelentôsebb képviselôje szerint az árképzés kérdése képezi a közgazdaságtan lényegét. Cassel az értékelméletet teljesen mellôzte és az árelméletet állította kutatása középpontjába. Miként a klasszikusok, ô is az áralakulás okait kereste. Az árelmélet számára is merôben kauzális, a finalitást mellôzi. A klasszikusoknál az érték mint csereérték állt az elôtérben. Az érték és az ár megkülönböztetésére kevés figyelmet szenteltek. J. St. Mill fel is rótta Ricardónak, hogy a kettôt gyakran felcserélte, de maga Mill is, amikor árra gondolt, sokszor értékrôl szólt. Ezen nem is csodálkozhatunk, mivel a klasszikus elmélet ugyanazon elv alapján vélte az árat megmagyarázni, mint az értéket. A klasszikusok szerint mindkettôt a költségtörvény szabályozza. Ez áll a termékek legnagyobb részére, a tetszés szerint szaporítható javak tömegére. Hamarosan észrevették azonban, hogy az árak folytonosan ingadoznak, és ezért szükséges az is, hogy a kínálat és a kereslet viszonyára is tekintettel legyünk. Arra a kérdésre keresték tehát a feleletet, hogy mi a viszony az árakat szabályozó költségtörvény és a kínálat-kereslet törvénye között. A kérdés megoldása nem látszott nehéznek, miután különbséget tettek a természetes ár és a piaci ár között. Véleményük szerint a természetes ár meghatározója a termék elôállításába befektetett vagy pedig a termék vásárlása által megtakarított munkamennyiség. Késôbb a klasszikus iskola követôi más értékmeghatározó tényezôket is bevontak a természetes ár meghatározásába (föld és tôke), ami aztán a termelési és újratermelési költségek elméletéhez vezetett. A piaci ár alakulására nem találtak elfogadható magyarázatot, mivel azok a tényezôk, amelyek befolyásolják, alanyi jellegűek és így tudományosan ellenôrizhetetlen változásoknak vannak kitéve. A piaci ár megértéséhez elegendônek tartották a kínálat és a kereslet viszonyára való hivatkozást. Különben a természetes ár és a piaci ár között törvényszerű kapcsolatot véltek felfedezni. Szerintük a piaci ár állandóan a természetes ár körül ingadozik, sôt állandó tendenciája az, hogy azzal megegyezzék. Ez a klasszikusok ún. értéktörvénye. Végeredményben tehát a költségtörvény érvényesül a termékek többségére vonatkozólag, amelyek mennyiségileg szaporíthatók és úgy a termelésükben, mint az értékesítésükben korlátlanul érvényesülhet a szabadverseny. A ritkasági javak és a monopolisztikus termékek nem esnek a költségtörvény alá. Az osztrák iskola az áralakulás alanyi tényezôinek szenteli a figyelmét. Kiindulópontját a piaci felek értékítéletei képezik: az eladók részérôl az alanyi csereérték, a vevôk részérôl pedig az alanyi használati érték. Arra a kérdésre, hogy az alanyi értékítéletek tömegébôl miként keletkezik az ár, az alanyi értékelmélet a határpárok törvényében találja meg a feleletet. Az ár az eladók és a vevôk oldalán két fél értékítéletétôl függ. Az ár nem lehet alacsonyabb, mint az utolsó, egy meghatározott árért még eladni kész határeladó értékelése, különben áruja kiesik a piacról. Ennél sokkal magasabb se lehet, mert különben az eladásból már kiszorult újabb eladó lép be a piacra. Ezzel aztán növekszik a kínálat, ami ismét leszorítja az árat, vagy pedig az áru egy része eladatlan marad. A határpárok törvénye szerint az ár alsó határát a határeladó és az elsô, a cserébôl éppen kiesett eladó, az ár felsô határát pedig a határvevô és az elsô, a vételbôl éppen kiesett fél értékelése határozza meg. F. Wieser a határpárok törvénye helyett határrétegek törvényérôl szól. Hivatkozik arra, hogy a piacon nemcsak egyének, hanem egész csoportok kölcsönös hatásáról van szó az ár kialakulásánál úgy az eladók, mint a vevôk oldalán. Ezzel a kiegészítéssel az elmélet sokat nyert a valóságértékében. A piaci folyamatokban, amennyiben úgy az eladók, mint a vevôk oldalán tökéletes a szabadverseny, az egyes személyek értékelése csak kevéssé hat, és valóban a határrétegek magatartása a döntô. Wieser egészítette ki az elméletet azzal is, hogy az eladók oldalán végeredményben leginkább a termelési költségek befolyásolják az árat, amíg a vevôknél az alanyi használati érték és a fizetôképesség a döntô tényezô. Fôleg az angol Hobson mutatott rá arra, hogy a határpárok között az árnak mozgási lehetôségei vannak, amelyeknek megfelelôen a csereforgalomban részt vevôk ügyessége, piaci tapasztalata, hatalmi helyzete stb. az egyes felek és csoportok elônyére befolyásolhatja az ár alakulását. A klasszikus elmélet megvilágította az áralakulás folyamatát a kínálat vonatkozásában, de a kereslet tekintetében beható elemzést nem adott. Az osztrák iskola munkája nyomán vált világossá, hogy a kereslet forrása az emberek igénye, és azon személyes elhatározás, hogy bizonyos árut bizonyos áron hajlandók megvásárolni. Ebben a megvilágításban két tényezô domborodik ki: az emberi igény és a fizetôképesség, amelyek kölcsönösen hatnak az áralakulásra. Maga az ár úgy tárgyi, mint alanyi tényezôk eredménye. Tárgyi tényezôk a kínálat oldalán a termelési költségek, a kereslet részérôl a fizetôképesség. Alanyi tényezôk a kínálat oldalán a jövedelmezôségi megfontolások, a kereslet részérôl pedig az igények és azok telítettsége. A klasszikus iskola és az osztrák iskola is az árelméletben a szabadverseny feltételezésébôl indul ki. A javak elôállítása és forgalombahozatala a szabadverseny szellemében történik és korlátozott azon javak köre, amelyekre a szabadverseny elve nem érvényes. A klasszikusok kora a szabadverseny elôretörésének az idôszaka volt. A szabadverseny a gazdasági liberalizmus vezéreszménye, amely elôször mint politikai eszmény fejlôdött ki. Azt hitték, hogy a szabadság fogalma elegendô annak tartalmi meghatározására, és csak késôbb jöttek rá arra, hogy a szabadverseny érvényesülésének a gazdasági életben súlyos elôfeltételei vannak. A szabadverseny feltételezi elôször is a magántulajdont és az azzal való rendelkezési jogot. Enélkül a szabad csereforgalom, a liberális gazdasági rendszer alapja, elképzelhetetlen. Ezenfelül a szabadverseny feltételezi a tökéletes piacot. Ez annyit jelent, hogy az összes felek ismerik a piac helyzetét az árakkal együtt, amelyek ellenében kerül sor a kínálatra és a keresletre; az eladók és a vevôk teljesen szabadok a döntéseikben; sem a kínálat, sem a kereslet oldalán nincs szó elôzetes megegyezésrôl; az eladók és a vevôk létszáma olyan nagy, hogy az egyesek hatása az áralakulásra elhanyagolható; a piac homogén, azaz az adásvételre kerülô javak mennyiségei kölcsönösen helyettesíthetôk. Szó lehet természetesen minôségi különbségekrôl, de ebben az esetben minden egyes minôség külön piacot alkot, amelyen a minôség sajátos ára alakul ki (így például a gabona esetében). A részvénytôzsdét tökéletes piacnak szokták nevezni. A régiségek adásvétele tökéletlen piac. A munkapiacot sokáig tökéletes piacnak tartották. A szociális törvényhozás és a munkásszervezetek hatására vált ,,tökéletlenné''. Ami a piaci formákat illeti, különbséget teszünk a szabadpiac, a monopolisztikus piac, a monopolisztikus szabadpiac és a kötött piac között. ======================================================================== A szabadpiac Szabadpiacnak azt a piaci formát nevezzük, amelyen a szabadverseny túlsúlyban van. Egy termék iránti keresleten azt a mennyiséget értjük, amelyet a vevôk egy meghatározott áron és idôben hajlandók megvásárolni. Egy meghatározott árhoz kapcsolódik egy meghatározott termékre vonatkozó keresett mennyiség. Az általános tapasztalat szerint egy termék iránti kereslet az ár csökkenése esetén növekszik, fordított a helyzet, ha az ár emelkedik. A koordináta-rendszerben, amelyben a függôleges tengely (y) az árakat, a vízszintes tengely (x) pedig az árumennyiséget jelzi, a keresleti görbe csaknem minden termék esetében balról jobbra süllyed. Ha az ár csökken, új vevôk jelennek meg a piacon. Olyanok, akik addig például a narancs fogyasztását fényűzésnek tartották, vagy pedig a jövedelmük nem volt elég a vásárlásra. Az igényük talán létezett már elôzôleg is, de nem voltak fizetôképesek. A kereslet bizonyos javak esetében csak rövid idôre érvényes. Így például az esernyô iránti kereslet nagyobb esôs tavaszon vagy ôszön, mint száraz nyáron. A kereslet mennyiségi növekedése vagy csökkenése az ár változásának megfelelôen nem azonos minden termék esetében. Ha az árváltozást a kereslet nagyfokú mennyiségi változása követi, a kereslet rugalmas. Ha azonban csak csekély változást idéz elô, rugalmatlan. Az életszükségleti javak, például a kenyér iránti kereslet általában rugalmatlan, amíg a fényűzési javak kereslete rugalmas. A legtöbb ázsiai országban a legszükségesebb élelmiszer a rizs (rugalmatlan), amíg a kenyér fényűzésnek számít (rugalmas). A kínálat meghatározása hasonló a keresletéhez. Egy termék kínálatán azt a mennyiséget értjük, amelyet az eladók egy meghatározott áron és idôben hajlandók eladni. Az általános tapasztalat ebben az esetben is azt mutatja, hogy minél magasabbak az árak, annál nagyobb a kínálat és fordítva. Ennek megfelelôen a kínálati görbe balról jobbra emelkedik. Minden termelô és eladó arra törekszik, hogy a termék hozama felülmúlja a költségeket, vagyis hogy hasznot érjen el. Minél magasabbak az árak, annál nagyobb ennek a lehetôsége a kínálat mennyiségi növelése által. A kereslethez hasonlóan beszélhetünk rugalmas és rugalmatlan kínálatról is annak megfelelôen, hogy az árban beállott változás nagy, vagy csak jelentéktelen hatással van a kínálatra. Egyensúlyi árnak azt nevezzük, amely a kereslet és a kínálat mennyiségi megegyezésébôl áll elô. A piaci ár szabadverseny esetén az egyensúlyi ár körül ingadozik. Az áralakulásban két egymással ellentétes erô hat: az eladók kölcsönös versenye, amely csökkenti az árat és a vevôk versenye, amely az áremelkedés irányában fejti ki a hatását. A koordináta-rendszerben az egyensúlyi ár a keresleti és a kínálati görbe metszôpontjában található, amikor is a kereslet és a kínálat megegyezik egymással. Ha az ár bizonyos pillanatban magasabb lenne, a kínált mennyiség felülmúlná a keresletet, és az eladók versenye leszorítaná az árat. Fordított lenne a helyzet, ha a kereslet felülmúlná a kínálatot. Ezt nevezzük ármechanizmusnak. A tetszés szerint szaporítható javak esetében a piaci ár a termelési költség körül ingadozik, és természetes tendenciája az, hogy azzal összeessék. Ezt nevezik költségtörvénynek, amelynek érvényesülése két feltételtôl függ. Elôször is kell, hogy a termék szaporítási lehetôsége korlátlan legyen, vagyis ne álljon fenn természeti akadály (földhiány, nyersanyaghiány stb.). Ugyancsak feltétel a tökéletes szabadverseny, ami arra ösztönöz, hogy a gazdasági lehetôségek határáig folytatódjék a termék szaporítása. A balról jobbra emelkedô kínálati görbe akkor áll elô, ha az eladók az alanyi értékítéletük és a termelési költség által elôre meghatározott árképzetekkel jelennek meg a piacon és áruikat a minimumnál olcsóbban nem hajlandók eladni. Az olyan termékek esetében azonban, amelyek nem raktározhatók, mivel romlandók (például a földieper), más a helyzet. Ha valóban tökéletes a szabadverseny, vagyis ha az árra vonatkozólag az eladók között semmi elôzetes megegyezésre nem került sor, végsô esetben bármilyen áron is hajlandók eladni a terméket, hogy legalább a költségeik egy része megtérüljön. Ez annyit jelent, hogy az ártól függetlenül bizonyos mennyiség eladásra kerül, vagyis a kínálat nem görbe, hanem függôleges. Ebben az esetben az ár kizárólag a kereslettôl függ. ======================================================================== A monopolisztikus piac Amíg a szabadpiacon az egyes eladók a teljes kínálatnak csak elenyészôen kis hányadát képviselik, hatásuk a kínálatra és az árra szintén kicsi, a monopóliummal rendelkezô eladó a teljes kínálatot a kezében tartja, a kínálat mennyiségi változtatásával nagy fokban és közvetlenül hat az árra. A monopóliummal rendelkezô eladó fô kérdése, hogy mekkora mennyiség eladása biztosítja számára a lehetô legnagyobb hasznot. Erre a kérdésre csak úgy tud felelni, hogy tapasztalata alapján megállapítja, hogy a termelés mennyiségi fokozása mekkora különkiadással jár (határköltség), és azt összehasonlítja a többlethozammal (határhaszon). Ha a határhaszon magasabb, mint a határköltség, a termelés fokozása gazdaságilag helyes, de a termelésnek minden további emelése óvatosságot kíván. Az össznyereség megállapítása elméletileg nem nehéz, de a gyakorlatban szinte lehetetlen. A valóságos keresleti görbét lehetetlen elôre pontosan megállapítani, csak felbecsülni lehet. A becslés mindig bizonytalan. Íme egy példa a valós életbôl! Egy nyugati ország kormánya monopolizálta magának a szeszesitalok forgalmazását. Felemelte az italok árát abban a reményben, hogy ezzel a bevételeit emeli. A valóságban azonban ez nem történt meg. A szeszesitalok fogyasztása annyira csökkent, hogy a fogyasztási adóból származó jövedelem sokkal kisebb lett mint azelôtt volt. A szeszesitalok keresletének becslése téves volt. A monopolista az árpolitikáját két módon irányíthatja. Az elsô mód abban áll, hogy megállapítja az eladásra szánt mennyiséget és kivárja, hogy a kereslet hogyan reagál a kínálatra, hogy mekkora lesz az ár. Teheti azt is, hogy elôre megállapítja az árat és kivárja, hogy az általa megállapított áron mennyit tud eladni. A monopolista legtöbbször ezt a második módszert alkalmazza, miközben reklám útján igyekszik befolyásolni a keresletet. A legtöbb esetben nem azonnal a számára legelônyösebb árat fogja megállapítani, aminek oka az állami beavatkozástól való aggodalom vagy más külsô közbelépéstôl való félelem. Megelégszik a jelenlegi kisebb haszonnal, hogy késôbb, miután már megfelelô keresletet biztosított a termékének, a lehetô legnagyobb hasznot érje el. Vannak természetesen olyan monopóliumok is, amelyeknél a nyereségre való törekvés nem játssza a fôszerepet. Ilyenek a közszolgáltatások. ======================================================================== A monopolisztikus szabadpiac Az áralakulás a monopolisztikus szabadverseny esetében lényegében megegyezik a monopolisztikus piac áralakulásával. A különbség csak az, hogy az eladó piaci helyzete kevésbé szilárd. Számolnia kell ugyanis azokkal, akik más név alatt és más csomagolásban, de lényegében ugyanazt a terméket viszik a piacra. Amint már láttuk, a tökéletes szabadverseny esetén a piaci ár a termelési költség körül ingadozik. Minden más piaci formában megvan a lehetôsége annak, hogy a piaci ár tartósan a termelési költség fölött maradjon. Annyit jelent ez, hogy a vevôk a monopolisztikus piaci formák esetén többet fizetnek, mint a szabadverseny esetében? Igen, abban az esetben, ha a termelési költség mindenkor egyforma. Ez azonban a gyakorlatban soha sincs így. A nagyüzemi termelés lehetôvé teszi a termelési költségek csökkenését olyannyira, hogy a termékek piaci ára alacsonyabb lehet, mint az egymással vetélkedô kisvállalatok termelési költsége. Arra is gondolhatnánk, hogy a monopolisztikus nagyvállalatokban a szabadverseny teljes vagy részleges kizárása következtében a technikai felszereltség, az újítás és a termék tökéletesítése érdekében kevés történne. A tapasztalat azt igazolja, hogy éppen ezekben a nagyvállalatokban találhatjuk a legintenzívebb kutatómunkát az új és jobb termékek elôállítása céljából és annak az érdekében, hogy a piaci helyzetüket továbbra is biztosítsák. ======================================================================== A kötött piac Régen elmúltak azok az idôk, amikor az áralakulás jelenségeit a ,,laissez-faire'' szellemében kizárólag a magánérdekhez tartozónak vagy pedig a gazdasági törvények alapján önmaguktól az érdekek harmóniáját biztosító tényezôknek tekintették. A közhatalom a közjó szolgálatában nem mondhat le a társadalom érdekei védelmérôl öntudatos és egyetemes árpolitika által. Bizonyos esetekben szükségesnek tarthatja, hogy maga meghatározza egyes javak és szolgáltatások árát vagy pedig a minimum és a maximum árat. A minimális ármegállapításnak az a célja, hogy az adott gazdasági viszonyok között a termelés jövedelmezôségét biztosítsa. Bizonyos termékek elôállítása a társadalom számára nélkülözhetetlen. Senki sem kívánhatja, hogy a termelôk ezeket ráfizetéssel, kiadásaik és munkájuk értékének megtérítése nélkül állítsák elô. Amikor bármely oknál fogva az életszükségleti javak (kenyér, tej stb.) elôállításában komoly zavarok állnak be, a hatóság meghatározza azok maximális árát, hogy a társadalom minden tagja számára biztosítsa a megfelelô fogyasztás lehetôségét. Ez az ár a szabadpiaci ár alatt van, különben nem lenne szükség a hatósági beavatkozásra. Következménye lehet ennek az, hogy a kereslet felülmúlja a kínálatot. Következménye lehet a sorbanállás is, hacsak az elosztás biztosítására nem vezetik be a jegyrendszert. Egy másik következménye lehet a hatósági beavatkozásnak a ,,feketézés''. Akik az áruért többet is tudnak fizetni, igyekeznek rászedni az eladókat, hogy az elôírt áron felül adjanak el nekik. Ebbôl aztán ismét az következhet, hogy a hivatalos áron eladható árumennyiség csökken, amíg a ,,fekete piac'' növekszik. Az egyik árucikk árának a hatósági meghatározása gyakran több más termék árának rögzítésére vezet. Például hatóságilag meghatározták a kenyér árát, sôt még a jegyrendszert is bevezették. Mivel nincs elég kenyér, hogy minden igényt megfelelôen kielégíthessen (különben nem lenne szükség a jegyrendszerre), a kereslet más, még szabad élelmiszerek irányában (például burgonya, tojás, hús, tej) növekszik, ami elôbb-utóbb ezek esetében is szükségessé teheti a hatósági beavatkozást a közjó érdekében. A minimum-árak bevezetését szükségessé teheti az is, hogy a kereslet és a kínálat kölcsönhatására keletkezett ár annyira alacsony, hogy a termelôk nem találják meg számításaikat és képtelenek arra, hogy a termelési folyamatot folytassák. Ez a helyzet gyakori a mezôgazdaság esetében. A hatósági beavatkozás következménye lehet, hogy a kereslet kisebb, mint a kínálat, ami fôleg akkor mutatkozik meg, amikor a termék kereslete rugalmas. Ezt a jelenséget észlelhettük 1955-ben az Egyesült Államokban, ahol a búza és a vaj piaci ára a hatóságilag garantált ár alatt volt. Az el nem adott mennyiségeket a kormány vásárolta fel, hogy megfelelô jövedelmet biztosítson a mezôgazdaságnak és az állattenyésztésnek. Ugyanez a helyzet az utolsó évtizedekben az Európai Közösség mezôgazdaságában is. A túltermelés következtében felvásárolt gabona, tej és vaj olyan mennyiségei halmozódnak fel, hogy a raktározásuk óriási problémát jelent. Az EK. évi költségvetésének legnagyobb része a mezôgazdasági termelés és az állattenyésztés finanszírozását szolgálja. ======================================================================== Az árak összefüggései A közgazdaságban minden terméknek és szolgáltatásnak megvan az ára. Az árak nem elszigetelten állnak egymás mellett, hanem szorosan összefüggnek. Úgy a klasszikus, mint az osztrák iskola látta már ezt, de egyoldalúan vizsgálta a kérdést, mert csak az okozati összefüggéseknek szentelt figyelmet. Ez nem elégséges, sôt feltehetjük a kérdést, hogy léteznek-e okozati összefüggések. A piac életében kölcsönös összefüggésekrôl van szó. A kereslet és a kínálat nem egymástól független adottságok. Ugyanez a helyzet az árak esetében. Egyetlen ár keletkezését sem tudjuk megérteni a tisztán okozati összefüggések alapján. A piacon az árak összefüggése függvényszerű, funkcionális rendszer. A 19. század végéig a különbözô értékelméletek kizárólag az ár keletkezésének szentelték a figyelmüket. Utána az árak kölcsönös összefüggésének a gondolata került az elôtérbe. Ezzel aztán a részleges gazdasági egyensúly kérdése helyett az általános gazdasági egyensúly problémájára irányult a figyelem. Az általános egyensúly az árrendszerben fejezôdik ki. Így aztán az ár szerepének a kérdése is egyre inkább elôtérbe kerül. Az árrendszert egyensúlyban lévônek tekintik, amikor az árakban semmi lényeges változásra irányuló törekvés nem észlelhetô, mivel a változás semmi komoly elônnyel nem járna. Az árak általános összefüggésére elsônek a matematikai iskola alapítója L. Walras hívta fel a figyelmet. Ô dolgozta ki az összefüggések vizsgálatának a módszerét is (Théorie de la monnai, Paris, 1886). Miután A. Marshall és G. Cassel Walras módszerét leegyszerűsítette, rendszeressé vált az általános összefüggések tanulmányozása, egyenletekbe való rögzítése annak megvilágítására, hogy a piaci felek különbözô adottságai alapján hogyan alakul ki az ár. A közgazdászok kezdetben idegenkedtek ettôl a vizsgálati módszertôl, mivel elfogadhatatlannak tartották, hogy az árösszefüggéseket tisztán mennyiségi összefüggéseknek tekintsék. A keresleti és kínálati görbék, valamint a termelési költséggörbék annyira különböznek egymástól és a valóságban annyi változásnak vannak kitéve, hogy lehetetlen azok természetét a rugalmasságukkal teljesen jellemezni, ahogy azt Marshall elképzelte. O. Spann és követôi a mennyiségi összefüggések vizsgálata során arra a következtetésre jutottak, hogy az általános összefüggés nem más, mint mennyiségi kifejezése a valóságban minôségi összefüggésnek, amely az összes igények és gazdasági teljesítmények összefüggése. Habár az igények és a gazdasági teljesítmények összefüggnek, hiszen a gazdasági cselekvés az igények kielégítésére irányul, ebbôl még nem következik az árak általános összefüggése. Az igények és a gazdasági teljesítmények között fennálló kapocs a társadalom tagjainak korlátozott jövedelme (fizetôképessége) és az igénykielégítésre szolgáló javak ugyancsak korlátozott volta. A korlátozott fizetôképesség választásra kényszeríti a vevôt. Kénytelen fontolóra venni összes igényeit, az azok kielégítéséhez szükséges javakat, azok árát, hogy aztán számolva a jövedelmével döntsön arra nézve, hogy mit, milyen mennyiségben vásároljon meg. Amennyiben jövedelme nagyobb részét bizonyos javak vásárlására szenteli, annyiban kénytelen a keresletét más javak irányában csökkenteni. A kereslet emelkedése vagy csökkenése bizonyos termékek irányában azok árának emelkedéséhez vagy csökkenéséhez vezet. Így aztán az elsônek választott termék ára, tekintettel a korlátozott fizetôképességre, befolyásolja a többi termék árát is. A fizetôképesség (vásárlóerô) változása a termékek helyettesíthetôsége következtében a fogyasztás irányába is hat. Így például ha valaki a vásárlóereje növekedésének hatására ezután margarin helyett vajat vesz, vagy pedig kevesebb kenyeret és több péksüteményt. Amit a keresletre nézve mondunk, az a kínálatra is áll. Amit eladásra kínálunk és annak a mennyisége, amit az egyes javakból felkínálunk, függ az összes javak árától, amelyek eladásra számításba jönnek. Nincs elszigetelt kereslet és nincs elszigetelt kínálat. Az egyes javak ára összefügg a többi árával. Az összes javak ára árrendszert alkot a nemzeti jövedelem függvényeként. Az általános összefüggés kifejezi a közgazdaság jelenlegi állapotát és ugyanakkor a jelen és a jövô gazdasági lehetôségeit. Az általános összefüggés szerves és folyamatos. Az általános összefüggéseken kívül különös (sajátságos) összefüggések is léteznek a gazdaság életében. Ezek vizsgálata nem okoz nagy gondot, mert ezek inkább felszíni jelenségek. Íme a legfontosabbak: Ilyen a termékek közös eredetébôl vagy az elosztás közösségébôl folyó összefüggés. Így például a birkahús és a gyapjú árának összefüggése. Mindkettô ugyanazon termelési folyamatban és ugyanakkora költséggel kerül elôállításra. Ha a gyapjú ára magas, soványabb, de gyapjasabb birkákat tenyésztenek. Ha fordított a helyzet, vagyis ha a birkahús ára magasabb, kövérebb birkát tenyésztenek. Ennek az árösszefüggésnek nagy a jelentôsége a gazdasági életben. A technikai fejlôdés lehetôvé teszi, hogy ugyanazon termelési folyamatban több terméket állítsunk elô, ami emeli a termelékenységet és a jövedelmezôséget. Ezt tapasztalhatjuk a termékek csereforgalmában is, amikor ugyanazon költséggel különbözô termék eladására kerül sor. Ebben az összefüggésben az általános elv az, hogy a termékek árai közösen viselik a termelési és elosztási folyamat költségeit. Hogy az egyes termék ára az összköltség hányadát rejti magában, attól függ, hogy mennyi költséget bír el, vagyis mekkora a termék iránti kereslet. Ha a termelô az ugyanazon termelési folyamatban elôállított termékek költségeit egy meghatározott mérték szerint arányosan akarná elosztani a különbözô termék között, megtörténhetne, hogy az egyik termék ára túlságosan is magas lenne és a termék eladhatatlanná válna, amíg a másik termék, amely iránt nagy a kereslet, alacsony áron kerülne eladásra. A termelési költségek nem térülnének meg, hacsak a keresettebb termék árát utólag fel nem emelné az eladatlan termék elôállítási költségeit is beszámítva az árba. Hogy milyen kölcsönös viszonyban történik a különbözô termékek elôállítása, attól függ, hogy a fôtermék és a melléktermék között állandó vagy pedig változó kapcsolat áll-e fenn. Ha a mellékterméknek alacsony értéke van, a fôtermék gyártását igyekeznek elôsegíteni a melléktermék kárára. Megtörténhet az is, hogy a melléktermék alacsony értékére újabb termelési folyamatot építenek. A múltból ismert angol példa erre a vas és a bôr árösszefüggése a tölgyfán keresztül... A vas- és acélművek számára szükséges faszenet a tölgyfa szolgáltatta. A tölgyfa háncsát olcsó áron a bôrgyárak vásárolták meg, és így érdekeltek voltak, hogy a vas és acél termelése emelkedjen, vele együtt a tölgyfa fogyasztása, hogy minél több háncsot minél olcsóbban vásárolhassanak. Sok hasonló különös összefüggést találhatunk a gazdaság életében. Felfedezésük lehetôvé teszi annak a megítélését, hogy bizonyos termékek árának tudatos befolyásolása (például az államhatalom részérôl) milyen következményekre vezet a közgazdaság egyéb területein. Lehetségessé válhat az is, hogy az eddig értéktelennek vagy kevésbé értékes mellékterméknek tartott terméket újabb megmunkálás vagy reklám révén értékessé tegyük, ami a termelési költségek egyenletesebb elosztására, a fôtermék árának csökkentésére, a kereslet és a fogyasztás ösztönzésére vezethet. Ugyancsak jelentôs az az összefüggés, amely abból áll elô, hogy úgy a termelésben, mint a fogyasztásban az igények kielégítése különbözô, egymással helyettesíthetô (komplementáris) javak által és különbözô módon történhet. A termékek kínálata ebben az esetben sokkal nagyobb mint akkor lenne, ha minden egyes termék önmagában állna, vagyis ha nem lenne helyettesíthetô. Az eladók versenye is nagy és a termékek ára kölcsönösen hat egymásra. Ha a helyettesíthetô termékek értéke az igénykielégítés szempontjából ugyanaz, az áruk is azonos, de a nagy kínálat következtében alacsony. Mivel a termelôk és az eladók minél nagyobb haszonra törekszenek, igyekeznek a verseny korlátozására azzal, hogy a terméküknek valami különleges jelleget próbálnak adni, amely a helyettesíthetôség ellenére a többi terméktôl megkülönbözteti. Ez a monopolisztikus szabadverseny egyik formája. A szabadverseny eleme a termék azonosságában áll, míg a monopolisztikus elem a külsô, felszíni különbségben. A különlegesség azon is alapulhat, hogy a termelô más nevet ad a termékének és azt reklám által népszerűsíti. Amíg a helyettesíthetô termékek közös tulajdonságai az árak nivellálódását segítik elô, a különbségek az árak eltérésében jutnak kifejezésre. A helyettesíthetôség hatását a termelési tényezôk áralakulásában is tapasztalhatjuk. Ez annál inkább érvényesül, minél magasabb a termelési tényezôk ára. Így például a munkabérek emelkedése a gépierô nagyobb fokú alkalmazását segíti elô. A tôkekínálat növekedése vezethet a munkaerôkereslet növekedéséhez, de csökkenéséhez is. Ha ugyanis a munkabér a kereslet növekedése révén túlságosan emelkedik, a munkaerô tôkejavak által történô helyettesítésére való törekvés érvényesülhet. ======================================================================== A jövedelem Jövedelem alatt azt a növekedést értjük, amely egy meghatározott idôn belül (például egy év során) az egyén, a közösség vagy az egész ország vagyoni állapotában történik. A nemzeti jövedelem a gazdasági össztermelés eredménye, a javak és szolgáltatások összessége, amelybôl az ország néprétegei különbözô módon részesednek, amelytôl függ a lakosság életszínvonala és a gazdasági tevékenység folytatásának a lehetôsége. A nemzeti jövedelem nemcsak gazdasági, hanem társadalmi valóság is úgy keletkezésében, mint rendeltetésében. A javak és a szolgáltatások a társadalom tagjai közreműködésével jönnek létre, rendeltetésük is az egész társadalom igényeinek kielégítése. Eredetében az egyéni jövedelem is társadalmi jellegű. Különbséget kell tennünk nominális és reális nemzeti jövedelem között. A nominális nemzeti jövedelem felmérésénél vagy inkább becslésénél általában két módszert alkalmaznak. Az objektív módszer alkalmazása a közgazdaság különbözô szektorai, ágazatai és termelési egységei jövedelmének az összegyűjtött adatok alapján való felmérését jelenti. A szubjektív módszer az ország lakosságának pénzjövedelmére épít az adóhivatalok adatai alapján, amelyekhez becsléssel hozzászámítjuk az adózás alá nem esô vagy eltitkolt jövedelmeket is. A nominális jövedelem homogén, mert pénzegységben kerül kifejezésre. A reális nemzeti jövedelem (GDP), a termelt javak és a szolgáltatások összessége, nagyon is heterogén. A kenyeret nem lehet összeadni a vajjal és az orvos szolgáltatását az ügyvédével. Ezért aztán a reális nemzeti jövedelem becslése úgy történik, hogy a nominális nemzeti jövedelmet elosztják az általános árszínvonallal. Az általános árszínvonal az összes javak és szolgáltatások árainak az átlaga. Az általános árszínvonalban beálló változásokat mutatószámok segítségével szokták jelezni, kiindulva egy alapévbôl (például 1990 = 100). A különbözô évek nemzeti jövedelmének összehasonlítását megnehezíti az, hogy idôközben sokszor a pénzegység értéke is változik. A közgazdaságtanban használatos képlet a reális nemzeti jövedelem becslésére (Fischer-képlet): T= E / P (T = Trade volume, a reális nemzeti jövedelem; E = Expenditures, nominális nemzeti jövedelem; P = Price level, az általános árszínvonal). A jövedelemképzôdés a termelési folyamatban megy végbe. Ebben a folyamatban a lakosság négy csoportja közvetlenül vesz részt: a vállalkozók (munkaadók), a munkavállalók, a tôke- és földtulajdonosok. Jövedelmüket eredeti jövedelemnek szokták nevezni, amíg az orvosok, ügyvédek, tanárok, köztisztviselôk, művészek, segélyezettek stb. juttatása levezetett (átruházott) jövedelem. Általában az eredeti jövedelem kategóriájába szokták sorolni a termelt javak szállítása és csereforgalma révén elôállt jövedelmet is. Újabban sokan eredeti jövedelemnek tekintik mindazt, ami az igénykielégítés szempontjából értékelhetô teljesítményen alapul. Az eredeti és levezetett jövedelem közti megkülönböztetés alapján az a felfogás áll, hogy a jövedelemelosztás egyetlen gazdasági igazolása az anyagi termelés. Ez a felfogás azonban téves. A termék nemcsak a közvetlen hatóok, hanem a célok eredménye is. A nemzeti jövedelem magába foglalja a szellemi javakat és szolgáltatásokat is, amelyek dolgozói legalább közvetve közreműködnek az anyagi termelésben is, és így joguk van a jövedelemben való részesedésre. A munkamegosztáson alapuló társadalomban senki sem találja meg jövedelmét munkája közvetlen eredményében, hanem abban, hogy osztozik a társadalom jövedelmében, a javakban és szolgáltatásokban a munkájával szerzett pénzösszeg felhasználásával. A jövedelemelosztás kérdését elsônek a fiziokrata Quesnay állította a gazdasági gondolkodás elôterébe. A termelékenységrôl alkotott egyoldalú fogalma következtében a mezôgazdasági munka eredményében látta a javak tömegét, amely a piac közvetítésével kerül elosztásra a társadalom különbözô rétegei között. A. Smith hatására a földbirtokos helyébe a tôkés került, aki a különbözô termelési tényezôk közreműködését megfizeti. Nála még hiányzott a tôketulajdonos és a vállalkozó világos megkülönböztetése. A gazdasági liberalizmus virágkorában kevés érdeklôdés mutatkozott a nemzeti jövedelem és annak elosztása iránt. L. Walras szerint a tökéletes versenyben kialakult gazdasági egyensúly esetén a piaci árak a ráfordításokat fejezik ki, és a jövedelmek elosztása megközelíti a termelési tényezôk hozzájárulásának az arányát a szabad piaci hatások eredményeként. Késôbb nemzeti osztaléknak (Marshall) vagy társadalmi termékeredménynek (Schumpeter) nevezték az elosztásra kerülô jószágmennyiséget, de az alapgondolat nem változott. A nemzeti jövedelem és az elosztása alaposabb elemzése csak a 20. század elején kezdôdött, és fôleg Keynes munkássága révén került a tudományos érdeklôdés elôterébe. Gazdaságilag helyes az olyan jövedelemelosztás, amely biztosítja a társadalom számára az igénykielégítési folyamat zavartalan folytatását. Erre a szabad piac ,,láthatatlan keze'', az ármechanizmus önmagában nem képes. A piaci folyamatok nem mindig eredményezik a legjobb döntéseket a társadalom igényeinek kielégítésére. A személyes szellemi és fizikai képességek, az erôforrások magántulajdona, a termelési lehetôségek és az üzleti szerencse leküzdhetetlen egyenlôtlenségekhez vezetnek a piaci felek viszonyában. A javak igazságos és méltányos elosztása kérdésében eltérnek a vélemények. Sokak szerint erre a kérdésre csak szubjektív feleletet lehet adni. Mindnyájan megegyeznek azonban abban, hogy tisztán gazdasági szempontból is el kell kerülni a túlságosan nagy jövedelmi különbségeket, ami viszont elôáll akkor, amikor a jövedelemelosztás folyamatát teljesen szabadon hagyják. Ma a liberális közgazdászok is kívánatosnak tartják a piac által eszközölt jövedelemelosztás bizonyos kijavítását. Ennek legfôbb eszköze véleményük szerint a progresszív adózási rendszer és a szociális juttatások rendszere a rászorulók segítésére. Ügyelni kell azonban arra, hogy minden körülmények között megmaradjon a munkavállalásra való ösztönzés, és hogy a tôkemegtakarítás és a befektetési kedv meg ne szűnjön. Ugyancsak szükségesnek tartják a minimumbérek megállapítását fôleg a gazdasági konjunktúra pangása idôszakában. ======================================================================== A munkabér A munkabér az a juttatás, amelyben az részesül, aki más személy szolgálatában szellemi vagy fizikai erôfeszítést fejt ki. A nominális bér pénzösszeg, amíg a reálbér a pénzösszeg vásárlóértéke. Az elsô emelkedhet ugyan, de ha közben a termékek és szolgáltatások ára is növekedett, a reálbér ugyanaz marad, sôt talán csökken. Ha az árak csökkennek, a reálbér emelkedik még akkor is, amikor a nominális bér nem változik. A munkabér és a jövedelem nem szükségképpen azonos. A jövedelem egyéb alkatrészei lehetnek a saját földterület hozama, a takarékbetét kamata és a különbözô társadalmi juttatások. A 18. század végéig a céhrendszer keretei között dolgozó segédmunkás bérét az általánosan elfogadott hagyományok és a közfelfogás határozták meg. A segédmunkás helyzete legtöbbször átmeneti volt. Bizonyos idô után mesterré vált és önállósult. A kapitalizmus kialakulása ezt egyre nehezebbé tette. A munkavállalók többsége örökre bérszolgálatra kényszerült. A munkásosztály kialakulásával kezdtek a közgazdaságtan képviselôi figyelmet szentelni a munkabér kérdésének. A klasszikus iskola munkabérelméletének a kiindulópontja a ,,természetes rend'' és a ,,természetes ár'', amelynek megfelel a ,,természetes munkabér''. Az ár- és a bérelmélet megegyeznek egymással. A munkaerô árát a munkapiaci kereslet és kínálat törvénye határozza meg. A munka piaci ára, amely a természetes ára körül ingadozik, megfelel a munkaerô újratermelési költségének. A munkaerô természetes ára biztosítja a munkáscsaládok létét és szaporodását olyan mértékben, hogy a munkaerô se ne csökkenjen, se ne növekedjék túlságosan (egyensúlyi ár). F. Lassalle (1825--1864), a német szocialista mozgalom megalapítója a klasszikus közgazdaságtan munkabérelméletét ,,vastörvénynek'' nevezte. A társadalmi és gazdasági fejlôdés során a munkásság életszínvonala emelkedhet ugyan, de a munkabér megmarad a létminimumon, nem követi a munka termelékenységének növekedését, és a terméseredmény mindig kisebb hányadát képezi. K. J. Rodbertus ezt nevezte a csökkenô bérhányad törvényének.