Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Mócsy Imre: Beadványom Egyháztörténeti anyaggyűjtemény Kézirat Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Beadványtervezet 1. sz. melléklet: A demokrácia ellen való izgatás története 2. sz. melléklet: Két börtön között I. Szabadulás elôtt 1. A szabadulási láz görbéje 2. Fel nem használt lehetôségek 3. ,,Maga egyáltalán nem akar szabadulni?'' 4. Káderezések a) Számomra nincs ,,vamzer'' b) ,,Mondjon már valamit, amivel a kezünkben van'' c) Két asszony az életemben 5. A váratlan szabadulás II. Világi foglalkozások 1. Fűtô és takarító a) Munkám b) Elbocsátás c) Dicséret 2. Államvasúti segédmunkás a) Munkám b) Egy jellemzô párbeszéd c) Felmondás d) Jellemzés e) Miért küldtek el? f) ,,Talán épp ezért'' 3. Tudományos kutató a) Munkám b) Megelégedés c) Fônökasszonyom és más hölgyek, akiket ,,beszerveztem'' III. Papi működés / klerikális kapcsolatok 1. Fôpapok és professzorok 2. Akadémiai professzorság? a) Jelentkezésem b) A meghívás ígérete c) Pályázat 3. Vendégeskedéseim a dekanátus fogadásain a) Felszolgálás b) ,,Mit keres ott ez a Mócsy?'' 4. Lelkipásztorkodás az egri fôegyházmegyében a) Erk és Tarnaörs b) Megismerkedés az egri ÁEH-sal c) Brezanóczy kísérlete keretbe juttatásomra 5. Kispapok vizsgáztatása 6. Lelkigyakorlatok a) A tény b) Mi a lelkigyakorlat c) Geigler prelátus a lelkigyakorlat-ellenes hangulat okáról d) Alaptalan gyanúsítás. Kovács Vince püspök a ,,halászásról'' e) Lelkigyakorlatos jegyzeteimben semmi kifogásolni valót nem találtak 7. A teológiai tanárokkal való kapcsolataim a) Eger és Szeged b) A letiltás c) A teológiai hivatás IV. A békepapokhoz való viszonyom 1. Magatartásom elvi alapja: általános szeretet 2. Magatartásom védelme támadásokkal szemben a) Várkonyi Imre b) Horváth Richárd V. Újra a MÁV-nál 1. Hogyan kerültem vissza? 2. Milyen lelkülettel mentem vissza? 3. Kezdô üzemgazdász 4. Felszólalásom a tapasztalatcserén 5. A munkatársaimhoz való viszonyulásom 6. Munka és szeretetszolgálat mint adósságtörlesztés 3. sz. melléklet: Az összeesküvésben való részvételem. ,,Ismét ilyesmire vetemedett!'' I. A házkutatástól a letartóztatásig a) A házkutatás és annak indoklása b) Reflexióim az összejövetelekrôl c) A házkutatás hatása a munkahelyemen d) A letartóztatás és az elsô kihallgatások II. A vád fôbb pontjai 1. A világszolidarizmus a) Honnan ismertem meg? b) A szolidarizmus, mint világkép c) A szolidarizmus, mint társadalmi, gazdasági rend d) Értetlenség a fenti megkülönböztetéssel szemben 2. A magántulajdon védelme a) Néha alig különbözik a személyi tulajdontól b) Magánvéleményem c) Minden katolikus szemináriumban ezt tanítják 3. Elitnevelés a) Önmagában okos dolog b) Én nem vagyok elitválogató c) Minden lelkipásztori munka elitnevelés 4. Konspiráció a) Én szeretem a titkolódzást b) 1956 elôtt indokoltnak látszott c) Az akkori félelem vagy megfélemlítés adatai d) A Markó utcai fogházban a ,,csöveseknek'' rázós ügy az Isten-kérdés III. Közreműködésem az összeesküvésben 1. Közreműködésem ,,ideológiájuk'' kidolgozásában a) P. Dombival minden együttműködést visszautasítottam b) A szolidarizmus világképe kidolgozásában sem akartam közreműködni 2. Az összeesküvés írásos anyagát rejtettem lakásomon a) Ha rejtettem volna is, ez nem bűncselekmény b) Világképükrôl akartak meggyôzni c) P. Dombi lelkigyakorlatos könyvének függelékét nem olvastam 3. Az ,,összeesküvôk'' cenzora és szaktekintélye voltam a) Csak egy metafizikát cenzúráztam b) A szentírástudományban voltam szaktekintély 4. Mi volt közreműködésemben bűncselekmény? 5) Bűnösnek vallom-e magamat? 6) A ,,legrázósabb'' ügy a nyomozás alatt 7) Néhány szó a ,,védelemrôl'' IV. A bíróságon 1. Elsôfokon 2. Másodfokon a) Írásban is megcáfoltam minden vádat b) Az ítélethirdetéskor csak olyan ,,ténnyel'' bizonyítják bűnösségemet, melyrôl az elsôfokon szó sem volt c) Ígéret arra, hogy kézirataimat visszakapom V. A nyomozókhoz való viszonyom 1. A materializmus ,,államvallás'' 2. Vallás, babona és butaság közti különbség 3. ,,Maga szerint a pokolba jutok?'' 4. Beszámoló egy ,,látomásról'' 5. A vezetôvel való eszmecsere VI. Újra a börtönben 1. Cipész és szíjgyártó a) Jézus Szíve-brigád b) Fiatalokkal nem beszélhetek 2. ,,Énekóra'' az ,,operában'' 3. A fegyelmi 4. Újra megmérettem 5. A negyedtárgyalás a) ,,Sajnálom, ami történt'' b) ,,Másodszor is ilyesmire vetemedett'' c) ,,Mi a véleménye a békepapokról?'' 6. Fordítóirodán kívüli fordító A második szabadulás után I. Újra a MÁV-nál 1. Új munkaköröm 2. Szép eredmények 3. Érdeklôdés a) A Központi Szertárból b) Az igazgatóságból c) Maga az igazgató II. Nyugdíjaztatásom 1. ,,... Hátrányos károsodás nélkül...'' 2. ,,Csak különösen indokolt esetben'' 3. Jár-e a felmondási idô és az évi szabadság? 4. Utazási kedvezmény nem illet meg... 5. Nyugdíjamat nyolcszáz forintra csökkentik 6. Az utazási kedvezményt ismételten kértem III. Papi működés 1. Tanítványaim doktorrá avatásán az óhaj: ,,Tűnj el!'' 2. Tôlem nem jelenhet meg cikk a Teológia című folyóiratban 3. A biblikus katedrára ,,nem is érdemes pályáznom'' 4. Dudás püspök úr kérése 5. Néhány lelkigyakorlatozó zaklatása 6. Miért vagyok ,,megbélyegzett...''? 7. Kinek árt a ,,méreg'', melyet én terjesztek? IV. Nincs vértanúsági komplexusom Megjegyzés P. Kollár reflexiója a beadványra P. Mócsy válasza P. Mócsy önéletrajza O. A. M. D. G. ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv Bécsben, 1987-ban jelent meg kéziratban, a Magyar Egyházszociológiai Intézet kiadásában. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé. ======================================================================== Beadványtervezet -- P. Mócsy Imre Kádár Jánosnak (Megjegyzés: A Beadványt P. Mócsy P. Kollár tanácsára nem küldte el a címzettnek.) Tisztelt Fôtitkár Úr! Talán különösnek tűnik, hogy személyi ügyben fordulok a Fôtitkár Úrhoz, de végeredményben talán nem is egy személyrôl van szó. Azonkívül egész ügyemben döntô jelentôsége van annak -- a beszámoló elején említendô -- küldetésnek, melyben Fôtitkár Úr is szerepet játszott. Ezért a jelenleg még életben lévô szereplôk között legilletékesebb arra, hogy ügyemrôl helyes ítéletet alkosson, és annak alapján valami orvoslást vagy legalább jó tanácsot adjon. 1947-ben önként hazajöttem nyugatról, bár sokan igyekeztek errôl lebeszélni, mert féltettek a ,,kommunistáktól''. Én azonban Rómában a felszabadulás után az olaszországi szovjet és kommunista propaganda elolvasása után -- meghallgatva az ellenkezô oldalon a szovjet törvénykönyv híres 124.§-ának értelmezését is --, úgy éreztem, hogy szocialista rendszerben is lehet vallásos életet élni. Ugyanakkor Magyarországról olyan híreket kaptam, hogy ott vallását mindenki szabadon gyakorolhatja. Legszűkebb baráti köröm pedig nagy optimizmussal már akkor igyekezett a katolikus egyház és a magyar állam között valami ,,modus vivendit'' létrehozni, bár ezért a legelképesztôbb gyanúsításoknak és rágalmaknak voltak kitéve, néha azok részérôl is, akik késôbb a békemozgalom és a ,,megegyezés'' hívei és szószólói lettek. 1948-ban Czapik érsek szóvivôjeként a kormány ígéretét és ajánlatát vittem a Vatikánba, amelyet röviddel Rómába érkezésem után (de még az üzenet átadása elôtt) a kormány a Quirinálnál akkreditált követ és az ugyanott működô pápai nuncius közvetítése által visszavont. -- Mindszenty bíboros letartóztatása után Tardini h. államtitkár szóvivôjeként hoztam a választ és az ominózus pápai tiltakozó levelet. Ezek után kilenc és fél évre ítéltek. (Lásd az 1. sz. mellékletet.) Hogy mennyiben volt ez az ítélet ,,igazságos'' vagy ,,méltányos'', azon vitatkozhatnak a jogászok és a politikusok. Magam részérôl nagy lelki nyugalommal, jó magaviselettel és szorgalmas munkával töltöttem le a ,,vizsgálati fogságnak'' betudott internáltság és börtönbüntetés éveit. Fegyelmiben ez idô alatt nem részesültem. Ha az Egyház és Állam igazi megegyezéséhez ez szükséges, szívesen leülök még kétszer annyit is. Ettôl kezdve valamilyen feketelistára kerülhettem, pedig minden szempontból igyekeztem beilleszkedni a demokráciába, és nem szavakkal, hanem munkával építeni a szocializmust. (2. melléklet. II. fejezet: 1-- 3 és V. 1--6.) és (4. M. I. 1--3) (3 M. VI. 1.) Különféle munkahelyeken megfordultam. Sok, különbözô pártállású dolgozóval találkoztam, és egyikük sem mondhat semmi rosszat rólam. Sôt, akikkel vagy akiknek dolgoztam, mindig megelégedésüket fejezték ki. (2. M. II. 1/c; 2b--f; 3b, vö. még 2. M. V. 5--6,4 M. I. 1--3.) De hátulról valamiféle titkos erôk minduntalan rossz híremet keltik, és sorsomról olyanok döntenek, akik engem személyesen nem ismernek, talán éppen ezért számukra csak ,,sötét alak'' és ,,veszélyes ember'' vagyok. Ahol önként vállaltam fizikai munkát, fônökeimet arra kényszerítik, hogy engem elbocsássanak, holott munkatársaim és fônökeim munkámmal és magatartásommal meg voltak elégedve. (2. M. 1bc; 2cb.) Aki engem mint tudományos kutatót alkalmazott, azt zaklatják. (2. M. II,3cd). Ugyanakkor azok ,,közvetítô'' által ígérettel és fenyegetéssel visszaparancsolnak a MÁV-hoz, ahonnan néhány évvel azelôtt elmozdítottak (2. M. V. 1.), amit én szomorú szívvel, de derűs lélekkel vállaltam (uo. 2.). Mégsem tartották meg ígéretüket, hanem belekevertek egy olyan összeesküvésbe, amelyrôl a tárgyalások végighallgatása után sincs tudomásom. (3. M. és ott 3. M. V. 5). Bizonyos helyeken jelenlétemet megtiltják (egri és budapesti szeminárium) (2. M. III. 7). Tanítványaim doktorráavatási ünnepén e szavakkal fejezik be a végleges letiltást: ,,Tűnj el!'' (4. M. III. 1). A Hittudományi Akadémia fogadásán e szavakkal félemlítik meg a dékánt: ,,Mit keres itt a Mócsy?'' (2. M. III. 3) Aki cikk írására kért fel engem, pár nap múlva értesít, hogy tôlem nem jelenhet meg cikk a Teológia című folyóiratban. (4. M. III. 2) A Hittudományi Akadémia biblikus katedráját a tanári kar egységes jelölése ellenére sem foglalhatom el. (2. M. III. 2) Második alkalommal már elôre megkapom a leintést: ,,Pályáznia sem érdemes.'' (4. M. III. 3) Úgy látszik, hogy néhány görög katolikus kispap vagy az egy szál biblikus tanáruk tanítása is ,,veszélyes'' lett volna. (4. M. III. 4) Még a börtönben sem engedtek a fordítócsoporthoz. (3. M. VI. l.) Sôt, mikor egy régi latin kézirattal nem boldogultak, a cipészüzembe hozták az írást, és akkor suszterállományba bújtatott fordító voltam. (3. M. VI. 6) A Szent István Társulat (az Apostoli Szentszék Kiadója) ,,delegált adminisztrátora'' (Esty Miklós) azzal utasítja el a benyújtott biblikus monográfiámat (Bibliai ôstörténet), hogy: ,,Mócsy Imre nem jó név''. (2. M. IV. 6) A papokkal (fôleg fôpapokkal és professzorokkal) való kapcsolataimat a legelképesztôbb és legellentétesebb gyanúsítgatások kísérik: vagy az ávó épített be, vagy a ,,Vatikánnak dolgozom'' (2. M. IV. 2), a kispapokkal való érintkezésben pedig attól félnek, hogy az egyházmegyétôl ,,elhalászom'' a hivatásokat. (2. M. III 6d) Az ÁEH képviselôje papi kisegítô munkám ellen kifogást nem emel, de tanítóknak vagy orvosoknak tartott ,,fejtágító'' elôadásomon ,,sötét alaknak'' minôsít. A két súlyos ítélet (melyrôl az 1. és 3. mellékletben írok), melyek után semmi rehabilitáció nem történt, úgy látszik, feljogosítja az ÁEH-t, hogy papok elôtt rólam tett nyilatkozatok által a papokat a velem való érintkezéstôl elrettentsék. Ennek hatására olyanok is, akikkel még nem beszéltem, nevem hallatára csak annyit mondanak, hogy ,,veszélyes ember'' vagyok, egy fiatal pedig még esperesét is megfenyegette nagy jelenetet rendezve, mert engem megtűr. Szemináriumi tanárok rendôri fenyegetéssel is távol akarják tôlem tartani a fiatal papokat, kispapokat. Pedig nemcsak, hogy nem teszek semmi törvénybe ütközôt, hanem arról is meg vagyok gyôzôdve, hogy személyem, magatartásom és tanításom még a szocialista és demokrata nevelô hatás szempontjából is legalább annyira kielégítô (sôt nem is egy szempontból építôbb jellegű), mint sok hangoskodó papé, akikben a fiatal papok nemegyszer antiszociális és antidemokratikus egyéniséget látnak. Egyesek szerint a békepapokhoz való ,,rossz viszonyulásom'' miatt van ,,zaklatásban'' részem. (Talán erre céloz a negyedtárgyalás bírójának kérdése is?) (3. M. VI. 5c) Ezért írok részletesen e kérdésrôl (2. M. IV.): ,,Elvi és gyakorlati magatartásom az általános szeretet, és ezt az álláspontomat a békepap- ellenesekkel szemben is megvédtem. (2. M. IV. 1 és 2) Az egyetlen igazság az, hogy nem állok ki a mozgalom mellett, amire elég okom van, és ezt írásban is kifejtem. (2. M. IV.) A két súlyos ítéletet derűs lélekkel viseltem el. Még most sem látom, miben vétettem volna a Magyar Népköztársaság törvényei ellen, de a ,,téves'' bírói ítéletet, azt hiszem, emberi méltósággal és az államhatalomnak kijáró tisztelettel fogadtam. (Vö. 1. M. és 3. M. VI. 5a és 5b.) Ha a ,,bűncselekményeket'', melyekkel vádoltak, valóban elkövettem volna, még akkor is számításba kellene venni, hogy mindkét alkalommal kedvezménnyel szabadultam. Ilyenben pedig csak az részesülhet, aki ,,megjavult'' s akirôl joggal feltételezhetô, hogy beleilleszkedik a szabad élet rendjébe, és hasznos tagja lesz a társadalomnak. De rajtam maradt a bélyeg, mert kilenc és fél évre ítéltek izgatás címén, holott csak hivatalos küldetésemet teljesítettem (1. M), ugyanakkor gyűlöletre való izgatással vádoltak, holott mindig a szeretetet igyekeztem nemcsak prédikálni, hanem élni is. (Vö. 2. M. II. 2b; 2c IV. 1 és 2. V. 5--6.) Összeesküvésben való részvétel címén négy évre ítéltek anélkül, hogy tudnám: ki, mikor, kivel, hogyan és mire esküdött össze. (3. M. III.) S mikor ezért a soha el nem követett bűncselekményért kirótt büntetést kitöltöttem, bélpoklosként kezelnek, akitôl minden egészséges embert távol kell tartani. (Vö. 4. M. III. 6 és 7.) A nyomozóimhoz való viszonyom is a személyük iránt való tisztelet és az állásuk iránt való megbecsülésem kifejezése volt. (Hogyne tisztelném azt, aki a ,,bűnüldözést'' hivatásszerűen vállalja!) Velük szemben véleményemet mindig ôszintén megmondtam, az intelligensebbekkel élénkebb eszmecserét folytattam. (3. M. V.; 2. M. I. d; 3. M. VI. 2 és 4) Egy dologban álltam mindig velük szemben: mikor személyek iránt érdeklôdtek, információt követeltek -- ezt megtagadtam. Elismerem, hogy ez nekik hivatásszerű munkájuk, de nekem -- ha nem olyan dologról van szó, ami feljelentési kötelezettséggel jár -- nem kötelességem, hogy a Belügyminisztériumnak információs szolgálatot vállaljak. Ez olyan foglalkozás, melyre nem érzek semmi hivatást. Lehet, hogy diákkori élményeimnek van szerepe e gátlásomban, mert gyermekkorom óta utálom az árulkodást. (Bár tudom, hogy a nevelônek jó szolgálatot tesz, ha ismeri tanítványait; de rossz nevelônek tartom azt, aki spicliskedéssel tartja kezében az osztályt vagy a nevelôotthont.) Ezért a jelen írásban foglaltakat is kérem diszkréten kezelni. Iparkodtam úgy élni, hogy senkit se vádoljak, azt nem is akartam, sôt tiltakozom, hogy írásomat ilyesmire felhasználják. Csak ôszintén iparkodtam feltárni helyzetemet, melyre, ha van orvoslás, a Fôtitkár Úr közbenjárását kérem; ha nincs, akkor meg továbbra is élem eddigi életemet, és elviselem a gyanúsításokat és zaklatásokat; csak másokat kár miattam ne érjen. ======================================================================== ,,A demokrácia ellen való gyűlöletre izgatás 1. sz. melléklet története'' ,,Mócsy Imrének nem lehet megbocsátani, hogy 1949-ben bement a püspöki konferenciára.'' 1948 novemberében kezdôdött. Azt hiszem, Zakar András prímási titkár lefogása után, mindenesetre a szegedi rendházak megszállása és részben lefoglalása után (1948. okt.--nov.). A szegedi Kálvária utca 39. sz. alatt működô rendház alagsorában berendezett ebédlôben értesített P. Fábry Antal rektor, hogy P. Borbély provinciális sürgönyileg Budapestre hívott. Másnap Budapesten P. Borbély a következôket közölte velem: ,,Czapik érsek önt Rómába akarja küldeni egy üzenettel; önre bízom, hogy vállalja-e vagy sem.'' Megvallom, nagyon örültem ennek a lehetôségnek, hogy római kollegáimat és volt tanítványaimat meglátogathatom, csak azt kérdeztem, hogyan esett reám Czapik érsek választása? ,,Czapik érsek a kormány tagjaival már több ízben tárgyalt, és maga Rákosi Mátyás mondta: »Küldjétek Rómába azt a Mócsyt«.'' Volt idôm késôbb gondolkozni azon, miért ajánlott engem Rákosi Mátyás. 1) Rómában közismert volt jó kapcsolatom XII. Pius legközelebbi környezetével. (P. Leiber, P. Bea, stb.) 2) Valószínűleg az a hír is eljutott Rákosihoz, hogy Mindszenty érsek urat már elsô római tartózkodása alatt arra kértem, hogy a politikai tevékenységtôl visszavonulva, kizárólag vallásos területre korlátozza működését. 3) Rákosi Mátyás azt gondolta, hogy személyi okokból neheztelek Mindszentyre. Rákosi ugyanis Barankovics Istvánnak -- de talán az én címemre -- kijelentette: ,,Mindszenty Mócsy római karrierjét is tönkretette, mikor Rómából hazarendelte, pedig az olyan okos ember, hogy talán nem is hisz.'' Barankovicsnak megmondtam, hogy a bíboros úrnak semmi része sincs hazajövetelemben, mert azt magam kértem. Nem is vagyok ,,olyan okos'', mint amilyennek Rákosi Mátyás képzel. Czapik érsek épp Barankovics Istvánnal és Jánosi József jezsuita atyával tárgyalt, mikor nála jelentkeztem. Ôk közölték velem, mirôl van szó: olyan adatok kerültek a magyar hatóságok kezébe, amelyek alapján a magyar törvények szerint Mindszenty József elítélhetô, de a kormány hajlandó lenne ettôl eltekinteni, ha a Szentszék Mindszenty bíborost végleg Rómába rendelné. Kértem, hogy ezt írásban adják nekem. Czapik érsek erre nem volt hajlandó, mert engem nem futárként, hanem ,,szóvivôként'' akar küldeni. De mivel én íráshoz is ragaszkodtam, abban állapodtunk meg, hogy egy ,,pro memoriát'' kapok a magyarországi egyházi helyzetrôl szóló tanulmánnyal. A ,,pro memoria'' tartalma körülbelül ez volt: Kádár János, Révay József, talán Darvas József (és még egy-két név a kormány részérôl), valamint Czapik Gyula érsek, Barankovics István és Jánosi József atya a magyar egyházi helyzetrôl tárgyalva a legjobb megoldásnak azt találnák, ha a Szentszék Mindszenty Józsefet véglegesen Rómába hívná. Ez esetben a kormány eltekintene Mindszenty József elítéltetésétôl. Kértem, hogy a ,,pro memóriát'' írják alá, de csak Barankovics írta alá. Így az a furcsa helyzet alakult ki, hogy Czapik érsek szóvivôjeként, de Barankovics aláírásával vittem a kormányférfiak ajánlatát. Az útlevélosztályra Barankoviccsal mentem és azonnal (1948 decemberében) megkaptam az útlevelet fél évre ,,egyházi ügyben''. A Nemzeti Bank igazgatója azonban még az útlevél felmutatására sem akart valutát adni. Barankovics felszólítására elôttünk felhívta Révay Józsefet, aki megnyugtatta ôt, hogy a valuta kiadható. Így számomra indirekt módon bizonyítva volt, hogy a kormány részérôl is komolyan veszik szóvivôi küldetésemet. Minthogy egyházi ügyben kaptam útlevelet, úgy gondoltam, hogy a Bíboros urat is meg kell kérdeznem, nincs-e valami üzenni vagy küldeni valója Rómába. Czapik érsek s Barankovics azonban lebeszéltek arról, hogy személyesen Esztergomba menjek, ezért a Budapesten átutazó Hamvas püspök urat kértem fel, jelentse a Bíboros úrnak, hogy Rómába megyek, és bármi üzenetet vagy küldeményt szívesen elviszek. Visszatértekor azt mondta Hamvas püspök: ,,Sajnos, ezt elfelejtettem megmondani.'' Rajta kívül csak Pétery József váci püspök úrral találkoztam. Ôt is megkérdeztem, van-e valami üzennivalója. ,,Igen -- mondta -- ki kellene dolgozni, hogy X. Pius eucharisztikus mozgalma a korai és gyakori szentáldozások terén, milyen eredményeket mutat fel világszerte.'' Mikor e két esetet -- Tardini helyettes államtitkár azon kérdésére, hogy mit mond a Bíboros és a többi püspök -- elmondtam, Hamvas püspök feledékenységén csak sajnálkozott, de Pétery püspök üzenetére megkérdezte: ,,Jelenleg nem volt más problémája a püspök úrnak?'' De nem akarok elébe vágni az eseményeknek. A ,,pro memóriával'' és a pár oldalas tanulmánnyal felszerelve megérkeztem Rómába. Van Gestel asszisztens örömmel fogadott, de mikor röviden elmondtam, milyen ügyben vagyok itt, alaposan leszidott, hogy miért avatkozom ilyen ügyekbe. Kérdeztem, vajon az ügyet nem tekinti-e súlyos egyházi ügynek? Igen -- mondta -- de mi ne avatkozzunk a politikába. Mikor aztán elmondtam, hogyan kerültem az ügybe, és hogy csak szóvivôként vállalkoztam, mert épp én kaphattam útlevelet, megnyugodott: ,,Szóval csak portavoce és semmi más.'' Este P. Leiber, a Szentatya személyi titkára látogatott meg. Részletesen elmondtam neki küldetésemet. Azt mondta, hogy a Szentatya karácsony elôtt nem tud ezzel az üggyel foglalkozni, mert karácsonyi beszédén kívül még sok egyéb tennivalója van. Nem akarták ôt most ezzel a kérdéssel izgatni. De minél elôbb adjam be az államtitkárságnál, hogy karácsonyra teljesen elôkészítve álljon a Szentatya elôtt. A ,,pro memoria'' és a tanulmány olasz fordítását P. Van Gestelnek adtam át, hogy személyi postával küldje az államtitkárságra. Mikor legközelebb találkoztam vele, megemlítette, hogy P. Janssens generális atya igen rossz néven vette, hogy Jánosi nevét is ott találta a ,,pro memórián''. Hogy mer ô ilyen politikai tárgyalásokon részt venni, és szigorúan megtiltotta, hogy politikával -- még ha egyházpolitika is -- foglalkozzunk. Az államtitkárságról, azt hiszem, december 21-én jött a válasz, hogy december 28-án reggel jelentkezzem. Az egy hét várakozási idô alatt volt tanáraimat és kollégáimat látogattam meg: Péterfy Gedeont; a Collegium Hungaricum rektora útján Velics, a volt vatikáni követ is meghívott, aki arra kért, hogy az államtitkársági tárgyalásaim után is látogassam meg. Azt hiszem, 29-ében állapodtunk meg. Ebben az idôben tudtam meg -- P. Leibertôl vagy Péterfy Gedeontól, nem tudom, lehet, hogy mindkét részrôl -- hogy követünk a Quirinálnál akkreditált nuncius által értesítette a Szentszéket, hogy a Mócsy Imre által küldött üzenet nem aktuális. December 26-án Mindszenty bíboros letartóztatásának híre Rómában is elterjedt. December 28-án Tardini államtitkár a bemutatkozás és üdvözlés után kijelentette: ,,Az ön küldtetése nem aktuális.'' Majd három dolgot mondott: 1. A Szentszék tiltakozik a Bíboros letartóztatása ellen. A szavakra már nem emlékszem, de tárgyalásunkon ez a rész volt stilisztikailag, sôt szónokilag legjobban, elôre kidolgozva. Valami olyasmit mondott, hogy bármit hoznak is fel a Bíboros ellen, a Bíboros most és az utókor elôtt mindig is a magyar nemzet hôse, az emberi jogok védôje stb. stb. marad. 2. Majd határozottan felszólított, mondjam meg a püspököknek, hogy nekik is tiltakozniuk kell. Itt ellenvetettem, hogy a magyar püspökök ezt nem olyan könnyen tehetik meg, és feltettem a kérdést: milyen formában tiltakozzanak? Tagadják-e a magyar bíróság illetékességét a Bíborossal szemben, vagy pedig tagadják-e a tényeket, amelyekkel a Bíborost vádolják? Erre azt felelte, hogy ezt nem kell részletezni, hanem egyszerűen a letartóztatás ténye ellen kell tiltakozni. 3. Czapik érseket senki sem bízta meg, hogy az állam és egyház kapcsolatáról a magyar kormánnyal tárgyaljon, vagy ilyen tárgyalásokat elôkészítsen. Ezt határozottan jelentette ki, és nem mondta, hogy Czapik érseknek mondjam meg, de akkor úgy határoztam, hogy ezt Czapik érsekkel közlöm. (Nemcsak rajtam múlt, hogy másként történt.) Azután barátságosra fordult az államtitkár úr hangja. Érdeklôdött, hogy a Bíboros és a többi püspök mit üzent. Ekkor említettem meg Hamvas és Pétery püspökök üzenetét, melyrôl már föntebb szóltam. Mikor felálltunk, még nyomatékosan mondotta: ,,Mondja meg a püspököknek, hogy erôsek és egységesek legyenek.'' Másnap voltam Velics követnél, és elmondtam, mit mondott Tardini ôexcellenciája Mindszenty bíboros letartóztatásáról (1. pont). Ô meg annak a szövegnek magyar fordítását mutatta meg, mely a Vatikán válasza volt a magyar kormány üzenetére, hogy függetlenül a bíboros letartóztatásától, a kormány hajlandó az állam és egyház viszonyáról tárgyalásokat folytatni. (Ezt a Vatikáni Rádió is közölte és az Osservatore Romanoban is megjelent.) A fordításban egy szó változtatását ajánlottam, mely jobban kifejezi a Vatikán álláspontját. Megállapítottuk, hogy a válasz nem merev elzárkózás (azt hiszem, tiltakozás nem volt, csak ,,csodálkozás''), és határozott leszögezése azon pontoknak, amelyeket a Vatikán az egyház és állam közti megegyezésekben ,,közismerten'' lényegesnek tart. Van Gestel asszisztenstôl el akartam búcsúzni, de ô azt mondta, még nem lehet, mert holnap reggel 8 órára hívat Tardini h. államtitkár úr. Azután P. Generális is látni szeretne, de nehogy ezzel az üggyel zavarjam; a lényeget úgyis tudja, és igen a lelkünkre köti, hogy ne avatkozzunk a politikába. Megígértem, hogy megmondom P. Borbély provinciálisnak, de én mindjobban belekeveredem akaratom ellenére is. Erre sajnálkozását fejezte ki küldetésem eredménytelensége miatt. Majd azt mondta, aki A-t mond, annak B-t is kell mondania. ,,Ha vállalkozott arra, hogy Czapik érsek üzenetét elhozza, akkor a Szentszék üzenetét is át kell adnia a püspököknek.'' Másnap Tardini izgatottan kérdezte, miféle megegyezést kötött Czapik irsek a magyar kormánnyal? Megemlítettem, hogy Mindszenty bíboros már régebben megbízta Czapik érseket, hogy a kongrua ügyekben a kormánnyal tárgyaljon. Nézetem szerint csak errôl van szó, mikor az olasz újságok a kormánynak Czapikkal való ,,megegyezésérôl'' írnak. Erre megnyugodott, de kifejezte aggódását, hogy a magyar püspökök Mindszenty letartóztatásától megfélemlítve, valami olyan megegyezést kötnek, amely a helyzetet még jobban elrontaná. Érdeklôdött, hogy a püspökök olvassák-e az Osservatore Romano-t, hallgatják-e a Vatikáni Rádiót? Ha nem is hallgatják személyesen -- feleltem -- közvetve bizonyosan értesülnek a fontosabb hírekrôl. Erre telefonon felhívta a Szentatyát és megkérdezte, nem közölheti-e a Vatikáni Rádió a magyar kormánynak adott vatikáni választ, hogy a magyar püspökök valami elirányítást kapjanak. Azután titkárával megíratta a Vatikáni Rádiónak adandó nyilatkozatot. Majd engem január 2- ára hívatott. Ekkor kérdezte, hogy mikor utazom haza? Akár rögtön, feleltem. ,,Egy kicsit még várnia kell, mert egy levelet kell vinnie'' -- mondta. Megmagyarázta, hogy a boríték az én nevemre lesz címezve, és hogy Budapesten bontsam ki. Futárigazolványt is mellékelt. Amint megkaptam az iratokat, siessek. Még a repülôjegy árát is felajánlotta, de ezt nem fogadtam el. Budapesten felbontottam a borítékot, melyben egy másik boríték volt Magyarország érsekeinek és püspökeinek címezve. Ezt Hamvas püspök úr jelenlétében adtam át Czapik érseknek. Ô a címzést meglátva, kijelentette: a felbontással várni kell, míg Grôsz érsek úr megérkezik. Azután Czapik érseknek mindent elmondtam utamról. Másnap Grôsz érsekhez hívattak, ott volt Czapik érsek és Hamvas püspök. Ôk éppen befejezték a pápai levél elolvasását. Beszámoltam utamról (csak a Czapik érsekre vonatkozó dolgot nem említettem). Engedélyt kértem a levél lefordítására és annak a papok között való terjesztésére. A püspöki konferencia után azonban Czapik érsek megtiltotta a fordítás terjesztését, mert -- úgymond -- a Szentatya rossz néven venné, hogy a püspököknek írt levelet másokkal is közöljék. Azt is kijelentette, hogy a magyar püspökökre nem kötelezô az Osservatore Romano-ban megjelent híradás a magyar kormány tárgyalási készségére vonatkozó vatikáni válaszról (azon pontok felsorolása, melyeket a Szentszék az államokkal való megegyezésekben lényegesnek tart). Néhány napi töprengés után úgy láttam, kötelességem Tardini üzenetét a püspökök tudomására hozni. Ezt megemlítettem Grôsz érseknek, aki akkor a püspöki konferencia elnöke volt. Ô azt mondta, hogy majd megkérdi a püspököket, meg akarnak-e hallgatni. Ezért a január 17-i konferencia elején tartózkodjam a tanácsterem folyosóján. Röviddel a konferencia megkezdése után kijött Dudás püspök úr Sárközy pannonhalmi kormányzó apát kíséretében, és bevezettek a konferenciaterembe. Grôsz érsek úr felszólított: mondjam el, amit akarok. Elég zaklatott lelkiállapotban és izgatottan, de hűen elmondtam, hogyan voltam Czapik érsek úr szóvivôje, és hogyan lettem Tardini szóvivôje a magyar püspökökhöz. Nagyon megdöbbentette ôket, amikor Tardinit idéztem: ,,Mondja meg a püspököknek, hogy nekik is tiltakozniuk kell.'' Elmondtam, hogy ezzel kapcsolatban milyen ellenvetéseket tettem az államtitkár úrnak, de ô mégis sürgette a tiltakozást, tehát egyszerűen az elôzetes letartóztatás ellen való tiltakozásról volna szó. Hozzátettem, hogy az egész világ tiltakozik, csak épp a magyar püspöki kar nem, pedig a magyar kormánnyal szemben is elônyben vannak, hisz eddig oly nagy önmérsékletrôl tettek bizonyságot, hogy ezért joggal vonhatták magukra a Vatikán neheztelését. Elismertem, hogy elméletben Czapik érsek úrnak igaza van, mikor azt állítja, hogy az Osservatore Romano cikkei nem ,,kötelezôek'' a magyar püspöki karra, de a Vatikánnak a magyar kormányhoz intézett válasza éppen azért került nyilvánosságra, hogy a magyar püspökök minél hamarabb (még megérkezésem elôtt) errôl tudomást szerezzenek, és így valami eligazítást kapjanak. Végül a pápa levelét elemezve kimutattam, hogy alaptalan Czapik érsek aggodalma, mintha a Szentatya rossz néven venné, hogy a püspököknek szánt levelet másokkal is közlik. A levél egész stílusa mutatja, hogy nyilvánosságra van szánva (publice deploremus). Elsô része ugyan tiltakozás, mely megdöbbent, de az utána következô rész minden hívôre csak megnyugtatólag hat. Még templomban is fölolvashatónak tartanám, de legalább a papoknak odaadnám elolvasásra. Erre Hamvas püspök megemlítette, hogy ô sok papjának felolvasta, és igen jó hatással volt rájuk. A többi püspök kérdéseket intézett hozzám, Czapik érsek pedig ismételten belém kötött, és hangoztatta: még mit mondott Tardini, még mit mondott Tardini?... Erre nem volt mit tennem. Elmondtam, amit eddig csak neki mondtam: ,,Ha az érsek úr annyira akarja, Tardini államtitkár azt is mondta: Czapik érseket senki sem bízta meg azzal, hogy az állam és egyház között tárgyalásokat folytasson vagy kezdeményezzen.'' Az erre beállt csendet felhasználtam arra, hogy bocsánatot kérjek a zavargásért, és hozzátettem: ,,Azt szoktam mondani, nem »kiállni« kell, mert ebben van valami támadó, hanem csak »helytállni«. Püspök Uraim, az önök mostani magatartása hosszú idôre kihatással lesz a magyar katolikus egyházra, sôt talán az egész keleti blokk katolikus egyházainak sorsára.'' Czapik érsek erre megkérdezte: ,,Ezt is Tardini mondta?'' ,,Bocsánat -- feleltem -- ezt csak én mondom. Tardini azzal búcsúzott tôlem: mondja meg a püspököknek, hogy erôsek és egységesek legyenek. »Siano forti et uniti!