Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Balanyi György Magyar szentek, szentéletű magyarok Ez a hosszabb tanulmány nemcsak ismert és ismeretlen szentjeink bemutatása egy kiváló piarista egyháztörténészünk tollából, hanem egy történelmi kutatásnak szentelt élet nemesművű záróköve is: a szerzô röviddel május elején [1963] Budapesten bekövetkezett halála elôtt küldte el a Szemlének ezt az utolsó munkáját. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A tanulmány elektronikus változata Bevezetés Az Árpádház férfi szentjei Az Árpádház nôi szentjei Szentek az Árpádház rokonságából Egyéb középkori szentjeink A szenttéavatás elmaradásának okai Magyarország elszigeteltsége A magyar életszentség individuális jellege A társadalom közönye Kitartás hiánya a szenttéavatási ügyekben Mi a gyakorlati tennivalónk? Irodalom ======================================================================== A tanulmány elektronikus változata Ez a program az azonos című tanulmány elektronikus változata. A tanulmány 1963-ban jelent meg a Rómában kiadott Katolikus Szemle folyóirat XV. évfolyamának 2. számában, a 100-122. oldalon. Az apróbetűs részeket a program bekeretezve hozza. ======================================================================== Bevezetés Sokan és sokrendben felpanaszolták már, hogy mi, magyarok, szentjeink száma tekintetében messze mögötte maradunk nyugati szomszédainknak; nemcsak a román olaszoknak, franciáknak és spanyoloknak, hanem a germán németeknek, angolszászoknak és a kelta íreknek is. Míg ugyanis nyugati szomszédaink martirológiumai százszámra tudják felsorolni történetileg igazolható szentek nevét, mi legfeljebb ha négy tucatra valót tudunk keservesen összeböngészni. De ezek közt is aránylag kevés az egyházilag elismert és hivatalosan kinyilvánított szent. Túlnyomó részük csak a népi áhítat és az emberemlékezetet meghaladó kultusz utólagos szentesítése címén került be a nemzeti szentek tiszteletreméltó galériájába. A helyzet könnyebb áttekintése céljából mindenekelôtt hivatalos jóváhagyást nyert szentjeink és boldogjaink jegyzékét próbáljuk összeállítani. Mielôtt azonban ezt tennôk, egy megjegyzést kell elôrebocsátanunk: nevezetesen utalnunk kell azokra a halhatatlan érdemekre, melyeket Árpádházi királyaink állami és társadalmi rendünk, gazdasági és kulturális életünk megalapozásán messze túlmenôleg vallási és erkölcsi felfogásunk kialakítása és megszilárdítása terén is szereztek. Bízvást mondhatjuk, hogy nincs még egy középkori dinasztia, mely az életszentségnek és az erkölcsi szépségnek annyi és oly vonzó példáját hímezte volna nemzete történetébe, mint a keresztény Árpádfiak egymást követô nyolc-tíz nemzedéke a miénkbe. Hiszen középkori szentjeinknek és boldogjainknak jó fele belôlük, illetve oldalági leszármazottjaikból kerül ki. ======================================================================== Az Árpádház férfi szentjei Ilyen körülmények közt a világ legtermészetesebb dolgának kell vennünk, hogy az elsô magyar szent, a par excellence ,,szent király' is az Árpádok dicsô nemzetségébôl került ki. Szenttéavatása 1083. augusztus 20-án Székesfehérvárott ment végbe országra szóló fényes ünnepség keretében. Régebbi történetíróink állítása szerint az avatást maga VII. Gergely pápa kezdeményezte, megparancsolván, hogy azok testét, ,,akik Pannoniában a keresztény hit magvait elhintették és az országot szóval és tettel a kereszténységre térítették'', fel kell emelni és oltárra kell helyezni. Az állítás azonban ebben a formában nem felel meg a valóságnak. Gergely pápát azidôtt sokkal jobban igénybe vették az invesztitúraharc vad küzdelmei, semhogy ideje lett volna a pannon király szenttéavatására gondolni. Hiszen tudjuk, hogy bôsz ellenfele, IV. Henrik király 1081 tavaszán körülzárta, 1082 ôszén rendszeres ostrom alá vette s végül 1083. június 3-án hatalmába kerítette az örökvárost. A szorongatott pápának utoljára nem maradt más menedéke, mint az Angyalvár. Ezzel természetszerűleg együtt járt, hogy a külvilággal s következésképpen Magyarországgal is hosszú idôre megszakadt minden érintkezése. Ez a körülmény azonban egyáltalában nem érintette a székesfehérvári szenttéavatás érvényességének kérdését. Hiszen tudjuk, hogy a pápa cselekvô közreműködése akkor még nem volt elengedhetetlen alaki kelléke a szenttéavatásnak. Azzá csak jóval késôbb, III. Sándor (1170), végleg pedig VIII. Orbán pápa uralkodása alatt (1634) lett. Addig a püspököknek, illetve metropolitáknak is jogukban állott saját területükre szóló hatállyal szenteket avatni (beatificatio aequipollens). Szent István esetében is pontosan ez történt: testének felemelését (elevatio) nem a pápa, hanem a király elnöklete alatt tanácskozó nemzeti zsinat rendelte el. De ez a -- ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk -- házi használatra készült szenttéavatás legkevésbé sem akadályozta az új szent tiszteletének terjedését. Már csak azért sem, mivel szent királyunk monumentális egyéniségével, a keresztény hit terjesztése érdekében kifejtett heroikus munkájával, a Szentszékkel és a cluny-i reformmozgalom vezetôivel ápolt barátságával s nem utolsó sorban a római, ravennai és jeruzsálemi zarándokház alapításával már életében széles körökben ismertté és tiszteltté tette nevét. Késôbb pedig a Nyugatot (Aachen, Bamberg, Róma, Ravenna, Raguza) járó magyar zarándokok öregbítették nagymértékben tiszteletét. Jellemzô, hogy IV. Miklós pápa már 1290-ben búcsút engedélyezett mindazoknak a híveknek, akik ,,Szent Istvánnak a magyarokról nevezett templomát'' Szent István vértanú és Szent István király ünnepének nyolcada alatt ájtatosan látogatják. A fejlôdésre XI. Ince pápa tette rá a koronát azzal, hogy a szent király ünnepét Budavár visszafoglalása fölött érzett határtalan örömében az egész keresztény világra kiterjesztette és megülését a gyôzelem évfordulójára, szeptember 2-ra tűzte ki. Ezzel az intézkedésével az eredeti beatificatio aequipollens-t teljes értékű beatificatio formalis-szá léptette elô. Szent Istvánéval egyidôben ment végbe leghűségesebb munkatársának, Gellért püspöknek szenttéavatása is. És ez így is volt rendjén: illett, hogy akik együtt verítékeztek a vetésben, együtt örüljenek az aratásnak is. Mert bizonyos, hogy a magyar kereszténység meggyökereztetésében és egyéni arculatának kialakításában -- gondoljunk csak buzgó Mária- tiszteletére! -- Gellért püspöknél senki nem szolgálta hívebben a szent király szándékait. Csak az a kár, hogy szenttéavatásáról még annyit sem tudunk, mint királyi uráéról. Még azt sem tudjuk, hogy Székesfehérvárott vagy Csanádon ment-e végbe, ahová még 1053-ban átszállították holttestét. Bizonyosnak csak annyi látszik, hogy ereklyéit 1084. február 24-én helyezték végleges nyugovóra, mégpedig hihetôleg abban a több mint két méter hosszú kôkoporsóban, melyet 1868- ban a mostani plébániatemplom építése alkalmával ástak ki. A szent apa és a szent nevelô megdicsôítését rövidesen követte a szent fiú és a szent tanítvány felmagasztalása. Szent Imre herceg szenttéavatására, legendájának határozott állítása szerint, 1083. november 5-én került a sor s a közvetlen indítást bizonyos Konrád nevű német vezeklôvel történt különös csoda adta hozzá. Annyi bizonyos, hogy a szent herceg ünnepe az 1092. évi szabolcsi zsinaton elrendelt ünnepek közt már ott szerepel. Szent László király legendájából tudjuk, hogy a fehérvári nemzeti zsinat a magyar kereszténység megalapítóin és eszményképein kívül még két egyszerű remete: Zoerárd (Szórád) András és Benedek szenttéavatási ügyével is foglalkozott. E feltűnô jelenség magyarázatát, nézetünk szerint, abban a körülményben kell keresnünk, hogy az elsô magyar író, Boldog Mór, elôbb pannonhalmi szerzetes, késôbb pécsi püspök (+1070) jó két évtizeddel elôbb igen vonzó formában megírta a két jámbor férfiú életét, vagy mint akkor mondották, legendáját és így kész formában nyújtotta a zsinat részvevôinek a szenttényilvánításhoz szükséges anyagot. A magyar kereszténység fennállása elsô századának végén tehát már öt hivatalosan kijelentett szenttel dicsekedhetett. Újabb gyarapodásra jó száz esztendôvel késôbb, a XII. század végén került a sor. A Gondviselés úgy akarta, hogy ezúttal éppen annak a férfiúnak ügye kerüljön napirendre, aki az elôzô avatásokat olyan nagy hozzáértéssel és körültekintéssel intézte: I. László királyé. Az ô szenttéavatása már egészen a III. Sándor pápa által megállapított új rend