[3] A liberális piacgazdaság fénykorában a klasszikusok munkabérelmélete sokban megfelelt a valóságnak. (E. Buret: La misčre des classes laborieuses en Angleterre et en France, 1841). Fôleg az angol munkások siralmas helyzete nagyban igazolta Lassalle ,,vastörvényét''. Ha a gazdasági tevékenység egyetlen hajtóereje a korlátlan nyereségvágy, amint azt Adam Smith és tanítványai az akkori valóság ismeretében megállapították, a munkabért valóban ez a ,,vastörvény'' határozza meg. Akkor azonban megértjük Marxot is, aki arra a következtetésre jutott, hogy a termelôjavak magántulajdonát meg kell szüntetni, mert azok magántulajdona és a korlátlan nyereségvágy egymással összefüggnek, mint ok és okozat. A munkaerô mint termelési költség fogalmával szorosan összefügg az úgynevezett munkabéralap elmélete, amelynek alapján a francia fiziokraták gondolkozása áll, akik a mezôgazdaság kategóriáiban gondolkodtak. A földművesek és cselédeik az elôzô év terméseredményébôl élnek az aratásig. Az elôzô év ezen alapja már meghatározott és változatlan. A földtulajdonos csak annyi cselédet állíthat a szolgálatába, amennyit el tud tartani. A cselédeknek járó átlagos juttatás nem lehet több, mint a rendelkezésre álló alap osztva a cselédek létszámával. Ha ez a létszám emelkedik, csökken az átlagos juttatás és fordítva. A munkabéralap elmélete szerint minden gazdaságban létezik egy mennyiségileg meghatározott tôke, amelynek nagyságától függ a munkaerô- kereslet, a foglalkoztatás és az átlagos munkabér. Az átlagos munkabér színvonalának az alakulása a munkabéralap és a munkáslétszám függvénye. A. Smith szerint a munkabéralap nem változatlan és gyorsabban nô, mint a munkáslétszám, így aztán az átlagos munkabér növekvô tendenciát mutat. Mások, például James Mill és T. R. Malthus, az ellenkezôjét állították, aminek okát a csökkenô termelékenységben vélték felfedezni. A helyzet megváltoztatására csak egy lehetôséget láttak: a munkáscsaládok szaporodási arányának csökkenését (James Mill: Elements of Political Economy, London, 1821). Ezért aztán ellenezték a munkásszervezetek tevékenységét, amely hatására a munkások egyik részének bére emelkedhetne ugyan, de más csoportoké csökkenne, és az általános bérszínvonal semmiképpen sem emelkedne. Ellenezték a szegénygondozást, a munkanélküliek segítését és a jövedelemadó minden formáját, mivel véleményük szerint mindez a munkabéralap csökkenésére és a ténylegesen dolgozók kárára lenne. A munkabéralap fogalma nem világos. Az elmélet követôi legtöbbször pénztôkére gondoltak, miközben írásaikban sokszor azt a benyomást teszik, hogy a munkások által fogyasztott javakat értik alatta. Az a bizonytalanság, amely a klasszikusoknál a pénzben és javakban való gondolkodás tekintetében gyakran megmutatkozott, ebben is éreztette hatását. Az elmélet nem ad semmi elfogadható magyarázatot arra, hogy mibôl keletkezik a munkabéralap és mi határozza meg a nagyságát. Az egész elmélet lényegében nem más, mint egy semmitmondó szószaporítás. Mi a munkabéralap? Az átlagos munkabér szorozva a munkáslétszámmal. Mi az átlagos munkabér? A munkabéralap osztva a munkáslétszámmal... Ha ez az elmélet minden tudományos értéktelensége ellenére is követôkre talált, csakis azzal magyarázható, hogy a liberális közgazdaság számára hasznos eszköznek bizonyult érdekei védelmére. Ez viszont nem vált a liberális közgazdaságtan dicsôségére. A munkabéralap elméletét már 1832-ben erôsen támadta F. Herman (1795--1868) kimutatva annak helytelenségét (Staatswirtschaftlichen Untersuchungen, 3. kiadás, Leipzig, 1924), amíg az angol közgazdászok a múlt század végéig ragaszkodtak hozzá. A munkabér a termék hozamából származik, vagyis a munka termelékenységének az eredménye. A vállalkozó a munkabér összegét elôlegezi a vállalat forgótôkéjébôl. A munkabéreket tulajdonképpen a fogyasztók fizetik. Végeredményben nem a tôke nagysága, hanem a termék iránti kereslet alakulása határozza meg a bérfizetési lehetôségeket. Ha a vállalat forgótôkéje nem elégséges a munkabérek elôlegezésére, hitelintézetek biztosítják a szükséges összeget. K. Marx elutasította Malthus népesedési törvényét. Szerinte nem a népesség növekedése a fô oka annak, hogy a munkabér a létminimumra korlátozódik. Ennek oka a tôkének állótôke formájában történô egyre növekvô térfoglalása. Marx bérelmélete az értéktöbblet-elmélet és a tôke összetételének a magyarázatára alapul. A tapasztalat is megcáfolja azt az állítást, hogy a munkabérek növekedése a születések növekedését vonja maga után. L. A. Quételet (1796--1874), a tudományos statisztika úttörôje rámutatott arra, hogy vannak tényezôk, amelyek a lakosság szaporodásának az ütemét lassítják, sôt meg is állítják (Sur l'homme et le développement de ses facultés ou un assai de physique sociale, 1835). A munkabéralap elméletét E. Böhm-Bawerk (1851--1914) változott formában újra életre keltette (Kapital und Kapitalzins, I--II, Innsbruck 1884--1889). Szerinte a termelés csak abban a mértékben folytatható, amelyet a rendelkezésre álló fogyasztási és használati javak lehetôvé tesznek. Ezt nevezi megélhetési alapnak, amelynek nagysága a termelési idôszak tartamát és a termelési körutak hosszúságát meghatározza. Nem állítja sem ô, sem a követôi, hogy a megélhetési alap osztva a munkáslétszámmal megadná az átlagos munkabér nagyságát, de azt igen, hogy a munkaerôkereslet nagyban függ a rendelkezésre álló javak mennyiségétôl. Ezzel szemben azt mondhatjuk, hogy a valóságban nem létezik ilyen alap, amitôl a munkabérek nagysága függne. Termelési idôszakról sem lehet szó, mert a termelés folyamatos. Elméletének van azonban egy igaz magja. Az összes jövedelmeket és nemcsak a munkabéreket, korlátozza a rendelkezésre álló javak mennyisége és azok újratermelésének a lehetôsége. Ebbôl azonban munkabér-elméletet levezetni nem lehet. A ,,természetes rend'' és a ,,természetes munkabér'' fogalma a közgazdászokat a tartós gazdasági állapot vizsgálatára ösztönözte. Így aztán a gazdasági folyamatok dinamikus jellegét nem állította a tudományos kutatás elôterébe. A sztatikus vizsgálati módszer nem volt alkalmas annak a felismerésére, hogy a munka termelékenysége szintén fontos tényezôje a munkabérek alakulásának. A századfordulón fôleg J. B. Clark amerikai közgazdász elmélete került az érdeklôdés központjába a munkabérek magyarázására. Clark szerint a munkabér meghatározója a munka határtermelékenysége, amely körül a valóságos munkabér ingadozik. Egyetlen termelési tényezô sem kaphat többet vagy kevesebbet a termelés eredményébôl, mint amennyi a határtermelékenységnek megfelel. A vállalkozó ugyanis gondosan mérlegeli, hogy bizonyos tôkemennyiség vagy munkamennyiség hozzáadása milyen mértékben befolyásolja a terméseredményt, és hogy mekkora egy pótlólagos munkafelhasználás révén keletkezett határtermék. A termelési tényezôknek az ennek megfelelô összeget ki kell fizetnie, mert csakis ebben az esetben rendelkezhet velük. Véleménye szerint a határtermelékenység törvénye megvalósítja az igazságos munkabér elvét. Clark feltételezi azt, hogy a vállalkozó ismeri a határtermelékenység mértékét, hogy a termelési tényezôk messzemenôen feloszthatók, és hogy a teljes szabadverseny állapota áll fenn. Mindez azonban alig több, mint elmélet. A határtermelékenység a vállalkozó oldaláról valóban hat a munkabérek alakulására, de annak csak az egyik tényezôje. A valóságos munkabér több más tényezôtôl is függ. A munkabérek nagysága a munkamegosztáson alapuló közgazdaságban nem egyszerűen csak a termelési folyamatban végzett teljesítmények függvénye, hanem a csereforgalom eredménye is. A vállalkozók törekednek ugyan arra, hogy azokat a munkavállalókat, akiknek a munkabére nem felel meg a munkájuk határtermelékenységének, elbocsássák, de lehetôségük van arra is, hogy újabb munkamódszerek és technológiák alkalmazásával a munka termelékenységét növeljék. A munkabérek növekedése vezethet munkanélküliséghez, de gyorsabb technikai fejlôdéshez is. A közgazdászok nagy része ma is a munkabér piaci elméletébôl indul ki. A munkabér a piacon alakul ki; a munkaerô-kereslet és - kínálat egyaránt hat a munkabér kialakulására. Korunk gazdasági liberalizmusának egyik kimagasló képviselôje, F. A. Hayek (1899--1992) szükségesnek tartotta, hogy a munkabérek állandóan alkalmazkodjanak a munkaerô piaci keresletéhez és kínálatához. Az igazságos bér gondolatát fel sem vetette. A szabadpiaci gazdaságban a kereslet és a kínálat törvényszerűségét nem lehet figyelmen kívül hagyni a munkaerô vonatkozásában sem. A munkabér piaci elmélete azonban nem veszi számításba azt, hogy az emberi munkaerô nem egyszerű áru, mert nem választható el az ember személyiségétôl. A személyi érték nem azonosítható az anyagi javakkal, azok keresletével és kínálatával. Az ember személyisége mintegy tárgyiasul az alkotásában, akár szellemi, akár fizikai munkáról van szó. A munkabér nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi kérdés is. Miként az emberi természetnek, úgy a munkának is kettôs jellege van, egyéni és társadalmi. A társadalom számára közömbös lehet, hogy mi történik egy mázsa szénnel, de nem közömbös az, hogy mi történik az emberrel és a munkaerejével. A munkaszerzôdés különbözik minden dologi szerzôdéstôl, csereüzlettôl és bérlettôl. A liberális társadalmi és gazdasági rendnek éppen ez az egyik legnagyobb tévedése, hogy a dologi jogokat a munkavállaló személyi jogai fölé helyezi, és a munkaerôt úgy tekinti, mint bármely más tárgyi értéket, tekintet nélkül annak személyi és társadalmi vonatkozásaira. Az ember a munkaviszonyban is megôrzi személyi méltóságát, abszolút érvényű, elidegeníthetetlen és áruba nem bocsátható jogait. Az emberhez méltó munkabér nem azonos a létminimummal, hanem a társadalmi és gazdasági fejlôdésnek megfelelôen rugalmas. A munkavállalók kulturális színvonalának és szakképzettségének emelkedése nemcsak az igények növekedéséhez vezet, hanem ugyanakkor fokozza a munka termelékenységét és lehetôvé teszi a bérszínvonal emelését is. A gazdasági tevékenység folyamatossága feltételezi a termelt javak értékesítését, azok felhasználását. Ez csak akkor lehetséges, amikor a társadalom különbözô rétegei megfelelô vásárlóerôvel rendelkeznek. Ha a termelés és a fogyasztás között nincs meg a megfelelô viszony, súlyos zavarok állnak be a közgazdaságban. A termelés és általában a gazdasági növekedés ütemének megfelelôen a munkajövedelmeknek is emelkedniök kell. A gazdasági mechanizmusokba vetett hit az utóbbi évtizedekben erôsen megcsappant. A gazdasági élet mai valóságában nem a munkaerô- kereslet és -kínálat törvényszerűsége, hanem a szociális partnerek gazdasági és politikai súlya a munkabér meghatározásának döntô tényezôje. A liberalizmus egyeduralma idôszakában a tôketulajdonosok súlya volt a döntô. Késôbb a munkavállalók is szóhoz jutottak elôször a bérharc, késôbb a kollektív szerzôdések révén. A munkabérek alakulása megegyezések eredménye, a gazdasági növekedés átlagának, a kölcsönös felelôsségnek és a szolidaritásnak megfelelôen. A szociális partnerek bizonyos autonómiával rendelkeznek. Az államhatalom csak akkor lép közbe, ha a szociális partnerek nem jutnak megegyezésre, és ha azt a közjó érdeke kívánja. A kulturálisan és technikailag képzett munkavállalók aránya állandóan emelkedik, és ezzel együtt az igény is nô a vállalatok vezetésében és sorsuk irányításában való aktív részvételre. Ma már nemcsak munkabérrôl van szó. A termelés minden szektorára érvényes és pontosan meghatározható munkabérnorma nem létezik. A valóságos bér és az igazságos bér között csak viszonylagos az egyensúly és állandó a feszültség. Azok az erôk, amelyek a társadalmi és gazdasági egyensúly és biztonság érdekét szolgálják, azt teszik a munkabérekkel és általában a jövedelemelosztással kapcsolatban is. ======================================================================== A tôkekamat A gazdaság kezdetleges fokán az embernek csak két termelési tényezô állt rendelkezésére, a természet és a munka. Értelmes volta hamarosan ahhoz segítette, hogy megalkossa a termelési eszközeit is, bármennyire egyszerűek voltak is. Ezzel aztán a gazdálkodásban megjelent a harmadik termelési tényezô is, a tôke. A munkaeszközök szaporodása és tökéletesítése nyomán egyre emelkedett a munka termelékenysége. A halász, aki elôször kezével próbálta megfogni a halat, hálót készített magának, hogy eredményesebb legyen a munkája. A vadász, aki elôször bunkóval verte agyon a vadat, íjat és nyilat gyártott. Az ember képtelen lett volna arra, hogy a természet és a saját kézimunkája segítségével elôteremtse azokat a javakat, amelyek a népesség szaporodása és az igények növekedése következtében a létfenntartásához szükségesek voltak. Ma már csaknem lehetetlen a tôke fogalmát egyértelműen meghatározni. Mint termelési tényezô a természet és a munka között foglal helyet. Személyi vonatkozású, miként a munka, mivel a munka eredménye, de tárgyi jellegű is, mint a természet, mivel a termelés eszközéül szolgáló javakból áll. Az általános szóhasználat a tôke alatt egy jelentôsebb pénzmennyiséget ért, amely a termelés céljait is szolgálhatja. Szigorú értelemben az emberi képességek, a tudás, a szakképzettség és minden, ami a gazdasági tevékenységet elôsegíti, tôke. Ebben az értelemben a nevelés, az iskolázás, a szakoktatás, a tudományos kutatás stb. a társadalmi tôkeképzôdés nélkülözhetetlen tényezôje. Ha a tulajdonos oldaláról nézzük a tôkejavakat, magántôkérôl szólunk. Ha a közgazdaság szempontjából vizsgáljuk ugyanazokat, a tôke társadalmi jellegét domborítjuk ki. A magántôke csak akkor hoz jövedelmet a tulajdonosának, ha társadalmi jelleget kap, vagyis ha bekerül a gazdasági folyamatba, részt vesz a társadalmi igények kielégítésében, a már meglévô tôkejavakat mennyiségileg és minôségileg növeli, a munka termelékenységét fokozza és így az egész közgazdaság lehetôségeit nagyobbítja. Enélkül terméketlen. A közgazdászok egy része a tôkét nem fizikai, hanem szellemi értelemben fogja fel. Szerintük a tôke a termelési tényezôvé válható lehetôségek felett való rendelkezési jog, amely megszerzésének elôfeltétele a személyi felelôsségre és szabad csereforgalomra épülô gazdasági rendben egy meghatározott pénzösszeg. A tôkejavak a szellemi értelemben vett tôke tárgyiasulásai a vállalat életében. A közgazdaságtan különbséget tesz az állótôke és a forgótôke között annak megfelelôen, hogy a termelés folyamatában hogyan adja át értékét a terméknek. Az állótôkét azok a tôkejavak alkotják (üzemi épületek, gépek, munkaeszközök), amelyek az elhasználódásuk arányában részenként adják át értéküket a készterméknek. A forgótôke a termelési folyamatban azonnal felhasználódik (nyersanyagok, energiahordozók stb.). A forgótôke felhasználásával járó költségek teljes egészében alkatrészei a termék elôállítási költségének, amíg az állótôke a lassú elhasználódás arányában kerül ,,leírásra'' és így csak részben tényezôje a termék elôállítási költségének. A tôkeképzôdés alapján a jövedelem egy részének megtakarítása áll. A gazdálkodás lényeges eleme a takarékosság. A megtakarított összeg a jövedelem és a fogyasztásra szánt összeg különbsége. A megtakarítás függ a jövedelem nagyságától, a tulajdonos fogyasztási céljaitól és vállalkozói készségétôl, ami pedig a befektetések jövedelmezôségi kilátásainak a függvénye. A társadalom minden rétege (még a kisjövedelműek is) részt vesz a takarékosságban. A jövedelmek korlátozott volta mindenkit bizonyos mértékben a fogyasztás korlátozására kényszerít. A tôkeképzésben részt vesznek a pénzintézetek (bankok) is, amikor a magánszemélyek megtakarított pénzét (takarékbetét) a vállalkozóknak hitelbe adják, és amikor ,,könyvhitelt'' is biztosítanak. A tôkeképzôdéssel szemben áll a tôkemegsemmisülés, aminek oka lehet a gazdaságilag célszerűtlen beruházás és a termelés hibás irányítása. Oka lehet természeti csapás, tűzvész, háború stb. is. Mivel a forgótôke a termelési folyamatban elhasználódik, állandó felújításra szorul. Erre a lehetôséget a termék értékesítése, eladása adja meg. Az állótôke is fokozatosan elhasználódik, és a termelt javak egy jelentôs része az állótôke karbantartását és helyettesítését szolgálja. Amikor a jövedelmezôségi kilátások nagynak tűnnek fel, felléphet a tôkejavakba történô túlságosan is nagy befektetés veszélye, ami túltermeléshez vezethet. Ebben az esetben a kínálattal szemben nem áll megfelelô nagyságú kereslet, a forgótôke felhalmozódik a készletekben és a kihasználatlanság lesz a sorsa az állótôke egy részének. Hitel a pénztôke ideiglenes átengedése. A javak természetbeni kölcsönzése még nem jelent gazdasági értelemben vett hitelt. A hitel a pénzgazdaság bevezetésével került elôtérbe, mint a termelés egyik legfôbb eszköze. A hitelnyújtásban legfôbb tényezô a bizalom, amit legtöbbször egy tárgyi biztosíték is alátámaszt. A hitel felhasználásának megfelelôen különbséget szoktak tenni a fogyasztási és a termelési hitel között. Az elsô esetben a hitellel járó kamat törlesztése a hitelezô jövedelmébôl történik, amíg a második esetben erre a termék értékesítése után kerül sor. A hosszúlejáratú hitel fôleg a vállalatok alapításával és bôvítésével áll kapcsolatban. A rövidlejáratú hitel az áruforgalmat és a vállalatok üzemeltetését segíti elô. Az árubeszerzést is nagyban megkönnyíti azzal, hogy a kereskedônek nem kell megfizetni az árut, mielôtt még annak legalább egy részét el nem adta. Az üzemeltetési hitel lehetôvé teszi a kisebb beruházásokat, a folyó kiadások fedezését és a vállalati tôke felhalmozódásának elkerülését. Az üzemeltetési hitelnek leginkább a folyószámla-hitel felel meg, mert alkalmazkodik a vállalat dinamikájához, a tôkének a vállalatban való körforgásához. A hitel idôtartamának megfelelôen különbséget teszünk a pénzpiac és a tôkepiac között. Az elsô a rövidlejáratú -- egy évnél rövidebb -- hitelfolyamatok lebonyolítására szolgál, amíg a tôkepiac esetében hosszúlejáratú -- több éves -- pénzhitelrôl van szó. A két piac között állandó a kölcsönhatás, ezért a kettô között szigorú határt szabni nem lehet. A kamat a tôke ideiglenes használatáért fizetett ár. A kamatláb az a viszony, amely a tôke és annak pénzben kifejezett hozama között fennáll. Ennek megfelelôen a kamatlábat a tôke százalékában állapítják meg. A kamattal kapcsolatban évszázadokon keresztül két kérdés foglalkoztatta a társadalomtudományok művelôit. Az elsô bölcseleti kérdés: létezik-e, így megengedett-e az igazságos kamat? A második kérdés: mi a tôkekamat létrehozó oka, és melyek azok a tényezôk, amelyek a kamat nagyságát meghatározzák? Elôször is a fogyasztási hitel kérdése állt elôtérben, ami érthetôvé teszi a kamattal szemben kezdetben fennálló elítélô magatartást. Arisztotelész ellenezte a kamatot: ,,A pénz nem szül pénzt''... Ugyanezt megismételte a fiziokraták vezetôje, Quesnay a 18. században. A fogyasztási hitel (mutuum) a római jog szerint is ingyenes volt. Az elsô keresztény századok írói hivatkoztak Jézus szavaira: ,,Tegyetek jót és kölcsönözzetek anélkül, hogy valamit visszavárnátok'' (Lk 6,35). A bajba jutott embertárs megélhetésére szükséges hitel utáni kamatszedést a szükséghelyzet kihasználásának, erkölcstelen jövedelemnek, uzsorának tekintették. A termelési hitel fogalma csak az újkorban került elô-térbe és ezzel együtt a kamat, mint jogos jövedelem. A kereskedelmi (rövidlejáratú) hitellel kapcsolatban Aquinói Szt. Tamás elfogadhatónak tartotta a mérsékelt kamatot, mint a vele járó esetleges károsodás (damnum emergens) vagy pedig haszonveszteség (lucrum cessans) jóvátételét. A középkor szellemi életének ugyancsak jelentôs személyiségei voltak azok a teológusok (így pl. a szienei Bernardin és a francia Antonin), akik az olasz városok virágzó kereskedelmi életét erkölcstani tanulmányuk tárgyává tették. Nekik köszönhetjük a tôke és a hitel fogalmának és gazdasági jelentôségének a megvilágítását. Megjegyezhetjük azt is, hogy Aquinói Szt. Tamás az igazságos ár meghatározásával (labores et expensae) megelôzte a klasszikus közgazdászok munkaérték-elméletét. Sokáig tartott, amíg általánossá vált az a felfogás, hogy a hitelezônek joga van a tôke használati díjára, vagyis a kamatra. A késôbbiek során aztán már nem a kamat jogosultsága, hanem a kamatláb nagysága vált kérdésessé (uzsorakamat), amíg utat nem tört magának az a felfogás, hogy a kamatláb a tôke a termelésben játszott szerepének függvénye. A liberális gazdasági rend kifejlôdésével kapcsolatban a kamat mint gazdasági kérdés került egyre inkább elôtérbe, habár mint erkölcsi kérdés sem tűnt el teljesen. Még a 20. században is javasolták egyesek a kamat megtiltását. Így például S. Gessel: Die natürliche Wirt-schaftsordnung durch Freiland und Freigeld, 1919. A merkantilisták a gazdaság legfôbb mozgatójának a pénzt tartották, és szükségesnek látták, hogy bôséges mennyiségben álljon rendelkezésre. Felfogásuk szerint a kamat nagysága a forgalomban lévô pénzmennyiségtôl függ. Ezt a felfogást alátámasztani látszott a piaci kereslet és kínálat törvényszerűségének egyre nagyobb hangsúlyozása is. Ha a pénzkínálat a pénzkereslettel szemben alacsony, a kamatláb magas és fordítva. Ez a felfogás azonosította a tôkét a pénzzel, és nem elemezte a tôke lényegét és gazdasági szerepét. Lényeges fordulatot hozott az a felismerés, hogy a tôke felhasználásával elérhetô eredmény döntô tényezôje a kamatláb nagyságának. Ezzel indult el azoknak az okoknak a kutatása, amelyek lehetôvé teszik, hogy nemcsak a termelésbe befektetett tôke térül meg, hanem a vállalkozót képessé teszik arra is, hogy kölcsöntôkéért kamatot fizessen a hitelezônek. A. Turgot (1727--1781) volt az elsôk között, akik a kamat megmagyarázására gazdasági szempontokra hivatkoztak. (Réflexion sur la formation et la distribution des richesses, 1766). Tisztában volt azzal, hogy a tôke iránti kereslet azoktól indul ki, akik a tôkét eredményesen tudják felhasználni. Mint fiziokrata, a termôföldbôl indult ki. Aki földet művel, terményei eladása által haszonhoz jut. A pénztôke tulajdonosa szintén vehetne magának földet. Mint földtulajdonos ô is nyereséget érhetne el. Ha errôl a lehetôségrôl lemond és tôkéjét másutt fekteti be, joga van a kamatra, amelynek nagyságát az befolyásolja, hogy tôkéjét földvásárlásba is befektethette volna. A földvételbe való befektetés biztonságos. A tôkét ezért csak akkor fektetik be az iparba, ha az nagyobb haszonnal kecsegtet. Már ô is látta, hogy a kamat forrása a termelékenység. Smith és Ricardo a kamaton azt a részt értette, amely a hozamból a termelési költségek (köztük a munkabér) levonása után megmarad, és amelyben a vállalkozói nyereség is bennfoglaltatik. Ôk a kamatot tôkenyereségnek nevezték. Náluk a kölcsönért járó kamat fogalma még háttérbe szorult, mert szerintük a kérdés lényege az, hogy azt az összeget, amelyet a vállalkozó a kölcsönbe vett tôkéért fizet, a termelési tevékenységével kell elôteremtenie. Különben is Smith és Ricardo idejében Angliában a tôketulajdonosok többsége egyben vállalkozó is volt, és a kölcsöntôkének még nem volt nagy szerepe a termelésben. A klasszikus iskola legjelentôsebb francia képviselôje, J. B. Say (1767--1832) elsônek vezette be a közgazdaságtanba a vállalkozó és a tôkés megkülönböztetését. Ennek alapvetô fontossága az, hogy csak ennek alapján lehet a kamatot, mint önálló jövedelmi forrást, a vállalkozói nyereségtôl megkülönböztetni. Tôle származik az a felfogás is, hogy a kamat alapján a tôke termelékenysége áll. Ezzel kiszélesítette a klasszikus iskola termelékenységi fogalmát. Neki köszönhetjük a termelési tényezôk tanát is. Böhm-Bawerk, az osztrák iskola legolvasottabb közgazdásza kamatelméletének az ,,ágió-elmélet'' nevet adta, mivel azt az ágióhoz hasonló értéknövekedéssel magyarázta. Az ágió egy bizonyos értékkel szemben megmutatkozó többlet. Kiindulópontja az idôtényezônek az értékelésre való hatása. Kamatelméletének a hátterében a jelenlegi és jövôbeni szükséglet-kielégítéssel kapcsolatos választás áll. A már a jelenben meglévô javaknak az ember nagyobb értéket tulajdonít, mint azoknak, amelyek talán a jövôben rendelkezésre állnak. A már meglévô javaknak nagyobb az ágiójuk. Ez az értéktöbblet a kamat, amit a már meglévô javaknak ideiglenes átengedéséért a tôketulajdonos kap. Azt a magyarázatot, amely a tôkekamattal kapcsolatban a tôke termelékenységére hivatkozik, Böhm-Bawerk nem tartotta kielégítônek. Ha ugyanis a tôkejavakat a hozadéknak megfelelôen értékeljük, ezzel megmagyarázzuk ugyan, hogy a termelésben a tôke értéke megtérül, de magát a kamatot még nem. A kamat szerinte a tôkeértéken felül megmutatkozó többlet, amelynek keletkezését nem lehet a gazdasági beszámítás elve alapján megmagyarázni. Szerinte ezen többlet (kamat) keletkezésének ugyancsak jelentôs tényezôje a hosszú termelési folyamatok eredményesebb volta. Nem a közvetlen fogyasztásra szolgáló javak elôállítása a legeredményesebb. A gépi berendezések és általában a termelési eszközök gyártása, vagyis a közbeesô javak, a ,,termelési körutak'' növelik a termelés eredményességét. Ebben látja a kamat legjelentôsebb forrását is. Hogy az ember a jelenben már rendelkezésére álló javakat nagyobbra értékeli-e, mint a jövôbenieket, függ az anyagi helyzetétôl, a céljaitól és a gazdasági kilátásoktól. Azok számára, akik javakban bôvelkednek, javaik egy részének a megtakarítása a jövôben elônyös lehet céljaik megvalósítására, fôleg akkor, ha a gazdasági elôjelzések ígéretesek. Az ágió-elmélet a gazdasági fejlôdést meghatározó tényezôkbôl az idôt elszigetelten veszi figyelembe a kamat keletkezésének megmagyarázására. A jelen és jövô lehetôségei és azok értékelése föltétlen szerepet játszik a tôkeképzésben, és ezzel hatással van a kamatra is, de nem közvetlen forrása a tôkekamatnak. A termelési idôszak meghosszabbítása sem vezet szükségképpen a termelékenység növekedéséhez. Gyakran éppen az ellenkezôje az igaz. A technikai fejlôdés nemcsak hogy nem hosszabbítja a termelési idôszakot, hanem inkább rövidíti és ugyanakkor fokozza a termelékenységet. A kamat nem ágió, hanem a tôke termelékenységének az eredménye. A kamatláb nagysága attól a határtól függ, amelyet a rendelkezésre álló tôkemennyiség a termelési körutaknak megszab, és amelyeken túl már nem jövedelmezô, sôt ráfizetéses a termelés. Már a klasszikusok is felismerték, hogy a tôkekamat nemcsak a termeléssel, hanem a piaccal is kapcsolatban áll. Smith és Ricardo csak mellékesen foglalkoztak a tôkepiaccal. J. St. Mill már nagyobb figyelmet fordított a kérdés tanulmányozására és hangsúlyozta, hogy a tôkepiacon a kereslet és a kínálat kölcsönhatására képzôdik a tôke ára, vagyis a kamat. A tôkeképzôdés forrása a takarékosság. A takarékosság foka és a kamatláb nagysága között összefüggés áll fenn, mivel a takarékosság a tôkekínálat meghatározó tényezôje. A kamatláb emelkedése általában növeli a takarékosságot és a tôkekínálatot, és fordítva. A vállalatokon belül is történik tôkeképzôdés, ami egyre nagyobb szerepet játszik a befektetésre szánt tôkemennyiség gyarapításában. A pénzforgalommal kapcsolatos intézmények (bankok) ugyancsak jelentôs szerepet töltenek be a tôkepiac életében. A tôkepiac nem teljesen egységes. A tôke kihelyezési lehetôségei, a hitelek idôtartama és biztonsága szempontjából olyan nagy különbségek mutatkoznak, hogy a tôkepiac részpiacokra oszlik. A tôkepiac sokoldalúsága, a közületek hitelszükségletei, az egyes országok gazdasága egyre növekvô nemzetközivé válása és az egyre nagyobb gazdasági közösségek (például az EGK) kialakulása következtében csak szélesebb távlatokban juthatunk a tôkekamat alakulása megértésére. ======================================================================== A földjáradék A földjáradék az a jövedelem, amely a földtulajdon felhasználásából származik. Eredeti jövedelemnek tartják, miként a munkabért, a tôkekamatot és a vállalkozói jövedelmet. A földjáradék alapját képezik a föld természeti erôi, megmunkálása és használata különbözô célokra. Kizárólag a föld termelékenységén alapuló földjáradék, amit a fizokraták hirdettek, naturálgazdasági fogalom. A klasszikusoktól származó meghatározás szerint a földjáradék a közgazdaságban végbemenô jövedelemelosztás kereteibe illeszkedik be, és csak így állítható párhuzamba a gazdaság egyéb eredetinek tartott jövedelmével. A természet részt vesz a termelésben azzal, hogy bizonyos nyersanyagokat szolgáltat és nyújtja a szerves anyagokat, amelyek az emberi élet fenntartására szükségesek. Mindezt azonban nem ingyen adja, hanem csak munka árán. A természeti erôket megművelni, megszervezni és irányítani kell az emberi igények kielégítésére. A földművelés munkát és tôkejavakat (gépek, munkaeszközök, vetômag stb.) igényel. Ugyanazon földterület ugyanolyan megmunkálása nem vezet szükségszerűen mindig ugyanazon eredményre, mivel az idôjárás, a növényi betegségek és a károkozók jelentôsen befolyásolják a termelést. Ez a tulajdonos és a földművelô számára állandó bizonytalanságot és kockázatot jelent, amit csak bizonyos mértékig lehet ellensúlyozni a termelési technikák tökéletesítésével. A bizonytalanságot fokozza a mezôgazdasági termékek árának ingadozása. A földjáradék nemcsak a terméseredménytôl, hanem a termékek piaci értékesítésétôl is függ. A földnek mint termelési tényezônek sajátságos a természete, de végeredményben a csereforgalom útján kapcsolódik be a társadalom termelési folyamatába, és így válik jövedelmi forrássá. A földjáradék tulajdonképpen haszonbér, amit a bérlô a föld használatáért fizet a föld tulajdonosának. A saját földjén dolgozó földműves számára a földjáradék vállalkozói munkabér és nyereség. A földnek különbözô felhasználási lehetôségei vannak, és a lehetôségek jövedelmezôsége más és más. A földműves több termelési lehetôség között választhat. A föld ezenfelül nemcsak mezôgazdasági, hanem más célokat is szolgálhat. A fiziokraták szerint a föld a közgazdaság egyetlen valóban termelékeny termelési tényezôje, a jószággyarapodás egyetlen forrása. A földjáradék olyan jövedelem, amellyel szemben nem áll termelési költség: tiszta bevétel, amelynek körforgása lehetôvé teszi a társadalom nem-produktív rétegeinek is a megélhetést. A klasszikus tanítás szerint a földjáradék különbözeti jövedelem három formában. Az elsô a minôségi földjáradék, amelynek alapján a föld minôségi különbsége áll. A jobb minôségű földön kisebb termelési költséggel is bôségesebb a termés. A másik a belterjességi földjáradék, amely a föld intenzív megmunkálásának az eredménye. A harmadik a helyzeti földjáradék, amely a földterület piac szempontjából kedvezô fekvésébôl ered. A közgazdaságtan abszolút földjáradékot is ismer, amely a föld minôségi, művelési és helyzeti különbségétôl függetlenül abból származik, hogy a föld csak korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. A klasszikusok ezzel nem foglalkoztak, mert az ô korukban az országban még mindig található volt földművelésre alkalmas terület, amely az akkor érvényes árak mellett jövedelmezôen felhasználható volt. A határhaszon-elmélet képviselôi számára a földjáradék mint különbözeti járadék elfogadhatatlannak tűnt. Az ô kiindulópontjuk ugyanis a határtermelékenység volt, és a jövedelemelosztást a gazdasági beszámítás elvére építették. Elméletük nem a minôségi vagy egyéb különbségekre épült, hanem a termelékenység fogalmára. Mint minden más termelési tényezô esetében, úgy a földdel kapcsolatban is a földjáradék forrása szerintük a föld felhasználásával elôállított termék. A földjáradék nemcsak a mezôgazdasági célra felhasznált földterület esetében, hanem minden más célt szolgáló földnél fellép. A beépített telkek esetében fôleg a helyzeti földjáradék játszik nagy szerepet. A települések szélén, ahol az építkezésre szánt terület a mezôgazdasági területtel érintkezik, a telkek földjáradéka magasabb, mint az egyszerű földjáradék. A közigazgatási, kulturális intézmények, a kereskedelem (szállodaipar) a városok központi részein egyre nagyobb keresletet támasztanak a föld iránt. Ennek következtében aztán a belterjességi és az abszolút földjáradék is érvényesül. A villanegyedek kialakulása a városok peremén szintén a földjáradék emelkedését és ezzel együtt a telekspekulációt segíti elô. ======================================================================== A vállalkozói jövedelem A 19. században a közgazdászok számára a vállalkozó egyben tôketulajdonos, aki a saját munkaerejét és tôkéjét a saját kockázatára a többi termelési tényezôvel együtt bizonyos termelési célra megszervezi és irányítja. A vállalkozó ezen típusa ma is létezik. Ezek az önállóan dolgozó iparosok, földművesek, kis- és nagykereskedôk, földbirtokosok, szabadfoglalkozásúak stb. A vállalkozói jövedelem a vállalat termelési költségei és a hozam közötti különbség, amit három részre szoktak felosztani. Az elsôt vállalkozói munkabérnek tekintik. A második a tôkekamat, a harmadik pedig a nyereség, amely alatt azt a részt értik, amely az elsô kettô levonása után még megmaradt. Ez a felosztás elsô tekintetre önkényesnek látszik. Az egyéni vállalkozó esetében valóban a jövedelem egy egészet alkot, és a vállalkozói munkabér és a nyereség közti megkülönböztetés inkább csak statisztikailag jelentôs. A vállalat jövedelmezôsége megítélésénél a vállalkozói munkabért mint termelési költséget vesszük figyelembe. Ez lenne az az összeg, amelyet a vállalkozónak fizetnie kellene, ha a munkáját más személlyel végeztetné. A saját befektetett tôkéje kamatát is mint termelési költséget számítja be. Ennek a felosztásnak a jelentôsége fôleg akkor domborodik ki, amikor nem egyéni vállalkozóról, hanem részvénytársaságokról, korlátolt felelôsségű társaságokról és szövetkezetekrôl van szó. Ezekben a vállalkozó szerepét a társaságok által megbízott vezetôk (menedzserek) töltik be. A vezetôk fizetését vállalkozói munkabérnek tekinthetjük. Jogilag a tôkekamat és a nyereség rendeltetésérôl a részvényesek döntenek. Kiosztják egymás közt (osztalék), vagy pedig befektetik a vállalatba és tartalékként is megôrizhetik. Valóságban ôk a vezetôk, az ügyvezetô tanács jelentôs fokban önállóan jár el és dönt a nyereség rendeltetésérôl. Fôleg a részvénytársaságokban a kisrészvényesek tömegeinek hatása elhanyagolható, mivel a gazdasági súlya nem elégséges a döntések kikényszerítésére. A hatalom a nagyrészvényesek aránylag kis csoportja kezében összpontosul, ami visszaélésekre ad lehetôséget. Az államhatalom szabályozó szerepe elôtérbe kerül. A klasszikusok a vállalkozói jövedelmet a tôkebefektetéssel hozták kapcsolatba, tôkekamatnak minôsítették, és a nyereséget maradékjövedelemnek tartották, amely a munkabérek és az egyéb termelési költségek levonása után a hozamból megmarad. Szerintük tehát a vállalkozó jövedelme nem a vállalatban kifejtett munkájához, hanem a tôketulajdonosi minôségéhez fűzôdik. Az ô idejükben a vállalkozó rendszerint egyben a vállalatba befektetett tôke tulajdonosa is volt, aki vállalta a kockázatot, elôlegezte a gépi berendezésekre, a nyersanyagok megvételére és a munkabérek kifizetésére szükséges összegeket. A vállalkozói tevékenységnek nincs piaca, hacsak nem a vállalatban vezetôállásban dolgozók fizetésére gondolunk. Ha a költségelméletet és a tökéletes szabadverseny feltételezését elfogadjuk, a vállalkozói nyereség részére alig marad lehetôség, mert az elmélet szerint a verseny az árakat a termelési költség színvonalára süllyeszti le. A piaci egyensúly (sztatikus állapot) feltevése esetében pedig csak a monopólium vagy pedig a különbözeti elônyök lehetnek a nyereség forrásai. A gazdasági egyensúlyra való törekvés állandóan fennáll ugyan, de a tökéletes egyensúly sohasem valósul meg. A gazdálkodás feltételezi az új megoldások, technikai és piaci lehetôségek állandó keresését. A gazdaság jellemzôje a dinamika. A dinamikus elmélet szerint a vállalkozói nyereség a gazdasági élet állandó változásából és fejlôdésébôl magyarázható meg. A vállalkozó az új technikák, termelési és üzleti módszerek alkalmazásával, valamint a termelési tényezôk újabb és újabb csoportosításával jut el a nagyobb eredményre. A vállalkozói nyereség ebbôl az idôleges elônybôl származik, és csak addig tart, amíg a termelési tényezôk ára nem alkalmazkodott az új technikákhoz és termelési módszerekhez. Az úgynevezett frikciós elmélet a vállalkozói nyereséget a piaci ármechanizmus tökéletlenségével magyarázza. Ez megmutatkozik a termelési és a fogyasztási javak áralakulásának különbözôségében is. A vállalkozó a termelési és a fogyasztási javak piaca közt foglal helyet. A kettô rajta keresztül érintkezik egymással. A két piac tökéletes összhangja neki nem érdeke. Az ô érdeke az, hogy termékeinek ára felülmúlja a termelési költségeket. A valóság az, hogy a vállalkozói nyereség sok minden tényezôtôl függ, fôleg a vállalkozó szervezôi és vezetôi képességétôl, elôrelátásától, alkalmazkodni tudásától és természetesen a szerencséjétôl. A vállalkozói nyereség nem egy, hanem sok eredôbôl tevôdik össze. A vállalkozói nyereség nehezen illeszthetô be a jövedelmek rendszerébe. Káros hatása is lehet. Amíg a vállalkozói munkabér és a tôkekamat természetes jelensége a gazdasági tevékenységnek, a vállalkozói nyereség nagy mértékben a korlátlan szabadverseny következménye, a bírvágy és kapzsiság behatolása az üzleti életbe, amely a gazdaságilag gyöngébbek kárához, elnyomásához, hatalmi koncentrációhoz, monopóliumokhoz vezethet a fogyasztók és az egész társadalom érdekei ellenében. A megoldás csak abban található, hogy az államhatalom állandóan ôrködjön a közjó érdekeinek védelmében. A közjó és a szociális igazságosság azt követeli, hogy a társadalom minden tagja a saját hasznát úgy kövesse, hogy azzal a közösségnek ne ártson, hanem szolgáljon. ======================================================================== A közgazdaság dinamikája A gazdaság állapota nem sztatikus, ahogy azt a klasszikus elmélet feltételezte, hanem folyamatos, az állandóan mozgásban lévô tényezôk együttese: a megtermelt javak áradása a fogyasztók felé, azok értékesítése révén keletkezett jövedelmek felosztása a termelési tényezôk, a szolgáltatások és a társadalmi rétegek között, állandó körforgás, ahogy azt már a fiziokraták is látták. A lakosság létszáma és összetétele nem marad mindig ugyanaz. A termelési folyamat szervezése és a technikai módszerek állandó változásnak vannak kitéve. Az igények is változnak. Új termékek és szolgáltatások keletkeznek a régiek helyébe. A mezôgazdaság és ezzel az élelmiszeripar termelése évrôl évre ingadozik stb. A közgazdaság dinamikus. Az állandóan megismétlôdô körforgásban periodikus változásokat, idény- és konjunktúramozgást és hosszú hullámmozgást fedezhetünk fel. Az idénymozgások egy éven belül folynak le. A konjunktúramozgás öt-tíz évet ölel fel, amíg a hosszú hullámzás több évtizedre terjed ki. A klasszikusok tanítása szerint a piaci ármechanizmus (,,láthatatlan kéz'') önmagától biztosítja a gazdasági egyensúlyt. A 19. század során ismételten fellépô válságokban csak átmeneti zavarokat láttak. A válságok oka, fôleg idônkénti megismétlôdésük, megoldhatatlan problémának látszott. Sokan, fôleg a szocialista mozgalmak, a gépek alkalmazását okolták a válságokért. Mások szerint a válságok oka az volt, hogy a termelés növekedésével egyidejűleg nem gondoskodtak a kereslet megfelelô növelésérôl, aminek aztán eredménye a túltermelés volt. Ricardo ezt nem fogadta el. Véleménye szerint a megtermelt javakat végeredményben nem pénzért, hanem javakért cserélik ki. A pénz csak közvetítô a cserében. Így aztán minden termék maga teremti meg az elhelyezési lehetôségét. Minden termelô egyben fogyasztó is. Minden kínálat ugyanolyan értékű javak iránti keresletet támaszt. A bôségesebb ellátás lehetôsége a meglévô igények jobb kielégítésére ösztönöz, és újabb igényeket ébreszt (Say: ,,theorie des débouchées''). A gazdasági konjunktúra kutatása a 19. század végén indult el J. C. Juglar (1819--1905) munkássága nyomán (Les crises commerciales et leur retour périodique en France, en Angleterre et aux Etats-Unis, Paris, 1861). Juglar az elméleti okoskodás helyébe a tények gondos és mélyreható vizsgálatát állította. Megállapítása szerint a csereforgalom kibôvülése és leszűkülése tízévenként bizonyos szabályossággal megismétlôdik. Ennek a jelenségnek szerinte nincs semmi természetes oka az emberi cselekvésen kívül, de mégis elôrelátható, amit az ,,elôreláthatósági'' görbékkel ábrázolt. A fiziokrata Quesnay, Pompadour háziorvosa a vérkeringés analógiájára a gazdasági körforgás fogalmával gazdagította a közgazdaságtant, amíg Juglar, ugyancsak orvos, az orvosi diagnózis módszerét honosította meg a gazdasági konjunktúra kutatásában. A kutatás elôször csak a tôkeképzôdés és a pénzpiac folyamatainak vizsgálatára korlátozódott. Késôbb figyelmet szenteltek az ipari termelés, a foglalkoztatás, a fogyasztás, az áralakulás, a legfontosabb termékek behozatala és kivitele mutatóinak is. Az elsô világháború után egyre inkább általánossá vált a közgazdaság dinamikus szemlélete, amely elôsegítette a gazdasági konjunktúra kutatását is. A konjunktúra a latin ,,conjunctus''-ból származik: összefüggés a különbözô gazdasági jelenségek között. ábra A hullámmozgást átszelô horizontális vonal a gazdasági egyensúly állapotát ábrázolja. Konjunktúraciklus az alsó fordulótól kiinduló fázist jelenti a felsô fordulón át a következô alsó fordulóig. A fordulók és az egyensúlyi állapot közti távolságot amplitúdónak nevezik, amely ideális ciklus esetén le és fel ugyanolyan nagy és a hullámzás intenzitását is jelzi. A konjunktúraciklus idôtartama általában 5--10 év, az Egyesült Államokban, ahol a közgazdaság dinamikája erôsebb, 2--4 év. Az orosz közgazdász, N. Kondratieff (1892- -1930) 40--60 évre kiterjedô konjunktúraciklusok létét is igyekezett bebizonyítani. A pangásból való átmenet a fellendülésbe legtöbbször lassú és alig észrevehetô. Az egyensúlyi állapot után egyre inkább gyorsul a gazdasági tevékenység. A vállalkozók a jó kilátások hatására növelik vállalatuk termelési kapacitását, emelik a munkavállalók számát, a nyersanyagok mennyiségét és a forgótôkét. A szállítás és a kereskedelem is meggyorsul, a jövedelmek és ezzel együtt a takarékosság, valamint a befektetés egyre inkább növekednek. A forgalomban lévô pénzmennyiség és a részvények árfolyama szintén emelkedik mindaddig, amíg a közgazdaság el nem éri a felsô fordulópontot, amit általában krízisnek neveznek. Ez legtöbbször elôször is a pénzügyekben mutatkozik meg: a tôzsdeügyletek összeomlása, a hitelintézetekbe vetett bizalom megingása stb. A lassuló fázis a gyorsulás lefelé mutató tükörképe, amely a gazdasági tevékenység pangásához vezet. A második világháború után a különbözô strukturális változások következtében (a termékek nagyobb heterogenitása, amely által a szabad verseny egyre inkább tökéletlenné vált; a munkanélküliek segélyezése, amelynek következtében a munkanélküliség kisebb hatással volt a keresletre; a szabad verseny jelentôs leszűkítése a munkapiacon; állami támogatás a válságos helyzetben lévô vállalatoknak stb.) a konjunkturális pangás állapota általában rövidebb ideig tartott. A Juglar-ciklus háttérbe szorult, és legtöbbször 3--6 éves ciklusok léptek fel. Sokan úgy vélekedtek, hogy a nyugati országokban 1945 és 1975 között a Kondratieff-ciklus emelkedô fázisa mutatkozott meg, amíg azóta a lassulás fázisának lehetünk tanúi. Minden egyes konjunktúraciklus sajátságos, egyedi és nem ismétlôdik meg ugyanúgy. Sohasem lehet biztos elôrejelzést elôállítani a gazdasági tevékenység folytatására vonatkozólag. E tekintetben még a legkiválóbb közgazdászok is óriási baklövéseket követtek el. Bizonyos elemek azonban minden konjunktúraciklusban megmutatkoznak. A fellendülés fázisában a tôkejavak termelése nagyobb növekedést mutat, mint a fogyasztási javaké, amíg a lassulásban nagyobb mértékben csökken, mint a fogyasztási javak termelése. A pénzforgalom sebessége a fellendülés idôszakában egyre fokozódik, amíg a lassulásban csökken. Fôleg Hayek hívta fel a figyelmet arra, hogy a forgalomban lévô pénzmennyiség jelentôsebb változása a gazdasági egyensúlyt megzavarhatja, mivel a közgazdaság nem tud megfelelô mértékben és gyorsasággal alkalmazkodni a változásokhoz. A pénzmennyiség nagy emelkedése révén a normális megtakarításoknál nagyobb mértékben nônek a beruházások, az aránytalan növekedés következtében az árak különbözô csoportjai között is eltolódik a viszony, ami megbontja az egymásra épülô termelési folyamatok egyensúlyát. Véleménye szerint a gazdasági egyensúly a tôkeképzôdés és a fogyasztás megfelelô arányán nyugszik. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy a krízis nem szükségszerű láncszeme a konjunktúraciklusnak. Lehetséges az is, hogy a fellendülés nagyobb rázkódtatások nélkül pangásba megy át, amely aztán hosszú ideig tart, amíg az egész közgazdaság újra ki nem emelkedik a nyomott helyzetbôl és újra megindul a fellendülés. A konjunktúraciklus magyarázására Hayek elméletén kívül még sok más elméletet állítottak fel. Az elméleteknek két válfaját különböztetjük meg. Az egyik a hullámelmélet, amely szerint a gazdasági egyensúlyt idôrôl idôre bizonyos események megzavarják, amíg aztán az alkalmazkodási folyamat el nem ér egy újabb egyensúlyi állapotot. A konjunktúraciklus eszerint a két egyensúlyi állapot közti alkalmazkodás folyamata. Ez az elmélet elsôsorban nem a gazdasági életbôl vett egyensúlybontó tényezôkre épül, hanem például a légköri viszonyokra, újabb találmányokra, háborúkra, lélektani okokra (optimizmus-pesszimizmus) stb. Sombart az aranytermeléssel hozta kapcsolatba a közgazdaság idôszakos pangását és fellendülését. Jevons a napfoltokkal igyekezett megmagyarázni a gazdasági konjunktúra változásait. A másik elmélet szerint a konjunktúra körmozgás, amely a pangás és fellendülés okát önmagában hordja. Az elméletek között inkább a részletekben és az egyes tényezôk külön hangsúlyozásában van különbség. A közgazdaság szerves egészet alkot, amelyben bármely lényeges tényezô nagyobb változása a viszonylagos egyensúly megbontásához vezethet. A konjunktúra változása mindig valami jelentôs aránytalanság a beruházás, a termelés, a fogyasztás vagy a pénzforgalom vonatkozásában. Még mindig Juglar vizsgálati módszere látszik a legrealisztikusabbnak. Rá kell mutatnunk arra is, hogy a múltban tapasztalt nagy válságok nemcsak a pénz- és árugazdálkodás katasztrófái voltak, hanem az egész társadalomé. A társadalmi válságok kifejezôdtek az erkölcsi értékkategóriák válságában, szerepük eltorzulásában vagy megszűnésében. A gazdasági zavarok mögött sokszor társadalometikai problémák húzódnak meg. A konjunktúracikluson belül idényszerű kisebb-nagyobb változások is léteznek. Ezek egy-egy meghatározott terminushoz kötôdnek, amelyek magyarázatát az évszakok és a társadalmi szokások változásaiban találjuk. A kínálat és a kereslet is változásoknak vannak kitéve. Így például a mezôgazdasági tevékenység évszakokhoz kötôdik. Ez a kötöttség közvetlen következményekkel jár a mezôgazdasági termények szállítására, feldolgozására és értékesítésére nézve. A szezonális változások erôsen éreztetik a hatásukat az építôiparban, a ruházati iparban és a kereskedelemben (kiárusítás az egyes évszakokban). A kereskedelem a hét egyes napjain is a kereslet változásainak van kitéve. A monetáris elmélet, amely a pénzügyletek oldaláról kiinduló mozgásban látja a konjunktúraciklus lényegét, lehetônek tartja a pénz- , bank- és hitelügy megfelelô szabályozásával a konjunktúraciklus szabályozását is. Az anticiklikus költségvetési politikán kívül sokan fôleg a diszkontó szabályozásától remélnek eredményeket. A diszkontó a Nemzeti (Központi) Bank kamatlába, amelyet a piaci viszonyok figyelembevételével szab meg, és amelyhez a hitelbankok kamatlába alkalmazkodik. A diszkontó szabályozásával a gazdasági konjunktúra gyorsulási fázisában valóban mérsékelni lehet a lendületet, a pangás esetében pedig a fellendüléshez szükséges tényezôket könnyebben hozzáférhetôvé lehet tenni. Ugyanígy lehetséges az árszínvonal változásainak mérséklése is. A konjunktúraváltozások azonban nem tisztán a pénz-, bank- és hitelügyletek mozgásaival függnek össze, hanem a közgazdaság számtalan eredôjének a következményei olyannyira, hogy lehetetlen azokat egy-egy okra visszavezetni. A gazdasági hullámzások mérséklése lehetséges. Ennek azonban a monetáris politika csak egyik eszköze. A tudományos kutatás szükségessé teszi az egyes okok egymástól elszigetelten való vizsgálatát, amíg a valóság egyetlen egészet alkot. ======================================================================== Egyén és közösség Az egyén és a közösség viszonya a társadalom alapvetô kérdése. Elsô tekintetre úgy látszik, hogy a kettô között áthidalhatatlan az ellentét. Minden egyes ember sajátságos, egyetlen, vagyis egyedi lény, aki elidegeníthetetlen személyi jogokkal rendelkezik, és akinek az igényei és vágyai a végtelenbe irányulnak. Az ember önálló jogalany. Személyi sajátosságai és jogai nem a közösségen, hanem a saját emberi természetén alapulnak. Másrészt a közösség, amelynek az ember mint társas lény a természete szerint tagja, a közösség céljainak megfelelôen mintegy közös nevezôre igyekszik hozni, a közjó szolgálatába állítani, látszólag a személyi jogai és érdekei kárára. Tagadhatatlan, hogy mindez az egyén és a közösség viszonyában feszültségek állandó forrása. Minél erôsebb az ember személyisége, annál nehezebben rendeli alá magát a közösségnek, és minél hatalmasabb a közösség, annál inkább hajlamos arra, hogy az egyént a maga szolgálatába kényszerítse. A demokrácia fogalma is ellentmondásokkal terhes. Két nagy alapgondolatának, a szabadságnak és az egyenlôségnek a természetben nyoma sincs. A szabadság helyett szigorú okozati összefüggések és kötöttségek, az egyenlôség helyett pedig az életért folyó állandó küzdelem uralkodnak. Az erôsebb gyôz. Természetük szerint az emberek nem egyenlôk. Testi és szellemi képességeik tekintetében nagyban különböznek egymástól. Fizikai létükben a szükségszerűségek hatalma alatt állnak. A szabadság föltétlen érvényesülése is egyenlôtlenségekre vezet. Ugyanakkor az egyenlôség kikényszerítése a szabadságot fojtja meg. A szabadság és az egyenlôség megfelelô egyensúlya szabályozó erôt feltételez, amely viszont ismét ellenkezni látszik a személyi szabadsággal. Mi az elôbbre való, az egyén vagy a közösség? A közösség a tagjai összességétôl különbözô valóság-e vagy nem? A 18. és a 19. század liberalizmusának uralkodó szemlélete az individualizmus. Az egyén az egyetlen valóság, önmagában teljes és önmagának elégséges. Mindene megvan arra, hogy kibontakozhasson, és kiteljesedhessen a személyisége. Legfôbb törvénye az önfenntartás és legszentebb joga a szabadság. Az ember nem a természete szerint társas lény, hanem csak az emberekkel való kapcsolatai által válik azzá. A közösség az emberek kölcsönös kapcsolatainak az összessége. Nem sajátságos és önálló valóság, hanem az egyének szabad választásának a függvénye. Csak az egyének léteznek. A közösség fogalmi képzet az egyénektôl független realitás nélkül. Az emberek nem természetüknél fogva, hanem külsô tényezôk hatására alkotnak közösségeket. Ezzel a céljuk fôleg a javak és a szolgáltatások csereforgalmának elôsegítése. A közösség kizárólagos célja ennek megfelelôen az egyének jólétének az elôsegítése. A közjó sem más, mint az egyéni javak összessége. A közösség jogai az egyénekkel szemben csak látszólagosak, nem többek, mint az egyének engedményei, amelyekkel a közösség szolgálatait mintegy megfizetik. A közösségi élet az egyéntôl áldozatot kíván ugyan, de ez csak befektetés arra a célra, hogy az egyén a közösség közreműködésével a lehetô legnagyobb hasznot érje el. A kollektivizmus különbözô formái az individualizmussal szemben abból indulnak ki, hogy az egyén nem több mint fogalmi képzet. A valóságos ember csak a közösségben létezik. Az egyén a közösség alkatrésze. Létében, gondolkodásában és cselekvésében a közösség terméke. Értékét a közösségben végzett szerepe és szolgálata határozza meg. Az egyének eszközök a közösség szolgálatában, de végeredményben a cél a közösség tagjainak jóléte. A kollektivizmus egyik válfaja az univerzalizmus, amely szerint a közösség organikus, misztikus egység, amelynek tagjai úgy az élôk, mint a holtak és a jövendô nemzedékek. A közösség eredeti valóság, amelynek az egyén teljesen függô alkatrésze. O. Spann szerint az emberi szellemiség csak a közösség tagjaként valóságos. A részek az egésszel szemben nem tárgyilag önálló létezôk, hanem csak képességek, amelyek az egész életerejének hatása alatt bontakoznak ki. A különbözô társadalombölcseleti elméletek tartalmaznak ugyan értékes gondolatokat is, de csak egyoldalúan jellemzik az emberi és társadalmi valóságot. Ezért aztán sem az individualizmus, sem a kollektivizmus nem tudott soha maradéktalanul érvényesülni a társadalmi életben. Az élet végeredményben mindig erôsebb, mint az okoskodás, és elôbb-utóbb legyôzi a tudományosság nevében született, de az emberi és a társadalmi valóságtól idegen elméleteket. A teljes emberi valóságból kiindulva jutunk el az igazság felismerésére, amely a valóságban gyökerezik, sôt azzal azonos. Az individualizmus és a kollektivizmus félreismeri az emberi természetet. Ez a legsúlyosabb tévedése. Tévedésbôl nem lehet az igazságot összevarázsolni. Az individualizmus és a kollektivizmus között nincs fogalmi ellentmondás, hanem ellentét, amely a társadalmi valóságban feloldható. Az ember értelemmel és akarattal megáldott, természete szerint közösségi életre teremtett lény. Társadalmi létének alapja a társas természete, amely lénye legmélyebb rétegeiben gyökerezik. Léte alapvetô titka a szellemi én-tudat. Én mindenki mástól különbözô, senkivel fel nem cserélhetô egyed vagyok. Mint megismerô és cselekvô alany birtokolom, alakítom az életemet és a megismert jó vagy rossz irányába terelem. Ebben érzem és élem meg a szabadságomat, bármennyire is másokra kell támaszkodnom, és tudom, hogy a szabadságomnak be kell illeszkednie embertársaim szabadságának kereteibe. Társadalmi és gazdasági szabadságomat sem vonatkoztathatom el mások ugyanazon szabadságától. A szabadságom gyakorlásához szükséges anyagi és szellemi javakat csak a rendezett együttműködésben, a közösségben érhetem el. Csak az olyan szemlélet felel meg a valóságnak és ezzel együtt az igazságnak, amely sem az egyént, sem a közösséget nem nyomorítja meg, hanem mindkettô természetes és kölcsönös egymásrautaltságát veszi elmélete kiindulópontjának. Az egyén és a közösség természete szerint egymásért való egészet alkot. Az egyén a közösségbe született, léte, testi-lelki kibontakozása és a személyisége kiteljesedése feltételezi a közösséget. A közösség sem létezhet tagjai tudatos és szabad közreműködése nélkül. Az emberek fizikai és szellemi különbözôsége a személyi kiteljesedés és a társadalmi együttműködés alapja. Az ember nem személyi létében, hanem személyisége kibontakozásában és kiteljesedésében igényli a közösséget. Személyi önállósága szellemiségére és nem a társas voltára épül. Bizonyos fizikai és szellemi képességeinek természetes irányítottsága a közösség szolgálata, amelyben megtalálja élete értelmét és boldogságát. A magára maradt ember lelki beteggé és szellemi ronccsá válik. A közösség nem csak fogalmi képzet. Több, mint az egyének számszerű összessége. Ha az emberi természet valóság, akkor a közösség is az, mert az emberi természettel szükségképpen együttjáró adottság. Olyan eredeti valóság, mint az ember. Sem az egyén, sem a közösség nem elsôdleges jelenség, hanem a kettô együtt létezik. Idôrendben a rész és az egész egyidejűek. Ami részként szerepel az egészben, önmagában is létezhet ugyan, de nem mint rész. Csak akkor válik résszé, ha más részekkel egészet alkot. Az egész sem létezhet a részek nélkül vagy azok elôtt, mivel részekbôl áll. Létét mégsem a részeknek köszöni, hanem az összekötô elvnek, amely a részek sokaságát és különbözôségét egységbe fűzi. A közösség létét megalapozó igazság, léttörvény, összekötô elv a szolidaritás. Minden egészséges társadalom tagjai szolidaritására épül. A közösség tehát nem fizikai, hanem erkölcsi valóság, amelynek tagjai megôrzik személyi önállóságukat és nem olvadnak fel teljesen a közösségben. Az ember vállalja a közösség szolgálatát, nemcsak mivel ,,jól felfogott érdeke'' (individualizmus), nem is mivel teljesen alá van vetve a közösségnek (kollektivizmus), hanem mivel a társas természete, az összetartozás és egymásrautaltság tudata erre vezeti. A társadalom tagjai nem egy gépezet alkatrészei. A közösségben is megôrzik személyi jellegüket és elidegeníthetetlen személyi jogaikat. A közösség maga is lényegesen más és több, mint egy mechanizmus. Erkölcsi rend-egység. Célja a közjó, vagyis mindazon anyagi és szellemi javak és lehetôségek összessége, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a közösség tagjai boldogulásukat szabadon s hathatósan munkálhassák, de amelyek elôállítására önmagukban nem képesek. Amint a közösség több, mint az egyének összessége, úgy a közjó sem azonos az egyéni javak összességével. Az egyéni javakat a tulajdonosok közvetlenül és kizárólagosan élvezik, amíg a közjavak az egész társadalom szolgálatára állnak. A közjó két lényeges eleme: az egyéni szabadság biztosítása, ami feltétele a társadalmi békének; azon anyagi és szellemi javak és lehetôségek elôteremtése, amelyek nélkül tagjai képtelenek a saját létükön kielégítô módon munkálkodni. A közjó gyakorlati tartalmának meghatározása függ a társadalom szellemi fejlôdésétôl, a szükségletek és igények fokától és a közgazdaság állapotától. Szociális paradicsom nem épülhet gazdasági romkertre. Az egyén és a közösség kölcsönhatásban él, amelyet az írott vagy hagyományos jogrend, szokás és erkölcs szabályoz. A szabadság személyi viszonylatban jelenti az emberi képességek kibontakozásának a lehetôségét, de magában foglalja a határait is, amelyek a közösségi életbôl szükségszerűen következnek. A szabadság élménye csak akkor valódi, ha benne van a kölcsönös elismerés, egymás elfogadása, tisztelete és a biztonság tudata. Csak akkor lehetek biztos személyi jogaim érvényesítése tekintetében, amikor számíthatok embertársaim hűségére, jóakaratára és szolidaritására. Az egyén nem köteles feláldozni semmit abból, ami személyes joga, de csak a közjog biztosítja az egyén jogainak zavartalan érvényesülését. Az egyének szabadsága csak akkor és annyiban szűnik meg, amikor és amennyiben mások jogait sérti, és a közösség javát nemcsak hogy nem szolgálja, hanem kárára van. A társadalom fenntartója és hordozója a szellemileg és erkölcsileg kiművelt egyén, aki szolidaritást vállal az embertársaival. A társadalmi rend az egyének egymáshoz való viszonyát szabályozza a közjó követelményeinek megfelelôen. Ez a rend utópia marad, ha annak megvalósítását csak az erkölcsök megjavításától várjuk. Az ember természete nemcsak jóra, hanem rosszra is hajló. Amiként az ember önmagát irányítja értelme és akarata által céljai megvalósítására, úgy a közösség is a tagjait a közjó szolgálatára a szabadon választott képviselete révén. Az egyén és a közösség viszonyában mindig megmarad bizonyos feszültség. Ha az ember nem egy erkölcsi, hanem fizikai egésznek lenne a része, ez nem állhatna fenn. Mivel a közösség erkölcsi egység, amelynek tagjai személyek, a feszültség elkerülhetetlen. A társadalom dinamikája a személyi szabadság és a közösségi élettel szükségszerűen együttjáró kötöttség feszültségeire épül. ======================================================================== A közgazdaság rendezô elve A rend fogalma már az antik filozófiákban is ismert volt. A dolgok sokasága és különbözôsége ellenére tapasztalt rendet a világ építészeti egészében keresték. A középkorban a rend gondolata az egész kultúra szellemi egységesítése irányában hatott. A társadalmi és gazdasági válságok esetén keresték az ember és a dolgok természetének megfelelô rendet. A 17. és 18. században feltételezték a ,,természetes rend'' létét. A gazdasági folyamatokban tapasztalt rend volt az alapja a közgazdaságtan kifejlôdésének. Mi biztosítja ezt a rendet? A gazdasági valóság megismerése feltételezi ennek a kérdésnek is a tisztázását. Ez az alapvetô kérdés a gazdasági tevékenység tudományos vizsgálatának a kiindulópontja. Az ókor és a középkor emberének nem volt olyan nehéz felelni a fenti kérdésre, mint nekünk. Az akkori kézműves egy általa ismert ember vagy embercsoport rendelésére dolgozott elôre meghatározott mennyiségben és áron. A gazdaság könnyen áttekinthetô volt. A mai vállalkozó maga kezdeményezi az általa meghatározott árucikk termelését. Ha értelmesen jár el, elôbb piackutatást (marketing) folytat, hogy jól megfontolhassa, hogy mit, hol és milyen mennyiségben termeljen. Ennek ellenére semmi biztonsága nincs arra nézve, hogy a kereslet hogyan fog reagálni a piacra vitt árumennyiségre, minôségre és az árra. Kénytelen elôlegezni a termelési költségeket abban a reményben, hogy azok az áruja értékesítése során megtérülnek, sôt még értéktöbbletet, hasznot is hoznak. A gazdaság átláthatóságát nagyban elôsegítette a tradicionalizmus is, amely a gazdasági életben résztvevôk társadalmi integrálódását és a mindenkori szabályozottság mellett viszonylagos szabadságát is biztosította. A kézműves, sôt a jobbágy is -- köszönet az általánosan elfogadott normarendszernek -- a maga társadalmi kereteiben szabad volt. Ezzel szemben a tömegtermelést létrehozó, egyre növekvô és bonyolódó munkamegosztás és hierarchikus szabályozottság a viszonylagos szabadság megszüntetéséhez, társadalmi dezintegrációhoz vezetett. Az ókorban és a középkorban az általánosan elfogadott erkölcsi normák szabályozó hatással voltak az emberek gazdasági tevékenységére. Azt is mondhatjuk, hogy a gazdasági rend kérdése fôleg lelkipásztori problémát jelentett. Ezzel szemben a mai közgazdaság a túlhajtott munkamegosztásával, termelékenységi, értékesítési, jövedelmezôségi és jövedelemelosztási problémáival egy rendkívül bonyolult szervezetté vált. A mai közgazdaság rendezésének a kérdését az igazságosság és a szeretet erkölcsi elveire való egyszerű hivatkozással megoldani nem lehet. Mi a rend? Egymástól különbözô elemek sokasága, amelyet egy rendezô elv kapcsol egybe. Ahhoz, hogy a rend elôálljon, nem elég, hogy a különbözô elemek kiegészítsék egymást. Ez csak azt jelentené, hogy az elemek a természetük különbözôsége ellenére alkalmasak arra, hogy egységbe tömörüljenek, de nem azt, hogy valóban ki is egészítik egymást. Így például az emberi munka különbözô célokra felhasználható. Ugyanezt mondhatjuk a pénztôkérôl és a tôkejavakról is. Hogy valóban kiegészítik-e egymást és hogy milyen célra, az összekötô és meghatározó elvtôl függ. Mi ez az összekötô és meghatározó elv a közgazdaság életében? A közgazdaságtan története tele van általános törvényszerűségek és elméletek felállítására irányuló kísérletekkel. Adam Smith a gazdasági rendet valami ,,láthatatlan kéz'' munkájának tulajdonította. Ez alatt hívei szerint az ármechanizmust értette, amely az egyéni érdekek összességét közjóvá nemesíti. A kínálat és a kereslet szabadon érvényesülô feszültségei önmaguktól megvalósítják a szükséges rendet. Azt hitték, hogy nemcsak a termelést, hanem a fogyasztást is a lehetô legjobban irányítja a piac ármechanizmusa. Sokáig tartott, amíg a közgazdászok rá nem jöttek arra, hogy a piac ármechanizmusára épülô elméletek képtelenek arra, hogy különbözô gazdasági jelenségeket elfogadhatóan megmagyarázzanak, így például a valóságos áralakulást, a gazdasági egyensúly megbomlását stb. A tökéletes szabadverseny elméleti feltevés, soha nem is létezett. A gazdasági rend nem áll elô önmagától. A korlátlan szabadverseny szabadossághoz és visszaélésekhez vezet. Az ár teremthet gazdasági lehetôségeket, de nem gazdasági rendet. A lehetôségek megvalósítása feltételezi, hogy a lehetôségek kombinációját úgy válasszuk meg, hogy lehetôvé tegye az ésszerű igények ésszerű kielégítését. Erre az ár önmagában nem képes. A különbözô lehetôségek közti választás, a termelési tényezôk irányítása a kitűzött célra az ember munkája. Az ár nem önműködô szabályozója a termelésnek, amint azt a szabad verseny mítoszának a hívei szeretnék. Ha az ár a termelés önműködô szabályozója lenne, a termelô egyszerűen követné a piacot. A termék magas ára esetén fokozná a termék elôállítását és fordítva, ha a piaci ár alacsony. Ez a felfogás azonban túlságosan is szimplisztikus. A termelôt végeredményben nem annyira a magas vagy alacsony ár érdekli, mint a haszon a gazdasági elvnek megfelelôen. Haszon = (egységár x eladott mennyiség) -- (termelési költség / egység x termelt mennyiség). A már eladott mennyiség hozamától függ, hogy a termelô hogyan reagál az árváltozásra. Hogy mi a haszonra nézve a legjobb lehetôség, nem olvasható le egyszerűen az árból. Létezhetnek olyan esetek is, amikor a haszon lehetôsége különbözô irányban ugyanaz, és így lehetetlen csupán az ár alapján megtenni a választást. Az ár nem több, mint eszköz arra, hogy a termelô az összes adottságok és lehetôségek reális felmérése után azt a lehetôséget válassza ki, amely számára a legelônyösebbnek tűnik. Ezt a választást nem az ár, hanem a termelô végzi, és döntésében nem determinált az ár által. A gazdasági tevékenység abban áll, hogy az ember saját magában, embertársaiban és a rendelkezésére álló anyagvilágban rejlô erôket egy általa meghatározott igénykielégítési célra megszervezi és irányítja a gazdasági elvnek megfelelôen. Az emberi és anyagi erôk önmagukban még nem gazdasági természetűek, hanem csak gazdasági tényezôvé válható lehetôségek. Gazdasági jelleget akkor kapnak, amikor a termelô ezeket az erôket, amelyek különbözô összefüggésekben és különbözô célokra felhasználhatók, egy meghatározott igénykielégítési célra irányítja. A gazdasági folyamatban tapasztalt rend nem az emberi és anyagi erôk saját természetében keresendô. A gazdasági rend megteremtôje nem egy ,,láthatatlan kéz'', nem is a piac ármechanizmusa, hanem maga az ember. A közgazdaság rendezô elve sem más, mint az ember által meghatározott célra való tudatos és akart irányítás. A rendezô elv végeredményben maga az ember. Az egyes ember talán tehetetlennek érzi magát a fennálló gazdasági rend adottságaival szemben. Ennek magyarázata az, hogy nem tud magának fogalmat alkotni arról a hatalmas erôrôl, amely az összes emberi és anyagi erôk együttműködésébôl áll elô. Ha azonban a gazdasági rendet nem a maga egészében, hanem csak egy részletében, például egyetlen vállalat életében vesszük figyelembe, világosan látjuk, hogy a tapasztalt rend az emberi szellemiség, ésszerű választás, az emberi és anyagi erôk céltudatos megszervezésének és irányításának az eredménye. Ha ez így van egy vállalat életében, nem lenne-e téves azt hinni és állítani, hogy az összes vállalatok célszerű rendje, vagyis a gazdasági rend valamiféle mechanizmus hatása alatt önmagától valósul meg? Az emberi szervezetben is léteznek mechanikusan végbemenô biológiai, fizikai és kémiai folyamatok. Embervoltunk meghatározói mégsem ezek, hanem az értelmünk és az akaratunk. A gazdasági válság, a viszonylagos gazdasági egyensúly idôszakos megbomlása sem egy természeti katasztrófa, hanem emberi jelenség, társadalmi és gazdasági történés, amelynek a fôszereplôje az ember. A gazdasági válság alapján milliók magatartása áll, így például a nemzetközi pénzrendszer összeomlása 1929-ben. Az olajkrízist is 1973-ban nem a gazdasági mechanizmusok váltották ki, hanem az olajtermelô országok tudatos és akart politikai magatartása. A gazdaságot nem vak mechanizmusok irányítják, hanem az ember. Éppen ezért nem létezik sehol tökéletes közgazdaság és nem is fog létezni soha. Emberi alkotás, és magán viseli az emberi lét tökéletlenségeit. Tévedés azt hinni, hogy a gazdálkodó döntései pró és kontra szempontjait mindig oly tökéletesen mérlegeli, hogy az érdekei szolgálatának a végeredménye a társadalmi optimum. A bír- és hatalomvágy, az utánzás, a divat és általában az irracionális motívumok sokkal inkább hatnak a gazdasági döntésekben is, mint azt elképzelnénk. Az embernek viszont egyre nagyobb hatalma van a természet adottságai felett. A nevelés és a szakképzés révén egyre inkább felszabadul a determinizmusok alól. A gazdálkodók százezrei és milliói tevékenysége nyomán elôálló rend föltétlen jobb eredményekre vezet, mint a központilag tervezett és irányított közgazdaság, még akkor is, ha azt kiváló közgazdászok munkája készíti elô statisztikák és tökéletes számítógépek segítségével. A gazdálkodók vitális érdeke, hogy a lehetô legjobban informálódjanak, mielôtt választanának a különbözô lehetôségek között. Az esetleges tévedéseiket is gyorsabban kijavítják, mint egy központi tervhivatal. Döntéseik alapján nem egy keresleti görbe, nem is egy trend extrapolációja áll, hanem az ügyfelekkel való kapcsolat. A gazdasági rend spontánnak mondható, de nem abban az értelemben, ahogy azt a klasszikusok és követôik gondolták. A spontaneitás az ember önismeretén és szabad cselekvésén alapszik. Fogalma van a saját gazdasági rendjérôl és azt akarja is. Közben belátja azt is, hogy az egész közösség gazdasági rendjébe való beilleszkedése elôfeltétele létének, gazdasági tevékenységének is. A gazdasági folyamatban tapasztalt rend néha olyan erôvel mutatkozik meg, hogy a közgazdászok gazdasági törvényekrôl szólnak, amelyek hatására a folyamat szükségszerűen játszódik le. Tévedés lenne azonban a gazdasági törvényeket a fizikai törvényekkel azonosítani. A múlt század természettudományos gondolkodása erre nagyon is hajlamos volt. A közgazdaságot ugyanis egy hatalmas newtoni rendszernek képzelték el. Az emberi erôk az értelemmel és akarattal rendelkezô ember megnyilvánulásai. Az anyagi erôk a fizikai és kémiai törvényeknek vannak alávetve. Ezek a törvények azonban nem gazdasági törvények, hanem elôfeltételek, amelyekkel a gazdálkodónak tevékenységében számolnia kell. Gazdasági törvényekrôl elôször csak akkor van szó, amikor a gazdálkodó az emberi és anyagi erôket, mint termelési tényezôvé válható lehetôségeket, egy meghatározott igénykielégítési célra megszervezi és irányítja. Az emberi és anyagi erôk ezen gazdasági célra való irányítottsága nem azok természeti adottsága, hanem a gazdálkodó ember tevékenységének az eredménye. Ezért aztán, amíg a fizikai törvények abszolút kötöttséget jelentenek, a gazdasági törvények csak viszonylagos kötöttséget. Ami gazdasági szempontból racionális, nem lehet mindörökre meghatározni. A feltételek minden helyzetben mások és mások. A gazdaság életében nem törvényekrôl, hanem törvényszerűségekrôl van szó. Érvényük is csak viszonylagos, mert a gazdálkodó ember tudatos és akart cselekvésén keresztül érvényesülnek. A közgazdaság bonyolult folyamatok egésze, de nem mechanikus folyamat, nem pontosan elôre jelezhetô törvények alapján játszódik le, hanem dinamikusan változó és a rendje is mindig viszonylagos. Ha a vállalkozó ésszerűen és célszerűen jár el, a gazdasági elvnek megfelelôen gazdálkodik. Az ésszerűnek és célszerűnek mondható cselekvésben is több ésszerű és célszerű lehetôség áll fenn, amelyek között a gazdasági folyamat során választania kell. Döntése nem determinált, hanem értelmének és akaratának a függvénye. A gazdálkodás állandó alkalmazkodást kíván a változó körülményekhez. Ha a gazdasági törvények a vállalkozó számára abszolút kötöttséget jelentenének, erre az alkalmazkodásra képtelen lenne. Tekintettel a gazdasági törvényszerűségek viszonylagos voltára, bizonyos törvényszerűségek érvényesülnek egy meghatározott társadalmi és gazdasági rendszerben, de nem szükségszerűen egy másikban. Így például a kereslet és kínálat, általában az áralakulás törvényszerűségei, amelyek a szabadpiac és a szabad verseny feltételezésén alapulnak, nem vagy csak részben érvényesek egy olyan rendszerben, amelyben a szabadpiac és a szabad verseny elemei a teljes vagy részleges kötöttség elemeivel vegyülnek. ======================================================================== Társadalmi és gazdasági rendszerek A gazdasági élet nem egy légüres térben, hanem egy társadalmi rendszer keretei között folyik. A társadalmi rendszereket a gazdasági tevékenység szempontjából a következô kérdésnek megfelelôen különböztetjük meg: Kié a felelôsség? Kinek a kezében összpontosul a termelési cél meghatározása, a termelési tényezôk megszervezése és irányítása a kitűzött célra? A személyi felelôsségre épült társadalomban az egyén dönti el, hogy milyen formában vesz részt a gazdaság életében. A gazdasági tervek kidolgozása és megvalósítása, a gazdasági tényezôk megszervezése és irányítása, valamint a termelt javak értékesítése az egyén kezében összpontosul. Ô felelôs döntéseinek következményeiért is. Ennek a rendszernek korrelátuma a szabadpiac és a szabad verseny. ======================================================================== A liberalizmus A liberalizmus szellemi áramlata a 18. század második felében az abszolutisztikus államhatalmakkal szembeni reakcióként lépett fel. Szó szerinti értelmezésének megfelelôen a szabadság rendszerének kellene neveznünk. A szabadság fogalma valóban sarkköve a liberalizmusnak. A liberalizmus szerint az ember önmagának elégséges és független egyén, akit szinte természetfeletti tulajdonságokkal ruház fel. Az ismeret egyetlen forrása az egyén értelme (racionalizmus); az egyén természete szerint jó (naturalizmus), és éppen ezért az egyénnek korlátlan szabadságot kell biztosítani a társadalmi és gazdasági élet minden területén. A liberalizmus hisz az ember és az emberiség állandó elôhaladásában. A gazdasági liberalizmus szerint a gazdaság önmagára hagyva működik a legtökéletesebben. A jól felfogott önérdek és a szabad verseny olyan összhangra vezeti az egész közgazdaságot, amely nemcsak az egyén, hanem a közösség javát is a lehetô legjobban szolgálja. Az önérdek a hajtóerô, amely erôfeszítésre indítja az embereket; a verseny pedig az a szabályozó, amely a közjó szolgálatára kényszeríti az önérdeket, mert mindenki csak úgy boldogulhat, ha arra a helyre áll, ahol a legjobban szolgálja a közösséget is. Minden külsô beavatkozás eltéríti a közgazdaságot ettôl az ideális állapottól, mivel nem engedi szabadon működni a benne rejlô erôket. A közgazdaság automatikus működésének optimális volta a gazdasági liberalizmus alapgondolata. Fôleg a mancheszterizmus, a gazdasági liberalizmus szélsôséges irányzata hirdette meg a megalkuvás nélküli, korlátlan szabadságot. Magyarországon a liberalizmusnak a racionalista, szabadkôműves, a rossz értelemben vett kapitalista szellemi irányzata hatott leginkább. Ez ellen küzdött Prohászka püspök, aki ennek ellenére elismerte a liberalizmus világtörténelmi misszióját, mert a kiváltságok társadalmát megtörte, és a népet legalábbis jogilag felszabadította. Prohászka a gazdasági liberalizmust határozottan elutasította: ,,A féktelen konkurrencia olyan átváltozást hozott ránk, amilyen átváltozás a bomlás, a tönkrejutás, a halál''. Tény az, hogy Magyarországon létezett egy másik liberális hagyomány is, Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák nemzeti liberalizmusa. Ez a liberális irányzat föllépett minden önkény ellen, tisztelte az emberi személyiséget, nem vetette el a nemzeti hagyományt és a vallást sem. A 19. és 20. századi magyar polgári megújulás törekvései összeesnek a nemzeti liberalizmus szellemiségével és politikai kísérleteivel. A szabadság elismerése és tiszteletben tartása már önmagában is nagy értéket jelent. A rendszer javára kell írnunk, hogy az állami abszolutizmus zsarnoksága és kötöttségei megszüntetésével lehetôséget nyitott az emberben és az anyagvilágban rejlô lehetôségek nagyfokú kifejlesztésére.[4] A korlátlan szabad verseny azonban a társadalom széles rétegei számára végeredményben nem szabadságot, hanem újabb szolgaságot hozott, a pénztôke szolgaságát. Az emberi személy nemcsak egyén, hanem egyben társas lény, természete szerint a szabadság és a kötöttség szintézise. A korlátlan szabadság nem szabadság, hanem szabadosság és vnzés. Az egyéni érdekek hajszolása a gazdasági életben hatalmi koncentrációkra, monopóliumokra, a szabadpiac és a szabad verseny megszüntetéséhez vezetett. A múlt század liberalizmusa a maga eredeti formájában ma már túlhaladott álláspont. A társadalmi és gazdasági fejlôdés folyamán meg kellett alkudnia azzal, hogy a közhatalom beavatkozása a gazdaság egyes területein nélkülözhetetlen, hogy bizonyos feladatok elvégzése a közjó érdekében kívánatos és szükséges, fôleg hogy nem maradhat közömbös a gazdasági válságok idôszakában. A monopóliumok kialakulása szinte halálosan érintette a gazdasági liberalizmus alapgondolatát, a szabadpiacot és a szabad versenyt. A korlátlan szabad verseny lehetetlenné tette önmagát. Az önérdek hajszolása nemcsak a közjó kárához, hanem a rendszer pusztulásához is vezetett. Fôleg a harmincas évek gazdasági válságában egyetlen állam sem tudott ellenszegülni a szociális igazságosságra törekvô néptömegek akaratának, és áttért az aktív gazdasági politika útjára. Ezzel kapcsolatban lépett fel a neoliberalizmus, amelynek legjelentôsebb képviselôi a második világháború után W. Eucken, F. Böhm, F. Hayek, W. Röpke és A. Rüstow, akik az ,,Ordo''-évkönyv körül csoportosultak (Ordo-liberalizmus). Világosan látták, hogy a liberális elvet csak úgy tudják újra érvényre juttatni, ha a múlt század liberalizmusa és kapitalizmusa nyilvánvaló hiányaira, káraira és tévútjaira megfelelô orvoslást találnak, ha leszámolnak a monopóliumok problémájával, a kizsákmányolás különbözô formáival és a kapitalista tömegcivilizáció gépesítô és lélekölô hatásával. Ragaszkodnak ugyan a magántulajdonhoz, a szabad verseny és az árképzés szabadságához, de szükségesnek tartják a törvényes rendet a szabad verseny védelmére és az árképzés mechanizmusa megfelelô működésének biztosításához. A neoliberális felfogás szerint újra biztosítani kell azt, hogy a társadalom minden tagja szabadon és a saját felelôsségére vállalkozni merjen, haszonra törekedjen, és gazdasági tevékenységével szerencsét próbáljon. A szabadság és a felelôsségtudat emeli az ember személyi és erkölcsi értékét. Az emberek fizikai és szellemi képességeiben és annak következtében a társadalmi és gazdasági életben mutatkozó egyenlôtlenségeket mint adottságokat el kell fogadnunk. Ezek az egyenlôtlenségek nagyban fokozzák a munkakedvet, a vállalkozói tevékenység eredményességét is elôsegítik. A gazdasági versenyben legyôzötteket az államhatalomnak szociális gondozásban kell részesítenie. A neoliberalizmus tagadja a kollektivizmust éppúgy, mint a manchesteri korlátlan liberalizmust, mert hiányzik belôlük az emberi dimenzió. A gazdasági tevékenység szabadsága a személyi szabadság egy része és egyik lényeges formája. Az egyén jogainak tiszteletben tartása kell, hogy összhangban álljon a családok és az egész közösség érdekeivel. A személyi szabadság elôfeltétele az igazságos társadalmi rendnek, de nem meríti ki annak a lényegét. A gazdasági szabadságnál sokkal messzebbre kell néznünk. Az igazságos társadalmi rendet olyan társadalomban találhatjuk meg, amelyben az emberek lehetô legnagyobb része saját tulajdonnal és a maga által választott munkakörrel rendelkezik, amely biztosítja számára a viszonylagos önállóságot. Kell, hogy ezek határozzák meg a társadalom arculatát, és nem a mamutüzemekbe, bérkaszárnyákba, konszernekbe és monopóliumokba zsúfolt tömegek. A klasszikus liberális kapitalizmus nyomorúsága nem abban állt, hogy egyeseknek volt tôkéjük, hanem abban, hogy a tömegeknek a két kezükön kívül semmijük sem volt és proletársorsba kényszerültek. A neoliberális közgazdászok gondolkodása lényegében a klasszikus liberális eszmény körül mozog: a piac ármechanizmusa által minden külsô beavatkozás nélkül önmagát szabályozó közgazdaság. A termelés szabályozásáról csak annyiban lehet szó, amennyiben a vállalkozókat a szabad verseny szabályainak betartására késztetjük vagy ha szükséges, kényszerítjük, a fogyasztókat pedig morális befolyásolással élvezethajhászás helyett az ésszerű igények ésszerű kielégítésére biztatjuk. Magában a gazdasági folyamatban az egyetlen döntô tényezô a gazdasági elv, a termelékenység, a jövedelmezôség, a fogyasztók igényeinek kielégítése, amint azok a piacon megmutatkoznak. A piacgazdaság azonban nem old meg minden problémát, amelyek a társadalom számára súlyos kihívást jelentenek: a tartós munkanélküliséget, a jövedelem-elosztást a nem aktív lakosság és a piacról kiszorultak számára, a korlátolt mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyagokkal és energiahordozókkal való ésszerű gazdálkodást, a szükséges technikai és szociális infrastruktúrák kiépítését, a környezetszennyezôdés problémáját stb. Mindez szükségessé teszi az államhatalom közreműködését úgy nemzeti, mint nemzetközi vonatkozásban. A piaci mechanizmus szerepének túlzott hangsúlyozása az egész közgazdaság mechanikus felfogásához vezet, és a társadalom tagjai számára az újabb elnyomás veszélyét rejti magában. A neoliberalizmus képviselôi az egyház szociális tanításából is több jelentôs gondolatot vettek át. Így például az ember személyi méltósága, a felelôsségtudat, a magántulajdon, a progresszív adózás, a szociális politika szükségessége stb., amit W. Röpke maga is elismert. Közben megállapíthatjuk, hogy akkor, amikor nagy súlyt helyeznek a már meglévô magántulajdon védelmére, alig szólnak arról, hogy igazságos jövedelemelosztással arra kell törekedni, hogy a társadalom minél szélesebb rétegei magántulajdonhoz jussanak, és szót kapjanak érdekképviseleti szervezeteiken keresztül a gazdasági folyamatok irányításában is. A neoliberálisok elgondolásait az államhatalom szerepérôl a következô három pontban foglalhatjuk össze: 1. A pénzügyi egyensúly biztosítása a forgalomban lévô pénzmennyiség szabályozása és ellenôrzése által. 2. A szabad verseny tökéletlenségeinek a kijavítása. 3. Olyan jogrendrôl való gondoskodás, amely biztosítja mindenkinek a magántulajdont, a szerzôdési szabadságot, és ugyanakkor a mások szabadságát korlátozó visszaéléseket lehetetlenné teszi. A gyakorlati javaslatokat Walter Eucken, akit a neoliberális iskola alapítójának tekintenek, a következôkben foglalta össze: 1. A kartellek betiltása és a monopóliumok megszüntetése. A nélkülözhetetlen monopóliumok (egyes közszolgáltatások) ellenôrzése és kényszerítése arra, hogy alkalmazkodjanak a szabad verseny követelményeihez. 