«'' Vegyes érzelmekkel hagytam ott a tanácstermet. Mindenesetre nagy megkönnyebbülést éreztem, mint aki nagy terhet tett le magáról. Másrészt úgy éreztem, hogy elég ,,brutta figura'' lehettem a püspökök elôtt, bántott az a sejtés, hogy teljesen hiábavaló és értelmetlen volt, amit tettem. Örültem, hogy visszatérhetek a Biblicumhoz és a tanítványaimhoz. Másként történt. Körülbelül egy óra múlva letartóztattak, és hosszú kihallgatások után másnap vagy inkább harmadnap reggel szabadon engedtek. Valami olyan figyelmeztetést kaptam, hogy vigyázzak, nehogy visszakerüljek. Otthon tudtam meg, hogy Czapik érsek és Barankovics István közbenjártak Kádár János belügyminiszternél kiszabadításom érdekében. Czapik érsek már nem volt Budapesten, Barankovicsnak akartam megköszönni. De csak felesége által adhattam át köszönetemet, mert Barankovics a parlamentben volt. Ebéd után még aznap egy nyomozó visszahívott ,,egy félórára''. A kihallgatás elején egy papírlapot tettek elém: írja fel, mi volt az oka annak, hogy bár Rómából visszatértekor oly passzív volt, a második püspöki konferenciáig oly nagy változás történt beállítottságában? Hogy mit írtam, arra már pontosan nem emlékszem, körülbelül azokat, amiket fönt leírtam, de nem olyan nyugodtan, inkább csak kapkodva. Bűnösnek nem éreztem magam, legföljebb hiúsággal vádolom magam, mert olyan nagy fontosságot tulajdonítottam küldetésemnek, és azt hittem, hogy jobban meg tudom gyôzni a püspököket Vatikán álláspontjáról, mint Czapik érsek. Azután levittek az Andrássy út 60. pincéjébe. Egy jó hét múlva (egy nyolc napos lelkigyakorlatot fejeztem be) Décsi alezredes elé kerültem, aki egy internálási véghatározatot nyújtott elém: ,,...így kellett határoznom, mert nevezett római tartózkodása alatt a Magyar Népköztársaság érdekeit sértô tárgyalásokat folytatott és leveleket csempészett az országba.'' ,,Ezt nem írhatom alá, mert tárgyalásaim a magyar nép érdekét szolgálták. Ami levelet hoztam, azt átadtam a hatóságnak a határon, csak a nekem címzett futárlevelet nem adtam át...'' --válaszoltam. ,,Ez nem jegyzôkönyv, hanem véghatározat, maga csak azt írja alá, hogy tudomásul veszi az internálást.'' Megmondta, hogy a dél-budai internálótáborba kerülök a ,,papi szobába'', ahol már két tanítványom is van. Azonkívül az internálás fél évre szól, de addig nem tart, mert április 4-én amnesztia lesz. Ôszinte megnyugvással írtam alá. A táborban örömmel fogadtak -- fôleg tanítványaim --: híreket vártak, illetôleg hiú reményeik megerôsítését. (Gyors szabadulást, az oroszok kivonulását, külföldi diplomáciai intervenciót, amerikai demarsot stb.) Én az ügyemrôl szűkszavúan nyilatkoztam, reményeiket nem erôsítettem meg. Sôt azt mondtam, hogy még unokáinknak is ebben a rendszerben kell helytállni, de körülbelül 30 év kell ahhoz, hogy a kedélyek lecsillapodjanak, stb... A ,,harmincéves teóriám'' miatt egyesek (fôleg öreg csáklyások) beépített embernek gondoltak, és jó idôbe került, míg magatartásomból az ellenkezôrôl meg nem gyôzôdtek. Én inkább a teológusok tanításával foglalkoztam. Mikor Hamvas püspök úr Münnich rendôrkapitány engedélyével meglátogatott, félhivatalosan meg is alakult az internálótábori teológiai fôiskola, melynek jogutóda lett a kistarcsai teológiai fôiskola. Közben a teológiai hallgatók száma és a tanári kar létszáma is újabb szállítmánnyal növekedett. Az idô is gyorsan múlt. Az ötvenes évek elején ('51. vagy '52.) egy nyomozógárda vonult ki Kistarcsára, mindenkinek ügyét megtárgyalták, és jegyzôkönyvet vettek fel. Elém egy olyan jegyzôkönyvet adtak (több kihallgatás után), melyben körülbelül ez állt: Elismerem, hogy illegális futárszolgálatot végeztem a Vatikán és a magyar püspöki kar között. (Utalások voltak az 1949 januári jegyzôkönyvekre.) Hosszú eszmecsere után meggyôztem nyomozóimat, hogy nem illegális volt a futárszolgálat, mert egyházi ügyben érvényes útlevelem volt, a Vatikán pedig a futárszolgálattal megbízott. A futárszolgálathoz nem kell diplomáciai vagy szolgálati útlevél, elég, ha érvényes útlevelem volt. Ezek után a jegyzôkönyv minden oldalán áthúztam az illegális szót, és a szélére írtam ,,LEGÁLIS jav. Mócsy''. Semmi sem történt 1953-ig. Ekkor a Nagy Imre-féle rendelet és amnesztia alapján kezdték az internálótáborokat feloszlatni, egyeseket bíróság elé állítottak. Én ez utóbbiak közé tartoztam. Elém egy, az 1949-es kihallgatási jegyzôkönyvekbôl összeállított és kivonatolt jegyzôkönyvfélét adtak, amelyhez megjegyzéseket tettem, néhány részt töröltettem. (Pl. hogy Grôsz érsek és Tüll provinciális biztatott volna az aktivitásra a 2. püspöki konferencia elôtt.) Megkérdeztem Avar fôügyészt, hogy milyen vádat lehet ebbôl ellenem emelni? Azt mondta, még nem tudja, még tanulmányozni kell. Megkaptam a vádiratot: demokratikus rend ellen való gyűlöletre izgatás. Elsô kifogás ellenem az volt, hogy Tardini közölte velem, hogy küldetésem nem aktuális, mégis folytattam a tárgyalásokat. Természetesen a Bíboros letartóztatása után gondolhattam, hogy a kormány ígérete nem aktuális (bár még mindig fennállhatott a lehetôség, hogy Mindszentyt mégsem ítélik el, hanem a Vatikánnal való tárgyalás után vagy attól függetlenül kitoloncolják, száműzik, stb.). De nekem sem a követ, sem Tardini nem mondta, hogy a kormány már elôzôleg üzent, hogy küldetésem nem aktuális. Tardini engem mint Czapik szóvivôjét fogadott, és ô is felhasznált szóvivônek. Már szóvivô voltam a követ felé is, mikor a Vatikán tiltakozásáról ôt értesítettem. De fôleg Tardini tekintett engem a püspökök felé szóvivônek. (,,Mondja meg a püspököknek...'') Mikor ehhez még futári megbízást is kaptam, akkor nem akart engem szóvivôbôl egyszerű futárrá lefokozni. Ez nem csak Tardini szavaiból tűnt ki, aki továbbra is biztatott (,,Mondja meg...''), hanem abból is, hogy (mint itthon kitudódott), a futárcsomagban csak egy nyilvánosságra szánt levél volt, és semmi abból, amit Tardini fontosnak tartott. Végül Czapik érsek sem gondolta, hogy küldetésem Mindszenty bíboros letartóztatásával lejárt, hiszen január elején Rómába sürgönyöztetett, minél elôbb jöjjek. Szóval ô is várt mint szóvivôt. Tulajdonképpen nem is ,,folytattam tárgyalásokat'', hanem csak hallgattam, hogy mit üzen az államtitkár úr. Ami tárgyalásnak nevezhetô volna, csak annyi volt, hogy ellenvetést tettem fel az ellen, hogy a magyar püspöki kar is tiltakozzék, ebben is tulajdonképpen Czapik szóvivôje voltam, azaz az ô álláspontját képviseltem. ,,Bement a püspöki konferenciára.'' Ez úgy tűnik, mintha illetéktelen betolakodás lett volna. Pedig én nem ,,bementem'', hanem behívtak, sôt, mondhatom: bevittek a püspöki konferenciára (Dudás püspök és Sárközy fôapát.) De én erôszakoltam ki? Én csak arra kértem alkalmat, hogy az üzenetet átadhassam a püspököknek. Ezt a konferencia elôtt is megtehettem volna. De Grôsz érseknek szóltam. Ô is bevihetett vagy behívhatott volna a konferencia elôtt, de ô a konferenciát leszavaztatta, hogy meg akarnak-e engem hallgatni; tíz év múlva tudtam meg, hogy csak egy püspök volt ellene, de az is csak azt helytelenítette, hogy ,,a konferenciára'' hívjanak be. Különben úgy is felfoghatjuk, hogy megszakították a konferenciát, hogy a ,,szünetben'' engem meghallgassanak, ez lényegtelen. A vád az, hogy a konferencián izgattam (még pedig a demokratikus rend ellen való gyűlöletre). Az izgatásra két érv volt: a tiltakozásra való biztatás és a pápai levél közlése a papokkal, sôt esetleg a hívekkel is. A tiltakozásra való biztatás tulajdonképpen csak az üzenet átadása volt. Igaz, hogy magam is erélyesen állást foglaltam a tiltakozás mellett. Ez talán hiba volt, és nem bűncselekmény és nem izgatás. Külön kihangsúlyoztam, hogy csak az elôzetes letartóztatás ellen kell tiltakozni. Az 1953-as bírói tárgyaláson is hangsúlyoztam, hogy izgatási szándékom nem volt, és amit tettem, az nem volt izgatás, mert elôzetes letartóztatás ellen lehet tiltakozni, különösen ilyen esetben, amikor olyan személyrôl van szó, akinek szökése nem volt feltételezhetô; s olyanok elôtt beszéltem (zárt körben), akik legilletékesebbek voltak erre a tiltakozásra. Igaz, hogy a püspökök izgatottak voltak, de ennek nem az én szavaim, hanem a nehéz helyzet volt az oka, amelyben a püspökök voltak. Nem ámítottam magamat azzal, hogy a tiltakozásnak valami eredménye lesz, de az volt a véleményem, hogy valami formai tiltakozásra legalább szükség van, hogy a püspökök a már amúgy is megtépázott tekintélyüket a hívôk, a külföldi kereszténység és a Vatikán elôtt megmentsék. Ami pedig a pápa levelét illeti, azzal védekeztem, hogy a levél ugyan tiltakozás jellegű volt, melyben a pápa nyilvánosan sajnálkozását fejezi ki (publice deploremus) a bíboros letartóztatása fölött, de aztán a levél lényege inkább buzdító és vigasztaló jellegű volt, de semmiképpen sem lehet izgatásnak nevezni. A püspöki konferencián is azt emeltem ki, hogy az megnyugtató hatású lesz. Ezt Hamvas püspök a konferencián meg is erôsítette saját tapasztalatára hivatkozva (l. fönt). Most is szilárd meggyôzôdésem, hogy a pápa sajnálkozása, buzdítása, vigasztalása, végül pápai áldása megnyugtató hatással lett volna a hívekre. Ezt különben nem sürgettem, hanem a pápa levelét elemezve és kúriai stílusra hivatkozva bizonyítottam, hogy a levél akár a templomban is felolvasható. (Aki a hívôk lelkületét nem ismeri, az természetesen hiheti, hogy az izgatásnak egy formája lenne a levél felolvasása vagy közlése.) A demokratikus rend ellen való izgatásnak semmiképpen sem lehet nevezni felszólalásomat, mert külön kiemeltem, hogy Tardini elfogadta ellenvetésemet, mely szerint a püspökök a magyar bíróság illetékességét és a vádakat nem tagadhatják, tehát csak a letartóztatás ténye ellen kell tiltakozni. A pápai levél sem azonosítja magát ,,Mindszenty bíboros politikájával'', hanem sajnálkozásában egyoldalúan Mindszenty bíboros vallási tevékenységét (egyházi érdemeit) sorolja fel. Végül, amit magam hozzáadtam az üzenethez mutatja, hogy nem izgatás volt, hisz hangsúlyoztam, hogy nem ,,kiállni'', hanem ,,helytállni'' kell. Még egy vádpont volt: ,,megakadályoztam az egyház és az állam megegyezését.'' Erre az volt a válaszom (1953-ban), hogy nem megakadályoztam, hanem elhalasztottam. Mint magyar állampolgárnak és katolikus papnak legfôbb óhajom, hogy az egyház és állam közt megegyezés jöjjön létre. De az volt a véleményem, hogy még a látszatát is kerülni kell annak, hogy az egyik fél a megfélemlítés hatása alatt kötött egyességet. Mindszenty bíboros lefogatása után pedig ez lett volna a látszat. Akkor, azt hiszem, nem mondtam többet védelmemre. De most húsz év távlatából is csak azt látom, hogy mint szóvivônek az volt a kötelességem: 1) közöljem a püspökökkel, hogy épp az ô eligazításukra publikálta a Vatikán a magyar kormánynak adott választ a megegyezés feltételeirôl; 2) nagyobb arányú megegyezést a Szentszék beleegyezése nélkül nem lehet kötni. (Ez volt az értelme annak, hogy ,,Czapik érseket senki sem bízta meg...''). Különben a megegyezésrôl vagy meg nem egyezésrôl én a püspököknek semmit sem mondtam, csak pontosan közvetítettem a Vatikán álláspontját. Nem tudom, most mi a Vatikán álláspontja a megegyezés feltételeit illetôleg (de a magyar kormány már nemcsak a püspökökkel, hanem a Vatikánnal is tárgyal a megegyezésrôl). Most már azt is látom: ha akkor a püspökök tiltakoztak volna, akkor nem csak saját tekintélyüket mentették volna meg, hanem még a magyar kormány számára is elônyt jelentett volna, mert nem adott volna újabb támpontot a ,,hallgató egyház'' címen folyó propagandának. De mindezektôl eltekintve a Vatikán álláspontjának közvetítése a legilletékesebbek számára olyan személy által, aki a kormány tudtával és engedélyével vállalt szóvivôi minôségben ment ki, és aki a Vatikán szóvivôjeként és futáraként jött vissza, nem minôsíthetô demokratikus rend ellen való izgatásnak. Végül a ,,gyűlöletre való izgatást'' utasítottam vissza. Kijelentettem, hogy egész életemet a szeretetre építettem, azt hirdettem, mindig is ezt akartam élni, és ezt fogom tenni a jövôben is. Míg az ítéletet meghozták, kikísértek a folyosóra, de ott sem engedték, hogy ,,védôügyvédemmel'' beszéljek. (Ad vocem: védôügyvéd. Védôügyvédem így valahogy kezdte: ,,Mint Rákosi elvtárs mondja, a vádlottnak példás megbüntetését kérem, súlyosbító körülmény a vádlott jogi végzettsége...'' Itt közbeszóltam: ,,Milyen jogi végzettség?'' Kijavította: ,,nagy képzettsége...'' Enyhítô körülmény a vizsgálati fogság hosszúra nyúlása [4 év 8 hónap] stb.) Pár perc múlva visszavittek, és kihirdették a kilenc és fél évi ítéletet. Ügyvédem tanácsolta, hogy ne fellebbezzek, mert ,,hosszabb is lehet''. De Jónás elnök nevetve mondta, hogy a maximumot adták. Erre az ügyvéd: ,,Ha nem összeesküvés, hanem csak izgatás, akkor fellebbezünk enyhítésért.'' Én hozzátettem: ,,És a bűnösség megállapításáért...'' Az ítélet egy kicsit fejbe vágott, mert jogász internált társaim, akiknek a vádiratot megmutattam, nevetve mondták, hogy krumplilopásos ügy, a négy és fél évvel kitöltöttnek veszik, rögtön szabadulás. Az internálást még megértettem. Úgy gondoltam, most egy kicsit ki akarnak vonni a forgalomból, nehogy valami bolondot csináljak. Soha nem éreztem, hogy törvénybe ütközô cselekedetet követtem el. (Ezért is kaptam oly súlyos büntetést: ,,a bűncselekmény bevallása nem volt enyhítô körülménynek számítható, mert a vádlott mindig tagadta bűnösségét''.) Most is úgy látom, hogy csak kötelességemet teljesítettem. Nehéz kötelesség volt, de meg kellett tennem. Várták a választ, az üzenetet, és azt hűen adtam vissza. Baj az, hogy azonosítottam magam az üzenettel. Abban a szituációban ez volt a küldetésem. A püspökök elôtt a Vatikán szóvivôje voltam s nem egyházpolitikus. Épp úgy, mint a Vatikánnál Czapik érsek szóvivôje. De ott könnyebb volt a dolgom, mert volt egy ,,pro memoria'' és egy tanulmány, melyet egyszerűen lefordítottam és benyújtottam. ======================================================================== I. A szabadulás elôtt 2. sz. melléklet: Két börtön között Igyekezetem az új rendbe való beilleszkedés és a ,,szocializmus építése'' területén. 1. A szabadulási láz görbéje Míg nem voltam börtönben, nem volt igazi élményem arról, milyen ,,örömhírt'' visz az, aki szabadulást hirdet a raboknak (Lk 4,18). Az internáló tábort eleinte félévenként szinte felvillanyozta a szabadulás reménye, melyet aztán nagy többségnél a ,,hat hónappal beljebb'' lohasztott le. (Az internálás fél évre szólt, de legtöbbnél félévenként újabb hat hónapra meghosszabbították.) Mikor már az internálás bizonytalan idôre szólt, minden ünnep elôtt emelkedett a szabadulási láz és az amnesztiavágy. Ünnep pedig elég volt: április 4., május 1., augusztus 20., november 7. és december 21. (Sztálin születésnapja) voltak a derűlátók ígéretei. Ha reményükben csalódtak, annál nagyobb lett a levertség. Ez tartott addig, míg a következô dátumot be nem dobták a reménykedôk ,,etetésére''. A Décsi által ígért április 4-i (1949.) amnesztia kimaradása és az elsô ,,beljebb'' után kigyógyultam a szabadulási váltólázból. Hosszú távra rendezkedtem be, hiszen azzal vigasztaltak: ,,Itt fogsz elrohadni.'' Miután ebbe belenyugodtam, nem zavart többé a szabadulási láz. 2. Fel nem használt lehetôségek Bizonyos elkötelezettségekkel vagy vállalásokkal meg lehetett volna váltani a szabadságot. De ilyesmitôl mindig viszolyogtam. Szégyelltem volna, hogy ,,nyomásra'', megfélemlítve, ígéretekkel csalogatva vállaljak akár olyasmit is, amit szabadon szívesen vállalnék. Talán internálásomra sem került volna sor, ha 1949 januárban az Andrássy út 60-ban elítélem ,,Mindszenty politikáját''. Szembesítettek Zakar Andrással, aki többek között azt is kijelentette, hogy most már igazat ad nekem abban, amit Rómában hangoztattam. Külön kiemeli, hogy az evangéliumot és az általános szeretetet sürgettem a politikai kontesztációval szemben. Fönt a kihallgatásoknál aztán azt mondták, hogy Mindszenty a nép legnagyobb ellensége. -- ,,Önök tudják, hogy nem mindenben cselekedtem volna úgy, mint a Bíboros úr, de azt ne mondják, hogy ô a nép ellensége. Szándékában nem lehet kételkedni. Ô jót akart, és kész áldozatokat is hozni a nép boldogságáért. Örülnék, ha maguk annyi jóakarattal és áldozatkészséggel szolgálnák a népet.'' -- ,,No majd elolvashatja a Fekete Könyvet, abból jól megismerheti a maga bíborosát.'' Az internáló táborban együtt voltam Beresztóczy Miklóssal. Egyszer csak elbúcsúzik tôlünk: ,,Sokat fogtok rólam hallani, de bízzatok: én az egyházhoz mindig hű maradok.'' Ebbôl mindenki tudhatta, hogy már odabenn megegyeztek valamiben. Engem is csalogattak. Egyik kihallgatóm azt mondta, túl merev vagyok, céljaimat másként is elérhetném. Mondtam, hogy céljaim nincsenek, csak becsületesen akarok élni. Különben mindenben rugalmas vagyok. Máskor megcsillantottak szemem elôtt külföldi utakat, autót, margitszigeti Nagyszállót, mozit, színházat, operát. Én nem álltam kötélnek. Mikor ezeket a papi szobában elmondtam, a ferences Hetény atya csodálkozott, hogy engem ilyennel csalogatnak. Egyik nyomban megkérdezte, hogy miért nem vagyok velük, hiszen különben ,,rendes ember'' vagyok. Megmondtam, hogy a szocializmussal semmi bajom nincs, csak az ateizmussal. Ha belátnám, hogy ebben igazuk van, akkor szívvel-lélekkel melléjük állnék, de elôbb ,,levetném a reverendát'' (a papi öltönyt). -- ,,Látja, magát többre is becsüljük, mint azt, aki fenntartja a reverendát, papi állását, mégis nekünk szolgál. Nem is kívánnánk olyat magától, ami meggyôzôdésével ellenkezik.'' Egyszer pedig nem nyomozó, hanem egy internált társam bizalmasan megkérdezi tôlem: -- ,,Most mondd meg nekem, hogy tulajdonképpen miért nem vagy velünk, mi a végsô okod?'' Kommunista volt, valami háziféle. (Egyik ilyen internált kommunista mondta nekem, hogy az osztályharc a táborban is tovább folyik. Tôle hallottam elôször a kommunista ,,pártosság'' kifejezést.) Lehet, hogy nem magától kérdezte, hanem megbízásból. (De ilyenekkel is szeretettel társalogtam.) Jók az ilyen kérdések, mert gondolkodásra késztetnek, és sok dolgot jobban tudatosítanak. Itt is a kérdésre fogalmaztam meg hirtelen azt, amit már régen éreztem... -- ,,Sok ok is van, de gyakorlati szempontból egy a lényeg, és ezt te is megérted: a ti világnézetetek senkit sem tesz boldoggá, az én világnézetem pedig engem is, mást is boldoggá tesz.'' Ezen aztán elgondolkodott és csak ennyit mondott: -- ,,Mondasz valamit!'' (Tudniillik sok orrlógató elvtársa volt a táborban.) 3. ,,Maga egyáltalán nem akar szabadulni?'' Mikor a papi szobát feloszlatták, sok fiatalabb kommunistával kerültem egy szobába. Azok mindenféle propagandaanyagból beszéltek Isten és egyház ellen. Nyugodtan felelgettem a kérdésekre, vagy helyreigazítottam tévedéseiket. A szobaparancsnok szigorúan megtiltotta, hogy Istenrôl beszéljek. Sôt, amikor az öreg Bessenyey János bácsi helyett vállaltam a WC-takarítást, gúnyosan azt mondta: ,,Nem szabad itt felebaráti szeretetet gyakorolni!'' ,,Azt, hogy ki végez el valamilyen munkát, mint parancsnok eldöntheted, de hogy mirôl beszéljünk, abban te nem parancsolsz. Ha valaki olyasmit mond vallási kérdésekben, ami nem felel meg a valóságnak, akkor bizony én megmondom nekik az igazat.'' -- ,,De te viseled a következményeket, mert a táborban tilos a »vallásos propaganda«'' -- felelte indulatosan. Ezek után hívat a nyomozó, aki azt mondta, hogy szeret elbeszélgetni jobboldali szocdemekkel és papokkal is, mert érdekli az ô felfogásuk. Én ôszintén beszéltem vele. Egyszerre, nem tudom már mire, azt mondja nekem: -- Mondja, Mócsy, maga egyáltalán nem akar szabadulni? Erre kicsit keserűen azt találtam mondani: -- Ôszintén megvallva, nincs valami fényes kedvem hozzá. -- Miért? -- kérdi jóindulatúan vagy résztvevôen. -- Egyik internáló táborból egy nagyobba csöppenjek? -- Hogy mondhat ilyet? -- kérdi erélyesebben. -- Azt is mondják, hogy odakint épp úgy folyik az ideológiai harc, mint idebent. Ezen az alapon a szobaparancsnok megtiltotta, hogy Istenrôl beszéljek. -- Ó, ez nagy tévedés. Láthatná, kint milyen szép vallásos élet van. Az alkotmány biztosítja a vallásszabadságot, a templomok nyitva vannak. Körmenetek is vannak, stb., stb. -- Akkor mondhatom a szobaparancsnoknak, hogy a hadnagy úr szerint is beszélhetek az Istenrôl? Erre egy kicsit megáll gondolkozva, de aztán int: -- Megmondhatja! De a rendszer ellen ne beszéljen! -- tette hozzá. 4. Káderezések Az internálótáborban és a börtönben igyekeztek a fogva tartottakat és azoknak hangulatváltozásait kiismerni. Erre szolgáltak a ,,beépített'' emberek, a ,,vamzerek'', a besúgók. Ugyanezt a célt szolgálták a ,,kihallgatások'': a nyomozókkal folytatott ,,beszélgetések''. Én a magam nézetét és hangulatát mindig ôszintén megmutattam (amit az elôbb elmondott eset is igazol). A ,,vamzerektôl'' nem féltem, sôt a sorstársak ,,vamzer'' és ,,nem vamzer'' csoportra való felosztását nagyon helytelenítettem (nem is szólva arról, hogy mennyire melléfogtak egyesek az ilyen felosztással). a) Számomra nincs ,,vamzer'' Már az internálótáborokban és a börtönökben is kifogásolták barátaim, hogy a ,,vamzerekkel'' barátkozom. Nem veszem észre, hogy azok csak bizalmamba akarnak férkôzni, hogy aztán jelentéseket írjanak rólam? Megmondtam, hogy én mindenkivel egyforma szeretettel foglalkozom, aki hozzám jön. Ha feljelent, csak örülök annak, hogy jobban megismernek. Különben is én a rendszer ellen felmerülô nehézségeimet, kifogásaimat a nyomozóknak mondom meg legôszintébben, mert ôk éppen felfogásomat akarják megtudni, és ha nekik megfelelô módon mondom kifogásaimat, azt nem tekintik lázításnak, viszont ha ugyanazt a rabok közt mondom el, ezt könnyen izgatásnak veszik, és bevásárolhatok egy kis ,,csikót'' (a börtönben szerzett újabb ítélet). b) ,,Mondjon már valamit, amivel a kezünkben van'' 1954 elején a gyűjtôfogházból átvittek az ávóra (Gyorskocsi utca). Itt körülbelül 10 hétig igyekeztek kiismerni. A nyomozó elismerte, hogy még egy demokráciaellenes kijelentést sem lehet rámbizonyítani. Aztán hozzátette: -- Maga azért veszélyesebb, mint a többiek. Mert aki hôbörög, arra könnyen rásózhatunk néhány évet. De mit csináljak magával? Aztán nôügyeimrôl kezdett faggatni, de ez nem ide tartozik, csak a lényeget mondom: -- Mondjon már valamit, amivel a kezünkben van! -- Hát nem vagyok eléggé a kezükben itt? -- kérdeztem. -- Nem itt, hanem majd ha kimegy... Nem tudtam neki semmi adatot adni, mert életemben csak két asszony játszott döntô szerepet. c) Két asszony az életemben ,,Az egyik asszony az édesanyám, a másik meg a ,,Nagyasszony'', akirôl szívesebben beszélek májusi ájtatosságon összegyűlt híveknek, mint nyomozóknak.'' (Ady nem haragszik meg, hogy verseit sokszor más értelemben alkalmazom, mint amilyenre ô gondolt. Ezt nevezik a hermeneutica sensus mere accomodatusának.) 5. A váratlan szabadulás 1954 karácsonya elôtt egész váratlanul kitettek az Országos Börtön kapuja elé (Kozma út 13.). Váratlanul, mert ítéletem harmada még nem telt le, és semmiféle tárgyalásom, nyomozókkal vagy börtönelöljárósággal való beszélgetésem nem volt. A tapasztalt rabok által ,,lelkifröccsnek'' nevezett útravalót sem kaptam meg, melyben intik a távozót, hogy vigyázzon magára, és semmit se áruljon el abból, amit a börtönben tapasztalt, stb. A mosodának -- ahol akkor a börtönben dolgoztam -- napos ôrmestere, ,,Savanyú Jóska'' hívat az irodába és szigorúan így szól: -- No, Mócsy, mi lesz most? -- Nem tudom. -- Most jön a fegyelmi, amirôl szóltam. (Teljesen jogtalan volt a fegyelmi. Fegyelmit ígért két nappal elôbb.) -- Rendben van. -- No, nem fegyelmi, hanem szabadul. -- Az is rendben van. (Bár nem hittem.) -- Hol lakik? -- Kozma utca 13. -- Nem a börtön címét kérdem, hanem az otthonát. -- Az nincs, mert mikor elfogtak, a Mária utca 25-ben laktam, de azóta ezt a rendházat is lefoglalták. -- Akkor ki látogatja, kitôl kap levelet? -- Húgom, Sztehló Istvánné. -- Akkor oda szabadul, mondja a címét. Még mindig nem hittem, de mikor elkezdett motozni, és a pár nappal ezelôtt kihúzott aranykoronás fogamat nem vágta zsebre, kezdtem reménykedni, hogy mégis igazat mond. (Tudniillik ,,lopós'' motozó híre volt: öngyújtókat, bicskákat könnyen zsebre vágott.) Átvittek egy másik épületbe, és bezártak egy szobába. Egy óráig semmi. Már kezdtem beleélni magamat abba, hogy megint pár hónapos magánzárka következik. Készültem a remeteéletre. De mikor már megéheztem, erôsen kopogni kezdtem. Egy rab írnok vagy napos beszólt, hogy mit akarok? A mosodából éppen ebédosztás elôtt hívtak ki, itt meg nem kaptam semmit. Kérem legalább a kenyéradagot. ,,Itt már vége van az ebédosztásnak, de ne izgulj, még ma szabadulsz. Otthon majd jól bevacsorázol.'' Késôbb az ôrmester felvitt egy raktárba. Egy ôrmesternô elôkeresi a holmikat: ,,No mi az, maga egy egész templomot rabolt ki?'' -- ,,Nem'' -- mondtam. Ugyanis a kistarcsai papi szobából én voltam az utolsó ,,szabaduló'', meg a misekellékek felelôse is, azért mindent az én nevemre írtak. Újabb motozás a nagy ,,cuccok'' között: egy másik ôrmester elvitt a pénztárba, ott adnak bizonyos összeget. Mondom: ,,Számításom szerint sokkal több pénzem van benn.'' (Tudniillik a KOMI mosodájában rendes fizetés járt.) Az utolsó hónap még nincs számfejtve, azért kérjük a címét, hogy majd utána küldhessük. (20 év telt el, még mindig küldik.) A nagy csomagokat az ôrmesterrel együtt is csak nagy nehezen tudtuk kivinni, ott a börtön kapuja elôtt az ôrmester leteszi, jó utat kíván és otthagy. Ha nem szabadul ugyanakkor egy másik rab egy kis csomaggal, akkor egész éjjel ott maradhattam volna, de az átment egy vendéglôbe és két taxit rendelt. Az elsôvel ô ment el, a másodikra vártam egy negyedórát. Közben egy-két börtönôr távozott, rám nézett, de továbbment. Végre jött egy taxi. A sofôr azt kérdezte: ,,Lôrincbôl jött?'' Hazavitt. ======================================================================== Világi foglalkozások 2. sz. melléklet: Két börtön között Annyit tudtam, hogy papi állásba nem kerülhetek. Így tehát alkalom nyílik arra, hogy magam is megtapasztalhassam, hogyan élhet a demokráciában egy munkásember keresztény életet. Most próbálhatom az evangélium szellemében ,,építeni a szocializmust''. 1. Fűtô és takarító (1955. jan. 4. -- júl. 26.) a) Munkám Unokabátyám, dr. Mócsy János Kossuth-díjas akadémikus, állatorvos, agrártudományi egyetemi tanár, ez idôben rektor, megkérdezte, hogy szellemi munkát akarok-e vállalni (akkor az Akadémián tudna állást szerezni), vagy pedig fizikai munkát (akkor az Állatorvosi Egyetemen volna egy éppen üresedésben lévô állás). Én ez utóbbit választottam. (Ha papi működési engedélyt nem kaphatok, akkor a munkásosztállyal vállalok közösséget.) Így kerültem az Állatorvosi Egyetemre ,,könyvtári fômunkaerônek''. Ez gyakorlatilag a könyvtár központi fűtését és az olvasóterem takarítását jelentette. A salakkihordás, szénfelhozás, aprófavágás után küldönci vagy belsô és külsô anyagmozgatói munkát végeztem. (Kiskocsin duplumokat vinni a ,,könyvelosztóba'', onnan a kiutalt könyveket behozni, stb.) A fennmaradó idôben a könyvtárosoknak segítettem. b) Elbocsátás Körülbelül fél év múlva jön a rektor úr, kezembe nyom egy cédulát és így szól: ,,Azonnali hatállyal el vagy bocsátva. Teljesen jogtalan, de nem érdemes fellebbezni. Fél órán belül hagyd el az intézetet.'' Én éppen egy komoly könyvtári munkát végeztem. A doktori disszertációk köteles példányait évtizedek alatt csak a szekrények tetejére dobták. Ha valaki véletlenül érdeklôdött egy után, az egészet áttúrták, míg megtalálták, a többit pedig újra visszadobálták. Mindegyikbôl kerestem egy példányt, sorba raktam és kötésre elôkészítettem ôket, de elôbb minden kötet elé egy tartalomjegyzéket gépeltem volna, a tartalomjegyzékek másod- és harmad- stb. példányait viszont egy füzetbe fűztem volna egybe, hogy az érdeklôdôk egy füzet átnézése után láthassák, hogy melyik kötet melyik disszertációjára van épp szükségük. Mivel a gyűjtés nem volt még teljes (de a belsô könyvtárban már sorban álltak a megtalált példányok), tartalomjegyzéket sem írtam, egyik könyvtárosnak át akartam adni a munkát, s ezért egy kicsit késtem. Félóra múlva a rektor bátyám újra lejött, és szemrehányást tett, hogy még ott vagyok. Magyaráztam, hogy a megkezdett munkát akartam átadni, de ô csak sürgetett, hogy menjek. Elbocsátásom elôtt volt egy könyvtári felülvizsgálat. A négy könyvtáros és a két fizikai dolgozó könyvtáros ellenôrzésére hét személy jött ki, és körülbelül egy hétig mindent átvizsgált és mindenkivel tárgyalt. Külön volt a pártszempontot, külön a könyvtári, külön a szakmai tudományos szempontokat vizsgáló személy. Ez alkalommal is szóba kerültem, hogy a legnagyobb végzettségű éppen fűtô és takarító. A parlamenti könyvtár fôkönyvtárosa olyasmit mondott, hogy szívesen alkalmazna igazi könyvtárosi minôségben. Úgy emlékszem, Magyari András államtitkár is olyasmit mondott unokabátyámnak, hogy majd jobb állást szerez nekem. De elbocsátásom napján üzente, hogy nem tud jobb állást szerezni, és két személy jött ki (személyzetis vagy belügyi volt-e, nem tudom), akik elbocsátásomat sürgették. c) Dicséret Az elbocsátásra semmi okot nem szolgáltattam, magam úgy magyaráztam meg, hogy csak valami belügyi óvatosság: ,,Ilyen nagy tanintézet könyvtárában, ilyen múltú ember még fűtô és takarító sem lehet.'' Munkatársaim nagyon csodálkoztak. A fôkönyvtáros, Karcsi bácsi, bevallotta, hogy mikor unokabátyám megmondta, hogy ki lesz az Agócs bácsi utóda, akkor nagyon félt, hogy hogyan fogok egy ily alacsony munkakörbe beilleszkedni. De kellemesen csalódott. Sôt csodálkozott, hogy úgy fogtam a söprűt vagy a salakos vödröt, mintha egész életemben mást sem csináltam volna. 