szerint ment végbe: III. Celesztin pápa III. Béla királyunk és a nemzet ismételt sürgetésére 1192-ben Nagyváradra küldötte Crescentius Gergely bíborost és vizsgáló társait azzal a meghagyással, hogy ott a helyszínen eszközöljenek kihallgatásokat a már életében szentként tisztelt király életére, erényeire, fôleg pedig csodatételeire vonatkozólag. A részletes és kimerítô vizsgálat kedvezô eredménnyel végzôdött és a pápa a biztosok jelentésének beérkezése után habozás nélkül a szentek sorába iktatta nagy királyunkat. A szenttényilvánítást az akkori idôk szokásának megfelelôen az elevatio követte: az új szent testét kivették régi koporsójából és ,,királyszínű kamuka lepedôbe'', azaz bíborszínű selyem szövetbe burkolva, fején drágaköves koronával, kezében a királyi pálcával a Dénes mester és fia, Tekus remekelte aranyozott ezüstkoporsóba helyezték át. A XIII. és XIV. század fordulója újabb szentet érlelt az Árpádok kiveszni induló fáján Szent Lajos toulousei püspök személyében. Igaz, az új szentet meglehetôsen távoli szálak fűzték a dicsô törzshöz, de mégis királyi ôsök és szentek vére csörgedezett ereiben: atyja, II. Károly nápolyi király révén IX. Szent Lajos francia királynak, anyja, Mária, V. István magyar király leánya révén pedig Magyarországi Szent Erzsébetnek volt az unokaöccse. A vér nemessége egész életén át megtetszett rajta: kortársai egyhangú állítása szerint a keresztségi ártatlanság állapotában halt meg. Atyja akarata ellenére egyházi pályára lépett, s VIII. Bonifác pápa már 23 éves korában toulousei érsekké nevezte ki. Ô azonban többé vágyott: 1296 karácsonyán az Ara Coeli-kolostorban Szent Ferenc fiai közé lépett. De mielôtt szerzetesi géniusza kibontakozhatott volna, 25 éves korában meghalt (1297. augusztus 19.). A második avignoni pápa, XXII. János már húsz évvel halála után szentté avatta ôt (1317. április 7.). Rá teljes mértékben alkalmazhatjuk a költô megfejelt mondását: Miénk a fa, miénk gyümölcse. ======================================================================== Az Árpádház nôi szentjei De az Árpádház dicsô törzsén a férfi szentek mellett nagy számmal sarjadtak nôi szentek is. A dicsô sorozatot Szent Erzsébet, II. András királyunk és Merániai Gertrud lánya, IV. Lajos thüringiai ôrgróf özvegye, az egész középkor egyik legvonzóbb és legtiszteltebb nôi szentje nyitotta meg, aki 24 éves korában már a teljesen kiérett szentség bűvös igézetében állott kortársai elôtt. 1231. november 17-én halt meg, s régi jóakarója és pártfogója, IX. Gergely pápa, aki Assisi Szent Ferenccel való érintkezését is közvetítette, már négy évre rá, 1235. május 27-én, pünkösd napján a perugiai ferences kolostorban tömérdek pap és szerzetes és nagyszámú hívô sereg jelenlétében ünnepélyesen szentté avatta; majd egy héttel rá (június 4.) Gloriosus in maiestate sua kezdetű bullájában irodalmilag is méltó emléket állított neki. Hányatott életű atyja még megérte, hogy a szentek sorában tisztelhette kedves gyermekét. Ez a kivételes kegyelem különben dédunokájának, az elôbb említett Lajos püspök édesanyjának, Mária királynénak is kijutott. Szent Erzsébet vallásos géniusza kisebbik lányában, Boldog Gertrudban élt tovább. Atyja halála után született és anyja fogadalmából már másféléves korában az altenbergi premontrei apácakolostorba került, elôbb nevelésre, késôbb apácának. Már 21 éves korában fônöknô lett és az maradt 70 éves korában bekövetkezett haláláig (1297. augusztus 13.). Alázatosságban, önmegtagadásban és fôleg a betegek ápolásában méltó lánya volt anyjának. Különösen nagy tisztelettel viseltetett az Oltáriszentség iránt, és az elsôk közé tartozott, akik Lüttichi Szent Julianna nagy jövôre hivatott kezdeményezését, az úrnapi körmenetek tartását felkarolták (1270). Mivel már életében csodatévô erôt és jövendölô tehetséget tulajdonítottak neki, mindjárt halála után szentként kezdték tisztelni. Kultuszát VI. Kelemen pápa hagyta jóvá 1348-ban. Az Árpádház nôtagjainak szentsége igazában csak a XIII. században bontakozott ki teljes szépségében és gazdag változatosságában. Szent testvérek, unokatestvérek, unokák és dédunokák egymás után lépnek fel és erényeik szépségével beragyogják fél Európát. Közülük idôrendben elsônek Csehországi Boldog Ágnest, I. Ottokár cseh király (1198-1230) leányát, anyja Konstancia hercegasszony révén III. Béla királyunk unokáját és Szent Erzsébet asszony unokanénjét kell említenünk. A jámbor királyleány, bár kiskorában a trebnitzi cisztercita és a doxani premontrei apácakolostorban nevelkedett, felnôtt korában mégis Assisi Szent Ferenc követôi közé szegôdött és hosszúra nyúlt életének (1205- 1282) nagyobbik felét a magaalapította prágai klarissza kolostorban élte le. Mint fônöknô korán levelezésbe lépett Szent Ferenc nôi képmásával, Szent Klárával, a klarisszarend megalapítójával. Ettôl fogva minden igyekezetével azon munkált, hogy Prágában is a Szent Klára kolostorában dívó életrendet és fôleg szigorú szegénységi felfogását honosítsa meg. Ebbeli törekvése azonban csak késôbb és csak részben ment teljesedésbe. Szenttéavatására mindjárt halála után megtörténtek az elsô lépések. Különösen rokona, Erzsébet, Vak János cseh király (1310-46) jámbor felesége fáradt nagyon sokat ebben az ügyben. Az ô ösztönzésére készítették el legendáit, gyűjtötték össze csodáit és mentették meg a további elkallódástól írásait. Az avignoni pápaság zavarai miatt azonban nagyon lassan haladt elôre az ügy, sôt utoljára egészen elakadt. IX. Pius pápa csak 1874-ben adta szentesítését az elôzô századok jámbor hagyományára és Ágnest hivatalosan is a boldogok sorába iktatta. Boldog Ágnes példája minden bizonnyal ösztönzô hatással volt unokaöccse, IV. Béla királyunk leányainak életalakítására is. Mert lám, a nyolc leány közül kettô: Kinga (Kunigunda) és Jolán (Jolánta, Ilona) szintén klarissza kolostorban élte le élete alkonyát. Kingát -- úgy látszik -- már egészen kicsiny gyermekkorában rabul ejtette az Assisibôl kiáradó új szellem. A legenda bájos elbeszélése szerint anyja, Mária királyné, eredetileg a prédikáló testvérek, a domonkosok rendjéhez húzott és csak Kinga hathatós rábeszélésére pártolt át a kisebb testvérek rendjéhez. Lélekben tehát már gyermekkorában a ferences rendhez tartozónak érezte magát, de gyakorlatilag csak férjének, Szemérmes Boleszláv krakói és szandomiri hercegnek negyven évig tartó szűzies házasság után bekövetkezett halála után (1279. december 7.) tudta megvalósítani szándékát. A herceg temetésén már klarissza ruhában jelent meg. Ettôl fogva a saját költségén épült ószandeci kolostorban élte le imádsággal, jótettekkel és csodákkal átszôtt életalkonyát. Késôbb a fenyegetô tatárveszedelemre való tekintettel a Dunajec partján épült Czorstin sziklavárába húzódott át. Ott is halt meg 1292. július 24-én. Szandeci sírja csakhamar kedvelt búcsújáró hely lett a lengyeleknek, magyaroknak és morváknak. VIII. Sándor pápa 1690-ben boldoggá avatta. XI. Kelemen pedig 1715-ben Lengyelország és Litvánia patronusává nyilvánította. Boldog Kinga szép életét leghűségesebben 14-15 évvel fiatalabb húga, Boldog Jolán utánozta; nemcsak abban, hogy ô is korán belekerült a ferences szellem sodrásába és ô is egy lengyel fejedelem, Boleszláv kálisi és gnézeni herceg oldalán kereste és találta meg földi boldogságát, hanem abban is, hogy élete alkonyát szintén Szent Klára lányainak körében élte le: mikor 23 évi boldog házasság után elvesztette férjét, nénje példájára ô is az ószandeci kolostor áldott falai közé vonult. És ettôl kezdve a két királylány tizenkét éven át a tökéletes istenszeretetnek s a zavartalan emberszolgálatnak szentelte életét. Jolán, nénje halála után, a gnézeni kolostor vezetését vette át és ott töltött még hét boldog esztendôt (+1299. június 11.). Gnézeni sírja Lengyelország boldog századaiban megszámlálhatatlan zarándoktömegeket vonzott. Kultuszát hivatalosan XIII. Leó pápa erôsítette meg (1872. szeptember 22.). Ha vér szerint nem is, lélekberendezés szerint annál inkább Boldog Kinga és Jolán köréhez sorolhatjuk Boldog Szalomét, Szemérmes Boleszláv testvérét és IV. Béla királyunk öccsének, az egyként vitéz és jámbor Kálmán hercegnek feleségét, aki élete közel felét magyar környezetben élte le. Még gyermek volt, mikor hasonlóan gyermek férjével összeházasították, de szűzi tisztaságát, férje nagylelkű hozzájárulásával holta napjáig megôrizte. A fényes királyi udvarban is szigorú aszkéta módjára élt és gondosan került minden zajos szórakozást. Pedig apósának, II. Endrének harmadik felesége, a fiatal és életvidám Beatrix királyné váltig bíztatta, hogy vegye ki részét az udvar mulatságaiból. ô azonban ezzel tért ki az unszolás elôl: ,,A férfiak tekintete elé nem akarok kerülni: a megjelenéstôl magamat féltem, a rejtôzködéssel ôket kímélem''. Férje halála után visszatért lengyel hazájába és rövid krakói tartózkodás után a zawihosci klarissza kolostor nôvérei közé lépett. 