2. A részvénytársaságokra vonatkozó törvényhozás átalakítása olyan értelemben, hogy akik az üzemek vezetéséért felelôsek, döntéseik következményeit is viseljék. 3. Progresszív adózási rendszer a nemzeti jövedelem igazságos elosztására. Ez azonban nem mehet olyan messzire, hogy a vállalkozók takarékosságra és a befektetésre irányuló kedvét és lehetôségeit megakadályozza. Elgondolásaik tartalmaznak értékes gondolatokat, de lényegében azonosak a múlt századi liberalizmus felfogásával. Az államhatalom biztosítsa a gazdálkodás külsô kereteit, de magába a gazdasági folyamatba ne avatkozzék be, különben veszélyezteti a piaci ármechanizmus működését, és szükségképpen kollektivizmusba vezet. Az államhatalom beavatkozása a gazdasági életbe történhet parancsuralmi, központosító, ellenôrzô és demokratikus úton is. A neoliberalizmus alternatívája kizárja a beavatkozás különbözô lehetôségeit. Számára az irányított gazdaság egyenlô a kollektivizmussal. Az utolsó években mindenütt tapasztalható horizontális és vertikális koncentrációs folyamat a közgazdaság életében igazolja megállapításunkat: Végeredményben nem arról van szó, hogy válasszunk a szabadpiaci gazdaság vagy pedig az irányított gazdaság valamilyen formája között, hanem arról, hogy elfogadjunk-e olyan rendszert, amelyben a társadalmi és gazdasági élet elkerülhetetlen kötöttségeit különbözô nagyhatalmú tôkéscsoportok állapítják meg, vagy pedig keressünk egy olyan megoldást, amely biztosítja az összes érdekelt fél és a közjó képviselôinek beleszólását a gazdasági folyamatokba. Azok az érvek, amelyekkel a magántulajdont védjük, nem vonatkoztathatók minden további nélkül a jogi személyiséggel rendelkezô mamutvállalatokra, amelyek lététôl vagy nemlététôl a családok százainak és az emberek ezreinek sorsa függ. A saját és a család fenntartását és jövôjét szolgáló magántulajdon esetében a hangsúly a ,,magán''-on van, amíg a nagyüzemek tulajdonjoga társadalmi jellegű. Amikor a nagyvállalatok, a kartellek és trösztök a termelés és a piac nagy részét hatalmukban tartják, amikor a pénztôke hatalmas pénzintézetek kezében összpontosul, a gazdasági döntések következményei az egész társadalom számára olyan súlyosak, hogy az államhatalom nem korlátozhatja magát a rendôr szerepére. A szocializmus kudarca után tanúi lehetünk a múlt századi gazdasági liberalizmus újjáéledésének, sôt a közgazdászok között olyanok is vannak, akik a manchesteri ultraliberalizmus bűvkörébe kerültek, és elutasítják a liberalizmus ,,szociáldemokratizálódását'' a szociális piacgazdaság kereteiben, amivel fôleg az ,,ordo''- liberalizmus egyes tagjait vádolják. Sokan úgy látják, hogy újra ütött a radikális liberalizmus órája. ======================================================================== A szocializmus A központi felelôsségre épült társadalomban a hatósági szervek döntenek arra nézve, hogy mit, hol, hogyan és milyen mennyiségben termeljenek. Szabadpiacról és versenyrôl csak minimális fokban lehet szó. A központilag tervezett, szervezett és irányított gazdaságban az axióma: a kereslet alkalmazkodik a termelésben kialakult keretekhez. Mivel a tervezés, szervezés és az irányítás sohasem lehet tökéletes, a rendszer egyik jellemzôje a ,,hiánycikk''. A döntések következményei a társadalom terhe. W. Röpke ezt a rendszert ,,Kommandowirtschaft''-nak nevezi. Nehéz olyan meghatározást találni, amely a szocializmus összes árnyalatait kifejezné. Azt mondhatjuk, hogy a szocializmus a liberalizmussal szemben a közösséget állítja elôtérbe. Az egyén önmagát a közösségben a többi emberhez való hozzá- és alárendeltségben valósítja meg. Gazdasági szempontból azt is mondhatjuk, hogy a szocializmus a kizsákmányolás rendszerétôl megváltott társadalmi rendbe vetett hit és az erre való törekvés. A szocialista irányzatok elvetnek minden olyan rendszert, amely a termelôeszközök magántulajdonára, a vállalkozók személyi felelôsségére, a szabad csereforgalomra és a piaci mechanizmuson alapuló jövedelemelosztásra épül. A szocializmus különbözô irányzatait három fô csoportra szokták felosztani: az utópizmus, a tudományos szocializmus és a reformizmus. Az utópizmus Utópistáknak nevezik azokat a gondolkodókat, regényírókat, gyarmatosítókat és közgazdászokat, akik abban a hitben éltek, hogy az általuk megrajzolt ideális társadalmi és gazdasági rend meghirdetésével, vagy pedig kicsiben történô megvalósításával minden további politikai tevékenység nélkül képesek a fennálló társadalmi és gazdasági rendszer megváltoztatására. Az utópisták közül kiválik T. Morus, VIII. Henrik angol király szent életű kancellárja, akitôl az ,,utópia'' szó származik. Könyve, ,,Libellus vere aureus de optimo republicae statu deque nova insula Utopiae'' 1516-ban jelent meg a belgiumi Leuvenben. Könyve elsô részében kora gazdasági és társadalmi problémáit a valóságnak megfelelôen elemzi. Rámutat az angol nép sanyarú sorsára. A második részben leírja elgondolásait az ,,Utópia'' szigetére vetített ideális társadalommal kapcsolatban, amelyben a termelési javak köztulajdonban vannak, az életszükségleti javak elôállítására szentelik a figyelmet és nem a fényűzésre. Így aztán marad bôségesen idô a lakosság kulturálódására is. Elgondolásai inkább a jóléti állam, mint a szocializmus kereteibe illenek. F. Bacon a ,,Nova Atlantis'' (1627) című könyvében rajzolja meg az ideális közösséget. A sziget lakói magas életszínvonalat érnek el, köszönet az erényes életüknek és munkaeszközeik tökéletesítésének. Ugyanezt teszi T. Campanella a ,,Civitas Solis''-ban (1623) és J. Harrington az ,,Oceana'' című könyvében (1651). Campanellát tekinthetjük a történelmi materializmus elmélete elôfutárjának. Véleménye szerint a társadalom és az állam szervezetét a gazdasági tényezôk határozzák meg. A 19. században nagy feltűnést keltett E. Cabet a ,,Voyage en Icarie'' című regényével. Utána W. Morris festett meg egy ideális társadalmat romantikus színekkel, ,,New Utopia'' (1881). A 20. század elején ugyanezt tette H. G. Wells ,,Modern Utopia'' (1905) sokkal reálisabb alapon. Az utópista gyarmatosítók nem elégedtek meg azzal, hogy az ideális társadalmat megrajzolják, hanem törekedtek arra is, hogy kicsiben megvalósítsák. A holland P. C. Plochay tervei szerint 1662-ben egy kis kolónia alakult meg az amerikai Delwarben. Ez az ideális közösség azonban két év után a tagok egyet nem értése miatt már fel is oszlott. A legismertebb utópisták egyike R. Owen (1771--1838), aki a saját textilgyárát és nyomdáját példásan vezette, és egyike volt kora szociális érzésű gyárosainak. A fogyasztási szövetkezetek felállításával fôleg a parasztság körében nagy sikereket ért el. Amerikában alapított vállalkozása azonban megbukott szintén a tagok viszálykodásai miatt. Owen egyik alapgondolata, amelyet utána a szocialista íróknál is megtalálhatunk: az ember egy kémiai-biológiai szervezet, amely a környezet hatására értelmileg és érzelmileg alakítható. Véleménye szerint a termelés tervszerű irányítása termékbôséghez vezet. 1894-ben T. Hertzka alapított egy kommunista kolóniát az afrikai Lamuban, F. Oppenheimer pedig 1905-ben a német Eisenachban, de ezek a kísérletek is megbuktak a tagok aszociális magatartása miatt. Az utópista közgazdászok abban különböztek Marxtól, hogy nem szenteltek komoly figyelmet elgondolásaik megvalósítására. Miként a klasszikus közgazdászok elôtt, úgy elôttük is a ,,természetes rend'' gondolata lebegett, és azt hitték, hogy az új rend megteremtésére elegendô elgondolásaik kifejtése a ,,természetes rend'' követelményeinek megfelelôen. Optimizmusukat fokozta a 19. században bekövetkezett technikai haladás. A legjelentôsebbek: H. Saint-Simon (Nouveau Christianisme, 1825), Ch. Fourier (Neuveau Mond Industriel et Sociétaire, 1829) és L. Blanc (Organisation du Travail, 1839). Az utóbbinál találjuk meg elôször a kommunista jövedelemelosztás elvét: ,,mindenki a képességei szerint és mindenkinek a szükségletei szerint''. L. Blanc tagja volt 1848-ban a francia forradalmi kormánynak, és nyomban elkezdte az ,,ateliers sociaux'' felállítását, amelyek azonban alacsony termelékenységük miatt egymás után megbuktak. P. J. Proudhon (Systeme des contradictions économiques ou philosophie de la misčre, 1847) olyan társadalomról álmodott, amely lehetôvé teszi a termelôszövetkezetek felállítását, tiszteletben tartva az emberek szabadságát is. Az emberek erkölcsi fejlettsége feleslegessé tenné az államhatalmat is. Szerinte a legtökéletesebb államforma az anarchia és a rend harmóniája. Az utópizmussal kapcsolatban csak arra a megfontolásra szorítkozunk, amely érinti a marxizmusnak az ideális társadalomról alkotott elképzelését is. Az évszázadok során sokan hittek abban, hogy képesek egy ideális társadalom felépítésére, egy új ember kiformálására, aki egyesíti magában a szellemi kultúra gazdagságát, az erkölcsi tökéletességet, és a közösség szolgálata vitális igényévé válik. A történelem azonban igazolja, hogy az ,,örök ember'' az ókortól egészen napjainkig a történelmi események, helyzetek, kultúrák és rendszerek -- ruházata, szokásai, használati és munkaeszközei minden változása ellenére lényegében ugyanaz marad: értelemmel és akarattal megáldott, síró és nevetô, gyűlölô és szeretô, önzô és áldozatra is kész sajátságos lény, aki a saját belsô küzdelmét a jó és a rossz között a közösségi életébe is belevetíti. Állandóan visszasírja az elveszett paradicsomi állapotot, amit -- tekintettel valós természetére -- soha itt a földön el nem érhet. Az ,,örök ember'' marad lényegében a régi, és minden ábrándozás egy ideális társadalomról marad, ami volt, utópia... A tudományos szocializmus Smith és Ricardo által kidolgozott közgazdasági elmélet a 19. század közepén bizonyos változásokon megy át John Stuart Mill hatása alatt. 1848-ban megjelent munkája (Principles of Political Economy) nagy jelentôségű a közgazdaságtudomány fejlôdése szempontjából. Elfordul a klasszikusok természettudományos szemléletétôl; a termelésben elfogadja ugyan a természettörvények érvényességét, de a jövedelemelosztásra nézve azt hirdeti, hogy ebben a jogrend és az emberi törvények döntô szerepet játszanak. Mill munkája nyomán bontakozik ki a tudományos szocializmus elmélete K. J. Rodbertus és K. Marx munkásságán keresztül. Rodbertus eszménye az államszocializmus. A magántulajdon intézményét háttérbe kívánja szorítani az államhatalom hatáskörének kiszélesítése által. A közösséget igazságosabb társadalmi és gazdasági alapokra akarja építeni. Elgondolásai nagyban megfelelnek a mai szociáldemokrácia törekvéseinek. Marxot nem elégíti ki Rodbertus elgondolása. Hegel, Feuerbach, valamint Smith és Ricardo elméletére támaszkodva, és beépítve rendszerébe egyes utópisták elképzeléseit is, a kapitalista közgazdaság törvényszerűségeiben keresi azokat a tényezôket, amelyek a szocializmust és végül a kommunizmust szükségszerűen létrehozzák. Marx elméletének alapja a dialektikus történelmi materializmus és az értéktöbblet-elmélet (Kritik der politischen Ökonomie, 1859; Lohn, Preis und Profit, 1865; Das Kapital I., 1867). A szocializmus különbözô irányzatai javára kell írnunk, hogy a liberalizmus alaptévedésével szemben (individualizmus, korlátlan szabadság) a közösségi gondolatot állítja elôtérbe. A tulajdon, a tôkejavak államosítása és a szabad csereforgalom megszüntetése után is megmarad azonban a kérdés, hogy ki védi meg a közösség tagjait az államhatalom, a párt, a ,,nép'' kizsákmányolása ellen. A központilag tervezett és irányított közgazdaságban is felléphetnek a gazdasági egyensúlyt megbontó tényezôk, az igények téves felbecsülése, az idôfaktor elhanyagolása és pontatlan betartása a termékek elôállításánál, a megfelelô egyensúly hiánya a termelési és fogyasztási javak termelésében stb. A dialektikus történelmi materializmus kritikája nem képezi tanulmányunk tárgyát. Csak a következô kérdést kívánjuk ezzel kapcsolatban felvetni: Mi az, ami az embereket több mint egy évszázada a szocializmus táborába vezette? Nem a termelési tényezôk és a technika változásai, nem is a marxizmus materializmusa, hanem a szocializmus eszménye, messianizmusa, megváltói mítosza, csalogató ígéretek, felszabadító remények, amelyek ürességét és hamisságát csak az ismerheti, aki ezt a rendszert a saját bôrén tapasztalta. Maga Marx sem a gazdasági tényezôk és a technikai fejlôdés eredményeként jutott el a szocializmushoz. Az egész személyiségét már elôzôleg átható szocialista eszmény tudományos megalapozásának a szándéka késztette a kapitalista társadalmi és gazdasági rendszer bírálatára és a fejlôdése törvényszerűségeinek felkutatására. A dialektikus történelmi materializmus módszerének helytelenségét Marx saját példája is igazolja. A jövô boldog, igazságos és békés társadalma utáni vágy az idôk végezetéig visszhangra talál mindenütt, ahol az emberek testi-lelki nyomorban élnek. A szocializmus világnézete lényegében azonos a liberalizmuséval: racionalizmus, naturalizmus és materializmus. Az emberrôl alkotott felfogása éppúgy nem felel meg az emberi valóságnak, és éppen olyan súlyos tévedésekhez vezet, mint a liberalizmusé.[5] Marx értéktöbblet-elmélete a munkaérték-elméletre épül, és így azzal áll vagy bukik. Errôl már szóltunk tanulmányunkban a tárgyi értékelméletekkel kapcsolatban. Most még csak azt szeretnénk megjegyezni, hogy a munkaérték-elmélet nem Marx találmánya. Alapelemeit már a középkori egyházi íróknál is megtalálhatjuk, az erkölcsi szempontoktól elvonatkoztatott gazdasági szemléletnek megfelelôen pedig Adam Smithnél és David Ricardónál, az értéktöbblet- elméletet pedig csaknem szóról szóra John Stuart Millnél. Marx elméletének további fejlôdésére nézve érdemes még figyelmet szentelnünk annak, amit ,,A tôke'' Engels által Marx irataiból összeállított III. kötetében olvashatunk. Eszerint az érték meghatározója ugyan a munka, de a kapitalista gazdasági rendben az árakat nem az érték, hanem a szabad verseny határozza meg. A csere nem az értékviszonyok, hanem a termelési költségek alapján történik. Ez azonban annyit jelent, hogy az ár meghatározója nem a termék elôállításába fektetett munka, hanem az elôállítási költségek és a szabad verseny. Ezzel aztán Marx munkaérték- és értéktöbblet-elmélete is elveszíti alapját. Marx elemezte a kapitalizmus fejlôdési törvényeit és belsô ellentmondásait, amelyeket a társadalmi termelésre és a tôkés kisajátításra vezet vissza. Ugyanakkor megjósolta a rendszer elkerülhetetlen közeli összeomlását. Szerinte ugyanis a kapitalizmus a termelôerôk egyre nagyobb kifejlesztésével létrehozza a maga sírásóját, a proletariátust, amely aztán megsemmisíti a termelôjavak magántulajdonát, megteremti a szocialista és végül a kommunista társadalmi és gazdasági rendet. A történelmi fejlôdés azonban megcáfolta Marxot. A kapitalizmus olyan irányban haladt tovább, hogy a gazdasági növekedés lehetôvé tette egy átfogó biztosítási rendszer kiépítését, aminek következtében a lakosság fejenkénti reáljövedelme az elsô világháború óta meghatszorozódott. Marx a munkásságot tekintette a jövô hordozójának. A valóság ezzel szemben az, hogy a fizikai munkaerô szerepe a termelési folyamatban a technikai fejlôdés következtében állandóan csökkent. A kétkezi munkavállalók helyébe a technikusok, értelmiségiek és az önálló munkavállalók léptek. Az aktív lakosság nagy többsége az állami és társadalmi intézmények, valamint a szolgáltatások munkaköreiben helyezkedik el. Marx korában a két legfontosabb termelési tényezô a munka és a tôke volt. A közgazdaság mai fejlettségi fokán a legfôbb termelési tényezô a vállalkozói készség, a tudás, az alkotóképesség, amit a tudományos kutatás és fejlesztés (,,research and development''), az elektronikus számítógép-rendszer, az informatika és a telematika táplál. Marx mindezt nem láthatta elôre. Lehetônek tartotta, hogy a munkásság megtörje a tôkés termelés természeti törvényeinek osztályára gyakorolt pusztító hatását. Ma azt is mondhatjuk, hogy ezek a ,,törvények'' a gazdasági fejlôdés, a tudás, a technikai haladás és a szociális törvényhozás következtében hatályon kívül estek. Marx és barátja Engels hitt abban, hogy a kapitalista gazdasági rend a tôke és a termelés olyan nagyfokú összpontosításához és a proletariátus olyan nagy növekedéséhez vezet, hogy az egész rendszer összeomlása és a szocializmus kialakulása szükségszerűen bekövetkezik. Engels ezt az összeomlást már a 19. század végére jósolta. Ezért ô és követôi idegenkedtek minden szakszervezeti tevékenységtôl és szociális reformtól, amely a munkásság helyzetének a megjavítását célozta. Céljuk a munkásrétegek elégedetlenségének szítása volt, hogy az osztályharc kiélezôdésével meggyorsítsák a ,,szükségszerű'' fejlôdést. A reformizmus A szocialista mozgalom egy másik, ugyancsak jelentôs irányzata a reformizmus, amely nem forradalmi úton, hanem a fennálló államrend keretein belül reformok útján kívánja megvalósítani a szocializmusról alkotott elképzeléseket. Ennek az irányzatnak képviselôi a szociáldemokraták, vagy más néven demokratikus szocialisták. A reformizmus szellemi atyja E. Bernstein (1850--1932). Legjelentôsebb munkája: ,,Die Voraussetzungen des Sozialismus und die Aufgaben der Sozialdemokratie'' (1899). Véleménye szerint, ha a fejlôdés szükségszerű, a marxizmus igyekezete a szocializmus bevezetésére fölösleges idôpocsékolás. A társadalom élete sokkal bonyolultabb, és az abban érvényesülô tényezôk sokoldalúbbak, mintsem hogy azokat pár meghatározó ,,törvénybe'' lehetne foglalni. Marx elnyomorodási elméletének a nyomorúsága annyira világos, hogy senki nem veszi komolyan. Válságelmélete maga is válságossá vált. Az összeomlási elmélet szintén összeomlott, mert csak illúzió volt. A Hannoverben 1899-ben tartott pártkongresszus igyekezett megértést mutatni Bernstein kritikájával szemben. A dogmatikus marxisták és a reformisták között azonban tovább folyt a harc. Ezt csak fokozták a szociáldemokraták választási sikerei nyomán felmerült problémák: a kormányban való részvétel kérdése, az állami költségvetés megszavazása stb. Végül is szakadásra került sor. A szakadás fontos dátum a szocialista mozgalom történetében: 1917. április 8. Franciaországban a reformizmus legjelentôsebb képviselôje Jean Jaures (1858--1914), aki azonban nem adott követôinek részletesen kidolgozott programot. Követôit összekötô kapocs egy általános, közelebbrôl meg nem is határozott szocialista eszmény és a szélsôséges irányzatokkal szembeni elítélô magatartás. Angliában, Hollandiában és a világ többi országában is a szociális mozgalmak egyre inkább elszakadtak a marxista-kommunista csoportosulásoktól, és a reformizmus útjára léptek. A szocialista mozgalom alaposabb tanulmányozása J. A. Schumpeter munkája (Capitalism, Socialism and Democracy, 1942.) A szovjet típusú szocialista rendszer hirtelen összeomlása meglepte a nyugati szocialista mozgalmakat. Az elsô pillanatban hangsúlyozták, hogy íme nekik volt igazuk, amikor 1917-ben kiszakadtak a kommunista mozgalomból. Közben a tény az, hogy a nyugati szociáldemokraták köreiben sokan szimpatizáltak a szovjet rendszerrel, amely ugyan nem volt demokratikus, de megszüntette a magánkapitalizmust. Lenin és követôi a termelôjavak és a csereforgalom államosításával szerintük is olyat valósítottak meg, ami utat nyitott a szocializmus felé. Érthetô volt tehát meglepetésük és zavaruk. Várható volt, hogy a központilag tervezett és irányított közgazdaság az államhatalom felfújódására, túlságosan is költséges és áttekinthetetlen bürokráciához vezet, és végül is gazdasági pangásba torkollik. A szocializmus szovjet típusa 1917-ben forradalminak indult, hogy aztán egyre inkább konzervatívvá váljon; hogy aztán a néptömegek egy váratlan pillanatban lerázzák magukról. Az emberi szabadságot nem lehet mindörökre igában tartani. Van még a szocializmusnak jövôje? Bernstein számára a szocializmus mint cél semmi, de mint mozgalom, minden... A társadalmi és gazdasági fejlôdés mai fokán nem a szocializmusnak, hanem a szocialista mozgalomnak van jövôje. De csak akkor, ha a mozgalom tagjai a szociális igazságtalanságot mindig és mindenütt leleplezik, és leküzdik a demokrácia szellemében és eszközeivel. Bölcsen írta a jezsuita Varga László már 1935-ben: ,,Csak a klasszikus szocializmus halt meg, mert a szocializmus, amennyiben örök emberi problématartalom van benne, mindaddig megmarad, amíg az emberek tekintélyes része a legelemibb életjogok élvezetében lényegesen megrövidül vagy azokból egyenesen kizáratik.'' A szocializmus bukása Közép- és Kelet-Európában a nyugati keresztény baloldali körökben is nagy megdöbbenést keltett. Érthetô, hiszen Marxot ôk is prófétának tartották. A francia filozófus Sartre véleményét -- amely szerint ,,le marxisme est incontournable'' (a marxizmus visszafordíthatatlan), majd még bölcsen hozzátette, hogy az antikommunisták ,,kutyák'' -- minden további nélkül elfogadták azok a nyugati ,,keresztények'' is, akik a ,,reálkommunizmust'' a saját bôrükön sohasem tapasztalták. A francia keresztény értelmiség soraiban még olyanok is voltak, akik ,,rupture épistémologique'' (ismeretelméleti szakadás)-ról is szóltak, ami alatt azt értették, hogy Marx után már gondolkodni sem lehet úgy, mint azelôtt. ,,Az én erkölcsöm a forradalom'' -- mondta Maurice Thorez és vele együtt a ,,progresszív'' keresztények népes tábora. Azt hitték, hogy az emberiség az osztályharccal halad tovább azon az úton, amelyen kiszabadul a szolgaságból, és megérkezik abba a birodalomba, ahol már nem a munkától függôen, hanem az igényeinek megfelelôen részesül a javak bôségében, vagy pedig kedve szerint evangéliumi szegénységben élhet. Marxnak a vallás jelenére és jövôjére vonatkozó tanításáról elfeledkeztek. Arról pedig fogalmuk sem volt, hogy ott, ahol az egyházi hierarchiát a kommunista rendszer szolgálatába állították, az egyház elveszítette hitelét és elôsegítette a vallás elhalálozási folyamatát a marxizmus szándékának megfelelôen. ,,La lecture marxiste de l'Évangile'' (az evangélium marxista értelmezése) a baloldali keresztény értelmiség szerint nemcsak óriási tévedés volt, hanem az egyházszakadás veszélyét is magában hordozta. ======================================================================== A szolidarizmus A liberalizmus számára az egyén minden. A közösség csak annyiban számít, amennyiben az egyén hasznára van. Ez a rendszer tulajdonképpen nem is ismer közösséget, hanem csak emberi viszonyokat. A szocializmusban elvben a közösség, a ,,nép'' a minden. Az egyén a közösség eszköze céljai megvalósítására. Marxot nem igazolta a társadalmi és gazdasági fejlôdés. A szocializmus kudarcot vallott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyetlen járható út a liberalizmus útja. ,,In medio veritas'' -- mondták már századokkal ezelôtt a bölcsek. Ez a középút a szolidarizmus útja. Alapja az integráns humanizmus, az ember a maga teljességében, önmagához, embertársaihoz és Teremtôjéhez való viszonyában. A szolidarizmus az evangéliumból sarjadt ki és fejlôdött tovább a középkor keresztény bölcselôin keresztül a keresztény társadalombölcselet rendszerévé. Korunkban a szolidarizmus társadalmi és gazdasági rendszerének legjelentôsebb teoretikusa a jezsuita Heinrich Pesch (1854--1926). Alapvetô munkája: Lehrbuch der National- ökonomie, I--V., 1922--1926. Ennek a rendszernek alapelve az ember és a közösség szolidaritása, kölcsönös felelôssége és egymásrautaltsága, valamint a szubszidiaritás (kisegítés) elve. Az emberi közösség nem értelmi elvonatkoztatás, nem egy élettelen mechanizmus, hanem élô szervezet, miként maga az ember, aki a társadalom alkotóeleme és egyben hordozója. Szolidaritás az ember létalapja. Az ember beleszületik a közösségbe, ebben növekszik és éri el testi-lelki kiteljesedését. Nem elég önmagának, igényli a közösséget léte elsô pillanatától egészen a haláláig. Az emberi személy a közösségben válik személyiséggé. Szellemi fejlôdése, kultúrája feltételezi a közösség közreműködését. Legigazibb emberi tulajdonságai a bizalom, a hála és a szeretet csakis a közösségben bontakozik ki. Ebben találja meg boldogulását és boldogságát. A közösség életébôl való kiszakadás az ember testi-lelki lerongyolódásához, pszichikai romlásához vezet. A szolidaritás a közösségnek is létalapja. Nincs közösség az emberek közreműködése, összefogása, kölcsönös segítôkészsége és felelôsségvállalása nélkül. Az utópisták kísérletei az ideális társadalom felépítésére az emberi természet félreismerésén buktak meg. Lehetetlen, hogy a közösségnek jól menjen, ha a tagjai nyomorban élnek. Az egyéni jólét és a közjólét kölcsönösen függnek egymástól. A közösség nem légüres térben lóg, hanem emberek életközössége, amely addig áll fenn, amíg tagjait a szolidaritás szelleme hatja át. Az ember nemcsak egyén, hanem személy. Nem olvad fel mindenestôl a közösségben. Legmélyebb énje, szellemisége túllépi a közösség kereteit. Szellemisége végsô céljára, a Teremtôre irányul. Semmiféle közösség nem kényszerítheti arra, ami végsô céljával ellenkezik. Személyi szabadsága szellemi létének alapján áll. Ezt maga a Teremtô is tiszteletben tartja. Nem állatnak, hanem embernek teremtette; szabadon választhat saját lelkiismerete szerint és felelôssége tudatában a jó és a rossz között. A szabadság és a felelôsség fogalma elôször a keresztény antropológiában került elôtérbe. Az ember szabad, de felelôs tetteiért az Isten és az emberek elôtt. A személyi szabadsággal és a közösségi életbôl szükségképpen folyó kötöttséggel kapcsolatos feszültségek feloldására szolgál a szubszidiaritás (kisegítés) elve. Ez az elv szabályozza az egyes emberek, a kisebb-nagyobb közösségek, a társadalom és az államhatalom kölcsönös viszonyát. Ez biztosítja az embernek, a közösségeknek a társadalom és az egész állam keretein belül a lehetô legnagyobb szabadságot és a lehetô legkisebb kötöttséget. Ennek megfelelôen határozzuk meg az államhatalom szerepét is a közjó biztosítására. A szubszidiaritás elve azt kívánja, hogy mindazt, amit az egyes ember vagy pedig egy kisebb közösség céljának megfelelôen meg tud valósítani, azt a nagyobb közösség vagy az államhatalom ne sajátítsa ki önmagának. Ha ezt tenné, megsértené az ember személyi szabadságát, felelôsségtudatát, és lehetetlenné tenné az öntevékenységet. Az államhatalom támogassa azonban az embert és a kisebb közösségeket, amennyiben erre rászorulnak, és tevékenységük megfelel a közjó érdekeinek. Minden egészséges társadalomban a közösségek és társadalmi mozgalmak szerepe döntô jelentôségű. Ezekben fogalmazódik meg a közjó gyakorlati tartalma. Ezek jelentik a különbözô politikai pártok részére is a társadalmi alapot, és rájuk tartozik azok tevékenységének az ellenôrzése. Az államhatalom elsôdleges feladata a jogrend védelme, a közbiztonság és a közjó szolgálata. Ez azt jelenti, hogy teremtse meg azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az emberek és a közösségek képességeiket a lehetô legjobban kibontakoztathassák önmaguk és az egész társadalom javára. Ennek megfelelôen az államhatalom gazdasági tevékenysége elsôsorban a makro-gazdasági területre korlátozódik, a pénzügyre, az állami költségvetésre, a távlati gazdasági fejlesztésre és a szükséges infrastruktúra kiépítésére. A csereforgalom a társadalom tagjai öntevékenységének területe. Az államhatalom mikro-gazdasági tevékenysége csak akkor és annyiban igazolható, amikor és amennyiben azt a közjó érdeke megköveteli. Egy egészséges közgazdaságban a fogyasztók és nem az adófizetôk biztosítják a vállalatok létét és jövedelmezôségét. Az államhatalom hatásköre az utolsó évtizedekben minden országban kiszélesedett. Ez nem szükségképpen ellenkezik a szubszidiaritás elvével. A megváltozott társadalmi és gazdasági viszonyok között szükséges lehet ugyanis, hogy bizonyos feladatkörök, amelyeket azelôtt a kisebb közösségek is el tudtak látni, a közjó érdekében részben vagy egészben az állam hatáskörébe tartozzanak, így például a közegészség, közoktatás, alapvetô tudományos kutatás stb. Állandóan ügyelni kell azonban arra, hogy a közigazgatás ne váljék áttekinthetetlen, túlságosan is terhes és költséges vízfejjé, amely akadályozza, sôt talán lehetetlenné teszi a társadalom tagjai és a kisebb közösségek öntevékenységét, egymás kölcsönös támogatását a szabad szövetkezetek és más egyesületek kereteiben. A szolidaritás és a szubszidiaritás minden emberi közösség lételve, a szabadság és a kötöttség szintézise, amely a teljes emberi valóságra és a közösségben élôk kölcsönös egymásrautaltságára és felelôsségére épül. Az egyén szabadon dönthet arról, hogy milyen formában kíván részt venni a társadalom életében, a gazdasági folyamatokban is, de nemcsak a saját érdekét nézi. Tevékenységében tekintettel van embertársai javára, a közjóra is, amelynek a szolgálata közösségi létébôl folyó kötelessége. Tervei megvalósításában az adott helyzetnek megfelelôen aláveti magát a közjót képviselô szabadon választott kormányzat és a különbözô társadalmi rétegek (munkavállalók, munkaadók, kereskedôk, fogyasztók stb.) érdekképviseleti szervei kölcsönös megállapodásának. A társadalmi rendszer meghatározásában elsôsorban nem gazdasági, hanem világnézeti szempontok játszanak szerepet. A keresztény ember nem fogadhat el olyan rendszert, amelyben az emberi értékeket feláldozzák a gazdasági elv és a piaci mechanizmus oltárán. A közgazdaság nem öncél, hanem a társadalom tagjainak szolgálata. Ésszerűtlen az olyan gazdaság, amely nem felel meg a társadalmi célszerűség ezen követelményének. Az ésszerű gazdasági tevékenység feltételezi a gazdasági elv érvényesítését. A végsô cél azonban nem az egyéni haszon, hanem a társadalom tagjainak igényei, fôleg az életszükségletei lehetô legjobb kielégítése. Azoké is, akik betegség, természeti csapás vagy a gazdasági konjunktúra hullámzásai következtében átmenetileg vagy talán véglegesen a gazdasági élet peremére sodródtak. Ezt kívánja a szolidaritás. Enélkül nincs elôhaladás, hanem csak társadalmi romlás. ======================================================================== A szociális piacgazdaság Az adott körülmények között a szolidarizmus rendszerének legjobban a szociális piacgazdaság felel meg, amelynek szabadsága viszonylagos, ami annyit jelent, hogy tekintettel a közjóra, a szabadság és a kötöttség szintézisét mutatja. A piac szabadsága a gazdálkodó ember személyi jogaira épül, amíg a kötöttség társas természetének a következménye. A szociális piacgazdaság lehetôvé teszi a piaci mechanizmus és a gazdasági konjunktúra fogyatékosságainak kijavítását, a társadalmilag is megfelelô jövedelemelosztást és széles társadalmi rétegek számára a tulajdonképzést. A szociális piacgazdaság szabadságát és nyitottságát a szociális szempontok és a hosszabb távlatban gondolkodó társadalom elvárásai egészítik ki. A szociális piacgazdaság elnevezését elsônek A. Müller-Armach (1901--1978) 1946-ban megjelent tanulmányában találjuk. Ettôl az elnevezéstôl kezdetben sokan idegenkedtek, így például Oswald von Nell- Breuning (1890--1992) a piacgazdaság szociális vonatkozásainak legfôbb ihletôje: ,,A piacgazdaságot, a szociális piacgazdaságot is teljesen félreértenénk, ha a gazdaságot a csereforgalommal azonosítanánk. Bármennyire is jelentôs a piac a gazdaság életében, a piac nem maga a gazdaság, miként a kormánykerék sem azonos az autóval.'' A szociális piacgazdaság tartalmát fôleg L. Erhard (1897--1977), W. Eucken (1891--1950), W. Röpke (1889--1966) és A. Rüstow (1885-- 1963) dolgozta ki. Gyakorlati megvalósítása a K. Adenauer (1876--1967) vezetése alatt álló Kereszténydemokrata Párt (CDU) 1949-ben elfogadott programjának megfelelôen, L. Erhard közgazdasági miniszternek és államtitkárának A. Müller-Armachnak a munkája. Ugyancsak jelentôs hatást gyakorolt 1957-tôl a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) ,,Godesbergi Programja'', amelynek kidolgozásában a jezsuita O. Nell- Breuning is részt vett. A szociális piacgazdaság elnevezése a germán nyelvterületekre korlátozódott. Sem a latin eredetű nyelvközösségekben, sem az angolszász világban nem honosodott meg. Ez nem jelenti természetesen azt, hogy ezekben az országokban a szociális piacgazdaság ismeretlen. A közgazdaság szociális szempontjait ma egyetlen ország sem hanyagolhatja el. Ez kitűnik abból is, hogy az utolsó évtizedekben mindenütt megnôtt az üzleti etika utáni érdeklôdés. A ,,Business- Ethics'' ma egyetemi tantárgy az Egyesült Államokban és a legtöbb nyugati egyetemen, miközben a vállalati stratégia egyik legfôbb eleme. A szociális törvényhozás már századunk eleje óta nagy szerepet játszik a nyugati társadalmak életében. A szociális piacgazdaság elméleti alapjait nem filozófusok, hanem közgazdászok alkották meg. Tôlük nem várhatunk bölcseleti megfontolásokat a rendszerük alapján álló emberfogalommal kapcsolatban. Az emberrôl alkotott felfogásuk kitűnik írásaikból és gyakorlati munkásságukból. A szociális piacgazdaság alapján a szabad, önfegyelemre képes, felelôsségtudattal rendelkezô, kezdeményezésre, gazdasági tevékenységre és magántulajdonra törekvô ember áll, aki normális körülmények között önmagáról gondoskodni tud. Az emberi személy mint szabad és önálló polgár a szociális piacgazdaság embereszménye. A valós ember természetesen csak tökéletlenül valósítja meg ezt az eszményt. Értelme korlátozott, akarata hajlamos úgy a jóra, mint a rosszra. Képes éppúgy építésre, mint rombolásra. Amit pillanatnyi érdekének tekint, ütközésbe kerülhet a saját és a közösség valódi érdekével. Az egyéni és a közösségi érdekek konfliktusmentes harmóniája a múlt század liberális közgazdászainak illúziója, utópia. Az egyetértésre és az együttműködésre való törekvés viszont elôfeltétele a szociális piacgazdaságnak. A piacgazdaságnak általában egyik legnagyobb fogyatékossága a termelôk és a fogyasztók érdekei között fennálló nyílt vagy rejtett diszharmónia. Az emberi igények és szükségletek kielégítésével kapcsolatos viszonylagos hiány megszüntetése a gazdasági tevékenység természetes célja. A termelôk érdeke viszont azt kívánja, hogy bizonyos termékek kínálata ne emelkedjék, sôt csökkenjen, és ezzel növekedjék a kereslet, valamint a termékek ára (Gossen 1. törvénye). A közhatalom feladata, hogy a szubszidiaritás elvének megfelelôen ellenôrizze és a közjóra irányítsa a társadalom tagjainak és különbözô csoportjainak gazdasági tevékenységét, az ártalmasat lehetetlenné tegye vagy legalábbis korlátok közé szorítsa és semlegesítse. Minden egészséges társadalom tagjainak szolidaritására épül. Az emberi természet tökéletlensége a közhatalom megfelelô működését is megronthatja. A hatalom birtokosai is emberek, az egyéni vagy a csoportérdek szolgálatába szegôdhetnek. A parlamentáris rendszerek pártcsoportosulásai is legtöbbször csak a következô négy-öt évre, az újabb választásokig néznek a jövôbe, amíg a parancsuralmi rendszerek diktátorai legfôbb gondja a hatalom megtartása. A szociális piacgazdaság rendszere éppen ezért határt szab a közhatalom tevékenységének is. A szociális piacgazdaság feltételezi a demokratikus államrendet. A demokrácia önmagában nem nyújt elégséges garanciát a szabadságnak. A nép által választott képviselôk eltúlozhatják szerepüket, ami újabb elnyomásra vezethet. Az állampolgárok joga nemcsak kormányzóik megválasztása, hanem a szerepük meghatározása is. Az ember értelmes és társas jellegébôl az is következik, hogy politikai szabadságra törekszik. Szellemi kiteljesedése nemcsak a termelésben és a fogyasztásban való szabad részvételét, hanem a politikai döntésekben való részesedését is feltételezi. Ezért tartották a szociális piacgazdaság alapvetôi elengedhetetlennek a gazdasági tevékenységet szabályozó törvényhozást, és ugyanakkor a közhatalom szerepét, működését és stabilitását biztosító alkotmány kidolgozását és egy független alkotmánybíróság felállítását. Mint minden gazdaságnak, úgy a szociális piacgazdaságnak is természetes célja az emberek igényeinek kielégítése. Ezt ma a lehetô legjobban a piaci szabad verseny valósítja meg. Szerepét akkor tölti be megfelelô módon, ha a kínálatra kerülô javak mennyiségét és minôségét emeli, az árakat mérsékli és ezzel elôsegíti az egész társadalom jólétét. A szabad verseny az igényeket gyorsan felismerô és kockázatra is kész vállalkozónak lehetôséget ad arra, hogy a fogyasztói preferenciák lehetô legjobb kielégítésével nyereséget érjen el. Új szükségletek, ugyanakkor új termelési módszerek, technikák és lehetôségek a piacon mutatkoznak meg és a vállalkozó munkája révén közkinccsé válnak. Az áralakulást azonban nem fizikai értelemben vett mechanizmusok, hanem tökéletlen emberi értékítéletek irányítják. A szabad verseny nem tölti be szükségképpen megfelelô módon a gazdasági és társadalmi szerepét. Amennyiben korlátlanul érvényesül, úgy a kínálat mint a kereslet vonatkozásában monopol és oligopol helyzetek kialakulásához és végeredményben a szabad verseny megszüntetéséhez vezet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a piaci ármechanizmus működése függ a fennálló jövedelemelosztástól. A piacon csak a fizetôképes kereslet mutatkozik meg. A társadalom bizonyos rétegei a megfelelô vásárlóerô hiányában kiszorulnak a piacról, sôt talán részt sem vehetnek a piac életében. Szükségleteik számításon kívül maradnak, amíg a gazdagok fényűzési igényei kielégülhetnek. Müller-Armach felrótta a gazdasági liberalizmusnak, hogy minderrôl nem vett tudomást. A szabadverseny megfelelô működése politikai szabályozást igényel, amelynek állandóan alkalmazkodni kell a változó társadalmi és gazdasági körülményekhez. A piacgazdaság az egyéni gazdaságok milliói kölcsönös kapcsolatainak bonyolult egymásba fonódása, a szabadság és a rend szintézise. Sem a szabadság, sem a rend nem tökéletes, mert magán viseli az emberi lét tökéletlenségeit. A szabadság és a renddel együttjáró kötöttség sokszor összeütközik egymással, ami gazdasági zavarokhoz vezethet. Különben a gazdasági egyensúly sem tökéletes, csak viszonylagos. Ennek oka a gazdaság dinamikája, a változások a termelési módszerekben, a piaci adottságokban, a fogyasztói szokásokban stb. A szociális piacgazdaságban az államhatalom elsôrendű feladata a szabad verseny biztosítása a monopóliumokkal és kartellekkel szemben. Erre a célra vezették be Németországban 1957-ben a ,,Szociális piacgazdaság alaptörvényét''. Nemzetközi összehasonlításban is ez a legátfogóbb és legcélszerűbb szabályzat a gazdasági tevékenység szabadságának biztosítására. A közhatalom lényeges feladata a szociális igazságosság érvényesülésének biztosítása is. Ez nemcsak a szabad verseny tökéletlenségeinek utólagos kijavítását jelenti. Ez a szociális piacgazdaság megfelelô működésének egyik lényeges elôfeltétele. A szabadpiac és a szociális igazságosság kölcsönösen kiegészítik egymást. Müller-Armach szerint az egyik a másik nélkül el sem képzelhetô. A piacgazdaság önmagában még nem szociális. A szociális törvényhozással válik azzá. A szociális biztonság egyben biztosítéka a magántulajdonnak, a szabad vállalkozásnak, a javak és szolgáltatások megfelelô elosztásának, az egész társadalmi és gazdasági rendnek. A szociális piacgazdaság működésének ugyancsak lényeges elôfeltétele a vállalkozók etikai magatartása, az önfegyelem, a mértéktartás, a becsületesség, az emberi méltóság