2. Államvasúti segédmunkás (1955. aug. 3--1958. jún. 30.) a) Munkám Egy ismerôsöm ajánlatára jelentkeztem a MÁV Északi Osztószertárban. A fônök azt kérdezte, hogy irodai vagy fizikai munkát vállalok-e? Itt is a fizikai munkát választottam. A fémraktárba kerültem anyagmozgatónak. Feletteseim és a személyzeten kívül hosszú ideig nem is tudtak múltamról. De a vételezôk és a raktári munkatársaim szerint a munkához is és a dolgozókhoz is ,,jól viszonyultam''. Nem politizáltam. Azt se tudtam, ki párttag, ki nem. Mindenkit egyformán kiszolgáltam. Akik személyesen is ismertek, azok semmi rosszat sem mondhattak rám. Amikor a vasúthoz mentem, valaki ezt a jó tanácsot adta: ,,Keveset vállaljon, azt is morogva, mert különben mindent a nyakába sóznak.'' Azt feleltem, hogy mindent szívesen vállalok, azt a nyolc órát a MÁV-nak szentelem. Többet úgysem kívánhatnak tôlem. Mikor észrevették, hogy számolni is tudok, bérelszámolásokat is bíztak rám. Állapotbeli kötelességemnek tartottam az anyagismeret elsajátítását, ami a sokmintaszámú gépfémeknél nem is volt olyan könnyű. Végül az egész fémraktárról volt áttekintésem. Mikor a raktárkezelô nem volt bent, az igazgatóságról az anyaggazda az ,,Imre bácsit'' kérte a telefonhoz, ha pontos felvilágosítást akart. b) Egy jellemzô párbeszéd Itteni működésem jellemzésére egy párbeszédet idézek. Marci bácsi, akirôl késôbb tudtam meg, hogy igazi kommunista (Sármássi Márton), egyik fôvételezô volt az Északi JJ. Vállalat VI. osztályáról. Megkérdezte egyszer, hogy ,,Dokinak'' van egy dr. barátja, akit így hívhat-e? ,,Szólítson, ahogy akar'' -- mondtam. Egyszer, amikor egy köteg bárcáját elszámoltam, így szólít meg: -- Hallja Dokikám -- mert szoktam ám én gondolkozni --, nem ide való maga. Régen járok ide, és tudom, mennyi idôbe kerül, míg valaki beletanul; maga meg kettôt fordul, máris érti az egészet. Megmondom, hová való volna maga. Olyan helyre, amilyenen a mi vállalatvezetônk van a maga hat elemijével. Hogy tudja ezt maga csinálni: amint megkapja a bárcát, rögtön kiadja, nem kell sokat keresgélnie, aztán gyorsan el is számolja. Hogy tudta ezt maga csinálni? -- Tudja Marci bácsi -- én is szoktam gondolkozni. Mikor elsô nap kiküldtek a raktárba, megmutatták nekem, mit hol lehet megtalálni. Marci bácsi meg letette a bárcákat, de a nagy mutogatásban senki sem törôdött velük. Én még nem tudtam, mi az a vételezés, és aztán, mikor fél négykor jött az áruért, mindenkit leszidott: ha nincs anyag, nem tudnak az emberek dolgozni, nem tudnak keresni, stb. Pista bácsi védekezett, hogy engem kellett kioktatni. Akkor rájöttem, hogy ha pontosan kikészítem az anyagot, akkor sok dolgozótársamon segítek. -- Jó-jó, de hát itt van a Pista bácsi, meg a Pisti, miért nem azokkal csináltatta? -- Ha én csinálom, akkor velük is jót teszek, mert kiveszem a részemet a munkából. Meg aztán arra gondolok, hogy ha maguk jól termelnek, akkor az egész országgal jót teszek, mert több a szállítóeszköz, mely az élelmiszereket a városokba, az ipari termékeket vidékre szállítja, az emberek is jobban tudnak utazni, rokonok meglátogathatják egymást, stb. Tehát, akkor azokkal is jót teszek... -- Hallja, Dokikám -- mondja egész bizalmasan -- ezek a vonatok a ruszkiknak is szállítanak! -- Látja Marci bácsi, erre még eddig nem gondoltam, de most már örülök, hogy valami jót azokkal is tehetek. -- Ez már magas -- mondja Marci bácsi. (Ezt az esetet a szolgálati fônökömnek is elmesélte 1958-as felmondásom elôtt). c) Felmondás Egyszer csak hallom, hogy az igazgatósági fôszemélyzetis, aki engem soha nem látott, irodalapot ír a fônökömnek, hogy engem küldjön el. Végül a fônököm hívat és elmondja, hogy ismételten kapott Gulyástól (így hívták a fôszemélyzetist) irodalapot, hogy nekem mondjon föl. Ô tiltakozott, hogy a legjobb munkaerôt nem akarja elbocsátani. Túlzott udvariassággal azt mondta, hogy ha húsz ilyen embere volna, százat el lehetne bocsátani. ,,Egy percig sem akarok ott maradni, ahol nem szívesen látnak'' -- mondtam. Így megkaptam a felmondást. A felmondásra semmi okot nem adtam. Késôbb tudtam meg, hogy a nevezett fôszemélyzetis Volksbundista volt, ezt életrajzában elhallgatta, és ezért lebukott. Ekkortájt üresedett meg a Hittudományi Akadémián az ószövetségi tanszék. A pályázathoz kértek jellemzést az elôbbi munkahelyemrôl. A szertárfônök ezeket írta: d) Jellemzés ,,Mócsy Imre Kalocsán, 1907. nov. 24-én született. 1955. aug. 5-én a MÁV Északi Osztószertárban nyert felvételt mint szerzôdéses havibéres dolgozó. Munkáját a legnagyobb szorgalommal és hűséggel végezte. Munkatársai nagyon megszerették, mivel minden munkából erôsen kivette részét, és munkatársai felé nagy készség nyilvánult meg. Az 1956. évi ellenforradalom alatt magatartása ellen semminemű kifogást emelni nem lehetett. Munkahelyén politikai megnyilvánulásai nem voltak. A termelés elôsegítésében helyes meglátásait bejelentette, sôt, azokat engedélyezés után saját maga meg is valósította. Budapest, 1958. márc. 14. B. H. Északi Osztószertár (Paulovits s. k.) e) Miért küldtek el? Az 1958-as jellemzés elolvasása után megkérdeztem a fônököt, hogy akkor miért küldtek el? Azt felelte: ô sem tudja, nem is akart elengedni. Naivul azt mondtam neki: talán azért, hogy ebbôl a fizikai munkából kimozdítsanak, és a felkínálkozó lehetôséggel (akadémiai tanárság) éljek. Ez nagyon megfelelne a lenini elvnek: mindenki a neki legmegfelelôbb helyre! (Sajnos, most már nem emlékszem a szó szerinti idézetre.) Az én képzettségemnek éppen a biblikus tanárság felelt volna meg. f) ,,Talán épp ezért'' (Marci bácsi) Az Osztószertárból való távozásom sokakban csodálkozást keltett. Sajnálatukat fejezték ki nemcsak a dolgozók, akik a szertárban dolgoztak, hanem a vételezôk is, akikkel késôbb utcán, vonaton vagy a MÁV Kórház rendelôiben találkoztam. Legjellemzôbb a Marci bácsi (ugyanaz a Sármássi Márton, aki az Északi Fôműhely Járműjavító Vállalat egyik vételezôje), akivel majdnem naponként volt vagy száz bárcás ügyem. Régi kommunista -- '56-ban súgta meg nekem, hogy mindig kommunista volt, az is marad. Becsültem is ezért a kisöreget. -- ,,Nem tudom, miért küldték el magát, Dokikám, hisz oly készségesen szolgált ki minket mindig, és mindenkire olyan jó benyomást tett! -- Itt megállt és egy kicsit gondolkodott -- Hacsak nem épp ezért.'' 3. Tudományos kutató (1958. júl. 1--1965. jan. 16.) a) Munkám Két fiatal barátom jött hozzám, és ajánlotta, hogy jelentkezzem a Művészettörténeti Dokumentációs Központban tudományos bedolgozónak. Ez éppen nekem való állás, mert csak havonként egyszer kell bemenni és a feldolgozott anyagot leadni, a fizetést és az új feldolgozandó anyagot felvenni. Annyiban jó lesz -- gondoltam --, hogy nem lesz, akit féltenének a velem való találkozástól, ami egyik barátom szerint a papok elleni propaganda élô cáfolata. Fel is vettek. Munkámmal ott is meg voltak elégedve. Csak felettesemmel érintkeztem, így nem sok vizet zavartam. b) Megelégedés Itt is egy jellemzô epizód. Munkámat ellenôrizték, legalább amíg lelkiismeretességemet ki nem ismerték. Egy alkalommal Rozgonyi Iván (akkor közvetlen fônököm) átnézi az anyagot, megelégedését fejezi ki. Rámutat az asztalán lévô néhány cédulára: -- Az a hölgy, aki most kiment, csak ennyi cédulát adott be, pedig ugyanolyan anyagot kapott, mint te. (Tudniillik ugyanazon művészettörténeti folyóiratnak egy másik száma.) És még ô sértôdik meg, hogy figyelmeztettem a hiányokra. No, majd a tiedet mutatom meg neki. Ezzel felkel, hogy behívja a hölgyet. Én visszatartom. -- Kérlek, engem ne keverj a dologba, nem szeretek propagandaanyag lenni. Tárgyilagosan mutass rá azokra az adatokra, amelyeket neki abból a folyóiratból ki kellett volna cédulázni. Ez hatásosabb, és ha kissé kellemetlen is, nem sérti a hölgy érzékenységét annyira, mint valami személyi szembeállítás. Innen aztán nem is dobtak ki. De azt hallottam, hogy a dokumentációs központ fônökasszonyának szemére vetették, hogy volt szerzeteseket alkalmaz. Ô azonban azzal védekezett, hogy a szerzetesek jó munkát végeznek, éppen azért a MTA is sok szerzetesnek ad munkát. c) Fônökasszonyom és más hölgyek, akiket ,,beszerveztem'' A börtönbôl való szabadulásom után tudtam meg, hogy letartóztatásom után állásából elmozdították Széll Margitot. Tudniillik a vádiratomban szerepelt, hogy -- nem tudom én hogyan -- az összeesküvésbe beszerveztem Széll Margit tanárnô egész baráti körét. Ott Dávid Katalint név szerint megemlítették. Az ítélet határozottan kimondja, hogy Széll Margit baráti körének az ,,összeesküvéshez'' semmi köze, de Dávid Katát nem helyezték vissza. Mikor Széll Margit baráti körének hosszú névsorát olvastam, részvéttel gondoltam azokra, akiket miattam zaklattak. Több olyan is volt közöttük, akiknek nevét sem hallottam. Mikor az idôjárás-jelentésnél Bóna Márta nevét hallom, mindig összeszorul a szívem, mert egy Bóna Márta nevű asszony kihallgatási jegyzôkönyvét olvastam. Mikor rólam faggatták, ezt mondta: Dr. Mócsy Imrét nem ismeri. Hallott valami ,,Imre bácsiról'' -- és itt valami dicsérôt mondott, hogy okos vagy jó ember --, ha ô ez a Mócsy Imre, akkor ennyit tud róla és semmi többet. Én meg Bóna Mártáról csak annyit tudok, amennyit a jegyzôkönyvben olvastam. ======================================================================== Papi működés / klerikális 2. sz. melléklet: Két börtön között kapcsolatok 1. Fôpapok és professzorok Kiszabadulásom után Hamvas püspök úrnál tettem tiszteletemet. Az ô szemináriumában voltam tanár, amikor letartóztattak. Az ô internálótábori látogatásakor nyert valami jogi alapot a délbudai, majd kistarcsai internálótáborban alakult teológiai fôiskola. Kértem a titkárt, nyugtassa meg a püspök urat, hogy sem kérni nem akarok semmit, sem izgatni nem fogom, csak tiszteletemet teszem. Szeretettel fogadott, és nagy csodálkozásomra azt mondta: -- Kedves páter, ön hôsiesen és becsületesen elvégezte a rábízott feladatot. Aztán én köszöntem meg internálótábori látogatását. Érdeklôdésére megmondtam, hogy fizikai dolgozó vagyok. Czapik érsek úrhoz bejelentés nélkül mentem lakására, ahol azelôtt többször voltam vendége. -- Nagyon rossz néven vettem volna, ha nem látogat meg -- mondta. -- Miért nem jött ki elôbb, akkor most maga tanítana a Szörényi katedráján. Ez csak amolyan szónoki kijelentés volt, hisz nem rajtam múlt, hogy mikor szabadulok, és ha szabadultam volna, lehettem volna tanár? Néhány rendtársammal találkoztam, lakásszerzésben is segítettek -- de nem tudtam, hogy ki a tartományfônök. Mikor az ószövetség tanszékére jelentkeztem, Szörényi dékán tanácsára leviziteltem a püspököknél. Formai látogatás volt. Legtöbbjük azt mondta, milyen jó lenne, ha sikerülne, de ígéretet senki sem tett. A professzorokkal viszont a náluk tett hivatalos bemutatkozás után igen jó kapcsolat alakult ki, rendezvényeikre meghívtak, ôket is többször meglátogattam a Központi Szemináriumban vagy lakásukon. Örültem, hogy annyi év után ismét teológusokkal beszélgethetek. Nagyon örültem, mikor professzorkollégáim közül nem is egyet püspökként köszönthettem. Bánk professzort (ô elismeréssel nyilatkozott egyházjogi disszertációmról: De associationibus piis laicalibus) püspökké szentelése után lakásán, érseki kinevezése után Egerben köszöntöttem. Cserháti püspök úrral is többször találkoztam. Egyiküknél sem tapasztaltam azt a rosszmájú latin mondást: ,,Honore mutant mores.'' A régi szeretet közvetlenségével beszélgettünk, ebédre is meghívtak, de csak Cserháti püspök úr meghívását fogadhattam el. (Még Békési István rendtársammal, akit mint a Magyarok Világszövetsége vendégét én szállásoltam el lakásomon, egy német volt germanikussal -- azt hiszem, valami kanonok volt -- Cserháti püspök úr adott vacsorát a Hármashatár-hegyen.) Zemplén püspök úrral gyakrabban találkoztam, mert ô Budapesten tartózkodott. Brezanóczy püspök, majd érsek úrról még utóbb lesz szó. Udvardy püspök urat éppen csak köszöntöttem. Szabó püspök úr pedig igazán atyai jó barátom volt, sokat találkoztam vele, mert barátaim barátja volt. És így többször találkoztunk fehér asztalnál és másutt is. Mindegyikük tanúskodhatik arról, hogy soha semmiképpen sem avatkoztam bele az egyházpolitikába. Tapintatlan kérdéssel vagy alkalmatlan kéréssel sem zaklattam egyiküket sem. Olyan kifogást azonban hallottam, hogy miért barátkozom kollaboráns püspökökkel, úgy sem fogok náluk semmit elérni. Megmondtam, hogy nem is akarok semmit elérni. -- De honnét veszed te azt a bátorságot, hogy a püspököket ,,kiközösítsd''? Vedd tudomásul, hogy a római Szentszékkel való közösségünk, a ,,communio'' épp az illetékes püspökeink által van meg. Aki a püspökeinkkel való közösséget megtagadja, az önmagát közösíti ki a RÓMAI KATOLIKUS ANYASZENTEGYHÁZBÓL. Ez meghökkentette, nem is akarta elhinni, hogy így van. De aztán megmagyaráztam: Te akarod megszakítani a közösséget azzal, aki által a római pápa, Krisztus Helytartója veled kapcsolatot akar tartani. 2. Akadémiai professzorság? a) Jelentkezésem A biblikus tanárságra való jelentkezésem története a következô: A biblikusokkal és spirituálisokkal mindig kerestem a kapcsolatot, az elsôkkel a szakmám miatt, az utóbbiakkal, mint mondani szoktam, azért, hogy vén koromra ragadjon már rám valami lelkiség. (Szegeden Magyar Károly, Pákay László; Budapesten Papp Imre, Király Pacifik; Egerben Kovács Gábor és Maksa János volt, akiket gyakran látogattam, míg ezt meg nem tiltották.) Papp Imre egyszer mondja: épp most jöttem a temetésrôl..., aztán a fejéhez kap: te nem pályáznád meg a biblikus tanszéket? Épp most temettük az ószövetségi professzort. -- Majd megérdeklôdöm -- mondtam. P. Kollár a hozzáintézett ilyen irányú kérdésemre csak ennyit mondott: -- Megpályázhatja. Legalább kigyógyul naivitásából. Egészen biztosan nem választják be. Mikor megjelent az Új Ember-ben a pályázati hirdetés, bementem az Akadémiára, és a dekanátuson Szörényi dékán urat kérettem. A titkár azt feleli, épp Egerben van békegyűlésen, de milyen ügyben keresem? -- Az Új Ember-ben megjelent pályázat ügyében. A jelenlévô Artner Edgard professzor, aki akkor még nem ismert, megkérdezte: -- Ön most hol működik? -- A MÁV Északi Osztószertárában vagyok segédmunkás. Erre egy jót nevet, a titkár úr pedig azt mondta, hogy a prodékán úrral, Radó Polikárp professzorral beszélhetek. -- Az is jó -- mondom --, mint volt innsbruckiak majd megértjük egymást. A titkár a prodékánt nem találta, de közben Artner professzornál ,,leesett a tantusz''. Megkérdezte: -- Ön nem jezsuita? -- De igen! Bevezet a titkári elôszobából a dékáni nagy terembe. Leültet és azt mondja: -- Tudja, én P. Banghának jó barátja voltam, mindig azt mondtam, hogy fél jezsuita vagyok. Csak azt nem tudtuk megállapítani, hogy melyik felem jezsuita. Én azt mondtam, hogy a jobbik. -- De tudja, megmondom magának, nem fognak most szerzetest kinevezni. -- Most nem is szerzetes jelentkezik, hanem egy munkáskáder, ilyen még úgy sem volt a Hittudományi Akadémián. Ezen jót nevet. -- De hol működött azelôtt? -- A szegedi rendi és egyházmegyeközti szemináriumban biblikumot és a Gergely Egyetemen újszövetséget és teológiai biblikát adtam elô. A biblikus licenciátust Rómában már 1941-ben megszereztem, aztán a kandidátusi fokozatot 1942-ben, s gregoriánus tanár koromban védtem meg a biblikus doktori disszertációt az Instituto Biblico-n. -- Hát ez nagyszerű! Szörényi azt mondta, hogy Közép-Európában ô az egyetlen, aki ezeket a fokozatokat megszerezte. -- Valóban, ô volt az elsô. -- Mindegy nekem, ez egy ok, hogy önt támogassam. b) A meghívás ígérete Szörényi professzort néhány nap múlva a lakásán látogattam meg. (Az ô lakására azelôtt is jártam. Ô középiskolás korában a kalocsai jezsuiták gimnáziumába járt. Rómában biblikus kollegám volt. Azt is mondta, hogy én vagyok az egyetlen magyar jezsuita, akivel barátkozik. Sôt egy kétes értékű dicséretet is mondott, a többieknek meg is mondtam, hogy: ,,te nem is vagy jezsuita...'') -- Képzeld, megérkeztem Egerbôl -- mondta Szörényi professzor. Másnap a dekanátuson várt Póli (Radó Polikárp) meg a Bánk (József professzor), azt mondják: -- No, Bandi (Szörényi Andor), ülj le. -- Miért, miért? -- kérdem, de csak mondják, hogy üljek. Aztán meg belép Artner Edgár professzor és nekem ront: -- No, Bandi, megbuktál, jelentkezett a ,,második''. Mikor aztán megmondták, hogy Mócsy Imre is jelentkezik a biblikus tanszékre, akkor rögtön azt mondtam, hogy akkor már más szóba se jöhet. Akkor nem lehet pályázatról szó, téged csak meghívni lehet. Éppen most készülök az ÁEH-ba, ahol elôadom, hogy vonjuk vissza a pályázatot, és hívjunk meg téged a tanszékre. Pár nap múlva vacsorára hívott, hogy megbeszéljük, mit intézett az ÁEH-ban. -- Kifejtettem írásban is, hogy külpolitikailag milyen nagy jelentôsége lenne, ha téged meghívnának, mert téged külföldön sokfelé ismernek. Ôk ezt helyeselték, és azt mondták, hogy utána kell nézni annak is, hogy belpolitikailag milyen hatása lenne a meghívásnak. Fôleg Mindszentyhez való ,,viszonyulásod'' érdekli ôket. Mindenesetre azt mondták, hogy vonjam vissza a pályázatot, a meghívásról még beszélhetünk azután. Egész optimista voltam. A ,,reálpolitikusok'' naivnak tartottak. A tanárok közt volt, aki bizalmatlankodott, hogy miért megy egyedül Szörényi Andor az ÁEH-ba, neki azt mondták az ÁEH-n, az lesz a tanár, akit a dékán úr akar (mikor én még szóba se kerültem). Szörényi Görgényit akarja. c) Pályázat Hosszú ideig nem jött válasz vagy döntés. Utóbb gondoltam, hogy arra vártak, hogy én menjek vizitelni az ÁEH-hoz, de akkor eszem ágában sem volt. Ha eszembe jutott volna is, komikusnak tűnt volna föl nekem, hogy mikor kijelentik, hogy nem pályázattal, hanem meghívással akarják általam betöltetni a tanszéket, ilyen ,,pofavizittel'' meghívassam magam. Végül aztán Szörényi Andor hívat. Tovább már nem várhatnak, kiírják a pályázatot, én is jelentkezzem. Megmondta, hogy le kell vizitelnem a tanároknál és püspököknél, ha megválasztanak, egy vacsorát kell adnom a professzor kollegáknak. Így beadtam a pályázatot Grôsz érsek úrnak címezve 28 melléklettel. Elsô helyen jelöltek egyhangúan a tanárságra, de az ÁEH megtagadta az engedélyt. (Megint olyanok döntöttek, akik nem is láttak, csak ,,hírbôl'' ismertek. Utóbb gondoltam arra, hogy talán az ÁEH-nál is le kellett volna vizitelnem, de ezt Szörényi Andor dékán nem javasolta, pedig minden egyébre kioktatott. 3. Vendégeskedéseim a dekanátus fogadásain a) Felszolgálás Innen kezdve lettem gyakori vendég a Központi Szemináriumban és a dekanátus fogadásain. Ha nem zártkörű vacsoráról volt szó, ahol mindenkit asztalhoz ültettek, akkor én mindig a titkárnak és a könyvtárosnak segítettem a felszolgálásban. Fogtam egy tálca szendvicset vagy pogácsát, néha bort vagy feketét, és kínáltam, ahogy jött. Valaki tréfásan megjegyezte: ,,Megfigyeltem, mennyire vigyázol, hogy ne téveszd el a praecedentiát: egy püspök, egy ÁEH-s, egy professzor, egy prelátus.'' A titkár úr örült is a segítségnek, többször reklamált is, ha valami miatt elmaradtam. Esty Miklós egy kínáláskor megjegyzi: ,,Ugye Pater, azért jobb volt, mikor a Gregoriánán a bíborosokat kínálta?'' Timkó Imre, a késôbbi hajdúdorogi megyéspüspök hálásan emlékezett arra, hogy a római magyar fogadásokon mindig gondoltam az éhes kispapokra, és a ,,nagyok'' asztaláról egy-egy tele tálat mentettem meg a kispapok számára. b) ,,Mit keres ott ez a Mócsy?" Ameddig ez így névtelenül történt, nem volt semmi baj. De amikor Pfeiffer János professzor volt a dékán, engem csupa jóakaratból felerôszakolt a fôasztalhoz, bemutatott az ÁEH-soknak, leültetett. Éppen Horváth János, az akkori ÁEH-elnök is jelen volt. Utóbb hallottam, hogy feddôleg kérdezte Pfeiffer professzort, hogy mit keres ott ez a Mócsy. Ô nem merte azt mondani, hogy egy kicsit több közöm van a teológiához, mint a sok ÁEH-ásnak, vagy Estynek vagy Cavalliernek, és van olyan jogcímem, mint a protestáns teológiai tanároknak, hogy engem is meghívjanak. Hanem attól kezdve nem hívtak meg. Azt hiszem, akkor ültettek éppen Mátray, az egyik ÁEH-ás elôadó mellé, akit megkérdeztem, hogy miért nem bíztak meg bennem, mikor az ószövetségi tanszék betöltésérôl volt szó. Zavarba jött, de ügyes ávós módszerrel kérdéssel felelt: ,,Gondolkozzék: önnek jobban kell tudnia, miért nem felelt meg.'' Hát nem tudom, most sem tudom. Mellôzésem miatt senkire sem nehezteltem. ,,Riválisomat'', Görgényi Béla professzort támogattam, amennyire tudtam. 4. Lelkipásztorkodás az egri fôegyházmegyében a) Erk és Tarnaörs Maradtam tehát a Művészettörténeti Dokumentáció Központnál tudományos kutató, elôbb havi 48, késôbb havi 72 órás munkával. Kollár Ferenc -- közben tartományfônök lett -- Erkre küldött, hogy ,,biblikus munkára'' fordítsam a fennmaradó idôt. Le is küldettem a szegedi jezsuita fôiskolai könyvtár biblikus részének szánalmas maradékát Erkre, de azokból komoly biblikus munka nem születhetett. Mégis megírtam Az Evangélium kritikája könyvemet. Azonkívül, mint az 1961. február 6-tól február 7-én reggelig tartó házkutatás alkalmával lefoglalt írásaim jegyzôkönyvébôl látom, akkor már kész volt A keresztség misztériuma és az evangéliumi tanácsok, A mulandóság és az örök élet és a Magnum mysterium et ineffabile sacramentum című füzetem, mely utóbbit Brezanóczy Pál apostoli kormányzó kérésére írtam. Ezüstmiséje alkalmából akart papoknak triduumot adni, s valami ,,modern'' dolgot kért olyasmirôl, hogy ,,Krisztus ma''. Erre írtam az egyházról, már akkor a II. vatikáni zsinat szellemében, mint misztériumról és szentségrôl. 1961 februárjában már kész volt az Ecce nova facio írásom is, mert annak egyik fô forrását is az 1961-ben lefoglalt könyvek jegyzékében látom (Przywara: Vier Predigten). Itt írtam még az Élet és örökélet a Bibliában (1960), Mi a Biblia (1961) és részben itt írtam az Ante orationem praepara animam tuam (1962), Szent Pál élete és levelei (1963), Mária és az egyház (1963) című könyveimet. Komolyabb biblikus munkákat Budapesten írtam: Bibliai protológia (Teremtéstörténet és az ôsszülôk története, 1963), az Énekek éneke (1963), Bibliai ôstörténet, Gen 4--11 (1964). Kisebb dolgokat is írtam. Részben papi koronákra, részben más alkalmakra, egyesekre már csak a házkutatási és lefoglalási jegyzôkönyvek alapján emlékszem: ,,Az imádság a papi életben'', ,,Az Eucharisztia és a papi lelkiség'', ,,Felajánlás és engesztelés'', ,,Az erkölcsi rossz problémája'', ,,Jámbor gondolatok az analogia entis tanával kapcsolatban'', ,,Istent minden dologban megtalálni'', ,,Istennel minden dologban egyesülni'', ,,A bűnbánatról'', ,,Az én Istenemrôl'', ,,Önátadás és kereszt'', ,,Gondolatok a bibliai teremtéstörténetek kateketikai és homiletikai feldolgozásához'', stb. Közben a lelkipásztori munkában is kisegítettem. Erre a szomszéd faluban, Tarnaôrsön nagyobb szükség volt, gyakran mentem át kerékpárral a plébánoshoz, végül hosszabb idôre nála telepedtem le. Brezanóczy helynök, majd apostoli kormányzó úr általános joghatóságot adott az egri fôegyházmegyére, Tarnaörsre pedig még a házasságkötésnél való hivatalos asszisztálásra is. A szomszéd plébániákon is kisegítettem, fôként a húsvéti gyóntatásokban, az elsôáldozási és bérmálási elôkészületeknél. Az ÁEH Heves megyei fômegbízottja, Boray úr, mindezt hallgatólagosan tudomásul vette. b) Megismerkedés az egri ÁEH-sal Boray képviselô úrral Brezanóczy apostoli kormányzó ezüstmiséje elôtti estén az érseki palota kapujában találkoztam. Azt hittem, ô is egri egyházmegyés pap, bemutatkoztam neki, kezet fogtunk, és ô is bemutatkozik: -- Boray vagyok. -- Nagyon örülök, hogy találkoztam a képviselô úrral. -- Hogy-hogy? Mi még nem ismerjük egymást. -- Ugyan kérem -- mondom mosolyogva -- a képviselô úr is tudja, ki vagyok és ennyiben én is ismerem a képviselô urat. -- Persze, hogy tudom: P. Beának kedves tanítványa, sôt a cikkét is olvastam. Azt hittem, hogy a Verbum Domini-ban megjelent cikkeimrôl olvasott valamit. -- Latinul is teszik olvasni? -- kérdeztem. -- Nem, hanem az Új Ember-ben megjelent cikket olvastam. -- Hát azt éppen nem írhattam, mert olyan túlzó dicsérô jelzôket nem adtam volna P. Beának, bármennyire tisztelem is ôt. (Tudniillik, valami olyasmi volt a cikkben, hogy P. Bea volt a legkiválóbb biblikus, a legjobb exegéta. Én csak annyit mondhatok, hogy nekem legjobb tanárom volt, de kiválóbb exegétát és biblikust többet is mondhatok.) Másnap a szentmise utáni fogadáson a papság után utolsónak léptem a fogadóterembe. Az ajtó mellett ül Beresztóczy Miklós, amikor meglát, magához húz és azt mondja: -- Gyere, bemutatlak a képviselô úrnak. A mellettem álló Boray mosolyog, kezet fog és azt mondja Beresztóczy felé: -- Mi már ismerjük egymást. -- És aztán felém kacsintva hozzáteszi: - - tegnap óta már személyesen is. c) Brezanóczy kísérlete a keretbe juttatásomra Brezanóczy kormányzó fel is terjesztett az ÁEH-hoz, hogy a keretbe felvehessen, de a tagadó választ éppen azon az ebéden kapta, melyet vietnami útja után valami kitüntetésben való részesülése alkalmával Egerben tiszteletére rendeztek. Boray képviselô úr azután, mikor egyszer a tarnaörsi plébánián a plébános távollétében én fogadtam, így nyilatkozott: ,,A kormányzó úr rontotta el a dolgot, mert arra hivatkozott, hogy én is ajánlom. Megkérdezték, hogy miért ajánlom, megírtam, hogy nem ajánlottam, csak nem tettem kifogást (hiszen én nem az egyház érdekeit szolgálom).'' Mindez a kisegítô működésemnek nem volt akadálya, Borayt is mint tarnaörsi kereten kívüli kisegítô fogadtam, és ô semmi ellenvetést nem tett. 5. A kispapok vizsgáztatása Amikor a Központi Szemináriumból eltávolítottak vagy 60 kispapot, akkor engem is megkérdeztek: meghallgatnám-e a vizsgájukat. Megmondtam, hogy én csak doktrinális véleményt adok, mert a teológiai vizsgák jogi jelleget a püspöktôl kaphatnak. De adok mindenkinek írást, milyen anyag melyik részébôl vizsgázott nálam, és milyen minôsítésre tartanám érdemesnek. Ez jó lesz, ha majd visszamennek a szemináriumba. Egy bizonyíték a püspök elôtt, hogy nem lettek hűtlenek hivatásukhoz. Így is történt. Több püspökségen elismerték a vizsgákat, egyik helyen csak azt a vizsgát kellett megismételni, amely elégséges minôsítést nyert, de a szemináriumi tanárok elôtti vizsgán jobb jegyet is kaptak. Egyedül Rogács Ferenc pécsi püspök úr tett egy kellemetlen megjegyzést. ,,Megint az a minden-lében kanál P. Mócsy!'' Igaza van, nekem az ô egyházmegyéjéhez semmi közöm. Ôrzôje vagyok-e én más egyházmegyékben inkardinált Ábel testvéreimnek? (Ezt most sírva írom, mert az Úr olyan vigasszal áldott meg, hogy alig tudom folytatni az írást.) Volt Magyarországon olyan püspök is, aki megköszönte, hogy foglalkoztam kispapjával. Persze nem írásban, mert az rossz pont lett volna neki. Az apostolok utódjának megjegyzése azonban újra lelkiismeret- vizsgálatra indított. Nem vagyok-e én is ,,hecc-káplán'', ,,nyüzsgô pap''? Az ilyen ellen mindig küzdöttem. Nem vagyok-e az a köztudatban ,,jezsuita típusnak'' nevezett aktív pap, aki mindig maga keresi, hol van a legfontosabb teendô, és mindig kezdeményez, mindig tevékenykedik. Én inkább a Lallemant-féle jezsuita vagyok. Colombičre Boldog Kolozs az egyik példaképem, aki azt az ígéretet kapta a Jézus Szívét tisztelô jezsuiták számára, hogy nem kell soha magának keresnie: mikor, hol apostolkodjék; az Úr mindig fog alkalmat adni az apostolkodásra. Nekünk csak lelkileg fel kell készülnünk arra, hogy mindig készek legyünk az alkalomra igent mondani. Ennek az ígéretnek a megvalósulását egész életemben tapasztaltam. Nemcsak tanár koromban, hanem internált, rab, segédmunkás koromban is. Minden lében kanálságom csak az volt, hogy az Úr minden hívására igent mondtam. A hívást pedig így ismertem fel: Akárki jön hozzám, és megkér megtenni, ami hivatásom körébe esik (kisegítés, szentmise, prédikáció, misszió, lelkigyakorlat, teológiai tanítás, vizsgáztatás, lelki tanács, írás, stb.), azt szívesen megteszem. Van egy jegyzetfüzetem, és ha valamire megkérnek, megnézem, nincs-e arra az idôre valami elfoglaltságom, s ha nincs, akkor vállalom. Anélkül, hogy valahová is ajánlkoztam volna, mindig volt elfoglaltságom. Nyugdíjas koromban egész adventek és nagyböjtök voltak évvel elôbb lefoglalva, nyári helyettesítés ugyanígy. Egy kivételt tettem: a második börtön után nem vállaltam, ha családba hívtak egy-egy kérdés megbeszélésére, bár ez a modern lelkipásztorkodásnak egyik legszebb módja. De akinél az ügyészség vagy az ÁVO a családlátogatást már eleve összeesküvésnek vélelmezi, annak kötelessége ez. Fájón mondtam le róla azért, hogy a templomi működést ne akadályozzam általa. Bartos alezredes ugyanis annakidején ígéretet tett, hogyha templomban beszélek az emberekkel, akkor semmi bajom nem lesz. Az én ,,minden lében való kanálságom'' legjobb lelkiismeretem szerint lelkiségem fôelvének vetülete. Ezt németül így fogalmaztam meg: So einfach ist mein Leben, was Gott verlangt, hingeben, und was Er schickt, empfangen, ohne für sich zu bangen. Rossz németség, de minthogy az én versikém, hát tetszik nekem. Örömmel odaadni, amit Isten kér, s elfogadni, amit Ô ad; és amiatt, amit Ô küld, magad sose izgasd. Egy német atya mondta Innsbruckban: A mindenes lányok (die Mädchen für alles) azok, akiken Isten legtöbb áldása van. Talán az én ,,minden lében való kanálságomon'' is van Isten-áldás. Én oly bôséges áldást érzek, hogy méltatlanságomat mindig átérezve, alázatos örömmel gondolok minden lére, melyben kanál voltam. 