1255-ben a fenyegetô újabb tatár támadás elöl a grodziskoi kolostorban keresett menedéket. Ott is fejezte be erényekben gazdag életét (1268. november 17.). Tetemeit, kívánságának megfelelôen a krakói ferencesek templomában helyezték örök nyugovóra. X. Kelemen pápa századok óta megnyilvánuló közóhajnak tett eleget azzal, hogy 1673-ban a boldogok sorába iktatta a jámbor hercegasszonyt. Boldog Kingával és Jolánnal egy tôrôl fakadt, de a középkori lelkiségnek más típusát személyesítette meg Szent Margit szűz. Ô ugyanis nem Szent Ferenc, hanem Szent Domonkos értelmezésében tette magáévá a koldulórendiség eszményét és célkitűzéseit. De még ennél is döntôbb kihatással volt életsorának alakulására az a körülmény, hogy szülei még születése elôtt engesztelô áldozatul ajánlották fel ôt Istennek a tatárjárás borzalmainak elhárítására. És ô a legteljesebb tudatossággal vállalta az engesztelés hôsi feladatát. Attól az idôtôl kezdve, hogy hároméves korában a veszprémi domonkos apácakolostorba adták nevelôbe, napjai a legszebb keresztény erények: a szenvedélyes Krisztus-szeretés, lemondás, önmegtagadás, alázatosság és áldozatkészség állandó gyakorlásában teltek el. Így érthetô, hogy kevés idô alatt a magyar aszkézis legtökéletesebb kivirágzásává fejlôdött. Példája erényei illatának arányában, egyre szélesebb körre hatott. Ez természetes is, mert ô korán Lengyelországba szakadt nénjeivel ellentétben egy pillanatra sem hagyta el a hazai rögöt. Nemcsak hogy itthon maradt, hanem azonkívül szerzetesi életének nagyobb felét az új fôváros, Buda tôszomszédságában épült nyulakszigeti kolostorban az ország legkülönbözôbb tájairól, részben legelôkelôbb családjaiból összeválogatott nôvérek társaságában, tehát, bízvást mondhatjuk, a legnagyobb nyilvánosság elôtt élte le. Ilyen példára valóban lehetetlen volt fel nem figyelni. Csak az volt a baj, hogy a fényeskedô szövétnek, minél messzebbre vetette fényét, annál rohamosabban fogyatkozott. Margit még nem volt túl harmincadik életévén, mikor egy súlyos láz 1270. vagy 1271. január 18-án kioltotta életét. Szenttéavatási pöre azon nyomban megindult, de tömérdek akadály közbejötte miatt csak napjainkban jutott befejezésre: XII. Pius pápa 1943-ban ünnepélyesen szentté avatta a középkori magyar lelkiség legjellegzetesebb, európai viszonylatban is számottevô képviselôjét. Az Árpádház utolsó hivatalosan elismert szentje Portugáliai Szent Erzsébet, ismertebb nevén Izabella, dédapja, II. Endre királyunk révén az Árpádok, anyja, Konstancia királyné révén a Hohenstaufok királyi vérébôl eredt, s nevét apai nagynénjérôl, Thüringia szent fejedelemasszonyáról nyerte. Ezek a történeti adottságok szükségképpen kihatással voltak a kis királylány egyéniségének és sorsának alakulására. Életíróinak állítása szerint már hajadonkorában feltűnést keltett mélységes áhítatával, szelídségével s fôleg irgalmas szeretetével. Mint hitves, mint Dénes portugál király felesége nem kisebb odaadással teljesítette kötelességét. Ezen a téren elért legnagyobb sikere az volt, hogy eredetileg csapodár férjét idôvel a keresztény férfi és a kizárólag hivatásának élô uralkodó mintaképévé nevelte. Családja után minden gondját népének áldozta. Mint a jótékonyság angyala járt körül az országban, s nem volt az irgalmasságnak egyetlen olyan cselekedete, melyet ô nagyban nem gyakorolt volna. A legnagyobb szolgálatot azonban mégis azzal tette népének, hogy tapintatos békeközvetítésével ismételten elhárította fejérôl a fenyegetô háború veszedelmét. Halálát is utolsó békeszerzô ztján lelte (1336. július 4.) Egyébként élete utolsó szakaszát a magaalapította coimbrai klarissza kolostorban élte le, de csak mint egyszerű harmadrendi nôvér, mert nem akarta, hogy a szegénységi fogadalom szokásos alamizsnálkodásában korlátozza. Szenttéavatására az 1625. évi jubileumi búcsú keretében került a sor. A történetírók nem mulasztották el feljegyezni, hogy ezalkalommal a zarándoktömegek sorában feltűnôen nagy számmal voltak képviselve a szent királyné egykori spanyol és portugál alattvalóinak leszármazottai. Régebbi hagiografikus íróink Szent Margit skót királynét vér szerint is az Árpádház birtokállományába tartozónak vették. Állításuk szerint anyja Szent István Ágota nevű lánya, apja pedig Edvárd angol herceg, Vasbordájú Ödön angolszász király fia volt, aki atyja bukása után nagy kerülôvel, Svédországon és Oroszországon át földönfutó bujdosóként érkezett a magyar királyi udvarba. Az újabb kutatások azonban rácáfoltak erre a felfogásra. Mai tudásunk szerint Ágotát semmiféle rokoni kötelék nem fűzte Szent Istvánhoz, még kevésbé feleségéhez, Gizella királynéhoz. Általában Margit anyjáról semmi biztosat sem tudunk. Az az újabban felszínre került feltevés, hogy III. Henrik császár féltestvérének, Ernô szász hercegnek volt a lánya, teljesen ingyenes állítás, melyet semmi pozitív adattal sem lehet alátámasztani. Az egész legendakörbôl mindössze a magyarországi tartózkodása a kézzelfogható valóság. Abban ugyanis valamennyi életíró megegyezik, hogy Margit királyné Magyarországon született és életének elsô 10-12 esztendejét itt töltötte. Az is bizonyos, hogy amikor családjának az Angliába való visszatéréshez fűzött reményei füstbe mentek, Margit 1069- ben ismét Magyarországba, egyik életírójának határozott állítása szerint szülôföldjére akart visszatérni. De a Gondviselés másként határozott felôle: hajóját a szél dél helyett észak felé hajtotta és a skót partokra sodorta. Így került III. Malcolm király udvarába, aki már a következô évben feleségül vette ôt (1070). Így lett a Magyarországon nevelkedett fiatal hercegnô a középkori skót történelem egyik legvonzóbb alakjává s egyben a skót nép vallási, erkölcsi és kulturális életének gazdagabbá és mélyebbé formálójává. Szenttéavatására halála után (+1093. november 16.) jó másfélszáz esztendôvel, 1251-ben került a sor. ======================================================================== Szentek az Árpádház rokonságából Ezzel a felsorolással azonban még távolról sem merítettük ki Árpádházi szentjeink és boldogjaink névsorát. Mellettük még tetemes számmal találunk egyenes- és oldalági rokonokat, akiket kezdettôl fogva szintén szentekként, illetve boldogokként tartott számon a hívô kegyelet, de akiknek ügye mindmáig nem nyert hivatalos elintézést. Itt elsô helyen Szent István királyunk feleségét, Gizella királynét kell említenünk, akit elsô életírójának Bergamoi Fülöpnek állítása szerint bámulatraméltó csodatételei miatt Magyarországon és Bajorországban már a XII. századtól kezdve szentként tiszteltek. Ennek ellenére a hivatalos eljárás mégis nagyon késôn, csak a XVIII. század utolsó harmadában indult meg. De hamarosan el is akadt, mert fômozgatója, Koller Ignác veszprémi püspök mindjárt az elsô lépések megtétele után meghalt (1773). Nem járt több sikerrel Hornig Károly ugyancsak veszprémi püspök 1911. évi próbálkozása sem. Az elsô magyar királyné homlokát még mindig nem övezi a szenteknek kijáró aureola. Gizella királyné mellett hagiografus irodalmunk még egy Árpádházi király feleségét tartja számon a boldogok közt: Estei Beatrixot, II. Endre harmadik feleségét, Utószülött István herceg anyját, akinek rövid szereplése tűnô epizódként szövôdik bele Árpádkori történetünkbe. Férje hirtelen jött halála (1235. szeptember 21.) s alig másfél évi boldog házasság után mostohafiai, IV. Béla király és Kálmán herceg ádáz gyűlölete elôl menekülni volt kénytelen. Elôbb Németországban, a Szent Erzsébet történetében is szerepet játszó Werda városában vonta meg magát, majd innét fia születése után szűkebb hazájába húzódott vissza. Ettôl fogva minden gondját fia jövôjének biztosítására fordította. Mikor ezt a célját elértnek vélte, 1245-ben az Este közelében épült gemmolai bencés apácakolostorba vonult, de ott még abban az esztendôben meghalt. Egyes történetírók állítása szerint emlékét több helyütt a szenteknek kijáró tisztelettel övezték. Itt azonban, véleményünk szerint, személycsere történt: a szenteknek kijáró tisztelet nem az özvegy magyar királynénak, hanem egykori nevelôjének, a gemmolai kolostor hasonló nevű fônökasszonyának szólott (+1226. május 10.), kirôl nyilván tudjuk, hogy XIII. Kelemen pápa 1763-ban megerôsítette kultuszát. Beatrix királyné lelkivilágánál és politikai irányba beállított ambícióinál fogva aligha lehetett alkalmas talaj a magasabb igényű életszentség csíráinak keltegetésére. Még nehezebb V. István és felesége, a kun Erzsébet negyedszülött lányának, szintén Erzsébetnek esetében döntenünk. Annyi bizonyos, hogy a nemzeti köztudat nagy idôn át szentként, illetve boldogként tartotta ôt számon. Az sem kétséges, hogy élete nagyon bíztatón indult a szentség ormai felé: alig négyéves korában hôn szeretett nagynénjének, Szent Margit szűznek nyulakszigeti kolostorába lépett, nyolcéves korában ugyanott felvette az apácafátyolt és ettôl fogva minden igyekezetével azon volt, hogy minél hívebben utánozza nagynénje példáját. És élete végén ismét mint domonkos apácával, a nápolyi Szent Péter-kolostor buzgó és önsanyargató lakójával találkozunk vele. De viszont azt sem hallgathatjuk el, hogy a közbülsô negyedszázadot világraszóló botrányok elkövetésével töltötte ki. Féktelen kun vérével könnyű szerrel túltette magát minden erkölcsi korláton és hasonló gondolkodású öccsével, Kun Lászlóval bűnt bűnre halmozott. Kitűnô kortársa, Ladomér esztergomi érsek egyik levelében így jellemzi ôt: ,,Erzsébet nem annyira sanctimonialis, mint inkább antimonialis (= nem apáca) királyi testvérének istentelen dolgokra amúgyis nagyon hajlamos és kész lelkét gyakori sürgetéseivel felingerelte''. Mivel adatok hiányában nem tudjuk megítélni, milyen mértékben tudta világraszóló botrányainak emlékét kortársainak lelkébôl kitörölni, legcélszerűbbnek tartanók, ha nevét egészen kihagynók a magyar hagiográfiából. Egészen más a helyzet az Árpádház utolsó ,,aranyágacskájával'', III. Endre királyunk korán árvaságra jutott lányával, ifjabb Boldog Erzsébettel. Az ô útja valóban nyílegyenesen haladt elôre a szenttéérés ormai felé. Nála minden újabb megpróbáltatás csak arra szolgált, hogy egyre magasabbra lendítse ôt a tökéletesség útján. A svájci tössi domonkosrendű apácakolostorban töltött 28 esztendô a szebbnél szebb szerzetesi erények és a változatosnál változatosabb misztikus élmények hosszú sorát hímezte életébe. Legjobb bizonyíték erre egyik apácatársának, Stagel Erzsébetnek finom lélektani érzékkel megírott életrajza. Halála -- 1337. május 6. -- méltó befejezése volt életének: utolsó tekintete messze keleten fekvô hazájának, utolsó sóhajtása forrón szeretett nemzetének szót. Testét, mikor néhány hónappal temetése után az elsô kezdetleges fakoporsóból egy finommívű márványkoporsóba helyezték át, még teljesen épnek találták. Sokszázados kultuszának hivatalos megerôsítésére, sajnos, mindezideig nem történt kísérlet. Ereklyéit hosszú idôn át a protestánsok is tiszteletben tartották. Késôbb azonban elkallódtak. Mária Terézia 1770-ben már hiába kerestette. Nagy Lajos királyunk kisebbik lánya, Hedvig, ükanyja, Mária nápolyi királyné, V. István lánya révén kapcsolódott bele az Árpádok dicsô dinasztiájába. Bár a Gondviselés mindössze 27 évet engedett neki megérnie, ezen rövid idô alatt mégis három nemzet emlékezetébe írta be kitörölhetetlenül a nevét: az újonnan megtért litvánok egyházi életük megalapozóját, a lengyelek a jótékonyság angyalát s végül a magyarok a jámborság és az irgalmas szeretet megszemélyesítôjét látták és tisztelték benne. Alattvalói már életében mondhatatlan szeretettel és odaadással csüggtek rajta, holta után pedig mindjárt szentként kezdték tisztelni. Ennek ellenére kultusza mindmáig nem nyert hivatalos megerôsítést. Félbemaradt Árpádházi szentjeink és boldogjaink sorát a hányatott életű Salamon király nevével kell lezárnunk. Bár kétségtelen hitelű történeti adatok szólnak mellette, hogy a szerencsétlen uralkodó egy görögországi betörés alkalmával lelte halálát, a nemzeti köztudat sokáig nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy ember, akinek homlokát Szent István király koronája érintette, közönséges rabló módjára pusztuljon el. Ezért inkább készpénznek fogadta el egyesek azon állítását, hogy Salamon szerencsésen megmenekült serege pusztulásából és ezt megtoldotta azzal, hogy utána még évekig, sôt évtizedekig élt bűnbánó remete módjára. Vezeklése színhelyére nézve kétféle változat került forgalomba. Az egyik szerint a heiligenkreuzi cisztercita kolostorban élt egyszerű laikus testvér módjára, a másik, általánosabban elterjedt vélemény szerint pedig Isztriában, Pola környékén vonta meg magát. A legenda szívósságára jellemzô, hogy a polai székesegyházban Szent Salamon ünnepét (október 29.) még a XVIII. század közepén is duplex maius-rítussal ülték meg, de magasabb megerôsítés és lectio historica nélkül. ======================================================================== Egyéb középkori szentjeink Ha már a királyi család szentéletű tagjai közt is ilyen nagy számmal akadtak, akik egyáltalában nem, vagy csak nagyon késôn, esetleg századokkal haláluk után nyerték el a hivatalos jóváhagyást, természetesen még többször ismétlôdött meg ez az eset nem királyi származású szentjeinknél és boldogjainknál. Nem messze járunk az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy egyik kezünk ujjain össze tudjuk számlálni azon jámborainkat, akiknek neve az elismerés külsô jeléül belekerült a római martirológiumba. Igazán elmondhatjuk a római költôvel: Rari nantes in gurgite vasto. Lám a kereszténység kezdô korából a már említetteken kívül mindössze Szent Adalbert (Béla), Querfurti Szent Bruno és Szent Asztrik (Anastasius?) nevét emelhetjük ki. Egyikük sem magyar földön született, de a magyar lélek megszentelése érdekében kifejtett hôsies erôfeszítésével mindegyikük megérdemelte, hogy a magyar szentek galériájában is helyet kapjon neve: Adalbert mint az esztergomi egyházmegye patronusa, Bruno mint a tiszántúli ,,fekete magyarok'' térítô apostola és végül Asztrik mint a szent korona hozója. Még szánalmasabb képet mutat vegyesházi királyaink kora. Mert íme, a több mint kétszáz esztendôt felölelô korszak mindössze két olyan szentéletű fôpapot tud felmutatni, akiknek kultuszát legalább utólag szentesítette az Egyház: a traui születésű dalmata Gazotti (Casotti, Kazotics) Ágostont és az olasz Dominici Jánost. Az elôbbi eredetileg domonkosrendi szerzetes volt, majd korábbi rendtársának, XI. Benedek pápának kinevezésébôl zágrábi püspök lett s végül mint nocerai püspök halt meg (1323. augusztus 8.). Nagyon sokat fáradt rendje és egyházmegyéje reformja érdekében. Igazi mintaszerzetes volt és a szerzetesi szegénységrôl püspök korában sem feledkezett meg. XI. Kelemen pápa 1702-ben Horvátország, Dalmácia és a nocerai püspökség területére engedélyezte tiszteletét. Dominici János mint dominikánus szerzetes szintén nagyon sokat dolgozott rendje megreformálása érdekebén. A nagy egyházszakadás idején teljes meggyôzôdéssel a törvényes pápa, XII. Gergely oldalára állott. A pápa a raguzai érsekséggel és bíborossággal jutalmazta a buzgó szerzetes ragaszkodó hűségét. A konstanzi zsinat befejezése után V. Márton pápa Magyarországba és Csehországba küldötte legátusnak a huszita zavargások lecsendesítése céljából. Mielôtt azonban célját elérte volna, Budán súlyosan megbetegedett és hamarosan meghalt (1419. június 8.). Érdemes megemlítenünk, hogy holtában nem rendtársainál, hanem a pálosok budaszentlôrinci kolostorában kívánt eltemetkezni azzal az érdekes megokolással hogy ott virágzik a jámborság és a szerzetesi fegyelem. XVI. Gergely pápa 1832-ben erôsítette meg kultuszát. Gazotti Ágoston és Dominici János után ismét két, sôt háromszáz esztendeig kellett újabb magyar szentek, illetve boldogok feltűnésére várnunk. Ezek a ,,szentéletű és keserves halálú'' kassai vértanúk voltak. Ismeretes, hogy Bethlen Gábor elsô felkelése alkalmával Rákóczi György vad hajdúi Kassán órákig tartó kegyetlen kínzások után megölték a horvát Kôrösy Márk esztergomi kanonokot, a lengyel születésű Grodecz Menyhért és a törzsökös magyar Pongrác István jezsuita atyákat. A vértanúk szennygödörbôl kiemelt holttestét elôbb a sebesi templomban, majd késôbb a nagyszombati klarissza szüzek, illetve ezek feloszlatása után az orsolya szüzek templomában helyezték végsô nyugalomra. X. Szent Pius pápa 1905. január 15-én boldoggá nyilvánította ôket. Ezzel le is zárhatjuk hivatalos elismerést nyert szentjeink, illetve boldogjaink sorát. Igaz, hogy a magyar hagiográfiák még legalább háromszor ennyinek nevét tudják felsorolni. Nagy igyekezetükben azonban nincsen köszönet. Legnagyobb bajuk tökéletes kritikátlanságuk: szinte kizárólag olyan szenteknek, jobbára vértanúknak nevét sorolják fel, akik századokkal ôseink bejövetele elôtt és hozzá a szó legtágabb értelmében vett magyar imperium területén éltek és haltak, akiknek tehát semmi kapcsolata nem volt és nem is lehetett a történeti magyarsággal; vagy pedig olyanokét, akiknek homlokára kizárólag a népi áhítat fonta a szentség aureoláját. Szép számmal akadnak közöttük olyanok is, akiknek alakját merôben a legendás képzelôdés szôtte ki. Pl. Szent Orsolyának és tizenegyezer vértanútársának neve valószínűleg azon a címen került bele a magyar szentek jegyzékébe, mert római zarándokútjukból visszatérôben Kölnnél állítólag a hunok gyilkolták le ôket. Még különösebb Adorján püspök esete. Ô állítólag magyar királyi családból származott és társaival már idehaza sokat fáradt a keresztény hit terjesztése érdekében. Késôbb, a IX. század derekán (?) 