megbecsülése, az igazságosságra való törekvés és a közjó iránti érzék. Mindezek az erkölcsi értékek gyümölcsei, nem a piaci kínálatnak és keresletnek, nem az ármechanizmusnak. Nélkülük azonban kíméletlen harctérré válik a közgazdaság. Müller-Armach, aki több vallásszociológiai munka szerzôje is, világosan látta, hogy a megfelelô erkölcsi magatartás nélkülözhetetlen az ésszerű és a célszerű gazdasági tevékenységben. A gazdálkodás nem öncél, hanem eszköz az ember magasabb céljainak megvalósítására. Kevéssel halála elôtt (1978) még külön felhívta a figyelmet a szociális piacgazdaság erkölcsi alapjai fontosságára. Véget kell vetni annak a kornak, amely naivul hitt a korlátlan gazdasági növekedésben, a technika és a szabad verseny mindent szabályozó erejében, miközben az embert magát puszta eszköznek tekintette. A keresztény közösségekben általában aggodalmat kelt a minden piacgazdasággal együttjáró önzés, bírvágy és nyereséghajsza veszélye. Sokaknak úgy tűnt, hogy a termelt javak és szolgáltatások igazságos elosztása a szociális piacgazdaságban sem játszik elégséges szerepet. A keresztények között még mindig vannak, akik olyan társadalmi és gazdasági rendrôl álmodoznak, amely a liberalizmus és a kollektivizmus között egy harmadik utat jelentene. II. János Pál pápa ismételten hangsúlyozta, hogy az egyház szociális tanítása nem jelent egy ilyen harmadik utat. A társadalmi és gazdasági viszonyok állandó változásnak vannak kitéve. Az erkölcsi normák általános érvényűek ugyan, de lehetetlen minden korra és helyzetre alkalmazható gyakorlati megoldásokat javasolni. Elengedhetetlen, hogy állandóan figyeljük az idôk jeleit. Az egyház szociális tanításának több neves képviselôje pozitív értelemben nyilatkozott a szociális piacgazdaságról. Így például J. Döphner bíboros (Eucken volt tanítványa), J. Homeyer, A. Raucher és a belga C. Van Gestel a szociális piacgazdaságot az egyház szociális tanításának legjobban megfelelô mai gazdasági rendszernek tartja. Véleményük szerint a szociális piacgazdaság rendszere lehetôvé teszi a gazdasági életben szükségképpen megmutatkozó érdekellentétek és feszültségek békés megoldását, a szociális igazságosság és a szolidaritás elvének lehetô legjobb megvalósítását, valamint a szociális partnerséget az osztályharc helyett. A kollektív szerzôdések rendszere, amelynek keretében a munkaadók és a munkavállalók bizonyos idôszakra a munkabérekre és általában a munkaviszonyokra vonatkozólag megegyezésre jutnak, a német alkotmány szerint kötelezô az összes vállalatokra nézve. Az egyház a kapitalizmusnak csak azt a formáját ítélte el, amely szerint az önérdek hajszolása és a korlátlan szabad verseny önmagától optimális gazdasági rendhez vezet, és a közhatalom szerepe csak a rendôr vagy az éjjeliôr feladatára korlátozódik. A szociális piacgazdaság sem magától értetôdô ajándéka a piaci mechanizmusnak. A szociális partnerek és a közjóért felelôs államhatalom közreműködése a szociális piacgazdaságnak nélkülözhetetlen elôfeltétele. A szociális piacgazdaság a második világháború okozta romok eltakarítása után általános jólétet biztosított a nyugat-európai államok népének. Az elsô nemzetközi olajkrízis (1973) óta azonban a szociális piacgazdaság rendszerét sok kritika és támadás érte. Az államok, amelyek gazdasága erre a rendszerre épült, képtelenek voltak fenntartani a gazdasági növekedés azon ütemét, amely az elsô évtizedeket, fôleg a hatvanas éveket jellemezte. Látszólag stagnálásra voltak kárhoztatva (euroszklerózis, europesszimizmus stb.). A gazdasági növekedés akadályának tűnt fôleg a szociális piacgazdaságra épülô országok pénzügyi ortodoxiája, amely az infláció megfékezésére és a pénzérték stabilizációjára irányult. Keynes hagyományai nyomán sokan úgy látták, hogy a közgazdaság dinamikus fejlôdése bizonyos pénzügyi laxizmust feltételez. A szociális piacgazdaság számlájára írták az ipari struktúra immobilitását, amely a jóslások szerint már a nyolcvanas években a vállalatok és az egész közgazdaság hanyatlásához vezetett volna. A vádak és jóslatok azonban hamarosan elveszítették hitelüket, amikor a pénzügyi ortodoxia pozitív hatása megmutatkozott nemcsak a germán államokban, hanem a szociáldemokraták által vezetett országokban is (Franciaország, Olaszország és Portugália). A takarékosság magas szintje lehetôvé tette a gazdasági tevékenység finanszírozását a lehetô legkevesebb külföldi kölcsön bevonásával. A piacgazdaság legfôbb gyakorlati tanulsága az, hogy a gazdasági eredményesség és a társadalmi szolidaritás nem ellenkeznek egymással, inkább együtt járnak. Csakis így tudta vállalni a német kormány azt az elképzelhetetlenül nehéz feladatot, ami elé a történelem állította (Kelet-Németország egyesítése az ország nyugati részeivel). A szociális fölényt nem lehet számokban, statisztikai görbékben kifejezni, de megvannak a megfelelô kritériumok a megítéléséhez. Ezek a szociális biztonság betegség, szerencsétlenség, öregség és munkanélküliség esetén; a lehetôség az elôhaladásra a társadalom minden tagja számára, a kirívó egyenlôtlenségek megszüntetése és a hatékony támogatás a rászorulóknak. A beteggondozás nem lehet a piaci ármechanizmus tárgya. Ebben a kérdésben a társadalmi felelôsség és a szolidaritás a legfôbb elv. A beteggondozás költségei 1985-ig gyorsabban növekedtek, mint a bruttó hazai termék a lakosság elöregedése, az orvosi kezelés technológiai fejlôdése, az egészséggondozásban mutatkozó túlkereslet és a gyógyszerek túlfogyasztása következtében. A germán államokban így sem emelkedett a bruttó hazai termék 9%-a fölé. A jövedelmi egyenlôtlenségnek egyetlen elfogadható alapja a munkavállalók szakképzettsége és szolgálati éveinek száma. A szeretetszolgálat nem elégséges a szociális problémák megoldására. A szegénység közügy. Németországban törvény írja elô, hogy az állam köteles azoknak, akik maguk erre képtelenek lakást, élelmet és minden lényeges életszükségleti dolgot biztosítani. Belgium biztosítja minden polgárának, sôt még az országban szabályosan letelepedett idegeneknek is, a létminimumot. Úgy látszik, hogy a szocializmus társadalmi és gazdasági rendszere alól felszabadult államok fiatal generációi inkább a neo- amerikai és általában az angolszász gazdasági modell iránt lelkesednek. Félô, hogy ennek magyarázata a gyors meggazdagodás vágya a szívós és kitartó munka helyett, a pénzspekuláció lehetôsége, az individualizmus terjedése, az önérdek és a szabadság mámora, a közösségi szellem hiánya, ,,l'čre du vide'' (az üresség korszaka), ahogy azt Lipovetsky kifejezte. A pénzspekuláció nem ismer határt, szabályt és kötöttséget. A tôkepiac kegyetlen harctér, ahol a pénz szerepe nem a régi, hanem a pénz is közönséges áru. A vállalat sem több, mint egy részvénycsomag, adásvétel tárgya; nem emberi munkaközösség, hanem pénzgyártó gépezet. Schumpeter mondta egyszer: ,,Mivel az autónak fékje is van, gyorsan futhat.'' A szociális piacgazdaság, köszönet azoknak a szabályoknak, amelyeket a társadalmi szolidaritás ír elô, működôképesebb, mint a tisztán liberális piacgazdaság. ======================================================================== Az erkölcsi érték Az alapvetô erkölcsi érték maga az élet, amelyre a többi mintegy ráépül. Az önmagára és közösségi életére reflektáló ember olyan értékek felismerésére jut, amelyeket magához méltónak, kívánatosnak, sôt szükségesnek tart úgy az egyéni, mint a közösségi életére nézve olyannyira, hogy azokat a természete megtagadása nélkül fel nem áldozhatja. Ilyen értékek a jóság, a bizalom, a hűség, a becsületesség, az igazságosság, az embertársakkal való szolidaritás stb. Az erkölcsi értékek, az ember és a közösség éltetô és rendezô erôi, az emberi lét legmélyebb rétegeiben gyökereznek. Térben és idôben, a megvalósítási formáikban változhatnak ugyan, de lényegükben maradandó természetűek, miként az emberi természet maga. Nem létezett és nem létezik sehol olyan emberi közösség, bármennyire primitív legyen is, amely ne ismerne erkölcsi szabályokat, és ne tenne különbséget a jó és a rossz között. Az empirikus felfogás szerint az emberi cselekvés kauzálisan meghatározott fizikai, kémiai és biológiai összefüggések kölcsönhatásának az eredménye. A kellemes vagy a kellemetlen ingere szükségképpen kiváltja az emberben a pozitív vagy a negatív reakciót. Ez a felfogás állati szintre süllyeszti le az embert és megszüntet minden erkölcsiséget. Az ember cselekedeteiben ösztönei és érzékei által is motivált, de nem determinált. Szellemisége révén az anyagi világ, a saját ösztönössége és érzékisége fölé tud emelkedni. Az alapvetô erkölcsi értékek nem empirikusan mérhetô jelenségek. Nem is vezethetôk le azokból, hanem meghatározói az empirikus jelenségek értelmének. Az emberi valóságra épülô természetes erkölcs a hívô ember számára a hit fényében világosabbá válik, megerôsödik és eszkatalogikus jelleget kap. Így például a szolidaritás szeretetté válik egészen a hôsi önfeláldozásig. A végtelen jóság, igazság és szépség maga az Isten. Az erkölcsi magatartás legfôbb normáját Jézus határozta meg: ,,Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes elmédbôl és minden erôdbôl, felebarátodat pedig mint önmagadat.'' (Mt 22,37-39) A normálisan fejlett ember számára a lelkiismeret az az iránytű, amely a cselekedeteire pontosabban reagál, mint bármely elôírás vagy szabály. Rajta keresztül a Teremtô maga szól az emberhez: ,,Amikor a pogány a törvény híján a természet szavára teszi meg a törvényben foglaltakat, törvény hiányában önmagának a törvénye. Ezzel igazolja, hogy a törvény követelménye a szívébe van írva, amirôl lelkiismerete tanúskodik és önítélete is, mely hol vádolja, hol felmenti.'' (Róm 2,14-16) ,,A perspektívák fényes fehérségében -- írja Prohászka Ottokár -- találkozunk a magát kinyilatkoztató Istennel. Nem azért jön felénk, hogy a természetet letörje. Miért is törné le, amikor az ô műve. Azért sem jön, hogy a kultúra haladását megakassza, hiszen a kultúra sem egyéb, mint az Isten-adta erôk, tehetségek kifejlesztése és hasznosítása; hanem azért jön, hogy az ember lelkivilágát kielégítse, hogy a szellemi létét meglelkesítse és szívét s annak végtelenbe gravitáló igényeit kielégítse.'' A keresztények világában évszázadokon át egyetértés uralkodott az ember egyéni és közösségi életét szabályozó alapvetô erkölcsi értékek tekintetében. Ezek alapján határozták meg, hogy mi a jó, a helyes és a megengedett, és hogy mi a rossz, a helytelen és tilos a gazdasági tevékenység vonatkozásában is. Ezt az egyetértést ma hiába keressük. Korunk erkölcsi értékelése bizonytalanná és kérdésessé vált. A becsületesség látszik még olyan értéknek, amelyhez az emberek általában ragaszkodnak, habár a megvesztegetés, a csalás (adócsalás) és a lopás ugyancsak dívik. A levitézlett rendszerben mindez szinte természetes volt, ,,kártérítés'' a kisajátított javakért és a meg nem fizetett fizikai vagy szellemi munkáért. Hosszú évtizedeken át generációk meghatározó élethelyzetévé vált a meghasonlottság. Az évtizedes hazugságélménybôl következôen a magyar társadalmat jellemzi az értékrelativizmus és a nihilizmus. A mai Magyarországon nem a gazdasági problémák a legsúlyosabbak, hanem az erkölcsi válság. Népünk hóhérai nemcsak nyakcsigolyát és gerincet törtek, hanem népünk lelkét törték meg, ami mindennél súlyosabb. A válság kezelésére szerencsére terjedôben vannak erkölcsi értékek alapján szervezôdô csoportok is. II. János Pál pápa írja: ,,Nagy erôfeszítéseket kell tenni a kommunizmust levetkôzött államok erkölcsi és gazdasági talpraállítása érdekében. Régóta eltorzultak a legalapvetôbb gazdasági kapcsolatok és kihaltak a gazdasági élethez tartozó erények, mint az igazmondás, a megbízhatóság és a szorgalom. Türelmes anyagi és erkölcsi újjáépítésre van tehát szükség''... (Centesimus Annus, 1991,27.) ======================================================================== A közgazdaságtan és az erkölcstan viszonya A gazdasági tevékenységet szabályozó erkölcsi elvek és megfontolások elhalványulása, háttérbe szorítása, sôt kiküszöbölése a közgazdaság-tudomány kifejlôdésével a 18. században kezdôdött. Az angol klasszikus iskola mesterei szerint a közgazdaságtan ugyanúgy valóságtudomány, miként a természettudományok. Ahogy a számtannak, úgy a közgazdaság-tudománynak sincs semmi köze az erkölcstanhoz. A gazdasági cselekvést magában a gazdasági folyamatban rejlô törvények határozzák meg. ,,A hentesnek, sörfôzônek vagy a péknek nem a jóindulatától várjuk ebédünket -- írja Adam Smith --, hanem attól, hogy a saját érdekeikre vannak tekintettel. Nem emberségükhöz, hanem önszeretetükhöz fordulunk.'' Ahogy a közgazdaságtan a tudás és a gazdasági cselekvés összefüggéseinek egyre inkább szakosodó területévé vált, úgy a piaci mechanizmus is egyre személytelenebbé lett, és ezzel együtt a termelôk és a fogyasztók közti viszony is. Az emberi kapcsolatok erkölcsi normái elhalványultak. Minél személytelenebbé és kiterjedtebbé vált a piac, annál inkább elôtérbe került a gazdasági tevékenység racionalitása. Adam Smith elsôsorban logikát és erkölcstant tanított Glasgowban. Világosan látta, hogy a piacgazdaság megfelelô működéséhez nélkülözhetetlen az erkölcsi alap. Távolról sem kívánta tagadni az erkölcsnek az emberi magatartásban általában és az üzleti életben különösen fontos szerepét. Az önérdeket sem tekintette a gazdasági cselekvés egyetlen motivációjának. ,,Theory of Moral Sentiments'' (Glasgow, 1759) című könyvében részletesen kifejti, hogy túl kell lépnünk a haszon maximalizálásán. Minderrôl követôi azonban hamarosan elfeledkeztek. Tanítványa, David Ricardo mellôzte mestere tanításának történelmi, társadalmi és erkölcsi vonatkozásait. Tisztán gazdasági szempontokra korlátozta kutatása tárgyát. Ezzel ugyan elmélyítette a közgazdaságtant mint szaktudományt és utat nyitott a ,,tiszta'' közgazdaságtannak, de csökkentette a klasszikus gazdasági elméletek valóságértékét. Fôleg az angolszász országokban ma is uralkodó neoklasszikus irányzat az embert alapvetôen ,,homo oeconomicus''-nak tekinti, akit gazdasági tevékenységében a saját érdekei vezetnek. Az a felfogás, ami szerint a közgazdaságtan olyan értelemben valóságtudomány, mint a természettudomány, határozottan téves. A közgazdaságtan ,,scientia media'', a természettudományok és a szellemtudományok között foglal helyet. A gazdasági törvények valójában törvényszerűségek és nem azonosíthatók a természettudományok törvényeivel. A gazdasági törvényszerűségek az emberi értelem és akarat által meghatározott gazdasági célkitűzések, és azok megvalósítására szükséges anyagi és emberi erôk (termelési tényezôk) közti összefüggéseket fejezik ki. A természettörvények abszolút kötöttséget jelentenek, amíg a gazdasági törvényszerűségek csak viszonylagosat. A piaci kínálat és kereslet ármechanizmusa nem fizikai értelemben vett mechanizmus, mert emberi értékítéletekre épül. Az értékelés összefügg a társadalmi és gazdasági viszonyok hatása alatt változó igényeink telítettségével és a kielégítésükhöz szükséges lehetôségeink felmérésével. Belenyúlik az értelmi és érzelmi világunkba olyannyira, hogy az érték pontos számbeli kifejezése nem is lehetséges. A ,,láthatatlan kéz'' modellje feltételezi a tökéletes szabad versenyt, amely a valóságban soha és sehol sem valósul meg. Az általános gazdasági egyensúly is csak elméleti feltételezés. A gazdasági cselekvés emberi magatartás, amely a gazdasági jóra törekszik és így egyben erkölcsi magatartás is. Az árdöntések szabadsága több mint a piaci ár passzív elfogadása, mivel az emberi értelem és akarat döntésén alapszik. Ami a klasszikus iskola tanaival már a 19. század elsô felében elôször Simond de Sismondi közgazdászt és késôbb a német történeti iskola képviselôit szembeállította, éppen az a szemlélet volt, amely a természettörvények mintájára az emberi méltóságot sértô, merev és kérlelhetetlen törvényeket állított fel az ember gazdasági tevékenységének magyarázatára, és számításon kívül hagyta az ember egyéni és közösségi életének erkölcsi szempontjait. Így például Ricardo bértörvénye, amely szerint a munkabér sohasem emelkedhet a létminimum fölé, vagy pedig Malthus tétele, amely a társadalom bizonyos rétegeinek nyomorát elkerülhetetlennek tartotta.[6] A közgazdaságtan és az erkölcstan két egymástól különbözô tudomány. Mindkettô tárgya ugyanaz, az emberi cselekvések. A szempont azonban, amely szerint az egyik és a másik az emberi cselekvéseket vizsgálja, különbözô. A közgazdaságtan szempontja az igénykielégítésre irányuló cselekvés a gazdasági elvnek megfelelôen, amíg az erkölcstan szempontja az emberi cselekvések jó és helyes vagy rossz és helytelen volta az emberi természetben (természetes etika) és az isteni kinyilatkoztatásban (valláserkölcs) gyökerezô erkölcsi elvek alapján. A két tudomány érintkezik egymással a gazdasági tevékenység célkritikai vizsgálatának területén. A közgazdasági kutatómunkában a kauzális szemlélet nélkülözhetetlen. A teleologikus szemlélet nélkül azonban ez a kutatás csonka, életidegen és terméketlen. A kauzális szemlélet nem lát mást a gazdasági folyamatokban, mint a jelenségek, a hatások, az okok és az okozatok összefüggéseit, ahogy azok a piac életében megmutatkoznak. A kauzális szemlélet középpontjában az árelmélet áll. A közgazdaságtan legfôbb feladata az áralakulás magyarázata. Ezzel szemben a teleologikus szemlélet a közgazdaságot az egyetemes kultúra alkotórészének tekinti. A gazdaság nemcsak anyagi, hanem egyben szellemi valóság is az egyéni és a közösségi érdekek szolgálatában. Amíg a kauzális elemzés kvantitatív jellegű, addig a gazdasági jelenségek és összefüggések kvalitatív jellegű környezetbe ágyazottak. Az ettôl való elvonatkoztatásnak meglehet a tudományos értelme, de nem fedi a valóságot.[7] A gazdasági cselekvés célja az ésszerű igények ésszerű kielégítése. Ez a gazdálkodás alapfeltétele olyannyira, hogy csak az a gazdasági tevékenység kecsegtet haszonnal, amely alkalmazkodik a kereslethez, a fogyasztók igényeihez. Arra a kérdésre, hogy mi az ésszerű igény és az ésszerű kielégítés, a közgazdaságtan nem tud megfelelô feleletet adni az emberi cselekvésekkel foglalkozó más tudományok (így az erkölcstan) közreműködése nélkül. Ami megfelel a józan emberi természetnek, az ésszerű, erkölcsileg is jó és helyes; megfelel az isteni kinyilatkoztatásnak is, mert a kinyilatkoztató egyben az emberi természet Teremtôje is. A gazdálkodás ésszerűségéhez nem elégséges az, hogy állandóan többet termeljünk és fogyasszunk. Nem lehet ésszerű gazdálkodásról szó ott, ahol a rendelkezésre álló nyersanyagokat, a tôkét, a fizikai és szellemi munkaerôt értelmetlen, haszontalan, sôt az egyén és a közösség számára káros anyagok gyártására pazarolják. A liberális közgazdaság számára, mivel csak mennyiségekkel számol és csak az emberi ösztönök mechanizmusát ismeri, nem fontos, hogy mit termelünk és mit fogyasztunk. A fôdolog az, hogy a pénz forogjon, a piac ne pangjon és minél nagyobb legyen a nyereség. A gazdasági tevékenység célkritikai vizsgálata nemcsak gazdasági, hanem ugyanakkor erkölcsi jellegű. Ez világosan kitűnik fôleg az ipari tevékenység mellékhatásai (externáliák) vizsgálatánál. A nyersanyagok, az energiahordozók pocsékolása, a környezetszennyezôdés és általában a természet rombolása olyan méreteket öltött, hogy egyre inkább életkérdésévé válik nemcsak az egyes országoknak, hanem az egész emberiségnek. Az erkölcsi felelôsség tagadhatatlan. ======================================================================== Gazdálkodás és erkölcs Lehetetlen, hogy megértsük az ember gazdasági tevékenységét életének más, nem gazdasági vonatkozásaitól függetlenül. A klasszikus közgazdasági elmélet képtelen volt megérteni a gazdálkodót, akinek számára a gazdasági célkitűzések megvalósítása nem öncél, hanem eszköz magasabb céljai szolgálatában, amelyeket erkölcsi megfontolások döntôen motiválnak. De maga a gazdálkodás is feltételezi az erkölcsi rendet. A gazdálkodást etikai tartalom nélkül csak az képzelheti el, aki sem a gazdálkodás, sem az erkölcs fogalmával nincs tisztában.[8] A vállalat nem a termelési tényezôk halmaza, nem is csak egy részvénycsomag, a tôzsdei adásvétel tárgya, hanem munkaközösség, a szolidaritás iskolája. A különbözô termelési tényezôk harmonikus együttműködése nélkül lehetetlen a javak és szolgáltatások elôállítása. Az együttműködés feltételezi az egyetértést, a kölcsönös bizalmat és a felelôsségvállalást. Ha a vállalkozó, akinek a szerepe döntô jelentôségű a termelési folyamatban, rosszul bánik munkatársaival; ha a munkavállalók közt nincs meg az egyetértés és rosszul végzik feladataikat; megmutatkoznak a vállalat teljesítményében. A rossz termék nem értékesíthetô a fogyasztók becsapása, félrevezetése nélkül, ami csak egyszer történhet meg. A becsületesség a vállalkozó, a munkatársai és az ügyfelei viszonyában az ésszerű és célszerű gazdálkodás egyik legfôbb alapfeltétele. A klasszikus közgazdászok és azok utódai másfél évszázadon át feltételezték a piaci felek megfelelô informáltságát az eladásra kerülô termékek vonatkozásában. Nem láthatták elôre azt a műszaki fejlôdést, amelynek következtében a termékek jelentôs hányada annyira bonyolulttá vált, hogy ma a piaci információk aszimmetrikus jellege a közgazdaság egyik legfôbb sajátossága. A technikai tudás és a munkamegosztás a piaci felek közti információs egyenlôtlenségeket állandóan növeli. A becsületesség a legjobb reklám. A piaci felek érdekeit ez szolgálja a legjobban, és ezért gazdaságilag is ez az ésszerű magatartás. Az ügyeskedô, a csaló pillanatnyilag kielégülhet, de hamarosan kiesik a gazdasági körforgásból. Az ésszerű és célszerű gazdálkodás, a javak és szolgáltatások elôállítása az igények ésszerű kielégítésére, feltételezi az erkölcsi rendet. A legfôbb jó maga az ember. Minden más jószág az ember szolgálatára él. Az anyagi jó csak akkor jó, amikor az embernek jó, ha az ember szellemisége felemeli az erkölcsi rend magaslatára. Nem lehet jószág az olyan termék, amely az embert testileg-lelkileg lerombolja (pornográfia, kábítószer stb.). ,,Nemcsak kenyérrel él az ember''... Az ember jóléte nemcsak az anyagi javak függvénye. Lelki és szellemi kibontakozása gazdagsági boldogulásának elengedhetetlen elôfeltétele. Az anyagi javaknak végeredményben ezt kell szolgálniok. Minden emberhez méltó társadalomban valóban ezt is szolgálják. A könyvet a tudós, az író, a költô írja. A nyomdász készíti el a szükséges nyersanyagok és gépek segítségével. A kiadó tölti be a vállalkozó szerepét és viszi a piacra, vállalva az értékesítéssel járó kockázatot. A könyvkereskedô árusítja. A tudományt, az irodalmi és a művészi alkotást szeretô ember pedig megvásárolja. Az elôállításhoz szükséges költségek levonása után az elért haszon elosztásra kerül a munkában részt vevôk között. A tudós, az író, a költô szellemisége, a nyomdászok szaktudása, a kiadó és kereskedô szolgálata mintegy tárgyiasul az alkotásban és felemelkedik az erkölcsi rendbe. Ellentét állhat fenn az erkölcsi követelmény és a gazdasági lehetôség között. Az általános erkölcsi elv szerint senki sem kötelezhetô a lehetetlenre. Eltekintve a metafizikai lehetetlenségtôl (fából vaskarika), szó lehet elôször is fizikai lehetetlenségrôl. Fizikailag lehetetlen az, ami valakinek az erôit felülmúlja. Erkölcsileg lehetetlennek tekinthetô valami, amikor a követelmény megvalósítása az adott körülmények között annyi nehézséggel jár, hogy azt ésszerűen nem követelhetjük. Az erkölcsi törvény természetével ellenkeznék, ha olyat követelnénk, amit valaki fizikailag megvalósítani képtelen. A gazdasági lehetetlenség lehet fizikai jellegű. Így például a vállalkozó bizonyos körülmények között képtelen az igazságos munkabér kifizetésére. Ebben az esetben erre erkölcsileg nem is köteles. Hogy erkölcsileg felelôs-e ezért a helyzetért, attól függ, hogy a saját hibájából és hanyagságából jutott-e ebbe a helyzetbe. Föltétlen köteles arra törekedni, hogy ez az állapot minél elôbb megszűnjön. A gazdasági lehetetlenség lehet erkölcsi jellegű is. Ez akkor állhat elô, amikor egy adott gazdasági rendszer kereteiben bizonyos erkölcsi követelmény megvalósítása túlságosan nagy áldozatot kívánna. Ebben az esetben a közjóért felelôs államhatalomnak és a társadalmi csoportosulásoknak kötelessége mindent megtenni arra, hogy ez a rendszer minél elôbb megváltozzék. ======================================================================== A vállalkozó felelôssége A vállalkozót évszázadokon át szinte észre sem vették. Az ókor és a középkor tudósa méltóságos szemlélôdésével (otium cum dignitate) szemben állt a kereskedô tevékenysége (negotium), amely a kortársai szerint lehetetlenné tette számára az erényes életet. Hosszú évszázadokon át az emberek többsége földművelésbôl élt, életstílusa ugyanaz maradt és alkalmazkodott a természet rendjéhez. Sokaknak úgy tűnt fel, hogy a vállalkozó ezt a természetes rendet zavarja meg tevékenységével. Schumpeter a vállalkozót ,,romboló alkotónak'' nevezi. A közgazdaságtan alapvetôi sem tulajdonítottak különösebb szerepet a vállalkozónak, sôt fölöslegesnek is tartották. Számukra a gazdasági folyamatok mechanikus, a saját törvényeiknek alávetett jelenségek. Szemük elôtt a közgazdaság természetrajza lebegett, amelynek a törvényeit igyekeztek felfedezni. Számukra a vállalkozó kapitalista a tôke tulajdonosa vagy megszerzôje, a tôkekamat és a nyereség élvezôje. Szerepe nem a vállalatban kifejtett munkájához, hanem a tôketulajdonosi minôségéhez fűzôdik. Az angol közgazdászok ezen véleménye a 19. század végéig ellentmondás nélkül uralkodott a közgazdaságtanban. Egészen a legújabb idôkig az egyház szociális tanítása sem szentelt különösebb figyelmet a vállalkozónak. A vállalkozót csak mint munkaadót vette figyelembe. A pápai enciklikák érdeklôdése elsôsorban a gazdasági élet szociális vonatkozásaira, fôleg a jövedelemelosztásra és az igazságos bérre irányult, amit nagyban elôsegített a munkástömegek elvesztésének a veszélye a kommunista mozgalmak elterjedése következtében. A gazdasági tevékenységgel kapcsolatos problémák, amelyek megoldásában a vállalkozó döntô szerepet játszik, elkerülték a figyelmet. Az igazságos jövedelemelosztás feltételezi a jövedelem megtermelését. Az olyan társadalmi etika, amely ezzel nem számol, életidegen és légüres térben mozog. A ,,Rerum novarum'' (1891) szerint a munkásrétegek nyomorúságának az oka az igazságtalan jövedelemelosztás és a gazdagság felhalmozódása kevesek kezében. A ,,Quadragesimo Anno'' (1931) sürgeti a haszon befektetését a termelésbe a munkanélküliség megszüntetésére. A ,,Populorum Progressio'' (1967) kívánja, hogy minél többet és jobbat termeljünk, de említést sem tesz a vállalkozóról. A ,,Sollicitudo Rei Socialis'' (1987) szól a tôkeképzôdés és az egyéni kezdeményezés fontosságáról, de elsônek a ,,Centesimus Annus'' (1991) tér át a gazdaság szociális vonatkozásain kívül a vállalkozó szerepének határozott hangsúlyozására: 1. ,,A termelôi tevékenységet megszervezni, megtervezni idôtartamát, ügyelni arra, hogy megfeleljen a kielégítendô igényeknek és eközben a kockázatot is vállalni, mindez a mai társadalom bôséges gazdagodási forrása. Így mind nyilvánvalóbbá és meghatározóbbá válik a szervezô és alkotó ember munkájának a jelentôsége és -- mint e munka lényeges része -- a kezdeményezô és vállalkozói képesség szerepe.'' 2. ,,Valamikor a termelés meghatározó tényezôje a föld volt, majd késôbb a tôke lett, ideértve a gépek és termelôeszközök összességét. Ma egyre inkább maga az ember a döntô tényezô, vagyis megismerô képessége, amely tudományos felismerésekben jut kifejezésre, továbbá a közösséget alkotó szervezôképessége és az a képessége, hogy fel tudja mérni és ki tudja elégíteni mások szükségleteit.'' (CA. 32.) A. Marshall a három ismert termelési tényezô (föld, tôke és munka) mellé helyezte, mint negyediket, a szervezést, de J. Schumpeter volt az elsô, aki a vállalkozó szerepét részletesen tanulmányozta. Szerinte a vállalkozó a közgazdaság mozgató ereje. Sajátos szerepe a termelési célkitűzések meghatározása, a termelési tényezôk egyre újabb csoportosítása a társadalomban meglévô igényeknek, gazdasági lehetôségeknek és technikai újításoknak megfelelôen. Ugyancsak fontos feladata a termelési költségek és az árak állandó ellenôrzése és a köztük lévô arányok megôrzése. A gazdasági tevékenység alapvetô törvénye ugyanis az, hogy az áraknak fedezniük kell a költségeket. Közben törekednie kell arra is, hogy a lehetô legolcsóbb áron ajánlja fel a termékeit, hogy ezzel biztosítsa vállalata piaci helyzetét. Nem minden vállalkozó alkotó, ahogy azt Schumpeter elképzelte. Számtalan kisebb újítás is akár a technika és a szervezés, akár az értékesítés terén jelentôs szerepet játszhat a gazdasági növekedésben. A feltűnô újítások természetesen gyorsabb és nagyobb eredményre vezetnek, így például a villamos energia és a vegyészet alkalmazása száz évvel ezelôtt. A negyvenes években a szintetikus anyagok elôállítása és felhasználása állt az elôtérben, az ötvenes években a tranzisztorok rendszere. A hatvanas években megjelent az elektronikus számítógépek elsô generációja. A hetvenes években tanúi lehettünk a mechanikai és elektromos rendszerek átmenetének az elektronikai rendszerekbe, amelyek a miniatürizációval és a ,,software'' kifejlôdésével jártak együtt. A nyolcvanas években a genetikai technológia kezdett egyre inkább érvényesülni, ami forradalmi változást hozott az élelmiszeriparban. A nagy felfedezések sokszor a véletlen, de legtöbbször tôkeigényes és nagy kockázattal járó kutatómunka eredményei. A kockázatvállalás a vállalkozó gazdasági tevékenységének lényeges eleme. A kis- és középvállalatok esetében a vállalkozó és családja sokszor tulajdonosa is a vállalatnak, esetleg fôrészvényese. Szerepe világosan megmutatkozik mindennapi munkájában. A nagyvállalatok életében ugyanezt a szerepet a menedzserek töltik be. Ennek ellenére a menedzser nem tekinthetô vállalkozónak a szó szoros értelmében. Kockázatot nem visel és a fizetése szerzôdéssel elôre megállapított. Fôleg a második világháború után a menedzserek egyre nagyobb szerepet kaptak a nagyvállalatok irányításában. Az ennek következtében elôállt változásokat fôleg J. Galbraith elemezte behatóan. Az ember nem azzal válik vállalkozóvá, hogy tôketulajdonos, hanem képességei által. Csak akkor tudja megfelelô módon betölteni a szerepét, ha vállalkozókészséggel, szakképzettséggel, tapasztalattal és emberismerettel rendelkezik. Emberi magatartása munkatársaival, ügyfeleivel és vetélytársaival szemben döntô jelentôségű. Nemcsak a piac és a technika változó adottságaihoz való gyors alkalmazkodás, hanem a vállalkozó emberi magatartása a magyarázata annak, hogy a kis- és középvállalatok általában könnyebben fenntartják magukat a gazdasági konjunktúra hullámzásaiban, mint a nagyvállalatok. Ezekben a távolság a vezetôk és a munkavállalók között rendszerint túlságosan is nagy, és így személyes emberi kapcsolatról alig lehet szó. Szociológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a nagyvállalatokban a munkavállalók vezetôikrôl alkotott képe általában negatív. Ennek a problémának a megoldására számos nagyvállalat igyekszik a vezetés decentralizálására és intenzívebb információs rendszerre. Végre rájöttek arra, hogy a termelékenységi és jövedelmezôségi megfontolások is szükségessé teszik a vállalat emberi viszonyainak a javítását. Az üzem-pszichológia ezt már régen tanította, de a vállalatok nagy része nem szentelt ennek komoly figyelmet. A vállalat nem légüres térben dolgozik, hanem egy meghatározott emberi és természeti környezetben. Tevékenysége hasznos, de káros is lehet. Így például egy cementgyár beszennyezheti az egész vidék levegôjét, tönkreteheti a gyümölcsösöket, növelheti a lakosság légúti megbetegedését és általában megronthatja az életkörülményeket. A légszennyezôdés megszüntetése vagy csökkentése jelentôs költségtöbbletet jelentene a vállalatnak. A légszennyezôdés nem mutatkozik meg a cement piacán, nem befolyásolja a cement árát, és ezért a vállalat, ha tisztán gazdasági szempontok vezetik, nem is vállalja saját jószántából a többletköltséget, amíg a környék lakói számára az okozott károk haszonkiesést és többletköltséget jelentenek. A gazdasági tevékenység megítélése csak akkor felel meg a valóságnak, ha nemcsak az egyéni hasznot és a költséget vetjük össze, hanem a tevékenység társadalmi hasznát és kárát (költségét) is. A vállalkozó és a vállalat társadalmi felelôssége vitathatatlan. Az üzleti etika alapvetô kérdése a vállalat társadalmi felelôssége. Nem jótékonysági tevékenységrôl van itt szó karitatív vagy kulturális vonatkozásban (szegényeket gondozó intézmények, művészetek, sport stb. támogatása), habár tagadhatatlan, hogy ennek is megvan a nagy jelentôsége a társadalom szempontjából. Nem az képezi a kérdés lényegét. A vállalat társadalmi felelôssége elsôsorban a saját tevékenységét illeti, amelynek célja a javak és szolgáltatások elôállítása a társadalom igényei kielégítésére. A kérdés heves vita tárgyát képezte az utolsó évtizedekben, fôleg az angolszász közgazdászok körében. Milton Friedman szerint a közgazdaság semleges, a saját törvényei irányítják, és a vállalatokban nincs helye semmiféle társadalmi etikának. Véleménye szerint a vállalat társadalmi felelôssége a haszon növelésében áll a piacgazdaság működési szabályainak megfelelôen. Ezzel szolgálja a közjót. Olyan felelôsség, amely ennél többet jelentene, visszaélés lenne a részvényes bizalmával. Egyéb feladatok elvégzésére a vállalatok vezetôinek nincs megbízatása. Nem a vállalat, hanem a közhatalom kötelessége a piacgazdaság fogyatékosságainak kijavítása. A vállalat valóban nem Máltai Szeretetszolgálat. Számára a haszon olyan életszükséglet, mint az embernek a lélegzés. A termelési folyamat folytonossága feltételezi a termelékenységet és a jövedelmezôséget. A lehetô legnagyobb haszonra kell törekednie, különben tönkre megy a vállalat, és az utcára kerülnek a munkatársai. Még a szeretetszolgálat vezetôje is, ha ésszerűen és célszerűen jár el a rábízott javakkal, a gazdasági elvet követi a gondozására bízottak ellátásában. Ha nem ezt teszi, pazarol. A vállalatnak gondoskodni kell a termelési eszközök, a gépi berendezések rendszeres felújításáról, a hitelezôk, a munkatársak és a részvényesek megfelelô kielégítésérôl. A vállalat azonban nemcsak egy részvénycsomag. A vállalatok vezetôinek felelôssége nemcsak a részvényesek szolgálatára vonatkozik. Nem mindegy, hogy mit és milyen minôséget gyártanak. A rossz termékek árthatnak és veszélyeztethetik a fogyasztók egészségét. Ártalmára lehetnek az egész társadalomnak (pornográfia, kábítószerek stb.). Ugyancsak felelôsség terheli a vállalatot a felhasznált nyersanyagok és a környezetvédelem tekintetében. Elévült termelési technikák súlyos környezeti károkat okozhatnak. A vállalat maga nemcsak pénzgyártó üzem, hanem emberi közösség, amelyben nemcsak anyagi javak termelésérôl van szó. A mindennapi munka emberi kapcsolatokat is teremt, amelyek hatása magán a termelésen is megmutatkozik. Az egészséges vállalat erkölcsi értékeket is termel, amelyek az egyetértés, bizalom, munkaszeretet, szolidaritás, szolgálatkészség stb. A vállalkozás természete szerint nemcsak gazdasági, hanem társadalmi tevékenység is. A vállalatnak súlyos a felelôssége a munkavállalókkal szemben. Ha nem gondoskodik egészséges munkaviszonyokról, nagy károsodás, sôt katasztrófa következhet be. Az ipari fejlôdés ismerte a taylorizmust, amelyben a termelés folyamatát ezernyi apró részletre bontották fel. Ez a lélekölô termelési mód még nem tűnt el teljesen, de kérdésessé vált a technológiai fejlôdés következtében. Mivel a termelési folyamatok különbözô feladatait egyre inkább a gépi berendezés tölti be, és az emberi munka a gépek működésének ellenôrzésében áll, a taylorizmus és a vele együtt alkalmazott bérrendszer is elveszítette a jelentôségét. A decentralizált irányítás, az új termelési módszerek, a többé- kevésbé önálló csoportmunka a munkavállalók szakképzését és megfelelô informálását egyre szükségesebbé teszik. Ennek következménye aztán az is, hogy egyes fejlett országokban a munkanélküliség máris együtt jár bizonyos termelési ágakban a szakképzett munkaerô hiányával. A szellemi tôke jelentôsége egyre fokozódik. Milton Friedman és követôinek gondolkodása a liberális individualizmuson alapul. Számára a tôke, mint magántulajdon, abszolút érték. A vállalat természetesen felelôsséggel tartozik a részvényeseinek is. Mivel a marxizmus semmi értéket nem tulajdonított a tôkének, a szocialista államokban a nyersanyagok és a tôkejavak pocsékolásának lehettünk tanúi. Istenük az anyag volt, legalább azt becsülhették volna... Nélkülözhetetlen a megfelelô tôkejövedelem biztosítása a tulajdonosok számára. Enélkül lehetetlen a termelés zavartalan folytatása. Nem szabad azonban elfeledkezni a többi termelési tényezôvel kapcsolatos felelôsségrôl sem. A munkavállalók kreatív közreműködése nélkül lehetetlen a termék és a szolgáltatások elôállítása, értékesítése, a haszon megszerzése és növelése. Ami a közhatalmat illeti, szerepe, felelôssége szintén nagy a közjó érdekeinek biztosítására. A tapasztalat azonban sokszor azt mutatja, hogy nemegyszer alá van vetve a különbözô gazdaságilag hatalmas érdekcsoportok nyomásának a közjó kárára. A társadalmi csoportosulások és mozgalmak szerepe a gazdasági fejlôdésben nem csökken, hanem növekszik nemcsak a munkavállalók érdekeinek biztosítására, hanem a fogyasztók védelmére és az egész lakosság szolgálatára. ======================================================================== Jövedelemelosztás és társadalombiztosítás Az emberek nem egyenlô esélyekkel lépnek a csereforgalomba. Nagy különbségek állnak fenn az anyagi javak birtoklásában és a lehetôségekben is. Ennek magyarázatát fôleg a fizikai és szellemi képességek különbségében találjuk meg. A piac ármechanizmusa nem szünteti meg ezeket az egyenlôtlenségeket. A szegények és a nincstelenek alig vagy egyáltalán nem vesznek részt a piac életében. Tévedés lenne azt hinni, hogy a piac működése biztosítja a javak és szolgáltatások igazságos elosztását és a társadalmi jólétet. A szabadpiaci gazdaságban a szegénység léte strukturális problémát jelent, amit a magánjótékonyság képtelen egyedül megoldani. A szegények nem függhetnek tisztán a jótékonyságtól. Az emberhez méltó jövedelem nem kegy, hanem jog. A szegénység létét nem egy természeti törvényben kell keresnünk, amint azt Malthus tette, hanem fôleg a fennálló gazdasági, társadalmi és politikai rendszerben. A jövedelemelosztás etikája nem független a termelés etikájától. Csak az osztható el, amit megtermeltek. A gazdasági liberalizmus a jövedelemelosztás legigazságosabb és leghatékonyabb módjának tartja a termelésben való részvételnek megfelelô elosztást. Ezzel szemben azt mondhatjuk, hogy lehetetlen a termelésben részt vevôk egyéni hozzájárulásának megállapítása a termelt javak elôállításában, és így az ennek megfelelô jövedelem meghatározása sem lehetséges. Nincs szabadság megfelelô anyagi alap nélkül. A szabadság gyakorlása feltételezi legalábbis a létminimumot, függetlenül minden munkaviszonytól. Ami a jövedelemelosztás különbözô formáit illeti, sokan elutasítják a tôkejövedelmet. Munka nélküli jövedelemnek tartják minden ellenszolgáltatás nélkül. Ez a felfogás túlságosan is szimplisztikus. A tôkeképzôdés legtöbbször a takarékosság eredménye, ami áldozatot feltételez. A takarékosság és az örökösödés által szerzett tôke más és más erkölcsi megítélést kíván. Sokan sürgetik az örökösödéssel szerzett tôke nagyobb megadóztatását. A kérdés azonban ebben az esetben sem egyszerű. Az örökölt tôke is eredetileg a takarékosságból keletkezett. Problémát jelent az is, hogy a pénztôkének nagy a mobilitása. Gyorsan áthelyezhetô, átírható, mielôtt még adó alá esne (nemzetközi tôkeforgalom). Ennek következménye az, hogy a legtöbb országban a tôkejövedelmet általában kevésbé adóztatják meg, mint a munkajövedelmeket, hogy aztán megmaradjanak az ország gazdasági körforgásában. A teljesítmény szerinti jövedelemelosztás nemcsak azért kérdéses, mivel a teljesítmények nem mérhetôk megfelelô módon, hanem fôleg azért, mert az elv kizárólagos alkalmazása arra vezetne, hogy a termelési folyamatban közvetlenül nem szereplôk jövedelem nélkül maradnának. A jövedelemelosztási politika lényeges eszköze a progresszív adózás. A gazdaság és erkölcs kapcsolatának súlyos kérdései merülnek itt fel: a hatékonyság és az igazságosság mérlegelése, a megszolgált kereset és a szükséglet kritériuma, a családi bér stb. Nem létezik egy határozott keresztény álláspont az optimális adózás kérdésében, mivel az függ az egyes országok sajátos társadalmi és gazdasági helyzetétôl. A nagy jövedelmi különbségek a társadalom életében feszültségekre vezetnek. A feszültségek feloldására a progresszív adózási rendszer alkalmas eszköz. Az adókulcsok alkalmazása az adózók körülményeihez lehetôvé teszi a jövedelmek újraelosztását. Az önkényes diszkrimináció azonban ellenkezik az egyenlôség alapelvével. A gazdasági liberalizmus szerint a jövedelem kizárólag a produktív szellemi vagy fizikai munkateljesítményekre épül. A ,,szociális védôháló'' összetevôi is a munkaviszonyhoz kapcsolódó biztosítási rendszerek, amelyeket a kötelezô munkaadói és munkavállalói befizetésekbôl finanszíroznak. Németországban Bismarck már 1883-ban bevezette a betegbiztosítást, 1884-ben a munkakompenzációs törvényt és 1889-ben a nyugdíjak biztosítását. A leghatékonyabbnak a biztosítási elv alkalmazása bizonyult, ami aztán egyre inkább az európai államok társadalmi és gazdasági életének alkotórészévé vált. A jövedelem társadalombiztosítási alapokon történô újraelosztása a munkabérek újraelosztását is jelenti, és a munkabér különös formájának is tekinthetô. A munkaadók hozzájárulása a biztosítási alapokhoz többszöröse a munkavállalók hozzájárulásának.