6. Lelkigyakorlatok a) A tény Nyári vakációban találkoztam kispapokkal, papokkal. Volt olyan közülük, aki megkért, hogy vezessem be a Szent Ignác-i imamódokba vagy az igazi lelkigyakorlatokba. Természetesen itt is hű maradtam régi elvemhez: ,,Ha lelki dolgokra kérnek, teljesítem a kérést, amennyiben lehetséges.'' Így aztán többnek adtam Szent Ignác-i lelkigyakorlatot. Sokaknak egészen új volt, hogy a lelkigyakorlat nem prédikációhallgatás, nem konferenciasorozat, hanem önálló, egyéni imamódok gyakorlása. Aki számára az ilyen lelkigyakorlat élményt jelentett, a következô nyáron már barátját is küldte vagy hozta. b) Mi a lelkigyakorlat? Aki még nem végzett komoly Szent Ignác-i lelkigyakorlatot, annak a legfantasztikusabb elképzelései vannak errôl a katonásnak, harciasnak hangzó kifejezésrôl. Itt azonban nem taktikáról vagy hadgyakorlatokról, hanem egészen másfajta gyakorlatokról van szó. Ezt Loyolai Szent Ignác a Lelkigyakorlatos könyv elsô mondatában, az ún. elsô bevezetô megjegyzésben elárulja: ,,Lelkigyakorlat alatt értünk bármely lelkiismeret-vizsgálást, elmélkedést, szóbeli és elmebeli imát és más lelki működést, mely a lelket elôkészíti és képessé teszi arra, hogy kiirtsa önmagából az összes rendetlen hajlamát, és miután azt kiirtotta, keresse és megtalálja Isten akaratát abban, hogy életét lelke megmentésére rendezze be.'' Tehát a harc senki más ellen nem folyik, csak a lelkigyakorlatozóban levô rendetlen hajlamok: az önzés, a hiúság, a lustaság stb. ellen. Ezt különben már a lelkigyakorlatok címébôl is megtudhatjuk, mely szerint A LELKIGYAKORLATOK arra valók, hogy az ember önmagát legyôzze és életét rendezze... Ez tehát teljesen ,,lelki'' dolog, teljesen egyéni és lelkiismereti kérdés; hogy ki milyen rendetlen hajlama ellen küzd, s kinek miben kell önmagát legyôznie, az teljesen magánügy; hogy ki milyen ,,gyakorlattal'' (imamóddal, lelkiismeret-vizsgálással, szemlélôdéssel stb.) ér el ebben eredményt, az nem tartozik másra, mint magára a lelkigyakorlatozóra, akit a lelkigyakorlatos könyv szerint engedni kell, hogy maga keressen kapcsolatot Istennel. Ez nem tartozik a fônökre, a plébánosra vagy prefektusra, hanem legföljebb a spirituálisra, gyóntatóra, akit a lelkigyakorlatozó bizalmával megtisztel. Ha egy keresztény ilyen gyakorlatokat végez, az sem nem szégyen, sem nem titok, fôleg, ha Istennek szentelt személyrôl, hivatással bíró emberrôl van szó. c) Giegler prelátus a lelkigyakorlat-ellenes hangulat okáról Mivel mindez nem volt titok, megtudta az ÁEH, és kifogásokat tett a kispapok elöljáróinál. Ezek pedig ahelyett, hogy megmagyarázták volna az ÁEH-nak, hogy ilyesmi egy kispapnál egészen természetes lelki dolog, a kispapot szidták meg, hogy szabadsága alatt ilyesmit mert csinálni. (De ezt olyan komolyan tették, mintha nagyobb bűnt követett volna el, mint az a társa, aki nyáron házasságtörést követett el, vagy egész nyáron csak a strandon udvarolt. Persze emiatt az ÁEH nem zaklatja a szemináriumi elöljáróságot.) Nem nagyon csodálkoztam azon, hogy még a papok és a teológiai tanárok sincsenek tisztában azzal, hogy mi a lelkigyakorlat. Erre egy internálótábori konkrét bizonyítékom van. A körülbelül 60 papból és kispapból alakult papi szobában megkértek, adjak nyolcnapos lelkigyakorlatot. Giegler Károly prelátus mondott köszönetet. Nem ô volt a rangidôs, mert ott volt Széll Kálmán kanonok úr is, de maga kérte, hogy ô mondhassa el a köszönô szavakat. Ebbôl jegyeztem meg a következôket: ,,Bocsánatot kell kérnem Szent Ignáctól, hogy az ô lelkigyakorlatai ellen beszéltünk. De ebben azok a jezsuita atyák felelôsek, akik nem mertek nekünk Szent Ignác-i lelkigyakorlatot adni. Különösen köszönetet mondunk az Atyának, hogy az öntevékenységet és a szilenciumot hirdette is sürgette, és ebben akkor is kitartott, amikor a negyedik napon egyesek kérték a szilenciumnak egy-két órára való feloldását. Megvallom, én is szerettem volna az akkor észlelt »jövés-menést« megtárgyalni, de igazat adok Atyának, hogy egy-két óra beszélgetéssel semmit sem nyertünk volna, de egy fél óra beszélgetés is elég lett volna arra, hogy az összeszedettségbôl kiessünk, és mindent elveszítsünk, amit eddig szereztünk.'' d) Alaptalan gyanúsítás. Kovács Vince püspök a ,,halászásról'' Jóval késôbb tudtam meg, hogy az egri teológiai tanárok azzal gyanúsítottak meg, hogy jezsuita hivatásokat ,,halászok''. Akkor már rég eldöntöttük, hogy a Jézus Társaságába új jelentkezôt nem veszünk fel. (Nincs lehetôség a noviciátusra, nevelésre stb.) Ezenkívül borzasztó ez a lokálpatriotizmus, melynek perspektívája az egyházmegye határáig terjed. Kovács Vince püspökhöz is eljutott ez a gyanúsítás; kért, hogy ne ,,halásszam el'' kispapjait. Csak annyit mondtam, hogy Innsbruckban tanultam, ahová elôdje sok kispapot küldött, és nem félt, hogy a jezsuiták ,,elhalásszák'' ôket. Rómában tanítottam, ahol a Germanicum- Hungaricumon kívül sok más, egyházmegyés papok számára alapított kollégium áll jezsuita vezetés alatt (Pio Latino, Americano, Collegium Brazilianum, Collegium Damascenum, ahol az egész képzést jezsuitákra bízzák). Olyan szűklátókörű jezsuitát, aki csak a maga életmódját ismeri el hivatásnak, nem is engednének ilyen intézményekbe prefektusnak, tanárnak stb. ,,Aki mindenkit csak a maga útján akar vezetni, az nem ismeri a Szentlélek ajándékainak gazdagságát'' (Loyolai Szent Ignác). Lehet, hogy a szemináriumi elöljárók nem a lelkigyakorlattól féltették az ifjakat, hanem éppen csak tôlem, akinek oly rossz hírét terjesztették, már csak azzal is, hogy kifogásokat emelnek az ellen, hogy én kispapokkal kapcsolatot tartok. De a szemináriumi elöljárók, akik közt volt olyan, aki Innsbruckban és Rómában végzett, a kifogástól nem féltek; engem pedig vagy híremet nem védték meg. e) Lelkigyakorlatos jegyzeteimben semmi kifogásolnivalót nem találtak Az 1964 decemberében lefoglalt írások közt ott van az én egész lelkigyakorlatos jegyzetem is. (Munkakönyvnek is mondhatom, melyben imamódok és imaanyagok vannak összegyűjtve.) Egy lelkigyakorlatomat valahol magnóra vették, az is ott volt a lefoglalt anyag között. De sem a nyomozás során, sem a bíróságon nem kifogásoltak semmit azokból. (Az egész ún. Rózsa-féle összeesküvésben tôlem foglalták le a legtöbb kéziratot, de egyetlen egy sem szerepel sem a nyomozati, sem a bírósági anyagban. De ezekrôl késôbb lesz szó.) Nyomozóm pedig kijelentette, ha ezeket templomban tartom, abból nem lesz semmi baj. 7. A teológiai tanárokkal való kapcsolataim a) Eger és Szeged Egerben Brezanóczy apostoli kormányzón kívül a szemináriumban is voltak innsbrucki teológustársak, ezeket is többször meglátogattam, ott is többször megfordultam, és a teológiai tanárokkal elbeszélgettem, legtöbbször ebédre is meghívtak. Szegeden is gyakran voltam a papnevelô intézetben, ahol a rektorok: Várkonyi Imre és Szilas József ismételten meghívtak, de ritkán fogadtam el az ebédre való meghívást, mert akkorra legtöbbször a Szent József lelkészség sekrestyéseinek meghívását már elfogadtam. b) A letiltás Igen meglepett, mikor Kollár Ferenc provinciális által azt üzenik a belügyisek (akikkel Kollár atya tárgyalni szokott): Mócsy ne járjon a Központi Szemináriumba és az egri papnevelô szemináriumba. Szegedet nem említették. Talán a helyi szervek nem tartották fontosnak, hogy Budapestre jelentsenek. Vagy maguk is furcsállották volna, ha régi működési helyem és ,,utódaim'' meglátogatását is megtiltják. c) A teológiai hivatás Nem tudtam, hogy a teológiai tanárokkal való beszélgetés is bűn. De a teológia nem hobbym és szenvedélyem volt, hanem sokkal több: élethivatás. Ez a teológia adott erôt, hogy a söprést vagy a raktári anyagmozgatást ne csak lelkiismeretesen, hanem örömmel is végezzem. Nem is volt bennem semmi abból az elkeseredésbôl, ami hasonló sorsú társaimat sokszor kínozta, hogy filozófiai és teológiai végzettség után fizikai munkával kell kenyeret keresniük. Ebben lélektanilag az is szerepet játszott, hogy önként választottam a fizikai munkát, hogy az emberiség nagy részével közösséget vállaljak. Nem is beszélve ôseinkrôl, akiknek nehéz munkája azt a kultúrát és kényelmet biztosította, amelybe mi belecsöppentünk. ======================================================================== A békepapokhoz való viszonyom 2. sz. melléklet: Két börtön között 1. Magatartásom elvi alapja: általános szeretet Kiszabadulásom után fokozatosan ismerkedtem meg az egyházi helyzettel. Különbözô helyekrôl, különbözô beállításban beszéltek a papi békemozgalomról. A magam számára nem kellett keresnem, hogy mi legyen a magatartásom. Hisz magam hoztam az utasítást a jezsuiták számára, hogy ne politizáljunk, még az egyházpolitikába se keveredjünk. Meg aztán egy régi jezsuita szabály is ad nagyon jó utasítást. Alkotmányunk Összefoglalatának 43. pontja: ,,Ha a katolikusok különbözô pártokra oszlanak, a Társaságban sem ne legyen, sem ne mutatkozzék odahajlás akár az egyik, akár a másik párt felé, hanem ellenkezôleg, uralkodjék közöttünk bizonyos általános szeretet, amely minden pártot, noha egymással ellenkeznék, a mi Urunkban átkarol.'' Ezen elv szerint minden paphoz egyforma paptestvéri szeretettel közeledtem, nem is érdekelt, hogy ki békepap, ki nem. Pl. máig sem tudnám a teológiai tanárokról megmondani, hogy ki békepap, ki nem. Az egri egyházmegyében, ahol eleinte működtem, ez nem is volt probléma, de Budapesten kaptam olyan szemrehányást, hogy miért ,,bratyizok'' olyan békepapokkal, mint Rozsályi Menyhért, Kulhay István és Katona István. Egyesek azt is kifogásolták, hogy Beresztóczy Miklóssal vagy Horváth Richárddal egyáltalán szóba állok. (Utóbbiról még külön szó lesz.) 2. Magatartásom védelme a támadásokkal szemben Az egri egyházmegyében, papi összejöveteleken (búcsúkor, bérmáláskor) vagy névnapokon legtöbbször leültünk kártyázni. Itt alsóst játszottunk, a Központi Szemináriumban pedig a zártabb körű vacsorák után tarokkozni szoktunk. (Nevezetes volt, amikor Zemplén professzor ellenem bemondta a huszonegy fogást. Partnerem, Dér Gyula megkontrázta és megnyertük. A tarokkozni nem tudóknak elmondhatom, hogy ez a legritkább eset a tarokkban.) Erre olyan kifogások jöttek, hogy miért ülök le ,,hozzám méltatlan emberekkel'' kártyázni és borozni. Ilyen kifogásokra több válaszom volt. Elsô és legfontosabb: ,,Én még nem találkoztam hozzám méltatlan emberrel!'' Egy kissé csípôsebben: ,,Mit csodálkozol ezen, hisz borozni veled is leülök. Kártyázni csak azért nem, mert te ahhoz nem értesz. Kártyázás szempontjából te méltatlanabb vagy hozzám, mint a kezdô tarokkozók vagy ultizók.'' Én a pluralitás elvét és a vélemények tiszteletben tartását hangsúlyoztam, és a mozgalom homályos kezdetétôl elvonatkoztattam. (Egyik püspök állítólag tiltotta, másik meg sürgette.) Elvileg megállapítottam: erkölcsileg megengedett az ateistákkal együttműködni a nagy kulturális és humanisztikus feladat megoldásában. ,,Egy frászt akarnak ezek nagy feladatokat megoldani, csak a saját pecsenyéjüket akarják megsütni, karrierjüket mozgatják a mozgalommal stb...'' -- volt a válasz. ,,Hogy ilyen is van, elképzelhetô, de senkirôl sem szabad eleve rosszat feltételezni. Én senkinek a lelkébe nem látok, hogy meggyôzôdésbôl és jószándékból állt-e a mozgalomba, vagy csak számításból és haszonlesésbôl'' -- feleltem. ,,Ha meg lelkükbe látnék, akkor nem az volna a megkülönböztetés, hogy békepap vagy sem, hanem hogy jó szándékú-e vagy gazember -- bár itt is lehetne gyenge, önzô, hitvány, álnok, gonosz stb. megkülönböztetéseket hozni.'' Valaki azt mondta: ,,Maga nagyon naiv, ha azt hiszi, hogy ezek megértik a maga általános szeretetét. Azt hiszik, kémkedni megy hozzájuk. Szembemosolyognak, mert nem tudják, hogy hová tegyék ezt a Mócsyt; ôt is beszervezte tán az ÁVO vagy a Vatikánnak dolgozik?'' (Erre nekem is van egy tapasztalatom. Wetter professzor, aki a római Gergely Egyetem marxista szaktekintélye, meghívásra Budapesten a Központi Szemináriumban elôadást tartott. Az elôadás befejeztével a folyosón állok Brezanóczy püspök úrral, aki így szól: ,,No, majd bemutatlak a professzor úrnak.'' Az ajtóban vártunk. Wetter már messzirôl megismer, a püspököt észre sem véve a nyakamba borul és valamit súg a fülembe. Pár nap múlva egy pap barátom, aki szintén ott állt a folyosón, örömét fejezi ki, hogy Wetternek volt alkalma üzenetet átadni. ,,Igen, nagyon fontos és könnyekig megható üzenet volt: Ich habe sehr viel für Sie gebetet; (sokat imádkoztam magáért).'' a) Várkonyi Imre Az egri fôegyházmegyében való kisegítésem idejére tartozik a két eset. Kulhay István kanonok úr, jászárokszállási plébános arra kért meg, hogy Budapesten az Actio Catholica-ban Várkonyi Imrénél intézzem el, hogy ezüstmiséjére külföldrôl érkezô szentképeit minél hamarább továbbítsák hozzá. Szívesen vállalkoztam, mert Várkonyi még szegedi rektor korában néhányszor szeretettel fogadott. Budapesten is találkoztunk néhányszor, ô mindig druszámnak szólított. Mint kalocsai helynököt dicsérték is, episzkopábilisnak mondták. Akkor hallottam, hogy Kalocsán országgyűlési képviselônek jelöltette magát. Nagyon szívesen fogadott, Kulhay ügyében legnagyobb jóakaratát nyilvánította ki. Itt aztán legjobb szándékkal valami nagyon nagy hibát követtem el. Megkérdeztem tôle, hogyan áll a tilalom és az exkommunikáció jelenleg a képviselôkre vonatkozólag. Ô kért-e felmentést, vagy mint helynökre nem vonatkozik az exkommunikáció? Ô azt mondta, hogy ô jogász, nem követ el hibát; sokan akartak egyházpolitikát csinálni, de nem helyesen. A legnagyobb hiba talán az volt, hogy szeretettel figyelmeztettem: ,,Ilyen lépéssel véglegesen lemondasz a püspökségrôl, mert tudod, hogy a Szentszék nem szeret olyanokat püspöknek kinevezni, akik politikai úton indultak el.'' Ô erre azt felelte, hogy ô még fiatal, ki tudja, mi lesz késôbb. Amikor elváltam, még nem gondoltam, hogy hibát követtem el, csak tíz év múlva. Mikor a második börtönbôl szabadultam, azt üzente: Mócsy üljön a fenekén, és ne akarja eldönteni, hogy ki lesz püspök, ki nem. Még eddig senkinél sem döntöttem el. b) Horváth Richárd Ide tartozik Horváth Richárddal való kapcsolatom története. Azt hiszem, 1957-ben tette fel nekem a kérdést Vernei Kornél, rákosszentmihályi plébános: -- Mit szólnál egy Horváth Richárd és Mócsy Imre találkozóhoz? -- Nagyon örülnék -- mondtam. -- Akkor majd együtt meghívlak benneteket egyszer vacsorára. A meghívás kitolódott 1958-ra, amikor a Hittudományi Akadémia-i tanárságra való meghívásom szóba került. Cavallier József is meg volt hívva. Amikor már kezdtünk volna belemelegedni a beszélgetésbe, átveszi az irányítást a plébános e szavakkal: -- Tulajdonképpen azért jöttünk össze, hogy az Imre professzorságát megbeszéljük. Ez nem felelt meg a valóságnak, különben is szégyelltem volna Richárd elôtt, hogy önzô célból kerestem volna a vele való kapcsolatot. Ezért kissé ügyetlenül közbeszóltam: -- Ez nem így van, kérlek. Kornél a tanúm rá, hogy ezt a találkozást már régen megbeszéltük, mikor a tanárságról még szó sem lehetett. Ez a megjegyzésem -- talán mert a hangját elutasítónak érezték -- befagyasztotta a társalgást. Cavallier ugyan továbbra is igyekezett, de nem sikerült megtalálni a társalgás kezdetén kialakult közvetlen hangnemet. Utóbb mondta valaki, hogy mi lehetett a közbeszólásomról alkotott benyomás: ez a kevély jezsuita annyira beképzelt, hogy még a jóakaratú protekciót (vagy szocialista összeköttetést) is visszautasítja. Azt hiszi, ô már olyan nagy, hogy nincs is ilyesmire szüksége. Lehet, hogy így volt, de én akkor a helyzet sutaságát vettem észre. Görgényi professzortól elvállaltam a Biblia elsô három fejezetének kidolgozását, körülbelül 16 íven. Ez tudományos nevén a bibliai protológia, mely magában foglalja a teremtéstörténetet és az ôsszülôk történetét. Körmendi Béla tabáni plébánosnál ebbôl tartottam szemelvényes felolvasást néhány fiatal papnak. Késôbb Körmendi azt mondta, hogy Horváth Richárd nagyon érdeklôdik írásom után, menjek el hozzá Fonyódra ekkor és ekkor. A megadott idôben nem tudtam Fonyódra menni, de legközelebbi alkalommal az Ecclesiában átadtam neki a kéziratot. Körülbelül két hét múlva mentem érte. Nagyon dicsérte, és felajánlotta, hogy kiadja. Mondtam, hogy én (Görgényi által) a Szent István Társulat számára írtam a dolgot egy nagyobb munka részeként. Bár monográfiaként is kiadható. Megkérdem Esty Miklós urat, hogy sor kerül- e egyáltalán a kiadásra. Akkor legalább néhány részt a lap számára adjak át. Azt, hogy éppen a Katolikus Szó-ban jelenjen meg tôlem valami, már politikai ténynek gondoltam, ezért elhárítottam. Majd ha a könyv megjelent, akkor lehet részleteket közölni belôle -- mondtam. Esty Miklósnak jelentettem, hogy a tervezett szentírásos kiadvány reám esô részével kész vagyok, Kosztolányi István professzor is a magáéval, de nem hiszem, hogy Görgényi professzor a maga munkáját elvégezné. Az én munkám mint bibliai protológia monográfiaként is kiadható, volna is rá kiadóm, de kötelességemnek érzem, hogy elôbb a Szent István Társulatnak ajánljam fel. Erre ôszintén megmondta, hogy Mócsy Imre nem ,,jó név'', egy munkaközösségben még elcsúszik. De valamit kell csinálni, mert a német püspökök sürgetik (azt hiszem, a papírt ôk adták). Több nevet említettem, akik a munkaközösségben részt vehetnének, de mindegyiküket elutasította. Így a végén abban egyeztünk meg, hogy Görgényi részét Kosztolányival elosztjuk és Görgényi ,,szerkesztése alatt'' adjuk ki. Minthogy akkor én már újra a MÁV-nál dolgoztam, a kisebb részt vállaltam, a nagyobbat Kosztolányi végezte el. Így jelent meg -- míg én a börtönben voltam -- az ,,Ádámtól Krisztusig'' című két kötetes mű, mely a szerzôk nevének említése nélkül Görgényinek cenzori jóváhagyásával (nem szerkesztésével) jelent meg. De maradjunk még a kéziratnál. Cavallier Józseffel évenként néhányszor találkoztunk. Néha ô jött ki hozzám a Maros utcába, illetôleg a Ligetbe, máskor én voltam nála hivatalos ebédre, legtöbbször vacsorára is ott tartott. Richard ajánlata után szintén meghívott ebédre. Beszélgettünk a zsinatról (azt hiszem, hogy a Katolikus Szó-ban ô szerkesztette a zsinati híradásokat), az egyházi helyzetrôl. Itt megjegyezte, hogy a papokban az a nézet alakult ki, hogy az állam jobban megvédi embereit, mint az egyház. (De lehet, hogy Vatikánt mondott.) Én erre csak egy közmondást idéztem: Isten nem ver bottal. Erre nevetett. Aztán egyszer csak elkezdi: -- Tudod, hogy te már posszibilis vagy. Értettem, mire céloz, de én a posszibilis szót a skolasztika filozófia értelmében vettem, és tréfásan azt feleltem, hogy már régen nem vagyok posszibilis, mert 56 éve aktualizálódtam, és a reális rendbe léptem át a posszibilisbôl. -- Csak ne viccelj, tudod te jól, mire gondolok. Hanem azt a könyvet, melyet Richárd is elolvasott, át kellene adni kiadásra. -- Azt a könyvet másnak írtam, azért nem adhatom át, de ha akarjátok, itt van az Evangélium kritikája, azt kiadhatjátok... -- De legalább egy cikket írj a lapba! -- Ôszintén mondom neked, hogy nekem gátlásom van az ellen, hogy a lapba írjak. Itt hagyom az Evangélium kritikáját. Ezt kiadhatjátok. Arcáról észrevettem, hogy valami nagy hibát követtem el. Megmondhattam volna, hogy nekem nem szabad politizálnom. S ha szabadna is, nem volna okos, mert akkor nem tudnék békét hirdetni a békepapok és a nem békepapok közt, mert Cicero pro domo sua-nak értelmeznék. Közismert, hogy a Katolikus Szó szép tiszteletdíjat fizet. Én pedig szégyellettem volna, hogy azt mondják: no, ôt is lefizették! Már hallottam is a rosszmájú megjegyzéseket: Mi az, hogy lefizették; csak most bújt ki a szög a zsákból; már a börtönben elkötelezte magát, azért szabadult korábban. Cavallier, aki máskor vacsorára is ott tartott, most hidegen csak annyit mondott: -- Jó, majd elolvasom, a viszontlátásra! Ez a viszontlátás a három évi börtönbüntetésem kitöltése után történt. Az Evangélium kritikája természetesen nem jelent meg. De jobb is, mert még a zsinat elôtt írtam és a Commisio Biblica 1964-es instrukciója elôtt. Ezért az evangéliumok keletkezésénél bátortalanul használtam fel a formatörténeti és szerkesztéstörténeti módszerek pozitív eredményeit. A következô börtönbôl való szabadulásom után valamelyik püspök elvitt a Hittudományi Akadémiára, és ott a szokásos felszolgálás közben Cavallierre bukkanok, aki ettôl kezdve nem tágított mellôlem. Sajnálatát fejezte ki, védekezett, másokat kritizált. Én megnyugtattam: én senkitôl sem kívánom, hogy azt tegye, amit én, csak azt szeretném, ha mindenki hűségesen követné saját lelkiismeretét, mint ahogyan én szeretném a magamét. Felerôszakolt Ijjas érsek úr asztalához, hogy majd bemutat, de mondtam, hogy gyermekkorom óta ismerem, ezután két ÁEH-ásnak mutatott be (egyik, azt hiszem, Hartling volt), végül megkért, hogy kísérjem el a buszmegállóig. Megtettem. Remélem, megértette, hogy ,,akkor'' az én gátlásom nem azt jelentette, hogy mindenki, aki nem úgy tesz, az ,,gátlástalan''. Hisz maga a szó is, de az egész kontextus mutatja, hogy nem objektív rosszallás volt, hanem bennem volt szubjektív gátlás. ======================================================================== Újra a MÁV-nál 2. sz. melléklet: Két börtön között 1. Hogyan kerültem vissza 1963 vége felé közölte velem Kollár Ferenc provinciális, hogy a belügyesek (akikkel tárgyalni szokott) azt kívánják, hogy Budapesten állandó munkahelyre menjek, akár a vasúthoz is (csak ne a Közlekedési Múzeumba), mert különben baj lesz... Megmondtam P. Kollárnak, nem tudom, mi baj lehet, mert én semmi illegális dolgot nem teszek és semmi törvénybe ütközô nem terheli lelkiismeretemet. Azt mondta, legjobb nem okoskodni, mert máskor is tapasztalta, hogy ha nem követik az elôzetes figyelmeztetést, akkor letartóztatás lesz a vége. (Szabó József esete.) Mondtam, hogy meggyôzôbb lenne egy olyan eset, ahol követték a figyelmeztetést, és ezért nem tartóztatták le. Ha most követem a figyelmeztetést, akkor meg azt mondják, hogy biztosan van valami a füle mögött, mert megijedt, és rögtön teljesítette az óhajunkat. De Kollár csak ajánlotta, hogy nézzek állandó budapesti munka után. Találtam is egy budapesti dokumentációs központot, ahol több nyelvbôl való fordításra kerestek valakit. Személyi kapcsolatom is volt és újsághirdetés is megjelent. Mikor errôl legközelebb P. Kollárral beszéltem, azt mondotta, hogy ez nem jó, mert azt sürgetik, hogy a vasúthoz menjek, a régi munkahelyemre. Erre írtam volt fônökömnek, hogy értesüléseim szerint nem áll fenn az a nehézség, amely miatt elküldtek. Legyen szíves utánanézni, tud-e nekem valami állást adni. Ekkor és ekkor személyesen megyek a válaszért. 2. Milyen lelkülettel mentem vissza? Természetesen elszomorított egy kicsit, hogy vége a szabadságnak és a papi területen való ,,kalózkodásnak'', de miután elöljáróim óhaját követtem, megnyugtattam magam. Mikor 1965-ben az ügyész kérdezte, milyen hangulattal mentem vissza a MÁV-hoz, így feleltem: Erre legkönnyebben felelhetek, mert három határozott jófeltételt tettem, mikor visszamentem: állapotbeli kötelesség, szeretet és vidámság. Ez a marxista nyelvben körülbelül azt jelenti: jól viszonyulok a munkához és a munkatársakhoz, és ezt nem nyögve teszem, hanem örömmel szolgálom a dolgozó népet. Ez még propagandának is jó. Ezt úgy értettem, hogy demokratikus propagandának, mert nálunk a munka nem kényszer, hanem öröm. Fônököm jellemzése, melyet a tárgyaláson felolvasott, igazolta, hogy jófeltételeim szerint jártam el. ,,No, ezt maguk értik'' -- mondta jelentôségteljesen az ügyész. Úgy látszik, a vallásos propagandára gondolt, pedig én egyáltalán nem arra gondoltam. Természetesen az én magatartásom alapja és fô motívuma teljesen vallásos, de errôl a MÁV- nál sohasem beszéltem. 3. Kezdô üzemgazdász Nagy örömmel fogadtak az egész Osztószertárban. A fônök azt mondja, hogy nem ad oda még egy számadónak sem. Közvetlen alá tartozom, a VII. számadóságon kapok egy asztalt és üzemgazdász leszek, mert az igazgató sürgeti. -- Ezt még nem csináltam. -- Nem baj, majd megtanulja menet közben. Hogy üzemgazdászi munka volt-e, amit én csináltam, nem tudom, de körülbelül igaz, amit nyomozóm mondott: Bujtatott adminisztrátor voltam (fizikai létszám, adminisztrátori munka). 4. Felszólalásom a tapasztalatcserén A három Országos Osztószertár vezetôsége sokszor tartott egész stábjával tapasztalatcserét. Egyik ilyen tapasztalatcserén az igazgatósági kiküldött kijelentette, hogy a jövô tapasztalatcserén az üzemgazdászoknak is fel kell szólalniuk. Minthogy a másik két Osztószertár üzemgazdászai a közgazdasági technikum újdonsült érettségizettjei voltak (19--20 éves lányok), nekem kellett felszólalnom. A Központi Szertárban tartandó tapasztalatcsere elôtt helyettes fônökömnek elmondtam, hogy mit akarok mondani. -- Jaj, ezt el ne mondd, mert akkor elvernek. Nem is jelentkeztem szólásra, de a szünet után név szerint szólítanak, hogy van-e hozzászólásom. -- Lett volna valami, de nem merem elmondani, mert agyonütnek. -- Talán valamit tapasztalt az autófelelôsnél? (Tudniillik a szünetben az autófelelôsnél voltam, és a menetleveleket meg a róluk szóló kimutatásokat nézegettem.) Most már kellett szólnom, mert a Központi Szertár vezetôsége nagyon megijedt. -- A fuvarlevelekkel nincs baj, de gratulálok a Központi Szertárnak, hogy olyan szép eredményt mutatnak ki a szállítás területén. -- Hát akkor mi? -- Tegnap, mikor a helyettes fônök figyelmeztetett, hogy a mai tapasztalatcserén fel kell szólalnom, elgondolkoztam, és úgy elmerültem gondolataimban, hogy alig tudtam elaludni. Kérem, az én fônököm sok mindent kiszámíttat velem: mennyibe kerül a szertárnak egy fuvar a Keleti vagy a Nyugati pályaudvarra a kísérô bérével együtt; milyen gazdaságos egy térmesterséghez beosztott csoport munkája; kifizetôdô-e a két villamostargonca; mennyire van kihasználva az emelôtargonca, stb., stb. Arra gondoltam, kiszámítom, mennyibe kerül a MÁV-nak egy ilyen tapasztalatcsere. Itt szoktak lenni az igazgatóságtól hárman-négyen. A fônökkel és a helyettesekkel együtt tíz személy, a fizetésük átlagát 3000 Ft-nak számítom, akkor az ô egynapi ittlétük legalább 1000 Ft-ba kerül a MÁV- nak. De itt van még húsz-harminc számadó, aztán 40--60 raktárkezelô, meg a térmesterek, üzemgazdászok, kocsifelelôsök szintén körülbelül tízen. Mindez, a fônököket is beszámítva, száz személy, és ha átlagbérük 2000 Ft, akkor mi összesen, akik itt vagyunk, 8000 Ft-ba kerülünk a MÁV-nak a mai napon. Ezért a pénzért a szénrakodó munkásoknak ennyi és ennyi vagon szenet kellene kilapátolniuk. Megér-e a mi munkánk ennyit? Kifizetôdik-e a MÁV-nak egy ilyen tapasztalatcsere? Mikor aztán mindenki megdöbbent, így folytattam: -- Igenis, kifizetôdik. De csakis akkor, ha az igazi tapasztalatcsere, nem pedig alkalom arra, hogy mindenki a maga módszerét dicsérje. Kifizetôdô, ha tanulékonyak vagyunk, és ami másnál jól bevált, akkor is alkalmazzuk, ha nem mi találtuk ki. Utána az igazgatóságiakkal mentem a villamosmegállóhoz. Egyik azt mondja, öröm végre egyszer már egy ilyen értelmes hozzászólás, mert a sok duma igazán nem kifizetôdô. 5. Munkatársaimhoz való viszonyulásom Munkatársaimhoz való viszonyulásom a szeretet volt, de mondjuk inkább így: mindenben szolgálatára lenni társaimnak. Nemcsak a munkavállalásban, hanem egészen apró dolgokban is. Pl. lassan már mindenféle volt az én fiókomban, amire a MÁV-dolgozónak hirtelen egyszer csak szüksége lehet. Bélyeg, boríték, postai levelezôlap, különféle nagyságú varrótű, többféle színű cérna, biztosítótű, meg egy kis gumikarika, ami sokszor kellett a lófarokfrizurát viselô kislányoknak. Ezen felül Nescafé, cukorka. Sokszor mondták nekem: jaj, már mennyivel tartozunk Imre bácsinak! Én rendesen azt mondtam, hogy én ezekkel csak adósságot törlesztek. Csodálkoztak, hogy mit jelent ez, hogyan lehet ez. ,,Majd egyszer megmondom.'' 