6600-ad magával Skóciába vándorolt és ott még nagyobb eredménnyel munkált a piktek megtérítésén, mígnem társaival együtt az Angliát pusztító pogány dánok kegyetlenkedéseinek esett áldozatául. Mindent összevéve tehát mi magyarok szentek dolgában nagyon szűkösen vagyunk elbocsátva; mindenesetre szűkösebben, mint közelebbi és távolabbi szomszédaink legtöbbje. Ez annál feltűnôbb dolog, mivel nem szükségképpen van így. Nekünk ugyanis vallási és erkölcsi tekintetben legalább a XII. század elejétôl kezdve fej-fej mellett kellett volna haladnunk szomszédainkkal. Hiszen köztudomású, hogy a keresztény vallás Szent László királyunk érdemébôl a XI. század végére nálunk is éppúgy nemzeti intézménnyé, életelvvé izmosodott, mint szomszédainknál. Legjobb bizonyíték erre, hogy egyházi intézmények dolgában állandóan lépést tartottunk velük. Hierarchiánk az országhatárok tágulásának arányában folyvást bôvült s utoljára, az Anjou-kor végéig öt érsekségre és huszonhét püspökségre növekedett. A püspökségek legtöbbjének bôven voltak plébániáik és más egyházi intézményeik. Döntô bizonyítékul szolgálnak ebben a tekintetben az Anjou-korban nálunk megfordult pápai tizedszedôk nyomtatásban is megjelent jegyzékei, melyekbôl kiderül, hogy Magyarország alig három emberöltôvel a tatárjárás szörnyű pusztításai után jobban és egyenletesebben el volt látva plébániákkal, mint, mondjuk, a XX. század elején. Ugyanez volt a helyzet a szerzetesrendek tekintetében is. A középkor végére Magyarország éppúgy benépesült a legkülönbözôbb célú és alapítású rendekkel, mint Nyugat bármelyik más országa. A monasztikus rendek után az ágostonos kanonokok és remeték éppoly szíves fogadtatásban és meleg felkarolásban részesültek, mint késôbb a kolduló -- és a lovagrendek. De a babért mégis a magyaralapítású pálos szerzetesek vitték el. Remete Szent Pál fiai ugyanis a középkor végéig nem kevesebb, mint 131 kolostorral hintették tele a magyar imperium helyeit, lankáit és lapályait. És becsületükre legyen mondva, a derék szerzetesek nemcsak szám, hanem fegyelem dolgában is az elsôk voltak. Ismeretes Kapisztránói Szent János mondása: ,,Aki szenteket akar látni, menjen Nosztrára a pálosok kolostorába''. Kiegészítésül még hozzá kell tennünk, hogy a szerzetesrendek megoszlásában ugyanolyan változatosság és egyenletesség észlelhetô, mint a plébániákéban. Ha a Dunántúl és a Felvidék némi elônnyel indult is, az egyes országtájak közt távolról sem mutatkoztak azok a különbségek, melyek még a huszadik század küszöbén is megállapíthatók voltak. Példaként hivatkozunk a népek országútján fekvô s következésképpen ezer támadásnak és ezer pusztulásnak kitett csanádi egyházmegyére. Az egyházmegye múltjának fáradhatatlan szorgalmú kutatója, Juhász Kálmán, hét bencés, két cisztercita apátság, négy prépostság és tizenkét közelebbrôl meg nem határozható szerzetesi közösség fennállását mutatta ki a püspökség mai területén. Azután ott van a jellegzetesen alföldi fekvésű és színmagyar lakosságú Szeged példája. Domonkos és két ferences -- konventuális és obszervans -- kolostoráról már régóta tudunk. újabb idôben azonban kétségtelen megállapítást nyert az is, hogy legalább a tatárjárást közvetlenül megelôzött évtizedekben bencés apátság is állott a város falai közt. Még több adat szól a premontrei apácák működésérôl, mely különösen a késôi középkor szellemi életében hagyott maga után maradandó nyomokat (Lányi-, Szegedi- és Pozsonyi kódex). Sôt nem egészen megbízható adatok szerint az alsóvárosi Szent Péter plébániatemplom is szerzeteseknek, a johannita lovagoknak köszönhette megalapítását. Debrecenben a két nagy koldulórend, a domonkosok és ferencesek mellett a közös födél alatt, de fogadalmak nélkül élô világi ferences nôvérek, ismertebb nevükön beginák, vagy szesztrák is otthonosak voltak. Még gazdagabb volt szerzetesi intézményekben a hitújítás óta színprotestánsnak számító Sárospatak: ferences -- elôbb konventuális, késôbb obszervans -- - kolostora mellett ágostonos remete, ferences klarissza kolostorral és begina- teleppel is rendelkezett. A szerzetesség mellett az életszentség másik kitűnô nevelô iskolája, a remeteség, szintén korán feltűnt Magyarország területén. Elsô képviselôivel már Szent István korában találkozunk (Günther, András, Benedek). Igazi tömegmozgalommá azonban csak a XII. és XIII. század fordulóján bontakozott ki. Különösen a Patacsi hegy tájéka, a Tihanyi félsziget és a Pilis ôsvadonja népesült be sűrűn remetékkel. De mint a bibliafordító Báthory László példája mutatja, a budai hegyek barlangjainak még a középkor alkonyán is megvoltak a maguk remetéi. A mondottak alapján tehát bátran állíthatjuk, hogy a magyar középkor hitélet dolgában semmivel sem állott mögötte a nyugati nemzetek középkorának. A mélységes hit, a bensôséges áhítat a szamaritánus emberbaráti szeretet, a kemény lemondás és vezeklés a középkori magyar katolicizmus arculatán éppoly jól felismerhetô vonások voltak, mint akár az olaszén, vagy a franciáén. Legalább a XII. századtól kezdve nálunk is nagy számmal akadtak emberek: férfiak és nôk, egyháziak és világiak, fôrangúak és közrendűek, akik hôsi fokon gyakorolták a keresztény erényeket. Másszóval magyar földön is teremtek hôsök és szentek, aszkéták és Istenbe temetkezett misztikus lelkek. Példaként említhetjük Gyöngyösi Gergely középkori pálos krónikáját, mely tucatszámra sorolja elénk a szentéletű pálos barátokat. De ugyanezt a benyomást nyerjük a hazai domonkosok és ferencesek középkori történetének tanulmányozásából is. ======================================================================== A szenttéavatások elmaradásának okai A szentténevelôdés feltételei tekintetében tehát nálunk sem volt hiány. Csak az volt a baj, hogy a lehetô szentek közül aránylag nagyon kevesen jutottak el a tényleges szentség magaslatára. És ezért bizony túlnyomó részben magunkat terhel a felelôsség. Mert ha el is ismerjük, hogy egy-egy megérdemelt szenttéavatás elmaradásába külsô okok is belejátszottak, az esetek nagy többségében mégis a mi vétkes mulasztásunkban rejlett a fôok. Magyarország elszigeteltsége A külsô okok közt a legfontosabb, hogy úgy mondjuk, technikai természetű volt: földrajzi helyzetünknél, nyelvi és történeti elszigeteltségünknél fogva túlságosan messze estünk a katolikus világ középpontjától. Ebbôl következett, hogy a pápák, ha felénk fordították is tekintetüket, csak a politikai és társadalmi élet egyenetlenségeit látták meg, de a fôúri palotákban, polgári házakban, szerzetesi cellákban, esetleg erdei remeteségekben bimbózó és nyiladozó erényvirágokat már a legjobb akarattal sem tudták észrevenni. A magyar szenteknek tehát hasonlíthatatlanul kevesebb esélyük volt arra, hogy már életükben magukra vonják a legmagasabb egyházi hatóság figyelmét. Mindössze két kivételt említhetünk ebben a tekintetben: Szent Erzsébetet és Szent Margitot. A magyar életszentség individuális jellege Ezt a hiányt a környezetnek kellett volna pótolnia, ami azonban csak egészen kivételesen történt meg. A magyar szentség ugyanis mindvégig megôrizte szigorúan individuális jellegét és sohasem vált kollektívvé olyan értelemben, mint az olasz. A magyar szentek, aszkéták és misztikusok szemérmes magyar természetűknek megfelelôen szobájuk, cellájuk, vagy barlangjuk magányába temetkeztek és