[9] A biztosítási rendszerek betegség, baleset, munkanélküliség és nyugdíjazás esetében jövedelmet biztosítanak a jogosultaknak. Az alapelv a szolidaritás. Azokban az országokban, ahol a társadalombiztosítási rendszer működik, a szegények száma csökkent, de nem tűnt el. Mi lesz a nem biztosítottak és a különbözô okok miatt a nincstelenekké váltak sorsa? A társadalmi szolidaritás követeli, hogy azoknak is biztosítsunk emberhez méltó létalapot, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a javak és a szolgáltatások elôállításában. A társadalombiztosítás rendszerét megfelelô szociális politikával kell kiegészíteni. A magánszemélyek és csoportok (a non-profit szektor) közreműködése is szükséges, már csak azért is, mert az állami szolgáltatások sokszor annyira bürokratikusak, hogy az egyszerű ember nehezen tud tájékozódni bennük és a speciális igényekre alig reagálnak. F. A. Hayek (1899--1992), aki hosszú élete során kétségkívül érdemeket szerzett a közgazdaságtudományok terén, utolsó könyvében (1988) szól arról, hogy bizonyos esetekben feláldozunk néhány életet annak érdekében, hogy egy nagyobb számot szolgáljunk másutt: ,,Az ismeretlen egyéni életek akár közérdekű, akár magándöntések során nem abszolút értékek; az autópályák, kórházak vagy elektromos berendezések építôi sohasem fogják az elôvigyázatosságot a halálos balesetek ellen a maximálisra emelni, mert azáltal, hogy itt költséget takarítanak meg, a máshol az emberi életre háruló kockázat nagyban csökkenthetô ... Az a követelmény, hogy az életek maximális számát kell megôriznünk, nem jelenti azt, hogy minden élet egyformán fontosnak tekinthetô...'' Könyve függelékében szól a ,,csövesek'' és a ,,paraziták'' követelésérôl is: ,,A puszta lét nem ad jogot vagy erkölcsi igényt senkinek sem valaki mással szemben. Személyek és csoportok tartozhatnak kötelességgel adott egyének iránt, de a közös szabályok rendszere részeseként, amelyek hozzásegítik az emberiséget ahhoz, hogy növekedjék és szaporodjék; az sem mondható, hogy minden létezô életnek morális igénye lehetne a megôrzésre... A jogok olyan viszonyrendszerbôl származnak, amelyekben a jogosult részesévé vált azáltal, hogy segít a rendszert fenntartani. Ha ezt már nem teszi vagy sohasem tette, (vagy senki sem tette helyette), nincs alapja az igényének. Az egyének közötti kapcsolatok csak akaratunk eredményeként léteznek, de egy követelô egyszerű kívánsága aligha hoz létre kötelezettséget mások számára.'' A keresztény szociális tanítás vallja, hogy minden ember abszolút értéket képvisel. Személyi volta felülmúlja a gazdasági és társadalmi kereteket. Minden ember élete egyformán fontos, függetlenül a gazdasági és társadalmi hasznosságától. Már a puszta léte jogot ad neki az élethez és erkölcsi kötelezettséget ró rá és a társadalomra, hogy amennyiben részben vagy teljesen képtelen önmaga fenntartására, a szubszidiaritás elvének és a szolidaritásnak megfelelôen segítségére álljanak. Az egyének közti kapcsolatok nemcsak az akaratunk, hanem az emberi természetünk eredményei. A költségszámítás nem lehet egyben életszámítás, ahogy azt Hayek elképzelte. A szocializmus évtizedeken át visszaélt a nagy igazságot kifejezô jelszóval: ,,Legfôbb érték az ember!'' Ma viszont a féktelen liberalizmus hatására az a veszély fenyeget, hogy az anyagilag tönkrement embert szerencsétlen csôdtömegnek tekintjük, mintha az ember személyi értékét anyagi sikerrel és pénzzel lehetne mérni. A gazdasági konjunktúra hullámzásai vagy más csapás következtében nincstelenné vált ember is megôrzi személyi méltóságát, alapvetô jogait az élethez. Közben olyan szellemi értékek hordozója is lehet, amelyek gazdagságot jelentenek az egész társadalomnak. Számtalan tudós és művész a legnagyobb nélkülözésben fejezte be az életét. A szükséget szenvedôk esetében szó sem lehet a liberális gazdasági mechanizmusokról, hanem csak szociális igazságosságról és társadalmi szolidaritásról, különben kétlábúak vadaskertjévé válik a föld... ======================================================================== Szabadság és kötöttség Az embert a legmélyebb énje, lelki és szellemi kiteljesedésének a vágya a végtelenbe hajtja. A szabadság olyan varázsszó, amelybe bele van építve az ember minden vágya, eszménye és célja. Ugyanakkor állandóan érzi, tapasztalja, hogy lehetôségei nem végtelenek. Fizikai, biológiai és társadalmi létének szükségszerű következményei a kötöttségek. Végeredményben mindenki bezárva érzi magát bizonyos adottságok falai közé és meg kell alkudnia a lehetôségeivel. A fejlett ipari társadalom keretei között a szabadság és a kötöttség dialektikus feszültségei világosan megmutatkoznak a kollektív szerzôdésekkel kapcsolatban. A kollektív szerzôdések a második világháború után fejlôdtek ki valóságos rendszerré, és egyre inkább meghatározó elemévé váltak a különbözô társadalmi rétegek életének. Tartalmazzák nemcsak a munkaidô és a munkabér meghatározását, hanem különbözô célkitűzéseket is a munkavállalók promóciójára, fizetett szabadságára, szabadidejére és általában a munkaviszonyaira vonatkozólag. A társadalombiztosítási rendszer is a kollektív szerzôdések világából emelkedett fel a szociális törvényhozás szintjére. Eredetileg a kollektív szerzôdések rendszere megelôzte a szociális törvényhozást. Késôbb kiegészítette azt. Ma sokszor helyettesíti a különbözô társadalmi csoportosulások vonatkozásában. A szerzôdések érvényességi idôtartamára nézve két tendenciát figyelhetünk meg. Kezdetben a munkavállalók törekvése arra irányult, hogy az idôtartam és ezzel együtt a kiharcolt eredmények is minél tovább érvényesek legyenek. A munkaadók érdeke ezzel ellentétesnek látszott. Miután azonban a munkavállalók szervezetei a munkaadók hasonló szervezeteinek teljes jogú partnereivé váltak, a munkavállalók részérôl egyre inkább az a törekvés került elôtérbe, hogy csak rövid idôre (1-2 évre) vállalják a kötöttségeket, hogy aztán az idôközben megváltozott körülmények között újabb követelésekkel léphessenek fel. Közben a munkaadók érdeke viszont azt kívánja, hogy a konfliktusmentes viszony minél hosszabb idôre biztosítva legyen, hogy lehetôvé váljon a termelési folyamat hosszú távú tervezése. A kollektív szerzôdések megújításának a kiindulópontja mindig valami feszültség, egy ellentét, amely a szociális partnerek tárgyalásai során csaknem mindig megoldásra talál. A megoldás azonban ideiglenes. A társadalmi és gazdasági élet dinamikája, a szabadság és a kötöttség feszültségei újabb ellentétek embrióját hordják magukban. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy a kollektív szerzôdések rendszere a különbözô társadalmi rétegek integrációjának nagy jelentôségű tényezôje. A feszültségek és az ellentétek nem mérgesednek el. Az érdekellentétek legalábbis ideiglenes megoldásra jutnak. Az érdekelt felek megismerik egymást és a különbözô álláspontokat. A tárgyaló felek között egyre inkább érvényesül az a törekvés, hogy a felmerült vitás kérdéseket és a lehetséges megoldásokat az egész közgazdaság és a társadalom szemszögébôl vizsgálják meg. A szociális partnerek közt kialakult dialógus, a gazdasági folyamatokba való beleszólási és döntési jog a társadalom azon rétegei számára is, akik politikailag ugyan már régen szabadok, de a valóságban alávetettek voltak, valódi szabadságot hozott. A kollektív szerzôdések rendszere új kategóriát jelent a polgárjogban. A társadalomban, amely nemcsak a polgárok számszerű összessége, hanem a kölcsönös viszonyban álló csoportosulások szerves egésze, a kollektív szerzôdéseket nem lehet beszorítani a polgárjogi fogalmak rendszerébe. A szabadságra és társadalmi biztonságra törekvô, a szolidaritás szellemében csoportosult ember áttöri a polgárjog megszokott kereteit. Minden polgárra érvényes általános jellege miatt nem alkalmas arra, hogy a különbözô élet- és munkakörülmények között minden helyzetben a szabadság és a kötöttség feszültségeit megfelelô módon megoldja. A törvényhozás nem eléggé rugalmas ahhoz, hogy a társadalom különbözô rétegeinek sajátos helyzeteire gyorsan reagáljon. Az állami paternalizmussal szemben kollektív szerzôdések képviselik a társadalom életében az autonóm jog különbözô formáit. A társadalmi csoportosulásokon keresztül törekszik az ember arra, hogy személyiségét kibontakoztassa, és megtalálja a viszonylagos egyensúlyt a szabadság és a kötöttség között. Fôleg a szakszervezetek érdeme a kollektív szerzôdések rendszerré válása. Ezzel biztosították széles társadalmi rétegek életszínvonalának rendszeres emelkedését, a szociális biztosítás egész rendszerét és a jóléti állam kialakulását. Miután a bürokratikus elem a szakszervezetek életében is egyre inkább elôtérbe került, a kapcsolat és a bizalom a szakszervezeti csúcs és tagok között kérdésessé vált. A probléma megoldására elengedhetetlen a vezetôk és a tagok közti rendszeres érintkezés, és a rotáció a szakszervezetek vezetésében. A jóléti állam a nemzeti jövedelem elosztását és a szociális juttatások oroszlánrészét magának sajátította ki. Ennek következménye az állami bürokrácia mértéktelen növekedése és a kultúra nagyfokú materializálódása. Az államhatalom tevékenységének korlátozására a szolidaritás szellemében megszervezett csoportosulások egész embert átfogó tevékenységét kell elôtérbe állítani a szubszidiaritás elvének következetes alkalmazásával. A cél lényegében ugyanaz marad: a szabadság és a kötöttség megfelelô egyensúlya. Közben tudnunk kell, hogy a szabadság és a kötöttség dialektikus feszültségeinek útján halad tovább az ember és az egész társadalom. ======================================================================== Az egyház illetékessége Az egyház kapcsolata a társadalomtudományokkal, fôleg a közgazdaságtannal, még mindig problematikus. A közgazdászok jelentôs részére jellemzô az egyfajta leegyszerűsített gondolkodás, a ,,tiszta'' ökonómia. Ugyanakkor az egyháziak gyakran olyan etikai megfontolásokkal jönnek elô, amelyek nem felelnek meg a bonyolult gazdasági valóságnak. Kétségtelen, hogy ,,nemcsak kenyérrel él az ember'', de azzal is, amit a gazdaság teremt elô. Sokszor tapasztalhatjuk, hogy jószándékú karitatív akciók éppen azoknak ártanak, akiken segíteni szeretnének, így például az olyan szegénygondozás, amely nem ösztönöz munkavállalásra. Alapvetô problémát jelent a gazdasági életben az erkölcsileg elfogadható döntések és megoldások többfélesége, amely sok esetben fennáll. A tisztán erkölcsi konfliktusok esetében keressük a jó megoldást, a jó magatartást, és bizonytalanság esetén követjük az elvet, ,,in dubio libertas'', vagy várjuk a magasabb egyházi tekintély döntését: ,,Roma locuta, causa finita''... Ez az út azonban gazdasági döntésekben nem járható. Ez nem jelenti azt, hogy az erkölcstannak semmi köze a közgazdasághoz. Azt azonban igen, hogy a gazdaságilag és egyben erkölcsileg is jó cselekvés sokszor nem határozható meg ,,felülrôl'' vagy ,,kívülrôl''. Ezt annak kell meghatároznia, aki felelôs a döntésért és vállalja annak a következményeit is. Az egyház sajátos küldetése a lelkiismeret formálása. Ez érvényes a gazdasági problémákkal kapcsolatban is. A problémák megoldására vonatkozó gyakorlati javaslatok nagy kockázattal járnak. A problémák és azok összefüggései sokszor annyira bonyolultak, a velük kapcsolatos ismereteink annyira csak részlegesek és a döntések következményeit olyan nehéz elôre látni, hogy még a legkiválóbb közgazdászok is gyakran nagyot tévedtek az elôrejelzéseikben. Ezért aztán sokszor a megoldás helyett a gazdasági mechanizmusok és determinizmusok világába menekültek. Az egyház nem dolgozott ki soha egy sajátos gazdasági elméletet vagy modellt, és szociális tanítása sem jelent ,,harmadik utat'' a liberális kapitalizmus és a kollektivizmus között. ,,A sajátos küldetés, amelyet Krisztus adott az egyháznak, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű... Az egyház küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, semmilyen politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez'' (II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et Spes, 1965,42.). Küldetésének megfelelôen azonban mindig kötelességének tartotta, hogy állást foglaljon a gazdasági élet vonatkozásában is, mivel mint minden emberi cselekvés, úgy a gazdasági sem határolható el az alapvetô erkölcsi értékektôl. ,,A gazdaság -- írja II. János Pál pápa -- valójában csak az egyik összetevôje és dimenziója az emberi tevékenység sokféleségének. Ha abszolúttá válik, ha az árutermelés és -- fogyasztás a társadalmi életben a központi helyre kerül és minden mástól függetlenül a társadalom egyedüli értékévé válik, akkor az okokat nemcsak és nem annyira magában a gazdasági rendszerben kell keresni, hanem abban, hogy a szociális-kulturális értékrend -- miután nem ismeri el az etika és a vallás jelentôségét -- meggyengült és csupán a javak termelésének és a szolgáltatásoknak tulajdonít jelentôséget''. (Centesimus Annus, 1991.,39.). Az egyház szociális tanításának az alapelvei: 1. Az ember személyi méltósága, amely kifejezést nyer a szabadságban és a személyi felelôsségben. 2. A szolidaritás, a társadalom tagjainak kölcsönös összekapcsolódása és felelôssége. 3. A szubszidiaritás (kisegítés) elve az emberi személy és a közösség (államhatalom) viszonyában. 4. A közjó fogalma a szociális igazságosság és a méltányosság követelményeinek megfelelôen. Az egyház tanítása inspirációját elsôsorban a szentírásban találja. Szociális tanítása a társadalmi és gazdasági valóság hit által megvilágosított vizsgálatára épül. Az Ószövetségnek már az elsô fejezete a gazdasági tevékenység szempontjából is döntô jelentôségű megállapítást tesz, amikor kijelenti, hogy az Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Az emberben mindig Isten képmását kell látnunk, aki nem tekinthetô pusztán termelési tényezônek. Az ember kizsákmányolása ellen a próféták számtalanszor felemelték szavukat; a hatalommal való visszaélést, a szegények elnyomását állandóan ostorozták és megjövendölték a Messiást, aki ítéletet mond minden igazságtalanság és embertelenség fölött. Az ókori pogányság nem ismerte a fizikai munka erkölcsi értékét; nem tartotta szabad emberhez méltónak, hogy munkájából éljen. A testi munkát rabszolgákkal végeztette. Még Cicero is hirdette: ,,Az ember nem lehet munkás és tisztes ember is.'' (De offic. 142.) Jézus a saját munkás életével hirdette meg a munka erkölcsi értékét és méltóságát. Ugyanakkor hangsúlyozta az anyagi javak eszköz voltát és mulandó jellegét. Világosan rámutatott a gazdagság veszélyeire és a szeretetet tette a legfôbb paranccsá. Nemcsak az önszeretetet, hanem önmagát állította példaként követôi elé: ,,Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.'' (Jn 13,34) Jézus munkatársait sem a föld hatalmasai közül választotta ki, hanem a szegény halászok soraiból. Rájuk bízta az isteni ige hirdetését és az egyház vezetését. Szent Pál, a népek apostola, aki pedig jól ismerte a pogány elôítéleteket a munkával szemben, sátorkészítô volt. Dicsekedhetett, hogy másoknál többet dolgozott: ,,Nem kívántam senki ezüstjét, aranyát vagy ruháját, amint magatok tudjátok, hogy ezek a kezek szolgálták meg mindazt, amire szükségem volt nekem és azoknak, akik velem vannak.'' (ApCsel 20,33) A keresztény szociális tanítás elôfutárai W. E. Ketteler (1811-- 1877) és A. Kolping (1813--1865), akik már jóval Marx elôtt meghirdették a szociális reformok szükségességét és egyesületeket létesítettek a munkásság védelmére és kulturális képzésére. Fôleg az ô elgondolásaikra épült a német Centrum-párt és XIII. Leó pápa ,,Rerum Novarum'' kezdetű enciklikája (1891). A II. Vatikáni Zsinat tanítása nagy jelentôségű az egyház szociális tanításának fejlôdése szempontjából: ,,Támogatni kell a műszaki fejlôdést, az újító szellemet, a vállalatok létesítésére és bôvítésére irányuló törekvést, a termelô módszerek korszerűsítését és a termelésben részt vevôk erôfeszítését, vagyis mindazt, ami a gazdasági haladást szolgálja. A termelés alapvetô célja nem a termékek halmozása, sem pedig a haszon vagy a hatalmaskodás, hanem az ember szolgálata, mégpedig a teljes ember szolgálata, amely tekintetbe veszi egyfelôl az anyagi szükségleteit, másfelôl az értelmi, erkölcsi, lelki és vallási életének az igényeit.'' (Gaudium et Spes, 1965,64--66.) ======================================================================== Harc az uzsora ellen Az elsô keresztény századok egyházatyái állandó harcot vívtak az uzsora ellen. A természetjog és a szeretet alapján követelték a javak igazságos elosztását.[10] Aquinói Szt. Tamás (1225--1274), a középkor legnagyobb keresztény gondolkodója, klasszikus mélységgel és világossággal dolgozta ki a jog, az igazságosság, az emberi személy, a közösség és a közjó fogalmát. Az agrár-feudális gazdaságban a pénzforgalom a természetbeni csere közvetlenségét megzavaró jelenségnek tűnt, amely a jogtalan nyereségnek és meggazdagodásnak nyithat utat. Éppen ezért a középkori egyházi írók két kérdéssel foglalkoztak behatóbban: a kamattal és az igazságos árral. A középkorban az igazságtalan kamatot nevezték uzsorának (usura). Ma uzsorának mondhatjuk a kizsákmányolásból folyó meggazdagodást is. A liberális gazdasági rendszer nem ismerte az uzsora fogalmát, sôt tagadta már a lehetôségét is. Nemcsak egyesek, hanem széles társadalmi rétegek is áldozatai lehetnek az uzsorának, amikor kényszerhelyzetüket használják ki a meggazdagodásra (társadalmi uzsora). A ,,volenti non fit injuria'' elve itt nem alkalmazható, mivel a szerzôdô felek egyike gyakran kényszerhelyzetben van. Jogilag szabad ugyan, de ha nem fogadja el a felkínált munkát, szabadon éhen halhat. A büntetôjog általában fellép a magánuzsora ellen, de a társadalmi uzsorával szemben szinte teljesen tehetetlen, miután a liberalizmus tudományosan is törvényesítette a társadalmi uzsora szabadságát. Az egyházi törvények évszázadokon át tiltották a kamatszedést. A moralisták felfogása alapján az a kölcsön az elfogadott, amely a bajba jutott embertárs megélhetésére szolgált, és ezért a kamat a szükséghelyzet kihasználásából származó jövedelemnek, uzsorának tűnt fel. A fogyasztói hitel (mutuum) a római jog szerint is ingyenes volt. A kereskedelmi hitellel kapcsolatban Aquinói Szt. Tamás megengedhetônek tartotta a mérsékelt kamatot, mint a kölcsönnel járó esetleges károsodást (damnum emergens) vagy pedig mint a haszonveszteség (lucrum cessans) jóvátételét. A termelési hitel, a kölcsöntôke, mint az egyik legfontosabb termelési tényezô, csak az újkorban került elôtérbe és ezzel együtt a kamat is, mint jogos jövedelem, amely a tôke felhasználásának ideiglenes átengedésébôl származik. Ami az igazságos árat illeti, a felek részérôl történô szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenlôsége képezte a kérdés lényegét. Az igazságos ár meghatározásában nem a keresletbôl, hanem a kínálatból indultak ki. Az látszott igazságosnak, hogy a termelô az árban megkapja a termék elôállításával kapcsolatos munkájának és költségeinek (labores et expensae) ellenértékét. Az igazságos ár ilyen módon történô meghatározásával a középkori egyházi írók megelôzték a klasszikus közgazdaságtan alapítóit, akiknek költségtörvény- és munkaérték-elmélete a 19. század végéig uralkodott a közgazdaságtanban. A mindennapi tapasztalat is igazolja, hogy az ár nem egyszerűen a piaci ármechanizmus eredménye. Az áralakulás nem fizikai törvények pontosságával megy végbe. Dinamikus folyamat, amelyet nemcsak az ármechanizmus, hanem szellemi erôk, emberi értékítéletek is irányítanak. Az árak meghatározó tényezôi: a rendelkezésre álló árumennyiség, a fogyasztók igénye, vásárlóereje és az emberi akarat. Az igazságos ár gazdasági és egyben erkölcsi követelmény. Mivel az ár társadalmi jelenség, igazságos volta is társadalmi következményeiben mutatkozik meg. Az árrendszer csak akkor igazságos, ha biztosítja a gazdasági folyamatok zavartalanságát és a társadalom tagjainak jólétét, vagyis ha a termelôk és a fogyasztók egyaránt megtalálják számításaikat. A piaci ár általában erkölcsileg is igazságos ár, ha a valóban szabad és tisztességes versenyt semmi jogtalan beavatkozás nem akadályozza meg sem a kínálat, sem a kereslet részérôl. A középkor szellemi életének ugyancsak jelentôs személyiségei voltak azok a teológusok, akik szienei Szt. Bernardinnal (1380--1444) az élen az olasz városok kereskedelmi életét erkölcstani tanulmányuk tárgyává tették, hogy a kereskedôk lelkiismeretét helyes irányba tereljék. Véleményük szerint az üzleti élettel járó kockázat jogosulttá teszi a nyereséget, de a keresztény embernek mindig ügyelnie kell arra, hogy el ne veszítse lelkét a nyereségért. Aranyszabály: ,,Annyi számodra a megengedett nyereség, amennyi a lehetséges veszteség.'' (Bernardini Senensis Opera Omnia III. 1636, p. 11.) Ezeknek a teológusoknak köszönheti a közgazdaságtan a termelôtôke fogalmának és jelentôségének a megvilágítását. ======================================================================== Az emberi munka alapvetô elsôbbsége A gazdasági tevékenység az emberi munka és a tôkejavak együttműködésére épül, az emberi igények kielégítését szolgáló javak és szolgáltatások elôállítására. A munka és a tôke viszonyát már XIII. Leó pápa tárgyalta, majd XI. Pius és II. János Pál pontosította. A tanítás két elvre épül: 1. Az emberi munka elsôbbsége a tôkejavakkal szemben. 2. A munka és a tôke között nem áll fenn alapvetô ellentét annak ellenére, hogy az iparosítás kezdeti idôszakában a kettô között szakadás keletkezett, ami tartós konfliktusokhoz vezetett. Az emberi munka személyi jellegű, azaz nem választható el az ember személyiségétôl, és mint személyi érték felülmúlja az anyagi javakat: -- ,,Az ember mint személy a munka alanya; mint személy dolgozik és hajtja végre a munka folyamatához tartozó különbözô tevékenységeket, melyeknek -- eltekintve objektív értéküktôl -- arra kell szolgálniok, hogy kibontakoztassa emberi mivoltát és betöltse hivatását, ami ôt mint személyt megilleti.'' -- ,,Emlékeztetnünk kell egy olyan elvre, amelyet az Egyház szüntelenül tanított. Ez pedig a munka elsôbbsége a tôkével szemben. Ez az elv nagyon szorosan kötôdik a termelési folyamathoz, melyben mindig a munka az elsôdleges létrehozó ok, míg a tôke a termelési javak összességében mindig csak eszköz, vagy eszközök. Ez az elv valóban az ember teljes történelmi tapasztalatából merített nyilvánvaló igazság.'' -- ,,Mindaz, amit a tôke fogalma magába foglal -- szoros értelemben -- nem egyéb, mint a dolgok összessége. Csupán az ember személy, mint a munka alanya és függetlenül attól a munkától, amit végez.'' (Laborem Exercens, 1981,23,51,56.) Amikor az egyház az emberi munka elsôbbségét hirdeti, elfogadja a piacgazdaságot és a haszon jogosultságát. ,,Az egyház elismeri a haszon jogszerű szerepét, mint amely a vállalkozás jó működését jelzi'' -- írja II. János Pál pápa. ,,Amikor a vállalkozás nyereséget ér el, az azt jelenti, hogy a termelési tényezôket helyesen választották meg és az ember szükségleteit megfelelôen elégítik ki. De mégsem a haszon a vállalkozás egyetlen fokmérôje. Elôfordulhat, hogy a gazdasági számítások helyesek, de a vállalkozás legértékesebb vagyonát képezô embereket méltóságukban megalázzák és megsértik. Ez erkölcsileg nemcsak hogy megengedhetetlen, hanem nagy valószínűséggel a vállalkozás hatékonyságának is kárára van. A vállalkozás célja ugyanis nem kizárólag a haszonszerzés, hanem a cél maga a vállalkozás is mint az emberek közössége, mert az emberek különbözô módon törekednek alapvetô szükségleteik kielégítésére, és a társadalom szolgálatára alkotnak ilyen sajátos csoportokat. A haszon tehát szabályozó szerepet tölt be a vállalkozás életében, de nem kizárólagos. Itt ugyanis más emberi és erkölcsi tényezôket is számításba kell venni. Az üzemet nem szabad csupán tôketársulásnak tekinteni, ugyanis az egyben emberek társulása, amelybe különbözô módon és felelôsséggel betársulnak azok, akik a szükséges tôkét biztosítják, valamint azok, akik munkájukkal működnek közre.'' (Centesimus Annus, 35,43.) Tekintettel az emberi munka elsôbbségére, kívánatos és számos esetben szükséges is, hogy a munkavállalók valami módon részt vegyenek a vállalati döntések folyamatában is. Ez feltételezi a munkavállalók megfelelô informálását a vállalat működésével kapcsolatban, az állandó képzést a feladataiknak megfelelôen, és a lehetôséget arra is, hogy elgondolásaikkal hozzájárulhassanak a vállalat tevékenységéhez. A közösségi munka nem ellenkezik azzal, hogy a végsô döntésekért a felelôsség a vállalati vezetést terheli. A vállalat vezetése a vállalkozói feladat lényeges eleme, ami azonban feltételezi munkatársai motivációját és a velük való harmonikus együttműködést. A ,,Laborem Exercens'' (1981) enciklika nem zárja ki bizonyos termelési javak szocializálását sem, ami nem államosítást jelent. II. János Pál pápa hivatkozik különbözô lehetôségekre. Így például a tôkejavak közös birtoklása, részesedés a haszonban, a részvényekben; termelési, fogyasztási kooperációk és hitelintézmények stb. (Lab. Ex. 66.) A vállalat társadalmi felelôssége feltételezi a szociális partnerséget. Ez a munkavállalók érdekvédelmi szövetségeinek, mint tárgyaló feleknek az elismerését és elfogadását jelenti. A gazdasági élet mai valóságában világosan látszik, hogy a munkaadók és munkavállalók érdekei a vállalatok célszerű működésében lényegében ugyanazok. A szociális partnerség fejezi ki azt a viszonyt, aminek jellemezni kell a vállalatok vezetôinek és munkatársainak kölcsönös magatartását. ======================================================================== Az igazságos munkabér Az igazságos munkabér kérdése központi helyet kapott az egyház szociális tanításában. Minden szociális kérdéssel foglalkozó pápai enciklika tárgyalja ezt a kérdést. Ennek magyarázatát II. János Pál pápa ,,Laborem Exercens'' (1981) kezdetű enciklikája adja meg: ,,Jelen esetben a társadalmi etika sarkponti problémája az elvégzett munkáért járó díjazás. A jelen körülmények között ugyanis nincs fontosabb módja az igazságosság megvalósításának a munkás és a munkaadó viszonyában, mint a munkabér (...) Ezen a ponton elérkezünk újra az egész társadalmi-etikai rend legelsô elvéhez, azaz a javak közös használatának elvéhez. Mert bármely rendszerben a munkabér, azaz a munka díjazása az a konkrét út, amelyen keresztül az emberek zöme hozzáférhet azokhoz a javakhoz, amelyek közös használatra vannak rendelve: akár a természet javaihoz, akár a megtermelt javakhoz (...) Ebbôl következôen pontosan az igazságos bér lesz minden eseteben az egész társadalmi-gazdasági rendszer igazságosságának a bizonysága és igazolja a rendszer helyes működését. Nem az egyetlen bizonyíték, de nagyon jelentôs és bizonyos értelemben az egész gazdálkodás sarkpontja.'' (87,88.) XIII. Leó pápa (,,Rerum Novarum'', 1891) figyelmeztet arra, hogy az igazságos munkabér nem lehet tisztán a munkaadó és a munkavállaló közti megegyezés kérdése. A szerzôdés esetében a munkaadó mindig elônyösebb helyzetben van, mint a munkavállaló. Ügyelni kell arra, hogy a munkabér elég legyen a munkás és családja tisztes megélhetéséhez. Ez a követelmény a természetjogon alapszik és erôsebb a megegyezés szabadságánál. A megélhetésen felül az igazságos bérnek lehetôvé kell tennie a szellemi és kulturális javakban való részesedést, a függetlenséget és biztonságot a jövôre nézve. (RN.34.) XI. Pius pápa (,,Quadragesimo Anno'', 1931) az igazságos munkabér megállapításánál három szempontot tart fontosnak: a munkás és családja életszükségletét, a vállalat teherbíró képességét és a közjó érdekét. Külön hangsúlyozza azt is, hogy a különbözô gazdasági szektorok és társadalmi rétegek között ne alakuljanak ki túlságosan is nagy jövedelmi különbségek. Túlzott bérek követelése a vállalat tönkremenését okozhatja a munkásra is káros következményekkel. A munkabérnek az általános gazdasági viszonyokhoz, a közjóhoz is alkalmazkodnia kell A közjó szempontjából fontos, hogy a munkavállalók a mindennapi élethez szükségeseken kívül valamit félre is tehessenek és kis vagyonra tehessenek szert. De nem szabad elfelejteni azt a napjainkban nagy jelentôségű szempontot sem, hogy a dolgozni tudók és akarók munkaalkalomhoz jussanak. Ez a szempont szoros kapcsolatban áll a munkabér nagyságával, mert a megfelelô bér növeli a munkaalkalmat, amíg a túlhajtott bér csökkenti azt. XI. Pius pápa sürgette, hogy a munkavállalók bizonyos fokban társbirtokosok legyenek, a kezelésben és a haszonban is részesüljenek: ,,A modern társadalmi viszonyok között mi is tanácsosabbnak tartjuk, ha a munkaszerzôdést lehetôség szerint valamilyen mértékben társadalmi szerzôdéssel egészítik ki, amint erre már vannak is különféle kezdeményezések a munkások és a tôkések nem csekély hasznára. Ebben az esetben a munkások és az alkalmazottak társtulajdonosok lesznek, illetve részt vesznek a vagyon kezelésében, vagy meghatározott arányban részesednek a megtermelt haszonból.'' (QA. 65.) Elgondolásai részletes kidolgozását és alkalmazását a társadalmi és gazdasági valósághoz a pápa azok okosságára és belátására bízta, akik hivatva vannak arra, hogy a gazdasági élet szervezetét a keresztény erkölcsi irányelveknek megfelelôen kiépítsék. Ennél a haszonban való részesedésnél nincs arról szó, hogy a szokásos bérviszonyt elejtsük. A pápa tanácsát követve egyes üzemek, így például a jénai Zeiss-művek a nyereségben való részesedés céljából részvénypapírokat osztott szét a munkavállalók között, de ez nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ez a mód természetesen csak egyetlen megoldási lehetôség. XXIII. János pápa szerint ,,amint nem engedhetô meg a munkabér mértékének a szabadverseny törvényei alá vetése, éppen úgy nem diktálhatják azt a munkaadó döntései sem: ezen a téren minden körülmények között az igazságosság és a méltányosság szabályait kell figyelembe venni. Ezek pedig megkövetelik, hogy a munkásnak annyi bért fizessenek, amennyi az emberhez méltó életre és a család eltartására elégséges. A méltányos munkabér megállapításánál azt is figyelembe kell venni, hogy elôször is mennyivel járul hozzá az egyén a gazdaság javainak elôállításához, aztán hogy milyen a dolgozót foglalkoztató vállalat anyagi helyzete, mi mindent követel a népgazdaság érdeke, különös tekintettel itt az általános foglalkoztatottság szempontjára és végül mi az a nemzetközi gazdasági érdek, amely több eltérô struktúrájú és volumenű nemzetgazdasági kapcsolatban jelenik meg.'' (Mater et Magistra, 1961,71.) A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint ,,úgy kell megfizetni a munkát, hogy az ember méltó életet biztosíthasson mind önmagának, mind övéinek anyagi, társadalmi, kulturális és lelki szempontból egyaránt, figyelembe véve kinek-kinek a munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat helyzetét és a közjót.'' (Gaudium et Spes, 1965. 67.) Az egyház szociális tanításában a családi munkabér külön hangsúlyt kapott, ami jól érthetô. A liberális gazdasági rendszer lerombolta és szétzüllesztette a családot. A családanyákat, sôt még a gyermekeket is kiszakította a természetes életkörükbôl, és a családapa elégtelen munkabére következtében a munkapadhoz kényszerítette a ,,szabadság'' nevében.[11] Ez nemcsak a 19. század szégyenletes ténye. Keleten és Délen az úgynevezett fejlôdô államokban sok helyen még ma is ez a helyzet. Nem véletlen, hogy a világ nagyüzemei elôszeretettel telepednek át ezekbe az alacsony bérű országokba, hogy aztán egészségtelen ,,szabad versennyel'' csôdbe juttassák a fejlett országok vállalatait. Szégyenletes, de tény, hogy Magyarországon még 1930-ban is a ,,keresztény-nemzeti'' állam nagyobb dicsôségére a keresôk 2,45%-a (95.637 személy) 7--15 éves gyermekekbôl állt. (Hungária. Szent István király emlékezetére. Magyar Statisztikai Szemle, Budapest, 1938. május, 62. old.) A gazdaság mai fejlettségi fokán a termék több egymást kiegészítô tényezô együttes eredménye. A gazdálkodás feltételezi a különbözô termelési tényezôk terméseredményre gyakorolt hatásának ismeretét. Erre az ismeretre a kistermelô és a kisvállalkozó tapasztalat útján jut el. A közép-, de fôleg a nagyvállalatok életében ez az út járhatatlan. XXIII. János pápa kívánsága arra nézve, hogy az igazságos munkabér megállapításánál vegyük figyelembe minden egyes ember hozzájárulását a termeléshez, a mai termelési viszonyok között nem valósítható meg. A termelés, amely az egyre inkább tökéletesített technikák felhasználásával történik, a vállalat egész közössége munkájának az eredménye. A vállalkozó felállítja a termelési tervét és megszervezi a különbözô termelési tényezôket a termék elôállítására. A dolgozók egy része ellenôrzi az automatizált munkaprogram menetét, a másik gondoskodik a gépi berendezés karbantartásáról, ismét mások ellenôrzik a termék minôségét, raktározását és értékesítését. Minden egyes dolgozó hozzájárulásának a megállapítása önkényes lenne. Tulajdonképpen a gépek termelnek. A kimondottan fizikai munka hozzájárulása a termeléshez egyre csökken. Ezenfelül a termelés mindinkább kibôvül az idôben is. A termék megtervezése a rendelésnek és a piaci kilátásoknak megfelelôen, az elôkészítô szellemi-technikai munka, a termék tökéletesítésére irányuló kutatás, marketing stb. mind olyan tevékenység, amely nagy fokban befolyásolja az aktuális kivitelezô munka eredményét. ======================================================================== A gazdasági liberalizmus és az egyház A ,,Syllabus'' (1864) elítéli a bölcseleti liberalizmust és azt a felfogást, ami szerint az egyháznak ki kellene békülnie és meg kellene egyeznie a liberalizmussal, de nem szentel figyelmet a gazdasági liberalizmusnak. A gazdasági liberalizmus keresztény kritikája a ,,Rerum Novarum''- mal (1891) kezdôdik, habár a körlevélben a ,,liberalizmus'', mint kifejezés nem szerepel. XIII. Leó pápa feltűnô keménységgel lép fel ,,az emberiség nagy részének méltánytalanul szomorú és nyomorult helyzete'' ellen: ,,Miután az iparosok korábbi szervezeteit a múlt században eltörölték és helyettük más védelemrôl nem gondoskodtak, az újabb állami intézmények és törvények pedig levetették a korábbi vallásos szellemet, lassanként odáig jutottunk, hogy korunk a munkásokat magára hagyta és védtelenül kiszolgáltatta a munkaadók embertelenségének és korlátlan nyereségvágyának. Növelte a gondot a telhetetlen uzsora, amelyet az Egyház ugyan sokszor elítélt, de a fösvény és nyereségvágyó emberek -- bár más formában -- változatlanul űznek tovább. Ehhez járult még, hogy a termelés és szinte az egész kereskedelem egy kisebbségnek jutott a hatalmába úgy, hogy néhány dúsgazdag ember a szegények hatalmas tömegére rakhatta a szolgaság jármát.'' (RN. 2.) XIII. Leó pápa elítéli tehát az ipartestületek (céhek) eltörlését, amelyek a liberalizmus szerint akadályai voltak a gazdasági szabadságnak és ugyanakkor az olyan intézmények felállítását is, amelyek függetlenítik magukat minden vallási és erkölcsi megfontolástól. Ugyancsak elítéli a korlátlan szabad versenyt és nyereségvágyat. Három lényeges kérdésben foglal állást: 1. Az államhatalom szerepe: ,,Az állam vezetôinek mindenekelôtt általában és egységesen a törvények és intézmények olyan teljes rendszerén kell munkálkodniok, amelyek eredményeképpen már magából az államrendszerbôl és irányításából mintegy természetesen felvirágzik a közösség és az egyének jóléte. Az államnak törvényes kötelessége a közjó elômozdítása.'' ... ,,Az anyagi javak védelmét illetôen az állam elsô feladata, hogy a szegény munkásokat kimentse azoknak a telhetetlen embereknek a zsarnokságából, akik haszonéhségükben az embert élettelen tárgyként kezelik és mértéket nem ismerve kizsákmányolják. Sem az igazságosság, sem az emberiesség nem engedi meg olyan mértékű munka megkövetelését, amely a lelket és a gondolkodást eltompítja és a testet megnyomorítja.'' (RN. 26.33.) 2. A munkabért nem lehet kizárólag a megegyezésre alapozni, ahogy azt a liberalizmus kívánja: ,,Ha megengedjük is, hogy a munkás és a munkaadó szabadon állapodnak meg egyebek között a bér nagyságában, akkor még mindig hiányzik egy természetjogi elem s az fontosabb és ôsibb az egyezkedés szabadságánál, hogy a munkabér elégséges legyen a munkás eltartására, amennyiben az illetô jóravaló és tisztességesen megdolgozott érte.'' (RN. 34.) 