6. Munka- és szeretetszolgálat mint adósságtörlesztés Egyszer a munkaidô végén körtelefonon értesítést kaptunk, hogy mindenki maradjon a számadóságán, míg a következô körtelefon meg nem érkezik. Mindenki felöltözve várt. Akkor azt mondták: most tessék elmondani, hogy vagyunk Imre bácsi adósai. Elkezdtem: ,,Reggel, mikor felkelek és felgyújtom a villanyt, arra gondolok, hogy hány és hány ember dolgozott, hogy én ilyen kényelemben, fényben ébredjek. Nemcsak az Elektromos Művek éjjeli dolgozóira gondolok, hanem azokra is, akik a ma felhasznált szenet kibányászták, akik a vezetékeket, lámpákat, biztosítékokat feltalálták, gyártották és beszerelték, meg mindazokra, akik a villamosság területén tudományos munkájukkal ezt lehetôvé tették. Aztán megyek a vízcsaphoz, gondolok a Vízművek munkásaira, akik a víz tisztaságáról akár tudományos munkájukkal és kísérleteikkel, akár Alagon a Duna vizének tisztításával gondoskodnak. Mikor megiszom egy pohár tejet, gondolok a téeszben vagy állami gazdaságban dolgozókra, az állatgondozókra, a fejôlányokra. -- De kérem, már géppel fejnek! -- Akkor azokra is, akik a gépeket gyártották. A kenyér fogyasztása közben a termelôn kívül a molnárokra, pékekre stb. gondolok. Öltözködésnél elgondolkozom, hogy egy ruhadarabon hány ember dolgozott, akár gyapjú, akár len, akár műanyag, aztán a szövôgyárban dolgozók, stb. Most, mikor hazamennek, villamosra ülnek, aztán egyesek még vonatra is. Sietnek, hogy ülôhelyük legyen, leülnek; egyik olvas, másik köt, a harmadik tanul a vizsgára. Aki meg unatkozik, türelmetlenül néz az órájára, mikor indul már ez a vonat. Ki gondol arra, hogy hány ember dolgozik és dolgozott azért, hogy én viszonylag kényelmesen és gyorsan Adácsra vagy Monorierdôre érjek? Pedig a vasutasok tudhatják: nem elég a mozdonyvezetô, a vonatvezetô, a kalauz, a fűtô, a forgalmista (minden állomáson), a váltókezelô, a jegyárusok. Ezek már a készbe ülnek bele, mert jól dolgoztak azok, akik a síneket, talpfákat lerakták, a felsô vezetékeket felszerelték, aztán még itt vannak a magas- és mélyépítôk, a hídépítôk. Meg akik síneket gyártottak, azért dolgoztak a gyöngyösi kitérôgyár munkásai, a mozdonygyártás szellemi és fizikai dolgozói, a vasúti kocsik készítôi, kezdve a kerékpárgyártóktól az alvázkészítôkig, az üveggyártókig és üvegbeszerelôkig, aztán a kárpitosokig, akik a műbôrhuzatokat kifeszítik a volt fapados kocsikra. Aztán külön versenyfeladat lenne, ki tud pontosabb listát felsorolni azokról a szakmákról, termelési ágakról, amelyek nélkül nem tudna engem a vonat Adácsra vinni. Mindehhez azonban anyag kell, azt szerzi be és szállítja le az anyagszer-kezelési osztály, melyben én is dolgozom. Mikor dolgozom, mindig arra kell gondolnom, hogy egy nagy munkaközösség tagja vagyok, nekem is kell valamit adnom, mert adósa vagyok a mai dolgozónak és ôseinknek, akik ezeket elôkészítették nekünk. Adósságomat csak munkával és szolgálattal (szeretetszolgálattal) törleszthetem. Ezért mindig fel kell tennem a kérdést: mit adtam én eddig ezeknek az embereknek, s mit tudok adni a mai dolgozóknak és ôseinknek, akik nekem ezt a kultúrát sokszor keserves munkával elkészítették? Ônekik nem tudom már visszaadni. De azok gyermekeinek adósa vagyok. Mint ahogy minden ember élvezi az ôsök keserves munkájával szerzett kultúrát, úgy minden ember azoknak az utóda, akik azt a kultúrát nekem elôkészítették.'' Körülbelül ilyeneket mondtam. Volt, aki megértette, hogy neki is van adóssága, és ô is törleszthet valamit abból az adósságból jó munkával és az embertársak szolgálatával. A MÁV-nál ennél többet nem mondtam, de templomban hozzáadom, hogy Istennek köszönhetem, hogy nem csak bűnömtôl vált meg, hanem önzéseimbôl, kicsinyességeimtôl, és mikor hála ébred bennem Iránta, akkor rámutat az embertestvérekre: amit akármelyiknek tettetek, azt nekem tettétek. Krisztusnak én semmit sem adhatok, a vele szemben lévô hálaadósságomat az embertársak szolgálatában törleszthetem. De sohasem tudom letörleszteni. ======================================================================== A házkutatástól a letartóztatásig 3. sz. melléklet: Az összeesküvés a) A házkutatás és annak indoklása (,,Rózsa és társai összeesküvés'' elôkészülete) ,,Miután a demokrácia részérôl egy nagy kegyben részesült (tudniillik a kilenc és fél éves ítélet harmadolása a Nagy Imre-féle amnesztiarendelet alapján), ismét ilyesmire (összeesküvés!!!) vetemedett.'' (Az 1967-es tárgyalás bírójának szemrehányása.) A börtönbôl való szabadulásom után tíz évig (1954 szeptemberétôl 1964 decemberéig) hangzatos szólamok nélkül iparkodtam beleilleszkedni a demokráciába, és minden ,,szöveg nélkül'' építettem a szocializmust, mert a demokráciát és a szocializmust az ,,idôk jelének'', azaz Isten akaratának ismertem fel. Azért egész váratlanul ért az 1964. december 8- i házkutatás. Mikor a megjelent nyomozóktól valami igazolást kérek, felmutatnak egy belügyminisztériumi határozatot, melyben a Btk. 118.§-ába ütközô összeesküvés elôkészülete bűntettének gyanúja miatt Rózsa Elemér és társai ellen indított bűnügyben Mócsy Imre stb. ellen házkutatást rendelt el. Indoklás: alapos a gyanú, hogy a bűncselekménnyel összefüggô írásos anyagokat rejt a lakásán. Egészen megnyugodtam, mert bár Rózsa Elemérrel ritkán találkoztam (temetésen, névnapi vacsorán), az utóbbi évben rendszeresen összejöttünk teológiai továbbképzésre, és jelét sem láttam annak, hogy összeesküvést akar elôkészíteni. b) Reflexióm a gyanúsítottakkal tartott összejövetelekrôl: a témák felsorolása Fel is sorolom mindjárt, milyen témákat tárgyaltunk ezeken az összejöveteleken. Elôször is tartottam néhány felolvasást a bibliai ôstörténetrôl szóló kéziratomból, mely akkor már az egyházi cenzúrán átment, és az állami cenzúrán volt, börtönbüntetésem alatt pedig megjelent. Ezeket az összejöveteleket magnószalagra is felvették, melyeket Rózsa Elemérnél lefoglaltak, s így összehasonlíthatták kéziratommal, hogy lényegében ugyanazt mondtam el. Másodszor néhány megbeszélést tartottunk a teológiamorálisnak akkor vitatott kérdésérôl: az antibébi-tabletták megengedhetôségérôl. Én német források alapján dolgoztam ki azokat a érveket, melyek bizonyos körülmények között a tabletta szedésének megengedhetôségét bizonyítják. Aztán Vácz Jenô atya tartott bizonyos elôadást a Teilhard de Chardin- stílusban feldolgozott világszolidarizmus világképérôl, melyrôl én azt mondtam, hogy ez egy francia stílusban feldolgozott világszolidarizmus. (Akkor még nem tudtam, hogy a nyomozás során és az egész perben a szolidarizmust teljesen leszűkített értelemben egy gazdasági és társadalmi rendszernek veszik, melyre Rózsáék összeesküdtek volna.) Maga az a tény, hogy a világszolidarizmust Teilhard világképére mondtam, bizonyítja, hogy én azt a szót nem leszűkített értelemben használtam. Végül azt határoztuk el, hogy a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok teológiáját tárgyaljuk meg az új zsinati szempontok szerint. Erre meg is kaptam tôlük P. Dombi József lelkigyakorlatok-summáját, hogy folyamatosan az ô szempontjait is figyelembe vegyük. Elsô téma az ember rendeltetésérôl szólt, melyet én individuális, szociális és szupernaturális szempontból dolgoztam ki évekkel ezelôtt, és csak utána tértünk át a Dombi-féle szempontok tárgyalására. Ez az elôadás is ott volt a lefoglalt anyagban, ,,Finis'' címszóval ellátva. Ez volt az alapja annak a vádnak, hogy ideológiailag támogattam az összeesküvést, melyrôl a mai napig se tudok semmit. Ügyvédemnek is elmondtam ezeket, hogy sürgesse, mondja meg, hogy mi volt ebben az összeesküvésben való közreműködés. De errôl egy szót sem szól. A nyomozati anyag átolvasásakor és a tárgyalások folyamán értesültem arról, hogy abban az idôszakban, mikor én eljártam ezekre a teológiai megbeszélésekre, két olyan elôadás volt, melyen nem vettem részt, de ezekben sem láttam semmi olyasmit, ami ,,összeesküvésnek'' nevezhetô. Egyiket Vácz Jenô atya tartotta valami ,,Jézus és a forradalom'' címen, melynek egy-két kitételét kifogásolták (,,véres forradalom'' vagy hasonló), de összeesküvés elôkészületére utaló jelet nem mutattak fel. A másik pedig Kerkai Jenô atyának egy tanulmánya volt a magyarság hivatásáról, melyet távollétemben megbeszéltek. A nyomozók az írást sovinisztának minôsítették, de itt sem volt összeesküvés. (Minthogy Kerkai mentalitását jól ismerem, még soviniszta sem volt. Csak azt fejtegethette, hogy a népek sokféleségében a magyarságnak is van helye. Ezt az ENSZ-nek az emberi jogokról szóló alapokmánya is elismeri.) Mivel Kerkai Jenônek a magyar nép adottságairól egy kissé optimista nézete volt, valószínűleg a kelleténél nagyobb szerepet szánt a magyarságnak az egész emberiség haladásában. c) A házkutatás hatása munkahelyemen A házkutatás reggelig elhúzódott. Ezért írást kértem a nyomozótól, hogy a munkahelyrôl való elkésést igazoljam. Majd kap írást -- mondták és a házkutatási határozat és a házkutatási jegyzôkönyv egy-egy másolatát hagyták nálam. Nem sokat késtem, de bemutattam a határozatot a szolgálati fônökömnek, a személyzetisnek és, azt hiszem, a párttitkárnak is. Mindenesetre csodálkoztak az ,,összeesküvés elôkészítése bűntettének gyanúja miatt'' kifejezésen. Kerülô úton az is tudomásomra jutott, hogy a párttitkárunk valamilyen felettesét (egy alezredest, aki munkásôrparancsnok volt) megkérdezte, mit jelent az, hogy ilyen rendes embert is zaklatnak. Ô azt felelte, hogy nyilván valami egyéni túlkapás lehet. De valaki ezt hallotta, és ellenvetette, hogy aznap, mikor a házkutatás miatt elkéstem, olvasta valami újságban, hogy Rózsa Elemért és társait letartóztatták, tehát nem egyéni túlkapás. d) Letartóztatás és az elsô kihallgatások Engem csak egy jó hónap múlva tartóztattak le (1965. január 14.). A nyomozó alezredes azzal kezdi a kihallgatást, hogy mit tudok a Rózsa- féle összeesküvésrôl. Ôszintén megmondtam, hogy semmit, és nyugodt lelkiismerettel jártam a kihallgatásokra. A nyomozó (Bartos István alezredes) figyelmeztetett: -- Mócsy, lehet, hogy maga lélekben felkészült a letartóztatásra, de nem fogja fel elég komolyan a helyzetet, pedig magának nem mindegy, hogy itt benn van-e vagy kint, ahol lelki gyermekeit megesketheti, gyermekeiket megkeresztelheti, stb... Ôszintén megmondtam, hogy egyáltalán nem tartom komolynak az ügyet, mert semmi olyasmirôl nem tudok, ami távolról is összeesküvésnek nevezhetô volna. Elôbb azonban megmondtam, hogy nem minden pap enged engem a plébániáján működni. Olyan rossz híremet terjesztik, hogy félnek tôlem, vagy úgy rájuk ijesztenek, hogy tôlük (az ávótól) félnek, ha velem valami kapcsolatot tartanak. Ezt persze nem merik nekem megmondani, mert félnek az ÁVO, illetve ÁEH-tól (ami tulajdonképpen egy cégnek két ága). De tudom, hogy ,,nagyon sötét alaknak'' mondanak, sôt fenyegettek is egyeseket, ha valami kapcsolatot tartanak, és olyan is van, akinek miattam üldöztetésben van része. Miért keltik olyan rossz híremet, mikor maguk is tudják, hogy nem vagyok olyan? Itt csak két esetet említek meg, ami a kérdéssel kapcsolatban eszembe jut. Cavallier mondja ismeretségünk elején (az ötvenes évek vége felé): ,,Tudod, most, hogy megismerlek, elmondhatom, hogy rólad mindkét oldalon túl nagy mítosz alakult ki.'' Magamról körülbelül így fejezem ezt ki: én természetem szerint egyszerű, közvetlen, ôszinte, vidám jellem vagyok. Azonkívül igaz az a gyakori mondásom (melyet szakácsnôknek és háziasszonyoknak a kérdésére, hogy mit szeretek, szoktam mondani): én mindent és mindenkit szeretek. Egy ,,jezsuitáról'' alkotott elképzelésbe ez legtöbb embernél nem illik bele, azért gyanakvással maguk festik meg az én ,,sötét alakomat''. Egyszóval, átlátszó üveg vagyok, melynek mindkét oldalán sötét színekkel felrajzolják saját elképzelésüket, azért igaz mivoltomból semmit sem látnak. Még azok is csalódnak, akik az értékes színes kép miatt akartak megismerni, és egyszerűségemet találják... Hamarosan azonban észreveszik, hogy az átlátszóság értékesebb, mint a rikító színekkel festett ,,nagyság''. Hála legyen érte a jó Istennek, aki a kicsinyeknek kinyilvánítja azt, amit a bölcsek és okosak elôl elrejt. Újabb adatok: Kizárólag lelki tartalmú, imádságról szóló könyvemet külföldi kiadónak akarom küldeni a Magyar Szerzôi Jogvédô Iroda sajtóosztálya által. A válasz: ,,Nem áll módunkban kiküldeni''. Pedig csak engedélyt kértem, hogy kiküldjem, és Cserháti püspök úr imprimaturja pecséttel ellátva volt a kéziraton. Külföldi utamat kétszer is megakadályozták. Elôször turistaként Ausztriába és Olaszországba akartam menni barátaim meglátogatására. Másodszor meghívólevéllel Schloss Fürstenriedbe (München) lelkigyakorlat adására. Mindkét esetben az volt a válasz, hogy kiutazásom a Magyar Népköztársaság érdekeit sérti... Máshonnan is kaptam jelzéseket, hogy még fekete bárány vagyok... ======================================================================== A vád fôbb pontjai 3. sz. melléklet: Az összeesküvés 1. A világszolidarizmus a) Honnan ismertem meg (Zemplén-Hölvényi és írásaik) -- No, majd beviszem magát az ,,erdôbe'' -- mondta nyomozóm. Attól kezdve kezdett valamit olvasni a többi vádlott jegyzôkönyvébôl. Így lassan kialakult elôttem, hogy mire alapítják a vádat. A világszolidarizmust így lehet összefoglalni: A P. Dombi József által kitalált ,,világszolidarizmus'' megvalósítására P. Rózsa Elemér valami csoportot szervezett. Nem így volt megfogalmazva, mert akkor könnyebben bizonyítható lett volna, hogy ilyesmirôl szó sem volt. De a vád lényege ez volt. Ezt a vádat P. Dombinak 1948 és 1964 között kidolgozott írásaiból bizonyították. Voltak ugyan olyan tanúvallomások is, melyek szerint a szolidarizmus kidolgozásában én is aktív részt vettem. De mondtam, hogy erre a legjobb alibim van, mert Kistarcsán éppen az önök kezében voltam. Csak ott hallottam egy késôbb érkezett ciszterci szerzetestôl (Hölvényi Olaf), hogy Zemplén professzor részt vett a Horánszky (ma Makarenkó) utcai kongregációs otthonban Dombi atya tanítványainak elôadássorozatán. ,,Nagy lelkesedéssel beszéltek a fiatal jezsuiták, de semmi újat nem mondtak, amit Szent Tamás ne tanított volna.'' P. Dombi nem is tagadta, hogy a neotomizmust adta le. De a nála megszokott rendszerességgel és meggyôzô logikával. Nem csoda, hogy a fiataloknak, akik eddig csak olyan eklektikus filozófiát tanultak, újat adott. (Az Innsbruckban végzettek csak tágabb értelemben voltak tomisták, mert nemcsak a kegyelemtanban voltak molinisták, szemben a banneziánusokkal, hanem az egész dogmatikát is, filozófiát is a Suarez-féle metafizikára alapozták.) Szóval a fiataloknak nagyon tetszett a szép rendszer, és oly lelkes követôi lettek P. Dombi tomizmusának, hogy prófétaiaknak gúnyolták ôket. Az ötvenes évek végén, amikor már tudományos kutató voltam, meg is kaptam az elôadások géppel írt anyagát ,,solidaritas Bellarmiana'' címen (azt a példányt az 1961-es széleskörű házkutatások alkalmával el is vitték). Ebben volt ugyan egy elôadás a társadalmi ,,gazdasági'' rendrôl Tamás János tollából, de ezt el sem olvastam, mert érdeklôdési területemen kívül állt. Engem a teológiai és filozófiai részek érdekeltek. b) A szolidarizmus mint világkép Azt olvastam ki írásaikból, hogy ôk az egész Isten-alkotta rendet s annak összefüggését nevezték világszolidarizmusnak. Isten-ember- anyagvilág-szellemi világ (angyal, ördög) egy nagy egységet alkot. Beszélgetésben is, ha különbözô dolgok összefüggésérôl volt szó, felcsillant a szemük és boldogan mondták: ,,szolidarizmus''. (Ezen egyesek mosolyogtak is.) Ebbôl a szempontból számukra minden filozófiai vagy teológiai megbeszélés is az ô ,,szolidarista világképüket'' mélyítette el. c) A szolidarizmus mint társadalmi-gazdasági rend Volt azonban P. Dombinak egy szűkebb értelemben vett szóhasználata is, amikor az individualista és kollektivista gazdasági és társadalmi renddel a szolidarizmust állította szembe, és a ,,keresztény'' rendet nevezte szolidarizmusnak. Ha így volna, ebben nem értek egyet, mert nincs semmiféle politikai, társadalmi, gazdasági rend, melyet egyértelműen kereszténynek lehetne nevezni. Mindig az adott körülmények határozzák meg, hogy mi felel meg ezen vagy azon a történelmi fejlôdési fokon. d) Értetlenség a fenti megkülönböztetéssel szemben Már most, a P. Rózsánál tartott teológiai megbeszélések beilleszthetôek voltak az ô szolidáris világképükbe. Így kell érteni azt a tanúvallomást, mely szerint Rózsáék ezeken a megbeszéléseken a szolidarizmusról tárgyaltak. De ezeken az összejöveteleken szó sem esett egy társadalmi-gazdasági rend megvalósításáról, és fôleg az arra való felkészülésrôl. Valahányszor a szolidarizmus szónak ezt vagy más disztinkcióját alkalmaztam, s a két értelmezést meg akartam különböztetni, elhallgattattak, mert azt hitték, hogy valami ügyvédi furfangot alkalmazok. Bimbó tanácselnök meg rám szólt, hogy ne csavarjam ki a szavak értelmét. (Nem hiszem, hogy ebben valami rosszakarat lett volna, egyszerűen nem szoktak hozzá az ilyen megkülönböztetésekhez. Csodáltam is, hogy ilyen alacsony műveltségű elnököt küldtek a teológiai és bölcseleti ismereteket is feltételezô perhez. Jellemzô, hogy nem tudta, miért nevezték Rózsáék a szinoptikusan latinul és magyarul leírt filozófiai kéziratot ,,bilingvis filozófiának''. Végül is aztán a bírósági gyorsíró magyarázta meg neki.) 2. A magántulajdon védelme a) Néha alig különbözik a ,,személyi tulajdontól'' P. Dombi egy régebbi írásából -- akkoriból, amikor még több párt volt a parlamentben, de mindenesetre az új alkotmány elôtt fogalmazta meg -- idéztek egy ominózus mondatot, amely szerint a magántulajdont meg kell védeni, bármit mondjanak is a kommunisták. Mióta Rózsáékhoz jártam, a magántulajdonról egyáltalán szó sem esett. Az írásuk is elméleti megvédésrôl szólhatott, semmi esetre sem fegyveres megvédésrôl. Magam részérôl az egyik nyomozónak kifejtettem, hogy a keresztény tanítás szerint a magántulajdont korlátozza a közjó, melynek érdekében a mindenkori államhatalom beleavatkozhatik a magántulajdonba. A magántulajdon sokszor oly kicsire zsugorodhat össze, hogy egyáltalán nem vagy csak alig különbözik attól, amit most személyi tulajdonnak neveznek. b) Magánvéleményem (Kleinhappl, Gundlach, Zemplén) Megjegyzem: Innsbruckban az elsô év második félévében Kleinhappl professzornál heti egy órában szociáletikai konzervatóriumba jártam. Neki az volt a nézete, hogy nem kellett volna Marxot társadalmi tanai miatt támadni, hanem csakis a dialektikus materializmust visszautasítani. Talán az ô hatására alakult ki bennem az a nézet, hogy minden pápai nyilatkozat és morálteológus-vélemény ellenére elérkeztünk a fejlôdés azon fokára, melyben már minden termelô eszközt ki kell venni a magánosok kezébôl (államosítani). Erre a ,,nagy felfedezésemre'' olyan büszke voltam, hogy még Rómában is vitába szálltam 1944-ben Gundlachhal, aki szociáletikai tekintély volt a Gergely Egyetemen. Meg is égettem a kezem, azaz megtanultam, hogy a tíz évvel azelôtt egy féléven át látogatott szociáletikai szeminárium nem jogosít fel arra, hogy egy szakemberrel vitatkozzam. Ô ugyanis a legnagyobb nyugalommal csak kérdéseket tett fel. Mi a termelôeszköz? A varrógép termelôeszköze hát a varrótű? Vagy egy ház termelôeszköz-e? Azzal védekeztem, hogy ebben én nem vagyok szakember, csak azt akarom kifejezni, hogy erkölcsileg nem lehet megengedhetô, hogy egyik ember mások verejtékes munkáján meggazdagodjék. (Ami a mai nyelven körülbelül ,,embernek ember által való kizsákmányolását'' jelenti.) Ebben igazat adott nekem, és azt mondta, hogy ennek a megakadályozása az államhatalom dolga, és nem az egyetlen eszköz az államosítás, és a szubszidiaritás elvére hivatkozott. Zemplén professzorral is beszélgettem egyszer a szociális enciklikák társadalmi-erkölcstani megállapításairól. Mondottam, hogy részletkérdésekhez nem értek, de már elméletben is helytelennek tartom, hogy a Rerum novarum vagy a Quadragesimo anno körlevelek konkrét utasításait szajkózzuk, mert azok egy egészen más történelmi szituációra alkalmazott következtetések. Legfeljebb annyit tanulhatunk belôlük, hogy azok az akkori történelmi, gazdasági, politikai- társadalmi helyzetre igyekeztek alkalmazni a természettörvényt és a kinyilatkoztatás fontosabb irányelveit. Nekünk a mi egészen új helyzetünkre ugyanazon elvekbôl egészen más következtetéseket kell levonni. Az Evangéliumot az új szituációban új módon kell élni, életté változtatni, és ha tetszik, akkor nem a múlt szociális enciklikái szerint, hanem a jövendô s már igazán szociális enciklika szerint kell az Evangéliumot a szocializmusban megvalósítanunk. Az én ,,melós'' életem ilyenfajta tapogatózás volt. Megállapításom az, hogy nemcsak lehet, hanem kell is a keresztény elvekkel a szocializmust építeni. Ez persze a dogmatikusoknak és a fanatikus ideológusoknak nem tetszik. De minden ,,haladó'' nagyságnak az a tragédiája, hogy azok, akik az ô mozgalmuk által bizonyos vívmányokat értek el, kezdik imádni azt, amit maguk alkottak. Megállni ott, ahová ,,haladó vezérük követésében'' elértek, ezáltal megszűntek haladók lenni. Akik csak addig képesek követni a ,,haladót'', ameddig az eljutott, azok éppen a haladásban nem követik a haladót. c) Minden katolikus szemináriumban ezt tanítják Sok kihallgatás után, amelyeken mindig több jegyzôkönyvet olvastak fel, a gyanúsítottak vallomásaiból és a tanúvallomásokból nagyjából láttam a helyzetet. Ôk a Gundlach-féle ,,általános keresztény'' tanítás alapján állnak, nem pedig a ,,haladó'' Kleinhapplén. Ezért átgondoltam a dolgot, és elhatároztam, hogy a legközelebbi kihallgatáson magam teszek egy ,,vallomást''. Nyomozóm örült, hogy végre beszédes lettem, és kezdte írni, amit mondtam. De azután egyszer csak félreteszi az írást: -- Ezt nem fogadom el, mert maga el akar vezetni engem az erdôbe. Tudniillik egyszerűen az általános katolikus tanítást adtam le, meg is mondtam, hogy minden szemináriumban ezt tanítják, amit most Rózsáéknál kifogásolnak. 3. Elitnevelés a) Önmagában okos dolog P. Dombinak egy civil tanítványa kidolgozott egy elitkiválasztási és elitönnevelési tervet. Azokból a részletekbôl, melyeket felolvastak nekem a jegyzôkönyvekbôl, megállapíthatom, hogy igen szép és jó munka volt. Ezek az elvek és módszerek éppúgy állnak a kommunista elitre, vagy keresztény elitre, vagy akármilyen elitre. Maga a vád azt tartalmazza, hogy összeesküvésre nevelték az elitet. b) Én nem vagyok elitválogató Részemrôl kijelentettem, hogy nálam az elit az eredeti teológiai értelemben Istentôl kiválasztottat jelent, melyre senki büszke nem lehet, hanem csak hálás. Szent Pál és a szentek élete bizonyítja, hogy az Istentôl kiválasztottak sokszor a világ szemében oktalanok, gyengék, megvetettek, semminek látszók; ezért én soha sem voltam elitválogató, hanem mindenkit, aki hozzám jött, szeretettel fogadtam és mindenkivel foglalkoztam. c) Minden lelkipásztori munka elitnevelés Teológiailag minden lelkipásztori, lelkivezetôi munka elitnevelés. Az Istentôl kiválasztottak nevelése, hogy hivatásukhoz méltó életet éljenek. A jóról a jobbra, a tökéletesebbre törekedjenek. A lelkivezetés célja segíteni az embert, hogy kivetkôzzék önzésébôl, kicsinyességébôl, és minél tökéletesebben gyakorolja a szeretetet, azaz tudjon áldozatot hozni a másik emberért. Azt hiszem, a szocializmus építésében is olyan emberekre van szükség, akik ilyen áldozatra képesek, mert így tudják fáradhatatlan munkájukkal és a szeretet leleményességével a dolgozó népet szolgálni. Bátran állíthatjuk, hogy a keresztény hittan értékes egyéniségeket (elitet) tud adni a társadalomnak, akik erejükhöz mérten részt vesznek a ,,szocializmus építésében''. Nem mindig azok a szocializmus igazi építôi, akik az ilyen szólamokat és jelszavakat szajkózzák. 4. Konspiráció a) Én szeretem a titkolódzást Rózsáék ,,lelkigyermekei'' és ,,tanítványai'' közt a vallomások szerint nagy volt a ,,konspiráció'', azaz a titoktartás kötelezettsége. A konspirációnak ilyen értelmét az ÁVH-nál hallottam, valószínűleg a szót sem Rózsáék, sem tanítványaik nem használták ily leszűkített értelemben, mert a latin ,,konspiráció'' szó összhangot, megegyezést jelent vagy rosszallólag ,,összeesküvést'', ,,cinkosságot''. A ,,konspiráció'' jelei voltak: egyik tanítvány nem tud a másikról; ha többen jönnek össze, akkor nem egyszerre érkeznek és nem egyszerre távoznak. Részemrôl ilyen ,,konspiratív'' megegyezés nem történt, sôt az ilyesmit veszélyes ,,illegalitási kalandjátéknak'' tartottam. De két dolgot találhatok a védelmükre. Ez a ,,konspiráció'' még a személyi kultusz idején lehetett, amikor nagy volt a félelem, hogy még egy ártatlan összejövetelt is klerikális reakciónak, összeesküvésnek tartanak. b) 1956 elôtt indokoltnak látszott Aztán volt bizonyos titoktartás, tudniillik '56 elôtt volt valami kis akarnok csoport -- olyan lelkigyermekek csoportja, akik jezsuiták szerettek volna lenni, és erre készültek is. Minthogy akkor a jezsuiták működési engedélyét megvonták, ezt titokban kellett tartaniuk. De nem hiszem, hogy összeesküvésnek nevezhetô az, ha valaki a működési tilalom ellenére fogadalomhoz enged egy-két fiatalt. 1956 után már elvben kimondták a jezsuita ,,elöljárók'', hogy új tagot nem veszünk fel. c) Az akkori félelem vagy megfélemlítés adatai (nôvérem, sógorom, Semptei vicerektor) Abban az idôben elég általános lehetett a félelem vagy megfélemlítés. Erre néhány adat: Nôvérem megsemmisítette azt a levelemet, melyet a negyvenes évek elején a római Institutum Biblicumból írtam haldokló öcsémnek. Nem volt abban semmi, csak bátorítottam, és írtam neki arról, hogy hogyan kell egy keresztény ifjúnak a közelgô halál gondolatát elfogadni és hogyan kell meghalnia. Nôvéremet lelkiatyja lebeszélte arról, hogy a levelet a betegnek átadja. (Tipikus lelkipásztori struccpolitika!) De aztán nôvérem mégis felolvasta neki az írásomat, és az öcsém nagyon meghatódott. Pár napra rá meghalt, utolsó szavaival is levelemre hivatkozott. Sógorom elégette az újszövetségi jegyzeteimet, melyeket a Gergely Egyetemen készítettem az elôadásaimhoz. Semptei László, a Központi Szeminárium vicerektora is elégette jegyzeteim maradékát, melyeket Kálmán Sándor jezsuita testvérnél tartott házkutatásnál meghagytak. (Szegedrôl Kálmán testvérnek küldték el a jegyzeteimet, hogy adja át nekem, mert a címemet nem tudták. A csomag megérkezése után volt a házkutatás.) d) A Markó utcai fogházban a ,,csöveseknek'' rázós ügy az Isten-kérdés A vallásos dolgoktól való félelem tipikus esetét tapasztaltam meg a Markó utcai fegyházban. Mikor irattanulmányozásra az Országos Börtönbôl a felsôfokú tárgyalás elôtt átszállítottak a Markó utcai börtönbe, egy- két éjszakát egy nagyobb zárkában töltöttem a ,,csövesek'' (közbűntényesek) között. Volt ott rablótól erôszakos nemi közösülésig mindenféle ügy. Persze, elôször a ,,buliról'', a bűncselekményrôl kérdeznek; nevettek, hogy összeesküvô vagyok, mert azt is megmondtam, hogy katolikus pap, szerzetes vagyok. Mindenfélérôl beszélgettünk a nagy asztal körül, végre valaki Isten létének kérdésére tereli a szót. Én nyugodtan akarok felelni, de egy (azt hiszem, az erôszakos nemi közösülô) visszahúzódik, ilyesmirôl nem akar beszélni, mert ez már ,,rázós ügy''. Akkor kezdtem érteni azt a plébánost, akihez csak öregasszonyok jártak misére. Amikor ez ügyben kérdeztem, azt válaszolta: ,,Valamikor nagyon megfélemlítették ôket. Most már mondhatod a magyaroknak, hogy lehet misére járni... Jó idôbe kerül, míg elhiszik, hogy sem nekik, sem fiúknak nem lesz bajuk, ha templomba járnak.'' Ez természetesen vidékenként nagyon változó volt. Olyan plébániák is voltak, ahol megcsappant a misére járók száma, de azután késôbb újra visszatértek. Olyan is volt, ahol a falu hagyománya nagyjából megmaradt. Hitoktatásra is beíratták gyermekeiket. ======================================================================== Közreműködésem az ,,összeesküvésben'' 3. sz. melléklet: Az összeesküvés Sohasem részletezték pontosan, hogy mi lett volna az én közreműködésem az ,,összeesküvésben''. Az egész vád rám vonatkozó részét három pontban foglalhatom össze: 1. az összeesküvés ideológiájának kidolgozásában közreműködtem; 2. írásos anyaguk volt nálam; 3. cenzor és szaktekintély voltam. 