kandi szemektôl elzárkózva végezték imádságaikat, erénygyakorlataikat és önsanyargatásaikat. Ôk szóról-szóra megfogadták az Üdvözítô intelmét: ,,Te pedig, mikor imádkozol, menj be kamarádba és ajtót betéve imádkozzál Atyádhoz a rejtekben'' (Mt 6,6). Ezt annál könnyebben tehették, mivel környezetük általában nem zavarta ôket. A legtöbb esetben hagyta, hogy azt és úgy tegyék, amit és ahogyan jónak látták. A magyar társadalom ebben a tekintetben megközelítôleg sem bizonyult az életszentség olyan termékeny és kibontakozásra késztô talajának, mint pl. az olasz. Mert lám, az olasz nép sokszázéves keresztény nevelésének megfelelôen a legtökéletesebb és legkívánatosabb emberi eszmény kiteljesedését látta a santo-ban s ezért szenvedélyes örömmel és példátlan együttérzéssel üdvözölte egy-egy leendô új szent feltűnését és szinte kényszerítô erôvel késztette, sodorta ôt a tökéletesség egyre magasabb ormai felé. És ez természetes. Mert tudnunk kell, hogy Olaszországban a szent nem individuális, hanem kollektív jelenség: egy-egy város, vagy tájék vallásos áhítatának kivirágzása egy-egy mélyebb és jellegzetesebb egyéniségben. A kollektív jelleg természetesen nem úgy értendô, mintha az új szent egyéni arculatát megszabó hôsies erénygyakorlatok a közösség munkájának volnának az eredményei, hanem úgy, hogy a közösség a maga legbensôbb vágyainak kiteljesedését látja az elôtte kibontakozó új szentben, s ezért mélységes áhítattal tekint fel rá és iparkodik vele minél közelebbi, lehetôleg személyes kapcsolatba jutni. Kitűnô példa erre a német ferences provincia Herodotosának, Gianoi Jordán testvérnek esete. Ez a jámbor testvér, amikor az 1221. évi pünkösdi káptalan napirendre tűzte a német misszió kérdését, szentül hitte, hogy a Németországba induló testvérek a biztos vértanúhalálnak mennek eléje. Ezért, mint afféle ízig-vérig középkori gondolkodású ember, szeretett volna közelebbi érintkezésbe jutni velük, hogy késôbb, vértanúhaláluk után, eldicsekedhessék ismeretségükkel. De kíváncsiskodására alaposan ráfizetett. Az egyik jóhumorú testvér ugyanis sürgölôdésének láttára gyanút fogott: besoroztatta ôt a kiválasztottak közé és nem engedte többé a hálóból szabadulni. Így a jó testvérnek akarva, nem akarva indulnia kellett a félelmetes hírű országba. Szerencsére azonban a vállalkozás sokkal szerencsésebben sikerült, mint várni lehetett. Jordán testvér nemcsak hogy nem szenvedett vértanúhalált, hanem több mint negyvenéves szakadatlan munkálkodás után még arra is tudott idôt és erôt szakítani, hogy mintaszerű elôadásban megírja a németországi fészekrakás történetét. Az olasz környezet tehát valósággal keltegetô és nevelô iskolája volt az életszentségnek. Az emberek állandóan figyelemmel kísérték a leendô szenteket és minden lehetséges módon elôbbrehaladásra késztették ôket. Mikor Assisi Szent Ferenc stigmatizációja elôtt a Monte Vernának vette útját, a szamarát vezetô parasztember egyszer csak ezzel a kérdéssel fordult hozzája: ,,Mondd csak, te vagy az assisibeli Ferenc testvér?''. Amikor a szent igenlôleg válaszolt, így folytatta mondókáját: ,,Hát akkor csak igyekezzél, hogy olyan jó légy, mint amilyennek tartanak az emberek, mert sokan bíznak benned. Figyelmeztetlek tehát, hogy ne csalódjanak benned''. Hogy a környezet cselekvésre késztô és felfelé sodró ereje, illetve annak hiánya, nemcsak elméletben, hanem a valóságban is döntô hatással lehetett egyéni életsorsok alakulására, arra ismét a ferences történetbôl idézhetünk jellemzô példát. Az alvernai kolostor ebédlôjének falán többek közt egy képet láthatunk, mely egy alamizsnát osztó frátert ábrázol. A kép alatt ezt a felírást olvassuk: ,,Magyarországi Boldog Bernát, ennek a hegynek kapusa.'' Ha fellapozzuk a rendi krónikákat, megtudjuk belôlük, hogy az egyszerű magyar laikus testvér kiválóan jámbor életű és kegyelmi ajándékokkal gazdagon elhalmozott ember volt. Olyan feltűnô mértékben rendelkezett az istenbarátság adományával, hogy a negyedik-ötödik Miatyánk elmondása után már elragadtatásba esett, mely néha órákig is eltartott. Máskor meg azt vették észre, hogy elragadtatásában a levegôben lebeg. Másszóval Bernát testvér extatikus lélek volt. Attól az idôtôl kezdve azonban, hogy elöljárói kívánságára visszarendelték Magyarországra, egyszerűen kiesett a történelembôl. A rendi krónika mindössze annyit tudott feljegyezni róla, hogy a szentek boldog halálával múlt ki. Már most egészen bizonyos, hogy Bernát testvérbôl, ha mindvégig olasz környezetben maradhatott volna, a legendák aranyló szálaival dúsan körülfont szent lett volna; csodáiról és elragadtatásairól nemzedékek beszéltek, esetleg írtak volna. Míg így a hidegebb és józanabb magyar környezetbe visszasüllyedve egyszerű jámbor baráttá szürkült, és a többi barátok módjára senkitôl észre nem véve és senkitôl nem ünnepelve csak befelé élte gazdag kegyelmi életét. Életszentsége az itthoni környezetben egy csapásra elvesztette kollektív jellegét, individuális jelenséggé vedlett és az utókor szempontjából semmibe foszlott. Halála után senki sem beszélt róla. Beteljesedett rajta a magyar puszta sorsa: a homok még a nyomát is betemette. De a magyar környezet nemcsak negatíve, a cselekvésre késztetô ösztönzések elmaradásával, hanem akárhányszor pozitíve is akadályozta a magyar életszentségnek kollektív jelenséggé való kibontakozását. Fôleg jámbor szerzeteseink közt akadtak nagy számmal, akik alázatosságukban egyenesen elviselhetetlennek találták a gondolatot, hogy akár holtuk után is szentként tisztelje ôket a világ. Ezért pl. a pálosok elvbôl nem tettek lépéseket jámboréletű testvéreik boldoggá-, illetve szenttéavatása ügyében. Székely László márianosztrai vikáriusról meg egyenesen azt olvassuk, hogy saját lábával taposta el a szentéletű Ferenc testvér sírjából kinôtt két pálmaágat, mert nem akarta, hogy a világ tudomást szerezzen életszentségérôl. A derék testvérek csak késôn eszméltek rá eljárásuk észszerűtlenségére és legalább utólag szerették volna jóvátenni hibájukat. Ezért az 1576. évi lepoglavai káptalanon úgy rendelkeztek, hogy mihelyt az országos zavarok megengedik, azonnal hozzá kell látni a szentéletű pálosok ereklyéinek felkutatásához, életrajzi adataik összegyűjtéséhez és általában minden lehetôt meg kell tenni, hogy a szenttéavatási eljárások minél elôbb megindíthatók és lefolytathatók legyenek. Errôl azonban akkor, a török terjeszkedés és a hitújítás korában szó sem lehetett; nemcsak azért nem, mert a még megmaradt pálos kolostorok továbbra is tucatjával estek áldozatául a két ellenség dúlásának, hanem azért sem, mert a kolostorokkal együtt megsemmisültek azok az írások is, melyeknek a bizonyítási eljárás alapjául kellett volna szolgálniok. Így hát a lepoglavai határozat alapján egyetlen pálos szerzetes sem nyerte el a hivatalos boldoggá-, illetve szenttényilvánítás halhatatlan dicsôségét. Maga az alapító, ,Boldog'' Özséb sem kivétel ebben a tekintetben. A társadalom közönye De a szerzetesrendek bizonyosfokú aszkétikus húzódozásánál hasonlíthatatlanul nagyobb baj volt, hogy maga a társadalom sem méltányolta eléggé az életszentség kiemelkedô példáit; legalább nem abban az értelemben, hogy azokat az utókor számára is lerögzíteni és átörökíteni igyekezett volna. Nem vette észre és nem méltányolta érdeme szerint a hivatalos szenttéavatásban rejlô megbecsülhetetlen erkölcsi értékgyarapodást és azt a felmérhetetlen lelki hasznot és tekintélynövekedést, amely abból az illetô szentet szülô nemzetre hárult. Eleink legtöbb esetben megelégedtek azzal, hogy maguk kezdettôl fogva szentekként tisztelték a soraikból kiemelkedett jámborokat, de azt már nem tartották szükségesnek, hogy az arra egyedül hivatott egyházi hatóságokkal is ilyenekként ismertessék el ôket. Innét van, hogy olyan kétségbeejtôen kevés a hivatalosan kinyilvánított szentünk és boldogunk. S méghozzá ezeknek jelentékeny része is csupán emberemlékezetet meghaladó tiszteletünk utólagos szentesítése révén jutott a nagy megtiszteléshez. A legtöbbnél azonban ez is hiányzik. A domonkosrend vonalán pl. ez az eset forog fenn a magyarországi provincia megalapítójánál, korábban a bolognai egyetem európai hírű tanáránál, Magyarországi Pál testvérnél, aki a kunok térítése közben vértanúhalállal fejezte be életét (+1241), úgyszintén utódjánál, Németországi Boldog Jánosnál, Johannes Teutonicusnál, igazi nevén Wildhauseni Jánosnál, aki nemcsak azzal érdemelte ki a magyar szentek közé sorozását, hogy