3. A magántulajdonnal kapcsolatban hangsúlyozza a pápa, hogy az államhatalomnak nincs joga annak eltörlésére, de a használatát mérsékelni kell, hogy megegyeztesse a közjó érdekével. A föld javait ugyanis a Teremtô minden ember használatára szentelte. (RN. 19.35.) A javak általános rendeltetésének az elve megelôz minden elméletet a javak elosztására vonatkozólag. Ezen elv gyakorlati alkalmazására vonatkozólag Aquinói Szt. Tamás már a 13. században példaként hozta fel a szükséghelyzetben elkövetett lopás kérdését. A végsô szükség esetén a rászoruló minden vétség nélkül magának tulajdoníthatja azt, ami a létéhez elengedhetetlenül szükséges. Ebben az esetben nincs szó lopásról, hanem igazságos cselekedetrôl. Ennek az elvnek gyakorlati alkalmazása annyit jelent, hogy a javak újraelosztása a létminimum alatt élôk és az éhezôk javára úgy egy ország keretein belül, mint világviszonylatban súlyos kötelesség. XI. Pius pápa (,,Quadragesimo Anno'', 1931) külön kiemeli, hogy ,,a liberalizmus képtelen volt arra, hogy a szociális kérdést megoldja'', amíg XIII. Leó pápa ,,felborította a liberalizmus bálványát, és ami a közhatalom szerepét illeti, áttörte azokat a korlátokat, amelyekbe a liberalizmus beszorította a közbelépését''. A közhatalom annyira a liberalizmus hatása alatt állt, hogy nyíltan küzdött a munkáscsoportosulások ellen: ,,Elképesztô igazságtalansággal tagadták meg a szervezkedés elemi jogát éppen azoktól, akiknek erre a legnagyobb szükségük lett volna, hogy a hatalmasok elnyomása ellen védekezzenek.'' (QA. 30.) XI. Pius pápa kimondottan elítéli a liberalizmust, mert világnézeti alapja az individualizmus, amely az erkölcsi rendtôl független gazdasági rend felállítására törekszik: ,,Ahogyan az emberi társadalom mint egység nem alapulhat az osztályharcon, úgy a gazdaság helyes rendje sem engedhetô át a benne működô szabad versenynek. Ez az a pont, amelybôl, mint mérgezett forrásból az individualista gazdaságtan összes tévedései eredtek.'' (QA. 88.) XI. Pius a ,,Divini Redemptoris'' (1937) kezdetű enciklikájában is szól a ,,romokról, amelyeket az erkölcstelen liberalizmus hozott ránk, az igazságtalan gazdasági rendszer'', amely elôkészítette a kommunizmus sikerét. (DR. 12., 16., 32., 50.) VI. Pál pápa a ,,Populorum Progressio'' (1967) kezdetű enciklikájában elítéli a liberális kapitalizmust, ,,amelybôl olyan vélekedések sarjadoztak fel és ülepedtek rá az emberi közösségre, amelyek a puszta materiális hasznot tekintették a gazdasági haladás elsô számú ösztönzôjének, a szabad versenyt a gazdasági élet legfôbb törvényének, a termelôeszközök magántulajdonát pedig abszolút, minden társadalmi rendeltetéstôl és társadalmi funkciótól független, korlátlan jognak tartották. Ez a féktelen liberalizmus kövezte ki aztán az útját a zsarnokságnak és pedig a zsarnokság ama fajtájának, amelyet XI. Pius joggal és méltán ítélt el mint a pénz nemzetközi imperializmusához vezetô jelenséget.'' (PP. 26.) ,,A csupán egyéni kezdeményezés és szabadverseny játékszabálya nem fogják sikerre vinni a fejlôdést. A haladás nem mehet abba az irányba, hogy a gazdagok vagyonát és hatalmát növelje, a szegények nyomorát pedig konzerválja, s az elnyomottak szolgaságát súlyosbítsa. Szükségesek olyan programok, amelyek támogatják, ösztönzik, szervezik, pótolják és kiegészítik az egyének és a közbülsô szervezetek tevékenységét.'' (PP. 33.) A II. Vatikáni Zsinat tanításából kitűnik, hogy az egyház híve a magánkezdeményezésnek és bizonyos határok között a szabad versenynek is, de ellene van az olyan tanoknak, amelyek a gazdálkodást az erkölcstôl függetlennek tekintik. II. János Pál pápa a ,,Centesimus Annus'' (1991) enciklikája IV. fejezetében árnyaltan ír a liberális gazdasági rendrôl, annak fejlôdésérôl és pozitívumairól. Elismeri a szabad vállalkozáson alapuló közgazdaság és a szabadpiac értékét, valamint a nyereség helyes szerepét, feltéve az emberi méltóság és az emberi munka elsôbbségét a tôkejavakkal szemben, és a társadalmi szolidaritás érvényesülését. A szubszidiaritás (kisegítés) elve a keresztény bölcselet szülöttje. Fogalmát XI. Pius pápa határozta meg a legvilágosabban a ,,Quadragesimo Anno''-ban: ,,A társadalomelmélet szilárd és örökérvényű elve az a rendkívül fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehet, így szól: amit az egyes egyének saját erejükbôl és képességeik révén tudnak valósítani, azt a hatáskörükbôl kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szervezôdött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szervezôdött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos igazságtalanság, a társadalom helyes rendjének a felforgatása, mivel a társadalmi tevékenység lényegénél és bennerejlô erejénél fogva segíteni -- szubszidiálni -- köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztani vagy bekebelezni azokat.'' (QA. 79.) Ez az elv az Európai Unió és tagjai viszonyának alapelvévé vált annak ellenére, hogy sokáig feledésbe merült. A liberalizmus különbözô irányzatai is igyekeznek maguknak kisajátítani. Világosan kell látnunk ebben a kérdésben is az egyház szociális tanítása és a liberalizmus felfogása közti különbséget. Az egyház az embert a maga természetes valóságában nézi. Önálló személy, de ugyanakkor társas lény. Az önfenntartás ösztöne természetes adottsága, de ugyanakkor a közösséggel való szolidaritása életigénye. A liberalizmus által hirdetett emberi autonómia egoizmushoz, társadalmi konfliktusokhoz vezet. Az egyház által meghirdetett elv magába foglalja a közjó fogalmát is, amint azt már Aquinói Szt. Tamásnál is megtaláljuk. Az államhatalom szerepe nem korlátozódik a rendôr szerepére, ahogy azt a liberalizmus hirdeti. Nem elégedhet meg azzal, hogy garantálja az egyének és a közösségek önkormányzatát. Biztosítania kell a közjót a szociális igazságosságnak megfelelôen. Az egyének és a közösségek hiányosságait az államhatalomnak kell pótolnia a társadalom számára szükséges bizonyos feladatok elvégzéséhez. Ezzel szemben a liberalizmus különbözô irányzatai elutasítják a szociális igazságosság gondolatát a közhatalom szerepével kapcsolatban. ======================================================================== A kapitalizmus és a kereszténység Amíg fôleg a hatvanas évek gazdasági konjunktúrája mindenütt felkeltette a szüntelen elôhaladásba vetett hitet, a századvég szellemi légköre a kijózanodás, sôt a pesszimizmus jeleit mutatja. A társadalmat fenntartó erkölcsi értékek romlása egyre nyugtalanítóbbá válik. Nemcsak Amerikában, hanem Európában is gomba módra szaporodnak az ,,üzleti etika'' tanszékei. A keresztény szociális tanítás régen elfelejtett alapelvei (így például a szolidaritás és a szubszidiaritás elve) újra elôtérbe kerülnek. De ne essünk újra naiv optimizmusba! A szépen hangzó szavak hátterében sokszor utilitarista megfontolások állnak a liberális kapitalizmus legitimációjára és gazdasági hatékonysága növelésére. A gazdaság és erkölcs viszonyával kapcsolatos viták során gyakran felvetôdik a kapitalizmus válsága. D. Bell, amerikai szociológus úgy véli, hogy a válság legfôbb oka a valláserkölcs elhanyagolása, amelyre eredetileg a kapitalizmus épült. Luther szerint az Istennek tetszô élet nem annyira a monasztikus aszkézisnek felel meg, mint inkább egy eviláginak, ami annyit jelent, hogy az ember a lehetô legjobban teljesíti azt a feladatot, amit az Isten a társadalom keretei között rábízott. Max Weber a kapitalizmus erkölcsi alapjainak kialakulásában ennél fontosabbnak tartotta a kálvinista predestinációs tanítás népszerűsített formáját, ami szerint az Isten által kiválasztott ember a kiválasztottságát aszketikus munkaszeretettel igazolja. A gazdasági siker nemcsak a hivatásszerű munka jutalma, hanem az ember hitének és kiválasztottságának a jele is. A kálvinizmus a javak szerzését megszabadította a tradicionális etika gátjaitól és széttörte a nyereségre való törekvés bilincseit. Puritanizmusával mérsékelte a fogyasztást, különösen a fény-űzést, ami a vagyonszerzési törekvéssel együtt a takarékosságot és a tôkeképzôdést segítette elô. A kapitalizmussal kapcsolatos eszmecsere ma nem korlátozódik a gazdaság és erkölcs viszonyára. A kapitalizmus és a kereszténység kapcsolatának alapvetô kérdései kerültek elôtérbe. Egyesek a kereszténységben a liberális kapitalizmus legitimációját vélik felfedezni, amíg mások éppen a keresztény hitvallás alapján radikálisan elvetik a kapitalizmus egész rendszerét. ======================================================================== A kapitalizmus keresztény legitimációja A liberális kapitalizmus keresztény legitimációjának legismertebb képviselôje az amerikai teológus M. Novak. Véleménye szerint a kapitalista piacgazdaság velejárója a demokratikus szabadság. Különbséget kell tenni a piacgazdaság, a kultúra és a politika között. A politikának semmiképpen sem szabad beavatkozni a gazdaság életébe. A kereszténységnek nagyon fontos a szerepe a kapitalizmus erkölcsi alapjainak megszilárdításában. Ezzel kapcsolatban éles kritikának veti alá nemcsak a felszabadítás teológiáját, hanem az egyház szociális tanítását is. Véleménye szerint az egyház szociális tanítása az utolsó száz esztendôben egyoldalúan fejlôdött. A pápai enciklikák a szociális igazságosságra túlságosan is nagy súlyt helyeztek, a szabadság kárára. A szabadság a liberális kapitalizmus alapelve. Az egyház csak az európai antiklerikális liberalizmust tartotta a szeme elôtt, és nem szentelt elégséges figyelmet az angolszász liberalizmusnak, amelynek szabadságfogalma rokonságot mutat a keresztény szabadságfogalommal. Novak annyira messzire megy a legitimációs igyekezetében, hogy a liberális szabadpiac és a politikai demokrácia összeegyeztethetôségét úgy tekinti, mint a legjobb feleletet arra a problémára, amit a Szentháromság dogmája vet fel: hogyan jöhet létre az egység az egyes személyek sajátosságának megtartásával. Novak szerint a demokratikus kapitalizmus jól megfelel az eredeti bűn tanának is. Számol ugyanis az emberi természet ambiguitásával, amikor elveti a tökéletes társadalom megvalósításának a lehetôségét. Az ember ösztönösen saját érdekét keresi a gazdasági tevékenységében is. Ezzel valósítja meg ugyanakkor a lehetô legjobban a társadalom jólétét is. A közjó nem priori normatív fogalom. Az egyének szabad tevékenysége révén önmagától valósul meg. A keresztény tanításnak tökéletesen megfelel Adam Smith víziója: a ,,láthatatlan kéz''. Európában is megvannak a liberális kapitalizmus keresztény legitimációjának a hívei, így például L. Duquesne de la Vinelle. Véleménye szerint az egyház szociális tanítása túlságosan is ,,szociális''. Nem szentel elég figyelmet a piac szerepének. Egyoldalúan hirdeti az osztóigazságot a csereigazság kárára, amelynek legjobb kifejezése a szabadpiac. Az egyháznak az a feladata, hogy természetfeletti dimenzióval egészítse ki a liberális piacgazdaságot, amely egyedül képes a szegénység problémájának megoldására. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy M. Thatcher az angol parlamentben 1988. május 21-én a szentírásra hivatkozva igyekezett igazolni ultraliberális gazdasági politikáját, és a szegények támogatására szólította fel az angol népet. J. Y. Naudet hangsúlyozza a liberális piacgazdaság és az egyház szociális tanításának alapvetô konvergenciáját. J. Garello szinte meghatódva szól a katolikusok és a liberálisok egymásra találásáról... Az árnyaltabb legitimációs gondolkodás példája Európában P. Koslowski, aki különbséget tesz a kapitalizmus és a szociális piacgazdaság között. Elismeri az utóbbi emberi és keresztényi értékeit. Elítéli a felszabadítás teológiáját és hirdeti egy új erénytan, a ,,misztikus lemondás'' szükségességét, ami valójában a fennálló liberális gazdasági rendszer legitimációját is magába foglalja. Novak és társai legitimációs próbálkozásai kétségkívül hatással voltak az egyház szociális tanítására. Az amerikai püspökök a szociális igazságosságról írt körlevelük (1986) írásakor számoltak az ô elgondolásaikkal is. A kapitalizmus kritikáját megszelídítették, és a szegények melletti kiállásukat árnyaltabbá tették. Hirdették ugyan, hogy az amerikai közgazdaság sikerei ellenére mindaddig, amíg a nélkülözôk tömegei léteznek, nem mondhat le a kritikáról, de úgy látták, hogy a problémák megoldhatók a magánkezdeményezések keretein belül. Hatásuk érezhetô a ,,Centesimus Annus'' enciklikán is. II. János Pál pápa elismeri és kimondottan hangsúlyozza a szabadpiaci gazdaság, a vállalkozás és a haszon pozitív értékeit. Közben megállapíthatjuk, hogy ez az enciklika sok más, ugyancsak fontos kérdésre hívja fel a figyelmet, amirôl a liberális kapitalizmus legitimációjának a hívei elfeledkeztek. Így például arra, hogy a gazdaság csak az egyik dimenziója az emberi életnek; hogy a szabadpiaci rendszer képtelen arra, hogy az ember minden igényét kielégítse; hogy a korlátlan szabad verseny a társadalom romlásához vezet; hogy az egyéni érdekek hajszolása nem valósítja meg a közjót és nem biztosítja a javak igazságos elosztását stb. A szabadság és a liberalizmus azonosítása súlyos tévedés. Az emberi személy lényeges sajátossága a szabadság. Nélküle képtelen emberi és egyben erkölcsi cselekvésre. Az ember szabad, de szabadsága nem korlátlan. Szabadsága az egyéni és ugyanakkor a közösségi életében valósul meg. A gazdasági tevékenységnek szabadsága lényeges része ugyan szabadságjogainak, de nem szigetelhetô el az egyén és közösség életének egyéb szektoraitól. Pár évtizeddel ezelôtt a perszonalizmus állt a bölcseleti eszmecsere központjában. Ma egyre inkább az individualizmus. A kommunista rendszer bukása nyomán a csaknem halottnak vélt liberalizmus szellemi áramlata üti fel a fejét a 18-19. század liberális optimizmusával. A liberalizmus nemcsak gazdasági rendszer, hanem szellemi áramlat is. Meghatározója az emberrôl és a társadalomról alkotott világnézeti felfogás. A liberális kapitalizmus keresztény legitimációja híveinek gondolkodása aszimmetrikus. Az önérdek, mint reális emberi adottság nevében elítélik a szociális igazságosságnak megfelelô jövedelemelosztást, de minden realizmusról megfeledkeznek, amikor a kapitalizmust idealizálják. Nem számolnak az ember rosszra hajló természetével, a bír- és a hatalomvággyal.[12] Azt hiszik, hogy az önérdek hajszolása, köszönet a ,,láthatatlan kéznek'', önmagától a közjóhoz vezet. Sok gondot fordítanak a keresztény szellemiség azon elemeinek hangsúlyozására, amelyek az idealizált kapitalista szellemet igazolni látszanak. Közben alig szentelnek figyelmet a keresztény szociális tanítás kritikai megfontolásainak: a gazdaság viszonylagos értéke, a pénz mammon jellege és veszélyei, a szolgaságból felszabadító Isten, az elesettek és a szegények iránti elkötelezettség, a szeretet legfôbb parancsa stb. Novak és társainak gondolkodása nem annyira az autentikus kereszténységet, mint a kapitalizmus kultuszát fejezi ki. ======================================================================== A kapitalizmus radikális elutasítása A kapitalizmus keresztény legitimációjával szemben állnak azok a teológusok, akik azt a keresztény hitvallás alapján radikálisan elutasítják: ,,Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak''. (Mt 6,24) Ezek közül kiválik U. Ducharow. Szerinte a keresztény ember számára a gazdasági kérdések szükségszerűen összefüggnek a legfôbb kérdéssel: Istennek szolgáljak-e vagy a mammonnak? A Jézus Krisztusba vetett hit arra készteti híveit, hogy gyökeresen elutasítsák a gazdagság és a pénz bálványimádását. ,,Minden baj gyökere a pénz'' -- olvassuk Szt. Pál Timóteushoz írt elsô levelében. Lehetetlen, hogy valaki ôszintén higgyen, ugyanakkor elfogadja a kapitalizmust is. Alapos elemzés után megállapíthatjuk, hogy romboló és pusztító rendszer. Akik ezt elfogadják, eretnekek. Nem eretnekség az, hogy Isten gyermekeit feláldozzák a pénz és a hatalom pogány oltárán? Eretnekség az is, hogy az egyházak egyes képviselôi tudatosan a kapitalizmust igyekeznek igazolni. Ducharow hivatkozik az Egyházak Világtanácsa nyilatkozatára is (Sao Paolo, 1987), amelyben felszólítják a keresztényeket, hogy vessék el a kapitalista rendszert, mert ellenkezik a kereszténységgel. A keresztények csak olyan gazdasági rendszert fogadhatnak el, amely a Biblia tanítására épül. A holland teológus, A. van Leeuwen szerint a mai polgári társadalom megteremtette a maga vallását. Az elvilágiasodott társadalom új vallása a kapitalizmus kultusza. Az ugyancsak holland G. Manenschijn hivatkozik a ,,Barner Bekenntnis Heute'' nyilatkozatra, amely szerint a keresztények számára a kapitalizmusból való exodus a megtérés elô-feltétele: ,,Az uralkodó kapitalizmus világrendszere az emberek és a népek nagy részét egyre inkább nyomorúságba hajtja, munkanélküliséget teremt, politikai elnyomásra vezet és az emberi jogok eltiprására van szüksége ahhoz, hogy minél nagyobb nyereséget érjen el. Ez a legfôbb oka annak, hogy egyre többen éhen pusztulnak.'' Kétségkívül van valami démoni vonás a kapitalizmus gazdasági rendszerében, amely a 18. században a szabadgondolkodás és minden erkölcsi kötöttségtôl függetlenített világban indult el útjára. Ez ajándékozott meg bennünket azzal a gazdaságtudománnyal is, amely az erkölcsi alapelveket teljesen mellôzte. A mammonizmus elhatalmasodása folytán -- írja XI. Pius pápa -- ,,az erô szabadversenye önmagát falta fel, a szabad piac helyére a gazdasági hatalom lépett, a profithajszát fékeveszett hatalomvágy követte és a gazdaság világa a maga egészében félelmetesen keménnyé, könyörtelenné, erôszakossá lett.'' (QA.109.) A kapitalizmus az önérdeket tekinti a gazdasági tevékenység legfôbb mozgató erejének és a korlátlan szabad versenyt a közgazdaság legfôbb szabályozójának. Ezzel kegyetlen harctérré teheti a piacot, és a pénztôke szolgaságába döntheti az emberek millióit. A technikai fejlôdés dinamikája lehetetlenné teszi az ember alkalmazkodását, aminek következtében tömegek esnek ki a termelési folyamatból, tönkreteszi az ember életterét a környezetszennyezéssel. Amíg milliók éhen pusztulnak, óriási mennyiségű élelmiszert semmisítenek meg a gazdaságos árszínvonal biztosítására. A nemzetközi pénzspekuláció orvvadászai pillanatok alatt alááshatják egész országok gazdasági életét. Nem csodálkozhatunk, ha mindez felveti a démon (,,inimicus naturae humanae'') gondolatát.[13] A magántulajdon jogosultságát az egyház mindig védelmezte, de ugyanakkor hangsúlyozta a tulajdon társadalmi jellegét, amelynek alapja a javak közösségi rendeltetése. A kapitalizmust, vagyis azt a rendszert, amelyben az emberek egyik része a tôkejavaival, a másik pedig szellemi vagy fizikai munkájával járul hozzá a javak elôállításához, sohasem ítélte el. ,,A kapitalista rendszer -- írja XI. Pius pápa -- önmagában nem rossz, de megromlott''. (QA. 101.) II. János Pál pápa szerint a romlás fô oka a liberalizmus ideológiája, amely ,,az emberi személyt és legmélyebb igényeit a gazdasági érdek és a profit alá rendeli.'' (,,Sollicitudo Rei Socialis'', 1987. 33.) A kapitalizmus radikális elutasítói segítenek minket abban, hogy keresztény szellemben kritikusan vizsgáljuk a mai gazdasági és társadalmi élet világméretű problémáit. Egyoldalúságuk azonban tagadhatatlan. Nem tesznek például különbséget a kapitalista piacgazdaság különbözô formái között. A kapitalizmus nem egy és oszthatatlan. Nagy különbség áll fenn az angolszász államokban uralkodó kapitalizmus és a germán államokban, valamint a Benelux országokban a II. világháború után kifejlôdött szociális piacgazdaság között. A szociális piacgazdaság, amelynek kialakításában nemcsak a neoliberalizmus és a szociáldemokrácia gondolkodói, hanem a keresztény szociális tanítás képviselôi is (például Nell-Breuning) jelentôs szerepet játszottak, célravezetô útnak látszik arra, hogy a társadalom széles rétegeinek szükségleteit megfelelôen kielégítsék. ,,Nemcsak kenyérrel él az ember'' (Mt 4,4), de azzal is. Jézus követôi a világban élnek. Anyagi létük biztosítása állapotbeli kötelességük. Okosan és helyesen kell felhasználniok a világ javait is földi életük és örök üdvösségük szolgálatára. Jézus nemcsak arra figyelmezteti tanítványait, hogy nem szolgálhatnak a mammonnak, hanem arra is, hogy ,,szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból'' (Lk 16,9) A jólét bizonyos foka szükséges az erényes élethez -- tanította már Aquinói Szt. Tamás (De regimine principum. I. 15.). A keresztény kritikai gondolkodás tiltakozást jelent minden ellen, ami az embert, aki ,,megteremtôje, középpontja és célja az egész társadalmi, gazdasági életnek'' (Gaudium et Spes 63.), csupán gazdasági tényezônek és tisztán fogyasztónak tekinti. Az egyház szociális tanításának a legfôbb figyelme a gazdasági, társadalmi és politikai rendszerek áldozatainak sorsára irányul. Jézus minden igazi követôje azonosítja magát a gyengékkel, az elesettekkel és a szegényekkel. Nemcsak a földi, hanem az örök életének is meghatározója a segítô és áldozatos szeretet. ======================================================================== A munkanélküliség és kezelése A munkanélküliség az egyik legsúlyosabb baj, ami az embert érheti. A legtöbb ember számára a munka az, amely lehetôvé teszi az emberhez méltó életet. A munkajövedelme révén bejuthat a javak és szolgáltatások piacára, biztosíthatja önmagának és családjának a létfenntartáshoz szükségeseket. Munkája által dolgozik a személyi és társadalmi kiteljesedésén; munkálja az objektív és szubjektív kultúrát. A munka ugyanis nemcsak eszköz a javak és szolgáltatások megteremtésére és megszerzésére, hanem lehetôvé teszi a fizikai és szellemi képességek érvényesítését, tökéletesítését és azt is, hogy az embertársaink szolgálatára álljunk, velük együtt dolgozzunk és felülmúljuk ösztönös önzésünket és felemelkedjünk a szellemiség, az erkölcs nívójára. Ezzel szemben a munkanélküliség kérdésessé teszi magunk és családunk létét és a társadalmi életbôl való kiszakadás, a marginalitás veszélyével jár. Az Európai Unió országaiban a munkanélküliek csaknem fele több mint egy éve munkanélküli: A felmérések szerint ezek egészségi állapota egyre rosszabb, a halálozási arányszáma 50 %-kal magasabb, mint a hasonló életkorú aktív dolgozóké. Fôleg a hosszantartó munkanélküliség következtében az ember annyira lerongyolódhat, hogy emberségében is súlyosan megsérül, testileg-lelkileg tönkremegy. Ami a kocsmázást illeti, ne felejtsük el, hogy a szegényember olcsó kábítószere az alkohol. Belgiumban a század elején a szocialisták kérésére a bor és az erôs italok kocsmai kimérését megtiltották. Ez a törvény az ötvenes évek elejéig érvényben volt. Tudomásom szerint ez a törvény még ma is érvényben van Norvégiában. ======================================================================== A neoklasszikus liberális gazdasági elmélet és a munkanélküliség A neoklasszikus liberális gazdasági elmélet szerint a munkanélküliség átmeneti jelenség, amelynek oka a gazdasági egyensúly idôleges megbomlása. Köszönet a munkapiac mechanizmusának, az egyensúly hamarosan helyreáll. Ha ugyanis túlságosan nagy a munkanélküliség, a piac maga gondoskodik arról, hogy a munkabérek csökkenjenek, a munkaerôkínálat és a munkaerôkereslet között új egyensúly álljon elô. Minden dolgozni akaró ember munkához juthat, ha minden dolgozó munkabére alacsonyabb lesz is. Lehetônek tartják a munkanélküliség önkéntes formáját is. Ez akkor áll elô, amikor a munkavállalók nincsenek megelégedve a munkaviszonyaikkal és újabb munkalehetôség után néznek. Véleményük szerint tartós munkanélküliség csak akkor áll elô, amikor a munkavállalók túlságosan is nagy bérkövetelésekkel lépnek fel és ezzel önmagukat zárják ki a munkapiacról vagy pedig amikor a piactól idegen tényezôk (szakszervezetek, államhatalom) lehetetlenné teszik a bérek kialakulását a munkapiac mechanizmusának megfelelôen. Korunk egyik neves közgazdásza, F. A. Hayek (1899--1992) szükségesnek tartotta, hogy a munkabérek állandóan alkalmazkodjanak a munkaerôpiac keresletéhez és kínálatához. A szabadpiaci gazdaságban a kereslet és kínálat törvényszerűségeit nem hagyhatjuk figyelmen kívül a munkaerô vonatkozásában sem. A munkaerôpiacon azonban nem egy közönséges áru csereforgalomról van szó. A munkaerô nem egyszerű árucikk, mert nem választható el az ember személyiségétôl. A személyi érték nem azonosítható az anyagi javakkal, azok keresletével és kínálatával. Akár fizikai, akár szellemi munkáról van szó, az ember személyisége mintegy megtárgyiasul az alkotásban. Hogy ez valóban így van és nem egy messzi fellegekben lebegô bölcselkedés, igazolja az is, hogy az évszázadokkal, sôt évezredekkel ezelôtt élt kézművesek, művészek és írók szellemiségét megismerhetjük az alkotásaikban. A munkaerô és a munkabér nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi kérdés is. Az államhatalom és a társadalom számára közömbös lehet, hogy mi történik egy mázsa szénnel, de nem lehet közömbös, hogy mi a sorsa az embernek és a fizikai vagy szellemi munkaerejének. Azok az intézmények, maga az államhatalom is, amelyek a munkapiac életét befolyásolják, nem piacidegen tényezôk, hanem természetes adottságai a piacnak. Nélkülük a piac tönkremegy; a féktelen szabadság monopóliumokra, hatalmi koncentrációra és a piac elpusztítására vezet. A liberális közgazdászok misztifikálják a piacot, amikor annak mechanizmusára hárítják a felelôsséget. Felfogásuk szivacsként töröl el minden szellemiséget és erkölcsi felelôsséget. Adhatunk-vehetünk fűt-fát, (fertôzött) vérplazmát, embert (lánykereskedelem), állatok és emberek szerveit; a lényeg az, hogy a pénz forogjon és nyereséges legyen az üzlet... Különben kérdezhetjük azt is, hogy fôleg a nagyvállalkozók miért nem igen hajlanak arra, hogy a munkapiac mechanizmusát követve a már foglalkoztatott munkaerô helyébe olcsóbbat fogadjanak fel a munkanélküliek soraiból. Nem ésszerűtlenül járnak el, amikor így tesznek? A már meglévô munkavállalók helyettesítése olcsóbbakkal nem kis költséggel jár. Az újak kiválasztása, képzése és begyakoroltatása sok pénzbe kerül, miközben a munkájuk termelékenysége alacsony. A már foglalkoztatottak elbocsájtása is költséges dolog (végkielégítés). Azt is figyelembe kell vennünk, hogy az elbocsájtások negatív hatással vannak a vállalat imágójára, ami a piacgazdaságban igen jelentôs tényezô. ======================================================================== A munkanélküliség okai A munkanélküliség komplex jelensége a közgazdaságnak. A szabadpiaci gazdaságban természetesnek tartható oka az ún. konjuktúramozgás. A gazdaság állapota nem sztatikus, ahogy azt a klasszikus közgazdaságtan feltételezte, hanem folyamatos, az állandó mozgásban lévô tényezôk együttese. A közgazdaságtan dinamikus. A lakosság száma, összetétele, a termelési folyamat és technológiák, technikai módszerek mind állandó változásoknak vannak kitéve. Eltekintve az alapvetô szükségletektôl, az emberi igények is változnak. Új termékek és szolgáltatások keletkeznek, amíg a régiek elavulnak, részben vagy teljesen eltűnnek. A közgazdaság állandó mozgásában konjunktúraciklusokat fedezhetünk fel: -- pangás, -- fellendülés, -- gyorsulás, -- krízis, - - lassulás és újabb pangás. A gazdasági fejlôdés két aspektusa a mennyiségi és a minôségi. A fellendülés és a gyorsulás idôszakában a mennyiségi aspektus dominál, amíg a lassulás és a pangás idején a minôségi. Ez jelenti a racionalizálást, bizonyos termelési tényezôk idôleges kikapcsolását, új technológiák és termelési módszerek kutatását, hogy az elavult termékeket újabb versenyképes termékkel helyettesítsék. Ha képesek lennénk arra, hogy megszűntessük a konjuktúraciklust, le kellene mondanunk a gazdasági fejlôdés lehetôségérôl is. Ami a konjuktúramozgás magyarázatát illeti, F. A. Hayek volt az elsô, aki már a húszas évek végén a forgalomban lévô pénzmennyiség nagy szerepére (úgy pozitív, mint negatív értelemben) felhívta a figyelmet. Sok más elmélet is létezik. Köztük a különbség csak részletekben, az egyes tényezôk különösebb hangsúlyozásában mutatkozik meg. Azt mondhatjuk, hogy a közgazdaság, akárcsak az emberi organizmus, egy szerves egészet alkot. Ebben az egészben bármely tényezô jelentôsebb változása kihat az egész állapotára. A konjunktúracikluson belüli változás alapján mindig valami jelentôs aránytalanság áll a beruházás, a termelés, a pénzforgalom vagy a fogyasztás vonatkozásában. Rá kell mutatnunk arra is, hogy a múltban tapasztalt nagy válságok nemcsak gazdasági, hanem társadalmi válságok is voltak. Megnyilatkoztak az erkölcsi értékkategóriák válságában, szerepük eltorzulásában vagy megszűnésében. A tudományos kutatás szükségessé teszi az egyes okok elszigetelten való vizsgálatát, amíg a valóság egyetlen egészet alkot. A konjunkturális mozgás következtében elôálló munkanélküliség mellett létezik olyan is, amit strukturális munkanélküliségnek mondhatunk. Ennek magyarázatát a következôkben keressük: -- A kiöregedett, használhatatlanná vált, túlságosan is költséges és versenyképtelen vállalatok felszámolása és új technikák bevezetése, amelyek munkaerôfelesleget idéznek elô és mintegy kitaszítják a megfelelô képzéssel nem rendelkezô munkavállalók tömegét. -- Ugyancsak mélyreható strukturális változást jelent az ipargazdaság átmenete a szolgáltatások gazdaságába. Ez nem jelenti azt, hogy az ipargazdaság eltűnik, de azt igen, hogy az ipari termékek egyre kevesebb anyagot és egyre több szaktudást tartalmaznak. Azelôtt egy ország és egy vállalat kapacitását tonnákban lehetett mérni. Ez a mennyiségi szemlélet volt a levitézlett rendszer bukásának az egyik fô oka. A bölcseleti materializmus természetes következménye volt a mennyiségben való gondolkodás. Ez a magyarázata annak is, hogy a rendszer teoretikusai a szolgáltatásoknak nem is tulajdonítottak többletértéket. Az automatizáció rövid távon szintén csökkenti a foglalkoztatást. Nyugaton elôször az iparvállalatok automatizáltak, utána ez a folyamat egyre inkább a szolgáltatásokban is jelentôs szerepet kezdett játszani. Ezzel csökkentek a vállalatok termelési költségei és az ügyfeleknek is jobb szolgálatot tudtak biztosítani. Tudjuk, hogy már a múlt században is ez volt a helyzet az egyre inkább tökéletesített gépek bevezetésével. A felbôszített munkások rombolni kezdték a gépeket, Angliában és Belgiumban fôleg a szôvôgépeket, de a gépesítés folyamata megállíthatatlan volt. Gyerekkoromban magam is tanúja voltam annak, hogy az aratók kaszával mentek a földesúrnak, mivel beállította az aratógépet. A technikai fejlôdés, az automatizáció is visszafordíthatatlan. A tapasztalat alapján azonban azt mondhatjuk, hogy csak rövid távon csökkenti a foglalkoztatást. Azokban az országokban, amelyekben a legnagyobb fokú az automatizáció (Japán, USA és Svédország) legalacsonyabb a munkanélküliségi ráta. A munkanélküliség okai között fel kell még hívnom a figyelmet egy ugyancsak jelentôs tényezôre: a világgazdaság világméretű átrendezôdésére. Ez az utolsó két évtizedben egyre inkább megmutatkozott. A közgazdaság nemzetközivé válik és egyetlen ország sem rendezkedhet be autarkiára. A pénz, a technológia, a javak és szolgáltatások termelése és csereforgalma nem ismer határokat. Egyes vállalatok (egyre több) az egész világot átfogó hálózat alkatrészeivé válnak. Gondoljunk itt elsôsorban az autóiparra. Aki ma Amerikában 10.000 dollárért Pontiac-kocsit vásárol, nem is gondol arra, hogy ebbôl az összegbôl a legnagyobb rész Angliába, Dél- Koreába, Írországba, Japánba, Németországba és Taiwanba vándorol az autó elôállításával kapcsolatos munkáért és csak egy rész (kb. 4 ezer dollár) marad Amerikában a menedzserek, a jogászok, a bankárok, biztosítótársaságok és a részvényesek zsebében, miközben a részvényesek sem mind amerikaiak. Az egész hálózat központja a General Motors Detroit-ban. A fejlôdô országok gazdasági versenyképessége egyre inkább növekszik, miután a nemzetközi vállalatok által importált technológia, minôségi termelés és az alacsony munkaköltség a legtöbb országban még együtt jár. Egy-két dinamikusan fejlôdô ázsiai állam (Hongkong, Dél- Korea, Malájzia, Singapúr, Tajwan és Thaiföld) máris a világgazdaság kulcsszereplôjévé vált. A jelen helyzetben tarthatatlannak látszik, hogy Nyugat-Európában a szakképzést nem igénylô rutinmunka költségei összehasonlíthatatlanul magasabbak ugyanakkor, amikor a munka termelékenysége csaknem azonos. Nyugat-Európában a munkabérek színvonalát nem a munkapiac mechanizmusa, hanem a szociális partnerek maguk állapítják meg. Belgiumban a második világháború óta a munkabérek automatikusan alkalmazkodnak a fogyasztási javak árindexéhez. Csakis az utóbbi hónapokban egyeztek meg abban, hogy az egészségre ártalmas árucikkek (dohány és alkohol) valamint a benzin árának a változásait nem számítják be az árindexbe. A szociális partnerek megegyeztek abban is, hogy tekintettel a jelenlegi helyzetre, 1995-ben és 1996-ban nem lesz bérindexelés. Amikor a munkaköltség és a termelékenyég között nagy a különbség, a vállalatok a munkaerôlétszám csökkentésére kényszerülnek. A munkanélküli segély az az ár, amit ma Európa fizet a munkatermelékenységgel nem arányos munkaköltségért. A fejlôdô országok negatív hatását az európai államok gazdaságára nem szabad eltúloznunk. Részesedésük az Európai Unió behozatalában alig 20%. Ezen felül tudnunk kell azt is, hogy a fejlôdô országok az infrastruktúrájuk és az iparuk felépítésében igénylik a nyugati államok közreműködését. Közben tisztán kell látnunk, hogy a közgazdaság világméretű átrendezôdésének vagyunk a tanúi és mindez visszahat a nyugati közgazdaság foglalkoztatási lehetôségeire is. ======================================================================== A munkanélküliség kezelése Ami a munkanélküliség kezelését illeti, Nyugaton két látásmódot fedezhettünk fel: -- A pesszimisták úgy látják, hogy a munkatermelékenység az új technológiák és technikák hatására olyan fokban növekszik, hogy rövidesen az aktív lakosság fele is elég lesz a szükséges javak és szolgáltatások elôállítására; a másik fele, fôleg a képzetlenek, örök munkanélküliségre lesznek kárhoztatva. Megoldás csak a következôkben található: a munkaidô általános csökkentése a rendelkezésre álló munkamennyiség felosztására, a korengedményes nyugdíjazás és a nôk nagyrészének visszatérése a háztartásba. -- Az optimisták álláspontja más. Az emberi igények végtelenek. Ma a lakosság jelentôs részének még a szükségletei sincsenek teljesen kielégítve. Mindig van munka mindenki számára, aki valóban dolgozni akar. A munkanélküliség problémája megoldására szükséges a munkatermelékenység további emelése, a munkával kapcsolatos szociális terhek csökkentése és még nagyobb figyelem a szolgáltatások szektorának, ahol mindig nagy a munkaerôkereslet. Quid dicendum? Reálisan vizsgálva a valóságot azt mondhatjuk, hogy rövid távon a pesszimistáknak sokban igazat kell adnunk, hosszabb távon pedig az optimistáknak. Különbség áll fenn a munkanélküliség kezelése tekintetében az amerikai és az európai felfogás között is. Ez világosan megmutatkozott az 1994 januárjában a svájci Davosban tartott ,,Világgazdasági Fórum''- on. -- Az amerikai résztvevôk sürgették az aktív közbelépést a pénzügyi politika révén a gazdasági növekedés elômozdítására. Ezzel szemben az európaiak, fôleg a németek, hangsúlyozták, hogy a macró- ökonómiai eszközökkel nem sokat érhetünk el. Elsôsorban azokat az akadályokat kell megszüntetni, amelyek a foglalkoztatás növelését megnehezítik. -- Az amerikaiak szerint a munkaidôcsökkentés, a munkabér rugalmassága, a munkaerôképzés stb. nem vezetnek eredményre a kereslet ösztönzése nélkül. Ezzel szemben az európaiak kifejtették, hogy -- ha az államhatalom a kereslet ösztönzését tekinti az adott helyzetben a legfôbb feladatának -- kénytelen a kiadásait fokozni, ami a költségvetési deficit növekedésére, az adók emelésére és a befektetések csökkentésére vezet. Ha a keresletet a munkabérek növelésével ösztönözzük, tovább romlik a vállalatok versenyképessége. A mai helyzetben az állami költségvetési hiány leépítésére van szükség, ugyanakkor stabil monetáris politikára és váltókulcsokra. A munkanélküliség egyik fô oka a munkaköltség rugalmatlansága és a munkanélküli segélyek magas volta (ösztönzés a munkátlanságra). A munkanélküliség kezelésében ne építsünk illúziókra. Számolnunk kell elôször is azzal, hogy a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás között nem mechanikus a kapcsolat. A közgazdaságot nem mechanizmusok irányítják, hanem az emberi értelem és akarat. Ha egy ország termelése évi átlagban 2-3 %-kal növekszik, biztosan emelkedik ugyan a foglalkoztatás, de nem a gazdasági növekedés mértékében. Ennek magyarázatát abban találjuk, hogy a növekedés egy része az zj befektetéseket szolgálja, és hogy a munkanélküliek jelentôs hányada szakképzetlen vagy pedig nem rendelkezik a megfelelô képzéssel, és munkabaállításuk költségekkel jár.