1. Közreműködésem az ,,ideológiájuk'' kidolgozásában Errôl már a vád elsô pontjánál szóltam. Itt csak azt hangsúlyozom, hogy a) Dombi atyával, a világszolidarizmus kidolgozójával, még a tudományos együttműködést is mindig visszautasítottam; b) a Rózsa atyánál tartott teológiai megbeszélések idején sem vállaltam a velük való együttműködést. Mindkettô világosan kitűnik mind a nyomozati, mind a bírósági jegyzôkönyvekbôl. a) P. Dombival minden együttműködést visszautasítottam. Ennek okai az elsô fokú tárgyaláson: ,,Haladó szellem'', nem ,,dogmatikus'' exegéta. P. Dombi már régebben megkért, hogy Szent Pál leveleit ,,kollektív'' szempontból feldolgozzam. Ezt visszautasítottam anélkül, hogy indokaimat kifejtettem volna. Az elsôfokon Bimbó elnök a vád felolvasása után felszólított: ,,Doktor Mócsy itt marad. A többiek visszamehetnek a zárkába.'' Ezen mindenki csodálkozott. Az ôrök sem tudták mire vélni a dolgot, hisz nem szokták az ötödrendű vádlott kihallgatásával kezdeni a tárgyalást. Ügyvédem sem volt jelen a tárgyalásokon, mert azt hitte, van még idô, míg reám kerül a sor. Egy oroszországi társutazáson vett részt. Nagyon zavarba jött, mikor megtudta, hogy ,,Bimbó engem elôre vett''. Mikor Dombi atya neve került szóba, Bimbó bizalmasan felszólít: Miért nem akart Dombival együttműködni? Mi kifogása volt ellene? Most megmondhatja, azért hívtuk be elsônek. Mindenekelôtt nem azért, mintha sejtettem volna, hogy valami illegális dologban vennék részt. Nem is azért, mintha személyes ellentétem lett volna vele. Egyszerűen azért, mert tudományos elgondolásunk és módszerünk nem teljesen egyezett meg. P. Dombi meggyôzôdéses tomista volt, én suareziánus. A tomizmust tágabb értelemben és szabadabban követtem. Bennem már megérett a skolasztikus bölcselettôl való elszakadás igénye. Én már régen a fejlôdéselmélet híve voltam, mikor a ,,neotomisták'' még húzódoztak a fejlôdéselméletnek az emberre való kiterjesztésétôl. Erre célzott az egyik tanú vallomása is, aki szerint én ,,haladó szellemű'' voltam. Nyomozóm ebbôl akarta bizonyítani, hogy politizálni szoktam, pedig a tanú a tudományos nézetemrôl állította, hogy ,,haladó szellemű'' vagyok. De már ez is egy olyan megkülönböztetés, mely csak kibúvónak látszik. Hisz szerintük, aki ,,haladó'', az már politizál, mintha a politikán kívül sehol sem lenne haladás. A modern bibliamagyarázat elítéli az olyan ,,dogmatikus'' exegetizálókat, akik már eleve tudják, milyen értelmet fognak kihozni a Biblia szavaiból. Még ha helyes teológiai nézetükre hoznak is a Biblia szavaiból érveket, nem jutnak el arra az értelemre, melyet a szent író az adott helyen írásával közölni akar. Különben Szent Pált nem lehet dogmatikus vagy neotomista elôítélettel megérteni, mert gondolkozásmódja egészen más. Aztán a leveleit sem lehet racionalista módon arányosan részekre bontani. Például, hogy: három fôpont legyen, melyek mindegyike újra három alpontra oszlik. b) A szolidarizmus világképe kidolgozásában sem akartam közreműködni Késôbb P. Rózsa Elemér és P. Bálint József ismételt felszólítására sem vállaltam a velük való közreműködést. P. Bálint vallomása szerint még a letartóztatásuk elôtti hónapban is visszautasítottam az ilyen kérést. Tehát azzal, hogy a teológiai megbeszélésekre eljártam, nem ,,csatlakoztam'' az ,,összeesküvéshez'', de még a ,,Világszolidarizmus'' világképének híveihez sem. Mikor engem meghívtak, mindig egy konkrét teológiai kérdés megbeszélésérôl volt szó: bibliai ôstörténet, antibébi-tabletta. (L. 3. melléklet 1b). A szolidarizmus szót is csak egyszer használtam, amikor Teilhard világképérôl azt mondtam, hogy az egy ,,francia szolidarizmus''. Ennek persze a szolidarizmus hívei igen örültek. (3. melléklet, 1b) Nem vették észre, hogy mikor Teilhard rendszerét az ô szájuk íze szerint dicsértem, semmiképpen sem akartam egyenlôségjelet tenni az ô elképzelésük és Teilhard meglátása között. 2. Az összeesküvés írásos anyagát ,,rejtegettem'' lakásomon a) Ha rejtegettem volna is, ez nem bűncselekmény A házkutatási határozatban szereplô ,,rejtegetés'' kifejezésnek semmi alapja nincs. Ami nálam volt, azt nem rejtettem el. De nem is tudtam, hogy az összeesküvés anyaga. Ha tudtam volna is, nem lett volna bűncselekmény. A másodfokú tárgyaláson Vida tanácselnök határozottan kijelentette, hogy ha valaki lakásán ilyen írásokat tart, az még nem bűncselekmény. b) Világképükrôl akartak meggyôzni (nem ,,beszervezni'') Írásaikat azért adták nekem, mert meg akartak gyôzni szolidáris világképük helyességérôl -- nem pedig azért, hogy a szolidarizmus társadalmi rendjének megvalósítására ,,beszervezzenek''. (Vö. 3. melléklet II.1) c) P. Dombi lelkigyakorlatos könyvének függelékét nem olvastam; nem is értek vele mindenben egyet. Mivel az 1964. novemberi megbeszélésektôl a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat akartuk megbeszélni, megkaptam P. Dombi lelkigyakorlatos jegyzetét, melybôl az ember céljáról szóló részt elolvastam. (Vö. 3. melléklet 1b.) Csak a kihallgatások és a nyomozati anyag átolvasása alkalmával vettem észre, hogy annak valami függeléke a szolidarizmus társadalmi és gazdasági rendjérôl szól. Most sem tudom, mit keres egy lelkigyakorlatos vázlatban a szolidarizmus társadalmi és gazdasági rendjérôl szóló fejtegetés. Sok magyar és külföldi lelkigyakorlatozóval volt dolgom, míg életemben két 30 napos és 58 tíznapos lelkigyakorlatot végeztem. Sok lelkigyakorlatról szóló könyvet olvastam. Ezen kívül áttanulmányoztam a II. vatikáni zsinat utáni Loyola-i és római lelkigyakorlatos kongresszusok anyagát, melyekben tudósok százai tanulmányozták az egész lelkigyakorlatot. De egyikben sem tárgyaltak szociális kérdésekrôl, gazdasági, társadalmi rendszerekrôl. A lelkigyakorlat arra való, hogy az emberek jobbak, önzetlenebbek, áldozatkészebbek legyenek, bármilyen társadalmi, gazdasági, politikai rendszerben élnek. A kereszténység és így a lelkigyakorlat sem ad általános receptet a társadalmi, gazdasági problémák megoldására. Nagy hiba, ha akár a Biblia, akár az egyháztörténelem nagyjainak természettudományos vagy társadalomtudományi elképzeléseit tartjuk kinyilatkoztatásnak. 3) ,,Az összeesküvôk'' cenzora és szaktekintélye voltam a) Csak egy metafizikát cenzúráztam, azt sem fogadták el Egyedül P. Bálint metafizikáját cenzúráztam. Nem tudom, mi köze van éppen egy tomista metafizikának az összeesküvéshez. De még ebben sem fogadták el a kifogásomat. A tárgyaláson megkérdeztem P. Bálintot, emlékszik-e, mit kifogásoltam. -- Igen, az analogia entis egyoldalú tomista tárgyalását. (Az analogia attributionis elhanyagolását.) -- Elfogadta-e a kritikámat? -- Nem. (És próbálta is megmagyarázni, hogy miért nem.) -- Köszönöm -- mondtam. Azt hittem, ebbôl világosan láthatják, hogy milyen szaktekintély és milyen cenzor voltam, hisz kifogásomat nem fogadták el. Természetesen nem kívánhatom, hogy Bimbó tanácselnök a tomista és suarezianista metafizika különbségét megértse. De reméltem, ebbôl megértheti, hogy nem voltam ,,szaktekintély'' számukra. Mindazonáltal fennmaradt a vádban szaktekintélyi és cenzori minôsítésem. b) Szentírástudományban voltam szaktekintély A tárgyaláson külön megkérdeztem P. Rózsát, miben tartottak engem szaktekintélynek. Rögtön rávágta, hogy a teológiában, fôleg a szentírástudományban. Mindezek ellenére a szolidarizmus-összeesküvés ideológusaként, szaktekintélyeként és cenzoraként ítéltek el négy évre. 4) Mi volt közreműködésben a bűncselekmény? Ôszinte lelkiismeret-vizsgálattal tekintek vissza az ún. ,,összeesküvôkkel'' való kapcsolatomra, és felteszem a kérdést: mi volt az én bűncselekményem? Hogyan támogatott akármilyen összeesküvést az a tanításom, hogy a fejlôdéselmélet összeegyeztethetô a bibliai teremtéstörténetekkel (mert az egyik teremtéshimnusz, a másik etiológikus példabeszéd; azaz egyik sem tudományos megállapítás)? Vagy talán az, hogy a bibliai vízözönleírás nem helyszíni közvetítés egy ókori eseményrôl, hanem több mondából összeállított történelemteológia? Vagy talán az, hogy az antibébi-tabletták szedését bizonyos körülmények közt sok német tudóssal együtt megengedhetônek tartottam? Vagy az, hogy a skolasztikus metafizikában az analogia attributionist is fontosnak tartom? Vagy az a kijelentésem, hogy Teilhard világképét ,,francia szolidarizmusnak'' neveztem? 5) Bűnösnek vallom-e magamat? Aszketikailag igen, büntetôjogilag nem A nyomozási jegyzôkönyvek tanulmányozása elôtt nem voltam bizonyos abban, hogy a nálam levô (de el nem olvasott) írások közt nincs semmi államjogilag kifogásolható. Ezért az utolsó kérdésre egy kicsit bonyolultan válaszoltam, valahogy így: ,,Bűnösnek érzem magamat, mert rendtársaim és tanítványaim szeretettel átadott írásait nem tanulmányoztam át, mégis úgy beszéltem velük, mintha elolvastam volna azokat.'' Az ügyészi kihallgatáson rögtön megmagyaráztam, hogy csak aszketikus értelemben érzem magam bűnösnek, nem pedig büntetôjogilag. 6. A ,,legrázósabb'' ügy a nyomozás alatt A nyomozás során egy gépírással írt, bekötött könyvet tesznek elém, néhány lapjáról fényképmásolatot mutatnak, és felütik az oldalszámot, hogy hasonlítsam össze, vajon ugyanarról a lapról van-e a fényképmásolat, aztán a könyvet visszaviszik (úgy látszik valakinek még sürgôsen szüksége volt rá). Megkérdezték: -- Ez a könyv volt-e az, melyet Cserepes Péter olvasásra átadott nekem? Tudtam, hogy Halász Pius (Ferenc) írta. Miért óvtam Cserepest attól, hogy azt másoknak megmutassa? Mondtam-e, hogy figyelmeztesse Halász Piust, hogy ez a könyv ,,veszélyes''? -- Egyáltalában nem büntetôjogilag tartottam veszélyesnek. A hívek szempontjából tartottam veszélyesnek, mert olyan szigorú önkritikával (egyéni és összegyházi önkritikával) él; oly keserű a hangja, és fel- fellobbanó kételyeinek és problémáinak feltárásában oly ôszinte, hogy a hívek lelkében zavart és botrányt okozna. -- No, no! -- mondja --, ez is önkritika? És kezd néhány mondatot olvasni a fényképmásolatokról. Nem tudom pontosan idézni, és nem is tudom olyan szépen leírni, de a lényeg körülbelül ez volt: ,,Vércsékkel és kányákkal vagyunk körülvéve, te pedig azt mondod, hogy legyünk szelídek, mint a galambok...'' Aztán elkeseredik a magyar nép vallási és erkölcsi romlásán. ,,...az emberek nyögnek és züllenek, a párttitkárok pedig tömik a zsebüket...'' Bizony, ezek kemény szavak, fôleg annak, aki magára veszi. Azzal védekeztem, hogy az ilyen kijelentések az egész műben mellékesek, nem is emlékszem rájuk, de a könyv stílusába jól beleillik. Egy keserű ember mindenki ellen kiönti epéjét, még Jézus Krisztussal is vitatkozik (a fenti idézet is egy ilyen panaszból van véve), és a papokról és püspökökrôl még erôsebben nyilatkozik. Eszemben van egy mondata, mellyel a magyar egyházi helyzet fölött kesereg: ,,Egy fanatikusan politizáló prímás és tíz hazudozó püspök'' vezeti az egyházat. Egyáltalán nem büntetôjogi szempontból tartottam veszélyesnek. Egy székesfehérvári kiruccanás a vizsgálati fogság idején: A Markó utcai fogházban várom a tárgyalási idôpont kitűzését. Egyszer csak az ablakon bedugnak egy írást: ekkor és ekkor tárgyalás; itt írja alá. Mikor az ügyvédem beszélôre jön, mondom: ekkor lesz a tárgyalás. Az nem lehet, hisz a regnumosok pere sokáig tart. (Tudniillik Major ügyvéd a regnumiak közül többeknek is ügyvédje volt.) Annak a bizonyos napnak az elôestéjén jelzik, hogy holnap Székesfehérvárra megyek. Rögtön eszembe ötlött, hogy csakis P. Cserepes Péter tárgyalásáról lehet szó. Ott, Székesfehérváron egy cigánnyal kerültem össze, aki a TSZ kecskéjén elkövetett ,,bestialitás bűntette'' miatt volt lefogva. (Ô azt mondta, hogy csak fogadásból tette, s nem hitte, hogy éppen a TSZ-elnök, meg a tanácstitkár fog éppen arra járni, mikor a tettet elköveti.) A tárgyaláson körülbelül ezeket mondtam: Mikor Halász atya könyvét olvastam, elôször nem tudtam, honnét vette azt a sok keserűséget, melybe tollát mártotta. Csak lassan jöttem rá arra, hogy írásainak műfaja a prófétai műfajok egyikéhez tartozik, melyet az Úrral való perlekedésnek nevezünk. Ennek a műfajnak ismerete nélkül nem is értjük meg a misztikus lelkületű és prófétai stílusú írót. Mint ahogy a misztikusok, sokszor tagadásokkal fejezik ki legmélyebb imádásukat és hódolatukat a ,,Megfoghatatlan elôtt'', úgy a próféták keserű hangja és erôs kifejezései sokszor éppen az Isten akaratába való megnyugvás hôsiességének jele. A lemondás és a látszólagos kétségbeesés szavai pedig a ,,minden reménység ellen való'' remény hitét és bizalmát tanúsítják. Aki ezt a misztikus élményt nem tudja felfogni, és ezt az irodalmi műfajt nem ismeri, az épp az ellenkezôjét olvassa ki annak, amit az író közölni akar. Ezt akarja Jeremiás próféta megelôzni azokkal a bevezetô szavakkal, melyekkel perlekedését vezeti be: ,,Neked lesz igazad, Uram, Ha vitába szállok veled, Mégis perbe szállok veled.'' (Jer 12,1) Ugyanezt akarja elérni Halász Pius a mű címével, mely így szól, mintegy figyelmeztetésül: ,,Nem igaz.'' Erre a bíró és az ügyész összenéznek, mert nem tudják mirôl van szó. Végül, azt hiszem, P. Cserepes Péter igazítja helyre tévedésemet: A mű címe: Embertelenül; de a bevezetô fejezet címe: ,,Nem igaz.'' Bocsánat a tévedésért! Már évekkel ezelôtt olvastam. De a bevezetésnek a funkciója lényegében az, mint a prófétai perlekedés bevezetésének: ,,Tudom, hogy neked lesz igazad.'' Azt hiszem, hogy másodfokon, mikor az utolsó szó jogán minden vádra kitértem, felemlítettem, hogy Halász Pius könyve is nálam volt egy rövid idôre. Ha valami miatt, emiatt tehettek volna ellenem valami kifogást. Minthogy teljesen bizalmas kritikára kaptam a könyvet, nem is gondoltam arra, hogy feljelentési kötelezettségem volna. De ha gondoltam volna erre, akkor sem tettem volna Halász Pius ellen feljelentést. Az ügyvédek nagyon csodálkoztak, amikor határozottan kijelentettem: ez volt az egész nyomozati anyagból az, amiben valami gyanúm volt, hogy kifogást emelhetnek ellenem. Legtöbb ügyvéd csodálkozott az ,,új néven'', mely szônyegre került. Az én nyomozati anyagomat tehát nem olvasták el. (Talán nem is csatolták ezt a részt az összeesküvési per aktáihoz, hanem csak P. Cserepes vádiratához. Ezt már nem tudom.) 7. Néhány szó a ,,védelemrôl'' Védelmemre nem választottam ügyvédet. Kirendelt ügyvédemmel a nyomozás lezárása után beszéltem. Naivul azt mondtam neki, hogy az ügyem pont ilyen fiatal ügyvédnek való, itt kimutathatja tehetségét. Minden látszat ellenére könnyen megcáfolható a vád. Azt mondta, hogy olvasta a jegyzôkönyvet, de nagyon rosszul védekezem. -- Miért? -- kérdeztem. -- Mert azt állítja, hogy nem olvasta el minden írásukat, melyet önnél találtak. -- Ezt nem is védekezésként mondtam, ez az igazság. Erre olyan lett az ábrázata, mint amilyen Pilátusé lehetett, amikor azt kérdezte: ,,Mi az igazság?'' -- de egy szót sem szólt. Biztattam, hogy semmi valós alapja nincs a vádnak, majd az ügyvédi beszélôn megtárgyaljuk. Ügyvédemet a nyomozóm húgomnak is bemutatta -- utóbb tudtam meg, hogy az ügyvéd elôtt szörnyen sötétnek festette le az ügyemet. Egyébként a nyomozóm húgomnak is sötét képet festett az ügyemrôl. Húgom megijedt, hogy akasztófára kerülök, s külön ügyvédet fogadott Major Ákos személyében. Két-három ügyvédi beszélôn elmondtam neki mindent, amit védelmemre felhozhat. Több dolgot fel is írt, de végül is ezekbôl semmit nem mondott el a tárgyaláson. Ehelyett az írásomból olvasott fel, mely -- szerinte-- eleven cáfolata mindennek, amit rám fogtak. (Ecce nova facio.) ======================================================================== A bíróságon 3. sz. melléklet: Az összeesküvés 1. Elsôfokon (Nem jutottam szóhoz) Az elsô fokú tárgyaláson ismételten kértem Bimbó tanácselnököt, hogy engedjék meg összefoglalóan elmondanom védelmemet, de mindig elhalasztotta, hogy erre majd még lesz idô. Lett volna a végén, az utolsó szó jogán, de ebbe többször is belekötött, és ügyvédem, aki nem volt jelen az utolsó szó jogán mondott vallomásomnál, azt mondta: hallotta ügyvédtársaitól, hogy a tanácselnök provokatív kérdésekkel zavart meg. Nos, engem az zavart meg, hogy -- az összes vádlott jelenlétében -- úgy tette fel a kérdést, mintha inszinuálni akarta volna; mintha a tárgyalás elején rosszul nyilatkoztam volna P. Dombiról, mikor egyedül hallgattak ki. Ezt az inszinuációt kikértem magamnak, és az ügyvédekre hivatkozva, akik a tárgyalás elsô napjain jelen voltak, kijelentettem, hogy P. Dombit én mindig tiszteltem, és személye ellen semmi kifogásom nem volt, csak szakkérdésekben és tudományos módszerben volt kettônk közt különbség. 2. Másodfokon a) Írásban is megcáfoltam minden vádat Az elsô fokú tárgyalásból okulva, a másodfokú tárgyaláson már egy írást is benyújtottam, melyben védelmem ki volt dolgozva, és minden vádat megcáfoltam. Kértem, csatolják az aktához, mert csak a lényegét mondtam el a tárgyalásokon. Tudniillik Vida (azt hiszem így hívták a másodfokon a tanácselnököt) hosszallotta a védelmemet. (Körülbelül egy, egy és fél óráig tarthatott.) Valami olyasmit mondott, hogy ôk türelmesek, de ne prédikáljak nekik. (Tudniillik nem a nyomozók által készített jegyzôkönyvek jogi nyelvén, hanem az én saját stílusomban öntöttem ki szívemet-lelkemet. De a vádakat jogi formában is megcáfoltam.) b) Ítélethirdetéskor csak oly ténnyel ,,bizonyítja'' bűnösségemet, melyrôl az elsôfokon szó sem volt: ,,Valakit már régebben vizsgáztattam kozmológiából.'' Az ítélethirdetéskor csak annyi volt a válasz, hogy hiába tagadom az összeesküvésben való közreműködésemet, hiszen nem is 1964-tôl, mint azt a nyomozási és tárgyalási anyag mutatja, tartoztam az összeesküvéshez, hanem már jóval elôbb. Ezt pedig azzal bizonyította, hogy P. Rózsával együtt valakit (azt hiszem Dudichnak hívták) vizsgáztattam. Már nem volt alkalmam védekezni, mert mondhattam volna, hogy az a Dudich akkor még pap szeretett volna lenni. Ezért vizsgázott, de 1961-ben lemondott tervérôl, s megnôsült. Kozmológiából vizsgáztattam. Ez a skolasztikus filozófia egy része. Ez volt tehát a perdöntô érv az ,,összeesküvésben'' való részvételre. Ezzel sem a nyomozás alatt, sem a két tárgyaláson senki sem vádolt. Az elsô fokú tárgyaláson volt szó arról, hogy kispapokat vizsgáztattam. Kifejtettem, hogy bárkinek, aki kéri, van jogom doktrinális véleményt mondani teológiai tudásáról. A mindenkori püspöktôl függ, hogy ezt a véleményt jogilag elfogadja-e vagy sem. A bírónak eszébe sem jutott, hogy ezt az összeesküvéssel kapcsolatba hozza. A negyven közül, akiket vizsgáztattam, talán még három sem volt olyan, aki P. Rózsa Elemér nevét hallotta volna vagy a szolidarizmusról tudott volna. c) Ígéret arra, hogy a kézirataimat visszakapom Az utolsó szó jogán a másodfokú tárgyaláson megemlítettem, hogy a hat vádlott közül tôlem foglalták le a legtöbb kéziratot, de egyetlen egy mondata sem szerepelt a tárgyalásokon. Kértem a kéziratok visszaadását. Az ítélethirdetéskor Vida tanácselnök kijelentette, hogy át fogják az írásokat tanulmányozni, és ha valóban nincs bennük semmi kifogásolni való, akkor vissza fogják adni. Az ítélet sokszorosított szövegét csak szabadulásom elôtt olvashattam el. Megtudtam ugyanis P. Rózsától és P. Bálinttól az Országos Börtön cipészüzemében, ahol együtt dolgoztunk, hogy ôk még akkor kaptak alkalmat az ítélet elolvasására. Nekem pedig a hároméves börtönbüntetésem letöltése után külön kellett kérnem (a negyedtárgyalás elôtt), és akkor vettem észre, hogy az ítélet indokolásában nem szerepel, hogy a kéziratokat visszaadják. Azóta is hiába vártam a kéziratok visszaadására. ======================================================================== A nyomozókhoz való viszonyom 3. sz. melléklet: Az összeesküvés 1. A materializmus ,,államvallás'' Nyomozómmal mindig tisztelettudó voltam: nem hiszem, hogy magatartásom ellen emeltek is volna valami kifogást. Egyszer volt, hogy a nyomozó megharagudott, vagy inkább csak idegeskedett egy kijelentésem miatt. Valami teológiai (lelkipásztorkodási vagy apostolkodási) munkámról volt szó, és megkérdeztem, mi van ebben kifogásolni való? -- Mócsy, milyen rendszer van ma nálunk? -- Marxista elvek szerint építjük a szocializmust. -- És mi ennek az ideológiája? -- Tudom, hogy ma Magyarországon a dialektikus materializmus az államvallás, de a katolikus vallás is megengedett. Erre nagyon megsértôdött, alig tudtam kiengesztelni. -- Bocsánat! -- mondom--, semmi sértô szándékom nem volt. Nem gondoltam arra, hogy az önök szemében a vallás valami sértô dolog. Ha én azt mondom, hogy vallás, akkor az szent és tiszteletreméltó dolgot jelent. És tiszteletben is tartom mások meggyôzôdését, azaz vallását. 2. A vallás, babona és butaság közti különbség Egy sokkal régebbi, még kistarcsai beszélgetésemben szintén valamilyen erôs kifejezést használtam. Arról volt szó, hogy a vallásellenes könyvekben (fôleg az oroszból fordítottakban) sokszor olyasmit szidnak, ami ellen a katolikus egyház is küzd. Ekkor tettem fel a következô kérdést: mi a különbség a vallás, a babona és a butaság közt? -- Nem tudom, mire gondol? -- A vallás a Legfôbb Lény értelmes, emberhez méltó módon való tisztelete (mert a Legfôbb Lényt méltó módon nem tudjuk tisztelni.) A babona: vagy nem a Legfôbb Lény tisztelete; vagy a Legfôbb Lény nem értelmes, nem emberhez méltó tisztelete. (Superstitio cultus falsi et superflui.) Az pedig, ha összetévesztjük a babonát meg a vallást, butaság. Sajnos, ez a butaság nemcsak az ateistákban, hanem a ,,vallásosokban'' is megvan. 3. ,,Maga szerint a pokolba jutok...?'' A régi idôkben, mikor még elôfordult, hogy a kihallgatásokon egy-egy pofon is elcsattant, az Andrássy út 60-ban egy csoport hallgatott ki, és valamiért az egyik századostól kaptam egy pofont. Mikor aztán magamra hagytak, egyszer csak bejön hozzám a százados, és bizalmasan megkérdezi: -- Mondja Mócsy, maga szerint én most a pokolba jutok azért, mert magát pofon ütöttem? -- Attól függ -- feleltem. -- Hogy hogy? -- kérdezte csodálkozva. -- Ha Ön úgy gondolta, hogy ez magának nyomozói joga, vagy talán adott esetben kötelessége is, akkor nem. De ha érezte, hogy ez igazságtalan dolog, sôt az emberi méltóság semmibe vevése, akkor talán meg is érdemli. Természetesen nem magyaráztam tovább, hogy az is csak akkor, ha tudatában van annak, hogy cselekedete aljas dolog, és lelkiismeretének tiltakozása ellenére is megtette, stb. De már ez is meghökkentette, mert azt hitte hogy mi mindenkit, aki nem ért velünk egyet, a pokolra kívánunk. 4. Beszámoló egy ,,látomásról'': Találkozás Sztálinnal Jóval késôbb, 1965-ben, amikor már egész udvarias légkörben folytak a kihallgatások, más formában próbáltam megértetni, hogy ellenfeleinket nem gyűlöljük, sôt még az ellenünk dolgozókban is meg tudjuk becsülni az emberi nagyságot, feltéve, ha lelkiismeretüket követik. Az egyik nyomozó egyszer ezt mondja: -- Tudom, hogy maguk gyűlölnek minket, mint ahogy mi magukat. -- Nagyon örülnék, ha maguk úgy gyűlölnének minket, mint ahogy mi magukat. -- Miért? Hiszen maguk szerint mi mind a pokolba jutunk. -- Nem, csak ha a lelkiismeretük ellen cselekszenek. Hogy ezt megértse, elmondom neki az egyik ,,látomásomat''! -- No, Mócsy, ne akarjon maga engem látomásokkal etetni. -- Vegye úgy, hogy a ,,látomás'' egy irodalmi forma, mellyel a gondolatomat közlöm önnel. Szóval, szoktam elmélkedni a halálról. Akkor egész konkrétan elképzelem a halottas ágyat, a ravatalt, meg a temetést, és gondolkozom azon, hogy mi lesz aztán. Egyszer annyira sikerült a halálba beleélni magamat, hogy elszenderültem. Egyszer csak az égben találom magamat, sok nagy szent között, de bizony nekem csak a hátsó sorokban jutott hely. Körülnézek a díszes társaságban. Egészen közel Jézus Krisztus mellett ott látok egy bajuszos alakot. Megbököm a mellettem álló szentet és megkérdem: -- Hát az meg ki? -- Hát nem tudod? --feleli az --, ez a Josip Viszarionovics. -- Sztálin? -- kérdem. Ô meg hogyan kerül ide? -- Menj, és kérdezd meg. -- Odamehetek? -- Persze hogy oda. Nohát megpróbálom. Odamegyek és tiszteletteljesen köszöntöm: Drasztvujtye, Tovaris Sztálin. -- De régen hallottam ezt a szép megszólítást -- mondja. -- Hát, te meg hogy kerülsz ide? -- Hogy én idekerültem, az még érthetô, hisz egész életemben ide készültem. Tudod, én pap meg szerzetes voltam Magyarországon. -- Csak ne légy olyan nagyra a te papi mivoltoddal, mert én is annak készültem. Tudod, szép is lett volna az, csak két dolgot nem szerettem: a sok tömjénfüstöt, meg az állandó gajdolást. ,,Goszpodi, pomilu, Goszpodi pomilu'' -- pedig egyiket sem írja elô az evangélium. Arról meg, amirôl az evangélium beszél, hogy embertársainkkal jót tegyünk, csak úgy mellékesen beszéltek, és komolyan nem csináltak semmit. Hát én komolyan akartam az egész emberiségen, minden elnyomotton és kizsákmányolton segíteni. Ez tetszett nekem a marxizmusban is. Néha engem is elfogtak kispolgári vágyak, kényelemszeretet, megalkuvás gondolata, de ilyenkor megjelent lelki szemeim elôtt egy szenvedô ember arca, és mintha hallottam volna segélykérését és buzdítását: Ne csüggedj, küzdj tovább is a jó ügyért: érettünk. Ez mindig új erôt adott nekem a munkára. Az a postarablás, amit egyes életrajzíróim leírnak, nem önzô, harácsoló motívumból történt. A kizsákmányolókat fosztottam meg jogtalan zsákmányuktól és a mozgalomnak adtam, így a mozgalom által, csak a kizsákmányoltakhoz került vissza. Azt, hogy kérlelhetetlen voltam politikai ellenfeleimmel szemben az ún. személyi kultusz idején, az túl individualista elképzelés. Csak olyanok jöhetnek ilyen vádakkal, akik még sohasem vetkôztek ki önzésükbôl, haszonlesésükbôl, és sohasem tudták átérezni az egész proletariátus fájdalmát, és sohasem tudtak igaz emberszeretetbôl, humanizmusból, saját magukról, önzô céljaikról, ambíciójukról lemondani. Nem az én politikai ellenfeleimrôl volt szó, hanem a proletariátus ellenségeirôl, akikre a nép erejének le kellett sújtania, és ha én voltam a proletariátus ökle, akkor ennek az ökölnek kellett a proletariátus ellenségeit leterítenie. Azt hiszed, hogy engem nem kísértett meg a megalkuvás vágya? Nem csalogatott néha a kényelmesebb megoldás gondolata? De ilyenkor megint ott láttam magam elôtt az egész proletariátust megszemélyesítô emberemet: Ne csüggedj, harcolj értünk tovább! Vagy mit gondolsz, nekem nem vérzett a szívem, amikor ezreket és végül, sajnos, milliókat kellett harcba, halálba küldenem a Nagy Honvédô Háború idején? De így kellett tennem, mert csak így tudtam biztosítani a százmillióknak a boldog életet, gyermekeik jövô boldogságát... Mit számít tíz-húsz millió ember halála, ha azáltal a következô nemzedékek milliárdjainak jólétét, békéjét biztosítjuk. Remélem, hogy a mi ,,hôsi halottaink'' közt sokan voltak, akik tudták, hogy miért harcolnak, és szívesen tették kockára életüket a szent célért, most már itt az égben mondhatom, hogy szent célért -- fűzi hozzá mosolyogva. Azt pedig biztosan tudom, hogy haláluk nem volt hiábavaló. -- Már kezdem érteni. De mondd csak, végül is, hogyan kerültél ide? -- A háború után, mikor az újjáépítési munkánk már szépen haladt, egyszer csak meghaltam. Hogy hogyan történt ez, most hagyd, a fontosabb az, ami ezután történt. Képzeld csak, egyszerre csak nagy fényességben ott állt elôttem az én emberem, az emberiség megtestesítôje, az én állandó bátorítóm és ösztökélôm. Én ott állok a jobbján, olyan nagy szentek társaságában, mint Szent Pál apostol, Szent István diakónus és vértanú, Páli Szent Vince meg a szeretetnek sok-sok szentje. Azután hallom az ,,én emberem'' szeretetteljes szavát: -- ,,Jöjjetek, Atyám áldottai! Éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok; idegen voltam és befogadtatok; nem volt ruhám, és felruháztatok; beteg voltam és meglátogattatok; börtönben voltam, és felkerestetek.'' Erre én csodálkozva megkérdeztem: ,,Uram, mikor láttalak éhesen, hogy enni adtam volna, vagy szomjasan, hogy inni adtam volna?..''. Erre mosolyogva így felelt: Bizony mondom neked, amit a legszegényebb muzsikkal és a legkizsákmányoltabb proletárral tettél, azt velem tetted. Erre felébredtem, és az elmélkedés befejezési imájában, föltételesen, ,,Szent Sztálin Elvtársamhoz'' imádkoztam. A visszapillantásban elemeztem a ,,látomást''. 1954-ben a börtönben (fôleg a tízhetes magánzárkában töltött idôben) szinte elárasztottak Sztálin műveivel: A leninizmus kérdései, Sztálin beszédei stb. Elgondolkoztam azon, hogy esetleg mindazt, amit tett, tehette ôszinte meggyôzôdésbôl, a szocializmus iránt való lelkesedésbôl és az embertársak iránt való szeretetbôl is. És ha valóban nem önzésbôl, hatalomvágyból, ambícióból tette azt, amit tett, akkor nagyon hasonlít a mi ,,szentjeinkhez''. Ha mindenben lelkiismeretét követte, akkor üdvözült. Így került Sztálin az Úr Jézus utolsó ítéletrôl szóló beszédével kapcsolatos ,,látomásomba''. Nem tudom, mennyire értette meg nyomozóm a ,,látomás'' Evangéliumra való allúzióit és nyílt utalásait. Nem tudta, mit mondjon a ,,látomásra'', hamar áttért a kihallgatásra. 