három évig (1231-33) magyarországi provinciális, öt évig (1233-37) boszniai püspök volt és mint generális Budára hirdette meg az 1254. évi egyetemes káptalant, hanem azzal is, hogy érdemesnek tartotta megtanulni nyelvünket (+1252. november 4.), nemkülönben a nagyhírű Csák-nemzetségbôl származott Boldog Móric testvérnél, aki a gyôri kolostorban élte le szebbnél-szebb szerzetesi erényekkel gazdagon átszôtt életét (+1336. március 20.); végül Szent Margit asszony mesternôjénél, Magyarországi Boldog Ilonánál, akinek misztikus és stigmákkal ékeskedô életérôl azonban jóformán semmi bizonyosat sem tudunk (+1270 körül). Nagyjából ugyanez a helyzet a ferenceseknél is. A magyar rendtartomány elsô provinciálisát, az állítólag francia királyi vérbôl eredt János testvért illetôleg kizárólag a legendák bizonytalan tapogatózásaira vagyunk utalva. Még ennél is kevesebbet tudunk azokról a csodatevô szentekrôl, kiknek emlékét a magyar provincia költségén kiadott Speculum vitae Beati Francisci et sociorum eius c. terjedelmes nyomtatvány (Velence, 1504), némi túlzással úgyis mondhatnók, a ,,Magyar Fioretti'', ôrizte meg számunkra. Kitartás hiánya a szenttéavatási ügyekben De nemcsak az volt a baj, hogy eleink legtöbbször a kisujjukat sem mozdították lehetô szentjeink hivatalos elismertetése érdekében, hanem az is, hogy, ha hébe-hóba rá is szánták magukat egy-egy akció megindítására, lelkesedésük idô-nap elôtt kifulladt. Szalmatűz- természetüket ebben a vonatkozásban sem tudták megtagadni. Ezért van, hogy a soha meg nem indított szenttéavatási pörök mellett tetemes számmal találkozunk hivatalosan megindított, de befejezésre nem jutott kezdeményezésekkel is. Így például tudjuk, hogy Róbert esztergomi érsek (1226-39) és a joghatósága alá tartozó püspökök 1231-ben az ötven évvel korábban meghalt Lukács esztergomi érseknek, kora legkiemelkedôbb fôpapi egyéniségének szentté nyilvánítását kérték IX. Gergely pápától. A pápa szívesen hajolt kérésükre s Bulcsu csanádi püspököt, a cikádori cisztercita apátot és az esztergomi ispotályos lovagok mesterét bízta meg az elôzetes kihallgatások megejtésével. A kiküldött biztosok derekasan megfeleltek feladatuknak: tüzetesen átvizsgálták a nagy fôpap életére vonatkozólag még fellelhetô adatokat és azokat a közbenjárására történt csodákkal együtt szabályszerű jegyzôkönyvbe foglalták és az egész iratcsomót további intézkedés céljából Rómába küldötték. Két évvel rá Pecorari Jakab prenestei bíborospüspök, mint pápai követ, újabb beható helyszíni vizsgálatot indított az ügyben. A további folytatásról azonban, sajnos, nincs tudomásunk. A pápaság és császárság harmadik nagy harcának közbejötte, majd nyomban utána a tatárjárás bekövetkezése más irányba terelte az emberek figyelmét és nem akadt többé ember, akinek eszébe jutott volna újból napirendre tűzni a kérdést. Szinte hajszálnyi pontossággal ugyanez az eset ismétlôdött meg Lukács ifjabb kortársával, Saul kalocsai érsekkel, akit pedig már életében szentként tiszteltek kortársai (+1202). Jellemzô, hogy Imre király mint Isten elôtt különösen kedves kalocsai érsekrôl beszél róla (1198). Még melegebb elismerés hangján szól róla öccse és utóda, II. Endre: ,,Boldogemlékű Saul kalocsai érsek szent és ártatlan élete érdeméért egyaránt kedves Isten és az emberek elôtt'' -- olvassuk egy 1207-ben kelt levelében. IX. Gergely pápa rendelkezésére az ô kanonizációs eljárása is megindult, de a tatárjárás közbejötte miatt még annyira sem jutott, mint Lukács érseké. Ám nem szükséges, hogy a középkor derekáig nyúljunk vissza példákért. Az újkorból is találunk eleget. Így tudjuk, hogy a pálosok 1702. évi nagykáptalanjának programján többek közt Csepellényi Györgynek, a Thököly-féle felkelés keserű sorsú pálos vértanújának (+1674. május 24.) szenttéavatási ügye is szerepelt. A káptalani jegyzôkönyvben ugyanis azt olvassuk, hogy a lengyel képviselô provinciája megbízásából felvilágosítást kért Csepellényi szenttéavatási ügyének állásáról. Kérdésére azt a felvilágosítást kapta, hogy a rend vezetôsége a szükséges iratokat felterjesztette Rómába, de a pör megindításától és lefolytatásától a szükséges anyagi eszközök hiánya miatt el kellett állania. Ezzel a méla, Szent Pál fiaihoz igazán nem méltó válasszal a sokat szenvedett vértanú szenttéavatási ügye végleg lekerült a napirendrôl. Esterházy Pál generális 1769. évi római és nápolyi követjárása során XIV. Kelemen pápa elôtt újból szóba hozta ugyan az ügyet, de próbálkozásának éppoly kevéssé lett foganatja, mint napjainkban a lelkes Vécsey József Aurél kassai kanonok odaadó fáradozásának. Még tanulságosabb e tekintetben a XVIII. század fáradhatatlan térítô apostolának, Kelemen Didák minorita atyának az esete. Ismeretes, hogy ez a lángbuzgalmú szerzetes mindenki másnál többet fáradt a Tiszántúl rekatolizálása érdekében. ,,Mennyit hozott, -- írja róla egyik gyónó lánya -- mennyit térített az anyaszentegyházba, az Isten tuggya, de a tiszai részeknek vallási, erkölcsi megújhodása úgy, ahogy most találtatik, egyedül Kelemen Didák atya buzgólkodásának köszönhetô.'' Érthetô tehát, hogy a jámbor atya elhunyta után (+1754. április 28.) azonnyomban megindult szenttéavatásának sürgetése. Mindazonáltal a hivatalos vizsgálat csak 1774-ben kezdôdött az egri püspöki szentszék elôtt. A kiküldött biztosok annak rendje-módja szerint lefolytatták a szokásos kihallgatásokat, gondosan megvizsgálták a sírt és vizsgálataik eredményét hivatalos jegyzôkönyvbe foglalták. De ezzel egyelôre le is zárult az ügy. Sem a jegyzôkönyv további sorsáról, sem arról nincsen tudomásunk, hogy Róma egyáltalában foglalkozott-e a dologgal. Ugyancsak negatív eredménnyel végzôdött az a kezdeményezés is, amelyet Erdély híres tudós püspöke, Batthyány Ignác, 1794-ben a minoritáktól függetlenül indított meg. Amennyire tudjuk, ez az újabb lépés sem jutott tovább a bizonyításhoz elengedhetetlenül szükséges adatok összegyűjtésénél. Ugyanez áll az 1937. évi próbálkozásra is: Péchy Alán provinciális a tartományi káptalan utasítására újból megtette a kanonizációs eljárás megindításához szükséges bevezetô lépéseket. De a nagy igyekezettel megindított vállalkozásból ezúttal sem kerekedett ki kézzelfogható eredmény. A derék Didák atya még mindig nélkülözi a szentség aureoláját. Ezek a találomra kiragadott példák meggyôzôen igazolják 18 évvel ezelôtt megjelent cikkünk címének igazságát: ,,Magyar szentek, akik nincsenek, de lehetnének'' (Egyházi Lapok, 1944, 33-35.). És hogy nincsenek, azért elsôsorban bennünket terhel a felelôsség. Természetesen nem az volt a baj, hogy nem tiszteltük eléggé köztünk élô szentjeinket, hanem az, hogy nem úgy tiszteltük ôket, ahogyan tisztelnünk kellett volna: szerénységbôl, önbizalomhiányból, kényelemszeretetbôl, néha talán zsugoriságból is elmulasztottuk idejében megindítani szenttéavatási pörüket, vagy ha megindítottuk, mindjárt az elsô komoly akadálynál elakadtunk. Még nagyobb baj volt, hogy nem voltunk minden ízünkben áthatva a hivatalos szenttéavatásban rejlô páratlan erkölcsi értékeknek tudatától. Mint annyi más téren, itt is beértük félmunkával. Míg más nemzetek eget és földet megmozgató hittel és semmi akadálytól vissza nem riadó eltökéléssel láttak hozzá egy-egy szentéletű fiuk, illetve lányuk oltárra emelésének munkájához, mi legtöbbször megelégedtünk a kezdô lépések megtételével, és ha ezek nem vezettek mindjárt sikerre, azonnal elcsüggedtünk és nem erôltettük tovább a dolgot. Mennyivel másként jártak el ebben a tekintetben is déli és nyugati szomszédaink? Csak egy példát említünk. Kapisztranói Szent Jánosról olvassuk, hogy mikor szeretett mesterének, Szienai Szent Bernardinnak haláláról (1444. május 20.) értesült, nagyerôs fogadást tett magában, hogy mindaddig nem nyugszik, míg csak ki nem harcolja oltárra emelését. Valóban, attól az idôtôl fogva szüntelenül járt-kelt, agitált, adatokat, csodákat gyűjtött, pártfogókat, összeköttetéseket szerzett és egy pillanatra sem szűnt meg a pápák fülét ostromolni. És fáradozása hamarább eredményre vezetett, mint maga is remélte: V. Miklós pápa az 1450. évi jubileumi búcsú keretében pünkösd ünnepén (május 24.) megszámlálhatatlan népsokaság jelenlétében hivatalosan szentté nyilvánította Siena nagy szülöttjét. De a dolog teljessége kedvért azt is hozzá kell tennünk, hogy szegény Kapisztránnak nem akadt hasonló lelkesültségű tanítványa s ezért közel harmadfélszáz esztendeig kellett várnia, hogy vontatottan indult és