[14] A statisztikák igazolják, hogy a gazdasági konjunktúra lassulása és pangása idején a képzetlen munkásréteg képezi a munkanélküliek tömegét. Belgiumban a kb. 130.000 tartós munkanélküli 80 %-a képzetlen munkás. Külön is hangsúlyoznunk kell még azt is, hogy a forgalomban lévô pénzmennyiség, a vásárlóerô és ezzel a kereslet növelése nem vezet a foglalkoztatás automatikus emelkedésére. Az utolsó évtizedek tapasztalata igazolja, hogy a többletkereslet nem irányul szükségszerűen a problémákkal küszködô gazdasági szektorok felé, hanem talán a külföldi termékek pl. gépkocsik, videókészülékek vagy külföldi utazások és nyaralóhelyek irányába. Ha pedig a növekedett kereslet olyan szektorok és ágazatok felé fordul, amelyeknél a kereslet máris nagy, növeli az inflációt, ennek következménye a vállalatoknál a költséginfláció, a versenyképesség romlása, ami a vállalatokat a munkaerô egy része elbocsájtására kényszeríti. A munkanélküliség gazdaságilag és szociálisan is elfogadható méretekre való visszaszorítása a gazdasági növekedésen kívül még több más meta-ökonómiai tényezô alkalmazását is feltételezi. Legfontosabb az aktív lakosság állandó képzése. Fôleg a munkanélküliek számára joggá és egyben kötelezôvé kell tenni a szakképzést és a munkalehetôség elfogadását. A munkanélküliek egy része talán már képtelen a továbbképzésre. Ez nem jelenti azt, hogy ôket teljesen leírjuk. Számukra is maradnak lehetôségek az ún. non- profit szektorban, ahol legalább a szociális létminimumot biztosíthatják maguknak. Alkalmaztatásuk feltételezi a kimondottan termelô szektorokban dolgozók szolidaritását. Szeretném külön hangsúlyozni azt is, hogy a válság, amit megélünk nemcsak gazdasági, hanem szellemi-erkölcsi is. ,,Catharsis'', amely arra kényszerít minket, hogy általános revíziónak vessük alá eddigi felfogásunkat, álláspontjainkat, megszokott életvitelünket és magatartásunkat. Keresnünk kell a mai viszonyoknak megfelelô megoldásokat. ======================================================================== Javaslatok és próbálkozások a munkanélküliség megoldására A munkanélküliség problémája megoldására számtalan javaslat és próbálkozás történt az utolsó évek során a nyugati államokban. A legjelentôsebbeket az alábbiakban igyekszünk ismertetni. Munkaidôcsökkentés a meglévô munkamennyiség felosztására A munkaidôcsökkentés gondolata abból a megfontolásból keletkezett, hogy a rendelkezésre álló munkamennyiség változatlan és a munkaidôcsökkentés lehetôvé teszi a munkamennyiség több munkavállaló közötti felosztását. A valóságban azonban ez nem egészen így van. Az általános, minden szektorra és ágazatra kiterjedô munkaidôcsökkentés a munkalehetôség rombolását is elôsegítheti. A munkavállalók tömege ugyanis nem homogén. Az egyik rész magasan képzett, a másik jól képzett vagy begyakorolt és a jelentôs rész iskolázatlan. Így pl. Belgiumban az aktív lakosság 15 %-a az általános iskolán kívül semmit sem végzett; aránya a munkanélküliek számában 40 %. A magasan képzettek az aktív lakosság 25 %-át képezik; részesedésük a munkanélküliségben 8 %. Az általános és ugyanolyan mértékű munkaidôcsökkentés a munkavállalók minden kategóriájában lehetetlenné tenné a magasan képzettek hasonló képzettséggel rendelkezôkkel való helyettesítését. Ma a magasan képzettek munkája teremti meg a legnagyobb értéktöbbletet. Szektorról, szektorra, ágazatról ágazatra külön-külön kell megvizsgálni, hogy mennyiben lehetséges a rendelkezésre álló munkamennyiséget a munkaidô csökkentésével felosztani. A rutinmunka esetében a munkaidôcsökkentés növelheti a foglalkoztatást. A munkaidôcsökkentés nem lehet általános, de végleges sem. Idôlegesen alkalmazható, amikor egy vállalatnál bizonyos idôszakban csökkent a termék kereslete. A vállalatnak meg kell ôriznie rugalmasságát, hogy gyorsan reagálhasson a konjunktúra változása következtében esetleg növekvô keresletre. Ismert, hogy a Volkswagengyár Wolfsburgban 1994 elején ideiglenesen bevezette a négy napos munkahetet. A munkaidôcsökkentésnek megvannak természetesen a pénzügyi vonatkozásai is. Csak abban az esetben járul hozzá a foglalkoztatás növeléséhez, ha az átlagos termelési költség per egység lényegesen nem változik. Tanulmányok igazolják, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn a munkaköltség (munkabér és szociális terhek) és a munkanélküliség között. Az elmúlt évben a közgazdasági kutatók külön figyelmet szenteltek a belga és holland acélfeldolgozó üzemeknek (gépipar, elektronika, elektrotechnika és műanyagfeldolgozó üzemek). A kutatómunkába 134 ezer munkavállalót foglalkoztató 465 vállalatot vontak be. Megállapították, hogy miután Hollandiában már 1982-ben megszüntették a munkabérek automatikus indexelését és csökkentették a vállalatok szociális terheit, amíg Belgiumban, ahol a bérek indexelése ma is fennáll, 1988 és 1993 között a munkaköltség 24 %-kal emelkedett, Hollandiában csak 14,5 %-kal. Belgiumban egy munkavállalóra számított munkaköltség évi átlaga 1,477 millió Frank, amíg Hollandiában 1,226 millió Frank. Amíg a holland vállalatok az acélfeldolgozó üzemekben 1988 és 1993 között 7 ezer új munkahelyet teremtettek, Belgiumban ugyanezen idô alatt 4 ezer munkahely veszett el. Egy leuveni tanár szerint a munkaköltség 15 %-os csökkentése a munkalehetôség 7,5 %-os növelését segíti elô. Az átlagos termelési költség per egység növekedése megakadályozására két lehetôség áll fenn: -- a munkatermelékenység fokozása, -- a munkaidô és egyben a munkaköltség csökkentése. -- Ami az elsô lehetôséget illeti, az elmúlt évtizedekben a munkatermelékenység a technológia és a technika hatására állandóan növekedett, ezzel együtt a reálbér is, miközben a munkaidô a munkavállalók teljes munkaidejére számítva kb. a felére csökkent. Ha beszámítjuk a fizetett szabadságot, a betegszabadságot és a kimaradást különbözô okok miatt, az átlagos heti munkaidô órában számolva Németországban 31,9; Finnországban 32,2; Ausztriában 33,3; Belgiumban 33,4; Dániában 35,5; Svédországban 37,7; Franciaországban 38,2; az Egyesült Államokban 36,6; és Japánban 38,7. Ez a jelenség ma is folytatódik. A munkatermelékenység növekedése természetesen nem minden. Vele együtt a termékek keresletének is emelkednie kell, ami a gazdasági pangás idôszakában súlyos problémát jelent. A piacgazdaságban elôfordulhat az is, hogy a konkurrens vállalat a munkatermelékenység növelését a termékei ára csökkentésére használja fel és nem a foglalkoztatás biztosítására vagy növelésére. Sokszor kénytelen a vállalkozó arra, hogy a munkatermelékenység és az árui értékesítése révén keletkezett többletjövedelmet a vállalat versenyképessége és jövedelmezôsége növelésére fordítsa. -- A munkaidô és egyben a munkaköltség csökkentésére nézve íme egy konkrét eset! A belgiumi ,,Boël'' acélüzem La Louvičre-ben az elmúlt években állandó nehézségekkel küzdött a túlságosan nagy kapacitása, a Közép- és Kelet-Európai államokból érkezett acéltermékek és az amerikai beviteli vámok miatt. 1993 novemberében a munkavállalóknak csaknem a felét (1.068 embert) el akarták bocsátani. 1993 december elején az egész vállalat sztrájkba lépett, de nyomban megindultak a tárgyalások az üzem szakszervezeti vezetôi és az igazgatóság között. Két hónapon át folyt a sztrájk, de a tárgyalás is. Végül a megegyezés: -- a heti munkaidô csökkentése 37 óráról 36 órára, -- 3 %-os munkabércsökkentés, -- a vállalat kötelezi magát arra, hogy 2000-ig minden esetleges nyereségét befektetésekre használja fel, -- 350 munkahely elvész ugyan, de a munkavállalók elbocsájtására nem kerül sor, mert a már 50 évesek korengedményes nyugdíjat kapnak, az önként távozók pedig végkielégítést (,,arany-kézfogást''). A félidôs munka A rendelkezésre álló munkamennyiség felosztására a félidôs munka látszik a legcélravezetôbbnek. Ebben az esetben a munkaköltség arányban áll a végzett munkával és így alig jelent a vállalat számára költségtöbbletet. Fôleg a családanyák számára jó ez a megoldás. Belgiumban, ahol a keresetek színvonala magas, félidôben is eleget kereshetnek. A munkafelosztás ezen formája sem tökéletes fôleg a nagyvállalatok esetében, amelyeknél az új munkavállalók képzése és begyakorlása jelentôs költségtétel. A magas szakképzettséget kívánó munkakörökben az ilyen munkafelosztás nem is lehetséges, mivel ezekben a munkakínálat alacsony. A terhek csökkentése feltétlen elôsegíti fôleg a kisvállalatoknál a munkamennyiség ily módon történô felosztását és a foglalkoztatás növelését. Belgiumban fôleg a rutinmunka ilyen formájú felosztásában jelentôs eredményeket értek el. Azok a vállalatok alkalmazzák ezt, amelyek 25 ezer Frank kedvezményt kapnak a negyedévenként kötelezô társadalombiztosítási alapokra történô befizetések tekintetében minden egyes újonnan felvett munkavállaló esetében egészen 1998-ig. 1993 nyara óta a huszonhat éven aluli munkanélküli foglalkoztatása esetén a munkaadó harminchat hónapon át mentesítve van minden szociális tehertôl. A harminc évnél fiatalabb munkanélküliek foglalkoztatása elôsegítésére és képzésükre valamint a begyakorlásukra szükséges költség csökkentésére lehetôvé tették azt is, hogy a fiatal foglalkoztatása elsô évében a hasonló munkakörben dolgozó munkatársa fizetése 90 %-át kapja és csak a második évtôl kezdve a teljes munkabért. A felmondási idô az elsô évben ezen fiatalok részérôl egy hét, a munkaadó részérôl egy hónap. Munkalehetôség a szociális szektorokban A közgazdászok általában kevés figyelmet szenteltek a szociális szektornak. Évszázadok óta az anyagi javakat termelô és szolgáltató gazdaság állt a közgazdaságtudományi elemzések központjában. Ezt a szektort non-produktív és non-profit szektornak nézték. A valóság közben az, hogy ez a szektor megfelel a társadalomban létezô reális és sokszor nagyon is sürgôs szükségleteknek és igényeknek, ezenfelül nem kevés munkalehetôséget rejt magában: csökkent munkaképességűekrôl, nagycsaládosokról, öregekrôl és betegekrôl való gondoskodás, a háztartási munka újraértékelése, környezetgondozás stb. Senki sem gondol ma arra, ami a háztartási munkát illeti, hogy a szociális szektor keretében az idejétmúlt háztartási alkalmazott, a teljesen kiszolgáltatott cseléd rendszerét visszaállítsa. Miért ne lehetne azonban minden városban és a környékén is megszervezni egy-egy vállalkozást, amelynek alkalmazottai kiküldetésben megfelelô munkaviszonyok között végezhetnék ezeket a munkákat? Belgiumban léteznek ilyen vállalkozások otthoni beteggondozásra, étkeztetésre és házi munkákra. Ezen szektor gazdasági súlyát világosan mutatja, hogy 250 ezer munkahelyet biztosít és részesedése a bruttó hazai össztermékben 8 %. Az Európai Unió országaiban 1993 decemberében kiadott ,,Fehér Könyv'' szerint ebben a szektorban 3 millió munkahely teremthetô. Értesülésem szerint Magyarországon ma csak 20-30 ezer ember dolgozik ebben a szektorban és a foglalkoztatottak 90 %-a nôi személy. Ez a munka hasznot hoz azoknak is, akik vállalják; nemcsak anyagi hasznot, hanem az emberi kapcsolatok révén segíti ôket abban is, hogy túllépjék a tisztán anyagiakra épülô kultúrát. Ami a szociális szektor finanszírozását illeti, a munkanélküli segélyekkel kapcsolatos évi kiadások egy részét olyan non-profit vállalkozások támogatására lehetne felhasználni, amelyek a munkanélkülieknek munkát biztosítanak. Természetes, hogy a szolgálatot igénylô is részt vesz a költségek fedezésében a jövedelmének megfelelô arányban. Belgiumban ma egy munkanélküli a segéllyel és biztosítási terhekkel együtt évente 710 ezer Frankba (kb. 1.980.000 forint) kerül a biztosítási alapnak. Végül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy már a 21. század elsô évtizedében a legtöbb nyugati államban (Magyarországon is?) a demográfiai regresszió következtében nem a munkanélküliség, hanem a munkaerôhiány lesz a legsúlyosabb gond és az egész társadalombiztosítási rendszer kérdésessé válik. ======================================================================== A munkanélküliség Magyarországon A munkanélküliség súlyos terhe a szocialista gazdaság összeomlásával és a piacgazdaság bevezetésével szakadt az országra. A munkanélküliségi ráta évi átlaga a hivatalos adatok szerint 1989-ben 0,5 % volt; 1990-ben 1,7 %; 1991-ben 8,5 %; 1992-ben 12,3 % és 1993- ban 12,2 %. A hosszantartó munkanélküliség a középkorúakat (25-44 évesek) sújtja. A nôk munkanélkülisége a nyugati helyzettel ellentétben kisebb, mint a férfiaké. Részesedésük a munkanélküliek számában 40 %. Ennek egyszerű magyarázata az, hogy a munkanélküliség fôleg azokat a vállalatokat sújtotta, amelyek elsôsorban férfiakat foglalkoztattak. Valószínűnek tartom, hogy ezek a hivatalos adatok nem tükrözik a teljes valóságot. Egyes állami vállalatoknál még mindig létezhet ,,kapunbelüli'' munkanélküliség, nem is szólva az ún. passzív munkanélküliekrôl, akik számát kb. 130 ezerre becsülik. Mindenesetre az elôzô évtizedek teljes foglalkoztatásának az illúziója és hazugsága egyik napról a másikra kártyavárként omlott össze, miközben hiányzott a munkanélküliség kezelésére szükséges törvényhozás és a megfelelô intézményhálózat. Amíg a nyugati államokban a munkanélküliség kezelését szolgáló finanszírozási struktúrák, alapok, intézmények és mechanizmusok 40-50 éves fejlôdés eredményeként jöttek létre, nálunk mindezeket pár hónap alatt kellett pótolni. Az ipari termelés visszaesésének és ezzel együtt a munkanélküliség robbanásszerű növekedésének a közvetlen oka a KGST- piacok összeomlása. Ezekre a piacokra szállított ipari termékek volumene (közlekedési eszközök, híradás- és vákuumtechnikák, műszerek, gépi berendezések, gyógyszerek, tartósítószerek stb.) a 80-as évek stagnálása után két év alatt (1990-1991) 64 %-kal csökkent. A közlekedési eszközök visszaesése a legsúlyosabban a kohászatot érintette, amelynek a termelése 1991 végére az 1985-ös termelési szint egyharmadára esett vissza. Súlyos veszteséget szenvedett a gépek és gépi berendezések gyártása is. Csak azok a vállalatok tudtak többé-kevésbé talpon maradni, amelyek képesek voltak a nyugati exportra. A legsikeresebbek azok az ágazatok, amelyekben a termelés az 1989- 1991 években csak 15--20 %-kal esett vissza. Ide tartozik fôleg az élelmiszeripar, a kôolaj és földgáz kitermelés, a villamosipar, a gázgyártás és elosztás. Részesedésük az ipari termelésben kb. 45 %. Az ipar egészét nézve a termelés csökkenésének a folyamata 1992- ben leállt és azóta a termelés az akkori alacsony szint körül mozog. Ez azt jelenti, hogy -- amíg a KGST-piac konzerválta az elavult termelési struktúrákat -- nagyrészt megtörtént a struktúra átalakítása, az új adottságoknak nem megfelelô termékek elôállítása leállt vagy legalábbis jelentôsen csökkent és erôsödtek a piaci viszonyok a nyugati kivitel vonatkozásában is. 1993-ban már a magyar export 70 %-a Nyugatra irányuló. Reményt keltô a munkanélküliségi ráta csökkenése 1993-ban, az infláció visszaszorítása az 1990 évi 35 %-ról 22,5 %-ra és a költségdeficit kordábantartása. Az E.U.-val kötött társulási szerzôdés, mely 1994 februárjában lépett életbe, jelentôs tényezôje lehet Magyarország gazdasági fellendülésének. A gazdasági pangásból a fellendülésbe való átmenet azonban lassú folyamat és sokszor alig észrevehetô. Ami a munkanélküliség kezelését illeti, a nyugati országokban használt módszerek nem alkalmazhatók minden további nélkül az itteni munkanélküliség problémája megoldására, de feltétlen tanulhatunk belôlük. A nyugati országok konjunkturális állapota a magyar kereskedelem nyugati orientációja következtében visszahat az országra. A nyugati országokban, fôleg Amerikában, a gazdasági pangás általában rövid ideig tart, a munkanélküliek állománya is gyorsabban cserélôdik és személyi összetételében is változik. Csaknem mindig van a gazdaságban olyan terület, ahol a máshol felszabaduló munkaerônek legalább egy része munkát találhat. Így aztán pl. az átképzés jó eszköznek mutatkozik a munkanélküliség kezelésére. Nálunk a munkanélküliség nemcsak konjunkturális, hanem alapjában strukturális jelenség. A levitézlett rendszertôl örökölt korszerűtlen, nyersanyag- és energiafaló ipari kapacitás, torzágazatú ipari struktúra, alacsony technikai színvonal, a megfelelô szakképzés hiánya, a vállalatok zilált pénzügyi helyzete és a vállalkozói magatartás fogyatékosságai alapokai a munkanélküliségnek. A régi rendszer idején, amikor világosan láttam azt a mérhetetlen pocsékolást, sokszor mondtam diákjaimnak: Istenünk az anyag, legalább azt becsülhetnénk... Ha a lerongyolódott vállalatokat már 1990-ben az egyik napról a másikra felszámolták volna, az aktív lakosságnak legalább a fele azonnal az utcára került volna. A fejlôdésben nincs ugrás, hanem a lassú változás és növekedés a törvény. A hamarban egy betűje sincs a jónak... Ez fôleg áll a társadalomra, amely nem egy mechanizmus, egy gépezet, hanem szerves egész és emberekbôl áll. Szerencsére az új magyar kormány idegenkedett a liberálisok által sürgetett sokkterápiától és a lassú fejlôdés útját követte számolva a munkanélküliséggel járó súlyos szociális problémával is. A mai magyar adottságok között sem a keynesiánus élénkítési politika, sem a visszavonó neoklasszikus monetáris politika egymástól függetlenül nem alkalmazható. A kínálat és kereslet két szervesen összefüggô tényezôje a közgazdaságnak. Arra kell törekedni, bármennyire nehéz is, hogy mindkét tényezô megfelelôen betölthesse szerepét. Íme egy-két gyakorlati megfontolás! A költségvetési hiányt lassan, de biztosan csökkenteni kell. Lassan, hogy a kereslet le ne szűküljön annyira, hogy a konjunkturális fellendülést akadályozza, de biztosan is, hogy minél elôbb elôálljon a viszonylagos gazdasági egyensúly. Igen fontos a gazdasági növekedéshez nélkülözhetetlen korszerű technológiák, anyagok és berendezések behozatala, ami persze sok pénzbe kerül. Amennyiben a kereskedelmi és fizetési mérleg hiánya nem múlja felül az országba érkezô termelôtôke mértékét, a külsô gazdasági egyensúly nem kerül komoly veszélybe. A nyugati tapasztalatok azt mutatják, hogy a szolgáltatások területén és a szociális szektorban aránylag gyorsan lehet munkalehetôséget teremteni. Erre a célra igen jónak tartom, hogy támogatást kívánnak adni a közhasznú munkát szervezô vállalkozóknak és hogy a pályakezdô fiatalok számára is lehetôvé teszik a vállalkozást kezdô munkanélkülieknek biztosított támogatás különbözô formáit. Nagyszerű dolognak tartom azt is, hogy kiemelt szerepet kívánnak biztosítani a szakképzésnek és az átképzésnek. A mai körülmények között a gazdaságpolitika kínos és veszélyes kötéltánc. Nem felejthetjük azonban el, hogy a munkalehetôség emelésére olyan intézkedések a legpozitívabbak, amelyek a hosszútávú fejlesztésre irányulnak és amelyek gyümölcsei lassan érnek meg. Minden józanul gondolkodó politikusnak látnia kell, hogy társadalmi paradicsom nem épülhet gazdasági romkertre... A magánszektor növekedése jó hatással van a foglalkoztatásra. A kisvállalkozók persze a fokozottabb költségérzékenységük következtében rugalmasan reagálnak a piac adottságaira és ez erôsíti a munkaerôkereslet és -kínálat hullámzását. Arra lehet számítani, hogy a munkaerôpiacon törékeny egyensúly fog kialakulni. Tényleges javulást a foglalkoztatás területén csak a gazdasági folyamatok egészében bekövetkezô változás fog hozni. ======================================================================== Könyvjegyzék ÁGH Attila: Az önszabályozó társadalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 1989. ALBERT, M.: Capitalisme contre capitalisme. Seuil, Paris, 1991. ARONDEL, Ph.: Morale sociale chrétienne et discours libéral. MAME, Paris, 1991. AZ EGYHÁZ TÁRSADALMI TANÍTÁSA. Dokumentumok. Szerkesztette: Tomka Miklós és Goják János. Szent István Társulat, Budapest. BARRERE, M.: Macroéconomie keynésienne. Dunod, Paris, 1990. BECKER, G. S.: The Economics of Discrimination. Univ. of Chicago Press, 1957. BECKER, G. S.: Human Capital. A Theoretical and Empirical Analysis with Special Reference to Education. Columbia Univ. Press, 1975. BECKER G. S.: The Economic Approach to Family Behavior. Univ. of Chicago Press, 1976. BECKER G. S.: Family. Vol. 2. Macmillan Press, London, 1987. BELL, D.: The Cultural Contradiction of Capitalism. Basic Books, New York, 1976. BEREND T. Iván -- RÁNKI György: Európa gazdasága a 19. században. 1780- -1914. Gondolat, Budapest, 1987. BERGSON, H.: Les deux sources de la morale et de la religion. P.U.F., Paris, 1959. BIRNBAUM, P. -- LECA, J.: Sur l'individualisme. Théoris et métodes. Fondation nationale des Sciences politiques, Paris, 1987. BLANPAIN, R.: Aurai-je encore un emploi demain? Éléments pour un nouveau contrat social. Peeters, Louvain, 1993. BLUG, M.: Great Economists since Keynes. Wheastsheaf Book, Brigthon, 1985. BOSERUP, E.: Population and Technology. Blakwell, Oxford, 1981. BÖHM-BAWERK, E.: Kapital und Kapitalzins I--II. Jena, 1921. BULLETIN DE LA GÉNÉRALE DE BANQUE. Bruxelles, nr. 346/1994. CALVEZ, J--Y.: Église et société. Aubier, Paris, 1959. CALVEZ, J--Y.: L'économie, l'homme et société. Desclée de Bauwer, Paris, 1989. CALVEZ, J--Y.: L'économie et société. Desclée de Bauwer, Paris, 1990. CASSEL, G.: Theoretische Sozialökonomie. Schol, Leipzig, 1927. CAUTE, D.: Les compagnons de route, 1917--1968. Laffont, Paris, 1979. CHABOT, Y--L.: La doctrine sociale de l'Église. ,,Que sais-je'', Paris, 1989. CHAFAREVITCH, L.: Le phénomčne socialiste. Seuil, Paris, 1977. CHENU, M. D.: La doctrine sociale de l'Église comme idéologie. Cerf, Paris, 1979. CLARK, C.: Les conditions du progrčs économique. P.U.F., Paris, 1960. CONGRÉGATION POUR L'ÉDUCATION CATHOLIQUE: Orientations pour l'étude et l'enseignement de la doctrine sociale de l'Église dans la formation sacerdotale. Téqui, 1988. CSIKÓS--NAGY Béla: A szocialista árképzés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1961. CZETTLER Jenô: Az emberi gazdálkodás története. Franklin, Budapest, 1939. DE COSTER, M.: Sociologie du travail et de gestion des ressources humaines. Labor, Bruxelles, 1994. DESQUEYRAT, A.: Bilan spirituel du capitalisme. Spes, Paris, 1956. DONALDSON, T.: Case Studies in Businnes Ethics. Englewood Cliffs, 1984. DUMONT, J.: L'Église au risque de l'histoire. Critérion, Limoges, 1982. DUMONT, J.: Un monde intolérable. Le libéralisme en question. Seuil, Paris, 1988. DÖPHNER, J.: Grunds“tze einer Wirtschaftsfürung aus der Sicht der Katholischen Kirche. Bonn, 1975. DRČZE, B.: Droit au travail et économie sociale. Etudes et Documents. Cepesse, Bruxelles, 1994. DRČZE, J. P. -- SEN, A.: Hunger and Public Action. Oxford Univ. Press, Oxford, 1990. DUCHAROW, U.: Weltwirtschaft Heute. Ein Feld für bekennende Kirche? Kaiser, München, 1986. DUQUESNE de la Vinelle: Le marché et la justice. Ŕ partir d'une lecture critique des encycliques. Duclot, Gembloux, 1987. DUPRIEZ, L. H.: Des mouvements économiques généraux. IRES, Louvain, 1951. DÜRR, E. W.: Wesen und Zile des Ordo-Liberalismus. Winterthur, 1954. EECKHOUDT, L.: L'équilibre macroéconomique. Cujas, Paris, 1976. EUCKEN, W.: Die soziale Frage. Schneider, Heidelberg, 1948. EUCKEN, W.: Die Wettbewerbsordnung und ihre Verwirklichung. Springer, 1949. EUCKEN, W.: Die Grundlagen der Nationalökonomie. Springer, Berlin, 1950. EUCKEN, W.: Grunds“tze der Wirtschaftspolitik. Springer, Berlin, 1952. ERHARD, L.: Soziale Marktwirtschaft und freiliche Demokratie. -- Ludwig Erhards Erbe für die Zukunft. Schriften der Herman-Ehlers- Akademie, 7/1977. EYSKENS, M.: Bron en Horizon. Het avonland in de Impasse. Lanoo, Tielt, 1986. FALISE, M.: Une pratique chrétienne de l'économie. Centurion, Paris, 1985. FLAMANT, M.: Histoire du libéralisme. P.U.F., Paris, 1987. FRENCH, P.: Collective and Corporate Responsibility. Columbia Univ. Press, 1984. FRIEDMAN, M.: The social responsibility of business is to increase its profits. New York Times Magazine, 13. 9. 1990. FRIEDMAN, M. -- FRIEDMAN, R.: La liberté du choix. Belfond, Paris, 1980. GALBRAITH, J. K.: Le Nouvel État industriel. Gallimard, Paris, 1967. GILDER, G.: Wealth and Pover. Basic Books, New York, 1981. GUITTON, H.: Économie politique. Cujas, Paris, 1970. GOSSEN, H. H.: Entwicklung der Gesetze der menschlichen Verkehrs und der daraus flissende Reglung für den menschlichen Handeln. 3. kiadás, Prager, Berlin, 1927. GROGNIER, A.: La productivité. Progrčs social au source de ch“mage? Hatier, Paris, 1987. HANSENNE, M.: Defending Values, Promoting Change in a global Economy. Brussel, 1993. HAURAND, P. W.: Das nationalökonomische System von Heinrich Pesch in sein Grundzügen dargestellt. Volksverein Verl., M.-Gladbach, 1922. HAVEL, V.: Brieven aan Olga. Baarn, 1989. Idézet: 175. old. HAYEK, F. A.: The Constitution of Liberty. Regnery, Chicago, 1960. HAYEK, F. A.: Droit, Legislation et Liberté. Tom. 2. P. U. F., 1981. HAYEK, F. A.: The Fatal Conceit. The Errors of Socialism. Univ. of Chicago Press, 1988. Fordítás, Pásztor Eszter: A végzetes önhittség, A szocializmus tévedései. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992. Idézet: 130., 141., 161--162. old. HELLER Farkas: A közgazdasági elméletek története. Gergely Könyvkereskedés, Budapest, 1943. HOMEYER, J.: Soziale Marktwirtschaft aus der Sicht katholischer Soziallehre. ,,Stimmen der Zeit'', 115/1990. HOÓS János: Gazdálkodás és racionalitás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991. HOSMER, L. T.: The Ethics of Management. Erwin, Boston, 1991. HUYGHEBAERT, J.: De zakelijkheid voorbij. Lanno, Tielt, 1991. ILLYÉS Gyula: Összes Művei I. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1982. Idézet: 484. old. IPIE--CDS--PPE: Les démocrates chrétiens et l'économie sociale de marché. Economica, Paris, 1988. JUDT, T.: Un passé imparfait. Les intellectuels en France, 1944--1956. Fayard, Paris, 1992. KEYNES, J. M.: Theorie générale de l'emploi, de l'intéret et de la monnai (1936). Payot, Paris, 1963. KOLKOWSKI, L.: Histoire du marxisme I--II. Fayard, Paris, 1987. KOLM, S. C.: Le contrat social libéral. P. U. F., 1985. KORNAI János -- RICHET, X.: La voie hongroise. Calman Lévy, Paris, 1986. KOSLOWSKI, P.: Ethik des Kapitalismus. Mohr, Tübingen, 1984. KOSLOWSKI, P.: Die postmoderne Kultur: Gesellschaftlich-kulturelle Konsequenzen der technischen Entwicklung. Perspectiven und Orientirung, 2/1988, München. LADRIČRE, J.: Les enjeux de la rationalité. Le défi de la science et de la technologie … la culture. Aubier-Montaine/Unesco, Paris, 1977. LAUBIER de, P.: Pour une civilisation de l'amour. Fayard, Paris, 1990. LEHMAN, J.: Le monétarisme. Économie contemporaine. Eska, Paris, 1986. LEMIEUX, P.: La souverainité de l'individu. P. U. F., Paris, 1987. LESSAY, F.: Souverainité et légitimité chez Hobbes. P.U.F., Paris, 1988. LIPOVETSKY, G.: L'čre du vide. Gallimard, Paris, 1986. LUBAC, H.: Le drame de l'humanisme athée. Spes, Paris, 1946. MACPHERSON, C. B.: Le théorie politique de l'individualisme possessif de Hobbes … Locke. Gallimard, Paris, 1976. MALTHUS, T. R.: Essai sur principe de population. (Trad, Vilquin), P.U.F., Paris, 1980. Idézet: 10. old. MANDY, P.: Le statut scientifique de l'économie. Academia, Louvain-la- Neuve, 1991. MANENSCHIJN, G.: Geldzucht de vortel van alle kwaad? Ten Hove, Baarn, 1987. Idézet: 72. old. MANENT, P.: Histoire intellectuelle de libéralisme. Calmann-Lévy, Paris, 1987. MARIS, P. B.: Dieu existe, c'est le marché. Le Monde, 18. 6. 1991. MARITAIN, J.: L'homme et l'État. P.U.F., Paris, 1953. MARSHALL, A.: The Principles of Economics (1890). Macmillan, London, 1961. MARX, A.: Zur Theologie der Wirtschaft. Herder, Wien, 1962. MATHEWS, M. C.: Strategie Intervention in Organisation. Resolving Ethical Dilemmas. Newburg Park, 1988. MÁTYÁS Antal: A polgári közgazdaságtan fôbb irányzatai a marxizmus létrejötte után. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1960. MAZUREK, F.: Die Konception des gesellschaftlichen Solidarismus nach Heinrich Pesch. Jahrbuch für christliche Sozialwissenschaften, 21/1980. MIKOS Ferenc: A Quadragesimo Anno gazdasági rendje. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest, 1934. MILLON--DELSOL, Ch.: L'État subsidiaire. Léviathan, P. U. F., Vend“me, 1992. MORE, T.: Utopia. Cambridge Texts of the History of Political Thought. Logan, G. M. -- Adams, R. M., Cambridge, 1991. MÜLLER--ARMACH, A.: Ausgew“lte Werke I--IV. Stuttgart, 1981. MÜLLER--ARMACH, A.: Geneologie der Sozialen Marktwirtschaft und weiterführende Konzepten. Bern/Stuttgart, 1981. NAUDET, J. Y.: L'Église et l'économie de marché face au collectivisme. U.N.I., Paris, 1987. NELL--BREUNING, O.: Zur christlichen Gesellschaftslehre. Herder, Freiburg, 1947. NELL--BREUNING, O.: Zur sozialen Frage. Herder, Freiburg, 1949. NELL--BREUNING, O.: Gesellschaftliche Ordnungssysteme. Herder, Freiburg, 1951. NELL--BREUNING, O.: Wirtschaft und Gesellschaft heute I--III. Herder, Freiburg, 1956--1960. NELL--BREUNING, O.: Baugesetze der Gesellschaft. Herder, Freiburg, 1968. NELL--BREUNING, O.: Aktuelle Frage der Gesellschaftspolitik. Herder, Freiburg, 1970. NELL--BREUNING, O.: Soziale Sicherheit. Herder, Freiburg, 1979. NELL--BREUNING. O.: Gerechtigkeit und Freiheit. Europaverlag, Wien, Stuttgart, 1980. NOVAK, M.: The Sprit of Democratic Capitalism. Simon and Schuster, New York, 1982. NOVAK, M.: Tree Persons and the Common Good. Madison, Lanham, 1989. NOVAK, M.: Une Ethique économique. Cerf, Paris, 1987. NOVAK, M.: Démocratie et bien commun. Cerf, Paris, 1991. OPPENHEIMER, F.: Weltprobleme der Bevölkerung. G. Fischer, Jena, 1929. PAPINI, R.: Ethique et démocratie économique. Notes et Documents. Institut International Jaques Maritain, 24-25/1989. PESCH, H.: Ethik und Wirtschaft. Herder, Berlin, 1918. PESCH, H.: Lehrbuch der Nationalökonomie. I. Grundlegung. 4. Aufl. Herder, Freiburg, 1984. II. Allgemeine Wirtschaftlehre I--V. Herder, Freiburg, 1922--1926 PIETTRE, A.: Les chrétiens et le libéralisme. France-Empire, Paris, 1987. POLIN, C.: Le libéralisme. Espoir ou péril? Table ronde, Paris, 1984. PROHÁSZKA Ottokár: Kultúra és terror. Összegyűjtött Munkái XI. Szent István Társulat, Budapest, 1927. Idézet: 91. és 281. old. RENAUT, A.: L'čre de l'individu. Contribution … une histoire de la subjectivité. Gallimard, Paris, 1989. ROSENVALON, P.: Le libéralisme économique. Histoire de l'idée de marché. Seuil, Paris, 1989. RÖPKE, W.: Die Gesellschaftskrizis der Gegenwart. Rentsch, Erlenbach-- Zürich, 1943. RÖPKE, W.: Civitas humana. Grundfragen der Gesellschafts- und Wirtschaftsreform. Rentsch, Erlenbach--Zürich, 1946. RÖPKE, W.: Die Lehre von der Wirtschaft. 6. Aufl. Rentsch, Erlenbach- -Zürich, 1951. RÖPKE, W.: Das deutsche Wirtschaftsexperiment. Beispile und Lehre. Rentsch, Erlenbach--Zürich, 1951. RÖPKE, W.: Jenseits von Angebot und Nachfrage. Rentsch, Erlenbach-- Zürich, 1958. RÖPKE, W.: Erziehung zur wirtschaftlichen Freiheit. Rentsch, Erlenbach- -Zürich, 1959. RÖPKE, W.: Die Laufbahn der sozialen Marktwirtschaft. Duncker-Rumblot, Berlin, 1961. RÜSTOW, A.: Das Versagen des Wirtschafts-Liberalismus. Bad-Godesberg, 1950. SAUVY, A.: Co–t et valeur de la vie humaine. Herman, Paris, 1978. SCHMOLLER, G.: Grundriss der allgemeine Volkswirtschaftslehre. Leipzig, 1908. SCHNEIDER, H.: Solidarische Gesellschaft als Zukunft. Bachem, Köln, 1980. SCHOOYANS, M.: La dérive totalitaire du libéralisme. Ed. Universitaires, Paris, 1991. SCHUMPETER, J. A.: Business Cycles. A Theoretical, Historical and Statistical Analysis of the Capitalist Process. McGraw--Hill, New York, 1939. SCHUMPETER, J. A.: Capitalism, Socialism and Democracy. Harper and Brothers, New York--London, 1947. SCHUMPETER, J. A.: History of Economic Analysis. Allen-Unwin, London, 1954. SCHUMPETER, J. A.: Theorie der wirtschaftlichen Entwicklung. Duncker- Humblot, Berlin, 1964. SEN, A.: On Ethics and Economics. Blackwell, Oxford, 1987. SMITH, A.: Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetérôl és okairól (1776). Fordította: Éber Ernô, Budapest, 1940. Újabb kiadás: A nemzetek gazdasága. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959. Idézet: 64. old. SMITH, A.: The Theory of Moral Sentiments (1759). Clarendon Press, Oxford, 1976. SOMBART, W.: Der moderne Kapitalismus I--IV. Duncker-Humblet, München, 1928. SOMBART, W.: Der Zukunft des Kapitalismus. Duncker-Humblet, München, 1932. SPANN, O.: Gesellschaftsphilosophie. G. Fischer, Jena, 1928. SPANN, O.: Haupttheorien der Volkswirtschaftslehre. 24. Aufl. Quelle-- Meyer, Leipzig, 1936. STARBATTY, J.: Die soziale Marktwirtschaft aus historisch- theoretischer Sicht. Entstehung und Entwicklung der sozialen Marktwirtschaft. ,,Zeitschrift für Unternehmengeschichte''. Beiheft 45/1986. STATISZTIKAI SZEMLE. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 68-71. évf. (1990-1993). STIGLITZ, J. -- MATHENSEN, F.: New Development into Analysis of Market Structure. Macmillen, London, 1986. SZABÓ Lôrinc: Összes Versei, II. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1982. Idézet: 172. old. TEILHARD de Chardin, P.: The Phenomenon of Man. Harper, New York, 1959. Fordítás: Rónay György -- Bittei Lajos: Az emberi jelenség. Gondolat, Budapest, 1973. TÓTH Tibor: Ellentét vagy kölcsönösség. Magvetô, Budapest, 1980. VAN GESTEL, C.: La doctrine sociale de l'Église. La Pensée catholique, Bruxelles, 1963. VAN LEEUWEN, A.: De macht van het kapital. Door het oerwoud van de economie naar de bronnen van de burgerlijke religie. Sun, Nijmegen, 1984. VARGA László: Társadalmi etika. Jézustársasági Kollégium, Szeged, 1935. Idézet: 6. old. VARGA László: Keresztény felelôsség. Korda, Budapest, 1943. VERSTRAETEN, J. -- VAN GERVEN, J.: Business en Ethiek. Lanoo, Tielt, 1990. WALRAS, L.: Éléments d'économie politique pure ou théorie de la richesse sociale (1874). Libraire générale de droit et de jurisprudence, Paris, 1952. WEBER, M.: Die protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus. Archif für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 21/1904--1905. Fordítás: Vida Sándor: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest, 1923. Újabb kiadás: Gondolat, Budapest, 1982. WIESER, F.: Der natürliche Werte. Hölder, Wien, 1899. WIESER, F.: Theorie der gesellschaftlichen Wirtschaft. Mohr, Tübingen, 1924. ======================================================================== Jegyzetek 1 A deflációs elmélet szerint a jövedelmek és az árak csökkenésével a kínálat és a kereslet viszonyában megmutatkozó egyensúlytalanság önmagától megszűnik, amíg a kereslet ösztönzésére irányuló gazdaságpolitika inflációhoz vezet. A monetarizmus különbözô irányzatai is megegyeznek abban, hogy a forgalomban lévô pénzmennyiség növelése csak rövid távon eredményezi a gazdasági tevékenység fokozását, hosszú távon inflációt okoz. A kínálat és a kereslet két szervesen összefüggô tényezôje a gazdaságnak. A gazdaságpolitikának arra kell törekednie, hogy a gazdaságilag és a társadalmilag megfelelô arányok biztosításával mindkettô betölthesse a maga szerepét. 2 A tudomány és a technika területén végbemenô forradalmi változások nem kis veszélyt jelentenek a kultúránkra nézve. Erre mutat rá az író művészi érzékenységével V. HAVEL: ,,Egy televíziós adás alkalmával jöttem rá arra, hogy a tehén nem tehén többé. Az állat géppé vált, ,,input'' (takarmány) és ,,output'' (tej), termelési programmal és valakivel, aki a gépet ellenôrzi és akinek feladata, hogy megfeleljen az egész közgazdaság törekvésének: alacsony ,,input'' és a lehetô legnagyobb ,,output''. A tehén szerepe ugyan nagy marad, de megfizet érte, mert nem tehén többé''... 3 A ,,vastörvényt'' 1863-ban fogalmazta meg Lassalle, amikor a belga és a német iparosítás feltűnôen nagy dinamikát mutatott. Ami Belgiumot illeti, erre az idôszakra nézve rendelkezünk megfelelô statisztikai adatokkal. A. Quételet (Recensement industriel de 1846) és E. Ducpétiaux (Budgets économique des classes ouvrieres en Belgique, substance, salaires, population, 1855), valamint az 1896- ban végzett általános vizsgálat (Recensement général des industries et des métiers) világviszonylatban is úttörô munkát jelentett. A híres német statisztikus, E. Engel ezt a statisztikai anyagot a legjobbnak tartja (Die Lebenskosten belgischer Arbeiterfamilien früher und jetzt, 1895.). A belga bányászok munkabérére vonatkozó adatok a legpontosabbak. Munkabérük 1850-tôl lassan, de állandóan emelkedett, 1870-tôl pedig ez a növekedés feltűnôen meggyorsult. 1873-ban a munkabérek emelkedése 1854 bázisán 56% volt, ugyanakkor a kiskereskedelmi árak átlagosan 20%-kal emelkedtek. Utána a század végéig, sôt még 1914- ig is a belga közgazdaságot feltűnô árstabilitás jellemezte. Lassalle ,,vastörvényét'' a gazdasági fejlôdés nem igazolta. 4 A kapitalizmus a munkamegosztás által széles néprétegek számára biztosította a foglalkoztatás lehetôségét, amire a mezôgazdaság képtelen volt. Lehetôvé tette, hogy az ipari központokba tömörült emberek, ha szegényen is, de éljenek és szaporodjanak olyan fokban, ami az elôzô századokban ismeretlen volt. Marxnak igaza volt, amikor azt állította, hogy a kapitalizmus hozta létre a proletariátust és adott neki életet. Anglia lakossága 1789-ben 14 millió volt, 1911-ben már 45 és fél millió. Európa és Észak-Amerika lakossága 1800-ban 193 millió, 1950-ben 771 millió. (O.N.U.: Statistical Yearbook, 1951.) Magyarország népességére nézve II. József kora óta rendelkezünk megbízható adatokkal. A polgári lakosság létszáma (Horvátország és Szlavónia kivételével) 1787-ben 8 millió, 1850-ben 11 és fél millió, 1910-ben pedig 18 millió (Magyar Statisztikai Szemle, 1938. május). Minden nyomorúság ellenére a munkásrétegek jóléte is lassan emelkedett, amit nem lehet pontos adatokkal kimutatni az igények állandó változása miatt. Tény az, hogy széles társadalmi rétegek életszínvonala a fejlett államokban ma sokkal magasabb, mint 50, 100 vagy 150 évvel ezelôtt. Az a komfort, amivel ma a munkásrétegek is rendelkeznek, a 18. században még a gazdagok számára is ismeretlen volt. Az anyagi jólét lassú emelkedése megteremtette az általános művelôdés külsô feltételeit is. 5 A zsidó származású Marxnak és Engelsnek világosan látniuk kellett volna, hogy a zsidó nép társadalmi és gazdasági életének legfôbb meghatározója a mélyen vallásos hit volt, és nem fordítva. A kereszténység keletkezését, hittételeit és elterjedését sem vezethetjük le Augustus császár korának termelési és csereviszonyaiból. K. Kautzky kísérlete a kereszténység keletkezésének dialektikus történelmi materializmus módszerével való megmagyarázására (Entstehung des Christentums, Stuttgart, 1908) felületes, szövegeket tudatosan meghamisító, tudománytalan fércmunka, amint azt a katolikus és protestáns szentíráskutatás, sôt egyes marxista írók is kimutatták. Amiként a zsidó nép vallási életét és a kereszténységet sem lehet tudományosan elfogadható módon a termelési és csereviszonyokból megmagyarázni, éppenúgy eredménytelen fáradság minden olyan kísérlet, amely a századok folyamán kialakult szellemi kultúrát kizárólagosan a gazdasági tényezôk szükségszerűségeire vezeti vissza. Hogyan érthetjük meg egy-egy kor gazdasági viszonyai alapján a történelem nagy személyiségeinek, tudósainak, íróinak és művészeinek alkotásait, és azok hatását koruk társadalmi életére? Vajon Beethovent kora termelési és csereviszonyai inspirálták halhatatlan értékű műveinek megalkotásában? Ha a történelmi fejlôdést meghatározó erôk az embert és a társadalmat természettörvényi szükségszerűséggel sodorják a kommunizmus társadalma felé, mi szükség van a tömegek átnevelésére, az osztályharcra, a diktatúrára és a pártra? Ki gondolna olyan párt alapítására, amely az elôre kiszámítható holdfogyatkozást akarná meggyorsítani?... 6 Az általános gazdasági egyensúly elmélete is konfúziót okozott a gazdaság és erkölcs körüli vitában. Arra a következtetésre vezetett, hogy a szabadpiac működése olyan helyzetet teremt, amelyben lehetetlen az egyik ember jólétét emelni anélkül, hogy a másiké ne csökkenjen. Pareto jóléti theorémája, a ,,láthatatlan kéz'' felmagasztalása, arra a megállapításra vezetett, hogy a szabadpiac etikailag változhatatlan és a közgazdászok és etikusok eszmecseréje értelmetlen. 7 A gazdaság nemcsak mennyiségekbôl áll, hanem az emberi célkitűzésektôl meghatározott. A tisztán mennyiségekben való gondolkodás elhanyagolja a közgazdaság személyi és társadalmi vonatkozásait. Ugyanakkor lényeges gazdasági kérdések mennyiségi jellegűek: a munkabér, az élelmiszerek, lakás, ruházat stb. árai. Minden gazdasági tervezés és cselekvés feltételezi a mennyiségi számításokat. A jövedelem mennyiségileg meghatározott, az árak is; mindkettô összemérése nélkülözhetetlen az igények ésszerű kielégítéséhez. 8 A csereforgalom alapján nem csak az önérdek, hanem a kölcsönös bizalom is áll. A hitel (credit, credere, hinni, bízni) nélkülözhetetlen a gazdasági életben. Hazugságra és csalásra nem épülhet ésszerű és célszerű gazdasági tevékenység. 9 Belgiumban jelenleg a társadalombiztosítási hozzájárulás a munkavállalók részérôl a bruttó munkabér 13,07%-a, a munkaadók részérôl a munkások esetében a bruttó munkabér 30,8%-a, az alkalmazottak esetében pedig 24,8%-a. 10 Aranyszájú Szt. János: ,,Amit sáfárkodásra kaptál, nem tartod-e meg sajátod gyanánt? Az éhezôé a kenyér, amit visszatartasz s a mezítelené a ruha, amelyet szekrényedben ôrzöl. A szűkölködôé a pénz, amelyet elástál. Azért jogtalanságot követsz el mindazokkal szemben, akiken segíthetnél és mégsem segítesz.'' (Migne,P.G.31,276.) 11 A holland ,,Economist'' 1855-ös évfolyamában (33. old.) a következôket olvassuk: ,,A dél-hollandiai kenderszövôgyárban a gyermekek munkaideje nyáron reggel 5 órától este 8 óráig, télen reggel 6 órától este 7 óráig tart. Ha az ember belép a gyárba, nyomban találkozik 5 éves gyerekekkel, és ha korán reggel az utcán jár, láthatja a gyermekeket, akiket a szüleik gyakran alvó állapotban visznek a gyárba.'' Hollandiában legalább helytelenítették ezt a helyzetet, de Angliában általános volt ez a súlyos visszaélés. 12 Amikor a liberalizmus az emberi értelem túlzott felmagasztalásán kívül az egyén természetes jóságát hirdeti, nemcsak nem veszi figyelembe a valós emberi természetet, hanem tagadja az eredeti bűn tanát is, és annak következményeit az emberi természetre nézve. A keresztény tanítás szerint az emberben és a társadalom életében tapasztalt állandó feszültségek, a jó és a rossz közötti állandó küzdelem végsô magyarázatát az eredeti bűn következtében elhomályosult értelemben és a rosszra hajló akaratban találjuk meg. Az ember a maga belsô feszültségeit vetíti bele a társadalom életébe. 13 A liberalizmus isteníti a piacot. Lásd P. B. Maris: Dieu existe, c'est le marché (Az Isten létezik, a piac az). ,,Le Monde'', 18. 6. 1991. 14 A Német Központi Statisztikai Hivatal szerint a német közgazdaság 1993-ban 1,95 %-os növekedést mutatott, ugyanakkor a munkanélküliség is emelkedett.