5. A vezetôvel való eszmecsere Bartos alezredesnél folyik a kihallgatásom. Egyszer csak belép egy vékony fiatalember. Bartos feláll, vigyázzban jelenti: -- Vezetô elvtárs, jelentem, dr. Mócsy Imre kihallgatása folyik. -- Tessék, folytassák! Leülünk. Bartos éppen azt nem akarta megérteni, hogy hogyan lehet, hogy voltak nálam mindenféle Rózsa-Dombi írások, de azokat én nem olvastam végig. Magyaráztam neki, hogy nálam sok könyv van, de ne higgye, hogy mindegyiket végigolvastam. Sokszor van, hogy egy könyvbe csak belelapozok, vagy legföljebb csak egy-két lapot olvasok el, és néha még fölvágatlan könyvek hevernek nálam. A szolidaritás Bellarminiánából P. Tamás által írt cikket sem olvastam, mert a gazdasági, szociológiai kérdés nem az én profilom. P. Dombi lelkigyakorlatos füzetét is csak apránként akartam elolvasni, és eddig csak a FUNDAMENTUMOT olvastam el, mert ennek elsô tételét (az ember rendeltetése) tárgyaltuk az utolsó Rózsánál tartott összejövetelen. A vezetô (csoport vagy osztályvezetô-e, ma sem tudom) közbeszól (jóakaratú hangon, mintegy védelmébe vesz): -- Látja, elvtárs, én értem, ez nem Mócsy profilja. Utóbb gondolkodva a dolgon, gyanítom, hogy a vezetô a kihallgatásokat a szomszéd szobában lehallgatón (vagy magnót lejátszva) követte, és onnan vette át a szót, hogy nem az én profilom. De akkor csak megörültem, hogy megért; meg elég intelligensnek láttam, ezért bátrabban beszéltem vele. Miután elfogadta, hogy jogtalan az a feltételezés: ,,ha egy könyvet megtalálnak nálam, akkor azt el is olvastam'', hirtelen ötlet alapján szemrehányást tettem, valahogy így: -- Önök P. Kollár által azt ígérték, hogy nem lesz bajom, hogyha Budapesten állandó állást vállalok, illetôleg, ha visszamegyek a vasúthoz. Tulajdonképpen maguk kényszerítettek arra, hogy Rózsáék összejövetelére eljárjak. Ismerik teológiai érdeklôdésemet, s vidékre nem utazhatok, a Központi Szemináriumból eltiltottak, hát csak el kellett fogadnom P. Rózsa meghívását a teológiai megbeszélésekre, fôleg mivel a saját művem iránt érdeklôdtek elsôsorban. -- Mócsy, én mondtam az elvtársaknak, hogy magát most hagyjuk ki. Csak házkutatás volt. De aztán annyi adat merült fel, hogy le kellett tartóztatnunk. -- De miféle adat? Ezt aztán nem részletezte. Majd valahogy P. Kollárra fordította a szót: -- Mi P. Kollárral szándékos dekonspirációban vagyunk. Maguk megvetik ôt, pedig ô reálpolitikus. Megmondtam, hogy P. Kollárt szeretjük, tiszteljük. (Egyik ávós módszer a papok egymás ellen való ugrasztása. Ez nálunk nem vált be.) Egy közös kihallgatáson vagy jegyzôkönyv-felolvasáson, melyet a felolvasó nyomozó provinciai konzultusnak nevezett, elhangzott a kérdés: Maguk miért haragszanak P. Kollárra? -- azt hiszem P. Bálint szólt közbe, hogy mi P. Kollárt szeretjük. Engem Szörényi Andor professzorral szemben akartak rivalitásra ingerelni. Mikor szóba került, hogy mennyi kéziratomat foglaltak le, a nyomozó olyasmit mondott, hogy ezek milyen értékes írások (pedig még azt sem olvashatta el, amire megkértem). Hízelgett, hogy milyen tudós vagyok, meg hogy sokkal többet írtam, mint Szörényi. -- Szörényi Andor is többet írt, mint ami megjelent, kéziratait az íróasztal számára írja. -- De neki nincs más dolga, maga meg fôfoglalkozása mellett is ilyen sokat termel. Olyan is az... -- gondoltam magamban, de meghagytam abban a tudatban, hogy hízelgése eredménnyel járt. ======================================================================== Újra a börtönben 3. sz. melléklet: Az összeesküvés 1. Cipész és szíjgyártó (Újításaim) a) Jézus Szíve-brigád Büntetésem letöltésére az Országos Börtönbe kerültem, ahol a cipészüzemben dolgoztam. A talpalást és a sarkalást hamar kitanultam, és teljesítménybéres lettem. Elôbb egyedül dolgoztam, majd egy volt idegenlégióssal együtt (megállapodtunk, hogy mindenki azt a munkát végzi, amihez jobban ért, a teljesítmény közös.) Oly jól ment, hogy hamarosan hozzánk csatlakozott egy gyógyszerész ôrnagy, aki egy fordítócsoport brigádvezetôje volt, de valami üzletelésen lebukott. Azt mondta, hogy a fordítók engem már sokszor kértek a csoportjukba, de az operatív (a politikai tisztek) csoport nem engedélyezte. Azt hiszem a gyógyszerészt Fábrinak hívták. Ô nevezte el hármas csoportunkat Jézus Szíve-brigádnak (pedig zsidó volt). Mikor a cipészet fôbrigádvezetôje (Andor) Kiss százados úrnak jelentette, hogy milyen nagy a Jézus Szíve- brigád teljesítménye, azt mondta, hogy a teljesítménynek örül, a névnek nem. Hamarosan el is kerültem a javító részlegbôl, és elôbb élezô, majd fonalas, majd bakancsszíjgyártó lettem, ahol magam voltam a vezetô és a beosztott is. b) Fiatalokkal nem beszélhetek A tízórai és az ebédszünetben egyre több fiatal jött hozzám. Vidámságom és jókedélyem vonzotta ôket. Semmiféle összeesküvés vagy konspiráció nem volt ez, csak szívesen segítettem ôket a számtanpéldák megoldásában (a börtönben alkalmat adtak az általános iskola befejezésére, néha irodalmi téren is felmerült egy-egy kérdés.) Még az is tetszett nekik, ha megvallottam, hogy ezt vagy azt nem tudom, kérdezzék meg a tanárt, aztán mondják meg nekem is, hogy én is művelôdjek. Semmiféle ,,vallásos propagandát'' nem fejtettem ki. (Néha gondoltam arra, hogy a cipészet a régi börtönkápolnában kapott elhelyezést. De munkával, szeretettel és vidámsággal akartam megszentelni a helyet.) Kiss százados megtiltotta, hogy a fiatalokkal beszéljek. Mondtam, hogy nem politizálunk. Miért vagyok éppen én, aki még külön büntetést kap? De nem lehetett neki beszélni. Erre azt mondtam, én nem keresem ôket, nem is vetek fel problémát, csak ha hozzám jönnek, akkor felelek kérdéseikre. Aztán hívatott az operatív tiszt, aki hosszas eszmecsere után határozottan megtiltotta, akárcsak egy számtanpéldával is segítségére legyek a fiataloknak. Ezt megmondtam nekik száraz tárgyilagossággal, nehogy még lázítással vádoljanak. Annál nagyobb buzgalommal láttam munkához, és hamarosan a szíjgyártás munkafolyamataiban nyolc kis ésszerűsítést alkalmazva olyan újítást vezettem be, hogy elôdeim eredményeihez viszonyítva kétszáz-százalékos teljesítményt mutattam fel. Rabtársaim figyelmeztettek, hogy volt már itt egyszer egy bolond pap, aki olyan szorgalmasan dolgozott, hogy az ô teljesítményéhez alkalmazkodva, mindenki számára felemelték a normát. Megmondtam nekik, hogy nem hajszolással, hanem újítással emeltem a termelést, és az én munkamódszeremmel más is könnyen elvégezheti majd ezt a munkát. 2. ,,Énekóra'' az ,,operában'' A cipészüzemben néha megjelent egy börtönôr cédulával a kezében, és a munkáltató százados urat kereste. Aztán az irodából kijött a százados, és valakinek szólt. Az letette a munkát, kimosakodott, átöltözött, és az ôrrel együtt eltávozott. Közben a barátai megkérdezték tôle: ,,Énekóra?'' vagy ,,az operába?'' -- az illetô a vállát rángatta, mert nem mindig tudta hova viszik. A kezdô rabnak azután mindig megmagyarázták, hogy a politikai tiszteket vagy operatív tiszteket nevezik operásnak. Az ,,éneklés'' viszont nemcsak az operatív tiszteknél történt kihallgatást jelentette, hanem szűkebb, pejoratív értelemben az ilyen alkalmakkor történô vamzerolást (árulkodást, besúgást). Voltak annak az ,,operának'' is ,,örökös tagjai'' (a beépített besúgók), olyanok is, akikért nem jött börtönôr, hanem a ,,művészbejárón'' jutottak el az operához. Ilyenektôl -- akiknek a börtön területén szabad mozgásuk volt -- a börtönôrök is féltek, mert ôket is beárulták. Egyszer engem is felvisznek Mihók ôrnagyhoz, mert ô volt a cipôüzem dolgozóinak operása. A szokásos vidám udvariassággal beszélgetek vele. Észreveszi, hogy a személyek utáni érdeklôdésére bezárkózom. Végül kereken meg is mondtam, hogy én személyekrôl semmit, de semmit nem mondok, még jót se, nehogy abból, ha valakirôl nem tudok jót mondani, valami következtetést vonjanak le. Ezt, azt hiszem, megértette, de nem tetszett neki. Mikor a Kiss százados megtiltotta, hogy a fiatal rabokkal beszéljek, szintén fogadott, faggatott, akármirôl beszélt, szívesen válaszoltam, de személyekrôl semmit sem voltam hajlandó mondani. Erre megdühösödött, és ekkor mondta, hogy még számtanpéldában sem segíthetem a fiatalokat. Hosszú idô után megint hívott. Nagyon kedves volt, úgy látszik, jól felkészült a tárgyalásra, mert ha valahol megakadt, kinyitotta az íróasztal fiókját és beletekintett, azután már tudta, hogyan folytassa az eszmecserét. Volt ott szó a vietnami háborútól, a szocializmus vívmányaitól kezdve ideológiai dolgokig mindenrôl. Az ideológiai dolgokban egy kicsit vitatkoztunk is. Aztán, amikor kifogyott az íróasztalból a muníció, elôjött az öreg ágyúval: -- Na, és mit szól Keglevichhez? (Zárkájában találtak egy rádiót, ô rögtön magára vállalta, pedig nem is az övé volt. Társai, akik eddig nem bírták, ezért nagyon becsülték. De a ,,hôs'' híre az operába is eljutott, és a hatóság félrevezetéséért sötét zárkát kapott.) -- Mondtam, ôrnagy úr, hogy személyekrôl semmit sem mondok. -- Mócsy -- mondja nagyon nagy jóindulattal --, az eddigi, körülbelül másfél óra alatt olyan jó hangulat alakult ki köztünk, miért rontja el ilyen felelettel? -- Ôrnagy úr -- feleltem ugyanolyan hangon --, az eddigi másfél óra alatt olyan jó hangulat alakult ki köztünk, miért rontja el ezt ilyen kérdésekkel? Erre hívatja az ôrt, és visszavitet a zárkába. 3. A fegyelmi Közeledett a negyedtárgyalás, melyen arról dönt a bíró, hogy elengedik-e a büntetésem negyed részét. A harmadolás nálam ki volt zárva, mert ,,visszaesô bűnös'' voltam. Bizalommal tekinthettem elébe, mert munkámmal meg voltak elégedve. (Kiss százados többször is mondta.) Fegyelmiben pedig sem az elmúlt három évben, de még az elôbbi hat évben sem részesültem. Egyszer csak Kiss százados hívat a cipészek irodájába. Fegyelmi ügyben akar kihallgatni: A cipészek rab írnoka, aki a bérelszámolást készíti (Török), két rabnak jóval nagyobb bért számolt el, mint amit az megérdemelt volna. (Ilyenek aztán a nagyobb ,,spájzolási'' lehetôségbôl a jóindulatú írnoknak adnak néhány csomag cigarettát vagy szalonnát, esetleg a hazai csomagból jobb dolgokat.) Mikor erre rájöttek, Török azzal védekezett, hogy dr. Mócsy fizetésének egy részérôl önként lemondott, és azt számolta el X-nek és Y-nak. Megírtunk egy jegyzôkönyvet, hogy én soha nem hatalmaztam fel Törököt arra, hogy az én béremet másoknak számolja el. Visszamentem a szíjgyártáshoz. Mellettem egy dr. Tímár György nevű ügyvéd fonalkészítô dolgozott, és ekkor eszembe jutott egy régi eset. Visszamentem a százados úrhoz. Emlékeztettem arra az esetre, amikor még fonalas voltam dr. Tímárral, és ô mindig kevesebb bért kapott, mint én. Bementem a százados úrhoz, és kértem, hogy emelje fel Tímár bérét. -- Nem lehet, mert az sokat lóg -- mondta. -- Az utolsó figyelmeztetés óta igen komolyan dolgozik, szégyellem, hogy én többet kapok, mint ô, holott teljesítményünk körülbelül egyenlô. -- Nem lehet, mert nincs keret. -- Akkor inkább én kapjak kevesebbet, de a bérünk egyenlô legyen. Ezen beszélgetésünknél Török is jelen volt, de nem ôneki, hanem a százados úrnak, a cipészet fômunkáltató tisztjének tettem ajánlatot egy arányosabb (igazságosabb vagy méltányosabb) bérelosztásra. Ezt is jegyzôkönyvbe vettük, és a százados mondta, hogy ez nem fegyelmi vétség, mégis fegyelmire ítéltek. A fegyelmi elôtt egymás mellett álltunk Törökkel, aki azt mondta, hogy ne áztassam ôt el. Csak azt fogom mondani, ami történt. El is mondtam a fentieket. De a parancsnok azt mondja: Török egész másként mondta el. Jöjjön be Török. -- Mócsy azt mondta, hogy ô nem mondott le a fizetésérôl X. és Y. számára. -- Igen, parancsnok úr. Én sem úgy értettem, hogy dr. Mócsy X. vagy Y. számára mondott le, hanem amikor dr. Tímárral együtt dolgozott, akkor általában kijelentette, hogy szívesen lemond fizetésérôl. -- No, látja, Mócsy! -- Igen is, parancsnok úr, én nem Törökkel, hanem százados úrral beszéltem, és nem a fizetésem átadásáról, hanem az arányosabb bérelosztásról volt szó. -- Maga ne akarjon a fizetésével rendelkezni. Jegyezze meg: senkinek a javára nem mondhat le a fizetésérôl. Egy havi levélelvonás. Mehet. Török is ilyen büntetésben részesült. A cipészetben nagyon csodálkoztak a döntésen. Kiss századosnak mondtam, hogy most ô is felelôs lesz, ha nem kapom meg a negyedkedvezményt. Szokás szerint, a fegyelmi vétség, fôleg közvetlenül a kedvezménytárgyalás elôtt elkövetett ,,vétség'' a kedvezménybôl való kizárást vonja maga után. (Azt mondják, Török a belügyesek embere volt, vulgó: vamzer; azért bánt vele a börtönigazgató is olyan kíméletesen.) A fegyelmivel kapcsolatban egy igen kényes és sajnálatos ügy jut eszembe, mely még évek múlva is bánt, mert az volt börtönéletemnek legsötétebb pontja. Kisebb szeretetlenség és érzéketlenség mások szomorúságával szemben máskor is elôfordult -- ezt mások jobban tudják, mint én --, de hogy az ,,aszkézis'' ennyire felmondja a szolgálatot, és hogy az, akinek az Evangéliumot nem prédikálnia vagy egzegetizálnia, hanem élnie kellett volna (sôt akarta is?), ilyen szeretetlen legyen, azt nem hittem volna. (Késôbb jöttem rá, hogy ez is kevélység, önteltség, azért nem árt a ,,frusztrációs élmény'', hogy alázatosabb legyek.) Mint mondtam, dr. Tímárt bántotta, hogy több fizetést kaptam. Megfigyelte, hogy többször bejártam Kiss századoshoz (cipészek fônöke). Feltételezte, hogy én mártom be ôt. (Azaz vamzer vagyok.) Szűk baráti körében mindennek elmondott. Ellentét volt köztünk abban is, hogy én vidáman viseltem a börtönt, ô meg sokat szomorkodott. (Egyesek szerint félt, hogy még komoly kémkedést bizonyítanak rá, mások szerint kielégítetlen szexuális vágyai kínozták. Azt hiszem még nem volt 30 éves.) Természetünk közti különbség akkor került felszínre, mikor egy zárkába kerültünk. Két másik zárkatársunk partikuláris barátságban, exkluzív cucctársi viszonyban volt. Együtt ettek, együtt játszottak. Mi tehát egymásra voltunk utalva. Eleinte ment, de aztán több nézeteltérés, összeszólalkozás, és a fenti gyanúsítás miatt kölcsönös ellenszenv kezdett kialakulni. Persze, ebben a ,,harmadik nyelvnek'' is része volt. Rabtársaim visszamondták, hogy milyen híreket terjeszt: azért Mócsy sem olyan feddhetetlen; nagyon kiállhatatlan tud lenni, stb. ..., s minthogy konkrét dolgot nem nagyon tudott mondani, azt mondta, hogy antiszemita vagyok. Egyszer a zárkában valamivel ismét ,,felhergelt''. (Ez a zsargon csak szépíteni akarja azt, hogy feldühösített, felingerelt, felidegesített, hogy türelmemet elvesztettem.) Erre aztán ,,kiborultam'', de nem annyira, hogy kellô distinkcióval tudomására ne hoztam volna, hogy tudom, mit terjeszt rólam. Körülbelül ezeket mondtam: ,,Te utálatos, összeférhetetlen alak vagy. De ezt én dr. Tímár Györgynek személy szerint mondom. Ne terjeszd rólam, hogy antiszemita vagyok. Azért, hogy zsidó vagy, soha a legkisebb kifogást sem tettem, de te egy utálatos, rosszakaratú zsidó vagy. És ezért a te viselkedésed az antiszemita propaganda. Szerencsére, életemben egészen más zsidókkal volt dolgom. Azok rendes emberek voltak. De, aki csak benned ismeri fel a zsidóságot, nem csodálkozom, ha antiszemita lesz.'' Ilyeneket mondtam neki. Ezt most nagyon sajnálom, de meg nem történtté nem tehetem. Mikor aztán a fegyelmi tárgyalásnál -- melyrôl az egész cipôüzem tudott -- kitűnt, hogy nem dr. Tímár ellen dolgoztam, hanem éppen az ô érdekében történt jóakaratú felszólalásommal élt vissza az írnok, akkor érthetetlen módon gyűlölete csak nagyobb lett. (Egy pszichológus azt mondta, hogy ez pszichológiailag megmagyarázható.) Ezért nem tudtam osztatlanul örülni annak, hogy a cipészüzemben a hangulat újra teljesen mellém állt, mikor kiderült, hogy mégsem vagyok ,,olyan''. 4. Újra megmérettem Nemsokára Mihók ôrnagy (azt hiszem, hogy így hívták a mi operatív tisztünket) kikérdezett az ügyrôl. Elmondtam neki is mindent. Sôt a Belügyminisztériumból egy magasabb rangú tiszt jött ki (gondolom, hogy magasabb rangú, mert Mihók ôrnagy felettesének kijáró tisztelettel állt és beszélt vele). Azt hiszem káderezni akart (ilyenkor szoktak a mindenáron szabadulni akarók mindent megígérni, magukat elkötelezni), de úgy emlékszem erre a fegyelmi ügyre is kitértünk. Minthogy ez a belügyes volt a hosszú rabságomban a legintelligensebb, egészen ôszinte voltam vele szemben. Meg is mondta, hogy ilyen ôszinteséggel még nem találkozott. Tudniillik az egyház ellen felhozott hibákat nemcsak elismertem, hanem itt-ott még saját tapasztalatomból megtoldottam, de hozzátettem, hogy ezek minden becsületes ember által üldözendô hibák, bűnök, melyek többet ártanak az Egyháznak, mint a kívülrôl jövô támadások. Mikor pedig ,,a szocializmus vívmányairól'' beszélt, elismertem, sôt olyasmit is mondtam, hogy szégyenkeznünk kell amiatt, hogy kommunisták valósítottak meg sok mindent abból, amit az ún. ,,keresztény éra'' alatt kellett volna megvalósítani. Aztán ôszintén megmondtam, hogy azért itt is vannak hibák, és konkrétan rámutattam olyan néhány dologra, ami miatt nem lehetek a rendszer híve, sôt még a vívmányokat sem dicsérhetem, ha ugyanakkor nem szabad a hibákról is beszélnem. Az a benyomásom, hogy akkor ,,megmérettem, és könnyűnek találtattam'', de becsületességemet is felismerte, talán nem ártott az a bizonyos fegyelmi büntetés a negyedtárgyaláson. Visszatérve a negyedtárgyalás elôtti belügyes kihallgatómra, azzal távozott: Nem tudom hová tegyem magát. Meglep, hogy az egyház hibáit is nyíltan megmondja, de a miénket is. Ilyen elôzményekkel mentem a negyedtárgyalásra. Reményem a fegyelmi büntetés miatt igen megcsappant. Csak abban bízhattam, hogy a felsôbb hatóságok már tudják az egész hátteret. Megállapították, hogy a börtönparancsnok ebben az esetben helytelenül alkalmazta a ,,pártosságot'', mert nem hiszem, hogy Lenin igazságtalanságot követelt, mikor a pártosságot hangsúlyozta. 5. A negyedtárgyalás a) ,,Sajnálom, ami történt'' Rabtársaim, illetôleg rab-paptársaim intettek, hogy a tárgyaláson valamit is elvállaljak a vádakból, mert a rabújságban többször kiemelték, hogy az részesül a harmad- vagy negyedkedvezményben, aki beismeri, megbánja bűntettét, és ígéri, hogy megjavul. -- Ha eddig nem hazudtam, akkor most sem fogok hazudni -- mondottam. -- De azért jól gondolja meg, mert a szabad világban mégiscsak több jót tehet, mint itt. Az egy év elég hosszú idô. -- No, jó -- mondom --, azt fogom mondani, hogy nagyon sajnálom, ami történt, és mindent megteszek, hogy máskor elô ne forduljon, de ez nemcsak rajtam múlik. -- Hogy nemcsak magán múlik, azt ne mondja, akkor jó lesz. Mikor a negyedtárgyalásra hívtak, még gyakoroltam is, hogy mit fogok mondani: ,,Nagyon sajnálom, ami történt. Mindent megteszek, hogy máskor ne forduljon elô.'' Nem sokat használt a jó szándék, meg a barátaim intelme, mert a körülmények másként irányították a dolgokat. (Úgy is mondhatom, hogy kihoztak a sodromból vagy a kerékvágásból.) b) ,,Másodszor is ilyesmire vetemedett'' Meglepett, hogy aránylag sokan vannak a tárgyaláson. A bíró és a börtönparancsnokon kívül még négy-öt ember, tisztek (talán a nevelôtisztek is) meg ülnökök lehettek. A bíró megszólít: -- Mócsy, mikor ítélték el magát elôször, és miért? -- 1953-ban izgatás címén. -- Mennyit kapott? -- Kilenc és fél évet. -- Hogyan szabadult? -- A Nagy Imre-féle amnesztiatörvény harmadolásával. Aztán bizalmas hangon, jóindulatú tanító bácsi módjára tovább kérdez: -- Most mondja csak, Mócsy, mivel magyarázza meg azt, hogy bár a demokrácia részérôl olyan nagy kegyben részesült, másodszor is ilyesmire vetemedett? Itt aztán már nem gondoltam a betanult szövegre, hanem jogos felháborodással (nem dühösen, inkább mosolyogva, mint aki biztos a dolgában) kérdeztem: -- Mi az, hogy ,,vetemedett''? Tessék mondani, Bíró Úr, mit csináltam? -- Hát, hát... itt van -- mondja meglepetten a bíró, és az iratokba tekint --, itt van az összeesküvésben való részvétel. -- Igen, ez a jogcím, ezen a címen ítéltek el, de mit csináltam? Tetszett olvasni az aktáimat? Mondja meg, mit csináltam? Úgy látszik, nem olvasta az aktáimat (de ha olvasta volna is, nehéz azokból kihámozni, hogy mi volt a bűnöm). -- Valamiért csak elítélték...? -- Igen, állítólag ideológiailag támogattam az ,,összeesküvést''. Volt tanítványaimnak felolvastam azon kéziratomból, mely elfogatásomkor az állami cenzúrán volt, börtönbüntetésem alatt pedig meg is jelent. Ide is küldték a tiszteletdíjat. Itt a börtönparancsnok félbeszakít: -- Mócsy, csak nem akarja azt mondani, hogy magát három évig jogtalanul tartottuk fogva? Erre a börtönparancsnok felé fordultam és nyugodtan mondtam: -- Parancsnok Úr, én tanár voltam; jól tudom, hogy a tanár tévedhet; ebbôl gondolom, hogy a bíró is tévedhet, maradjunk annyiban, hogy bírói tévedés volt. No, és elég nyugodtan és vidáman viseltem el ezt a tévedést. c) ,,Mi a véleménye a békepapokról?'' Erre ô is mosolygott, és más kérdéseket tettek fel. Különösen a békepapokról való véleményemet akarták tudni. -- Egy olyan mozgalom, mely a világnézeti különbség ellenére, kulturális és társadalmi téren együtt akar működni a marxistákkal. -- Nem elméletet akarok. Mit tart a személyekrôl, konkrétan? -- Azok között is akad egy-két gazember (akárcsak a reakciósok között), akik csak a saját pecsenyéjüket akarják megsütni, s vannak ôszinte, jó szándékú emberek is, akik komolyan gondolják, amit tesznek. Én nem tudok a lelkükbe tekinteni, azért eleve mindenkiben feltételezem a jószándékot. Aztán a börtönparancsnok Brezanóczy érsek felôl érdeklôdött. Tudniillik az érsek (vagy akkor még csak püspök) meglátogatta az elítélt papokat, és feltűnt, hogy egyedül én vagyok tegezô viszonyban vele. -- Milyen kapcsolatban volt ön Brezanóczy érsek úrral? -- Innsbruckban voltunk együtt teológusok. Azután, mikor tudományos kutató lettem, az ô egyházmegyéjében ,,kalózkodtam''. -- Mi az, hogy ,,kalózkodott''? -- Kereten kívüli kisegítô lelkészi munkát végeztem, de az egyházügyi hivatal képviselôjének tudtával. Ezek után a bíró felolvasta a döntést, mely szerint részesülök a negyedkedvezményben. Örültem, hogy mégsem tartanak olyan veszélyes összeesküvônek. 6. Fordítóirodán kívüli fordító De azért mégsem lehetett osztatlan az örömöm, mert annyira nem bíztak bennem, hogy a börtön fordítóirodájába engedtek volna. Kaptak ugyanis egy Mária Terézia korabeli bírósági kéziratot, illetôleg annak fényképmásolatait. Ez latinul íródott ugyan, de nem tudtak vele mit kezdeni. Kértek engem akkor is az irodába, de a politikai tisztek nem engedtek. A cipészetbe küldték a kéziratot. Kiss százados külön szobát (a kôművesek bérelszámoló helyiségében egy asztalt) és tíz forint napi bért ígért. (Mikor nem akarta megadni a bérelszámoló, hivatkozott az elôtte tett ígéretre.) Néhány napba tellett, míg beleolvastam magam a kéziratba, a rövidítéseket megértettem. Aztán szótár nélkül lefordítottam, csak két szót semmiképpen sem tudtam megérteni. Mondtam, hogy a rendelkezésemre álló szótárban ezek a szavak nem találhatók. Így a börtönbüntetés végén fordítóirodán kívüli fordító voltam. A fordítással, amint hallottam, meg voltak elégedve. ======================================================================== A második szabadulás után újra a 3. sz. melléklet: Az összeesküvés MÁV-nál 1. Az új munkaköröm Van egy okos rendelkezés. A szabadulás elôtt, még a börtönben, kell munkahelyet keresni, hogy a bűnözôt megfelelôen visszavezessék a társadalomba, és hogy könnyebb legyen viselkedésének ellenôrzése. Régi munkahelyemrôl azt az üzenetet kaptam, hogy örömmel visszafogadnak, hisz nem volt fegyelmim, munkahelyemen semmi kifogás nem merült fel ellenem, munkakönyvem is bent van, s abba bejegyezve: ,,1965. jan. 16- tól munkaviszonya szünetel.'' Fônököm régi tervét akarta velem megvalósítani, azért közvetlenül maga alá rendelt. A kezelôségben adott egy íróasztalt. Fômunkám az elôirányzatok központi iktatása és a hátralékkönyvek vezetése volt. Kimutatásaimból a fônök havonként, vagy szükség esetén naponként is, áttekintô képet kaphatott az egyes számadósságok és a raktárak ezen munkájáról. A raktárkezelôre pedig ösztönzôleg hatott, hogy a visszaküldött elôirányzatokból naponként feljegyeztem, hogy melyik raktár, hány elôirányzat, hány tételét teljesítette 24 órán belül; amit nem teljesített, indokolnia kellett. 2. Szép eredmények Lassan el lehetett érni, hogy a reggeli postával érkezô elôirányzatok délutánra már elintézve érkeztek vissza. Ezt természetesen csak sok figyelmeztetés, személyes vagy telefonbeszélgetés, sürgetés által lehetett elérni. De dicséretére legyen a számadóknak és a raktárkezelôknek, ezt a kellemetlenkedô munkát is megértéssel fogadták. Sôt, mindig nagy, szinte megszégyenítô tisztelettel és szeretettel voltak irántam. Igaz, hogy soha durva vagy tapintatlan nem voltam; szeretettel és vidáman sürgettem. Megérezték, hogy nem kukacoskodásból vagy munkám megkönnyítése végett sürgetem ôket, hanem hogy számadósságunk vagy raktárunk munkájáról, összegezve pedig az egész osztószertárról is szebb és jobb képet adhassak kimutatásaimban. Az Országos Osztószertárak között tudniillik nemes versengés folyt: pl. az ,,ÉLÜZEM''-cím megnyeréséért, ahol az igénylôk gyors és pontos kielégítése lényeges szempont volt. 3. Érdeklôdés a) A Központi Szertárból Jöttek is környezettanulmányozásra. Például a Központi Osztószertár fônöke egy számadót küldött ki tapasztalatcserére, mert ôt szemelte ki az én munkám elvégzésére saját szertárában. Mikor elmagyaráztam mindent, megkérdezte, mennyit kapok ezért a munkáért. Megmondtam. Elcsodálkozott, mert ô mint számadó körülbelül kétszer annyit kapott, de ha a számadóság helyett ezt a munkát bíznák rá, ô többet kérne. b) Az igazgatóságból A központból érkezô egyeztetôk és ellenôrök közt is voltak olyanok, akik érdeklôdtek a munkám iránt. Egyikük aztán odabenn olyan kijelentést tett: Könnyű a Paulovitsnak, mert egy volt szerzetes dolgozik neki, és ô adja a jó ,,écákat''. Ez természetesen nagy tévedés, mert az ,,écák'' Paulovits agyában születtek meg, én csak hűségesen és pontosan végrehajtottam. Mindketten az Anyagellátásnak, a MÁV-nak, s így az egész népnek szolgáltunk, mikor azon dolgoztunk, hogy a szertárunkra bízott anyaggal jól és gyorsan ellássuk a Járműjavítóüzemi Vállalatokat, és az összes szolgálati helyeket. Azaz, megvolt bennünk az anyaggazdálkodás és az anyagellátás dolgozóitól joggal elvárt szocialista hivatásethosz és felelôsségérzet. c) Maga az igazgató Hamarosan hívat a fônököm, és elmondja, hogy Gáspár Sándor (nem az SzTK-s), az egész üzem igazgatója, szóval a mi igazgatónk hallott rólam és szeretne velem beszélni. Kér néhány életrajzi adatot. Erre megmondtam, hogy nem kell ehhez újabbat írni, van egy másodpéldányom (az önéletrajzomból), melyet már valamilyen kérvényhez beadtam. A beszélgetésbôl nem lett semmi. Úgy látszik, elég volt az önéletrajz. Lehet, hogy ,,a jezsuita'' vagy a sok tudományos munka, de talán inkább a kilenc és fél éves ítélet, sôt az ,,összeesküvésben való részvétel'' (melyért még négy évet kaptam), vette el a kedvét. ======================================================================== Nyugdíjaztatásom 3. sz. melléklet: Az összeesküvés 1. ,,...Hátrányos károsodás nélkül...'' De aztán az 1970. év elején hívat az osztószertár-fônök, és a következôket közli velem: az Igazgatóságon Gáspár Sándor igazgató érdeklôdött, hogyan lehetne dr. Mócsy Imrét hátrány vagy károsodás nélkül nyugdíjaztatni. Kijelentettem, hogy körülbelül még három évig kell dolgoznom, hogy olyan nyugdíjra legyek jogosult, mely számomra szerény megélhetést biztosít. Majd hozzátettem: közölheti az igazgatósággal: ha 1000 forint nyugdíjat kapok MÁV-utazási és - szállítási kedvezménnyel, akkor akár már holnap is nyugdíjba megyek. Ilyen elôzmények után kaptam a 102794/1970.1.D. szám alatti felmondást az MT 26.§/1/ bekezdése alapján. A felmondás kézbesítésekor betegállományban voltam, s csak ismételt felszólításra írtam alá, miután megnyugtattak, hogy a felmondás csak a betegállomány megszűnte után aktualizálódik. A betegállományt követô 15 nap alatt -- amikor a felmondás a MT 26.§.b. szerint még nem aktualizálódhatik -- tanulmányoztam a Munka Törvénykönyvet és a nyugdíjtörvényt. Lelkesen újságolom fônökömnek, mennyire megtetszettek nekem ezek a törvények, mily gondosan dolgozzák ki, hogy a dolgozók érdekeit védjék, stb. Milyen jó volna, ha a dolgozók mindezeket tudnák, és azok, akik a dolgozók ügyeit intézik, mindig be is tartanák. 2. ,,Csak különösen indokolt esetben...'' A Munka Törvénykönyv V.7.(1)b pontja kimondja: ,,Csak különösen indokolt esetben'' mondható fel munkaviszonya annak a dolgozónak, akinek az öregségi teljes nyugdíjra való jogosultság megkezdéséhez legfeljebb öt éve hiányzik... (Nekem 2-3 év hiányzott.) Megkérdeztem szertárfônökömet, mi az a különösen indokolt eset az én felmondásomban. Ô kijelentette, hogy az osztószertár fônöksége részérôl semmiféle ok sem forog fenn, mert munkámmal és magatartásommal mindig teljes mértékben meg voltak elégedve. Ez megnyugtatott, mert joggal gondolhattam arra, hogy nyugdíjügyemet ezek után valóban ,,hátrányos károsodás nélkül'' intézik el. Fônököm csak azt kérdezte, sejtem-e, hogy mi lehet a felmondás oka. Én naivul azt mondtam, hogy külföldi ismerôseim ismételten jönnek -- volt tanítványaim, és tanáraim --, és nem jó fényt vet a demokráciára, ha megkérdezik, hogy most hol és min dolgozom, én pedig vidáman ugyan, de ôszintén megmondom, hogy vasúti segédmunkás vagyok. Késôbb már munkás öntudattal azt is mondhattam, hogy kinevezett államvasúti raktári munkás vagyok. Mindenesetre külföld felé szebben hangzik, ha így mondhatom, hogy nyugdíjas vasutas vagyok, s amellett kereten kívüli kisegítô lelkészi munkát végzek. Ezen megbeszélések alapján nem fellebbeztem meg a felmondást, hanem bízva abban, hogy nyugdíjügyemet számomra kedvezôen intézik el, szeptember 16-án benyújtottam az október 21-étôl esedékes nyugdíjigényemet. 3. Jár-e felmondási idô és az évi szabadság? A személyzeti fônök azonban azt mondja, hogy neki az Ae [anyagellátási?] Igazgatóság fô személyzeti fônöke (Máté), aki már régóta sürgette elbocsátásomat, telefonált, hogy nekem nem jár a felmondási idô, sem az évi szabadság. Másnap ez ellen a szolgálati fônökségen írásban panasszal éltem, melyben kifejtettem, hogy csak akkor állna ez, ha én a teljes öregségi nyugdíjra jogosult lennék. (A paragrafusokra -- MT 28. -- már nem emlékszem.) A személyzeti igazgató felhívta az igazgatóságot, hogy beszámoljon a panaszomról, de mivel ott a fôszemélyzeti igazgatót nem találta, maga ment be, és véletlenül olyanhoz utasították, aki a törvénytervezet kidolgozásában aktívan is részt vett, és a helyzetet rögtön átlátva kijelentette: dr. Mócsynak igaza van. 4. Utazási kedvezmény nem illet meg, méltányosságból kérhetem 1970 novemberében értesítést kaptam 15998/1970.Ny.H. szám alatt, hogy 500 forint nyugdíjelôleget kapok, és a MÁV-szállítási és -utazási kedvezmény megillet. Ez utóbbit 1971. február 19-én törölték, azzal a megjegyzéssel, hogy kétely merült fel az igényjogosultságommal kapcsolatban. A döntés után kérhetem méltányosságból. 5. Nyugdíjamat 800 forintra csökkentik 16291/1971.Ny.H. szám alatt értesítettek, hogy a MÁV Nyugdíjhivatal a nyugdíjazás idôpontjában érvényes személyi besorolás szerint a nyugellátás összegét 1037.10 forintban állapította meg, mely összeget a Társadalombiztosítási Fôigazgatóság a Tny.42.§. alapján havi 800 forintra csökkentette. A döntés ellen felszólalásnak helye nincs. (A demokrácia ellen elkövetett ,,szándékos bűncselekmény'', mely erre a csökkentésre a 42.§-ban jogi alapot ad, nem más, mint az a négyéves ítélettel zárult ,,összeesküvés'', melyrôl már szóltam.) Ugyanakkor értesítenek, hogy utazási kedvezmény nem illet meg. A nyugellátás összegét felszólamlásomra 1093,10 forintra módosították. Ez azonban a Társadalombiztosítási Fôigazgatóság döntését nem érinti, ezért továbbra is havonta 800 forintot folyósítanak. 