több ízben megszakított kanonizációja végre-valahára befejezést nyerjen (1690. október 16.). Mint látjuk, szentek dolgában messze elmaradtunk szomszédainktól. Ezért bizony kizárólag bennünket terhel a felelôsség. Legnagyobb bűnünk az volt, hogy legtöbbször csak passzív szemlelôi voltunk az életszentség fakadásának; tudatosítására, irányítására, vagy, mi több, nemzeti közkinccsé tételére egyáltalában nem gondoltunk. Remeteségeinkben, kolostorainkban, polgári házainkban, sôt fôúri palotáinkban -- példaként a nagy Buzád bán, Boldog Csák Móric, Lackfy Dénes, Báthory László nevére hivatkozunk -- százszámra borultak virágba a misztikus elragadtatásig emelkedô hit, a hôsies önmegtagadás és a határtalan emberszeretet szebbnél-szebb virágai, de csak maguk és legfeljebb még közvetlen környezetük számára illatoztak. A világ csak egészen kivételesen szerzett tudomást róluk. Különösen kolostoraink bizonyultak az életszentség dús televényföldjének. A budaszentlôrinci, márianosztrai és máriavölgyi pálos kolostorokról például sokáig azt tartotta a közhit, hogy valamennyi lakójuk szent. A szerzetesség mellett nem hagyhatjuk említés nélkül az életszentség másik különleges jogcímét, a vértanúságot sem. Hiszen köztudomású dolog, hogy vértanú nemzet vagyunk: Szent László királyunk óta nemzeti energiáink java részét a kereszténység érdekeinek megvédésére áldoztuk. De ezen tágabb értelemben vett vértanúk mellett nagy számmal vannak igazi vértanúink is, akik teljes tudatossággal áldozták oda életüket hitükért. Mivel kimerítô felsorolásuk nagyon messze vezetne, csupán néhány kiemelkedô adat megemlítésére szorítkozunk. Magyarországi Boldog Pál, a magyar domonkos provincia megalapítója kilencvenedmagával szenvedett vértanúhalált Kunországban. Nádasdi Bálint testvér egy 1598- ban készített összeállításában több, mint hetven ferences testvér nevét sorolja fel, akik 1526 és 1563 közt valamennyien török kard alatt véreztek el. A Thököly-féle felvidéki támadás során a fanatikus hajdúk huszonkét katolikus papot és szerzetest gyilkoltak le, hetvenet pedig kegyetlenül megkínoztak és kifosztottak. De igen tetemes azon vértanúink száma is, akik a Balkán skizmatikus és Nagytatárország pogány és mohamedán népeinek térítése közben áldozták oda életüket. ======================================================================== Mi a gyakorlati tennivalónk? Mulasztásaink túlnyomó részét, sajnos, már nem áll módunkban jóvá tenni. De egyet és mást még pótolhatunk s nevezetesen megfelelô utánjárással kieszközölhetjük egyik-másik ,,szentünknek'' utólagos elismertetését. Elsôsorban Csepellényi Györgyre és Kelemen Didákra gondolunk itt, mint akik korban legközelebb állanak hozzánk és akiknek ügyében a hivatalos egyházi hatóságok még nem mondották ki az utolsó szót. Azután gondolunk Magyarországi Boldog Pálra, aki vértanúságán túl mint tudós is kora kiemelkedôbb egyéniségei közé tartozott. Negyediknek talán az Árpádház utolsó sarját, Magyarországi Boldog Erzsébetet említhetjük, mint akinek egykorú hiteles életrajza megbízható alapul kínálkozik a kanonizációs eljárás megindításához. Mindezek azonban csak részletkérdések. Sokkal fontosabb náluk bizonyos alapvetô kérdések tisztázása. Szerintünk a legsürgôsebb feladat középkori szentjeink és boldogjaink megbízható kritikai kataszterének elkészítése volna. Amíg ugyanis nem látjuk világosan, kiknek szentté-, illetve boldoggáavatására lehet alapos reményünk, addig nem érdemes egyetlen lépést sem tennünk. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a magyar szentek életírójának a magyar martirológium alapos megrostálásával kell kezdenie munkáját: kíméletlenül ki kell belôle iktatni mindenkit, aki ellen akár történeti hitelesség, akár magyarság, akár erkölcsi magatartás tekintetében a legkisebb kifogás is emelhetô. Talán nem szükséges mondanunk, hogy a magyarság követelésében a vérségi szempontok mellett az érzelmi kapcsolatok is számításba veendôk. Ilyen szélesre alapozott munka megtervezése és sikeres elvégzése természetesen sokszorosan meghaladja egy ember tudását és munkabírását. Eredményes megoldása tehát csak munkaközösség formájában képzelhetô el. A dolog természetébôl következik, hogy a munkaközösség megszervezése, munkájának irányítása és ellenôrzése szigorúan egyházi feladat kell hogy legyen. A munka oroszlánrésze azonban mégsem a tudósokra, hanem magára a katolikus társadalomra vár. Eget ostromló hitével, rendíthetetlen bizalmával és állhatatos kitartásával neki kell kiesdenie Istentôl, hogy a jövôben necsak lehessenek, hanem legyenek is szentjeink, még pedig úgy, hogy a régiekkel szemben elkövetett mulasztásainkat lehetôleg pótoljuk, a jövôt illetôleg pedig úgy, hogy idejében rányitjuk szemünket a körünkben bontakozó szentségcsírákra és minden tôlünk telhetô módon iparkodunk azokat teljes kifejtôzésre segíteni. Kövessük nyugati és déli szomszédaink példáját és tanuljuk meg tôlük a szentség kollektív értékének megbecsülését. Mert bizony mi is rászorulunk szentjeink mennyei pártfogására. ======================================================================== Irodalom Acta Sanctorum Ungariae ex J. Bollandi operibus excerpta. Tarnaviae, 1743. Balanyi Gy.: Szent Erzsébet és Szent Ferenc. Bp. 1937. --: Magyarországi Boldog Ilona. Regnum. II. Bp. 1937. 69-79. l. --: Csehországi Boldog Ágnes. 1205-1282. Bp. 1939. --: Magyar szentek, akik nincsenek, de lehetnének. Egyházi Lapok, 1944. 33-35. l. --: Magyarországi Szent Erzsébetek. Vigilia, 1951. 601-605. l. --: Szent Erzsébet magyarsága. Vigilia, 1957. 622-25. l. --: Magyar Fioretti. Vigilia, 1958. 626-29. l. Balics L.: A róm. kat. Egyház története Magyarországon. I-III. k. Bp. 1885-90. l. Bálint S.: Szeged városa. Bp. 1959. --: Alsóváros. Szeged. 1960. Csák A. C.: Kelemen Didák csodás élete és működése. Miskolc, 1927. Gábriel A.: Szent Erzsébet magyarsága nyugati szemmel. Regnum, II. Bp. 1937. 80-97. l. Harsányi A.: A domonkosrend Magyarországon a reformáció elôtt. Bp. 1938. Herzog J.: Skóciai Szent Margit származásának kérdése. B. P. 1933. Juhász K.: Hajdani monostorok a csanádi egyházmegyében. Bp. 1926. --: Die Stifte der Tschanader Diözese im Mittelalter. Münster i. W. 1927. --: Ein Unbekanntes Benediktinerstift in der Stadt Szeged. Mitteilungen des Instituts f. österreichische Geschichtsforschung. 1961. 359- 62. l. --: Klöster in der Diözese Tschanad-Temesvar im Mittelalter 1030-1552) Magyar Szakemberek írásai. 65. Köln-Detroit-Wien. é. n. Kanyó G.: Kálmán herceg. Kat. Szemle, 1895. 250-66. l. Karácsonyi J.: Szent Adalbert védelme. Kat. Szemle, 1904. 451-62, 523- 55. l. --: Szent István király. Bp. 1904. --: Az Árpádház szentjei. Árpád és az Árpádok c. összefoglaló díszműben. Bp. 1908. --: A mérges vipera és az antimoniális. Századok, 1910. 1. s kk. 11. --: Szent Gellért püspök és vértanú élete, Bp. 1925. --: Szent László király. Bp. 1926. Kisbán E.: A magyar pálosrend története. I-II. k. Bp. 1938-39. Kollarich J.: Boldog emlékezetű Cepelleni Györgynek élete és halála. Nagyszombat 1770. Körtvélyessy L.: A 700 éves minorita rend története. Szeged, 1943. Kühár F.: A legszentebb család utolsó virága. Bp. 1939. Lányi E.: A kassai vértanúk. Kalocsa, 1920. Lovas E.: Árpádházi Boldog Margit. Kolozsvár, 1913. Mályusz E.: Árpádházi Boldog Margit. Károlyi-Emlékkönyv. Bp. 1932. 341- 84. l. Monay F.: Adatok a magyarországi és erdélyi minoriták irodalmi munkásságáról. Róma. é. n. --: P. Kelemen Didák a Felsô-Tiszavidék apostola, Róma, 1957. Pámer L.: Tisztelendô Csepellényi György vértanú boldoggáavatása. Kat. Szemle, 1905. 63-66. l. --: Gizella boldoggáavatása. Kat. Szemle, 1910. Puskásy P.: Árpádházi Boldog Kinga. Bp. é. n. Pór A.: Boldog Csáki Mór domonkosrendi szerzetes. Kat. Szemle, 1887. 300-313. l. --: Habsburgi Ágnes magyar királyné és Erzsébet hercegasszony, az Árpádház utolsó sarja. Kat. Szemle, 1888. 214-43, 463-99. l. Schütz A. szerkesztésében: Szentek élete, az év minden napjára. I-IV. k. Bp. 1932-33. Szekfü Gy. szerkesztésében: Hôsök és szentek. Magyar szentek. H. és é. n. Takáts S.: Kelemen Didák és Károlyi Sándor családja. Kat. Szemle, 1892. 394-430, 535-61, 678-707. l. Tarczai Gy.: Az Árpádház szentjei. Bp. 1930. Tóth L.: Magyarországi Boldog Ilona legendája. Kl. a Domanovszky- Emlékkönyvbôl. Bp. 1937. Vargha D.: Szent Mór-Emlékkönyv. Pécs, 1936. Wertner M.: Az Árpádok családi története. Nagybecskerek, 1892. --: IV. Béla magyar király története. Temesvár 1895.