6. Az utazási kedvezményt ismételten kértem Az utazási kedvezményt ismételten kértem, ,,méltányosságból''. A válasz minden helyrôl az volt, hogy nincsen jogom a kedvezményre. (Pedig hangsúlyoztam, hogy tudok a törvényrôl, mely szerint a kedvezmény jogilag ,,nem illet meg''.) Így lettem arcképes igazolvány nélküli nyugdíjas vasutas. Mindenki azt mondja, milyen jó, hogy nyugdíjas vasutas vagyok, mert utazhatom. Igen körülményes megmagyarázni, hogy miért nem kapom meg az utazási kedvezményt. Volt, aki hazugnak minôsített, mikor meglátta, hogy egész jeggyel utazom. (Hát akkor miért mondtam neki, hogy nyugdíjas vasutas vagyok? Meg kell vallanom, hogy volt hároméves börtönöm, a miérteket sem hallgathatom el.) Azok a vasutasok, akik személyesen ismernek, ezen nagyon sajnálkoztak. Pedig elég sokan vannak, hiszen akár Debrecenbôl vagy Szombathelyrôl, akár Záhonyból vagy Dombóvárról jött valaki vételezni, elôször nálam kellett jelentkeznie az elôirányzatok beiktatása miatt. Sokan biztattak, hogy legalább az arcképes igazolványt kérjem, mert azt méltányosságból megkapom. Ezért adtam be az ilyen irányú kérelmeket. De ezek felett nem olyanok döntenek, akik személyesen ismernek, hanem a bírósági ítéletektôl megijedve (demokrácia elleni gyűlöletre való izgatás, összeesküvés) vagy a ,,jezsuita''-ellenes hazug propagandától megtévesztve, még szemtelennek is tartanak, hogy méltányosságra hivatkozom. Egy jellemzô eset: hat vasutassal utazom, elbeszélgetünk errôl-arról, egyik valahogy a jezsuitákra tereli a szót, a másik kontrázik hozzá, hogy milyen ellenségei a népnek, milyen sötét alakok stb., gyilkosok stb... -- Én azt hiszem -- vetem közbe --, hogy mindez csak túlzó propaganda, hiszem hogy azok is olyanok, mint mi, akad köztük rossz is, de átlagban, azt hiszem, hogy semmiben sem rosszabbak nálam. -- Ne gondolja, hisz azok királyokat tettek el láb alól, pápákat félemlítettek meg, és olyan gazdagok, hogy nem tudják, hogy hová költsék a pénzt. -- De én bizony azt mondom, hogy pontosan olyanok, mint én. De kinevetnek. -- Éppen olyanok, mint én, mert én is jezsuita vagyok. Ezt aztán nem akarták elhinni, azt hitték, hogy ugratom ôket. Valahogy aztán bebizonyítottam nekik. (Megmutattam az ,,arcképet'', melyen dr. Mócsy Imre, fizikai dolgozó vagy éppen segédmunkás volt. Aztán gondolkozni kezdtek, még a miseszöveget is kikérdezték latinul stb.) ======================================================================== Papi működés 3. sz. melléklet: Az összeesküvés Azt hiszem, a börtönújságban olvastam, hogy milyen fontos a bűnözôknek a zökkenômentes visszatérés a hétköznapi életbe, hogy hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. Magam részérôl a börtönt sem nem szégyelltem, sem büszke nem voltam rá. (Mindig küzdöttem azok ellen, akik ,,vértanúknak'' nevezték ki magukat.) Mint pap és volt teológiai tanár örültem annak, hogy egyházi téren is működhetek. De valamiféle ismeretlenek megint akadályozták normális kapcsolataimat. 1. Tanítványaim doktorrá avatásán az óhaj: ,,Tűnj el!'' Véletlen folytán három volt tanítványom (Bálint, Katona és Lotz) egy napon doktorált, illetôleg együtt avatták ôket a Hittudományi Akadémián doktorrá. Természetesen elmentem erre az ünnepélyes aktusra. (Az ilyen aktus annyira nyilvános, hogy nemcsak papnak, vagy katolikusnak nem kell lennie annak, aki odamegy, hanem egyszerűen mindenki, fôleg a doktorok ismerôsei megjelenhetnek.) Egy pap félrehív a lépcsôházban. (Azt hiszem Sasvárinak hívták. Akkor már nem mutatkozott be, úgy látszik már találkoztam vele valahol.) -- Közölnöm kell veled, hogy az a kívánság, hogy ne menj el a fogadásra. -- Kinek a kívánsága? -- Elég az, hogy az a kívánság. -- Eddig is csak akkor mentem el, ha meghívtak, vagy ha a dékán vagy egy püspök bevezetett. Csak annyit mondj, egyházi vagy állami oldalról fejezték-e ki a kívánságot? -- Nem egyházi oldalon. Hát akkor mit csináljak, ha teszem azt, valamelyik püspök behív? -- Ne adj arra alkalmat, hogy behívjanak. Tűnj el. Eltűntem. 2. Tôlem nem jelenhet meg cikk a Teológia című folyóiratban Szennay András professzor megkért, hogy írjak egy cikket a Teológia folyóiratba. Vállalkoztam rá. A témát még nem beszéltük meg. Körülbelül két hét múlva közli velem, hogy ne törjem magam, mert most értesült, hogy tôlem nem jelenhet meg cikk a folyóiratban. (Ez esetben még azt sem mondhatják, hogy ,,alkalmat adtam'' a cikkírásra való felszólításra. Hiszen ô maga jelentette be magát nálam a Somogyi Béla úti lakásomba, és én törtem is a fejem, hogy mi lehet e magas látogatás célja.) 3. A biblikus katedrára ,,nem is érdemes pályáznom'' Görgényi professzor nyugdíjba vonulása után Gál Ferenc professzor és az idei akadémiai dékán egy papi koronán (Salgótarjánban) szóba hozta az újszövetségi tanszék betöltésének kérdését. És P. Hegyi Fábián jezsuita atya útján azt üzente, hogy én is pályázzam meg. Hamarosan ezután, Szabó Imre püspök úr valamilyen jubileumi miséje alkalmából a Szent István-bazilikába mentem, és kivetett mivoltom tudatában, egész hátul, a kapuban egy gyóntatószék mellett álltam meg. A késôn érkezô Gál professzor megszólít: nem érdemes pályáznom. Ekkor adtam oda biblikus könyvtáram nagyobb részét dr. Tarjányi Bélának, és kívántam, ôt válasszák akadémiai professzorrá. Ez meg is történt. 4. Dudás püspök úr kérése Egy alkalommal P. Kollár Ferenc, akkori provinciális megemlíti, hogy Dudás püspök úr szeretne velem beszélni, menjek el hozzá. A püspök atya kifejti, hogy a szentírástanárral baj van, a fiatal jelölt házas, ezért nem mehet a Biblicumra, vállalnám-e ideiglenesen a nyíregyházi Hittudományi Fôiskolán a biblikum tanítását. Ez esetben Brezanóczy érsek urat fogja megkérni, hogy adjon nekem valami plébániát Nyíregyházán, mert ô fizetni nem tud, csak kosztot és szállást ad. Nagyon készségesen vállalkoztam a tanításra. Sôt fizetés sem kell. Hamarosan nyugdíjas vasutas leszek, és vállalom a tanítást társadalmi munkában. Ennek a püspök úr nagyon megörült. De én megmondtam, hogy korai az öröm, mert az ÁEH-nak is lesz beleszólása, és nem hiszem, hogy megengedi. Akkor elmondtam a budapesti Hittudományi Akadémiára való jelentkezésem történetét. Ha nem kapok erre engedélyt, akkor arra kért, hogy legalább a fiatal biblikussal foglalkozzam, akár úgy, hogy idônként Nyíregyházára utazom (,,ami egy nyugdíjas vasutasnak nem gond''), akár úgy, hogy ô jön fel hozzám havonként kétszer. Mindent vállaltam. Dudás püspök úr haláláig semmi sem történt, aztán még kevesebb. 5. Néhány lelkigyakorlatozó zaklatása Bartos István alezredes az ,,összeesküvésben való részvételem'' nyomozója (1965 elején naponként kihallgatott), mikor arról volt szó, hogy néha magánlakásokon is tartottam négy-öt személyes csoportoknak lelkigyakorlatos elôadásokat vagy hasonló politikamentes, de vallásos tárgyú elôadásokat, megkérdezte: ,,Miért nem tart ilyen elôadásokat templomban? Akkor magának semmi baja sem lenne. De ha magánlakásban tart, akkor önnél mindjárt gyanakszunk, hogy valami más is van, mint vallásosság.'' Ezt annyira megszívleltem, hogy szabadulásom után, minden ilyen természetű meghívást fájó szívvel ugyan, de elutasítottam. Még ha falusi plébánián nyaranta összejött papoknak vagy kispapoknak lelkigyakorlatokat adtam is, mindig a templomban adtam az elmélkedések anyagát és az imamódok magyarázatát. Mégis különféle zaklatásoknak voltak kitéve azok, akik nálam lelkigyakorlatokat végeztek vagy akiknél lelkigyakorlatokat adtam, pedig ez a vallásszabadság legelemibb tárgya, és egyúttal az aszketikának is fô törvénye: ,,mindenki úgy imádkozzék, ahogy neki legjobban esik.'' 6. Miért vagyok ,,megbélyegzett'' Nagyon szomorú, hogy papok is közreműködnek ilyen zaklatásokban. Vagy talán ôket is megijesztik azzal, hogy a velem való kapcsolat veszélyes? Sokszor még azoknak sincs bátorságuk megmondani, hogy bennem semmi ,,reakciósat'', semmi gyűlöletre való izgatást vagy összeesküvést nem tapasztaltak. De rajtam maradt a bélyeg, mert kilenc és fél évre ítéltek izgatás címén -- holott csak hivatalos küldetésemet teljesítettem; gyűlöletre való izgatással vádoltak -- holott mindig igyekeztem a szeretetet nemcsak prédikálni, hanem élni is. Vsszeesküvéssel négy évre ítéltek, anélkül, hogy tudnám ki, mikor, kivel, mire esküdött össze. 7. Kinek árt a ,,méreg'', melyet én terjesztek? Végül oda jutunk, hogy, mint régen a bélpoklosoknak, nekem is kiáltanom kell minden közeledôre: ne közelíts, mert tisztátalan vagyok; távozzatok, mert megfertôzlek benneteket! Nem tudom, kinek árt az a ,,méreg'', melyet én terjesztek: a szeretet, a hűség, az ôszinteség? Nem tudom, kinek fáj az, hogy én terjesztem azt, amit magam is szeretnék megvalósítani: hűség a kötelességteljesítésben, szeretet minden embertársam iránt és vidámság, még a nehéz munkákban és nehéz helyzetekben is. Kit és miért izgat az, hogy én mindezt Annak erejében teszem, Akit egyesek gyűlölnek vagy üldöznek, mások nem ismernek, és mi, akik Ôt ismerjük, és azt is mondjuk, hogy Ôt szeretjük, tanítását és példáját meghazudtolva úgy viselkedünk, hogy nemcsak a ,,keresztényeket'' és a kereszténységet utáltatjuk meg, hanem magát Jézus Krisztust is. ======================================================================== Nincs vértanúsági komplexusom 3. sz. melléklet: Az összeesküvés Nem szenvedek üldözési mániában. Vértanúsági komplexusom sincs. Ennek illusztrálására elmondom egy másik ,,látomásomat'', melyet a nyomozótisztemnek elmeséltem. Valami olyasmirôl lehetett szó, hogy ôk csak a hitvány keresztények által ismerik meg az egész kereszténységet, és azért vannak Krisztus ellen. Erre mondtam el a következô ,,látomást'' (inkább csak ,,hallomás'' volt, tág értelemben vett látomás). Szent Pálról elmélkedtem, aki mikor még Saul volt, üldözte a keresztényeket, Damaszkuszba is azért ment ,,hogy megkötözve Jeruzsálembe hozassa azokat a férfiakat és asszonyokat, akikrôl ki tudja deríteni, hogy ezt a tanítást követik.'' De Damaszkusz közelében Isten kegyelme lesújtotta ôt, és így Saulból Pál lett, aki Damaszkuszban már zavarba hozta a zsidókat, mert bizonyította, hogy Jézus a Messiás. Erre elkezdtem önökért imádkozni, valahogy így: Uram, látod ezek az ávósok (vagy belügyesek) olyanok, mint a Saul, aki azt hitte, hogy határozottan ellene kell szegülnie a kereszténységnek, azért elfogatási parancsokkal járt Jeruzsálemben és azon kívül is. Sôt, mint maga mondja: ,,Mindinkább elfogott a düh velük szemben úgy, hogy még idegen városokban is üldöztem ôket.'' Hát, ha ôk olyanok, mint Saul, miért nem sújtasz le rájuk kegyelmeddel, hogy ôk is Pállá változzanak? Hisz miattad üldöznek minket. Ekkor szomorúan, de kicsit feddôen megszólalt bennem egy hang: Le is sújtanék rájuk kegyelmemmel, ha énmiattam üldöznének titeket; de, sajnos, azt látom, hogy nem énmiattam üldöznek titeket, hanem miattatok üldöznek engem is. Ekkor vált bennem élménnyé, amit máskor is úgy ahogy tudtam: a rossz keresztények, a hivatásuk magaslatán nem álló papok, püspökök és pápák az okai annak, hogy sokan nem találják meg az utat Krisztushoz. Ezért, ha hitetlent, üldözôt vagy gúnyolódót, vagy kereszténygyűlölôt látok, mindig lelkiismeret-vizsgálatot végzek: nem vagyok-e én is oka az ilyen magatartásnak? Lassan rájövök, hogy nem elég elítélni a keresztényeknek és az úgynevezett ,,egyházi férfiaknak'' a történelem folyamán egész a mi jelenünkig elkövetett hibáit, hanem magamban is meg kell keresnem azokat a viselkedéseket, magatartásokat, amelyek a kívülállókat csak elriasztják Krisztustól. ======================================================================== P. Kollár Ferenc reflexiója a beadványra Megjegyzés P. Mócsy Imre ezt a beadványtervezetet 1975 tavaszán többeknek megmutatta, és véleményüket kérte. Természetesen megmutatta akkori közvetlen elöljárójának, P. Kollár Ferencnek is. Az ô reflexiója a következô volt: Kedves Atya, köszönöm, hogy elolvashattam írását. Igen sokat okultam belôle, és sok mindent tisztábban látok. Válaszomat inkább írásba foglalom, de három megjegyzést szeretnék elôrebocsátani: -- Írásomat ne tekintse hivatalos elöljárói levélnek, hanem inkább barátinak, spirituális jellegűnek és még kevésbé tévedhetetlennek. -- Tudom, hogy túlzó kifejezéseket is fogok használni, de meg merem ezt tenni, mert bírja az erôs bírálatot, és elviseli azt a tényt: a jelenségeket, fôleg amelyek a lelki mikrokozmoszban jelentkeznek, túl nagyra érlelt lelkekben fel kell kicsit nagyítani, hogy láthatók, foghatók legyenek, akárcsak a sejtek vizsgálatában a mikroszkóp segítségével. -- Kicsit igyekszem levezetni azokat a lelkiismereti nyugtalanságaimat, amelyeket csak egészen bizalmasan, négyszemközt beszéltem meg prudensebb atyákkal, melyeket éreztem az Ön sorsa iránt: nem hibáztam-e valahol Önnel kapcsolatban intézkedéseimben; nincs-e mulasztásom; nem néztem-e el óvatosan, félénken valamit, amit nem lett volna szabad elnéznem...? Ami a Vallomás (nevezzük ennek) elsô részében van, nagyon egyszerű és borzalmas. Rákosi idejében aki nem hozott megfelelô választ vagy intézkedést, nem parírozott, bedobták az internálótáborba. Ha százszor is igaza van, egyszerűen az a tény, hogy nem hozott Rómából behódolásra késztetô írást, ez már akkora ,,bűntény'', hogy internálásra érdemes. Itt sok vitatni való nincs, védelemre sincs szükség: ez a mártíriumnak egy fajtája. Sokkal izgatóbb, és számomra érdekesebb az internálás és elsô fogság utáni idô, amikor is már részem volt sorsának intézésében. Én most egyszerűen elmondom, hogyan látom a dolgokat, nem azért, hogy vitatkozzam, hanem hogy talán néhány gondolatot kölcsönözzek. 1. Sokszor felmerült bennem a gondolat, hol hibázta el sorsát, az elmúlt húsz esztendôben. Úgy gondolom, hogy akkor, amikor elfogadta Erket elôször minden esetlegességével, biblikus munkájával, és egy hét múlva elutasította, vállalását visszamondta. Nem az Erk a fontos, hanem a munka. Az út nyitva volt itthon és külföldön a biblikus munka felé. Késôbb hallottam, de ezért felelôsséget nem vállalok, hogy más kisebb, kezdeti jellegű, hasonló szerény lehetôséget sem fogadott el, hanem inkább választotta a mozgalmasabb, változatosabb életet. Azt pedig tudomásul kell venni, akár jogosnak, akár jogtalannak nevezzük, hogy a mai rendszerben nem tűrik az áttekinthetetlen Wanderlebent. Fôleg egy olyan tudású és ,,mítoszú'' embernél, mint P. Mócsy. Másfél óra hosszat mosták a fejemet éppen a pápaválasztás délelôttjén emiatt a Fô utcában, ugyanakkor az ebédnél nem akartam szólni, mikor dicsérte a mai rendszert, hogy mennyi mindent engednek csinálni országszerte. Nagyon kérem azonban, nehogy azt higgye, hogy ez egyéni véleményem vagy kívülrôl rám kényszerített vélemény: egyik vacsora után beszélgetés alakult ki a mieinkkel, és kicsit nekem jöttek, hogy miért engedem ezt a vándoréletet. De ugyanakkor sajnálkozásukat fejezték ki irántam, hogy hiába próbálok bármit is tenni. Imre bácsi lelkiismereti okból nem fogja elfogadni ,,leállításomat''. Manapság, akár tetszik, akár nem, valahol le kell telepedni, és akkor onnan, megfigyelhetô távolságban, lehet kifelé és befelé dolgozni. Mit csináljunk? Ha harcban vagyunk, akkor el kell fogadnunk a harcból fakadó lehetôséget. 2. Ha nem is akarok olyan túlzásba menni, mint a vén fanyar püspök mondotta: P. Mócsy minden lében kanál. De azért van benne valami. Amint egyszer mondták nekem, jó ember a Mócsy, csak mindenhez ,,hozzácsapódik''. Mert az igaz, mindenhez hozzászól, sôt burkoltan vagy nyíltan le is szól; félelmetes logikája sarokba szorító, ezt pedig nem nagyon szeretik az emberek, különösen nem ellenségeink. Minden Vallomása mögött ez van. Én megmondtam a magamét, én kimondtam azt, amit vallok; engem meg sokszor inkább az kínoz, hol kell követnünk az Úr hallgatását. Fôleg huszonöt esztendôvel ezelôtt, amikor mint szerkesztônek kellett a minisztériumban tárgyalnom, a legnehezebb problémám ez volt: hogyan tárgyaljak úgy, hogy ne tűnjön ki, hogy okosabb vagyok. (Ehhez nem kell hencegnem, mert nagyon primitív emberekkel kellett tárgyalnom.) Ha van valami tapasztalatom, akkor az az, hogy az azonnali, bármilyen fölényt mutató válasz a legkevésbé járható út; sokszor hallgatni kell. Késôbbre kell tartalékolni a választ, meg kell alázódni, hogy a nagyobb ügy magasztaltassék fel. Jesus autem tacebat... Istenem, de sok eligazítást adott ez a hallgatás: mikor kell beszélni, mirôl, s mikor kell hallgatni. Önmagunkat a jó Isten és az igazság gyôzelmének bizalmába helyezni... 3. Helyes-e az az út, melyet követ: ahova hívják, oda megy. Nincs-e mögötte bizonyos nyugtalanság, a változatosabb élet keresése? Én is azzal az elvvel jöttem Budapestre: mindenkinek rendelkezésére állok, megyek, ahová hívnak -- és két hónap múlva láttam, hogy nem ez az Isten akarata, sôt... Sokkal okosabb út a becsületes, megimádkozott elekció (választás). Pl. a kérések sokszor nem provokatívak-e, nem pusztán hiúságból fakadóak? Nem okosabb-e egy helyen megtelepedni, oda várni a lelkeket (nem kizárva természetesen az idôszakos lelkigyakorlat-adást.) Az említett fejmosás alkalmával ezzel a kérdéssel zaklattak: Hogyan engedhetem meg Mócsynak a sok kártyázást, borivást olyan kollégákkal, akik nem méltók az ô tehetségéhez? (Ezt bizony papok is felvetették elôttem, mégpedig igen becsületes papok.) 4. Nagyon igaza van abban, hogy nagy a mítosza. Vitathatatlanul tehetséges, képzett, világosan gondolkodó, imponáló logikája a legkomplikáltabb dolgokat is paraszti egyszerűséggel kifejtô és amellett valóban szolgálatkész, igénytelen, közvetlen stb. Megvallom, még én is irigylem. Hát akkor mennyivel inkább irigylik ellenfeleink, és ha már mást nem tehetnek, ilyen vagy olyan ürüggyel ,,kiemelik'', ,,kikapcsolják'' egy idôre (ahogy Brezanóczy érseknek és egy jó összeköttetésű valakinek mondották). Olyan dicséretet kapott spontán az ÁVH-n, a börtönigazgatóságon, hogy azt akárki megirigyelhetné, és olyan szépen nyilatkoztak börtöntársai. Csak éppen ez a ,,baj''. Az ilyen embertôl félnek. Változzék meg? Ezt nem tudom mondani. Legfeljebb annyit, ha valaki ilyen lelkű, akkor viselje el azt, hogy a világ nem tudja elviselni, és ne sokat keseregjen. És talán ennek tudatában óvatosabbnak kell lenni a kapcsolatok felvételében. (?) De hogyan? Erre én nem tudnék hirtelenjében felelni. 5. Valóban van naivság Imre bácsiban. Valami gyermeki (nem gyerekes) naivság. Elsôsorban az, hogy azt hiszi: más is olyan lelkű, mint ô. Hát, bizony, nem ilyen. Aztán most is az írásában nagy erôt fejt ki abba az irányba, hogy mennyire ártatlan. Elôttem igen, valóban a vádak elfogatásra erôtlenek, de szó sincs az elfogatás okáról, motívumáról, ezt ki sem mondják a vádlott elôtt: pl., hogy félnek, hogy nagy hatással van az emberekre; nem hozott megfelelô hírt Rómából, hogy akadályozzák meg a papi lelkigyakorlatokat, stb. Talán legtömörebben így foglalnám össze: logikailag annyira igaza van, hogy nem mindig veszi észre, hogy a valóság mennyire más. Igaza van: hívták a professzorok a Hittudományi Akadémiára, felkereste kollégáit Egerben, de ugyanakkor üzennek nekem, hogy ne menjen, mert nekik kellemetlen, és két év múlva is, egyébként becsületes tanárok, telekiabálták a világot, hogy hivatásokat ment toborozni oda. Nyilatkozik papok elôtt, bizonyára prudensen, de mit mondanak tovább...? (Néhányszor már én is megégettem a kezemet...) Amit mond, jaj, de igaz, de úgy mondja meg az illetônek, mint egy jezsuita lelki gyermekének: a papi bosszú pedig kérlelhetetlen. Tapasztalja is éppen eléggé. 6. De magamról is kell nyilatkozni, mert hát ,,reálpolitikusnak'' neveztek, és ettôl az elnevezéstôl kissé az is függ, hogy igazam van-e. Hát megvallom, az én reálpolitikám a Szentlélek Úristen. Mielôtt bármily tárgyalásba fogtam volna, még azt sem tudtam, mi fog történni, valami egészen mély ösztönzés ragadott meg, hogy eszköz legyek az Úristen kezében. Mikor lehetôség nyílt tárgyalásra, és modus vivendi biztosítására, olyan belsô sürgetés fogott el, hogy ellenállni, úgy éreztem, nem lett volna helyes. Ha kétségem volt, hogy nem szubjektív elem irányított-e, lelki tanácsadóim a leghatározottabban utasítottak, hogy igenis folytatni kell a tárgyalásokat. Ma már nyugodt vagyok, mert a legfelsôbb fórum is biztosított kétségemben. Ennek a reálpolitikának néhány tapasztalata van: -- Nagyon bízzunk abban, dabitur vobis in illa hora... -- Nem én vagyok a fontos, hogy én kerekedjem felül, hanem az emberek és ügyek sorsa, java -- fôleg az Egyházé. -- Legfontosabb: helyesen lássák ügyeinket, az Egyház gondolatait és az embereket. -- A legkevésbé sikerült út, ha magunkat akarjuk érvényesíteni, fölénybe kerülni, erôszakoskodni akarunk, mindenrôl nyilatkozni, tudásunkat fitogtatni, fôleg jól ,,odamondani''. -- Ennek a reális útnak legfôbb mintáját és sugalmazóját az Úr Jézus szenvedéstörténetében találtam meg. -- A becsületünket, ,,fölényünket'', gyôzelmünket stb. tegyük le az Úristen kezébe. Jól tette, hogy mindezt megírta. De talán az elsô rész kivételével (a római küldetés) ne adja be védelmére, mert ellenkezô hatást ér el. Túl koraiak még az események, és a jelek szerint még működnek azok az erôk, amelyek a második ügyet produkálták. Ettôl függetlenül lehet kérni egyszerűen a rehabilitálást; védelmünket bízzuk a Paraklétoszra, Ô a legjobb ügyvédünk. Hálás szeretettel köszönti, az esetleges túlzásokért bocsánatát kéri, és még a tetejében, ha megbántottam, imáját is kéri: Kollár Ferenc ======================================================================== P. Mócsy válasza P. Kollár levelére Megjegyzés Kedves Atya! Hálásan köszönöm, hogy foglalkozott az üggyel. Legtöbb dologban teljesen egyetértek, legföljebb MÁS OLDALRÓL szemlélem a dolgokat. Néhány megállapítást, illetôleg kijelentést korrigálnom kell. Elsô a jó tanács: ,,NE SOKAT KESEREGJEN!'' Hát eddig egyáltalán nem keseregtem, de most már kezdek keseregni. Tanto tempore vobis sum, et non cognoscistis me. ,,NAGY ERÔT FEJT KI ABBA AZ IRÁNYBA, HOGY MENNYIRE ÁRTATLAN.'' Nézetem szerint még nem elég nagy erôt fejtek ki, mert néha írás közben elfelejtkeztem az írás irodalmi műfajáról. Aki rehabilitációs kérvényt ír, annak több erôt és ügyességet kellene kifejtenie ártatlansága bizonyítására. De én néha lelki élményeimen ragadtam, és írás közben sokszor hirtelen nagy vigasszal öntött el az Úr. Többször szerettem volna olyan kitéréseket is tenni, mint Szent Pál: Hála legyen érte a vigasztalások kútfejének, stb... ,,MÁS KISEBB KEZDETI JELLEGŰ HASONLÓ SZERÉNY LEHETÔSÉGET NEM FOGADOTT EL'' Nagyon örülnék, ha konkrét esetre hívná föl a figyelmemet. A szerényebb helyeket választottam. Elôször akadémiai beosztás helyett, állatorvosi fôiskolai takarító és fűtô voltam. A vasútnál iroda helyett segédmunkás... Persze, a ,,professzorságot'' megpályáztam, de ez hivatás kérdése volt. Egyszer utasítottam vissza egy hittudományi fôiskolai tanárságot. Érdemes az esetet leírni. Mikor nem jutottam be a Hittudományi Akadémiára, Cavallier meghívott ebédre és vacsorára. Megkérdezte, hogy vállalom-e esetleg a tanárságot a fôiskolán. Örömmel igent mondtam. -- Jól van, akkor kiemelünk onnan valakit, és téged teszünk be. -- Így már nem -- feleltem --, nem akarok holttesteken át elôre jutni. Sôt, szerényebbet mindig szívesen vállaltam. Falusi triduum vagy kismisszió, cigány párnak jegyesoktatás... stb. Amikor Görgényi professzor megkért, hogy segítsek a Szentírás-kiadásban, úgy vállalkoztam rá, hogy teljesen névtelen is maradtam volna. Megmondtam, saját neve alatt adhatja ki. -- Ezt azért becsületbôl sem tehetem. -- Ha a becsület izgat, az elôszóban vagy rejtett jegyzetben jelezheted, hogy köszönöm M. I.-nek, hogy jegyzeteibe beletekintést engedett. Vagy jegyzeteit is rendelkezésre bocsátotta. Dudás püspök úrnak ,,ingyen'', azaz társadalmi munkában vállaltam a nyíregyházi szentírás-tanárságot. Nem tudom mi az a ,,KISEBB JELLEGŰ, HASONLÓ SZERÉNY LEHETÔSÉGET NEM FOGADOTT EL'' kifejezés tárgyi alapja. Brezanóczy érseknek megírtam, hogy semmi kiváltságra nem számítok, községes kápláni állást is szívesen vállalok, ha keretbe felvesznek. (Dezsô barátom ezt tartotta kevélységnek: hisz, ha felvesznek az egyházmegyébe, akkor magától értetôdik, hogy mindenben engedelmeskedsz.) Hálás lennék, ha megtudnám, mi volt az a ,,szerény lehetôség'', amelyet nem fogadtam el. Csak nem a Rita-káplánság? Ezt Gergely József, a Szent Rita-lelkészég vezetôje nem fogadta el, amikor én a Korányi-szanatóriumban voltam. Beszédességem azok kifogásolják, akik fecsegnek, mindenhol oktalanul rációznak. Nagyon örülök, hogy a fejmosás alkalmával azzal zaklatták, hogy miért engedheti meg Mócsynak a sok kártyázást, borivást olyan kollégákkal, akik NEM MÉLTÓK AZ Ô TEHETSÉGÉHEZ. Ilyet csak egy beképzelt vagy kisebbrendűséggel kompenzált ambiciózus ember találhat ki. Megmondom, ha Atya nem tudta megmondani, azért, mert még nem találkoztam olyan kollégával, aki nem méltó az én tehetségemhez. Atya mondott olyant, hogy perditio talentorum. Atyának már megmagyaráztam, hogy inkább sacrificium talentorumról kellene beszélni. Vida tanácselnök a másodfokú tárgyaláson az utolsó szó jogán mondott beszédemben kifogásolta a ,,perditio talentorum'' kifejezést. Tiltakozott, hogy ezt a belügyesek mondták volna, megnyugtattam, hogy rendi elöljáróm mondta. De ha a levélben említett fejmosók belügyesek voltak, igen érdekes a helyzet. Akik pedig a paptestvérek közül kifogásolták, hogy ezzel vagy azzal leülök kártyázni vagy borozni, megmondtam: Mit csodálkozol? Veled is leülök borozni. Kártyázni csak azért nem, mert nem értesz hozzá. Ezt aztán kevélységnek vette. A Római Zsinat (mely a II. vatikáni zsinatot megelôzte) igen megnyugtatott: János pápa azt ajánlja, hogy az aposztata papokkal is szeretettel foglalkozzunk... Ambíció, fölényérzet olyan valami, amivel sohasem vádolt a lelkiismeretem. Most sem. Humorérzékem van, és néha egy jó tréfáért, visszavágásért feláldozom a testvért. Ezzel egész életemben bajom volt. Ez egy újabb adósságtörlesztési gondolatom. Mivel nyelvemmel sokszor megsértem a szeretetet, azért minél több jót kell tennem tettekkel. (Ez is régi élmény.) De nem lehet mindig aszcetizálni. Bár az én lelkiéletemben igen sokszor segített a humor. Még sok írni valóm volna... De a hallgatásnak is van ideje. Ad vocem ,,hallgatás''? Mennyire tudok én hallgatni, azt nem is tudom leírni. Még egyszer köszönöm, és ezt a pár megjegyzést is tessék inkább rációnak tekinteni, ne védekezésnek vagy vitának. Úgy szeretnék mindig mindenben viselkedni, hogy soha senki elôtt se kelljen szégyenkeznem, ha mindent megtud rólam. In Te, Domine, speravi, non confundar in aeternum. 1975. május 8-án Commendo me SS SS-is P.scr. A lelki mikrokozmoszban jelentkezô jelenségeket nem tudom felnagyítani, annyira még nem vagyok ,,finomabb'' lélek. Ezért nem is szoktam nagyon közölni, csak amit azért valamiképp foghatónak tartok. ======================================================================== P. Mócsy önéletrajza 1907. november 24-én, Kalocsán születtem. Atyám ügyvéd volt. Atyám és anyám halála után (1922; 1929) a nagyobb testvérek nevelték a kisebbeket. 1925. július 31-én gimnáziumi érettségi után beléptem a Jézus Társaságába. A próbaidô és a bölcseleti tanulmányok befejezése után 1933-tól 1938-ig az innsbrucki egyetemen teológiát hallgattam és doktoráltam. 1938-tól 1944-ig a szegedi Hittudományi Fôiskolán voltam teológiai tanár. Közben két alkalommal egyházi ösztöndíjjal Rómában voltam, ahol a Gergely Egyetemen a bölcseleti doktorátust és a pápai Bibliai Intézetben a kandidátus tudományos fokozatot szereztem meg. 1944 februárjában a római Gergely Egyetem meghívott a teológiai fakultásnak éppen megüresedett újszövetségi tanszékére, melyet 1947-ig töltöttem be. Közben 1946-ban megvédtem doktori disszertációmat a római Biblikus Intézetben. 1947-tôl 49-ig Szegeden voltam a biblikus tudományok tanára. 1948-ban ,,egyházi ügyben'' útlevelet kaptam, és mint Czapik érsek szóvivôje (portavoce) Rómába utaztam. A vatikáni választ 1949-ben hoztam haza. 1949. január 17-én letartóztattak, és a ,,Buda-Déli'', majd a kistarcsai internálótáborba internáltak, ahol elôbb az építkezésnél voltam vízhordó, majd a ,,papi szobában'' szônyegszövô. 1953. október 15-én Kistarcsán a Budapesti Megyei Bíróság B.III.00265/1953. számú ítéletével izgatás címén kilenc és fél évre ítélt, amely ítélet az az évben már megjelent amnesztiarendelet alapján hat év és négy hónapra harmadoltatott. Büntetésem hátralévô részének kitöltésére a Markó utcai és a váci fogház után a budapesti Országos Börtönbe (Kozma u. 13.) kerültem, ahol a KÖMI kezelésében lévô mosodában dolgoztam mint felrázó, gôzmángorló és szárító. Itt a pelenkamángorlásnál elfogadták újításomat (ésszerűsítésemet), amellyel naponként néhány munkaórát lehetett megtakarítani. 1954. december 22-én feltételesen szabadlábra helyeztek. 1955. január 4-én az Állatorvosi Fôiskolán mint könyvtári fômunkaerôt alkalmaztak. Ez a munkaviszonyom ,,hozzájárulással kilépett'' címen 1955. július 26- án szűnt meg. 1955. augusztus 3-tól 1958. március 31-ig a MÁV Északi Osztószertárban (Budapest, X. Kôbányai út 30.) fizikai dolgozó voltam. 1958. július 1-tôl 1964. január 1-ig a Szépművészeti Múzeum dokumentációs központjában voltam tudományos kutató. 1964. január 2-tôl 1965. január 16-ig ismét a MÁV Északi Osztószertárban dolgoztam. 1965. január 17-én letartóztattak, és ,,összeesküvésben való részvétel'' címén a Legfelsôbb Bíróság TBF. IV. 7/65 négy évre ítélt. 1968. január 16-iki szabadulásom után jelentkeztem régi munkahelyemen a MÁV-nál, ahol 1970. október 21-tôl nyugdíjas vagyok. Budapest, 1975. július 25. Dr. Mócsy Imre